|
Cím: Ars Occulta Írta: Csámpás - 2025. 03. 06. - 00:16:09 (https://i.imgur.com/qxZ6URc.png) Szabályok: NJK útmutató Az alábbiakban találhatjátok az NJK útmutatót. Ezekre a karakterekre a játék során tudtok hivatkozni, a KM ezeken a karaktereken keresztül lép veletek kontaktba. Fontos, hogy ezeket a karaktereket a KM irányítja azonban a feléjük irányuló akciókkal ti is irányíthatjátok a játékot. F A L U S I A K M Á G U S O K V A D Á SZ O K Cím: Re: Ars Occulta Írta: Csámpás - 2025. 03. 06. - 00:28:38 (https://i.imgur.com/qxZ6URc.png) I. Szakasz: Az érkezés I. Kör M Á G U S O K - Rendben van, beléphettek – sóhajtott a boszorkány és pálcája koppintására megremegett a láthatatlan buborék a levegőben s mintha függönybe vágtak volna törrel, úgy tört meg a levegő. A nyílás túloldalán tűz lobogott, afelett kondérban rotyogott a leves, aminek az idegenek eddig a szagát sem érezték. Winthrop és Giada már jó ideje morzsákon éltek – pontosabban öt napja, amikor is találkoztak. A romos apáttság katakombáiban bujkáló mágusokról csak két napja halottak egy koboldtól, aki megtagadta tőlük a szállást. Bár megválaszolták Eleonor összes kérdését a Roxfort titkairól, mágikus tudásukról és arról hogyan kerültek ide, a vajákosnő szemlátomást nehezen bízott meg bennük. Talán, ha nem lennének hasonszőrűek Giadával, be sem engedte volna őket a védőbűbájok körébe. - Mihcshodá vágott szémű szépség, Mademoiselle – egy sárgafogú, csapzott hajú varázsló próbált a javasasszony keze után kapni. - Kotródj tőle Édouárd vagy a kriptákban a csontok között alszol – parancsolt rá Eleanor szigorú tekintetettel. A nőből sugárzott az erő, nagyhatalmú boszorkány volt minden bizonnyal. – Thomas, adj nekik enni. A kedvesarcú fiú azonnal pattant és mert a levesből a jövevényeknek majd kaptak egy-egy szeletet a bűbájokkal frissen tartott kenyérből is. - Tessék, egyetek csak – adta át az étket bizlmas mosollyal – meséljetek, honnan jöttetek? V A D Á SZ O K A fekete lovak vas patkója nyomot hagyott a felvet sárban, ahogy a négy idegen megérkezett a városba. Hozzászoktak a falubeliek vegyes fogadtatásához. Voltak, akik félelemmel, mások pedig örömtől könnyes szemekkel tekintettek rájuk. Alig egy éve kezdték meg tevékenységüket, de az országon végigsöpört a feketekarimás kalaposok híre. A Királyi Inkvizítorok már napok óta úton voltak, a jelentések szerint boszorkányság ütötte fel a fejét a határvidéken az informátorok szerint egy egész covenről is lehet szó. Tisztában voltak azzal, hogy a jelenlétük pánikot kelthet, ami csak megnehezítené a dolgukat – így a leggyorsabb információforráshoz igyekeztek, a helyi ivóba. - Négy korsó sert aztán szalmát a lovaknak – adta le a rendelést Vaughan parancsnok, míg a társai helyet foglaltak a söntéshez legközelebbi asztalnál. - Biztos, hogy ez lesz az a falu, Parancsnok Uram? – kérdezte gyanakvó tekintettel Ward. A férfi koszos szőke hajával és jóllakott képével inkább emlékeztett egy pocokra, mint vadászra. - A franica szerint igen – suttogta az éltes mugli, míg a kerekded felszolgáló asszony kihozta a korsókat. – Üzenj a ház emberének jóasszony, kérdéseink lennének felé. Bevett rutinunk volt már, nem ez volt az első alkalom, hogy hajtóvadászaton voltak és szükségük volt a helyiek segítségére. Sajnos az elsődleges forrásuk napok óta nem jelentkezett, nagy eséllyel a sátánisták végeztek vele. - Az asszony aztat mondja beszédjük van velem – mintha a semmiből került volna elő a kocsmáros, erős skót akcentusánál csak kiltje volt árulkodóbb származásáról. Vaughan szürke szemeit Fawcett és Mirol irányába szegezte, az ő dolguk volt a vallatás. Cím: Re: Ars Occulta Írta: Winthrop Hardy - 2025. 03. 06. - 02:22:43 (https://www.pngarts.com/files/17/Halloween-Skull-PNG-Download-Image.png) (https://www.pngarts.com/files/17/Halloween-Skull-PNG-Download-Image.png) (https://www.pngarts.com/files/17/Halloween-Skull-PNG-Download-Image.png) ✠✦✠ Ars Occulta ✠✦✠ ❧ Not all demons live in Hell ❧ Kellemesen fogadja ölelésbe a kandalló melege, és csiklandozza orrát a leves fűszeres illata, miután bejutást nyernek a Menedékbe. Számolta a napokat – mert hát tud ám számolni is valameddig - , amióta Giadával összehozta őt a Sors, még ha Winthrop csak egy kellemetlen útitársként is szegődött a füves lány nyomába. Winthrop makacsabb és kitartóbb volt, mint bármilyen ragály. Nem hagyta magát lekoptatni olyan apróságok miatt, mint hogy a lány nem hajlandó hozzá angolul beszélni, de nem ám! Értékeli és tudja, hogy Giada okos, sőt, jóval okosabb, mint a legtöbb ember. Winthropnál is egészen biztosan okosabb. De madár alakjában látta, amit látott, hallotta, amit hallott. Néhány napja figyelte meg a javasasszonyt, ahogyan egy fiatal hölgy problémáján segített innen öt napi járásra, egy másik falutól pár mérföldre. Néha persze úgy tűnhetett a javasasszonynak, hogy sikerült végre megszabadulnia kelletlen útitársától. Hosszú órákig, sőt, volt, hogy egy teljes napig látszólag egyedül lehetett, amíg Winthrop varjú alakjában követte őt. Aztán végül mindig visszatért némi elemózsiával, amit sikerült összegyűjtenie. Jól ismerte már az élelmet adó bokrokat és fákat, ahonnan mindig lecsippentett egy-egy falatot. Egyszer sikeresen meglopott egy távoli tábort is. Sikerült meglógnia némi szárított hússal, amit örömmel osztott meg Giadával, csakúgy, mint a dalait. De ennek az úri lakomának már három napja, azóta nem volt ekkora szerencséjük. Ugyan a kobold pedig, akivel két napja hozta őket össze a sors, megtagadta tőlük a segítséget, és csak bosszankodva morogta el, hogy hol találják ezt az itteni menedékhelyet, ettől függetlenül Winthrop megpróbálta észrevétlenül meglopni őt ottlétükkor. Ha ez sikerül, akkor ki tudja, milyen kincs kerülhet a birtokukba? Akár még hasznára is válhat egy kobold tulajdona. - Köszönöm, köszönöm, köszönöm! Könyörülete ment meg attól, hogy tovább vonszoljam éhségtől megrogyott lábaim. Merlin áldja meg magát! - földön térdelve, mélyre hajol Eleanor előtt (akit a kolónia vezetőjeként érzékel) köszönete jeleként. Orra érinti a vajákosnő lábbelijét. Különösen szánalmas képet nyújt így, a földet csókolva, a szedett-vedett, szakadt ruháiban, de vannak a méltóságnál fontosabb dolgok is. Elvégre a sok kérdés után a Roxfortban töltött idejéről és a kastély furmányos titkairól végül az a kegy érhette őt, hogy beengedik, sőt, akár meg is etetik őket. Ő pedig nagyon lelkesen osztotta meg a Mardekárosok akkor létező összes teóriáját arról, hogy mi is lehet a Titkok Kamrájában, és hol is lehet a nyitja. A valóságtól a feltételezések persze távol álltak. De a lényeg érzékelhető volt – ismeri a kastélyt, ő is varázsló. Közéjük tartozik, Összefut a nyál a szájában, amikor lerakják elé az ételt. Szíve szerint gondolkodás nélkül rávetődne, ahogyan varjúként se gondolkozik sokat azon, hogy egy megfelelő alkalmat kihasználjon-e. Azonban a kérdés fontos választ vár. Mi mással ne válaszolna rá, mint egy csodás dallal szülővárosáról, Londonról? Belső zsebéből elővesz egy hosszúkás, vékony, szépen megmunkált fadarabot – egy furulyát. Felegyenesedik, a dalt felvezeti némi furulyázással, majd megénekli közönségének London dicsőségét (https://www.youtube.com/watch?v=ahx9gRTk99s). Csak azután áll neki a dínom-dánomnak, hogy végigénekelhette a dalt. Amennyiben tapsot kap, drámai meghajlások közepette bezsebeli az elismeréseket. A felkínált ételekből pedig gondolkodás nélkül elfogyaszt mindent, amit szabad – akár más maradékát is. Cím: Re: Ars Occulta Írta: Giada K. Dargan - 2025. 03. 07. - 21:31:42 Morning, keep the streets empty for me (https://www.youtube.com/watch?v=jWFb5z3kUSQ) (https://i.pinimg.com/originals/d9/ae/f3/d9aef3349d942dcc50e09b2a912806bc.gif) Már régen nem mertem magam biztonságban érezni, most is csak beléptem valahova, de nem igazán érkezhettem meg. Az elmúlt években sem töltöttem sok időt egy adott helyen, sokkal biztonságosabb volt az ismerősből az újba távozni, mert egy olyat, mint én megjegyeznek. Talán Winthrop is így talált meg, én pedig eleinte minden erőmmel azon voltam, hogy magam mögött hagyjam, aztán arra jutottam, hogy nem feltétlenül káros, ha nem vagyok mindig egyedül. Régen nem álltam meg, az erőm pedig fogyott. Valahol helyben lenni legalább annyit jelentett, hogy megindulnak hozzám a bajbajutott nők. Fájdalmak, betegségek, terméketlenség vagy nem vágyott fogantatás…gyilkosság, de ezek mind hoztak valamit a házhoz. Tapasztalatot, pénzt és táplálékot. Korábban nem is realizáltam, hogy mennyire zsibbadttá tett az egyedüllét és gyanakvás, Winthrop volt az egyetlen, akit illetően megengedtem magamnak némi bizalmat, hiszen nem csak az ételét osztotta meg velem, hanem a művészetét is, ami valóban csodálatos volt, mondhatnám azt is, hogy nehezen volt párosítható a személy külsejével, akihez tartozott. Az állandó zsebtolvajlás, mint olyan jobban illett hozzá, mégha a hatása elég kellemetlen volt is néhány alkalommal. Eleanor szimpatikusnak tűnt, hasonlónak éreztem magamhoz és talán az ő fejében is megfordult ez a gondolat, mindenesetre láttam, hogy nehézséget jelent számára, hogy megbízzon bennünk. Hogyan is hibáztathatnám? Ha nehezen is de igyekezett értelmezni a válaszaimat, amikor a múltról meséltem neki és azonnal a védelmemre kelt, mikor az végtelen kellemetlen ember igyekezett hozzám nyúlkálni. Nem tetszett a dolog, ahogy a férfitől is azonnal elfogott a viszolygás, de megakadályoztam, hogy az arcomon megjelenjen a kikívánkozó undorodó kis fintor. Nem tudtam sokat ezekről az emberekről, sokkal kevesebb kockázatot hordozott magában a semlegesség, ebben pedig már gyakorlott voltam. Maradtam a játéknál, amit eddig is játszottam, japán füvesasszony csekély angol, de annál nagyobb tárgyi tudással. Ezúttal nem maszkíroztam magam obasannak, úgysem tudtam volna sokáig fenntartani a bűbájt, a lebukás pedig bizalmatlanságot szült volna, holott Eleanorban már most előnyösnek láttam későbbi szövetségest keresni. Mindemellett pedig egy fiatal, egzotikus lány alakja a férfiak esetében is megnyerő, mégha magam a nagy részüktől hányingert is kapok. -どうもありがとうございます- fordultam, mind Eleanor, mind a fiatal fiúcska felé meglehetősen mélyen, még így ültömben is,utóbbihoz még intéztem egy szelíd mosolyt, hisz sosem lehet tudni, hátha még hasznos lesz. Mielőtt azonban enni kezdtem, Winthropra pillantottam, aki éppen műsorozni készülődött és el kell ismerjem, varázslatos volt, mint mindig. -素晴らしい！-csaptam össze a kezemet, majd óvatos mozdulatokkal láttam neki enni, de arra is figyeltem, hogy a sajátomból is hagyjak valamit, amit majd a bárdnak is adhatok. A hála az hála! -Régenu utazunku máru. Regutorjárá tárán Buruforduban törthettemu néhányu napot!- válaszoltam a kedves kérdésre, a megértésben szokásomhoz híven kissé kételkedtem, de majd meglátom, hogy mennyire kitartó a fiú. Cím: Re: Ars Occulta Írta: Henry J. Mirol - 2025. 03. 07. - 22:24:45 ARS OCCULTA (https://media.istockphoto.com/id/165418688/photo/gold-coins.jpg?s=612x612&w=0&k=20&c=W_iDMU-vEDHzl-B6Gh1HeVuEhfloV7RD6SzwW6JOMw0=) Az biztos, hogy egy életre átkozni fogom a napot, amikor az ujjaim köré csavartam Theresa Vaughant. Soha olyan rosszul nem választottam célpontot magamnak, mint akkor. A nő mondjuk korához képest meglepően jól tartotta magát, úgyhogy az affér alapvetően kedvemre lett volna - egy bizonyos szint alá amúgy sem mentem soha -, és a fizetség is kifejezetten nagyvonalúnak ígérkezett, de a következmények végül jóval súlyosabbak lettek annál, mint amit valaha is meg bírtam volna fizetni. Amint Alistair Vaughan vérszomjas tekintetével ránk nyitott a kúriája fürdőszobájában, félreérthetetlen pozícióban... nos megpecsételődött a sorsom. - Pá édes - súgtam búcsúzóul, hogy aztán gyorsan kiugorjak az ablakon, de a rögtönzött menekülési kísérletem sajnos nem járt sikerrel. Vaughan ötven éves korát meghazudtoló gyorsasággal kapott utánam, majd szó szerint elkapta a grabancomat. Ott és akkor, meztelenül himbálózva a kúria ablakában, két választást adott: Vagy hosszú évekre börtönbe zár, vagy innentől eladom a lelkem neki... és vadász leszek. Akkor az utóbbi tűnt a könnyebb menekülési útvonalnak. Persze azóta ezerszer végig pörgettem már a fejemben, mi lett volna, ha az első opció mellett voksolok. Elvégre tolvaj létemre elég lett volna egyetlen kínálkozó alkalom, hogy ellopjam a cella kulcsát egy óvatlan őrtől, és akkor örökre magam mögött tudhattam volna ezt a malőrt... Vaughan karmaiból egyértelműen nehezebb szabadulni, de ha vége lesz ennek az őrületnek, akkor legalább jó eséllyel nem kell arrébb álnom és személyazonosságot cserélnem. Ha más nem is maradt nekem a Mirol név örököseként, csak a családi kúria, azért az mindenképp helyzeti előnyt jelentett, hogy volt hova felvinnem a megrendelőimet, és eldugnom az eltulajdonított szajrét. No meg azért a név maga is járt régi előnyökkel... a tehetős nemesi családok ugyanis még maguk közül valónak tartottak, így bejáratos voltam olyan társadalmi eseményekre, ahol mind a két fajta zsákmányból csurrant-cseppent bőségesen. Mindössze ez az egyetlen halványsugár volt az, ami miatt kitartottam Vaughan és a gyűlölt új hivatás mellett, ami a lehető legtávolabb állt tőlem és a nézeteimtől. Világéletemben mágusok között éltem, a Roxfortba jártam, soha nem kívánkoztam muglik társaságába, és tessék... most itt voltam, hogy egy kviblivel, egy félkegyelművel, meg egy másik random vadásszal vallassak egy mugli kocsmárost. A lóháton utazás egyébként sem az én műfajom volt, deréktól lefelé minden tagom sajgott, nem beszélve szegény megnyomorított golyóimról. - Ki az az állat, aki önszántából így közlekedik? Ja persze, aki nem tud hoppanálni - ejtettem meg egy megjegyzést csak úgy félvállról Fawcett felé, bízva abban, hogy az egyetlen épkézláb tag a csapatban majd értékelni fogja. Ha Vaughan hallotta a megjegyzést, úgy magaménak tudhattam egy újabb rovást a képzeletbeli botomon, de ez nem igazán izgatott. Ami azt illeti, a megfontoltság nem igen volt rám jellemző, és mivel biztos lehettem abban, hogy az inkvizítor gyűlölt ellensége leszek, amíg csak élek, még egy rosszmájú poén ezen már aligha változtatott. A kocsmába lépve megkönnyebbülten hallottam, hogy rettenthetetlen vezérünk már kikért nekünk egy sört. - Merlinnek hála! - kaptam az egyik korsó után, hogy jókora korttyal oltsam azt az istentelen szomjúságot, ami már órák óta gyötört. Ward persze közben a szokásos bizonytalansági köreit futotta. Erre csak a szememet forgattam, az elmúlt hetek alatt rájöttem, annyira fárasztó a tag, hogy nem volt érdemes szemernyi energiát sem fektetni bele. Ami szuflám volt, azt inkább a ma esti célpontunkra tartogattam, aki hamarosan meg is jelent az asztalunknál. Bár a nagybetűs inkvizítori tankönyv esélyesen mást mond, de Vaughan tisztában volt a módszereimel, ezért úgy kalkuláltam, nem bánja majd, ha a saját kútfőm szerint intézem a dolgokat. - Napot McCready! - biccentettem felé kimért mosollyal. - Tudjuk, hogy elfoglalt ember, így hát nem is tartjuk fel sokáig, amennyiben tud nekünk segíteni. Nem látott különöset, avagy hallott aggodalamra okot adó csoportosulásról a térségben? Maga szerint merre keressük őket? - lapogattam meg a kérdés végén a mellényzsebemben megbújó bőrszütyőt. Az aranypénz csilingelésére úgy láttam, mohón csillanhatott meg a komor, szürke szempár. Persze a hang alapján azt sem McCready, sem más nem tudhatta előre, hogy a mágiával megbűvölt mugli pénzek egy nap múlva visszaváltoznak közönséges kövekké. Cím: Re: Ars Occulta Írta: Wesley Fawcett - 2025. 03. 11. - 23:48:12 Ars Occulta Fekete lovam patája mély nyomokat hagy a felázott sárban, ahogy az inkvizítorokkal együtt bevonulunk a faluba. A levegő nehéz az eső és az égett fa szagától, mintha maga a föld is tudná, miért jöttünk. Az emberek csendben húzódnak félre az utcán, lesütött tekintetük mögött ott lappang a megszokott érzés - félelem, talán bűntudat is. Nem új számomra ez a különös fogadtatás. Egy éve járom ezt az utat Vaughan parancsnok oldalán, és minden egyes falu ugyanolyan volt: hazug, mocskos, tele titkokkal, amiket ki kell szedni belőlük. Tudtam, hogy hamarosan elérjük az ivót, a szokásos első célpontunkat és a leggyorsabb helyet, ahol megtalálhatjuk azt, aki beszélni fog. Mert mindig akad valaki, aki végül megtöri a csendet - a kérdés csak az, hogy önszántából teszi-e, vagy mi kényszerítjük rá. Ahogy beléptünk a fogadóba, a benti zsivaj egy szempillantás alatt elhalt. A meleg, füstös levegő megtelt feszültséggel, mintha a jelenlétünk megfagyasztotta volna a teret. A helyiek meredten néztek ránk a korsóik mögül, egyesek lesütötték a szemüket, mások mozdulatlanná dermedtek, mintha attól félnének, hogy egyetlen rossz pillantás is elég ahhoz, hogy gyanúba keveredjenek. A csizmám keményen koppant a deszkapadlón, ahogy előreléptem, leporolva a sarat a köpönyegemről. Vaughan parancsnok egy bólintással intett a fogadós felé, én pedig azonnal éreztem magamban az erőt, az ilyen emberekben mindig van mit megrepeszteni. Odasétáltam a pulthoz, végigfuttattam ujjaimat a durva fán, és hagytam, hogy a csend tovább nyújtózzon közöttünk. Tudtam, hogy hamarosan valaki megszólal - de ha nem, majd gondoskodom róla. Ehelyett az a félnótás Mirol kezd el idétlenül hadoválni. Merlin, hát persze... Elegem van ebből a suhancból, nem tud értelmesen dolgozni, csak kockáztatja az akciókat és folyamatosan feleslegesen pofázik, korábban a lovon is minden akaraterőm kellett hozzá, hogy ne vágjak hozzá egy fejszét. Most azonban minden erőmmel azon vagyok, hogy a sörével egyűtt csapjam őt le a pultra, és ha ez sikerül, fölé hajolok, hogy más ne hallhassa, amit mondok neki. - Még egy szó Merlinről, hoppanálásról, vagy bármi mágikusról, ami nem ide tartozik, és elintézem, hogy együtt égj a többivel, világos?! - Ezt követően pedig mintha mi sem történt volna, a kocsmáros felé fordulok. Eleinte hagyom kibontakozni Mirolt, mert mégis megtisztelem ennyivel, ha már rühellem a hozzáállását, csak utána csatlakozom rá a szavaira. - Egy újonnan felbukkanó alak, egy eddig nem látott állatfajta, is a segítségünkre lehet, csakúgy mint a különös hangok egy megszokott környezetben. Szeretnénk, ha a falu biztonságban élhetné a mindennapjait. - Arcomon látszik a törődés. A feleségem mágia miatt halt meg, így nem tudok nem szolidarítást vállalni azokkal az ártatlan emberekkel, akiket szintén kitesznek ilyesfajta veszélynek a mágusok saját kényük és kedvük szerint. Az persze más kérdés, hogy McCready számára a megfelelő védelem is sokat érhet. Jobban jár azzal, ha mi tartunk itt rendet, mintha azt mágusokra bíznák... Cím: Re: Ars Occulta Írta: Csámpás - 2025. 03. 13. - 00:27:24 (https://i.imgur.com/qxZ6URc.png) I. Szakasz: Az érkezés II. Kör M Á G U S O K A kis furulyaszólam és az énekés feloldotta a hangulatot, mintha egy pillanatra a rengeteg teher leszállt volna az üldözöttek válláról, bár a Giada-án kívül csak Thomas tapsolta meg az előadást. Eleanor és Édouard is a többiek közelébe ültek saját elemózsiájukkal és bár látványosan küzdöttek a japán akcentus megértésével érdeklődéssel hallgatták. Thomas egészen megilletődött a mosolytól és talán egy kis pír is ellepte az arcát. - Milyen ott most a helyzet? – kérdezte a vajákosnő, miközben konstatálta a fiatal varázsló arcát – találkoztatok vadászokkal? – a kérdés egy pillanatnyi csendet teremtett. Mindenki tudta, hogy ez a leglényegesebb információ a varázskörön túli világról. - Mi úgy öt napja táboroztunk le itt – vette át a szót Thomas – de félő, hogy lassan tovább kell állnunk. – szavai közben keserűséggel, de szeretettel nézett Eleanor irányába. - Móntám, hog bájt csínálsz te! – morgott Édouard szintén Eleanornak címezve szavait, aki nagyot sóhajtott. - Pár napja meggyógyítottam egy kisfiút.. nagyon... beteg volt.. Feszültség volt a levegőben, nyilvánvaló volt, hogy a jövevények nem egy teljesen békés táborba sétáltak be. Bár a vándorok nem tudták, de a Winthrop által meglovasított kobold eszköz egy iránytű volt, ami most, ha bárki ránézett volna éppen Édouard irányába mutatott. V A D Á SZ O K Ward kínosan húzódott arrébb, amikor Mirol arca az asztalon landolt. - Tényleg szükség van erre? Hiszen mi mind társak vagyunk – próbálkozott csitítani a kedélyeket. A parancsnok nem látott semmi kivetni valót a jelenetben. Henry látványosan nem volt a szíve csücske és ők ketten pontosan tudták ennek az okát, amit egyelőre nem kötöttek a többiek orrára. A kocsmáros szeme látványosan felcsillant az erszény látvány és egyébként közömbös arcán átfutott egy mosoly. Teátrálisan gondolkodóba esett. - Hát tuggyák milyenek az embörök, beszélnek mindenfélét is, egymást is gyanusgatják – morgott – de vóna egy fijú. Beteg vót mán, torokgyík, rusnya látvány. Aztán hirtelennyében meggyógyult – vonta meg a vállát – az anyja aztat mondta, imátkozott sokat aztán azért. De ha az Úr ennyire gyorsan válaszolna az imákra én mán bizony Lord lennék itten. – Nevetett fel a saját viccén – Aztán ottan van az öreg banya, Moira. Aztat mondja, hogy füvet loptak a kertjébül. Boszorkánysághoz valót... A kocsmáros kitartotta markát, egyértelműen tudta, hogy jó szolgálatot tett, az pedig a többieknek volt egyértelmű, hogy a további információkért már nem lesz elég csak zörgetni az erszényt. A parancsnok egy bólintással jelezte, hogy fizessenek a kocsmárosnak. Hogyha megteszik az elárulja, hogy a fiút a falu másik végén a legelőn találják a bárányokkal és Liam-nek hívják. Az öregasszonynak a piactéren túl van a háza a tisztáson. A parancsnok Wesley irányába nézett, az ő döntése lett, hogy kit kutatnak fel elsőnek. Cím: Re: Ars Occulta Írta: Winthrop Hardy - 2025. 03. 13. - 15:39:43 (https://www.pngarts.com/files/17/Halloween-Skull-PNG-Download-Image.png) (https://www.pngarts.com/files/17/Halloween-Skull-PNG-Download-Image.png) (https://www.pngarts.com/files/17/Halloween-Skull-PNG-Download-Image.png) ✠✦✠ Ars Occulta ✠✦✠ ❧ Not all demons live in Hell ❧ Teátrális meghajlással köszöni meg a szerény tapsot a dal végeztével, és köszönettel fogadja nem csak a teli tál levest, de a Giada által felkínált maradékot is. Látszik rajta, hogy nyomorúságos létezése során nem csak az elmúlt öt napban éhezett, sőt, az a lopott szárított hús, amit megosztott az egzotikus lánnyal, már kész lakomát jelentett például az átlagos telekhez képest, amikor a városiak is szűkmarkúbbak a karácsonyi időszak kivételével. Arról a nagyérdeműt azért biztosíthatom, hogy a kedves, hétköznapi, kóbor bolondunk a létező összes karácsonyi dalt ismeri, hogy biztosan elegendő alamizsnára tegyen szert az ünnepek idején. Bár japánul egyetlen dalt sem tanult meg, de az elmúlt napokban már gyakorolta útitársa kedvéért némelyik szavát. Azaz jobban mondva csak utána ismételte őket az ügyetlen kiejtésével. - Eggyel sem. – csóválja meg a fejét Eleanor kérdésére. Ez persze nem jelenti, hogy nincsenek a nyomukban, vagyis főleg talán az ő nyomában. Bármennyire is nem ő a tipikus boszorkány-kép, amivel a kótyagos, hebehurgya muglik riogatni szokták egymást, azért nincsenek illúziói saját magával szemben. Winthrop az egyik oka annak, amiért az inkvizítori intézmény, mint olyan legitim, és munkájuk szükségre való. Winthrop az a varázsló, akiktől a mugliknak félniük kell. Okkal. - Nem jelenti, a kolostor árnyékában védőszárny és pajzs alatt vagyunk. – felitatja a kenyérrel az utolsó cseppet is, ami a tányérban maradt, mialatt eszik. Nem tudja, mikor jut legközelebb ilyen minőségű és mennyiségű élelemhez, pazarolni pedig nem szeret. Bár ha máshogy nem, de másik alakjában valahogy mindig megtalálja a túlélés kulcsát. Ha máshogy nem, a rovarokkal. - Olyanok azok, mint a férgek és bogarak a régi kövek alatt. Létezésük sejtett dolog, de csak akkor mutatják orczájuk, ha úgy hiszik, megbolygattad őket. - és általában nem éri meg megbolygatni azt a bizonyos fészket. Winthrop úgy gondolja, hogy van az a helyzet, amikor a támadás a legjobb védekezés, de azért az általában inkább halálos ítélet. Helyzetfüggő, ő pedig szeret inkább gyáván élni – még ha most, jóllakottan úgy is érzi, hogy a világmindenséget megígéri Eleaonornak, ha máskor is kaphat egy tál levest. Jelenleg akár meg is halna érte! Az étkezés befejeztével szórakozottan játszadozik az iránytűvel, amit a koboldtól csent el. Mindeddig közönséges tárgynak tűnt, de ahogyan halkan, dudorászva hallgatja végig a beszélgetés további részét, feltűnik neki, hogy bármennyit forgatja, bárhova helyezi, a mutató mindig a nyájas franciára mutat. Winthrop talán nem volt a legcsiszoltabb elme a tanulmányai alatt, és nem az ő agya volt a legfényesebb. Azonban mégis övé a fortély, amit az utca és a sorscsapások kiállása tanítottak számára. Ezt a Roxfortban nem tanítják. - HA! – örömittasnak tűnő felkiáltását követően szájához tapasztja kezét, de a pajkos mosoly jól tükröződik lélektükreiben, ahogyan az őrület nyomai is tisztán visszacsillannak róla azok számára, akik ezt meg akarják látni. Az iránytű mutatni akar számára valamit. Az iránytű egy kobold tulajdona volt. Mire is használhat egy iránytűt egy kobold? A kis eszköz valamit üzenni akar neki. Talán a franciának pénze van. A koboldok szeretik a pénzt. Talán a francia titkol valamit. A koboldok szeretik a titkokat. Talán a franciának vaj van a füle mögött. A koboldok nagyon, nagyon, nagyon nem szeretik a csalókat. Pedig alapjába véve egyetértene vele abban, hogy Eleanor balgaságot művelt a mugli ivadék felgyógyításával. Nemes dolog az ilyen cselekedet, Winthrop pedig szentként tiszteli az olyan önzetlen gyógyítókat, mint amilyen ő és Giada. Mert ez a fajta, nemes jóakarat egy olyan önző alak számára, mint ő, el nem érhető, fel nem fogható, be nem teljesíthető. Az iránytűt zsebébe mélyeszti, a beszélgetés végéig pedig Clermont felé fordul azzal a fajta, kényelmetlen mosollyal, amik láttán a normális emberek az út átellenébe sétálnak inkább. Szemmel fogja tartani, amíg erre lehetősége van, és ebben a pillanatban elhatározta, hogy nem csak meghalna Eleanorért és a holnapi tányér ételért, de akár ölne is érte. - Vállalom szívesen, hogy körülnézek a környéken veszedelmek után fürkészve. – figyelme ismét a fő vendéglátójuk felé irányul, bár gyakran visszatekint a franciára. Akarja, hogy lássa őt. Akarja, hogy lássa a vigyorát. Olyan kényelmetlen helyzetbe akarja hozni, hogy a lehető legjobban elbizonytalanítsa. Mentális játéka egy más fajta hadviselés. Különben sem tetszett neki, ahogyan rátapadt a kedves, csodás, fenséges és tündöklő Giadára. - Jól értek hozzá, hogy maradjak észrevétlen. Még lábnyomom se fogják találni. Ha gyanúsat látok, hírt hozhatok róla, mielőbb szedhessük a sátorfánkat új Menedék után kutatva. – mi sem bizonyítja jobban, hogy milyen profi módon tud láthatatlan lenni, hogy Eleanor nem is emlékszik rá a Roxfortból? Csak pár évvel volt alatta – akkor még csenevész, vézna ifjúként, aki valahogy soha nem tűnt fel senkinek, ellentétben mindenben a kiválóságot kereső testvérével. Csak akkor volt neve, amikor az iskolai kórusból kiemelkedve egyedül adott elő dalokat az ünnepi megnyitókon, miután végre elvesztette kisfiús hangját, és megnyerte helyette baritonját. Persze tudja, hogy ha elengedik, az azzal jár, hogy itt kell hagynia a franciát. Pedig szíve szerint még vizelni sem engedné el egyedül azok után, hogy az iránytű egyértelműen üzenni akar neki. Talán ha nyugovóra tér, a rémképek segítenek neki döntést hozni. De előbb szolgálatot teljesít a közösség számára. Cím: Re: Ars Occulta Írta: Giada K. Dargan - 2025. 03. 15. - 01:18:20 Morning, keep the streets empty for me (https://www.youtube.com/watch?v=jWFb5z3kUSQ) (https://i.pinimg.com/originals/d9/ae/f3/d9aef3349d942dcc50e09b2a912806bc.gif) Ha csak néhány másodpercre is, de megnyugodtam és ebben a kellemes hangulatban tudtam megkezdeni az étkezést. Hálás voltam azért, hogy bármit is kaptam, amit egy hosszú pillantással igyekeztem Eleanor tudtára adni, ha már a szavakat illetően nem voltam, mert nem lehettem a helyzet magaslatán. Pontosan tudtam, hogy küzdeniük kell minden szavammal, de hozzá lehettek szokva az akcentusokhoz, célozva itt a kellemetlen francia fráterre, így figyelmesen hallgattak. Valahol mélyen elfogott az érzés, hogy jobb volna csak úgy beszélni és nem külön megrágni minden szót a fejemben, mielőtt még kimondanám, de ez is része volt az álcának. Hiába az óhatatlan szimpátia a vajákos kollegina felé, nem lehetek könnyelmű és vethetem le maszkom egyik percről a másikra. -Hónapo óta egyeto semu látutam-válaszoltam a vadászokkal kapcsolatos kérdésre, hasonlóan, mint Winthrop. Belegondolva meglehetősen furcsa, hogy egyetlen bolygó nyomorulttal sem találkoztunk az utóbbi időben, nem volt jó megérzésem ezzel kapcsolatban. Jobban szerettem az ellenséget szem előtt tudni, akkor legalább nem csak ők figyelhettek engem, ha épp arra támadt gusztusuk, hanem én is őket. Szívesen osztottam volna az útitársam gondolatait a maradást illetően, hiszen még ha egy meglehetősen ódon, romos kolostorban találtunk is menedékre, még mindig jobb volt, mint a szabad ég alatt, nem csak jobb, valamivel otthonosabb is. De a frissen megismert kompániát is meg tudtam érteni, a leghatásosabb mozgásban maradni, kiváltképp, ha valaki olyan feltűnő külsővel rendelkezik, mint én. Winthrop rendelkezett egy hatalmas előnnyel, amiből engem kihagyott a sors, varjú alakban sokkal könnyebb volt feltűnésmentesen mozogni vagy felderíteni az aktuális környéket. Emiatt is találtam őt jelen helyzetben az egyik leghasznosabb és kedvesebb szövetségesemnek, bár most újakat volt célzatos szereznem. -Nemu egyszelű elviselni másu szenvedésétu. Énu egyu nőt mentettem még… a féljétőlu, ezértu kellettu továbbu állunom-fűztem hozzá Eleanor történetéhez, hiszen én is hasonlóan működtem, a helyében éppen így cselekedtem volna. Talán a mondat utolsó részét magamban tarthattam volna, de szerettem volna, ha tudják, hogy szükséghelyzetben nem csak migrént és kiütéseket tudom elmulasztani. Beszélgetés közben felmértem, hogy a szimpátiát illetően egyelőre jól áll a szénám, Thomast illetően mindenképp, csak ez a francia féreg nem tetszett, az orrom határozottan kénszagú veszélyt szimatolt körülötte. Aranytorkú kísérőm felkiáltására kissé összerezzenek, de érdeklődően pillantok felé, kíváncsi vagyok, hogy mire jött rá a szerencsétlenül járt kobold iránytűjével kapcsolatban, de ezzel várnom kellett, míg kettesben beszélhetek vele. Egyelőre csak szinte észrevétlenül figyeltem, miközben hosszú hajfonataimmal játszottam, mint valami ártatlan szűzleány, és elégedetten konstatáltam, hogy nem ő sem árult el magáról mindent. -Hasonlóképpu álloku szolgálarotokura, ha hasunomatu tudjátoku venni- ajánlkoztam magam is és őszintén reménykedtem abban, hogy a csoport tudós asszonya segítségére lehetek, esetleg alkalmam nyílik rá, hogy többet is beszélgessek vele, még ha az nem is velem a legkényelmesebb. Cím: Re: Ars Occulta Írta: Henry J. Mirol - 2025. 03. 18. - 22:15:55 ARS OCCULTA (https://media.istockphoto.com/id/165418688/photo/gold-coins.jpg?s=612x612&w=0&k=20&c=W_iDMU-vEDHzl-B6Gh1HeVuEhfloV7RD6SzwW6JOMw0=) vigyázat, nyomokban káromkodást tartalmaz - 16+ Kisebb csalódással töltött el, hogy Fawcett nem reagált a poénomra, nem gondoltam volna, hogy ilyen sótlan arc. Bár valahol persze logikus, hogy nem csípi a varázslós poénokat, elvégre vadásznak állt. Ezek szerint tényleg én vagyok az egyetlen szerencsétlen nyomorult, akinek úgy kell mágusokra vadásznia, hogy semmi baja velük. Csalódásomat azért igyekeztem leplezni, és a tőlem megszokott jókedvvel léptem be a kocsmába. Ott akaratlanul is kicsúszott a számon még egy keresetlen vicc, de ezúttal Fawcett nem csak hallgatással büntetett érte. Csinos kis pofim az asztalon landolt, és még egy kicsit a söröm is rácsörgött. Ez mondjuk kevésbé zavart, nyilvánvaló okokból. A fenyegetését viszont nem nyeltem le ilyen könnyen. Ha vállaltam is ezt az elcseszett munkát, azért még azt nem fogom hagyni, hogy nyilvánosan kiheréljenek. - Te debil fasz! Szállj le rólam! Vedd le rólam a kezed, de azonnal! - tiltakoztam kissé nyafogósra sikerült hangon, miközben próbáltam arrébb lökni a kezét. Tényleg ki a fasznak képzeli magát ez az anti humorláda, hogy itt, mindenki előtt kezet emel rám? Ezek után hogyan hallgassak ki valakit, ha szemernyi tekintélyem sem lesz előtte. Ward egész jófej volt most, hogy megpróbálta csitítani a kedélyeket, az persze nem lepett meg, hogy Vaughan a füle botját sem mozdította. Legszívesebben ő is minimum ilyen bánásmódban részesített volna, az hót ziher. Ahogy felemeltem a fejem, és megráztam sörös fürtjeimet, még azért mérsékelt hangerővel Wesley felé sziszegtem: - Baszki ember... rád férne egy kiadós numera, az egyszer biztos. De ne aggódj, ha itt végzünk, befizetlek egyre... ismerek egy helyet nem messze. Akárhogy is fogadta a felajánlásomat Fawcett, hamarosan rá kellett térnünk a vallatásra, magára, amit én a tőlem megszokott hízelgéssel kezdtem meg. A kocsmáros láthatóan megörült a csilingelő aranyoknak, mert elég hamar megeredt a nyelve. A csodával határos módon felgyógyult fiút nem lesz nehéz felkeresni, az már biztos. McCready poénjára dallamosan felnevettem, elvégre a jó nexus félsiker egy ilyen helyzetben. Amint Vaughan kiadta az ukázt, hogy mehet a suska, már nyújtottam is át a kocsmárosnak a kamu aranyokat. A jó csaplár ezután még készségesebbnek bizonyult, már szinte karnyújtásnyira voltunk attól, hogy elkapjuk Liam grabancát, és kifaggassuk a vén csoroszlyát. Mivel Wesleyé lett a döntés, egyelőre dolgom nem lévén lehajtottam a még megmaradt söröm, majd látványosan malmozni kezdtem, hogy haladjuk már végre. Én tényleg szívesen benéztem volna abba a kuplerájba, ha ezzel az elképesztően fontos feladattal megvolnánk. Cím: Re: Ars Occulta Írta: Wesley Fawcett - 2025. 03. 19. - 19:31:11 Ars Occulta Hallgattam. Figyeltem. A szavak közt meghúzódó csendet, az ideges ujjtördelést, a kocsmáros pillantását, ahogy lopva a parancsnokra, Mirolra, majd rám sandított. A fiú, Liam, aki torokgyíkból egyik napról a másikra épült fel, és az öregasszony, akinek a „boszorkánysághoz való” füveit ellopták. A többiek talán már döntöttek is magukban, de én hagytam, hogy a szituáció mélyebbre fúródjon elmémbe és hullámokat verjen, akár egy eldobott kő fodrai a vízen. Mirol szokás szerint nem bírt magával, szájából a szavak éppen olyan könnyen csúsztak ki, mint amilyen könnyedén alábecsülte saját helyzetét. Hosszú évek alatt megtanultam, hogy a szórakozott könnyelműség olykor nagyobb fegyver lehet, mint egy élezett penge – csak éppen az, aki forgatja, nem mindig látja előre, hogy önmagát is eltalálhatja vele. Ward gyenge volt, Vaughan közönyös. Mirol egy félnótás. Én viszont döntöttem. - A fiúhoz megyünk először – jelentettem ki halkan, mindenféle felesleges magyarázat nélkül. Az ajtó felé indultam, és nem is kellett hátranéznem, hogy tudjam: követni fognak. A kocsma ajtaján kilépve a hűvös levegő azonnal körbefonta arcomat, de nem hozott tisztaságot, csak a falu jellegzetes, szegénységtől és keserűségtől áporodott szagát. Liam. Egy fiú, aki egyik napról a másikra felépült egy halálos betegségből. Egy anya, aki azt mondja, imádkozott, és az Úr meghallgatta. Meglehet. De az Úr ritkán válaszol ilyen gyorsan és ilyen látványosan. Az emberek pedig hajlamosak istennek tulajdonítani azt, amit nem értenek - vagy amit nem mernek megérteni. A cipőm talpa alatt megreccsent egy kavics. Liam. Ha tényleg boszorkányság áll a háttérben, akkor a fiú vagy áldozat, vagy eszköz. Egyik sem menti meg attól, hogy beszélnie kelljen. Kíváncsi vagyok, milyen hangja van. Vajon félni fog? A legtöbben félnek, mikor szembesülnek velünk, és ez így van rendjén. A félelem igazmondóbb, mint bármelyik eskü. Amikor az ember remegő kézzel fohászkodik az irgalomért, akkor szoktak kibukni belőle az apró, alig észrevehető igazságmorzsák. De mi van, ha a fiú nem fél? A fekete csődör türelmetlenül dobbantott a sárban, mintha érezné a körülötte vibráló feszültséget. Lassan, kimérten léptem mellé, végigsimítottam az izmos nyakon, majd egy határozott mozdulattal felkapaszkodtam a nyeregbe. A bőrszíj halk roppanással feszült meg ujjaim alatt, ahogy biztos kézzel megragadtam a kantárt. Magasabbról a falu még kisebbnek, még jelentéktelenebbnek tűnt, egy elfeledett foltnak a határvidék nyomorúságos térképén. Megvártam, hogy a többiek is nyeregbe szálljanak. Az idő nekünk dolgozott - de csak addig, amíg nem élünk vissza a türelmével. Cím: Re: Ars Occulta Írta: Csámpás - 2025. 03. 21. - 20:15:20 (https://i.imgur.com/qxZ6URc.png) I. Szakasz: Az érkezés III. Kör M Á G U S O K - Ez nem jó hír... – mondta Thomas – ha sokáig nem látsz vadászt, általában a nyomodban vannak... – kezével megdörzsölte nyakán a hosszú sebhelyet. Minden bizonnyal átok okozta. –Folytatnunk kellene az utunkat az írekhez – intézte szavait társai felé. Bár a tenger négy napnyi járásra volt, manapság zsupszkulcs nélkül képtelenség volt átjutni. Szóltak pletykák ugyan egy ősi, elfeledett varázslat új népszerűségéről, amivel ellehet tűnni a semmibe és felbukkanni az ország másik felén, de túl sok volt a rémhír semmiben feltűnő belsőségekről és végtagokról. Giada szavai jól láthatóan célba találtak, Eleanor szemében összegyűltek a könnyek és valamivel gyengédebben nézett a két idegenre. Nagyot sóhajtott és megköszönte a kedves szavakat és felajánlásukat. - Azt hiszem igazatok van... biztosítani kellene a terepet, mielőtt nyugovóra térünk. – bólintott – veletek megyek, már ismerem a környéket. Thomas, Édouard, ti addig pakoljatok össze, hogy hajnalban indulásra készek legyünk! - Szhehíntem váhnunk kellene – mondta Édouard – Csák ámíg nem kápunk híht vadászokhól, meszhe tőlünk... - Nem. Eleget vártunk, túl régóta vagyunk egyhelyben. – folytatta el a vitát Eleanor csírájában, mint egy szigorú anya. – Induljunk, hogy napnyugtára visszaérjünk. Velem tartotok hát? – kérdezte Winthropot és Giadát. V A D Á SZ O K Henry fizetsége meghozta a jussát és a kocsmáros elárulta nekik a pásztorfiú nevét és hogy hol találják. Wesley vezetésével meg is indult a négyes a lovaikon. - Nem értem – szólalt meg Tobias – miért rossz az, hogy meggyógyítottak egy beteget gyereket? Ez már nem az első hasonló kérdés volt az ifjú vadásztól. Bár próbált mindig hasznos lenni a küldetések során, a többieknek feltűnhetett már a tény, hogy még sosem ölt se boszorkányt sem pedig varázslót. Megrakta ugyan a máglyát, de valahogy a meggyújtásoknál már nem volt jelen. Fekete lovaik gyászos sötétséget hordoztak magukkal a tört-fehér gyapjas rengeteg szélén, melynek sűrűjében ott állt a fiú. A fiú pirospozsgás arca és elevensége, ahogy forgatta hosszú pásztor botját nem igazán utalt arra, hogy súlyos betegségből épült volna fel. Fejébe nemezsapka volt húzva, kabátjába meg háromszor belefért volna. - Te, fiú! – szólt oda neki Alistair – beszédünk van veled, gyere ide! A fiú szemében megcsillant valami, hogy félelem volt-e vagy tisztelet, nem lehetett kivenni. Engedelmesen áttört a bárányok sűrűjén, ahogy közelebb ért arcáról már lerítt a gyanakvás. - Mit akarnak tőlem? – tette fel a kérdést, ahogy végigmérte a vadászokat. Cím: Re: Ars Occulta Írta: Winthrop Hardy - 2025. 03. 21. - 22:58:04 (https://www.pngarts.com/files/17/Halloween-Skull-PNG-Download-Image.png) (https://www.pngarts.com/files/17/Halloween-Skull-PNG-Download-Image.png) (https://www.pngarts.com/files/17/Halloween-Skull-PNG-Download-Image.png) ✠✦✠ Ars Occulta ✠✦✠ ❧ Not all demons live in Hell ❧ 18+ aktuálpolitikai utalások, gyilkosság, mint központi téma Nem akkora szörnyeteg ő, mint amit a londoni rémtörténetek sugallnak róla. Lehet, kedves olvasóm, talán tényleg lehet, hogy tapad némi vér a kezére, és talán olykor-olykor tett morálisan megkérdőjelezhető dolgokat. Winthrop azzal saját maga is tisztában van, hogy még egy kelet-európai diktátort is hamarabb avatnak szentté, mint őt a tetteiért. Azt azért érdemes megjegyezni szintén, hogy minden szörnyűség ellenére, amit elkövetett, még mindig ő ártott a legkevesebbeknek eme világbeli létezése során. S legalább végig az áldozatok szemébe nézett, ahogy kihunyt belőlük a fény, és ezzel beteljesítse azokat a jóslatokat, amiket révületei során megtapasztalt és előre látott. Nem, Winthrop még maga sem tudja igazán meghatározni, hogy mi történik vele ilyenkor. Azonban két dolog biztos. Az egyik, hogy ezek a rémképek még soha, de soha nem hagyták őt cserben, mindig az igazat, és a valódi igazat mutatták. A másik pedig a Halál. Így aztán, amikor Giada szavakkal is kifejezi azt, hogy mi mindent meg nem tett nőtársaiért, még az ő szemei is könnybe lábadnak meghatódottságától. Megtisztelve érzi magát, hogy bizalmasává, már akár barátjává is fogadhatta az ázsiai leányt, még ha úgy sejti, csak a különleges körülmények azok, amik összekovácsolták őket. Ruházatának rongyos, koszos, hosszú ujjaival megtörölgeti a szemeiben összegyűlt könnyeket. Nincs igazság eme világon, hogy a hozzá hasonló, semmirekellő csavargókat egy kalap alá veszik az ilyen önzetlen szentekkel, mint amilyen Giada vagy éppen Eleanor. Na meg a kis Thomas, az ártatlan kis Thomas… Milyen fiatal, mégis ő az, aki a legbölcsebbnek bizonyul jelenleg. Igaza van, túl nagy a csend, mint a legsötétebb és legpusztítóbb vihar előtt. - Akkor várj egymagad. – válaszol a franciának, miután megerősíti Eleanornak, hogy vele tart. Ha meg akar halni, és még segítséget se vesz igénybe hozzá, akkor nem fogja útját állni. Várja csak egyedül a biztos halált. De az övét ne akadályozza. Hisz abban, hogy a tartós túlélés kulcsa az, hogy állandóan mozgásban marad. Talán nincs különösebb ingósága a furulyáját és az olykor összelopott dolgokat leszámítva, de épp ez az, ami már annyiszor megmentette a sejhaját. A zsebében elfér minden, amire szüksége van. Magabiztosan áll fel ültő helyéből, indulásra készen, ahogyan a beszélgetés zsivalya is csillapodni látszik. A szék nyikkan egyet a hirtelen mozdulat folytán, mert hát a bútor már legalább olyan régi, mint ő maga. Derült mosolya lelohad arcáról, és erőlködve kapaszkodik az asztalba. Megdermed a mozdulat közepén, az idő ugyanis már nem hat megfelelően elméjére, és a világ is megbillen harmóniájából. Lelki szemei előtt vizet lát, melybe egy üvegnyi tintát öntenek. A fekete anyag szétterjed a vízben, a határozott szélei pedig épp úgy mosódnak el, ahogyan az ő valósága is. Nem létezik már jelen, sőt, talán nem létezik ő maga sem. Eleven, egészséges arcú fiút lát, aki őszintén csodálkozik rá a lovaikon érkező utazókra. Négy paripa hozza magával a könyörtelen, kínzó kegyetlenséget, amit úgynevezett istenük akaratának álcáznak, felmentve magukat a gonoszság vétkétől. Érthető a hajtóvadászat egy olyan aljas gyilkos ellen, mint Winthrop. De aki a kompánia többi felére is feni gyilkos ösztöneit, annak a gaztetteire nincs mentség, mert az hatalomból öl, nem pedig félelemből, nem haragból. Mint az Apokalipszis négy lovasa, hozzák magukkal a veszedelmet. Talán nem mindannyiuk érti, miért akkora baj az, hogy meggyógyult a fiú. Ők inkább az elmúlását, pusztulását akarják. Nekik semmi se szent, mert a szavakat addig használták, míg azok teljesen elkoptak, elveszítették súlyukat. A képek innentől zavarosak, a képzeletbeli tinta beszennyezi a látomást. Az ifjú kinyitja a száját, de a hangok disszonánsan, hamisan zsonganak. Egyszerre tart titkot és egyszerre beszél. Mintha elfeledte volna, mégis kinek köszönheti az életét. Winthrop lábai megroggyannak a látomás súlyától, és ittléte óta először a teljes csend borul rá ezekben a másodpercekben. Elveszíti az egyensúlyát, és a padlóra zuhan. Csak sután képes megkapaszkodni a székben. A látomás utóképei úgy vibrálnak szeme előtt, mint a harang kondulása, ha túl közel állsz hozzá. Fülében pedig még mindig cseng a négy lovas paripájának közeledte. - A vész négy lovasa vágtat a porban. Adományuk a pusztulás, társuk pedig egy isten, akire hivatkozni lehet, ha ölni kell. – elrévedő tekintete fókuszálatlanul tekint felfele. Mint aki még mindig egy másik idősík peremén áll. A látomást halk, de határozott dalba foglalja. - A fiú arca tiszta és fiatal. Hangja magával hordoz számunkra egy ajándékot vagy egy átkot. Reményt, ha emlékszik még, kinek köszönheti lélegzetét. Kárhozatot, ha az Apokalipszis Négy Lovasa ármányaival nagyobb hatást kelt rá. – hangja egy pillanatra sem remeg meg, ellentétben kezeivel, amikkel alig tud megkapaszkodni a székben. A dal még akár kellemes is lehetne, ha a súlya nem nyomná ennyire őket. - Mit rejt majd a szólama? Igazság, vagy hazugság – elég, hogy mutathasson ránk. Aki hallgat, még beszélhet. Aki él, még elárulhat. – tekintete nem tisztult ki teljesen, azonban mégis megpróbál felváltva Eleanor, Giada és Thomas szemeibe nézni. - Itt vannak, ne várjunk tovább. Aki még pakol, az már nem fog elindulni. – a dalt befejezi, utolsó szólama határozott kijelentés. Nem lehet itt semmi, ami elég fontos ahhoz nekik, hogy meghalni érdemes legyen értük. Cím: Re: Ars Occulta Írta: Giada K. Dargan - 2025. 03. 26. - 21:16:22 Morning, keep the streets empty for me (https://www.youtube.com/watch?v=jWFb5z3kUSQ) (https://i.pinimg.com/originals/d9/ae/f3/d9aef3349d942dcc50e09b2a912806bc.gif) A szemem megakadt Thomas sebhelyén, még nálam is fiatalabb lehet és mégis mennyi mindent élhetett át, talán éppen ezt a sebet is egy vadász ejtette rajta. Ami azt illeti, igazat adtam neki. Jobban szerettem a vadászokat látni, mint semmit sem tudni róluk, praktikusabb volt megfigyelni és lódulni a magam dolgára, mint kivárni, hogy ők figyeljenek meg engem, volt ezzel kapcsolatban egy rossz érzésem, ami azt súgta, hogy baj talán nincs is már olyan messze, mint azt gondoljuk. Eleanor valóban bajba sodorta a szedett-vedett csapatot, ebben igaza volt a kellemetlenkedő franciának, de , ha akartam sem tudtam volna hibáztatni. Ezért is fedtem fel a történetem ezt az egészen hasonló kis szeletét, a reakció pedig hasonlatos volt, ahhoz, amire számítottam. Ha szokásom vagy gusztusom lenne más embereket megérinteni, talán most a kezéért nyúlnék és alig észrevehetően megszorítanám, de mivel ez nem jellemző rám egy biccentéssel reagáltam a szemében megjelenő könnyekre, mintha csak azt mondanám: "ilyen a mi sorsunk”. A saját bajunkat még elbírjuk, de a másét…én sem tudtam nézni azt a nőt, a karján kék zöld foltokkal, felrepedt szájjal, terhesen. Egyszeriben mintha nem lett volna más választásom, mint megtenni, amit megkövetelt a becsület és szolidaritás. A szamuráj védi a gyengéket, a gyermekeket és az asszonyokat, és bár én sosem lehettem szamuráj, az ő elveik szerint éltem az életem, szinte felfoghatatlanul messze Japántól. Most sem volt kérdéses a válaszom, meghajtottam a fejem, hogy jelezzem, oda megyek, ahol szüksége van rám. Szerencsémre az arcom az asztallap felé nézett, mikor Édouard tiltakozni kezdett, így nem látta az alig egy másodpercre megjelenő undorodó fintorom. Winthrop hamarosan ki is mondta, amire magam is gondoltam. Gyávákra nincs szükség, egy ilyen nyámnyila alak csak lassítana bennünket. Fel is állok, hogy magamra vegyem a köpenyem, aminek csuklyája majd jótékony homályba burkolja az arcom, mikor Winthropon úrrá lesz valami. Gyors léptekkel sietek elé és bár nem érintem meg, igyekszem vele felvenni a szemkontaktust, de esélyem sincs rá. Most nem úgy lát, mint máskor, a tekintetéből arra tudok következtetni, hogy ebben a percben nem is igazán létezünk számára. Látomása lenne? Intek a többieknek, hogy ne közelítsék vagy zavarják meg ebben az állapotban, talán jól is teszem, mert beszélni kezd. Furcsák a szavak, az értelmük meglehetősen ködös, mikor egy fiúra utal, Eleanorra pillantok és kellemetlen érzés, ami már korábban is bújkált bennem, csótány módjára mászik fel a gerincemen, hogy elérje a nyakamat. Odakapok és hangosan kiroppantom az ízületet. Bajban vagyunk, mondanám, de nem teszem. -くそ！-sóhajtok gondterhelten és már fogom is a batyum, hogy arra menjek, amerre szükséges vagy amerre látok. Ennyit a biztonság tűnő illúziójáról! Vannak kétségeim azt illetően, hogy hasznos-e együtt maradnunk, de ennek egyelőre nem kívánok hangot adni. Az egyetlen, amiben igazán biztos vagyok, az az útivarjamhoz való ragaszkodásom. Cím: Re: Ars Occulta Írta: Henry J. Mirol - 2025. 03. 29. - 18:57:52 ARS OCCULTA (https://media.istockphoto.com/id/165418688/photo/gold-coins.jpg?s=612x612&w=0&k=20&c=W_iDMU-vEDHzl-B6Gh1HeVuEhfloV7RD6SzwW6JOMw0=) vigyázat, nyomokban káromkodást tartalmaz - 16+ A sikeres kihallgatás után megkezdtük a küldetés következő fázisát. Ward kérdésére látványosan megforgattam a szemem a lovon ülve. - Jó kérdés... vajon mi? - kérdeztem vissza, de erre már nem vártam választ. A muglikkal és a kviblikkel az volt a baj, hogy képtelenek voltak elviselni a varázslók és boszorkák miatt érzett kisebbségi komplexusukat. Az eddigi kihallgatások során még nem volt rá szükség, hogy megmutassam, milyen adomány van a birtokomban, és remélhetőleg most sem kell majd élnem vele... Fogalmam sincs, mit szólnának ezek az anyaszomorítók ahhoz, ha tudnák, hogy gyakorlatilag élet-halál ura vagyok. Ezt biztosan egyikük sem nézné ki belőlem. Pedig a családom birtokában lévő Mirol medál a legértékesebb örökségem, amit a nagymúltú família hagyott rám. Ahogy beértünk az erdő sűrűjébe és megpillantottuk a pásztor fiút, egy pillanatra elkapott a gyomorgörcs. Kérlek ne mondj semmit... csak ne mondj semmit! - mantráztam magamban, mert egyáltalán nem akartam, hogy kiadja a gyógyítói nevét. Az ugyanis csak azt jelentett volna, hogy újabb mágusokat kell elégetnünk a máglyán. Ugyan próbáltam úgy tenni, mintha ez az egész nem viselne meg, ez színtiszta hazugság volt. Most nagyon sajnáltam, hogy nem álltam olyan mentális skill birtokában, amellyel szavak nélkül lehet kommunikálni másokkal. Nagyon örültem volna, ha eredménytelenül zárnánk ezt a napot, és nyom nélkül maradnánk. Gyűlöltem, amit csinálunk. És minden egyes nappal nőtt az ellenszenvem a vadászok irányában. Alapvetően nem tartoztam a radikális aranyvérűek táborába, akik abban hittek, hogy ki kéne irtani a varázstalanokat, de lassan kezdtem azt érezni, hogy ideje lenne megmutatni nekik, hol is állnak a táplálékláncban valójában. Nagy volt az esély arra, hogyha ilyen agresszívan folytatják a hadjáratukat a varázsvilág ellen, akkor egyszer majd sor is kerül erre. Amíg Vaughan nem adott ki nekem konkrét parancsot, addig nem is mozdultam, szótlanul megbújtam a sötétben. Vártam, hogy az a vakbuzgó Fawcett irányítsa az akciót, ha már egyszer ő volt kijelölve erre a 'nemes' feladatra. Közben akaratlanul is emlékezetembe kúszott a képsor, ahogy Elinor a kezeim között vérzett el. Életem legfájdalmasabb napja volt az, amikor egyszerre vesztettem el a menyasszonyomat és a születendő gyermekemet. Bár akkor a birtokában lettem volna egy olyan csodatévő varázsigének vagy főzetnek, ami ezt a srácot mentette meg... na meg persze az amulett sem jött volna rosszul. Nagy kár, hogy csak utána találtam rá. Cím: Re: Ars Occulta Írta: Wesley Fawcett - 2025. 03. 30. - 00:08:00 Ars Occulta A fiú léptei tompán süppedtek a fűben, ahogy felénk haladt. Liam. Egyszerű, rövid név, olyan, mint ő maga – egy pásztorfiú, semmi különös. És mégis, itt voltunk mi, felnőtt férfiak, vadászok, fegyverrel az oldalunkon, hogy kérdőre vonjuk. Nem először láttam ilyet. Azt a riadt, mégis gyanakvó tekintetet, ahogy a tekintete végigsiklott rajtunk. Tudta, hogy valamit akarunk tőle. Alistair megszólalt, én pedig hagytam, hogy a szavai elérjenek hozzá, mint a szél, amely végigsöpör a dombokon – de nem szóltam még. Figyeltem, hogyan mozdul, hogyan tartja a pásztorbotját, és hogy egyetlen bárány sem távolodott el tőle jobban a kelleténél. Valószínűleg nem először állt szemben olyan emberekkel, akik kérdezni akartak tőle. Vagy követelni. Leengedtem a vállam, hagytam, hogy a ló alattam mozdulatlan maradjon, majd lassan, egészen lassan leszálltam. Hagytam, hogy a föld súlya ismét magához húzzon, és egy lépést tettem előre. Nem voltam sem fenyegető, sem sürgető, csak egy fáradt ember, aki messziről jött, és aki kérdést hordozott a lelkében. - Ne félj tőlünk, Liam - szólaltam meg végül, hangomat olyan lágyra formálva, mintha egy gyermeket nyugtatnék. - Nem akarunk bántani, hiszen mi is segítségért jöttünk. - A fiú kissé megmerevedhetett, de talán nem lépett hátra. Talán kíváncsi volt. Talán csak meg akart győződni róla, hogy igazat mondok. A kabátom mélyéről előhúztam a gyűrött papírt, ujjbegyeimmel végigsimítottam a széleken, ahol az idő és az ujjaim már megkoptatták a grafitvonalakat. Egy régi este fénye derengett fel benne, a mécses táncoló lángja, ahogy a kislányom ceruzát fogott, és engem nézett: „Apa, maradj így.” Ott voltunk a papíron, ő és én, a vonalak még gyermekien bizonytalanok, de az arcán a mosoly… az élőbb volt, mint bármi más ezen a komor földön. Néztem a rajzot, és hagytam, hogy a múlt megint magához rántson. A szívemben csend volt, valami fájdalmasan békés csend, amelyben csak az emlék kopogott, mint egy fáradt vándor az idő kapuján. - Tudom, hogy meggyógyítottak - folytattam halkan, úgy, hogy a többiek is hallják, de mégse tűnjön kihallgatásnak. - És tudod… a lányom is nagyon beteg. - Egyetlen szót sem kellett tennem hozzá, a szemem elvégezte a munka többi részét. Engedtem, hogy lássa bennük a reményt - azt az eszelős, makacs hitet, amely még akkor is ott parázslik, amikor minden más kialudt. A kétségbeesést, amely úgy fojtogat, mint a sűrű köd egy hajnali úton, és az ember csak botorkál benne, próbálja megtalálni az irányt, de minden lépésnél elveszít egy darabot abból, ami még emberré tette. A csendes könyörgést, amely ott szunnyad minden apában, ha a gyermekéről van szó - azt a hangtalan imát, amit sosem mondunk ki, mert az ajkainkról a világ csak gyengeségként olvasná le, de a szívünk mélyén mégis ordít. Nézz rám, és értsd meg, hogy a haragom, a keménységem, minden tettem mögött ott lapul ez az egyetlen igazság: ő érte bármit. Bárkit. - Segíthetsz rajta, Liam - szólaltam meg, a hangom nyugodt volt, de a szavak súlya alatt még a levegő is sűrűbbé vált. - Nem akarlak bántani téged, nem akarom, hogy bajod essen. Csak tudnom kell az igazságot arról, hogy ki volt az, aki téged is meggyógyított? Ki volt az, aki ezt az ajándékot adta neked? Egy pillanatra elhallgattam, hagytam, hogy a szavaim megüljenek benne, ahogy a kavicsok süllyednek el a tó fenekére. A fiú tekintete ide-oda járt, mintha keresné a kiutat ebből az egészből, mintha valahol a kocsma repedezett falai között ott lenne a válasz, amit kimondhat anélkül, hogy elárulna bárkit is. Lassan, kimérten léptem közelebb, és lehalkítottam a hangom, hogy csak ő hallja. - Nem kérek sokat, Liam - folytattam csendesen. - Egy név, egy hely, egy jel. Bármi, amit tudsz. Ha segítesz, gondoskodom róla, hogy senki ne bántson. - egy pillanatnyi szünetet tartottam, hogy érezze a jelentőségét. - Az apám földjén mindig van hely egy dolgos kéznek. Egy fiú, aki ért a jószághoz, aki megdolgozik a kenyeréért, sosem marad éhes. Ha akarod, segíthetek neked új életet kezdeni egy fényűző gazdaságban. És vártam. Vártam, hogy a fiú, akinek talán fogalma sincs, milyen erők vonják őt most egy világos vagy egy sötét ösvényre, eldöntse, mit felel. Cím: Re: Ars Occulta Írta: Csámpás - 2025. 04. 01. - 09:03:41 (https://i.imgur.com/qxZ6URc.png) II. Szakasz: A Hajsza I. Kör M Á G U S O K Ahogy Winthrop megtorpant és a révület átvette az uralmat felette, megállt a levegő a menedékben. Bár Giadára hallgatva, senki sem zavarta meg a varázslót, Eleanor és Thomas aggodalma kiült az arcukra. Az előbbi arca csak komorabb lett, amikor meghallotta a jóslat szavait a fiúról. - Látó vagy... – szinte suttogta a szavakat a nő. - Hát ez pompás! – kurjantott fel Thomas örömittasan – egy látó! Ennél nagyobb szerencsénk nem is lehetne! Édouard érzelmei kivehetetlenek voltak, mióta leoltották igencsak elcsendesedett, de mintha egy kósza mosoly átfutott volna az arcán. Winthrop kijelentései ellenben egyértelműek voltak, de a francia azért pakolászni kezdte a holmikat egy tértágított zsákba. - Nem halottad?! Nincsen erre időnk! – szállt vele vitába Thomas. - ’Ónápokig tártott esszekett összegyűjteni, nem fógom itten ’agyni! – viaskodott miközben bevágott a zsákba több fiolányi gyógynövényt és egy fél kenyeret. Fiatalabb társa, aki látta, hogy több értelme van segíteni neki, mint leállni veszekedni, szintén elkezdett mindenfélét a zsákba szórni. A jelenet valahogy egyszerre volt komikus és kínos, ellenben egy hangos pukkanás törte meg. Valaki elhagyta a védőbűbájok körét. Eleanornak már nyoma sem volt. - Biztos a fiúért ment – hüledezett Thomas Giada és Winthrop tekintetét keresve. V A D Á SZ O K Liam ugyan érdeklődve tekintett a grafitrajzra, de hitetlenkedve Wesley-re. Vonásai megkeményedtek, mintha éveket öregedett volna pár pillanat alatt és vadászok talán megértették, hogy ez a fiú már nem gyermek, hiszen a haláltorkából lett megmentve. - Anyám imádkozott a gyógyulásomért. – jelentette ki tőmondatban, keményen belenézve [color=#seagreen]Wesley[/color] szemébe. – Kétségbe vonnák Isten csodáit, uraim? Egyértelműen nehezebb dolguk lesz a fiúval, mint a kocsmárossal – kérdéses, hogy a vesztegetés mennyire fog itt működni. Okos volt a fiú, de nem bízott a vadászokban, a jövőbeni jólét ígéretei nem fogtak rajta, mással kell próbálkozni. Talán ez lehet a logika, ami miatt a kapitány intett Henrynek, hogy ideje elővenni az erszényt megint, bár nem hallhatta Wesley utolsó szavait a fiúhoz, egyértelműen megvehetőnek tekintett minden embert. Tobias hirtelen felkiáltott és ruhájának ujját felhúzva egy koromsötét kereszt tetoválásra tekintett bal alkarján. Ritka volt az ilyen tetoválás, csak azok viselték, akik már gyermekkorok óta az egyházhoz tartoztak, üzenni tudtak egymásnak. Persze olyanok tervezték, akik sosem jártak a Roxfortba, ezért tökéletlen volt, csak bizonyos távolságon belül működött. Most, ahogy Tobias és a többiek rámeredtek a tetoválásra, látták, hogy az meg van duzzadva és ütőér módjára lüktet. - Itt vannak... – sziszegte Vaughan. Cím: Re: Ars Occulta Írta: Winthrop Hardy - 2025. 04. 01. - 12:23:06 (https://www.pngarts.com/files/17/Halloween-Skull-PNG-Download-Image.png) (https://www.pngarts.com/files/17/Halloween-Skull-PNG-Download-Image.png) (https://www.pngarts.com/files/17/Halloween-Skull-PNG-Download-Image.png) ✠✦✠ Ars Occulta ✠✦✠ ❧ The Lord doth watch from on high; see thou makest thy performance worthy of His gaze. ❧ Tartja a szemkontaktust a közönségével, akik az eddigiektől eltérő előadást hallhattak tőle. S bár a látott képeket dalba foglalta, ezt most aligha követhette taps, és a figyelem sem páratlan baritonjának köszönhető. Mintha nem csak a többiek tekintetébe, hanem egyenesen a valóságba és a jelenbe kapaszkodna – épp úgy, ahogyan keze is az asztallapba az imént, amíg a képek kínozták őt a Végzet mind a négy lovasáról. Nem ez volt az első, hogy éberen álmodott, bár ő maga sose tudta meghatározni, hogy mi is az, ami történik vele ilyenkor. Hol üzenetet kap a veszélyről, hol pedig sugallatot arról, hogy ő milyen veszélyt jelent majd másokra. Ezen világmindenség összes tényezője közül csak egy valami biztos: hogy ezek az éber álmok sohasem hazudnak. Még nem tisztult ki a feje teljesen hozzá, de már látja, hogy Giada nem kételkedik a dalában, és az egyetlen ésszerű lépést teszi meg: összeszedelőzködik, hogy menekülni tudjon. - Egy árnyék vagyok, ami néha belenéz a sötétbe. – válaszol Eleanornak, szemeiből azonban még mindig a riadtság és a félelem olvasható ki. Nem tudja nevén nevezni a dolgot, hiszen ezt soha senki nem tanította neki. Csak mint egy hirtelen lavina, rászakad valami ilyenkor, hogy eltemesse őt. Nincs ennek neve. Nincs rendszere. Senki nem kérdezte, akarja-e. Csak jön, elsöpör – és minden alkalommal elvesz valamit belőle. - Akkor ragadd meg velünk O’Fortunát, mert az olyan változó, mint maga a fényes Hold! Hol növekszik, hol fogyatkozik – de tétova elme nem penget húrt, a Sors azonban fájdalommal sújt. S tán a kereken és üresen keringő Vadhold most reményt keltett, jót üzent, legközelebb késsel torokhoz szegezve kelt. – a kést pedig az ő kezei fogják odaszorítani. Nem lenne páratlan példa. Nem ok nélkül menekül a nagyvárosokból, és talán nem is ok nélkül üldözik őt. A Thomasnak szánt válasza talán nem nyílt, nem egyértelmű, de várja tőle azt, hogy eldöntse: a francia füvei és hónapok óta összeharácsolt javai a fontosabbak számára, vagy a pulzusa. Nem fogja megismételni magát. Elmondta azt, amit hallaniuk kellett – ha itt akar meghalni, akkor meghalhat. De ő bizony nem marad. Egyedül Eleanor és Giada azok, akik kellően komolyan vették szavait. Van az a szituáció, amikor a pánikkeltés nem felesleges, az esély arra, hogy az inkvizíció a közelben van, és épp rájuk vadászik, pedig pont elég erre. Csak Giadát várja meg, hogy van-e még bármi, amit szeretne elintézni, például megpróbálja-e meggyőzni a pakolókat. A maga részéről szerencsésen nem kell ilyesmivel bajlódnia, hiszen még a kabátját se vetette le, mióta megérkeztek. Az összes ingósága, a pálcája és a koboldtól lopott iránytű mind elfértek a zsebeiben. Indulásra tulajdonképpen készen állnak, de nem akar itt hagyni semmit ajándék nélkül. A koboldtól lopott iránytűt lopva megmutatja Giadának, és sokatmondó pillantást vált vele. Hacsak azóta nem mutat mást az eszköz, akkor továbbra is a francia felé tájol. Ezután a pálcáját is a kezébe veszi, az iránytűt pedig célzottan elhelyezi közvetlenül a védőkörön kívül, a katakombák szűk bejáratánál, a földön. A hely most hirtelen inkább tűnik csapdának, ha itt maradnak, akkor nem lesz hova menekülniük. - A túlélés kulcsa, hogy semmi sem feláldozhatatlan. A fájdalom pedig értékes, ha jó kezekbe kerül. – magyarázza Giadának, majd közvetlenül az iránytű mutatójára szegezi a pálcáját, és először egy Diffindo varázslattal próbálja használhatatlanná tenni azt. Még csak az kéne, hogy az inkvizítorok ezt használva a nyomukra bukkanjanak. Ezután pedig megpróbálja megátkozni (https://harrypotter.fandom.com/wiki/Flagrante_Curse) az eszközt, bízva benne, hogy a katakombák egyetlen bejáratánál hagyott, csillogó kobold ereklye kellően figyelemfelkeltő lesz – mintha valaki csak sietségében ejtette volna ki a zsebéből azt. Bízik abban, hogy ha egy inkvizítor megtalálja, kezébe véve égető és fájdalmas meglepetés éri majd. Ha rajta múlna, az egész katakombarendszert öröktűzzel perzselné fel, de nem kíván több időt vesztegetni itt. Amint végzett a művelettel, minden mindegy alapon átváltozik animágus alakjába, hogy ilyen módon kezdjék meg a menekülést. A magasból jól látja majd, hogy merre leselkedhet nagyobb eséllyel veszély, és időben tudja figyelmeztetni útitársát. Cím: Re: Ars Occulta Írta: Henry J. Mirol - 2025. 04. 02. - 21:36:14 ARS OCCULTA (https://media.istockphoto.com/id/165418688/photo/gold-coins.jpg?s=612x612&w=0&k=20&c=W_iDMU-vEDHzl-B6Gh1HeVuEhfloV7RD6SzwW6JOMw0=) vigyázat, nyomokban káromkodást tartalmaz - 16+ Őszintén felfordult a gyomrom attól, ahogy Fawcett manipulálni próbálta a srácot. Egyre inkább úgy éreztem, hogy csak az én morális iránytűm van itt a helyén. Lefizetni valakit egy dolog, de az, ahogy eljátszotta, hogy meg akar menteni valakit a fiú csodája révén... nos... undorító volt. Alig sikerült lepleznem az arcomon eluralkodó undort, amikor Alistair néma parancsára én is közelebb léptem a fiúhoz. Nagyon jól csinálod... - mantráztam tovább a felé küldött mentális üzenetet, amiről persze tudtam, hogy nem ér célba. A vallásos csoda hazugsága a lehető legjobb út volt, amit választhatott. Elvégre ki vonná kétségbe egy hívő szavát? Botor húzás lett volna, még a mi részünkről is. Reménykedtem, hogy elúszik ez a lehetőség, még mielőtt igazán belemelegednénk a faggatózásba. Azért nyíltan nem mertem ellenszegülni Vaughannel, elvégre ha már ennyit szívtam, nem akartam börtöncellában sínylődni. - Liam... még véletlenül sem vonnánk kétségbe az Úr csodáját, de ha tudsz abban segíteni, hogy kik voltak jelen a nagy feltámadáskor, és milyen eszközökkel segítették a mindenhatót... nos... nem maradnánk hálátlanok - húztam elő egy újabb csilingelő csomagocskát a zsebemből, amiben szintén megbűvölt érmék voltak. Ezúttal őszintén reméltem, hogy a pásztor együttműködik majd. A saját érdekében. Csak találj ki valami hamis nevet... küldj el minket jó messzire innen, és addig lesz időd elmenekülni a családoddal - küldtem felé a ki nem mondott szavakat, ám hogy ráérzett e a tanácsomra, vagy sem, az a köd homályába látszott veszni. Ward váratlanul egy kereszt tetoválást kezdett mutogatni nekünk, amit én eddig még nem is láttam. - Mi a franc?! - szaladt ki a számon, ahogy az ikonikus, duzzadó jelet figyeltem. Hogy mi fog történni, nem tudtam volna megjósolni, de elkezdtem a menekülés lehetőségén agyalni. Ha itt rajtaütés lesz, márpedig Vaughan szavaiból erre következtettem, abba én nem akarok beledögleni, nekem egyetlen keresztes hadjárat sem ér ennyit. Közben az a spontán ötletem támadt, hogyha már itt kell hagynom mindent, akkor jó lenne ezt a kilépőt valami jóra használni... és mondjuk megmenteni Liamet is. Elég közel álltam hozzá ahhoz, hogy egy mozdulattal dehoppanálhassak vele, és úgy éreztem, ha eljön a pillanat, nem fogok habozni... Párizsban volt egy jó cimborám, aki már régebben felajánlotta, hogy menedéket nyújtana, amíg elvonul a fejem felől a vihar. Talán épp most jött el a nap, amikor élni fogok a felajánlással. Cím: Re: Ars Occulta Írta: Giada K. Dargan - 2025. 04. 05. - 19:05:25 Morning, keep the streets empty for me (https://www.youtube.com/watch?v=jWFb5z3kUSQ) (https://i.pinimg.com/originals/d9/ae/f3/d9aef3349d942dcc50e09b2a912806bc.gif) Ahogy ott állok és Winthropot hallgatom, eljut az agyamig a felismerés, hogy ez az egész út, a furcsa, néhol indokolatlan szimpátiával teli pillanatok, a valahova való megérkezés érzése csak egy-egy macskakő volt egy olyan úton, ami tragédiához is vezethet. Négy lovas, remek szám, Japánban úgy kerülik, mint a dögkutat illik, eleve, amiből három van, abból a negyedik minden bizonnyal halált hoz. Apám mindig ezt mondta, de nem hittem neki, azt gondoltam, hogy csupán babonás vénember, aki még az angol nyelvet sem beszéli igazán jól. Mikor újra elkapom útitársam tekintetét, a feszült csend, ami eddig megtöltötte a termet most hangokra vált, sok-sok hangra. Van itt meglepetés, öröm, Éduard pedig fogalmam sincs mit csinál, leginkább feleslegesen húzni kezdi az időt. Nem érdemes annál több dolgot magadnál tartani, mint amit egy könnyű batyuban bármikor a hátadra vehetsz, ez nem régi japán bölcsesség. Ez olyan tapasztalat, aminek hála most perceken belül útrakész tudtam lenni. Ellenben ez a nyomorult lélek csak pakol, mintha nem lenne holnap és valljuk be, lehet, hogy nincs is. Szívem szerint rárivallanék, hogy induljon meg, vagy én rugdosom ki innen, de egyrészt ez nem illene az imázsomhoz, másrészt pedig angolul nem mondhatom, japánul pedig nem értené. Minden, amit teszek, hogy kimeresztett szemmel intek feléjük, de talán még ezt sem kockáztattam volna meg, ha előbb látom Winthrop kis iránytűjét, ami egyenesen a kellemetlenkedő alak felé mutat. Ez nem lehet jó jel, ebben biztos vagyok. Hagyom a másikat működni, miközben hajszálakat keresek, kiváltképp olyat, ami a franciához tartozhat és ha esetleg oda jutna a helyzet, hogy be kell sároznom valakit, még jól jöhet. Nem szép dolog, de ha valakit feláldozhatónak találok a társaságból, az ő és nem is nagyon tett azért, hogy megváltoztassam a véleményemet vele kapcsolatban. Éppen azért bólogatok olyan lelkesen arra, amit Winthrop mond, körbe is tekintek, hogy készen állunk-e a sürgős távozásra, mikor realizálom, hogy Eleanornak se híre sem hamva. Ijedten szívom be a levegőt és szemöldökeimet összehúzva az útitársamra tekintek. -Eleanor…-formálom a szót hangtalanul, meglepően jól leolvasható angolsággal, Thomas szavait hallva pedig kissé elfog a pánik. Ha valakit nem szeretnék feláldozni az éppen ez az asszony lenne, aki olyan hasonló hozzám, bár úgy tűnik valamiben mégis különbözünk. Hogy lehet ilyen elővigyázatlan! Ha a vadászok itt vannak az első célpontjuk a fiú lesz, ez olyan tiszta, mint az Arakava vize. -Megu kell találnunku Eleanoru, biztosan bajban van... leszzu-mondom leginkább Winthropnak, de nyilván Thomasban is bízom azt illetően, hogy nem hagyná szívesen sorsára a nőt, aki segített neki. Idegen tőlem ez a végtelen jóindulat, de Eleanor is mutatott felém bőven, mikor befogadott, pedig egy olyan arc, mint az enyém jól megjegyezhető a falusiak számára és könnyen felkelti a vadászok érdeklődését. Magam annyival járulok hozzá a sikeres eltereléshez, hogy Winthrop átka mellé, még egy bíboránizst tartalmazó keveréket locsolok szét a katakomba fala mellett, mely rettenetes erős, döglött halszaga mellett, fejfájást és hányást idézhet elő. Ez talán nyer nekünk még egy negyedórát. Közben Winthrop már varjú alakban emelkedik a magasban, én pedig még egy pillantást vetek a hátam mögé, szememmel Thomast keresve, majd csuklyámat a szemembe húzva neki is indulok. Cím: Re: Ars Occulta Írta: Csámpás - 2025. 04. 06. - 22:20:00 (https://i.imgur.com/qxZ6URc.png) II. Szakasz: A Hajsza II. Kör M Á G U S O K A katakombák sötét, nyirkos levegője a döglött hal bűzével vegyült, ahogy Giada végiglocsolta a köveket a bíboránizstől bűzlő főzettel. A védőbűbáj határa remegett mikor távotak, ütött az óra: itt volt az ideje bezárulni. Winthrop pálcájából átok sercent, az iránytű pedig — mintha maga is pánikba esett volna — hol Édouardra, hol a falu irányába fordult, mint egy megzavarodott madár, amely nem tudja, merre van az északi szél. A diffindó ártás nem használt az ősi kobold tárgyon. Az utolsó pillanatban, mielőtt a kör mögöttük újra zárult volna, a két menekülő — a varjúként szárnyra kapó Winthrop és az árnyként mozduló Giada — még egy utolsó pillantást vethetett hátra. És akkor... Thomas kiáltott. Fájdalmasan, torkot tépve, mint akiben a halál ragadta meg a hangot. Egy szívverésnyi időre a bűbáj nyílása kitágult, és azon át egy nyers, rémült látkép tárult eléjük: Thomas térden. A torkán vörös csík. Mögötte ott állt Édouard, mozdulatlanul, higgadtan, ahogy a pengéjét tartotta. Nem pálcával ölt. Kézzel. Tudatosan. Bal alkarján fekete kereszt éktelenkedett, mintha az egész világ előtt kiáltaná: nem közétek tartozom. Az árulás jele nem kérdezett, nem magyarázott. Csak lüktetett. A védőbűbáj ekkor végleg zárult. A látvány eltűnt. Csend lett. Egy újfajta csend. A Menedék — többé már nem volt az. V A D Á SZ O K A legelőn a bárányok megrezzentek, mintha előre megérezték volna a feszültséget. A pásztorfiú még mindig némán állt, egyik kezében Henry erszényét tartva. – Igazi? – kérdezte, halkan, a pénzre sem nézve. Tekintete sötét volt, megkeményedett — nem egy fiúé, aki hálás az életéért. Egy férfié, aki már túl sokat látott. A válasz azonban sosem érkezett meg. Egy hang robbant be a fák közül. A szél süvítése. Seprű. Mintha az erdő árnyai testet öltöttek volna, úgy repült elő egy női alak. Köpenye csapott, vörös haja zászlóként lobogott mögötte. Arcát eltakarta a sietség, de aki ismerte, tudhatta: Eleanor volt az. A mozdulata villámgyors volt, pontos, mint egy csapás. Liamet ragadta fel egyetlen lendülettel, karjával átölelte, és már emelkedtek is. – Árnyékuk vagyunk, de nem szolgáik! – kiáltotta. Hangja megremegtette az eget is. A fiú kiáltott. A vadászok csak egy szempillantásig haboztak. Tobias teszetoszán pálcát rántott, de Vaughan nem tétovázott. A csáklya, amit mindig az oldalán hordott, repült. Fém csattant fára, bőrre, faanyagra – a seprű nyelére csavarodott. Reccs. Az emelkedés megszűnt. A levegő megtagadta a támogatását. Zuhanás. Liam teste előbb csapódott a fűbe. Eleanor alig fél lépéssel mögötte. A seprű kettétört, mint egy kiüresedett csonk. A boszorkány teste még gurult néhány métert, majd mozdulatlanná vált. Madárraj rebbent fel. A bárányok szétszéledtek. A világ feszülten figyelt. Cím: Re: Ars Occulta Írta: Winthrop Hardy - 2025. 04. 09. - 11:55:06 (https://www.pngarts.com/files/17/Halloween-Skull-PNG-Download-Image.png) (https://www.pngarts.com/files/17/Halloween-Skull-PNG-Download-Image.png) (https://www.pngarts.com/files/17/Halloween-Skull-PNG-Download-Image.png) ✠✦✠ Ars Occulta ✠✦✠ ❧ The Lord doth watch from on high; see thou makest thy performance worthy of His gaze. ❧ Varázslata nem sikerül – így nem hagyja ott, a helyszínen, hiszen nincs értelme, helyette Giada kezébe süllyesztené azt, mielőtt még madárrá változva új távlatokat, új nézőpontokat és új kiutat keresne. Nincs értelme többet időzni ebben a halálcsapdában. Aki jön, még túlélheti. Aki még pakol, az hátramarad – Thomas nem hallotta szavait, nem kiáltott eleget, hiába figyelmeztette, hiába üvöltötte, menni kell, most, nem várhatnak tovább, Winthrop védőszentté nem válhat, különösen nem süketek és vakok számára. Ennyit a szerencséről, Thomas átkozott szerencséjéről, még ha azt a kést végül nem is ő szegezte a torkához! A fák közé reppenve csak reméli, hogy a francia nem volt tanúja a metamorfózisnak. Így is többet fedett fel saját magáról, nyomorultságáról, mint amennyi rá tartozna. Vívódik a harc és a menekülés dilemmájával, a józan ész ugyanis azt diktálná, hallgasson a túlélő ösztönére, és hagyjon ott mindent. Pár perce még meghalt volna Eleanorért. Aztán már akár ölni is képes lett volna érte. Azonban ezek csak múló fellángolások, mint egy nyári táncon a hirtelen jött szerelem. A nap első sugarai feloszlatják ezeket az érzéseket, és beköszönt a csúfos, hideg realitás. A valóság pedig kőkemény és hideg, mint a legfagyosabb tél. Nem kellett hozzá más, mint a Bíró, aki eljövén hozza magával az Haragot és Ítéletet. Könnyek napja a mai nap, mert eljött az elszámolás ideje! És nincs, aki irgalmazzon nekik. De ezért ő sem adja ingyen bocsánatát, és nem hallgatja meg inkvizítorok lator vágyát. Küldjék csak tűzre, rendezzék jó halála ügyét! Sajátkezűleg, varjú karmaival vájja majd szemét. A Kereszt nem vált meg, legfeljebb időt nyer. Megpróbálja kifigyelni, hogy égivándor társai, a lég kecses bajnokai honnan és merről indultak meg. Túl hirtelen, túl egyszerre történt mindez. A természet népei pedig csak ember elől menekülnek ilyen összeszedetten – vagy akkor, ha mellettük ember ember torkának esik. Giada akarata előtt fejet, tollat hajt. Meg kell adni az esélyt arra, hogy Eleanorral együtt távozhassanak. Giada tisztán láthatja az irányt, amerre elrepül, abból a célból, hogy mihamarabb felmérje a terepet. Szeretne még előtte megérkezni, hogy megnézhesse magának is, mi történik. Ha ez sikerül, egy fa lombjában, egy bokorban vagy az avarban elrejtőzve tart környezetfelmérést. Nem több ő most, mint egy ártalmatlan, apró madár, nem kelthet feltűnést. Amennyiben mégis felfedeznék, és gyanús lenne, akkor majd úgy csinál, mint aki megsérült, és emiatt nem tudott elrepülni a többivel. Régi praktika, mely eddig többször hasznára vált. Cím: Re: Ars Occulta Írta: Giada K. Dargan - 2025. 04. 09. - 20:47:26 Morning, keep the streets empty for me (https://www.youtube.com/watch?v=jWFb5z3kUSQ) (https://i.pinimg.com/originals/d9/ae/f3/d9aef3349d942dcc50e09b2a912806bc.gif) Mennem kellene, gyorsan nekiindulni és vissza sem nézni, de mikor Winthrop a markomba csúsztatja az iránytűt, az egyértelműen mögém mutat. Valami végigborzongat, ahogy megfordulok meghallom. Thomas… Tudtam, tudtuk és éreztük, az iránytű nélkül is biztosak lehettünk benne, hogy ez egy féreg, de, hogy áruló is lenne! Azt is tudnunk kellett volna, mert most megindulok a fiú felé, bár nem sokkal később meg is torpanok, hiszen vége. Nincs értelme, tulajdonképpen ő sincs már, pedig, ha hiszek az ösztöneimnek és nemes egyszerűséggel belerepítem a shurikenem a francia torkába már az első pillanatban,elkerülhettük volna egy ártatlan halálát. Dühös kiáltás hagyja el a számat, bár nem mondom ki, de őszintén remélem, hogy az áruló megértette, hogy új célt találtam Eleanor megmentését leszámítva, mégpedig minél előbb és minél fájdalmasabban végezni ezzel a patkánnyal. A batyumba süllyesztem az iránytűt és apró, nesztelen, de annál gyorsabb lépésekkel vágok neki a falu felé vezető útnak. Időközben egy terv kezd körvonalazódni a fejemben. Sok „és”, „ha”, valamint „talán” van benne, veszélyes kimenetele is könnyen lehet, de nem vagyok hajlandó letenni róla. Be kell ismernem, hogy nem igazán Thomasról szól, hanem az árulás tényéről és a megtorlásról. Tudom, a régi mondás szerint, aki megátkoz valaki, ásson két sírt. Én nyugodt szívem ásom meg a sajátom, ha az ilyenek velem pusztulnak. Két lehetőségem van, persze az egyikhez célszerű volna tudnom, hogy a sietve felszedett hajszálak ehhez rókalelkű franciához tartoznak-e, ezt viszont nehéz volna megállapítani, emellett azt sem zárhatom ki, hogy ő is épp ugyanoda siet, ahova varjú barátommal mi is tartunk. Akkor a terv ezen része értelmét veszti, nem lenne ugyanis kérdéses, hogy ki az igazi Édouard. Ez tulajdonképpen a biztos halál. Japán anyóka képében ezesetben több esélyem lehet, de a rasszom így is elárul, hiszen kevés esetben lehet errefelé egy faluban két japánnal találkozni. Egyelőre nem kell döntenem, emellett szerencsére épp olyan társaságom akadt, aki sokkal előrébb lát nálam. Felfelé intek Winthropnak, miszerint szólni kívánok vele. Amint mellém ér suttogva kezdek beszélni hozzá, tisztán érthető tökéletes angolsággal. -Van egy tervem, de ehhez te kell legyél a szemem és a fülem -magyarázom neki és kiemelem a zsebemből a százfűléfűzetet tartalmazó fiolát, hogy lássa mi is jár a fejemben- tudnom kell, hogy a francia a vadászokkal van-e. Jelezz, ha igen. Ennek tudatában követem az általa adott irányt magam is, a lehető leggyorsabban. Figyelem a lélegzetem, most nem fáraszthatom ki magam, szükségem van minden energiámra, mert nem tudok mindent megtervezni, túl sok a megválaszolatlan kérdés. Minden porcikámban érzem, hogy közeledem, amikor meghallom Eleanor hangját, amire az izmaim azonnal megfeszülnek. Nem halhat meg ő is, nem lehet így vége. Biztonságos távolságban állok meg és várom Winthrop esetleges jelzését, markomban pedig a hajszálakat szorongatom. Elkezdem magamban felidézni, hogyan is beszélt a féreg.Vajon tudom-e produkálni a megfelelő akcentust, ha szükség lesz rá? Cím: Re: Ars Occulta Írta: Henry J. Mirol - 2025. 04. 11. - 21:18:24 ARS OCCULTA (https://media.istockphoto.com/id/165418688/photo/gold-coins.jpg?s=612x612&w=0&k=20&c=W_iDMU-vEDHzl-B6Gh1HeVuEhfloV7RD6SzwW6JOMw0=) vigyázat, nyomokban káromkodást tartalmaz - 16+ Már a nyelvem hegyén volt a hazugság, de nem volt alkalmam ki is mondani azt. Egy pillanat alatt változott át a helyzet baljóslóból pusztítóvá. A semmiből repült be közénk a seprűs boszorkány, majd mielőtt bármelyikünk feleszmélhetett volna, magával ragadta Liamet. - Árnyékuk vagyunk, de nem szolgáik! - hangzott el a mondat, amit már korábban hallottam a vadászoktól. Ez a nő nem lehetett más, mint az egyik első számú célpontunk, Eleanor. Megfagyott az ereimben a vér, és közben tisztelet ébredt bennem iránta. Kétségkívül merész húzás volt tőle, hogy személyesen jött el megmenteni a pásztort. Ettől függetlenül a rémület minden lélegzetvétellel erősödött bennem. Itt leszámolás lesz. Vaughan mindenkit megelőzött. Igaz, én csak a pálcámért nyúltam, majd egy pillanatra kivártam. De csak egy pillanatra. A csáklya tette a dolgát, a seprű megadta magát, a páros pedig zuhanni kezdett. Még azelőtt léptem, hogy a testek a földbe csapódtak volna. Mérlegeltem a lehetőségeimet, és a biztonságosabb menekülési forma mellett döntöttem. A hoppanálás ugyan gyorsabb lett volna, de jóval kockázatosabb. Nem egy varázslóról hallottam már, aki belehalt a próbálkozásba. Ugyan korábban már tettem kísérleteket, és semmim nem szakadt le, ez nem jelentett garanciát arra, hogy ebben a kiélezett helyzetben nem hibáznék. Nyugodt, gyors mozdulattal alkalmaztam magamon a nonverbális kiábrándító bűbájt, majd ha senki nem állított meg, a lovak felé siettem, a lehető legkisebb zajt csapva. Ha sikerült elérnem a lovakat, úgy odaléptem ahhoz, amelyikkel érkeztem, és felültem rá. Készen álltam, hogy elvágtassak innen, még mielőtt vér tapadna a kezemhez. Elég volt ebből a rémálomból. Terveim szerint meg sem álltam a legközelebbi kikötőig, hogy onnan Franciaországba utazzak. Tudtam, hogy mindent egy lapra teszek fel, elvégre ha a menekülésem nem sikerül, Vaughan kétség kívül végez velem, avagy bebörtönöz. Már sajnáltam, hogy nem léptem le korábban, hogy túl hiú és naiv voltam... hogy azt hittem, megúszhatom ezt az egész átokverte pozíciót anélkül, hogy különösebben megérintenének a történtek. Akár túlélte a zuhanást a fiú, akár nem... most nem számított. Ebben a pillanatban én már biztos voltam benne, hogy képtelen vagyok együtt élni egy mágus vagy boszorkány halálának súlyával. Tolvaj voltam, csaló, dzsigoló... de nem voltam kegyetlen gyilkos. Varázsló voltam... Nem tartoztam ide. Nem maradt más választásom, az eddig helyemen tartó cinizmusum órái leperegtek. Menekülnöm kellett. Ha gyáva húzás is volt, akkor sem álltam készen arra, hogy számomra ismeretlenekért áldozzam az életemet. Igaz, mentségemre szóljon, hogy az övékét sem akartam elvenni. Cím: Re: Ars Occulta Írta: Csámpás - 2025. 04. 16. - 17:29:04 (https://i.imgur.com/qxZ6URc.png) II. Szakasz: A Hajsza III. Kör M Á G U S O K É S V A D Á S Z O K A reggel csendes volt, de nyugalomról nem lehetett beszélni. A harmatos fű halk roppanással engedett a lépteknek, a levegőben valami furcsa, nehéz feszültség vibrált, amit nem lehetett néven nevezni, csak érezni – a bőr alatt, a gyomor mélyén. A fák árnyékában Giada mozdulatlanul a tisztást. Valahol, nem messze tőle Winthrop is figyelt. Henry épp a lóhoz lépett volna, mikor Tobias előrelépett. Nem kiabált, de a hangja olyan élesen szelte át a csendet, mint egy penge. A mozdulata szinte szelíd volt, mégis rettenetes. Egy gyors, prefiticus totalus ige, és máris ott volt a fény – hideg, kékes villanás – és Henry teste megdermedt. A férfi egész testében megrándult, aztán megállt, mint egy bábu, amit valaki elfelejtett letenni, a kibárándító bűbáj eltünt róla. – Áruló – mondta Tobias. – Ez a férfi nem közénk tartozik. Soha nem tartozott. A hite hamis, a vére tisztátalan. - Hangja remegett, mintha nem hinne saját magának, ahogy kimondja a szavakat, szemében fájdalom tükröződött. Bal alkarján sötétlő tetoválás – a Templomosok jele – tisztán látszott, ahogy feltűrte a köpenyét. Emlékeztető volt mindenki számára: nem most kezdte, nem önkényeskedik. Gyerekkora óta erre nevelték. Talán most is irányítják? A tisztás szélén Eleanor a földön feküdt. Koszos, gyűrött ruhája átnedvesedett, az arca csapzott volt és sápadt. Vaughan lépett oda hozzá, dühös, gyors léptekkel. Nem habozott – megragadta a nő haját, és durván rántotta meg. Eleanor nyöszörgött, de már nem volt ereje ellenállni. – Mocskos boszorkány – sziszegte – Ennyit ért az összes ármánykodásod? Aztán Wesley felé fordult, még mindig a boszorkány haját tartva. – Ne vedd le a szemed Henryről – mordult rá. – Tobiasnak dolga van. Tobias bólintott, értett a szóból, de a tekintete zavart volt, mintha valami elmozdult volna benne. Ahogy Wesley átvette tőle Henry figyelését, nekilátott a mágja állításnak. A háttérben, alig észrevehetően, egy árnyék próbált eltűnni. Liam volt az – a pásztorfiú, akinek semmi keresnivalója nem volt itt, de valahogy mégis ide sodródott. Most megpróbált kihátrálni, lassan, meghunyászkodva, mint aki attól fél, hogy már a lélegzete is túl hangos. De amikor felemelte a fejét, egyenesen Giada irányába nézett. A tekintetük találkozott. Cím: Re: Ars Occulta Írta: Winthrop Hardy - 2025. 04. 20. - 01:30:11 (https://www.pngarts.com/files/17/Halloween-Skull-PNG-Download-Image.png) (https://www.pngarts.com/files/17/Halloween-Skull-PNG-Download-Image.png) (https://www.pngarts.com/files/17/Halloween-Skull-PNG-Download-Image.png) ✠✦✠ Ars Occulta ✠✦✠ ❧ The Lord doth watch from on high; see thou makest thy performance worthy of His gaze. ❧ Ártalmatlan, apró madár csupán. Nem kelthet feltűnés, ahogyan a közelben, a lombok között körbenéz. Tapadt már vér a kezéhez, és sikálta azt körmei alól. Hosszú idő volt, és még hosszabb, mire elméjét lecsitította annyira, hogy ne gondoljon az akkor történtekre újra és újra. Bár olykor még visszakúsznak a gondolatok hamis képekként, amikor alvásra hunyja le megfáradt lélektükreit. Ezek a smaragdzöld tükrök most a hipokratákat kémlelik. Azokat, akik maguk is varázslók. Talán a Roxfortba is járhattak, az általa ismert világ legjobb Boszorkány és Varázslóképzőjébe. Inkvizítoroknak nevezik magukat, és azt vallják, gyűlölik a mágiát, mégis, ezt maguk is használják. Ha varjú alakjában lépes lenne nevetni, most kényelmetlenül felkacagna a gondolatra. Szeretné dalba foglalni társaik elleni árulásukat, és azt, hogyan használják fel a talán maguk által alapított Rendet arra, hogy kegyetlenségüket törvényes módon kiélhessék. De csak csőrét tátja ki résnyire, hogy kifejezze véleményét. Winthrop maga is követett el kegyetlen tetteket. De ezek sohasem a kegyetlenkedés céljából történtek. Sose volt se szándék, se cél élvezetet találni abban, ahogyan a fény kihuny a tekintetben, ami ránéz. Épp ellenkezőleg, mindennél jobban gyűlölte a késztetést, miközben rettegett attól, hogy mi történik, ha nem valósítja meg ezeket a képeket. Ha áldozata szenvedett, akkor ő velük együtt sír. Könnyezett akkor is, amikor a pálcát annak a nőnek a szívéhez szegezte. Szíve lüktetésének ritmusát feledni képtelen. Négy ütem az életért – és egy ötödik, ami elveszi azt. De Winthrop ezt nem élvezte. A lovasok viszont alig várják, hogy parádét csinálhassanak. Szeretik a hatalmat, és szeretik azokat a kiváltságokat, amiket vallási fanatizmusukra hivatkozva megszereztek maguknak. Köpne egyet a földre, ha varjú alakban ilyesmire képes lenne. Mikor látott eleget, fordul vissza Giada felé. Halkan és észrevétlenül suhan át a lombok közt, majd fel a magasba. Pár méterrel Liam mögött vált alakot. Nem szívesen, hiszen nem lehet biztos abban, nem ólálkodik-e valaki körülöttük. Valamint azt sem tudja még, hogy a fiúban mennyire bízhatnak. Esze volt annyi, hogy megszökjön, amíg az álszentek Eleanor hajon cibálásával voltak elfoglalva. Megvárja, míg Giada jelzi neki, hogy beszélhet, mielőtt szólásra nyitná immáron azt az emberi szájat, ami nevetni és köpni is tud. - Életben még, de kimerülten. – tekintetén látszik, hogy zaklatott, ideges attól, amit látott. Ilyen helyzetekben rendszerint a futást választja, nem pedig a hősködést. Talán ezzel próbálkozhatott az a fanatista társuk is, akit végül eretneknek bélyegeztek. - Egy árulójuk van, kit szintén odavetnek istenük lába elé. Vérük az égett hús szagáért buzog. A francia nincs ott. – a jelentést rövidre fogja, amiben kicsit több, de lényeges információk is szerepelnek, mint amit ez a fantasztikum kért tőle. De azért ő szeretne ismét a biztonságosabb alakjában létezni tovább. Nem szeretne sült varjúként szerepelni a bálványimádók étlapján. Cím: Re: Ars Occulta Írta: Henry J. Mirol - 2025. 04. 23. - 21:23:59 ARS OCCULTA (https://media.istockphoto.com/id/165418688/photo/gold-coins.jpg?s=612x612&w=0&k=20&c=W_iDMU-vEDHzl-B6Gh1HeVuEhfloV7RD6SzwW6JOMw0=) vigyázat, nyomokban káromkodást tartalmaz - 16+ - A pi... - szaladt volna ki a nyelvem hegyén, de befejezni már nem tudtam, mert telibe talált a varázsige. A szabadulás esélye egy pillanat alatt elúszott... A csalódást úgy nyeltem le, akár egy keserű pirulát. Egy újabbat. Számtalanszor éltem már át azt a fajta megaláztatást, amit most... ha úgy tetszik, már sikerült hozzászoknom, és ez most kivételesen előnyömre vált. A megkövült állapot roppant kényelmetlen és megalázó volt, legszívesebben üvöltöttem volna, de nem volt lehetőségem, azon egyszerű ténynél fogva, hogy a testem elveszítette a mozdulásra való képességét. Egyes-egyedül a szemem maradt mobilis, bár azzal sem értem túl sokat, mert az egyetlen dolog, ami a látóteremben maradt, az Wesley jobb füle volt. De az sem sokáig, mert miután rábíztak, odébb lépett és nem láttam többet. Idegesítő auráját viszont továbbra is közel éreztem magamhoz. A bizonytalanság idegesítő mivolta ellenére hamar alkalmazkodtam új helyzetemhez. Kivártam. Ahogy mindig. A tehetetlenség érzése tetőtől talpig mart, de nem tehettem ellene semmit. Ismét átfutott rajtam az emlék, ahogy láttam szeretett feleségemet elvérezni. Na ez a mostani össze sem volt hasonlítható azzal, amit ott éltem át. Hogy árulónak neveztek, semmit nem mozgatott meg bennem. Valóban az voltam. Azon viszont jót mulattam magamban, hogy a véremet tisztátalannak nevezik. Ha tudnák, hogy a varázslók szemében éppen az ő vérük alacsonyabb rendű, mint a miénké... Ráadásul én egy sokgenerációs aranyvérű család sarja voltam, nem félvér, avagy mugli születésű varázsló. Bár részemről ez engem soha nem töltött el felsőbbrendű érzéssel. Nézetem szerint a vér csak vér. Mindenkié ugyanolyan vörös, ugyanolyan szagú, és attól még, mert aranyvérű voltam, az én vérem is ugyanúgy szivárgott el alkalomadtán a halálomat okozva, mint bárki másé. Visszatérve az árulásra... Most, ahogy ezek az őrültek arra készülődtek, hogy egy boszorkányt elégessenek a szemem láttára, elhatároztam magamban, hogyha lehetőségem lesz rá, megpróbálom megakadályozni őket. Van ugyanis az elmebajnak egy olyan szintje, amit még én sem tudok tolerálni. Eddig megúsztam, hogy lássam őket boszorkányt égetni, de talán ma már nem leszek ilyen szerencsés. Más esetben nem szokásom beleszólni mások megtébolyulásába, nem érdekelnek sem a csendes depressziósok, sem a harsány idióták, ha nem keresztezik az utamat... Ám most felébredt bennem az érzés, hogy nem nézhetem tétlenül ezeknek az őrülteknek az ámokfutását. Ironikus, hogy ez a tettre kész döntés épp akkor következett be, amikor sikerült megkövülnöm. Csak reménykedhettem abban, hogy lesz majd, aki addig is a megmentésére siet, amíg én csupán érzékszerveimmel követhetem az eseményeket. Cím: Re: Ars Occulta Írta: Giada K. Dargan - 2025. 04. 26. - 11:32:59 Morning, keep the streets empty for me (https://www.youtube.com/watch?v=jWFb5z3kUSQ) (https://i.pinimg.com/originals/d9/ae/f3/d9aef3349d942dcc50e09b2a912806bc.gif) A látvány nem bíztató. Rejtve kell maradnom, pedig a belsőmben tomboló harag arra sarkall, hogy kilépjek a fák közül és azonosíthatatlan romhalmazzá átkozzam a férfit, aki képes így érni egy gyógyító, életet adó asszonyhoz. Valami megfogott Eleanorban, talán éppen az, hogy így is lehet, vagyis lehetett volna. Hogy nem kell mindig magányosan bandukolni, mérget keverni, elaltni, elszöktetni, elhajtani. Vágásokat összevarrni, sebeket eltüntetni. Igazán segíteni is lehet, megmenteni valakinek az életét anékül, hogy azt valaki halálán vásárolnád vissza. Ez a nő értékes, az egyetlen dolog, ami miatt nem rontok ki a rejtekhelyemről az az, hogy nem feltétlenül tudnék érdemben segíteni. Egyet nyilvánvalóan másodpercek alatt megölnék,de mi történne a többivel? Értelmetlen, reménytelen harc, ami másokat is veszélybe sodorhatna. Az árulójuk csak tovább dagasztja dühöm árját, mert ha tényleg közülünk való kötelessége lett volna tenni valamit, de az egyetlen lépés, amire képes volt a saját szabadulását szolgálta volna ebből a kínos helyzetből. Mindez a jelek és az őt érő bánásmód szerint sikertelennek bizonyult és normális esetben tán kárörömet is ébresztene bennem, de erre most nincs időm. A hajszál a kezemben és már csak arra várok, hogy [color==#28353b]Winthrop [/color]megerősítse a sejtésemet, miszerint az az undok, raccsoló csatornapatkány még nem érkezett meg, így lesz lehetőségem átvenni a helyét és elterelni a figyelmüket. Ekkor azt gondolom, hogy van rá némi esély, hogy a tervem jól alakuljon, mikor is a tekintetem találkozik egy idegenével, aki épp annyira látszik inadekvát ártatlannak, mint, amennyire most a hátam közepére sem kívánom. Ha módom lenne rá, most üvöltve tombolnék, de a lehetőségeim erősen korlátozottak. Ha most itt spontán átlényegülök egy másik emberré, ez a siheder elkezdhet meglepetésében vagy éppen páni félelmében ordítani, ami mindent tönkretesz. Kiváltképp engem tesz tönkre. Vissza a kezdetekhez, arcomon igyekszem szétteríteni a helyzetnek leginkább megfelelő jóindulatú mosolyt, karjaimat pedig széttárom jelezvén, hogy nincs mitől félnie (leszámítva persze a tényt, hogyha Eleanornak az ő jelenléte miatt esik baja, akkor visszabűvölöm abba a pokolba, ahonnan az a bölcs asszony kisegítette). Ujjamat az ajkamhoz illesztem, így kérem némán arra, hogy ne szóljon egy szót sem csak folytassa a csendes araszolást, ha máshová nem is, akkor legalább felém és a nem messze emberi alakjába visszabújó [color==#28353b]Winthrop[/color] felé. Ami Liamet illeti, próbálkozhatok a végtelen japánságommal és reménykedhetem benne, hogy hajlandó értelmezni a mondandómat, vagy mehetek biztosra. Oh, hogy Buddha verje meg! -Nem szeretnénk, hogy Eleanornak vagy bármelyikőtöknek -gondolok itt a családjára, a falusiak egészére, nyilvánvalóan nem a vadászpereputtyra- baja esne. De ehhez az kell, hogy te csendben maradj és úgy csinálj, mint aki nem is látott minket. Kérlek. Utóbbit nem tudom miért teszem hozzá, nem tudom, hogy a történtek után milyen logika mentén kellene mozognia, hogy ne minket tartson jobbnak a két rossz közül, de sosem lehet tudni. Megtanultam nem bízni másokban, emellett megtanultam nem feltétlenül bízni önmagamban sem, most pedig szükségem van az útitársam megerősítésére. Amennyiben viszont Liam nem tesz semmit, ami arra utalna, hogy nem jóindulattal fordul felém aprót biccentek Winthropnak. -Állatok…-teszem hozzá, miután bővebb betekintést kaptam azokba történésekbe, amiket csak villanásaiban láthattam. A tervem utolsó részletei nincsenek készen, de nem is érek rá ezzel kapcsolatban lamentálni, muszáj lesz improvizálnom, mégha nem az erősségem is. A táskámba nyúlva előveszem a főzetet, melynek a felét tervezem most felhasználni. Vannak buktatók, elképzelhető például, hogy nem a francia hajszálait sikerült begyűjtenem. Két órának bőven elégnek kell lennie arra, hogy megcsináljam a felfordulást, utána pedig kötjük az útilaput. Amennyire kedvesnek találtam eleinte ezt a helyet most annyira borsódzik tőle a hátam.
Powered by SMF 1.1.13 |
SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország |