|
Cím: Speculum Phantasmatum Írta: Csámpás - 2024. 10. 13. - 15:58:20 (https://i.imgur.com/j9D9sPi.png) Szabályok: Kérések Hogy a játék minőségi és maradandó lehessen mindenki számára, kérlek osszátok meg az alábbi tényezőket. Mivel pár játékosnak más sablon szerint van az ET-je, vagy pedig az már igen régi, lehet, hogy lesz ismétlésnek ható kérdés, mindenesetre kérlek ezekre is válaszoljatok így átláthatóan meglesz egy helyen. Játékosok: Roman Nott, Owen Redway, Elfelda Hall, Minerva E. Balmoral, Matthew Fawley, Tyler M. Sasha Kalandmester: Daniel Tayilor Cím: Re: Speculum Phantasmatum Írta: Csámpás - 2024. 10. 13. - 16:03:39 (https://i.imgur.com/j9D9sPi.png) 1. kör Sötét és csendes az októberi éjszaka. A felhőtlen égbolton tisztán kivehetőek a csillagok s a hold fénye lámpásként világítja meg a Rolling Stones kőkör darabjait Oxfordshire és Warwickshire határán. A legenda szerint egy Király kelt útra az ősidőkben, hogy seregével meghódítsa Angliát ám egy boszorkány állta útját, aki próba elé állította. Mivel a király nem tudta teljesíteni a próbát ő maga és kísérete kővé váltak. A nagyobb, hetvenhét kőből álló kör azt mondják a király serege, a kisebb együttes pedig a tanácsadói. Valamivel a többitől távolabb áll egy magányos szikla, a King Stone, ami egykoron maga a király lehetett. Hogy ez a legenda mennyire igaz azt nem tudni, viszont az biztos, hogy a kövek ősiek és egy régen elfeledett kor emlékei. Suttogják a helyiek, hogy hideg októberi éjszakákon, sírnak a kövek, de ez nem a katonák vagy király hangjai, hanem a szeretteiké, akiktől a boszorkány átka elragadta őket. Már napok óta feltűnt egy, a többinél ragyogóbb csillag az égen, a Szaturnusz. A régi Titán maga az idő és sors megtestesítője. Az utóbbi napokban egyre közelebb és közelebb merészkedett az éjszakai égbolton Szeléné Holdistennőhöz, aki életünk ciklusait felügyeli. Táncuk ezen az éjszakán ér csúcspontjához és ahogyan a boszorkányok órája zárul felzeng egy ének. Keselyűszerű, zöldes-feketés madár száll a Király Sziklájára. Éneke búsan zeng, egy ősi dal ritmusára, mely szájról szájra terjed a mágusok között. A szöveget sokan ismerik, mítoszát már kevesebben. Az Augrey éneke könnyeket csal azok szemébe, akik halják és régi érzelmeket hozhat elő. Ahogy a dallam eléri az utolsó ütemet és a könnyek földre cseppennek, ott ahol eddig szikla volt most egy kapu áll. Nem gótikus, nem is romai, jóval ősibb. Nem díszítik kacifántos vonalak és motívumok, pusztán három szikla egymáson, a legfelsőn mely összeköti a két szélsőt pedig egyetlen egy rúna éktelenkedik: ᛇ - Eihwaz, a halál, változás és megpróbáltatások rúnája. Akik jelen vannak a pillanatban és átlépnek a kapun a sötét semmiben találják magukat, ám visszaút nincs, a madár elszál és a világ, melyből érkeztek szertefoszlik. Kalandjuk kezdetét veszi. Cím: Re: Speculum Phantasmatum Írta: Owen Redway - 2024. 10. 16. - 13:39:35 Megszédültem a hirtelen ébredéstől, ahogy felriadva a lidérces álmomból felkaptam a karomra hajtott fejem. Pár másodpercig még elmosódott foltként érzékeltem körülöttem az egykori gyerekszobámat, majd mire szép lassan kitisztult a kép, az íróasztalomnál ülve találtam magam. Próbáltam felidézni az álmot, ami egész gyerekkoromban, és immár felnőttként is kísértett: a sötétbe vesző lépcsőt, melynek alján ott hevert az öcsém, összetörten, a saját vérébe fagyva. Behunytam a szemeimet, és ismét hallani véltem azt a szörnyűséges puffanást, ahogy az apró teste végiggurult a fokokon. Életemnek több, mint fele e tragédiára ment rá, amelyet azóta sem tudtam feldolgozni, és amelyért még mindig saját magamat okoltam. Csodálkozik hát bárki azon, hogy egy mumussal találkozva is Alan szellemét látom, dementorok közelében pedig újraélem az ő elvesztését? Az elmúlt hetekben fokozott erővel törtek rám a múlt rémképei, amit nem is csodáltam, hiszen több, mint tíz év után tértem vissza abba a házba, ahonnan kisfiúként, azon a borzalmas napon elszöktem. A Doyle ház – hiszen így hívták örökbefogadó szüleimet – mára majdhogynem teljesen kiüresedett. Alan halálával, és az én távozásommal sokáig ketten lakták csak a szüleim ezt a hatalmas épületet, ám nevelőapám pár hónappal ezelőtt bekövetkezett halála óta már csak anyám élt itt egymagában. Boldogan fogadta rég nem látott fiát, amikor az felnőttként, szégyentől égve ismét elé állt. Ő sosem hibáztatott engem a történtekért. Hideg fuvallat szaladt végig a hátamon, én pedig hirtelen rádöbbentem, hogy álmomban teljesen átizzadtam a pólómat, amely így nedvesen tapadt a hátamra. Óvatosan felálltam az íróasztaltól, majd kibújtam a vizes felsőből, és gombócba gyúrva azt a sarokba hajítottam. A szekrény felé indultam, amikor egyszer csak megpillantottam magamat egy tükörben. Az arcom nyúzott volt, szám körül szürkés foltban borosta sötétlett, hajam kócos tincsekbe rendeződve az égnek állt, félmeztelen mellkasomat pedig a tetoválások mellett sebek díszítették, lenyomataként Brandon Gray temetőbeli kínvallatásának, ami a dementor-találkozásaimnak ugyancsak visszatérő jelenete volt. Tekintetemet ezúttal azonban egészen más vonzotta magához: a nyakamban lógó, átlyukasztott pénzérme. Végigsimítottam a különös ékszeren, majd hirtelen irányt változtattam, és a ruhásszekrény helyett mégis inkább az íróasztalhoz léptem újfent, mely roskadásig volt megrakva régi könyvekkel és pergamenekkel. Az álom ezen papíroknak a tanulmányozása közben ért utol. Bár már hónapok teltek el azóta, hogy felhagytam átoktörői karrieremmel, és lemondva az ősi kincsekről visszatértem Afrikából, a régi legendák és rejtélyek iránti vonzalmam továbbra sem enyhült. Egy efféle ősi kincs kutatása közben akadtam rá a King Stone-ra, és az őt övező mítoszra. Rúnák ezrein rágtam át magam, hogy megbizonyosodjak róla valóban jól értettem-e, és tényleg azt találom az egykori király és seregének maradványainál, amit gyerekkorom óta kerestem: megváltást. Végigsimítottam a kőkört ábrázoló, megfakult rajzon, majd döntöttem. Magamhoz vettem az asztalon heverő pálcámat, aztán a fekete nadrágom mellé gyors a felsőtestemre aggattam egy sötétzöld farmeringet, belebújtam a fekete bakancsomba, leakasztottam a fogasról a prémes farmerdzsekimet, és két perccel később már a nyirkos, cardiff-i éjszakában sétáltam egy sötét utcaszakasz irányába, hogy aztán pillanatok múlva, halk pukkanás kíséretében köddé váljak. *** Három egymást követő éjszakát töltöttem a hetvenhét kő társaságában, gondolataimba feledkezve, ám mindhiába. A hideg estéken, pálcám fényénél virrasztottam, várva, hogy meghalljam az éneket, és újra találkozhassak elvesztett testvéremmel. Talán akkor mutattam utoljára efféle mániákus megszállottságot, mikor viszonzatlan szerelemtől fűtötten Bishop (https://www.roxfort.frpg.hu/index.php?action=profile;u=94) után kajtattam. Az egyik nagyobb kövön ücsörögve, a pálcám hegyén gyújtott halovány lángocskát nézve volt időm felidézni őt is. Bár a háború után tőle is elsodródtam, életem legkedvesebb emléke mégis hozzá kötődik, ahogy az alkonyi fényekbe borult kviddicspálya gyepén hevertünk. Akkor ismertem meg őt. Persze sokan nem értették a vonzalmamat iránta, ahogy az egykori legjobb barátom, Loo (https://www.roxfort.frpg.hu/index.php?action=profile;u=1969) sem, aki gyakran több is volt, mint egyszerű barát. A vele eltöltött éjszakák is szép emlékként melegítettek a kőkörnél való virrasztásom során. Aztán a harmadik éjszakán eljöttek mások is. Először nem tudtam, hogy csak a szemem akar-e megtréfálni, vagy valóban emberek mozognak-e a sötétben; de végül megláttam őket, a hozzám hasonló megtört lelkeket, akik az árnyékvilágban óhajtják meglelni a megváltásukat, rég elvesztett szeretteik képében. Döbbenten ismertem fel az egyik alakban Elfeldát, akivel még Dél-Szudánban, a Vörös Abadában ismerkedtem össze. Búcsúként megígértük a másiknak, hogy találkozunk még, de álmaimban sem hittem volna, hogy egy ilyen különös helyen ér majd bennünket a viszontlátás öröme. Egy másik érkezőben Minerva Balmoralra ismertem rá, akit iskolás korunk óta nem láttam, és aki egykoron Loo egyik legjobb barátnője volt. Nem voltam biztos benne, hogy ennyi év után ő is felismer majd engem. Meglepettségemet tovább fokozta a váratlanul felsejlő énekszó. Ösztönösen a hang irányába fordultam, pálcámat a forrás felé irányítva, melynek hegyén továbbra is apró láng lobogott, amely fénye egy zöldes-fekete madárra vetült. Lélegzet-visszafojtva vártam a dal végét, miközben odabent diadalittas önigazolást éreztem, mert tudtam, hogy az ősi pergamenekben olvasottak igazak. Aztán egyszer csak a madár elhallgatott, és a következő pillanatban már egy kapu állt a kőkör helyén. - Ez oltári… - suttogtam, és óvatos lépést tettem a boltív felé. Az elmúlt években óriási utat tettem meg, mely során más ember lettem, mint aki egykor voltam. Ez az éjszaka – úgy sejtettem – az utazás végét jelentheti, és választ adhat a szenvedéseimre. Kész voltam hát mindent megtenni azért, hogy újból beszélhessek az öcsémmel. Elsőként léptem a sötét semmibe... *** Cím: Re: Speculum Phantasmatum Írta: Elfelda Hall - 2024. 10. 17. - 14:17:40 see you at the other side mood (https://www.youtube.com/watch?v=F3hTW9e20d8) (https://i.pinimg.com/564x/a9/2c/45/a92c45ce72505ac3be71be880b29eb57.jpg) to: all the wandering souls 2004.10.04. Iszonyatosan dühös voltam, amiért anyám így elhagyta magát. Amiért ilyen állapotban kellett őt látnom. Olyan volt, mintha több mint harminc évvel a férje halála után most ismét úgy rángatná őt apám egy cérnaszálon, mint a történtek előtt... Kétségbeestem, belül űzött vad módjára üvöltöttem, és alig vártam, hogy valamiféle csapást mérjek le az apámra... aki miatt most egy pszichomedimágiai rehabilitációs intézetbe kellett beadnom az anyámat. Zoe most épp turnén volt, messze járt, így ezt a nehéz lépést egyedül kellett megtennem. Persze éreztem a nővérem támogatását a távolból, de... azért jól esett volna, ha ő is jelen van, amikor gyenge és összetört anyánkat ott kellett hagynom ennek a gyönyörű körnnyezetben lévő, luxusépületnek az egyik szobájában. Bármennyire igyekezett is álcázni magát ez a hely, attól még még is csak egy elmegyógyintézet. És én képtelen voltam megbocsátani a halott apoánknak, hogy mindez az ő hibája. Na persze ő is meglakolt azért... elvégre anyánk meggyilkolta... de valahogy ez az aprócska kis tény mégsem tudta elfeledtetni velem a bosszú ízes érzését, amit azóta dédelgettem magamban, hogy elmentem egy látó ismerősömhöz. Mindig is racionális voltam, nem igazán hittem az ilyesmiben, de India... valahogy... más volt. Több barátomon is segített már a látomásaival, és nos... most hogy ennyire kilátástalannak éreztem a jövőt, kénytelen voltam elmenni hozzá. Kénytelen voltam újra belekapaszkodni valamibe... ha hitnek ezt nem is nevezhetném, akkor is. India látomásában halottak között látott engem, és közöttük ott volt az apám is. Eihwaz kapuja vár téged Elfelda. Amikor meghallod az éneket... vár a túlvilág. Még most is belebororzongtam a szavaiba. Lerajzolta nekem a rúnát, amit majd keresnem kell. ᛇ Most hogy megpillantottam a jelet, egyszerre énekelni kezdett egy különös madár. Tudtam, jókor vagyok jó helyen. Találkozni fogok az apámmal. Behunytam a szemem, mély levegőt vettem, és a taktus végén... átléptem...Fogalmam sincs, hogy a vaksötét, a hideg, vagy a félelem miatt, de egyszerre reszketni kezdtem. Odaát megpillantottam Owent, akivel Dél-Szudánban töltöttünk el egy fertályórát egymás társaságában. Bár az idő rövid volt, arcvonásai és szavai igen erősen elmémbe vésődtek, így nem csoda, hogy mosolyogva köszöntem neki. - Te jó ég, azt hittem, a szellemvilágba jövök, de ezek szerint lehet eltévesztettem a házszámot. Viszont akkor legalább tudjuk, hogy az álmos trükk, amiről beszéltünk, működik - utaltam a Vörös Abadában megejtett közös kis merengésre az álmokkal kapcsolatban. Elméletem azonban megdőlni látszott, mikor még egy ismerős arcot ismertem fel a sötétben. Roman Nottot nemrégiben fogadtam fel rye-i búvóhelyem megépítésére. A fiatal építész rendkívül jó benyomást tett rám az első találkozáson, és izgatottan vártam a közös munkát. - Nocsak... még egy ismerős arc... Mr. Nott... kellemes meglepetés itt látni magát - köszöntem a varázslónak, s a többi ismeretlen arcnak is barátságosan biccentettem. Most, hogy rejtélyes, közös kalandunk kezdetét vette a szellemvilágban, nem ártott néhány élő szövetséges... Cím: Re: Speculum Phantasmatum Írta: Matthew Fawley - 2024. 10. 17. - 16:32:17 +18
Az összes kobold egy utolsó geci. Nagyon gyenge pillanataimban én is elmerengek, hogy tudok tükörbe nézni, de ezek… Egy galleonért eladnák az anyjukat is. A becsületüket nem tudják, mert az sose volt. - Biztos az információ? – miközben a galleonnal megpakolt erszényt a kezébe nyomom, ő átad egy pergament, én meg csak remélni tudom, hogy nem basznak át, bár tele vagyok kétséggel. Nem különösebben hiszek abban, hogy mi halandók csak úgy át tudnánk mászkálni a túlvilágba, de amiben biztos vagyok, hogy nagyapám nagyon sok titkát vitte a halálba, mivel hirtelen történt. Az eseményre gondolva is könnyek szöknek a szemembe, így gyorsan el is hessegetem. A családi legendák azt mondják, hogy különlöges és ami az én szempontomból érdekes, igazán értékes tárgyakat birtokolt családunk, amiknek a hollétét az ősök a sírba vitték. Kurva nagy lehetőség ez nekem, ha csak egynek megtudom a helyét már kurva jó vagyok. Magamhoz veszek mindent ami kell. Több kést is elrejtek a testemen és övemen a talárom alá. Ha a pálcám el is veszteném még mindig több esélyem van késsekkel, mint puszta kézzel bármi ellen. Ezt Blood-tól tanultam, komolyan az a csaj egy kétlábon járó fegyvertár, még a bore alatt is kések voltak. A kis elvarázsolt erszényemet pedig telepakolom kajával, vízzel és a manók borával, sose tudni meddig tart egy kaland, de egyrészt ha választhatok nem az éhségtől akarok megdögleni, másrészt kritikus pillanatokban jó ha tudok energiát magamhoz venni. A pergamenen feketén-fehéren állt, hogy mikor és hol kell lennem, szeretem az ilyen tiszta és egyenes dolgokat. A helyhez közel, de nem közvetlen ott hoppanáltam, job a távolból egy kicsit felmérni a terepet. Végül rájöttem, hogy ennek semi értelme nem volt, mert valahogy itt a sötétség még jobban átjárta a területet és szart se lehetett látni. Ahogy a megjelölt helyhez közelítek elkezd a hideg futkosni az egész testemen. Meg is fordul a fejemben, hogy inkább visszafordulok a picsába, de közben a becsvágyam ad két nagy pofont a félelemnek, így a kőkörhöz érek. Őszintén meglepődök, hogy másik is vannak itt, Minerva arca ismerős, a többit még csak soha nem is láttam. Kurva jó, rontják majd itt nekem a bizniszt, ugyanis titkon reménykedem, hogy ha már egy ilyen utazást vállalok, akkor akár extra zsákmány is befigyelhet. Miért ne lehetne egyszer szerencsém hogy egy kincseskamrába vigyen az utam? Nem köszönök senkinek, úgy döntök, hogy szarok mindenki fejére, a majd a madár picsogása után – a mostmár kapu elé – lépek. Becsukom a szemem, a pálcám a kezembe veszem és átlépek rajta. Cím: Re: Speculum Phantasmatum Írta: Minerva E. Balmoral - 2024. 10. 18. - 17:19:08 h e l l o s a t a n i b e l i e v e i t i s t i m e t o g o (https://64.media.tumblr.com/e7438eefea850ed452bce035db3066e8/39ef92ed95e95c06-0f/s400x600/1e9bf898af6416f870c417c6394e6bf40595f586.gifv)
Ω (https://www.youtube.com/watch?v=xd9LpME3jnk) Az utolsó napok egyfajta tömény, színes-szagos gyűlöletben teltek el a világgal és az azt megtöltő létezéssel szemben. Gyűlöltem az őseim összes ostoba félművelt utalgatását az alagsori könyvtár lapjain, gyűlöltem az ostoba szándékot, amely az alagsorba telepít egy könyvtárat. Különösen gyűlöltem magam, mikor egy-egy különösen feltűnő, félművelt feljegyzésük után belegondoltam, hogy a véren kívül összeköt bennünket valami még rosszabb: az ostobaság. Az utolsó órákban csak ültem az egyik sarokba állított lyukas, rozsdás vödrön, megpróbáltam meggyőzni magam arról, hogy értelmetlen rég halott emberek iránymutatását követni, és számtalan üres üveg és cigarettás doboz árulkodott arról, hogy sem a mentális egészségem, sem a gyomrom érdekében nem vagyok igazán pártján a helyes döntéseknek, vagy képes fellépni, ez lehetne a kivétel. Nincs, nem is létezett soha garancia rá, hogy ez az egész nem egy tévedés: rémmesék pergő láncolata, amely kiváló arra, hogy megmarkolva örökké a sötétben bolyogjunk mentén. Már csonkig rágtam az összes körmöm, az egyik vérző mutatót kötöztem be épp, mikor, mint mások a helyes döntéseiket, tudtam, hogy csak egyetlen megoldást ismerek a rejtvényre. Az ostobát. Balmoral kapui a történelem szólítására mindig úgy kinyíltak, mintha légszomjas zártságuk csak illúzió volna, az elme játéka üres percekre: nem lehetek ennél nagyobb szánalmas idióta, ha hallgatok azokra a pergamenekre. Nem ment könnyen, mert az alagsor lépcsője kiváló helynek bizonyult rá, hogy ott további üres vodkás üvegekben bukdácsolva megbánjam, hogy ez nem egy aznap, hanem egy magányos másnap ajtócsapkodása az idegrendszeremen.. Ahogy a birtok lassan, fenyegetően záródó rácsai is azt ígérték, hogy mögöttük elrejthetem az állandósuló fejfájásom és orrvérzésem, a sápadtság megnyerő holttesteknek kedves ismerősként odaintő jelenét - még maga Balmoral is menedéknek tűnt az őrület előtt, amelyet elkövetni látszottam. Nem akartam emlékezni azelőtt Minnie vidámságára, amely ezt az utat is egyszerű önismereti kalanddá keverte volna a gondjai hullámai között: azelőtt Minnie szánnivalóan és irigylendően teljes volt anélkül is, hogy most kihantolnám, puszta kézzel a murvára borítanám a hulláját, és felölteném az arcát. Vagy valaki más arcát, ha.. anyámnak igaza volt. Talán Elizabeth tényleg létezett, talán épp ezért nem emlékszem rá, ezért nem maradtak nyomai, ezért nem létezik igazán. Hisz bárki az ilyen balesetekben, hisz bennük bárki, aki ismeri anyámat? Olyan sokáig képzeltem, hogy valami ismeretlen ajtó mögött lapuló mentális betegség, gyermekkori nagyzolása valakinek, aki mindig vágyott egy testvérre, főleg egy ikertestvérre, aki olyan, mint ő, és mégsem.. Akkor is elhittem volna, ha tudom, hogy patológiás hazudozó: pontosan ez történt, elhittem, és most már tudni is akarom, bárhogy fogja is megmérgezni azt a maradék emberséget, ami vagyok. Félek emlékezni, és épp ezért tudom, mikor mégis hoppanálok a birtok elől, hogy minden félelmem valóra fog válni ma éjszaka. Anyámmal könnyebb volt szembenéznem azon a decemberi délutánon. Azelőtt bárhogy dédelgettem is a hősködési szándékaimat, azoknak volt nevük, címük, felkereshetőek, érhetőek voltak, és azok is maradtak: most nem maradt belőlük semmi, csak nyom, lenyomat. Bárhogy nézem is őket, nem vállalhatóak, nem ismerek bennük magamra - ami voltam, aki voltam, nyers és reményteljes szenvedély, mintha csak múló sajnákozásként tűnne fel a múlt horizontján. De ez szánalmas ostobaság, nagyobb talán annál is, amelyet az alagsori könyvtár remélt a feketemágiától, megörökítvén az ember utolsó lángolását a jövőért, a márványtestért, amelyet csak embertelenségében ölthet fel - szánalmas ostobaság kapaszkodni is belé. Az ajkaimat rágva sétálok lassan a kövek felé, szeretném lehajtani a fejem, de ugyan kinek, ki előtt. Mások a máglyára is nagyobb ragyogással mennek. Megszorítom az öngyújtót a balomban, mélyen a zsebemben - semmi nem tapintja úgy a pulzusom a bőr alatt, ahogy megérzem az ujjaimnak dőlő laposüvegem, mellette a gyógyszerek apró zörrenését. Mély levegő.. három.. kettő..egy... - Redway? Owen Redway? - kérdezem halkan, mikor meglátom az arcát, hiába ígértem meg magamnak minden nap erőszakosan, egyre erősödő lendülettel, hogy bárkit ismerek fel, titkolni fogom. Kétlem, hogy bármelyikünk életvezetési tanácsokra vágyik rég elhunyt őseitől, senkinek sincs szüksége kérdésekre.. De mintha attól félnék, ha nem nevezem nevén, elfelejtem azonnal, keresem rajta, benne azokat a közös éveket. Lottot. Bishopot. A Roxfortot. Amint meghallom a csinos, ismeretlen szőke nőt beszélni, tudom, hogy pont úgy gyűlölni fogom, ahogy azt a lexikont, amely épp ma reggel vágta meg a másik ujjam: ismeretlenek céltalan dühével, közös ismerősök halk haragjával. Semmi közöm Notthoz, és épp akkora hipokrata vagyok, hogy mégis bántson, hogy van egy élete, talán sikeres, talán boldog, beteljesült élete, amelyben ez a nő ismeri őt, ismerősként szólítja. Fawleynak csak bólintok egyet - nem tudom, hányadán állnak épp az unokahúgommal, őszintén fogalmam sincs, akarja-e egyáltalán, hogy felismerjem épp itt, épp most. Talán egyikük sem akarja, talán jobb lett volna még most távozni, mielőtt valaki kérdéseket tesz fel - nem a személyemről, ugyan kit érdekel a személyem, főleg ma éjszaka - azelőttről. Emlékszel, mikor...? Nem emlékszem. Nem akarok. Nem tudom, mi és ki vár odaát - nem lehet más, mint azelőtt. Megvárok néhány embert, talán iszom is egyet, mielőtt átlépnék: szívesebben halnék meg, mint emlékeznék. Micsoda ostobaság. "Nem halott az, mi fekszik örökkön, A halál sem ér át végtelen időkön." Cím: Re: Speculum Phantasmatum Írta: Tyler M. Sasha - 2024. 10. 19. - 19:34:01 ₛₚₑcᵤₗᵤₘ ₚₕₐₙₜₐₛₘₐₜᵤₘ (https://i.imgur.com/N2Hegq0.png) -------------------------------------------------------------------- A vágyálmok különös kívánságok csokra, amelyek minden pillanatban ott lebegnek az ember orra előtt, pont annyira, hogy nem érheti el azokat, mindig hiányzik egy apró centi, semmi több, mielőtt szertefoszlanak és eltűnnek egy időre. A mai nap azonban nem a vágyálmok hozták erre, sokkal inkább a múlt és persze, maga a kíváncsiság. Munkája nem épp becsületes, azonban annál jobban sokszínű és tele olyan alakokkal, akikkel senki nem találkozna szívesen, a szükség azonban megköveteli azt. Akadnak ujjai közé régi, poros könyvek, feljegyzések, amiket unalmában átlapoz, hiszen más sosem tenné meg, ezek senkinek sem kellenek, csak gyűlnek, mintha muszáj lenne. Aztán vannak suttogások, titkok, amik kiszöknek és szárnyra kelnek, hogy a végén mindenféle körítéssel kerüljenek a fülekbe. És vannak a rémálmok, amelyek éberek. Az esős nap, amelyen a félig vak, ráncos öregasszony kapta el a könyökét. Az aszott ujjakban olyan erő lapult, amit senki sem hitt el, olyan erővel kapaszkodott, hogy elrántani a kezét nemigen tudta és káromkodó szavaira süketek voltak a vén fülek. Talán amúgy is az volt, fene tudja. A mondandója azonban beleégett elméjébe: Lenny látni akar, Lenny beszélni akar. De Lenny már rég nincsen, nagyon rég. A vénasszony fogatlan mosolyával azonban nem tágított, végül pedig Sash fülébe suttogta a titkot vagy épp legendát, hogy hol és mikor találkozhat azzal, aki nincs. Majd, ahonnét jött, oda is ment vissza: talán ő is a túlvilágra, talán a bolondok közé, ahonnét elszökött. Talán… nem is létezett. Faszom. Ennyivel zárta le akkor a kalandot, amitől azért rendesen megemelkedett a pulzusa. A világ ment tovább, ahogy az idő is, ő pedig mégsem feledte. Elsőnek a poros, unalmas és szemétnek valók között fedezte fel a jelet és a hiedelmet, amelyről azt hitte, csak egy bolond öregasszony meséje. Álmában kísérte, kergette, holott neki sokkal jobb és merészebb álmai szoktak lenni. Elkísérte amikor zenélt, amikor dolgozott, amikor suttogásokat hallott. És elkísérte azon az éjjelen is, amikor megelégelte, hogy nem szabadul a gondolattól. Messze van még a cél, ez biztos és nem lesz közelebb sem, ha közben megbolondul. Az előző éjjelen álmában ott volt, ott várta őt Lenny, egy arctalan valaki és persze a vénasszony a fogatlan mosolyával. „Ugye megmondtam?” vihogta és álmában képen verte, összetörte és mégsem engedte. Soha nem engedi, a bőre alá költözött. - Faszom – ismétli magát, immáron akkor, amikor a közelben jár. Csendben tapogatja át magát, a hopponálás még mindig nem a mestersége, így muszáj ellenőrizni, minden tagja a helyén van-e. Szerencsére. Ennek azonban semmi értelme. Továbbra sem hisz benne és mégis, hiszen mi a fenéért ölt volna bele időt? Nem olvasott sokat és többet, a kíváncsiság az, ami végül idehozta és az, hogy megelégelte, hogy álmában kísérti és vonzza a hely. Neki erre nincs ideje, egyre közelebb ér a férfihoz, ahhoz, aki sosem nevezte magát az apjának, mégis oda akar elé állni, meg akarja érinteni, talán még megütni is, fene tudja. Neki azzal kellene most foglalkoznia, nem ezzel. Mégis, azon kapja magát, hogy a kövek felé sétál, hogy mocorogni vél alakokat, hogy azok ott emberek és nem szellemek. Hogy az egész hiába volt, nincs itt semmi. Az arcok nem ismerősek vagy ha azok is voltak, nem jut eszébe. Már éppen fordulna vissza, amikor felcsendül a dallam. Az, amely elér a feketedő lelkéig, a szívéig, amely végül könnyeket csal arcára, amit dühösen töröl le onnét. A rúna, amely olyan tisztán kivehető, ahogy annak lennie kell. Az ígéret, hogy minden véget ér, ha eléri. A többiek felé biccent, csendben követni őket, míg a kapu fel nem tűnik. Megtorpan, libabőrben úszik a teste és lelke tele félelemmel. Most komolyan? Minden szó nélkül mennek? És mennek. Megy Sash is, komótosan, a sor végén, ő, aki csak azért jött el, hogy a gondolatoktól megszabaduljon. Vagy Lenny-ért? Bárki másért. Fogalma sincs, de úgy tűnik, hamarosan úgyis kiderül, nem? Irigyli a nőtől, hogy iszik, egy pillanatra, majdnem koldulni támad kedve az alkoholért, de végül lenyeli azt. Akkor, alászáll hát. -------------------------------------------------------------------- Cím: Re: Speculum Phantasmatum Írta: Roman Nott - 2024. 10. 19. - 22:13:34 S p e c u l u m P h a n t a s m a t u m (https://media.tenor.com/-HkFWJwhhLIAAAAM/wizard-chess.gif) Kisöpröm a hajam a szememből, miközben kihajolok a merengőből, és megdörzsölöm a derekam. Az ezüstszínű folyadék rossz helyen van itt, Kingside Castle emléktárában kéne lennie, hasonlóan Agravaine Nott százhetvennyolc másik előadásához, amely olyan sok bölcsességet hagyott hátra. Kissé bűntudatom is van, és kissé haragszom is a szüleimre, hogy megengedték, hogy elvigyek egy ennyire értékes kincset magammal saját használatra, mintha nekik már nem is lenne fontos a családunk öröksége. A merengő feletti tükörbe nézek, a félhomályos szobában a sebeket már keresnem kell az arcomon, hogy megtaláljam a nyomukat. Nem a családunk, az őseink tehetnek róla, hogy összefontuk a sorsunkat egy szörnyeteggel, és utólag belegondolva, jóval kevesebbet veszítettünk el annál, mint elveszíthettünk volna. Miközben óvatosan a fiolába helyezem a merengőben ápolt, rég halott varázslótól hátramaradt kincset, és az egymással játszó rókákról készült festmény mögé rejtett mágikus széfbe helyezem azt, átgondolom a látottakat; kevésbé a mozgó sakkfigurák készítésének apróságait, sokkal inkább azt, amit az idősödő varázsló arcán láttam. Az első emlék tíz vak év után, amikor nem tudjuk, hogy mit csinált, amikor nem történt semmi látványos dolog, születés vagy halál, tíz évvel azután, hogy a sárvérűek alsóbbrendűségéről, lemaradásairól beszélt, komoly, szigorú és haragos arccal. A könnyed mosoly mögött nem maradt semmi, ahogy tudom, hogy az asztaloknál ülő boszorkányok és varázslók, akik a sakkleckéiért jöttek, részben a korábban lenézett rétegből érkeztek. Régen azt gondoltam, hogy időskori elhülyülés lehet, amit tisztán mutatott a váltás a Szicíliai Védelemről a Caro-Kann Védelemre, de azóta... azóta felnőttem, azóta rájöttem, hogy mit jelent a háború, és ha rákényszerülnének, sem akarná senki megvívni újra. Visszahúzom az ingujjam az alkaromra. Az arcomon ejtett sérülés elhalványult, de a Sötét Jegy után maradt amorf heg pontosan élénk, mint aznap volt, amikor Voldemort meghalt. Miközben magamra öltöm a kabátomat, megállok egy pillanatra a mozdulatban, és még egyszer átgondolom, hogy milyen ostobaság is megnéznem King Stonet, amiről már gyerekkoromban is olvastam, de amelynek legendái vagy megkérdőjelezhető hitelességű forrásokból származnak, vagy maguk az írók is jelezték, hogy találgatások, pletykák állhatnak mögötte. Két ingatlan tervein is dolgoznom kellene, Finnick biztosan szívesen látna a barátjával vacsorára, és ahogy kinyitom az ajtót, Persephoné nyivákolása és dörgölőzése tudatja velem, hogy vele sem ártana foglalkoznom, de végül mégis azt az ostoba döntést hozom, hogy felsietek az épület tetőteraszára, és hoppanálok, mielőtt meggondolhatnám magam. Tekintettel arra, hogy hány embert megöltem a háború alatt, nekem kellene a legkevésbé megkockáztatom, hogy olyan helyre megyek, ahol megszűnik a Fátyol, ahol megjelenhetnek, ahol átküzdhetik magukat, hogy megbüntessenek azért a rengeteg bűnért, amelyekért néha azt hiszem, hogy egész életemben vezekelni fogok, de vajon hogyan tudnék vezekelni annyi életért, annyi ellopott napért? Talán tizenhat sem voltam még, de a Halálos Átok ismerete éppen elég, aki nem fogja fel a halál jelentőségét, nem is igazán tudhatja létrehozni, úgyhogy pontosan tudtam, hogy mit teszek. Mégis, ez a kockázat talán mégis megéri, ha megkérdezhetem rég halott ősömet végre arról, hogy mi változott. Már azóta nyomaszt, hogy eszembe jutott, és hogy rájöttem, hogy abban a tíz évben nem kevesebbé, hanem többé vált. Zavar fog el, ahogy az ősi köveknél más embereket látok meg, árnyékokat, akik már mind oda is gyűltek. Pislognom kell, ahogy közelebb érve felfedezem, hogy egyikük a hülyegyerek, aki egy évfolyammal alattam járt a Mardekárba, és akit a másik idióta barátjával együtt többször is büntetőmunkába kellett küldenem abban a két évben, amikor a sors bizarr játékaként prefektussá váltam. Azután összerezzenek, ahogy megszólítanak, csak akkor szalad egy bátortalan mosoly az arcomra, amikor ránézek a boszorkányra, aki megszólított. - Miss Hall! Ön is a követ jött megnézni?- a hangom testetlennek, távolinak hat, a magabiztosság, kedélyes csevej benne nem az enyém. Roman Nott, az építész nincs itt ma éjjel, Roman Nott, az építész arcát ma más viseli, aki önkéntelenül megérinti az alkarján lévő sebhelyet, mely most gondosan megbújik a ruhái árnyékában. Talán Roman Nott, az építész nem is létezik, talán csak egy álarc, és a gyilkosnak csak egy apró lökés kell újra. A mosolyom árnyéka is elhalványul, ahogy meglátom Minervát, aki olyan, mint egy halovány kísértet. Bátortalanul felemelem a kezem, de nem tudok mosolyogni, és az intés inkább hat ideges rángásnak, miközben ránézek, különösen azzal az ijedt, bizonytalan tekintettel. Ez egy ostoba döntés volt... minek jöttem ma éjjel ide? Miért akarok egyáltalán foglalkozni a múltammal? Csak be kéne fognom a pofám, és örülnöm, hogy senki nem ölt meg a háború alatt, vagy hogy nem egy azkabani cella ablakán kibámulva nézem most a csillagok játékát. Szorító érzést érzek a szívemben, valami nedveset is, amikor meghallom a madár hangját, és a tető, ahová hoppanálni akartam, kifut a gondolataim közül. Mint valami árnyék követem Minniet, miközben mindenki eltűnik a megelevenedő sötétségben. Szinte látom azt a jövőt, amikor eljöttem, amikor egy év múlva itt állok, remélve, hogy utána mehetek, de már túl késő. Talán most dobok el mindent, de átlépem a Rubicont. Cím: Re: Speculum Phantasmatum Írta: Csámpás - 2024. 10. 20. - 11:45:23 (https://i.imgur.com/j9D9sPi.png) 2. kör Nincsen visszaút, hat alak áll a semmit mondó sötétben. Hideg a kőpadló, amin állnak, mintha minden köhintés, minden mocorgás visszhangozna az üres semmiben. Már-már kényelmetlen a léleknek a sötét, amikor kigyúlnak a fények. Fehéren lobogó tűz gyullad a fáklyákban, melyek a végtelenül magas falakon díszelegnek. A kőzetképződményre hasonlító falak vége szabad szemmel nem látható, csak a sötét semmi nyújtózik a mennyezet helyén. A táncoló fények nem adnak melegséget, nem égetnek s nem hívogatnak, inkább egy ősi félelem lesz úrrá, azon, aki túl sokáig nézi őket. Egy félelem, mely óvva int attól, hogy megérintsék a lángokat. A tisztitótüzet élők nem érinthetik meg, aki megteszi az érzi, hogy belül lelkében égni kezd valami, valami, ami felemészt jót és rosszat egyaránt. A hatalmas, sötét falakból fehér kristályszerű képződmények állnak ki, amelyeken épphogy kicsit megtörik a fény, de sűrűbbek annál, hogy teljesen átengedjék a sugarakat. Régi mágia anyaga ez, amely csapdába ejti a lelkeket. Félkör alakú a terem, ahol az utazók állnak. Mögöttük már bezárul a tér és csak egy egyenes fal áll. Velük szemben pedig a teremből három kijárat vezet és mindhármat két-két szobor őrzi. Embernagyságúak, kis pódiumon, ugyanabból a fehér kristályból faragva, mint a kristályok. Az első kijáratot egyik őre egy rémült fiú, a szobor kissé meg van billenve, mintha esni készülne, míg a másik egy szigorú arcú férfi vádló tekintettel s felemelt kézzel. A középső őrei egy aggastyán, ládával a kezében s egy boszorkány, aki kísértetiesen hasonlít az egyik kalandorra, szemében gonoszság. A harmadik és egyben utolsó kijáratot balról egy kedves barát őrzi, jobbról pedig egy áldozat. Lassú percek alatt kúszik be a visszhangzó kopogás hangja a terembe. Az elején csak egyet hallani, hosszú, szinte teljes perces szünetekkel, de a távolság a két kopogás között egyre rövidebb. A középső kaput rejtő mélyből jön, ám hamar két másik ritmusban csatlakoznak a szélsők is. Owen számára, mintha a balról nem is kopogás jönne, inkább puffanásnak és kiáltásnak hat, mintha valaki leesne valahonnan. Középről Minerva hall egy ismerős hangot, bár a szavak kivehetetlenek, s jobbról Tyler véli felismeri a barát hangját. Cím: Re: Speculum Phantasmatum Írta: Owen Redway - 2024. 10. 24. - 11:09:59 Odabent áthatolhatatlan sötétség honolt, amitől úgy éreztem magam mintha egyszersmind a nemlétbe csöppentem voltam. Aztán fehéren lobogó tűz gyulladt, melynek fénye megvilágította azt a félkör alakú termet, ahová csöppentünk. - Legalább tudjuk, hogy az álmos trükk, amiről beszéltünk, működik – üdvözölt Elfelda, akinek mosolya mintha enyhítette volna a lelkemben motoszkáló szorongást. - Te sem hitted volna, hogy itt látjuk viszont egymást, mi? - viszonoztam a mosolyt. - Redway? Owen Redway? - szólt mögülem egy halk hang, és én reflexszerűen fordultam irányába. - Minerva – köszöntöttem egykori iskolástársamat. - Különös hely ez egy alumni-összejövetelre. Átlestem a lány válla fölött, és az időközben kőfallá szilárdult bejárat előtt tobzódó srácokat figyeltem. Közülük csupán az egyik volt ismerős, talán egy vagy két évvel járhatott alattam a Roxfortban. Miután Elfelda a nevét szólította őt, már helyére is tudtam rakni a kirakóst. Csupán biccentettem feléjük, majd letudva a kötelező szociális normákat, elkezdtem felmérni a barlangszerű helyet, ahová kerültünk. A falakon fehéren lobogó fáklyák égtek, ám ezek fénye sem volt elég ahhoz, hogy megvilágítsa sötétbe burkolózó mennyezetet, lángjuk pedig mintha nem adott volna elég hőt ahhoz, hogy felmelegítse a félkör alakú termet. Követtem szemeimmel a homályba vesző falakat, és azon gondolkoztam, hogy vajon még mindig a szabad ég alatt vagyunk-e, vagy csak egy nagyon magas helyiségbe kerültünk. Miután a sötétségből függőlegesen visszairányítottam tekintetemet a fehéren csillogó, kristályszerű anyagokra, vízszintesen is elkezdtem felmérni a rejtélyes kamrát, vagy barlangot, vagy a fene tudja micsodát. Ekkor vettem csupán észre a három ajtót, és a mellettük szobrozó kristályőröket. Azonnal ráakadtam a bal oldali kaput védelmező szobrokra, akik furcsán ismerősnek tűntek. Bátortalanul közelítettem feléjük, amikor egyszer csak felfigyeltem az ütemes kopogásra. Mintha középről jött volna. Egy pillanatra megtorpantam és a hang irányába fordultam, de valahol mélyen tudtam, hogy sem az aggastyán, sem a boszorkány nem tartozik hozzám. Folytattam utamat a bal oldali kapu irányába, majd megállva előtte egyenesen a férfi szigorú szemeibe néztem. Ki vagy te? Ekkor meghallottam egy másik hangot is, egy előbbinél sokkal tompábbat, mintha egy test lassan, megfontoltan gurult volna lefelé egy lépcsőről. - Ti is halljátok? - vetettem oda a kérdést a vállam felett a mögöttem állóknak, miközben a másik őrt kezdtem szemlélni. A szobor egy gyermek volt. A fehér, kristályos anyagtól furcsán tompának, homályosnak véltem a vonásait, így nem tudtam eldönteni, hogy valóban rémültnek látszott-e, vagy csupán a képzeletem szüleménye volt mindez. - Ismerlek… - suttogtam magam elé, és megérintettem az arcát. Cím: Re: Speculum Phantasmatum Írta: Elfelda Hall - 2024. 10. 25. - 08:55:06 see you at the other side mood (https://www.youtube.com/watch?v=F3hTW9e20d8) (https://i.pinimg.com/564x/a9/2c/45/a92c45ce72505ac3be71be880b29eb57.jpg) to: all the wandering souls 2004.10.04. A vak sötétség szerencsére nem tartott sokáig, miután átléptünk... Ennek azért is örültem, mert mindig tartottam a sötéttől. A sötétből nem volt menekülés, hacsak nem gyúlt fel valahol a megváltást adó fény, ahogy most is történt... Csak hogy ezek a lángok különös érzéssel töltöttek el, nem azzal a fajta melegséggel, amit mondjuk akkor éreztem, ha egy téli, hideg napon begyújtottunk a kandallóba. Nem... ez a tűz ijesztő volt, zavaróan steril, és eszem ágában nem volt közelebb lépni hozzá. Talán emiatt a kellemetlen érzés miatt is kezdtem rögtön elterelni a figyelmemet azzal, hogy Owennek elsütöttem egy viccelődő köszönést. Ő szerencsére nyitott volt erre, így máris oldottabb lett a hangulatom. Az ismerős arc megnyugtatóan hatott rám, főként most, hogy ittlétem óta először tettem fel a kérdést magamnak: Hogy vettem a bátorságot, hogy idejöjjek?! - Valóban nem hittem volna, de ez kellemes meglepetés - válaszoltam mosolyogva, igyekezvén elkendőzni a hely és az atmoszféra feletti aggodalmamat. Szerencsére Mr. Nott jelenléte is csökkentette a szorongásomat, aki szintén kedvesen köszönt. - Igen, azért jöttem... gondoltam teszek egy próbát, hátha igaznak bizonyul a mítosz... eddig úgy tűnik, nem jöttem hiába - feleltem. Nem tudtam ezek után nem észlelni egyetlen sorstársnőm, a szőke, fiatal boszorkány rosszallását irányomban, aki - ha tudott volna - valószínűleg gyorsan eltüntetett volna innen engem. Az antipátia okát elsőre nem tudhattam, csak találgatni tudtam. Talán jelentkezett hozzánk modellnek a lány, és elutasítottuk? Azt nem hittem, hiszen elég jó arcmemóriám volt, és ha a nevére nem is, az arcára bizonyosan emlékeztem volna. Még így a félhomályból is karakteresnek tűnt. A másik lehetséges alternatíva az volt a fejemben, hogy együtt dolgozhattunk, és érte valami rossz élmény velem kapcsolatban, de ezt is kizárta a tény, hogy emlékeim szerint sosem láttam még őt. Akárhogy is, bíztam benne, hogy nem maradok vele kettesben egy sötét sarokban... nem mertem volna megesküdni rá, hogy akkor sértetlenül térnék vissza a valóságba. Nem sok időm volt azonban ezen merengeni, mert hamarosan bezárult a fal, és megjelent előttünk három kijárat. Mind a három két szobor őrizetében állt. Kissé bizarr látvány volt a fiú és a férfi, az aggastyán már bizalmat keltőbb volt, de a boszorkánytól a hideg rázott. Az utolsó őreit nem igen tudtam beazonosítani, de ha választani lehetett volna, leginkább náluk tettem volna próbát a kijutásra. Hogy mit tartogatott számunkra ez a túlvilági hely, arról fogalmam sem volt... ösztönösen rezzentem össze, és fontam magam köré a karjaimat, amikor meghallottam a kísérteties kopogást, de a félelmemet aztán azzal igyekeztem palástolni, hogy inkább zsebre tettem a kezem. Így a varázslattal mélyített zsebben könnyedén ki tudtam tapintani fenyőpálcámat, ami nyugtatóan hatott rám. Ahogy a kopogás gyorsult,Owen kérdésére elmormoltam egy halk igent, majd az átoktörő egyszer csak odalépett a gyermek szoborhoz, és megérintette az arcát. Valamit suttogott, de azt nem hallottam a kopogástól. Ebben a pillanatban azon sem lepődtem volna meg, ha a szobor életre kelt volna itt előttünk. Lidérces élmény volt ez a mai, annyi bizonyos. Cím: Re: Speculum Phantasmatum Írta: Roman Nott - 2024. 10. 26. - 15:05:54 S p e c u l u m P h a n t a s m a t u m (https://media.tenor.com/-HkFWJwhhLIAAAAM/wizard-chess.gif) Kedves mosollyal válaszolom meg Ms. Hall megszólalását, de túlzottan elfog a hely jegessége hozzá, hogy összeszedjem magam egy egyszerű beszélgetéshez. Megérintem a pálcám, hogy ellenőrizzem, a helyén van még, mikor az ismeretlen helyen találom magam. Elfog a félelem, ahogy ráébredek, a mágia abszolút működött, valóban itt vagyunk valahol a Világ szélén, talán azon túl, és nem tudom, hogy lesz-e visszaút. Önmagam megismerése, a válaszok, amiket keresek, semmiképpen nem érik meg ezt a kockázatot, mégsem okolom magam amiatt, hogy mégis itt vagyok. Oldalra nézek, a félhomályban pillantok Minnie arcára. Te miért vagy itt? Mi hozott vissza téged Amerikából? Kedves lenne odamenni, beszélni vele, hogy oltsam az idegességem és a félelmem, még ha tudom is, hogy gyűlöl, de egyelőre nem teszem. Talán visszajutunk, ha pedig örökre elveszünk itt, együtt tűnhetünk el a semmiben. Körülnézek a teremben, és szemügyre veszem a három ajtót, miközben próbálom megfejteni a tudományos magyarázatát a helynek. Tudom, hogy ha egy mágiatudós eljutna ide, valószínűleg évekig elfoglalná a kutatás, és valószínűleg a legtöbben abban sem tudnának megegyezni, hogy a termet és az ajtókat ember alkotta-e, esetleg valamilyen varázslény, vagy elfogadjuk azt a teóriát, hogy a Mágia a világ születése óta létezett, és ez talán egyfajta töréspont, maradvány abból az ősi mágiából. Hat szobor, hat ember. Nem próbálom megfejteni, hogy ki lehet a baloldali ajtónál álló két alak, még akkor sem, ha az egyik szobor vonzza az egyik varázslót, de rögtön a mumusok mágiája jut eszembe párhuzamként. Persze, ez a hely nem a félelmet érzékelheti, hanem valami mást. Talán tényleg a halált? Összerezzenek, ahogy Minnie megszólal a sötétben, és követem a tekintetét a középső ajtónál álló gonosz tekintetű boszorkányhoz. Villámként hasít belép a felismerés, hogy őt látom, de a tekintete olyan rosszakaratot áraszt, hogy ösztönösen előhúzom a pálcám a belső zsebemből, bár megállítom magam, mielőtt felemelném. Az arc az övé, de a tekintet idegentől, amit valaha rajta láttam, attól a kedvességtől, amit mindig láttam benne, még akkor is, amikor a viselkedésem miatt, vagy más okokból, de számomra nem tartogatott belőle. - Ez tényleg te vagy...- teszek egy tétova lépést a szobor felé, azután végignézek a többi szobron, de nem látok egyet sem, amelyik hasonlítana hatunk közül bárkire. Ahogy jobban megnézem, talán felismerek egyet, a másik alakot a középső ajtó mellett, aki talán az a férfi lehet, akit a Merengőben követtem. Talán valaki más. Mégis, Minerva szobrának hasonmása elvonja a tekintetem tőle, igyekszem elméleteket gyártani, de túl keveset tudok hozzá, hogy legyen bármilyen értelmesnek tűnő esélyem rá. Az egyetlen dolog, amit talán sejtek, hogy ezek mind halottak, de persze, Minnie itt van. Nem tűnik kísértetnek. Körülnézek újra, hátha valami elkerülte a figyelmem, de semmi nem változtat azon, hogy ismeretlen területen vagyok, visszaút lehetősége nélkül. Meg sem fordul a fejemben a dehoppanálás gondolata, biztos vagyok benne, hogy ez a hely vagy lehetetlenné teszi ezt, vagy katasztrófával végződne, ha a normál téren kívül vagyunk. Próbaképpen megpróbálkozom apró fényt létrehozni a pálcám végén egy néma Lumos segítségével, hogy megnézzem a férfit kicsit jobban, de főleg, hogy leteszteljem, működik-e a mágia. Jobb most tudni, ha bármilyen furcsa dolog van itt. A férfi pedig határozottan ismerős. - Be kell mennünk... gondolom...- tudom, hogy Minnie utálhatja a gondolatot, hogy hozzám kell most beszélnie, hogy szíve szerint valószínűleg bármelyik másik irányba menne, de biztos vagyok benne, hogy nem tudnék elmenni bárki mással, bárhová máshová. Nem tudnám itt hagyni. Finnick biztosan azt mondaná, hogy creepy vagyok, amiért nem fogadom el, hogy egy kontinenssel arrébb futott előlem, de ebben a pillanatban nem tudom elképzelni a gondolatot, hogy eltűnik. Tétován a szobrok közé lépek, és próbaképpen a középső ajtó kilincsére teszem a szabad kezem, készen rá, hogy megéget, megfagyaszt, megátkoz. Nincs más kiút, és valakinek meg kell próbálnia, és tudom, hogy ha tétováznék még egy kicsit, ő lenne az első, aki megpróbálja. Cím: Re: Speculum Phantasmatum Írta: Minerva E. Balmoral - 2024. 10. 26. - 16:12:31 h e l l o s a t a n i b e l i e v e i t i s t i m e t o g o (https://64.media.tumblr.com/e7438eefea850ed452bce035db3066e8/39ef92ed95e95c06-0f/s400x600/1e9bf898af6416f870c417c6394e6bf40595f586.gifv)
Ω (https://www.youtube.com/watch?v=xd9LpME3jnk) Mélyet nyelek először Redway hangját hallva - tudomásul véve, ahogy Nott boldog jelene, úgy a mi boldog múltunk is létezett valahol, talán nem is olyan elérhetetlenül - és másodszor, mikor a gyomromban az alkohol kinyújtja az ujjait, emlékeztetvén rá, hogy bárhol is van azelőtt, mi nem térünk vissza oda többé. Miatta nincs különösebb okom szégyellni magam, őt nem bántottam meg a szótlan távozással - de Lottot igen. Talán a barátaink ellenségei még mindig a mi ellenségeink is.. A Fátylon túl is. - Gondolod? Szerintem az öreg Dumbledore egyenesen imádná, hogy amit az iskolás éveink nem tudtak elvégezni, most a kíváncsiságunk megoldja.. - ha nem ő volna, talán azt mondanám, hogy nézd csak, összefújta a szemetet a szél, de ez csak hármunkra lenne igaz a különös társaságból. Másoknak nyilván ennél jóval több eszük van, hogy válaszokért kockáztassák azt, ami még hátravan, és amit a háború, más emberek, traumák nem tudtak ellopni.. még. Nekem szerencsére soha nem volt egyetlen csepp érzékem sem, ami a realitást illeti - most is inkább lenyűgöz az elénk táruló ismeretlen, minthogy felmérjem a veszély közelségét. Talán csak illúzió, nem valódibb az álmainknál: füst, tükör, tömjén, mirtusz, az emberi lélek mélyén virágzó ismeretlen - még arról is megfeledkezem pillanatokra, ki vagyok, úgy nézek fel a falakra, pontosabban oda, ahol lenniük kellene. Annyi év és fájdalom sem tudta elfeledtetni, milyen.. nagyszerű a mágia, hány arcát nem ismerem még, és olykor nem vagyok több, mint az elsős azelőtt, aki először pillant a Roxfort nagytermének magasságaiba.. A szobrok azonban már eltöltenek valami akaratlan félelemmel: kitapintom a zsebem mélyén az üveget, de még nincs újra szükségem rá. Az arcok jobbról és balról nem engem keresnek, nem bennem ismernek valakire - nincs kétségem afelől, hogy személyes feladványok, ahhoz túlságosan.. megmunkáltak a vonások, tekintetek, és a vonások, tekintetek végén megbillenő elevenség. Talán kincskeresésként kezdődik, biztosan utazásként folytatódik önmagunkba, és nem tudom, nem markoltunk-e nagyobbat, mint amelyet elbírunk. - Az a szobor.. szerintetek is.. hasonlít rám, vagy.. nektek úgy tűnik, mintha ti lennétek? - az eredeti terveimet rögtön meghazudtolva azonnal beszélnem kell azokhoz, akiket elkerülni akartam. Míg magasan felnézek, hallom a kopogást is, és csak ekkor nézek oldalra - nyilván mindannyiunknak készült egy-egy alak, másoknak mást mondanak az idegen jelek. Vajon ez a szobor én vagyok, vagy.. - Igen, hallom. Felismeritek a szobrokat? Azt várják, hogy kettesével menjünk be az ajtókon.. - az utolsó mondatot inkább csak félhangosan, magamnak teszem hozzá, értelmetlen ragozni a nyilvánvalót. Egy kis áporodott griffendélességgel kedvem volna hozzátenni, hogy elkövethetnénk az évszázad bűntényét, és besétálhatnánk egymás személyes poklába, hogy ott leszámoljunk valamivel, amivel könnyebb, mint saját traumáinkkal, de a mágia bizonyára ennél szakszerűbb. Bizonyára nincs ingyen: egyetlen bűbáj sincs. - A feketemágia több ága fakad a fájdalomból. Talán ezek a próbák is erre szolgálnak.. Semmi közöm hozzá, mit kerestek pontosan, de egyikünknek sem adják majd.. enélkül. - ahogy kimondom, meg is bánom, olyan forró és pontos hirtelenséggel, amivel csak meggondolatlanul az ördögöt megidézni lehet. Bizonytalanul rágom az ajkam, nézem, ahogy Nott elindul az ajtó felé, de nem tudom, vagy nem akarom megállítani - bármi is van odaát, nem tudok vele azonnal, és végképp nem tudok vele egyedül szembenézni. Most nem. Még nem. - Állj! Egy pillanat.. - még nem ittam annyi szíverősítőt és nem vettem be egyetlen gyógyszerem sem, így elvégezhetem az ilyenkor tanított felfedező-bűbájokat. Nem várok tőlük sokat, az ilyen tereknek megvan az a tulajdonságuk, hogy elrejtsenek mindent, ami hagyományos körülmények között felfedhető. Tayilor bizonyára büszke volna rám - miután és mielőtt kétségbe vonta az elmém épségét, amiért ilyen halálközeli élményekre vállalkozom az elmém vágyait kielégítendő. Csak miután végeztem, tudok és akarok Nottra nézni. Világos, neki is van elszámolnivalója a boszorkányok óráján, a kopogásra pedig Redway emelkedik szólításra.. A csinos, ismeretlen boszorkány nem tudom, elkövethetett-e bármit, talán bájos esetlenséggel most olyan helyre űzte a kíváncsisága, ahol semmi jó nem nyerhető el - és még jobban utálom, amiért empátiát kezdek érezni felé csak azon az alapon, hogy őt sem egyszerű válaszok várják az ajtókon túl. Fawley és az ismeretlen mágus sem követhettek el olyasmit, amivel arányos volna az, ami történni fog velünk.. Most volna a legnagyobb szükség az éberségre, de alkalmatlan vagyok, ahogy mindig voltam: ha életösztöneink kerülnek mérlegre, menthetetlenül könnyűnek fogok találtatni. Innom kell egyet még.. csak egyetlen kortyot, mielőtt átlépünk a küszöbön - talán többet nem lesz rá lehetőségem, és nem őrülhetek meg színjózanon. Micsoda botrány volna.. Cím: Re: Speculum Phantasmatum Írta: Tyler M. Sasha - 2024. 10. 27. - 16:29:36 ₛₚₑcᵤₗᵤₘ ₚₕₐₙₜₐₛₘₐₜᵤₘ (https://i.imgur.com/N2Hegq0.png) -------------------------------------------------------------------- Az utolsó pillanatban gondolja meg magát, de hiába, az erő a lábaiban bevezette, erősebbnek bizonyult és amikor megfordul, hogy lelépjen, csak egy falat talál maga előtt. Cifra káromkodás hagyja el a száját, úgy néz ki, hogy maradni kell, ha már volt olyan hülye, hogy felült egy bolond öregasszony szavaira. Fújtatva fordul vissza és lépked előre, inkább csak előrébb, hogy lássa, mibe is sétált bele. Oroszlánt nem lát a barlangban, azonban a három ajtó hamar feltűnik neki. Csak előre, nem hátra, ezek szerint. Remek. Jobban körbefordulva a fényeken akad meg a tekintete, amitől a hideg kezdi rázni. Olyan, mintha valami megragadná odabent és jeges ujjakkal kezdené szorongatni. Mire feleszmél, megrázza magát, mintha le akarná rázni magáról az érzést, a „szellemujjakat”, mindhiába, még bőven érzi a bőrén fel-, s alá futkozni. - Valami nem stimmel a fényekkel… - szúrja oda a többieknek, akik úgy néz ki, mind ismerik egymást. Remek, akkor csak Sash az, aki idegenként jött. Ha látta is valamelyikük arcát az iskola fala közt vagy máshol, nem ugrik be neki és ez kölcsönös úgy tűnik. Nem tudja eldönteni, hogy ez jó vagy rossz, szimplán csak egy tény, ami megül közöttük. Nem is szól többet, hagyja, hogy a többiek sztorizzanak, addig tesz egy bátortalan lépést az ajtók irányába. Az ajtókat ha nem is élők, de szobrok őrzik, csakhogy a megszokott lovagok vagy egyéb vadak helyett a legfurább válogatás áll ott, szép sorban. Fejét balra forgatva vizsgálja a fiút, a vénembert, vagy épp a női alakot, szép sorban. Nem ér hozzájuk, annyi bátorság nincs benne, de ahogy a harmadik ajtóhoz ér, muszáj közelebb lépnie. Mintha… hülyeség. Csak képzelődik, a stressz vagy épp akármi is zubog benne, elveszi az eszét. A fejét csóválva fordul a többiek felé, akik szintén egy-egy szobrot vizslatnak vagy többet. - Melyik? - Lép közelebb a nőhöz, aki próbálja megfejteni, tükröt lát vagy csak ábrándot. - Nekem határozottan nőnek tűnik. Akkor az ott… - lép vissza az ismerős archoz. Aztán jön a kopogás. Először a halkakra nem is reagál, aztán egyre hangosabb és hangosabb. Tekintetét emeli el az arctól, amit lehet túl jól ismer és ráncolja a homlokát. - Hallom. De a fene akar bemenni oda… - még ha igazuk is van és vélhetően bent vár rájuk valami. Mire azonban lépne bármit is, a nő felkiált, így kinyújtott karral áll meg, mint valami kimerevített, leállított felvétel. Mágia. Áhh, hát tegye csak. Addig zsebre vágja a kezeit és úgy néz a szobor arcába. Őrültség, bizonyára valami mocskos illúzió. Akárhogy nézi azonban, egyre jobban ismer rá, már szinte hallja a hülye poénokat, a sztorikat, a veszekedést, bármit. Egyre jobban. Hogy micsoda? - Igen? Szólt valamelyikőtök…? - kapkodja a fejét, majd végül a jobbra eső ajtó felől hallja újra azt, amit nem kellene, nem szabadna. Ekkora, szarik ő minden mágiára, minden bajra, megragadja a kilincset, nyílik vagy sem, már nem gondolkodik. Faszom. Cím: Re: Speculum Phantasmatum Írta: Csámpás - 2024. 10. 28. - 21:38:14 (https://i.imgur.com/j9D9sPi.png) 3. kör A félkör alakú terem sötétjében minden apró nesz és kopogás felerősödve tér vissza a falakról, szinte körbefonva a bent állókat. A kristályfáklyák jeges lángjai változatlanul lobognak, a különös hangok azonban újra és újra feltörnek az ajtók mögül, mintha hívogatnák vagy talán figyelmeztetnék a jelenlévőket. Minerva pálcája remegve reagál a varázslatra, de semmilyen irány vagy válasz nem érkezik. A bűbáj elhal, mintha magába szívná valami az ismeretlen térben, és a helyiség változatlanul idegen és titokzatos marad. Mikor Roman a kilincshez ér, megáll a levegő. Pillanatok töredéke alatt fut át karján a láthatatlan kés, mely felszaggatja a ruhát és egy szó piroslik immáron az építész bőrén: „csaló”. Sash ellenben képes lesz lenyomni a jobb oldali kilincset és egy távolba nyúló folyosót lát ott, ahol éles kanyarokban veszik el a fáklyafény. Mintha az egyik messzi kanyarból már Roman is hallani vélne valamit. Kiáltást? Könyörgést? Egy utolsó leheletet? Sash ugyanabból a kanyarból hallja egy régi barát hangját, ahogy a nevén szólítja őt. A bal oldali ajtó irányából halk, idegesítően ismerős kiáltások kezdenek szűrődni a puffanások mellett, mintha egy férfi veszekedne valakivel. Bár Owen már felfigyelt az ajtóra és a mögüle jövő hangokra, hamarosan Efelda is hallani kezdi őket. A hang egyre erősebben és ércesebben hallatszik, mintha nemcsak a düh, hanem valamiféle mélyről jövő keserűség is szólna belőle. Talán valami, ami a múltból bukkan fel. Ha át mernek lépni a küszöbön, egy girbegurba folyosóra találnak, amely messze vezet előre, és ahogy haladnak rajta, a hang csak egyre erősebbé és sürgetőbbé válik. A hideg lángok itt eltűnnek, és csak a folyosó vaksötét mélysége hívogatja őket tovább. Matthew fülét megüti egy halk suttogás. Egy öreg férfi ejti ki a nevét a csendben, mintha közvetlenül neki szólna középről, melyet az aggastyán és a boszorkány őriz. Hogyha ő vagy Minerva érne az ajtó kilincséhez, Roman-nal szemben sikeresen le tudnák azt nyomni és egy újabb elágazásnál találnák magukat. Egyik oldalról egyszerre az aggastyán kedves hangját és egy női, inkább büntető hangot hallanának, egy torz anyáét mely Minerva nevét mondja, a másik irányból pedig csak az üres némaságot. Az utazókat az ajtókon túl csak a saját választásaik vezetik: mindannyian a múltjuk és a jelenük hangjaira figyelve indulhatnak el, egyetlen biztos pont nélkül, de annál több, válaszokra vágyó kérdéssel. Cím: Re: Speculum Phantasmatum Írta: Owen Redway - 2024. 10. 30. - 12:20:32 - Az a szobor.. szerintetek is.. hasonlít rám, vagy.. nektek úgy tűnik, mintha ti lennétek? Csupán egy rövid pillantást vetettem a Minerva által említett alakra, mielőtt elmerültem volna a bal oldali ajtó őreinek vizsgálatában. Az említett cseppkőképződmény, vagy mi is volt ez a bizarr, fehér valami, amiből faragták a szobrot, egyértelműen boszorkányt formázott meg. Kicsit sem hasonlított rám. Mielőtt azonban válaszolhattam volna, az egyik ismeretlen varázsló közölte, hogy hasonlóan hozzám, ő is nőnek véli a rejtélyes alakot. Ekkor kezdtünk felfigyelni az ütemes kopogásra, majd a tompa puffanásokra, amely hangok mintha a harmadik ajtó mögül jöttek volna. - Ti is halljátok? - tettem fel a kérdést, az apró gyermeket megformáló őrt vizslatva. - Igen – felelte halkan Elfelda, akinek hangjából félelmet éreztem. - Igen, hallom – erősített meg Minnie is. - Felismeritek a szobrokat? Azt várják, hogy kettesével menjünk be az ajtókon... - Hallom. De a fene akar bemenni oda… - mondta ki az ismeretlen varázsló azt, ami mindnyájunk fejében járt, köztük az enyémben is. Önszántamból érkeztem ide. Naphosszakat vártam rá, hogy beléphessek ebbe a csarnokba, és hogy újra szembenézhessek a múltam árnyékaival. Azonban most, hogy csupán egy karnyújtásnyira álltam ettől, hogy csak egy ajtó választott el az újbóli találkozástól, egyszerűen megijedtem. Féltem, hogy a gyermek, akinek a szobra ott állt előttem, a viszontlátáskor kimondja azt, amitől egész életemben rettegtem: a te hibád volt, Owen… Miattad haltam meg. Talán erről a fájdalomról beszélt Minerva is, amikor a próbákat említette. Talán ő maga is, akárcsak a többiek, hasonló okokból érkeztek ide. Talán Elfelda is elvesztett valakit... Végigsimítottam a hideg arcon, a tompa vonásokat figyelve, és dünnyögtem magam elé. Erőt kellett vennem magamon ahhoz, hogy ne ragadjanak el az érzelmek, és hogy visszatartsam a kitörni vágyó könnycseppeket. Pontosan tudtam, hogy mit kell tennem, de még nem álltam rá készen. Még féltem belépni azon az ajtón. - Igen? Szólt valamelyikőtök…? - kérdezte váratlanul az egyik ismeretlen, s én ösztönösen a hang irányába kaptam a fejem. Csak ekkor tűnt fel számomra, hogy milyen fiatal is a srác, talán épphogy csak kirepülhetett az iskolából. Szemeiben ugyanaz a vad tűz lobogott, ami egykor az enyémekben is égett, és a tettei is kevésbé voltak megfontoltak, vagy nevezzük akár megfáradtnak, mint nekem most. A pillanat törtrésze alatt határozta el magát, és nemes egyszerűséggel feltépte a jobb szélső ajtót, pontban akkor, amikor a középsőnél Nott rámarkolt a kilincsre. Hirtelen megállt az idő a kamrában, aztán… Látva, hogy milyen könnyedén feltárult a jobb szélső ajtó, elhatározásra jutottam. Elengedtem a szobor arcát, majd megragadtam a saját ajtóm nyitógombját. Ekkor kiáltások zaja ütötte meg a fülemet. Jövök Alan, tarts ki! Kitártam az ajtót és egy girbegurba folyosón találtam magamat. Újból megcsapta a fülemet a kiáltás, én pedig Elfeldát megelőzve, pálcát kivonva szaladni kezdtem, mígnem a vaksötétben nem találtam magam. - Lumos! Cím: Re: Speculum Phantasmatum Írta: Elfelda Hall - 2024. 11. 01. - 21:29:10 see you at the other side mood (https://www.youtube.com/watch?v=F3hTW9e20d8) (https://i.pinimg.com/564x/a9/2c/45/a92c45ce72505ac3be71be880b29eb57.jpg) to: all the wandering souls 2004.10.04. Különös dolgok az emlékek... Az ember azt hinné, tudja, mire emlékszik, és mire nem. Világéletemben meg voltam győződve arról, hogy egyetlen emlékem sincs apámról, leszámítva a létezését megőrző családi fényképalbumot, újságcikkeket és kviddics-ereklyéket, hiszen csak két éves voltam, amikor meghalt. De most, ahogy meghallottam a hangját... egyből felismertem. Rémisztő, vad, és kegyetlen volt ez a hang, amelyet kivettem a sötétben. Innentől kezdve ez a hang olyan volt, akár egy képzeletbeli köldökzsinór, amelyet a gyomromban éreztem, és amely a soha nem ismert, de mindig gyűlölt férfihoz vezetett. A rántás a gyomromban egyre erősödött, ahogy próbáltam kivenni a feszültséget okozó hang szavait... de egyelőre azon kívül, hogy tudtam, kivel veszekszik, nem ment. Senki másra nem figyeltem, az ismeretlen, fiatal varázsló kérdésére is csak futólag intettem nemet a fejemmel. Akármilyen feszült figyelemmel koncentráltam, mégsem tudtam azonosítani a szavakat, melyek távoli, morajló ugatásnak tetszettek... Bármikor máskor azt kívántam volna, hogy csak múljon el. Csak legyen csend. Fejezze be. De most nem... Meg akartam találni, így hát amikor Owen kitárta az ajtót, habozás nélkül követtem és léptem be rajta. Most jött el az én időm. Leszámolok vele... Most és mindörökre. Esküdtem meg magamnak némán, ahogy Owen nyomában én is megszaporáztam a lépteimet. Elmormoltam egy lumost, hogy lássak a sötétben, s közben egyszerre mardosott a félelem, a bosszúvágy és valami megmagyarázhatatlan érzés... valami... amivel nem akartam szembesülni. De ahogy rohantam a kihalt folyosón, és apám szavait elkezdtem kivenni a légüres térből, ez az érzés felerősödött. Bárcsak soha nem vettelek volna el. Bárcsak elvetéltél volna. Bárcsak belehaltál volna a szülésbe. Bármennyire is furcsa, a szavak hallatán... kíváncsiságot éreztem. Kíváncsi voltam... Arra a férfira, aki annyi éven át sakkban tartotta és megnyomorította az én tehetséges, életerős, sikeres anyámat... és elérte, hogy egy igazi ronccsá váljon, aki csak a túlélésre képes. Egyszerre elcseszett düh vett rajtam erőt, és akaratlanul is felüvöltöttem, akár egy megsebzett állat. - Rufus!!! - üvöltöttem apám nevét, aki majdnem annyi idősen halt meg, amennyi én most voltam. Még kétszer üvöltöttem hangosan a lelkem mélyén gyűlölve dédelgetett nevet, s közben ahogy a csontot remegtetően ijesztő sötétbe értem, újabb érzés kerített hatalmába. A félelem a csalódástól... hogy mi lesz, ha most sem jön el... Ha most sem kellek neki... Ha annyira sem méltat, hogy szembenézzen a lányával, akit soha nem akart a világon tudni. Cím: Re: Speculum Phantasmatum Írta: Minerva E. Balmoral - 2024. 11. 02. - 18:47:51 h e l l o s a t a n i b e l i e v e i t i s t i m e t o g o (https://64.media.tumblr.com/e7438eefea850ed452bce035db3066e8/39ef92ed95e95c06-0f/s400x600/1e9bf898af6416f870c417c6394e6bf40595f586.gifv)
Ω (https://www.youtube.com/watch?v=xd9LpME3jnk) "Valami nem stimmel a fényekkel" - felnézek a fényekre, de nem tudom igazán megragadni a gondolatot. Semmi sem stimmel a feketemágia körül, talán ezért is nevezzük feketének: könnyű jelző arra, amit nem ismerünk. Ha a muglik módján vallásos volnék, talán hihetném, hogy nem születtem megérteni a nagyobb hatalmak működését, csak sejteni az árnyékukat, amint az az életem falára vetül - de ennyire nem születtem balszerencsésnek én sem. - Igen.. az.. akkor nem csak nekem.. - éreztem a késztetést, hogy tegyek egy lépést hátra, amikor az ismeretlen mágus közelebb lépett: apró adóterheink a pánikbetegség asztalán - mielőtt Nott is válaszolt volna. Nyeltem egyet - nem akartam én lenni a szobor, volt valami nyakhoz a meleg nyárban hidegen érő kellemetlenség a látványában is. Mintha az időtlen mágia lett volna előbb, mintha itt állt volna előttem is, hiszen biztosan nem mi kísértettük a sorsunkat először ezen a helyen.. És ettől még rosszabb lett hirtelen, mint Dorian Gray képének egy különösen perverz lenyomata. Még a mágus közelségének is jobban örültem azonnal, a másik ember létezésének ténye valószerűbbé tette a közös rémálmunkat. - Hmm, nem. Minket hallottál vagy... - nem fejezem be a kérdést, értelmetlen volna, mint ízlésről és feketemágiáról vitatkozni. Elfordultam inkább a szobortól, el Redway és a boszorkány felé, de ha későn is, most már megértettem, hogy nem számíthatok egy közös rejtvényfejtés eshetőségére. Szégyenteljesen ismertem meg a régi, egyáltalán nem kedves ismerőst, a Griffendélest, aki persze elhatározván, hogy nem támaszkodik társaira végül mégis pontosan ezt teszi. Úgy tűnik, a kezdeti racionalitás a solo küldetésről gyorsabban párolgott el, mint az alkohol, amit a zsebemben őrizgetek, és amit az efölött érzett szorongásom felett megiszom majd. - Várj, Nott.. nem tudom, mi lesz bent, de neked sem hiányzik, hogy fél kézzel ismerkedj meg vele. Nesze! Ne ölesd meg magad! - megragadom a sérült karját, és megpróbálom a körülményekhez képest legjobban begyógyítani a sérülést - persze tulajdonképpen fogalmam sincs, mennyire komoly, mennyire illúzió valójában. Nem tölt el maradéktalan örömmel, hogy Fawleyval a nyomomban kell majd átlépnem az ajtón, ahonnan átszűrődik a most már engem is hívó suttogást - két ember per ajtó, Nottot visszautasította az enyém, az ismeretlen mágust elfogadta a másik. Fawley és én a túlvilág ellen. - ...ugh, francba. - megérintem a kilincset, és úgy nyitok be, mintha fájdalmat okozna, visszahúzott kézfejjel, szisszenéssel, két ügyetlen lépéssel előre. Nem tudom, mit látok, azaz, az elmém még nem, amit a tekintetem már igen: a férfi hangja nem ismerős, a másik a legrosszabb rémálmaim főszereplője. Fawley előtt nem érzem kínosnak nyíltan elővenni a laposüveget és meghúzni - az ütemes sípolás erősebb lesz a fülemben, egyre inkább emlékeztet a muglik operációs gépeire, az azokon végigfutó vörös vonalra a halál beállta után. Mi van, ha Cerys valahogy bejutott ide, mi van akkor, ha mégsem illúzió, vagy csak részben az? A leírások nem beszéltek valóságról, de minden árnyékban, beszögellésben őt sejtem: megremegnek a pálcát tartó ujjaim. Egy oldalba rúgott őz kecsességével végül valahogy elindulok a falak között, megpróbálom kizárni a saját, egyre hangosabb szívdobogásom ütemességét. Ha csak megszokásból is, de rágni kezdem az ajkaimat - ez még nem a pánik, ez nem a valóság. Nem a valóság. Nem a valóság. Ha mégis az, nem történhet meg még egyszer ugyanaz - gyors egymásutánban átsuhan a fejemen Tayilor, Fawcett, Nott, Nott, Lutece, Fawley, és utoljára: anyám. A hófedte hegyoldal, Balmoral pincéjének hatalmas ajtaja, az irodai asztalon heverő dokumentumok sokasága, Nott szavai arról, milyen embert ölni. A tekintetem Fawleyt keresi, már tudom, hogy bármeddig haladunk együtt, nem fogom hagyni, hogy anyám csak egy pillantást is vessen rá. Röhejesen, sőt, szánalmasan felértékelődik az imént még alig-alig ismerős, de lehetne épp egy idegen mugli tejesember is, akkor is érezném ezt a gyűlöletet, amely megvédheti a legrosszabbtól, amit ismerek. Ez, és csak ez vesz rá arra, hogy elinduljak valóban, a pálcámat ezúttal már határozottan markolva, éberen és a reménybeli gyilkosok vérszomjával a vadra. Talán Cerys Balmoral nincs itt, talán mindez a traumáim kivetülése: mégis, biztosan nem hozhat több balszerencsét megölni azt, akit a fejemben teremtettem róla. Cím: Re: Speculum Phantasmatum Írta: Roman Nott - 2024. 11. 02. - 22:15:15 S p e c u l u m P h a n t a s m a t u m (https://media.tenor.com/-HkFWJwhhLIAAAAM/wizard-chess.gif) Felszisszenek a láthatatlan penge érintésére, már túl későn rántom vissza a kezem hozzá, hogy elkerüljem az életbe lépő mágikus visszacsatolást. A szó nem sokkal a Sötét Jegy maradványai mellett jelenik meg, de a fájdalmat felülírja a sokk és az értetlenség. Nem egészen értem, hogy pontosan mire utalhat az ismeretlen mágia, a kifejezésnek van-e bármi személyes értelme, vagy csupán annyiról van szó, hogy rossz helyen próbáltam átmenni. Sok kifejezés, negatív szó illene rám, ez viszont, úgy érzem, hogy talán nem a legjellemzőbb közülük. A mágiatechnikai kérdések megfejtésétől eltántorít, ahogy Minnie hirtelen segítséget ajánl nekem. Kicsit talán tátva is marad a szám, mielőtt észreveszem magam, de nem ellenkezek, csak hagyom, hogy segítsen. Tudom, hogy kiemelten tehetséges ebben, az alapszintű elsősegélynél biztosan sokkal többet tud tenni értem, és még azután is, hogy ott hagyott évekkel ezelőtt, nem tűnik másnak az érintése. Talán furcsa belegondolni, de megbízom benne továbbra is, bármi is történt, ahogy megszólít, meggyógyít, ráébredek, hogy semmi más nem számít nekem igazán. Nem vagyok már a tizenéves Roman Nott, tudom, hogy rengeteg könnyen járható út nyílt előttem, biztosan könnyen találnék rengeteg olyan dolgot, amire az emberek vágynak, de ahogy ránézek, eszembe jut, amit talán mindig is tudtam: Minerva pótolhatatlan. - Köszönöm...- nem csatlakozom be a beszélgetésbe, csak körülnézek újra a furcsa helyen. Nem tudom ignorálni a hangot, ami a jobboldali ajtó felől érkezik, még ha újra rá is nézek a középsőre, ami megsebzett. Ami mellett ott van Minnie szobra. Nem akarok másik irányba menni, félek a lehetőségtől, hogy szétváljak Minnietől, újra, még ha tudom is, hogy még ha hasonló képességeink is voltak az iskolás éveink egy részében, most már valószínűleg csukott szemmel is feltörölné a padlót. Ami azt illeti, racionálisabb lenne magam iránt aggódnom, de a racionalitás távol áll ma tőlem, ahogy a lány arcára nézek. Tucatnyi megoldás jut eszembe, de azok vagy kivitelezhetetlenek, vagy valószínűtlen, hogy működnének. Szétnézek, próbálom kizárni a hangokat, de nem jut eszembe semmi. Muszáj elengednem, egy olyan helyre, ahonnan talán nem jön vissza. Nyelek egyet, ahogy a saját ajtóm felé nézek, szinte már nem is érdekel, hogy mit találhatok ott. Szeretnék bemenni én is a középső ajtón, akkor is, ha újra megvág, de tudom, hogy ez valószínűleg lehetetlen. Talán pont ezzel ártanék mindenkinek. Veszek egy hosszú, mély levegőt, mielőtt Minniere nézek. - Te se! És... vigyázz magadra!- ostoba és üres szavaknak érzem ezeket, pedig potenciálisan az utolsók. Talán most kellene megmondanom valamit, ma lehetne a nap, amikor nem fordulok vissza a reptérről, de nem tudom jól megítélni, hogy mi a helyénvaló. Betegnek érzem magam, és sokáig maradok azután is, hogy Minniere átmegy az ajtón, de nem látok továbbra sem lehetőséget, olyan hívást, amely alapján követhetném. Az én ajtóm egy idegennel közös. Vigyázz magadra! A hasonmás hátborzongató, és nem tudom, hogy mi vár rá. A gondolataim továbbra is vele vannak, miközben az ismeretlen varázslóval együtt én is belépek az ajtómon. Hallom a hangokat, egy pillanatra feltámad bennem ismét a vágy, hogy halljam és lássam az ősömet, hogy tudjam, mi változtatta meg Agravaine Nottot, ki volt ő valójában. A hangok dühösen ostromolják az elmémet, talán a válaszok is köztük vannak, de a gondolataim önkéntelenül is visszatérnek Minniehez. Sokkal fontosabb nekem, hogy ő kikerüljön annál, hogy én mit találok. Nem vehetem persze félvárról a helyet, ami már megmutatta, hogy bőven tartogathat veszélyeket. Megérintem a friss sebet, de a pálcás kezem még rendben van. Oldalra nézek a férfira. - Te látsz valamit? Cím: Re: Speculum Phantasmatum Írta: Csámpás - 2024. 11. 03. - 22:17:19 (https://i.imgur.com/XLJWGaI.png) 4. kör A pálcák hideg fénye dermesztő ragyogással árasztja el a kőfolyosót, ahol Alan és Rufus visszhangzó szavai csendülnek. Ahogy Efelda és Owen egyre mélyebbre hatolnak, minden fordulónál sötét árnyak kísérik lépteiket, mintha a homály maga figyelne rájuk. A hangok mélyéből jövő hideglelős susogás lassan fagyos leheletet bocsát a folyosó falaira, ahol a kristályok helyett dér csillan meg, jégbe zárva az érzelmeket. A félelem jeges karmokkal markol szívükbe, sóhajnyi emlékek villannak fel: egy kínzó vallatás rideg percei és egy anya szomorúsága, mely soha nem halványul. Mire észbe kapnának már késő. Négy, lebegő groteszk alak keríti be őket, lassan és veszedelmesen suhannak a levegőben... a vándorok tán ismerhetik a fajtájukat, de ezeknek a kámzsája fehér s nem fekete. Bár még ragyog a fehér fény a fáklyákban Minerva és Matthew útján, de a teremben megszokott ragyogás itt már ritkább vendég. Mintha a sötétség mohón elnyelne minden lángot. Időnként a fehér tűz fellobban, kísértve, mintha valami láthatatlan, apró lényt falna fel. A követett emberi hangokat egyre erősödő morajlás váltja fel, mely egybeolvad a folyosó sötét suttogásával. Apró, mozgó árnyak jelennek meg. Csúsznak, másznak és repkednek. Százak, ezrek, milliók összpontosulnak a folyosó közepén egy női alakban, aki lassan nyitja ki ragyogó, sárga szemeit. Szúró pillantása áthatol mindenen, s milliónyi bogár száll szét két csíkban a vándorok felé, csípéseik nyomán forró, kínzó hólyagokat hagyva. A láng először csak haloványan pislákol a harmadik ajtó mögötti folyosón. Az apró villanások egyre hosszabb szünetekkel jelentkeznek. Előszőr csak pillanatokig tart a szünet, de ez gyorsan másodpercekké lesz. Bár még hallani a távol barát hangját és időközben mintha egy mélyebb, idősebb férfi szólam is csatlakozott volna hozzá, a halálhörgés hangosabb. Idővel a vándorok egy elágazáshoz érnek, balról hallatszódnak a hívogató hangok, jobbról pedig csak puszta csend árad. A fény már percekre tűnik el és a hörgés egyre hangosabb lesz. A földből kinyúló csontos kéz Roman mellett, rothadó hús cafatokkal, villámgyorsan ragadja meg Sash bokáját. A holtak testei, melyet a halál sötét mocska táplál, előmásznak köröttük a földből, és vadul próbálják magukkal vonni a vándorokat a fájdalom tátongó mélységébe. Cím: Re: Speculum Phantasmatum Írta: Owen Redway - 2024. 11. 04. - 15:10:01 A pálcám végén apró tűz gyulladt, sápadt fénybe vonva a kacskaringós kőfolyosót, éppen csak pár méteres látótávolságot biztosítva. A gyengécske világosság mögött a legfeketébb sötétség honolt, amit életemben láttam. Rettegtem attól, hogy mi lapul a fényen túl, és hogy mi vár rám a homályban. Léptek zaját hallottam, majd kicsit erősebb lett a világosság, ahogy Elfelda mellém lépett, kezében a saját pálcájával, amelynek végén az enyémhez hasonló láng égett. Átható pillantást vetettem a gyönyörű arcra, amely már az afrikai utam során is megbabonázott. Túlzás lett volna azt állítani, hogy miatta ért véget a kapcsolatom Audreyval, de az tagadhatatlan, hogy Elfelda volt az első nő, aki képes volt bárminemű vonzalmat kiváltani belőlem a számomra oly szokatlan, monogám életem alatt. A tény, hogy Audrey mellett valaki más elő tudta csalogatni énem egy rég elfelejtett részét, egyfajta jele volt annak, hogy a kapcsolat elfáradt. Végül el is váltunk egymástól, én pedig nem sokkal később elhagytam Afrikát és hazatértem. Bármit is reméltem a pillantástól, nem működött. A nő csoda szép arcán a sajátomhoz fogható félelem foglalt helyet. Aztán meghallottam őt. Suttogások jöttek a sötétből, egyre erősödve, mintha csak a szél támadt volna fel. Vajon Elfelda is ugyanezt hallja, vagy őt a saját vesztesége hangján szólítja a homály? Bizonytalan lépést tettem a kőfolyosón, pálcám fénye remegve futott szét a hideg falakon. Ekkor Elfelda váratlanul elkiáltotta magát, majdnem megállítva ezzel a szívemet. - Rufus! - üvöltötte a nő olyan hangon, amilyenen még nem hallottam őt szólni. Düh és csalódottság keményítette meg a torkát, és mintha valaki más kiáltott volna. Egyszerre választ kaptam a kérdésemre, és megértettem, hogy mindenki a maga múltjának visszhangját hallja csupán. Alan suttogása egyedül nekem szólt, mint ahogy Rufus is, bárki legyen is ő, csupán Elfeldát kereste. - Várj! Te is érzed? A folyosón mintha megfagyott volna a levegő. Leheletem elillanó párafelhőként fonta körül a pálcámon táncoló, apró lángot, melynek fényében mintha megpillantottam volna egy alakot. Valami mozgott a sötétben… A dementoroknak megvan az a tulajdonságuk, hogy az ember jóval azelőtt megérzi a jelenlétüket, mint hogy megpillantaná őket. A szívembe maró fagyos rémület, és az érzés, hogy megsemmisült minden, mi addig boldoggá tett, egyértelmű jele volt ezen teremtmények érkezésének, bár ezt csak másodpercekkel később fogtam fel, annyira lekötött a szorongató rettegés. Ekkor azonban már késő volt. A szörnyek pár lépésnyire lebegtek tőlünk, halálszagot árasztva. Azonban valami nem stimmelt velük, és ez még a fullasztó félelem közepette is feltűnt: fehér csuklyát viseltek. Közölni szerettem volna a nyilvánvalót Elfeldával is, de nem jött ki hang a torkomon. Ösztönösen hátrálni kezdtem, míg váratlanul neki nem koccantam a vállának. Talán az érintése, talán csak a teste melege volt az, ami egyszerre felidézett bennem egy emléket egy leomlott folyosóról és egy tüsi hajú lányról, akivel hasonlóan vállt-vállnak vetve küzdöttünk. És hirtelen fellángolt bennem valami, és visszatért belém az erő. A dementorok veszedelmesen közelítettek. Én meglendítettem a pálcás kezemet, és elkiáltottam magam. - Expecto Patronum! A fejemben visszhangozva gurult lefelé a lépcsőn egy aprócska test. Ne most… Rettegve álltam az összetört testvérem fölött. Ki a fejemből! Céltalanul rohantam az éjszakában, messze el a szülői háztól. De nem ma! - Expecto Patronum! - kiáltottam ismét. A nap már lemenőben volt, aranysárga fényekbe vonva a kviddicspálya gyepét. A póznák körül szlalomoztam, mikor hirtelen egy lány hangját hallottam: Hé, remélem, hoztál engedélyt a házvezetődtől, különben nem repkedhetsz errefelé. Hátrafordultam és a világ legszebb teremtését láttam közeledni felém seprűje nyelére hajolva. - Expecto Patronum! - kiáltottam harmadjára is, erősebben, mint valaha. Cím: Re: Speculum Phantasmatum Írta: Elfelda Hall - 2024. 11. 09. - 16:50:23 see you at the other side mood (https://www.youtube.com/watch?v=F3hTW9e20d8) (https://i.pinimg.com/564x/a9/2c/45/a92c45ce72505ac3be71be880b29eb57.jpg) to: all the wandering souls 2004.10.04. Ahogy beléptünk a kacskaringós folyosóra, szinte kézzel foghatóan szellemültem át valakivé... Valakivé... akinek akkor és ott, jelen kellett volna lennie. Akinek meg kellett volna mentenie Anyámat, Zoet és magamat. A magzatot, aki már akkor félelemben és bizonytalanságban élt, mikor még meg sem született. Owen pillantásán éreztem, ő is látja, hogy nem önmagam vagyok már. Bár nagyon nem ismerhettük meg egymást, az a rövid idő is elég volt ahhoz, hogy lássa, akkori és mostani énemet egy óceán választja el egymástól. És valahol mégis én voltam ez is... Egy pillanatra erőt merítettem Owen mélybarna szemeiből, de ez a néma biztonság nem tartott sokáig... egyszerre megéreztem azt a hideg, nyugtalanító érzést amelyet élőben még egyetlenegyszer sem tapasztaltam meg. Csupán az SVK órákon volt lehetőségem 'dementorok' ellen küzdeni, a való életben eddig szerencsémre nem sodort velük össze az élet. De itt és most... a csontig hatoló hideg, a kilátástalanság és a rémület engem is elárasztott. - Igen... Eljöttek... - válaszoltam ezúttal a korábbi üvöltözést követően meglepően halk és nyugodt hangon az átoktörőnek. Gyorsan és biztosan fonta körül a lelkemet a kilátástalan fájdalom, a rettegés, és ezúttal apám kegyetlen nevetése csengett a fülemben, anyám sikítozása közepette. Bár nem volt rá racionális magyarázat, egyszerűen tudtam, éreztem, hogy most azt hallom és azt érzem, amit magzatkoromban, anyám testében.... Crucio... Látod? Mondtam, hogy ne merj teherbe esni, te szajha! nevetett apám anyám szenvedésén, és én a hangot hallva olyan dühvel szorítottam meg a világosságot adó fenyőpálcát, hogy teljesen elfehéredtek az ujjaim. Mély, elkeseredett, artikulálatlan kiáltás szakadt ki a torkomon, majd a vállamat Owenhez szorítva szólaltam meg: - Gyerünk... szabaduljunk meg tőlük! Menjenek vissza oda, ahonnan jöttek! - szorítottam össze a fogam erősen a mondat végén, miközben Owent követve felidéztem mindent, amit a patrónus-idézésről tanultam. Ösztönösen választottam ki az emléket, azt a régóta dédelgetettet, amikor Oleg gyermekét vártam, és úgy éreztem, kislányom lesz... Olyan meleg szeretetet és bizonyosságot a létezésem értelmében soha azelőtt, és soha azután nem éreztem. - Expecto patronum! - ejtettem ki a varázsigét, ahogy a fehér kámzsás rémek felé irányítottam pálcámat. Valahogy az, hogy látszólag fehérek voltak, összezavart. Ennek a színnek megnyugtatónak kellett volna lennie, de ebben a pillanatban számomra félelmetesebbnek tűntek fekete társaiknál. Biztosan azért, mert most először láttam igaziakat...? A varázslat eredményeként először csak fáradt, fehér köd jelent meg a pálcám végén, de minél jobban engedtem magam bele az érzésbe, mártóztam meg abban a kapcsolatban, ami meg nem született gyermekemhez kötött... és talán köt is... a mai napig... bíztam benne, hogy a fehér hattyú beteríti majd ezeket a dögöket és messzire üldözi őket, vissza oda, ahová valók. A düh helyett igyekeztem folyamatosan a szeretetbe kapaszkodni, de ez nem volt annyira egyszerű, egy ponton talán vissza is billentem a gyűlölet felé. Ekkor elképzeltem, ahogy a kislányom kezét fogom, már születése után... és még egyszer felkiáltottam én is: - Expecto patronum! Takarodjatok innen! Cím: Re: Speculum Phantasmatum Írta: Tyler M. Sasha - 2024. 11. 09. - 17:25:55 ₛₚₑcᵤₗᵤₘ ₚₕₐₙₜₐₛₘₐₜᵤₘ (https://i.imgur.com/N2Hegq0.png) -------------------------------------------------------------------- Minden egyre jobban bizarabbá válik, mint azt valaha is el tudta volna képzelni. Vagy van, aki erre számított? Sash nem, mégis, úgy tűnik, a legbátrabbak közé sikerült előrelépnie, még ha a kérdéseire nem is azt a választ kapta, amit remélt. Remélte, hogy valamelyik jelenlévő beszélt hozzá, nem pedig valami arctalan, alaktalan hang, erre mégis, azzal kell szembesülnie, hogy olyasvalakit hall, akit nagyon maximum álmában szokott már csak. Remek. Nagyon nagy szerencse, ha ez után a kaland után nem köt ki a Mungo valamelyik puha szobájában. Már a kezében van a kilincs, amikor a mellette lévő is hasonlóképp tesz, csakhogy valami mégsem stimmel. Még maga Sash is felsikít, elengedve a hűs fémet és egyből a saját alkarját tapogatja, miközben ott semmi sincs, még egy karcolás sem. A másik fél már nem volt ennyire szerencsés, hevesen kapáló szíve pedig csak az ijedtség eredménye, semmi több. - Jól vagy…? - Igyekszik lehiggadni és mivel még mindig nem érez semmit a saját karjában, ez könnyedén megy. Ellenben az, ahogy nagyjából kiveszi a bőrbe vésett szót – már ha nem takarja el azt a fiatal férfi –, semmi jót sem jelent. - Úgy vélem, nincs választási lehetőségünk, mindenkinek megvan a maga ajtaja… - mert mi más lenne ez, ha nem védelem? Így már logikus, egyszer ő is megbűvölte az egyik táskáját, amiben a finomságot tartotta, hogy aki belenyúl, harapja meg. Sokkal kellemesebb emlék az, mint most, amikor újra ráfog a kilincsre és be is nyit az ajtón. Nem csapja meg egyetlen átok sem és a karjai is épek, így kirajzolódik előtte a hosszú folyosó. Homlokát ráncolva igyekszik megfejteni, hogy ez mégis merre vezethet, de innen, az ajtóból soha nem fogja. Amikor a fiatal férfi is odalép, csatlakozik, már útban van, mégis, egyelőre lépni nem mer elsőre, hiszen éppen a jeges veríték csordul végig a hátán. Amit eddig halkan hallott, most újra, kicsit erősebben, hangosabban végi hallani. Mi.A.Franc?! Végül felrázza magát a múlt merengéséből, a nevét hallva újra, bólint egyet. Itt vagyok, igen. Nem ejti ki a szavakat, nem meri, csak egy lépést, majd még egyet tesz előre, végül annyit, hogy a fiatal férfi is beléphessen a folyosóra, ezzel megpecsételve a maga sorsát. - Amúgy… Sash vagyok, ha valaha valaki kérdezné, vagy, ha valami történne – legalább a nevekkel legyenek tisztában, ha már mással nem. - Lófaszt. De ezen segíteni lehet – nyúl be a zsebébe, a pálcát keresve. Iszonyú idegesítő az, ahogy a fény villog, így muszáj lesz ezen segíteni. Hallja továbbra is, hogy őt szólongatják, hogy hívják, így el is indul közben. - Lumos – Hívja elő saját kis fényét, amely szinte eltűnik, amikor a villanások erősek, de legalább némi támaszt ad a beálló sötétben, hogy ne a falnak menjenek. - Mi a franc ez? Valami föld alatti folyó? Medve? Szörny? - Nem tudja behatárolni, hiszen a falak is torzítanak rajta valamelyest és nem is kívánta annyiszor hallani, hogy pontosan tudja mi is az, ami rájuk leselkedik. Előre lépked, megáll, megint tovább lép. Nem nézi, hogy meddig jut, amikor a hangok egyre erősödnek. Éppen javasolni akarja, vagyis inkább csak saját magának, hogy menjenek vissza a francba, amikor elkapja valami a bokáját. Hangja élesen tölti be a teret, ahogy felkiált és igyekszik kirántani a lábát az erős fogásból. Kicsit a falnak vagy épp a srácnak esik neki, kapaszkodik, majd hallja azt az iszonyatos reccsenést, amikor a csont törik, ugyanis igyekszik rátaposni arra a kézre, ha kirángatni nem tudja. Kissé eltántorog arról a pontról és levegőért kapkod. - Ó basszameg… nézd! Vigyázz, mögötted! Nem… melletted! MINDENHOL!? - Egyre több és több mocskos alakot lát előbukkanni, ahogy feltartja a görcsösen szorongatott pálcát és a fény szétterjed kissé. Mik ezek? Próbál előre jutni, az ismeretlen felé, hátha van arra is kijárat, bármi, csak ne ezek. Holtak! Eszmél rá, amikor ismét belép kapaszkodik egy, a gyomra pedig rándul egyet. Ne most, csak ne most, nem kéne okádva meghalni, nem a legszebb. Az előtte motoszkálóra szegezi a figyelmét, majd végül a pálcáját, ami egyetlen fegyvere most. - Nox – hiszen a fény helyett más kell. Reméli, hogy erős lesz a lökés és annyira taszítja a falnak vagy bárminek a lényt, hogy előrébb juthasson. Közben igyekszik gondolkodni is, de, nos, nem ő volt az éltanuló. - Flipendo! - próbálja félrelökni a kezet, lábat, vagy az egész dögöt, hogy előrébb szaladhasson, a másik pedig mögötte. - Hogyan kell megölni ami halott?! - Reméli, hogy a másik ismeri a választ, addig ha kell, többször próbálkozik félrelökni a holtakat, hogy haladhassanak. -------------------------------------------------------------------- Cím: Re: Speculum Phantasmatum Írta: Roman Nott - 2024. 11. 09. - 23:56:21 S p e c u l u m P h a n t a s m a t u m (https://media.tenor.com/-HkFWJwhhLIAAAAM/wizard-chess.gif) A gondolataim vissza-visszasietnek, a gyomrom görcsöl, de igyekszem elnyomni a rettegést. Minnie jól lesz, nem lehet másként... de persze, nekem is jól kell lennem. Ismerem őt, tudom, hogy soha nem bocsátaná meg magának, ha meghalnék itt ma, ezen az elveszett helyen, még ha nem is az ő ostoba döntése volt, hogy idejöjjön. neki biztosan sokkal jobb oka van ennél, biztosan látni akar valakit. Talán valakit, akit megöltem. Megrázom a fejem az ostoba gondolat hatására. Túl sok jelentőséget tulajdonítok magamnak. A fiatal férfi felé fordulok, aki már korábban érdeklődött a hogylétem felől. Nem ismerem, de a kora alapján biztos, hogy együtt kellett a Roxfortba járnunk. Nagyjából annyi idős lehet, mint én, ő is azok alatt az eseménydús évek alatt koptathatta az ősi kastély kőpadlóit és padjait. Most rá kell fókuszálnom, nincs nagyon más. amivel foglalkoznom kell. Sash. Nem ismerős a neve. Persze, valószínűleg becenév. - Én Roman vagyok.- megeresztek egy udvarias mosolyt, de nem nyújtok kezet, nem szívesen engedném el a pálcámat. Aggaszt a fény halvány derengése, a környezet, tartok a helytől. A fény, amit Sash csinál a bűbájjal, segít valamennyire, és követem is a példáját, de ez a hely természetellenes, kívül a valóságon. Kétséges, hogy az emberi mágia milyen mértékben képes ezt befolyásolni. - Nem tudom... legyél óvatos!- megmozgatom a sérült kezem ujjait, csak a biztonság kedvéért, ha szükség lenne rá, de úgy érzem, hogy nem lesz vele semmi probléma. Eszembe jut a troll, ami üldözött a csata után, eszembe jut az a rengeteg párbaj, harc, amiben benne voltam, néhány arc, aki halottakhoz tartozik. A tizenéves önmagam biztosan sokkal magabiztosabb lenne itt, de én nem tudom, hogy mikor harcoltam már utoljára, és nem is igazán vágyom rá. Annak ellenére is felszakad egy kiáltás a torkomból, hogy számítottam rá, hogy valami történni fog. Az élőhalott teremtények jelenléte hideg vízként térít magamhoz, hányinger kerülget a reccsenő csont hallatán, és mielőtt igazán lehetőségem lenne átgondolni mindent, már körbe is vesznek minket. A felismerés, hogy tizenöt éves korom óta először élet-halál helyzetbe kerültem, rémisztő. Igaz, most nem társul hozzá az a mély, kétségbeesést keltő érzés, hogy rossz dolgokat teszek. - Ne hagyd, hogy hozzád érjenek!- éppen elég feketemágiát ismerek hozzá, hogy tudjam, hogy még ha a hagyományos inferi nem is jelentenének fenyegetést azon kívül, hogy megütnek, megfojtanak, esetleg megharapnak, ezek a lények talán nem annyira hagyományosak, és semmiképpen nem szabad megkockáztatnunk velük a fizikai kontaktust. Egy pillanatra eszembe jut, hogy talán a többi ajtónál is hasonló dolgok történnek, de tudom, hogy tud vigyázni magára. Rengeteget tanultam harci mágiát, rengeteg harcban vettem részt. Egész gyerekkoromban azt az ostoba vágyat dédelgettem, hogy majd valamiféle harcosként a Nottokat fogom képviselni. Annyit olvastam, annyit gyakoroltam, hogy még ha nem is engedek ezeknek az ostoba vágyaknak, a kezem egy határozott mozdulattal ösztönösen lendül előre, rajzolja a Z betűt a pálcám végével, ki sem mondom a Confringo varázsigét, a tűzgolyót csak egy határozott mozdulattal az először a látókörömbe kerülő szörnybe vágom. - Nem lehet megölni... használj tüzet! Gyújtsd fel őket!- remélem, hogy a férfi ismer legalább néhány varázslatot, ami alkalmas lehet. Carrow táltostüzét én sem merném használni, de a kevésbé őrült tanáraink is rengeteg dolgot tanítottak, ami segíthet, és mind túléltünk egy háborút. Ki így, ki úgy. Azt látom, hogy a képességei nem olyanok, mint azoké, akik szinte hozzá sem érnek az iskola után a pálcájukhoz, de nem tudom, hogy mennyire számíthatok rá. Megkísérlek egy második tűzgolyót is az élőhalottaknak vágni, mielőtt a Depulso varázslattal megpróbálom ellökni őket magunktól, mielőtt túl közel érnek. Az ilyen teremtmények mindig csak közelről veszélyesek, és minél tovább húzzuk ezt a harcot, annál inkább túl fogjuk tenni magunkat a kezdeti sokkon. Amennyiben nem vár minket valami más, ennél is kellemetlenebb meglepetés. Cím: Re: Speculum Phantasmatum Írta: Minerva E. Balmoral - 2024. 11. 09. - 23:59:27 h e l l o s a t a n i b e l i e v e i t i s t i m e t o g o (https://64.media.tumblr.com/e7438eefea850ed452bce035db3066e8/39ef92ed95e95c06-0f/s400x600/1e9bf898af6416f870c417c6394e6bf40595f586.gifv)
Ω (https://www.youtube.com/watch?v=xd9LpME3jnk) "Valami nem stimmel a fényekkel" - gondolom, mikor egyre kevesebb lesz belőlük, és időnként már a forrásukat sem tudom bemérni igazán jól. Hátranézek, hogy megkeressem Fawleyt, de már nem találom sehol. Önkéntelenül is elmormolnék egy lumost a sötétben, de nem akarom ezzel lefoglalni magam, ha hirtelen mégis.. másra kellene használnom a pálcám, aminek érzése már végigfut a gerincem mentén. - Fawley? Fawley?! Itt vagy?! Merlinre esküszöm, ha ez valami hülyegyerek-csíny.. Fawley! - sok jóra nem emlékszem a roxforti működéséből, és amire igen, az is az unokahúgommal közös szellemi emelkedettség szintjén mozoghat. A hangom úgy ég a semmiben, akár egy kiálltás, pedig tudom, hogy nem lehet az: az utolsó dolog, amire szükségem lehet, már itt is van a tenyeremben. Disszociáció - pont itt, pont most. Mintha lennék még valaki a fejemben, aki nem hiszem el, hogy mindez megtörténik velünk - ez nem változtat azon, hogy ha kell, és lehetőségem adódik rá, vagy a szükség úgy hozná, az utolsó megmaradt darabjaimmal is kivonszolnám Fawleyt innen. Ha még itt van.. ha még én akár itt vagyok. - Fawley? Blood mindkettőnket megöl, ha bajod esik.. de előtte én öllek meg.. és elmondom Tillnek, hogy ő is megöljön... - Matthew Fawley háromszori hipotetikus kínhalálának lehetősége legalább addig valami nosztalgikus ígérettel tölt el, amíg észreveszem őt, de ez a pillanat nem akar bekövetkezni. Bárhol is van a mozgó árnyak között, én nem látom már, és talán ő sem lát engem. - Francba. - nem is igazán tudom, ezt melyikünknek mondom, Fawley helyének vagy magamnak, de elfordulok az eddigi testtartásból afelé, amerre a helyiség közepét is inkább sejtem, mint gondolom. Mások nyilván párban traumatizálódnak, más értelme nem lehetett a ketten-egy-ajtó belépésnek - bár talán végül mind szétválnak, de amilyen helyzetben vagyok, rögtön biztos is abban, hogy másnak nem lehet olyan balszerencséje soha, mint nekem. Megpróbálok a talán alakra fókuszálni, ami körül összpontosulnak a kis árnyak, de még mindig amatőr hibának tűnik fényt gyújtani - talán inkább egy pajzsra lesz szükségem, nem a látás elvesztése a legrosszabb körülmény, amit el tudok képzelni egy ilyen helyen. Míg az iskolába jártunk, sosem tudtam volna elképzelni, hogyan varázsolnak vakon, természetesnek tűnt látni a mozdulatokat, a bűbájok magukba foglalták a lendület hangját, és persze mi volna megnyugtatóbb, mint a megfelelő árnyalatban felvillanó mágia, a siker jele? De így is sok időt vesztegettem a saját ostoba pánikrohamommal. - ...fffssz! - kipréselődik a levegő a tüdőmből, át a fogaimon, ahogy realizálom, hogy az alakot körbeölelő árnyak fizikai alakot öltöttek és felém irányulnak. Arról leszoktam már, hogy egyértelmű szavakat mormoljak egy párbaj közben, de Tayilor bizonyára roppant csalódott lenne, ha tudná, hogy a meglepettség hangjai még mindig kísérnek olykor.. Az apró szárnyak hangja a jel, amire megpróbálom felrántani magam elé a pajzsbűbájt - ha Fawley itt van még valahol, neki közvetlenül mögöttem kell állnia hozzá, hogy ne érjék el. Valamiért kétlem, hogy ez történik majd.. valamiért. A fizikai fájdalom már nem zavar úgy, ahogy évekkel ezelőtt próbáltam volna elkerülni - még ezt is kockáztatva a bombarda maxima hagyja el a gondolataim - a pálcámmal abba az irányba elvégezve a bűbájt, amerre emlékszem az alakra. Ez talán a hippogriff a porcelánboltban klasszikus esete lehet, talán kevésbé válik becsületére egy leendő medimágusnak, de engem ez sosem zavart a használatában. Nem tudom, illúzió vagy valami inkább élő-e az, amihez a két sárga szem tartozik, de a legkevésbé sem érdekel, milyen fájdalmat okozok neki, amíg nem fegyverzem le. Valahol Till, Moody és mások talán büszkék rám az iskola falain vagy a síron túl: nem szégyelltem volna mugli lőfegyvert sem hozni, ha azt gondoltam volna, hatásos a feketemágiával szemben. A fejemet lehúzva, a kapucnimat az arcom elé húzva, a hangokat kizárva próbálok lassan, szisztematikusan haladni előre, a hang forrásának irányába castolni a tűzgyújtó és az iménti, robbanást előidéző bűbájokat. Sok teremtmény, amely már csak természetétől fogva is rajong a sötétségért, kevésbé találja szimpatikusnak a meleget, a lángokat eleve, vagy a fényt.. Talán Notton is működött volna ötödévben. Talán jóval korábban meg kellett volna tennem: nyilván a valódi Cerys Balmoralon az ilyesmi nem fog, de ebben a pillanatban nem ismerném fel. Talán nagyobb örömet okozna, ha a fülemben doboló lélegzeten, felindultságon kívül a sikolyait is hallanám.. Semmi személyes, minden szakmai. Cím: Re: Speculum Phantasmatum Írta: Csámpás - 2024. 11. 10. - 23:22:09 (https://i.imgur.com/XLJWGaI.png) 5. kör Vibráló ezüst fény teríti be a folyosót és rémiszti meg az egyre kacskaringózó zúzmarát a kőfalon. Kecsesen szárnyal a hattyú és mellette ereje teljében szabadul el a vad oroszlán, melegséget és megnyugvást hozva a zord jelenbe. Hőkölnek a torz árnyak a familiárisok előretörésétől ám a négyből kettő hátulról támad a vándorokra s hosszú ujjú szürke kezük megérinti homlokukat. Efelda testét átmossa az idő homokja. Előszőr a homlokától indul a furcsa, kellemetlen bizsergés majd belepi arcát és testét. Bőre vékonyodik, az erek kékülnek és átütnek egyre ráncosodó kültakaróján. Mindeközben Owen bár bizonyos lehet abban, hogy társa jelen van, egy jól ismert, maró érzés kezdi felfalni. Az érzés, amit reggel érez a hideg ágyban vagy, ami sörös korsók alján várja. Az elhagyatottság és magány keserű íze és kilátástalansága falja fel és teszi semmisé patrónusát. - Egyedül vagy Owen, senki sem szeret. Senkid sem maradt - hörgi a szörnyeteg. Tömérdek ízeltlábú tapad rá a láthatatlan falra, elsötétítve a pajzsbűbáj túloldalát, mintegy lezárva a folyosót. Ám nem tart sokáig a feltartóztatás és ha bár Minerva gyors és jól képzett, egy-két csípés őt is eléri, mielőtt a robbantó bűbájjal utat törhetne magának. Talán a hirtelen történések, talán a múlt suttogásai vagy a pillanatnyi zavar eredménye, de a tűz a megszokottnál jóval gyengébben szabadul el a főnixtoll pálcából. Mielőtt újra idézhetné eszmél rá, hogy Matthew előre tör a rovarok sokaságában, de hasztalan. Milliárdnyi sötét lény tapad a férfi testére. Csócsálásuk szinte hallatszik a visszhangos folyosón, tetem sem marad hátra a régről ismert barátból. A sárga szemű démonnő előre lép s galaxisnyi sötét csatlósa szerte foszlik, csak egy ember marad fehér ruhában. - Miért bántasz Minerva? - kérdi kacéran, már-már gúnyosan. Gonoszul villannak sárga szemei. A pislákoló fényben egy pillanatra a nő a vándor maga, a másikban már a gyűlölt anya. Fordul a rothadó hulla a levegőben, ahogy Sash ártása eltalálja, de amint földet ér ismért mászni kezd a két férfi irányába. Bár az egyik tetem már lángol nem hátrálnak, Roman tüze ellenben megvilágítja arcukat és gondolat, hogy nem idegenek megül a levegőben. - Romaaaan, Roooomaaan, miért tetted? - nyögi az egyik. - Miéért tetted? - kántálják a többiek. Az arcok kivehetőek, emberiek, a testek viszont egyre torzabbak. A foszladozó húsból, gennyes fehér tollak törnek elő. Nyúlnak a hárpiák nyakai. Karmos, tollas kezek kapnak a vándorok után, kettő célba érve karmolja Sash arcát. Hideg levegő csapja meg Matthewt, megtelíti tüdejét. A kő körben ébred, ahol a kapunak már nyoma sincs. Sötét az éjszaka, csak a hold fénye ragyog. Testét beborítják a fájdalomtól égő csípések, ám legalább él és ez a biztos. Kattogásra lesz figyelmes. Az egyik sziklának támaszkodva, kortalan, koromfekete öltönyös férfi játszadozik egy öngyújtóval. Ismerős, hideg és fehér láng tör elő majd lesz semmivé a zippóból. - Csalódtam benned, Matthew - jelenti ki a kampós orrú, kutya arcú férfi. - A saját félelmeiddel sem tudsz megküzdeni. Az én jóindulatom is véges, több próbát nem tehetsz - idegen a hang valahogy mégis ismerős - Még találkozunk. Ahogy megjelent, el is tűnt. Vajon tényleg ott volt? Ami biztos, hogy ha eddig nem tette, Matthew attól az éjszakától kezdve látta a thesztrálokat. Cím: Re: Speculum Phantasmatum Írta: Owen Redway - 2024. 11. 15. - 15:48:00 Elmosódott hangfoszlányként érzékeltem csupán Elfelda kiáltását. Én e pillanatban egészen távol jártam. A puha gyepen feküdtem éppen, mellettem ott térdelt Ő, kezemet szorítva, kétségbeesetten szólítgatva engem. Mellette biztonságban voltam, és most először valami egészen új érzés kerített hatalmába. Mégis mi ez a furcsa, pattogó érzés a gyomromban? Miért érzem magam egyszerre oly gyengének és erősnek is, amikor rám pillant? Miért érzem úgy, mintha egész életemben ismertem volna őt? A pálca hegyéből kirobbant a vad nőstényoroszlán, és rávetette magát az egyik kámzsás alakra, menekülésre késztetve azt. Szétáradó melegséget éreztem a mellkasomban a patrónusok közelségétől, és egy röpke másodpercig el is terelték a figyelmemet ezek a szépséges teremtmények, ahogy gyönyörködtem bennük. Ennyi óvatlanság, egyetlen másodperc is elég volt hozzá, hogy támadóink mögénk lopózzanak. Jéghideg, nyálkás kéz érintését éreztem a homlokomon, aztán hirtelen kipukkadt a patrónusoktól érzett védelmi buborék, és én csak zuhantam és zuhantam a mélységes feketeségbe. - Egyedül vagy Owen, senki sem szeret. Senkid sem maradt – visszhangozta fejemben a szörnyeteg, én pedig mintha egyre messzebb és messzebb sodródtam volna Elfeldától. Egyedül vagyok… Egy sötét folyosón álltam. Futni kezdtem, de mintha nem haladtam volna semerre. Ajtót ajtóra lopva nyitottam, de mindenhonnan idegen szemek meredtek vissza rám. Kik ezek az emberek? Mióta futkoshattam közöttük, magam sem tudtam. Hogy mit kerestem köztük, magam sem értettem. Hogy mit akarhattam tőlük, fel nem foghattam. Ajtót ajtóra lopva nyitottam, mindenütt asszony és nyoszolya, parfüm, tűz-asszony és nyoszolya, csók-labirint és ezer asszony, és ezer Soha. - Egyedül vagy Owen, senki sem szeret. Senkid sem maradt – hörögte ismét az ismeretlen, és én újból és újból szembetaláltam magam egy ismeretlennel, de soha sem Vele… Senkim sincsen… Hátrálni kezdtem. Nem, ez nem élet így! Még egy lépés hátrafelé, és mintha kihúzták volna a lábam alól a talajt. Egyre csak gurultam lefelé az öreg lépcsőn, eltörve kezeim-lábaim, lehorzsolva testemről a bőrt, de mégsem éreztem fájdalmat. Aztán egyszer csak egy rettenetes puffanással földet értem. Kiterülve feküdtem a hideg padlón. Résnyire nyitott szemeimen át egy apró alakra lettem figyelmes. - Hová menekülsz annyira, bátyám? A gyermek fölöttem állt, és a szüleinktől örökölt, barna szemekkel figyelt engem. Azokkal a barna szemekkel, amik nekem sosem jártak, hiszen nem voltam közéjük való, csupán egy árva gyerek, egy befogadott idegen. Könny homályosította el az én kék íriszeimet, és remegő hangon szólítottam meg rég elvesztett testvéremet. - Alan? Cím: Re: Speculum Phantasmatum Írta: Elfelda Hall - 2024. 11. 16. - 11:45:44 see you at the other side mood (https://www.youtube.com/watch?v=F3hTW9e20d8) (https://i.pinimg.com/564x/a9/2c/45/a92c45ce72505ac3be71be880b29eb57.jpg) to: all the wandering souls 2004.10.04. A hattyú és az oroszlán ugyan bátran elkergette a csuklyások felét, de a másik kettő alattomosan hátulról akart bennünket megkaparintani. Jeges rémület járt át, ahogy a homlokomon megéreztem a nyirkos, csontig hatoló hideg érintését. Akaratlanul is felsikítottam, de ez a sikítás most nem volt hangos, inkább elhaló, a halál ígéretére tett sóhaj. Pilláim lecsukódtak, minden és mindenki eltűnt a látómezőmből... majd egyszeriben régi képek árasztották el lelki szemeimet, olyan képek, amiket legszívesebben örökre kitöröltem volna. Nagyon nehéz volt ezeket befogadni, a csalódás, elhagyatottság, erőszak és a fájdalom képeit, melyek életem legrosszabb pillanatait adták vissza, időrendben visszafelé, napjainktól egészen csecsemőkoromig. Nem voltam más ebben a pillanatban, mint remegő, mardosó fájdalom. Bár fájt látni azt is, ahogyan K kínzott engem, miután elrabolt, és ahogy szinte zombiként léteztem vetélésem, majd az azt követő mélyrepüléses, függőségi időszakban, a legnagyobb fájdalmat elkeseredett anyám, és nővérem rettegő arca okozta, akiket a világon a legjobban szerettem, és akiket leginkább közel éreztem magamhoz. Ha őket bántották, engem bántottak, és ahogy ők rettegtek és szenvedtek, úgy szenvedtem és rettegtem most én is. Éreztem, ahogy egyre jobban átjár a hideg, a testem irtózatosan lehűlt, ereim szinte összesorvadtak. Arcom és a testem furcsa, kellemetlen bizsergés járta át, most ezen a ponton már az sem lepett volna meg, ha elkezdek szellemeket látni. Fogalmam sincs honnan merítettem erőt, de Zoe elkeseredett könnyei láttán olyan düh fogott el, amiből futotta egy utolsó kétségbeesett próbálkozás ahhoz, hogy elűzzem őket. Felemeltem hát a pálcám és miután feléjük küldtem a hattyút, ösztönösen felkiáltottam: - Partis Temporus - bízva abban, hogy a hattyú mellett majd a tűz is segít eltakarítani a fehér hóhérokat, mielőtt kiszippantanák a lelkemet. Ha már más a csuklyájuk színe, talán másként is kell velük megküzdeni. Persze nagy eséllyel vakvágány volt a varázslat, de mint mindig, most is az ösztöneimre hallgattam. Most jutottam el csak odáig, hogy képes voltam elszakadni az elmémet mérgező képektől, és Owenre pillantottam, aki rémületemre láthatóan szinte magánkívül volt. A fölé magasodó csuklyás mintha beszélt is volna hozzá, jobban mondva inkább iszonytatóan hörgött felé: - Egyedül vagy Owen, senki sem szeret. Senkid sem maradt. - Ne add meg neki magad... Küzdj... Küzdj ellene Owen! - kiáltottam az átoktörőre, bízva abban, hogy azt a lidérces átkot is képes megtörni, ami nagy eséllyel most az ő fejében is zajlott. Cím: Re: Speculum Phantasmatum Írta: Minerva E. Balmoral - 2024. 11. 16. - 22:42:20 h e l l o s a t a n i b e l i e v e i t i s t i m e t o g o (https://64.media.tumblr.com/e7438eefea850ed452bce035db3066e8/39ef92ed95e95c06-0f/s400x600/1e9bf898af6416f870c417c6394e6bf40595f586.gifv)
Ω (https://www.youtube.com/watch?v=xd9LpME3jnk) +18! Nem vagyok elég gyors - de nem ezt mondják maguknak mindazok, akik nem állítanak meg egy tragédiát? Nem voltam elég gyors, nem rántottam el a kezét, nem láttam, nem vettem észre, nem tehetek róla, nem voltam ott, nem miattam történt. De tényleg nem vagyok elég gyors: mire a pálcám az árnyak felé fordul, csak azt hallom, ami vitán felül hallható egy test pusztulásából. Nem voltam, nem vagyok, és nyilván soha nem leszek elég gyors. - Faw... ley? - tudom, hogy inkább kérdezem, mint mondom és nincs rajtam kívül semmi, ami hallaná még. Leengedem a pálcám a csípőm mellé - nincs semmi értelme. Persze a halálnak soha nincs, az mindig értelmetlen marad még a legnagyobb hősiességben is - de ebben hősiesség sincs. Semmi sincs. - Matthew. - állapítom meg, mint mikor kimondjuk a nyilvánvalót egy üres szobának. Elmúlt - felállunk és töltünk egy pohár teát, a veszteség felfoghatatlan. Meghalt, tesszük hozzá, próbálgatjuk, hogy hangzik, de az sem valószerű, hiszen alig pár perce itt volt még. Most is ott van, ahol utoljára értettük a létezésben jelen: ott van, mert hol máshol lehetne? A csípések egyre kínzóbbak, mégsem teszek most semmit ellenük - teszek néhány lépést afelé, ahol Fawley testének kellene lennie, de nincs. Tulajdonképpen már sehol nincs. Meghalt, és nem maradt belőle egyetlen darab ruha, a pálcája vagy egy kis jegyzet sem - mintha soha nem is lett volna. Egy részem gondolja, hogy talán a Kőkörnél lehet, talán a Tejúton, a hatalmas csillagok között, ahová még a mágia sem ér el, az emberi tudat pedig menedéket talál a sejtelmes semmiben: a többi részem érti, hogy Fawley meghalt, nincs többé. Volt és már nincs. - Igazán nem tudom. Talán megérdemlem, talán megérdemled, talán ugyanaz. - letérdelek, pedig nincs mi mellé vagy elé. Ha leteszem a tenyerem, nem ér semmihez, nem tapint meg semmit - persze, felzabálták azok a kis árnyak, amiket nem ijesztett meg valóban a tűz vagy a puszta erő. Vagy csak az enyém nem - talán én vagyok az a roncsból aláhulló, iszapos darab embertelenség, amit mások halálfalók tekintetében vélnek csak felfedezni. Én vagyok a sötét, fekete lyuk, ahová a jó dolgok meghalni járnak. - ...milyen érzés meghalni? - kérdezem nyugodtan, mintha egy messzi utazásról kérdezném: mondd, kérlek, milyen ott az idő, süt-e a nap, fúj-e a szél a tenger partján? A Piramisokat láttad-e, és hogy érezted magad? Nem tudom, kinek teszem fel a kérdést, talán nincs jelentősége: magamnak, neked, valaminek. Megdörzsölöm az arcom, elkenem a könnyeket és a csípések forróságát, az orromból szivárgó vért, iszom egy kortyot. Üres kis mozdulatok, amelyek mechanikussá teszik, hogy ég köztünk a kérdés, amelyet mind felteszünk üres óráinkban: milyen érzés meghalni? Nagyon fáj? Gyorsan történik? Mi vár utána? Szeretnék összekuporodni, megkérni a szüleimet, hogy vigyenek haza, húzzák be a függönyöket, takarjanak be és mondják azt újra meg újra, hogy az élet szép, a rossz dolgok nem léteznek, véget érnek a mesék legvégén, és ha jó leszek, az életem csupa gyönyörű kaland lesz. De nincsenek már szüleim, felnőtt vagyok, nincs hová hazamennem: itt ragadtam a sötétségben egyedül, örökre. Ha ebből a dimenzióból ki is jutok még.. nincs hová hazamennem. Vajon ha én is meghalnék, üldözne tovább ez a fekete semmi, megfertőzné mások emlékeit, boldogságát? Talán a helyes döntés egész végig itt volt előttem - nem anyámnak kell meghalnia, hanem nekem. Talán épp a legjobb helyen vagyok, életemben először. ... de akkor nem teljesíteném be, amiért érdemes volt kiemelkedni abból a koporsóból, ahová az utóbbi évek, a hatodik óta üldöző fájdalom üldöz. Nem, csak velem halhat meg, csak én ölhetem meg, csak az én kezemtől halhat meg, csak az ölheti meg, amit teremtett. Balszerencsés az a világ, amelyben az egyik szörnyeteg - a mulasztó, rest, lassú, de mégis csak - szörnyeteg pusztíthatja el a másikat, de talán vannak körök, amelyeknek magukba kell visszatérniük. Nem érhet véget sehogy máshogy. - ...nem tudom, miért akarsz olyan lenni, mint ő, de téged is meg foglak ölni, mielőtt. - olyan vagy, mint én, csak még kevesebb jövővel: a tiéd véget ért, mielőtt elkezdődött volna. Már nem kételkedem a létezesédedben, a lenyomatodban a lelkemen, az egész lényemen: mindhárman égni fogunk. Talán lesz valaki, aki értetlenül áll egyszer Balmoral kapujában - amelyet remélem, elbont ez az évszázad nyomtalanul - és csak azt kérdezi egyre, hogy miért nyúl egész vérvonalunk a saját torka után, de az a valaki már nem én vagyok. Meg foglak ölni téged, meg fogom ölni őt és meg fogom ölni magam is veletek: a körnek véget kell érnie velem. Csak gondolom a confringo szótagjait, mielőtt rád céloznék vele: mindennél jobban gyűlöllek most, mindennél jobban látni akarom a te halálod is. Mindkettőnket meg fogom ölni, mielőtt a hibáinkból még egy áldozat születik ezen az éjszakán. Cím: Re: Speculum Phantasmatum Írta: Roman Nott - 2024. 11. 17. - 00:02:23 S p e c u l u m P h a n t a s m a t u m (https://media.tenor.com/-HkFWJwhhLIAAAAM/wizard-chess.gif) Nem is tudom, hogy hány éve már, hogy utoljára kellett harcolnom. Egész ostoba gyerekkoromban arra készültem, hogy megküzdök majd mindenféle szörnnyel, varázslénnyel, varázslóval, muglival, a családunkért, a Vérelmélet védelmében, megmentem a társadalmunkat a rothadástól, a bukástól, az eltűnéstől. Akkor nem ijesztett meg túlzottan a lehetőség, hogy egy inferus megérint, hogy valami megharap, megkarmol, belém tép, megéget, megfojt; fogalmam sem volt semmiről, az életemet sokszor láttam boldogtalannak, értéktelennek dacára az összes fényűzésnek, ami körbevett, a látszólagos gondtalanságnak. Akkor talán túl ostoba lettem volna hozzá, hogy igazán féljek, talán nem vakított volna annyira a félelem. Talán kevésbé tartanék tőle, hogy hozzám érnek, csak lőném a tűzgolyókat, újra és újra. Csak egy gyors pillantást vetek a társamra, hogy rendben van-e, és kifújom a levegőt, miközben átgondolom, hogy hogyan tovább. Amennyiben nem tudnak elégni, mert nem léteznek, a nyilvánvaló megoldás egyszerűen távol tartani őket magunktól, de mielőtt bármit megvalósítanék a terveimből, kiver a hideg, ahogy felismerek néhány arcot. Joseph Portman. Catherine Mandene. Samson Domhain. Nem mindannyiuk nevét tudtam mindig, nem mindenkit ismertem abban a pillanatban; volt, akit egyfajta morbid kegyelemből, volt, akit önvédelemből, volt, akit kényszerből, de mindannyiukat megöltem. Küzdenem kell a tudattal, hogy ne ejtsem el a pálcát, ugyanazt a pálcát, mely mindig kísért, mióta gyerek voltam, mely annyit rombolt, mielőtt építész lettem. És többen vannak... ha tovább tart a háború, mára talán túlszárnyaltam volna Lestranget vagy Dolohovot is a gyilkosságok számában. - Én...- nem tudom folytatni, mert mit is mondhatnék? Hogy sajnálom? Kit érdekel, hogy sajnálom, amikor elvezettem a leggonoszabb halálfalókat Joseph otthonába, ahol megöltem, amíg a társaim végeztek a szüleivel? Kit érdekel, hogy sajnálom, amikor annyira sem szántam azzal a lánnyal kapcsolatban energiát, hogy megtudjam a nevét, egészen a tárgyalásomig, egészen addig csak egy tárgy volt, egy rovar, amelynek leütése nem volt több egyszerű beavatási ceremóniánál? Kit érdekel, hogy sajnálom bármelyiküket? Már megtörtént, nem tehetek semmit, nem lehet visszafordítani... Lassan emelem fel a pálcámat, újra Josephre szegezem, aki csak lángoló, rothadó rémalakja önmagának. A harag, a bosszúvágy, amiért gúnyolt, már nagyon rég semmivé lett, ez nem táplálhatja a varázslatomat. Régen is más táplálta, egy hideg, érzéketlen elhatározás, hogy talán jobb annak a valaminek, ha megszűnik létezik. Ostoba gondolat használni most, ez a valami nem is létezik, nem is biztos, hogy élőlény, mégis... úgy érzem, hogy talán ez működik. Mielőtt elhatároznám magam, a lények eléggé összezavarnak azzal, ahogy átalakulnak, madárszerűek lesznek. Továbbra sem látom őket veszélytelennek, különösen, ahogyan a másik férfi arcát összekarmolják, mégis jóval kevésbé van hatásuk rám, és el is felejtem az ostoba gondolatot, hogy használjam a halálos átkot. Nem tudom, hogy mivel állok szemben, nem úgy viselkedik, mint egy természetes jelenség, mint valami, amit láttam a Varázsvilág bármely irodalmi művében vagy óráján, mégis, annyira ismerős, annyira sokszor láttam már. Annyira egyszerűnek tűnik. Talán túl egyszerűnek. Veszek egy mély levegőt, és megpróbálom elképzelni a madarakat, rózsaszín-kék tollakkal, Umbridge professzor arcával, ami bizarr módon talán ijesztő lehet, de mégis komikus. Egy próbát megér. Rájuk szegezem a pálcámat. - Commiculus! Cím: Re: Speculum Phantasmatum Írta: Csámpás - 2024. 11. 17. - 11:21:02 (https://i.imgur.com/XLJWGaI.png) 6. kör Owent elnyeli elmélyének mély és sötét volta. A rémképek és a magány szorongatja, ahogy megéli magában testvére tragédiáját. Bűntudat, magány és félelem. Szokatlan bár nem idegen érzések egy demenotrtól. Mégis mintha valami nem stimmelne. Mintha az itt és most nem létezne és a külvilág beszűrödne. Efelda hangja áttör az illúzión, ahogy társát szólongatja, de a félelem nem akarja elengedni. Egy új hang próbálja elnyomni a boszorkányét Owen fejében. Egy ismerős és gusztustalan hang. Mély, öblös brekegés, ami egyre hangosabb. Kint, a kőfolyosón Efelda minden erejét és bátorságát összeszedve szembeszáll a lényekkel. Ahogy ezt megteszi mintha fehér füstöt eregetnének a lények, mintha megéreznék, hogy egy pillanatig nem félnek tőlük. A tűzgyűrűtől ugyan hátra hőkölnek, de, nem használ, átkelnek rajta és már feltűnik a másik kettő is, akiket a patrónusok távol tartottak. A boszorkány pálcás keze, amivel a bátor varázslatot megidézte, mintha ismét fiatalodni kezdene, de amint megremeg bátorsága, a kék erek, ráncos bőr és májfoltok visszatérnek. Az eddig Owent szorongató dementor átkel a tűzön és vállon ragadja a férfit. A brekegés egyre hangosabb, ahogy a fehér kámzsa hátra siklik, egy démoni, szürke arc jelenik meg, ragyás bőrrel és hatalmas fekete szemekkel. Kilógó, hosszú nyelvét pedig a varázsló nyaka köré fonja béka-démon és fojtogatni kezdi az átoktörőt. - És mondd csak, ki érdemli meg jobban a fájdalmat, te vagy én? – dönti oldalra fejét a lény. Még mindig változtatja az alakját, hol az elveszett ikertestvér, hol pedig az anya. Amikor szól, mindkét hang egyszerre tör fel belőle, átitatva a csontokat is megreszkető gonoszsággal. - Gyere közelebb és megtudod – vigyorog kacéran a vándorra, nem áll szándékában válaszolni a kérdésre. Talán nem is tudja a választ. Minerva hirtelen jött bátorsága és magabiztossága, mintha összezavarná a lényt, hátrálni kezd és fehéres füst szivárog makulátlan bőréből. Az ártások viszont leperegnek róla. Nem, aki így szórja az ártásokat az még mindig fél. Ez felbátorítja a szörnyeteget és neki is iramodik. Megragadja a boszorkány karját, érintése nyoma, mint a rovarok csípése – éget és fáj. - Nem tudsz megölni minket, mindig ott leszünk benned – arca már megfeleződött, nem váltogat, egyszerre a két nő – mi mindig ott leszünk, benned! – ismétli. Roman ártása célba talál. A rémeknek elkerekedik a szeme, most ők, azok, akik félnek, mitöbb rettegnek. Élénk- és babarózsaszínre színeződnek a tollak, inkább tűnnek pár pihésnek és puhának mint rémísztőnek. Az áldozatok kántálása pedig magasabb, nőiesebb hangon szól. Arcuk megtelik és egy varangyszerű boszorkány vehető ki. A Roxfort egykori Főinspektora és a Mugliivadék-ellenőrző Bizottság vezetőjének az arca formálódik ki. - Ühüm-ühüm – rikácsolják kórusban, némelyik pedig oktatási rendeletekről kezd beszélni. Úgy terjed rajtuk az ártás, mintha ragályos betegség lenne. Sűrű fehér füst ömlik ki szájukból és szivárog testükből. Megtörik a gondosan teremtett, félelmetes atmoszféra. Még nem hátrálnak, szánalmasan ugyan, de próbálnak így is támadni, de ha Roman vagy Sash elneveti magát, a lények fizikai alakja megszűnik és fehér füstként szívódnak be a falakba, magukra hagyva a vándorokat. Cím: Re: Speculum Phantasmatum Írta: Owen Redway - 2024. 11. 21. - 12:07:07 A látomás szótlanul figyelt engem, arcán egy tőle oly idegen félmosoly ült. Különös módon eddig fel sem tűnt mennyire hasonlít az apánkra. Irigy voltam rá emiatt. - Alan? Szólongattam őt újra, mozdulatlanul heverve a padlón, kicsavart végtagokkal, tehetetlenül. Ekkor egy egészen más hang ütötte meg a fülemet. Mintha valahonnan a távolból jött volna, de mégis úgy éreztem, mintha mellettem szólna. - Ne add meg neki magad... Küzdj... Küzdj ellene Owen! Elfelda hangja mintha téren és időn kívül utazott volna a nemlétben, és tört volna utat hozzám. Lepillantottam az összeroncsolt testemre, és legnagyobb döbbenetemre épnek és egészségesnek találtam azt, olyannyira, hogy képes voltam felülni. - Még nem állsz rá készen… - suttogta a szellem. - Ezért most bűnhődnöd kell. A jelenés köddé vált, én pedig zuhanni kezdtem a sötétségben, míg nem hirtelen fény gyulladt körülöttem. Kinyitottam a szemem és megpillantottam Elfeldát, aki tűzgyűrűt vonva körénk, igyekezett távol tartani tőlünk a támadóinkat. Ez az Elfelda viszont egészen más volt, mint akit én Dél-Szudánban megismertem. Mintha évtizedeket öregedett volna, amíg én távol voltam. - Elfelda… Nagy nehezen feltápászkodtam a hideg padlóról, és kezemben a pálcámmal, kissé imbolyogva megindultam a boszorkány felé, amikor is hátborzongató zajok ütötték meg a fülem. Ismertem ezt a hangot, és gyűlöltem azt. Megpördültem a sarkam körül, és még épp láttam, ahogy az egyik csuklyás alak átkel a tűzön, és felém nyúl. Nem volt időm kitérni a támadóm elől, aki maga elé rántott, hogy aztán egy másodperc múlva, hátrahulló kámzsája alól magával a halállal nézzek szembe. Ordítani szerettem volna, de a szörnyeteg ezúttal is gyorsabb volt, és kitátva undorító pofáját, ragacsos, bűzölgő nyelvét a torkomra fonta, belém fojtva ezzel minden hangot. Ne… Eressz… Az adrenalin legyőzte az undoromat, és szabad kezemmel megérintettem a visszataszító lényt, próbálván lefejteni magamról a halálos érintését. Azonban bárhogy erőlködtem, bármennyire cibáltam a varangy nyelvét, az mozdulatlan maradt, miközben minden egyes próbálkozásommal egyre több oxigént égettem el, egyre közelebb kerülve a pusztuláshoz. Aztán hirtelen, utolsó mentsvárként ragyogott fel bennem az ötlet. Pálcámmal megcéloztam a béka nyelvét, majd erősen koncentrálva kimondtam magamban a varázsigét. Diffindo! Amennyiben a varázslatom sikerült, úgy egy láthatatlan olló keresztülmetszette a húst, elválasztva az izmos nyelvet a démontól, amelyet így már könnyedén lefejthettem magamról, újból szabaddá téve számomra a légzést. Ez esetben nem késlekedtem egy újabb varázslatot bevetni, megcélozva a szörnyeteg mellkasát. - Expulso!
Powered by SMF 1.1.13 |
SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország |