Roxfort RPG

(https://i.imgur.com/XAd2NMd.png) (https://i.imgur.com/YriBXUD.png) (https://i.imgur.com/0cD6xQi.png)

┏━━━━━━━━༻❁༺━━━━━━━━┓

    A  M Ú L T
 Ա Ն Ց Յ Ա Լ Ը

┗━━━━━━━━༻❁༺━━━━━━━━━━━━━━━━┛

Bármilyen földi halandót komoly aggodalommal töltene el a tény, hogy egy gyerek ilyen körülmények között él.
A lakás maga tiszta volt, még ha nem is túl tágas. Tökéletesen és egészen pontosan a varázs és mugli világ határán helyezkedett el, ahogyan a keleti ablakok a varázstalan London szürke, füstös iparnegyedére, a nyugati fekvésűek pedig a Zsebkosz-köz árnyékba burkolózó, gyanús alakokkal teli, még gyanúsabb üzletek között kóválygó tömegére nyújtottak pazar és kétségkívül egyedi kilátást. Az auror pedig most ott ült az apró konyhában, szemben egy kislánnyal, aki alig lehetett öt éves. Hatalmas, kék szemei egészen ártatlan kinézetet kölcsönöztek neki. Nem illett ebbe a környezetbe. A minisztériumi dolgozó, aki egy lopott tárgy miatti razzia kapcsán érkezett Fletcherék üzletébe, és onnan az emeleti lakásába, ma reggel nem úgy ébredt, hogy egy kislányt kell majd kifaggatnia. Abban sem volt biztos teljesen, hogy szabad neki. Hiszen mégis csak, ez tényleg egy gyerek, aki fel se fogja, mi történik körülötte.
Szeretné azt gondolni, hogy a Fletcher-szülők is aggódhattak eredetileg, amikor lányuk megszületett. Ha a körülmények és anyagi helyzetük mellett megtehetnék, jobb környékre költöztek volna az örökölt üzlethelyiség helyett, aminek emeletére tértágító bűbájjal apró, de takaros és otthonos lakást sikerült rendezniük. Talán nekik is jobb elképzelésük volt az ideális családi fészekről, távol a zajtól és a bajtól, amit ez a környék nyújt számukra. Egy kis kerttel, ahol gyakorló seprűvel néhány centis magasságba emelkedhetne a kislány, és kedvére futkoshatna anélkül, hogy attól kelljen tartania, egy szuvas fogú, kétes származású varázslóba vagy boszorkányba botlik a játék közepette. Egy hely, amit valóban magukénak nevezhetnek, ahol nem kell megalkudni, és különleges bűbájokkal védeni a kilincset. Ahol nem egy régi szellem az, akire a gyerekfelügyeletet bízhatják. Ahol a szomszédban nem a Mugli Múzeum vagy a Borgin and Burkes van.
De az is lehet, hogy a Fletchereknek ez a helyzet tökéletesen megfelelt. Hiszen tető van a fejük felett, az üzletük pedig, ahol használt és hamisított varázsholmikat árultak, épp virágzott. Az auror ezt nem tudta, de Fletcherék éjjel sem zártak be – legfeljebb éjszaka egy kicsit visszafogottabbak voltak a kuncsaftjaik, akik már pontosan tudták, hogy mit merre keressenek, ha a Fletcher’s-be léptek.
Ahogyan azt sem tudta, milyen nehéz dolga lesz a kislánnyal. Minduntalan ugyanazt a választ kapja az összes kérdésére.

„Mikor találkoztál utoljára Mundungus nagybácsikáddal?”
„Nem tudom.”

„Láttál-e egy pici, barna csomagot, körülbelül ekkorát egy furcsa fém eszközzel?”
„Nem tudom.”

„Anya és apa hová szokták rejteni a titkaikat?”
„Nem tudom.”

„Tapasztaltál-e mostanában valami szokatlant?”
„Nem tudom.”

teázott, mint a kortársai, és nem is papás-mamásat játszott velük. Nem is tudta, hogy kell, vagy azt, hogy lehetséges. Nem volt kortársa, es bár hiába jártak ki néha valamelyik mugli játszótérre, barátokra itt se lelt. A szebb babákat is a közeli bordélyház alkalmazottaitól kapta ajándékba. Gyakran vigyáztak rá, és csinálták a haját, miközben kendőzetlenül beszéltek mellette. Nem Herának, hanem egymásnak, mellette, a kuncsaftjaikról, ha épp nem volt vendég. Ők eleinte csak Babának nevezték Herát. Majd Hercegnőnek, végül pedig, ahogyan egyre cseperedett, már Kisasszonynak.
Számára a játék az volt, hogy a figurák alkudoztak egymással, éppen úgy, ahogyan az apját is hallani szokta a boltban, a pult mögül. Néha, ha a vevő igazán különleges volt, az apja még őt, Herát is bevonta a valódi alkudozásba. Például ő adhatta oda a különleges és szép dobozt a vevőnek, vagy ő csúsztatta a pénzt a köpeny alá, mert azt egyszerűen úgy szokták.
Számtalanszor ült az asztalnál, nagy társaságokban a felnőttek között. Színes, tarka pennáival pedig kedves kis legendás lény figurákat rajzolt a vendégek jelenlétében. Ezek a vendégek gyakran meg is dicsérték neki az unikornist és a bólintért, hogy milyen szépet és aranyosat rajzolt, és mennyire eltalálta azokat. A felnőttek dolgába nem avatkozott bele, hiszen nem értette még, hogy mit jelent, ha vigyázni kell Mundungus nagybácsikája kabátjára, amiben fontos iratok vannak. Azt viszont hamar megtanulta, hogy rossz dolog, ha valaki tartozik valakinek, mert akkor nem mindig kedvesek vele. Ahogyan azt is megtanulta, hogyan kell számolni a pénzt, hogyan adjon vissza, és persze, ami a legfontosabb, hogy a mágikus és a mugli pénz átváltható, keverhető.
Apja pedig felkészítette már a minisztériumi rajtaütésekre. Az auror biztosan kapott egy fülest – érkezésének híre azonban még épp időben eljutott hozzájuk. Heranoush apjától egyetlen utasítást kapott. Ha a bácsi kérdez, akkor csak annyit válaszoljon neki: nem tudom.
Hera még csak öt éves lehetett akkor, amikor a minisztérium aurorja faggatta őt. Bár a minisztérium küldönce kedves volt vele, még csokoládéval is kínálta, amit ő igen ritkán ehetett, az apai fegyelem erősebb volt, mint az auror nyomása. Ártatlan gyermetegséggel, nagy kék szemeivel válaszolta minduntalan azt, amit az apja kért tőle. Nem érezte hazugságnak azt, amit tett, mert az ő szemében ez nem az volt. Gyermeki, torz prizmáján át nem is látja, miért kellene neki mást mondania.
„Nem tudom.”

Nem kísértették a sorsot, amikor az első pletykákat meghallották Tudjukki visszatéréséről.
A Fletcher-család mindig is tele volt kisstílű bűnözőkkel, azonban sosem szolgáltak megalomán hatalmakat, nem követtek eszméket, és nem volt jellemző a kegyetlenkedés céljából való kegyetlenkedés sem soraikban. Az arisztokrácia imádta csótányoknak nevezni őket, ami valahol valóban passzolt is hozzájuk. Ők azok, akik valahogy mindig mindent túlélnek a körülmények ellenére is, legyen szó bármilyen járványról, üldözésről vagy háborúról.
De a Fletcher-család mindig is büszke volt saját függetlenségére. Dung elköteleződése a Rend mellett egyenesen kivételesnek számított – persze ha eltekintünk attól, hogy a nyereség iránti vágyánál csak a túlélő ösztöne motiválta őt jobban.
Hera édesanyja, Sevan Fletcher az elsők közé kerülhetett volna, akiket koncepciós perek során elítélnek. Hiszen mugli születésű, ráadásul külföldi is, aki a Beauxbatonsban végzett. De a szülők rettegtek attól is, hogy egy nap majd jelölés érkezik az ajtajukra. Nem az otthonosság mintaképe a Zsebkosz-köz, és bőven találni furábbnál furább alakokat szomszédjaik között, viszont mindezek ellenére eddig biztonságban tudtak sétálni a környéken abban a tudatban, hogy ide tartoznak. Mindez azonban megváltozott Tudjukki visszatérésekor. A hozzájuk eljutó hírek pedig jóval biztosabbak voltak, mint a Minisztérium narratívája az őrült Potterről.
A mugli kapcsolataikat azonnal élesítették. Az elsők között hagyhatták el az országot, még jóval azelőtt, hogy a háború igazán súlyos veszteségeket okozott volna. Az üzlet ugyan épp jól ment, talán jobban is, mint azelőtt valaha, de nem volt maradásuk. Hera jól emlékszik arra a kényelmetlen és hosszú vonatútra, amit Londonból Párizsba tettek meg. Emlékszik a búcsúra Mr Harrow szellemétől, bár nem hiszi, hogy az valóban aggódott épségükért. Emlékszik arra is, hogy már a vonaton voltak, amikor rájött arra, hogy a kedvenc plüssmacija, Tickles a Zsebkosz-közi lakásban maradt a nagy kapkodásban. A sírás és a hiszti hiábavaló volt. Holott ez nem volt bevett fegyelmezési módszer náluk, de akkor egy hangosan csattanó pofon volt a jutalma, amikor már nem bírtak vele.

Egy évet töltöttek Marseille-ben édesanyja rokonainál. Ekkor kezdett rájönni arra, hogy a családfa még annál is nagyobb, mint amit addig hitt. Volt ugyan, akit már ismert közülük, amikor Londonban jártak üzletelni, de mindenki más teljesen új arc volt, amit már megjegyezni sem volt képes. De természetessé vált számára az, hogy nem csak a vér tesz valakit rokonná.
Felemelő érzés volt a tengert látni reggelente a mugli iparnegyed helyett. A diaszpóra közösségében pedig más, hasonló korú, mugli gyerekekkel is barátkozhatott, amire ezelőtt nem volt lehetősége. Megtanulta azt is, hogy a varázsvilág az ő titkuk, ahogyan a mugliknak is megvannak a sajátjaik. És megtanulta azt is, hogy kinek nem szabad a szemébe nézni, kinek és hogyan kell előre köszönni, és mikor tanácsos inkább csendben maradni. Idővel az egyik nagybácsi hasznos kis feladatokkal látta el őt. Apró csomagokat kellett elvinnie máshová, és odaadni valakinek, vagy elrejteni azokat. A hallgatásért pedig mindig megdicsérték, hogy milyen ügyes volt.
Nagy hatással volt rá Karine néni, aki pár napot vigyázott rá egyszer, amíg a szülők ügyes-bajos dolgaikat intézték. Amennyire ő értette, a nő nem volt vérrokona, mégis úgy gondoskodott róla, mintha a sajátja lenne. Sűrű, rövid, fekete haja és erős, tűzpiros rúzsa miatt erőteljes jelenség volt, az emberek pedig valahogy hallgattak rá. Már azelőtt teljesítették, amit mond, mielőtt kinyitotta volna a száját. Szívesen mesélt Herának a párizsi házáról, ahol aztán még inkább „mindenki tudja, hol a helye”. Sokszor hallotta, hogy mugli telefonon számlákról és egyezségekről beszélt. A konyhapulton pedig a pisztolyát tisztogatta mosolyogva, miközben a francia nyelvre tanította.

ha édesapja, Dragomir édesanyja valamelyik rokonával beszélgetett a kikötőben indulásuk előtt. Voltak persze sejtései, de semmi olyan, ami bizonyítható. Apránként az egyes érzésekhez és szagokhoz, mert általában illatokat és szagokat rendelt hozzájuk, társítani tudta a hazugságok bizonyos fajtáihoz. Fejben kategorizálni kezdte őket a kevésbé súlyostól a legarcpirítóbb lódításokig. De még arra is sor került, hogy a hideg rázta egy-egy személy jelenlétében.
Apró szívesség árán jutottak el az Anyaországba. Hera máig nem tudja, hogy pontosan mi lehetett még a tértágított bőröndjeik rejtett rekeszeiben, bár abban biztos volt, hogy csak olyan dolog lehetett, amire a varázstalanoknak szüksége van.
Családjuk nagy része a 20. század elején elmenekült Örményországból az akkori helyzet miatt, de maradtak hátra távoli rokonok, és olyanok is, akik később – vagy épp a gyermekeik – visszatértek oda. Vendégségben voltak továbbra is, azonban a kikötői szívességet leszámítva Hera élete során először, de hátrébb került a bűnözés.
Nyugodt, békés évek vártak rájuk, amit csak olykor árnyékoltak be a késve érkezett hírek a háború aktuális helyzetéről. Hera számára a háború majdnem láthatatlan volt. Tudjukki helyett a helyi vérfarkastörténetek, az aralezek, vishapok, és más, helyi fenyegetések és legendás lények voltak érdekesebbek és relevánsabbak.
Még izgalmasabb volt, hogy élvezhette a szabad levegőt, és azt, hogy a kietlen tájon a muglik nem fogják csak úgy észrevenni. Valamelyik születésnapjára egy török import NENBUX 3000 seprűt kapott, ami olcsó másolata volt az eredeti Nimbusz 2000-es széria egyik modelljének. De ez nem volt fontos, nem számított. Élete talán legboldogabb pillanatai voltak azok, amikor félelem nélkül, talán először őszintén és igazán gyerek lehetett – márpedig ehhez hasonló élményre mindeddig nem volt lehetősége. A repülés valahogy azonnal ment neki, mintha ösztönös lenne. Épp úgy, ahogyan más lélegezni tanul.
Míg a szigetországban zavar és háború dúl, a Fletcher-család számára ez a béke és nyugalom időszaka volt, valamint a visszatérés a mély, kulturális gyökerekhez. Hera megtanulta leírni a nevét örményül és ciril betűkkel is, ahogyan lassacskán az orosz nyelv alapjait is elkezdte. Mondókákat és népdalokat tanult, valamint a hímzés és más kreatív tevékenységek mesterségébe is belekóstolhatott. Esténként arcformákat képzelt a szobája falán ékeskedő szőnyegekre, és történeteket olvasott a helyi mítoszokról. Bár a nagy ünnepségek, esküvők, keresztelők, emléknapok és közös ebédek alatt mindig kicsit idegennek érezte magát, mégis megnyugtató volt számára a gondolat, hogy történjék bármi, mindig lesz egy második otthona.

A visszatérés   fájdalmas és kiábrándító volt. Boltjuk ajtajai és ablakai betörve vártak rájuk. Sevan egy varázslattal szedte össze a földre hullott üvegszilánkokat, amiken biztosan áttaposott néhány fosztogató. Az üres polcokon vastag porréteg és pókháló lapult, ami arról árulkodott, hogy már nagyon régen kifosztottak itt mindent. Még lakásuk ajtaját is feltörték, amit különböző védelmi bűbájokkal tettek biztonságossá. Egyértelmű volt, hogy a legjobb döntést hozták azzal, hogy ott hagyták Angliát. A pusztítást látni nem volt egyszerű, de csekély árat fizettek a biztonságukért.
Hera emlékeiben az utca sokkal zajosabb volt annál, mint ami itt fogadta őket. Nagyon fiatal volt még, amikor elhagyták az otthonukat, és elég kevés az az emlék, ami igazán megragadt benne, azonban ahogyan újra régi lakásukban és a hozzá tartozó boltban jár, kezdi felidézni azokat az időket, amikor még nem tudta, hogy milyen a szabad ég és a valódi biztonság.

és rendszerezésben. A család persze nem jött üres kézzel. Szereztek egzotikus, de mugli dolgokat például, amiket mágikusként terveztek majd eladni. Ismert, népszerű mágikus termékek hamisítványaiból is magukkal hoztak egy jókora készletet. És szereztek valóban mágikus, de igen különleges dolgokat, amik a szigetországban egyébként beszerezhetetlenek. Hera szívesen segített a dolgok rendszerezésében, kategorizálásában és címkézésében a szülei utasításának megfelelően. És abban is, hogy összeszedje azokat az árukat, amiket nem vittek el. A mielőbbi újrakezdés ugyanis kétségkívül mindannyiuk közös érdeke volt.
Hivatalosan még ki sem nyitottak. A polcok még mindig úsztak a porban és a pókhálóban, amikor az utcáról betért hozzájuk a legelső vevő. Csakúgy, mint Mr Harrow szelleme, ő is úgy üdvözölte a családot, mintha az égvilágon semmi különös nem történt volna. Nem volt itt háború. Nem ölték halomra a muglikat. Nem ítéltek el mugli születésűeket, és nem élt rettegésben az egész varázslótársadalom. Mintha a Fletcherek csak nyaralni mentek volna.
Heves alku alakult ki egy díszesebb pálcamarkolatról, amit Hera alig pár perccel korábban tett ki a kirakatba.
Napokon belül Dung nagybácsikája is megjelent náluk váratlanul, hogy titkos menedéket kérjen. Aztán jöttek azok is, akiknek a szülők kisebb összegekkel tartoztak.
A Zsebkosz-köz ugyanis nem az a hely, ahol az emberek felejtenek. Nem hiába történt az az eset sem, amikor Heranoush szeme láttára vertek agyon valakit az utcán, mialatt ő a konyhaablakból nézett kifelé. Még a konyha ablakából is látta a vért összegyűlni a macskakő hézagai között. Szülei intelme, mikor ezt észrevették, csupán annyi volt, hogy nem az ő dolguk, majd egy pálcaintéssel behúzták előtte a függönyt.
A Zsebkosz-köz állandó. A világ pedig megy tovább.

A segítségekből egyre nagyobb részt tudott kivenni. Azt is kezdte érezni, hogy ezek a különös szagok és érzések milyen finom jelzései is annak, ha valaki nem megbízható. Jelezte apjának, ha egy vevővel nem éri meg egy alku, mert nem garantált, hogy betartja szavát. Cserébe azonban az ő igényei is nagyobbak lettek. Nem csak zsebpénzt, egyfajta fizetést követelt, hanem saját varázsjelszót is szobájához, hogy elvonulhasson oda, ha ahhoz van kedve. Megjelent a vágya az önállóságra, az egyedüllétre, és legfőképpen a kontrollra.
Az új tapasztalatok miatt önkéntelenül is, de elkezdte más lencsén keresztül figyelni környezetét. Hiányzott neki az a szabadság és nyugalom, amit az anyaország adott, és kezdte érezni azt, hogy mekkora hátrányban van kortársaihoz képest. Kedvtelve sétált az Abszol-úton, hogy a megkeresett zsebpénzéből vehessen magának egy-egy gombóc fagylaltot, de szégyenkezve és némi irigységgel figyelte azokat a korabeli mágus gyerekeket, akiknek nála több jutott. Szebb a ruhájuk, amiket biztosan nem hordott előttük senki, hanem egyenesen rájuk szabták például Madam Malkinnál, vagy egy másik szabónál. Hera is kapott egy seprűt – azt a török importot, amivel még Örményországban gyakorolhatott. De minél többször ragadt le a Kviddics a javából üzlet kirakata előtt csodálni a Tűzvillámot és a többi seprűt, annál inkább ismerte fel, hogy milyen szegények is ők. Technikailag nem szenvedett hiányt semmiből. Ha valamire vágyott, akkor mindig megkapta. Sőt, most, hogy már ilyen nagy, még kevéske zsebpénz is járt neki. Nem sok, de pár gombóc fagyira elég. De mindene, ami van, csak a rosszabb, gyengébb, olcsóbb változata annak, amit bármi más megkaphat.
Akkor és ott, az egyik fagylaltozás közepette határozta el, hogy mindent meg fog tenni azért, hogy felnőttként ne kelljen egy bolt feletti lakásban nyomorognia, és minél több pénzre tegyen szert.
Ezen a napon vásárolt utoljára fagylaltot. Mostantól félretette a megkeresett knútokat amiket a még mindig félszemű Mr Ticklesben rejtett el. Alkuképes mackóból előléptetést kapott általa malac, illetve medvepersellyé azon a hasítékon át, amit azóta sem javítottak meg.

Testvére születése teljesen felborította eddigi életüket, talán jobban, mint a háború, de mindenképpen másképp. Armen születése miatt jobban meg kellett szorítaniuk azt a bizonyos nadrágszíjat, ráadásul az üzlet se ment már olyan jól, mint azelőtt.
Kevés híján teljesen elszalasztották Heranoush roxforti levelét, az ugyanis beszorult az ajtó rése alá. A pálcákat túl drágának tartották, a kevéske, spórolt pénze pedig nem lett volna elég hozzá, hogy ellátogasson vele Olivandershez, így a saját készletükről kapott egyet. Nagy vita keveredett azonban abból, hogy üstből egy új, minőségi darabot vásároljon. Nem volt hajlandó arra, hogy azokkal a horpadt, vékony falú darabokkal jelenlen meg, amit ők árulnak. Édesanyja, aki kiváló bájitalmester lehetett volna, tudhatta volna a leginkább, hogy mekkora értéke is van annak, ha egy tényleg minőségi, jó darabot használhat. Nem hatotta meg a szülőket, hogy Heranoush maga kereste meg ezt az összeget a boltban való segítéssel, és nem akarták elfogadni ezt a „felesleges” költést. Látszólag jelentéktelen dolog, de neki mégis sokat számított.
A vita ellenére Heranoush nem volt hajlandó visszavinni az üzletbe az üstöt. Másnap reggel még a szülei előtt, korán kelt azért, hogy egyedül indulhasson el a King’s Crossra. Nem tartott igényt a szülői gondoskodásra, hiszen azzal már úgyis elkéstek azok után, hogy itt kell élniük. Szerencséjére Armen kellően lefárasztotta őket az egész éjszakán keresztül tartó sírásával, és nem ébredtek fel arra, ahogyan lányuk megszökik. Még azt a gyűrűt is az ujjára húzta, amit felmenője, Ciarán Fletcher készített annak a hidebind-nak a fogából, ami eltüntette másik őse, Phineas Fletcher karját. A gyűrű különleges mágikus tulajdonsága miatt még könnyebben el tudott osonni bőröndjével együtt, anélkül, hogy bárkit felébresztett volna. Tudta azt is, hogy ha az úton jelez a pálcájával, akkor a Kóbor Grimbusz elviszi őt oda, ahová szeretné. Most pedig, hogy van már varázspálcája (még ha nem is olyan, amilyen másoknak), végre ő is megtehette azt, amit eddig csak a szüleitől látott.
Idegennek érezte magát a Roxfort Expresszen. A használt ruhája is kicsit lötyögött rajta. Érezte, hogy nagyon kilóg közülük, és nem csak azért, mert őt nem ölelték a szülei búcsúzásként. Látott már korabeli boszorkány és varázsló gyerekeket az Abszol úton, némelyikükkel pedig még beszélgetett is, ha épp vette rá a fáradtságot. Most azonban nagyon egyedül és magányosnak érezte magát. Az egyik kupéba ugyan behívták, de a hazugságok iránti szenzora bajt szimatolt, és megérezte a szándékot. Inkább maradt kívülálló. Végül pár felsőbbéves mellett foglal helyet édesanyja szendvicsének elmajszolására, ahol nem érez hamisat.
Nem gondolkozott rajta túlzottan sokat a Süveg, hogy hová is oszthatná. Éles eszűnek, ravasznak és éleslátónak írta körül, azonban a nyugodt felszín alatt ott háborgott benne a düh és a bizonyítási kényszer. Herának kényelmetlen volt a gondolat, hogy mindeközben folyamatosan olvasnak benne, hiszen eddig ő volt az, aki mindig azon volt, hogy megismerje a szándékot. A Süveg szavait talán sosem felejti arról, hogy ő fiatalkora ellenére már milyen jól ismeri a világot. És azt, hogy tudja jól, a túléléshez néha elég csak gyorsabbnak vagy okosabbnak lenni másoknál.kkl

Nem a szegényes öltözete volt az egyetlen, amivel kilógott a sorból.
Évek óta vágyott arra, hogy itt tanulhasson, azonban nehezére esett megszokni azt, hogy a szobán osztozkodnia kell másoknál. Kevés dolga volt, ami igazán saját – a személyes tere azon kevés dolgok közé tartozott viszont, amikhez nagyon ragaszkodott. Elfogadta, hogy nincs más választása, és nem tudja saját jelszóval lekódolni azt a piciny életteret, ami az övé. De azt nem, hogy ennyire ki van szolgáltatva mindenkinek. Mialatt mások a bőröndjükből a szekrényekbe és ágy előtti ládákba pakoltak ki, ő egy háromrészes paravánt állított fel, amivel elszigetelheti magát másoktól. Vékony, de masszív vászon, kellemes mintával, amiről alig tudod levenni a szemed. Nem foglalkozott a megjegyzésekkel, hogy talán attól fél-e, hogy meglátják, miben alszik. Az évek alatt néha kis fény és halk suttogás volt hallható csupán a paraván mögül, mialatt egy-egy bűbájjal gyakorolt.
A tanórák alatt a csendes, de könyörtelen szorgalom jellemezte őt. Nem szívesen szólalt fel az órákon, nem szeretett a figyelem középpontjában lenni. Ennek ellenére voltak tanárok, akik észrevették szorgalmát, és talán olyan is akadt, aki kifejezetten kedveli.

csak azt figyelte meg, a jobbak hogyan csinálják, és mi a titkuk, hanem azt is, hogyan csalnak – mert a csalás még a Roxfortban sem végződött mindig lebukással, sőt, néha el is nézték, ha azt a megfelelő ember tette. Megjegyezte, hogy ki az, aki csak másolja a beadandót, és ki az, aki akkor is kapott pontot, ha rosszul használta a varázsigét. Kiszagolta, hogy ki az, aki hamisítja a forrást a beadandójában, vagy a társa bájitalából adta le a mintát Oakley professzornak.
Nem volt dühös ezek miatt, és nem is szólt senkinek. Tudni akarta viszont, hogy mi az, ami működik, és mi az, amit el lehet rejteni. Neki nem volt gazdag apja, aki beajánlja, vagy jó családneve, ami helyette beszél. Csak a figyelme maradt, amivel lassan az iskolát magát tanulta meg kiismerni. A Roxfort csak megerősítette azt, amit mindig is tudott: hogy az igazság és a szabályok ritkán találkoznak, a világ pedig nem arra kíváncsi, mit tudsz, hanem hogy mit tudsz használni. Ha pedig eljön a pillanat, hogy az igazság vagy a haszon között kell döntenie, már tudja, hogy mi a számára leghelyesebb választás.
Legnagyobb ellensége azonban pálcája volt – szerencséje volt, mert nem egy használt darabot kapott, de nem is olyat, ami jó neki. Persze a lánynak fogalma sincs arról, hogy a pálca választja a tulajdonosát, nem pedig fordítva (bár az ő esetükben a körülmények választották őket egymásnak). A pálcás varázslatai azonban rendre besültek. Tollpihe lebegtetés helyett a makacs pálca az előtte lévő padsort borította fel, a gyufát pedig nem tudta tűvé varázsolni, hanem felgyújtotta azt. A klubhelyiségben vagy épp a paravánnal elkerített ágyában addig nem nyugodott, amíg ezeket legalább elfogadható szinten el nem sajátította. Nem volt megalkuvás.
Az üst vásárlása viszont remek befektetésnek számított. Kellemes elfoglaltságnak élte meg a bájitalfőzést, és nagyon izgalmas területnek is. Emlékezett arra, hogy anyja gyógyítói vagy bájitalmesteri pályán gondolkozott, bár soha nem mesélt erről bővebben neki.
A pálcáján kívül is akadtak persze problémái. Egy alkalommal például Bimba professzor gyógynövénytan óráján mozsarat kellett használniuk a csigariasztó szer felaprítására. A tanárnő arra biztatta a diákokat, hogy legyenek nyugodtan bátrabbak a mozsárral. Az utasítás pontosan úgy szólt, hogy zúzzák szét, és tegyenek úgy, mintha az ellenségük lenne. A többi diák erősebben bár, de különösebb reakció nélkül használta a mozsarat. Hera azonban az utasítást nagyon is komolyan vette. Teljes erőből, gyors mozdulatokkal csapkodta a mozsarat, hogy szétzúzza a csigariasztót, mintha valóban élet-halál harc kérdése lenne a dolog.
Szokatlan volt számára a Roxfort hierarchikus rendszere, amihez hasonlóval ő legfeljebb Marseille-ben találkozott azelőtt. Viszonylag szabad közegben nőtt fel, kevés, de fontos szabállyal. Nem értette, miért nem tanulhat a negyedéves könyvből dolgokat, ha abban relevánsabb és jobb információk vannak. Zavarta őt, ha egy szabály értelmét nem tudta megérteni, vagy az, ha nem értette, valaki miért van hatalmi pozícióban. Nem lázadt a szabályok ellen, de nem követte őket vakon sohasem. Mert míg a Zsebpiszok-közben érti, hogy miért nem érdemes sötétedés után az utcán járni, a Roxfort folyosói koránt sem tűntek olyan veszélyesnek még éjszaka sem.
Aztán ahogy egyre jobban asszimilálódott új környezetéhez, kezdte felismerni azt, hogy a Roxfort talán még sem különbözik annyira attól a világtól, amit ő ismer. A hierarchia itt is olyan könnyedén átlátható, mint a marseille-i rokonoknál. Minden háznak van egy vezetője, ahogyan minden területnek is, a prefektusok pedig nem többek kisfőnököknél, akik elvárják az engedelmességet. Azt se nehéz észrevenni, hogy a tanárok között is létezik hierarchia rendszer. A vaskos karórák vagy különleges szivarok helyett a jó minőségű talárok és a legújabb seprűk lettek a státuszszimbólumok, amikkel a látszat könnyedén alakítható. És nagyon hasznos az, ha nem mondasz ki mindent abból, amit valójában gondolsz. Vannak helyzetek, amikor bölcsebb hallgatni, és gondolatok, amiket jobb megtartani. A Roxfort nem más, mint egy olyan Zsebkosz-köz, ami tisztább ruhában sétál, semmi több.

Vannak a szerencsések, akik valahogy minden közegben azonnal megtalálják a barátokat. Azok, akik magukhoz vonzzák az embereket, mint cukor a hangyákat, és látszólag bármiféle erőlködés nélkül megtalálják a helyüket. Olyanok, mint a Nap, fényük beragyogja a legbizonytalanabb szíveket, sőt, még a Hold is visszavetíti a Földre azt, amit elvesz belőle.
Hera mindig is irigykedve, és némi csodálattal nézett ezekre az iskolatársaira. Pontosan tudta, hogy ha megszakad, se lesz képes soha olyan lenni, mint ők. Ő inkább az a holdsarló mögé bújt csillag, akinek távoli fényét csak az veszi észre, aki szándékosan keresi azt a legsötétebb éjszakában. Mégis, ha valaki rátalál, akkor talán sosem feledi el.
Az éjszaka azonban nem csak a csillagé, és nem övék az egyetlen kiváltság, hogy hatást keltsenek az univerzumban. Más erők is lappanganak a sötétségben. Vannak, akik nem világítanak, nem nyújtanak értéket az univerzumban, hanem csak elnyelnek, mint a fekete lyukak. Látszólag mozdulatlanul lappanganak a sötétség illúziójában, valójában azonban lassan mindent magukhoz rántanak. A legnagyobb veszély talán abban lapul, ha vonzásukat összekeverjük a csillagokéval. Hera pedig látta már ezt az erőt, és a gúnyos mosolyokat, amik nem melegítenek, sőt, még nevet is tudott adni neki.

nincs rendben. Mások számára talán teljesen nyilvánvaló volt a levegőben terjedő feszültség, és a gúnyos hangsúlyok, ahogyan Zsebkosz-hercegnőnek nevezték. A gúny azonban annyira finom volt, hogy Hera ezt nem értette, nem volt benne biztos. Elhitte, amikor a piszkálók annyit mondtak, csak vicceltek – még ha ez ellentétben is állt mindazzal, amit a gyomrában érzett.
Az évek alatt a megjegyzések egyre gyakoribbakká váltak. Talán nem is a ruházata volt a probléma, és nem is az, amikor kiderült, hogy pontosan hol is lakik. Talán csak nem tudták megmagyarázni, hogy ő mitől olyan, amilyen. Sokáig tényleg nem volt benne biztos, hogy tényleg a kárát akarják-e, vagy csak beképzeli az egészet. De aztán a házi dolgozatát áztatta el valaki vízzel. Ha pedig valaki mástól eltűnt valami, apróságok, mint egy tintatartó, vagy akár pár sarló, akkor hamar a gyanúsítások célpontjába került.
Egyre kevesebb holmit kezdett magával vinni az órákra, és mindig mindent alaposan ellenőrzött, mielőtt megérkezett az órákra. A Nagyteremben is jobban elszigetelte magát, vagy épp olyanok társaságát kereste, akikben nagyobb biztonságban érezte magát – akár a saját háza asztalánál voltak, akár máshol. A rosszabb napokon a gyűrű segített számára észrevétlen maradni, ha úgy érezte, el akar tűnni. Egyre kevésbé volt fontos annak kiderítése, hogy miért épp őt piszkálja egy nála két évfolyammal felette járó diáktársa. Elfogadta egy konstans és állandó szabálynak – de azt nem, hogy soha nem tehet ellene semmit.
Másodéves volt csupán, amikor elege lett belőle. Nem tervezte a bosszút és a megtorlást, de meg akarta mutatni, hogy ő is azok közül való, akikkel nem érdemes játszadozni. Két év alatt megtett mindent azért, hogy a Fletcher-név hallatán ne keresse mindenki ösztönösen az erszényét, és ne látszódjon egyértelműen, hol is nőtt fel. De végérvényesen ő mégis onnan való, az ösztöneinek pedig nem tudott ellent mondani. Megtanulta felismerni a veszélyt, és azt is, hogy nem minden harcot vívnak meg pálcával. Most mégis az ő pálcás keze emelkedett a magasba, amikor Yuriya egy még nála is fiatalabb elsőst piszkált a származásával.
A cél nem az elsős fiú megmentése volt, hanem csak az, hogy megmutassa, a Fletcher név azért még mindig jelent valamit. Nem egyszer visszaszólt már neki, de ezek megmaradtak verbális szinten eddig. Gondolkodás nélkül támadta hátba a folyosón egy rémdenevér-rontással. A rontás pedig palackba zárt viharként csapódott. Élvezte nézni, ahogyan Yuria felsikolt, miközben a szárnak a feje felett verdestek, és fejét célozva karmolászták őt az apró denevérek. Üres, hideg tekintettel engedte le a kezét. Az se jutott az eszébe, hogy pálcája, amivel az órák során gyakran meggyűlt a problémája, most az egyszer őszintén engedelmeskedett neki.
A megtorlás nem váratott magára sokat - már aznap este megkapta bosszúját. Pálcája a hálókörletében maradt, amíg ő zuhanyozni ment. Nem vette észre az ajtó halk nyílását, amíg ő zuhanyozni ment. A rontás abban a pillanatban érte őt, amint a törölközőt magára csavarva kilépett a zuhanyzóból. Yuria pont ugyanazzal a rémdenevér-rontással átkozta meg őt, amit ő is használt ellene. A csempéről visszaverődött sokkos sikoltása, pálcája pedig, amivel megvédhetné magát, elérhetetlen messzeségben maradt. Beverte karját a falba, miközben elvágódott a vizes földön, a szárnyak pedig megállíthatatlanul csapkodtak a feje körül, ami ellen ő semmit sem tehetett. A délutáni hadviselése pillanatnyi elégtétel volt csupán.

┏━━━━━━━━༻❁༺━━━━━━━━┓

    S Z E M É L Y I S É G
 Ա Ն Ձ Ն Ա Յ Ի Ն Ո Ւ Թ Յ Ո Ւ Ն

┗━━━━━━━━━༻❁༺━━━━━━━━━━━━━━━━┛

                  Az üveg túloldalán
                     Ապակու մյուս կողմում
        ╘═══════════════════════╛
Az első benyomás róla az, hogy csendesnek és visszafogottnak tűnik. Nem feltétlenül nehezen megközelíthető, és nem is tűnik ellenségesnek, de valahogy kívülállónak érződik. Nem durva és nem elutasító, éppen ellenkezőleg: udvarias és halk, szinte láthatatlan, nehéz észrevenni.
Valami mégis zavarba hozza az embereket vele kapcsolatban. Nem értik, hogy nem fallal vette magát körbe, hanem áttetsző, de áttörhetetlen ablakokkal. Nehéz eldönteni, hogy szégyellős-e ezen ablakok mögül, vagy inkább ítélkező.


                Az udvariasság mezsgyéjén
                Քաղաքավարության եզրին
        ╘═══════════════════════╛
Akik látásról ismerik őt közös órákról, névről és élettérből, egy kellemesen visszafogott társaságot tudhatnak benne. Mindig figyel, mindig ott van – de nem vág más szavába, és a legritkább alkalmakkor mesél csak magáról. Művelt és meglepően tájékozott a világ dolgairól. Barátságos, de nem barátkozó. Egy szorosra zárt könyv aranyozott gerinccel, amit a legkevesebbek tudnak csak jól olvasni.


               A tükör nem őt mutatja
                          Հայելին նա չէ
        ╘═══════════════════════╛
Ha mégis szétfeszítik a könyvet, vagy valahogy ráveszik, hogy tárja szét magát, észreveszik, hogy sokkal több annál, mint amit mutat magából. Szinte mindenről tud valami apró részletet, amire más nem figyelt fel.
Ezen a ponton nyilvánvaló, hogy az ablakon át valóban erősen ítélkező. Ennek nem ad hangot, és direkt nem szembesít, de egyetlen pillantásával kimondja mindazt, amit mások is gondolnak.
Egyesek szerint talán számító, mások szerint csak előrelátó. Ő maga sem árulja el, hogy a kettő közül melyik igaz – talán mindkettő, és helyzetfüggő.


                     A varrás a bélésnél fut
                      Կարը ներսում է
        ╘═══════════════════════╛
Nagyjából tisztában van saját jellemének gyengeségeivel, de ritkán tart olyan szintű önreflexiót, amiben ezeket ki is mondaná. Tisztában van vele, hogy néha túlzottan számító és ítélkező. Szereti megkerülni a szabályokat. Nem különbnek tartja magát, csupán egy olyan világrend szabályaihoz próbál alkalmazkodni, ami nem az ő védelmére íródott. Tudja, hogy a gyengeség ritkán marad észrevétlen, és soha nem marad következmények nélkül.
Életét stabil morális kódex alapján vezeti – a szabályrendszer azonban nem konvencionális, és eltér attól, amit a legtöbben követnek.


                         A paraván mögött
                         Վահանակի հետևում
        ╘═══════════════════════╛
Maga sem tudja még, hogy mit hajszol igazán: pénzt, hatalmat, biztonságot? Vagy csak azt, hogy végre kimondják neki, hogy ő éppen elég jó. Gyűlöli a kontroll elvesztésének gondolatát, mindeközben azt hiszi, hogy mindent szorosan kézben tart. Mégis ott lappang benne a félelem attól, hogy valójában értéktelen és semmit nem ér. Szereti azt hinni, hogy a történéseket ő irányítja, pedig valójában családja múltja és a név, amit visel, vezeti őt. Néha ösztönből hoz döntéseket, és csak utólag teszi fel a kérdést magának, hogy azt vajon miért tette.

┏━━━━━━━━༻❁༺━━━━━━━━┓

    A P R Ó S Á G O K
 Ը Ն Տ Ա Ն Ի Ք Ը

┗━━━━━━━━༻❁༺━━━━━━━━━━━━━━━━┛

M E R E N G Ő
Մ Ե Դ Ի Տ Ա Տ Ո Ր
╘══════════════════════════╛

Legjobb emlék Ամենալավ հիշողություն ╘═══════════════════╛	Legrosszabb emlék Ամենավատ հիշողություն ╘═══════════════════╛
Eseménytelen, de kellemes nyári gyümölcsözések az asztalnál Egy karácsony, amikor Dung bácsikája tényleg jó ajándékot hozott Amikor segített az apjának átverni egy vevőt és megdicsérték	Az este a konyhaablakban ülve, amikor először látott gyilkosságot A háború utáni hazatéréssel járó sokk, hogy szinte mindent elveszítettek A rémdenevér-rontás, amit Yuriától visszakapott a fürdőszobában
M U M U S Վ Ա Խ Ե Լ Ի Կ ╘═══════════════════════════╛	E D E V I S    T Ü K R E Է Դ Ե Վ Ի Ս Ի   Հ Ա Յ Ո Ց Ա Ն Ո Ւ Յ Թ Ը ╘═══════════════════════════╛
Saját magát látja idősebb, de lecsúszott és torzult és ijesztő változatban, zsíros és összeragadt hajjal, mocskos ruhában, nincstelenül. Megtört és üres tekintete hasonlít azokéhoz, akik közül rengeteget látott már a sikátorban, ahonna boltjuk és lakásul nyílik. Elveszítette a kontrollt és a küzdelem iránti tűz is kihunyt.	Önmagát látja egy olyan hatalmi pozícióban, ahol emberi ésszel felfoghatatlan mennyiségű vagyonnal, pénzzel rendelkezik, és mindazok, akik valaha ártottak neki, félnek, rettegnek tőle. Az egész kép torz, absztrakt, elrugaszkodott, egyáltalán nem valósághű. Inkább egy idea, mint konkrétum. Mondhatni azt is, hogy nem több, mint egy power-fantasy.
S Z Á Z F Ű L É   F Ő Z E T Պ Ո Լ Ի Ջ Ո Ւ Ս   Է Լ Ի Ք Ս Ի Ր ╘═══════════════════════════╛	A M O R T E N T I A Ա Մ Ո Ր Տ Ե Ն Տ Ի Ա ╘═══════════════════════════╛
Százfűlé-főzet: opálosan irizáló, mélykék-fekete, sűrű, csillámló folyadék. Kicsit olajszerű az állaga, de nem ragad. Ha hirtelen belenyúlnak, a felszíne mintha megriadna, a folyadék pedig felkavarodik. Édeskésen fanyar, gyógynövényes illatú, ami megragad és sokáig nem tudod elfelejteni. Meleg, kardamomos török-kávéhoz hasonlatos, kesernyés íz, hirtelen lehűléssel az elfogyasztása után. Picit nyelvzsibbasztó, mintha fel akarná hívni a figyelmet a hazugságra, amit magadra öltesz.	A gránátalma édeskés íze a lőpor karcos illatával vegyítve kavarodik benne. Pont olyan, mint ő: édes, de robbanásra kész. Az illat emlékezteti őt a marseille-i kalandokra, az anyaországbeli gyümölcsösökre, a yerevani piacokra és az arcát érintő napfényre. Eközben ott vibrál benne valami sűrű, megnevezhetetlen feszültség - mint a csend, ami mindig megelőzi azt, ahogyan a szikra eléri a lőport.

┏━━━━━━━━༻❁༺━━━━━━━━┓

    A   C S A L Á D
 Ը Ն Տ Ա Ն Ի Ք Ը

┗━━━━━━━━༻❁༺━━━━━━━━━━━━━━━━┛

┏━━━━━━━━༻❁༺━━━━━━━━┓

    L E G E N D Á R I U M
 Ա Վ Ա Ն Դ Ա Գ Ր Ո Ւ Թ Յ Ո Ւ Ն Ն Ե Ր Ի
 Ժ Ո Ղ Ո Վ Ա Ծ Ո Ւ

┗━━━━━━━━༻❁༺━━━━━━━━━━━━━━━━┛

A Fletcher család egy ír gyökerekkel rendelkező brit máguscsalád, amely a varázslótársadalom alsóbb, legkevésbé megbecsült rétegéhez tartozik. Bár a családról kevés részlet ismert, a Fletcher név az évszázadok alatt mégis összekapcsolódott az illegális kereskedelemmel és a trükkös megélhetési praktikákkal, valamint azzal a társadalmi réteggel, ahol nem tisztelik szóról szóra a törvény betűjét. Nevük etmológiája alapján eredetileg valószínűleg nyilak készítésével foglalkozhattak.
Mindig ismert család voltak, akik az elmúlt pár évszázadban megjelennek a történelemkönyvek hasábjain nem épp imponáló szerepekben. Az arisztokrácia azonban messze áll tőlük. Voltak vagyonosabb és kevésbé vagyonosabb időszakok a család történelmében – a könnyen jött vagyon és piszkos pénz ugyanolyan hamar el is illant. Mindig is szívesen vegyültek muglikkal. Így még a legjobb időszakukban sem tartoztak annyira a társadalom krémjéhez, mint az aranyvérűek, akik legfeljebb megtűrték vagy épp használták őket.
Mára már ők az utolsó fennmaradt Fletcherek ezen a néven. A rokonság azonban messzire nyúlik, még ha más néven is teszi ezt. Csápjaik ott tapogatnak a Zsebkosz-köz legsötétebb sikátoraiban, suttogják jelenlétüket a gyanús krimók elszigetelt sarkaiban. Hallani sóhajukat az összes kétes áru cseréjekor, de még a marseille-i maffiáig is eljutnak a névből adódó szívességek. Ha keresel valakit, aki elintéz neked valamit, akkor ők biztosan tudni fogják, kihez fordulj.
Nem más már a Fletcher név, mint egy brand – az aljasok, ravaszok, szutykosak, simlisek és életrevalók márkaneve. Legyenek azok tolvajok, kalózok, sírrablók, csempészek vagy csalók.

a fedélzeten. Legnagyobb szerencsétlenségükre épp akkor, amikor a raktérben egy ghoul is rejtőzködött, mint kéretlen vendég, akit senki se hívott.
A potyautassal való párosodás során egy Hidebehind nevű, ijesztő lény született, ami végül rengeteg ember halálát idézte elő. Valószínűleg nem ez volt az egyetlen Hidebind észlelés, de mindenképp a legelső, amit a történelemkönyvek érdemesnek tartanak megjegyezni.
A mai napig keringenek történetek és babonák Phineas neve körül a családban. A családi kincsek egyike egy régi, de nem jól működő, demiguise-szőrből készült láthatatlanná tévő köpeny. A köpeny csak mozdulatlanságban működik, és nem tompítja el a hangokat. A köpeny Mundungus Fletcherhez került az öröklési sorrend alapján, azonban azt egy komoly adósság fejében odaadta valakinek.
Valamint fennmaradt egy Hidebind-fog is, amit később mágikus talizmánba, egy gyűrűbe foglalt az egyik tulajdonosa. A családi legendárium szerint ez a fog harapta szét Phineas karját, amikor sikeresen befogta a hibridet. Phineas azonban azt állította, a karját valójában nem leharapta, és nem is levágta a lény, hanem eltüntette egy olyan helyre, ahol csak a hidebind jár. Halála napjáig arról számolt be, hogy még mindig érzi a karját valahol, mintha az még mindig mozogna.
A nyakék, amit Phineas egyik utóda, Ciarán Fletcher készített (aki hírhedt volt a maga idejében a hol tökéletesen, hol kevésbé működő talizmánjairól, és az ezzel kapcsolatos csalásairól), különleges mágikus tulajdonsággal bír. A viselője nem válik láthatatlanná, de a figyelem egyszerűen átcsúszik rajta, tompítja a jelenlétét. A tükröket azonban megzavarja. A tükörképben látszódik a viselője, de mintha az nem egészen azt csinálná, mint ő.
A Fletcher család megannyi más, különös ereklyére tett szert mesterségüknek és több évszázados ügyeskedéseiknek köszönhetően, azonban az életmódjuk ezek közül rengeteg tárgyat felemésztett, ahogyan a könnyű vagyon is gyorsan elillant.

náluk való vendégeskedések közepette, hogy egyes emberek csak az utcán, a ház előtt álltak meg, de sosem léptek be. Az ajtókat pedig mindig kétszer ellenőrizték, hogy biztosan zárva vannak-e, miután elmentek. Sevan ugyan boszorkánysága miatt valamennyire eltávolodott már ettől a világtól, de csak azért, hogy a varázslóvilágban kamatoztassa mindazokat az ismereteket, amik élete és neveltetése alatt kifejlődtek. A vér azonban nem felejt, ezek a kapcsolatok pedig máig rendelkezésre állnak, ha valamire szükségük van, legyen az egy hirtelen kiadás, vagy épp menedék a háború alatt.
Az ekkoriban már Franciaországban élő Avanesyan-család számára nagy meglepetés, váratlan ajándék volt a meghívó a Beauxbatonsba Sevan részére. Általa született meg az első ismert varázshasználó a családban. Egy újabb nagy kultúrsokk, ám egyúttal egy kiváló lehetőség is, hogy lánygyermekük minőségibb oktatást kaphasson, mint ami számukra elérhető.

┏━━━━━━━━༻❁༺━━━━━━━━┓

    D I S H O N O R A B L E   M E N T I O N S
 Ա Ն Պ Ա Տ Վ Ա Վ Ո Ր
 Ո Ւ Ղ Ղ Ո Ւ Մ Ն Ե Ր

┗━━━━━━━━༻❁༺━━━━━━━━━━━━━━━━┛

┏━━━━━━━━༻❁༺━━━━━━━━┓

    H I E D E L M E K   &  B A B O N Á K
 Ա Մ Ե Ն Ա Հ Ա Վ Ա Տ Ա Լ Ի Ք Ն Ե Ր

┗━━━━━━━━༻❁༺━━━━━━━━━━━━━━━━┛

┏━━━━━━━━༻❁༺━━━━━━━━┓

    M E G J E L E N É S
 Ա Ր Տ Ա Ք Ի Ն Ո Ւ Թ Յ Ո Ւ Ն

┗━━━━━━━━༻❁༺━━━━━━━━━━━━━━━━┛

┏━━━━━━━━༻❁༺━━━━━━━━┓

    T U D Á S
 Գ Ի Տ Ե Լ Ի Ք Ը

┗━━━━━━━━༻❁༺━━━━━━━━━━━━━━━━┛

Mint oly sokaknak, neki is inkább a gyakorlati dolgok elsajátítása jelent kisebb kihívást. Kiváló érzéke és megfelelő érdeklődése van a bájitaltanhoz, örökölve édesanyja tehetségét. Néha nem is néz a receptre, és a mennyiségeket is ösztönösen eltalálja.

Fontos megemlíteni, hogy Heranoush nem a neki megfelelő pálcával vesz részt a tanórákon. Ennek ellenére lenyűgöző teljesítménynek számít, hogy ehhez képest milyen jól uralja a pálcát, különösen párbajok gyakorlása során, azonban a pálca így sem engedelmeskedik neki mindig tökéletesen. Ez talán annak köszönhető, hogy nagyon összeszedett és fegyelmezett a párbajok során. Nem sérteget senkit, nem kérdez feleslegesen. Nem mindig győz a párbajokban, azonban sosem ijed meg. Mintha már látott volna dolgokat.

Különösen élvezi a repüléstan órákat, ügyessége és gyors reflexei miatt jó fogó-alapanyag, azonban hajtóként is hatékonyan tud érvényesülni. Csendes típus ugyan, de nem lehet nem észrevenni a levegőben.

Nincs látó képessége, mégis felvette a jóslástant. Babonás családból származik, otthon pedig gyerekkora óta divatos elfoglaltság kávézaccból jósolni – még ha ez rendszerint abban ki is merül, hogy vajon hol és kihez fog férjhez menni a delikvens. Úgy érzi, hogy meglepően sokat tud tanulni a különböző kultúrákból az órák során, ezt pedig nagyon értékes tudásnak tartja.

Nem a muglik között képzeli el életét, mégis fontosnak tartja, hogy minél többet megtanuljon róluk és szokásaikról, hogy szükség esetében könnyedén asszimilálódjon köztük. Ezáltal kevésbé érzi az elidegenedését is a mugli rokonai felé. A mugli pénzeket is jól ismeri, hiszen már nagyon fiatalon megtanították pénzt számolni és váltani a brit font és a varázsló galleon között.

A tanórákon bár figyel, az órai és órán kívüli feladatokat pedig mindig időre elvégzi, azonban jelleméből adódóan szerepelni kifejezetten nem szeret. Egy alkalommal az átváltoztatástan leckéjére azt a visszajelzést kapta a professzortól, hogy a munka tartalmi része ugyan kiváló, de többet is írhatna. A következő leckére be is adta újra a dolgozatát – pontosan egy szóval többet.

RBF csak jövőre esedékes. Ennek komolyságával áll hozzá a dologhoz (ami természetesen túl messze van, kár aggódni rajta). Alapjába véve hiszi, hogy a tudás előrébb való, mint az érdemjegy. Nem a kiváló eredményekre, hanem az ismeretek valós elsajátítására törekszik.

Fontos megjegyezni különleges adottságát, ami már-már a legilimencia egy gyenge, de igen érdekes fajtájának minősül. Nem képes gondolatot olvasni, nem tudja, mi jár mindig a másik fejében. A képessége ösztönös, és nem is száz százalékban pontos. Valahogy azonban megérzi, ha hazudnak neki, vagy ha mást hazugságon kap – legyen ez kegyes hazugság, vagy valami, amivel ártani akarnak neked. A hazugságnak szaga van – mégpedig szándéktól függően mindegyiknek más. Szó szerint kiszagolja a csalárdságot, súlyos hazugságoknál pedig a rosszullét kerülgeti. Hidegrázás fut végig rajta, és a levegő is elnehezedik körülötte.
Valószínűleg tehetséges legilimentor lehetne a jövőben, amennyiben megfelelő oktatást kapna. Mindez csak egy gyenge felszíne annak a potenciálnak, ami a varázsvilágban olyan ritkának és különlegesnek számít.


                                N Y E L V I S M E R E T
                          Լ Ե Զ Վ Ա Ի Մ Ա Ց Ո Ւ Թ Յ Ո Ւ Ն
╘═══════════════════════════════════════╛


Angol/örmény anyanyelvű, de utóbbit rendesen csak akkor tanulta meg, amikor a háború alatt ideiglenesen elhagyták az országot. Megérteti magát franciául, oroszul, valamint koboldul is. Ez utóbbit aktívan tanulja. Az ír szókincse nagyon minimális, ami a köszönésekben és káromkodásokban ki is merül.

összekülönböztek. Az ismeretlen, meg nem nevezett tanítvány ugyan tehetséges volt, a kreatív és szakmai különbségek végül összeférhetetlenséget idéztek elő.
Bosszúból meg szerette volna alapítani saját pálcakészítő vállalkozását azzal a céllal, hogy szebb, jobb, olcsóbb és tartósabb pálcákat készítsen első számú riválisánál. A gazdasági tényezők és ismeretei hiánya nem kedveztek neki. Több tucat, jó minőségű varázspálcát készített, de sosem nyitott ki az üzlete közvetlenül Ollivanders mellett.
Az eladatlan portékák végül egy dobozba ömlesztve kerültek a Fletcher’s használt varázspálca készletébe, miután a tanítvány eladta azt nekik. Pár hónap alatt szinte az egész raktárkészletet sikerült értékesíteni, ami mindenképpen kelendőbb volt, mint a repedt, túlhasznált, vagy más, kétes forrásból származó társai. Egyetlen pálca maradt csak, ami talán a legszebb, legdíszesebb, legelegánsabb volt mind közül. Rövid ugyan, alig 9,5 hüvelyk, de díszes, nőies markolata azonnal magára vonja a tekintetet.
Talán ez a legszebb dolog, amivel Hera rendelkezik – és egyben az, ami a legkevésbé rezonál vele.

A pálca adatai: 9,5 hüvelyk, közönséges dió sárkányszívizomhúr maggal, nagyon rugalmas