Roxfort RPG

(https://i.imgur.com/XMDHQzn.png)(https://i.imgur.com/o8Utxb7.png)(https://i.imgur.com/2o1JmNg.png)
 

Sose tudtam, mi az a nagybetűs szerelem, amit hajszol mindenki. Máig nem vagyok biztos benne, hogy tudom, de talán olyan lehet, amit a nagyapám tett. Bele lehet annyira szeretni valakibe, hogy azért eldobj mindent? A családod, az otthonod…az országot, a népet, amit ismersz, és akik közé te magad is tartozol? Lehet valaki annyira elvakult, hogy mindent a háta mögött hagyva, megannyi óva intő szó ellenére is felkerekedjen, egy új, számára teljesen ismeretlen világba? Lehet ennyire szeretni valakit, hogy senki más ne létezzen rajta kívül? Gürkan Yildirim erre máig igennel felelne, és habozás nélkül, pedig ez a történt nem mostanában történt, valószínűleg akkor ott, még csak eszébe se jutott, hogy lesz majd mit mesélni az unokáknak. Oké, sose rejtették véka alá az elégedetlenségüket, amiért én csak egyke lettem, de engem aztán a végletekig kényeztetnek.
Könnyen tudok kedvenc lenni úgy, hogy nincs mellettem konkurencia. De eltértem, igazából, igen. Így keveredtem én, és az apám az esős Londonba, félig török származásúként. Nekem a férfivel ellentétben nagyobb szerencsém van. Én már születésem óta ismerem azokat a rokonaimat, akik Törökországban élnek, apunak ez sok évbe telt. Nem lehetett egyszerű lenyelni a békát, és elfogadni a tényt, hogy Gürkannak egy angol nő kellett. Nem is értem igazán, annyi másba bele lehetett volna kötni. Mondjuk, hogy Georgia nem aranyvérű, nem muszlim, nincs is gazdag családi háttér mögötte, de nem... ők néhány földrajzi koordinátán akadtak ki.
Mindenesetre nem bánom, sose bántam egy percre sem, és nem is hagytam, hogy letörjék a büszkeségem. Én igenis büszke vagyok arra, hogy több szempontból is félszerzet lettem. Én így vagyok egész. Képes vagyok délután háromkor leülni Georgia nagyival teázni, de török teát iszom. Gond nélkül kelek útra Ramazan alkalmával, vagy az Áldozati ünnepkor, és örömmel csókolom meg Yildirim nagypapa kézfejét, majd érintem meg vele a homlokom, és teszem meg ott ezt Georgia nagyival is.
Persze ezt is főleg nekik köszönhetem, miattuk van, hogy sose voltam csak török, vagy csak angol. Nekik köszönhetően tudok két Istenhez is imádkozni, az már az én pechem, hogy mostanság úgy tűnik, egyik sem hallgat meg. Vagy csak rosszul állnak a csillagjaim.
És ezért lettem én igazából Zeynep Weatherly, apa ragaszkodott egy török névhez, anya pedig egy angolhoz, hogy ők aztán ezt hogyan, miképp meccselték le, hogy ez így történt, annak csak ők a megmondhatói.
Roxfortba jártam, mint minden brit varázsló tanonc, a süveg az oroszlánok közé sorolt, és imádtam a házam. Sose volt ott olyan, hogy nyugalom, sose volt olyan, hogy egy griffendéles és egy mardekáros el tudott menni úgy egymás mellett, hogy ne szóltak volna be egymásnak minimum. Mindig pezsgett minden. Tristan Lombhart szó szerint berepült az életembe. Sose tetszett a kviddics, egyszerűen nem értettem, miért kell karikára dobálni, meg miért próbálják legyalulni egymást, meg amúgy is, mit kergetik azt a kicsi sárga izét, de mikor megláttam a Hugrabugos terelőt, lelkes meccsre járóvá váltam.


Iszonyat egy idő volt aznap, a szél teljesen szétfújta a hajam, az esernyőnek se volt sok értelme, hisz az eső szakadt, felettünk villámok csapkodtak, de ők…ők ott fent töretlenül repkedtek, mint akiknek ezt mit se számít.
- Még tíz pont a Hugrabugnak – üvöltötte bele az aprócska loknis srác a mikrofonba, teljes átéléssel, mint aki észre sem veszi, mekkora vihar van körülötte. Egy pillanatra a lelátón állók is elfelejtik, ujjongás tör ki, és egymást próbálják túlkiabálni, akkor hallom meg először a nevet.
Tristan egészen a Hugrásokig repül, hogy aztán lepacsizzon velük, így teljesen beöltözve alig ismerem meg a srácot, aki miatt először kijöttünk ide. Pedig az csak egy edzés volt. Abban a fél pillanatban, mintha találkozott volna a tekintetünk. Abban a fél pillanatban, míg hátat fordított a házának, és visszarepült volna a pályára…


- Apa kérlek. Tristan jó ember, csak adj neki egy esélyt – nem tudom, mit vártam. Nem tudom, mit kéne reagálnia egy szülőnek, ha a lánya beközli, barátja lett. Az apám mindenesetre abszolút nem azt a reakciót produkálta, amit vártam tőle. És még füllentettem is, mert azt, hogy két hete vagyunk együtt még könnyebben elfogadják, mint azt a másfél évet, ami a valós. De nem rejtegethettem tovább, és nem is akartam, akkor ott teljes mértékben tisztában voltam azzal, ő lesz majd a férjem.
Apám semmit nem tud róla, még sincs egy véleménnyel velem, ami annyira elkeserít, hogy attól könny szökik a szemembe.
- Zeynep, ezt már megbeszéltük. A nagynénéd talált már neked férjet. Tisztességes, muszlim férjet…
- Hogy aztán a suli után összecuccoljak, és éljem le az életem Törökországban? Nagyapának nem kellett, neked nem kellett… engem miért kényszerítetek?
- De hisz te magad mondtad, hogy imádod Isztambult – touché. Ez valóban elhagyta a szám.
- Igen, de ez nem azt jelenti, ott is akarok élni. Itt születtem, ez az otthonom, itt akarok tovább tanulni, rendes munkát szerezni. Apukám. Anya is dolgozik, kérlek, ne kényszeríts bele egy olyan életbe, amitől csak megkeserednék – halkan beszélek, lehajtom a felem. Sose beszéltünk a terveimről, hisz neki már voltak. Az meg pont elég.
- Isztambulban is kiváló az ispotály – nyelek egyet, biccentek, mert ez már itt félre siklott. Ugyanis nekem eszem ágában sincs gyógyító pályára lépni, van elég belőle a családban. Én másra vágyom….


Imádtam ezt a nyarat, és rám fért. Apám a lábadozás során elviselhetetlenebb volt, mint szokott. Értem én, nagy trauma, de én hálát adok, amiért műlábbal és sétapálcával a kezében zsörtölődik. Sajnos a háború végeztével ezt nem mindenki mondhatja el, hányan maradtak az utcán, hány gyerek maradt árván. Még belegondolni is nehéz, én tényleg szerencsés vagyok, még így is, hogy apu nehéz esetté vált, anyukám meg ki sem látszik a túlórából. Így történt, hogy az utolsó Roxfortos évem után, egyből Törökországba mentem. Anyám kérése volt, szentül állította, bír ő az apámmal, én meg nem ágáltam.
Imádom, és hálás vagyok a szüleimnek azért, amiért így neveltek. A török felemet is legalább annyira szeretem, mint az angolt. Nem okoz nehézséget „átállni” egy teljesen más kultúrára és szokásra, hisz azokat is teljesen magaménak érzem.
- Jól figyelj, gyermekem, elmondom most neked a hosszú, boldog élet titkát – ez a kúria mindig hangos, sokan vannak itt. A férfiak persze teljesen más szegletében a birtoknak, ez is ilyen szokás. A nők és férfiak mind külön, hisz ki kíváncsi a pletykákra, és kit érdekelnek a belügyek.
- Keress egy gazdag férjet, és tarts egy jó szeretőt – kortyol elégedetten Hafide néni a pezsgőből, mire Sakide néni jól tarkón vágja.
- Ne csináld már testvérem. Nézz rá, kész nő, épp itt az ideje, hogy beavassuk ezekbe a dolgokba is. Mit gondolsz, majd az apja fogja? Emirhan annyira csökönyös, hogy csoda, nem tett rácsot szegény Zeynep ablakára – forgatja meg a szemét, mire én kiköpöm a teát, amit épp készültem kortyolni, és amiből már jó párat elpakoltam, hogy legyen otthonra is.
- Hafide néni, erre igazán semmi szükség – krákogok, hisz itt lép életbe, hogy csupán fél szerzet vagyok. Míg itt Törökországban, jóformán egyedül se lehetek a sráccal, amíg nem húz gyűrűt az ujjamra, nem, hogy nála aludjak… nos a briteknél ez teljesen másképp működik, de én viszont egyik országban sem szeretnék ezekről a dolgokról beszélni, úgy érzem ez tényleg magánügy.

Annyira megviselt az a kósza pár sor, amivel Tristan a kukába dobta a négy évet, amit együtt voltunk, hogy el is felejtettem eldugni a felvételi levelet.


áll nagy betűkkel a pergamenen, amit apám tart a kezében. A szívem a torkomban dobog, és némán könyörgök, forduljon meg, ne az ablakon bámuljon kifelé. A könnyeim persze megindulnak, mert én esküszöm, nem így akartam a tudtára adni, épp csak idő kellett, arra volt szükségem, de úgy tűnik, már nem maradt.
- Haragszol, igaz? – meg akarom törni a csendet, azt akarom, hogy apám tartása ne legyen ennyire feszült, vagy hogy robbanjon az a bizonyos bomba. De nem üvölt, csupán sóhajt egy mélyet.
- Csak csalódott vagyok. Régen sose voltak titkaink egymás előtt, erre meg jön ez a Lombhart gyerek…
- Tristannak ehhez semmi köze apa – vágok a szavába, mire elérem, hogy szembe forduljon velem, de bárcsak ne tenné.
- Én…én…sose akartam gyógyító lenni. Azt csak ti akartátok. Te és anya. Én nem erre vágyom, én tenni akarok a hazámért…
- Tegyél! De így? Így akarsz járni te is?  - megemeli a hangját és lemutat a lábára és a kezében tartott botra, ami nélkül már az utcára sem képes kilépni. Összeszorítom a szemem, és küzdök a torkomban lévő gombóccal, nem akarok sírni. Nem akarom rosszul érezni magam a döntésem miatt.
- Sajnálom, tényleg sajnálom, de ezt már eldöntöttem. Szeptemberben ott kezdek – megkeményítem a hangom, bármennyire is nehéz. Állom a tekintetét, amivel a szemembe néz, miközben elhagyja a szobám, csak utána zuhanok az ágyra, és kezdek el zokogni.



Anyu hamarabb megbékélt, mint az apám. Anyu belement abba, hogy kolesz helyett egy lakásban lakjak az unokatestvéremmel. Apám ennek a lakásnak még egyszer nem lépte át a küszöbét, makacs. Pedig, ha látná, tudom, hogy büszke lenne. És tudom, hogy nem mondott le rólam, hisz az ő közbenjárása miatt van egész tűrhető helyem a Minisztériumban. Amúgy sem terveztem tovább rajtuk élősködni, meg tudom én keresni a magam pénzét.
- Apa hogy van? – ülök a kávé felett, anyukámmal szembe, mire ő csak vállat von.
- Dolgozik. Sokat. Az ember azt hinné, ha nyugalmaznak valakit, több ideje lesz.
- A Wizengamot se arról híres, hogy lógatják a lábukat, főleg mostanság – felsóhajtok, igazán büszke vagyok apámra, amiért ott is megállja a helyét, de tudom, mennyire vágyik vissza terepre. Tudom, mert én is oda vágyom, de az még nagyon messze van.
- Kicsim, nyugtass meg. Ha végleg nem megy, hagyd a francba, annyi más hely van még, ahol dolgozhatsz. Ne tedd teljesen tönkre az apád. Minden éjjel felkel, és járkál. Aggódik miattad. Félt – a plafonnak emelem a tekintetem.
- Egyelőre az egyetlen veszély, ami rám leselkedik, az a holnapi vizsga. Rendben, ha úgy érzem, tényleg nem megy, ott hagyom – ígérem meg, miután még mindig könyörgőn néz rám. Anyu biccent és feláll.
- És ne feledd, hétvégén lesz a nagyid szülinapja..
- Ha akarnám, se tudnám elfelejteni – mosolyodok el, hisz már az ajándéka is megvan. Azontúl alig várom, hogy találkozzak a családom többi tagjával.
- Az apád is büszke rád…. idővel ezt majd a szemedbe is mondja – ölel meg az ajtóban, aztán siet is dolgozni.

Zeynep egy intelligens és viszonylag tehetséges fiatal lány, aki jelenleg a felsőoktatásban tanul. Jó hallgató, akinek páratlan a szorgalma páratlan. Személyisége rendkívül pozitív és lelkesítő, mindig motivált arra, hogy kitűnjön a tömegből, és kihozza a legjobbat önmagából. Nyitott gondolkodású és kíváncsi személyiség, aki mindig készen áll az új kihívásokra. Kiváló problémamegoldó képességgel rendelkezik, és szereti kreativitását és analitikus gondolkodását összeegyeztetni. Szenvedélyes tanuló, aki mindig mélyrehatóan kutatja a témáit, és mindent megtesz azért, hogy teljes képet kapjon az adott területről.
Nem csak az akadémiai területen ragyog, egész jó kommunikációs és társas készségekkel rendelkezik, ami lehetővé teszi számára, hogy könnyen kapcsolódjon más emberekhez. Nagyszerű hallgatótárs, aki mindenki számára segítőkész és barátságos. Empatikus és figyelmes, mindig nyitott mások véleményeire és érzéseire.
Zeynep rendkívül elkötelezett a társadalmi felelősségvállalás iránt. Szenvedélyesen részt vesz a különböző önkéntes tevékenységekben, és mindig igyekszik segíteni azokon, akik rászorulnak. Ez a mély humanitárius hajlam inspirálja őt arra, hogy pozitív változást hozzon a világban, és aktívan részt vegyen a közösségi fejlesztésben.
Emellett kitartó és céltudatos. Kitűzött céljaiért keményen dolgozik, és soha nem adja fel könnyen. Bátor és eltökélt, amikor szembekerül nehézségekkel vagy akadályokkal. Mindig keresi az új lehetőségeket, és nyitott az élet izgalmas kalandjaira.

A Yildirim egy elég neves aranyvérű család Törökországban. Eredetükre vonatkozó részletek nincsenek említve a hivatalos forrásokban, de a család a varázslói társadalomban meghatározó szerepet játszanak.
A Yildirim család tagjai már évszázadok óta jelen vannak a Törökországban máig működő Boğaziçi Mágusakadémián. Számos generáció tagjai kiválóan teljesítettek a tanulmányaik során és kiemelkedő varázslókká váltak.
A család felmenői között olyan nevek találhatók, akik fontos szerepet játszottak a varázslói társadalom történelmében. Például Mehmet Yildirim, aki a 18. században az Alkimista Egyesület elnöke volt, és alapvető fontosságú munkát végzett az elixírek és varázslatos italok területén.
A Yildirim család tagjai különböző varázslati ágakban jeleskednek. Vannak, akik a védelmi varázslatokban, mások a transzmutációban, a gyógyításban vagy éppen az előrejelzésben szereztek kimagasló ismereteket. Minden generációban új tehetségek és varázslói képességek jelennek meg, amelyek hozzájárulnak a család hírnevéhez.
A család büszke a varázslói örökségére és az általuk képviselt tudásra. Tagjaik általában a Boğaziçiban tanítanak, vagy fontos tisztségeket töltenek be különböző intézményekben. A család értékeit és elveit az elődök által örökölték, és a jövő generációkra is átadják.
Gürkan Yildirim azonban elvesztette a család kegyét, mikor egy angol félvér nőt vett Georgia Haysmenetet vette feleségül a neki kijelölt ara helyett. Angliába költöztek, hosszú procedúrák és évek árán Gürkan fel is vette az állampolgárságot, így az apám Emirhan Yildirim is már Angliában látott napvilágot. Gürkan szülei halálával a család is szépen lassan lenyelte a keserű pirulát, így ma már szívesen látott vendégek vagyunk Törökországban.  

Kiderült, hogy a nonverbális varazslás fényévekkel jobban megy neki, mint pálcával.
Van még hová fejlődni, de a választott szakja pont azért lett az ami, mert már Roxfortban rájött, van nem kevés affinitása a legilimenciához, így a professzorok is elkezdtek vele foglalkozni, szóval nem egy különórát tudhat emiatt maga mögött.