Roxfort RPG

Az a temetés sok mindennek a lezárása is volt. Láthatatlan dolgok is kerültek Alfred mellé a sírba. Egyenként nem tudnám meghatározni, mi minden, de talán összefoglalva az egész, régi életünk ott tért örök nyugovóra, azon a ponton, abban a pillanatban. Én legalábbis ott búcsúztam tőle, Alfreddel együtt. A munkám, az ügyeim, amik mellett kiálltam, a kutatás is, aztán ott volt a jó kapcsolatom Chris nevelt csemetéivel… A hű barát magával vitte ezeket is.
És még nem tudom, minek adta át a helyét ez a sok minden. Furcsa, tátongó ürességérzetet nem hagyott hátra, csak… Egy helyet, ahonnét sok minden hiányzik Nekem, meg sok mindennel fel kéne töltenem, de ebben, kínos mód, tanácstalan vagyok.
Az utóbbi időben történt bujkálás is különös volt, nem olyan, mint eddig. Eddig mindig megtaláltak, akármilyen ravasz módon próbáltam eltűnni, de ez most más volt. Mintha most tényleg sikerült volna eltűnnöm. És ezt nem magamnak köszönhettem. Chrisnél volt egy fajta biztonságérzetem, ami ellen nagyon küzdöttem ugyan, de egyre inkább rám telepedett, mint egy selymes, puha takaró. Cartwright így hatott rám. Az örökké túlélő módból neki köszönhetően átválthatnék valami másba, egy nyugodtabbba, ahol bízhatok, és elengedhetem az örök futást és küzdelmet… De még azt sem mertem egészen. Most csak amolyan óvatosan, apránként tettem egy-egy lépést, s közben azon gondolkodtam, mihez is kezdjek, hiszen jó szerént házi őrizetben voltam.
Még jó, hogy Mr. Cartwrighté a fél város, a keze meg még tovább is elér, így birodalma rabjának lenni még mindig elég nagy fogdát jelent. Nem végtelent persze, de azért megengedhettem magamnak, hogy idefelé jövet ne bújtassam magam nagy karimájú, abraxánversenyekre való kalap, meg szódásüvegalj méretű napszemüveg, meg selyemkendők takarásába.
Az üvegen túl megpillantom őt, és finom mosoly fut az arcomra a láttán, még akkor is, ha mostanság sokat látom. Lett a köztünk lévő láthatatlan falon is egy forgóajtó. Pedig történt itt a falakon belül néhány csúnya és sajnálatos dolog… Ám minden veszteség ellenére, azért jó őt újra látni. Ezzel a mosollyal keringőzök be elegánsan a helyiségbe, hogy aztán alapot adjunk a jelenlévő esetleges paparazziknak egyújabb szaftos cikkre. Persze, alegutóbbi sztorival semmi sem érhet fel, az aztán jó nagy port kavart, de most… Most csak jól esett a biztos, erős karok közé bújni.
- Szia! Jól telt a napod? Könnyen idetaláltál?
- Szia! Eddig unalmasan, de most már egyre jobb. Tudod, nem igazán mutatkozhatok nyilvánosan, szóval Garden Lodge figyelemreméltó könyvtárában töltöttem a mai napot… IS.
Kissé cinikusan mondom, de elnéző mosollyal. Mindketten tudjuk, hogy ennek így kell lennie, így a legtöbb, amit tehetek, hogy próbálom elviccelni a dolgot.
- De könnyen ide találtam, és megnyugtatott a tudat, hogy ha eltévednék, valamelyik embered, aki titokban figyel az út során, majd biztos útbaigazít - kacsintok rá kedélyesen, pedig egy ilyen embert se láttam. De a borostás, csibészes vonásokban olvasni véltem ilyesmit. Sőt, ahogy jobban odahajoltam, még inkább elfogott a tudat, hogy valami ravaszságot forgat a fejében.
- Ezúttal mit tervezel? Felavatjuk újra ezt a helyet? - kérdeztem olyan ártatlanul, ami már nem is számít ártatlannak, főképp így, a karjaiban. Ő viszont lelkesen nagy lendülettel von magával.
- Van számodra egy meglepetésem. Gyere!
Így hát hagyom, hadd vezessen, és magassarkúban kecsesen sietek utána, ahogy vezet. Búsonghatnék az emlékeken, amik itt elevenednek fel bennem, de ajelenléte átszínezi a helyet, és amúlt helyett most itt tart, a szép jelenben, ahol még minden új, és csillogó, és olyan Cartwrightra jellemzően, szerénytelenül elegáns.
- Ezúttal Te magad rabolsz el? - kérdezem kedvesen és nyugodtan, pedig a dolgok érdekes irányt vesznek, mikor egy alagsori folyosón találjuk magunkat kettesben. Valahogy olyan kórházi hangulatom lesz a helytől, de ez nem idegen számomra, és érdeklődve pillantok körül. Lépteink visszhangot vernek, én meg először nem is tudom,mit gondoljak.
- Erre!
Elkerekedik a szemem, ahogy lassan derengeni kezd, mi ez az egész.
- Ez egy labor.
Nem kérdezem, mert már nincs is miért. Azt pedig, hogy miért van itt egy labor, ő rögtön meg is válaszolja, én pedig egyre elképedtebben hallgatom.
- Tudom mennyire szeretsz dolgozni és tudom hogy ez a fogságosdi mennyire nincs ínyedre. Az enyémre sem. Viszont szeretném ha jól éreznéd magad, ha dolgoznál, de ugyanakkor úgy hogy biztonságban is tudhatlak egyúttal. Innen közel vannak a rejtett alagutak, hamar hazajutsz Garden Lodgeba. Ezen keresztül nem érhet el Zharkov.
Méltatlan dolog volna nyitva felejteni a számat, de emiatt éppen még kinyitni sem tudom egészen. Csak pislogok, hol a helyre, hol pedig Chrisre. Aki olyan kedvesen izgatott, hogy talán jobban fogva tartja a figyelmem, mint nagyszabású meglepetése.
A beléptető kapu csippantása ránt vissza a valóságba. A hang végigvisszhangzik a steril, csillogó-villogó laboron. Én pedig követem a tekintetemmel, ami el-elakad a mikroszkópon meg a centrifugagépen, amiket a minap láttam egy elém került szaklapban.
- Ide hozhatod a csapatod, a hotel alsó szintjein vannak külön nekik illetve a betegeiteknek szobák fenntartva. Ha bármi hiányzik jelezd és megszerzem. Nem volt túl sok idő a kialakításra, de szerintem így elsőre biztos el tudtok indulni. Nos, mit szólsz?
- Christopher… Nem találok szavakat…
Ezt még a helyet tanulmányozva mondom, de elindulni nem merek mellőle, mert attól félek, akor megszűnik ez a varázs. Aztán megérzem, hogy engem néz, és felpillantok rá. Lehet bármi csúcskategóriás mikroszkóp itt, annak lencséje sem csillog úgy, mint Cartwright tekintete.
- Ez… A legkedvesebb… Legfigyelmesebb dolog, amit értem bárki valaha tett… Nem is tudom, hogy köszönjem meg.
Felsóhajtok, hátha akkor jobban jönnek a szavak. Kezeimet egy pillanatra magam elé kapom, de aztán újra leengedem, és a szemeim üzenik, amihez kevés a szó.
- Ez fantasztikus. És tudod… Attól tatok,már itt is van, az egész “csapatom”. Olyan rég bújkálok, hogy már teljesen elengedtem ott a dolgokat. Ezek után talán újrakezdem - teszem hozzá elrévedve egy pillanatra. Eszembe jutnak a kedves fiatalok, Arti és Zane, és a többiek… Másik életnek tűnik az. Eltemettem már. De Chris, most új értelmet adott egy üres helynek a lelkemben. Bár én is viszonozhatnám ezt… És csak egy dolog jutott eszembe hirtelen.
- Tudod… Most nem kell semmit mondj. És nem is ezért, itt - mutattam körbe futólag, de a szemem nem vettem le róla.
- De nagyon szeretlek, Mr. Cartwright.
Csak így. Nem is kibukott belőlem. Hanem megmondtam tényszerűen, kicsit dacosan, derűs nyugalommal. Remélve, hogy tudja, nem emiatt a gesztus miatt, és nem azért, mert olyan kényelmes és biztonságos a fogságában lenni. De ez a gesztus késztetett rá, hogy megmondjam, ami a szívemen már egy ideje volt.

Ahogy elkapja a kezem, és magához húzza, muszáj engednem neki. A szavai kicsit aggasztónak, gyanakodnom kéne, tudom. Papíron Christopher Cartwrightnál semmi sincs ingyen… És nekem most nem sok mindenem van, amivel viszonozhatom ezen lenyűgöző bőkezűségét. Egyebem sincs, mint pár szavam, és akkor még nem is tudom, beéri-e majd azokkal, s melyik lesz a megfelelelő.
- Reméltem is, hogy ezt mondod. Sosem voltál az a feladós típus.
Elmerengő mosollyal bólogatok neki vissza. Azon derülök, hogy ezt pont az mondja, akiért igen sok mindent igazából feladtam. És akinek köszönhetően is… A menekülést, a magányt egyértelműen miatta hagytam magam mögött, s most vele lehetőségem nyílt egy másfajta megküzdésre a nehézségekkel. Nem gondoltam volna, hogy ezt elérheti bárki… De Cartwright nem bárki.
Úgyhogy mikor úgy nyitvahagyja az ötlete végét, nem is tudom, hogy mire gondoljak, de kicsit összezavar vele. Kicsit pedig felcsigáz. De aztán más mondanivalóm támad. Ezúttal józanul mondom ki a szavakat, csakhogy az azt következő csók megrészegítsen kicsit. Vagy nagyon? A következők alapján lehet, hogy nagyon, és nem csak engem. Megállni se tudnék, ha nem teremne mögöttem valami támasz, aminek nekidőlhetek finoman, miközben hagyom, hogy Cartwright teste hozzám simuljon.
Aztán az a kuncogás. Megint elfog egy fura gyanakvás, amihez a megszokottól ellentétben most nem társul rossz érzés. De azért mégiscsak gyanakvás, és nem tudom, mire gondoljak. Ahogy elszakad tőlem, és matat a nadrágjában, abból még akármi is lehet, varázspálca, pisztoly, kulcs, meg egyéb, nadrágban rejtőző értékek…
- Akkor talán a másik ötletem is tetszeni fog. Mit gondolsz, lennél a feleségem?
Egy gyűrűvel nézek farkasszemet immár, Chris hasonlón csillogó szemei helyett. De vesztek, mert hol emerre, hol a férfire nézek vissza. Nagyon kell figyelnem, hogy ne felejtsem nívótlanul nyitva a számat. Inkább elé kapom mindkét kezem, úgy pislogok döbbenten, ma már másodjára, de ezúttal még sokkalta jobban.
Hogy gondoltam-e valaha erre? Eszembe jutott-e, hogy lehet Cartwright zsebében egy gyűrű is? Talán gondolnom kellett volna. Előbb meg tudtam volna tán szólalni a meglepetéstől, de mint annyi más veszélyes tereptől, ettől is biztonságban tartottam magam, még a gondolataimat is. Jó, hogy nem a klasszikus letérdelős jelenetet választotta, mert hasznosabb most, hogy ott van előttem, és ha kell, megtartana. De az asztalnak dőlve végülis megmaradok, s leengedem a szám elől a kezem.
- Chris…
Végigfut a fejemen az összes akadály. Amik miatt elmentem egy évre. Amik annyi éket vertek közénk. Hideg, logikus észérvek azok., teljesen érthető volna, ha most azok mentén döntenék… De a szép, kék szemek felülírnak minden aggályt, részemről legalábbis. Úgyhogy nagy, párás szemekkel, mosolyogva, és kicsit félénken bólintok.
- Igen… Lennék…
Suttogom, de hát ebben a csendben jól hallható, hacsak a szívrohamszerű dobogások el nem nyomják. Ám itt még nem fejezem be, hanem megfogom a kezeit, most én, gyűrűstől, mindenestül.
- De… Te tényleg veszélyesen élsz… Komolyan lennél a férjem? Valóban?
És ha ez kitudódik… Számíthatunk néhány újabb kalandra…
Mélyen a szemébe nézek, bár a választ már látni vélem ott. A csibészes ragyogás, a ravasz félmosoly, és arca minden vonása elbűvölően írja ki az arcára a választ.

Nincs itt sötét, sok itt az üvegfelület, de mintha más minden eltompulna, csak a gyűrű marad, és Chris tekintete, ami éles és fényes, szinte világít, keresztül rajtam. A többi csak homályos háttér mindehhez. Kicsit álomban érzem magam, vagy valami delíriumos állapotban, pedig most biztosan nem fogyasztott egyikünk sem semmit. Megérzem rajta… Az illatán, a viselkedésén, megsúgja mindig a farkas, de ezúttal ez csakis ő.
- Tudod, hogy imádom a veszélyeket. Pláne ha rólad van szó, kisfarkas!
Elsomolyodok az ismerős becenévre. Kellett egy kis idő, amíg megszoktam, de ez az első becenév, amivel ki tudok egyezni. Még úgy is, hogy a kórság meg a farkas rész tönkretette az addigi életem… De az a sok balszerencse és nehézség most végül ide sodort, erre a pontra.
– És igen. Komolyan. Ha te valóban hozzám jössz, persze.
Ahogy a nyakamba kuncog, az már elég ahhoz, hogy bólintsak erre, meg egyszerre meg is borzongjak tőle. Én magam nem szeretném a  veszélyeket ugyan… de be kell vallanom, megvett kilóra. Nem munkahellyel, nem is szép gyűrűvel… Azzal a kuncogással, meg az olyasmi többivel.
Nagy sóhajjal billenek kicsit hátra, hogy megnézzem magamnak. Új ember nem lett ugyan, de az arcában meghúzódó titkok és rejtélyek közé bekerült ez az új, különleges kitétel. Hogy a vőlegényem… Elmosolyodok, ahogy a tekintetünk találkozik. Aztána  mosoly az arcomra fagy.
- De….van még valami.
Még jó hogy a keze mindenhol ot van körülöttem. Inkább nem szólok, csak fél szemöldököm emelem meg kissé, kimondatlan kérdésként. Mi jöhet még, már tényleg nem tudom elképzelni sem. A csók a kezemen újra végigborzongat, az érintés felkúszik a karomon, és szétárad a testemben, szóval nagyon tartanom kell magam. Nálam öntudatosabb nőket is leverne ez már a lábáról, s ezt még tetézik az elhangzó szavak.
- Te vagy a remény, a kiút, a cél. A megnyugvás az álmatlan éjszakákon. Csak veled tudok aludni, minden ócska matrac és hátfájás ellenére.
Egyszerre mosolygok rá szeretetteljesen, és hitetlenkedőn. Én, mint remény? A kórsággal, a balszerencsével, amit magamra meg mindenkire hozok… Ő lehet az egyetlen ember a világon, aki e véleményen van. Elfutja az arcom egy halovány pír, nem is tudok erre mit mondani, csak fogni a kezét, és pillogni rá a szempilláim mögül.
-  Ti ketten vagytok Sophieval a gyógyír a bennem lévő mételyre. A romlottságra, ami felőröl. Sose voltam jó. Ti tesztek igazán azzá. Többé, mint ami egyáltalán lehetek. Te itt, idekint, ő pedig odabent. És… Sophie... Sophie szeretne megismerni téged végre. Úgy igazán.
Most kerekedik csak el igazán a szemem. Sophie… A medálra téved a tekintetem egy pillanatra. Elfogadtam őt, bár minden eddigi magyarázat ellenére úgy éreztem, keveset tudok róla. Kicsit az is a fejemben járt, hogy habár a fizikai síkon én vagyok jelen, de a szellemin Sophie az első Chris számára. És én ezzel még meg is tudtam békélni. Valahol hálás voltam neki, hiszen a medál, meg a benne lakozó bűverő Sophieval volt a kézzelfogható bizonyítéka annak, hogy Christopher Cartwrightnak van szíve, minden annak eltitkolására tett kísérlete ellenére is.
De egy kicsit tartottam is mindig ettől a témától. Mindig nyitott füllel és nyitott figyelemmel álltam hozzá, de sosem faggattam, és sosem hoztam szóba. Azt, hogy bizonyos helyzetekben miért kívánja áttelepíteni a háta közepére, sem firtattam különösebben, de sejtéseim voltak. És a jelek szerint még így is meghaladja a varázsereje azt, amilyen erősnek én gondoltam.
- Azt kéri, érintsd meg.
Most jobban belekapaszkodom Chrisbe, de ki is húzom magam. Nem is tudom, honnan jön ez a hirtelen önfegyelem, talán a lelkemben a farkas áll mellém. Nem mintha valaha is hálás lettem volna a “segítségeiért”, de gondolom a lelki dimenziókban történő dolgokhoz neki is van egy-két szava. Tudom, hogy néha nagyon meg tudja kínozni Christ, ha valami nem nyeri el a tetszését, szóval… Az ösztön-farkas figyel. De én elcsendesítem, és egyelőre maradok a valóságban, hogy a saját ítélőképességemmel tudjak dönteni.
-  Ez igazán nagy megtiszteltetés. Ha azt mondod, hogy biztonságos…
Halkan mondom, kicsit lebegőn hagyva, de a saját kíváncsiságom is vonz a mágikus ékszer felé. Nyilván nem mondja… De végülis, nem is érdekel a biztonság. Ha róla, vagy bármi hozzá tartozóról van szó…
Hagyom, hogy odahúzza a kezem a mellkasára, de most távolabb az ő dobogó szívétől. Megérintem a medál hideg nemesfém anyagát, és lehunyom a szemem, várva, mi lesz ebből. A farkast a tudatom hátsó, sötét sarkába parancsoltam, de érzem, hogy onnét hátulról azért figyel, méghozzá nem túl bizakodón.

Vártam az áramütés szerű érzést, ahogy a fém hideg érintésétől a szívemig fut az az ismeretlen, erős mágia, amit a medál rejt… De az az érzés nem ettől volt, csak szokásosan Chris érintésétől, amit válasz nélkül tett. Abban benne van, hogy a biztonság kérdésére nem tud mit mondani, benne van a veszély, amit ő, meg a dolgai jelentenek, de benne van erős, bátor lendülete is, szóval hagyom, hogy odategye a kezem.
Lehunyt szemem előtt nem az jelenik meg, amit vártam, bár magam sem tudom, mit vártam. Egy dühös, vérben forgó szemű lidércet? Vagy egy éteri fénnyel körbevett, angyalszerű jelenést? Ezek helyett azonban, mintha egy álomba csöppennék, s velem szemben egy egyszerű lány áll. Semmi természetfelettiség, semmi irdatlan aura nincs körülötte. Csak egy természetesen bájos, kedves alak. Furcsán ismerős, nem mintha sokat faggattam volna róla Christophert, de valahogy az elejtett részletekből, az ő gesztusaiból mégis úgy érzem, mintha már találkoztunk volna.
Valami reptéren lehetünk egyébként. Bár a gépek zúgását nem hallom, de az óriási, kilátószerű ablakok, a nagy tér arra emlékeztet. Nem halljuk a gépek zúgását, csak a kongó ürességet, és nincs itt tömeg, csak mi ketten, meg a hátam mögött kushadó farkas. De csak az én szívem kalapál, hogy majd’ kiugrik a helyéből. Ilyen érzése lehet az embernek, mikor először mutatják be a családnak… De nálunk ez is, mint minden, bonyolultabb.
- Szervusz Anna - csendül fel a hang, amit még sose hallottam, de tudom, ez valóban az ő hangja lehet. Nem tudom, a lelke is itt van-e, vagy Cartwright igazából, aki ezt a varázst olyanformán fenntartja, mint az Alfredról készült festményt, csak talán tudattalanul. De nagyon valóságosnak tűnik.
- Öhm.. te is hallotad? Érzed őt?
Chris hangja távolról érkezik, mintha valami furcsa, képtelenül jó minőségű hangosbemondóból szólna. Tudom, hogy itt van mellettem fizikailag, de én most még sem vagyok egészen ott, legalábbis a tudatom messzebb van. Bólintok, nagy nehezen, nem is tudom, hogy a valóságban is, vagy csak ebbe az álomképben.
- Sophie… Nagyon örülök…
Nem fejezem be, mert nem is tudom, nevezzem-e ezt az alkalmat találkozásnak, vagy szerencsének. De tény, és érzem is, ez egy nagy jelentőségű pillanat. Bár csodálattal, és kedvesen gondolom, sajnálatosan így is kiszalad a számon az első dolog, ami eszembe jut:
- Jaj, hát Te tényleg nagyon szép vagy…
A csodálkozásomon próbálok úrrá lenni, és becsukom inkább a számat, hátha ezt csak itt nyögtem ki, és Chris nem hallotta. Sophieból kitör valami nevetés féle, de úgy tűnik, nem haragszik és nem gúnyolódik. Nagyon kedves. Pedig Chris nem mindig így nyilatkozott róla. De most az. Nagyon szépeket mond nekem, látszik, hogy készült már rá korábban. Én csak lenyűgözve hallgatok, ünnepélyes és meghatott csendben.
- Azt mondja bízhatsz benne, nem fog többet bántani téged. És örül hogy az életem, vagyis életünk része vagy.
A Christopher-hang visszhangosan szól a fejünk felett, és elég pontosan összefoglalja, amit Sophie is mondott az imént.
- Nagyon hálás vagyok ezért, és igazán… Én is nagyon örülök, hogy vigyázol erre a csibészre… Hogy erőt adsz neki… Mindig.
El is hiszem azt, hogy biztonságban vagyok. A fekete farkas is, mögöttünk lapul csendben, és már teljes nyugalomban. Jégkék szeme érdeklődve figyel minket, de fejét lustán keresztbe tett mellső lábaira hajtja, s onnan leskel okosan.
- Mondanám, hogy esetleg Christophert is kevesebbet bánthatnád… Khm. De őt megvédeni magától, kettőnknek is nagy kihívás.
Na hogy ezt hallja-e a valóság síkján mellettem álló, azt végképp nem tudom, de Sophie hallja, és megint cinkos nevetésben tör ki.
- Megígérem, hogy azon leszek, hogy Neked kicsit kevesebb dolgod legyen, Sophie…
A szívemre teszem jobbomat, ebben a furcsa álomvilágban, így nagyjából ott van, ahol a valóságban is.
- Azt ajánlom is! Egyébként nagyon szép a házikedvenced… Szerinted megsimogathatom, mielőtt emberünk megneszeli, hogy szövetkezünk a háta mögött?
A lány hangja játékos, bár mintha kicsit fáradtan csengene. De kedves, és valahogy tényleg olyan, mintha nagyon régről ismerném, kezdünk egy hullámhosszra kerülni. Mindketten elgondolkodva a négylábú felé pillantunk, aki bizalmatlanul emeli fel a fejét. Hát házikedvencnek még soha, senki nem nevezte őt, az biztos, és nem tudom, hogyan is reagálna rá. Lehet felbosszantaná. De nincs rá idő, hogy kiderüljön. Sophie kérdése még a levegőben cseng, de az álomkép elúszik a szemem elől. Értetlenül kinyitom a szemem, hogy szembe találjam magam Chris közeli tekintetével. A medált már nem fogom, valahogy véletlenül eltávolodhattam tőle. Talán Sophie is elfáradt?
- Furcsa, mert ha ő itt is lenne, a valóságban, akkor nyilván minden máshogyan lenne… De
akkor is sajnálom, hogy nincs itt. Nagyon kedvelném. Remek lány. És nagyon szeret téged. Ő is.
A kezem most kikerüli a medált, és Chris szíve fölé téved, bátorítón és vígasztalón. Ha még akad mondani valója Sophie-nak, persze újra hozzáérek a medálhoz, de most jó itt lenni vele, a valóságban. Minden pillanat egy aándék, valahogy az előbbiek miatt most jobban is így érzem.
- Azért bátor dolog volt ez tőled is. Nem féltél, hogy összefogunk ellened? - kérdezem finoman, csipkelődőn, de akár hallotta a Sophie-val folytatott beszélgetésünket, akár nem, olyan mosollyal kísérem a mondandóm, hogy abból kitalálhatja, valóban össze is fogtunk. Bár a mi értelmezésünkben ez nem ellene, hanem éppen érte történt.