Roxfort RPG

A lépcsőház a kastély szívében található. Egyik folyosóról a másikra lehet itt eljutni, egy emelettel feljebb, vagy lejjebb, egy másik szárnyba, vagy lehet, hogy ugyanoda. Vigyázat, a lépcsők szeszélyesek!

Vissza se akartam jönni. Semmi kedvem nem volt hozzá, de itt vagyok. Megtettem. Visszatértem, oda ahová éveken át vágyakoztam, de most egy porcikám sem kívánja az itt létet.
Jamesnek igaza van, mindjárt itt az évvége, levizsgázom és mindennek vége. A hetedik év meg? Ki tudja, mit hoz a jövő?
Egy hetet töltöttem otthon, egy hosszú hetet, hogy összeszedjem magam és valamennyire sikerült is. Nem mondanám, hogy, hú de a toppon lennék, mert ez már nem valószínű, hogy valaha is be fog következni, de jobban voltam, mint az a bizonyos éjszaka után és az a lényeg. Minden egyes másodpercére emlékszem, és tudom, hogy soha nem fogom feledni, de erősnek kell lennem, túl kell rajta lépnem és élnem az életem, amit a sors szánt nekem.
Most itt vagyok. Újra itt a suliban és már most szembesülnöm kellett a ténnyel, hogy bizony nem szívesen látott emberré váltam. Soha nem voltam túl közkedvelt, vagyis a csapatkapitányi címemnek köszönhetően azért nagyobb népszerűségre tettem szert, de elég sokan tartották azért így is a távolságot tőlem. És nem is érdekeltek. Azok, akik megérdemelték azokkal kedves voltam, azért mindent megtettem volna, a többiek meg? Nem számítanak.
Most sem számítanának, csakhogy a semlegességből átléptek a nézzük le Mirolt fázisba, amiért leátkoznám a bugyit is róluk, de nem tehetem. Már nem. Nem hívhatom fel magamra a figyelmet, ezek után nem szabad. De egyszer megkapják még azok a semmirekellők a magukét, egyszer nagyon megbánják, hogy velem packáztak.
Átkozott Hugrabugosok. Nagy pofájuk van, ha csoportban vannak, de egyedül biztos, hogy nem mertek volna nekem jönni, vagy beszólni. És még jobban röhögtek, hogy nem rántottam egyből pálcát, de nem. Nem adom meg nekik azt az örömöt, hogy miattuk kicsapjanak. De majd meglátjuk ki nevet majd a végén.
A Mágiatörténet végül is egész jól sikerült, ahhoz képest, hogy az óra utolsó negyedére estem be. Raimbourg egész kedves volt, de nem is vártam mást. Az összes tanár úgy tudja, hogy egészségügyi problémák miatt voltam távol, még szép, hogy kedvesen fogadott. Meg azon kívül, hogy egy jó párszor előfordult már, hogy elkéstem vagy, hogy nem mentem be az órájára, egész jó jegyeim voltak magamhoz képest, egy szava sem lehet. Csak az a csevej nem hiányzott, amit még a terem előtt ejtettünk meg Harryvel, az úgy kimaradhatott volna az életemből, vagy legalább csúszhatott volna kicsit későbbre is, de ilyen az én formám. Egy hetes távollétem után abba a személybe kell belefutnom, akit a leginkább elkerülnék, és nem csak a DS miatt?
A harmadik és második emeletet összekötő lépcsőfordulóban álldogálok és várok. Dracora várok, akinek bent kellett még maradnia óra után Raimbourgnél, csak tudnám megint mit csinált? Beszélni akartam vele, muszáj volt. Tudnom kellett néhány dolgot, amire csak ő adhatott választ, ráadásul meg szükségem is volt rá. A karjaiba akartam bújni és vigaszt keresni, érezni akartam az illatát és erőt akartam nyerni az öleléséből, ahol mindig úgy éreztem, hogy semmitől sem kell tartanom, mert vigyáz rám.
A korláton könyököltem és néztem lefelé a mélybe. A táskám mellettem hevert, a hosszú szőke hajam pedig az arcomba hullott és figyeltem, ahogy lassan minden diák eltűnik és a mély csend átveszi a szünet zsivaját.

Merlinre! Ennél borzalmasabb órája sem volt még az idén. De minden jó, ha jó a vége, nem igaz? Optimistán kell szemlélnie a világot, még akkor is, ha erre voltaképpen semmi nem ad okot. Egy héttel ezelőtt tökéletesen jókedvű volt... Egy héttel ezelőtt azonban még abban a hiszemben volt, hogy azt tette, ami a Nagyúr legnagyobb megelégedésére szolgált. Viszont ugyanazon az éjszakán elkövette... újabb árulását. És még csak nem is a jegyeséért, hanem egy lányért, akinek elvileg semmit nem kellene, hogy jelentsen számára, de mégis, és ez immár... tagadhatatlanul így van. Mégis mi másért kockáztatott volna? Ám az adott pillanatban mégis megtette. Hosszú habozás után, de végül megtette. Hamis emlékeket ültetett Vikitria elméjébe, melyekkel ideiglenesen kielégítette a Nagyúr kíváncsiságát, de vajon ezzel ártott vagy használt? Talán sosem fog kiderülni. Adott pillanatban helyesnek tűnt, és csak ez számított. Ki tudja, mennyi kínzást lett volna még képes a Mirol-lány elviselni? Látott már olyan boszorkányt, akit előbb őrületbe, majd halálra kínzott a Nagyúr tiszafa pálcája, és azt... semmiképp nem lett volna képes végignézni.
Azóta semmit nem tud a lányról. A Roxfortba nem tért vissza, nem úgy, mint a többiek, akik aznap éjjel szintén megkapták a billogot és megkapták a feladatukat. Egyesek szerint Viki beteg lett, mások szerint meg terhes, de mint a pletykáknak általában, ezeknek sem igazán lehetett alapozni az igazságtartalmára.
És ma, a lehető legnagyobb felfordulás kellős közepén, benyitott a terembe. Könnyes szemmel. Potter a nyomában. Valamiért Malfoy akkor úgy érezte, legszívesebben bemosna egyet annak a pápaszemes varangynak, de persze csak ült a helyén tovább, bár a szeme sarkából egészen az óra végéig szemmel tartotta Júliát.
A jegyével kapcsolatos nagyjából tízperces Raimbourg proffal történő egyezkedés után sietve hagyja el a termet. Igazság szerint remélte, hogy Viki megvárja, vagy hogy legalábbis a közelben marad, de a lányt sehol sem látja. Mivel így is késésben van, lépteit szaporázva indul el a negyedikre, hogy hosszú kihagyás után a numerológia professzort is megtisztelje jelenlétével, csakhogy alig üget fel a lépcsőkön, a forduló előtt máris lassít a léptein.
Ez a kis zug bár meghittnek tűnt, korántsem volt az. Olyan, mint egy páholy és egy színpad egyben, egy erkély, melyre mindenki rálát a lépcsőteremből. Fentről is, lentről is, jobbról, balról, mindenhonnan, de Dracot ez most a legkevésbé foglalkoztatja.
Kiveszi kezét a zsebéből, melyben általában hordja, kezét Viki mellett a korlátra helyezi, ezzel hívva fel magára a figyelmet. Fejét kissé oldalra billentve próbál belátni a kócos fürtök függönye alá, de mivel ez nem megy neki, egy könnyű mozdulattal hátrasimítja a lány szőke haját, tekintete a másik tekintetét keresi.
- Minden rendben? - kérdi csendesen, igaz, hangja így is tisztán hallható még a lépcső tetejéről is. Noha a kérdés teljesen felesleges, hisz hogy lehetne minden rendben?
A lépcsőkről darabos folyadékként szívódnak fel a diákok és tűnnek el a különböző folyosók valamelyikében. Úgy tűnik, ketten vannak itt összesen, de persze Malfoy egyáltalán nem olyan naiv, hogy ezt feltételezze.

Vikitria Henderson a Mardekárosok egyik legnagyobb ellengése, a lány, aki a legtöbbször került bajba a hirtelen fejűsége miatt és minden egyes pont levonás és büntető munka hátterében egy elintézett kígyó állt, most behódolt. Fejet hajtott a sors előtt, ami nem arra az útra szánta, amerre haladni akart volna.
Szerelem?
Sosem hittem volna, hogy képes lennék vállalni a halált bárkiért is, soha nem volt az életemben olyan ember, aki olyan sokat jelentett volna számomra, mint Rómeó. De érte megtettem volna, ha az élete múlt volna rajta, akkor inkább az örök sötétséget választom, mert halálosan beleszerettem abba a férfiba, akibe sose lett volna szabad.
 Család?
Egy szó, egyetlen apró szó mely mindenkinek olyan természetes. De vagyunk néhány ezen a kietlen világon, akik sose tapasztalhatták meg valójában milyen is az, még akkor sem, ha számtalan szerető ember vett minket körül, mert hiába a szeretet, ha az ember érzi, hogy egy része hiányzik. Rátaláltam az elveszett részemre és nem akarom elengedni, még akkor sem, ha ezzel más élet jár.
Barátok?
Barát az, aki a legnagyobb szükségben ellenem fordul? Aki nem érti meg a boldogságom? Aki képtelen meghallgatni az érveimet és csak a saját igazát hangoztatja? Aki képes a látszatnak hinni, ahelyett hogy bennem hinne? NEM!
A három legfontosabb dolog a világon. A barátaim cserbenhagytak a szerelmemnek és a családomnak szüksége volt rám. Kit választ ilyenkor az ember? Egyértelmű.
Én mégis küzdöttem, még sem akartam elárulni azokat az embereket, akik számítottak nekem és valamikor még én is számítottam nekik, de az élet nem mindig úgy alakul, ahogy azt terveznénk. Választanom kellett. Vagy őket védem vagy a családom a szerelmemmel az egyetemben. Árulás vagy halál? Az árulást választottam. Inkább behódoltam annak az embernek, akit a legjobban gyűlölök, csak, hogy megvédjem azokat, akik nélkül nem lenne értelme az életemnek, mert értük képes lennék vállalni a halált is akár, és ezzel a döntésemmel azt tettem. Örökre megöltem Vikitria Hendersont, ő már nincs többet, már csak a Mirol létezik, akinek a családja nyomdokait kell követnie.
Egy fehér kéz tűnik fel a látókörömben, de továbbra is csak nézek lefelé, le a mélybe. Majd a függönyként előre hulló hajam, a fülem mögé került. Mi előtt megszólalna, tudtom, hogy Draco áll mellettem.
- Tudtad? ? teszem fel az első kérdésem, nem válaszolva az övére és még mindig csak a mélységet figyelem.

A lány válla mögé simítja a selymes tincseket, de nincsen semmi reakció. Legalább ránéznének, legalább szólalna meg, sóhajtana, vagy bármi, de nem. Lepillant, vajon mi lehet olyan érdekes a lépcsők tövében, de épp csak egy utolsó, fekete-sárga taláros kislányt lát felülről, amint csattogva átrohan a színen, maga után lóbálva fekete iskolatáskáját. Az esemény, mint látványosság szemrevételezése után visszapillant a lányra, de szinte teljesen biztos benne, hogy Vikitria észre sem vette a hugrabugos kislányt. Azt, hogy ő itt van, vajon igen?
Igen. Megszólal. Kérdez.
Malfoy legszívesebben hatalmasat sóhajtana most, de visszafojtja a tüdejét feszítő sűrű levegőt, hisz azzal rögtön elárulná... Mit? Az aggódását? Azt, hogy ez egy kényes és kínos szituáció? Hogy ez egy olyan kérdés, amire nem szívesen felelne? Mert így van, mindegyik találgatás igaznak bizonyulna. Valamilyen szempontból biztosan.
Leereszti a kezét, mely az imént a lány hajával játszott, és ő is a korlátnak támaszkodik, húzza az időt, mielőtt válaszolnia kéne. Tekintete már csak rutinból is sebesen végigfut a lépcsők zeg-zugain, szeme sarkából látja, hogy az egyik épp mozdul, míg egy másik éppen megáll. Minden mozgásban van. Változik. Ők is. Egyszerű az analógia, csak meg kell figyelni.
Pár héttel ezelőtt még azt válaszolta volna, hogy nem, fogalma sem volt, de nem is különösebben érdekli, semmi köze hozzá.
- Igen.
Jó, hogy nem néznek egymásra, így könnyebb.
- De nem tudtam, hogy ilyen hamar meg fog történni - teszi hozzá, nem is magát mentve, inkább csak kifejezve, mennyire... zavarja, hogy így történt.
El akarja mondani, hogy miatta történt. El akarja mondani, hogy őáltala értesült a Nagyúr a bátor griffendéles Mirol-lányról, aki olyan készségesen elcsicseregte neki az információkat, amiket meg akart kapni, ott van a nyelvén, nagyon nyomja a lelkét, de... Nem szól.
Feszülten várja a következő kérdést, mert sejti, van belőlük még jó pár.

Csend. Nem szól, húzza az időt, pedig tudom a választ, többet tudok, mint talán azt gondolja. James elég sok mindent elmondott, elmesélte azt is, mi történt azon az éjszakán, mikor a Nagyúr magához hívatott. Sőt az egész gárdáról mesélt, hogy tudjam mi lesz a feladatom, mire számíthatok, mire kell figyeljek, de leginkább szerintem azért mondta el mindezt, hogy megvédjen, hogy ne csináljak semmi ostobaságot, hogy képes legyek túlélni ezt az egész őrületet, amibe belekényszerültem.
Igen.
Mennyire egyszerű ez a szócska? És ami tartalom mögötte rejtőzik mennyire bonyolult. Egy élet ért véget és egy másik kezdődött, mindez egyetlen egy ember miatt.
Érzem, hogy zavarja ez a helyzet, hogy ha egy apró esélyt is látott volna egy másik útra, akkor lépett volna. Vagy csak én látom így? Én akarom így látni? Az egész helyzet annyira abszurd és szörnyű, hogy már én sem tudok reálisan gondolkodni?
- Emiatt kaptam az átkot is?
Nem mondom ki melyiket, hisz hiába csendes minden, itt még a falnak is füle van. Ebben az iskolákban a titkok kerülnek először napvilágra, így jobb, ha vigyázunk mit is ejtünk ki a szánkon.
Összeszedtem magam azért az elmúlt héten, még ha még mindig úgy érzem, hogy képtelen leszek valaha is mosolyogni. Tudom, mit szabad elmondanom és mit nem, és tudom a feladatomat is, amit nem akartam végre hajtani, de egy órája már döntöttem, teszem azt, amit az élet követel. Többet nem harcolok.
- Miért nem mondtad el? ? és most végre ránéztek.
Feleslegesnek éreztem feltenni azokat a kérdéseket, amiket már tudtam, az első kérdés őszinte válaszával megbizonyosodhattam afelől, hogy nem fog hazudni. Már csak tisztázni akartam néhány apróságot, az meg egy más kérdés, hogy vajon meg fog e lepődni, hogy bizony nem sok információra vagyok kíváncsi.

A csend nyomasztó, de még nyomasztóbb ez a pár elnyöszörgött-elmakogott szó, a perzselően lassú vallomások, a már-már unalmas feszengés. Viszont ahhoz nincs mersze, hogy végigrohanjon az egészen egy egyszerű vallomással, mint ahogy azt sem hajlandó kimondani soha, hogy szeretlek.
Pedig, esküszöm, minden csak ezért történik.
Átok... milyen átok? Annyira szomjazik arra, hogy Viki felismerje, mit tett érte aznap éjjel, hogy hirtelen arra gondol, a lány valamit rosszul értelmezett. Aztán eszébe jut, miféle átokról is van szó. Moccan, kiroppantja az ujjait, mielőtt válaszol, feszeng.
- Nem, nem emiatt - mondja végül, de nem magyarázza meg. Talán akkor se, ha rákérdeznek.
Az újabb kérdésre igazából ő sem tudja a választ, így hát ismét csak megfontolja, mit is mondjon. Érzékeli magán a lány pillantását, de nem hajlandó felnézni rá, inkább lehajtja a fejét, és a mélységet bámulja.
A válasz végül kérdéssé alakul át.
- Mivel lett volna másabb, ha elmondom? Úgyse menekültél volna el előle.

Akkor mi miatt? Az Imperius volt az egyetlen megmagyarázhatatlan rész a számomra. Miért küldte rám? Miért tette? Egyszer már végig vettük a DS-en történteket, még egyszer nem volt hozzá kedvem, és ez már nem is arról szólt.
Visszagondolva egyáltalán nem bántam, hogy megátkozott. Azoknak az emlékeknek köszönhetően maradtam valójában életben, és ha nem kényszerít rá, hogy a barátaim ellen támadjak, akkor sosem tettem volna meg. A mai napig...
Dacolni akartam, dacolni Voldemorttal, de ma rá kellett jönnöm, hogy nincs értelme. Nincs érzelme kockáztatnom olyanokért, a saját, és szeretteim életét, akik nem érdemlik meg, akik már elkönyveltek engem, akik már leírtak.
Vége van.
Várom a válaszát, de rám sem néz, akárcsak én az előbb. Ugyanazokat a köröket futjuk, ugyanúgy nem tudunk mit kezdeni ezzel az egész helyzettel. Az lenne a legjobb, ha csak úgy átsiklanék rajta, de nem megy. Egyszerűen nem.
- Nem, nem menekültem volna - válaszolom és újra a mélységet kezdem figyelni - Egyszerűen csak... talán fel tudtam volna készülni. Talán...
És nem tudtam mit mondani, mert egy újabb könnycsepp gördült végig az arcomon. Nem kiabáltam, nem ordítottam, nem akadtam ki, csak kiábrándultan és összetörten ejtettem ki a szavakat a számon, hogy aztán az elveszettség sós patakja végig folyjon az arcomon.

Majdhogynem gúnyos az apró nevetés, amit megenged magának. Inkább csak egy eltorzult sóhaj, egy furcsa lélegzetvétel.
Beszélni kezd. Erről tud.
- Erre nem lehet felkészülni. Én úgy álltam elé, hogy akarom. Esküszöm, el nem tudtam ennél nagyobb kegyet képzelni. És mégsem tudtam rá felkészülni. Hidd el, ezzel csak megrövidítettem számodra azt az időt, amíg ezen rágod magad. Most túl vagy rajta.
Szívesen hozzátenné, hogy "ennél rosszabb nem jöhet", de még idejében megfékezi a nyelvét. Mindketten tudják ugyanis, hogy a java még csak most kezdődik.
Végre felnéz, ezüst tekintete a lány macskazöld íriszeit keresik.
- Nézd, egy hét alatt ezt nem lehet kipihenni.
Észre veszi a lágyan legördülő könnycseppeket. A tenyere izzadni kezd. Már megint sír. Egy hét alatt nem sírta el minden könnyét? Odanyúl, hogy letörölje őket. Először csak az egyik, majd a bal kezével is, melyen ott virít a billog, az ing alatt. Két kezébe fogja Vikitria orcáját, és a szemébe néz.
Először azóta.
Végre valahára.
- Hagyd abba ezt - utal a sírásra. - Sírhatsz amennyit akarsz, de attól nem változik semmi. Nem fordulhatsz vissza úgysem! Inkább menj végig az úton, amit neked szántak. Én is csak ezt teszem.

Hallom azt a furcsa szinte eltorzult lélegzetvételt ami elhagyja a torkát és nem esik jól. Rohadtul nem. Tudom, hogy naivitás, amiről beszélek, de...
"...de ha kínom megélnéd, bizony rögtön elhinnéd..."
Beszélni kezd.
Sosem hallottam még erről a témáról így beszélni. Valahogy mindig próbáltam kerülni ezt az egészet, mert úgy gondoltam könnyebb. Hogy neki vagy nekem, azt magam sem tudom.
Tudom, hogy igaza van. De más az, ha valaki önszántából áll be vagy mert nincs más választása.
Ránézek, és látom hogy a tekintetemet keresi és nem fordulok el tőle, mert bármennyire is megtört ez a helyzet, bármennyire is hibáztatom magam, hogy idáig jutottam, hogy a vele való kapcsolatom sokban szerepet játszott, hogy végül az én karomra is felkerült a jegy, mégis szeretem. És vigaszt várok tőle. Bátorítást. Mert fogalmam sincs most mihez is kezdjek.
Egy bátortalan mosoly jelenik meg az arcomon.
Hozzám ér. Lágyan és puhán, hogy letörölje az arcomról a könnyeket, majd két kezébe temeti az orcám és mélyen a szemembe néz.
Megró, mert könnyeimet fecsérlem.
Oh, pedig ha érezni, amit én. Ha tudná, ez mennyire nehéz. Hogy, igen, ezt nem lehet egy hét alatt kipihenni, hogy azzal, hogy mellé álltam, végleg szakítottam a régi életemmel. Ha megértene tudná, hogy...
"...hogy el nem sírtam minden könnyem még"
Kezeiért nyúlok, melyek az arcomon pihennek és az enyémbe zárva azokat, hogy levéve őket az ujjaim közt érezhessem ujjait.
- Ne várd tőlem, hogy egyik napról a másikra örvendezzek, mert nem fog menni. Többet adtam fel, mint szabadott volna.
Gondolok itt arra, hogy a pillanatnyi tanulmányaim mind-mind arra szolgálnak, már csak szolgáltak, hogy egyszer auror lehessen belőlem.
- De én döntöttem, és tisztában voltam vele akkor is, ahogy most is, hogy mi a feladatom. Tudom jól, hogy nem fordulhatok vissza, hogy innen nincs visszaút, de attól még minden porcikám ellenkezik a helyzet ellen. Nekem ez nem kegy. És soha nem is lesz az.
"...de ha kínom megélnéd, bizony rögtön elhinnéd,
hogy el nem sírtam minden könnyem még"

Júlia

Látom rajta, hogy próbálkozik. Látom rajta, hogy igyekszik összeszedni magát. Látom rajta, hogy küzd, és hogy elsősorban magával. Vicces, néha én magam is ezt teszem... És miért? Egy nőért, aki újra és újra elhagy.
Nem úgy, mint Ő.
Ő még a Pokolba is utánam jött.
Igaz, nem önszántából, hanem miattam. Mert túl gyenge voltam, hogy megtartsam magamnak a gondolataimat. Felhasználtam Őt. Tulajdonképp az én hibám, de a rohadt életbe, akárhogy erőlködöm, valami sohasem klappol! Hihetetlenül elegem van ebből...
Lefejti a kezeimet az arcáról, pedig legszívesebben magamhoz ölelném, az egész lénye szinte könyörög azért, hogy elrejtsem a világ elől, és hogy azt mondjam neki, nem lesz semmi baj, mert itt vagyok és vigyázok rád. Bármennyire is szeretném, nem teszek neki hamis ígéreteket. Mert néha még ahhoz sincs elég erőm, hogy magamat megvédjem. Igen, igaz, hogy a legutóbbi gyűlésen óriási és ostoba vakmerőséget tettem, mikor emlékeket plántáltam az elméjébe, de nem vagyok benne biztos, hogy bármikor megismételném.
Gyáva vagyok.
- Attól még, hogy nem tetszik, azt kell tenned, amit mond. Ez ilyen egyszerű. Jobb, ha hamar hozzászoksz. Sőt jobb, ha bele se gondolsz az egészbe. Higgy nekem, tudom, miről beszélek.
A szememben valami megtört, tompa fény csilloghat. Tudom, mit érez, de egyszerűen nem tudok vele mit kezdeni, Merlinre, nem csak neki rossz. Sose volt türelmem az érzékeny nőkhöz, ahhoz meg végképp nem, hogy a sirámaikat hallgassam. Viki miatt azonban kész vagyok megemberelni magam és lenyelni a cinikus kis megjegyzéseimet.
- Majd elmúlik az ellenkezésed - jósolom neki inkább rosszkevűen és fáradtan. - Én már feladtam.
Elfordulok tőle, hátam a párkánynak vetem, és karba teszem a kezem. Rutinszerűen igazítom meg bal karomon az inget, noha a kendőző bűbáj kellőképp elfedi az az ocsmány tetoválást. Nézem Vikit, várom, hátha akad még panasza. Ha nem, egyszerűen, lehet, csak magamhoz húzom, mert gazság szerint pokolian azt akarom, hogy hozzám bújjon. Úgy sokkal egyszerűbb vigaszt találnia. A nők így működnek.

Soha nem hallottam még így beszélni. És nagyon jól tudom, hogy igaza van, de hogy az ő szájából kell hallanom ezeket a szavakat, az megrémiszt. Ha már ő is így látja, akkor elvesztem. Belementem valami olyanba, ahonnét nincs kiút, és hol nem számít a szavam, egyedül csak a parancs létezik, egy parancs amit szó nélkül, de teljesíteni kell. Mindegy ki mit gondol, vagy érez, ha nem tesszük meg, rosszabb vár ránk a halálnál.
Feladta...
Szóval próbált küzdeni. Próbált ellenállni. De vajon mi ellen. Mi volt az, amit még neki sem akart bevenni a gyomra, amit nem akart volna végre hajtani?
Talán, hogy én is tagja legyek a gárdának?
Biztos vagyok benne, ha tehette volna, akkor megvéd, akkor nem enged Voldemort közelébe. Hisz neki köszönhettem a hamis emlékeimet, amik nélkül nagyon kevés eséllyel éltem volna túl azt az éjszakát. Büszke voltam rá, hogy képes volt, legalább egy röpke percre Voldemort ellen fordulni, hogy miattam összeszedte minden bátorságát, és segített nekem. Nem kellett volna megtennie, nem volt kötelező, de megtette. Miattam.
Szerettem és tőle szebb vallomást nem is kaphattam volna.
Odaléptem hozzá és belebújtam a karjaiba. Azt akartam, hogy öleljen, hogy megvigasztaljon, hogy egy pillanatra elfelejthessek mindent. Közel akartam érezni magamhoz, hogy tudjam mi ott leszünk egymásnak még a legnehezebb időkben, történjék bármi, mi ott leszünk.

Draco, mielőtt kilépett volna az öltöző ajtaján, alaposan körülnézett, aztán úgy surrant át a sportpálya és a kastély között húzódó keskeny ösvényen, mint a leggyakorlottabb tolvaj. Sietős volt az útja, hiszen még jócskán akadt elintéznivalója. Először is vissza kellett mennie a Mardekárba, hogy megkeresse Oliviát, akit biztonsága kell helyeznie, mielőtt ez az egész elkezdődik... Aztán értesítenie kell a Nagyurat arról, hogy a szekrény készen áll, akárcsak a terv.
Fél órával ezelőtt eufóriával telten rohant végig ezeken a lépcsőkön a pálca iránymutatását követve, most viszont úgy mássza meg a lépcsőket, hogy közben azon bosszankodik, mégis mi a fenéért nem lehet más úton eljutni a pályáról a Mardekár pincetermeibe. Teljesen felesleges, fel a lépcsőn, le a lépcsőn.
Útközben eszébe jut, hogy van valami, amit még el akart mondani Vikinek, de teljesen kiment a fejéből.
Arról, hogy mi lesz ezután.
Hogy mi lesz, ha sikerül, amire készül.
Azt mindketten tudják, mi lesz vele akkor, ha nem.
Megtorpan a lépcső tövében, és visszanéz a folyosóra, amerről érkezett. Visszamenjen? Vagy majd lesz valahogy?

Draco után rohantam.
Szükségem volt arra a csókra, szükségem volt még valamire, mert mi van akkor ha soha többet nem láthatom. Nem! Ilyenre még csak gondolnom sem szabad, de mégis utána mentem.
A lépcső tövében találtam rá, és kivételesen nem érdekelt, ki mit láthat meg, hozzá bújtam és megcsókoltam.
- Szeretlek - súgtam a szájába - Ezt jól jegyezd meg, érted? Szeretlek! Akármi történjen én melletted leszek!
Nem voltunk egy feltűnő helyen. Gyakran loptunk egy-egy csókot a másiktól, hasonló helyzetekben egy kis izgalmat víve az életünkbe, de most nem érdekel az izgalom nem érdekelt semmi. Csak az, hogy biztosítsam róla szeretem és mellette állok. Akármi történjen én itt leszek.
Féltem.
Nem tudom mikor féltem utoljára ennyire, de most szinte remegett a testem is, a tudattól mi vár ránk ma éjszaka, még akkor is ha talán ez a remegés nem volt rajtam érezhető. Mindenre képes voltam Dracoért. Túlságosan vakon és mindenre elszántam, javíthatatlanul beleszerettem.
Ott álltam a lépcső aljában a tréning ruhámban és egyszerűen nem akartam elengedni. Nem mert tudatosult bennem a tény, hogy nem biztos a holnap és nélküle képtelen lennék folytatni ezt a rémálmot amibe belecsöppentem, nélküle nem menne. Érte képes voltam és képes is lennék olyan dolgokra, amikről sosem gondoltam volna, hogy megtenném, de miatta... Miatta igen.
- Vigyázz magadra nagyon kérlek! Ígérd meg, hogy ha mindennek majd vége lesz együtt hagyjuk el a kastély, ott leszel mellettem!
Ha sikerrel jár, járunk, nem maradhatunk ebben biztos voltam. Minden eddigi tervem egy pillanat alatt foszlott szerte, de már ott volt a karomon a Sötét Jegy. Ez kötelességekkel járt, és nem tervekkel....

Ott áll, fél keze a lépcsőkorláton, és nem előre, hanem hátrafele néz.
Sok szerencsét!
Tényleg ezek voltak az utolsó szavak, amiket váltottak? Mi van, ha ma éjjel Draco nem jár sikerrel? Vagy mi van, ha épp Vele történik valami? Ismeri Viki természetét. Ő még a Sötét Nagyúrra is pálcát szegezett a Halálfalói körében, amikor meglátta az unokatestvérét szenvedni. Viki bármire képes az úgynevezett barátaiért, túl meggondolatlan és túl bátor...
Meg akarta neki mondani, hogy vigyázzon magára.
Meg akarta neki mondani, hogy ne hősködjön, és hogy inkább tartsa magát távol a harctól, minthogy szembeszálljon a Halálfalókkal
Meg akarta neki mondani, hogy ezután hosszú ideig nem látják majd egymást, hiszen Draco elhagyja ma éjjel a kastélyt (vagy így, vagy úgy), és oda Viki valószínűleg nem követheti majd egy darabig.
És végül meg akarta neki mondani, hogy...
Ám ekkor a folyosón, melyet Draco úgy bámul, mintha onnan várná, hogy felbukkanjon valami ami megkönnyítené most ezt az egészet, megjelenik Viki.
Mintha, mint mindig, most is kitalálta volna a gondolatait.
Draconak esélye sincs, hogy megszólaljon, a lány máris a karjaiba veti magát, és csókolja, és minden olyan gyorsan történik. A fiú magába szívja a lány lófarokba kötött hajának enyhe méz- és napsugárillatát, csakúgy mint azt az egy szót, mely felér ezer vidító varázsigével. Karjai szorosan kulcsolódnak Viki karcsú derekára, féltő és ragaszkodó ölelésbe zárva a lányt, aki legalább olyan görcsösen kapaszkodik a nyakába, mint ahogy Draco öleli magához.
- Minden rendben lesz - suttogja a lány nyakába, hiszen egy pillanatra sem ereszti el.
Draco Malfoy még ilyenkor is bátrabbnak akarja mutatni magát annál, amilyen. Próbálja, de nem megy.
- Végig fogjuk csinálni. Tesszük a dolgunkat. Ha megöltem a vén hülyét, eltűnünk innen, együtt, te és én. De ha nem sikerül...
Elcsuklik a hangja egy pillanatra, a mondat idegesítően befejezetlen marad egy lélegzetvételnyi ideig. Igen, mindig ez a "ha"...
A fú Vikitria füléhez hajol, és senki más számára nem hallhatóan suttogja bele ezt az egy szót:
- Szeretlek.
Csak Júlia tudhatja, hogy Draco ezt nem mondta volna ki, ha nem lenne erősen kétséges, hogy túléli a ma éjszakát. Hisz mindketten tudják, hogy a Nagyúr haragja gyors és kíméletlen. Különben is, ha Draco nem öli meg Dumbledore-t, az öreg varázsló fogja megtenni ezt vele - Draco legalábbis ebben szinte teljesen biztos. Ha őszinték akarunk lenni, a fiatal Malfoy kilátásai egyáltalán nem jók, de most mégis mindketten úgy tesznek, mintha ez nem így lenne.
Akadna még mondanivalója, de az idő sürgeti mindkettejüket. Vikinek edzést kell tartania, Draconak pedig fel kell készülnie az éjszakára. A fiú lassan visszahúzza kezeit Viki derekáról, hátrébb lép, és tényleg egy legutolsó pillantást vetve Júliára, elfordul, hogy felsiessen a lépcsőn.

Búcsúcsók...
Talán soha többet nem élhetem át ezt a pillanatot, és érzem ő is pontosan ezt érzi. Úgy forrunk egymásba, mintha minden egyes röpke másodpercet magunkba akarnánk vésni, mert most utoljára élhetjük ezt át. Magamba szívom az illatát, az ujjaimmal a teste melegét, ajkaimmal csókjának édes ízét. Mindent.
Minden rendben lesz...
Annyira szeretném, ha igaz lenne, ha tényleg minden rendben lenne, de ez képtelenség. Vagy őt veszítem el, vagy a világ veszíti el kora leghatalmasabb varázslóját és az iskola a legjobb igazgatóját. Nincs jó megoldás, de mégis inkább áldoznám fel az egész világot, csak hogy hajnalban is ugyanígy magamhoz szoríthassam Rómeót.
Vén hülyét...
Miért ilyen nehéz ez az egész? Miért fáj a gondolata annak, hogy bármi is történik az este folyamán gyászolni fogok? Dumbledore... Draco...
Nem akarom ezt! Nem, nem és nem! Ennek nem szabadott volna megtörténnie!
"Ha"
Mit akart ezzel mondani? Folytasd, kérlek folytasd! Mondj valamit! Ha nem sikerül akkor megszökünk, együtt el innen.
De aztán...
A fülemhez hajol és halkan belesúg. Egyetlen apró szót, ami többet jelent nekem mindennél. Egyetlen apró szót, ami tökéletesen egyértelművé tette mi is kell tennem ma éjjel. Egyetlen apró szót, amit tőle még sosem hallhattam és amivel csodálatossá tette a "há"-t.
Szeretlek.
Csak hogy hiába a legnagyobb öröm számomra, hogy végre hallhattam ezt tőle, csak még inkább megrémülök. Szóval ő is tudja hogy vajmi kevés az esélye annak, hogy mindez boldogan érjen véget. Sosem mondta volna ki, hogy szeret, ha teljesen biztos lenne önmagában és abban a tényben, hogy minden rendben lesz. Mert nem lesz, nem lehetett minden rendben.
Megcsókolom. Újra megcsókolom, megpróbálva minden iránta érzett érzelmemet belevegyíteni, hogy ha szüksége van rá eszébe juthasson és erőt meríthessen belőle, mert én azt fogok.
Majd szép lassan elenged és hátrébb lép. Megy. Elmegy. Én pedig csak figyelem, figyelem ahogy távolodik-
- Szeretlek - súgom még utoljára utána.

   Rendben van, ezúttal talán mégis csak jogos a kiküldés. De ez egy rémesen hosszú nap volt, dupla jóslás- és gyógynövénytannal. Aztán a tetejében ez a korrepetálás, azzal a tudattal, hogy ezek után még edzésre is kell mennem. Edzésre. Most.. de hogy miért? Azt hittem, már eleget tettünk Viki elvárásainak, és év végén már nem hívja össze a csapatot. Egy ideje egyébként is elég kínosak ezek az edzések, hiába próbáltuk elsimítani a feszültségeket.
   Szóval belátom, tényleg messzire mentem korrepetáláson Foleynál, és persze én biztos nem küldtem volna ki az óráról a diákomat, azért legalább nem vont le pontokat a Griffendéltől. Csupán kipenderített a teremből, és így megajándékozott egy egész órával Viki utolsó csapatépítő találkozója előtt.
   Ezért kaptatok olyan életuntan a felfelé vezető lépcsősoron, ki a főbejárathoz, egy kis előzetes bemelegítés reményében, de…
   Megtorpanok, és visszahúzódom az egyik falkiszögellés mögé. Hallottam már távolabbról is, hogy léptek visszhangzanak a kihalt folyosón, viszont ezek most megkétszereződtek, egyéb furcsa hangokkal kiegészülve. Ha jól sejtem, ez valami romantikázó párocska lehet. Fúj, de undorító.. talán ha várok pár percet, kézenfogva elandalognak a nyilvánosság elől.
   Csendesen és türelmetlenül sóhajtok fel, és tényleg nem akarom hallani, mit enyeleg összevissza a galambpár, de a szavaik kéretlenül tolakodnak a fülembe. Szeretlek, szeretlek, örök időkig együtt, blablabla…
   Aztán egy szó.. megöltem. Ha megöltem a vén hülyét. Nem, ezt egészen biztosan nem mondta, csak a terem akusztikája.. torzít. Vagy ha mégis mondta, akkor csak valami nyálas metafora ez is, mit foglalkozom én vele, nem érdekel. Csak egy pillantást vetek rájuk, aztán visszamegyek a pincefolyosóra, és várok inkább ott néhány percet.
   Óvatosan kilesek a fal mögül, tapintatos-némán, majd a levegőm is bennszakad. VIKITRIA és MALFOY?! Biztos, hogy jól látok?!
   A karjaim tehetetlenül lehanyatlanak, és a megrökönyödés egy figyelmetlen nyösszenéssel távozik az ajkaimról. Ez lehetetlen!
   Hiszen Viki maga mondta, hogy.. Malfoy minden szava hazugság, és a pletykák.. hamisak!

Csak néztem a távolodó alakját, mikor valami fura hangra lettem figyelmes. Egy nyüszögés... Egy kétségbeesett emberi hangocska, amely a döbbenetet szokta jelezni.
Nekem sem kellett több. Azonnal a hang irányába fordultam.
Mindig is jók voltak a reflexeim, de azóta hogy a kezemen viseltem Voldemort névjegyét, még inkább kiéleződtek és a legkisebb zajokra és rezdülésekre is felkaptam a fejem. Az ember mindig könnyeben reagál az ismeretlenre és váratlan helyzetekre, ha folyamatosan figyel ,és egy percre sem tud lankadni a környezetére irányuló érdeklődése. Én pedig már aludni sem tudtam rendesen, hisz soha nem veszíthettem el a józan ítélőképességem. És ha hívtak mennem kellett, nem késhettem. Ráadásul ha az ember élete gyökeresen megváltozik, akkor a régi dolgok is újként fognak hatni.
Most pedig...
Bárcsak előbb jelzett volna a vész harangom. Bárcsak hamarabb hallottam volna meg, hogy nem vagyunk egyedül.
De Draco mellett máshogy viselkedtem mindig, mellette biztonságban éreztem magam. Mellette én voltam a Nő.
Most pedig...
Iza állt tőlem nem messze. És az arckifejezéséből nem csak látott de hallott is mindent.
Esküdöztem nekik, hogy Dracoval való kapcsolatom csak egy röhejes és szánalmas tréfa, hogy amiket ellenük tettem azok csak a véletlen művei voltak. Képtelen lennék ártani nekik, és sosem árulnám el őket.
Most pedig...
Iza tönkre tehet mindent, ha beszél. Azt nem engedhetem meg. Azt nem...
- Szia - nyögök ki végül valamit a számon.
Tudom hogy nem éppen a legjobb és legátgondoltabb szócska volt, de ha van egy apró esélye annak, hogy kimagyarázzam magam, akkor azt választom.

   Azonnal a szájam elé kapnám a két kezem, hogy valahogy visszatartsam azt az apró hangot, ami elárulta ittlétemet, de már késő. Az érdes sóhaj gyorsabban kiszökött a mellkasomból, minthogy felfoghattam volna, mit is teszek, de a tagjaimat még most is ólomsúlyúnak érzem. Furcsa, hogy ilyen hatással van rám ez a helyzet.. hiszen mi közöm van az egészhez?
   Nagyon is sok – súgja a jobbik eszem – gondolj csak arra, mit mondott Viki az edzésen. Hogy bármi, ami kapcsolatba hozza őt Malfoyjal, alaptalan szóbeszéd, illetve bárki, aki együtt emlegeti őket, az ütődött. Az év vicce, hogy ők ketten.. és tessék!
   De ez még mindig nem ad okot a hirtelen rám törő kétségbeesésre. Ha erről hazudott Mirol, meglehet, hogy minden más, amit akkor mondott, ugyanolyan hazugság?
   Ez az abszurd következtetés bilincselt a dermedtségbe, bár teljes szívemből hinni akartam a lánynak. Hogy tehetném, amikor Malfoy valami súlyosnak tűnő tettről sugdolózik?

   Lepilledt szájjal nézek a távolodó fiú után, és legszívesebben becéloznám a hátát egy fájó átokkal.. csak passzióból, mert olyan fenemód mardekáros. És mert elcsavarta Viki fejét. Aztán pont az ő hangjára ocsúdok fel örvénylő összeesküvés-elméleteimből.
   - Szia – ismétlem a köszönését, de semmi korábban tapasztalt érzelem nem csendül ki ebből a rövidke szóból. Szinte elé köpöm. És ebben a pillanatban egyáltalán nem bánom, hogy olyan vádaskodón tettem fel a kényes kérdéseimet a legutóbbi kviddicsedzésen. Bár már akkor tudtam volna, hogy Viki szíve merrefelé is húz valójában. A kis mardekáros lovagja.. előttünk még őt is megtagadta! Mit higgyek most rólad, Viki?!
   - Gondolom, erre is van egy jó magyarázatod – a hangom éles és magabiztos, és cseppet sem úgy cseng, mint aki szeretné meggyőzni magát arról, hogy ne a szemének higgyen.

Ha beszél…
Mindennek vége.
Nem engedhetem meg, nem tehetek mindent tönkre most. Draco…
De ha figyelmeztetne valakit? Ha elmondaná, amit látott és hallott? Akkor talán…
De nem.
Ha Iza fecsegne, akkor talán ez a ma esti szörnyűség nem történik meg, de lesz helyette másik, egy másik, amit lehet, én sem élnék túl. Nem tudnék ártani Draconak. Neki soha!
Azt mondta szeret. Sosem mondta még ezt nekem, pedig már nagyon régóta tudom. Sosem kértem, hogy mondja ki, most mégis megtette. Nem hagyhatom cserben. Megígértem neki, hogy mindig mellette fogok állni, hogy sosem hagyom el, hogy rám bármikor számíthat.
És meg is teszem, amit kell.
Már akkor döntöttem, mikor a kezemre került a billog. Már felesleges lázadozom, már felesleges minden. Egye feladatom van, követni a parancsokat, megtenni mindent, amit Uruk és Parancsolónk megkövetel tőlünk. Ezt is fogom tenni.
Nem. Nem a Nagyúr miatt, érte soha. Hanem valaki olyanért, akiért az életemet adnám, aki nélkül nem tudnék élni, akit mindennél jobban szeretek.
Már Iza köszönéséből kiéreztem, hogy mit is gondolhat. Esküdöztem nekik, hogy egy áldozat vagyok, hogy minden pletyka hazugság, hogy jó kislány vagyok, és csak csapdába csaltak, erre… Itt lát Draco Malfoyjal a Griffendél legnagyobb ellenségével, akiről én is azt állítottam mekkora egy görény. A következő mondata pedig…
Magyarázat…
Vajon lenne értelme?
Nem.
Felesleges itt már bármiféle magyarázat. Látott. Ennyi volt.
Talán reménykedtem benne egy darabig, hogy fogalma sincs mi is ez az egész, de ebből e megjegyzéséből ez a remény teljesen szertefosztott. Nem bízik már bennem, ha egyáltalán bízott valaha is. Pedig Iza ott volt, akkor este láthatta mi történt velem a Szükség Szobájában, de mégis… A kérdései amiket feltett nekem… Nála éreztem egyedül a csapatból, hogy kételkedik, hogy megrendült a belém vetett hite, hogy érzi valami nagyon nem stimmel a kis mesében. Igaza volt. Jobban kellett volna hallgatni arra a kis belső hangocskára, de nem tette és ezen már nem lehet változtatni. Nem mintha akkor tudott volna.
Most pedig… Itt állunk egymással szemben, mint két barát, és mint két ellenség. De vajon melyik az erősebb?
Tudom, mit kell tennem. Az első pillanattól kezdve tudom, csak épp a tudat és a cselekedett más. Ő Iza… Háztársam. Csapattársam. Terelőtársam.
- Nem akarok és nem is fogok hazudni már neked. Már úgy is késő – ejtem ki lassan a szavakat a számon, miközben végig őt nézem.
Már valóban késő. Már nem tehet semmit.
Mert nem engedem…
- Szeretem Dracot. Nagyon régóta szeretem, tiszta szívemből – adom meg neki a felelet a fel nem tett kérdésére.
Eldöntöttem mit fogok tenni.
Tisztában vagyok vele, hogy így vagy úgy de magyarázkodni már nem fogok tudni, csak megválaszolhatatlan kérdéseket hagyva magam után. De talán most tehetek ez ellen. Talán most kaptam egy esélyt az élettől, hogy ne úgy tűnjek el, vagy halljak meg ma éjszak, hogy senki sem tudja a miérteket.
- Szeretnél még valamit tudni? – teszem fel neki a kérdést.
Nekem kéne tisztáznom mindent, de… nem megy.

   Szinte látom a gondolatokat átcikázni Vikitria arcán, bár fogalmam sincs róla, min dilemmázik most pontosan. Remélem, szörnyen kínos pillanatokat él most át.. kevés ez elégtételnek. Viki, miért teszed ezt?
   Ahogy lassan leperegnek a szavak az ajkáról, szinte beletörődő hangsúllyal, ráadásul ilyen fásult tekintettel, kissé elfog a bizonytalanság. Mitől gondolta meg magát hirtelen? Eddig a hazugságaival aratott, hiszen a csapatból egytől egyig elhitte mindenki a szavait. Még én is. Úgy ahogy. Voltak fehér foltok, de bíztam annyira Vikiben, hogy végül elfogadtam az ő verzióját, noha a két szememmel követtem végig, hogyan viselkedett a mardekárosok rajtaütésekor. Imperius. Pedig olyan logikus magyarázat. Draco. Igen, vele kapcsolatban is azt állította, hogy téved az, aki a pletykáknak hisz. Bár úgy lenne.
   De már képtelen vagyok hitelt adni a történetnek.. Vikitria Mirol szavának. Csak bámulok vissza a hamis szemeibe, és csóválom a fejemet, amikor megvallja nekem a Malfoy iránt érzett szerelmét. Vajon ez igaz? Vagy csak ezzel akarja palástolni magát, nehogy valami utolsó cafkának tűnjön az iskolatársa előtt?
   - Ha ennyire szereted őt, miért titkoltad előlünk? Miért hazudtál, amikor Malfoyról kérdeztelek?! – megemelem a hangerőmet, bár a kihalt lépcsőházban úgysincs más rajtunk kívül. A falakról visszahallom a kérdéseimet, a fülemben csengenek, és még így is kiérzem belőlük a tehetetlen dühöt.
   - Igen, igen, szeretném tudni, hogy mire volt jó ez az egész? Remek kis előadás volt a múltkori, majdnem sikerült is meggyőznöd vele. Mondd csak, mit titkolsz még? Talán Pitonnal is viszonyod van, vagy csak így akarod feljebb küzdeni magad a ranglétrán? – ostobaságokat vágok a fejéhez, már bele sem gondolok, mik szaladnak ki a számon, csak hagyom tombolni az indulataimat. Ökölbe szorul a kezem, mintha lecsapni készülnék, persze tudom, hogy még így sem vagyok túlságosan fenyegető jelenség.
   - Tudod, mit? Szerintem neked nem is volt szükséged arra a Verita szérumra  – lököm elé valamivel halkabbra fogva, kevésbé hadarva, mintha így a vád is jobban fájna a másiknak. De csak akkor tudatosul bennem, mit is mondtam, mikor ismét haragosan összezárom az ajkaimat. Akkor viszont jégtömb zuhan a gyomromba.

   Ha Viki szereti Dracot, talán tényleg nem kellett ahhoz igazságszérum, hogy elcsicseregje a DS létezését és a gyakorlások helyszínét. Elnehezül a légzésem.
   Vikitria elárult minket..

Miért titkoltam? Miért hazudtam Dracoról?
Azt hittem nyilvánvalóbb a magyarázat, de ezek szerint tévedtem.
- Ha közlöm veletek, hogy lassan egy féléve együtt járok vele, és lassan egy éve hogy gyengéd érzelmeket táplálok iránta, akkor vajon mit gondoltatok volna rólam? – kérdezek rá.
Elítéltek volna.
Ennyi a tömör a válasz. Nem érdekelte volna őket, hogy vajon hogyan is szerethettem bele egy mardekárosba, hisz ő Draco Malfoy, a Griffendél legnagyobb ellensége. Aki mellesleg az én ellenségem is volt négy éven át. Mikor Iza az iskolába érkezett már csak azt láthatta, hogy Malfoyjal megkeserítjük egymás életét, ugyanúgy rühellt engem, mint Harryt. De vajon arról hallott Izabel, hogy mielőtt megkezdte volna a tanulmányait a Roxfortban, akkor én korántsem gyűlöltem Dracot, sőt. És ő sem engem.
Érzem Iza hangjában a dühöt és meg is értem. Hasonló helyzet biztos vagyok, én is így reagáltam volna.
Hazudtam nekik. Az utóbbi időben szinte minden egyes szavam hazugság volt, el kellett hitetnem velük, hogy csak egy gaz merénylet áldozata voltam, hisz feladatom volt… Egy feladat, amit nem akartam teljesíteni és szerencsére nem is tudtam. De persze a büntetésem minden egyes jelentésemnél meg volt, hisz nem tudtam hasznos információkkal szolgálni…
Kiakadt. Nem csak hallom, látom is. De nincs ezen semmi meglepő, viszont mégis fájnak a szavai. Rohadtul fáj, hogy egy utolsó árulónak tart, hisz fogalma sincs miért tettem. Fogalma sincs miket éltem át. Ezt senki sem tudhatja...
Mit titkolok még?
Vajon felfedjem magam? Mutassam meg neki mit rejt a pulóver ujja a karomon?
Nem. Még nem.
- Nyugodtan sértegess, megérdemlem. De Dracot mindennél és mindenkinél jobban szeretem.
Nincs igazán időm arra, hogy jobban belemenjek a részletekbe, mert Iza máris hozzám vág egy vádat. Egy elég súlyos vádat, ami valóban csak hazugság volt…
- Nem. Nem volt szükségem – mondom már ki teljesen semlegesen a szavakat.
Tényeket közlök. Nincs bennem semmilyen érzelem, de ez már felesleges. Most már teljesen mindegy.
El kell temetnem magamban minden apró kis érzelem foszlányt ahhoz, hogy képes legyek végig csinálni a ma éjszakát. Máshogy képtelen lennék rá…
- Saját akaratomból árultam el neki mindent, amit tudni akart, de arról tényleg nem tudtam mikor akar támadni és az Imperius engem is váratlanul ért. De nem akarom védeni magam, hisz felesleges. Hazudtam nektek. Hazudtam mindenkinek, mert ezt kellett tennem…
Jobb kezem, mely eddig a pálcám környékén pihent, most lassan emelkedik üresen, egészen a balomig, hogy megfoghassam a zöldpamutot és felgyűrhessem a pulóverem ujját, ahol ott éktelenkedik a Sötét Jegy… Nem volt most bűbájjal takargatva. Felesleges lett volna, hisz az anyag kellőképp védte a titkomat, amit most egyetlen egy mozdulattal fedek fel.
Közben végig Izát figyelem. A reakcióját, hogy ha kell, pálcát rántsak, mert egyelőre nincs szándékomban, még nincs…
Eljött az ideje. Eljött, hogy elmondja neki mindent. Viszont jobb ha valamit inkább mutatunk, mert a szavak semmik a tényekkel szemben. Ha elé tárom a kőkemény valóságot, akkor nem lehet többé kétsége és azt akarom, tőlem tudja meg, ne pedig mások pletykáiból, hogy kivé is vált Vikitria Mirol…
- A DS bukása után estén került a kezemre. Engem akart. Egy Mirolt, aki közel áll Potterhez. Információkat kellett szolgáltatnom nekik Harryről és rólatok is. Mindenkiről.
Miközben beszélek hozzá ujjaim már meg is találták újra fegyverem markolatát, de még nem, még mindig nem húzom elő. Előbb azt akarom, tudjon mindent. Tudja meg miért tettem.
De már jobbnak látom, ha azonnal pálcát ránthatok, amint kényessé válik a helyzet. Most nekem kell győzedelmeskednem, nem engedhetem, hogy Iza bárkinek is fecsegjen…
- Hazudnom kellett nektek, mert nem volt más választásom, ha nem teszem rájött volna és a büntetését nem kívánom senkinek. Hidd el van olyan pillanat amikor azt kívánod bárcsak meghalnál csak véget érjen mindez. És van olyan pillanat, mikor többet kockáztatsz a szenvedésnél és a halálnál is…
Nem mondtam ki a valódi indokom. Ha érti a szavaim, talán rá kérdez, ha nem, akkor talán később ott fog motoszkálni a fejében egy kósza gondolat: miért is tettem. Nem megértetni akarom vele, hanem csak rá akarom világosítani arra, hogy hiába látja a kezemen a billogot, hiába vallottam éppen most be neki, hogy ellenük vagyok, ugyanakkor sokkal több van annál a háttérben, mint bárki képzelhet. Hisz a Halálfalók csak lelketlen szörnyek… De talán én az lennék?

   - Nem tudom! Nem tudom, mit gondoltunk volna, de biztos minden jobban alakul – vágom rá szinte azonnal. Az agyam túlpörgött, két lépéssel akarok Vikitria előtt lenni, de annyira sokkoló a mondandója, hogy belezavarodom. Nem hiszem el, hogy bármi is jobban alakult volna, attól még, hogy Draco szereti őt, egy utolsó, aljas gazember, rátámadt volna a DS-re így is, úgy is. – Talán meg kellett volna akadályoznod ezt. A támadást, hogy Malfoy felrúgjon mindent! – Dühöngök fölöslegesen. Meg kellett volna… de nem így történt, hiábavaló a dühöm.
   Csak állok a lépcsőnél ökölbe szorult kézzel, elszántan arra, hogy egyszerűen megüssem Vikit, összezúzzam a száját, amivel kifecsegte a közös titkunkat, és amivel utána annyi valótlanságot állított. Dőlt belőle a hazugság, az orrunknál fogva vezetett minket, akiket még a barátainak tart! Kísértő gondolat bűnbaknak kikiáltani a lányt, hiszen rászolgált, ha ő nincs, nem történik meg a rajtaütés, nem dobja ki a csapatából Maryt… lehet, hogy Mary tudta mindezt? Lehet, hogy rájött pár dologra, és azért ment el?
   Vikitria szavaiból mintha kiveszett volna az élet. Talán valahol mélyen sajnálja, hogy ezt tette, de tehet egy szívességet a sajnálatával! Áruló! Nem több a szememben a drága szerelménél, még csak nem is igazi griffendéles.
   - Ezt kellett tenned? – kérdezem vissza megütközve, bár inkább gúnyosnak szántam, de arckifejezésem elvehette a mondat élét. Haragosan összevont szemöldököm alatt kérdőn figyelem, ahogy bal karján lassan felgyűri a pulóverét. Nem tudom mire vélni a mozdulatait, mígnem…
   - Istenem… – a döbbenet felhasítja eddigi ingerültségemet, és csak ennyit tudok kinyögni a látottakra. Nem hiszem el, nem hiszem el, amit látok, nem! Ez nem az…
   A levegő szaggatottan jut el a tüdőmig, majd vissza – hirtelen túl súlyos dolgot akarnak megértetni velem. Még soha életemben nem láttam ezt a jelet, bár az emberek folyvást erről pusmognak, ettől veri ki a verejték a homlokukat, ezért tör rájuk a hisztéria, ha újabb esetről számolnak be a lapok, mikor is feltűnt a Sötét Jegy egy családi ház fölött.
   Tagadón megcsóválom a fejemet, és ösztönösen hátrálok vagy két lépést, mialatt Vikitria Mirol, a Halálfaló a jel keletkezéséről mesél nekem. Mondani akarok valamit, talán azt, hogy hagyja abba, ne beszéljen tovább, de a torkom egy csapás alatt úgy kiszáradt, hogy egy hang sem jön ki rajta. Lehet, hogy a pánik környékezett meg, de olyan mélységesen csalódtam Vikiben! Hányingerem van.
   De folytatja, Róla mesél, és… Ezek szerint Ő megbüntette már Vikit korábban is? Hirtelen átfut a fejemben a gondolat, hogyan is élhette túl azt a találkozást, és vagy százféleképpen látom magam előtt lejátszódni a jelenetet. A lány mindahányszor kicsavarodott végtagokkal fekszik a porban, és fekete csuklyás alak tornyosul fölébe.
   - N-nem értem – találom meg végre a hangom, bár a rekedtségtől félő, alig érteni, mit mondok. Meg akarom kérdezni tőle, hogy mi mást kockáztathatna még az életén kívül, de azt hiszem, a válasz halványan már eddig is derengett előttem. Mások életét. Ha most tényleg őszintén beszél – és a Jegy bemutatása után immár bolondság lenne feltételezni, hogy egész végig hazudott volna –, akkor most ugyanarra az emberre gondolunk mindketten.

   Hihetek még benne, hogy Vikitriában maradt egyáltalán lélek? Miféle eltorzult szerelem lehet az övék? Milyen értelmetlen, gúnyos érzelem hát az? A legtisztább szerelemnek kell lennie ahhoz, hogy túlélje ezt a sok őrültséget. Tehát tényleg az lenne?

   Ez a sok kérdés lecsillapítja háborgó gyomromat, nem úgy a fejemben cikázó érveket és üvöltöző vádakat, s ahogy a régi Vikitria új titkokkal telt szemébe nézek, elfog a keserves vágy, hogy kitöröljem a hallottakat mindkettőnk emlékezetéből. Csak ekkor fogom fel, ami már percek óta körülöttem zajlik – háztársam egyértelműen a pálcáját tartja a kezében, még ha nem is látom tisztán magam előtt.
   - Mi az, talán most megölsz? – engedem szabadjára a kérdés, hogy ne fojtogassa tovább a torkomat. Lábaimat látatlanban meggörnyesztem, ugrásra készen, és egy fél másodperc kell csak hozzá, hogy kikapjam az övtartómból a pálcámat, és azonnal ellőjem az első átkot, ami eszembe jut.
   - Reducto! – üvöltöm azt remélve, hogy Vikit jól a falhoz vágja az átok, s közben már futok is felfelé a lépcsőn, hogy valamiféle menedék mögül védhessem magam.

Sejtettem, hogy így fog reagálni, nem is vártam mást. Sőt akkor lepődtem volna, hogy teljesen nyugodtan fogadja az elé tárt titkokat. Nem véletlenül volt már a kezem ügyében a pálcám, tudtam, hogy támadni fog. Ő. Ő fog kezdeményezni, de én fogok nyerni…
Nem akartam bántani, nem állt szándékomban, és ha elkerülhető nem is fogom megtenni, de vele szemben nekem már nem számít miféle fekete mágiával élek. Olyan átkokat használhatok ellene, ami elől nem tudna kitérni. Fölényben vagyok. Ráadásul nagyon jól tudom mire képes, és milyen varázslatokat ismer. A legtöbbet együtt tanultuk.
- Protego! – húzom magam elé gyorsan a pálcám, amint látom, hogy Iza keze emelkedik.
Szándékosan nem átkot küldök rá. Egyelőre még nem akarok. Most csak védekezek, semmi egyéb.
Nem akarom, hogy ellenségnek tartson, csak mert az vagyok.
- Sosem tudnék ártani neked, sem a többieknek. Kérlek, ezt sose feledd! És talán egyszer megérted miért is tettem. Addig is, kérlek, ne ítélj el.
Közben pedig továbbra is tartom a pajzsomat magam előtt, egy pillanatra sem engedve le, akármilyen átkot is küld rám. Meg akarom értetni vele mi is ez. El akarok neki mondani mindent. Azt akarom, hogy tudja: nem vagyok rossz, hogy sosem leszek az, de van, hogy a rossz oldalt kell választanunk.
- Elmondok neked mindent, amire kíváncsi vagy. Már úgy is mindegy. Ma éjszak úgy is mindennek vége lesz s a titkot napvilágra kerülnek.
Ha rákérdez, válaszolok. Amit tudni akar, elmondom. Legalább ő tudni fogja mi is történt, tudni fogja ki is vagyok. Az egy más kérdés, hogy nem fogom hagyni, hogy idő előtt bárkinek is elmondja.

   Szinte belevágódom a lépcsőfokokba, de legalább már a fal védelmében vagyok. Nem a legjobb búvóhely, de jelen körülmények között még ez is több mint a semmi. Hiába állítja Viki, hogy nem tudna ártani nekem… már így is eleget ártott. És most, hogy láttam a Jegyet a karján, valamiért nem tudom nyugodt szívvel elhinni neki, hogy a két lábamon távozhatok a színről kellemes kis csevelyünket követően. Szóval mégsem volt akkora ostobaság kitérni a halálfaló látómezejéből.
   Reméltem, hogy az átkom olyan váratlanul éri majd, hogy sikerül célba is találnom, de Viki reflexei jobbak annál, amit feltételeztem. Végül is, sokkal régebb óta kviddicsezik, mint én, és bár ez lenne az egyetlen magyarázat! De sokkal valószínűbb, hogy nem először keveredik párbajba.
   - Akkor érteném meg, hogy miért is tetted, hogyha én is halálfalónak állnék! – kiáltom oda a fal mögül, persze csak időhúzás végett. Úgy jár a szívem, mint valami túlhevült gépezet; hogy juthatnék ki ebből a kutyaszorítóból? Márpedig valahogy értesítenem kell a többieket, bárkit, nem mellesleg hálás lennék, ha élve megúsznám az összecsapást. Ki tudja, mire képes ez a hazug lány!
   Míg a következő átok után kutatok a fejemben, Viki csak folytatja a szövegelést. Nem értem, mire megy ki… ezzel akar összezavarni? Mit magyarázkodik, miért nem küldi rám a rontásait?! De engem nem érdekel, ez ugyan vissza nem fog engem.
   - Mi mindent? Hát még mindig vannak titkaid? – végül mégis beszállok a kis játékába. Talán ki tudom játszani a figyelmét – Hah! A legutolsó, legaljasabb griffendéles vagy, akit csak ismertem, az már biztos! – a hátam szinte a falnak kövül, de muszáj megmozdulnom, kilesnem egy pillanatra, hogy nagyjából be tudjam mérni a célt.
   - Obstructo!
Találj be, találj be… Épp csak egy lélegzetvételnyi ideig láttam Vikit, máris kissé csalódottabban szorítok az átkomnak. Mirol még mindig pajzsot tart maga elé, kevés az esélye annak, hogy az én hátráltató ártásom megtalálja rajta a leggyengébb pontot, még ha olyan kirobbanó erejűre sikerült is. Erről akaratlanul is a DS edzések jutnak eszembe, bár ez most kicsit komolyabb annál.
   - Jól van, akkor mesélj, mi készül ma éjszaka? – akármi is legyen, ha már így adódott, megpróbálok minél több információt kicsalni a lányból, hiszen még mindig bízom abban, hogy sikerül valahogy meglógnom előle.

Nem engedem le a pajzsom, egyetlen egy másodpercre sem feledkezem meg arról, hogy épp párbajozunk. Vagyis Iza próbál lefegyverezni, én pedig védekezek. Nem teszek mást, csak védekezek. Egyelőre.
El akarok neki mesélni mindent, de arra úgy sincs idő, bármelyik pillanatban felbukkanhat valaki és akkor mindennek vége. Azt nem tehetem meg. Nem ronthatok el mindent most, hogy sikerült neki. Az életével fizetne, ha valami történne, még akkor is, ha én hibáznék. Nem. Miatta bármire képes vagyok. Miatta feladtam már az életem nagy részét, és most odaadom a maradékot is, miatta. Mert szeretem. Mert nélküle képtelen lennék élni.
- Hidd el, elő tudnak állni olyan ajánlattal, amit képtelen lennél visszautasítani. És nem azért, hogy neked jobb életed legyen, nem magadért, hanem másokért… - mondom neki, de egyre kevesebb esélyét látom annak, hogy megért. Hogy a sok éves ismeretségünk után annyit tud rólam, hogy oka volt annak, hogy beálltam, hogy nem csak a nevem miattam tettem. Hogy ha lehetőségem lett volna, akkor inkább a halált választom, minthogy eláruljam a barátaimat. De mit kellett volna választanom? Az árulást, vagy hogy megöli akiket szeretek? Az unoka öcséim semmit sem jelentenek a számára és Draco sem… Talán most. Talán ezek után Draco is végre elismert tagja lesz a gárdának és akkor… Fogalmam sincs…
Titkaim… Oh még mennyi van! Egy éjszaka sem lenne elég, hogy mindent elmeséljek, de a legnagyobbak már kiderültek. Kiderült, hogy hazudtam nekik, hogy szerelmes vagyok Dracoba és hogy Őt, szolgálom. Három hatalmas titok, amiből kettő valóban megbocsáthatatlan, de nekem mégis van indokom rá. Nekem van… Tényleg van.
Szitkok. Szitkok melyeket már rég a fejemhez kellett volna vágniuk, már akkor mikor elárultam a DS-et, de elmaradtak. Sikerült beállítanom magam egy áldozatnak, Malfoy áldozatának… S most szinte ugyanazt csinálom, most is csak magyarázkodni akarok, de most valóban igazak a szavaim. Minden egyes szó. Azt akarom, hogy ha nem is most, de majd egyszer, valamikor, értsen meg.
És egy újabb átok. Kivédem. Kivédem, ahogy az előzőt is.
Iza miért teszed ezt? Nem akarlak és nem is foglak bántani. Hát nem ismersz?
- El fogom neked mondani, de ha azzal kezdeném, nem hallgatnál meg. Kérlek, Iza hagyd abba az átokszórást. Nem fogom leereszteni a pajzsom és te csak ki fogsz merülni. Semmi értelme rám támadnod. Először is tudnod kell, miért tettem. Nem azért mert akartam. Hidd el nem azért! De ha nem teszem, akkor megölte volna Dracot és a családomat is. Nem áldozhattam fel őket. Szeretem őket. Draco nélkül el sem tudnám képzelni az életem. Tudom, hogy miknek hangzanak a szavaim. Volt idő mikor még magamat is nevetségesnek tartottam, de tényleg szeretem. Annyira szeretem, hogy azt már szavakba sem tudom ölteni. Kérlek, érts meg! Ne ítélj el! Nem volt más választásom.
Feladtam a célozgatást. Az idő egyre rohamosabb tempóban fogy és sietnem kell, muszáj. Ha valaki meglát...

   Egyre nehezebb követnem a szavait, kibogozni az értelmüket – olyan ajánlatról beszél, amit képtelen lennék visszautasítani. Nem magamért. Egyetlen ilyen ajánlatot tudok elképzelni, és azt úgy hívják, zsarolás. Ha csak a családomra vagy a barátaimra gondol… én nem tudom, mit teszek vele, de nem leszek kíméletes. Kerüljön akármibe is, én szétszaggatom ezt az utolsó árulót, ha bántani merészeli a…
   Kifúlnak a belső félelmeim, pedig még alig bontakoztak ki az adrenalinos homályságból; képtelen vagyok tovább várakozni, és az esélyeket latolgatni. A pálcámra feszülő tenyerem nyirkos, nem biztos a fa fogása. A lábaim is rég elzsibbadtak már. Lüktetnek az izmaim, futásra készen, előre vagy hátra, már csak ezt kell eldöntenem. De Vikitria egyértelműen nem akar támadni. Talán az egész párbaj nincs is ínyére, ami természetesen nem válik a javára, attól még fizetni fog.
   Sajnos ezúttal kicseng némi igazság is a szavaiból – noha ő már percek óta azt hajtogatja, hogy csakis az igazat mondja. Na persze, legutóbb is ugyanígy hitette el velünk a kis meséit. Viszont tény és való, előbb utóbb kimerülök a hiábavaló kísérletekben. De hogy kérheti a bizalmamat, ha le sem ereszti a pajzsát? Nem bízik bennem. Jobban is teszi.
   - Reducto! – vaktában döföm a pálcám végét a levegőbe, nagyjából abba az irányba, ahol Vikit sejtem. Már csak azért sem fogok csillapodni, mert megkért rá. Nekem ő ne mondja meg, hogy mit tegyek és mit ne! A falhoz simulok, közben fülelek, hogy betalált-e az átkom, vagy megint csak a pajzsnak csapódott. Nem bánnám, ha sikerülne legalább egy hatalmas pofont adnom a halálfalónak. Mindeközben figyelek. Hülyeség lenne félrevetni a lány előadását, bár magam sem tudom, miért teszem ezt. Persze, hogy most is csak szépíti a dolgokat, magát menti…!
   De mi van, ha mégsem?

   Pálcástul kulcsolom össze a kezemet a térdem fölött, s a homlokomat az ujjaimhoz érintem. Mintha csak imádkoznék – milyen abszurd is lenne. Tanácstalan vagyok, épp most, egy éles párbaj közepén. Hihetetlen. Miért is adnék hitelt a szavainak, semmi okom rá! Neki pedig nagyon is van oka a támadásra, a pusztításra… de nem tesz semmit, áá!! Megőrjít, ezerszer jobb lenne, hogyha átkokat lőne rám a színjátéka helyett. Nem akarom, hogy nyerjen, hogy elbizonytalanítson.

   Egyszer sem nevezi meg Őt, nem is szükséges, mindketten tudjuk, hogy kiről beszél. Akitől a Jegyet kapta. Hánynom kell tőle. Viszont Viki pontosan megfogalmazza a legnagyobb félelmemet, sőt, múlt időben beszél. Mi van, ha tényleg így történt? A szeretteiért áldozta föl magát?
   Ugyan már! Nem szabad bedőlnöm neki!
Ennyire szeretni valakit. Ennyire szerelmesnek lenni…
   - Ne nézz hülyének, Malfoy is halálfaló!  – lényegében ez csak blöff, de semmit sem veszíthetek vele. Akár még alapja is lehet, amilyen jótét lélek az a görény. – Lehet, hogy mindvégig ez volt a célja, hogy beállj te is közéjük. Csak szédített, te meg vakon követted.
   Fejcsóválva kiáltom a fal mögül az újabb elméletemet. Ha Viki tényleg annyira szereti Malfoyt, ahogy állítja… akkor ez borzalmas gondolat volt tőlem. Megpróbálok bogarat ültetni az áruló fülébe, még ha ezzel nem is érek el semmit. Egyetlen dolgot még meg kell próbálnom, mielőtt Vikitria ráun a fecsegésre.

Továbbra is fenn tartom a pajzsom. Nem fogom addig leengedni, míg meg nem nyugszik. Nem akarok rátámadni és azt akarom, hogy ezzel ő is tisztában legyen. Igen, hazudtam. De meg volt rá az okom. Nem azért tettem mert ez volt a szívem vágya, de megtettem és újra megtenném.
És akkor Iza újra megszólal, de ezúttal a szavai be is találnak. Tudom, hogy Draco ezt nem tette volna meg velem, de gonosz kis kétség mindig is ott volt benne. Talán tényleg csak egy tökéletesen megtervezett színjáték részese vagyok… De nem! Tudom, hogy nem!
- Draco minden erejével azon volt hogy ebből kimaradjak! – és most először már nem olyan nyugodt a hangom. Kezdi kihúzni a gyufát, ezzel a vádjával túl messzire ment.
Ócsároljon engem, mondjon rám bármit, átkozzon meg! Nem érdekel. De Dracot ne merje ilyen módon a szájára venni, mert fogalma sincs róla ki is ő, nem tud róla semmit. Én viszont ismerem őt, tudom milyen ember, tudom mik a hibái, és szeretem. Tiszta szívből szeretem. Még akkor is, ha ő nem lett volna, most nem csúfítaná a karom az a heg, akkor a Nagyúr nem tudott volna rólam…
- Iza fejezd már ezt be! – azért az én türelmem is véges – Szerinted miért mondtam el neked ezt az egészet? Ha akartalak volna már megtámadhattalak volna, de még mindig nem tettem meg, és nem is akarom! Iza ma este minden megváltozik! Hallgass már meg végre!
Ma este… Ha nem tudnám, hogy többé nem térek ide vissza, ha nem tudnám, hogy támadás készül a kastély ellen, ha nem tudnám, hogy mi Draco feladata, akkor megint csak hazudtam volna, de a helyzet megváltozott. Ma este vége lesz. A béke örökre megszűnik és azt akartam, hogy Iza tudja miért álltam ellenük, hogy miért döntöttem úgy ahogy, miért harcolok azok ellen, akik a barátaim, voltak.
Az élet nem mindig olyan amilyennek tervezzük, amilyennek látni szeretnénk. Nekem sosem adatott meg az a szerencse, hogy teljesüljenek a kívánságaim. Nem volt soha igazi családom, és mint kiderült igaz barátaim sem. De végül találtam családot és találtam egy férfit, aki szeret, és akit én is szívből szeretek. Megtennék érte bármit, és tudom, hogy Draco is képes lenne értem olyanokra melyekre régen soha.
Egy nagy levegőt vettem. Le kellett nyugodnom.
És folytattam:
- Kérlek csak egy percet adj, hogy megmagyarázhassak mindent.
Valóban ezt szerettem volna. Magyarázatot adni. Elmondani neki mindent. Nyugodtan.

   Reméltem, hogy az aljas megjegyzésem az elevenébe talál, tán el is bizonytalanodik. Bár ez utóbbit csak én költöttem hozzá a színes csokorhoz, hiszen ki is tudna kiigazodni egy hazugsággyáros zavaros eszméin? Ki akarna? Kezd felbőszülni, végre kiütöttem a hangjából azt az idegtépő csitítgatást, amivel az ártatlanságát próbálta megerősíteni. Álszent!
   Nem hallom, hogy mozdult volna, nem hallok semmit, ami arra utalna, hogy leeresztette a pálcáját. Megfeszítem a lábam izmait, mintha csak vigasztalnám a futásra, rugdalódzásra vágyó tagokat, amiért tétlenül egy fal mögött kell rostokolniuk, mint holmi bujkáló állatoknak. Koncentrálj! Lehunyom a szemem, próbálom kiüríteni a fejemből az égő indulatot, ami szinte csak úgy vibrál körülöttem. Nehéz, olajos hideg simít végig az arcomon. Gyenge kis huzat, nyitva maradt egy ajtó. Visszaszaladhatnék. Vikitria hátba támadna, megvan rá az esély, de ha kitart a pajzsom, akár elég is lehet a hirtelen kitörés idejére. Elnézek a lépcső túlsó végéig, követem a korlát vonalát, ami a sötétben a végtelenbe szalad. Hát úgy ismer engem a világ, mint aki képes lenne elmenekülni?

   - Hát akkor beszélj! – kiált fel a hangommal a feszült harag, és kipillantok a fal mögül. Viki meggyötörtnek tűnik, hiába bosszantottam fel, benne egészen más érzések dominálnak. Látszik, az arcára van írva – most először gondolom komolyan, hogy érdekel, amit mondani szeretne. Visszadőlök a fal védelmébe, és hagyom, hogy kellemes borzongás járjon át a hűvös kövek érintésére. A történtek után nem engedhetem el Vikit olyan egyszerűen, nem fogja kibeszélni magát a bűnei alól, ráhatással semmire se megy. De meghallgatom, hát van más választásom? És neki?
   - Mióta itt vagyunk, csak kérlelsz, hogy hallgassalak meg, adjak egy percet és mindent elmagyarázol… de te nem mondasz semmit! Csak az időt húzod! De hát akkor most beszélj, hallod? Gyerünk, nyisd fel a szememet, tárd fel az igazságot, mire vársz? Én figyelek, már nagyon régóta csak rád figyelek.
   Attól még, hogy végighallgatom, nem fogom megkönnyíteni a dolgát. Nem vagyunk mi barátnők, hogy összeüljünk egy izgi kis pusmusra, ha tényleg van még mit mondania, itt a remek alkalom, hogy előadja. A pálcámat viszont egy pillanatra sem fogom leengedni, de ezt úgysem láthatja. Várok egy kicsit, abbahagyom az átkozódást és meg sem próbálok lenyugodni. Az ideg és az adrenalin kiélesíti az ember érzékeit, arra pedig most nagy szükségem van.
   Bármi is történjék ma este, többé nem bízom Vikitriában.

   Micsoda?! Vágnék közbe rögtön az elején, de Vikitria most tényleg szabad folyást enged a szavainak. Másrészt hang sem jön a torkomra, annyira meglep minden, amit hallok. Persze, számítottam valami hasonló mesére, de azért… azért mindez így egyben… Szándékosan nem is gondolok bele, milyen lenne, ha engem fenyegetnének mindenféle aljassággal, ha a családomért cserébe várnának tőlem szolgálatot. És ezek után a halálfaló csürhe még megbízik Vikiben? De hát az előbb mondta, hogy csak kényszerből teszi azt, amit megkövetelnek tőle! Ha egyszer elárult minket, nem eshet nehezére elárulni a másik oldalt sem. A köpönyegforgató, Griffendél Godrik forog a sírjában, na de ez akár azt is jelentheti, hogy még van esélyünk a győzelemre.
   Aztán a háború a Roxfort falain kívül. Ezzel mellényúlt, pedig már kezdtem volna lenyugodni.
   - Persze, azt hiszed, csak azért, mert az iskola megvéd, még biztonságban vagyunk? Hogy nem tudom, mi folyik odakint? Vagy talán csak neked vannak szeretteid a nagyvilágban, akikért aggódsz és mindent megtennél azért, hogy ne essen bajuk? Engem is kényszerítenek, nem csak téged, ha tehetném, már rég elhagytam volna ezt az egész leprás kócerájt, és olyasmit tennék, ami legalább hasznos! – ordítom a fal mögül, de már nem bírom tovább, kiborít a bujkálás is. Előlépek a fordulóból, a pálcámat lazán, de biztosan magam előtt tartom, egyenesen Vikire célozva. Érzem, hogy a kicsapódó dühtől szinte bekönnyezik a szemem. Az emlékezetüket tört nagyszüleimre, a félvér szüleimre és az elveszett bátyámra gondolok. Elfog az iszony és az undor a folytatást hallva.
   - Nem! Azt nem tudjátok megtenni, Dumbledore-t nem tudjátok legyőzni! – szentül hiszek abban, amit állítok. Ez talán még így is túl merész gondolat… Halálfalók lepik el az iskolát. Hát igen, ha már a diákokra is rásütik a bélyegüket, nem is csodálom. De amíg Dumbledore itt van, nem foglalhatják el a kastélyt, és senkinek sem árthatnak.
   - Lehet, hogy már vége mindennek, lehet, hogy a bandád már a kapu előtt várakozik, de soha, sohasem fogjátok átvenni az irányítást! Figyeld csak meg, ideig-óráig ti lesztek nyeregben, de soha nem lesztek igazán elsők…
   Tudom, hogy az elhangzottak után a legnagyobb kegyetlenség tőlem, hogy Vikitriát úgy szólítom, mintha egy lenne közülük, mintha ő is elkötelezett, vérbeli halálfaló lenne. De nem vagyok képes úgy tekinteni rá, mint áldozatra. Legalábbis most semmiképp. Halálmadár. Engem is épp csak azért figyelmeztetett, mert pont erre jártam, máskülönben talán amiatt sem bánkódna sokáig, ha pont az egyik kollegája mészárolna le.
   Egy pillanat, egy gondolatnyi kis idő, amíg a védőpajzs eltűnik a szemem elől… most kell támadnom!

---

---