Roxfort RPG

A kicsiny mécsesek fényei, mint sok-sok vesébe látó szúrós szörny-szem, gúnyosan hunyorogtak rám a sírkövek sziluettjei közül, s mind egyszerre kacsintott, ahogy a temető felett csontig metsző, jeges novemberi szél rohant el. Útálkozó fintorral húztam a hajamból a szemembe a megbűvölt napszemüveget, ami láthatatlanná tette előttem magát a lángokat, s csak a derengő fényt hagyta meg a szememnek. Ezen a tájon járva pláne nem volt szükségem a rémképekre, amik a tűz miatt a szemem elé rémlettek mindig. Hiszen most itt voltam helyben.
Four Ashes nem lett nagyobb település azóta, hogy elkerültem innen. Lényegében meghalt a tűzvészben az is. A holtak, csak azok maradtak, és mily különös, ide nem terjedt át a tűz. A temető nem volt különösebben nagy, vagy díszes. A néhol bedőlt tyúkhálós kerítésen szerény kovácsoltvas kapu nyitott utat, mellette kicsi portásfülke állt - most épp üresen. A változatos alakú fejfák és sírkövek mezején túl kicsiny, girhesen vékony tornyú templom magasodott, kertjét felverte a gaz. Odébb állt néhány öles tölgy, s alattuk valami zseblámpának a fénye imbolygott ide-oda. A temetőőr - az egyetlen élőlény itt - most ejtette meg szokásos, alkoholtól szédelgős őrjáratát. Az utolsót, ebben az életében.
Nagyot, dühöset sóhajtottam, a kezem ökölbe szorult, de az semmi volt ahhoz képest, ami szorítást a gyomromban éreztem. Sosem jöttem vissza ide. Nem jöttem el a temetésre akkor, és később sem néztem még a sírt. Vagy sírokat, ki tudja… És most sem ezért jöttem, de a sors kegyetlen fintora, hogy az egyik gyilkos nyomán ide lyukadtam vissza. Úgy éreztem, mintha villám ütött volna meg, mikor a vonatkozó varázslat a térképen épp ezt a helyet villantotta fel, de mit volt mit tenni, ha itt van az emberem? Hát, ha rajtam múlik, itt is marad. Ez a Hektor Rosier…
Azt nem tudtam még, hogy is fogok végezni vele. Alapból ott volt a pálcám nálam, most is azt szorongattam fél kezemben, a távoli fénypásztát méregetve. A megfelelő varázsszót is tudtam, de hogy hatni fog-e… Még nem volt alkalmam kipróbálni. De tudtam, hogy ezt most komolyan gondolom. Aztán nálam volt a táskámban, a bombabiztos tokjában az Elliottól kapott bicska is. Meg a Cartwrighttól csórt revolver is ott lapult. Meg egy koromfekete plüsslovacska is. Ami néha mintha meg-megmoccant volna. Reméltem, hogy ezt az átváltoztatást csak ennyire basztam el, mert ha Keszeg visszaalakul eredeti formájába egy alkalmatlan pillanatban, lehet, hogy engem esz meg, és nem a célpontomat. Vagy az emberem tesz majd el láb alól, önvédelemből? Ez is egy lehetőség, de ennyi kockázatot elvállalok. Az, hogy már nagyjából egy éve kóborlok, és vadkempingezek, megkeményített, és volt alkalmam gyakorolni a küzdelmet, minden téren. Cartwrightnak azt mondtam, alkotói szabadévet tartok, és a világban utazgatok, világot látok… Mióta a nője otthagyta, úgy a munkába (vagy mibe?) temetkezett, hogy fel se tűnt neki, hogy nem azt csinálom. Talán nem is baj, ha ebben a hitben marad, ha esetleg többé nem térnék már haza Garden Lodge-ba…
Mélyebbet, fájdalmasabbat, de kevésbé dühöset sóhajtottam, aztán bennrekedt a levegőm pár pillanatra. A távoli alak a keresőfénnyel közeledett, aztán visszahúzódott a portásfülkébe. Engem nem láthatott meg, mert a kerítésen kívülről, a túlnőtt és elburjánzott sövény mögül lestem rá. Meg amúgy be is volt baszva, s ennek az állapotnak a fenntartása kötötte le ezután. Söröskupak pattanását, szisszenős, buborékos hangot sodort felém a szél. Aztán egy illetlen böfögést. Disznó…
Megfeszültem. Most jött el az idő. Rászorítottam a pálcámra, és már tettem volna az első lépést, hogy megirányozzam a vaskaput, meg az amögötti fülkét, mikor is valahonnan a semmiből egy nagy tenyér kapta el a vállam, és rántott vissza. Már voltam annyira rutinos bajkeverő, hogy nem sikítottam fel. A nonverbális varázslatokat is volt alkalmam begyakorolni, úgyhogy miközben a rémületemet felháborodással leplezve hátraperdültem, a feltartott pálca hegye vérpirosan izzott fel, figyelmeztetésül arra, hogy rögvest csúnya átkot is fog szórni. Most háború-üzemmódban voltam, úgyhogy nem is terveztem megnézni, kire tervezek rá/visszatámadni.

A vörös szikrák fényében egy nem várt arccal találom szembe magam, és az előbbi ádáz kifejezést pánik váltja fel. A fény abban a pillanatban kihúny, a szikrák a sötétbe fulladnak. De még így is látom, milyen jól szórakozik a helyzeten. Ezt még csak biztosabbá teszi, mikor megszólal.
- Jó estét Miss Harper, azt hiszem megérdemel magácska egy kemény szobafogságot…
Tudom, hogy viccel, de én nem nevetek rá vissza, csak bámulok rá nagy szemekkel, lefagyva, mert hát hogy pont itt ér tetten, az egész képtelenség.
- Lám-lám hát csak összefújja a szemetet a szél… Ugyan mégis áruld már el, drága lányom mi járatban eme csodás településen?
A szél, a sors, vagy mi a búbánat, de ahogy megkérdezi, mit keresek itt, a döbbenet helyét lassan újra átveszi a céltudatos gyűlölet, ami persze nem rá irányul… Csak véletlenül a kereszttűzbe toppant.
- Cartwright…
Le kéne engednem a pálcát, de valahogy nem megy. Készültségben kell lennie - csak a célpont nem stimmel. Lépek egy lépést hátra, és oldalra pillantok, a portásfülke pislákoló fénye felé. Persze jól elárulom magam vele.
- Csak nem nyomra bukkantál?
Cartwright megint közelebb jön. Tudja jól, mi köt ehhez a helyhez, és azt is sejti talán, mit tervezek már igen rég óta. De vajon tudja-e azt, hogy ez az én harcom? És vajon mit gondol arról, hogy “bemocskolom a kezem”. Végülis, előttem volt a jó példa. Tudja, hogy már nagyon szabadulnék a démonaimtól, és nem futhatok örökre. És nekem kell őket elpusztítani. Dacosan lépek hátra még egy lépést.
- Ő az…
Először suttogásra telik csak, a torkomban vagy a düh, vagy a sírás jókora gombócot csinál, a kezem meg megremeg. A pálca vége újra felizzik, de nem az az egyetlen, a szemeim visszatükrözik ezt a fényt, vagy maguk adják, nem is tudom. De a bővebb válasz már erősebbre sikerül.
- Ő az egyik… Ő volt… Az a Rosier! A térkép ide mutatott, ebbe a temetőbe, hogy itt van. És én… Én most… Megölöm…
Még talán sose mondtam ki senkinek hangosan, és most vizslatom az arcát, és szinte látom a lehetséges kimeneteleket. Egy zsiványt, aki az arcomba röhög, egy apa helyett apát, aki jól lebasz a porig, egy tapasztalt fejvadászt, aki a fejét fogja, és így tovább. Jól felszívom magam a dühtől hajtva, és olyan csakazértis fejjel
- Megölöm, és egy lépéssel közelebb leszek ahhoz, hogy elégtételt vegyek, és végre megszabaduljak az egésztől... Végezni fogok... az egésszel!
Most már aztán felhergeltem magam, és élesen kérdezek vissza.
- Miért jöttél? Nem tudsz lebeszélni, se megállítani! Hagyj és menj el inkább... Ez az én ügyem!
Észre se veszem, hogy egyre hangosabb vagyok. Amíg Cartwright válaszával vagyok elfoglalva, az is elkerüli a figyelmem, hogy a fülke ajtaja kinyílik. Csak akkor kapok észbe, mikor a bokrok közé olcsó, gagyi zseblémpa ki-kihagyó, imbolygó fénye vetül. És rekedtes, alkoholtól bukdácsoló kiáltás harsan.
- Ki van ottan? Ha megint azok a mécsestolvaj huligánok, nem állok jót magamé’!
Furcsa, mert nem ismerős a hang, hiába hallottam ezerszer meg ezerszer a tűz által felidézve abban a rémes emlékképben. De talán csak az eltelt idő miatt. Ha Cartwright meg nem állít, kirontok a bokorból, előre szegezett pálcával.

Cartwright kerekedő szemei úgy villognak rám, mint valami autó reflektorja. Kérdés, csak megbénít-e, vagy el is csap. Kutatom, mit szól, de nem szól, és ez kicsit összezavar, mert azt vártam, hogy majd tiltakozik, meg jön a hegyibeszéddel, hogy ez hozzám nem való, meg hogy ne mocskoljam be a kezem… De ha nem ő, mondja ezeket, akkor ki?
Mielőtt még átsuhanna az agyamon, hogy ezek az én aggályaim igazából, inkább folytatom a magyarázatot. Amíg el nem felejtkezem magamról. Úgy kap el, és fogja be a számat, hogy esélyem sincs ellenkezni. De talán ő tudja egyedül, hogyan kell vigyázni rám, nem szavakkal, hanem tettekkel. Egy szempillantás alatt fedezékben találom magam. Jó, én is átlátom a helyzetet, meg hogy elragadtattam magam. Igaza van. De ahogy csendre int, azért megengedek magamnak egy dacos fintort.
- Mira… megértelek, de kérlek légy okos. Ha szeretnéd, segítek. Van egyáltalán bármi épkézláb terved?
Állom azt a vesébe látó, jeges pillantást, amivel engem méreget, de az igaz, hogy elillan az arcomról az előbbi vad dac. Szomorúságot és kétségbeesést hagy ott. Szóban válaszolni el is felejtek, egy kicsit csak olvasunk egymás arcáról.
- Ugye van terved?
Kinyitom a számat, a részeges figura felé bökök, aki a kerítés túloldalán morogva botorkál odébb, msáhol keresni minket. De hang, az nem jön ki a torkomon, pedig annyira erős elhatározással jöttem ide, annyira tudtam, mit is kell most tennem… De hogy itt álltam, Cartwright előtt, elfelejtettem milyen fegyvereket hoztam, vagy hogy mire akarok gondolni az Avada kimondása közben. Végülis csak sóhajtottam egyet, meg pislogtam, hogy megszabaduljak a bosszantó párától a szememben.
- Nincs. Nincs tervem. Azt sem tudom, megmondjam-e neki, miért ölöm meg. Nem tudom, akarom-e, hogy tudja, ki vagyok én, és hogy miért teszem…
Elszakítom tőle a szemem, mert úgy érzem, a lelkembe lát azzal a metsző kék íriszével. Hiába találkoztunk régen, azért még mindig ugyanaz az ember, aki összekukázott az Abszol úton, aki befogadott magához, aki elkényeztetett a jómóddal és a biztonsággal, és aki megmentette az életem.
- Csak meg akarom tenni. Hogy végre egy lépéssel közelebb kerülhessek ennek a végéhez - sóhajtottam, és lenyeltem a könnyeimet. A fickót figyeltem, aki nem is olyan messze épp a zseblámpjával szarakodott. Nekem ebben az idegállapotban fel sem tűnt, hogy egyáltalán minek mászkál zseblámpával, ha egyszer varázsló. De az elektromos eszköz ráadásul vacakolt, a fénye kihunyt, és az alak rázogatta, ütögette bambán, hogy újra működésbe hozza. A felvillanó fény megvilágította a képét, és én annyi útálattal méregettem, hogy nem is figyeltem rá, mennyire fiatal. Annyi idős lehetett, mint én, még a képe is csupasz volt, nem is borostásodott. Én nem gyanakodtam, de Cartwrightnak esetleg feltűnhetett, hogy valami nem stimmel.
- Talán nem is akarom, hogy tudja. Innen a bokorból is eltalálom.
Felszívtam magam, és felemeltem a pálcám, ha kicsit remegő kézzel is. A hegye arra az alakra mutatott, aki az egyetlen élő embernek tűnt a környéken, rajtunk kívül.

Hallom, mit mond Cartwright. Legalábbis eljut a fülembe, és a hangja, főleg arcának ltáványával páprosulva eszembe juttatja, hogy neki igaza szokott lenni. De az értelem… Az egy pillanatig még elkerül.
- Nem…
Úgy ellenkezek, mint egy dacos hároméves, akiről azt hiszik, érti már a beszédet és értelmesen tud válaszolni is, de igazából csak ellenkezni akar és kész.
- Őneki kell lennie. Nincs itt más… Csakis ő lesz!
A meglepettségem megint dühbe vált, de hogy Chris kérdésére is válaszoljak, meg hogy belekapaszkodhassak abba a szalmaszálba, amit már semmiképp sem akarok veszni hagyni, előhúzom a papírdarabot, amit rohadt drágáér vettem a Borgin&Burke-ben. El kellett hozzá adnom az egyik csicsás vázát Garden Lodge-ból, hogy meg tudjam venni, ráadásul a konkurenciájától, szóval remélem, a térkép ténye eltereli a figyelmet arról, hogy honnan van. A vázát meg majd Mezzire fogom. Vagy Davidre. Igen, inkább az utóbbi.
- Ez megmutatja valakinek a pillanatnyi helyzetét. Csak egy valakinek, és csak egyszer használható, de biztos, hogy jól működik. És ide mutatott, látod?
A véremmel kellett ráírnom a keresett személy nevét, s az szétfutott a papíron, hogy aztán rozsdavörös térképként mutassa Four Ashes-t, és benne a temetőt. És ahogy az lenni szokott, a vérfoltot már nem hozza ki semmi, ha megszáradt, így hát mostmár van erről a szomorú helyről egy örök térképem.
- Itt kell lennie!
Egyre kisebb lendülettel, és egyre elkeseredettebben dünnyögöm, közben a gyereket figyelem, aki valóban, nagyjából annyi idős lehet, mint én. Mintha egyre ismerősebb is lenne, talán együtt jártunk kisiskolába, vagy ilyesmi. Ő valószínűleg nem ismerne meg. Szitkozódva csoszog visszafelé a portásfülkéhez, aztán olyan “leszarom” mozdulattal bevágja maga mögött az ajtót.
- Ha nem ő, akkor valaki más. De biztos, hogy itt van...
Nekiindulok, ha épp fizikai erővel nem tart vissza, de azért rápillantok, mintegy kérdés helyett, némán kérdve, velem tart-e. És egy kicsit vágyva is ezt. Vajon mit találunk, ha átlépjük a temető kapuját? Hány síron lesz majd számomra ismerős név, s melyik nyughelyből riad majd fel a múlt egy kísértete, hogy minket zaklasson?

Próbálok abba a jeges, kék íriszbe kapaszkodni, mintha az egy tó volna, de egy egész tenger jeges vize nem volna elég, ami a bennem támadó harag tüzét eloltaná. Csak köd lesz ebből, az pedig nem sokat segít. Pedig megdicsér, Christopher Cartwrighttól ez nagyobb szó, mintha nobelt kapnék, és majdnem ki is zökkent vele. Talán nem haragudna a vázáért sem? Nem tudom. Mert a feladat visszaránt magához. Ha már megvan a célpontom, nem fogom elszalasztani. Lehetne valójában is az apám, mert ebben rá hasonlítok.
És bár igaza lenne. Bár csapda volna. Ezt gondolom, ahogy marasztalni akar, de kisebb vagyok, és fürge, csak a sóhajtása ér utol, de azért hallom, hogy követni kezd.
Én meg tényleg ezt kívánom. Ugorhatna ránk egy sírkertnyi halálfaló, támadhatnának fel inferusok a sírokból, de nem történik semmi ilyesmi. Pedig bizarr módon arra vágyom. Hogy végre legyen kivel megküzdeni, hogy rázúdíthassam valakire lelkem minden évek során felgyűlt mocskát. De nem. Hiába keresek mozgást, csak a hideg, mozdulatlan köveket látom, meg a körülöttünk pislákoló mécsesek renge fénykörét, az apró tüzek nélkül, hála a szemüvegemnek. Csak Cartwright mászkál itt rajtam, meg a levegőben kerengő fagyos szelen kívül. Rátéved a tekintetem, és ahogy a kövek mellett áll, szikár, nyugodt alakját látva kicsit mégis megnyugszom. Hozzá képest olyan éretlennek és szelesnek érzem magam. Sóhajtok egyet, és keresztbe fonom a kezem, és tovább kémlelnék.
- Azt hiszem itt van, akit keresel.
Azonnal odakapom újra a fejem, és fél szempillantás múlva már ott állok mellette, harcra tartott pálcával. De feleslegesen emelem a magasba, s aztán már inkább csak kapaszkodom belé. Hamar rájövök, Cartwright pálcájának fénykörében meglátom a szürke kövön a fekete betűket látva hirtelen fel sem fogom az egészet.
- Mi…
- Sajnálom kisfőnix...
Értetlenül bámulok a kőbe vésett névre, és ha Chris nem tartana itt a kezével meg a szólongatásával, nem is tudom, mit csinálnék.
Akinek a halálával meg akartam szabadulni a terhemtől, már itt fekszik a talpam alatti földben. Nem tudom, betegség, baleset, vagy valaki más előzött-e meg, de a tényen ez nem is változtat. Én már biztosan nem fogom megölni. Ő sem öl már meg senkit. Leengedem végre a pálcát, és önkéntelenül Cartwright oldalának dőlök, a szám elé tartva a kezem. Nem mintha lenne mit mondanom, így befogni felesleges. Szóval elveszem. Végre Chrisre nézek.
- Ez… Ezt nem így terveztem.
A sírra bökök, aztán meg a hajamba túrok. Küzdök a könnycseppekkel, egyébként is nem biztos, hogy van értelmük. Most az a lényeg, hogy halott akinek annak kell lennie, vagy az, hogy én öljem meg? Az egyik biztos megtörtént már, a másik meg soha nem következik be. Láthatja, hogy összezavarodtam, de még jó, hogy itt van. Így bírom ki valahogy.
Nem is káromkodok, csak mintegy lezárásaképp ennek az egésznek, ellépek Chris mellől, és belerúgok egyet a sírkőbe. Persze nem dől fel, meg semmi baja nem lesz, de a lábam legalább sajog. Hát ennyi. E tevékenység közben én nem veszem észre a lassan pedig feltűnő jelenséget, hogy a környékünkön felélesedik a fény. A szemüvegtől azt én nem látom, hogy a mécsesek lángjai nyúlnak meg, már-már képtelen méretig. A füstből egy alak bontakozik ki, mire észreveszem, már meg is szólal.
- Ügyesen megtaláltad. Hát, ez érdekes, nem igaz? Én öltem meg. Szívesen! Még maradt kettő, hajrá… De kibicet bevonni a játékba csalás…
A korom-bőrkabátos, fehér hamuhajú füstalak hangja dallamosan, gúnyosan kanyargott körülöttünk, mégis mintha rámkiabált volna, úgy rezzentem össze tőle. Gúnyosan vigyorgott, a szájából izzó pernyefelhőt fújt Cartwright felé. Meglőttem egy stuporral, de az átok átsuhant rajta, és odébb széttört valami sírkövet. Ő meg csak röhögött, aztán idétlenül meghajolt, majd szertefoszkott fekete, keserű gomolygássá. Amit én nem láttam a trükkös szemüvegben, hogy a körülöttünk lévő gyertyák tüze is elszabadult, és mint kis termetű, acsargó tázdémonok, mind Chrisre támadtak. Én egyelőre csak a gyanús fényességet láttam, de hamarosan megéreztem a kellemetlen forróságot...

Az, hogy belerúgok a kőbe, csak arra jó, hogy így már jobb indokom van rá, hogy miért fáj valami. Ez legalább igazi, fizikai fájdalom. A bajt csak akkor veszem észre, amikor az már megtörtént, és csak azért nem rémít halálra, mert visszacseng Cartwright korábbi mondata a fülembe, hogy ez az egész csak csali. És most is, mint mindig, igaza lesz.
A füstfej eltűnésével egy pillanatra azt hiszem, ennyi volt. Ez a bőrkabátos alak fenyegetett már párszor ahhoz, hogy tudjam, nem feltétlenül támad is mellé. De a furcsa, kicsi tűzszörnyek ott voltak, és ha én nem is látom őket, Chris protegoja elárulja, hogy valami nincs rendben. Kinézek egy pillanatra a szemüveg kerete felett, de csak hogy felvisítsak az iszonyattól.
A mécseslángok tüskés, apró lábú démonai szétröppennek, majd szertefoszlanak a pajzsvarázs hatására. A fények kialusznak, nem csak a lények fényei, de a környék összes gyertyája. Sötétségbe borul a temető, s már csak a füst terjeng körülöttünk tekergődző felhőkben, mint a múlt tüzének keserűen torokszorító szellemei. Ha nem gyűlölném úgy a tüzet, azt mondanám, így majdnem rosszabb, mint előtte.
- Köszönöm…
Feltápászkodok Cartwright mellé, aztán megállok csöndben mellette. A tekintetem odatéved tőlünk nem messze egy síremlékre, amelyen egy ló szobra ágaskodik, s körülötte még több másik hasonló fejfa sötét sziluettje bontakozik ki a füstből,  de nem megyek most oda. Jobb most itt.
- Menjünk innen, jó?
Halkan, útálkozva mondom, Cartwrightra pillantva, aztán nagyot sóhajtok, és futólag megölelem. Jó hogy itt volt velem, és bár azt még nem tudom, jó-e, hogy tud ennek az ügynek egy nagyobb részéről, de most nem is akarok ezzel foglalkozni. Szégyenlősen elengedem aztán, és még állunk egy kicsit csöndben, mielőtt elülne a füst, és mi odébb állnánk.