Oldal nyomtatása - Zooey Rowans-Deschanel

(http://www.frpgs.co.cc/images/m1js054r1gbd2nibqkd.png)

alapok

jelszó || "Wingardium Leviooosa, nem Leviosaaaa..."
teljes név || Zooey Rowans-Deschanel
becenév || csak és kizárólag Zoo
nem || nő
születési hely, idő || Coventry; 1981. október 21.
kor || 15
faj || ember,
vér ||félvér
évfolyam || öt

a múlt

Az egész életemet össze tudnám foglalni egyetlen egy dobozban. Egy egészen aprócskában.. Ezt a dobozt mindig máshol rejtem el, az ágyam alatt, a gardróbban a polcok legtetején, közhelyes helyeken. Ha egyszer felkészülök rá, talán elégetem az egészet, úgy ahogy van. Vagy elásom, beledobom Grimsby mellett a tengerbe. De még nem készültem fel ilyesmire.. Időről időre átnézem a tartalmát, most is ilyenen töröm a fejem. Fél órája szugerálom az ölemben heverő dobozt. Mielőtt elkezdtem volna díszítgetni egy egyszerű, ősrégi fadoboz volt, most mindenütt kagylók, és ráragasztott szárított virágok borítják. Jobbomat lassan a fedelére csúsztatom, és kinyitom. Pár pillanatig még elnézek a doboz mellett, majd ráveszem magam, hogy végre belenézzek. Rögtön a halom tetején ott virít egy képeslap. Vidám utcai kép, a lap szélén cikornyás betűkkel ott áll a felirat: Coventry.
Coventryben születtem, igen, de nem sokáig éltem ott. Amikor apám megpillantotta az első csillámpor állagú köhintésemet, teljesen kifordult önmagából, hogy egy boszorkány-babával kell egy tető alatt élnie, így deportált a nagynénéimhez Grimsbybe. Talán jobb is volt nekem így, bár Coventry iszonyatosan jó hely. Néha visszajárok még. Grimsby hozzá képest egy kis vidéki putri. De talán pont ezért tetszik annyira a nagynénéimnek. Így ők lehetnek a falu boszorkányai. Szemtől szemben ugyan nem ismernék be, de mindenki tart tőlük. Maradiak itt az emberek.. Ha Pam és Bab néni az utcán sétálnak, átmennek a másik oldalra, az idősebbek keresztet vetnek a hátuk mögött, pedig jól tudom, hogy már majdnem mindannyian igénybe vették szolgáltatásaikat. Persze a nénikéim sosem mondtak semmit, had higgyenek, amit csak akarnak. Ők csak gyógynövényeket árusítanak nekik, átkokat nem. Azt csak titokban susognak rájuk. Sosem árulták el a titkukat senkinek, de nem is kellett. Le sem tudnák tagadni a varázserejüket. Nem úgy, mint az apám..
Hárman voltak testvérek. Pamela és Babette, apám nővérei, jeleskedtek a ráolvasásban, bűvölésben, már igen fiatalon megmutatkozott varázserejük. Apámé váratott magára. És ismét csak váratott.. Majd úgy eltűnt, hogy meg sem jelent. Apám egy egyszerű kvibli. Nem beszélve arról, hogy iszonyatosan hisztérikus természetének köszönhetően, ezt világgá is kürtölte. A Rowans nevet teljesen beszennyezte az ostoba károgásával, nem csodálom, hogy velem felvetették anyám nevét is.

Elcsigázva söpröm félre a képeslapot, amit rongyosra gyűrtem elmúlt 17 évem során.. Ahogy továbbtúrok a ládában két fénykép akad a kezembe. Az egyiken kocsi áll. Püspöklila, bár a fekete-fehér képről ez nem látszik, de én nagyon is tisztában vagyok ezzel. Két szorgos fiatal buzgólkodik azon, hogy egy hableányt pingáljanak az akkoriban még menőnek számító tragacs motorháztetejére. A lány elmélyülten festeget, hosszú, göndör, szőkés-vöröses haja lófarokba kötve, ruhája már mindenhol festékes. Vidám arcáról le sem olvad a mosoly, még akkor sem, mikor az eddig hátát a kocsinak támasztó férfi az ő arcát kezdi el festegetni. A férfin bőrkabát van, letagadhatatlanul jóképű, igaz öltözéke sem a festéshez, sem a normális világba nem illik, letagadhatatlanul kirívó. Arca ugyanígy, finom vonásain látszik nemes vére, szeméből süt a gyerekesség és a boldogság, ahogy incselkedik kis feleségével. A másik képen ugyanez a pár áll, a szüleim. Egy épület elől integetnek, melynek cégére vidám betűkkel hirdeti a Lucky Marmaid nevű kocsmát. Nem telhetett el sok idő a két kép között, alig változtak, anyám arca mégis kicsit beesettebb lett, szemei karikásabbak. Ezen a fényképen édesanyám egy csecsemőt ölelget, engem. Még apám is lelkesen gügyög hozzá.. Nem bírom sokáig nézni ezeket a képeket.. Ezért nem kereteztetem be őket. Most is inkább elfordulok, mint hogy a családi idillt figyeljem, amiben sosem lehetett részem..
Anyám, Molly Deschanel, mugli. Akkor ismerkedett meg apámmal, miután ő befejezte roxforti tanulmányait és nagy botrányt csapva otthagyta családját, ezzel együtt a varázsvilágot is, melyben, lássuk be, nem is volt maradása, és a muglik közé állt dolgozni. Coventrybe költözött, és antikváriumot nyitott, nem mintha olyan sokat olvasna, csak épp egy halomnyi könyvet el tudott ragadni a nagyszüleim könyvtárából. Hamar befuccsolt. Ez után egy kis kabalabolttal próbálkozott.. Mondanom sem kell mi lett a sorsa… És ekkor nyitotta meg a Lucky Marmaid névre hallgató kocsmáját, ahova anyámat felvette pincérnőnek. Lucky Marmaid, ilyen névvel egyáltalán hogy maradhatott fenn? Semmi kétség, anyám tehet róla. Jó üzletasszony, erőskezű, határozott nő, pont egy ilyen kellett amellé a tutyimutyi apám mellé, hogy végre rendbe tegye. Matthew Rowans élete rendeződni látszott, nyugodt évek következtek, és úgy tengethette mindennapjait, mint egy normális mugli. A pálcáját elrejtette a kocsma sufnijában, egy halomnyi fakanál közé szórva. Hallatlan. Mindenesetre anyámmal jól alakultak a dolgok. Összeházasodtak, Molly Deschanel pedig hamar bekapta a legyet, és vígan pocakosodott, miközben a Lucky Marmaidben minden nagyobb probléma nélkül folydogáltak az események. Ekkor születtem meg én. Talán még szeretett is az apám.. egy ideig. Boldogan babázgatott- ez jó ürügy volt számára, hogy addig ne ő dolgozzon az üzlethelyiségben, ám anyám megbetegedett. A terhesség után alaposan lefogyott, és valami miatt nem tudott megerősödni. Pár hónap kellett csak, hogy eltávozzon az élők sorából. Apám teljesen magába roskadt. Az egyetlen élőlény, aki valaha elviselte az önzőségét, meghalt. Valószínűleg ekkor sem anyámat sajnálta, inkább saját magát. Pedig az anyám csodálatos nő volt. Sokkal jobban kiérdemelte volna a varázserőt, mint apám, aki még fel sem tudta éleszteni magában a bűbájosság halovány szikráját sem. Igen, csodálatos nő volt.. És hogy szerette egyszülött gyermekét. Nem tudom objektíven nézni a dolgokat, ez tagadhatatlanul imponál. Nagynénéim rengeteget meséltek róla, ők voltak ugyan is az egyetlenek, akikkel apám még tartotta a kapcsolatot a Rowans családból, így volt szerencséjük megismerni feleségét.
Miután édesanyám meghalt, apa ellenségként tekintett rám. Ez nem vicc. Agyalágyult volt. Egy kisbabát ellenségként.. Valami tényleg eltörhetett benne. A kocsmát bezárta, és azzal töltötte idejét, hogy elszórja maradék pénzét, és engem méregessen. Akkoriban elég beteges voltam, ugyanis apám néha büntetésként lent hagyott az egykori kocsma pultja mögött éjszakára, vagy épp berakott a mosogatóba egy napra, hátha ott majd elütöm az időt, mert neki nem volt kedve velem foglalkozni. Néha egész sok időt töltött el velem. Na ezt sem mondhatnám annak az igazi apa-lánya kapcsolatnak. Több órán át csak figyelt, azon mélázott, hogy ronthatta el egy ilyen kicsi valami az életét, majd egy mozdulattal feldöntött, és mivel még ülni sem tudtam igazán, nem zargattam tovább, csak feküdtem az asztalon, igaz, ordítottam torkomszakadtából, de ez ekkor már nem nagyon jutott el a tudatáig..
Ahogy jött a tavasz, csúnyán megbetegedtem. Teljesen normális nap volt, egy szál pelenkában feküdtem az asztalon, ahova reggel még apám letett. Kint szakadt az eső, én pedig azt a szörcsögő hangot adtam ki, amit akkor hallatok, ha nem igazán kapok levegőt. Apám mélyet és gondterheltet sóhajtott, majd odalépett hozzám, hogy felültessen. Ahogy felemelt, előtört belőlem a torkomat kaparó köhintés, és valahogy olyan önfeledt hála öntötte el a kis testet, hogy életemben először kacagtam, és felpillantottam apámra, hogy megmutassam neki mekkorát teljesítettem. Ám csak az ő elszörnyedt arcát láttam. Két kezét kitartva tolt el magától, mire én irdatlan gyorsasággal kezdtem rugkapálózni a levegőben. Apám esküdni mert volna, hogy csillámport köhögtem fel. Véleményem szerint, csak egy kis slejm volt.. De Matthew Rowans számára ez volt az utolsó csepp a pohárban. Megöltem a nőt, akit legjobban szeretett, és olyan erőt hordozok magamban, ami benne sosem volt meg. Még aznap összepakolta a maradék babaholmimat, amit az elmúlt hetekben nem dobott ki az utcára egy elborult pillanatában, és elvitt a tengerpartra. Ekkor pillantottam meg először Grimbsyt, kár, hogy nem emlékszem rá. Csodálatos lehetett..

Grimsby fölött aznap összegyűltek az esőfelhők. Árnyékukkal az egész várost szürkére festették, de egy fikarcnyi csapadék sem esett. A kisváros tengerpartját nagy hullámokban nyaldossák a feldúlt habok. Kora tavasszal gyakori az efféle időjárás ebben a csendes kisvárosban, az emberek így minden zavar nélkül megszokott mélabújukkal karöltve ballagnak az utcán, alkarjukra akasztva kopott esernyőiket, várva, mikor szakad le az ég.
Apám, habár varázstalan ember volt, mégsem illett sosem a muglik közé. Akármerre járt, feltűnést keltett, ha mással nem is, hát állandóan felemelt hangjával. Ezúttal püspöklila robogójával töri meg a kis tengerparti utca egyöntetűen szürke színét. Ócska kis tragacs, minden percben sötét füstfelhőt köhög a külvilágba elferdült kipufogóján át, motorháztetőjén pedig egy mosolygó hableány integet a bámészkodóknak, amit még alig két éve festett fel rá Matthew Rowans drága feleségével egy szép nyári napon.
Ahogy eszébe jutnak a régi, szép emlékek, hagyja, hogy szemébe toluljanak a könnyek, és hangos óbégatás közben zokogva lefejeli a kormányt, homlokával dudálva a lakatlan kis utcába. Matthew Rowans a feltűnés és a dráma nagymestere.. Pár percnyi vak vezetés után kiegyenesedik, és a megdöbbent járókelők legnagyobb örömére ismét az autóút felé kormányozza vén tragacsát, keserűségéből pedig már csak annyi maradt, hogy az addig a műszerfalon pihenő térképet hátradobja, beterítve vele a hátsó ülésen pihegő csecsemőt, akit kimerített a két órás bömbölés, és elaltatott a vén tragacs rázkódó ülése. A térképre már úgysincs szüksége. Nagy valószínűséggel már megérkeztek. Ahogy előrehajol, hogy közelebbről nézzen ki a szélvédőn, már meg is pillantja két nővére feketébe öltözött alakját. Bosszankodva a kormányra csap, mindig ezt csinálják. Nem is szólt nekik, hogy jönni fog, ők mégis tudják. Átkozott boszorkák – gondolja magában, és mennyire igaza van. Babette és Pamela Rowans igazán szerették fenntartani a róluk kialakított képet a kisvárosban, így minden alkalmat kihasználtak, hogy fitogtassák bűbájosságukat. Való igaz, öccsük nem szólt a jöveteléről, mégis tudtak róla. Amint a lila kis tragacs befordult a sarkon, ők kiléptek kertajtajukon, vígan sugdolózva egymás közt, miszerint látogatójuk jön. Persze csak olyan halkan, hogy a közelükben sétálgató vén Amelia Higgins azért még épp meghallja, és vastag kendője alól rózsafüzérét előkotorva gyorsan továbbsántikáljon házuk elől. Mikor Matthew Rowans autója a vezetőt hirtelen elöntött bánat miatt agresszíven meglódult a járda felé, a sikoltozó járókelőket messziről kiabálva hamar azzal nyugtatták, hogy az illető holdkóros időben visszatereli kocsiját a helyes útra. És természetesen így is lett. Alig pár percbe telt, míg a pöfékelő, lila autó hangos fékcsikorgással becsapódott az utca végi, borostyánnal befuttatott kerítés elé, pont oda, ahol alig pár perccel ezelőtt Amelia Higgins téblábolt, és téblábolt volna talán még akkor is, ha a nővérek nem ijesztik halálra a susmorgásukkal. Pamela és Babette jelentőségteljesen egymásra pillantanak, igen, Grimsbyben semmi sem történik véletlenül. A kocsi ajtaja kicsapódik, és az autóból kilép az apám. Kihúzza magát, mélyet, és színpadiasat sóhajt, hogy lehetőleg az is felfigyeljen rá, akinek az ámokfutása elkerülte volna a figyelmét, ám a néniket köszönésre sem méltatja. Sötét pillantással feléjük les, majd lép is tovább, kivágja a hátsó ajtót, és előhúz belőle egy nagy kartondobozt, tele babaholmikkal, persze nem épp a megszokottakkal.. Zsákból varrott rugdalózó, gumikesztyűből készített rágóka, és még sok egyéb apám csupaszív jóságából, nameg a házunk elől, amit indulás előtt még nagy hamarjában összeszedett. A kartondobozt épp csak addig fogja, amíg kitaszítja a kis utca macskakövére, majd ismét hagyja elveszni testét a kis kocsi belsejében.
- Hol a francban lehet már..? – hallatszik belülről az elfúló férfihang. Pár pillanatig még matat az ülésen, majd észreveszi, hogy a térkép alatt szuszog valami.
- Megvan! – ezzel a térképet leszórja az ülésről, a szunyókáló kisbabát pedig hóna alatt megfogva kiemeli a kocsiból, mindvégig messze eltartva magától. Lábával berúgja az autó ajtaját, majd két nővéréhez lép, akik egészen eddig semmit sem szóltak, hisz megszokták már öccsük szeszélyeit, de mikor meglátják, milyen vészesen lazán tartja a kisbabát kezében, mindketten zsörtölődve odalépnek a férfihoz. Pamela a dobozért nyúl, Babette pedig egy szó nélkül kiveszi öccse kezéből a csecsemőt, és karjába fekteti. Az apró gyerek arca beesett, a levegőt is nehézkesen veszi. Ebben a nyirkos időben sem fedi testét több, mint egy újságpapírból összeeszkábált pelenka, egy barna póló, és fél pár zokni. Az ekkor még olyan fiatal nővérek összenéznek, szemük szikrákat szól, és már indul is a jól ismert nővéri fejmosás.
- Azért ez kicsit túlzás, nem gondolod Matthew? – dörög rá öccsére Pamela, vállon lökve a kartondobozzal a férfit, aki erre hátratántorodik, és mártír-ábrázattal az arcán Babette felé sandít.
- Ne is próbálkozz, Matt! Már mindent megbeszéltünk Pammel. – szólal meg a másik, derékig érő, vörös tincseit vaskos fonatokban viselő boszorka.
- Úgy van! – kontrázik a másik. – Ilyet tenni egy kisgyerekkel! Örülhetsz, ha életben marad.. Hiszen csont és bőr..
- És milyen beteg! – korholják a fiatal férfit egymás szavába vágva, mire az elkapja pillantását, és csak tétován megvonja vállát.
- Te nem vagy normális. – szólal meg ismételten Pamela – Molly meghalt, de ez..
A férfi eddig jóképű arca teljesen eltorzul, vonásai eldeformálódnak, mire az idősebbik nővér elhallgat, de Matthew Rowans továbbra sem kíván megszólalni.
- A gyerek itt marad. Vigyázni fogunk rá. Te döntsd el, hogy tovább szeretnél-e süllyedni ebben az őrületben. – fejezi be végül Babette keserű hangon a reszkető csecsemőt kardigánjába bugyolálva. Semmi válasz. A férfi tekintete teljesen üres, ahogy még egy utolsót lányára pillant, de már a nyöszörgésétől is kirázza a hideg.
- Ma..majd.. Egyszer eljövök érte.. – Matthew hangja halk, arcáról süt az undor. Egy intéssel elbúcsúzik nővéreitől, a gyerekre rá sem bír nézni. Talán valahol még benne is maradt annyi józanész, hogy tudja, mekkora hazugságot mondott az előbb. Bevágja magát kocsijába, hogy az ismét megkezdje megszokott pöfékelését, és visszakullogjon Coventrybe, vagy az ég tudja milyen vidékre, immár a baba nélkül.

A nagynénéim szívesen láttak, és jobb is volt nekem így. Végül is, apámnak igaza lett, tényleg rendelkeztem varázserővel.
Apám ekkor otthagyott a nagynéniknél, és Merlinnek hála, hogy így tett! Csak ekkor kezdődött el az igazi életem. A vidám tengerparti boszorkánylakban hamar leküzdöttem beteges külsőmet. A nénik felhizlaltak, és minden finomsággal megtömtek. Egészen olyan lettem, mint valami levágnivaló kismalac.
A képek alatt egy szál szárított rozmaringot pillantok meg, melynek még így, sok évnyi száradás után is erős, finom illata betölti az egész dobozt. Elmosolyodok, erről az illatról a gyerekkorom jut eszembe.. Az egész Rowans-házat ez az illat tölti be. Bab néni gyakran fonta a hajamba ezt a virágot, mint ahogy az ő és Pam néni tincseiben is ott pihent szinte mindig egy szál rozmaring.
Grimsbyben boldog volt az élet. Akármennyire lepukkant ez a kisváros, mégis volt egy tucatnyi velem egykorú gyerek, akikkel el tudtam ütni az időt. Ugyan itt sem volt sokkal szebb az idő, mint Anglia többi részén, a Grimsbyhez tartozó rövid tengerparti szakasz mégis megszépítette a langyos nyári napokat, és alig pár lépésnyire volt tőlünk, a kertünk vége szinte beleér a vízbe. Hatalmas kertünk van, tele gyógynövényekkel, persze ez csak természetes, hiszen a nénik nappal gyógynövényboltot üzemeltetnek. A házban két gyógynövényes kamra van, az egyik a meleget igénylő élő növényeknek, a másik tele szárított, már használatra előkészített virágokkal, fűszerekkel, egyéb bűvös bizserékkel. Pam és Bab néni háza olyan, mintha már a ház építésénél tudtak volna a jövetelemről. A szobám a ház legtetején van, hosszú csigalépcső vezet fel hozzá. Az egész tetőtér az enyém, és a lépcsőfordulóból kikémlelve belátom szinte az egész házat. Sok éjszakai vendéget lestem meg így, bár erre nem vagyok büszke, hiszen a nénik szigorúan megtiltották, hogy ilyen esetben elhagyjam a szobámat. De sosem bírtam ki.. Férjüktől meggyötört asszonyok, szerelem után áhítozó vénlányok, sok minden történik még ebben az apró városkában is. Azon sosem gondolkoztam el, hogy a minisztérium mit gondol a nénik ténykedéséről.. Végül is senkinek nem szóltak a titkukról, átkokat sem osztogattak, csupán gyógynövényrecepteket adtak ki az éjszaka érkezőknek, talán egy kicsivel több bűbájossággal, mint azt lehetett volna. Általában férfiak miatt jártak hozzánk Grimsby leányai, és kérték a kisváros boszorkányainak tanácsait. Már aki el mert jönni, hogy bekopogtasson a Rowans házba éjfélkor. Egyszer mesélte egy barátomtól, hogy az a hír járja, pontban éjfélkor kell bekopogniuk, különben a néniket nem emberi alakban találják.. Általában jókat kacagtam az efféle butaságokon. Az egyetlen dolog, amit találhattak volna, ha nem pontban tizenkettőkor jönnek, az a hajnali süteményezés, amire néha álmatlan éjszakákon lecsábít a konyhába Bab és Pam néni. Igen.. sütik éjjel-nappal, reggelire, vacsorára, vagy egy kis nasinak uzsonnára. A Rowans ház nem ismerte a normális ebéd fogalmát, és ezt mindig imádtam a nénikben: sosem lehetett minket normális családnak nézni.
Ugyan csak az unokahúguk voltam, lányukként bántak velem. Udvarlójuk nem sok akadt az évek során, bár szerintem mindketten elég jól néznek ki, de így legalább semmi nem rondít bele a mi kis furcsa idillünkbe. Azt hiszem, ezt mindketten így akarták. Férfiak nélkül, együtt megöregedni egy apró kisvárosban. Talán ők is az apám miatt fordultak el a férfiaktól, nem tudhatom, de az élet nagyszerű volt így!

Somolyogva rakom félre a rozmaringszálat, és egy gumírozott, élénkvörös-türkizkék színben játszó maszkot pillantok meg. Az első halloween maszkom.. Míg mindenki túlvilági alaknak öltözött, én megpróbáltam a muglivilág szépségeit megragadni, bár ez egész életemben így volt. Mániáimon keresztül juttattam magamat egyre közelebb a muglik dolgaihoz. Előhúzom a maszkot, egy darabig feszegetem, majd kibuggyan belőlem valami röfögésszerű, ami egykoron még röhögésnek készült. A vékonyka szemnyílásokat egyszerűen nem bírom komolyan vizslatni..

-Hátte.. minek öltöztél? – bökdösöm nevetve Juliet, aki két házzal mellettünk lakik. Hosszú, ollóval megtépázott szoknyát, és csíkos harisnyát visel, fején parókát díszeleg, és apró zsákja mellett egy nagy seprűt fog a kezében.
- Boszorkánynak. – búgja felém nevetve. Tudom jól, hogy a néniket akarta megmintázni, főleg, mert a parókájának egyik tincsébe belefont egy szál rozmaringot, mint ahogy azt Pamela és Babette néni szokta tenni. A gyerekek egészen máshogy állnak hozzá a dologhoz, mint Grimsby vénségei, szívesen játszanak házunk körül, és velem is barátkoztak, míg a helyi öregek még engem is nagy ívben elkerülnek az utcán. Épp válaszolni akarok, mikor egy lepedővel betakart alak kezd közeledni felénk, magát a szeme előtt kivágott apró, két lyukon navigálva.
- Akkor megyünk, vagy sem? – teszi fel a kérdést a szellem. Már alig bírom visszafogni a nevetésemet. Hat éves sem vagyok még, a varázsvilágról csak annyit tudok, hogy a mugliknak nem árulhatunk el belőle semmit sem, meg kell hagyni őket a saját hitükben és babonáikban, de ez.. Láttam már képeket a néniknél szellemekről, a többi világunkbeli lényről.. Julie, és a szellemjelmezbe bújtatott Pete semmit sem tudnak róluk, a jelmezeik valószínűleg a legtöbb varázslót ugyanúgy nevetésre ingerelnék, mint engem, de nekem mégis megmelengeti a szívemet a próbálkozásuk, és hogy olyanokkal vagyok körülvéve, akik elfogadják a családomat.
- Mehetüünk! – kurjantom hangosan, és futva elindulok a következő ház felé, meglóbálva kezemben az egyelőre üres zacskómat.
- Várj, Zoo! – rohan utánam prüszkölve a boszorkány – Te minek öltöztél? – látom, ahogy megütközve végigmér.
- Hogyhogy minek? Pankrátor vagyok! – büszkén kihúzom magam, szinte érzem, ahogy köpenyembe belekap a szél, és meglobogtatja a harsányvörös szövetet a hátam mögött. Nem is tudom maszkom és dresszem alapján hogy nem ismertek fel..

A maszkból vékonyka, összemorzsolódott jegyek hullanak ki. Repülőjegyek, belépők, a világ minden tájáról, amerre csak jártam. Szemügyre veszem az elsőt.. Mexikó..
Az évek során rengeteget utaztunk a nénikéimmel. Pontosan nem tudom, miért utaznak ennyit, de azt mondják üzleti ügy. Folyton részt vesznek olyan boszorkánygyűlés-féleségeken, gondolom az utazgatás is a gyűlések része lehet. Egy mexikói út során találtam meg az életcélomat, bár nem épp varázsvilágbeli.. de talán ez sem érdekel. Pankrátor leszek! Ha törik, ha szakad. Már pedig, ha rajtam múlik, inkább törni fog. 8) Ettől az elhatározásomtól nem lehetett eltántorítani, megvarrtam magamnak a jelmezemet, és különböző támadási technikákat kezdtem el tanulni. Ugyan az izmaim nem igazán növekedtek elvárásaimnak megfelelően, de nagyon fifikás voltam.. Még fejlődök -.- A nénik egy évig küzdöttek új mániám ellen, azután beletörődtek.
De a mániák nem értek véget..
Kezembe siklik egy másik jegy: Románia. A szívem még most is nagyot dobban, ha arra az utazásra gondolok, és úgy érzem, a zsebemben rejtőzködő valami is kaparászni kezd..
Hét éves lehettem, mikor a nagynénéimmel elutaztunk Romániába. Már előtte is elcsigázva hallgattam a vérszívókról szóló történeteket, és le sem tagadhattam, hogy igazi vámpírmániás vagyok. A pankráció iránt érzett szenvedélyem sosem tudta legyőzni a vámpírok iránt érzett menthetetlen szerelmemet. Volt, hogy hetekig kilógtam éjszakánként a tengerpartra, nyakamban egy „Harapj meg!” feliratú táblával, hátha összeakadok egy vérszívóval, de sosem sikerült. Mikor meghallottam hova utaztunk, elöntött az izgatottság. Jól tudtam, hogy a muglik között elterjesztett tévhitekkel ellentétben Dracula igen is létezett, és élt jó sokáig.. Élt.. Inkább élve halt? Nehéz ezt megfogalmazni. A tetemét pedig meg lehet vizslatni, ugyan csak nagyon szigorú felügyelet alatt, és csak igen kivételeseknek. Tudtam én, hogy a néniknek vannak kapcsolataik, hát megkértem őket, hogy mindent vessenek be. Először nem akartak megenyhülni, de lassan belementek a dologba, és láthattam Őt, az Egyetlent.. Nem tudtam megállni.. Azt sem tudom, hogy tettem, hogy nem vettek észre.. De elcsentem a kisujját. ::) Kabalaként magammal hordom mindenhova a zsebemben. Furcsamód igen lassan oszlik, szaga sincs, szinte biztos vagyok benne, hogy mumifikálták, vagy valami más oka lehet.. De azért néha igencsak furcsán reagál a dolgokra.. Például, ha Romániát emlegetem, összerándul, és kaparni kezd.. Lényeg a lényeg, a tettem miatt Dracula elveszett kisujjától volt hangos egy hónapig az egész varázsvilág.
Az ölembe hullik még egy repülőjegy. A gyűrött papíron kenguruk ugrálják körbe az Ausztrália szót. A nénik nagyon szeretik a mugli járműveket, ezért repülünk repülőgéppel, utazunk vonattal, vagy alkalomadtán hajóval, pedig tudom, hogy hopp-porral egy pillanat alatt ott lehetnék, de nem bánom. A jegyet szemlélve boldog sóhaj szakad fel mellkasomból.
Ausztráliában voltam először olyan igazi, meleg strandon. Rendkívül szokatlan volt angolsápadt bőrömnek a perzselő meleg, az óriási, de mégis nyugodt hullámok teljesen megdöbbentettek. Grimsby partjait örökké haragos hullámok nyaldossák, és én ezekhez voltam hozzászokva. Angliában még nyáron is húsz fok a maximum, az ottani tengerpartra abszolút nem jellemző a verőfényes napsütés. Márpedig elválaszthatatlan elemem a víz, így kénytelen voltam hozzászokni a parton állandóan fújó szélhez, a vadul csípő tengerhez.
Az Ausztráliába szóló repülőjegy felett elnézve a doboz aljában egy üvegcsében finom homokot pillantok meg, mellette sok-sok általam halászott kagyló és kavics.
Világ életemben vízicsibe voltam, hogy a nagynénéim szavaival éljek. Szerintük előbb tanultam meg normálisan úszni, mint járni. Mivel az időjárás nálunk nem éppen a legkedvezőbb a strandoláshoz, így hűvösebb időben nem úsztam, bár a másoknak borzongató hidegnek tűnő vízbe is könnyedén belemerültem. Ilyenkor általában szörföztem.. Igen, nem épp megszokott angol időtöltés, Grimbsy tajtékzó habjain nem épp a legideálisabb, mégis beleszerettem. Mikor Ausztráliába mentünk, a szörfösök paradicsomába, azt hittem le sem szállok majd a szörfdeszkámról, mégis, az óriás hullámok olyan kiszámíthatónak tűntek Grimsby után, a meleg víz, pedig olyan volt, mintha egy tálnyi túlsózott levesben pácolódnék. Persze ettől függetlenül élveztem az ottani kiruccanást is, de egészen más világ. Akkor jöttem rá, hogy menthetetlenül beleestem Grimsby tengerpartjába. A félig homokos, félig érdes kövekkel terített partba, a nyári futkározásba, a kagylókba, a polipokba, még a tengeri iszapba is menthetetlenül szerelmes voltam.
Olyan könnyen bele tudtam szeretni az efféle dolgokba.. De csak ezekkel voltam így. Apám miatt lehetett talán, de egy hímneműhöz sem tudtam vonzódni. Sőt egyenesen undorodtam minden férfitől, utáltam mindet egytől egyig. Csak és kizárólag akkor tűrtem el őket magam mellett, ha nem jött szóba semmi nemmel kapcsolatos dolog. Nem, egyszerűen képtelen voltam szerelmes lenni.. Pontosabban…
A kagylókon valami furcsa réteget veszek észre. A homok szökött volna ki a bedugaszolt üvegcséből? Ahogy benyúlok a dobozba, észreveszem, hogy kígyóbőr teríti be a finom kis kagylókat. A kígyóbőr puszta érintésére elpirulok.
Pontosabban életemben egyetlen egyszer voltam szerelmes. Grimsby egészen nyugodt kisváros, mégis szinte minden egyes lakóját megbuggyantja, mikor nagy ritkán felénk fordul egy vándorcirkusz. Engem közel sem visel meg annyira, mint a többi lakót, de mindig elmegyek az előadásokra, hagyom, hogy magával ragadjon a forgatag. Nem tudom, mikor történhetett már.. A szokásos mutatványosok jöttek: szakállas nő, az óriás, a törpe, a sziámiikrek – pedig az ember azt hinné, az ilyesmi már kiment a divatból. És aztán ott állt ő.. A kígyóember. Egy kamaszfiú volt, bőrén megcsúszott a sátor tompa fénye. Öltögette a közönségre villa alakú nyelvét, tekergőzött valami buta zenére, sziszegett, hogy nevettesse a népet. Messze ültem, de éreztem, ahogy minden porcikámat eléri vonzereje. Minden nap bejártam a cirkuszba, sütiket szállítottam a lakókocsijához, míg egy délután el nem csípett, és a világ legédesebb hangján közölte, hogy ő igazából a nyers húst részesíti előnyben. Sosem voltam még olyan vörös zavaromban, de megszólított! Egész nap rajta lógtam, és azután is, és azután is; zaklattam kérdéseimmel, fogdoztam kígyóbőrét. Mikor rájött, hogy boszorkány vagyok, elmesélte, hogy az egész kígyódolog egy félresikerült átváltoztatás eredménye (ugyeugye, minden titokzatos dolognak a varázsvilágban keresd a magyarázatát..). Sok türelemre lehetett szüksége annak a 16 éves fiúnak, hogy elviselje egy fele annyi idős lány folyamatos cukkolását, de úgy vettem észre, nem csak én éreztem jól magam, ő is jól szórakozott velem. Aztán elmúlt az egy hét, és a vándorcirkusz szedelőzködni kezdett. Búcsúzóul adott egy keveset a levedlett bőréből, bár teljesen zavarba jött, azzal érvelve, hogy az ember sem osztogatja levágott körömdarabkáit a többieknek. Megígérte, hogy ha visszatérnek még a cirkusszal a kisvárosba, meglátogat, én pedig a fellegekben jártam ettől, és ez az érzés egészen sokáig elnyomta a keserűséget, hogy az egyetlen elviselhető hímnemű eltávozott a közelemből.

Mindeközben apám mérföldekre tőlem tengethette szánalmas kis életét, és talán pont erre volt szüksége. Visszament Coventrybe, és lassan összeszedte magát. Néha meglátogatott, évente pár alkalommal, sőt, arra is volt példa, hogy visszavitt magával Coventrybe. A kocsmát ismét megnyitotta, lassan tényleg kezdett talpra állni, de mindig láttam a pillantásában valami furcsát. Valami végleg elveszett belőle anyám halálával, természete pedig egyre kibírhatatlanabb lett. Bárhogy próbált nekem megbocsátani, belül mindig haragudott rám. Látogatásaikor gyakran ordibált velem jelentéktelen dolgok miatt, szinte kereste az alkalmat, hogy belém köthessen, így lassan egyre jobban féltem a jövetelétől. De nem kellett sok idő, hogy megértsem mi történt, hogy felfogjam, mi lett anyámmal, és hogy rájöjjek, a csapásoknak ezzel még koránt sincs vége.
A száraz kígyóbőrt óvatosan visszahelyezem a doboz aljába, mire a kezem valami igen finom, selymes anyaghoz ér. Egy fekete szaténszalagot pillantok meg a sok holmi között. Összeszorul a torkom.. A temetés napján kötötték hajamba a nénik ezt a szalagot.

Belépek az ajtón, és ledobom a küszöbre vastag sárréteggel borított bakancsaimat. Táskámat is lekanyarítom hátamról, és a nappaliba lépek. Elveszek az asztalról egy csokikrémmel vastagon megkent muffint, és beleharapok.
- Iffon vaghok! – kiáltok tele szájjal a ház csendjébe, de senki nem válaszol. Ez furcsa, a nénik ilyenkor már rég itthon szoktak lenni. Átsétálok a nappalin, tovább a tornác irányába, de az ajtó belülről be van reteszelve, még a gyógynövényes kamra is zárva. A lépcsőhöz sietek, ott is felkurjantok egyet, de semmi válasz. Torkomba gombócot gyűr az idegesség, a szám teljesen kiszárad, de valahogy leküzdöm a még mindig ott úszkáló, szétrágott muffin darabot. Valami történt. Egyébként sosem hagynának egyedül.
- Mi a frász…? – dörmögöm az orrom alatt- Bab néni! Pam néni! – Még mindig semmi válasz. A hangomon kívül más nem töri meg a ház csendjét. Eddig mindig várt valaki itthon, mikor hazajöttem.. Maximum egy üzenetet hagytak, de semmi hír. Egyre kétségbeesettebben kapkodom a tekintetem ide-oda, zöld íriszeim vadul szlalomoznak a lépcső és az előszobai ajtó között, azt sem tudom, mit csináljak most. A kezemben lévő muffin-csonkra pillantok. Annyi biztos, hogy ezt már nem akarom megenni. Ujjaimat szétnyitom, és figyelem, ahogy a sütemény leesik a földre, majd gördül még egy utolsót, összekenve a fapadlót csokikrémével. Valami iszonyatosan nagy baj van, én meg egy hülye muffinnal szöszölök! Minden további gondolkozást nélkülözve futni kezdtem a bejárati ajtó felé, úgy ahogy vagyok, cipő nélkül. Futás közben hallom csak meg az ajtón túlról érkező, dübörgő lépéseket. Valaki felfelé siet a lépcsőn, talán nem is egy ember, inkább kettő. Ahogy az ajtóhoz érek, rögtön megfogom a kilincset, de alig érek hozzá, az már nyílik is. A túloldalon Pamela néni áll, haja kócos, kontyát teljesen szétdúlta az utazás. A hirtelen kicsapódó ajtótól hátrahőkölök, Pam néni kinézete pedig cseppet sem segít ijedtségemen, inkább még jobban megrettenek tőle. A nénik a maguk módján iszonyatosan hiúk, így bizonyára nagyon fel lehet dúlva.
- Pam néni.. mi történt? – kezdenék bele, de kérdésemet elnyomja Babette néni loholása. Végre ő is felér a lépcsőn, és amint megpillant egyébként is falfehér arca még jobban elszürkül.
- Zooey, drágám.. – Tudom, hogy nagy a baj, csak ezért nem hívom fel rá ezúttal a figyelmet, hogy utálom, ha Zooey-nak hívnak. De a fintorgásomat nem tudom elrejteni. Ebben is, mint oly sok mindenben sajnos, apámra ütöttem. Bármennyire is próbálják tagadni, a külsőm is letagadhatatlanul apámé. Pedig hányszor kívántam, hogy örököltem volna anyám vöröses szőke fürtjeit, mértéktelenül kedves természetét.. De nem, nekem jutott a dühroham, a hiszti, a fintorgás, és a többi letagadhatatlan Matthew Rowans-vonás.
- Zooey.. – szólal meg ekkor már Pam néni is, bizonyára már mindketten észrevették, hogy kicsit elkalandoztam- édesapád meghalt.
Teljesen megütközve állok az előszobában, hát ez hirtelen jött. Először azon gondolkozok, mennyire gyűlölöm őt, a külsejét, hogy rá hasonlítok, és erre..
- Ez biztos? – teszem fel a suta kérdést, de a nagynénéim most nem bosszankodnak, csak némán bólintanak egymás után, mint két ember nagyságú vészmadár.
- Balesete volt.. Karambolozott Coventryben. Kórházba szállították, de nem tudták megmenteni.. – Babette néni hangja el-elcsuklik, miközben beszél. Biztos ott voltak vele az utolsó percekben.. Engem persze nem értesítettek, talán pont apám akarta így. Még akkor sem akart látni, mikor már tudta, hogy jön a vég..
- Autóbaleset, huh? Ostoba mugli járgányok, mi? – bukdácsolnak elő belőlem az olyan ide nem illőnek tűnő szavak. Érzem, hogy a szobában megfagy a levegő, nem ezt a reakciót várták. Csak ez akadályoz meg abban, hogy ne jegyezzem meg, hogy kár azért a szép lila tragacsért, amin még mindig ott villogott anyám kézügyességének egyik utolsó földi nyoma.
- Én most inkább.. felmegyek.. azt hiszem.. – pillantok óvatosan nénikéimre, beszéd közben nagyokat nyelek. Valahogy úgy érzem, kitépték a tüdőmet a többi belső szervemmel együtt, legalább is mással nem tudom magyarázni ezt a hirtelen támadt fájó ürességet. Utáltam, hát nem? Hatalmasakat pislogok, de egyre jobban fáj szemhéjaim mozgatása.. Nem fogok sírni.. Ilyen miatt nem.. Lassan közelítem meg a lépcsőt, és elkezdek bukdácsolni fölfelé. Merlinre, hiszen utált engem! Az egyetlen apám gyűlölt.. Csak gyűlölt.. már nem, már nem tud.. Behajtom magam mögött az ajtót, nem hallom a nénik lépteit a lépcsőn, ezek szerint nem jönnek utánam.. Biztosan megrázták őket a szavaim. Milyen furcsa ez az egész.. Sosem szeretett talán.. Soha az életben. Akkor miért érzem úgy, hogy a szívemet tépték ki?

Tekintetemet elfordítom a selyemszalagról. Nem fogok sírni.. Olyan régen volt már.. Ah, ostobaság! Mintha ezeket a sebeket begyógyíthatná az idő.. Ingerülten fordulok vissza a dobozom felé, amiben vegyes érzelmeket csikaró emlékeimet tartom, és megilletődök a látványtól. Nem is tudtam, hogy ez itt van.. Egy vérfoltos borítékot emelek ki a dobozból.

A tengerparton ülök, ujjaimat a homokba vájva kagylókat keresek. Térdem mélyen belesüpped a vizes talajba, és minden egyes hullámcsapás után, mely elér a sarkamig, egyre mélyebbre süllyed. Annyira lefoglal a kagylókeresés, hogy még Bab néni lépteit sem hallom meg.
- Zoo. – szólal meg a hátam mögött Babette néni, mire én teljesen összerezzenek, és érzem, hogy az épp meglelt kagyló éles héja mélyen felszántja ujjamat. Sietve kihúzom a homokból kezemet és a vérző ujjat számba veszem. Érzem, ahogy a vér a számba ömlik, ó igen, pont olyan lehetek most, mint Dracula <3. Bab néni csak a szemét forgatja, jól tudta mi jár ekkor a fejemben, ismerik vámpír-mániámat már rég.
- Leveled jött, Zoo. – szólal meg ismét, és egy vörös pecséttel lezárt borítékot mutat fel. Elönt az izgatottság, nem szoktam levelet kapni, Grimsbyn kívül nincsenek nagyon ismerőseim, apám halála óta pedig nem járok vissza Coventrybe, így onnan sem tudok elképzelni egy potenciális levélküldőt sem.
- Kitől-kitől-kitől? – pattanok fel, és a még mindig vérző sebemről teljesen elfeledkezve, kézbe veszem a borítékot. A vérem hamar befesti a hószín papírt, mire egy elharapott „Oh!” kíséretében elkapom a kezemet. Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola.. Olvasom lassan a betűket a vérfoltos borítékon. Érzem, ahogy szívem fokozott erővel indítja meg testemben a vér pumpálását.
- Akkor mégis igaz! – sikkantok fel, és izgatottan Babette néni felé pislantok. Már mindannyian sejtettük, de eddig még nem igazolódott be, hogy varázserővel rendelkeznék. Éveken át vártuk a csészék törését, falhoz vágódó székeket, haragtól felröppenő újságpapírokat, de annál nagyobb esemény nem történt, hogy egyszer izgatottan beleböffentettem a vasárnapi mozizás kellős közepébe. Ugyan senki nem merte kimondani a házban, de mindannyiunknak ugyanaz a gondolat kezdett keringeni a fejében.. Mi van akkor, ha az apám képességeit örököltem? Mi lesz, ha még levelet sem kapok? Pam és Bab néni persze nem bírtak már hogy csitítani, de csak most nyugodtan meg teljesen. Megkaptam a levelet!
- Nem vagyok kviibliiii! – visítom bele a csendes tengerpart hűvös levegőjébe, és a borítékot feldobva rohangálni kezdek Babette néni körül a nedves homokban, mire ő csak lemondóan megcsóválja a fejét. Mindketten tudjuk, hogy a levél csak az első akadály leküzdését jelenti. De én úgy gondolom, hogy ha bekerülök, onnantól minden csak rajtam múlik. Nem leszek olyan, mint az apám! Én leszek a lehető legvarázslatosabb boszorkány, még akkor is, ha nekem kell valahogy mágiát tuszkolnom a fejembe.

…

Feldúltan kevergek a tekergőző forgatagban. Egy-két ponton látok elsuhanni a vonatról ismerős arcokat, de nem tudom hova kerülhettek a gólyák. Alig tíz perce tartózkodok az épületben, és máris elveszek.. El-elkapom pár felsőbbéves pillantását, ők mind céltudatosan törnek egy hatalmas terem felé, amiből már víg zsivaj árad ki. Van egy olyan tippem, hogy nekem is valahol ott kellene lennem.. Futva megindulok a fényesre világított, hatalmas terem felé, ám miközben szlalomozok a sok, nálam legalább két fejjel magasabb diák között, érzem, hogy valaki a hónom alá nyúl, és olyan hirtelen elemel a földtől, hogy a fejemről majdnem lefordul a süveg.
- Hát itt van a hiányzó gólya.. – dörmögi mögöttem valami mély basszus. Alig bírok hátrakandikálni, de így is érzem, hogy az idevezető úton megismert vadőr termetes alakjával találnám szemben magam, ha megfordulnék.. Ha meg tudnék.
- Azt hiszem, eltévedtem. – motyogom az orrom alatt, miközben egyre inkább elvörösödő arccal lógok még mindig a levegőben, egyre több vihogó, idősebb diák figyelmét felhívva magamra.
- Nem hallom ám, ha csak úgy halkan dörmögsz.. – Dörmögök? Ki beszél? Végtagjaimmal kapálózva próbálok hátralesni a medvetestű férfira, már amúgy is kezd elegem lenni a levegőben lógásból, pont kapóra jön, hogy valaki megrángatja a vadőr karját.
- Hagrid, lenne szíves letenni az újoncot? – a hangsúly nem kérdő, sokkal inkább parancsoló. Egy pillanaton belül már a földön landolok.
- Igenis, McGalagony professzor. – vágja magát haptákba a hústorony. Meglepődve fordulok hátra, teljesen lehűtött a hirtelen landolás. Ekkor veszem csak észre a vadőr mellett álldogáló, szemüveges nőt. Tartása egyenes, szigorú szemei pedig egyenesen engem méregetnek. Még mielőtt bármit mondhatnék alkaron ragad, és magával húz a hatalmas terem felé.
- Már mindenütt kerestük.. – Remek, ezek szerint lemaradtam az eligazításról, amennyiben volt ilyen, csak annyi tűnt fel nekik, hogy hiányzik egy gólya. Milyen remek kezdés a Roxfortban..
- Hogy hívják? – szegezi rám ismét szemüvege mögött villogó tekintetét.
- Z..-zoo Deschanel.. – dadogom meglepetten, azt sem tudták, hogy én vesztem el?
- Zoo.. Ez a rendes neve? – figyel engem a McGalagony professzornak nevezett nőszemély összevont szemöldökkel.
- Igen.. – füllentem akaratlanul. Mindig így hívatom magamat, a Zooeyt egyszerűen nem szeretem. Biztosan ennek is megvan az oka, még nem gondolkoztam el rajta. Ahogy ezen tűnödök fel sem tűnik, hogy a családnevem viszont nincs a helyén.. Apám halála óta egyre gyakrabban hagyom le a Rowans nevet, igaz akaratlanul, hiszen Babette és Pamela nénit nem szeretném ilyesmivel megbántani. Lassan az összes felsőbb éves leül saját asztalához, úgy érzem, már csak mi ketten mozgunk az egész teremben, és minden másodpercben egyre több szempár tapad ránk.. Érzem, ahogy a vér az arcomba tolul, ezt jól megcsináltam.. Jól elkéshettünk. Kísérőm arcát, és egyre inkább elvékonyodó ajkait figyelve úgy tűnik, ő is feszült a késés miatt, talán így történhet, hogy fel sem tűnik neki, hogy a gólyák listáján egyáltalán nem volt Zoo Deschanel nevű újonc. Ámultan figyelem a hatalmas termet, a sok, rendezett sorokba szedett diákot, az elöl ülő tanárokat, miközben McGalagony halkan motyog valamit, és mutogat a külön padba ültetett diákok felé.
- Ashmore.. Awenmore.. Beaufort, Bishop.. –közben csontos mutatóujja végig követi a nevekhez köthető megszeppent, fészkelődő, vagy éppen harsányan vihogó újoncokat.
- Blaine.. Ide üljön le. – ezzel karon ragad, és benyom két beszélgető diák közé. Pontosabban inkább a lány faggatózik, talán a kelleténél kicsit hangosabban, mint kellene, mire a Blaine vezetéknévre hallgató fiú veszedelmesen villogtatja szemeit a másik felé. Talán pont ezért ültetett ide, és direkt nem vette észre, hogy a Cleve – mint ahogy a nevét később megtudtam – nevű lány mögött kellene ülnöm.
- A mardekárba akarsz kerülni? – csípem még el a lány kérdésének végét. Mardekár, alig észrevehetően fújok egyet, kifejezve nem tetszésemet. Bár nem sokat tudok az egész iskoláról, csak amennyit a nagynénéim meséltek, de ahhoz, hogy egész lelkemben kívánjam, hogy ne Mardekár Malazár házába kerüljek, ennyi pont elég volt.
- Csak természetes. Hova máshova.. – hangzik el a fiú válasza. Hangjából csak úgy süt az aranyvérű felsőbbrendűség, amitől kiül az arcomra az ismerős fintor, és bármennyire is vonz Blaine, vagy ki hátborzongató aurája, amit talán egy vámpír is megirigyelhetne, akaratlanul is szólásra nyitom a számat.
- A Mardekár szívás. – ismételten remekül megalapozom tanulmányaimat az iskolában. A fiú szeme szinte szikrát szór, látszik, hogy nem áll messze tőle, hogy leverjen a padról, a lányt annyira nem rázza meg kijelentésem, mégis érzékenyen érinti, hogy valaki csak úgy beleszól beszélgetésükbe, méghozzá ilyen agresszív negativitással, ráadásul kijelentésem akaratlanul is hangosabbra sikerült, mint ahogy azt terveztem. Mindketten élesen elfordulnak tőlem. Hát, akkor jót beszélgettünk, azt hiszem.. Idegesen kotrok bele zsebembe, hogy utolsó mentsváramhoz, Dracula kisujjához forduljak, mikor érzem, hogy kopogtatnak a hátamon.
- He? – pillantok hátra. Egy kéz integet mögöttem, egy Blaine-en túlról érkező kéz. Hátradőlök és átlesek a fiú mögött, mire egy kócos kobakkal találom szemben magamat. Egy lány vigyorog felém, haja lófarokba kötve, bár az egykor rendezett frizurából már jócskán kicsúszott pár tincs itt-ott. Meglepetten bámulok a másik arcába, először nem tudom mire ez a nagy öröm, de aztán tudatosul bennem, hogy valószínűleg hallotta az előző megszólalásomat. Elengedek felé egy szolid mosolyt, mire ő végre megszólal.
- Szia! Izabel Bishop vagyok,és remélem egy házba kerülünk! – már az megdöbbent, amit mond, hát még az, ahogy mondja.. Arcán az előző vigyor még szélesebbre húzódik, olyan szélesre, hogy az már nem is teljesen vigyor, inkább vicsor.. Amolyan vigyorvicsor. De még ez sem csúfítja el a lány barátságos vonásait, és vidáman villogó szemeit. Hosszasan nézek felé, először nem tudom, mit mondjak, ám mikor valamelyik gólya a sor vége felé hangosan felkurjant, jelezvén, hogy kezdődik az ünnepség, csak bólintok egyet, és utat engedek saját vigyoromnak.
- Zoo Deschanel, és én is remélem! –mutatkozok be én is, fülemben közben már ott duruzsol Dumbledore hangja.

   jellem

Nagyon öntudatos, harcol a saját igazáért, ha kell, és mivel elég furcsa dolgai vannak, a keze pedig sokszor eljár, talán gyakrabban harcol az igazáért, mint kellene.. Ami a szívén, az a száján, még, ha ezzel meg is bánt másokat. Alapvetően jóindulatú, csak sajnos a neveltetése nem a legjobb, így elég önfejű lett, és nehezen nyit mások felé. Első ránézésre undok, sőt, egyenesen utálatos, mert folyamatosan fintorog, de ilyen az arcberendezése.. Viszont, ha az ember megismeri, rájön, hogy a fintorgástól eltekintve egész barátságos, sőt, szórakoztató is tud lenni.. ha akar.
Szeret olvasni, de inkább érdekesebb darabokat, amik nem kötődnek a tananyaghoz. De azért értelmes lány, csak amilyen indulatos, ez néha nem tűnik fel. Az iskolában van néhány tantárgy, amitől a hideg rázza, de általában részt vesz az órákon, figyel – már ha épp nem rajzolgat a kezére, sőt még produkál is valamit. Néhány órán kifejezetten jól produkál.. Ettől függetlenül a szorgalma sajnos nincs épp a helyén. Megesik, hogy elfelejti megírni a házi dolgozatokat, vagy pár feladatot csak úgy kihagy, de ha valami megragadja, azzal lelkiismeretesen foglalkozik.
Azt sem titkolja senki előtt, hogy ki nem állhatja a férfiakat, főleg apja miatt. Alapvetően ugyan nincs gondja velük, mindenkit egyenlően kezel, de az első szexuális utalás, vagy apró nemi vonatkoztatást követően teljesen visszavonul a saját kis, feminista csigaházába.
Rengeteg mániája van, ezernyi dologgal foglalkozik, csak azért, hogy elnyomja egyébként eléggé depresszív jellemét, amit apjától örökölt, és amin nagyot lendített szüleinek halála.

   apróságok

mindigmindigmindiiig <3 ||
kis állatos skiccek
ugyanezek bőrre, főleg kézfejre firkálva
szirup *-*
áfonya minden mennyiségben
minden olyan gyümölcs, aminek a leve olyan, mint a véér)
Vámpírok <3
Dracula
nagynénik
barátok
kagylók, medúzák, tengeri herkentyűk
tengerpaaart, szörf és vííz
vidámparkook ^^ cirkuszok
vízi pisztolyok
túl édes dolgok
denevérek
pankráció

BAH! ||
Matthew Rowans
a férifiak úgy alapból hátránnyal indulnak nála (kivéve a kalózok pl.)
ha valaki olyannal henceg, amiről nem is tehet
nyakba akasztható csengettyűk..
a kelbimbótól rázza a hideg
alkohol
alkohol + hímek együtt

dementorok || azok az emlékek jutnak eszébe, amikben apja őt hibáztatja édesanyja haláláért, és ekkor egyre inkább úgy érzi, tényleg miatta történt
mumus || apja képében jelenik meg
titkok ||
Kiskorában láthatatlan barátai voltak, de az egyikkel még mindig tartja a kapcsolatot.
Mikor a nénikkel Romániába utaztak Dracula várába, meglátogatni Dracula tetemét, elcsente a hulla kisujját. Azt mondta, visszaadta, de még ma is mindenhova magával hurcolássza ::)
Egyszer szerelmes volt egy igazi hús-vér férfiba. A Grimbsybe érkezett cirkusz kígyóembere volt, de mikor továbbállt a cirkusz, véget ért a plátói szerelem is.
Van egy kincsesládája, amibe belegyűjti a számára fontos emlékeket.
Rengeteget gondol a szüleire, ha egyedül van.
rossz szokás ||
Hajlamos hangosan böfögni, gyakran magában beszél
Gyorsan eljár a keze, sőt általában beveti a pankrációban tanult fogásokat is, vagy megharap másokat
Ha ideges előkotorja Dracula mumifikált kisujját, amit kabalaként magával cipel, és azt morzsolgatja. Na nem szó szerint, különben az évek során már elfogyott volna.
Folyton játszik a kajával, de csak úgy bírja megenni, ha kicsit már széttrancsírozta.

   a család

apa || Matthew Deschanel; meghalt 27 évesen; aranyvérű
anya || Molly Rowans; meghalt 21 évesen; mugli
gondviselők || Pamela Deschanel; 42; aranyvérű illetve Babette Deschanel; 40; aranyvérű
testvérek || -
családi állapot || -
állatok || -

   külsőségek

magasság || 165 cm
tömeg || 55 kg
rassz || európai
szemszín || zöldeskék
hajszín || mélybarna
különleges ismertetőjel || igen gyakran fintorog
kinézet || Első ránézésre utálatosnak és magánakvalónak tűnik, de ez csak azért van, mert a szája szinte állandóan fintorra húzódik. Ettől függetlenül különböző hülyeségekkel gyorsan meg lehet nevettetni. A haja nem olyan hosszú, de ahhoz pont elég, hogy mindenfélét tudjon csinálni vele. Bár ezt általában nem használja ki, csak hagyja, hogy szabadon lógjon, vagy lófarokba fogja. Arcát beárnyékolja a szinte egész homlokát betakaró fufruja. Bőre elég sápadt, nagy, bámuló szemei alatt gyakran karikák húzódnak, de szerinte ez csak hozzájárul a nem létező vámpíros külsejéhez. Az alakja arányos, sőt, teljesen normális, bár ha a hasáról beszélnek könnyen felkapja a vizet, főleg, ha azt az apró kis csokihasat emlegetik, amit egyébként senki az ég világon nem venne észre.
egészségi állapot || nagyon gyenge az immunrendszere, könnyen megbetegszik, valamint allergiás a kelbimbóra

   a tudás

varázslói ismeretek || már öt éve a Roxfortba jár, és ugyan nem túl szorgalmas, de ragad rá innen-onnan valami. Tehetséges, a gyakorlati tárgyakban jeleskedik, az SVK-n nyújtott teljesítménye is kiemelkedő. Kedvenc tantárgya a Bájitaltan és Gyógynövénytan, amikhez plusz ismeretet otthon a néniktől el tud lesni. A legtöbb tantárggyal el van úgy-ahogy, de Számmisztikára semmi pénzért be nem tenné a lábát, Mágiatörténeten pedig majd szétfolyik az unalomtól. ^^’
mugli képzettségek || simán el tudna vezetni egy kocsmát, ismeri a pankráció szabályait, illetve alapvető fogásait, tud szörfözni, gitározik, és egészen szépen énekel, bár csak a saját furcsa költeményeit hajlandó dalolászni
pálca típusa || 8 hüvelyk, gyertyán, főnixtoll maggal
különlegesség || Vámpírismeretből mindent tud oda-vissza

   szerepjáték-példa

- Te tudsz gitározni? – nézek elképedve az ágyamon üldögélő Arinra, aki most megpendíti az eddig néma hangszert. Még mindig nem hiszem el, olyan képtelennek tűnik, pedig már jó ideje ő tanítgat gitározni.
- Persssze, miért? – szisszen arcán féloldalas mosollyal. Még mindig elképesztő, hogy Arin itt ül a szobámban.. Hogy az az Arin! Elnézem fényes bőrét, és nem sok választ el tőle, hogy odafussak megsimogatni, de hát épp ezért ülök tőle ilyen tisztes távolságban. Oldalra biccentett fejjel, mosolyogva figyelem, ahogy valami halk dallamot kezd játszani Babette nénikém ősrégi gitárján, amiről már jócskán hiányzik pár húr.
Hogy irigyelhet engem most az egész város! Kígyófiú különkiadás! Fiú.. már 24 éves, el sem hiszem. Arin még mindig a vándorcirkusznak dolgozik, épp úgy, mint 8 évvel ezelőtt, mikor először megfordult a társaság Grimsbyben. Akkor tette azt az ígéretet, hogy ha még egyszer eljönnek a városba, feltétlenül megkeres. Nem hittem volna, hogy megtartja az ígéretét.. Végtére is, mégis csak egy férfiről van szó.. Így, hogy nyolc évvel idősebb lett, valahogy távolabbinak is érzem magamtól, de még mindig ugyanazt hozza ki belőlem. Sütöttem neki muffint.. Én hülye! 16 éves létemre leragadtam a sütisütő kislány szintjén. De azért úgy tűnik, Arinnak tetszik a dolog.
Mekkora mázli, hogy visszajött a cirkusz.. Arin szerint beletelik 15 évbe is, míg egy helyre kétszer mennek, és Grimsby nem éppen az a népszerű cirkuszközpont.. Arin azt mondta, most tovább maradnak a nyár miatt. Hála Merlinnek!
- Miért? – ismétli meg a kérdést, látva, hogy elgondolkoztam.
- Csak mert, nem lépsz fel ezzel.. – bököm ki gondolkozás nélkül, talán túlságosan is elhamarkodottan.
- Na igen.. – megpróbál komoly arckifejezést vágni, de látom, ahogy szája széle megremeg az elfojtott nevetéstől – A társsaság igazgatója azt mondta, a közönséget túlsságosan megrázná egy gitározó emberkígyó.. Így eszt rendssszerint kihagyjuk a műsorból.
Most már én sem tudom visszafojtani a nevetésemet, nem is azért, amit mond, hanem ahogy mondja.. Érzem rajta, hogy rettenetesen idegesíti, hogy sziszegve beszél. Le merném fogadni, hogy jópár évig javítgatta magát így is, míg ilyen szépen megtanulta formálni a szavakat.
- A villás nyelv hátrányai, mi? – nézek rá röhögve.
- Naja.. – sóhajt halkan, és a helyzet kedvéért kidugja kígyónyelvét, és végignyalja vékony felsőajkát – De nem csak hátrányai vannak ám. – Oké, ezt nem is lehetne ennél kacérabban mondani. Megkövülten bámulok Arin pimasz félmosolyára, agyamon csak úgy cikáznak végig a vándorcirkuszos előadók mulatozásairól hallott rémmesék, az a nyolc évvel ezelőtti előadás, amin megpillantottam őt, a folyamatos sütiszállítmányok, kígyóteste, ami annyira megférfiasodott az utóbbi időben, és mindezt összegezve fejemben megalkotom velős véleményemet.
- Öhrmrh.. – már azon vagyok, hogy előkeresem Dracula kisujját, hogy megnyugodjak, mikor Arinból kitör a nevetés.
- Semmit nem változtál az égvilágon, Zoo. – az arcán megjelenő szelíd mosoly rögtön helyreállítja a felgyorsult szívverésemet.

   egyéb

Hát basszuskulcs, lehet picit hosszú lett, bocsi ^^"
egy tipp: hagyjátok ki az SZJP-s részeket.. ;D Bár azért igazán boldog lennék, ha valaki azokat is elolvasná.. :P

Roxfort RPG

Karakterek => Futottak még => A témát indította: Zoo Deschanel - 2009. 05. 20. - 21:24:19