Roxfort RPG

1986. 06. 12.

 A kis Martin gyors lábmozdulatokkal haladt előre King's Gambit szűk folyosóin. Több portrénak mosolyognia kellett, ahogyan a gyermek elszáguldott alattuk plasztik robogóján ülve, néhány másik pedig rosszallását fejezte ki, hogy mégis miért csinálja épp ezt közös leszármazottjuk. „Legalább a seprűjén ülne!” Martinnak volt a korosztályának készült Nimbus Imbrem seprűje is, a kis játékmotort pedig egy kis muglinál látta Godric's Hollowban, azonban elmondhatatlanul tetszett neki a játék, amely ráadásul nem is volt megbűvölve: ő csak taposta a szőnyeget, a padlót, a követ, az pedig gurult előre vadul kis fekete kerekein. A zaj felbosszantotta édesanyja egyik perzsa macskáját, aki rosszallóan utána kapott a korlát tetejéről, de Martin csak mosolyogva száguldott tovább. A seprű tényleg sokkal csendesebb volt, de a zaj jelentős részét adta a boldogságának.
 A lépcső kicsit trükkös volt a járműhöz képest, de amint Martin meglátta, hogy Osberd a legalsó fokon ülve olvasott, nem lehetett többé kérdés: elfordította a kormányt, a nyuszimotor pedig zajosan, fogdöcögtetve indult lefelé őrjöngő rohammal. Martin már a lépcsők feléig jutott, mire bátyja unottan felnézett a könyvéből. A másik fiú arca nem sokáig maradt unott, csak arra volt ideje, hogy elkerekedjenek a szemei, majd félrevetődjön nevető öccse útjából. Dühös kiabálására az ámokfutó csak nevetéssel válaszolt, és száguldott tovább, keresztül a földszinten. Csak akkor lassított, amikor a nappaliba érve összeakadt tekintete az apjáéval.
 Osmund Nott a Próféta legújabb száma mögül pillantott rá. Martin látta a szemében azt a rosszallást, amivel mindig nézett, mielőtt kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit róla és a bátyjáról. A bátyád bezzeg olvas. Te még mindig nem tudsz olvasni... Miért nem gyakorlod legalább a kviddicset? ...Miért kell zajongani? Ki fogom dobni ezt az ostoba játékot...  Miért hoztad be azt a sérült denevért? A bátyád tud viselkedni. A férfi szája talán most is szólásra nyílt, de jobbnak látta visszatérni az újságba, amikor Cordelia Nott besétált a helyiségbe. A fiú idegessége gyorsan elszállt, ahogy édesanyja szép ruhájában lehajolt hozzá.
 - Hogy tetszik lenni, Martin úr? Merre száguld most éppen? És most látom... mi ez a jármű? Van neve is?
 - Nyuszimotor!- Martin olyan lelkesen kiabálta az angol kifejezést, mintha nem anyja lepte volna meg a játékkal néhány hónappal ezelőtt. Osmund Nott horkantott, de horkantása köhögésbe fordult, amikor Cordelia ránézett, és inkább az italért nyúlt, ami a kávéasztalon a fotel mellett állt. Akkor sem pillantott fel, mikor elsőszülöttje dühödten betrappolt, és megtorpant az anyja mellett.
 - Anyaaa! Vedd már el tőle azt az izét! Majdnem megölt, amikor olvastam!
 - Hát miért olvasol a lépcső alján? Nincs talán hatalmas könyvtárunk? Hát kertünk? Szobád? Amúgy is túl sokat olvasol. Példát vehetnél az öcsédről. Ugye, Martin úr? Ön mit gondol? Mi a legjobb jármű a világon?
  - Nyuszimotor!


 1989. 07. 14.

 Martin Nott megigazgatta kis fekete szövetkabátját, és nekidőlt a szökőkút peremének. A kis ékszer, amit anyukája segítségével készített, mellette, a szökőkút peremén állt: piros volt, pici fekete pöttyökkel, mint egy katicabogár. Martin most sem hitte el teljesen, hogy ő készítette, hogy tényleg itt van, és minden harapás után, amivel a kezében tartott szelet pizzát majszolgatta, muszáj volt oldalra pillantania rá, hogy megbizonyosodjon róla, hogy valódi. Ezen kívül szinte végig a vasalt kaput figyelte, és nézte, hogy Averyék mikor jönnek. Ma kivételesen nem kis barátját, Arcturust várta jobban, hogy elinduljanak a tengerparthoz felfedezni, hogy kiderítsék, valóban él-e a kúriájuk melletti zátonyok között egy Walesből messzire menekülő zöld sárkány.
 Ahogy észrevett egy, a vízbe került katicát, ami még mindig a kútban úszott, verdesett kis lábaival, sietve a szájába tömte a pizza maradékát, kanálkát formált a kezéből, és kimerte a vízzel együtt az apró állatot. Hagyta a hűvös vizet kicsorogni az ujjai között, és nézte, ahogy a katicácska a kezén mászik. Százával jöttek a kis bogarak a kúthoz egy hete, talán egy félresikerült varázslat miatt, ahol azután a vízbe szálltak, vizes lett a szárnyuk, és tehetetlenül próbáltak kijutni. Martin nem tudja, hogy mi lett volna, ha ő fedezi fel őket, de amikor Anathema beszaladt, hogy a katicák bajban vannak, futott utána, és segített szabadon engedni őket. Órákig mentették őket, még kis ispotályt is építettek nekik fűből és levélkékből, melyben megszáradhattak, és ahogy lejjebb ment a Nap, kis piros foltokként szálltak az égre. Martin mégsem őket nézte, hanem a lány arcát, ahogy elrepültek.
 Irigyelte Arcturust érte, hogy testvére annyira kedves és szép, annyira jó volt, nem egy Osberd Nott, aki pökhendi módon ismételgeti a latin ragozást és a bájitalok jellemzőit. Anathema kedves volt, és okosabb, mint Osberd, hiába volt még olyan kicsi. Martin akkor úgy látta, hogy ha a katicák választhatnának uralkodót, biztos ő lenne a piros-fekete királynő, pici palásttal és hozzá való trónnal, ahol egész nap táncolnak körülötte, udvarának hű alattvalóiként.
 Ahogy a katica feltárta szárnyacskáit, párszor megmozgatta őket, miközben csiklandozta lábaival a fiú kezét, a kis varázsló figyelte, hogyan mozog, hogyan forog. Ő maga talán nem jött volna érte, a bátyja pedig nem habozott kiemelni: a katicák nem éreznek semmit, nem rendelkeznek hagyományos értelemben aggyal- ahogyan Martin sem átvitt értelemben (Osberd pedig pár másodperc múlva azonban 'rendelkezett' némi tejjel, ami a hajáról csöpögött a vállára, majd a lépcsőre, ahogy hiába üldözte végig öccsét a házon). A kisebb Nott fiú értette, hogy a bogárka nem akarhat neki semmit mondani, mégis azt érezte, hogy talán megköszöni neki, hogy segít, amikor felé fordult, majd halk zizegéssel verdesni kezdett szárnyaival, és elemelkedett a levegőbe.
 Ahogy nyílt a kapu, Martin felpattant és odasietett. Modortalan volt, mert nem köszönt Mr. és Mrs. Averynek, még a manót is meglökte, és nem tett mást, csak megállt a kicsi, tejfehér, nyúlszerű Anathema előtt, arcán azzal a kaján mosollyal, amit akkor láttak rajta, amikor valami rosszat tett, például elemelt egy újabb szeletke süteményt. Néhány másodpercig mosolygott rá, azután két kézzel a kislány fejére tette a koronát.
   - Korona a katicakirálynőnek!


 1992. 08. 21.

 Martin úgy sietett végig sötétkék kabátjában az üres birtokon, mintha lenne ott bármi gazon és köveken kívül. Most még kicsit az is érdekelte, hogy mi volt azzal az unalmas kobold háborúval, ami ezt tette az épülettel, aminek már csak romjai, kopott falai voltak. Osberd éppen azt magyarázta édesapjuknak, hogy a koboldok mágikus katapultjai rongálhatták meg így, de Martint most túlzottan lenyűgözte a hely ahhoz, hogy megjegyezze: a lakók szerencsések, hogy bátyja még nem élt akkor, különben a koboldok őt lőtték volna a ház falának, sokkal nagyobb pusztítást okozva bármilyen mágikus lövedéknél.
  - Apa, építtethetnél ide egy szabászatot... ami össze van kötve egy cukrászdával, kávézóval és természetesen ruhaszalonnal. Itt lehetne a francia kollekció, itt meg az olasz.- a hullámok dühösen a partnak csapódtak, és néhány sirály szállt el Martin felett, miközben a fiú arcán derűs mosollyal mutatott a romra, ahol fejében már kabátokkal tömött polcok álltak. Osberd kinyitotta a száját, de azután becsukta, és inkább egy, a földön heverő törött fémtárgyat kezdett tanulmányozni. Martint apja néhány másodpercig nézte, mielőtt válaszolt neki.
 - Mármint... a semmi közepére? És amúgy is, az emberek nem vesznek annyi kabátot, a gazdagabbak varratják, a szegényebbek és a mugliszületésűek pedig az olcsóbb, sokszor mugli darabokat veszik. Arról nem is beszélve, hogy a minisztériumi támogatás lakóépületre szól. Érdemes lenne néha egy kicsit jobban leszállnod a földre.- Martin lesütötte a szemét, és bátyjára pillantott, aki somolygott, legalábbis amíg meg nem botlott egy gyökérben. Apja néhány másodpercig méregette őt, és már éppen tovább indult volna, amikor a velük érkezett másik férfi megszólalt.
 - A fiad nem kicsiben gondolkodik. Lakóházat? Harminckét százalék hozam három év alatt? Bah... Érdemes lenne figyelned rá, Osmundo, egy napon felépít egy olyan helyet, ami versenyez az Abszol úttal! Akkor majd mind úgy fogják hívni őt: Don Martino!- Bruno bácsi kifújta a cigifüstöt az égre, miközben odasétált Martin mellé, és a fejére tette a kalapját. Ahogy Martin felnézett rá, elkapta a férfi mindig vidám, élettel teli mosolyát, ahogy biztatóan fordul felé, és önkéntelenül is viszonozta, miközben kissé kipirult. Anyja nem akart kijönni az újonnan, befektetésnek vett birtokra amíg ilyen állapotban volt, és örült neki, hogy valaki támogatta az ötletét, még ha az Bruno bácsi volt is.
 Érzelmek szivárványa rohant át Osmund vonásain. Martin apja egy pillanatra döbbent sértettséggel vette tudomásul az átnevezést, azután az arcán harag, majd erőltetett, dühös mosoly jelent meg, ahogy Bruno Sforzához sétált, és lenézett a férfira, aki jó fél fejjel alacsonyabb volt nála. Az olasz varázsló jóval barátságosabb mosollyal állta a tekintetét.
 - Lehet... de az is lehet, hogy nem olyan embernek kellene tanácsokat osztogatnia a fiamnak, aki a nővére jóindulatának köszönheti, hogy nem megy csődbe a... hányadik étterme is? Negyedik?- Martin egy pillanatra elkapta a villanást Bruno bácsi szemében, de a férfi mosolya továbbra is szívélyes maradt, ahogy Osmundra nézett.
 - Harmadik. A Casa Delle Meraviglie nagyon is nyereséges volt New Yorkban, amíg az a sajnálatos tűzeset be nem következett... a biztosítással együtt hatvan százalék nyereséggel szálltam ki.
 - Hát persze.- Osmund lenézett egy pillanatra az olasz férfi cipőjére, azután megfogta Martin felkarját, és maga mellé húzta a fiút. Ahogy a férfi rátette a kezét a vállára, hogy elinduljon a falak mellé, ezúttal szorosan kísérve őt, Martin a szeme sarkából visszanézett Bruno bácsira, aki biztatóan megérintette a levegőt ott, ahol kalapja karimája lett volna, és egy játékos kézmozdulattal megpördítette fején a képzeletbeli fejfedőt. Martin visszamosolygott.


1993. 08. 10.

 Martin visszanézett a Casa Della Pioggia ablakából Bruno bácsira, aki egy méretes papírtorony mellett foglalt helyett a Nagy Asztalnál, háttal ülő édesapjával szemben. Pompás paradicsom illat áradt ki a bukóra nyitott üvegen, a hely azonban üres volt, és a konyha most üzemelt utoljára. „Várható volt,” emlékezett vissza a fiú apja szavaira, amikor tegnapelőtt este egy bagoly meghozta az üzenetet édesanyjának arról, hogy sajnálatos módon az étterem alig másfél év után bezár. Martin sajnálta Bruno bácsit, aki most fehér szakácsruhájában visszamosolygott rá, azután tekintete visszatért az apjára.
 - Nem érdemes szomorúnak lenni. Bruno majd nyit egy másik éttermet. Kibékült nagyapáddal, szerintem kapni fog rá pénzt.- a fiú oldalra nézett mindig elegáns édesanyjára, aki már csak egy kicsit volt magasabb nála. Martin maga is elegánsan öltözött, különösen tizenkét éveshez képest, és köszönhetően az olasz varázslók által kifejlesztett varázslatnak, nem volt melege úgy sem, hogy mellényt viselt a hosszú ujjú ing felett.
   - Apa azt mondta róla Osberdnek, hogy semmirekellő, és a legjobb lenne, ha felhagyna ezzel, és találna igazi munkát.- Martin azt várta, hogy szavai talán haragot ébresztenek anyjában édesapja felé, de meglepetten látta, hogy anyja indulata most nem támadt fel, és magához képest szokatlan szelídséggel mosolygott rá, miközben közeledtek Madam Malkin szabászatához.
 - Apád nagyon jól ért a pénzhez, meg az üzlethez, és nem tartja sokra, ha valaki úgy próbál megélni, hogy nem rendelkezik hasonló szakértelemmel.
 - Én sem rendelkezem. Tavaly, amikor megemlítettem, hogy azon a telken lehetne egy szalont nyitni... nem értem, miért számít, hogy a semmi közepén van? Lenne ott kandalló, könnyen oda lehetne jutni. Én minden nap szívesen járnék oda, és Bruno bácsi is szívesen viszi az éttermet... én nem akarok olyan unalmas béna stréber munkát, amilyen Osberdnek lesz.
 - Jaj drágám, nem kell még ezzel foglalkoznod. Mire elvégzed a Roxfortot, lehet, hogy teljesen más lesz a világ... az idei év után különösen nehéz előre látni a jövőt. Ha eljön az ideje, lehet, hogy apád is jó ötletnek tartja majd a szalont.- a fiú oldalra nézett, ahogy elhaladtak egy körözési plakát mellett, és ahogy belegondolt az év eseményeibe, ő is úgy látta, hogy lehetetlen kiszámítani, hogy mit hoz pontosan a jövő.
 - Ha megnyitnám azt a szalont... te odamennél akkor?
 - Hát persze drágám! Vannak nagyon tehetséges boszorkányok és varázslók a tervezők között, de akkor is hozzád járnék. Te a legjobb helyről tanulsz a divatról.- Cordelia a fiára mosolygott, Martin pedig viszonozta azt, ahogy megérkeztek a szalonhoz.


 1995. 05. 10.

 - Ezt te rajzoltad?- a lány szinte el is felejtette a táskában lévő italt, amin még mindig rajta tartotta a másik kezét, és teljes figyelmét a terveknek szentelte. Martin a kérdés hatására félúton megállt a mozdulatban, a pálcája hegyén égő kis láng, mellyel a szájában lévő cigarettát szerette volna meggyújtani, lassan kialudt. Sietve félrelökte a derékig felhúzott takarót, és megpróbált a vázlatfüzetért nyúlni, de a lány elhúzta azt az ujjai elől, és tovább lapozott.
 - Talán... szoktam firkálgatni, nem nagy dolog... de tényleg van egy üveg francia bor a táskában, Marie, nem akarsz inni inkább?
 - Egy életre elég francia bort ihatok még otthon, de most láthatom először és utoljára az élő bizonyítékot, hogy az angolok között is előfordul, hogy van, aki ért a divathoz. Nagyon szépek! Ha ezt megvarrnák, szívesen hordanám is.- a lány rá sem nézett az üvegre, ahogy kivette azt a fiú táskájából, és odanyújtotta Martinnak, aki némi habozás után egy Arcturustól tanult varázslattal kihúzta a dugót, azután félrelökte az útból gombócba gyűrt egyenruháját, és a kicsit arrébb álló poharakért nyúlt.
 - Tényleg nem nagy dolog... csak rajzolgatok néha. Nem vagyok ruhatervező vagy ilyesmi.
 - Kár. Bejönnek a kreatív férfiak, lehet akartam volna még egyszer.- Martin egy pillanatra kinyitotta a száját, de mielőtt mondott volna bármit, a lány nevetett egyet, azután tovább lapozott a rajzok között. A fiú pár másodpercig nézte őt, azután kitöltötte a bort a pohárba, és odaadta neki. Marie beleszagolt az italba, de nem ivott bele azonnal. - Ezzel fogsz foglalkozni a Roxfort után?
  - Nem hiszem. Apám szerint nincs pénz ebben a szakmában - vagy legalábbis nincs piaci rés. Gondolom azt akarja, hogy szerezzek valami béna pénzügyi vagy minisztériumi papírt. Annyira elképesztően unalmas! Jó, nem azt mondom, hogy olyan nagyon érdekes dolgokra vágyom, én nem akarnék egy sárkánnyal kergetőzni.
 - Akkor nem téged láttalak szeptemberben a barátaid között, ahogy próbáltad belelevitálni a nevedet a Serlegbe, ugye?
 - Hát... lehet összekeversz valakivel.
 - Nem hiszem. De miért akarod azt csinálni, amit apád mond? Ez is ilyen aranyvérű baromság, mint az elrendezett házasság és az azt megelőző önmegtartóztatás?- Marie letette a borospoharat egy pillanatra, azután a világoskék, összehajtogatott egyenruha mellé tett táskába nyúlt, melyből kivett egy cigarettát, amit a szájába vett. Hagyta, hogy Martin gyújtsa meg a szálat, azután beleszívott, és az elhagyott tanterembe az ablakon át beáramló fénysugárba fújta a füstöt.
 - Nem, csak nem akarok csalódást okozni neki meg anyámnak. Fogalmam sincs, hogyan kell vinni egy ilyen vállalkozást. Meg amúgy attól, hogy nekem tetszik egy ruha, még nem biztos, hogy el tudnám adni.- Martin a vázlatfüzetben nyitva lévő oldalra, a kétszínű mellényre nézett. Tudta, hogy ha látna bárhol, azonnal meg akarná venni. - Örülök, hogy neked tetszik... te vagy a harmadik, anyám és Anathe... egy barátom után. De fogalmam sincs, hogy működne-e.
 - Egy módja van, hogy kiderüljön, nem, Monsieur Couturier? Az ember nem csinálja azt, amit mondanak neki - gondolom a Roxfort házirendje is tiltja, amit tíz perce csináltunk, és apám sem lenne éppen boldog tőle, hogy ezzel töltöm a záróvizsgáim előtti hónapot. Megállít minket benne, hogy újra csináljuk?
 - Nem... igazad van... koccintasz velem a szalonomra?- Martin elmosolyodott, és a lány szemébe nézett, miközben feljebb emelte a poharát.
 - Csak ha kapok valamilyen kedvezményt, amikor megnyílt. D'Accord?
 - Accord.- Martin felemelte a poharat, és óvatosan összekoccintotta Marieéval, melynek hatására a vörös folyadék megremegett benne.
 

1995. 08. 01.

 - Ehh, Martino... nem tért vissza! Az évfolyamtársad hazudik. Valószínűleg kinyírta azt a Cedric Diggoryt, hogy győzzön. Nem kell félni!- Bruno elégedetten levette a halat a horogról, és újabb kukacot szúrt rá, miközben a vergődő állatot bedobta a többi közé a vizes vödörbe. A só illata megtöltötte a levegőt, és az éhes sirályok egyre alacsonyabban keringtek felettük, ami idegességgel töltötte el Martint. A fiú nem fogott semmit ebben az órában, ami alatt Bruno Sforza négy halat is fogott.
  - De miért hazudott volna? Azt mondták, hogy el sem fogadta a pénzt.- a fiú megmozgatta az ujjait, és a part felé nézett. Elkapta a parton piknikező édesanyja tekintetét, és integetett neki, ő pedig visszaintett. Apja és bátyja nem vették észre, ők éppen sakkoztak Mr. Averyvel, Anathema kis keze viszont felemelkedett Cordelia Nott mellett. Martin integetett külön a lánynak is.
 - Jaj, jaj, mio ragazzo! Hát miért hazudik valaki? Jó, hát igen, van, aki pénzért, de jól jegyezd meg: a pénz csak egy eszköz. Mindenki ugyanazokat a dolgokat akarja: hírnév, befolyás, figyelem, hatalom, piccole signore! Amíg te azzal a francia lánnyal keringőztél a bálon... Marie, ugye?
 - Claud, Marie a barátnője. Clauddal voltam a bálban, Marieval Giselle után kezdtem kavarni, még áprilisban.
 - Áh, az én unokaöcsém a kis Casanova! Ha engem így szerettek volna a lányok a te korodban... akkor még nem voltam ilyen jóképű. De látod, ugye? Potternek egyszer szerencséje volt, meg pletykálják, hogy csinált valamit két meg három éve is... mégis, a kis hölgyek nem harapnak. Rossz esca... csalétek. Na, de ha visszatért a Sötét Nagyúr, akkor máris sokkal vonzóbb lesz. Ki védhetne meg jobban egy bajba jutott fiatal hölgyet annál az embernél, aki csecsemőként elűzte, eh? Különösen, ha ki kell találni valamit a sajnálatos baleset miatt a Diggory fiúval.
  - Jó, de... apa azt kérte, hogy az iskolában ne beszéljünk erről, ne foglaljunk állást róla, meg ne nagyon beszéljünk Theodoreval és kerüljük el Draco Malfoyt is... mondjuk az utóbbit minden jóérzésű ember magától elkerüli, csak a kviddicsmeccsek miatt lett bármennyire szorosabb vele a kapcsolatom. Apa komolyan veszi.
 - Apád óvatos ember, Martino. Nincs ebben semmi rossz. Ha nem nyerhetsz semmit, nem érdemes kockáztatni... de amikor igen... - a damil megrándult, miközben a férfi beszélt, és egy nagy hal feje bukkant ki egy pillanatra. Elindult alattuk, Bruno Sforza pedig habozás nélkül benyúlt, és megragadta. A hajó ijesztően megborult, a férfi be is zuhant volna, ha Martin nem ragadja meg a kabátját, és rántja vissza, de nagybátyja széles vigyorral az arcán, egy hatalmas, verdeső hallal a kezében esett hanyatt a csónakban. - Kockáztatni kell, mio ragazzo! Próbálkozni, újra és újra! Különben egy napon azt veszed észre, hogy a biztos lépések biztos és unalmas életet hagytak maguk után a lábnyomainkban. Ha felhúzol egy sikeres pizzériát, mit számít, hány kudarcod volt eddig?
 - Mondtak már erről valamit nekem mások is. Én is... emlékszel arra a telekre? Apa nem adta el végül. Nem is épített rá semmit, csak a romokat takarította el... szerinted is jó ötlet lenne oda nyitni egy szalont?
 - Oh... jó? Dehogy jó, Martino! Eccezionale! Magnifico! Ez a sorsod, Martin! Kérdezz rá apádnál, én segítek összerakni neked egy kezdő pénzügyi tervet. - Martin arca felderült, nem is vette észre, hogy a saját damilját is rángatja valami, miközben Bruno berakta frissen fogott halát a vödörbe. A férfi megtörölgette a kezét, és vetett egy pillantást a botra, de nem mondott semmit.
 - Tényleg? Mármint tényleg-tényleg? Az csodálatos lenne, Bruno! Ha sikerül, akkor... bármikor ingyen vásárolhatsz nálam! Sőt, a csalá...
 - Jaj, Martino! Hagyd csak, nem akarnám kicsalni az unokaöcsém pénzét! Mi vagyok én, koldus?! Sanguisuga?! Soha! Bár... egy apróságot megtehetnél... akarok nyitni egy új pizzériát.- Marrtin arca bizonytalanná vált, és a part felé nézett.
 - Pénzt szeretnél rá? Mármint, szerintem jó ötlet, és nagyon szeretem, ahogy sütsz. De apám soha nem adna újra kölcsönt...
 - Jaj, Martino! Ezúttal piaci kamatra kérném... a banktól venném fel, de a Gringottsnak van némi... bürokratikus problémája az igénylésemmel... tudod, milyenek a koboldok! Ronda kis kapzsi jószágok, mint... szóval apád, ha adna nekem pénz, piaci kamatra fizetném ki. De ne őt kérdezd. Mindketten tudjuk, hogy ki hordja nálatok a nadrágot, nem igaz, bambino? Anyukád jobban ért ehhez úgyis.
 - De...
 - Csak említsd meg neki! Nem kell más, a többit én megbeszélem velük. Cserébe én is segítek neked. Férfiak közötti üzlet. Tra uomini! Kezet rá?
  - Kezet rá!- Martin elengedte a botot. A bot kirepült baljának lazán tartott ujjai közül, és gyorsan távolodni kezdett a csónaktól.


 1996. 02.22.

 - Martin! Az az enyém!
 - Upsz, tényleg... sárga!- Martin olyan hangsúllyal mondta az utolsó szót az ingére kötött nyakkendőre, mintha valami koszos dolog lenne rajta. Charlotte megforgatta a szemét, és kivette Martin kezéből a sárga nyakkendőt, majd a fejére dobta a zöldet, de még így is csak másodikként végzett a megkötésével.
 - Fogalmam sincs, hogy hogyan csinálod ilyen gyorsan!
 - Kviddicsező kezek. Így lőttem azokat a gólokat a meccsen is.- Martin a lány elé lépett, és pár gyors mozdulattal megkötötte az ő nyakkendőjét is. Egy pillanatra mindketten összerándultak, ahogy súlyos léptek hangzottak a folyosón, és lebújtak a pad alá a sötét szobában, de azután a járőr továbbment.
 - Biztos az idióta különítményes háztársaid!
 - Vagy a gondnok. A háztársaimnál kimagyaráznám, ha elkapnának minket.- Martin szemtelenül mosolygott a hugrabugos lányra, amikor az fényt gyújtott a pálcája végén, és gyorsan befejezték az öltözködést. A léptek nem tértek vissza, és már az emlékük is elhalt, de a lány továbbra is idegesen pillantgatott körbe.
 - Elképesztően gyűlölöm őket. Főleg Parkinsont. Rohadt kis fasiszták!
 - Na, ne fasisztázzunk! Tudod, hogy félig olasz vagyok, és mint a fasizmus feltalálói és névadói, nem vállalunk semmilyen közösséget Umbridge kis brigádjával.
 - Megint hülye vagy. Holnap ugyanitt?
 - Holnap nem jó. A könyvtárban leszek Anathemával, megígértem neki, hogy segítek tanulni...
 - Mármint ő segít neked, ugye? Hihetetlen, hogy egy harmadéves jobban érti az ötödéves gyógynövénytant nálad. Meg gondolom, jó pár más dolgot is.- a lány megigazította a talárját, de nem adta jelét annak, hogy különösebben haragudna Martinra. Csendben felvette a táskáját, és a fiúval a nyomában az ajtóhoz óvakodtak, ahol hallgatózni kezdtek. Egyelőre nem szűrődött be más, csak a lépcsők távoli mozgása.
 - Talán tényleg... jó, nem talán. Anathema tényleg zseniális. Örülök, hogy minden hülyeségem mellett időt szakít rám. És nem csak a bátyja miatt.
 - Ja, fogalmad sincs, hogy milyen szerencsés vagy, hogy időt szakít rád a Dumble... mindegy. Anathema nagyon kedves lány.
  - Tudom. És tényleg szerencsés vagyok.- a fiú óvatosan lenyomta az kilincset, és elindultak kifelé. Halkan mozogtak a sötét folyosón, csak a festmények morrantak fel, amikor a pálcákról jövő fény megvilágította őket. A két ötödéves diák óvatosan haladt, amíg meg nem érkeztek egy elágazáshoz.  - Elkísérlek. Úgysem tudom, hogy pontosan hol van a kis borzlyukatok.
 - Milyen lovagias...- Charlotte nem ellenkezett, és elindult ismét előre, Martinnal szorosan a nyomában. Minden lépés zajos visszhangot hagyott maga után a sötét folyosókon, mintha maga az iskola is el akarná árulni őket, de bármennyire várták, a takarodó után járőröző prefektus, tanár, inspektori különítényes, vagy a bolond gondnok a macskájával máshol járt jelenleg. Martin már majdnem azt hitte, hogy megússzák, amikor felzendült egy tinédzser fiú meglepően öblös hangja.
 - Állj! Ki van ott!- Martin csak vállon veregette az összeránduló lányt, és egy kézmozdulattal jelezte neki, hogy siessen tovább, és mielőtt ellenkezhetett volna, megfordult, és sietve a hang gazdája elé sietett. Charlotte eltűnt a kanyarban, a klubhelyiségéhez közel, mielőtt Martin szembe találta magát az egyik évfolyamtársukkal.
 - Greg, fel sem ismerlek ebben a jelvényben. Szerintem fogytál is!
 - Áömmm... miért mászkálsz kint ilyenkor? A huszon... izé rendelet szerint...
 - Próbakört teszek.- Monstro olyan arcot vágott, mintha életében először hallott volna embert beszélni.
 - Próbakört?
  - Aha, gondoltam, hogy kipróbálom, hogy milyen inspektori különítményesként járőrözni. Hallottam, hogy sokan szeretik a csapatban. Tele vagy hatalommal, erővel meg minden.- Monstro arca csúf, malacszerű vigyorral vált még ostobább külsejűvé.
 - Ja. Jobb mint a prefektusoknak, felettük állsz... és hogy tetszik? Draco biztosan elintézi, hogy beléphess.
  - Hm... nem t'om, nem az én világom. Fáj a lában a sok mászkálástól, és annyi jobb dolgot lehet csinálni éjjel... ha érted, mire gondolok. Nem? Na nem baj. Egyelőre nemet mondok rá, de még lehet kipróbálom máskor is. Megbeszéljük, amikor legközelebb összefutunk a próbaköröm alatt. Jó éjt, Greg!- Martin sarkon fordult, és fütyörészve elindult a Mardekár klubhelyisége felé, hátrahagyva a szótlan, a beszélgetés értelmén még mindig gondolkodó Monstrot.


 1996. 08. 20.

 - Martino! A halakra figyelj!- Martin mosolyogva Brunora nézett, még mindig az ég felé tartva a kezét, melyben egy kis tükröt tartott. Nem hitte, hogy a jelzések, melyeket a fényvillanásokkal küld a parton olvasó Anathemának, aki valószínűleg jóval intelligensebbekkel viszonozta őket, igazán jól működnek, de újra és újra azon kapta magát horgászás közben, hogy a lányra figyel. - Megint el fogják ragadni tőled a botodat, mio ragazzo! Az a lány megvár téged. Bár tény, nagyon csinos, eh?
 - Ezt hogy érted?- Martin nem vette le a szemét Bruno Sforzáról, miközben elkezdte feltekerni a horogra akadt halat, melyet egy könnyed rántással kihúzott, és a vödörbe dobta a másik hét közé. A hét közé, melyekből csak egyet fogott nagybátyja, aki egy kicsit zavartan viszonozta a pillantását.
 - Jaj, Martino, felnőtt férfiak vagyunk, magunk között! Nem kell finomkodni, a nők is beszélnek mindenfélét rólunk egymás között. Milyen hangja volt? Forte, alto? - a férfi mosolya az arcára fagyott, amikor Martin ledobta maga elé a botot, és felállt a csónakban, dühösen lenézve rá. A hajó billegett, egy hal esetlenül a deszkára esett, ahol vergődött, de Martin nem botlott meg.
 - Soha. Többet. Nem fogsz. Így beszélni. Anathemáról. Capisci? - Bruno nyelt egyet, ahogy unokaöccse szemébe nézett, azután az ölébe. Kinyújtotta a kezét tétován, hogy felvegye a halat, azután visszahúzta, és újra bólintott.
 - Sí. Sí. Nem tudtam, hogy ő különleges számodra, Martino. Hibáztathatsz engem? Olyan sok lány vesz körül téged, ha nem lenne jó protezione a Roxfortban, már minden tele lenne piciny Martinokkal. De nyilván van különbség, mire vágysz és mit érzel.
 - Egyikhez sincs semmi közöd. Nem akarok erről beszélni! - Martin ismét leült, és a kezébe vette a botot, majd visszadobta a horgot a vízbe. Csendben a part felé nézett, egy pillanatra hunyorgott, ahogy a tükröződő fény a szemébe villant, és csak arra az időre mosolyodott el újra, amikor ismét jelzett a kis tükörrel a partra.
 - Szép dolog, Amore. Szerelem. Nem is vagy olyan szerencsétlen, mint szegény Bruno, neked megfelelő lány tetszik. Avery. Purosangue. Dolgos, úgy hallottam, okos is. És hát, csinos... de jobb, ha tudod, mio ragazzo, hogy elszegényedtek. - Martin vett egy dühös levegőt, azután a csónakban lévő kulacsért nyúlt, és ivott egy kortyot. A kis fények újra belevillantak a szemébe, ő pedig ismét visszavilágított. Ahogy ránézett Brunora, aki csendben figyelte őt, még mindig ingerült volt azok miatt a dolgok miatt, amiket a lányról mondott. Akkor is, ha soha korábban nem merült fel benne mindez - Anathema maga volt a kedvesség, a megtestesült szeretet.
 - Mit gondolsz amúgy... szereted a Casa del Caramel ízeit? Rengeteg tökéletesítés ment beléjük. A mesterműveim azok a pizzák! Milyen szerencsétlen véletlen, hogy az az ember így lehúzta a nevét... de hát ki tudhatta volna, hogy visszatért, nem?
 - Nem volt véletlen, hogy róla nevezeted el az éttermet, és meg is engedted neki, hogy azon az idióta divatos varázsló versenyen, amit megnyerettek vele, nálad is készüljenek fotók róla. Gondolom most nevet váltasz az étteremnek.
 - Igen, Martino. Az ilyen rossz neveket, mint Caramelé, nem használhatjuk, ha profitot akarunk elérni. Brutto affare. De sajnos egy rendelet miatt... nos, elég sok pénzbe kerül egy névváltoztatás, különösen, ha éppen rávernek valami nevetséges adócsalási vádat. Ezek az ostoba bürokraták, Martino.... mi úttörők vagyunk, álmodozók! Ők pedig mindent le akarnak húzni az ő kicsi, alantas és unalmas világukba. - Martin hosszú, mély levegőt vett, és egy rántással kihúzott egy újabb, kisebb halat.
 Ahogy végignézett nagybátyján, most először nem jutott eszébe semmi kedves róla, ahogy horgászáshoz egyáltalán nem praktikus ruhájában ült a helyén. A fiú még mindig látta a száján azokat az ostoba, lealacsonyító és ocsmány dolgokat, melyeket Anathemáról mondott. Nem tett újabb csalétket a horogra, csak behúzta a horgot, letette a botot, és a térdeire fektetett kezekkel, összefont ujjakkal a nagybátyjára pillantott.
 - Mennyi?
 - Tessék?- a férfi zavart vigyorral nézett a fiúra.
 - Quanto? Mit mondjak anyámnak, ezúttal mennyi „kölcsönt” akarsz, Bruno?
 - Jaj, Martino... miért vagy ilyen? Család vagyunk, ez nem kölcsön, ez befek...
- Mennyi?
 - Kétezer... jobb lenne három, de kettő és fél is tökéletes lenne. Ezek a hülye adóügyi formaságok, tudod...
 - Menjünk ki a partra! Fáradt vagyok.
 - Jaj, bambino, valami rosszat mondtam talán? Ez csak üzlet, én segítek neked, te nekem.
 - Biztosan tudod, hogy nekem csak egy testvérem van, és neki közel sincs olyan jó szíve, mint anyámnak, úgyhogy nem fogok tudni tíz évig élősködni rajta. Amit tanítasz, nem igazán kifizetődő számomra. Menjünk ki a partra!- Bruno arcán egy pillanatra átsuhant a sértett harag: olyan volt, amit a fiú korábban csak akkor látott, amikor nagybátyja összeveszett az édesapával, de soha nem maradt olyan sokáig. Ösztönösen a pálcája felé indult a keze, de megállt a mozdulatban, amikor Bruno haragja eltűnt- nem enyészett el, csak visszabukott a felszín alá.
 - Áh, a kis Don Martino! Le sem tagadhatnád, hogy Cordelia kisfia vagy. És igen... van abban valami, amit mondtál, kicsit tényleg... túlzottan igénybe veszem a jóindulatát. A szerencse nem kegyes velem, már azóta nem, hogy az én Lucreciám az eljegyzés alatt összejárt azzal a göröggel. Te sokkal okosabb ember vagy, mint én, biztos szerencsésebb is leszel. Meg hát, értesz is a nőkhöz, jobban, mint én, a kis Anathema le sem akar majd szállni a...
 - Jó, ha nem viszel ki, kiúszok!- Martin felállt, és Bruno kérlelése, ellenkezése közepette kigombolta a kabátját, és miután kivette belőle a pálcáját, hagyta lesiklani azt a háta mögé. Félrelökte a férfi kezét, amikor az rá akarta venni, hogy visszaüljön, és lerúgta a csizmáit is a zoknijával együtt. Mire megszabadult az ingtől és a nadrágjától is, Bruno csak kifejezéstelen arccal nézett fel rá, eltűnt minden szívélyesség róla.
 A fiú megszorította a pálcáját, azután szabad kezével megragadta a vödör fülét, és mielőtt Bruno Sforza bármit tehetett volna, áthajította a súlyos vödröt a csónak oldalán, a nyílt víz felé. A halak már a levegőben kirepültek a vödörből, vissza a szabadságba, és ahogy Bruno hirtelen utána kapott, Martin beugrott a vízbe, a part irányába. A hirtelen súlyváltozástól a csónak megborult, az olasz varázsló pedig alig néhány másodperccel unokaöccse után káromkodva zuhant a vízbe.


 1997. 05. 31.

 Martin hátradőlt a takarón, és a combjára fektette a vázlatfüzetét. Érezhető volt már a nyár, és utolsó előtti tanévük vége, a madarak hangosan csicseregtek a közelben, és minden tele volt diákokkal. Ahogy mások is, igyekezett ezen a szép délutánon nem gondolni a háborúra, melyet olyan erők vívtak, melyhez nem érhetett fel, és miközben nekiállt újabb férfi kabátját tervezni, eszébe jutottak édesanyja régi szavai arról, hogy a jövő mennyire bizonytalan.
 A fiú tekintete újra és újra átvándorolt a skót kockás plédről egy másikra, amelyen éppen Anathema beszélgetett boldogan két évfolyamtársával, és azon kapta magát, hogy mosolyog. Örült, hogy boldognak látja, különösen annyi nehézség után, amely az elmúlt években sújtotta őt, Arcturust és családjukat. Örült, hogy láthatja, hogy halkan hallhatja a hangját.
 - Szabad ez a hely? - Martin felnézett Kilianre, azután bólintott, és nem túl elegáns mozdulattal arrébb rúgta a táskáját, hogy helyet csináljon a másik fiúnak. Letette a vázlatfüzetet is maga mellé, és Kilianre nézett egy pillanatra, de a másik fiú elkapta, hogy merre figyelt korábban. - Ms. Avery?
- Hogy mi? - a másik fiú elmosolyodott, és Martinra nézett.
- Már úgy nézel rá egy ideje reggelinél. Arcturus ki fog borulni, ha rányomulsz a húgára.  
- Mi... én... nem tudom, miről beszélsz. - Martin elkapta a tekintetét, és az ellenkező irányba, a kastély falára bámult, mintha elfeledtethetné ezzel, hogy vizslatta a lányt. Érezte, hogy kicsit kipirult, és ahogy arrébb meghallotta, hogy Anathema lelkesen magyaráz valamit a barátainak, önkéntelenül elmosolyodott.
 - Nem kell hülyének nézned, Martin. Tudom, hogy látom, amit látok. De ne csináld, nem akarom, hogy az utolsó évünk alatt ellenségesek legyetek egymással, te és Arcturus is a barátaim vagytok. Kiakadna rajta, ha kavarnál Anathemával.
 - Jó, jó, nem vagyok hülye! Tudom. - a fiú újra a lányok felé nézett, és Anathemán tartotta a szemét, aki mosolyogva figyelte, ahogy egyik barátnője felolvas valamit a tankönyvükből. Mosolyognia kellett, ahogy eszébe jutott minden, a katicáktól egészen addig, amíg a lány derékig gázolt a hideg vízbe, hogy segítsen neki kijönni aznap, amikor utoljára beszélt a nagybátyjával. Senkitől, talán még az anyjától sem kapott soha annyi támogatást, és ahogy visszagondolt, rájött, hogy már évek óta boldoggá teszi, ha mosolyogni látja. - Ez az egész... más.
 - Hát persze, hogy más. Azok a lányok le akartak feküdni veled, és nem volt egy bátyjuk, aki halálra átkozott volna, ha megtudja, hogy mit csináltál a húgával.
 - Nem úgy értem... hanem hogy szeretem, ha örül, ha mosolyog. Szeretek vele lenni, és nem is érzem, hogy csak annyit akarok, mint mondjuk Charlottetól. - a másik szája egy pillanatra tátva maradt, és szótlanul nézte Martint, aki kissé zavarban volt, ahogy visszanézett rá. Amikor Kilian végül megérintette a vállát, és kicsit meglökdöste, Martin még mindig értetlenül pislogott rá.
 - Azt hittem, hogy megveted a „romantikázást.” Hogy soha nem állapodnál meg senki mellett, mert szeretsz felfedezni. És eddig így is tűnt... mindegy, majd kialszod. De tényleg: hagyd békén Anathemát!


1997. 08. 20.

 Martin kissé értetlenül nézett a szépen becsomagolt parfümös üvegre, melyet a kezében tartott, és melyet alig néhány perce vásárolt az Abszol úton. Emlékezett rá, hogy azért vette, hogy odaadja Anathemának, és randevúra hívja, és a gondolat továbbra is tetszetős volt... de hirtelen lehetetlennek érződött. Olyan volt, mintha vissza akart volna repülni az időben ezer évet, lehetetlen, mint seprűn lovagolva elhagyni a Földet.
 A fiú kérdőn bámult az üres papírra, amin Bruno bácsi üzenetének kellett volna lennie a családjának, de ami most a Casa dei Nobili padlóján hevert úgy, mintha soha nem írtak volna rá. Martin megérintette a fejét, ahogy felnézett a földről, egyenesen Brunora. Már az is furcsa volt, hogy került a földre. A férfi megnyitásra váró éttermében állt felette, szokásos, mugli-szerű eleganciáját fekete talárra cserélte, és még mindig rászegezte a pálcáját. Martin elkapott némi sajnálkozást a tekintetében - homályosan ott úszott a gondolat valahol, hogy kapjon a pálcájáért, védje magát, de minden olyan volt, mintha víz alatt lenne, és ott próbálna lélegezni.
 - Isten és az őseim a tanúk rá, Martino: úgy szeretlek, mint a saját öcsémet, még ha ezt nem is osztod valami gyerekes sértettség miatt. Nem akartam, hogy így legyen, de szükségem volt pénzre. Az adók miatt, ez az ostoba háború felemelte a költségeimet; nem értem, hogy a Minisztérium és Dumbledore miért nem próbáltak békét kötni, amíg lehetett. A Sötét Nagyúr legyőzhetetlen. Mi ketten pedig gondoskodunk róla, Martino, hogy ne a vesztes oldalra kerüljön a családod. - a férfi megveregette a vállát, Martin pedig összerándult. Lassan megértette, hogy mi történt vele, a víz alól előbukott az az átok, amelyről hallott a hamis Mordontól, amelyet látott az órákon. Megpróbált kitörni, de túl gyenge volt hozzá, hogy megátkozza a férfit.
 - Szörnyű, amikor nem irányítjuk a szerencsénket, nem igaz, Martino? Ne aggódj, csak addig foglak így tartani, amíg szükségem van rád. Maximum egy év. Vagy esetleg kettő. Ezt igazán kibírod, el fog repülni: amíg tart, gyűjtsd össze, amit mondtam, és csináld, amit Ők mondanak neked. Ó, és ha valaki megpróbálna közeledni hozzád, kitalálni, hogy mi a helyzet... emlékszel rá, hogy hogyan löktél el engem. Nagyon jó vagy benne. Ne hagyd, hogy bárki rájöjjön a mi kis titkunkra, Martino!


 1997. 09. 14.

 Martinnak fogalma sem volt róla, hogy mit írt a levélbe. Az egyetlen szabad dolog, szabad döntés, amit hozhatott, hogy megsimogatta a bagoly puha tollait, aki a szemét becsukva, kissé macskaszerűen hozzábújt, mielőtt elindult, hogy elvigye a jelentést Bruno Sforzának. Azután nem maradt más, csak a visszaút a kastélyba - Martin eldönthette, hogy használja a bűbájt, mely esernyőt képez a pálcája végére, eltakarva őt, de nem tudott mást tenni.
 Az iskola sötét volt, csendes és szürke. Még rosszabb, mint amire Dumbledore halála után számítani lehetett. Martin gyűlölte Carrowékat, gyűlölte, ahogy háztársai közül oly sokan boldogan vetették magukat korábban elképzelhetetlen mélységbe, melyről Martin azt gondolta, hogy nem is létezhet. Ők eldöntötték, hogy így lesz. Martin alig tudott tenni valamit - az egyetlen dolog, amit tehetett, hogy távol maradt mindentől.
 Végig az úton arról ábrándozott, hogy beszél ismét Kiliannel és Arcturussal, akik mindketten okosabbak voltak nála, mindketten biztosan nagyon gyorsan megszabadították volna az átoktól, de szólni nekik olyan volt, mint egy gombostűvel kidönteni egy ezeréves fát. Hiába kezdett bele újra és újra, a tű mindig elgörbült, megtörött. Nem tudott írni szüleinek sem, akik szintén találhattak volna megoldást, de a keze nem tudott leírni semmit, még rejtett jeleket sem. Semmit, ami tudatosan elárulta volna őt.
 Ahogy beért a kastélyba, és befordult egy folyosón, hogy a klubhelyiségbe siessen, a tekintete összeakadt Anathemáéval, aki a szemközti folyosón állva nézett rá. Martin szeretett volna odarohanni, megölelni, de csak dermedten figyelte őt, és eszébe jutott az emlék arról, ahogyan két hete mindenféle gonosz dolgot mondott neki, elutasította, idegesítőnek és okoskodónak nevezte, valakinek, akit csak Arcturus miatt viselt el. Maga Arcturus már dühösen fordult el a láttán, de Anathema szemében továbbra is az az aggodalom ült. Martin tudta, hogy nem tudná legyőzni a parancsot; elfordult, és lesietett a lépcsőn a klubhelyiség felé.


 1997. 11. 16.

 - Nott? Mit csinálsz? Carrow professzor ki fog nyírni ezért!- Martin szinte üres tekintettel nézte a háztársát, aki még mindig üres kezére meredt, ahonnan pár másodperce kirepült a pálcája. Flint arcáról lekopott a vigyor, csak egy pillantást vetett az alsóbb éves fiúra, de a haragját lefegyverzőjére koncentrálta, nem is nézett rá áldozatára, aki sietve elmenekült. A különítményes kinyitotta a száját, hogy haragosan fenyegetőzni kezdjen, de inkább becsukta, ahogy Martin tekintete találkozott az övével. A harag helyét átvette a félelem.
 - Jó... tegyünk mindketten úgy, mintha ez nem történt volna meg, jó? Csak... csak engedjük el! Nott?- Martin továbbra sem válaszolt, és nem látszott semmilyen nyom, kifejezés az arcán, csak a tekintete mögött rejtőző haraggal nézte az új rezsim egyik nagy győztesét.
 Börtön volt az elméje, melyből nem szabadult. Nem tudott ellenállni, újra és újra azon kapta magát, hogy hosszú, részletes leveleket ír mindenről, amit látott és hallott, és az alapján, hogy a saját háztársai után kémkedett, úgy vélte, hogy Bruno Sforza valamikor utasította rá, hogy ne a Nagyúrnak segítsen: a férfi most is a saját üzleti érdekei tovább vitelére akarta felhasználni őt, mint talán születése óta mindig. Nem tudott közel kerülni senkihez, nem tudott semmit tenni, hogy elárulja magát, és ahogy eszébe jutott a piciny katica, amely későn kelhetett ki, és az ablak belső részén mászott az üvegen belül, remegés futott végig a testén.
 Bruno Sforza alapos volt, de nem mondott semmit, ami megállította volna most. Érezte, hogy szabad, hogy ebben az egy dologban azt tehet, amit akar, és a felismerés hatására elmosolyodott. Gyűlölte az egész bandát, gyűlölte látni, ahogy a mugliszületésűeket bántják, és külön eszébe jutott Flint, amikor a kevés mardekáros mugliszületésű egyikét kínozta a klubhelyiségükben. Vett egy mély levegőt, és ahogy felemelte a pálcáját, a különítményes egy kétségbeesett, üvöltésbe fúlt káromkodással ugrott a sajátjáért. Nem volt elég gyors.
 Martin első átka hatására Flint dühös tekintettel táncolni kezdett. A második hatására a dühös arc zöldesbe fordult, és egy hatalmas, vörös meztelen csiga csúszott ki a fiú szájából a padlóra, melynek nyálán csúszkálva tovább táncolt, a hasára szorított karokkal. Martin közelebb sétált, és mosolyogva megérintette a pálcájával Flint homlokát, melynek hatására egy hosszú, rózsaszín kunkorodó malac farok törte át a bőrt rajta, és kezdett kinyúlni onnan.
 Martin még hét másik átkot Flintre helyezett, mielőtt Alecto Carrow professzor visítva rákiabált a folyosó végéről. Martin vett egy mély levegőt, és megnézte az alkotását, azután mosolyogva a professzorra nézett. Úgy érezte, hogy talán kicsit engedett a lánc.


 1998. 02. 01.

 Nem volt több egy mosolynál... Martinnak szétrobbant a feje a fájdalomtól, ahogy ledőlt az ágyába a Bagolyházból visszafelé jövet, mégis mosolygott. Még mindig gyorsabban vert a szíve, ahogy ránézett Anathemára a lépcső másik feléről, és rámosolygott - most talán nem ellenségesen. Talán megtört az átok. Már csak egy kis rántás, és eltépi a láncot.
 Bármennyit bántotta, Anathema nem fordult el. A barátai egymás után elhitték, hogy félreismerték, hogy a valódi énjét fedte fel előttük, és mindig ez volt ő. Rengeteg emberhez fűzték megtörhetetlennek hitt kötelékek, volt, amelyik hónapokig bírta, de végül mind belátták, hogy megváltozott. Mind, kivéve Anathema. Ő sosem hitte, hogy ez lenne ő. A fejfájásán keresztül is melegnek érezte a gondolatot, hogy a lány most is hisz benne. Most is látja őt.


 1998.

 Nem tudta elhinni most sem, hogy megátkozta. A tükörbe nézett, és újra meg újra beleverte a fejét. Hogy tehette ezt? Hogy bánthatta Anathemát? Hogy lehet ennyire gyenge? Megérintette a homlokát, és eszébe jutott a tekintete, ahogy a földön hevert. Kedves, kissé nyúlszerű tekintete szomorú volt, de nem látta, hogy elárulva érezte magát. Érte volt szomorú.

 1998.

 Csak repülnek a napok. Nincs remény rá, hogy valaha győzzön. De...

 Ma ismét rámosolygott Anathemára. Anathema még mindig visszamosolyog,. Még mindig hisz benne.


 1998.

 - Rendben, Martino. Ha eljön az idő.... ez a tiéd.- friss seb éktelenkedett Bruno bácsi arcán, mely látszólag egy késtől származott. A férfi lefogyott, és láthatóan ijedt volt, bár Martin nem tudott semmi szimpátiát érezni az iránt, aki egy éve ellopta az életét. Haragosan figyelte, aztán a halálfaló maszkjára nézett, melynek hatalmas kereszt volt a szája helyén, és egy összehajtott fekete taláron hevert.
 - Ha eljön az idő, felveszed ezeket, és harcolsz a Nagyúrért, a nevemben. Mondd neki, hogy Bruno Sforza nevében tetted... de ha.... pensiero orribile... ha ők győznének, azt fogod mondani, hogy ez a te maszkod volt mindig. - az enyhe bűntudat, ami megjelent nagybátyja arcán, még jobban felbosszantotta Martint. Érezte, hogy ökölbe szorul a keze, és fejben már elő is rántotta a pálcáját, hogy használjon egy átkot vele Bruno bácsin - ezúttal egy olyat, amit Carrow professzor tanított. Érezte, hogy a lánc csikorog, lassan enged.
 - Tényleg nem akartam, hogy így legyen... csak a saját éttermemet akartam, Martino! Azt hittem, hogy tőlük megkapom, de... de ezek teljesen őrültek! Lestrange bolond nője majdnem megölt, amikor rájött, hogy miattam loptak el valami ostoba iratot, mert elfogadtam pénzt a... mindegy. Nyilván nem érdekel téged. Te is olyan vagy... voltál, mint én, Martino. Nem akartam soha, hogy meghalj, de meg kell értened... ha fel kellene áldoznod valakit, te is magadat mentenéd, nem? Hagynád például meghalni Osberdet, vagy azt a kis Avery lányt. - Martin keze dühösen kulcsolódott a pálcájára, és Bruno elképedve nézte, ahogy ráfogja. A férfi pupillái, orrlyukai kitágultak a rettegéstől, ahogy Martinra bámult, ahogy a pálca hegyére pillantott. Martint elöntötte a szabadság érzése...
 A láncok belemartak az elméjébe, és visszarántották. A fiú felnyögött, és kinyitotta a száját, hogy kimondja a halálos átok varázsigéjét - soha nem használta, de biztos volt benne, hogy képes lesz ezúttal a szavaival elpusztítani egy életet, gyorsabban és irgalmasabban, ahogy Bruno tette az övével. De a láncok kitartottak. Nem voltak már elég erősek hozzá, hogy lerántsák a földre, hogy rávegyék, hogy eldobja a pálcát, de semmilyen varázslat nem hagyta el a pálcája hegyét. Egy könnycsepp futott le Martin arcán, ahogy Bruno arcába lassan visszatértek a színek.
 - Mio Dio! Egy pillanatra lepörgött a szemeim előtt az életem, Martino... soha nem gondoltam volna, hogy ez lehetséges, és képes vagy így ellenállni! Talán nem gyakoroltam eleget ezt az átkot... nem, inkább rólad van szó. Senki nem látta soha korábban, hogy mire vagy képes. Senki, csak én.- Bruno szinte finoman fogta meg Martin csuklóját az egyik kezével, a másikkal pedig lefejtette az ujjait a pálcájáról, és maga mögé, az asztalra helyezte azt. Martin felmordult, üvölteni akart, rá akart ugrani, hogy a puszta kezével tépje szét, ha kell, de tehetetlenül nézte, ahogy Bruno hátrébb lép, és ráfogja a pálcáját.
 - Ha egyszer lett volna egy sikeres pizzériám, rád hagytam volna. Sajnálom. Tényleg... indulnom kell. Nem hiszem, hogy találkozunk még. Ciao, Martino! Imperio!- a láncok újra Martin elméje köré kötődtek, minden korábbinál erősebben, az előbbi lázadás pedig lassan összeroppant alattuk. Csak egy kifejezéstelenné vált arc nézett vissza Bruno Sforzára.


 1998. 05. 02.

 A zöld fénycsóva a falba csapódott, és apró darabokat, köveket tört ki belőle. Martin szíve egyre hevesebben vert, elméje még ép része fuldoklott az átok alatt, a maszk rejtekében, miközben újra felemelte a pálcáját, és a hátráló ellenfelére fogta. Bruno Sforza maszkját viselte, a halálfalók fekete talárját, és ahogy a törött ablak darabjaira lépve fény vetült rá, nem látszott másnak, mint bármelyik másik halálfaló, hiába a klubhelyiségben öltözött át.
 Nem hitte, hogy Charlotte felismerte. A lány sárga nyakkendője már enyhén vörös volt, bár Martin nem gondolta, hogy a saját vére van rajta. Szerette volna hagyni neki, hogy a kábító átok, amit rá lőtt, eltalálja, de Martin elméje az akarata ellenére cselekedett, és a pálcájából kirobbanó pajzsbűbájról könnyedén lepattant. Érezte, hogy az elméjében újra formálódik a gyilkos szándék a következő átokhoz - gyilkos szándék, mely nem volt a sajátja, a pálcája mégis elfogadta ezt, elég erősnek hozzá, hogy az akaratból valóságot teremtsen.
 A következő halálos átoknál nem tudta oldalra rántani a kezét: az átok elrepült, éppen csak kicsit változtatott az útján, és ha ellenfele nem vetődik el az útjából, egészen biztos, hogy eltalálja. Biztos volt benne, hogy a következő meg fogja ölni; Martin felnyögött, miközben kinyílt a szája, miközben emelte a pálcát, és egy lépést tett, közelebb a földön heverő lányhoz. Charlotte, aki még nem tudott lábra állni, felhúzott egy pajzsbűbájt: de Martin tudta jól, hogy a kis ezüst pajzs semmit nem fog csinálni a legerősebb főbenjáró átokkal.
 A másodpercben, amíg az ajkai megformálták az átkot, megpróbált erőt meríteni az elméjén ülő Imperius-átok legyőzésére. Megpróbált a futó kalandra gondolni, azokra a napokra, amikor együtt nevettek, amikor átölelte; kedvelte Charlotteot, és soha nem akarta volna bántani, de a láncok nem engedtek. Bármennyire kedvelte... tudta, hogy meg fogja ölni.
 Egy árnyék vetült a folyosóra, mielőtt Martin kimondhatta volna az utolsó szótagot. A fal beszakadt közöttük, Martin pedig elvesztette az egyensúlyát, átka ártalmatlanul zúzott fekete lyukat a plafonba. A törmelék elválasztotta őket egymástól; Martinnak csak egy pillanatra volt lehetősége megnézni magának a vérző arcú, a falat bezúzó óriást, aki szerencsétlenül, dühösen bőgve-hörögve próbált felállni, miközben az udvarról sárga és vörös fénycsóvák repültek az arcának. Elég volt megmozdulnia hozzá, hogy a padló teljesen leszakadjon, Martin pedig tehetetlenül alázuhant. Egy kő esett a fejére, ahogy leért, csak egy pillanatra, homályosan látta a fénycsóvák fergetegét, mielőtt elveszítette az eszméletét.

 ***

 Martin sajgó fejfájásra ébredt. Csak lassan jött rá, hogy hol van, mi történt. Megérezte, ahogy a maszk elhagyja az arcát, ahogy nem ér már az arcbőréhez, és a holtsápadt Anathemára nézett. Zúgott a füle, nehezen hallotta, de leolvasta a szájáról: Mr. Nott. A mosolya mem maradt sokáig, meghallotta a hangot, mely végigfolyt a fejében.
Kövesd a Nagyúr utasításait! A Nagyúr azt akarja, hogy az ellenségei haljanak meg. Aki a Roxfortban van, aki ellenáll, halott. Annak ellenére, hogy az oldala és a válla sajgott a fájdalomtól, és alig kapott levegőt, felült.
 Néhány másodpercig csak keresgélte a pálcáját - szíve mélyén remélte, hogy az eltűnt, eltörött, elveszett valahol, és képtelenné vált rá, hogy ártson bárkinek, de azután a szeme megakadt a fán, mely kilógott a törmelék alól. Ahogy kihúzta, látta, hogy az teljesen ép, és mire észbe kapott volna, már ugyanazzal a távoli ürességgel nézett Anathemára, mint korábban.
  Martint elöntötte a bűntudat és a rettegés: emlékezett rá, hogy a korábbi átok hatása alatt mennyit bántotta. Emlékezett rá, hogy a szavai lándzsákként szúródtak a lány lelkébe, hogy nyomta neki a falnak a torkánál fogva, hogyan átkozta meg. Szer... Talán hiába. Érezte, hogy meg fogja ölni.
 Mielőtt bármit tehetett volna, egy árnyék repült elő a sötétből. Martin nem is tudta megmondani, hogy ember vagy állat volt, melynek hegyes karmai a hasába vágtak, amit alig érzett, majd leborította a lányt a lábairól, aki tehetetlenül alá került.  Martin ellépett a szörny felől, aki Anathemán ülve felé kapott, véres csíkokat hagyva a lábán. Annak ellenére, hogy őt is meg akarta ölni, biztos volt benne, hogy bármi is a lény, a Sötét Nagyúr szolgálatában állt. Úgy nézett ki, mintha félúton farkas és ember között lett volna, pedig nem volt telihold. Anathema sikolya betöltötte a törött folyosórészt, ahogy a szörnyeteg fölé hajolt.
 Keress másik célpontot! Ezzel már nem kell törődnöd. Martin érezte, hogy a hang a fejében azt kérte, hogy menjen tovább. Hagyja, hogy a szörny széttépje őt, hogy csak halvány, távoli emlék maradjon minden vele, mely fölé örökre fátylat húz a sikolya. Korona a katicakirálynőnek! Úgy érezte, a láncok darabokra tépik az elméjét, egyszerre akart üvölteni, nevetni, megszabadulni ettől a földtől, elsorvadni a fájdalomtól. Aludni akart.
 Az átok békét ígért neki: örökké szóló csendet, nyugalmat, ahol megszűnik a felelősség, ahol soha többé nem kell semmiért felelősséget vállalnia. Nem kell élnie, nem kell harcolnia tovább, csak átengedni magát annak a boldog, kellemes érzésnek, hogy megszabadult az összes álomtól. Olyan volt, mint a fulladás. De a békével szemben, minden korábbinál erősebben égett a parázs benne, ahogy nézte, mint harcol a kicsiny Anathema Fenrir Greyback ellen reménytelenül. Rettegett, fájt mindene az érzéstől, nem akart felébredni, mert nem tudta, mi vár rá; egy éve elhagyta ezt a világot, melynek már nem volt része. Undorító, szörnyű dolgokat tett, és megérdemelte a szenvedést, de az elméje nem tudta elfogadni, hogy Anathema nem lesz boldog.
 Nem hallotta a saját ordítását, ahogy rászegezte a pálcáját a fenevadra, és villám-szerű, vörös fényt lőtt a lénynek, mely méterekkel arrébb repült, le Anathemáról, és nyekkenve repült a falnak. Martin csak egy pillanatig nézte, mielőtt a véres, sérült lány fölé térdelt, és pánikban, kapkodva nézett rá a könnyein keresztül.
 Fogalma sem volt, hogy túléli-e a sérüléseit, és valahol halványan, távol tudta azt is, hogy talán most írta alá az egész családja halálos ítéletét- nem hitte, hogy bármi megállítja a Sötét Nagyúr támadását. Megfogta Anathema kezét, és lihegve, könnyezve, remegve próbálta felidézni azokat a gyógyító bűbájokat, amelyekre oly kevéssé figyelt azokon az unalmas órákon, amikor jelentéktelen légyottokat tervezett, vagy amikor próbált ostoba kabátokat tervezni. Nem irányította őt senki, és a felelősség elátkozott súlyként nehezedett sérült vállaira. De nem érezte többé a láncokat - egészen addig, amíg meg nem érezte magán Greyback karmait és fogait.


1998. 10. 31.

 - Szórakoztat valami, Nott?- az auror átnézett a rácsok között a csíkos ruhát viselő fiúra. Az azkabani magánzárka nem volt túl nagy, a mellékhelyiségen és a heverőn kívül csak egy kis asztalka és egy szék foglalta a helyet, melyet bármelyik irányba, faltól falig öt lépés volt bejárni. Az egyik szemén szemkötőt viselő auror sokszor ennek ellenére úgy érezte, a halálfalók túl könnyen megúszták a dementorok nélkül, még úgy is, hogy az ablak helyén továbbra is csak rácsok voltak, és az eső enyhén beszitált rajta.
 A fiú nem veszítette el a mosolyát, miközben felállt az asztaltól, melyen tucatnyi becsomagolt levél állt, és az auror egyetlen ép szemébe nézett. Scaremoore egyáltalán nem értette, hogy miért teszik lehetővé a még tárgyalás előtt álló rabok számára, hogy kommunikáljanak a külvilággal, potenciális tanúkkal, akiket befolyásolhatnak, de a miniszter ragaszkodott hozzá, és a felettesei átvilágították többször a leveleket, melyek szerintük nem tartalmaztak erre vonatkozó kísérleteket.
 - Csak eszembe jutott egy régi Halloween, miközben ezt a levelet írtam. Remélem, Ön is elmegy beöltözni. - az auror egyáltalán nem volt elragadtatva a választól.
 - Nem. Ma éjjel is én vagyok őrségben. Amúgy sem tölteném ilyen gyerekes ostobaságokkal az időmet.
 - Kár. Szerintem remek kalóz lenne. - az auror visszamosolygott Martinra, az ajkai pengevékonnyá váltak, és vett egy mély levegőt, hogy lenyelje a haragját. Több halálfaló átkozódott, amikor elhaladt a cellájuk mellett, néhány látványosan megőrült, az ő haragjuk és kétségbeesésük némi elégtétellel töltötte el, de ez a fiú mindig felbosszantotta. Különösen, hogy azzal az ostoba Imperius-átok trükkel próbált kiszabadulni, amikor egyértelműen rengeteg szörnyű dolgot tett. Ha rajta lett volna a Jegy, már rég elítélték volna.
 - Tekintettel arra, hogy életed végéig ebben a cellában leszel, kiemelt érdeked, hogy a jó oldalamon maradj. - az aurort némi elégedettséggel töltötte el, ahogy Martin Nott lesütötte a szemét, és visszaült a székre, a félig megírt levél mellé. Várt néhány másodpercet, azután a belső zsebébe nyúlt, és elővette a négy lezárt borítékot, melyeket mind neki címeztek. Ahogy kinyújtotta a leveleket, és a fiú szemei felvillantak, hátralépett a hirtelen mozdulat hatására, és ösztönösen a pálcája felé nyúlt. A rab kígyókat megszégyenítő fürgeséggel csapott le a levelekre.
 - Elnézést... nem akartam megijeszteni. Köszönöm! - Martin Nott a levelekre nézett, azután vissza az aurorra, mintha arra várakozna, hogy a férfi továbbmegy, egyedül hagyja őt végre olvasni. Az összes rab közül talán neki volt a leggyakrabban postája, és egyelőre hiába kérvényezték, nem lett bevezetve semmilyen limit arra vonatkozóan, hogy mikor, milyen gyakran kell a leveleket kézbesíteniük.
 - Akármennyit levelezel a családoddal, Nott, remélem, tudod, hogy nem fogod tudni átverni a Minisztériumot. A bíró át fog látni a hazugságokon; ha elfogadsz egy tanácsot, javaslom, hogy ne javasold nekik, hogy hazudjanak érted. Itt fognak kikötni érte.
 - Nem kértem őket, hogy hazudjanak... kértem is őket, hogy semmiképpen ne tegyék! Az igazat mondtam, tényleg megátkoztak!
 - Hát persze.- a fiú felnézett rá, ezúttal mosoly nélkül. Néhány másodpercig csendben voltak, ahogy a férfi próbálta leolvasni az arcáról a hazugságot. Tudta, hogy bűnös, ahogy az összes, aki ide került, az összes, aki mindannyiuk családját halálos veszélybe sodorta, aki elvett tőlük újabb és újabb embereket. Objektíven nézve azonban nem látta a hazugság jeleit... ami természetesen azt jelentette, hogy jól rejtegeti. A férfi elfordult, és tett pár lépést, amikor Martin válasza megállította.
 - Tudom, hogy nem hisz nekem, de tényleg nem a tárgyalást akarom befolyásolni! Egyszerűen csak... tudom, hülyeség, de úgy érzem, szabadabb vagyok mint, mint valaha. Le tudom írni, amit akarok. Ez több, mint amit valaha reméltem. Elmondhatom a szüleimnek és a bátyámnak, hogy sajnálom az egészet, az összes barátomnak, hogy mennyire fontosak voltak nekem végig, és mennyire fontosak lesznek mindig... végre azt írhatom Anath... azt írhatom, amit akarok mindenkinek.- Scaremoore elhúzta a száját, ahogy meghallotta, hogy a fiú hangja elcsuklik.
 Egy pillanatra elgondolkodott rajta, hogy visszamegy, hogy kérdez tőle, hogy ad egy esélyt neki, hogy higgyen benne. Valahol belül érezte, hogy igaz. Lassan a szemfedőjére tette az ujjait, és megérintette azt, hogy emlékeztesse magát rá, hogy egy halálfalóval beszél, és tovább indult.

 1998. 05. 06.

 Martin megmozdult a széken, melyre láncok kötözték le, és felnézett Anathemára, aki befejezte a vallomását a bírák előtt. A lány még mindig gyengének tűnt - talán a támadás miatt, amit még egy éve a Roxfortban szenvedett el Greybacktől, talán inkább a támadástól a családja ellen - talán a rengeteg érzelmi megpróbáltatástól. Szeretett volna felkelni, megölelni őt, és többször is kényszerítenie kellett magát, hogy ne feszüljön a láncok ellen- akkor sem, ha ennél sokkal keményebbeket is eltépett a múltban.
 Soha nem kételkedett benne, hogy Anathema hisz benne. Kételkedett az apjában, a bátyjában, a barátaiban, kételkedett az aurorokban és medimágusokban, akik megvizsgálták, és kételkedett saját magában is - végül, úgy tűnik, hogy mindenki egységesen kiállt mellette. Anathema azonban akkor is hitt benne, amikor mindenki más azt hitte, hogy csak felfedte valódi önmagát a halálfalók uralma alatt. Nem volt benne biztos, hogy mire elég ez a bírák előtt, de kedvesen a lányra mosolygott, ahogy ő elfoglalta a helyét oldalt, a tanúk között.
 Martin oldalra nézett, amíg a boszorkányok és varázslók egymás között vitatkoztak. Édesanyja gyengének és soványnak tűnt, ami szintén aggasztotta, mintha a nő nem tudott volna enni attól, hogy tudta, hová került a fia. Apja sem tűnt úgy, hogy sokkal jobb állapotban lenne. Úgy kezeltem őket, mintha már halottak lennének. Bármit mondott a medimágus, továbbra sem tudta levetkőzni a bűntudatot.
 Hasonlóan rosszul érezte magát a bátyjával kapcsolatban, aki talán soha egy igazán kedves szót nem mondott felé, és most mégis azt mondta: „az öcsém soha nem tett volna meg semmit, amivel vádolják.” Ő is kialvatlannak tűnt, hasonlóan nagyapjához, aki édesanyja mögött állt, és éppen gyenge egészsége ellenére a per idejére elhagyta Szicíliát. Eljött több barátja is, akikről azt hitte, már soha nem látja őket a saját akarata birtokában.
 Persze tudta, hogy a vallomások diákoktól, professzoroktól, Voldemort áldozataitól és elfogott halálfalóktól fontosabbak talán a per szempontjából, mert egyértelműen találtak több időszakot, amikor két helyen kellett volna lennie egyszerre, ha a bizonyítékokkal teli asztalon tényleg az ő maszkja hevert volna, de többet jelentett neki, hogy szerettei kiállnak mellette.
 Miután végignézett még egyszer a családján, a barátain, újra Anathemára pillantott, és rámosolygott- integetett is volna neki, ha nem lett volna a székhez láncolva. Végig őt bámulta azokban a hosszú percekben, miközben a jövőjéről beszélgettek; rengeteget gondolkodott már azon, hogy mit tenne, ha újra elengednék, ha vele lehetne. Akkor talán elmondaná...
 Eszébe jutott, ahogy Anathema a padlón fekszik, miután Bruno átka hatására megátkozta őt. Ahogy levegőért kapkod, miközben az ujjai a torkára szorulnak. Ahogy könnyek gyűltek a szemében, amikor először, akarata ellenére elhagyta az a rengeteg gonoszság a száját. Az a gondolat, a maradványa nagybátyja átkának, ami suttogott neki: Öld meg!
 Továbbra is mosolygott Anathemára, különösen azután, hogy a bíróság kimondta az ítéletét, és a széke láncai lassan elengedték, de nem tudta kiverni a fejéből a gondolatot.

1999. 08. 01.

  - Szabad! - Martin abbahagyta a pakolást, és mosolyogva felnézett. Anyja három perzsa macskáinak egyik képviselője kíséretében lépett be az ajtón, magához képest nagyon szelíd, de aggódó mosollyal. Cordelia Nott a nyitott utazóládára pillantott, mely két másikra fektetve hevert a fiú szobájának padlóján, és tele volt rakva drága kabátokkal. Princess Rose, a macska magát nem zavartatva felugrott az ágyra, Martinhoz lépett egy simogatásért, azután elhelyezkedett az egyik párnán.
 - Tudom, hogy már sokszor megbeszéltük... de még nem késő lemondanod ezt az egészet! Elmehetünk utazni, együtt... apád morgolódik majd kicsit az üzlet miatt, de már úgyis nagyon régen nem voltunk sehol. És bőven van mit megünnepelnünk. Nagyon szépen sikerültek a RAVASZ vizsgáid, pedig nem vették figyelembe a az évet. - Martin fáradtan Cordeliára mosolygott, és arrébb csúszott. Édesanyja leült mellé, szemben a nyitott erkélyajtóval. A nyári délután aranyfénye átszűrődött a függönyökön, a tenger hullámai, a sirályok távoli rikoltozása az öböl felett pedig évtizedek hasonló, boldog délutánjait juttatta eszébe. Megölelte a fiút, akit nem hitte, hogy valaha láthat még itt. Fél éve boldog lett volna. hogy Martin szabad lett, de ma már szomorúvá tette, hogy a fia el akart menni.
  - Anya... már eldöntöttem. Itt akarok lenni, de... nem tudom, hogy jobban lehetek-e itt. Mindenről eszembe jut valami. - a fiú a függöny irányába nézett, Cordeliának pedig nem kellett megkérdeznie, mire gondol. Remélte, hogy a szabadság meggyógyítja, de látta, hogy a fia mindig lesüti a szemét, és régi gondtalansága elszállt azon a napon, amikor gyűlölt öccse megátkozta.
 - Ez az egész nem a te hibád! Mindenki megérti. Apád, a bátyád, a barátaid.... mindenki tudja, hogy min mentél keresztül, mindenki tudja, hogy nem te voltál az, aki bántotta őket egy évig.- Martin fáradtan elmosolyodott, mintha valamennyit segítene neki, amit az édesanyja mondott. Belerévedt a fénybe, ami beszűrődött, és hosszan egy pontra fókuszált; a nő lassan vette észre, hogy fia a repülő, apró piros bogárkát követi tekintetével.
 - Nem örökre megyek. Csak megcsinálom a képzést. Talán nem is az egészet.- a katicabogár leszállt az ágy baldachinját tartó oszlopára, Martin pedig egyszerre mosolyogva, és feszülten figyelte. Cordelia megérezte, hogy összerándul, de nem engedte el.

 2000. 01. 01.

 - Az új évezredre!
 - Az új évezredre!
 - Az új évezredre!

 Martin rámosolygott Zoranra és Sadiere, azután koccintott mindenki mással is kollégiumok erkélyén, és beleivott a pezsgőbe.

 Ha eszébe jutott, hol töltötte az előző Szilvesztert, és különösen az azelőttit, az ideire tényleg azt érezte, hogy új kezdet, új jövő vár rá. Másfelől viszont, amikor a tűzijáték fénye rávetült az arcára, eszébe jutott az otthona - a rossz emlékek nem tűntek el, a bűntudat nem szállt el, de miközben a kicsit ittas Brenda nekidőlt a vállának, és az emeletes buszokról kérdezte, Martin úgy érezte, hogy közöttük szeretne lenni.

 2001. 12. 29.

 Martin mosolygott, miközben sikeresen bezárta hatodik bőröndjét, és kinyitotta az újonnan szerzett hetediket, hogy belerakjon újabb kabátokat. A tértágító bűbájok miatt nem is ébredt rá korábban, hogy milyen sokat beszerzett, de most nem is érdekelte igazán. Akár itt is hagyta volna őket, ha kellett volna a szigorodó határellenőrzések miatt, de a mágikus közlekedés viszonylag egyszerű volt akkor is, amikor a mugli hihetetlenül nehézzé vált.
 Két kabát berakása után Martin újabb szünetet tartott, hogy megnézze Anathema levelét. Csak futólag volt lehetősége látni az idei látogatása után, még csak két napja érkezett vissza a Campusra és pakolt ki, de máris visszavágyott. Tudta, hogy vissza akar menni hozzá.
 Ránézett Zoranra, aki csak megcsóválta a fejét, mielőtt újra belemélyedt a gazdasági jogi vizsgára feladott nyolc könyv egyikébe, azután pakolt tovább a következő órában, hosszú szünetekkel, egészen addig, amíg szobatársa le nem kapcsolta a lámpát hajnalban. Martin mosolyogva aludt el.

 Álmában ismét látta magát a Roxfort elpusztult folyosóin. Ott állt, pálcával a kezében, fekete talárban, a maszk kényelmetlen szemnyílásain át nézte a földön heverő alakot. Anathema arcán lecsordult egy könnycsepp, ahogy a kezei elengedték a kiborult kosárka fülét, arcára ráfagyott a rettegés. A kiguruló sütemények egyike még elborult a friss lendülettől, de a lány már nem mozdult többet. Soha többé...

 Martin arra kelt, hogy Zoran rázogatja, aggódó tekintettel az arcán.


 2004. 08. 30.

 Martin megállt a mozdulat közben, ahogy a chipset a szájához emelte, és ránézett Minerva Balmoralra, aki a kanapéján aludt. Fogalma sem volt róla, hogy miért akart visszamenni az Egyesült Királyságba, azt meg főleg nem értette, hogy mi az ördögöt művelt hülye kis kuzinjával, Roman Nottal, aki vele ellentétben tényleg halálfaló volt, de egy hónapot sem töltött a börtönben, annak ellenére sem, hogy állítólag több embert is megölt. Az a két év korkülönbség, ugye... egyáltalán nem bánta utólag, hogy összefogott a fiú nővérével, és behajította medencébe gyerekként.
 Hátradőlt a fotelben, és pár másodpercig még nézte a lányt. Az egész egy rövid kalandnak indult volna aznap, amíg a csók közben Minerva ki nem borult (tényleg, mit művelt vele Roman?). Nem jutottak soha tovább, nem is tervezték, a fiú mégis örült annak a hosszú beszélgetésnek vele, főleg utólag. Soha nem volt hiánya lányokból, de barátokból... barátokból mindig kevés volt, mióta eljött Amerikába, még ’99-ben. Ha ő nincs, talán soha nem szánja rá magát, hogy együtt hazatérjenek.
 Felemelte a kezét, de a chipsnek már nyoma sem volt az ujjai között. A ropogó hang hallatán oldalra nézett a mosómedvére, aki kényelmesen elfoglalta a fotel karfáját, apró mancsaiban pedig a Martin által kinézett chips falatot tartogatta. Az állat csak egy „problémád van?” tekintettel nézett Martinra, aki nem tudott haragudni rá. Soha nem gondolta, hogy lát majd ilyen közelről ilyen állatot. Óvatosan megsimította az egyik fülét.
 - Szerinted is jó ötlet hazamenni, Piper? Anathema... biztos fél tőlem még. És ha nem is, túl sokáig vártam. - a megszólított mosómedve felemelte az orrát, és Martinra nézett kis, fekete szemeivel. Kinyitotta a száját, és enyhe, kicsit talán nevetésre emlékeztető hangot hallatott, majd belenyúlt a chipses zacskóba, és magához vett még egy sós chips szeletet.
  - Tudod... azt hiszem, hogy még mindig szer... nem szabadott volna hátrahagynom soha. Nagyon régen láttuk egymást. Biztos túllépett már rajtam. És ha nem is, mi van, ha visszatérnek ezek az ostoba látomások, rémálmok? Mi van, ha soha nem gyógyultam meg, és soha nem is fogok. - válasz helyett a mosómedve átmászott Martin combjain, hogy megkóstolja a jalapeno chipset is, de láthatóan nem nyerte el az állat tetszését, és visszatért az eredeti zsákmányhoz. Martin mosolyogva megsimogatta a bundáját.
  - Tudod, imádja az állatkákat. Téged is nagyon szeretne. Egyszer talán bemutatlak neki. Nagyon kedves... mindig nagyon kedves volt... talán túl kedves hozzám. - Piper egy pillanatra felnézett Martinra, azután elegáns mozdulattal a fotel párnája és karfája közötti résbe ejtette a kezében tartott rágcsálni valót, mely becsúszott, és ahogy Martin megmozdult, eltűnt a mélységben, olyan mélyen, ahol ember még soha nem járt. Belenézett Martin szemébe, azután ásított egyet, és úgy döntött, hogy a fiún alva kezdi meg szunyókálását.


 2004. 09. 05.

 Martin mosolyogva emelte fel a kezét, benne a vörös koronával, melyen pici, fekete pöttyök voltak. Elegáns kabátot, és régi, kicsit szemtelen mosolyát viselte, mielőtt a kissé megszeppent szőke lány fejére tette a koronát, aki Widow's Peak kapujában fogadta.
  - Korona a Katicakirálynőnek!


Jellem




Apróságok

mindig ||  kabátok, macskák, kviddics, olasz ételek, drága parfümök, személyre szabott ruhatár
soha || hideg és sötét helyek, monotonitás, gyógynövénytan, túlzott szabálykövetés, angol konyha
hobbik || kviddics, vásárlás, kézműves dolgok készítése, ruha- és ékszertervezés
merengő || A legjobb emléke, amikor az Azkabanból kiengedték, és megölelhette Anathemát. A legrosszabb, amikor bántotta Anathemát az Imperius átok hatása alatt.
mumus || Saját maga az Imperius átok alatt
Edevis tükre ||  Anathema mellett áll saját nagyon nagy kúriájukban, szép ruhában, és mosolyog magára, teljesen maga mögött hagyta a rossz emlékeket.
százfűlé-főzet || Édes ízű, állaga kicsit a fehér színű csokoládéra hasonlít. Túl édes is kicsit, kicsit csípős, és nagyon enyhe paradicsomos ízt is hordoz magával.
Amortentia || Frissen ázott növények illata, házi készítésű parfüm illata.
titkok || Már hatodévtől végétől, nyártól tetszett neki Anathema, de tekintettel arra, hogy a bátyja a legjobb barátja, nem mondta el vagy fejezte ki (amikor pedig megtette volna, már túl késő volt).
azt beszélik, hogy... || Már tizennégy évesen elcsavarta az összes Beauxbatonsba járó lány fejét (csak eggyel volt egy rövid kalandra); valójában nem volt az Imperius átok hatása alatt, és apja adományai miatt mosdatták ki (tényleg az átok hatása alatt volt).



        A család

apa || Osmund Nott; 49; aranyvérű. Jó kapcsolatot ápolnak, bár Osmund nagyon sokszor megjegyezte, hogy nem elégedett Martinnal, és egyértelműen elégedettebb idősebb, kevesebb problémát okozó és jobban tanuló fiával, Osberddel.
anya || Cordelia Nott (neé Sforza); 47; aranyvérű. Martin imádja az anyját, aki elképesztően elkényezteti őt, még ha sokszor láthatóan fel is bosszantja magát miatta, soha nem tud rá tartósan haragudni. Az anyja egyértelműen imádja őt.
testvérek ||  Osberd Nott, 25; aranyvérű. Martin kapcsolata mindig kissé antagonisztikus volt kötelességtudó, eminens éltanuló bátyjával, az ellenségeskedés azonban soha nem lépett bizonyos kereteken kívülre, és soha nem voltak igazán ellenségesek. Felnőttként laza, de viszonylag távolságtartó a kapcsolatuk.
állatok || Lord Byron, a hihetetlenül elkényeztetett, túlhízlalt macska.



Családtörténet ||




Külsőségek

magasság || 187 cm
testalkat || Sportos
szemszín || Cicakék
hajszín || Rókabarna
kinézet || Martin a családja egyik legmagasabb tagja, és köszönhetően annak, hogy sportolt, még anyja családjának rendkívül gazdag gasztronómiai öröksége ellenére is megőrizte a testalkatát. Általánosságban a legtöbben nagyon vonzónak találják őt, az arcát pedig ritkán látni szemtelen mosoly nélkül. Mindig nagy hangsúlyt fektet a külseje tökéletességébe, hetente jár fodrászhoz (és nagy hangsúlyt fektet rá, hogy ki nyúlhat a hajához), a ruházata pedig mindig elegáns, kifogástalan és divatos (ruhái pedig mindig újnak néznek ki, ami különösen igaz kabátjaira, melyek a leggyakoribb esetben valóban mindig újak). Általában erős, édes parfümillat lengi körbe. A mozgása könnyed, légies, pillanatok alatt tudja egy pofátlan kisállat ügyességével kivenni mások kezéből, amit éppen ott tartanak. Több helyen is megtekinthetők apró szeplők a testén, az arcától a válláig. Van egy karmolásnyom a hasán, egy másik pedig a jobb lábán, amely még nem gyógyult meg.

Tudás és karrier

pálca típusa || 15 hüvelyk, vörösfenyő, egyszarvúszőr mag. Majdnem teljesen rugalmatlan. A pálcán látható a vörös több árnyalata.
végzettség || Mágikus Közgazdasági Tanulmányok (felsőfokú végzettség, egy amerikai intézményből).

RAVASZ eredmények:
Sötét Varázslatok Kivédése: V
Átváltoztatástan: V
Bűbájtan: E
Bájitaltan: E
Legendás Lények Gondozása: V
Számmisztika: V

foglalkozás || Bankár a Gringottsban
varázslói ismeretek ||

avialany || A fiatal Cillian Murphy