Roxfort RPG

A kezem remegett, ahogy megfogtam valami csicsás gazt, és meg sem szemlélve dobtam félre, kettétört szárral. Rá se néztem, csak a saját törékeny virágszálamat voltam képes figyelni, ahogy a kertészet színekkel tömött sorai között mászkál, és válogat, meg megszakért mindent az eladóval. Kedélyesen cseverésztek, én meg sötéten hallgattam. Hogy tud ilyen nyugodt maradni? Hogy tud ilyen nemtörődöm lenni? Pedig nem hiszem, hogy nálam gyakrabban van dolga mindenféle durva fenyegetésekkel, sőt. Nekem kellene megszokottnak tekintenem ezt a helyzetet, hogy életveszélyes fenyegetést kapott, de ha róla van szó, képtelen vagyok.
Nagyot tüsszentek az émelyítő virágillattól, hogy beleremegnek a kis kertészet üvegházának átlátszó táblái, és a közeli virágok is lobogni kezdenek. A virágárus a szívéhez kap, majd menekülésszerűen siet el egy másik üvegházba, áthozni onnét valamit, de engem épp ez is hidegen hagy. Nekem csak Melanie számít.
- Melanie, ez komoly. Konkrét fenyegetést kaptál - morgok, és a zsebemből előhűzva meglobogtatom előtte a pergament, amelyet reggel hozott egy bagoly, és amelyen az áll, hogy készüljön fel, mert elszakítja valaki tőlem, méghozzá erővel. Legalábbis megpróbálja, de nyilván, csak a holttestemen át.
Egy sor gonosztevő képe rémlett fel előttem a sorok láttán most is. Gyilkosok, erőszaktevők, fekete mágusok, meg mindenféle egyéb alja népség, akiket én dugtam az Azkabanba, és a bürokráciának hála talán ideje korán szabadulhattak… Nem gondoltam volna, hogy visszasírom a dementorokat, de e gondolatra még azok is átsuhantak a fejemben. Úgy is éreztem magam.
- Talán mégis egy kisebb, megszökősebb esküvőt kellene tartanunk. Lehet, hogy valamelyik családtagom forral valamit. Nem, mintha hagynám, hogy bármi bajod essen. De ahol a Nottok túl sokan egybegyűlnek…
Mind tudjuk, mire gondolok. Minden Nott buli hullajó.
- Esetleg külföldön, más időpontban...
Ahogy idegesen gesztikulálok a kezemmel, véletlenül megpöccintek egy nyilvánvalóan vacak egyensúlyú virágvázát, mire az a földre esik, és összetörik, szóval szilánkok és víz lepi el a padlót, meg a cipőnket. De hát ez a kis, szűkös virágüzlet nem a magamfajta emberekre van méretezve.
- Picsába - sóhajtom bosszúsan.

 

Még jó, hogy ebbe a halvány vagy milyen ruhába bújt, így a sok tiritarka virág közül pont a natúr színnel tűnik ki. Persze, milyen ember is lennék, ha nem szeretném a virágokat, de az eddigi kapcsolatom velük az volt, hogy az első randira valami kedveset és idényjellegűt, mint a tulipán vagy a nárcisz, vörös rózsát amikor elbűvölni kell, orchideát mikor könyörgök a bocsánatáért, amiért megcsalom, húsevő növényt meg anyám sírjára, majd ha úgy alakul. De esküvőre nem tudom, mi való. És az sem segít, hogy Melanie bármelyik féle között jól mutat. Még akkor is gyönyörű lenne az az esküvő, ha kaktuszok között rendeznénk. De ha Melanie nem lesz ott?
- Ah Edward kérlek! Nem fejeznéd be ezt? Itt pattogsz, mint egy túlérett sárkánytojás, ami képtelen kikelni. Megjegyzem TE erőltetted ezt az esküvőt. Nesze…
Fancsali képet vágva veszem el a rámtukmált gyimgyomot, azt vizsgálgatva, nem-e tövises-e. Nem az, de azért elnyúlik a képem, fájdalmasan, mert ez övön alul volt, és nem a jó értelemben. Erőltettem?!
- … akkor igenis vállald a szervezést is vele!
Aztán az érintése persze leolvasztja a képemről a nyűgösséget, legalábbis egy pillanatra, és egy nagy sóhajjal próbálom meg összeszedni a gondolataimat.
- Ugyan, hagy forraljanak, engem nem ijesztenek meg a Nottok. Még te sem! Lássuk be, az lenne a fura, ha nem így tennének. És amúgy is, Nelly biztos tönkre akar tenni mindent, ezt jól tudjuk mindketten. Ugyan mi változott?
Még megpróbálok alkudozni, de megint belém fojtja a szót.
- Ezt már megbeszéltük egyszer. A meghívókat kiküldtük, már csak a virág és a torta van. Nem mondhatjuk le…  Nyugalom! Nem lesz semmi bajom.
Na nem a szavakkal sikerül elhallgattatnia, hanem a csókkal. Leverek valamit, de elkezd az egész nem érdekelni, és a bosszússág lassan beletörődéssé enyhül bennem. Átkarolom a derekát, és ha rövid csókot gondolt, hát benézte, mert nem engedem, hanem közelebb lépek hozzá, és finoman neki döntöm egy cserepesvirágokkal telizsúfolt asztal szélének. Ropog a talpam alatt az iménti váza szilánkja, mintha tojáshéjakon lépkednék, de hát ez van, ha az ember Hopkirkkel kezd. A káromkodás után még visszahúzódom hozzá.
- Még mindig erőltetem azt az esküvőt. De innentől egy pillanatra sem foglak szem elől téveszteni… Bizony ám, az utolsó szirmot is együtt választjuk ki. Olyan leszek, mint a személyi testőröd, akitől nem szabadulhatsz… Sohaaa…
Gúnyos dallammal búgom a fülébe, mint valami fenyegetést, és ki tudja, nem-e az ez tényleg. De ez már legyen csak az ő gondja, belecsókolok még egyet a nyakába, megpecsételéséül az ígéretemnek, aztán hirtelen eszembe jut valami, és most belebámulok a szemébe, hogy ő is láthassa.
- Testőrség, extrákkal… Egyébként, virágboltban még nem csináltuk…
A képemen kajánul csibészes vigyor fut szét, és bár nem tereli el a figyelmemet a veszélyről semmi, azért ezek a gondolatok legalábbis segítenek kicsit kilökni a fókuszból.

 

 Ez mindenre gyógyír. Bár a virágok illata erős, az én szimatom megtalálná Melanie-t csukott szemmel is, és boldogan fújok a nyakába huncut szavakat. Még nem is részletezem, mi mindenre tartom jónak a virágokat, ami nem a rendeltetési céljuk. Megnézném egy szál margarétában például, a taktikailag fontos pontokon felvirágozva.
- Bármennyire is levesz a lábamról az ajánlat, nem lehet. Feszes a mai programlista, hacsak nem akarod,hogy az anyád sírjára vitt húsevő virág legyen a csokrom a majdnem kamu esküvőnkön…
- Egy jó csokor öltöztet. Válaszd ki innen a ruhát is, és két legyet ütünk egy csapásra.
De nem vesz komolyan, sőt eltol, én meg mint egy hoppon maradt, szomorú kiskutya, bámulok utána nagy szemekkel.
- Még valami… talán kevesebb ellenséget kellene gyűjtened Nott. Hány felszarvazott férj akarhat rajtad bosszút állni…
Ha azt hiszi, viháncolva megléphet a közelemből, nagyon téved, szóval légies léptei után trappolok határozottan.
- Na látod, erre nem is gondoltam. Vonzom a bajt. Te meg veszélyesen élsz, Melanie Hopkirk. Vagy Nott?
Lezseren a falnak támaszkodok melette fél kézzel, míg ő kutat a számomra kábé tök egyformának tűnő virágok között. Ő azokat vizslatja, én meg őt. Biztos megtalálja a tökéletest, de épp az a mázlim, hogy ezt a képességét a virágokra, és nem a hitvesekre tartogatja.

 

Szép terelés. Talán az esküvőn, a szertartásvezetőtől megtudom, hogy fogják hívni, de felőlem felveheti a Smith nevet is, nekem mindegy, amíg velem tér haza, és klísésen átcipelhetem a küszöb felett. “Cipelni”... Egy közepes virágszál is nehezebb nála, ha akarom, az oltártól hazáig is vihetném, fél kézzel. Bár a ruha, az nehéz rajta. Hát, sajnos jobb is lesz levenni…
A számat lefoglalja, a szememet behunyom, de a kezem az vándorol, méghozzá végig a felsőtestén, aztán hátra, cipzárt keresni. Milyen ruha is van rajta? Nem bánom a kirándulást, de azért sietős, szóval minden domborulatnak csak egy pillanatnyi rajongással adózok, és cirógatásnak álcázom a keresgélést.
Végre rálelek egy gombra, de oldalt. Végülis profi auror vagyok, kiképeztek mindenféle mágikus zár nyitására. Egy gomb nem okoz gondot… Na jó, van mégegy. És mégegy. És mégegy.
Mennyi gomb van ezen a ruhán? Türelmetlenül felmordulok, lefoglalt szájjal tompa hangon, aztán más taktikába kezdek. Lehet, hogy a türelem rózsát terem, de itt abból van már elég, úgyhogy még hevesebben magamhoz húzom Melanie-t a rohadt gomboknál fogva, aztán mivel csak egy szakad le a manővertől, inkább felkapom és ráültetem egy asztal szélére, félrenyomva ugyanezzel a mozdulattal néhány nagy vödröt. Ahogy a bennük lévő hortenziacsokrok megmozdulnak, virágszirmok indulnak alá halványkék, pasztellila és fehéres árnyalatokban. Billegős egy kicsit ez az asztal, meg mindenfelelől növényi részek cirógatnak minket, de én csakazért is még közelebb húzódom Melaniehoz és ha csak el nem kapja a kezem, akkor megkeresem a ruha alsó szegélyét, hogy arrébb tessékeljem. Ejj, de billegős ez az asztal…
A hortenziák nagy, dús bokrétás feje pedig, mintha naivan az én pártomat fognák, helyeslően bólogatnak körülöttünk, s minden bólintással kicsivel több színes, selymes szirmuk hullik alá lágyan, szállingózva ránk is, meg körülöttünk az asztalra és a földre is.

 

Teljesen elveszi az eszem, nem mintha az sok lenne, de neki nincs is nehéz dolga, megvannak az eszközei. A rózsák talán elvörösödnek egy árnyalattal jobban, a szemérmesebb szirmok talán inkább magukba zárkódnak, de én a nyikorgó asztallal kuncogok duettet, és a virágillatból már mit sem érzek, Melanie körül minden más színtelen és szagtalan és lényegtelen.
Vele kuncogom, mikor visszazuhaunk a valóságba. Kicsit el is felejtettem, hol vagyunk. Pedig fontos. Lassan írnom kéne egy listát, hogy kipipálhassam rajta azokat a helyeket, amik megvoltak. Bár, a helyszín legfeljebb kellemes körülmény. A társaság a fontosabb.
- Remélem most már tud koncentrálni, Mr. Nott!
Hihetetlen, hogy eddig beértem mással, mint a tökéletes. Nem tudtam, milyen, ha jelent is valamit az, akivel ezek a kalandok megtörténnek.
- Ezek után? Jobban koncentrálok majd, mint valaha! Alig várom a tortakóstolást. Meg a dekor kiválasztását. Meg a ruhapróbákat. Meg a vacsora eldöntését…
Csókot nyomok mindegyik ötlet mellé a nyakára, csak hogy egyértelmű legyen, egy pillanatra sem fogom felügyelet nélkül hagyni a készülődés folyamán, de ő gyakorlatiasabb, továbblendül csinoskodni. Mintha mi se történt volna.
Hát ráveszem magam én is, és még mindig őt figyelve, oda sem nézve mit csinálok, gombolgatni kezdem, amit kell. Lustán nekidőlök most én a kellemes helynek, amit az előbb Mel előmelegített. Az asztal ismerős hangon nyikkan, és a hang csodás, közelmúlt báli emléket idéz fel bennem. Úgyhogy nem is gondolok rá, hogy ez baljós jel is lehet, csak amikor az egész leharcolt tákolmány összenyeklik alattam, úgyhogy én kikötők a földön, és vizes földes virágszirmos katyvasz zúdul a nyakamba.
- Ahogy látom, döntésre jutottak... Készpénzben, vagy utalással óhajtanak fizetni?
Az ajtó felől érkező éles kérdés feltevője, a vöröslő arcú kertész hölgy, ahogy meglepetten rápillantok, közben eszembe juttatja, miért is érdekes ötlet üvegházban egymásnak esni. Melanie-ra nézek a hortenziák romjai közül, aztán megeresztek egy széles, tenyérbemászó vigyort.

 

Kiröhög. Én meg vele nevetek, bár némileg bosszúsabban. Hiába, jobb, ha nem én vagyok az asztal lapján. Berántanám magam mellé, ha már nem akkor dőlt össze ez a vacak amikor mindketten rajta voltunk. Persze, Mel kilazította nekem. Na de csak talpra evickélek, amíg ő a virágárussal próbál szót értetni.
- J…jól vagy?
Erre csak bólintok, aztán odatartom azon felemet, amelyiket a pálcájával céloz, és remélem, nem felgyújtani akarja vele a seggemet.
- Úgy hiszem megvan honnan rendeljük az összes virágot. Ennyi kárpótlás belefér az asztalért…
- Jók lesznek ezek a virágok. Van velük egy közös titkunk - dörmögöm halkan a karomba bújó fülébe, aztán a virágosra pillantok Mel tincsei felett.
- Ezt írja az előleghez. És még azt a tűzliliomot is - nyúlok a megfelelő vágott virág után, nem messze tőlünk, egy másik asztalon. Szép virág, erős színei mintha valóban izzanának. De Mel bírja a tüzet, ahogy a kezébe adom a virágszálat, előbb gondolnám, hogy az gyullad fel, semmint a kedvesem keze. De végül semmi sem kap lángra, én pedig a bukszám után nyúlok - mármint azután, amelyikben a pénzt tartom, és kifizetem azt a pár(száz) galleont, amiből egy másik virágboltot szerintem cakli meg is vehettünk volna. De hát itt a legszebbek a hortenziák, nem igaz?
A részleteket már Melanie-ra hagyom, hadd tárgyalja meg, hogy melyik színű, milyen virágot hova. Én meg őt nézegetem, meg a virágszálat, és azon gondolkodom, kiveszek egy pár hét szabadságot a munkából, most úgysem túl sűrű az élet ott. Jó lesz ez a szervezkedés. Majd mindig készenlétben tartom a pálcámat, ha netán szükség lenne rá.