Roxfort RPG

Egy hatalmas szökőkút, mellyel mindenképp összefutnak a Roxfortba látogatók, mivel közvetlenül a főbejárat előtt kapott helyet. A kút kávájának négy csücskén egy-egy sólyom üldögél.
Itt szoktak gyülekezni a diákok, ha épp indulnak le Roxmortsba, és ide özönlött ki a sok iskolás, mikor Fred és George Weasley meghiúsította Harry, Hemione és a többi ötödéves RBF vizsgáját.

Az a baj azzal, hogy különböző házak vannak, hogy a diákok, akik más házak diákjaival barátkoznak, nem beszélhetnek és találkozhatnak, amikor csak kedvük tartja. Épp ezért tűnik fel egy barna hajú taláros lányka az udvaron, és indul célirányosan a szökőkút felé. Ő éppen ebben a helyzetben van, mivel legjobb barátnője egy másik ház tagja, név szerint a Hollóháté, így sajna náluk szó sincs éjszakai pletyózásról, emiatt pedig kénytelenek találkozókat megbeszélni, vagy esetleg a leckeírás után ésper helyett kiszemelni egy kellemes helyet, hogy megosszák egymással a nap történéseit.
A mai is kellemes idő, így érthető, hogy Shaelynn kigombolt talárban rója a folyosókat, jó pár kitérőt is beiktatva, hogy véletlenül se érhessen túl korán a helyszínre, az nem lenne hű az ő stílusához, ami ugye megengedhetetlen. Nehéz dolog mindig elegánsan késni valahonnan. Ennek a barna lánynak ez már a védjegyévé vált, bár nem túl büszke rá, nem küzd ellene, női kiváltság, hogy egy-egy randiról késsen minimum 10, de legalább 30percet. Neki ugyan randijai nincsenek, a találkákról barátnőjével pedig ennyit nem áll szándékában késni. Egy-egy helyen elmosolyodik, ahogyan járja a kastély ódon folyosóit. Sok helyhez fűzik emlékek, a csigalépcsőknél egy egészen huncut mosoly ül ki ajkaira. Mondtam, hogy nagy kitérőt tesz.
Ám a végtelenségig azért csak nem lehet keringeni a kastélyban, mint az a bizonyos gólyaürülék, így a mi barnánk is végre irányba fordítja magát és néhány száz lépcsőt maga mögött hagyva érkezik meg a bejárati csarnokhoz, majd a nehéz tölgyfaajtót is maga mögött hagyva lép ki a szabadba, a kellemes melegbe. Talárján már most lazít, sőt tulajdonképpen teljesen szétoldja, s még alatta levő ingén is gombol egyet.
~ Nem vagyunk normálisak... ~ jegyzi meg magában. Nem mintha ellenére lenne a simogató napfény, vagy hasonlók, de azért a hűvös mennyivel jobban tud esni ilyen klímánál. Törvényszerű, hogy az ember melegben hidegre vágyik, hidegben melegre. Megáll a szökőkútnál, majd csakúgy, mint minden ilyennél itt is a peremre ül fel és hol a bejáratot, hol pedig a kiömlő vizet figyeli.

Nadine kivételesen nagyon ráérősen, komótosan készülődik és sétál végig a kastélyon. Pedig ő még akkor is sietni szokott, hogy ha nagyon jól tudja, hogy időben van. Tudat alatt ugyanis ott bujkál benne a gondolat, hogy mi van, ha valami közbe jön, ami miatt elveszíti azt az időt, amit nyert azzal, hogy gyorsan elkészült és idő előtt elindult? Mert, hogy nem szeret késni. Nagyon nem. Ő az a fajta, aki mindenhol öt perccel korábban ott van és ezért szinte mindig várakoznia kell hosszú percekig. Így ha Shaelynnel van találkozó mindig vár. Ráadásul sokat, mert a hugrabugos leányzó kifejezetten nem az a pontos fajta. De Nadine már hozzászokott így rendszerint hozz magával egy könyvet, hogy olvasson amíg barátosnéja van olyan kedves és megérkezik. Na meg igyekszik is visszafogni magát és azt a fene nagy belső kényszerét, hogy mindenhova hamarabb érkezzen és ilyenkor még késni is megpróbál, ami néha – de tényleg csak néha – sikerül is neki. Mint például most is.

Jó sokáig válogatta, hogy melyik könyvet vigye most magával a várakozás idejére unaloműzés gyanánt. Aztán végül nem sikerült választania a bájitaltankönyv és egy krimi közül, szóval végül egyiket sem hozta, hanem felkapott egy adag pergament és egy pennát, hogy akkor most kivételes módon rajzolni fog. Na, nem mintha tudna, sőt kifejezetten rosszul rajzol. Már annak örül, ha úgy-ahogy felismerhető, hogy mit akart alkotni. Ő az a fajta, aki leragadt a pálcika embernél… De azért próbálkozik néha, mert nem örül neki, hogy a rajzolásban nem túl tehetséges, és ilyenkor két-három napig aktívan igyekszik fejleszteni a képességeit, aztán alább hagy a lelkesedése és újabb hetekre száműzi a „rajzkészletet”.
Úgy tűnik, ez a mai nap egy újabb ilyen két-három napot indít el benne.

A lényeg, hogy éppen ezért magához képesti kifejezetten későn indult el és még lassan is sétált, ráadásul végig a főútvonalon halad. Csak semmi rövidítés, akkor hamar odaér.
De még mindig oda érhetett volna időben, hogy ha nem veszi észre az egyik ablakból a távolban sétáló Eaton McLain fiút és nem torpan meg, hogy tisztes távolságból kicsit kövesse a szemével és elmerengjen róla meg azon, hogy vajon most éppen mit is csinál. Na, ez volt az igazi kiváltó oka annak, hogy Nadine később érkezett meg a szökőkúthoz, mint Shay…

-Ohhh – ez az első dolog, ami kiszalad a száján, őszinte meglepettséggel, hogy barátnőjét már a találka helyén találja. Aztán egy pillanatnyi döbbenet után mosoly ül ki az arcára, az a szélesebb fajta, amit a nagy közönség nem igazán ismer a hollóhátas leányzótól, mert csak barátok között szokta mutogatni.
- El se hiszem, hogy te érkeztél hamarabb. Remélem azért emiatt nem fog összeomlani a világ rendje… - dobja fel egy lehetséges apokalipszis képét, majd nyom egy cuppanós puszit Shay bal arcára, és már is leül mellé a szökőkút szélére, táskáját maga mellé téve. Hátha sikerül egy óvatlan mozdulattal belelöknie a vízbe...

A nagy megérkezésben teljesen elfelejtett meglepődni mindig pontos és precíz barátnőjének hiányán. Jobb csuklójához kap, hogy na majd akkor ő most megnézi az óráját, hiszen kizárt, hogy ő időben jött és a hollós leányzó még sehol.
- Lehet nem is a mai napot beszéltük meg? - motyogja az orra alatt, miközben fejét amennyire csak bírja körbeforgatja a környéken, hátha meglátja valahol kitáblázva a választ, vagy valami hasonlót. Persze tudja, hogy ez teljesen kizárt, hiszen a mai LLG órán tárgyalták meg, hogy ma itt és pontban ekkor találkoznak. Csak egyszerűen neki ez jutott eszébe először. A második eshetőségnél pedig az jut a fejébe, hogy esetleg a kék tündérke lecserélte őt a mai nappal a mardis lovagjára. Persze megtehetné, nem haragudna meg érte annyira, de azért egy apró levélke nem ártana erről. Persze nincs azért teljesen vakon, és van annyi esze, hogy felnézzen az óratoronyra, amelyről sikeresen megállapíthatja, hogy az idő elmúlt, rendesen késett is ugyan mindössze egyetlen percet, amely be is kerülhetne a rekordok könyvébe éppen pontosan Nadine két perces késése mellé. Nem az a kakukkolós fajta, de ha ilyen szokatlan dolgok történnek a képzelete igencsak meglódul főleg mostanság a nehéz időkben, amikor senkiben sem lehet bízni és főleg nem lehet biztosan gondolni a jövőre. Gondolatai vadul cikáznak és már újabb baziliszkusz támadásokat hallucinál be, amikor meghallja az ismerős hangot, és amely abban a pillanatban megkönnyebbült sóhajt, széles mosolyt és egy fordulásból nyelvnyújtást vált ki belőle pillanatok alatt. Zöldjei is vigyorognak az érkezőre és annak nagyon is elmés kötözködésére.

- Nana. Ne sértegess kérlek. - emeli fel bal mutatóujját, s néhány másodpercre lehunyja a szemeit, hogy megrázhassa barna üstökét. - Én is késtem, de azért én is remélem, hogy nem ezen fog múlni a világ sorsa, hogy előbb érkeztem, mint te. - forgatja meg a szemét, és reflexszerűen húzódik arrébb a kút peremén, bár ott van még egy nagy adag hely. Ez amolyan ösztönös mozdulat, ha az ember valakit maga mellé akar invitálni. A puszi cuppan az arcán, ma ő az, aki csak a levegőbe cuppog. Csodás képek készülhetnének ilyen pillanatokban.
- De ha már itt tartunk... három perc. Elraboltak az UFÓk vagy mifene? - kérdezi vigyorogva, kicsit vegyítve valami mugli beszólással, amit még Londonban hallott.

- UFOk? –kérdez rá reflex szerűen a számára ismeretlenül hangzó szóra, majd egy pillanatra megjelenik az arcán az elgondolkodó arckifejezés. Vagy inkább fintor. Mindegy is, hogy hogyan nevezzük, a lényege ugyanaz. Ajkai enyhén jobbra húzódnak, szemei pedig összeszűkülnek. Na, nem mintha ezzel az arckifejezéssel nőne a gondolkodás hatékonysága, de azt hiszem mindenkinek meg van az a tipikus "most éppen gondolkodom" arckifejezése. Nadine-nak egy ilyen jutott. Mindenesetre tényleg csak egy rövid pillanatig lehet felfedezni az arcán, mert aztán bizonytalanul megválaszolja a saját kérdését.
- Azok ilyen zöld élőlények igaz? Mert ebben az esetben igazat kell adnom neked, elraboltak az UFOk – mosolyodik el sokat sejtetően miközben élvezi, hogy ezzel a válaszával valószínűleg kellemesen felkeltette Shay kíváncsiságát, hogy mi is történt vele valójában. Mert, hogy biztosan nem valódi idegenekről van szó, mivel mostanában Roxfort környékén nem szállt le egyetlen repülő csészealj se (itt kell megjegyezni, hogy Nadine a mai napig nem érti, hogy mit is akar ez a mugli kifejezés, vagy hogy miért pont ezt a nevet kapták azok a bizonyos repülő járművek. Mert abban azért egészen biztos a hollóhátas leányzó, hogy ezek az állítólagos UFOk nem teáscsészékkel közlekednek).

Miután kellemesen kiélvezte, hogy barátősnéja tudni akarja, hogy mi is volt a késésének az oka, jobban kifejti az előző válaszát, amely lehet kicsit túlságosan is távoli asszociációt kíván, de hát zöld-zöld. Ez éppen elég volt Nadine-nak ahhoz, hogy az UFOkat összekapcsolja a mardekáros fiúval.
- Volt szerencsém Eatonhöz. Nem, nem találkoztunk csak megláttam az ablakból és kicsit elmerengtem. Vagy hát… ezek szerint nem kicsit, hanem nagyon is elmerengtem, mert késés lett a vége – magyarázza egy ici-picit már zavartan a végén. Nem szokott ő túl sokat fiúkról beszélgetni. Shay talán az egyetlen, akivel tényleg nyugodt szívvel beszélget ebben a témában is, de néha még ilyenkor is zavarban van. Mint most is. Így nem csoda, hogy miután végig mondja, elfordítja a fejét és inkább a szökőkút oldalát rugdosó cipőjét nézegeti nagy odafigyeléssel.
- Itt sétál kint az udvaron, valahol –teszi még hozzá és ez után néz fel a cipőjéről és emeli a tekintetét a távolba, hogy hátha valahol messze meglátja az említett mardekáros fiatalembert.
Bár nem igazán tudja, hogy mit is csinálna, hogy ha meglátná. Lehet, hogy felállna és Shayt karonfogva odébb állna, hogy ne kelljen találkoznia a fiúval. De az is lehet, hogy itt maradna és várná, hogy a McLain fiú semmibe veszi-e vagy kicsikar magából egy köszönést. Mindenesetre egyelőre ez a kérdés nem áll fönt, mivel közel és távol nem lát a mi Hayes kisasszonyunk egyetlen egy Eatont (vagy, ahogy ő hívja: Tony-t) sem. Akkor meg csak feleslegesen aggódik itt.

- És a mosolykirálylánnyal mi a helyzet mostanság? Megtalálta már az ő mosolykirályát? –Nadine kérdez, mert ha ő kérdez, akkor nem róla beszélgetnek, hanem Shayről. Úgy pedig semmilyen témával nincsen problémája, hogy ha nem a saját életét kell kibeszélnie. Más történeteit, problémáit szívesen hallgatja. Tökéletes hallgatóság. A beszélgetés már kicsit nehezebben megy neki. Nehezen nyit, nah. Előfordul az ilyesmi. Mindenesetre ő igyekszik kicsit nyitottabbá válni. És Shay társaságában ez egészen jól megy is neki. Még néhány hónap gyakorlás és hamarosan be sem fog állni a szája. Vagy mégis… Ki tudja?

Shay érdeklődése nagyjából határtalan. Főleg a viccesnek ígérkező dolgokat imádja, amelyek aztán némileg bizarrba mennek át. Imádja a régi mugli horror filmeket, amikhez nagyon nehéz hozzájutnia, de szüleinek hála legalább ezzel nincs baj. Emiatt tud sok mindent a muglivilágról, és mindannak tudatában, amit a varázsvilágról tud, elég nevetséges egy-egy film. Egy picit meglepődik azon, hogy Nads visszakérdez. Mármint inkább azon, amit kérdez. Néha teljesen elfelejti, hogy nem mindenkinek olyan az érdeklődése, mint az övé, és a hollós lánynak sem feltétlenül. Bár, mivel ő az agyas ezért talán, ha hagy neki némi időt, míg megforgatja azokat a gyors agytekervényeit talán eszébe jut, hogy találkozott már a fogalommal. Zöldjei a lány „gondolkodom” arcát fürkészik küszködve a vigyorgással, és valahol már bújkál a hitetlen arckifejezés is, hiszen ezt a szót azért elég sokan ismerik, főleg, akik olvassák a Reggeli Prófétát. Már nem egy neccesebb problémát sinkófáltak el „UFO-k voltak” kijelentéssel, így olykor le is írták, hogy mit neveznek a muglik ufónak. Hát Shay ezen nagyot derült.
- Hát igazából… - vesz egy nagy levegőt, abból a „na akkor most én tanítalak téged” fajtából és már kezdené és magyarázni, hogy igazából a színük nem egyértelműen általánosított dolog, de végül is csak egy szusszanással kifújja levegőjét és megrázza barna üstökét. - …igen valami olyasmik. – vigyorodik el. Kíváncsian fürkészi a szerinte nagyon is szép metszésű arcot és alsóajkát beharapva küszködik azzal , hogy nagy lelkesedéssel vesse rá magát a témára. Nem mindennap találkozik az ember uforabolta emberekkel, és főleg nem mindennap rabolják el legjobb barátnőjét az ufók. Hacsak… de mire jelezhetné, hogy leesett neki, amit a lány akar kihozni a dolgokból, Nadine már folytatja is. Szemét kicsit összeszűkítve fürkészi tovább barátnőjét keresve a nyomokat, amelyek bizony meg is jelennek.

- Egen, amúgy leesett. Épp kérdezni akartam… - az rejtély, hogy mit akart kérdezni. Vigyorog, mint a jól lakott Roxfortos, vigyorának tárgya pedig egyértelműen barátnője zavara. Nem tehet róla, ő sincs épp a toppon a pasi témákban, neki sem megy egyből a téma boncolgatása, sokáig nem érdekelte a téma, aztán csak úgy belecsöppent, sőt mostanság inkább ő az, aki iránt érdeklődnek az erősebb nem tagjai és nem fordítva. Persze csak egyes tagok, és sajna épp nem az a tag, aki az ő gondolatszférájának jelentős hányadát birtokolja. Sajnos nem.
- Khm… - köszörüli meg a torkát egy kicsit, miközben továbbra is azzal küszködik, hogy ne törjön ki belőle a nevetés. Persze vigyorog, mosolyog, épp csak nem kezd el pukkadozni. Szemei egyre jobban csillognak, lassan tényleg már, mint egy valódi drágakő, az elfojtott nevetés miatt. Nagyokat piheg, hogy nyugtassa magát. - ..izé, ha szeretnéd, sétálhatunk egy nagyot. – vonja fel egyik szemöldökét, mintha a legkecsegtetőbb ajánlatott tette volna fel barátnőjének. Kiölti egy picit a nyelvét, de csak fogai között dugja ki hegyét, ahogyan szokta. Egy darabig elnézi, ahogyan küszködik Nadine a zavarával, aztán szólásra nyitja a száját, már a levegőt is beszívja, arcán mosollyal továbbra is, szemében huncut fény. Sajna azonban addig nem jut el, hogy a dologból érdemileg is kihozzon valamit, hiszen a lány ismét megszólal, és tereli a témát magáról, ami meg főleg nincs a hugrás ínyére, hogy ráterelődik a szó.

Mondhatnánk, hogy „Szó bennszakad, hang fennakad, lehellet megszegik…”, arcára fagy mosolya és egy pillanatra tényleg elfelejti a légzés bonyolult művészetét. Gyerünk Shaelynn fújd ki a levegőt. Miután rájön, hogy így levegő nélkül tényleg nem a legjobb, kiengedi a tüdejébe szorult tetemes mennyiséget, ezáltal háta is kicsit meggörnyed.
- Te csalsz. – neveti el magát. – Biztos belógtál Trelawneyhoz és valahogy összehoztál egy látomást vagy nem tudom. – fecseg és beszél ahelyett, hogy a tényeket közölné. Ajkát beharapva figyeli Nadine arcát. – Hát nem nevezném mosolykirálynak. – forgatja meg a szemét, hiszen nyilvánvaló lehet már barátnője számára is, hogy kit igyekszik szóba hozni Shay. Azt sem igazán tudja hol is kezdhetné a történetet. Kezdi az elején. – Szóval a helyzet az, hogy tegnap, amikor azt mondtam neked, hogy dolgom van. – tovább harapdálja ajkait és tördeli ujjait. – Szóval akkor igazából nem volt semmi dolgom, csak lementem a mólóhoz. – zöldjei bocsánatkérőek, a móló említésére pedig cinkosan elmosolyodik. Egyik kedvelt búvóhelye, ha kicsit túlcsordulnak benne a gondolatok. Figyeli Nadine arcát, ha úgy látja, hogy nem haragszik folytatja a sztorit.

Mikor Shay megemlíti a nagy sétálás ötletét Nadine olyan erővel kezd el tiltakozni, hogy majdnem beleesik a szökőkútba. Fejét felkapja, majd rázni kezd, és valószínűleg kezével is ezt tenné, hogy ha nem fegyelmezné magát annak tudatában, hogy ha a fejét és kezeit együtt rázná, akkor bizony elég idiótán nézne ki, körülbelül, mint egy öt éves. Úgyhogy a kezeit visszafogja, ami nem is olyan könnyű művelet, de a feje attól még hevesen mozog jobbra-balra.
- Nem, nem, nem, nem, nem! Csak semmi séta –határozott a lány, és igyekszik hangjából kiszűrni mindenféle érzelmet. Nem kell ide ijedtség, kétségbeesés, tanácstalanság, izgalom. Jó az úgy tárgyilagosan is. Ettől függetlenül, ha a hangszíne annyira nem is, az előbbi ijedtsége biztosan elárulta Shay számára, hogy a kis hollóhátas már az ötlettől is majdnem szívrohamot kapott. Vagy legalábbis majdnem beledőlt háttal a szökőkútba… Na, az lett volna a szép jelenet. Egy csurom vizes, átázott Nadine ülne most itt. Nagyjából úgy nézne ki, mint egy ázott veréb. Az meg nem nagyon állna jól neki. Mert hát másnak sem áll jól, de ez tulajdonképpen nem érdekli a Hayes lányt, csak az, hogy neki nem állna jól. És ez pont elég indok arra, hogy ne akarjon hátast dobni a szökőkútba. Pont.

- Én meg a jóslástan… Uff… - rövid, tömör, de lényegre törő kifejezése ez a kapcsolatnak, amit Nadine és a Jóslástan ápol. Fogalma sincs a lánynak, hogy milyen agyament ötlet alapján vette fel ezt a tantárgyat. Mit képzelt? Hogy ő a tényeknek élő, két lábbal a földön álló Nadine Penelope Hayes képes lesz elsajátítani, vagy legalábbis elviselni a jóslástant? Hát nagyot tévedett. Biztos valaki befolyásolta a tudatát. Igen, csak ez lehet a magyarázata. Nadine ugyanis nem jelentkezett volna rá, ha eszénél van.
- Úgyhogy nem kedves barátosném, nincs ebben a kérdésben semmi mágia, ez egyszerűen a vakszerencse – húzza ki magát annak ellenére, hogy most jelentette ki, hogy igazi érdeme nincs abban, hogy olyan kérdést tett fel, amely arra utalna, hogy tudja Shaelynn életében is van legalább egy fiú mostanság. Vagy inkább kettő. Esetleg három… Tudja a fene, számon tartani^^

- Áhá! Szóval a mólók. Hajjaj, mivel fárasztottad éppen szegény kicsi buksidat? Mert mindig annyit gondolkozol, töprengsz te lány. Mondanám, hogy rosszabb vagy, mint én, de te legalább álmodozol. Én meg csak túlbonyolítok, túlszervezek mindent… Lehet többet kéne ábrándoznom. Majd egyszer kimegyek veled a mólokhoz, hátha az segít - húha, a hollóhátas lányból most kibukott valami, és mintha egy kis önkritika is lenne benne. Ejha… Nem gyakori, hogy Nadine ilyen nyíltan kimondja a hibáit. Magának persze beismeri őket, de mások figyelmét nem szokta felhívni rájuk. Említettem már, hogy Shay társaságában egészen kifordul önmagából? Igen? Tényleg? Na, nem baj. Újra megemlítem, mert itt egy újabb bizonyíték rá.
- Na de visszatérve hozzád meg a nem–mosolykirályodhoz… Mi is történt veletek a mólónál? Ja és tud meg, haragszom, amiért tegnap leráztál, ezért most muszáj mindent a legrészletesebben elmondanod –a végén hozzátesz még egy elégedett mosolyt is, hogy ilyen remek alkut sikerült kötnie a hugrabugos lánnyal. Vagyis hát, még nem kötötték meg, de Nadine nem enged ellenvetést. Alig várja, hogy hallja a részleteket^^

Nadine olyan erővel kezd el tiltakozni, hogy félő leesik a szökőkút kávájáról. Shay persze valami hasonlóra számított, még ha ennyire nem is szenvedélyesre, lendületesre, de azért nem lepi meg, hogy tiltakozik. Igaz nem érti. Egyáltalán nem érti, azt a kapcsolatféleséget sem igazán érti, ami a lány és a fiú között van. Olyan ez, mint az Okos Katica feladata, legyen is meg ne is, vagy valami ilyesmi. A hugrás mindenesetre szélesen elvigyorodik barátnőjén, mert miért is ne tenné, mulattatja a tiltakozása.
- Jójó, jó rendben. Én sem akarom, hogy ebben a melegben nagyon kifáraszd magad - ölt nyelvet a másik barnaságra, vigyora nem is akar szűnni, imádja szívni a vérét, és ezt nem is rejti véka alá. Persze azt ő sem szeretné, ha bezuttyanna a vízbe, bár szerencsére már nagy ötödikesek, akiknek a ruhaszárítás, a folyadék eltüntetés és hasonlók már igencsak profin kellene mennie, főleg így RBFek előtt. Hú, erre jobb nem is gondolni, mert Shaelynnt ki lehet kergetni a témával a világból. Oka van parázni, nem minden tárgyból esélyes a sikeres, legalább Elfogadható szintű vizsga megírására, van amiből nem is kínozza magát azzal, hogy át akar menni, de azért a BIT és GYNT vizsgákat jó lenne valahogy összekaparni. Na de, vissza jelenbe.

- Rejtett tehetség vagy.... - mondja ezt úgy, mintha ő lenne a nagy tapasztalt, aki kiszúrja az ifjú tehetségeket, kviddicsben, vagy zenében esetleg táncban simán, de hogy a jóslással kapcsolatban is lenne valami hasonló érzéke egészen kétségbevonható. Ő maga inkább őrültnek tartja az olyanokat, akik azt állítják magukról, hogy látnak. Nem hisz benne, és ez ellen nem is tesz semmit, számára az egész egy nagy humbug, de szerencsére ezen véleményével egyáltalán nincs egyedül, nem mintha amúgy szégyellné véleményét. Ami a szívén az a száján, sokszor sajna előbb beszél, mint gondolkodik és ezt olykor hamar meg is bánja, volt már rá példa.
- ...akkor már jobb vagy, mint Trelawney - kuncog ismét, minél tovább késleltetve, hogy be kelljen számolnia a kínos részletekről. Inkább viháncol és kibeszéli a tanárokat, minthogy eldicsekedjen nem csekély beégésével barátnőjének. Hogy miért? Mert bízik annyira Nadineban, hogy tudja egy egészséges röhögés sosincs ellenére. De nincs menekvés, nem hülye a lány, ezért van a Hollóhátban és épp ezért nem engedi azt sem, hogy az elkezdett téma félbemaradjon. Főleg, mert érdekli is. Shay sóhajt egyet, míg nem tudja eldönteni, hogy most amiket a másik lány mond az esetleg dicséret vagy valami más.

- Ne személyeskedjünk jó? - próbál meg vigyorogni. - Ismered a mondást: álmodozás az élet megrontója, mely kancsalul festett egekbe néz - hadarja egy szemforgatás kíséretében. - De mi mást tehetnék, ő észre sem vesz, én meg nem vagyok az, aki odamegy, hogy "Hééé nézz már ide, nem látod, hogy engem keresel?" - kicsit elő is adja magát. Nos igen, nem mindenki lehet olyan szerencsés, hogy nem kell epekednie. Jó, Shaynek sem lenne muszáj, annyi más hal van a vízben, de mind szürke számára, egyet kivéve.
- Hát jó, szóval részletesen... - kezdi egy szusszanással - ...feküdtem a kötelek között, már nagyjából lemenőben volt a nap, amikor lépések zaját hallottam meg. Azt hittem valamelyik prefi, csúnya lett volna, ha Ernie vagy Hannah már megint ott kapott volna el. Kikukkantok a hordók és kötelek között és ki jön ott? Na ki? - szemei sokat sejtetően csillannak meg, de ettől függetlenül kimondja az imádott nevét. - Pontosan. Joe. - szemei most is elkerekednek, ahogyan akkor - És akkor jött a nyúlcipő effektus - vagy, ahogy a user hívja, Hamupipőke effektus - és le akartam lépni, de... - kis hatásszünet, zöldjei mélyen fúródnak a kékekbe, mintha ez lenne a tetőpont - ...nem tudom, hogy került oda egy nagy üveg, de én azt valahogyan levertem - fújja ki a levegőt. - hát... szóval... megtörtént az első találkozás - mosolyodik el szégyellősen, arca elvörösödik.

Az igaz, hogy nem esik bele a szökőkútba végül, de ennyivel még nem ér véget a kapcsolata vele. Shay húzza az agyát Nadine meg, ellentétben barátnőjével, nem az a visszaszólós, felvágott nyelvű fajta úgyhogy a szellemes szópárbajokat ezúttal hiányolnunk kell. Majd legközelebb, talán. Pedig már ebben is fejlődik a lány, mióta Shaelynn a barátosnéja (ez pedig már egy jó ideje így van), és néha van mersze visszaszólni, meg őszintén kimondani, amit gondol, de még mindig nem megy neki annyira reflexből, mint a mellette ülő hugrabugosnak.
Úgyhogy visszaszólás helyett inkább belelógatja az egyik kezét a szökőkút vízébe, hogy kicsit megnyugodjon, meg lehűtse magát, hiszen ahogyan Shay is említette igazi nyári nap van, kellemesen, na jó valljuk be, inkább már kellemetlenül meleg.

Közben megkapja a vádat miszerint rejtett tehetség a jóslástan tekintetében. Hát ez már sok a mi kis békeszerető Hayes kisasszonyunkat és muszáj reagálnia rá. Első körben a szökőkútba lógatott kezét kapja nagy lendülettel föl és fröcsköli szándékosan telibe Shay-t. Jó azért, nem fog vízbe fúlni a lány, de biztosan megérezte a hideg vizet. Aztán még az is lehet, jól esik neki ebben a melegben. Mindegy is, azért a semmiből hirtelen érkező víznek senki sem örül.
- Ezt kikérem magamnak! Én nem vagyok jó jóslástanból. Nincs hozzá harmadik szemem, nem kínoznak éjszaka látomások és még csak mások csészéjét se nézegetem teázás után, hogy mit tudok kiolvasni a teafűből. Én, kérlek szépen, teljesen tehetségesetlen vagyok a jóslástanhoz. És erre büszke vagyok –bizony büszke ám, éppen ezért a végén még ki is húzza magát. Jajj, mennyivel jobban járt volna, hogy a Rúna ismeretet, vagy a Legendás Lények Gondozását veszi fel a Mugliismeret mellé. De még egy Számmisztikával is jobban járt volna. Bár így legalább van egy órája, ahol nem érzi rosszul magát, hogy ha nem tud valamit és az sem zavarja, ha nem készült fel rá rendesen. Úgy is átrugdossa magát a következő évfolyamra valahogyan. Akkor meg nem fog felesleges órákat eltölteni azzal, hogy teafüvekben próbál meg ábrákat látni…

Na de hagyjuk az unalmas Jóslástant, mikor van itt valami sokkal izgalmasabb téma is, ami nem más, mint Shay szerelmi élete, ami úgy tűnik beindulni látszik, legalább már találkozott egyszer a fiúval, akiért szíve oly hevesen repes. Ha ilyen sebességgel halad ez a kapcsolat, akkor még néhány év és lesz egy második találkozás is. Nadine pedig már azt is kíváncsian várja…
- Miért nem? Pedig szerintem, ha valaki, akkor te, képes vagy arra, hogy elkezdj ugrálni előtte és egy „nézz már ide, nem látod, hogy engem keresel” kezdetű népdal éneklésébe kezdeni. Hidd el megjegyezne magának, és az is több, mint a semmi, ha már emlékszik rád, nem de? –természetesen mindezt egy széles mosoly, vagy talán mostanra már inkább vigyor, kíséretében mondja. Mert megjelent előtte a kép, ahogyan az ő Shaleynnje ott ugrál Joe előtt, mint egy kislány, két copfba kötött hajjal és lelkesen integet, hogy észrevegyék. Aranyos kép, az tény.

Aztán jön a történet és Nadine vigyora nem hogy eltűnne, hanem pont, hogy mintha erősödne, meg szélesednek, aztán egy idő után eléri a végső állapotát és ennél szélesebb már nem tud lenni. Érdekes történet, pláne ahogyan Shay előadja, és az a legjobb benne, hogy nem Nadine-nal, hanem a hugrabugossal történt meg. Igen, egy kis káröröm mindenkinek jót tesz. Ettől még nem leszünk rossz emberek.
- Na, akkor egészen egyedi volt ez az első találkozás. A végén még megjegyez magának. És még csak dalt sem kellett énekelned előtte. Kár… Pedig megnéztelek volna –kacsint Shay-re és most már kicsit visszább vesz a vigyorából, de csak a lány kedvéért, hogy ne érezze olyan rosszul magát, mert Nadine itt élvezkedik az ő szenvedésein. Pedig ez fordítva is meg szokott történni. De ezúttal Nadine van soron.
- És mit mondott? Vagy mondott egyáltalán valamit? Esetleg rögtön fél térdre ereszkedett és megkérte a kezedet? – na igen, az már egy kicsit sok lenne és Nadine valahogy nem tudja elképzelni, hogy a mardekáros srác hozza a nagy gyémánt gyűrűt és ráhúzza Shay ujjacskájára. Bár az tény, hogy nagy hír lenne a kastélyon belül. És a hollóhátas lányunk egészen biztos benne, hogy ő lenne a mennyasszony nyoszolyólánya és aztán jól elszórakoznának együtt, amíg mindent megszerveznének a nagy napra. Hmm… Nadine-t egészen elkapta itt az esküvői láz^^

Habár kellőképpen előkelő poziciót foglalt el az épület főbejárata előtt, a szökőkút és környéke mindig kellemesen kihalt és csendes volt, amikor éppen nem tolongtak a népek a birtokon kivülre valahova. A csinyek és összeesküvések szervezéséhez túl feltűnő lett volna; azok a diákok pedig, akik csak magányra vágytak, rengeteg olyan helyet találhattak az ódon épületen belül, ahol azt könnyebben megtalálhatták. Azon keveseknek, akik mégis ide jártak, pont ez volt benne a szép: még a minden sarokban megtalálható könyvmolyok közül is csak elvétve lézengett itt néhány egyed, ha pedig mégsem volt meg a tökéletes magány, akkor is elég nagy volt a hely ahhoz, hogy se ne halljuk, se ne lássuk egymást. Én is ezért szerettem ide járni, még ha csak elvétve is… voltak ugyan eldugottabb helyek, de az állandó vizocsobogás és a szél folyamatos zúgása összehasonlihatatlanul kellemesebb volt, mint egy csöndes szobában üldögélni és hallgatni, ahogy valaki néha elcsoszog az ajtó előtt.
Hűvös volt, május végéhez képest szokatlanul hűvős, az ég borult és a levegőben már terjengett a várható zuhé illata: de pont ez vonzott ki ide ebben az időpontban. Az esőnél nincs jobb dolog a világon: a frissesség, ami belőle árad, az illata, ahogy a cseppek halkan kopogva landolnak a fejeden… utánozhatatlan élmény, legalábbis számomra. Persze a védekezés nem árt, de egy pulóvernél nem kell több: ezt fel is húztam, előrelátóan egy kapucnis darabot választ, ám ezt még egyenlőre nem húztam a fejembe. A ruhadarab fekete volt, mint tárházam jelentős százaléka: jelenleg is tetőtől talpig ebben a szinben pompáztam. Nem volt ez furcsa: időm jelentős részét ily módon felöltözve töltöttem.
Csendesen átvágtam a parkon, hol jobbra, hol balra tekingetve: igyekeztem meggyőződni róla, hogy egyedül vagyok és igy is tűnt a dolog, habár a lassan leereszkedő homályban nem láttam el az összes sarokba, minden eldugott beugróba. De ahova én nem láttam el, onnan engem sem láthattak, tehát az összhatás ugyanaz, mintha nem volna ott senki. Utam az egyik legtávolabbi sarokba vezetett, ahonnan tökéletesen rá lehett látni a főbejáratra, de onnan kevés látszott belőlem, hála egy bokor jótékony takarásának. Levetettem magam az ott terpeszkedő padra, majd komótos mozdulattal cigarettára gyújtottam és a háborgó égboltra emeltem tekintetem. Soha szebb látványt…

Damien

Kényelmesen sétáltam egy olyan hely felé, ahol reményeim szerint nincs senki. De egy különös oknál fogva mégis rendkívűl ügyeltem arra, hogy észrevétlenül maradjak. Csak egyedül akarok lenni. A hely ahova pedig tartottam a szökőkút volt. Itt általában sosincsen senki. És itt fel tudok üdülni a napi gondjaimból. Sokszor idejövök, ha valakivel összeveszek. És most Helgával vesztem össze. Visszaemlékeztem, hogy min is vitatkoztunk. Úgy kezdődött, hogy:

 Én a hálóban az ágyamon feküdtem és relaxáltam, Helga pedig a csomagjait pakolta. Én odamentem az ablakhoz és kinéztem.
- Eső lesz, de ez inkább viharnak tűnik.- jegyeztem meg halkan. Az esőt annyira nem szeretem, csak a vihar előtti csendet. Amikor minden elbújik és várja, hogy mikor jön a nagy zuhéj. Olyankor egy lelket sem látni kint. Az esőt sokan nem szeretik és azoknak ez nem szerencsés, akik Nagy-Britanniában laknak. Az én tudomásom szerint csak Damien szereti az esőt. Griffendéles, vele is jóban vagyok, már rég ismerem. Ekkor Helga kizökkentett az ábrándozásból.
- Nem igaz, hogy neked mindig mindent szanaszét kell hagynod. Nagyon rendetlen vagy!- ordítozott és a zoknimat tartotta a kezében. De én mostanában már nem is vagyok rendetlen. Ez nem igazsád, meg most min van kiakadva. Majd én is orídozok, na akkor ahhoz mit szól?!
- Idefigyelj Miss Rendmánia! Nekem te ne mond, hogy rendetlen vagyok, mert körübelül egy éve nem hagytam szanaszét semmit! De engem meg az idegesít, hogy folyton a rendre törekedsz. De minek? Őszintén, senki sem jön ellenőrizni, hogy hogy néz ki a szoba.- hú ezt lehet, hogy nem kellett volna, de nekem már betelt a pohár!
Felkaptam a kezembe a kapucnis pulcsimat és kirohantam. Helga még valamit ordítozott, de nem érdekelt.

És most itt sétálgatok a kút felé tartva, az elhangzottakan rágódva. Az igaz, hogy a nyár, és a hazautazás miatt mindenki ideges, meg azért is, hogy él-e még a családjuk vagy sem, ezért így tiszta fejjel megértem Helgát. Egy kicsit én is aggódom.

Ekkor a kúthoz értem, s egy eldugott zúgban mepillantottam Damient. megint cigarettázott. Én nagyon bírom, de ezzel a szokásával nem tudok megbarátkozni. Hát mindegy, ő tudja. Odamentem hozzá és köszöntem neki.
- Szia! Hát te?- kérdeztem, de a válasz már magától értetődő volt. Ekkor a hideg esőcseppek bőrömhöz érve jelezték, hogy itt is van a vihar.

Magányosan üldögéltem, de mint már oly sokszor, most is hálás voltam ezért. Voltak pillanatok, amikor semmi szükségem nem volt társaságra és ugyan ez az érzés többször került előtérbe, mint másoknál, ezen sem bosszankodtam, mert ha igy tettem volna, akkor sem értem volna el semmit. Ilyen voltam, ez belém volt táplálva: ha nem tetszik, akkor odébb lehet menni, csak hogy muglisan fejezzem ki magam. Soha nem érdekelt mások véleménye (najó, néha akadt egy-egy ember, de már az is a múlté) és valószinűleg már soha nem is fog (legalábbis jó volna, ha igy volna), magam miatt pedig nem fogok ezen változtatni, mert köszönöm, de tökéletesen megvagyok. Mostanra legalábbis. Volt idő, amikor legszivesebben keresztre feszitettem volna magamat, de szerencsére ez nem olyan egyszerű: mostanra pedig elmúltak az ilyenirányú intencióim, szóval mondhatjuk, hogy Happy End lett a vége.
Egy újabbat szippantva folytattam az ég kémlelését, majd a füst kifújása után figyeltem, miként keveredik a gomolygó folt az ég szürkéjével, miként kezd halványodni az előbbi, majd lassan beleolvad a háttérbe, elvesztve erejét, szétterjedve a szélben. Szép látvány volt: valójában az egyetlen, amiért most rágyújtottam, hiszen nem volt olyan régen, hogy végeztem az előző szállal. Régen, még a suli előtt gondot okozott volna, ha két szál cigi között több telik el, mint fél óra, de az iskolán belül muszáj voltam növelni az időközt, hiszen órán nem gyújthattam rá és a szünetek sem voltak mindig olyan hosszúak, hogy volt időm elvonulni és békésen szippantani párat úgy, hogy még az órára is időben odaérjek. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy mostanra már ez a legkevesebb, de eleinte még tartottam ezektől a furcsa népektől, nem is sejtve miféle büntetéseket képesek kiagyalni. Azóta már volt szerencsém megtapasztalni ezeket, és bátran állithatom: egy kis takaritásba még senki nem halt bele… komolyabbra pedig úgysem vetemednek, talán maguk sem tudják, hogy miért. Egy-egy Cruciatus után már jobban meggondolnák az átlagemberek, hogy mit hogyan csinálnak… de talán még én is. Habár sosem tapasztaltam még magamon az átok hatását, az a csóri pók, akit anno Mordon elintézett, elég volt elrettentő példának még a magamfajta öröklázadók számára is.
A szél egyre erősebbre, az ég egyre borultabbra váltott: az átlag ember ilyenkor már azon gondolkodott, hogy vajon merre kéne menekülni a kitörni készülő vihar elől. De én nem voltam átlag ember, legalábbis ilyen szempontból: de volt még valaki más is, ha a fülem nem csal meg. Vetettem egy oldalpillantást a tölgykapu felé, aminek nyikorgását az előbb felém hozta a szél és lám: valaki éppen kislisszolt a résnyire nyitott szárnyak közül és ha tudatosan, ha véletlenül, de egyenesen felém vette az irányt. Még nem tudtam kivenni, hogy ki az, de nem voltam különösebben oda a gondolatért, hogy valaki betalál és leáll kérdezősködni, hogy akkor most mi a főtt rákot keresek idekint a viharban… pedig minden bizonnyal ezek a várható kilátások.
Követtem a tekintetemmel, mialatt közeledett: hiába tartott neki elég sokáig, mire észrevett, már nem tudtam volna elbújni. Ez a kis beugró takarásban volt valamennyire, de egy hirtelen mozdulat biztos átjutott volna a bokrok jótékony ágai között és az csak még hülyébben vette volna ki magát, ha megpróbálok lelépni és észrevesz. Egyre közeledett… aztán hirtelen belém hasonlitott a felismerés: ez Sabrina, az egyik évfolyamtársam, akivel… nos, maradjunk annyiban, hogy jobb viszonyban voltam, mint az átlaggal. Ez két dolgot jelentett: ha észrevesz, biztosan betalál; de ha be is talál, az nem lesz olyan kellemetlen, mintha egy full idegen tenné ugyanezt. A lényeg az, hogy az egyedüllétnek lőttek.
A következő másodpercben a pillantásunk találkozott és már meg is indult felém.
- Hali – köszöntem vissza neki, mikor odaért. – Tudod hogy van ez: ha vihar készül, Pulse mindig kijön jól megázni, hogy a tisztelt varázslótársadalom még nagyobb flúgosnak tekintse, mint amekkorának alapból, mert neki ez jóóóó – adtam elő egy gunyoros-vicces figurát. Akivel jobb viszonyt ápoltam, az ismerte ezt a oldalamat is az elutasitóan bunkó mellett és kétségkivül jobban kedvelték, azért döntöttem most is emellett. – Annál meglepőbb téged idekint látni ilyen itéletidőben… mi szél zavart ki a kastélyból?

Damien

Látszólag Damien nem akarta, hogy észrevegyék. Hát akkor lehet, hogy rosszkor jöttem? Majd meglátjuk. Úgyis elküld, vagy elmegy, ha nem kell neki a társaságom. De lehet, hogy ez nem fog bekövetkezni. Kiderül.

Válaszolt is arra, a kérdésemre, hogy mit keres itt, de a kérdés feltevése után én már előre tudtam a válaszát, így az már nem volt nekem meglepő. Meg amúgy is már ezt megszokhattam volna tőle, mert szereti az esőt, így ha esik, akkor ő is kint van. Hogy ne tűnjek rossz kedvűnek a válaszadási módján megpróbáltam mosolyogni. Viszont így is feltette nekem azt a kérdést amit most a leginkább nem akartam, hogy feltegyen. Nem szívesen szoktam beszélni a problémáimról, de most semmilyen épkézláb válasz nem jutott eszembe, amivel helyettesíthetném az igazságot.

- Hát csak azért akartam kijönni...- kezdtem el, mert nem volt hátra más, el kellett mondanom neki, mert mint mondtam semmilyen hihető dolog nem jutott eszembe, s én nem szeretem az esőt, így az se jöhetett szóba- mert egyedül akartam lenni. Összevesztünk Helgával és nem volt kedvem ott maradni.- egyáltalán tudja ki az a Helga? Serintem igen.- Helga a legjobb barátnőm, vagy már ismered? Csak mert nem emlékszem.- megeresztettem egy halvány mosolyt, amihez nem volt valami sok kedvem.

Itt elhallgattam, mert mégsem akarok túl sokat beszélni, de még meg kell mondanom neki, hogy ha túl sokat jár a szám, akkor nyugodtan mondja meg, és küldjön el.
- Amúgy bocs, hogy ennyit beszélek, ha túl sokat jár a szám mond ám meg, és nyugodtan küldj el, ha egyedül akarsz lenni.- na erre kíváncsi vagyok, hogy mi lesz a válasz, mert lehet, hogy el kell hagynom a szökőkútat és valami másik magányos helyet kell keresnem.

Olyan önfeledten beszélgettünk itt, mintha napsütéses délután ücsörögnénk valahol a parkban: úgy tűnt, a szél nem elég ahhoz, hogy észhez téritsen minket, ezért a természet úgy határozott, hogy egy hatalmas dörgéssel ad nyomatékot háborgó kedélyének. Csinos vihar készülődött, azt meg kellett hagyni: valószinűleg én is csak az előjátékot várom meg, mert ha itt elkezdődik az igazi háború, akkor kő kövön nem marad. Ilyen időben csak a seprűlovasoknak van kedvük kint kóricálni, de van egy olyan sejtésem, hogy ők még direkt élvezik is, ahogy a szél dobálja őket és olyan sötét vagy, hogy maguk sem tudják merre mennek… pont olyanok, mint a toreadorok a mugliknál: felülnek egy megbokrosodott valamire, aztán aki tovább birja, az a tökös legény. Bolondok mind.
Miközben a lány válaszolt, én tekintetemmel az eget és a felhőket kémleltem… legalábbis nagyrészt, de azért vetettem néhány odapillantást a lány felé is. Szemrevaló teremtés volt, meg kellett hagyni, de az évek során kiderült, hogy nincs benne semmi… extra, nem tudok rá jobb szót. Nincs meg benne az, ami Yvben és Amandában megvolt, az a kis plusz, ami komolyan fel tudná kelteni az érdeklődésemet irányában. Nem voltunk rossz viszonyban, de még ha nyitott is lettem volna valami komolyabbra, valószinűleg nem ő lett volna a szerencsés / szerencsétlen. Persze, ez nem azt jelenti, hogy nem lettem volna nyitott egy kis etyepetyére, egy egyéjszakás kalandra vele, de a fiatal mágusok sajnos nem rajongtak az efféle szórakozásért, ahogy azt már több példa is megmutatta. Újabban már nem is kisérleteztem efféle ajánlatokkal, mert általában csak egy meglepődött pofa, egy kiáltás és egy pletyka-hullám az eredménye… ha pedig lenne olyan leányzó, aki nyitott volna ilyesmire, akkor az az utóbbiak nyomán már megtalálhatott volna. Tehát ennyi.
Gondolataim egy pillanatra elkalandoztak: a múltban jártak most is, mint oly sokszor ez elmúlt idők során. A múltban, Amanda és Yv körül. Eleinte csak a fájdalom volt, amit Amanda elvesztése iránt éreztem, aztán ahogy ez halványodni kezdett, úgy erősödött bennem az érzés, hogy meg kell tudnom mi volt az oka. Ezzel pedig akarva-akaratlan eljutottam Yvhez, hiszen tőle is kosarat kaptam… mondjuk tőle sokkal korábban és valószinűleg egészen más inditékkal, de ez a legkevésbé sem zavart. Az önismereti képességeim még mindig elég szerények voltak, igy folyamatosan a múltat túrtam, ha volt egy szabad percem: egy ideje már komolyan vettem azt a mondást, hogy az ember a saját hibáiból tanul a legjobban. Talán tényleg igy lehetett és én meg is próbáltam… de nem ment. Egyszerűen nem. Az egyetlen haszna a szuicid gondolataim megszűnése volt, de azt is inkább Anynek köszönhettem, mint magamnak: ha ott, akkor az óratoronyban nem talált volna rám, ma már nem volna miről beszélnünk. De megtette, ezzel megmentett és elinditott egy jobb ösvényen… hát legalábbis talán. Node vissza a jelenbe, elvégre beszélnek hozzám…
- Értem – feleltem tömören. – Akkor jól sejtettem, hogy nem a vihar érdekel annyira. – vetettem felé egy félmosolyt, majd invitálóan intettem a pad felé. – Dobd le magad, ha van kedved, én sem leszek már itt sokáig. Szép kis égszakadásnak néz ki, aztán azt inkább az ablakból van értelme nézni. – szavaimat nyomatékositván újabbat dördült az ég és ezúttal egy villám távoli fénye is felvillant egy pillanatra.

Damien

Damien a válasza után felnézett az égre, s egy darabig azt bámulta. Közben nagyon erősen gondolkozott valamin. Én is egy kicsit elmélyedtem a gondlataimban. Damienen gondolkoztam el. Furcsa egy srác, az igaz. Ő nem olyan mint a többiek, akiket ismerek. Senki sem szereti az esőt, de ő igen, és még ilyen hasonló dolgokban különbözik. Különös ember az biztos, de én bírom.

Az agyalásból visszatérve ide, Damien "megengedte", hogy leüljek mellé. Így is tettem.
- Köszi.- mondtam és egy mosolyt intéztem felé, megerősítve ezzel hálámat. Azután arról beszélt, hogy sejtette, hogy nem a vihar miatt jöttem ki. Ekkor elnéztem a távolba. Épp villámlott. Gyönyörű volt. Eddig sosem figyeltem a villámokra, elvoltam velük abban a tudatban, hogy ezek okozzák a dörgéseket. Tulajdonképpen tudomást sem vettem róluk. De most, most, ahogy láttam azt a csodaszép természeti jelenséget, amint cikázva lecsap, majd amilyen gyorsan megjelink, olyan gyorsan tűnik el. Egyszerűen csodálatos.

Hirtelen visszatérve ismét a valóségba, Damien mellé, válaszoltam neki.
- Tulajdonképpen egy kis magányra vágytam, mert a vihar előtti csendet csak úgy lehet élvezni, de most ahogy így elnéztem a villámot, rájöttem, hogy azt is mennyire szeretem.

Visszanéztem az égnek arra a pontjára, ahol az előbb azt a villámot láttam. Egy kis deig, csak a sötétlő eget bámultam, majd hirtelen megint lecsapott az a csodálatos jelenség, melyet egy hatalmas dörrenés követett. Hirtelenbeleborzongtam.

- És veled mi újság?  Rég beszélgettünk.- tértem rá gyorsan egy témára, hiszen furcsa lehetett, hogy folyton azt a pontot bámulom, ahol az előbb villámlott. S vártam Damien válaszát.

A parádé lassan kezdetét vette és bár egyelőre még csak a távolban csapkodott az istennyila, a dörgés már ide is elért, noha egy kis fáziskéséssel. Még nem volt az igazi, de már zajlott az élet szépen: még tiz vagy húsz perc és ideér a háború, aztán pedig spuri befele, különben lesz nemulass! Itt valahogy szeszélyesebbek voltak a viharok, mint London környékén, pedig azok sem panaszkodhatnak… de ez valami egészen más, mintha még az időjárást is befolyásolná a mágia. A lágy zápor szendébb, mint másutt, a vihar viszont sokkal erősebben tombol, sokkal intenzivebben adja ki a mérgét… itt nem volt tanácsos végigülni egy vihart, bármennyire is rajongott érte az ember.

- Most nem volt túl nagy csend. – feleltem a szavaira. – A természet elhallgatott ugyan, de a szélnek nagy hangja volt és a fák is nyögtek az ereje alatt. De villámok azok vannak bőven… és úgy sejtem, lesznek is még, csak egyre közelebb. – ebben a pillanatban csapódott be egy újabb töltet majd néhány pillanatra rá ideért a dörgés is, az eddigi legerősebb: habár rám nem gyakorolt különösebb hatást, Sabrinát mintha megijesztette volna, legalábbis az összerezzenéséből arra következtettem. Nem ugrott fel, nem sikitozott, mint más lányok szoktak… de hozzá voltam szokva, hogy megfigyeljem az ilyen apróbb jeleket is, szóval azért észrevettem. Nem tettem szóvá, mert látszott, hogy el akarja rejteni a dolgot, engem pedig nem hatott meg túlságosan. A pillanatok lassan teltek s ő még mindig azt a pontot bámulta, ahová az utolsó villám lecsapott, majd hirtelen, mint aki álomból ébredt fel, feltett egy egyszerű kérdést.

- Megvagyok, mondhatni. – feleltem kissé kitérően, időhúzás gyanánt. Hogy mit történt az elmúlt időben, azt nem lenne egyszerű összefoglalni: Yvette, Amanda, aztán a depresszió most pedig a feltámadás, a bimbózó barátság Anyvel, satöbbi, satöbbi. – Halad az élet, néha felfelé, néha inkább le… de azért nincs okom panaszkodni, mostanában egészen jól megvagyok. Lassan szünet, aztán akkor lesz időm a maradék problémákat is kiheverni, vagy legalább elinni: utána meg majd újult erővel vágok a következő tanévbe.

Damien

A vihar egyre jobban közeledett és ezt hatalmas dörgésekkel jelezte. Ilyenkor a kastély félelmetesnek látszott, ahogy ott sötétlett a háta mögötti villámok okozta fényben. A vihar elől majd jobb lesz visszahúzódni a kastély régi, ódon falai közé, de mivel még nem esik, ezért egy kicsit még kint lehet maradni. De úgy tűnt nem sokáig. A vilámok egyre közelebb csaptak be, s a dörgések is egyre hangosabbak lettek.

- Hát akkor úgy se élvezhettem volna a csendet, hogy ha előbb jövök ki.- vontam le következtetést, mikor Damien mondta, hogy most nem volt csend a vihar kezdete előtt.  kérdésem arról, hogy hogy van mostanában nem éppen a legsikeresebb kérdésem volt felé.
- Értem.- mondtam magam elé mélyedve a srác rövid válaszára. A földön még néhány rovar futkozott, gondolom az eső elől menekültek, menedéket keresve. Ha a számukra szörnyen pusztító eső kint találja őket, akkor az életüknek hamar vége szakad. Az esőcseppek nekünk aprócska dolgok, de nekik akár egy csepp is a vesztüket okozhatja. Ezért is örülök, hogy nem vagyok olyan apró, mint ők.
Na de ne ilyeneken gondolkozzak! Itt ülök valaki mellett és én a rovarok életén morfondírozok. Na szép mondhatom.
Ekkor erős késztetést érzetem arra, hogy megszólaljak, ezzel megtörve a csendet, ami itt uralkodott. De nem akartam megtörni, mert ahogy elnézem Damien ma nincs beszélgetős kedvében, és nem akarom feleslegesen beszéltetni.
De mondanom kell valamit! Nem tetszik nekem ez a csend, és én szeretek beszélni. Csak van valami amit megkérdezhetek tőle.
Nem szabad! Jó ez így. Nem akarom megtörni a csendet. Damien szerintem úgysem venné jó néven, ha most megszólalnék.
A két énem ilyenen víívódott bennem, hogy megszólaljak-e. Ezt a hülyeséget. Ezzel bebizonyítottam magamnak, hogy mekkora hülye vagyok. Ilyenen vívódni.
- Te mit szeretsz annyira az esőben?- jött ki belőlem egy kérdés, csak a csend megtörésének érdekében. Marha, marha, marha!
Ránéztem a mellettem ülő srácra, és vártam, hogy válaszol-e, vagy ideges lesz, hogy én megint megszólaltam.

A hugrabugos valóban nem zavartatja magát abban a tekintetben, hogy szavai milyen visszhangra lelnek. Sokszor történik az meg vele, hogy csak azután kezd el gondolkodni, hogy kimondott dolgokat, de többnyire még csak nem is gondolkodik el. Az ő világában nincs olyan, hogy megsértődés, bár azt nem veszi figyelembe, hogy nem mindenki működik úgy, mint ő maga. Sértések valahogy automatikusan elkerülik a füleit, vagy épp meghallja, de nem vesz róluk tudomást, hiszen kevesen tudják milyen is ő valójában.
- Hééé… ne akard, hogy visszaadjam… - vigyorog a fröcskölésen, ami nem is esik neki rosszul, hiszen kellemesen hűvös. De nem kérte, na nem baj, majd ha a fagyi visszanyal. Csak, hogy valamennyire komolynak hasson a fenyegetőzése, megpöcköli pálcája végét. Noha Nadine nem tud arról, hogy barátnője is DS-tag lett volna korábban, azt mindenképpen tudja, hogy remekül párbajozik, legalábbis egy lányhoz képest. Annyira nem szeret, de ettől függetlenül a versenyszellem, ami valahogy a vérében van mindig is arra sarkallta, hogy tegye oda magát. Az más kérdés, hogy egyes dolgokban, teszem azt GYNTben és BITben ez sajna kevés, és a lelkesedés nem párosul istenadta tehetséggel.
- Harmadik szem? Mivaaaan? – vigyora továbbra is széles, szemöldöke ismét felszalad úgy hallgatja miről beszél a hollós. Neki sem sok köze van a jóslástanhoz, sőt semmi köze sincs hozzá, csak annyi, hogy egyszer Trelawneyhoz küldték büntetőmunkára, és segítenie kellett átpakolni a kristálygömböket… aztán meg vissza. Szép nap volt, bár az emlékétől még most is megrándul a szája széle és az orra is ráncolódni kezd anélkül, hogy egyáltalán felfogná, hogy ez történik épp vele. Elvigyorodik a gyors kis eszmefuttatáson, ami nem is volt olyan gyors, majd egy gyors lépéssel a hollós mellett terem, s egyik keze a vállán köt ki.
- Én is büszke vagyok rád… - mielőtt lenézne rá, megforgatja a szemeit, majd néhány pillanatnyi erőltetett komolyság után kitör belőle a nevetés ismét. Furcsa, hogy ma ilyen jó kedvük van, de talán sokat segít, hogy azzal van, akivel jól érzi magát és nem mellesleg, akit a legjobban szeret a kastélyból. Nem mellesleg ő is időpocsékolásnak tartja a jóslást, sajna egyszer úgyis megtudják mi jön és ha felkészülnek valamire majd megtörténik máshogy, ilyenkor meg tök mindegy. Neki sincs tehetsége hozzá, ha megmond valamit az 100, hogy máshogy fog teljesülni.

Azért az erős túlzás, hogy a szerelmi élete beindulni látszik, bár a tanév ebből a szempontból igen mozgalmasan zajlott, ha szerelem nem is talált rá, volt néhány kellemes élménye. Fogalma mondjuk nincs róla, hogyan történt ez meg, pedig még csak a haját sem fésüli másként, mint korábban. A baja mindössze annyi, hogy épp az nem veszi észre, akiért ő oda van. De ez ugyebár így szokik lenni, és bár Shay nem örül neki, nem tud mit tenni vele. Egy ideig úgy gondolta ez csak egy apró fellángolás, amilyen igencsak jellemző a korabeli lányokra, de több mint egy éve tart.
- Őszintén szólva megfordult a fejemben… - neveti el magát egy grimaszt követően. Mert hát még mással simán eljátszotta volna ezt, szinte akármelyik fiú előtt, de Joe előtt képtelen lenne. - …de valamiért nem szeretném, hogy így jegyezzen meg magának – nocsak, nocsak, nocsak. A renitens leányzó, akit mindig hidegen hagy mások véleménye egyszeriben törődni kezd azzal, hogy mit gondolhatnak róla? Áh, ez nem egy átlagos eset. Nagyon nem átlagos. Elvégre a Rutherford gyerek nagyon is nem egyszerűen valaki, hanem Ő. Nadinenak pedig óriási szerencséje, hogy a kis képzelgéseit nem osztja meg barátnőjével, különben már nem lenne olyan mázlija, hogy nem esik bele a kútba. Bár tény, vicces a kép, Shay sosem kötne két copfot, és valahogy még a kislányos énjéről is elfeledkezik, ha Joe a közelében van. Sőt igazából majdnem mindenről elfeledkezik akkor.

- Egyedi? Ezt nevezed te egyedinek? – szemöldöke már majd leszalad a fejéről, még szerencse, hogy nem tud különben érdekesen festene. – Csak én lehetek ennyire béna – megsemmisülten rogy le a szökőkút szélére, háta kissé meggörnyed, ahogy arcán is felfedezhető a csalódottság. Talán ez az első, hogy így látja Nadine, eddig sosem volt ilyen vele, még a vizsgái miatt sem volt soha szomorú, hiszen mindig tisztában volt a tudásával és a határaival, így sosem érte meglepetés az eredményt illetően, kivéve persze, amikor Pitonnál elfogadhatót kapott egy nagyon is Trollnak hitt munkájára. Negatívan azonban nem kellett még.
- Háhá… - grimaszol ismét, amikor Nadine kezdve ráérezni, hogy milyen jó dolog is ez, szívja a vérét a történtekkel kapcsolatban és tovább menve már az esküvő gondolatával játszadozik. Ó igen, sajna Shay már ismeri annyira a hollócskát, hogy biztosra tudja mi jár olykor az agyacskájában. Kár, hogy ezt órákon nem tudja eljátszani, pedig bájitaltanon vagy gyógynövénytanon sokat könnyítene a helyzetén.
Ez a rész azonban még cikibb, mint az előző, így kissé zavartan folytatja…
- Hát.. mondott. – szusszan egyet, látható, hogy mennyire kellemetlen ez a dolog neki, de kinek mondhatná el, ha nem barátnőjének. – Megkért, hogy adjam vissza neki, amit elloptam tőle – megköszörüli torkát, és megpróbálja kerülni a lány tekintetét, de nem megy ez túlságosan. Kezeit tördeli, ajkát beharapja miközben kínjában tovább mosolyog.

- Hát most nem, de általában azért el lehet kapni. Ilyenkor már ritkák a komolyabb viharok, inkább a csendes esők a jellemzőek. – mondtam, s a természet azonnal meg is cáfolta szavaimat egy újabb dörgés formájában. De ha a lány egy kicsit is követte az időjárást, tudhatta, hogy igazam van, hiszen a tavasz derekán már ritkábban szokott igazán leszakadni az ég alja s ez most a kivételek közé tartozott, legyen kinek üditő, kinek elkeseritő.
Furcsa volt ez az egész szituáció. Elsősorban a magány és csak másodsorban az érkező eső miatt jöttem ki: a mai hangulatomhoz valahogy nem illett a társaság, legalábbis az emberi nem. Még az is hidegen hagyott, hogy Greggel egy sakkpartit beszéltünk meg a mai napra… valahogy egyáltalán nem volt kedvem a dologhoz, pedig ritka az, hogy ellógok egy ilyen programról, lévén úgyis hülyülésbe torkoll… de most valahogy nem vitt rá a lélek, hiszen tudtam, hogy csak komám kedvét is elinditanám lefelé a lejtőn azzal, hogy beleerőltetem magam a szerepbe. Talán ezért volt egy kicsit erőltetett az egész beszélgetés, legalábbis részemről: egyszerűen kényelmetlenül éreztem magam a lány társaságában, mint ahogy bárkiét terhesnek találnám most.  A csend ezúttal hosszú pillanatokig tartott, mintha a lány is elmélázott volna valamin, de nem bántam s nem is erőltettem a beszélgetést, legalábbis egy darabig nem: utána, amikor már kezdett kinossá válni a némaság, elkezdtem gondolkodni valami témán, amit feldobhatnék, de végül megelőzött… s meg is lepett. A válasz egyszerű lett volna, de csak befúrta magát a kétség a gondolataim közé: vajon helyes dolog felfednem egy oldalamat, amiről talán senki nem tud… egy olyan embernek, akivel ugyan nincs rossz viszonyom, de olyan hűde jóban sem vagyunk?
- Kölyökkoromra vezethető vissza. – feleltem végül, úgy döntvén, hogy egy megkurtitott választ mindenképp megérdemel. – Élt nem messze tőlünk egy vén fickó, Huff bácsinak hivták. Egyedült élt, örült, ha néha meglátogattuk, ilyenkor mindig mesélt valamit. Főleg a természet erőiről mondott dolgokat. Szerinte istenek irányitották őket, az esőt, a szelet, a villámokat… mindent más s az igazán nagy viharok akkor alakultak ki, amikor megpróbáltak túltenni egymáson. – hangom kissé révedten csengett, ahogy felidéztem magam előtt a meséket, de hamar visszakormányoztam a jelenbe. – Persze, ez mind csak bolondság, semmi több… vagy legalábbis bizonyiték nincs rá, hogy igaza volna az öregnek. – ezzel lezártnak tekintettem a témát s reméltem, hogy nem fog belekérdezni a dologba, ugyanis ez jóval összetettebb volt, mint amilyennek látszott.
- S te? Szereted egyáltalán?

Damien

Ritkák a komolyabb viharok? Hát ez a vihar nem úgy látszott, mint aki nagyon csendben szeretne lenni. Sőt egyenesen még törekedett arra, hogy a dobhártyámat beszaggassa, és megsüketítse az embert. Kínos csend borult kettőnk közé, és a kedvem is kezdett egyre nyomasztóbb lenni. Nem tudtam miért. Már nem az volt az oka, hogy Helgával összevesztem, hanem egy megmagyarázhatatlan dolog. Nem tudtam mi az, de ha akartam volna, akkor sem tudtam volna kideríteni, hogy mi az. Már beszélgetni sem volt kedvem senkivel sem, és egyre inkább úgy éreztem, hogy nekem el kéne mennem innen, mert csak zavarok. Lehet, hogy a vihar okozta ezt a hangulatot, de nem volt valami kellemes érzés. Nem szeretem, ha rossz a hangulatom. Olyankor már mindig a végére nyűgös vagyok, és minden bajom lesz. Na ha majd ezeket a jeleket észlelem, akkor majd elmegyek innen, nehogy zavarjak.
A csendet tulajdonképpen én törtem meg a kérdésemmel, amit Damien felé intéztem. Majd egy kis gondolkodás után belefogott a válaszába. Nem nagyon értettem a válasza lényegét, de inkább úgy gondoltam, hogy jobb lenne ezt nem firtatni tovább, mivel a srácon látszott, hogy nem nagyon akar erről beszélni egy kicsit bővebben.
- Én? Hát kicsit szeretem is az esőt, bár nem vagyok fanatikusa neki. De azért néha jó kiülni vagy kiállni az esőbe.- mondtam, mivel megkérdezte, hogy én szeretem-e az esőt. Tulajdonképpen tényleg így voltam vele. Szeretem is, meg nem is. Nem akartam hazudni, és azt mondani, hogy imádom az esőt. Így az igazat mondtam. Majd ismét elgondolkoztam néhány dolgon, hogy ma mit ígértem meg és kinek.

Van egy srác a suliban, aki ha végigmegy a folyosókon mindenkire mosolyog és minden szembejövő ismerőséhez van egy jó szava. Rögtön segít, ha valaki elejti a könyveit, bocsánatot kér, ha véletlenül nekiütközik valakinek még akkor is, ha nem az ő hibája és néha leáll beszélgetni pár emberrel, hogy megkérdezze őket hogy vannak aznap. Nem, ez nem a kalkuttai Teréz anyuként ismert mugli férfi kiadásban, akire mellesleg nem is lenne jó hasonlítani mármint külsőleg biztosan nem. Ez a személy, aki ilyen jólelkű és önzetlen, nem más, mint Én. Így van. Így töltöm napjaimat a Roxfortban. A legtöbben még a mai napig furcsállják a viselkedésemet, mivel mardekáros vagyok. Azt várnák el egy zöld talárostól, hogy bunkó és szemét legyen mindenkivel, hogy mindenki rettegjen, amint meglátja. Nos, Én vagyok a kivétel. Valószínűleg sokaknak megfordul a fejében az a gondolat, hogy talán a Süveg ítélőképessége nem volt olyan megbízható az Én esetemben, hiszen egyáltalán nem vagyok az a fő gonosz típus. Sőt sokkal inkább egy földre szállt angyalhoz vagyok hasonlatos a többség szemében. Kimerítő munka tartani a látszatot, de megéri, hiszen egy dolgot mindenképpen érdemes Rólam tudni: semmit nem csinálok ingyen. Ok nélkül meg pláne.
Miért szereznék ellenségeket, mikor szövetségeseket sokkal jobban megéri? Minden embernek van lelkiismerete. Valaki el tudja nyomni, de valaki nem. Az utóbbiból sokkal több van ezen a világon, és nekem pont ez a szerencsém. Ugyanis ez a kis belső hang arra ösztönzi az embereket, hogy meghálálják a kedvességet és a szívességeket valamilyen módón. Nekem, pedig nincs más dolgom, mint elégedetten hátradőlni és kitalálni mit várok cserébe. Természetesen mindent önzetlenül teszek, de ha már ennyire tenni akarnak Értem valamit, akkor nem szomoríthatom el őket a visszautasítással nem igaz?
Azon a szép szombati napon is éppen vártam valakire, akinek megengedhetem, hogy segítsen Nekem valamiben. Ez a személy egy hetedéves hollóhátas volt, akit az egyik kedvenc nővérem –még szerencse, hogy csak kettő van- által ismertem meg, ugyanis Bia egyik jó barátja. Gavin. Nem is tudom, mióta ismerem. Körülbelül azóta, mint Bianca. Vele is olyan voltam, mint a legtöbbekkel: az emberség mintaképe. Persze egy kis hátrányt jelent vele kapcsoltban, hogy ennyire közel áll a nővéremhez, mivel ő elég jól ismer. Tudja, mit miért csinálok. Mindenesetre reméltem, hogy ez a tény most nem húzza keresztül a számításaimat. Volt ugyanis valami, amit csak ő tudott nekem adni. A legfontosabb tulajdonság, amit vele kapcsolatban megjegyeztem, hogy ért a gyógynövényekhez. Már az első találkozásnál biztos voltam benne, hogy ebből az ismeretségből még hasznot húzhatok. Szeretem a nővéremben, hogy olyan barátokat választ magának, akik hasznosak lehetnek számomra.
Nem, véletlenül se az a tervem, hogy egy kis korrepetálást kérjek tőle gyógynövénytanból. Amit én akartam az teljesen más volt. Olyan dolog, ami miatt még bajba is kerülhetek, ha kitudódik, de mi értelme lenne az életnek egy kis kockázat nélkül?
Megbeszéltem vele egy találkozót nyolc óra huszonöt percre a szökőkútnál. Talán furcsának tűnhet az időpont és a hely választása főleg, hogy olyan dologról volt szó, ami megsérti a házirendet, de pont ez benne a lényeg. Ha az éjszaka közepén egy eldugott helyen találkoznánk az sokkal feltűnőbb lenne. Így senki se gondolhatja, hogy bármi rosszat csinálok. A másik ok, hogy még neki se mondtam el, miért akarok vele találkozni. Ezt csak elővigyázatosságból. Talán, ha tudta volna, mit akarok tőle, akkor rögtön nemet mond és rohan Biancához, hogy elmondja neki a dolgot, akitől a legjobb esetben kaptam volna egy hosszú és halálosan unalmas fejmosást. Persze így is volt esély arra, hogy megtudja a dolgot. Pont ezért lapult ott a zsebemben a pálcán és a doboz cigin kívül az a fegyver, amit akkor használok, ha már minden kötél szakad: a pénz. De ha az se válik be akkor se esek kétségbe, mert akkor legfeljebb megölöm mielőtt beszélne, majd szépen eltűntetem a hullát és mielőtt elkapnának elutaznék a tengeren túlra a nagyszüleimhez. Nincs olyan dolog, amire ne találnék megoldást, de a gyilkosságra még sose volt szükség szerencsére. Érdekes módon mindenkinek pillanatok alatt megváltozik az erkölcsi mércéje, ha meglátja ezeket a roppant praktikus fizetőeszközöket. Persze reméltem, hogy az ő esetében nem kell idáig eljutni. Hiszen miért ne tenne meg egy apró szívességet az egyik jó barátja kisöccséért?
Az órámra néztem. Pár másodperc múlva húsz lesz. Késik. Igaz, hogy a találkozó öt perccel fél előtt volt megbeszélve, de akkor is. Neki már ott kellene lennie, ha Én is ott vagyok. Bia nyilván még nem tájékoztatta, hogy egy Grosiean sose érkezik korán vagy későn, mi mindig pontosak vagyunk. De nem zavart. Egy kis várakozásba még nem haltam bele.
Egy világoskék pólóban és valami felismerhetetlen színű hosszú nadrágban zsebre tett kezekkel figyeltem, mikor érkezik meg az, akire vártam. Kedvem lett volna elővenni a zsebemben lévő dobozt, ami félig tele volt az általam annyira kedvelt élvezeti cikkel, -amiről amúgy éppen készültem leszokni csak kitoltam a dátumot jövő keddig-, de volt valami, amit még tudtam Gavinről: asztmás és nem igazán rajong a dohányfüstért. Ezt tudva inkább nem gyújtok rá, mivel a lehető legkevésbé se akarom irritálni szegény párát. Ez persze elég nagy önuralmat igényelt, de kibírtam a cél érdekében.
A nap sütött, a hőmérséklet kellemesen meleg volt, a szél néha elkezdett fújdogálni és beletúrt a hajamba. Így vártam Gavint, a tervem részleteit szövögetve fejemben. Pozitívan álltam a dologhoz, teljesen biztos voltam a sikerben. Már csak azt szerettem volna abban a pillanatban, hogy érkezzen meg, és kielégítsem a kíváncsiságát. Nem sokára megtudja miért is ez a szombat reggeli találkozó, amikor még javában aludhatnék vagy rendezetlen hajjal, kómás fejjel bolyonghatnék a hálókörletben, ahogy azt az átlagos szombati napokon tenni szoktam.

- Mégis mi folyik itt? Nem, Leona! - kiáltok fel, s ebben a pillanatban lassan a szemhéjaim is felnyílnak, majd meglátom a szobába beszűrődő napsugarakat, melyek lassan bevilágítják az egész teret. Ebben a pillanatban egy párna találja el a fejem, amit egy hang is kísér.
- Csöndesebben nem lehet Hartley? - néz rám az egyik srác mogorván, majd a másik irányba fordul, hogy még csak ne is lásson. Remek, újabb rémálom és ezzel lassan mindenkit felhergelek. Már várom, hogy mikor dobnak ki a hálóból a folyosóra vagy a klubhelyiségbe. Hm, érdekes lesz majd ott aludni, egy szál kockás pokrócba csavarodva.

Ezen gondolkodom, miközben megvakarom a fejem, s eszembe jut, hogy ma reggelre egy találkozót beszéltem meg Bianca öccsével. Még most sem értem, hogy mit akarhat tőlem, ráadásul ilyen korai órákban? Nem tudok rájönni, talán valami szívességet kérne? Csak az lehet, hisz annyira jóban nem vagyunk. Azt meg nem hiszem, hogy a nővéréről szeretne társalogni velem, abban már tényleg nem lenne semmi logika. Hehh, Mitch Grosiean és Bianca, mint tűz és víz, legalábbis az én meglátásom szerint. Persze, Mitch rendes gyerek, nincs vele gond, de nekem valamiért furcsa. Mindig úgy érzem, hogy azt mondja, vagy azt teszi, amit a másik hallani akar...Ehh, lehet, hogy csak paranoia, pláne egy ilyen álom után. Leona, bárcsak sose került volna a családunk közelébe.

Miközben elmélkedem, kipattanok az ágyból, majd halkan megközelítem a mosdót, s gyorsan összeszedem magam. Egy farmerbe ugrálom magam, magamra kapok egy halványkék inget, s felveszek egy kötött mellényt, ami kék-barna rombuszokkal díszített. A fésülködésre is hagyok időt, ha már ilyen korán felkeltem, akkor a Mitchel való találka után benézek a könyvtárba, hátha visszahozták már azt a gyógynövény tankönyvet, amit annyira kerestem.

Még egy utolsó pillantás a tükörbe, s már indulok is. Nem vagyok hiú, na jó, azért tény, hogy nem szeretek otrombán kinézni, de nem szoktam magam órákig a tükörben nézegetni, mint egyesek. Ahogy a folyosókon sétálok, egyre jobban betöltik a teret a nap narancssárgás sugarai, s úgy érzem, hogy ma igen jó idő lesz. Szeretem, ha süt a nap, ilyenkor a kilátás és a természet is sokkal szebb. Kifelé bámulok az ablakokon, mire végül elérem a kijáratot, s kiléphetek a friss levegőre. A természet illatát máris megérzem, sokkal jobb, mint a benti dohos, néhol nyirkos illat. Közepes tempóban haladok tovább a szökőkút felé, cipőim már a harmattól csillognak, én pedig még mindig azon gondolkodom, hogy Mitch vajon mit akarhat tőlem.

Alig telik el pár pillanat, máris meglátom szőke üstökét kikandikálni a szökőkút mögül.
- Szia Mitch! Mi újság? - lépek hozzá közelebb, majd a kezem nyújtom kézfogásra, ami már szokássá vált ismerősök között.
- Csak nem a nővéred csinált valami galibát? - kérdem egy mosollyal, s már alig várom, hogy megtudjam, miért is hívott ide...

Megint ránéztem a karomon lévő órára, amit kifejezetten nem hagytam a hálókörletben. Már ez is csodaszámba megy, ugyanis ez a tárgy valahogy mindig ott marad. Talán ezért is van, hogy néha elkések… vagyis a többi ember néha hamarabb érkezik. Akkor azonban nálam volt, és mikor megnéztem az időt a mutató nemsokára elérte a huszonötöt. Már ott kellett lennie. Diadalittasan felnéztem, mert gondoltam, végre bebizonyosodott, hogy más is tud késni, erre kit pillantok meg? Nem, nem azt akire várok, hanem a volt barátnőmet, aki olyan apróságért szakított, hogy elfelejtettem a randinkat és három órán keresztül várakozott a hóesésben, majd tüdőgyulladást kapott és elfelejtettem meglátogatni. Próbált úgy tenni, mintha észre se venne, és úgy ment tovább.
Körülbelül egy perc múlva, pedig végre megjelent Gavin teljes életnagyságban. Amint megpillantottam, egy barátságos mosoly jelent meg az arcomon. Tényleg örültem, hogy ott van, mert kicsit kellemetlen lett volna, ha elfelejti a dolgot, Én meg ott várakozok egész nap a semmiért. Bár magamat ismerve tíz perc után feladtam volna, és elmentem volna a Hollóhát klubhelyiségéig. Emiatt, viszont már nem fájt a fejem, mert minden jól alakult.
Szeretek olyan emberekkel tárgyalni, akik jó hangulatban vannak, mert sokkal könnyebben belemennek dolgokba. Ahogy észrevettem Gavin se kelt fel bal lábbal, így szerencsésnek éreztem magam.
Köszönés majd kézfogás. Ja igen, és ott volt még a szokásos „mi újság” kérdés, ami szerintem ebben az esetben burkoltan azt akarta jelenteni, hogy „miért hívtál ide?”.
- Hello Gav! – Viszonzom a köszönést vidám hangon, a kérdésére, viszont még nem akartam válaszolni – Bocs, hogy ilyen korán iderángattalak. Remélem nem vagy túl fáradt. ~ Bár, ha az lennél, akkor talán könnyebb lenne, mert el is felejtenéd miről beszéltünk  ~ Teszem hozzá gondolatban, de nem úgy nézett ki, mint aki mindjárt összeesik az álmosságtól, és nem tudja megkülönböztetni az álmokat a valóságtól. Teljesen éber, teljesen józan.
Egy újabb célzás, ami arra utal, hogy mondjam el mit akarok. Furcsa, hogy rögtön Bia jut eszébe, mint lehetséges beszédtéma. Pedig nem adtam neki okot rá, hogy azt higgye róla akarok panaszkodni, nem mintha ne tudnám megtenni, mert milliónyi dolog van, amit elmondhatnék róla. Ugyan, dehogy van a nővéremmel gubanc, vagyis azon kívül, hogy kitagadták a családból. Ez a tény furcsa módon mindig is zavart, csak éppen ezt nem mondhatom el senkinek, mert ez a második nagy családi titok, amit ha elmondok, kiutálnak a testvéreim. Hihetetlen, hogy képtelen volt teljesíteni a nagyiék által kiszabott feladatot. Megölni egy embert nem túl nagy ár, azért hogy ne tagadjanak ki a családból, legalábbis szerintem. Mindenesetre most nem róla volt szó.
- Hát, ami azt illeti nem igazán róla akartam beszélni, de ha már így szóba került igazán megemlíthetnéd neki, hogy ha Mitchi helyett Mitchnek szólítana, ahogy mindenki más, annak nagyon örülnék. Igazán megspórolhatná azt az egy i betűt – Mondtam neki, és közben azon gondolkoztam, miért nem említettem még ezt meg egyik barátjának se. Nem mintha sok reményem fűződne ahhoz, hogy Bia felhagyjon az idegesítő szokásával. Abban bízok, hogy Gavin megemlíti neki, ha el nem felejti, viszont abban, hogy a nővérem hallgat is rá az szinte teljességgel lehetetlen. Egy próbát megért.
- Azért hívtalak ide, mert szeretnék tőled kérni valamit  – Vágtam végre bele – Tudom mennyire jóban vagy a nővéremmel, és igazán örülök, hogy ilyen nagyszerű barátai vannak, akikkel nincsenek titkaik  ~kivéve, azt hogy ki van tagadva a családból~, de szeretném, ha ez a mostani beszélgetés köztünk maradna – Néztem a szemébe, és valami ígéretfélét vártam arra, hogy nem mondd neki az ég világon semmit. A szemkontaktus már csak azért volt lényeges, hogy meglássam, ha esetleg hazudik.
- Minden családban vannak titkok, ezt gondolom te is megérted. Nem akarok mindent a nővérem orrára kötni  – Teszem hozzá rövid magyarázatként mielőtt bármilyen választ is adna. Szerettem volna bebiztosítani magam. Tudom, hogy Bianca nem az a pletykás típus, és nem adná tovább a szüleimnek, nem mintha nem tudnám letagadni szemrebbenés nélkül, de elég szörnyű lenne, ha felébredne benne az aggódó nővér oldala, aki a kötelességének érzi, hogy megvédje a kisöccsét.

Robert

A szökőkút… Valamiért mindig sikerül szép emlékeket eszembe juttatnia. Nosztalgikusérzéssel tölt el. Emlékszem, hogy mindig eljártunk a szüleimmel a közeli parkba, hogy játszhassunk a kellemesen hűvös vízben. Igaz, eredetileg nem lett volna szabad, de mindig ügyeltünk, hogy senki olyan ne vegye észre, hogy épp rosszalkodunk.
Kint kellemes idő volt, ahhoz képest, hogy nyár van, bár még így is jól esett a finom, hűsítő víz. Legszívesebben szinte azonnal belevetettem volna magam, de nem volt semmi kedvem büntetőmunkát csinálni, ha esetleg elkapnak. Bár… igaz, hogy a kút inkább Roxforton kívül van, mint benne. De ki tudja… Néhány tanár elég sok mindent megtenne, hogy szórakozhasson egyet kedvenc diákján.
Az egyik padon üldögélve, dúdolgatva szórakoztam a vízzel. Valami régi altató lehetett. A szövegére már nem emlékeztem, csak a dallamra. Erre valamiért emlékeztem, bezzeg más, fontosabb dolgokat mindig elfelejtek... Megpróbáltam olyan halkan dúdolni, hogy lehetőleg csak én halljam, nehogy még jobban sültbolondnak lássanak. Az nem tett volna jót, az amúgy sem létező hírnevemnek. Attól függetlenül, hogy hírnevem még csak a majdnem-létező szintet verdeste, semmi kedvem nem volt haza menni. Kezdtem belerázódni a tanulásba, és már lassan lehettem volna stréber is, ha még tovább erőlködöm a tanulással. Anyámék nagy valószínűséggel majd körbeugrálnak, és minden részletet tudni akarnak majd, hogy milyen volt a suli. Kicsit fárasztó tud lenni, de hát végül is érthető, hiszen a szüleim… Lehet, hogy a többi előttem elhaladó gyerek is így van ezzel, és én igazán meg is tudom őket érteni. Fárasztóak a szülők…

Afton

*Meleg szellő söpört végig az iskola egész épületén, és egyszerre minden diáknak kedve lett volna megmártózni a Fekete Tóban, úszni egyet az óriás polippal. Még a legkönyvmolyabbak is elhajították az iskolatáskájukat, és élvezték az időt. Talán az volt a legutolsó szép nyár.
Robert Wayne, egyszerűen képtelen volt a Hugrabug klubhelységében ücsörögni, így hát kimászott a portrélyukon, becsukta maga mögött a gyümölcsöstálat ábrázoló festményt, majd szaporán lesietett az udvarra.
Maga részéről nagyon is szerette a nyarat, de nem az iskolamentessége miatt, hanem csak a jó időért. Szerette bevetni magát egy árnyékos fa alá, olvasgatni, vagy egyszerűen csak semmit tenni. Szeretett elázni a nyári záporokban, vagy csupán feküdni az egyenletesre nyírt gyepen. Ahogy ezeken gondolkozott, hirtelen eszébe jutott Susan arca, s ennyi elég is volt, hogy szívébe markoljon a fájdalom, és hirtelen elfelejtse, hogy milyen remek időnek örvendhet.
Eszébe jutott viszont az, hogy jövőre már nem térhet vissza ide, s ezzel a gondolattal elfogta őt a tanácstalanság. Az ésszerű és logikus döntés a munkába állás lett volna, de sajnos felvetett némi problémát az, hogy Robert mugli szülők gyermeke, sárvérű volt.
A fiú éppen ezért küzdött tiszta szívével az elnyomás, a Sötét Nagyúr diktatúrája ellen. Nagy kár, hogy nem tudott mit tenni, elvégre egy éppen hogy felnőtt fiú, nem ellenfél Tudjukkinek, és az ő csatlósainak.
Sötét gondolatok kavarogtak hát a fiú fejében, s észre sem vette, hogy eközben már a friss levegőn van. Csupán akkor zökkent vissza gondolataiból, mikor a nap belesütött a szemébe.
Úgy döntött, hogy letelepszik egy kicsit a kút mellé. Szeretett itt lenni, a felhőtlen gyermekkorra, a virgonc elsőéves diákkorra emlékeztette mindez…
Soká tartott, míg észrevette a szintúgy magányosan ücsörgő, Griffendéles lányt. Látta már a vacsorák alatt, de még sosem szólította meg. Nem volt kedve azonban magányosan ücsörögni, így hát leült a szökőkút peremére, ujjait belemerítette a hűs vízbe, majd rámosolygott a lányra.*
- Szép ez a dal.

Robert

Egyre jobban sikerül belemerülnöm a dúdolgatásba, és már szinte teljesen ki is zártam a külvilágot. Szinte fel se tűnt, amikor valaki leült a közelben, azonban megjegyzése azonnal visszarángatott a normálisak közé. Először kicsit sikerült rám a frászt hozni, de aztán szép lassacskán szívverésem kezdett visszatérni a normális tempójához. Cseppet sem tagadom, hogy könnyedén rám lehet ijeszteni bármilyen hirtelen dologgal. Néhány osztálytársam néha még rá is tesz egy lapáttal amúgy is ijedős természetemre, és sikerül nekik minden egyes nap úgy megrémíteni, hogy legszívesebben valami nagyon rosszat tennék velük. Bár eddig még nem igazán gondolkodtam rajta, hogy mi is lenne az a rossz…
- Ööö… Köszi. Anyukám szokta énekelni, és most valahogy eszembe jutott.
Mondtam kissé félénken, és csak most jöttem rá, hogy valószínűleg túl hangosra sikeredett a dúdolgatásom. Mondjuk nem csoda, ha egyszer teljesen bele feledkeztem… Lehet, hogy épp ezért került el mindenki nagyívben? De akkor miért nem szóltak, hogy vége a mai énekórának? Választ nem vártam volna senkitől, hiszen úgy is tudom már. Csak simán flúgosnak tartanak. Na azért nem olyan szinten, mint szerencsétlen Luna Lovegoodot… Odáig még nem szeretnék lesüllyedni.
- Te végzős vagy, ugye?
Kérdeztem úgy, hogy szinte teljesen biztos voltam a válaszban. Rémlett, hogy már néhányszor láttam a suliban, és talán már a nevét is hallottam. Sajnos azonban olyan csapni való a memóriám, hogy néha még arra se emlékszek, hogy épp minek indultam el egy bizonyos irányban. Ha jól rémlett hugrabugos, ami már csak a ruhájából is feltűnhetett. Hirtelen elmosolyodtam, ahogy eszembe jutott, hogy még valamelyik nap Alyssáékkal azon poénkodtunk, hogy már csak egy hugrabugos hiányzik a csapatból. Érdekes, hogy végül mégis sikerült egybe belebotlanom. Még ma se igazán tudom elhinni, hogy sikerült összebarátkoznom egy alávaló mardekárossal, aki nem is olyan alávaló, mint amilyennek tűnik. Kezdem egyre inkább azt hinni, hogy a Mardekárt csak úgy elítélik, amiért onnan került ki a legtöbb Halálfaló, és amiért olyan volt a ház alapítója, amilyen. Attól, hogy egy - esetleg több - alma rohadt, nem kell az összesnek is annak lennie. Azt hittem, hogy legalább annyira meg vet majd Alyssa, mint a mugli születésűeket, hiszen lényegében köztük nevelkedtem, hála a családomat ért átoknak.

Afton

*Arcán meglepett mosoly jelent meg. Nem számított rá, hogy megijeszti majd a lányt. Elvégre nem osont a háta mögé, nem ugrott elő a szökőkút vizéből, összegészében nem volt hátsó szándék a megjelenése mögött.
Robertnek is gyakran jutottak eszébe gyermekdalok. Édesanyja imádott énekelni, és ha nem is mindig a fiának énekelt, főzés, takarítás közben rendszerint lehetett tőle hallani pár szép dalt. Robert számára, ezek a dalok mindig a felhőtlen gyermekkort idézték fel.*
- Egész jó hangod van. Sokat szoktál énekelni?
*Kérdezte, miközben kezével ismét végigsimított a csillogó víztükör peremén.*
- Sajnos igen.
*Felelte a lány kérdésére, s közben szomorúan sóhajtott egyet. Szerette ezt az iskolát, szerette minden percét. Egyfajta menedék volt számára, egy másik világ, ami mindenben eltért a jól megszokott mugli világától. Nem mintha amazt nem szerette volna eléggé, mert hát családjával nagyon is jól meg volt, szeretett otthon lenni, csak hát… a Roxfort mindig is egy csodálatos hely lesz, bármi is történjék, a szülei háza pedig… nos, az csak egy szokásos mugli ház.
Örömmel emlékszik vissza ma is, az első évére. Amint megkapta a értesítő levelet, vagy arra, amikor beült Hagrid mellé a csónakba.*
- Tudod, hiányozni fog mindez…
*Kezével rámutatott az iskola hatalmas falaira.*
- Ha tehetném, ismét elsős lennék. Olyan jó volt, csak úgy belecsöppenni ebbe a világba. Nem tudom, te hogy vagy vele, de szerintem nagyon szerencsések vagyunk, a világ többi emberéhez képest, hogy mi láthatjuk ezt az egészet, hogy részesei lehettünk mindennek.
*Rápillantott a lányra és rámosolygott. Csak akkor jutott eszébe, hogy még nem is mutatkozott be, és hogy még ő maga sem tudja, a lány nevét.*
- Egyébként Robert vagyok, Robert Wayne.

Robert

A dicséretre halványan elpirultam. Nem voltam hozzászokva az efféle megjegyzésekhez, elvégre a legtöbb ember szeret csak úgy simán keresztül nézni rajtam. Semmi érdekes nincs bennem, vagy legalábbis ők így gondolják.
Megértettem, hogy nem szeretne elmenni, és ezzel én is így voltam. Az rendben, hogy nekem csak egy nyarat kell otthon elviselnem, de ő már nem jön vissza, hogy a kastély falai között élje az életét, hacsak nem akar roxforti tanár lenni.
- Igen, azt hiszem, értem, miről beszélsz. A normális emberek el sem tudják képzelni, hogy milyen lehet így élni. Szó szerint varázslatos.
Mondtam mosolyogva. És lényegében igaz is… A mugliknak fogalmuk sincs, hogy milyen csodálatos életet élünk. Igaz, azért ennek is megvannak a maga hátrányai… Például minden varázslat balul sülhet el, és a hatása akár az ellenkezőjére is fordulhat.
- Én Afton Wyndham vagyok.
Mutatkoztam be én is széles vigyorral az arcomon.
- Egyébként… Gondolkoztál már azon, hogy mihez kezdesz suli után?
Kérdeztem kíváncsiskodva. Persze… tudom… aki kíváncsi, hamar megöregszik, na de akkor is… Lassan nekem is el kéne gondolkozni azon, hogy mihez is akarok majd kezdeni, ha befejezem a sulit. Már a gondolattól is belesajdul a szívem, hogy majd egyszer itt kell hagynom ezt a csodás helyet. Túlságosan is a szívemhez nőtt a sok labirintus, és menekülési útvonallal egyetemben.
- Persze nem muszáj válaszolnod, lényegében semmi közöm nincs hozzá, csak érdekel.
Kezdtem el mentegetőzve hadarni kissé, hiszen lényegében tényleg nincs hozzá közöm, hogy Robert hogy is folytatja tovább az életét. Sajnos viszont ez az egyik nagy problémám… Túlságosan is kíváncsi természetem van. Próbáltam már ellene küzdeni minden lehetséges eszközzel, de sajnos nem ment. Egyszerűen képtelen vagyok közömbös lenni néhány dologgal szemben. Talán ezért is töltöm újabban a szabadidőm nagy részét a könyvtárban... Egyszerűen kíváncsi vagyok arra, hogy miféle átok lehet képes elvenni egy boszorkánytól a varázserejét, és aztán meggátolni, hogy évekig ne is szülessen varázshasználó a családban.

Afton

*Azért az túlzás, hogy az emberek elkerülik Aftont. Robert szerint nincs rá okuk, elvégre lány nem egy sárkányhimlős nyomorult, hogy ki kelljen kerülni nagy ívben. Sőt, ami azt illeti, egészen csinos, és ráadásul még szép hangja is van.
Afton mintha olvasna a gondolataiban, egyből rátapintott arra a pontra, amiről Robert nem szívesen beszélt. Fogalma sem volt róla, hogy mihez is kellene kezdenie magával, pláne, hogy most még a szokásosnál is nehezebb dolguk van a hetedéveseknek.*
– Igen, gondolkoztam már rajta.
*Mondta végül, de aztán gyorsan hozzátette, hogy „de még nem nagyon jutottam semmire sem”.
Elgondolkozott egy pillanatra, látszott rajta, hogy fejében vészesen jártak az agytekervények, s keresték a helyes szavakat, miképp is lehetne mondatba önteni azt, amire éppen gondolt.*
– Tudod… a varázslóhagyományok szerint, a felnőtt varázsló, iskolája elvégzése után, elindul világot látni, megismerkedni külföldi varázslókkal, tapasztalatot szerezni… satöbbi.
*Lelke mélyén nagyon is szeretett volna elindulni ő is egy ilyen útra, csak hát ott volt még a családja, az anyagi körülmények, a jelenlegi veszélyek…*
– Manapság azonban nem könnyű ám csak úgy utazgatni országról országra… Figyelnek minden varázslót, a mugli születésűeknek pedig dupla akkora felügyelet jár.
*Robert arca fintorba rándult. Nem volt ő olyan ember, hogy utáljon másokat, de ha egyszer elkapta őt a rosszkedv, akkor képes volt csúnya dolgokat gondolni az olyanokról, akik különbséget tesznek varázsló és varázsló között.*
– Áh, nem zavar, hogy kérdezel.
*Igazság szerint, Robertnek jól esett kimondania azokat, amiken már hosszú ideje rágódott. Hiába tanult olyan keményen, rá kellett jönnie, hogy nincsen célja… De a legnagyobb baj nem is az volt, hogy nem volt semmiféle ötlete, mert Robert elég sokoldalú, és könnyen feltalálja magát, a legnagyobb baj inkább az volt, hogy ha még lett is volna valamilyen célkitűzése, akkor sem tudta volna elérni…
Sajnos napjai nagy részét pont ez a fajta sopánkodás tette ki, hogy miképp is lesz majd a jövője. Leginkább az bántotta, hogy az, amit szíve akart, semmiképpen sem érhette volna el…*
– De inkább mesélj te! Te ugye ötödéves vagy?
*Kezét újra belemerítette a szökőkút hűs vizébe.*
– Biztos vannak már terveid, hogy milyen munka tetszene, nem?

Robert

Figyelmesen hallgattam Robertet. Arról a hagyományról, amiről én is hallottam már, de úgy gondoltam, hogy inkább maradok a helyemen. Ki tudja, hogy miféle bajokat szednék össze, miközben a világot járom. Így is elég szerencsétlen vagyok néha, és elég sokszor képes vagyok felborulni még álltó helyemben is. Na meg nem csak nekem, de lehet, hogy másoknak is rossz lenne, ha kimozdulnék az országból. És nem csak ez … engem már attól is ki ráz a hideg, hogy egyáltalán csak úgy elmenjek, és elhagyjam az országot.
Látszott a hugrabugos srácon, hogy neki se tetszik az, ahogy a mugli származású varázsalókat nem mindenki tartja ugyan olyannak, mint bármelyik másik. Sose fogom teljes mértékben megérteni, hogy min is mehetnek keresztül, hiszen lényegében én is aranyvérű családból származok, még ha nem is igazán érdekel másokat. Nagyjából úgy viselkednek rajtam, mint egy szellemmel, egy kóbor lélekkel, aki csak lebeg egyik teremből a másikig. Valahogy… úgy érzem, teljesen keresztül néz rajtam mindenki, vagy ha nem is mindenki, akkor a legtöbb ember. Néha azért örülnék, ha legalább egy kicsit úgy foglalkoznának velem, mint a nem tisztavérű varázslókkal. Akkor legalább tudnám, hogy nem vagyok teljesen felesleges, és valaki foglalkozik velem.
Egyre mélyebben kezdtem belesüllyedni a gondolataimba, de azért még hallottam, ahogy Robert beszél, és valamit fel is fogtam belőle. Épp ennek sikerült visszarántania, hiszen épp egy kérdést szegezett felém.
- Igen, ötödéves vagyok.
Válaszoltam széles mosollyal. Már csak két, rövid évem van… És ez valahogy nyomasztóan hatott rám.
- Hát… még nem nagyon gondolkodtam rajta. Úgy gondoltam, hogy majd a szünetben neki esek néhány katalógusnak, hátha találok köztük valamit, ami érdekel is.
Mondtam kissé bizonytalanul, hiszen lényegében fogalmam se volt még, hogy mihez akarok kezdeni a suli után. Túl sok ötletem volt, és túl kevés dologhoz értettem. Egyszerűen képtelen voltam dönteni, hogy mit is akarok valójában az élettől. Pedig ez egy igen fontos döntés lenne, ami igazából megalapozza majd az egész életemet.
- Igazából... Elég sok ötletem van, ami talán bejönne, ha értenék is hozzá. Eddig a kedvenc, hogy otthon gubbasztok a szobámban, és kilószámra eszem a csokifagyit. Na meg a mugli munka se lenne egy utolsó ötlet, ha esetleg a varázsvilágban nem tudnék elhelyezkedni, ami elég valószínű, tekintve, hogy néha milyen kétbalkezes tudok lenni, minden téren.
Kezdtem el sorolni a lehetőségeimet, talán kissé hadarva. Néha szokásom túl sokat, és túl gyorsan beszélni, amit a beszélgető partnereim általában nem igazán díjaznak.

Afton

*Belegondolt, vajon milyen is lenne mugli munkát végezni. Először is édesapja munkáján gondolkozott el. George Wayne sporttal kereste a kenyerét. Fiatal korában footballozot, habár legnagyobb teljesítménye annyi volt csupán, hogy az angol másodosztály kiesőjelöltjét erősíthette. Igaz, abból is annyi pénz folyt be, hogy jószerével mindent megkaptak, amit csak akartam. Később aztán edző lett belőle, és méltán híres Liverpool másodcsapatát edzhette… Abban az időben Robert is játszott a csapatnál, de akkor még nagyon fiatal volt. Ha most is ilyen munkát szeretne, akkor azt csak is mágia útját kaphatná meg, ugyanis ilyen idős korban már nem nagyon lehet hozzálátni a footballista karrier kiépítéséhez.
Más munkát nem nagyon ismert, legalább is nem tudta, miképp is végzik azt. A tanítás volt a másik, ami gyermekkorában még érintette őt, elvégre 11 éves koráig két iskolát is érintett. Azonban, ahogy végiggondolta a szakmákat, és beleképzelte sajátmagát, nevetésben tört ki. Nem neki való az a világ, de ezt már nagyon rég óta tudta is.*
- Ne haragudj, nem rajtad nevetetek – mondta szinte azonnal, mentegetőzve – csak elképzeltem magamat, amint odakint élek. Nem kaptam valami reális képet, azt gondolhatod…
*Komolyságot erőltetett az arcára, majd pedig ismét Aftonra tekintett. Kíváncsi volt az ő véleményére is. Vajon ő miképp képzeli el az életet a muglik között?*
- És, ha esetleg a varázsvilágban nem találnál állást, amit kétlek – tette hozzá mosolyogva, inkább magának szánva, mintsem a lánynak – akkor mit csinálnál mugliként?
*Fogalma sem volt róla, hogy Afton mi mindent tud a varázstalan világról, hogy egyáltalán tapasztalta már, látott-e belőle valamit is. Sosem beszélt még a lánnyal, nem is hallott róla dolgokat, ezért hát ezt senki sem róhatja fel ellene.
Mindenesetre a Nap tovább perzselte a lenti világot, és Robertnek az az érzése támadt, hogy nem ártana valami árnyékosabb helyre húzódni, ha a szökőkút oszlopai nem képesek elég nagy hűst adni nekik.
Ujjai végét újból belemártotta a kút kék vízébe. A víztükör csillogva utánozta keze alakját, hogy aztán tökéletes mását verje vissza. Aztán ahogy Robert közelebb hajolt, meglátta saját maga tükörképét is, a kócos, fekete hajtincseket, a borostás arcot, a vidám szemeket. Ez mind ő volt…
Aztán kíváncsian visszafordult Aftonhoz, várva a választ az előbbi kérdésére.*

Robert

Megilletődve néztem a nevető Robertre. Nem tudtam, hogy mi vicceset mondhattam. Talán az nevetette meg, hogy boszitanonc létemre muglik között akarok élni? Pedig ez annyira nem is rossz ötlet. Igaz, még változhatnak az elképzeléseim, de egyelőre inkább maradnék ennél a lehetőségnél. Elvégre nem garantálta senki, hogy bárhova is felvesznek…
Amint beszélgetőtársam mentegetőzött, nekem egy hatalmas kő esett le a szívemről. Örültem, hogy végre nem rajtam röhög valaki, mondjuk nem mintha olyan sokan tennék ezt. De akkor is… Furcsa, ha valaki csak úgy, minden ok nélkül el kezd nevetni, és én nem tudom, hogy mit sikerült már megint elrontanom.
- Semmi gond.
Mosolyodtam el, és közben azon gondolkodtam, hogy miért is váltott ki Robertből nevetést az a tény, hogy elképzelte magát mugli munka végzése közben. Bár igaz, az esetek többségében a varázslók és boszik elég ügyetlenül látják el azokat a teendőket, melyeket a muglik mindennap elvégeznek minden mágikus segítség nélkül.
- Hátööö… Azt hiszem, tanárnő szeretnék lenni. Normális, mezei tanárnő, akinek nem kell minden nap átkot feloldani az egyik diákjáról. Ha itt lennék tanár, valószínűleg előbb kerülne szerencsétlen gyerek a Szent Mungóba, mint a tanterembe.
Mondtam halkan kuncogva. Végül is a mugli tanároknak egyszerűbb az életük, hiszen nem kell a diákjaikra szórt átkokkal foglalkozni. Elég csak naponta néhányszor hangosan szólni a gyerekekre, hogy ne rohangáljanak a folyosón, ne nyomják egymás fejét a vécébe, meg hasonlók. Összességében egy boszinak elég vicces lenne ilyen munkát végezni. Valamiért egyszerűbb lenne, mintha a varázsvilágban helyezkednék el.
A nap egyre forróbban sütött, és már lassan úgy éreztem, hogy már az agyvizem is felforrt a forróságnak köszönhetően. Sose kedveltem a meleget, mindig beteg voltam tőle, de most a szökőkút közelében nem igazán éreztem. Valószínűleg a hűsítő víz miatt lehetett.
- Mit szólnál hozzá, ha kicsit árnyékosabb helyre mennénk? Én már kezdek kicsit hőgutát kapni.
Mondtam mosolyogva, s vártam a reakciót.

Afton

*Véleménye szerint nem lehet túl nehéz mugli munkát végezni. Elég egy kis varázslat és a dolgok hirtelenjében felgyorsulnak, könnyebbé válnak. Például a papírmunka. A mugli főnöknek pedig nem is kellene tudnia a turpisságról. Konkrétan örülhet neki, hogy a munkaerő jobb és jobb lesz. Aztán ha gyanússá válik…
Megrázta a fejét. A folytatás már nem Roberthez méltó. Ő sosem bántana egy ártatlan muglit varázslattal. Volt már rá példa, hogy összetűzésbe keveredett párral, de odáig sosem fajultak a dolgok, hogy varázslatra lett volna szükség.
Mindenesetre a mugli világról is meg van a saját véleménye, elvégre 11 évig abban élt, ismeri már többé-kevésbé. Hiába mondják a szentimentális muglivédők, hogy nem szabad bántani őket, hogy alá kell vetni magunkat az akaratuknak, valójában ők is ugyanolyan körmönfontak, mint a varázslók. Ha tehetnék, vissza is élnének hatalmukkal…
Nem arról van szó, hogy Rob hasonló nézeteket vallana, mint a halálfalók. Nem… A fiú mindenképp védelmezné a varázstalanokat, csupán nem szereti, ha átbillennek a hippogriff túlsó oldalára.
Hosszú mélázásából Afton hangja zökkenti ki.
Bizonyára a griffendéles nem tartozik a szerencsésebb emberek közé. Nem ismeri túlzottan, de a beszélgetésükből azt vette ki, hogy a legtöbb dolog összetörhet beszélgetőpartnere kezében.*
- És még is mit tanítanál?
*Kérdezte. Nagyon jól tudta, hogy az elemi iskolák nem adnak elég tudást ahhoz, hogy mugli tantárgyakat lehessen tanítani. Persze Afton boszorkány létére könnyedén hozzájuthatna a megfelelő tudáshoz, Robert még is úgy vélte, hogy a lány rendes úton sajátítaná el mondjuk a matematikát.*
- És akkor előtte elvégeznél egy mugli iskolát is?
*Hét év varázssuli után, furcsa lehet rendes iskolába járni. Mozgó, forgó, szesélyes lépcsők után, egyszerű lépcsőkön sétálgatni… Robertnek azonban leginkább a festmények és a fényképek izgő-mozgó világa hiányozna.
Valóban nagyon meleg volt már. Rob ránézett az órájára. Bő háromnegyed órát töltött Afton társaságában, s közben szépen ropogósra is sült. Azonban a további beszélgetést el kellett utasítania…*
- Sajnálom, de mennem kell. Elrepült az idő, és már… már várnak.
*Ujjait kihúzta a szökőkút hűs vizéből. A forró, nyári napon szinte másodpercek alatt megszáradtak, és a fiú érezni vélte, ahogyan a vízcseppek elpárolognak bőréről.*
- Majd összefutunk biztosan. Jövőre pedig már tisztán fogom látni, hogy milyen is a nagybetűs élet. Ha bármikor beszélgetni vágysz, csak szólj.
*Azzal intett a lánynak, hátat fordított és elindult a kapu felé. Útközben azonban eszébe jutott valami, így hát megfordult.*
- Ja, és ajánlom, hogy sokat énekelj! Ilyen szép, tiszta hangnak kár lenne veszendőbe mennie.
*Rámosolygott Aftonra, aztán eltűnt a kapu mögött.*