Roxfort RPG

Egy kisebb park, ahová menekülhetnek a diákok egy-egy szünet alkalmával. Sűrű bozót övezi a teret, s néhány öreg hárs illetve nyírfa is álldogál ott, melyek beárnyékolják az egyébként sem túl napsütéses területet.

Ez a nap más volt, mint a többi.
Már reggel éreztem, amikor magamhoz tértem s a nap folyamán egyre erősödött bennem a gondolat, de sokáig nem értettem, mi a különbség. Aztán Greg megoldotta ezt a rejtélyt mágiatörténet után: felhivta a figyelmemet arra, hogy a duplaóra kinkeserves percei alatt egyetlen keresetlen megjegyzést sem mormoltam el az orrom alatt sem Raimbourg, sem a tisztelt diáktársak irányába... sőt, mikor a prof feleltetni akart, akkor sem cifráztam: egyszerűen közöltem vele, hogy nem tudok semmit és fapofával végignéztem, ahogy feljegyzi a karómat, hivják errefelé akárhogyan ezt az osztályzatot. Azt is megjegyezte, hogy idén ilyen még nem fordult elő, s ebben is tökéletesen igaza volt.
Ez pedig jó jel.
Az elmúlt időszakban tudatosan, kemény munkával sikerült elérnem, hogy ne érezzek bűntudatot Amanda elvesztése miatt. Elértem, hogy ne magamat hibáztassam... de még csak ne is Vikit, aki ki lett kiáltva bűnbaknak: egyszerűen elismerjem, hogy nem illettünk össze. Ez persze nem volt feltétlenül igaz, de jobb volt ebben a tudatban élni: néha jobb, ha meggyőzöd magad a saját hazugságod igazáról annak érdekében, hogy folytatni tudd az életet. Hát itt pont ez történt. Az igazság el lett felejtve, a szerelem el lett temetve... mindez egy jobb élet reményében. A jelek szerint sikerrel. Már nem fájt, ha megláttam Amandát a folyosón vagy valamelyik órán; már nem öntött el a bűntudat, ha meghallottam a hangját s nem vertem a falba a fejem valahányszor, ha eszembejutott a neve. S most, a jelek szerint, ''gyógyulásom'' új szintre emelkedett: már kezdtem a régi önmagam lenni, visszatérni ahhoz a Damienhez, aki előtte voltam. És ez jó.
A törióra délelőtt volt, most pedig már kora este van: még nem ment le a nap, de már igyekezett a horizont felé, hosszú árnyakat rajzolva a talajra... és még mindig nem ütött be hangulatváltozás, sikerült megtartanom ezt a lelkiállapotot, ami az utóbbi hetek legpozitivabbja volt. Ez volt az oka, hogy most nem a temető vagy az udvar felé vettem az irányt, hanem a nyugati park felé, ami egy letisztult, napfényes tisztásként élt az emlékezetemben... de amint odaértem, kiderült: tévedtem. Vagy a memóriám nem volt a régi, vagy Frics úr járt régen erre a fűnyiróval, de az egész helyet belepte a bozót s már csak foltokban emlékeztetett a bennem élő önmagára. Egy pillanatra megtorpantam, amikor észrevettem a különbségeket, de azután vállat vontam és célba vettem az egyik padot.
Ez a hely is van olyan jó, mint bármely másik.
Menet közben előhúztam a zsebemből egy doboz cigit, de tovább nem jutottam: markomban őrizgettem a pad felé vezető rövid úton. Leültem s csak bámultam magam elé, elgondolkodva. Kell nekem ez? Tényleg szükségem van rá...? Eddig volt értelme: csillapitotta a fájdalmat, elterelte a gondolatokat, tompitotta az agyat... de most, most is kell? Egyáltalán abba tudom hagyni ennyi idő után? Mindig csak a kérdések, azok az átkozott kérdések... de a gyávák nem csinálnak szerencsét.
Egy lendületes mozdulattal visszadugtam a dobozt a zsebembe és próbáltam nem gondolni rá.

A nap már jócskán a horizont szélén táncolt, amikor Laetitia elhagyta a Mardekár házat.
Zaj nélkül, csendesen lépkedett fel a lépcsőkön. A talárja úgy suhant együtt vele, mintha parancsba adták volna, ne merészeljen zajt csapni. Nem rohant, de nem rejtette véka alá, sürgősen el akarja hagyni a pincét.
A narancsszín sugarak egy pillanatra megvilágították az arcát. Hófehér, vad, és elgyötört. A vonások eltűntek amint elhagyta a keskeny sávot. Az arc, amelyet senki nem tudott. Sem azt, hogy a tanév végével egyre feszültebbé vált a helyzete.
Az egyetlen volt. Egyke, akinek azt a sorsot akarják elrendelni, hogy válasszon. Válasszon életre-halálra, és viseljen olyan billogot a karján, melytől irtózik. A folyamatos lelki tusák apró karikákat rajzoltak a szeme alá, eltüntetve a kedvesség legkisebb jeleit is. Nem mintha eddig bármikor is kedves lett volna valakihez, de így, még esélye sem volt.
Azt kívánta bár nyílna meg a föld alatta, vagy szökhetne el oda, ahol senki nem találja meg. Talán beszélnie kellene valakivel. Valaki olyannal, akinek hatalmában áll megtagadni az apjától, ha úgy határoz, hogy nem áll be közéjük. Megrázta a fejét. Soha nem fog megszökni, ahhoz túlságosan messze járt, hogy a gyávákkal tartson, mintsem szembenézzen a jövővel.
Késő volt már. Amit a legjobban szeretett volna, azt tagadták meg tőle, tagadta meg saját magától. Egy lenni a sok közül. Egy, akinek a vizsgákon kívül semmi dolga nem akadt az ódon falak között. Egy, aki ugyanúgy lehetne társaságban, ahogy a többiek.
De nem volt szabadott. Maga választotta meg a sorsát. Az öt év alatt bőven lett volna esélye valaki másnak lenni, de nem tette. És miért? Mert nem akarta. Mert valami „genetikai hiba” során úgy gondolta Ő más. Jobb a többieknél. Elnézte, ahogy néhányan csatlósokkal járnak. Nem. Arra nem volt szüksége soha, hogy imádják. Aki úgy jött hozzá, megkapta, ami járt.
Meglökte az ajtót, és az hangos csattanással zárult be mögötte. Nem fordult meg időben, hogy elkapja, és óvatosan visszacsukja.
Menekült, szinte repült a pázsiton. Tudta jól, minél hamarabb távol kerül a diákoktól, annál jobb lesz. Szaporán szedte a levegőt. A szeme szúrni kezdett, majd homályba burkolózott. Megtorpant, és az égre nézett. A látása pillanatok múltán, de kitisztult. Soha nem fog sírni.
Felszegte a fejét, és átrajzolta az arcát. Nem véletlenül került oda, ahová. A süveg nem tévedhetett. Lassan indult tovább, megfontolva minden egyes mozdulatot. Minden elnyúlt a szabadban, még az Ő törékeny alakja is a naplementében. Soha nem gondolt arra, hogy háború lesz valaha, és ilyen helyzetbe kerül.
Aranyvérű volt, nem sokat kellett nevelni, hogy értse, és érezze a különbségeket. Méltóságos, csendes, de kimért. Az egyetlen, amit tanítottak is valaha. Hozzáadva az összes tulajdonságát, nem csoda, hogy oda került, ahová. Szerette a házát. Ha egyedül akart lenni, mindig volt rá esélye. De most nem volt neki elég a pincehelység, sem akkor, amikor az éjszakát inkább a szabadban tölti. Ha volt valami, amiért örült a nyárnak, az a kellemes, hűvös éjszakák voltak.
Karba fonta kezeit, és a nyugati park felé fordult. Ideális a környezetével arra, hogy eltűnhessen.
Ideális lenne, ha valaki nem üldögélne azon a padon, amire gondolt, még mielőtt ide indult. Elnyomta a feltörő indulatot, hogy megkérdezze az ismeretlent, nem óhajtana e másol üldögélni, amikor megpillantotta az elsüllyedő cigisdobozt.
- Te dohányzol?- szólalt meg hirtelen. Még köszönni is elfelejtett, annyira meglepődött. Amikor az esze utolérte az agyát, megbotránkozott magán. Ha volt valami, ami még került fel a nem szeretem – listájára az a hülye helyzetek voltak. Ez pedig erősen azok közé tartozott…

A park néma volt s üres... de ez az áldott-átkozott állapot csak néhány pillanatig tartott, mikoris a csendet egy hang, egy kérdés törte meg, s annak tulajdonosa jelenlétével elűzte a magányt is. Egy pillanatra lehunytam a szemem: azon gondolkodtam, hogy ennek most örülnöm kéne, avagy sem. Az egyedüllét nem tett jót nekem... de még mindig lehetett jobb, mint egy negativ társaság. A kérdésből itélve az illető nem ismert, de még csak nem is hallott rólam: ez azért meglepő, valljuk be őszintén. De ez még nem jelentett rosszat... sőt.
Csak ezután forditottam a beszélő felé a fejemet. A nap még nem tűnt el teljesen a horizont alatt, igy az érkező külseje tisztán látható volt, noha a kilétét ettől még homály fedte: sápadt arc; hosszú, barna fürtök; vékony, törékeny alak… a felületes szemlélő igy irta volna le a lány külsejét, de a figyelmesebb mást is látott. Karikás, kissé mélyen ülő szemek, szoborszerű vonások: a fáradtság, esetleg valami lelki trauma jelei… bár az előbbi a valószinű. Babonás népség volt a varázsló, de ritkán érték őket olyan atrocitások, amik ennyire mélyre vájták volna magukat a szivekbe, főleg diákkorban. Ilyen lehetett mondjuk a küszöbön álló háború… de a vizsgák fenyegetése sokkal-sokkal valósabban nehezedett az ifjúság vállán, azzal pedig kényszeresen együtt járt a tankönyvek megrohamozása, ami egyenes út a fáradtság felé. Nem vethettem el a lelki traumát, de egész egyszerűen a másik variáció sokkal kézenfekvőbbnek tűnt. Ismét végigmértem, s kifejezetten vonzónak találtam… addig a pillanatig, ameddig észre nem vettem a mellkasán diszelgő kigyót. Persze… attól, hogy mardekáros, még ember is lehet… csak éppen ennek kicsi az esélye.
- Most éppen nem. – feleltem végül egy félmosoly kiséretében, majd pár pillanatnyi szünet után hozzátettem – De igen, elég gyakran előfordul. - A fenébe is, ma jó kedvem van és senkinek nem fogom hagyni, hogy elrontsa. Egyébként is… már régen szerettem volna megtudni, hogy milyen a vérmánia túloldalán lenni: innen nézve semmi értelme nem volt az egésznek, Viki pedig… nos, ő inkább volt egy divatmajom, amikor még beszélőviszonyban voltunk: kiderült, hogy Mirol, innentől Ő utált mindent, ami nem zöld vagy arany… csak éppen nem tudta megmagyarázni, hogy miért teszi ezt. Valaki már igazán megtehetné… és talán ez a lány lehet az a valaki. Annyira beszűkült aranyvérű nem lehet: erre a következtetésre könnyedén eljutottam. Ha az lenne, akkor biztosan nem szólitott volna meg: habár a házamat nem tükrözte öltözékem, de az egyszerű, fekete pulóver, nadrág és bakancs egyszerre kiáltotta világgá, hogy mugli-gyártmány. Szóval… az esélyek egálban álltak, legalábbis a jelek szerint.
Tekintetemet ismét az arcára szegeztem, megpróbáltam belátni a maszk alá… sikertelenül, legalábbis egyenlőre. A túl merev, már-már szoborszerű arcvonások semmit nem árultak el… azon kívül, hogy valamit rejtegetnek, de ez már önmagában is eleget jelentett. Ehhez még hozzávesszük a karikás szemeket, a magány keresését (elvégre mi másért jött volna ide?) és rájöhetünk, hogy valami igencsak nyomja a lelkét. Még mindig tartom, hogy a vizsgadrukk a legvalószinűbb ok, de… azoknak az embereknek, akiknek semmi más gondjuk nincs az életben, az is elég nagy trauma lehet. Egy szó mint száz: úgy tűnt, mint akinek jól esne egy beszélgetés, néhány kedves szó.
Ezzel elérkeztünk egy újabb problémához. Én és egy mardekáros? Nem volna teljesen példátlan a dolog, de…  az előitéleteimen eddig csak ritkán sikerült felülemelkedtem. Sőt, ami azt illeti: eddig talán összesen egyszer volt ilyen.
- Gyere, ülj le – tettem hozzá barátságosan, kezemmel magam mellé intve. Tudat alatt talán a saját, pozitiv gondolataimat próbáltam kivetiteni rá… de lehet, hogy ez csak kifogás, és valójában tényleg próbáltam megértően viselkedni egy mardekárossal, akin látszott, hogy jól esne neki némi kedvesség…?
Heh.
Akármelyik is a válasz, Damien Pulse már nem az az ember, aki korábban volt… és csak az idő a megmondhatója, hogy mivé lesz ezután.

Csak egyszer tudná befogni a száját. Egyetlenegyszer.
Legszívesebben hátba veregette volna magát. „Igen Laetitia, megcsináltad. Gratulálok.” Visszanyelte a fintorát, a keserű megjegyzést, és még azt is sikerült megállnia, hogy ne forgassa a szemeit. Még.
Oldalra került az üldögélőhöz, így látta, amint a fiú lehunyja a szemeit. A talárja zsebében idegesen dobolt az ujjaival. Talán… azon gondolkozik, hogy elküldje a francba, amiért kíváncsiskodott? Finoman megrántotta a vállát. Na és akkor mi van?
Az üldögélő kinyitotta a szemét, mielőtt megszólalt volna, és alaposan végigmérte a lányt. Laetitia megborzongott, amikor annak szemeibe nézett, és meglátta benne saját magát.
A hófehér arc, éles kontrasztot képezett a hajszínével. A fiú pillantása végigjárta a szeme körüli karikákat, végül megtorpant a címeren. Ez volt az a perc, amikor elhúzta a száját. Nem bírta, és talán nem is akarta meghazudtolni önmagát. A Mardekárba tartozott. Sokaknak sokfélét jelentett a kígyó. Volt, aki félt Tőlük, aki megvetette Őket, és igen kevesen, akik a házra semmilyen tekintettel nem voltak, egész egyszerűen hülyeségnek tartották ezt az egészet. Addig, amelyikük véletlenül nem a rossz emberbe botlott. Mert nem mindegyik zöldike volt egy agresszív, beképzelt majom, még akkor sem, ha annak mutatta magát. Kivételek mindig akadtak. A naivaknak talán ez volt a szerencséje.
Mindent összevetve, a másiknak nem hagyta el ajkait egyetlen becsmérlőszó sem, így várt. Várt arra, hogy végre történjen valami…
A kedves szavak taglózóan hatottak rá. Már annyiszor megszokta a hideg, bunkó, tárgyilagos szóváltásokat, hogy kis híján elnyílt a szája is, de még idejében megakadályozta a mozdulatot. Nyilván nem ismerik, ami a továbbiakat tekintve, kétféleképp sülhetett el. Emellett nem tudta, hogy akart-e beszélgetni, és nem lenne jobb, ha inkább elköszön, sarkon fordul, és eltűnik arra amerről jött?
Valami azonban azt sugallta, nem feltétlenül jobb elfutni. Vágyott egy beszélgetőpartnerre, és Merlin az útjába dobta. Ha csak nem épp egy jót akar röhögni rajta.
- Á, értem. –motyogta halkan. – Mindenkinek van valami rossz szokása, még akkor is, ha letagadja. – tette hozzá. – A szavai majdhogynem a baráti hangnemet ütötték meg. De csak majdnem. Ott volt az a hajszál vékonyka csík, ami abban rejlett, hogy ki mit hozott magával, jelen esetben neki milyen volt a neveltetése.
A tekintete megállapodott a bakancson, és finoman megemelkedett a szemöldöke. Nem látta rajta semmi jelét annak, hogy nem a mugli világból származik. Aranyvérű lévén, most kellett volna közönyösen elsétálnia, de nem volt képes rá. Otthon soha nem hallott mást, csak azt, hogy barátokat mindig a megfelelő társaságból válasszon. Elképzelte az anyját, ha most látná, és kis híján elmosolyodott.
A pillantásuk az ismeretlennel összekapcsolódott, ám Laetitia elrántotta a fejét.
Nem engedheti meg magának, hogy közel engedjen bárkit is. Ha rosszul választ, fájni fog, és ha valamit el akart kerülni, az a fájdalom megtapasztalása volt. Érezte, ahogy a fiú szemei végigpásztázzák az arcát, de gondosan kerülte a szemkontaktust.
Biztos volt benne, hogy csak azért vizsgálgatják gondosan az arcát, mert azt próbálta kikövetkeztetni, mitől ilyen nyúzott. Mostanság mindenki ezt csinálta vele. Mintha nem tudnák, nagyjából mi baja lehet.
Újabb pont került fel a listára a maradás ellen. Ki tudja, hogy az Ő családját nem károsította-e meg az apja? Bár akkor valószínű tudná, ki áll mellette. Legalábbis elméletben.
„- Gyere, ülj le”
Megtántorodott. A fejét felkapta, és a másik tekintete után kutatott. Azon filozofált, hogy ezt most tényleg hallotta, vagy hallucinált? Neki felkínáltak egy helyet, egy padon, egy másik személy? A kép sehogy sem akart összeállni, ám a fiú intése egyértelmű volt. Nem képzelődött. Tényleg maga mellé invitálta. Egy mardekárost.
Néhány pillanatig egy helyben toporzékolt. Menni akart. A feje felett csak úgy visítottak a vészjelzők, de mielőtt ezt megtehette volna, a teste különvált az agyától, és tett egy bizonytalan lépést előre. Oldalra fordult, és egy sóhaj kíséretében leült a pad szélére.
- Rendben. – szűrte a fogai között. A haját kisimította az arcából, és kíváncsian meredt a másikra. Most arra vár, hogy panaszkodni kezdjen? Körbenézett, és elfintorodott. – Frics Úr erre is járhatna néha, ráférne a parkra egy kis igazítás…

A lány szemmel láthatóan elhúzta a száját, miközben méregettem. Talán zavarta volna...? Pedig hozzá lehetne szokva, hiszen szemrevaló jelenség. Lenne benne valami, mármint a személyiségében, ami óva inti a férfiszemeket attól, hogy hosszabban vizsgálódjanak, hogy meglóduljon a fantáziájuk? Nem lenne kizárt. A cimer sugallhat valamit... de lehet, hogy nem jelent semmit. Lehet, hogy a beszűkült látókörű aranybagázsban is akad még olyan, aki nem annyira pökhendi és beképzelt. Talán van még csoda a világon, még ha kevéssé valószinű is... de a lényeg sosem az elvek és az ideálok, sokkal inkább a személyek. Sokakhoz hasonlóan a beskatulyázás gyakori eljárás volt nálam, de nem most, nem ebben az esetben. Ma jó kedvem volt.
Megérzésem beigazolódni látszott, amikor közömbös, de talán inkább a kedves felé hajló hangnemben válaszolt. Végigfutott rajtam a gondolat: igazából mire számitottam? Egy átokra a szemem közé, arra mindenképpen; arra, hogy sarkon fordul és szó nélkül megpattan… esetleg megteszi ugyanezt néhány becsmérlő szó kiséretében. Ezek voltak az itteni viselkedési szabványok, legalábbis ami a zöldeket illeti, ezért ért meglepetésként a végkifejlet, még úgy is, hogy az ösztöneim valami ilyesmit súgtak. Most pedig azt mondják: ez a lehető legpozitivabb megnyilvánulás. Ennél többre ne számits.
Hát, majd meglátjuk.
Végigmért, ahogy korábban én őt, s nem lehetett nem észrevenni, ahogy megakad a szeme a bakancsomon. Sőt, mintha enyhén megemelkedett volna a szemöldöke… talán megbotránkoztatta volna valami? Esetleg valami oda nem illőt talált rajta? Vetettem egy oldalpillantás a lábbelim felé, de semmi különöset nem tapasztaltam: nem volt ugyan makulátlan s egy kicsit meg is kopott már az évek során, de semmi olyasmi nem volt rajta, ami kiverhette volna nála a biztositékot… csak a származása. Hát igen, az valami olyasmi, amit ha próbáltam sem tudtam volna elrejteni… persze nem is próbáltam, hiszen sosem tagadtam a származásomat, sőt, büszke voltam rá. Elvégre mi voltunk a varázsvilág nagy rejtélye, rengeteg kutatás tárgya. Hogyan tesz szert varázserőre valaki, akinek a felmenői között nincsenek mágusok? MI a titok nyitja? Ez az, amit nem tudott senki, miközben az aranyvérű csemeték egyszerűen megöröklik. Napuff, nincs benne semmi extra.
Egy pillanatra egymás szemébe néztünk, de a lány megszakitotta a kontaktust: elforditotta a fejét. Újabb rejtély. Vajon miért nem néz a szemembe? Nem mer? Vagy más oka van rá…? Vajon mi? Úgy döntöttem nem fogok ezen agyalni, sok ez igy estére. Előbb vagy utóbb ki fog derülni… vagy nem, de akár igy, akár úgy, fölösleges törni rajta a fejem.
Hátralépett, amikor hellyel kináltam… sőt, inkább megtántorodott. Az izmaim megfeszültek, készen arra, hogy felpattanjak és elkapjam, ha elvesziteni az egyensúlyát, de erre nem került sor… s fel kellett tennem magamnak a kérdést: vajon túlreagáltam?  Könnyen lehet, van egy ilyen rossz szokásom… és hiába pörgetem újra magamban az eseményeket, nem tudok rájönni, hogy igazam volt-e, avagy sem. Megkérdezni pedig… egyféleképpen lehetett volna, de az idő addigra már elszaladt, ő pedig válaszolt a kérdésemre s letelepedett mellém, mégha kicsit… kelletlenül is.  Valószinűleg igy érezhetett, de ez nem is meglepő… vagy talán mégis? Miért kell kényelmetlenül éreznie magát egy másik ember társaságában? Csak azért, mert muglik a szüleim? Már megint ez a hülyeség, pedig ez lehet a háttérben… gondolom ha most meglátná valamelyik vérmániás idióta, akkor számos élcelődő kifejezés célkeresztjébe kerülhet. S… mégis leült mellém, mégis ittmaradt.
Talán tényleg más.
Teltek a pillanatok, miközben azon morfondiroztam, mit is kéne mondanom. Soha nem voltam a szavak embere, gyakran a legegyszerűbb mondatok is nehézkesen vánszorogtak elő… kivéve persze ha sértegetni kellett valakit: azzal soha nem volt semmi probléma. De azért néha mást is kellett mondani… például most. Végül elszántam magam a dologra, de elkéstem: ő kezdett el beszélni. Méghozzá Fricsről. Illetve… Frics Úrról. Ezzel tényleg sikerült meglepnie. A mardekárosok mióta tisztelik Fricset? Köztudott volt már egy ideje, hogy az öreg kvibli… márpedig egy olyan embernek, aki elborultan vérmániás, még a nevén sem szabadna neveznie.
Talán ő nem az. De ez csak találgatás, természetesen… majd koppanok egy jót a végén, ahogy mindig.
- No igen… - feleltem egy kicsit bizonytalanul. Meglepett a témaválasztás… de igyekeztem összeszedni magam. – Nem mintha az öreg túl sok mindent csinálna a folyamatos károgáson és zsörtölődésen kívül, de talán ha erre járna egyszer, még ő sem tudna bűntudat nélkül továbbmenni, akkora itt a susnyás. – felnéztem az egyre sötétedő égboltra. Az alkonyat már a végét járta, hamarosan nem marad más fényforrás, csak a csillagok.
- Miért jöttél ki? – tettem fel a kérdést, aztán a következő pillanatban rájöttem, hogy ez igy túl indiszkrét és egy kicsit barátságtalan, ezért próbáltam menteni a menthetőt, elvenni a szavak élét. – Mármint úgy értem, kevesen járnak ide, főleg nem ilyen későn… sikerült meglepned, igazán nem számitottam senkire. – Remek, már megint sikerült zavarba hoznom saját magamat: ebben elég tehetséges vagyok…

Újabb öngólt lőtt. Sőt, úgy festett, a sorozatnak még koránt sincs vége.
Úgy látszott, az agya mostanság meglehetősen önálló életet élt a testétől. Vagy meghibbant, vagy valami egészen más okozza azt, hogy ennyire irracionálisan viselkedik? Bármi is volt az oka, csendben füstölgött magában. Nem szerette, ha valami úgy művelt, hogy nem sikerül rá magyarázatot adnia. Nem szerette? Inkább utálta. Főleg, hogy ez volt az első eset. Már akkor sarkon kellett volna fordulnia, amikor meglátta, hogy nincs egyedül. Mégis mire volt jó, hogy beszélgetést kezdeményezett?
Csak magát áltatja azzal, hogy lehetnek valaha is barátai. Ez a fiú is, csak idő kérdése, hogy rájöjjön, kivel elegyedett szóba, aztán úgy fog menekülni a közeléből, mintha puskából lőtték volna ki. Igazából még meg sem lepődne. Az ilyesféle meglepetéseken már réges-rég túl volt.
Kelletlenül ült le a padra. Bosszús volt, leginkább magára, de valahol mélyen a másikra is. Miért invitálja maga mellé? Miért nem sértegeti, hogy aranyvérű, és mégis egy mugli születésűvel tölti az idejét? Miért?... Talán fél Tőle? Attól tart, hogy egyetlen rossz szó, és leátkozza a padról?
 Egy röpke pillanatra elmorfondírozott rajta, mi történne, ha végre megjönne a józan esze, és azt tenné, ami helyes. Valószínűleg megbüntetnék. Sőt. Biztos, hogy nem úszná meg. De miért akarná bántani?
A fiú kedves volt vele. Olyan kedves, mennyire szinte soha az elmúlt éveiben. Egy kezén meg tudná számolni, hányszor kínálták már hellyel. De… Lesütötte a szemét, és a környezetet kezdte el tanulmányozni. Ahogy az pedig lenni szokott, kimondta az első dolgot, ami az eszébe jutott.
A bizonytalan hangú válaszra felpillantott. Nem értette mit követett el. Hiszen csak egy egyszerű megjegyzést tett a park állapotára.
Végigpörgette magában az összes szót, amit ezzel kapcsolatban kimondott, de nem lelte a hibát, hacsaknem az „Úr” jelzővel botránkoztatta meg a mellette ülőt. Az viszont teljességgel furcsa lenne. Egy mardekárost képes hellyel kínálni, de Fricset ugyanúgy lenézi, sőt jobban, mint Ő maga?
A történetnek még nem volt vége. Figyelmesen hallgatta, és a végére majdnem elmosolyodott. De csak majdnem. A szája széle már felfelé vándorolt, amikor még idejében megakadályozta a mozdulatot, és megkeményítette az arcvonásait. A szoborszerű maszk visszahúzódott a helyére.
- Talán nem. De ha mégis, biztos elszidna mindent, mire végezne vele. –bólintott habozva. Követte a másik tekintetét, ahogy az égre nézett, és felsóhajtott.
Alkonyodik. Már megint közel jár a szabályszegéshez, ha nem sétál be a kastélyba hamarosan. Nem mintha nagyon zavarta volna az a pár pont, amit elvesznek Tőlük. Annyi minden mással kellett most foglalkoznia, hogy kisebb gondja is nagyobb volt annál.
Egykének lenni olyan időben, amikor a Nagyúr folyamatosan bővíti híveinek számát, nem kellemes, és biztonságos tény. Főleg nem úgy, hogy eszébe sem jutott, hogy első szóra igent, mondana, mi több, boldogan vállalná a feladatot, meg azt az undorító Sötét Jegyet a karjára. Még nem volt lejátszott meccs, hiszen hol jobban, hol kevésbé küzdött a lehetséges sorsa ellen. Néhanapján arra gondolt, hogy talán egyszerűbb lenne, ha Ő maga ajánlaná fel a szolgálatait.
Pontosan ezért volt veszélyes mindkettejük számára, hogy egy padon ülnek, és beszélgetnek, vagy legalábbis próbálkoznak. Mi van, ha azt a feladatot kapja, hogy ölje meg a fiút? Nem tudhatja, miben van benne, és miben nem. Lehet, hogy ez csak egy álca a részéről és igazából teljesen más, amint amilyennek mutatja magát.
Elméletére a következő percben kapott cáfolatot. Ha ez ugyan annak számított.
Lehajtotta a fejét, és gondosan kerülte a fiú tekintetét. Érezte, hogy süt belőle a fájdalom. Nem akarta, hogy meglássa. A leengedett haja jótékonyan hullt előre, és takarta el szinte az egész arcát.
Vett egy mély lélegzetet, majd még egyet, hogy megnyugodjon.
- Meglepnem? Nekem?- kérdezett vissza halkan. – Te vagy az első, akit errefelé látok az utóbbi időben. – folytatta, aztán rögtön meg is bánta. Újabb hiba, elárulta magát, hogy nem ez az első alkalom, hogy ide jött.
- Későn… - emelte meg a fejét. – Ilyenkor születnek a legjobb ötletek. Nincs senki, aki megakadályozzon a gondolkozásban. Senki, aki nem hagy tanulni, vagy álmodozni. Senki, aki egy pillanatra is képtelen befogni a száját. Csak Te vagy, és a Csend.– az utolsó mondatnál a haja megint előrehullott. Két ujjal a füle mögé simította, és az égre emelte a pilláit.
- Gondolom te dohányozni? – kérdezett vissza könnyedén. Az iménti fájdalmának nyoma sem volt. Ha már Merlin így akarta, hogy találkozzanak, viselje a következményeit. Vagy ha Ő nem, hát akkor Laetitia, amikor eljön az idő, és választania kell majd.

Sok olyan hely van az iskolában ahol Jason megtalálható, a szünetekben vagy éppen a délutáni tanulás után. Ilyen a nyugati park is, amely sok más embernek is nyugalmat, szórakozást és a napi vidámságot adja.
A fiú és néhány barátja, rögtön fel is tűnnek a park szélén, nem nehéz felismerni a fiút, hiszen hatalmas bozontos haja, nem mindennapos Roxfortban sem. Ahogy haladnak a fűzfa töve felé, sokat ugratják egymást, s néha Jason egy-egy szaltóval vagy hasonló mozdulatokkal szórakoztatja a többieket, fényezi magát a lányok előtt. Mikor aztán odaérnek a fához, mind lehuppannak az aljába, s nevetgélve beszélgetni kezdenek.
Jason néha beszél a többieknek Japánul és Koreaiul is, hiszen mind a két nyelvet elég jól beszél, akik ilyenkor csodálva figyelik, őt. A következő pillanatban egy másik fiúra figyel a banda, aki németül mondta a magáét, majd egy lány spanyolul, sőt valaki még finnül is egész jól beszélt. Igazi multi-kulti az egész, mondhatni. A sok nemzetiségtől eredeztethető banda nyilván ezen összekötő kapocsnál fogva is sokkal összetartóbb.
Roxfortban a diákokat nagyon sok minden kötheti össze: azonos származás, lakóhely, érdeklődés, vagyoni helyzet. Őket az, hogy mindenkinek a felmenői között vannak külföldről betelepülők.
Végül aztán különböző dolgokat mutatnak be egymásnak, az egyik lány labdákkal zsonglőrködött, amíg Jason kézen állt, s egy fiú közben a fa egyik ágáról lógva ugrált. No igen, roppant színes kis bandáról van szó, az őket szemlélő egyből észreveheti, hogy nekik nem tart sokáig feltalálni magukat, ha éppen unatkoznának.
Egy jó óra múlva a kis csapat tagjai elkezdtek elszállingózni, végül az utolsó ember is elköszönt Jaosntől, aki még ott maradt kicsit, hogy kipihenje a nap fáradalmait, ám most csupán egy lapot vett elő s rajzolgatni kezdett. Nem volt egy Picasso, de a fákat és néhány állatot egész jól tudott ábrázolni.
A nap ugyan nem hatolt át a fa lombján, de annyi fényt adott, hogy az arra járó észrevegye a fiút, aki olykor feltekintett, hogy megszemlélje, kik, s merre mennek a parkon keresztül.

Ma jó kedve volt. Határozottan. De megint nem akart a Hugrabug toronyban maradni, és hallgatni a sok értelmetlen fecsegést Voldemortról, és a többiről. Majd ha itt lesz az ideje, akkor foglalkozik vele. De addig minek? Csak lelombozza a kedélyét. Úgy döntött sétálni megy. Múltkor a mólóhoz ment. Na igen. Az jól sikerült. Most a nyugati park felé vette az irányt. Itt is mindig sokan tartózkodtak. Látott is egy kisebb csapatot elvonulni. Vidáman nevetgéltek. Az ő jó kedvük tovább fokozta az övét is. Ezt nevezik talán sugárzásnak? Lehet.
Lépdelt tovább, és egy srácot vett észre az egyik fa tövében. Valamit rajzolt. Nem akarta megzavarni a kis ténykedésében, de felkeltette a figyelmét a nem mindennapi külseje. És a haja nagyon tetszett neki. Nem sűrűn látott ilyet, főleg nem a Roxfortban. Mindig is csípte az olyan embereket, akik kitűnnek az átlagból. Akik mellett nem lehet csak úgy elsétálni. És emellett a srác mellett, most ő se tudott.
Közelebb ment hozzá, most nem nagyon érdekelte hogy esetleg megzavarja valamiben.
- Szia! Bocs a zavarásért, de ilyen hajat még sosem láttam! Ez jó hülye duma mi? Viszont így igaz! Egyébként én CJ vagyok. És te?

Szemmel láthatóan feszült volt, de nem értettem az okát. Saját értékrendem szerint nem mondtam semmi olyat, ami okot adott volna rá… aztán kitudja, végülis az aranyvérűek egészen máshogy gondolkodnak. Lehet, hogy elhagyta valami olyan a számat, aminek nem kellett volna… de hiába pörgettem végig magamban újra meg újra a szavaimat, egyszerűen nem tudtam rájönni mi lehetett az. Lehet, hogy nem is a szavaim feszélyezték, hanem a személyem? Igen, ez már reálisabb ok lehet, hiszen a társadalmi különbségek meg  a többi maszlag, ami az Ő fajtájának fontos… viszont mégis ittvan: leült, beszélgetünk… legalábbis megpróbáljuk, még ha pillanatnyilag nem is zajlik zökkenőmentesen a dolog. És nem is fog, ameddig nem oldódik fel legalább egy icipicit. Magától nem fogja megtenni, tehát nekem kell próbálkozni… de a siker az erősen kétséges, ismerve a saját képességeimet és akkor még enyhén fogalmaztam.
Vagy talán mégsem? Vagy nyiltan, vagy csak burkoltan a szemem sarkából, de folyamatosan rajta tartottam a szemem s a figyelmemet nem kerülte el az az árulkodó ajakrándulás, az a majdnem-mosoly, ami a szavaimat követte… de végül eltűnt, visszatért a maszk, a pókerarc s ezzel ugyanott tartottunk, mint előtte. Érdekes. Vajon miért akarja fenntartani az érzelemmentesség álcáját? Számos lehetőség van, de vajon melyik a valós? Egy régi csalódás miatt nem akar megnyilni? Vagy a szülei nevelték bele, esetleg most is a származásbeli különbségek alkotják a képzeletbeli falat? Vagy valami egészen más oka van, valami olyasmi, amit elképzelni sem tudok? Kérdések, kérdések tömkelege… de igazából nem is számitott, hogy melyik varriáció a helyes. A lényeg a fal létezése volt… és az, hogy valahogy le kell romboljam.
- Hát persze… Frics már csak ilyen. Ha megtiltanák neki a káromkodást, az olyan lenne, mintha a levegőt vennék el előle. Máshoz nem is ért, csak a morgolódáshoz… meg a fenyegetőzéshez. – feleltem. Egy pillanatnyi habozás után folytattam, megpróbálva a tisztelt gondnok nyekergését utánozni. – Hálásak lehettek az igazgató úrnak, mert olyan lágy szive van… Büntetőmunka, persze, nem ér az semmit: ha fellógatnálak a lábujjatoknál fogva és megkorbácsolnálak titeket, akkor kétszer meggondolnátok a következő csinytevéseteket, úgy bizony… – a produkció nem volt tökéletes, sőt… de ezt majd a hallgatóság eldönti. Próbáltam egy kicsit gúnyosra venni a figurát, kiemelni a nagyon jellemző részeket, utánozni az öreg megszállott arckifejezését: nem titkolt szándékom volt előcsalogatni azt a mosolyt, ami ott bujkált valahol a mélyben, a maszk alatt.
Egy darabig együtt szemléltük az alkonyuló égboltot, de kérdésem nyomán lehajtotta a fejét, mintha zavarba hoztam volna vele. Na igen, én is megéreztem, hogy ezzel átlépek egy bizonyos határt, de jó szokásomhoz hiven későn, a kimondása után… és ekkor már szabadkozhattam, hogy valójában nem úgy gondoltam meg akármi, ezt én sem hittem volna el senkinek. Arca eltűnt a szemem elől, a hajzuhatag maga alá temette, a pillanatok pedig csak teltek, miközben azon gondolkoztam, hogy most vajon mi legyen. Ha már megbántottam, akkor valahogy bocsánatot kéne kérnem, nemdebár? A kérdés már csak azt, hogy ezt hogyan tegyem meg: ebben sosem voltam túl jó, egyszerűen hiányzott a génjeimből ez a fajta művészet. De aztán a helyzet megoldotta önmagát: nem rohant el, nem orditotta le a fejemet… csak szimplán válaszolt.
- Akkor meglepő, hogy korábban nem találkozunk – vetettem közbe, de aztán inkább csöndben hallgattam a monológját és… igazából felsorolta ugyanazokat a dolgokat, amik miatt én is kedveltem ezt a helyet, meg még néhány másikat. Csend, magány, gondolkodni, kiszabadulni a nyüzsgésből… ez mind olyasmi volt, amik engem is vezéreltek.
- Mi? – zökkentem ki a gondolataim közül a kérdése nyomán s eltartott pár pillanatig, mire felfogtam a dolgot. Hát na, hajlamos voltam elbambulni. – Ja nem, legalábbis nem csak. Az épületen belül is vannak bőven olyan helyek, ahol nyugodtan bagózhatok… és a tanárok igazából már letettek róla, hogy ezt ki tudják nevelni belőlem, akárhány büntetőmunkát is sóznak rám. A cigi is olyan, mint… mint mondjuk a wc. Ha kell, akkor kell és túl sokáig nem tudod visszatartani. – egy kis szünetet tartottam, elgondolkozva. – Inkább azért járok ki, mint te. Kiszabadulni a világból… felbecsülhetetlen érték egy olyan helyen, ahol még a képek is feleselnek egymással a falakon. Csak feküdni és bámulni a csillagos eget… mondhatni ez az egyetlen örömöm az életben.

Egy lány lép Jason mellé, s egy elég érdekes kérdéssel kezdi, ám a fiú nem lepődik meg, hiszen már sokan találták meg hasonló észrevételekkel. Jason arcára mosoly szökik, majd lassan feltápászkodik a földről, hogy illő módon üdvözölje CJ-t.
A nagy mosoly közben sem tűnik el arcáról. Majd lassan kinyújtja kezeit, s csak utána kezd bele mondandójába.

- Hello CJ! Jason vagyok, Jason Aikawa. Ha van kedved nyugodtan ülj le ide mellém. – kezdetben a hajára tett számára kedves megjegyzésre nem reagál. – Ó igen, hát a hajam nem mindennapi, abszolút nem volt amúgy hülye kérdés. Sőt, örülök, hogy te kérdezel, sokan még kérdezni sem hajlandóak, hanem csupán csak újjal mutogatnak rám, hogy hú, nézd, és szerintük még feltűnési viszketegségem is van, meg voodoo mágus és idióta is vagyok. Pedig egyik sem, ezek csak a rossz nyelvek szerint léteznek. Egyszerűen csak megfogadtam, hogy így lesz és kész. -

Fejezi be végül Jason, majd ismét visszaül, a fa tövébe s közben jelez a lánynak, hogy nyugodtan üljön le mellé. Maga mellé teszi a rajzát és a ceruzát, majd a barna íriszek fürkészni kezdik a lány tekintetét, s várja, hogy miként reagál az elhangzottakra.

Jason


A fiú jobban reagált mint várta. Ezért sokan elküldték volna a fenébe. Egyesek egyáltalán nem voltak rá büszkék, ha volt rajtuk valami különleges a külvilág számára. De szemmel láthatólag Jason az volt, hisz mosolygott és nem kezdett kiabálni.

- Üdv Jason - mondta mosolyogva - Voodoo mágus? És feltűnési viszketegség - nevett fel - Hát ez jó. Néha meglepődöm hogy az emberek mennyire kreatívak tudnak lenni amikor szekálni kell valakit. Persze, a saját unalmas létükről nem eshet egyetlen szó sem, mert akkor összedől a világ. Egyébként sejtettem hogy hülyeség az ilyen pletyka. Csak a hülyék találnak ki ilyeneket. De az jó, hogy nem foglalkozol vele. Ez csak még jobban sérti őket.

Elfogadja az ajánlatot, és letelepszik Jason mellé a fa tövébe. Körbenéz a parkon maguk körül. Még mindig elég sokan lézengtek erre. De nem meglepő, hisz nagyon jó idő van. Minek szenvedne az ember a kastélyban ha a szabad ég alatt is lehet?

- Egyébként, mit csinálsz itt kinn egyedül? - nézett rá kérdőn

Szerette az alkonyatot. Az az időpont volt, amikor lassanként kezdett minden zsúfolt hely kiürülni, és elhagyatottá válni. Mintha a sok locsogó lény egyszerre elfáradt volna, vagy jobb híján új helyet kereshettek a sötétség elől menekülve.
Az éj leple számára nem volt misztikus. Nem félt, ahogy a lányok nagy része tette. Nem menekült, sőt. Elébe ment. Felhasználta a maga céljaira, ha épp el akart szabadulni. Könnyű volt. Könnyebb, mint gondolta volna. A szabadság, amit kapott „bátorságáért” cserébe, mindennél többet ért.
Újból felsóhajtott, de nem azért, mert végre eldöntötte, mi a helyes, és mi nem. Annyira ésszerűnek tűnt, hogy itt ücsörög, beszélget egy diáktársával, és semmi gondja. Eddig nem is gondolt rá soha, mi lenne, ha csak egyetlen napra felülemelkedne a szabályokon, és azt tenné, amit jónak lát.
Kit érdekelt, hogy bármikor erre járhatnak, és megláthatják? Kit érdekelt, hogy csípős megjegyzéseket kaphat, amiért nem a társaságba illő egyénnel társalog?
Legszívesebben kinyújtózott volna, mint akiről nehéz láncok szakadnak le, de nem tette. Ehelyett inkább figyelmesen hallgatta a fiút.
„– Hálásak lehettek az igazgató úrnak, mert olyan lágy szíve van… Büntetőmunka, persze, nem ér az semmit: ha fellógatnálak a lábujjatoknál fogva és megkorbácsolnálak titeket, akkor kétszer meggondolnátok a következő csínytevéseteket, úgy bizony…”
Ha rászólnak se tudta volna megállni, hogy ne mosolyodjon el. Szinte tökéletes volt az előadás. A mosoly kiszélesedett, amikor elképzelte, mit szólna mindehhez a gondnok. Már látta magukat, ahogy menekülnek a haragja elől, hallotta a lépteit, ahogy megy az igazgatóhoz panaszkodni, és Mrs. Norrist, aki árnyékként követte volna Őket mindenhová.
Sürgető vágyat érzett, hogy ezt az elméletet cenzúrázott állapotban megossza a mellette ülővel.
- Abban biztos vagyok, ha ezt most hallotta volna, biztos megpróbálna fellógatni valamire. – jegyezte meg halkan. – De abban is, hogy én sem lennék ez alól kivétel. – az utolsó szónál elhalt a hangja. A tekintete révedő lett. Akárhogy is nézte, Frics kvibli volt, Ő viszont egy zöldtaláros ötödéves. Nem biztos, hogy olyan könnyen menne az a lógatás. De azt már nem úszná meg szárazon. Álmodozni szabadott. Azt nem tiltotta meg senki – még.
Csendesen elmélkedett tovább, míg a kérdés fel nem ébresztette. Lassan válaszolt, minden szavát meg kellett gondolnia, nehogy olyat találjon mondani, ami visszaüt. De elhibázta. Ma már nem először. A fiúval szemben pedig újra, és újra.
Neki is feltűnt, hogy elszólta magát. Rövid ellenvetése is ezt bizonyította. Laetitia mély levegőt vett, és bent tartotta, hogy kitisztuljon az agya. Nem használt. Ha most azt mondaná, hogy azért annyira nem gyakran, az csak újabb hiba lenne. Nem engedheti meg magának, hogy túl személyes legyen. Még csak nem is ismeri a másikat. A nevét se tudja. Ki tudja,talán  még az is előfordulhatott, hogy addig volt jobb, amíg megmaradtak ebben a „félhomályban”. Kicsi, de létezett az a „tökéletes” szerencse, ami alapján a családnevéből a fiú rájöhetett arra, hogy köze van a sötét oldalhoz. Köze? Ha ez így folytatódott tovább, és képtelen megálljt parancsolni, hamarosan egy lesz közülük. De igazán ezt akarta?...
Hogy elterelje magáról a figyelmet, inkább visszakérdezett. Nem ez volt ugyan az egyetlen ok. Valóban kíváncsi volt.
Az Ő szemében a fiúk nagy részének ilyenkor vagy a barátnőjük, vagy a haverjaik társaságában lenne a helyük. Nem pedig egy elhagyatott helyen, magányosan, és hozzá nem illő társasággal, jelen esetben egy mardekárossal.
Úgy tűnt, mintha Ő is elbambult volna egy kis időre. hajszál híja volt, hogy kuncogni ne kezdjen. Vele tölteni az időt, kifejezetten jó hatással volt rá. Végre valahára nem mindig a jövő forgott a gondolatai között. Az anyja szavaival élve, képes volt egy kicsit lazítani.
- Ha téged ez nyugtat meg… Erre mondtam korábban, hogy mindenkinek vannak rossz szokásai. Nem mondom, hogy anyámék repesnének az örömtől, ha rászoknék. De ha ez lenne az „egyetlen”, ami le tud nyugtatni, és megakadályozhat abban, hogy például törjek-zúzzak, azt hiszem, elfogadnák. - bólintott komolyan. Ez volt az első hosszabb megnyilvánulása. Egész jól halad afelé, hogy ne csak tőmondatokban válaszoljon a kérdésekre. Ha addig nem marad beszédpartner nélkül, valami olyasmi miatt, ami szervesen az életéhet kapcsolódik.
- Szeretem, ha a képek locsognak, néha hasznos is lehet. Csak azt nem, amikor pletykálnak, és hülyeségeket beszélnek. De ha jobban megnézed az Ő oldalukat, meg lehet érteni, hogy unatkoznak. Az egy dolog, hogy ki-be járkálnak. De se testük, se igazi életük. – Ezt még az apja mondta neki, az első roxfortos évben, amikor a karácsonyi szünetben panaszkodott, hogy megbotlott a lépcsőn, és kinevették a festmények.
A fiúra emelte pilláit. Kíváncsi volt, vajon az mennyire nézi hülyének emiatt?

- No igen, a rossznyelvek. – válaszolok azonnal. – Úgy látszik, nem csak én tartom őket komolytalannak. Nem is érdemes túl sok szót pazarolni rájuk, abszolút felesleges.
Amúgy, azért jöttem ki mert nem szeretek a négy fal között lenni, tudod én a „jobb a szabadban” felfogás szerint élek. Néhány barátommal jöttem ki ide, hogy elüssük az időt. Beszélgettünk, szórakoztattuk egymást. Mi így oldódunk fel, sokakban él az a téves felfogás, hogy a hollósok inkább a szobában ülnek s magolnak. Tévedés, ne hidd el, nem igaz! – itt elnevetem magam. – Bocsánat, csak tudod annyi szetereotípia alakult ki ebben az iskolában, hogy akik ennek eloszlatására törekednek, azok már nem tudják ki hiszi el ezeket és ki nem.
Végül aztán a többiek elszállingóztak, de én még maradtam kicsit rajzolgatni, bár nem vagyok valami jó rajzos. És téged? Mi szél hozott? –

Teszem fel végül a kérdést, amely nagyon ott ült már a kis monológomban. A szemem sarkában egy apró kis fény jelenik meg, amolyan pajkos sokat sejtető, marasztalni akaró fény. Kis mosoly is párosul hozzá, épp csak ilyen kérlelő, már csak ki kéne mondanom, hogy gyere maradj itt, ülj le, jó olyannal találkozni, akivel jókat lehet beszélgetni. Ám szó nem hagyja el a számat, úgy gondolom, hogy jobb, ha nem mondok ilyesmit, hiszen had döntse el maga, hogy kíván e maradni.

Igazából még magamat is sikerült meglepnem ezzel a Frics-paródiával. Nem voltam az a bohóckodós jellem: sokkal közelebb álltak hozzám a gúnyos, szarkasztikus megjegyzések, amik sok esetben lehettek viccesek, de még többen bántóak, sértőek. Ezúttal viszont nem erről volt szó. Jó, igaz, Frics biztosan nem dijazta volna a produkciót, de az öreg nem volt itt… amiről pedig nem tud, az nem fáj neki. Márpedig erről nem fog tudni, hacsak ott nem lapul valamelyik bokor alatt ő vagy a macskája… és még ha az utóbbi igaz is, akkor is léteznie kellene annak a telepatikus kapcsolatnak kettejük között, amiről sokan pletykálnak, de igazából kicsi a valószinűsége. Be kellett vallanom magamnak, hogy furcsán viselkedek… és már csak az okát kéne tudnom. Önmagában az, hogy valaki olyannal kerülök össze, akinek ránézésre támogatásra van szüksége… nem egy új helyzet, elég csak Yvre, Rose-ra, vagy akár csak a közelmúltbeli Gregre gondolni… de valahogy mégis új volt, hiszen ezúttal egy teljesen ismeretlen emberrel hozott össze a sors, akivel ráadásul… eredendő ellentétek feszültek közöttünk. Igaz, ezek csak látszólagosak voltak, de pont elegek lettek volna ahhoz, hogy véletlenül se álljunk szóba egymással. És lám, egy… váratlan helyzet, egy egészen más felállás előhozza belőlem azt az énemet, amiről nem is tudtam, hogy létezik.
De legalább a kitűzött célt elértem: felvillant a hőn áhitott mosoly, s ez az egyszerű gesztus teljesen újjávarázsolta a lány arcát. A maszk feloldódott… lehet, hogy csak egy időre, de eltűnt, s utat engedett a valódi énjének. Továbbra is sápadt volt, de már nem tűnt annyira élettelennek az arca, mint korábban: sokkal emberibbé vált a merev vonások eltűnésével, sokkal barátságosabbá. A szemeibe is élet költözött: a kék lélektükrök is csatlakoztak a mosolyhoz s felcsillanni látszott bennük az elnyomott vidámság,  Sőt, még meg is nyilvánult, hiszen nem hagyta annyiban a monológot, még rá is kontrázott egy kicsit. Ez hátorozottan… haladás volt a korábbi, kétszavas válaszokhoz képest.
- Persze, megpróbálná… de inkább csak fenyegetőzne vele. Ha megtenné, az igazgató biztosan kirúgná, márpedig máshol nem nagyon kapna állást egy ekkora rakás szerencsétlenség… szóval szerintem inkább meghúzza magát. Max felcipelne Dumbledore-hoz, ő meg röhögne egy jót az egészen és le lenne tudva a dolog. – magabiztosan feleltem, de valójában azért nem voltam annyira biztos a dolgomban. Bármilyen meglepő, nem volt még személyes tapasztalatom a főnökkel az elmúlt évek alatt, de amit mutatott magából a nyilvánosság felé, az alapján inkább tűnt egy bohókás Télapónak, mint bármi másnak. Nem gondolnám, hogy különösebben kemény fenyitést alkalmazna azért, mert kifigurázzuk a vén gondnokot… de azért biztos nem lehettem a rekaciójában.
Feltűnt, hogy nagyon halkan beszél, jóval a megszokott társalgási hangerő alatt. Oké, hogy késő este volt meg minden, nem volt célszerű ilyenkor kiabálni idekint, de azért túlzásba sem kéne vinni a dolgot. Elég messze voltunk a bejárattól: előbb láttuk volna meg az esetleges betévedő idegent, mint hogy az meghallotta volna a beszélgetésünket… igaz, egyre sötétebb lett, ahogy telt az idő: a kaput lassan már elnyelte a homály, igy már a titoktartási szándék is benne lehetett az alacsony hangerőben. De lehet, hogy más oka volt… valami olyasmi, amit soha nem fogok megtudni.
Csupa rejtély ez a lány.
- Rossz szokások… igen, azok mindig vannak. De nekem a cigi már régen nem a megnyugtatásról szól… egyszerűen csak képtelen vagyok letenni. Megpróbáltam, de… nincs mi motiváljon, egyszerűen nincs miért elhagyjam. Káros, persze, de kit érdekel? Úgyis előbb meghalok, mint elvisz a tüdőrák… innentől meg teljesen mindegy, hogy szivom-e, vagy sem. Egyszerűen csak… melléktevékenység. Ennyi, nem több. – ismét sikerült meglepnem magam, ezúttal az őszinteségemmel. Ritkán és keveseknek vallottam erről a szenvedélyemről… igaz, ritkán és kevesen hozták szóba. Voltak, akik gúnyolódtak, de őket válaszra sem méltattam, akikkel pedig jóba voltam, azok elfogadták, hogy ez hozzám tartozik és nem próbálták rá külön felhivni a figyelmet.
- Sokáig tartott, mire megszoktam, hogy összesúgnak a hátam mögött… de sikerült, igy nem igazán tudnak lekötni. Unalmas az életük? Szerintem a festett élet nem élet. Nem értem, hogy mi értelme van az egésznek… de ez is egy a varázslók érthetetlen rigolyái közül. – ajkam félmosolyra húzódott a következő mondat előtt. – De nem szeretem, ha körülöttem sündörögnek, mikor pl beszélgetek valakivel… elvégre kitudja, akár kémkedhetnek is valakinek. Ezis egy ok, amiért jobb a szabadban… nincsenek falak, amiknek fülei lehetnek. Tiszta megkönnyebbülés. – Most merült fel bennem először, hogy tulajdonképpen még a nevét sem tudom… ezen ideje változtatni.
- Amúgy Damien vagyok. Damien Pulse.

Jason

- Így van - felelte - Ha foglalkozol velük, csak megadod nekik azt az örömöt hogy tovább csinálják. Ha nem foglalkozik velük az ember, akkor előbb-utóbb csak leállnak.

* Hallgatta a beszámolót a programjáról, és a hollósok megjegyzésén nevetni kezdett. Igen, ő is sok pletykát hallott arról, hogy mindegyikük tanulásmániás. De már a második példával találkozik aki nem tartozik abba a kasztba. Na igen. Ő is megtanulta már az itteni 6 év alatt, hogy ne nagyon ítéljen meg senkit ház alapján. Végül is a süveg döntött, nem ők. És attól hogy valaki x tulajdonságokkal rendelkezett 11 évesen, még nem biztos hogy a későbbiekben is olyan marad.*

- Ne aggódj, nem gondolom ezt. Mostmár legalábbis. De egyébként a sztereotípiás dologban igazad van. Annyira sokan nézzük le egymást, pusztán azért mert egy másik házba tartozunk, hogy az eszméletlen. Pedig inkább össze kéne tartani. Főleg ebben a mostani szélsőséges helyzetben, amikor a társadalom megoszlik a két oldal között.
Hogy én? Mondjuk úgy hogy két percig nem tudok egy helyben ülni. Főleg nem bezárva. Ezért indultam sétálni. Csak aztán megláttalak, és gondoltam miért ne? Ha zavarok úgyis megmondod. - mondta mosolyogva- Meg aztán, egy sereg csajjal összezárva, elég érdekes dolgok sülhetnek ki. De többnyire halálra untatnak a hülyeségeikkel.

- Egyébként csak hobbiból rajzolsz, vagy kikívánkozik belőled a művészi hajlam? -kérdezte érdeklődve.

Hallgatom Cissyt, s közben olykor helyeslően bólintok, hiszen a lány sok olyat elmond, amivel abszolút egyetértek. Kis mosoly kúszik ismét az arcomra, főleg amikor azt említi, hogy mit tud csinálni egy csomó lány összezárva. Nagyok hümmögök ennél a résznél, majd végül is, egyetértően mélyet bólintok. Aztán ismét kérdés érkezik felém, s most úgy gondolom, hogy itt az ideje, hogy szépen sorjában mindenre reagáljak, bár nem szeretném a sok beszéddel untatni a lánykát, hiszen az sem jó, ha folyamatosan csak én beszélek, így megpróbálom rövidre fogni, annyira amennyire csak lehet.

- Mostanában nekem is sokszor eszembe jut, hogy vajh’ miért acsarkodnak az emberek egymással. Azzal, hogy tudjuk ki, megjelenésével megoszlott a bagázs, nem hiányzik még az is, hogy tovább osszuk az egyetértők táborát azzal, hogy te ebbe vagy abba a házba tartozol. No mindegy, remélem, hogy ez később majd másként alakul.
Az egyhelyben ülés nekem is csak akkor megy, ha tanulnom kell, igen, nos, ebben igaza volt a süvegnek, hiszen a tanulás nekem az első, de ettől még nem biztos, hogy a mániám is ez lenne, na hagyjuk is ezt. – rázom meg fejemet. –
Igazából, csak hobbiból rajzolgatok, a művészet egy másik fajtája, amit én szeretek művelni, ám csak a második a sorban. – kis nevetés. – Minden a rajzolás, rendkívül jó unaloműző, s bár én tényleg nem vagyok nagy tehetség, de olykor jól esik.
Te, foglalkozol valami ilyesmivel? Vagy esetlegesen mással űzöd alkalmanként unalmadat? –

~ Örülök, hogy találkoztam idekint valakivel, hiszen nem volt kedvem bemenni a klubházba, s ott tölteni a nap további részét. Cissy pedig éppen olyan ember, akivel szívesen beszélgetek, mostanában sikeres vagyok ilyen téren, régebben sokszor fogtam ki olyanokat akik pusztán csak gúnyolódni érkeztek vagy sértegetni engem, amiből pedig, sosem sült ki jó dolog…~

Jason


* Igen, egyetértett azzal, hogy Voldemort újbóli megjelenése csak még jobban kiélezte a helyzetet az iskolában is. Tavaly Dumbledore professzor eltűnése, és a sok furcsa esemény. Nem tett jót a légkörnek. Ó tudja ő is hogy nagyanyja Voldemort párti, ám ő ezzel nem volt így. Szép dolgok az elvek, csak a rengeteg haláleset ami a nagy úr visszatérését kísérte, eléggé aggasztotta. Momentán pedig ez a kastély az egyetlen ahol jól érezte magát. Nem akarta hogy ennek vége legyen. Normális életet akart, és nem rettegést. *

- Nem tudom hogy mennyire fog ez másképp alakulni a későbbiekben. Ez már nagyon régóta így megy. Bár függ a diákságtól is. Én már nem foglalkozok ilyenekkel hogy ki melyik házba tartozik. Ez csak egy dolog. Időbe telt mire rájöttem, hogy nem a ház teszi az embereket.

* Valamiért kitört belőle a nevetés. Nem akarta hogy Jason bolondnak tartsa, ezért megmagyarázta neki. *
- Ez a mondatod nagyon tetszett. De igazad van, hagyjuk is. Elég az órákon a tanulással foglalkozni. A szabadidő szóljon a szabadságról. - kacsintott rá.
- A rajzolás jó. Sokan így tudják kifejezni a gondolatokat. Szerintem ha mindenki komplett művésznek születne, a világ nem állna másból csak festményekből, szobrokból, és hasonló alkotásokból. Hogy én? Nos a rajzolás tőlem távol áll egy kicsit. Inkább gitározok, vagy dalokat esetleg verseket írogatok. De az ihlet mindig a legfurcsább pillanatokban tud megszállni.
* Örült Jason társaságának. Jól esett valakivel beszélgetni egy kicsit, aki normális, és nem csak hülyeségeket hord össze egyfolytában. *
~ Különös, mostanában csupa olyannal beszélgetek, aki tényleg jófej. Ilyenkor a bennem lévő kisördög lenyugszik, és képes vagyok rendesen viselkedni. Most azt mondom, szép az élet!~
- Nemsoká vége a sulinak is. Milyen terveid vannak a nyárra? Már ha a helyzet nem zavar bele. - kérdezte.

Kellemes barátságos mosollyal arcomon hallgatom Cissyt, közben pedig azon gondolkozok, hogy vajon miért nem tud mindig így lenni, mint mostanában, hogy csupa kedves, jó fej emberrel találkozok. Ilyen az élet, ahogy szoktam volt mondani, ne is lepődjünk meg nagyon ezeken a dolgokon, hiszen ha jobban belegondolok, talán ezeket a kedves embereket kevésbé tudnám értékelni, ha nem ismertem volna rossz példákat. Igen ez így van rendjén.
Cissy kérdése elgondolkodtató, hiszen az idei nyárra borús előérzetem van, valahogy mindig olyan mintha nem tudnám a megszokott rendben végigcsinálni, de ettől még, ha lehetséges lesz, akkor mindenképpen úgy lesz, ahogy megszokhattam.

- Nos, amennyiben nem változik a helyzet, akkor idén nyáron is sok gyakorlással töltöm az időmet, valamint megyek Japánba a rokonaimhoz, valamint Dél-Koreába, ugyanis ott is élnek rokonaim, plusz a mesterem is ott él, akit már rég meg akartam látogatni, hiszen lassan már egy éve nem láttam.
Szeretnék találkozni azokkal az emberekkel, akikkel itt ismerkedtem meg, remélem, minél több emberrel futok majd össze valahol. – ekkor Cissyre nézek, s lehunyva szememet egy kis mosolyt eresztek meg, majd folytatom, ám ekkor a mosoly gyorsan tűnik el arcomról. – Ha változna a helyzet, nos, akkor minden tőlem telhetőt meg kell tennem, hogy megvédjem a családomat és a barátaimat. Zűrös évünk lesz, nagyon úgy érzem.
És te? Mit tervezel az idei nyárra? –

A komor tekintet ismét vidámmá, mondhatni napossá válik. Cissy válaszát várva, egy-egy dolog felvillan bennem, Hong képe, a Japánban élő rokonok arca. A testvéreim és édesanyám tekintete, apám mosolygó arca. Tudom, mit kell tennem, ha úgy adódik a helyzet, apám is tudta. Ám most még nyugalom van, de a tenger vízét hamar felkorbácsolhatja a vihar…

Jason

* A nyár kérdése őt is körbelengte. Igazából bármit szivesebben csinált volna, minthogy visszamenjen a nagyszülei házába, és megint a sértéseket hallgassa. Így valószínűleg elég hosszú időre el fog tűnni. Már ha összejön neki. Amikor tavaly nyáron megpróbálkozott, egyből megtalálták a nagyanyja barátai. Sokszor már úgy tartotta, hogy annak a nőnek mindenhol beépített kémei vannak. Már tényleg nem értette hogy mit akar még tőle. Elterelte inkább a gondolatait, és Jason-re figyelt. Hallgatta a sok utazással kapcsolatos tervét. És abban a pillanatban nagyon is irigyelte.*

- De jó neked. Japán és Dél-Korea. Én még sosem jártam ezeken a helyeken. De a japán kultúra mindig is érdekelt. Olyan...hogy is mondjam..varázslatos. Legalábbis én úgy érzem.
Említetted a gyakorlást. Mire gyakorolsz, vagy kérdezem úgy inkább hogy mit? És milyen mesteredhez készülsz? - kicsit lelassított a kérdésáradattal, de hát mindig is kíváncsi típus volt - Na igen. Én is úgy érzem hogy nem lesz éppen gondtalan a következő év.

- Nyárra? Nos, igazából fogalmam sincs. Lehet meglépek otthonról, már ha sikerül valami ürüggyel eltűnnöm egy kicsit. A nagyanyám olyan mint valami hülye rendőr. Vagy inkább egy titkosügynök. Mindig megtalál. De én is szeretnék pár itteni emberkével összefutni, már ha lesz rá lehetőség. Nincs kedvem még egy nyáron bezárva lenni - ereszt meg egy szomorkás mosolyt - Ám, ha a helyzet rosszra fordul, tudom mit kell tennem. Legalábbis azt hiszem. Nem tudom erre fel lehet-e készülni teljesen.

* Gondolatok rohanták meg. Tudta hogy a nagyszüleit és az apját nem fogja bántódás érni. De mi lesz az anyjával? Őt vajon megvédik? És a fő kérdés, ő mit fog lépni? És mi lesz vele egyáltalán? Nem tudta, de még nem is akart erre gondolni. Ne vakarjuk a csípést amíg nem viszket. Ez az elv tökéletesen jellemezte őt. Majd ha megjelenik a probléma, ráér vele foglalkozni.*

- Igen mind a két ország nagyon érdekes és sejtelmes is. Meg van bennük az a varázs ami, hogy is mondjam, ami olyan elérhetetlenné teszi. Apám született Japánban, s rokonaim élnek Dél-Koreában. Egy mugli harcművészetet művelek, s arra gyakorlok olyan sokat. S az azt tanító mesteremhez készülök. Ettől vagyok ilyen mozgékony és atletikus.  – kis szünet majd Cissy megjegyzésére reagálok. –
Fel lehet rá készülni, bizony fel, ha kellően elszánt vagy, akkor mind az elmédet,mind a testedet tudod pallérozni annyira, hogy amikor eljő az idő akkor tudd, mit kell cselekedned, s képes legyél rá. Már pedig ha az érzésem nem csal, hamar eljön az, az idő amikor már nem leszünk biztonságban. Sose feledd: Még a tízezer láb magas gát is összeomolhat egy hangyafúrástól. –

Ezzel a szólással fejezem be mondandómat, s bár csak néhány szó kifejez megannyi érzést. Arcom most ismét komor, de szemeim jelzik, hogy baj még sincs, ám a téma megköveteli a komolyságot.
Rég tudom, hogy csak együtt tudunk győzedelmeskedni a gonosz felett, hiszen az egységbe kovácsolt erő, az amely úgy csap le a gonosz fészkére, akár egy hatalmas pöröly az üllőre amelyen az izzó kardot verik.

Jason

- Igen, ez a jó szó rájuk. Elérhetetlen. - bólintott- Akkor te végső soron jó sok kultúrát ismersz. A harcművészet pedig biztos érdekes dolog lehet. Bár valahol azt olvastam hogy nehéz, és nagy önuralom kell hozzá. - mondta elgondolkozva.
* Jason szavai igazak voltak. Végül is hol volt már a gondtalan gyerekkor? Sehol. Elszállt. Kicsit sajnálta ugyan, de mégis kíváncsi volt a dolgok kimenetelére. De most félretette ezt a dolgot. Minek beszélni róla amíg el nem kezdődnek az események? *
- Ilyenkor még az általam írt dalok is furcsán negatív hangvételűek. A szövegek szintúgy. Kellene valami kis pörgés nem gondolod? Valami jó buli...hogy életre keljen a nép! - nevetett fel. - Vagy szerinted nem?

* Megint felütötte a fejét a kisördög. De csak egy egészen kicsikét. Valamire annyira vágyott. De nem igazán tudta megfogalmazni hogy mire. *
- Mondd...mi volt életed eddigi legnagyobb őrültsége? Már ha volt ilyen persze...

Nem értette, miért ilyen kedves hozzá, sem azt, Ő miért nem áll már fel, amíg még nem késő.
A lány furcsán érezte magát. Furcsábban, mint bármikor az egész nyamvadt kastélyban.
Halk, visszahúzódó, félénk. Nem ezek jellemzőek rá. Nem azért került oda, ahová, hogy halál nyugodtan üldögéljen, és egy mugli ivadékkal csevegjen, mintha ez lenne a legtermészetesebb.
Alapvetően az, de nem Tőle…
Fellángolt benne a düh. A tömény gyűlölet. Miért kellene ezt tennie? Sokkal egyszerűbb lenne, minden, ha most szépen leátkozná a székről a srácot, és kuncogva elvonulna valami csendesebb helyre. Nem nézné ki belőle, hogy követné a pincébe, vagy egyáltalán a Mardekár fészekbe. Elvégre mindenkinek vannak ellenségei. Az már más lapra tartozik, hogy tud-e róla, vagy sem.
Bántani akarta. Azt szerette volna, ha a fiú magától áll fel, és látja be, hogy nem a legmegfelelőbb társaság egymásnak. Össze kellett szorítani a fogait, hogy ne szaladjanak ki rajta a szavak melyekkel Ő dönti el, a társalgásnak, és a bájolgásnak vége.
De megmosolyogtatta…
Az egyetlen ember, aki képes volt ívet csalni az ajkaira. Az, aki hellyel kínálta. Az, aki nem azt nézi honnan jött. Hát létezik még ilyen? Legszívesebben a fejéhez vágta volna, mennyire naiv. Nem félt? Nem gondolt arra, hogy bármikor bárki bepöccenhet, és rontást küldhet rá? Vagy rájuk, ha meglátják Vele. Ha volt valami komikum a helyzetben, az pont abban rejlett, hogy nem érdekelte ki, és mit susog össze a háta mögött. Az itt eltöltött idők alatt rég hozzászokott, hogy semmi nem marad titokban az ódon falak között. Az viszont sokkal inkább, mit kapna a hátába, és mit nem.
A különös párbeszéd csak most kezdett belendülni. Apró fintorra húzta a pengevékonnyá préselt ajkait. A szoborszerű arcvonások visszaálltak a helyükre. Minden pontosan olyan volt, mint rég. Legalább ez a régi medrében csordogál, ha a világ úgy döntött minden mással megtréfálja a türelmét ma.
Nem reagált a dohányzással kapcsolatos feltevésekre, noha bőven lett volna nem is egy becsmérlő, lekicsinylő véleménye. De nem ejtett szót érte, még a végén rásütnék, hogy aggódik.
Felsóhajtott, és tekintetét a csillagokra emelte. Leírhatatlan hiányérzet tört rá. Nem tudta megmagyarázni, hogyan, vagy miért, de érezte, valahányszor esténként felnézett az égre…
Nem voltak barátai, sem más, aki így hiányozhatott volna, de az érzés ismerős volt régről, a gyermekkorról. Mostanság újra, és újra átélte, milyen az, amikor egy láthatatlan kéz belemarkol a szívébe…
„A festett élet nem élet…”
- Igazad van, de kár tagadni, hogy vannak olyan esetek, helyzetek, amikor jobb lenne festménynek lenni, mintsem élő embernek. – mély levegő után folytatta. - Kémkedést inkább kinézek az emberekből, mint a festményekből. – magában még hozzátette, hogy nem szabad megbízni senkiben, még akkor sem, ha fordítottál már neki hátat. Lehet, hogy először nem, de később… később képes lehet rá. – A te világodban igaz, sok mindenhez kell hozzászokni. De szerintem megéri. – mindaddig, amíg nem szúrod a szemét valakinek.
Felvonta a szemöldökét, és a homlokán elmélyült egy ránc. Kicsit úgy érezte magát, mintha tudathasadása, vagy többszörös személyiség szindrómában szenvedne. Sok mindent kimondott, de még több mindent inkább csak magának. A fiú érdekében, és egy cseppet talán a sajátjában is.
De mit számított ez? Ha kémkedni akarnak utána elég felbérelni bárkit, aki már beállt közéjük, csak még senki nem tud róla. A nyakát tenné rá, hogy vannak olyanok az iskolában, akik máris Neki dolgoznak, értékes információkat szállítva. Nem bánta meg, hogy itt ül. Ebben a pillanatban sokkal kevésbé, mint eddig bármikor. Hadd lássa meg akárki, és tudja meg mindenki, Ő bizony nem fogja követni az apja nyomdokait, nem. Nyugalom telepedett rá mindaddig, amíg meg nem rezzent az egyik bokor előttük a susnyásban. Elkapta a fejét a csillagoktól, és a bozótot kezdte finxírozni. A zizegés nem hallatszott újra, így a fiúra emelte pilláit, melyek tele voltak kérdéssel. A pálcája kéznél lesz, ha arra lenne szükség.
Damien Pulse.
A nyugalma úgy szállt el, mintha soha nem is lett volna. Amit az elejétől kezdve félt, bekövetkezett. Kénytelen lesz elárulni a nevét, ha nem futamodik meg. Mugli mondások szerint szégyen a futás, de hasznos.
Tétován a háta mögé lesett azt latolgatva, hogy mennyi időbe telne, ha elmenekülne. Vajon Damien utána jönne? Megrázta a fejét. A barna tincsek csak úgy szelték a levegőt körülötte.
Elfutni a gyávák szoktak. Megmerevedett ültében. Kihívóan, élesen villant meg a szeme a sötétben.
- Laetitia Morrison. – szegte fel a nyakát, miközben kimondta a nevét. Azt akarta, ha Damiennek van valami rossz emléke, hallomása a névvel kapcsolatban, lássa rajta, nem szégyelli, hogy hívják. Lássa rajta, hogy nem bújik el, és felvállalja a családnevét, ahogy az apját is, bárkivel szemben, ha úgy adódik. Elvégre csak úgy nem kotyogja el. Annál sokkal óvatosabb. Ha kell, tud titkot tartani, egészen a Veritaserum lenyeléséig. Arra pedig miért is kerülne sor csak úgy? Egy mosolynak is beillő fintorra húzta a szája szélét.
Manapság semmi sem bizonyos. Főleg, ha azt veszi alapul, hogy a szülőatyja egy Halálfaló, a Nagyúr szolgálatában. Egy Halálfaló, akinek a lányával alig egy méter választja el Damient. Vajon Ő tisztában van ezzel? És ha igen, fél?...

A Frics-téma hátramaradt, pedig az legalább olyasmi volt, amihez érdemben hozzá tudtam szólni: de végeredményben már nem is lehetett volna több szót csépelni a vén papucsra. A baj csak az, hogy az Élet nagy kérdései nem annyira tartoztak kedvenc témáim közé, lévén nem nagyon értettem hozzájuk: az Élet volt, van és lesz, változó intenzitással és hullámzó kedéllyel, de még jópár évig boldogitjuk majd egymást. De a miértek, a hogyanok és a minél jobb meg mennyivel kérdések valahogy meghaladták a képességeimet: nem mondom, hogy soha nem érdekelt rájuk a válasz, de azt igen, hogy soha semmire nem sikerült jutni az ilyen témájú eszmefuttatásaimmal.  Talán ez most változhat: hiszen most nem egyedül megyek végig rajta, hanem valakivel, akinek talán nagyobb a tapasztalata, mint a sajátom. Azon a tényen viszont nem változtat, hogy semmi kedvem hozzá… de ha már igy hozta a sors, legyen.
- Talán igy lehet… - feleltem elgondolkodva.  – De azért mégsem túl vonzó az a gondolat, hogy naphosszat csak bámuljak a falról és az már neves esemény legyen, ha valaki elmegy az orrom előtt. Elég egyhangú lehet… de abban egyetértek, hogy az emberek inkább kémkednek, mint a festmények, de ebben a kastélyban sem az emberekben, sem a festményekben nem lehet megbizni… es ugyanez igaz a szobrokra, falakra, de még a szőnyegekre is. Mindennek füle van és legalább a felüknek hátsó szándéka is, amik lehetnek együgyűek is, de akár mások is, amikre senki nem gondolna. – magamat is megleptem a hosszú monológommal: ilyenekre általában csak gondolatban, magam ellen érvelve vetemedtem. Kivételt képezett ez az eset: általában nem szoktam megosztani a gondolataimat másokkal, de legalábbis nem ilyen bő lére eresztve. De ha már beszélgetünk, akkor legyen úgy…
A bozót megrezzent, mire a lány odakapta a fejét: mintha aggódott volna valami miatt, de nem vehettem biztosra. Én már hozzá voltam szokva az éjszaka neszeihez meg úgy általában is elég jól el voltam eresztve, már ami a bátorságot illeti: nekem nem okoztak problémát a szél hangjai, az állatok mozgása vagy a bokrok zizegése, de nem tudtam, hogy ő hányadán áll ezzel. Lehet, hogy még kezdő volt az éjszakai kóborlás művészetében, azért ilyen ideges: hiszen ki tudja, akár még az a hülye macska is kolbászolhat odalent a susnyásban, márpedig akkor Frics koma is ittlesz néhány pillanaton belül. Ez a veszély pedig, ha magam miatt nem is, de a lány miatt megért egy körülnézést.
- Van ott valaki? - tettem fel a kérdést félhangosan, cimezve mind a bokornak és az esetleg alatta lapuló bárminek, mind pedig a mellettem ülő mardekárosnak. Mivel a bokorból nem érkezett válasz, igy a lány szavaitól függetlenül felálltam és lassú lépétekkel megközelitettem az ominózus helyet. Magam sem hittem, hogy találok ott valamit: ha esetleg lapult is ott valami, az láthatta, hogy jövök: de ha megpróbál kereket oldani, a neszek nem fogják elkerülni a figyelmemet. Ha pedig nincs ott semmi… nos, akkor nincs ott semmi. Hamarosan elértem a célt és néhány pillanatig mozdulatlanul meresztettem a szemem, majd miután semmit nem vettem észre, ezt megunván két lendületeset belerúgtam a tisztelt növényzetbe, de a levelek surrogásán és az ágak recsegésén kívül semmi válasz nem érkezett. Még kivártam pár pillanatot, szemlélődtem, de már nyilvánvalóvá vált, hogy üres a hely, igy néhány gyors lépéssel visszatértem a helyemre és megejtettem a bemutatkozást.
Ő is megtette ugyanezt. Laetitia Morrison. A név kimondása nyomán különös változásokat véltem felfedezni rajta. Mintha erővel töltötte volna meg, ami még nem is lett volna akkora baj, de büszkeséggel is, méghozzá olyan mértékűvel, ami már több, mint egészséges. De a legnagyobb baj még nem is ez volt: szemeinek villanása és a hirtelen hidegség, ami beleköltözött… mind azt sugallták, mintha félnem kellene a névtől és a viselőitől, mintha valami rettegett hatalmat jelente, valami olyasmit, amit egy magamfajta fel sem foghat. De ha ez volt a célja, nem érhette el: lehet, hogy a tudatlanságom az oka a bátorságomnak, de egyáltalán semmilyen hatással nem volt rám a név… de valószinűleg egyébként sem lett volna. Nem vagyok az a fajta, akit könnyű megijeszteni, ahogy azt már néhányaknak volt lehetőségük megtapasztalni a kastély falain belül is.
- Szép név. – feleltem elmosolyodva. – Még sosem hallottam ezt a keresztnevet. Hogy hivhatlak? Vagy maradjunk a Laetitiánál?

Komoran hallgatja Damien szavait.
Annyi igazság, rejlik benne, és a fiú annyira nem tudja, hogy ettől fél a legjobban: hogy valaki kémkedik utána az apjának, vagy bárki másnak, és most ebben a percben is figyeli. Talán hallja minden egyes szavát, érzi a mozgásait, látja az arckifejezéseit.
Hátborzongató…
Egy másodpercre megfeledkezik magáról, és megborzong. Nem a hidegtől, csupán az iménti röpke eszme futtatása kényszerítette ilyen megnyilvánulásra.
A bozót furcsa zizegése legszörnyűbb félelmeit váltja valóra. Hát mégis igaza lenne? Vagy csak valamelyik idióta szórakozik vele? De mi van, ha se diák, se tanár, se állat? Más nem juthatott be a kastélyon belülre, hiszen a legerősebb bűbájok védhetik. De akkor mi lehet?
Elkerekednek a szemei, amikor Damien a hang irányába fordul, előbb fennhangon kérdezett, majd se szó, se beszéd, elindult arrafelé.
lassított mozgással emelkedett a padról a kis kapcsot készenlétben tartva, ha esetleg szüksége lenne a pálcájára. Minden gondolata a körül forgott, hogy nem akarja, hogy a másiknak baja essen. Meg kellene akadályozni, amíg lehet, de hogyan? nem vetődhet utána a semmiért, de nem is hagyhatja, hogy Damien kockáztasson. Nyilvánvalóan meg sem fordult a fejében, hogy valami igazán rossz is lapulhat a bokrok között. Ugyan, miért is fordulna meg, hiszen fogalma sincs arról, hogy épp egy halálfaló lányával beszélget kedélyesen, olyan helyen ahol szint senki nem hallja őket, és olyan dolgokról, amikről talán nem lenne szabad.
Fel kellene állnia. Ki kellene szállnia a játéból, amíg lehet. Túl messzire ment. Nem engedheti, hogy veszélybe sodorja önmagát, és a másikat sem. Ha valami baja esne, soha nem tudná lemosni magáról, hogy benne volt a dologban. Soha…
Amikor a fiú lábai emelkedtek, felpattant a padról. Szemeit összehúzva hunyorgott a félhomályban, de semmi gyanúsat nem látott. Talán csak képzelődött. Talán csak az agyára ment ez az egész, és már mindenhol rémeket lát. Talán… de mi van, ha téved?
A név…
Amint kimondta, tudta, hogy teljesen megváltozott. Visszatért belé az aranyvérű fennköltség. A felsőbbrendűség, ahogy viseltetett mások iránt. Benne volt, minden eddig cselekedetének ereje, az emlékek, amiket nem halványított el, sem az idő, sem más. A játékok, a cselszövések, a bálok, az álarcok. Minden, ami Ő maga volt, kendőzetlenül, úgy, ahogy a jelleme formálódott az idők folyamán.
Minden, amit valaha kimondott, és megtett. Minden, ami csak rá volt illő, senki mással nem összetéveszthető.
A fiú megdicsérte a szépen csengő keresztnevet. Cinikusan elmosolyodott. Most van a tetőpont. Most kellene felfednie, hogy kivel áll szemben, ki az akinek azt mondja, hogy szép a neve. Ki az, akitől azt hiszi, hogy kaphat egy becézést. Őt nem szokták becézni, csak a játszópajtik. Damien viszont nem egy játszópajti. Ő annál sokkal több. Igaz ember.
Olyan, akit nem érdekel, honnan jött. Olyan, aki képes úgy is normálisan beszélni vele, hogy mardekáros. Olyan, akit nem izgat hogy mi lesz a jövő. Olyan, aki nem veti meg. Már csak azért sem, mert fogalma sincs arról, hogy mi lappang a tökéletes arc mögött. Nem.
Nem tudhatja, hány emberen gázolt már át. Nem tudhatja, milyen szemétségeket művelt. és azt sem, hogy volt, akit hátba támadott, mert úgy érezte, hogy megérdemli.
Nem sok minden volt, amit valaha is megbánt. Egyet kivéve. Egyetlent, amikor nem a szívére hallgatott, hanem az eszére, és másokra. De az elnyomás, a környezet nagy úr. Volt.
Addig a pontig, amíg rá nem jön, hogy semmi értelme úgy táncolni, ahogy mások fütyülnek. Addig, amíg nem érzi azt, hogy igenis a saját lábain áll, és nincs semmi, ami hátráltassa. Addig, amíg nem érzi, hogy igazán szabad…
Megereszt egy halovány mosolyt. Haloványat, de szívből jövőt. Mert a másik megérdemli ezt a mosolyt.
- Általában Laetitia. – bólint. – Bár az apám Lettynek hív, ha jó kedve van. – teszi hozzá kissé komolyabban. Újra megborzong, és visszaül a padra. Lábait keresztbe teszi, és a fiúra függeszti a szemeit.
- Mondd csak, neked mi a véleményed erről a "más színe van utáljuk" -  nevezetű ház dologról? – fordul hozzá hirtelen. – Mert feltűnt, hogy zöld létemre nem gonoszkodsz velem… és ez meglepett. – teszi hozzá őszintén. Aztán lesüti a fejét. Már megint sikerült valami jó témát feldobnia.
Ezaz Laetitia, újabb öngól...


/ bocsi, hogy csak most *elsüllyed* /

Szombat. A legtöbben szeretik ezt a napot, mert ilyenkor nem kell órákra járni. Egyesek ilyenkor a szabadidejüket arra használják, hogy megírják a házijukat, amiket nem tudnának máskor megcsinálni. Igen, én is ezt szoktam csinálni, viszont mikor ma reggel felkeltem, pár perc gondolkodás után rájöttem, hogy már minden feladatot elvégeztem tegnap. Ha jól emlékszek, azért álltam neki az összes munkámat tegnap este, hogy ma ne kelljen. Arra viszont nem gondoltam, hogy akkor nem tudom mivel lekötni magam. Abban a tévhitben ringattam magam, hogy biztos van még valami, amit meg akartam csinálni valamikor régebben, de elfeledkeztem róla. Azonban többször is belegondoltam, de egyetlen ilyen dolog sincs. Hosszú kínkeserves időket töltöttem az ágyamon ülve tétlenül. Hatszor pakoltam össze a dolgaimat mindig másféle rendszer szerint és vagy tizenötször igazítottam meg az ágyneműt. Az unalom őrjítő tengerében fuldokoltam és folyamatosan a kiutat kerestem. Már azt tervezgettem, hogy felkeltek valakit, de aztán elvetettem az ötletet, mivel lehet hogy utána pár perccel a gyengélkedőn kötöttem volna ki. Legalábbis magamból kiindulva én biztos rögtön meggyilkoltam volna azt, aki képes engem felkelteni. Ahogy elnéztem őket elég mélyen aludhattak. Nem hibáztatom őket, hiszen még csak hajnali fél hat volt. Fogalmam sincs, miért keltem ilyen korán, de az biztos, hogy nem tudtam visszaaludni.
Végül úgy döntöttem, nem fogok várni arra, hogy még valaki felkeljen, hanem elindulok egy kicsit sétálni a kastélyban. Hátha út közben találkozok valami értelmesnek nevezhető lénnyel. Ha pedig nem, akkor legalább mozogtam egy kicsit. A muglik szerint az jót tesz.
Viszonylag gyorsan felöltöztem. Bár egy farmer, egy ing és egy cipő felvételéhez nem kellenek órák még nekem se. Fogat mostam, meg is fésülködtem igaz fogalmam sincs miért, amikor a hajam tökéletesen ugyanúgy nézett ki, mint előtte.
Mikor elkészültem eltettem a pálcámat és hangtalanul elindultam a hálóterem ajtaja felé. Sikerült észrevétlenül kijutnom a klubhelységből. Úgy tűnik csak én keltem ma reggel ilyen korán ugyanis egy mardekárossal se futottam össze, amíg elértem a kijáratig.
Egyedül elindultam a kihalt folyosókon. Igen, egyedül voltam, mert Castello a többi jómadárhoz hasonlóan még húzta a lóbőrt pedig általában el szokott kísérni. Mindegy bele kell törődnöm, hogy társaság nélkül maradtam.
Elvileg ki kéne használnom, hogy végre nyugodtan végigmehetek a kihalt épületben és alaposan végignézhetek mindent, mert a legtöbbször csak rohanok egy helyről a másikra, viszont mégis a megszokott gyors tempómban lépdelek a falak között. Eredetileg céltalanul bolyongtam volna, aztán majd csak kikötök valahol, de út közben megváltoztattam magamban a tervet. A nyugati szárny felé vettem az irányt hátha találkozok egy griffendélessel, aki hozzám hasonlóan nem tud aludni. Nem, mintha szeretném őket, de olyan jó őket idegesíteni, és most talán pont erre van szükségem, hogy újra értelmet nyerjen az életem. Hátha annyira sikerül felbosszantanom valakit, hogy nekem támad és ezzel a háza szegényebb lesz pár ponttal. Én pedig lennék a szegény szerencsétlen és teljesen áldozat, aki csak véletlenül elejtett egy olyan megjegyzést, ami nem tetszett a diáktársának.
Ez a terv olyan szépen körvonalazódott bennem, hogy már szinte pontosan láttam magam előtt a jelenetet. Az arcomra egy elégedett mosoly húzódott, miközben lépkedtem előrefelé. Viszont egyre több idő telt el, annál inkább kezdett elmúlni a jó kedvem ugyanis bármennyire vártam, egyetlen griffendélessel se találkoztam a nyugati szárnyhoz érve. Nem igaz, hogy mindenki alszik rajtam kívül! Pedig úgy tűnt, hogy mégis.
Már fél hét is elmúlt, de még mindig nem találkoztam senkivel az ég világon. Kezdtem azt hinni, hogy ez nem az én napom. Pár percig fel-alá járkáltam, majd ezt megunva úgy döntöttem inkább kimegyek a parkba. Nem mintha a növények jobb társaság lennének, de hátha találkozok legalább egy állattal. A madarak talán már ébren vannak. Ha nem, akkor már tényleg összeesküdött ellenem az egész világ.
Kiléptem a parkba és megálltam egy pillanatra. Belélegeztem a friss levegőt, majd egy kicsit lassabb tempóban, zsebre tett kezekkel folytattam utamat. Teljesen úgy tűnt, mintha tanulmányoznám a nyír és a hársfákat, pedig szó se volt ilyesmiről. Csak nézegettem őket, és azt kezdtem számolgatni, hány levelük van. Na jó ez már kicsit tényleg beteges! Lehet, hogy ténylegesen beleőrültem a semmittevésbe?

Ismételten elérkezett a kedvenc napom! A szombat. Félreértés ne essék, nincs nekem semmi bajom a többi nappal se, de az öt év alatt az egyik „kedvenc” tantárgyam, a mágiatörténelem, eddig minden hétköznap előfordult már. Gyakran azon kaptam magam korábbi éveimben, hogy unott fejjel indultam el rutinszerűen a „szellemes” órára, amikor az épp nem is azon a napon volt. Amikor pedig felvilágosítottak, hogy nem aznap lesz. Na akkor felvidultam valamennyire.
Szóval megerősítve azt a szokásomat, hogy a tyúkokkal együtt kelek most is bebizonyítottam, mert a szobatársaim még vígan húzták a lóbőrt, amikor én már a tükör előtt elve azon gondolkoztam vajon ma, milyen frizurát kreáljak magamnak. Mivel teljesen ötlettelen voltam elővezettem a szokásos göndör fürtöket, felpakoltam az ujjaimra legalább négyféle gyűrűt a kedvenceimből, majd úgy gondoltam készen állok a mai napra.
~Na de… Mit is kellene ma csinálni? ~ merült fel bennem a kérdés és kiültem a klubhelyiség ablakába és elnézegettem a Roxfort körül elterülő tájat. Már meg is fogalmazódott fejemben az ötlet, majd elindultam lefelé, hogy kicsit felfedezzek. Természetesen a lépcsők ismét megszívattak és csak negyed óra elteltével tudtam lejutni a földszintre, de nem bántam. A Nagyterem előtt elhaladva megkordult a gyomrom, így egy kis időt szakítva betömtem három kiflit meg néhány pohár sütőtöklevet. Máris jobban éreztem magam.
Eredeti tervemhez tartva magam elindultam kifelé. Útközben összeakadtam Tekerccsel. Ő is kifele igyekezett így a vállamra kaptam és úgy mentünk kis a szabadba. Persze ő rögvest megszabadult tőlem, amint valami érdekeset fedezett fel a bokorban. Nem baj menjen csak! De ha kaja kell ne hozzám jöjjön ezek után sírva.
A suli egész kihalt volt. Csak páran lézengtek erre-arra, nem is bántam. A közös vacsorákról is a lehető leghamarabb távozok, mert gyakran rosszul leszek a tömegtől. Szerencsére ez itt kinn a szabadban nem fordulhat túl gyakran elő.
Már egy jó ideje kóborlok kinn a parkokban, mire végre találok valakit, aki hasonlóképpen kezdi unni a magányt, mint én. Ugye így szabadnapokon, nem igazán lehet távolról megmondani, hogy ki melyik házba tartozik, tehát teljesen felszabadultan libegek oda a fiúhoz, hogy elzaklassam lelki nyugalmát.
- Szia! – kezdtem egyszerűen. – Ritka, hogy találkozok ilyen korán reggel valakivel. Pláne felöltözve. Te sem tudtál aluszni? – kíváncsiskodtam, közben óvatosan kitapintottam a farmerem hátsó zsebében a pálcám, már csak úgy megszokásból is. Anyám balesete óta, egy centit nem teszek meg nélküle.

Unalom, unalom és még annál is több unalom. Az első pár percben még, úgy ahogy lekötött a fák lombjainak fürkészése, és láttam is pár maradat, de elejtett tollakat nem. Úgy tűnik ez nem az én reggelem. Se emberek, se tollak, se Castello, se semmi. Csak a fák vannak, amik egy helyben állnak és nem csinálnak semmit, röviden nem túl szórakozató társaság. Azért a terv szerint meg akartam nézni mindegyiket, és csak aztán indulni tovább. Arról, hogy utána hova megyek, fogalmam sincs. Majd csak lesz valahogy. Ha más nem járok még egy kört a kastélyban, aztán visszamegyek a klubhelyiségbe hátha addigra már felébred valaki, aki érdekesebb ezeknél a nagyra nőtt növényeknél. Bár náluk szinte minden érdekesebb.
Minél több fát néztem, annál álmosabb lettem. Jellemző, mikor vissza akarok aludni, nem tudok, most meg, mikor távol vagyok a puha ágyamtól, elfog a fáradtság. A lépteim lassultak és arra eszméltem, hogy egyre több időt töltök el a hársak figyelésével. Valójában nem is figyeltem őket csak néztem ki a fejemből.
Az unalom egy gyilkos fegyver az már biztos. Ilyen kínkeserves reggelem is régen volt már. Na igen, mert mikor felkelek, rögtön beindul a pörgés, és ezt szoktam meg. Most pedig lassan megtanulok nyitott szemmel, állva aludni.
Még szerencse, hogy a sors vagy tudom is én mi közbeszólt. Ugyanis egyszer csak egy hangot hallottam a hátam mögül. Akárki is az, észre se vettem, hogy jön, bár nem is csoda, hiszen már szinte semmire se figyeltem, vagy talán az illető volt túl halk. Nincs jelentősége, a lényeg, hogy itt van valaki a hátam mögött, aki végre beszél, jár, lélegzik és gondolkozik. Vagyis az utolsóba nem vagyok biztos, de az nem is lényeges.
Egy kicsit összerezzentem, mikor rám köszönt a női hang, de nem vettem elő ész nélkül a pálcámat és nem szegeztem a mögöttem állóra, mint valami paranoiás idióta. A Roxfortba vagyunk, ki akarna megtámadni? A halálfalók valószínűleg nem kora hajnalban fogják megtámadni a sulit, sőt le merném fogadni, hogy még ők is alszanak.
Szépen hátrafordulok és kíváncsian várom, hogy vajon ki lehet az a másik személy rajtam kívül, aki nem tud ma aludni. A hang memóriám nem valami jó, így látnom kell az illetőt ahhoz, hogy be tudjam azonosítani. És lám csak: Az egyik hugrabugos lány az, Claudia Loup, akivel minden óránk közös, még a fakultatív tárgyak is. Egy mosollyal üdvözöltem a szőke diáktársamat.
- Szia! – Viszonzom a köszönést örömmel a hangomban – Aluszni? Általában aludni szoktam, de most az se sikerült. Pedig nem vagyok korán kelős fajta. És te? Te mindig ilyen kora hajnalban ébredsz? – Kérdeztem vissza.
Közben a gyönyörű szép szőke haját és a kékeszöld szemein időzött a tekintetem. Öt éve nem tudom eldönteni, hogy melyik színre hasonlít inkább a lélektükre, de az biztos, hogy órákig el tudnám nézegetni. Már csak azt a hibát kell elkerülnöm, hogy úgy elkezdem bámulni, mintha valami kiállítási tárgy lenne.

Ma a szokottnál is korábban ébredtem, pedig általában kihasználom a hétvégéket - lehet aludni, lustálkodni, mókázni Messy-vel, a lecke pedig ráér. Ma mégis, szinte hajnalban kipattant a szemem, és akaratlanul is felültem az ágyban. Talán valami rémálom volt, csak nem emlékszem rá?.. A szobatársaim még bőven aludtak, de hiába feküdtem vissza, az álomnak annyi volt. Kénytelen-kelletlen kiszállódtam a puha párnák közül, fogat mostam és megfésülködtem. Tetszett ez a nyugis tempó, talán be kellene vezetnem ezt a koránkelős dolgot? Áhh dehogyis, ráztam meg a fejem. Nagy levegőt vettem, és kifújtam a szemembe hulló tincset az útból. Kilestem az ablakon, naná hogy szép idő volt. Nagyon úgy tűnt, ez a nap jól indul. ~Irány a park!~
Magamra cibáltam egy farmert és egy egyszerű, vidám sárga pólót, most nem volt kedvem tovább bajlódni a szoknyával meg harisnyával.. A zsebembe dugtam a pálcám, és nagy léptekkel elindultam a nyugati szárny parkjába.
Már messziről észrevehettem volna hogy nem vagyok egyedül, de a jelenlegi kedvenc számom dúdolgatása teljesen lefoglalt. Néha becsuktam a szemem, fejemet jobbra-balra döntöttem amikor egyre közelebb kerültem két másik diákhoz. A képzeletbeli szalag megakadt, a zene megszűnt én pedig próbáltam viszonylag összeszedni magam. Vettem egy nagy levegőt és kifújtam, de nem, szerencsére most nem futotta el arcomat a vörös ellenség. Elmosolyodtam. ~Szép volt Raelyn!~
Most, hogy sikerült megállnom a pirulást, egész felbátorodtam és nem álltam meg, úgy döntöttem odamegyek ahhoz a kettőhöz. Hugrabugos évfolyamtárnőm szőke haját már messziről megismertem, a göndör fürtök tulajdonosának neve viszont csak később esett le. ~Hogy is hívják, valami bonyolult neve van.. Valami Z betűs?~
Miközben agyaltam, észre se vettem hogy már ott állok mellettük. ~Zephyr!~
Ugrott be ahogy ránéztem a fiúra.
-Sziasztok, zavarok?- mondtam rögtön azt, ami elsőre eszembe jutott.
-Látom csak mi, koránkelők lézengünk itt a parkban- jegyeztem meg, aztán vártam mit szólnak hozzám.

Csak akkor vettem észre, hogy felállt a padról, amikor a bokorral végezvén visszafordultam felé és igaz, hogy szótlanul sétáltam vissza mellé, de azért szöget ütött a fejembe a dolog. Mit gondolt, mi lapulhat a növényzet alatt? A Roxfortban vagyunk és ha egyetlen hely volt, ahol még most sem fenyegetett más, mint a büntetőmunka és a pontlevonás, legalábbis ezt mondták azok, akik nálamnál jóval többet tudnak erről a tetves kócerájról. Ameddig Dumbledore itt van, addig minket baj nem érhet. Számtalanszor elhangzott a mondat a folyosókon, a nagyteremben és a klubhelységben, de gyakorisága ellenére az emberek olyan hangsúllyal ejtették ki, mint akik biztosak benne, nem tűnt úgy, mintha csak magukat próbálnák győzködni. Nem is csak a távoli múlt s az igazgató személye körüli varázsok mondatták ezt velük, hiszen tavaly ilyenkor megvivott a Sötét Nagyúrral s sikeresen meg is futamitotta, ami ilyen nagyszájú egyéneknél felér egy vereséggel… ez volt az, ami engem is meg tudott győzni. A Voldemorthoz hasonló, „Akarok Valaki Lenni” emberek számára a futás az egyik legnagyobb szégyen volt… volt már elég dolgom a fajtájával. Igaz, hogy azok a késeiket döfködték egymásba, de talán nincs is olyan nagy különbség: a gyilkosság az gyilkosság.
De ő vajon mit gondol erről? Nem tűnt olyan nyugodtnak, mint jómagam, sőt, az arcán jól láthatóak voltak a kétely jelei. Ő nem bizna a vén szamárban? Megkérdőjelezné a hatalmát, esetleg a Nagyúrét tartja hatalmasabbnak? Érdekes volna meghallgatni egy olyan ember véleményét, aki vélhetően másként gondolkodik erről az egész háborúról, de nem volt pofám feltenni a kérdést: úgy éreztem, azzal átlépnék egy bizonyos határt. Habár a beszélgetés nem volt teljesen laza és felhőtlen, azért sokkal kellemesebb volt, mint amire számitottam s egyre csak javult a hangulat, nem akartam megtörni s esetleg visszatérni a starthoz, előröl kezdve a manővert… ha egyáltalán lett volna rá lehetőségem, ami korántsem biztos. A másik eset az lett volna, hogy leátkozza a fejemet, de az sem volt túl bizalomgerjesztő lehetőség: szerintem arra még szükségem lesz a jövőben is.
Ahogy az arcát figyeltem a bemutatkozását követően, egyre inkább úgy éreztem, hogy hallanom kellett volna már róla, vagy legalább a családjáról. Egy kis hang a gondolataim hátsó részében azt súgta, hogy most jött el az ideje, hogy kereket kéne oldani, de csont nélkül figyelmen kívül hagytam az illetőt: semmi okom nem volt a menekülésre, az ismeretlen elől pedig nem fogok megfutamodni. Ha eddig nem szedett szét, akkor talán ezután sem fog… bár ez még a saját szememben is sánta állitás volt, hiszen amilyenek az emberek a világban, a hangulatváltozásaik ésatöbbi… de maradtam s ezzel egy időben valami olyasmit is elismertem, amit magam sem akartam elhinni: megbiztam benne, legalábbis egyenlőre.
- Akkor maradjunk a Laetitiánál. – feleltem neki. Igaz, hogy szimpatikusabb lett volna a rövidebb variáció, de nem akartam bunkónak tűnni s belegyalogolni valami olyasmibe, amibe talán nem kéne. Ki tudja, lehet hogy apai kiváltság volt a becézett verzió, vagy azért csak az apja hivta igy, mert nem szerette a rövidebb nevet… nem tudom és nem is fogom megtudni: nem tartozott rám, nem akartam beleártani magam a dologba. Nem kerülte el figyelmemet az újabb mosoly, ami az ajkaira kúszott: ez jó jel lehet.
A kérdése azonban meglepett, hiszen pont ide akartam kilyukadni én is. Lehet, hogy olvas a gondolataimban…?
- Hát, ez elég érdekes kérdés. – feleltem neki, picit húzván az időt, hogy össze tudjam kapni a gondolataimat. Bár a válasz egyértelmű, azért jobb volt átgondolni: nem akartam megütni a bokámat. – Habár manapság már kiment a divatból az efajta hozzáállás, én igyekszek mindenkit úgyanúgy kezelni első körben… a mardekárosokat is. De erre könnyű rájátszani s eleinte elég sokat szivtam azon, hogy nem akartam elsőként odacsapni… aztán utána kitanultam, hogy ki az, aki úgyis hátbaszúr, velük elbántam a magam módján. Igazából soha nem értettem, mi értelme van az egésznek meg úgy a házak közötti ellentéteknek általában, igy nem is nagyon foglalkozok a dologgal, szimplán emberek szintjén próbálok különséget tenni. – tekintetem el-elkalandozott beszéd közbe, de a monológ végén ismét a lány arcára szegeződött, a tekintetét keresve s igyekezvén felfedezni bárminemű reakciót, ami az arcára vagy a szemeibe kiül. – De talán te majd meg tudod magyarázni ezt, én nem sokat tudok ezekről a dolgokról…

Ahogy szembe találtam magam a fiúval azonnal le is esett kivel van dolgom. Elég gyakran látom az ábrázatát. Furcsa módon mindig ugyan azokat a tantárgyakat vettük fel és elég gyakran összefutunk. Ahhoz képest, hogy ő Mardekáros, nem olyan bájgúnár, mint az a tejfölszőke Malfoy. Ha találkoztak általában három szó után a szájába képzeltem a lábam, de legalább az egyik öklömet. Ezektől mindössze azért menekült meg, mert egyedül még elbírtam volna vele, de a két „fogd meg”-je plusz ő már sok lett volna. Úgyhogy inkább levegőnek nézem.
Szóval visszatérve Zepre naná, hogy nem hazudtolja meg a tökéletesség mániáját és beleszól az „aluszni” kifejezésembe. Ez van. Pedig szerintem aranyos szó. Na, de ezen hamar túl teszem magam. Pálcámért se kezdek el őrülten kaparózni, hisz’ nincs mire előkapnom.
- Szeretek korán kelni. Akkor minden csendes. Aztán beindul a banzai és legszívesebben süketítő bűbájt mondanék magamra. – Zep azok közé a kevés ember közé tartozott számomra, akiknek bele mertem nézni a szemébe. Valahogy nálam ez olyan mániaféle, egy idegen ember szemébe soha nem nézek. Talán az első alkalmas jeges hozzáállást érzem ki belőle vagy nem tudom. Erről sose fogok leszokni. Ahogy arról sem, hogy rövidítem a szavakat. Már épp belefogtam volna mondandóm következő részébe, amikor belibegett Ray.
- Ha így állsz hozzá fogsz! – pirítottam egy kicsit rá. Nem szerettem, amikor szobatársam ilyen tesze-toszán állt hozzá a dolgokhoz.
- Na ne légy úgy kiakadva. Neked is jó reggelt és egyáltalán nem zavarsz! – böktem oldalba hugrabugos társamat.
- Az azért furcsa, hogy mind itt kötöttünk ki. – kezdtem el véletlen dolgokból összefüggő storyt kreálni csak úgy heccből.

Még mindig el voltam merülve Claudia zöldeskék szemeiben. Már annyira, hogy egy idő után el is felejtettem pislogni. Még szerencse, hogy megszólalt, mert ha csendben maradt volna, talán egy teljes napon keresztül képes lettem volna egyhelyben állni előtte.
Nem akadt ki azon, hogy kijavítottam az „aluszni” szót „aludni”-ra. Ezen csodálkoztam, de nem nagyon zavart.
Szóval szereti a csendet. Ezt nem is tudtam. Nem, mintha annyit beszéltünk volna életünkben. Esetleg néha megjegyeztem neki, hogy valamit rosszul csinál, de ezt szinte minden emberrel megtettem, akivel valaha találkoztam.
- Süketítő bűbáj? – Kérdezek vissza miközben egy gúnyos mosoly jelenik meg az arcomon – Én inkább némító bűbájt használnék, ha zavarna a zaj. Miért venném el a hallásomat, ha egyszer mások hangjától is megszabadulhatok?  Bár attól a tömeg még nem tűnne el. – Világítottam rá erre a fontos tényre.
Éppen újabb ötleteket adtam volna neki a problémája megoldásával kapcsolatban, mikor feltűnt a színen egy másik Hugrabugos lány, akinek vörös haja volt. A neve is eszembe jutott nemsokára, Raelyn. Nem volt valami feltűnő egyéniség, onnan jegyeztem meg, hogy a fekete macskája majdnem úgy néz ki, mint Castello, és egyszer összekevertem őket.
A kérdése egy kicsit meglepett. Ezt én sose tettem még fel életemben, és nem is értettem, mi az értelme.
- Egy kicsit tényleg zavarsz, mert éppen egy magánbeszélgetést folytattunk, de annyi ember van a világon, aki zavar, hogy neked elnézem. Mellesleg jó reggelt!
Valószínűleg nem erre a válaszra számít az, aki ilyet kérdez, de ez van. Ha egy sima sziasztokkal üdvözölt volna minket, akkor másképp reagáltam volna.
- Kísérteties – Fordultam ismét Klau felé mosolyogva – Biztos a sors akarta, hogy mindhárman itt legyünk. – Folytatom a gondolatmenetet, bár látszott rajtam, hogy egyáltalán nem gondolom komolyan a mondatot.

A nap egy pillanatra pont a szemembe tűzött, így az arcom elé kellett emeltem a kezemet. Még pont észrevettem, ahogy Zephyr elég feltűnően Klaut bámulja, és akaratlanul is elmosolyodtam, szemöldököm pedig kérdően felszaladt.
Odatoppantam melléjük mint valami nem várt meglepetés, és Klau válaszán kissé zavarban is éreztem volna magam, ha nem járul hozzá a pajkos oldalbabökés.
Ha annyit mondtak volna: Áhh dehogyis! szemforgatás, összenézés, valószínűleg egyből lejött volna, hogy tényleg zavarok... De így, azt hiszem, csak szellemeskedős kedvükben voltak, ami nem csoda, hiszen szombat van. Zephyr meg amúgy is elég kötekedős fajta, úgyhogy inkább ráhagytam.
-Jó reggelt nektek is- Feleltem, aztán Klau felé fordultam. Feltételezése engem nem igazán taglózott le, bár szerintem Zephyr-t sem, csak vicceskedett.
-Csak mi hárman vagyunk olyan elvetemültek, hogy nem tanulunk szombaton, inkább lejövünk a parkba.. De lehet tényleg van benne valami- Állapítom meg, aztán elmosolyodok.
-Engem lehet tényleg a sors hozott ki ide, sosem kelek ilyen korán. Vagy nálatok ez a megszokott?- Kérdezem kíváncsiskodva, aztán egy nagyot ásítottam, kénytelen voltam a szám elé tenni a tenyeremet, mintegy bizonyítva előző állításomat.

Egy pillanatra elgondolkodtam Zephyr ötletén.
- Nem is olyan rossz megoldás… - osztottam meg a fiúval a gondolataimat. – Csak tudod én annyira törődök másokkal, hogy rájuk nem tudnék ilyen bűbájt mondani. Leszámítva azokat, akiket nem kedvelek. – egészítettem ki.
- Én mindig ilyen korán kelő vagyok. Épp az előbb ecseteltem Zephyrnek is, hogy mindig korán kelek. A házi feladatot meg ne is említsd, majd leszakadt a karom tegnap este, amikor befejeztem az egyik két méteres házi dolgozatomat. – panaszkodtam egy kicsit Raelynnek.
- Azon gondolkodok, hogy fel kellene venni még pár fakultatív tárgyat, mert tiszta unalmasak a szombati semmittevések. Vagy jelentkezni kellene a kviddics csapatba. Vagy nem tudom, de így olyan egyszerű az élet. – már el is felejtettem az előbbi összeesküvős elméletemet arról, hogy véletlenül egy helyen vagyunk mind a hárman.
Az őszi napsütés mellé társult még egy kis szellő is, ettől jobban már nem is érezhettem volna magam. Valahogy mindig is az ősz volt a kedvenc évszakom.

Törődni másokkal? Látszik, hogy egy hugrabugos lánnyal hozott össze a sors, ők ilyen jólelkűek. Sose értettem őket. Mindig is úgy voltam vele, hogy a többi ember nem fontos csak az a lényeg, hogy én jól érezzem magam. Mindenki törődjön a saját boldogságával, a saját céljaival. Ha a többi emberrel törődnék, akkor kevesebb időm lenne magamra.
A véleményemet erről, viszont nem tudtam kifejteni, mert a vörös hajú lány érkezésével megváltozott a beszédtéma. Elkezdett a tanulásról folyni a csevej.
- Én is tegnap este fejeztem be a házikat. – Jelentem ki Klau kijelentése után. – Milyen sok közös van bennünk! – Mondtam ironikusan.
- A két méteres dolgozatot hagytam a végére. Azt gondoltam, hogy megírom a felét tegnap, ma pedig befejezem, de annyira belelendültem a dologba, hogy még tegnap leírtam az egészet.
Még szerencse, hogy ugyanazokra az órákra járunk, így legalább tudják, miről van szó.
- Egyébként én se szoktam korán kelni – Fordulok Raelyn felé – Csak most egyszerűen kidobott az ágy. Már egy ideje ébren vagyok, de mindenki aludt rajtam kívül, ezért jöttem le ide. – Meséltem el röviden a történetet.
- Én is gondoltam már rá, hogy még több órát kéne felvenni. Mostanában túl sok a szabadidőm. És elsőéves korom óta kviddicsezni akartam, de aztán a második év után mindig az időhiányra hivatkozva nem jelentkeztem a csapatba most, viszont rengeteg szabadidőm van, tehát lehet, hogy belépek.
Az előbbi kijelentésemet arról, milyen sok közös van bennünk nem gondoltam komolyan, de lehet, hogy mégis így van. Ugyanazokat a fakultatív órákat vettük fel, és mint kiderült ugyanazok a dolgok jutottak eszébe, amik nekem is.
Nem. Ez még sincs így, hiszen, ha annyira hasonlítanánk, akkor ugyanabba a házba kellett volna kerülnünk, és mivel én mardekáros vagyok, ő meg hugrabugos arra utal, hogy mi teljesen mások vagyunk.
Két hugrabugossal beszélgetek. Ez a dolog most tudatosult bennem. Pedig nem szokásom a sárga színű ház tagjaival társalogni szabadidőmben, de úgy tűnik, hogy ez a nap már csak ilyen rendhagyó nap lesz.
Raelyn ásításának hatására én is ugyanazt csináltam. Az én esetemre tökéletesen igaz az a mondás, hogy az ásítás ragadós.
- Sétáljunk valamerre mielőtt mindannyian itt esünk össze az álmosságtól – Javasoltam a többieknek. Vagyis konkrét utasításnak tűnhetett, de nálam ez már csak így működik.

Talán mégsem produkálja a sorozatot, már ami az öngólokat illeti.
Damiennel furcsán érezte magát. Mintha valaki súgott volna neki, hogy benne megbízhat, nem fogja átverni.
A gondolatot mélyen eltemette magában. Már az is kész csoda volt, hogy eddig nem oldott kereket, nem nagyon hitte, hogy ha benyögné, kivel beszélget ilyen fesztelenül, nem állna tovább, amilyen gyorsan csak tud. Az ahhoz képest, ami várna rá, maga lenne a megtestesült mennyország. Legalábbis valami ilyesmire emlékszik a mugli történetekből, de ezt a fiú biztosan jobban tudná.
Halvány mosoly kúszott az ajkai közé, még önmagát is meglepte, hogy mind szívből jövő, és normális volt. talán ezt hívták úgy, hogy jókor a jó helyen?
Mindazonáltal egy cseppet megnyugodott, amikor szinte biztossá vált, hogy senki nem látja, vagy hallja őket. Ugyan a pálcája csak egy mozdulatába került, ha elő akarta húzni, de jobb a békesség. Olyan régen volt már az a különös találkozó azzal a személlyel, aki arra sarkalta, hogy megérni megnyílni, hogy vágyott egy beszélgetésre, még akkor is, ha kicsit döcögősen haladt.
Mert csálén állt a szekér, akárhogyan is nézte, de nem számított. Most semmi sem számított, csak az, hogy itt van, és mit csinál, na meg hogy kivel.
Egész jól haladt, el kell ismernie, hiszen még egyetlen egyszer sem pattant fel, hogy lelépjen, de túl önző volt ahhoz, hogy képes legyen megtenni. Még akkor is, ha tudta, hogy akarva-akaratlanul talán veszélybe sodorta Damient.
Legszívesebben kifüggesztett volna egy csipogót a feje tetejére, hogy villogjon mindenkinek, aki egy picit is fontos lett az életében, hogy veszély…veszély..veszély..
- Ahogy kényelmes. – mormolta szelíden. Nem akarta, hogy úgy tűnjön, mintha megszabná, hogy hogy szólítják, de azt sem, hogy a másik abba ringassa magát, hogy mindent szabad. Túl képlékeny még neki, és annyira új.
Damiennek fogalma sincs micsoda erőfeszítések ezek tőle, és arról sem, hogy eddig csak arra használta a diáksereg nagy részét, hogy egy jót röhögjön, de most minden olyan más…
Ennek következtében megint elszólja magát, amit azon nyomban meg is bánna, ha a fiú nem kezdene bele a válaszba.
Aprókat bólint a mondandóra, azon a részen, ahol a szívást emlegetik, elhúzza a száját, és lesüti a fejét. Pont ezt csinálta eddig Ő is…
- Sokan vannak, akik csak megjátsszák magukat, mintha istenek volnának, pedig valójában ugyanolyan diák, mint Te, vagy Én. – sóhajt fel. – Kissé vicces, hogy ebből a szempontból tulajdonképpen a folyó két szélén állunk. – bök rá a címerre óvatosan. Nem akarja megbántani, így óvatosan fogalmaz. – Szerintem ugyanúgy lehet szemétláda bárhol máshol, csak mi… kuriózumként vagyunk kezelve. Főleg azok által, akikbe még az iskola előtt, alatt belenevelték ezt a nézetet. Én azt vallom, mindenki olyan, és úgy áll a dologhoz, amit otthonról hozott. Vannak kivételek, de ahogy én elnéztem, ez a tendencia egy bizonyos fokig tényleg így van.
Elbámul a fiú mellett a kastély felé, és összeráncolta a homlokát. Valami megváltozott. Nem tudta, hogy mi de érezte. Furcsa volt. Talán a szél, vagy az illat, amit hozott magával, olyan ismerős volt. Beleborzongott, de megesküdött volna, hogy az otthon illatát érezte a levegőben.
Nem, az nem lehet. Ide nem tud bejutni. Senki.
Nem bízott Dumbledoreban. Sőt. Leginkább senkiben. Senki nem védheti meg attól, ami otthon várhat rá.
A nyár…
Vajon szeptemberben képes lesz még így üldögélni akár Damiennel, akár mással? Lehunyta a szemeit, majd esdeklően pillantott fel.
- Mi az a pont, ami után képtelen vagy tovább megmaradni bárki közelében is? Úgy értem… - nem utoljára, de a lány habozni látszik. Nehéz kérdés, és óvatosan kell feltennie. Nem sejthet meg semmit. – Mi után nem állnál szóba valakivel soha többé? – tudnia kell. Tudni akarja… Ha kimondja a bűvös szót, ha megfogalmazza azt amitől a legjobban fél, muszáj lesz elmennie, ha képes rá. Nemcsak a saját, sőt… Elsősorban nem a saját érdekében, hanem az övében. A fiú, aki úgy viselkedik vele, mint egy normális emberrel.

// off: Klau, nem június van a játékban? =] //

Enyhe bűntudatom támadt meghallva két társam szavait. Mindketten tegnap fejezték be a házi dolgozatukat. Persze, nekem is eszemben volt tegnap este, az elhatározás meg is volt, csak a tettrekészség nem. Mondhatni, mindig csak halasztgatom a dolgot.. Ma nekiülök és megcsinálom, döntöttem el, de persze nem hangoztattam hogy még nincs kész.
Még több fakultatív óra? Még a végén rosszul leszek. Nekem is van fölös szabadidőm, de azt nem további tanulással szeretném eltölteni. Akkor már inkább jelentkezem a kviddics csapatba.
Kviddics...
Mindig is apám jutott eszembe ha a varázslósportra gondoltam. Kis koromban rengetegszer gyakoroltunk, és mindig nagy lelkesedéssel vetettem bele magam a játékban. Azt persze képtelen voltam elismerni, hogy apámnak és bátyámnak is jobban ment. Az aranycikeszhez nem voltam elég ügyes és gyors, a tereléshez túl félénk voltam, nem mertem szembeszállni a gurkókkal, sem másokra ráküldeni azt, bár azóta már sok minden változott.. Talán hajtónak vagy őrzőnek jó lennék.
-Dettó. Valami hülyeséget álmodtam, de már nem emlékszem mi volt az.. Csak annyira, hogy kipattant tőle a szemem.-
-A kviddics jó ötlet- Bólogattam Claudia ötletére teljesen őszintén, aztán meghallgattam Zephyr-t is. Ő is az órákkal jött.
-Na mit szóltok, itt a végén még mindhárman kviddicsjátékosok leszünk. Lehet tényleg a sors hozott össze bennünket- Mondtam Klaunak egy félmosollyal, aztán komolyra fordítottam a szót. -Majd megnézhetnénk milyen helyek szabadok a csapatainkban, aztán hátha bevesznek-
Zephyr ötlete nem volt rossz, bár az álom már teljesen kiment a szememből a téma hallatán. Igen, eléggé felspanoltam magam ezzel a kviddics dologgal. Mint Zephyr, én is ezer éve szerettem volna, de komoly elhatározás még sosem született. Talán majd most?
~Előbb ha eljárnék párszor gyakorolni valami ügyes játékossal, ő megmondhatná milyen poszton érdemes játszanom~ Gondoltam.
De kivel?
Elindultam Klau és Zephyr mellett, nehogy lemaradjak itt a nagy tervezgetésben.

A kastély falai közül végre szabad levegőre jutok. Régen erre vártam, sétálni egyet a birtokon. Nem tudom, hogyan is tévedtem ide a Nyugati-szárnyhoz, mindenesetre itt vagyok. A taláromat már unom, kezd nagyon meleg lenni. Nagyot ásítok, keveset aludtam. Pedig általában én vagyok a csúcstartó, de ma máshogy volt. Ma én keltem fel a legkorábban. Fogalmam sincs miért, még bagoly szárnycsapást sem hallottam, hogy rájuk fogjam.
Furcsa miken tudok gondolkozni, néha annyira meglepődök magamon. Baromságokon gondolkozom, semmi értelmük nincs, ha így folytatom a Nagyúr csak a piszkos munkát bízza rám.
Ahogy lépkedek végre a parkba érek. A parkban elég sokan vannak, de mindegyik más házból való. Egyesek boldogan élvezik a meleg napsütést, de vannak akik a fák biztonságába húzódnak és elbújnak az árnyékban.
Vannak, akik szúrós pillantást vetnek rám. Nincs ínyemre, hogy így néznek rám, de tréfából mégis visszamosolygok rájuk. Akadnak olyanok is, akik pálcát rántva párbajoznak, de mivel nem igazán köt le a másodikasokkal való viaskodás tovább megyek.
Az egyik bokor mellett tudom, hogy van egy pad, ahova általában senki sem ül. Ez alkalmas lenne nekem. Megpillantom a bokrot, s először halkan lépkedve, majd egy kis zajt csapva kilépek a bokor mögül.
Az egyik háztársam vár pálcával a kezében. Felnyújtom a kezemet, jelezve ártatlan vagyok.
- Remélem nem akarsz átkot szórni rám - nevetek.
A lány szőke és azt hiszem ötödéves lehet. A nevét pontosan nem tudom, de ha az emlékezetemből elő kéne szedni a lány nevét, azt hiszem Arleth lenne a tippem. Majd megmondja, ha akarja. Lehet zavarok, lehet nem. Megvárom, amíg leengedi a pálcáját, majd ha megengedi leülök a padra.

Pálcáját elrakta, ahogy meglátott. A lány zavartan bocsánatot kér, de én csak mosolygok. Látszik rajta, hogy gondolkozik, egyszerre több dolgon is. Amikor bemutatkozik magamban 'éljenezek' egyet. Eltaláltam. Nem hittem, hogy ennyire jó lenne a tippelő képességem. Nem jók a kapcsolataim az emberekkel, nincsenek igaz barátaim sem. Ezért furcsállom magamban annyira, hogy eltaláltam magamban a lány nevét. Bár nem nehéz nem kitalálni, apám rengeteget mesél Mr. Greshamról és gyermekeiről.
- Én pedig Gerry Nefas vagyok a végzősök táborából - mondom szememben egy kis gonosz csillogással. Minden évben azt vártam, hogy végre kimondhassam azt, hogy végzős vagyok. Unom a Roxfortot, a legtöbb társammal ellentétben én utálok itt lenni.
- Hogy mit keresek itt? Nos, nem nagyon érdekel, hogy kié a terület. A Roxfort tudtommal az összes diákoké, nem pedig a griffendéleseké - mondom neki őszintén. Sosem érdekelt, hogy éppen melyik ház közelében kuporodtam le egy-egy lecke megírásakor, vagy éppen magányomban.
A lány csodálkozott magán. Ezek szerint nem ennyire beszédes és talán a mosolygást is hanyagolja mások társaságában. Sosem fogok tudni kiigazodni a csajokon. Mindenesetre Arlethen elmosolyodom.
- Engem nem zavar, ha fecsegsz - jelentem ki. - Nem igazán szoktam másokkal dumálni, szóval egy sokat fecsegő ötödéves mardekáros csajt bármikor szívesen hallgatok - mondom még mindig mosolyogva.
Tudom, hogy a fiúk általában a csajok melleit kezdik el stírölni, de én ne vagyok az a fajta. Egy részről a talárban nem látni sokat, másrészről szeretem a szőke hajakat. Így, amikor a lány lehajtja a fejét a szép szőke loknikat kezdem el nézegetni.

Kicsit talán furcsán nézhetek a lányra. Furcsa, hogy teljesen beakarja adni, hogy nem az a sokat fecsegő, beszédes, kedves lány. Nem hiszem, hogy olyan szörnyű lehet ...
A lány egyszerre sokat kérdezett, de mivel a felfogó képességem jó, ezért nem kellet újra kérdeznem kérdéseit.
- Igen, jól gondolod. Nem szoktam sűrűn kapcsolatokat létesíteni az emberekkel. Azt is eltaláltad, hogy nincsenek barátaim. Ez lehet furán hangzik, de nagy hatással volt a kapcsolataimra a gyermekkorom. Bár erről sose beszélek senkinek - mondom és kicsit leviszem a hangsúlyt.
Mindenki úgy tudja anyám meghalt. Szép is lenne. Csak kár, hogy még él. Kár, hogy otthon neveli a kölyköket és nem halt még meg. Ha ezt bárkinek elmondanám egy szemét állatnak nézne, hisz nem vethetem meg így a szülő anyámat. Csak épp itt fordítva van a helyzet először ő vetett meg engem, aztán én őt.
A lányra pillantok és utolsó kijelentésére válaszolok. A pillantásom, olyan kihívó és kicsit incselkedő.
- Nem tudom, hogy te most elakarsz-e küldeni vagy mi van? - kérdezem kicsit sem mérgesen vagy felemelt hangon. - Jól tudod milyen vagyok, de valamit elrontottál. Egy negyedéves hollós csajjal nem beszélgetnék el, mert még fiatal lenne. Nem lenne közös témánk. Ha egy ötödéves hollósról lenne szó, talán-talán megszólalnék, de a hollósok nem kötekednek úgy, mint a mardekárosok - mondom, de a végén elnevetem magam. Igen ez vagyok én, egy kötekedős alak. Végül is igazam van, egy hollós lány csak nem jön oda és cáfolja meg a kijelentéseimet. Ellenben egy Arlethez hasonló mardekáros csajszival.
Bírom az ilyen csajokat. Szeretnek mindenbe belekötni, de legalább elővigyázatosak. Lehet, hogy Arleth az előző mondataimért nem fog bírni, de ez van. Lehet jobb lett volna, ha nem rakja el a pálcáját, ez már csak tőle függ. Bár remélem nem utál meg, mert kedvelem az ilyen nem plázacica stílusú csajokat. És biztos vagyok magamban, eddig még egyszer sem tévedtem semmiben sem ...

Végighallgatva a lányt megtudom, hogy neki sem volt szép gyermekkora. Visszaemlékszem arra a napra, amikor először találkoztam apámmal. Egy igazi álom volt, kisfiúként mindig erre vágytam és akkor eljött ez a pillanat. Sohasem hittem volna, hogy egyszer olyan boldog leszek, mint akkor. Örültem volna, ha velem együtt ő is ujjongva vár, de azóta már tudom miért nem tette. Egyszerűen nem engedheti meg, hogy akárki is így lássa. A mosoly az arcán csak akkor jelenik meg, ha valakire, azért mosolyog, mert valami rossz érte, vagy éppen valaki más halál híre, esetleg sikeres halálfaló hadjáratok. Rám sosem mosolyog igazából, álarcot ölt és sosem az, aki valójában volt fiúként. Tudja, hogy hasonlítok rá, ezért is akar minél előbb felnőttként kezelni, de vannak helyzetek, amikor jobb lenne, ha úgy bánna velem, mint egy gyerekkel, mert sosem volt teljes gyermekkorom.
Arlethre nézve kicsit meglepődöm. Az évek alatt ezek szerint kinőttem volna a zárkózott típust? Lehet.
- Te sem vagy valami magába fordulós lány - jegyzem meg neki, mert ő sem igazán zárkózott. Sőt sokkal inkább egy mosolygós lánynak tűnik, aki megpróbálja félrevezetni az embereket jellemével. Furcsa mikre képesek vagyunk. Mennyire félretévesztünk másokat. Valakinek megy, valakinek nem. Arleth pontosan az első kategóriába tartozik. Nem tudom elképzelni, hogy nincsenek barátai. A mostani beszélgetésünkből az derült ki, hogy megválogatja a barátait, de ki ne menne oda hozzá? Csak van 1-2 barátja ... lehet tévedek.
- Igen, nem tagadom, imádok kötekedni - mondom széles mosollyal az arcomon. Közben fejemmel a lánycsoportra nézek. Gonosz mosoly jelenik meg az arcomon.
- Lebuktam. Utálom a hollósokat, sosem beszélgetnék egy hollóssal sem - mondom nevetve. - És figyeld az egyik csaj kezében még mindig egy könyv van. Hogy lehetnek ilyen stréberek??? - kérdezem elfintorodva. Bár mindegyik lány jól néz ki és a legtöbb fiú rögtön a külsőjüket nézné, de sosem voltam az a csajozós típus. Fogalmam sincs miért, így születtem. Anyám mindig azt mondta, hogy nőcsábász leszek. Úgy látszik ebben is hazudott, az az utálatos nőszemély.

Amy ki akarja használni a hétvégét, a napsütést és azt a tényt, hogy végre elkészült a kismillió feladott házival. Kivételesen nem érdekli a közelgő RBF, képtelen stresszelni a vizsgák miatt. Mivel amúgy is szüksége volna némi edzésre, magával hozta a parkba seprűjét. Nem akart a kviddicspályára menni, mivel ott éppen a mardekárosok garázdálkodtak, így maradt a biztonságos Nyugati park.
A lány egy fához sétál, seprűjén lent hagyja, ő maga pedig felkapaszkodik a jócskán öreg fa terebélyes koronájába. Levedlett iskolai köpenyét az egyik ágra helyezi, varázspálcájának biztonságos rejtekhelyet keres az ágak szövedékében, s elrejti. Mostanság sajnos szükség van az utóbbi előkészületre, ha repülni indul. Nem hagyhatja ott a köpenyében a földön, mivel a zöldekkel való legutóbbi összetűzése óta eléggé eldurvult a helyzet. Mintha amazok a vesztüket éreznék. Vagy éppen valami más jelentős eseményt, ami Amy számára megjósolhatatlannak tűnt.
Gyors, macskaszerű mozgással iramodott lefelé az ágak között, majd kétméteres magasságból leveti magát a földre. A levegőben összegömbölyödik, hogy földetéréskor kigurulhassa a lendületet. Néhány bukfencszerű átfordulás után felpattan és visszaléptet a fához, ahol seprűjét hagyta.
Jégmadár, a Tűzvillám finoman vibrálva lebeg a levegőben, nagyjából csípőmagasségban, hogy gazdája bármikor felpattanhasson rá. Amy él az alkalommal, nyeregbe szökken. Repülőstarttal indít a fa alól, szinte kilövi magát, azután a fák között kezd tekergőzni. Szlalomozás közben megfeledkezik mindenről, maga mögött hagyja a feszültséget, csupán a fülébe sivító széllel, a magasan fent tűző nappal törődik és persze a mutatványokkal, melyeket gyakorolni akart. Szaltózik, perdül, fordul, éles kanyarba dönti seprűjét, meredeken zuhan, emelkedik.
Az egyik őrült átfordulásnál elszámítja magát, megbillen, majd lezuhan a seprűről. Mázlija, hogy alig négy-öt méteres magasságban próbálkozott a kunszttal, ám még így is elég kemény a becsapódás. Amy alaposan odaveri fejét a talajhoz és megválik eszméletétől. Tarkóján vékony vérpatak indul útnak a föld felé.
A griffendéles seprűje egyre alacsonyabban sodródik tova a kastély felé, mígnem végül derékmagasan áll meg, alig valamivel egy fa előtt. Amy nem látja a fölé hajoló embert, ahogy semmi mást sem, a tarkóján csordogáló vércsík azonban egyre kövérebben lódul lefelé

Amyke aka Macskusz Kviddicsusz;D

Shay már fele annyira sem stresszmentes, és még kevésbé nyugodt az RBFeket illetően. ÁVT, BBT, SVK és a többi mind rendben, sőt annál azért több, de a BIT és GYNT nagyon is neccesek lesznek. Ajkai mozognak, de hang nem jön ki közöttük. Próbálja felidézni, amit Neville mondott neki a közös gyakorlások alkalmával, de itt minden sokkal egyszerűbb, mint mikor ott kell matatnia egy esetlegesen virgonc növényen és a különböző tulajdonságai ecsetelése közben végre is kell hajtania az ártalmatlanításukat. Ez már kicsit nehézkesebb dolog, de bízik abban, hogy Neville segítsége nem volt hiábavaló. És itt van az ok, amiért nagyon is be van parázva, mert hát csak magára számíthat.
Épp nagyban sopánkodik magában, hol a bájitaltan, hol pedig a gyomtan vizsgák miatt sopánkodva. Ha megkérdeznénk tőle azt sem tudná megmondani hogyan keveredett ki a kastélyból, az ösztönei vezetik s az, hogy minél messzebb kerüljön innen. Nyomasztó már ez az egész így az év vége közeledtével, és még az idő is olyan nyomott, állandóan szürke felhők kúsznak lustán, és magasan a kastély fölött, beárnyékolva ezzel a birtokot, s mindenki szívét, mindenki boldogságát. Talán ez az oka annak is, hogy a máskor oly derűlátó hugrás lány most hihetetlenül borúlátó. Míg cipője orrát figyelgeti és út közben kilazítja a fojtogató talárt és nyakkendőt. A távolban aztán egy repkedő alakra lesz figyelmes, amire először azt hiszi, hogy egy eltévedt dementor tűnt fel a birtokon. Azonnal pálcája után kap, s ha nem is elsőre, de igyekszik minél inkább egy boldog emlékre gondolni.
~ A zöld... ~ ez talán némi magyarázatra szorulna, de szerencsére a gondolatait senki sem hallja, így nyugodtan gondolhat Rá. Mire azonban az emléket engedi eluralkodni magán a dementor lezuhan.
~ Lezuhant? ~ értetlenül méregeti a távolt, elvégre a dementorok legjobb tudomása szerint nem szoktak megbotlani a levegőben. Egy része azonban közeledik. Ez már kezd számára nagyon is bizarrá válni. Ahogy közeledik azonban a levegőben támolygó fadarab, hamarosan felismeri, hogy az egy seprű. Szemöldökeit összevonva mered a mozdulatlan alak felé, majd hirtelen ragadja meg a Tűzvillám nyelét és ugrik a seprűre. Magabiztosan üli meg, hiszen ragadt rá néhány dolog a kényszer edzéseken.

A test közelébe érve, egy vagányabb mozdulattal vetődik le a seprűről és mit sem törődve azzal, hogy lehorzsolódik a térde, veti le magát a fűbe.
- Amy... - hamar nyilvánvalóvá válik számára, hogy a griffis kviddicses hever a földön és nincs nagyon eszméleténél. Óvatosan fordítja a hátára a lányt, miközben halkan többször is a nevét ismétli. Körülnéz, sosem lehet tudni nem-e kábították el a lányt. ~ Ájulás, hát persze... ~ kap hirtelen észbe, s pálcáját ismét kézbe veszi, Amy arcához érinti.
- Stimula... - reméli, hogy hatásos a magához térítő varázslat, a DSben már többször sikerült elvégeznie, de most egy csöppet megvan ijedve. A griffis feje a hugrás térdére van fektetve és nagyon reménykedik benne, hogy magához tér, míg kivárja azt a néhány pillanatot, talárja szélével letörli a kifolyt vért, bár a rosszullét kerülgeti tőle. Már most érzi azt a jellegzetes fémes illatot. A hideg is végig fut hátán, de kitart. Nem látja honnan szivárog, de igyekszik nem is mozgatni egyelőre az eszméletlen szöszkét.

Repülés közben nem vette észre a parkban leledző másik alakot, holott az nagyon is jelen volt. Amy kitárta karjait, szíve szerint az egész világot a keblére ölelte volna, s diadalmas kiáltást hallatott, rikkantását hosszan elnyújtotta. A repülés néha egészen mámorossá tesz, ha meg ráadásul imádod is, akkor szinte mindig megrészegülsz tőle. Valószínűleg ez vezetett a könnyelműséghez és az eséshez egyaránt.
Ekkor bukkant elő az a bizonyos másik ember, akinek létezését Amy észre sem vette eszeveszett száguldása, pörgése-forgása során. Az eszméletlen lány fölé hajolt, a griffendéles azonban nem hallja halk szövegét, lévén eszméletlen.
"Stimula" - hangzik a varázsige Shay szájából, mire Amy mintegy varázsütésre magához tér. Tétován eszmél, fogalma sincs mi történt vele, hol van. Kinyitja szemeit, azonban rögtön be is csukja, mivel elvakítja a fény. Újabb próbálkozás, ám ezúttal a furcsa, elmosódott kép veszi el kedvét a nézelődéstől. Mintha esőfüggöny mögül szemlélné a világot, elmosódott a látvány. Végre lassanként kitisztul a kép, Joy felismeri a hugrabugos leányzót, akivel annyiszor gyakorolt együtt a DS edzésein.
- Shay? - hunyorog rá értetlenül. - Hát te mit csinálsz itt?
Felül a fűben, fejében tompán zsong fájdalom, az esésre emlékeztetve a kamaszt. Amy odakapja fejét, ujjai valami meleg folyadékot tapintanak. A lányon erőt vesz a hányinger, forogni kezd vele a világ, mintha még mindig a nyaktörő figurákat gyakorolná a levegőben. Vér. Sosem bírta. Vér. Vissza kéne ájulni. Vagy legalább visszafeküdni a fűbe, az nem billegett ilyen furán ide-oda, jóságosan stabil volt.
Amy háta mögé teszi két kezét, azokra támaszkodik, hátha sikerülne valahogy kijózanodnia. Előrehajtja fejét, így lassanként elmúlik a gyomorforgató kavargás. Tisztuló fejjel néz fel, s csak ekkor veszi észre a farmerját ékítő, újdonat eredetű hatalmas szakadást a bal térdénél, valamint pólója alján az apró hasadást.
- Hörr - nyilvánul meg felettébb bőbeszédűen. - A kedvenc farmerom volt. A pólónak mindegy, úgyse nagyon rajongtam érte. Kössz, hogy itt vagy, Shay.
Elmosolyodik, aztán seprűjére esik pillantása. Töprengőn bámulja a Tűzvillámot, sehogy nem fér a fejébe hogyan lehet itt a járgány, hiszen a lendületnek tovább kellett volna vinnie. A seprűről Shayre vándorol tekintete, kutatón fürkészve a hugrabugos hölgyeményt.
Mint valami jótündér. Azért rendes tőle, hogy éppen most és éppen itt volt. Mindig tudtam, hogy kedves lány. Nincs olyan abnormális állat, aki magamhoz térített volna a helyében, ugyanis elég sokan szeretnének halva vagy legalábbis megkínozva látni, főként a mardekárosok közül. Inkább elcipeltek volna, kihasználva a röpke tudatszakadást és megnyúztak volna valami aranyvér-oltáron. Azt hiszem sokkal lógok Shaynek ezért a kis mentőakcióért - véli magában Joy, de egyelőre nem teszi szóvá gondolatait.

Amyke aka Macskusz Kviddicsusz;D

Az iskolában furcsamód sokan esnek le innen-onnan és még furcsább, hogy elég sokszor fejre. Nem rég egy hetedéves srác zúgott le előtte, igaz abban neki is része volt. Azóta az eset óta, a mindig magánál tartott fekete szőtt tarisznya mindig rejt egy kisebb zselés párnát, amit szükséges esetben le tud fagyasztani és ilyen helyzetekben nagyon jól használható. Shay idegesen mered az ölébe illesztett fejre, de leginkább a lehunyt szemekre, várva, hogy kinyílnak-e. Talán nem volt a legjobb ötlet magához téríteni a lányt, de az előzetes tapogatás után nem vélte olyan súlyosnak a sérülést.
A hugrás talárja szélével igyekszik felitatni a griffisen folydogáló vér csíkokat, mígnem meghallja a hangját. Egy mosollyal díjazza az szemnyitási kísérletet, s így hátulról hajol felé. Hosszú barna tincsei előre lógnak, de köztük is kilátszanak a bántóan zöld íriszek, melyek a szürke, egyhangú és lehangoló égi tényezők ellenére is szinte világítanak. Egyelőre nem szívesen engedné, hogy Amy felkeljen, de azt vallja jobb nem ellenkezni egy kviddicsessel, mert még egy hajtó is igen nagyot tud ütni. Így csak tanácstalanul pillogva nézi, ahogyan az oroszlános szöszi felemelkedik, de azt a kis bizonytalanságot is látja.
- Volt egy olyan sanda gyanúm, hogy itt ma valaki egy óriásit fog taknyolni, gondoltam kijövök és megnézem... - széles vigyor kúszik a barnaság arcára, szemeit összeszűkítve azért továbbra is fürkészi az kissé lesápadt évfolyamtársat. Eddig nem beszélt többet Amyvel, mint amennyi feltétlenül fontos volt. A DS edzéseken, az órákon, amikor összeválogatott párokban kellett dolgozni, vagy esetleg egy-két szót, amíg valamelyik tanárra vártak egy-egy professzorra. Sosem gondolkodik olyasmin, hogy ez vajon miért van így, bár egy idő után képes nagyon is megnyílni, neheze enged magához közel embereket. Nads volt az első és eddigi egyetlen olyan személy a suliban, akivel közeli barátokká lettek, vele még a lányos csevegés sem érződik olyan idétlennek. Számára legalábbis.
Meglepetésében felvonja szemöldökét, mert a kviddicses szösziboszi nem a sajgó fején kesereg, hanem azon, hogy kihasadt a farmerja.
- De a fejed megvan? - érdeklődik, valamennyire megpróbálva visszarángatni a griffist a földre. Nem szó szerint, de majdnem. - Várj csak... mivel nem te vagy az első, aki a szemem láttára teszteli, hogy a feje keményebb-e, vagy a kő, van nálam valami ilyen esetekre. - kezei közé kapja a fekete tarisznyát, s jó néhány másodpercnyi kutakodást követően megtalálja a kis zselés zacsit. Bár mugli cucc, hugrásunk nagy rendszerességgel használja, és igencsak kedveli is, hogy ennyire hasznos. Pálcáját is előkapja a helyéről, majd egy ügyes mozdulat és egy Glacius elmormolását követően a tasak jéggé mered. A műveletet követően aztán Amy felé nyújtja, hogy illessze a fájó pontra, sokat enyhít a fájdalmakon, és most ez lenne az elsődleges. Tekintete követi az Amyét, s megállapodik a Tűzvillámon.
- Öhm... igen, ne hari, használtam egy kicsit, gyorsabban ideértem, mintha futottam volna - kezd el szabadkozni, nem folytatja, igazán nem zavartatja magát, csak ő sem mindig szereti, ha valaki az ő tulajdonát használja, anélkül, hogy engedélyt kérne. Megkérdezte volna, de mint tudjuk Amy nem volt túlságosan eszméleténél.

- Nem mondod? - vigyorodik el Shaelynn pimasz szövegére. - És honnan tudtad, hogy pont itt, pont most? Jós vagy? Vagy visszamentél az időben?
Csak miután kimondta filózik el a naiv kérdésein. Na igen, néha hajlamos úgy gondolkodni, akár valami átlagos csitrilány Londonból, nem pedig boszorkányosan. Hiszen itt nagyon is valóságos a jóslás és az időutazás bizonyos formája, például időnyerővel simán megvalósítható egy néhány órás kis út. Nem baj, egyszer biztos belejön ebbe is, mint annyi másba, egyszer talán sikerül kapásból boszorkányosan töprengeni egyes események okán vagy boszihumort alkalmazni.
- Katasztrófa-turista - közli vidoran Amy és nyelvet ölt Shay-re.
Meg sem próbál felállni a földről, pedig szeretne még repülni, lehetőleg most. Fent a levegőben biztosan hamar kitisztulna a feje, csak hát az sem biztos, hogy a seprűn fent bírna maradni legalább a felszállás erejéig. Egy újabb esés pedig tovább roncsolná imidzsét és persze a fejét is, ha megint olyan szerencsétlenül esik.
Shaelynnre nézve elképedten tapasztalja, hogy panaszkodása meglehetőst nagy megdöbbenést vált ki a lányból. Hát igen, van aki ilyenkor önnön fejét sajnáltatná, de Amy sosem tartozott ebbe a típusba. A hugrabugos leányzó szövegét hallván felötlik benne, hogy Shay keménycukrot, esetleg matricát (jutalomnak), szikét, tűt, cernát, netán még inkubátort is raktározhat tatyójában, netalán lélegeztetőgépet. Kíváncsian nyúlik nyaka, ahogy megmentője kotorászik a táskában, azonban nem sikerül belelesnie. A zselés párna elővételekor már-már csalódottan hanyatlik vissza a földre.
- Azt hittem előkapod a felfújható hordágyat és hozzá valami ósdi mentőautót, satöbbi - kommentálja blazírt képpel az eseményeket, aztán elmosolyodik. - Azért köszönöm!
Engedelmesen elveszi Shay kezéből a jéggé dermesztett párnácskát, tarkójára illeszti és hanyatt fekszik vele. Nyaktörő pózban tartja fejét a füvön, azonban így hűti legjobban a jég a sebet.
A lány magyarázkodására nagyvonalúan legyint.
- Ugyan már, ne viccelj. Ha te nem vagy itt, még valaki lenyúlta volna, netán tönkreteszi. Jégmadár megmentője is te vagy, Shay, sokkal tartozom ám neked ezért.
Hálás mosolyt csillant ápolójára, arca ígéretesen színesedik, kezdi felölteni eredeti pirospozsgás árnyalatát. Még néhány perc és talán újra lábra állhat, megint röpködhet a fellegekben. De azt már nem egyedül fogja tenni, magával hívja Shaelynnt is.

Amyke aka Macskusz Kviddicsusz;D

- Mondom... megérzés... - kuncog - na jó nem. Csak gondoltam kicsit kijövök, mert már nem bírtam a négy...száz fal között - fejét lehajtaná, ha nem épp így kerülne szembe Amyvel, így inkább elnéz a messzeségbe. Talán egy percre visszatér belé az a szorongás, amivel kijött ide. De ha Neville átment az RBFeken, akkor ő miért ne menne? Pitonnál sem bukott meg anno a vizsgákon, és Foley is elengedte tavaly. Akkor nem lehet probléma. Talán a GYNT ad némi okot az idegeskedésre, de majd még tanul egy keveset és talán abból sem lesz gond. Az elfogadhatóra mindig van esély. A megnevezésen elvigyorodik ő is, elég szórakoztató belegondolni... vagyis....
- Ja, viszont azt hiszem el kell gondolkodnom azon, hogy nem-e én vonzom a bajt és mindez azért történt, mert én jöttem ide... hm.. - persze nem gondolja komolyan, az ilyesmi hiányzik a szótárából. Még hogy ő hibás legyen valamiért, bár némi aggodalomra ad okot, hogy társai sérülése olykor akkor történnek meg, amikor ő feltűnik. De sosem lehet tudni, elvégre nem ő hajkurássza a "katasztrófákat", hanem azok hajkurásszák őt. Ha nem lesz jobb dolga, talán ezen is elgondolkodik, de kétséges, hogy magát fogja a legújabb Lemony Snicketnek beállítani.

- Mentőautót? - kérdez vissza némi értetlenséggel, de aztán megrántja rá a vállát. A biztonság kedvéért azért ellenőrzi, hogy nincs-e egy felfújható hordágya is a táskájában, ajkaival csücsörít, majd aztán elhúzza... - hááát... sajnálom, de éppen most kifogytam a felfújható hordágyakból... esetleg egy sima ágy egyenesen a gyengélkedőről? - kérdezi készségesen, bár nagyon reménykedik benne, hogy nem fogja kérni, mert sajnos akkor újra le kell lomboznia.
- Egy Tűzvillámot? Nincs az a szívtelen, aki ilyet tenne... - aztán persze eszébe jut Audrey és a seprűtárolós eset, amikor is egy Tűzvillámot kent be valami kencével, amitől az teljesen bevadult. Sajnos meg kellett egyszer iszonyatosan rúgnia, amiért vérzett is a szíve, de meg kellett fontolnia, hogy vagy beenged még egy gyomrost, vagy pedig elküldi még egy-két kört vergődni, amíg kitalálnak valamit. Egyértelműen az utóbbi. Egy nosztalgikus mosollyal méri végig a seprűcsodát, és be kell látnia, hogy hiányzik neki a repülés. Bár mindig noszogatniuk kell szüleinek, hogy gyakoroljon velük, azért a végére mindig egészen jól érzi magát, és ragadt is rá jó néhány dolog.
- Egyébként mi volt az a trükk, amivel próbálkoztál? - kérdezi Amyre fordítva tekintetét. Kíváncsi rá miket tud már megcsinálni, bár az eddigi meccseken, azért látott már a szöszkétől egy-két kunsztot, elvégre nem minden érdem Potteré, de persze erről hajlamosak az emberek elfeledkezni, mert hát a fogó az isten. Márakinek.

Amy vigyora egyre szélesebbé válik. Méghogy Shay vonzza a bajt, amikor itt van ő, Amy Joy, az utolérhetetlenül zizzent és a mindenféle problémákat magnetikusan vonzó nőszemély?!
- Kész katasztrófa... - ironizál kacagva. - De azért ne reménykedj, a bajt magamnak köszönhetem. Valósággal üldöz a balsors, mellettem az embernek sosincs nyugta, kivéve ha besavanyodott, gonosz avagy lelketlen lényről van szó. Velem mindig történik valami és ez nem feltétlenül pozitív értelmű.
Pláne ha pasasról van szó - ám ezt már magában teszi hozzá csupán a szöveghez, halk sóhajjal kísérve a gondolatot. Hiszen Anthonyt még nem heverte ki, ahogy azt a ficsúrt sem, akivel előtte járt. És Oliver, a csodás, kedves, aranyos, humoros, értelmes Oliver... Hiszen vele már régóta barátok, sőt, talán több is ez mint egy szimpla barátság. De Joy mindig megfutamodik az érzései elől, amikor éppen véletlenül valami kétes helyzetbe keverednek, melyben végre bevallhatná a fiúnak, milyen régóta szereti. Kezdettől fogva valójában, de valamiért sosem volt elég mersze elmondani a pasasnak. Akkor sem, ott a toronyban, amikor egymást átölelve gyönyörködtek a narancsvörös napban. Oli vonszolta fel a lányt a toronyba, hiába tiltakozott Amy, utóbb pedig futólépésben, bőgve inalt a szituációból. Dühében sírt, mert ott és akkor sem volt elég ereje elmondani a fiúnak, mit érez iránta.
Ekkor Shay megemlíti a gyengélkedőt, ágyszerzési célzattal.
A gyengélkedő, hát hogyne! Amy onnan is őriz jónéhány szép emléket, többek között a párnacsatát, mely Zoey és közötte zajlott, aminek köszönhető a barátságuk; azután ott van az egyik kviddicsmeccs utáni másfél hetes pihenő, mialatt a többiek dolgozathegyeket írtak, ő összebarátkozott egy Kys nevű lánnyal, aki a szomszéd ágy lakója volt éppen. És így tovább, reggelig lehetne sorolni a különféle történeteket.
- Ne, azt inkább hagyjuk ki. Madam Pomfrey nyilván utánajárna hová tűnt az ágya, aztán megint egy hétig ott penészedhetnék nála. Tulajdonképpen nincs is semmi bajom.
Ezzel lazán felpattan. Könnyebben belesápad a mozdulatba, meginog, ám gondolja, majd belekapaszkodik a seprűbe. Azon megtámaszkodik, ígyként kiköszörülve a csorbát. Nem nyert. A seprű ugyanis nincs rögzítve sehová, így a nyomás hatására odébb libeg a levegőben. Amy magabiztos mosollyal kapaszkodik, fölénye azonban alábbhagy, amikor az odébblevitáló seprűnek hála elvágódik.
Halk torokköszörüléssel kecmereg talpra, leporolja ruháját, melynek amúgy már totálisan mindegy mit tesz vele tulajdonosa, mindenképpen tönkrement.
- Tulajdonképpen van olyan őrült, aki szó nélkül tönkretenne egy Tűzvillámot. Néhány mardekáros feni rám a fogát a legutóbbi roxmortsi hétvége óta, másik néhány pedig az utolsó meccs óta. Ők bizony nem érnék be holmi seprű-eltulajdonítással, biztosan a dúvad jegyében születtek. A trükk saját fejlesztésű, de még dolgoznom kell rajta. Névtelen, a lényege a gurkó és a terelők kicselezése lenne úgy, hogy közben zavartalanul passzolhassak szükség esetén. Még sosem sikerült teljesen befejeznem, talán bennem van a hiba - neveti el magát a leányzó.

Amyke aka Macskusz Kviddicsusz;D

- Na most azért abba belegondoltam, hogy milyen következményei lehetnek annak, hogy te meg én egy időben itt vagyunk... - kuncog fel. Tény eddig is megtörtént már nem is egyszer, hogy egy légtérben voltak és minden komolyabb kozmikus zűr elkerülte őket. Pedig milyen komoly balesetek lehettek volna a DSben, ha épp mindkettejüknek akkor van rossz napja. - Nem is értem a Roxfort hogy bír el mindkettőnket, plusz még Harryt is... - itt már hangosabban kuncog. Néha jól esik nem csak az érezhetően közeledő háborúval foglalkozni, hanem csak úgy nevetni még ha ilyen butácska dolgokon is, mint a saját bénázásuk. Bár Shay esetében ez így ebben a formában nem helytálló, ő inkább másra hoz bajt, mintsem saját magára. Legalábbis a mellékelt ábra ezt mutatja. Kis túlzás ez, szerencsére nem mindennapos eset ez, de nemrég egy végzősnek hozta össze, hogy ugorjon egy szép fejest a híd korlátjáról, szerencsére legalább befelé, előtte pedig Nadine, az amúgy tökéletes egyensúlyérzékkel rendelkező barátnőjének segített úszni egyet a szökőkútban. Ez mind véletlen volt. Amy esete mondjuk más, itt nem zavarta meg a nagy koncentrálásban, egyszerűen csak éppen pont akkor járt erre, amikor a griffis lebucskázott a seprűről. De hát a macskaügyessége ilyenkor miért hagyja cserben? Jobb nem elmélkedni ezen tovább.
- Azért... nem ártana megnézetned egy hozzáértővel, nehogy súlyosabb legyen, mint amilyennek tűnik... - tanácsolja még mindig aggodalommal fürkészve a szöszkeséget. Aztán újra elvigyorodik - ...egyébként, ha érdekel, ez az esés nálam egy kilences volt. Láttam már sokat, de kapálózni még senkit... - újra felnevet. Szeret picit piszkálódni, de ezt csak olyanoknál próbálja meg, akikkel tudja, hogy lehet. Amy édes csaj, a DSben is szórakoztak olykor, ha volt egy kis lazítás, így már ismeri legalább annyira, hogy tudja nem sértődik meg, ráadásul épp az előbb vesézték ki tehetségüket. Nem tudja, hogy megijedjen-e vagy pedig elnevesse-e magát a kviddicsboszi próbálkozásain, végül is mindkettő bekövetkezik, váltogatva egymást. A szédelgés mulatságos, az esés is, de ez már ad okot némi ijedtségre is. Ő is fészkelődik egy keveset, majd hogy egy szintben lehessen a másikkal ő is feláll a fűből. Ügyet sem vet a lábára, bár érzi, hogy térdei csípnek kicsit, de nagy lány már, voltak durvább sérülései is, egy kis horzsolástól még nem fog kétségbeesni. Szerencsére nem vérzik túlságosan, így a rosszulléttől sem kell tartania.
- Értem, hát a jó kviddicseseknek tartania kell az ilyesmitől.. - kacsint rá Joyra, remélve, hogy ezzel a picinyke bókkal dob valamit a kedvén. Nem tudja, hogy mi az oka annak, hogy a mardisok a bőrére pályáznak, ő erre gyanakszik, elvégre nem példa nélküli, hogy rivális házak kviddics csapatának tagjai olykor megleckéztetik a másikat erőfitogtatás céljából. A legjobb módja, hogy manipuláljanak egy csapatot, ha a játékosaikat kiiktatják hosszabb-rövidebb időre.
- Amúgy... - tekintete ismét a seprűre vándorol - ...mikor nyírtad utoljára? - érdeklődik kicsit szakértőbb szemmel. Bár megteheti, ugyan kevesen tudják, hogy a kviddicses Scarborough házaspár az ő szülei. - Csak azért kérdezem, mert enyhén balra húz. Lehet én éreztem rosszul, nem is repültem vele olyan sokat - csak a meglátását osztja meg, persze nincs kizárva, hogy téved, de ilyesmiben ritkán szokott.

Shay, Harry és Amy... hát ez a mesterhármas valóban katasztrófa lenne, ha gyakorta megfordulnának egymás társaságában. Joy néha mázlistának érzi magát, hogy anno nem keveredett a Hermione-Ron-Harry trióhoz, mikor elsősként a vonatra került. Igaz, ők akkor már másodikosok voltak, szóval legfeljebb olyasféle rajongó lehetett volna, mint Colin és Dennis, a Potter-mániás testvérpár. Szerencsére az ötödéves griffendélesnek nem volt szüksége hamis bálványokra, sem akkor gólyaként, sem azóta soha, így Harryt is normális emberként kezelte, akárha egy teljesen átlagos srác volna. Igaz, néha hülyének nézte a pasast egyes dolgok miatt, de senkit nem a tökéletességéért szoktak szeretni az emberek, ugye?
Shay aggodalmára Amy lazán legyint egyet.
- Ugyan már, mit nekem egy kis fejsérülés? Ha túléltem a múltkori kviddicsmeccset minden gáz nélkül, akkor egy könnyebb agyrázkódás nem fog kifektetni, úgysem ronthat a súlyosbodó tudathasadásomon, skizofréniámon, hiszen folyton más szemével látom a világot. De tényleg, most például... Várj csak! - hangja izgatottá válik, s mintha egyszerre száz mutatóujjal mutogatna az egyik közeli fa koronája mellett az égre. - Nézd, ott úszik egy rózsaszín elefánt, okkersárga fülekkel!
Félig Shay mögé lépve kivonja magát a hugrabugos leányzó látóteréből, hogy minél később szúrjon szemet visszafojtott röhögése és ettől hullámzó hasfala, mellkasa. Halk pufogás, vinnyogás hallszik Amy felől, holott a serdülő minden energiájával azon van, hogy eltompítsa a szervezetéből kiszűrődő zajokat, kitörni készülő kacaját. Azután a griffis valószínűleg nem kevéssé elképedt megmentője vállára teszi bal kezét, miközben végre kirobban belőle a nevetés.
- U-ugye milyen széhép és cukiiii?! - csuklik néhányat a rövidke mondat alatt, látószerve viharosan bepárásodik a nevetéstől, szemei sarkából egy-egy könnycsepp indul világhódító útra.
Amikor végre lehiggad kissé, még mindig erősen vigyorogva kér bocsánatot az iménti tréfájáért, ekként szólván: bocs.
Shay bókja tényleg jólesik neki, mégis elhúzza kissé a szája egyik sarkát.
- Ugyan, a zsír kviddicsesek nem itt tenyésznek a Roxiban, hanem valamelyik menő csapatnál terelgetik a gurkókat, űzik a cikeszt vagy dobálják a kvaffot álló nap. Itt legfeljebb az váltja ki az agressziót egyes személyekből, hogy önmaguknál jobb csapattal találkoznak. Habár egy elvesztett meccs is tagló hatással tud lenni az önérzetükre, ezért kompenzálnak alamuszi módon, mindenféle agresszív támadásokkal. Amúgy ördögöd van, tényleg régen nyírtam meg. Látod, már tiszta loboncos az ágazata. És tényleg balra húz, úgyhogy a hétvégén neki kell esnem a seprűápolásnak. Már legalább másfél hónapja ezt hajtogatom magamnak minden nap. Hát ez a lustaság átka, egy hatalmas csapás az ember fejére. Hálás seprű, nem?
Amy megragadja az említett nyakát, majd úgy fordítja maga felé, hogy a lábtartó felőli vége és ezzel együtt a vesszők essenek a szeme elé. Csaknem hangosan felhörren az elé táruló gondozatlan végek látványától. Gyors mozdulattal rejti háta mögé a valaha remek formában volt versenyjárgányt, mintha ezzel megszüntethetné a problémát is. Égő grimaszt vág Shay felé, azután látványos tématerelésbe kezd, hátha megfeledkeznének hanyagságáról.
- És ööö... hogy, s mint vagy mostanság, Shay? Régen láttalak, még régebben beszéltünk, szóval hajt a kíváncsiság, érted, ugye? Hiszen már alig emlékszem, amikor néhány hete a DS-ben ronggyá átkoztad azt a céltáblát és azóta nem találkoztunk kábé.

Amyke aka Macskusz Kviddicsusz;D


Ha nem hát nem, nem fogja erőltetni a gyengélkedős témát. Ő még nem volt ott túl sokat, egy-egy gyomtanról kellett felmennie, mert nem sikerült elbánnia az épp aktuális mérges növénnyel, vagy épp megharapta a ragadós galaj, amit mellesleg nem is Shay, hanem a rásorsolt partnere dühített fel… Tény, hogy a meccseket eddig Joy is túlélte valami oltári csoda folytán, de ennek az lehet leginkább az oka, hogy társaira, vagy épp Harryre sokkal inkább vadásztak az ellenfelek, mint rá. A hugrás nem tudja, nem tudhatja, nem csapattag, és a szurkolást is sikerül egész jól visszafognia, elfojtani magában, így igyekezve megmaradni a legkülsőbb szemlélődő álcájában. Persze, amikor a Hugrabug játszik, ő is ott szurkol társaival, de a többi ház párharcában nem vesz részt. Amit kinézett korábban, az a kommentátori állás, de Luna olyan szuperül csinálja, hogy nincs kedve megfosztani ettől a szerepétől. Pedig valamiért van egy olyan érzése, McGalagony professzor annyira nem ragaszkodna a hollóhátas munkájához.
A tudathasadásra felvonja a szemöldökét és meglepetten mered Amyre. Ezt eddig nem tudta róla, de nagyon reméli a másik fele, nem valami elmebeteg gyilkos, ahogyan ez általában lenni szokott. Épp szólásra nyitná a száját, kérdése támadt, de a griffes várakozásra inti, s hirtelen vált át izgatottra, mintha az év felfedezését tenné, így a hugrás még azelőtt fordul a hevesen mutogatott irányba, de ő nem lát semmit elsőre, s ekkor bukik ki a szöszkeségből…
-…rózsaszín elefánt okkerságra fülekkel… - izgatottsága hamar alábbhagy, mindenesetre egy mosoly azért arcára kúszik, ám ahogy visszafordul belőle is kitör a nevetés. Nem azon, amit Amy mondott, hanem azon, ahogyan nevet. Igazán vicces hangokat produkál, amelyek valamiért Shayt is nevetésre késztetik, habár korántsem akkora vehemenciával, mint a griffest. Mindenesetre eltelik így pár perc, a szőkeség nevet saját magán, a barna meg azon nevet, ahogyan a másik nevet. Jó kör, élvezi is, ritkán akad alkalma ennyit nevetni mostanság, pedig általában móka, kacagás és homlokráncolás veszi körül. Tehát nincs gond, a bocsánatkérés is fölösleges, neki is vannak ilyenjei, Luna közelében meg főleg sok ilyet lehet felszedni.
- De mielőtt a menő csapathoz kerülnek, járnak valahol iskolába… - állapítja meg a nyilvánvalót, legalábbis saját családja, és azok csapattársairól biztosan tudja, mielőtt ilyen sztárok lettek, ők is roxforti diákok voltak valamennyien. Ki ügyesebb, ki kevésbé, de a kluboknál kikupálták őket az évek, a gurkók és talán az edzőknek is volt némi szerepük benne. Nem bontakoztathatja ki egyet nem értését, mert Amy folytatja, s immár seprűjére tér át, vagyis inkább próbálja elterelni róla a témát. Shayt nem zavarja, sőt, szívesen osztogatna tanácsokat, de látván a griffes megpróbálkozik magasságával elrejteni hátasát, ő sem erősködik. Helyette azonban ráterelődik a szó, amire megemelkedik a pulzusa, s hirtelen sokkal érdekesebbnek tetszik a fű, a térde, a cipői, bármi, ami a lánnyal ellentétes irányban, tehát a földön van valahol.
- Semmi különös…- rántja meg a vállát - ..küzdök az RBF anyaggal! – néhány pillanatnyi csöndet követően aztán kiszélesedik mosolya - …a DS edzések nekem is nagyon hiányoznak. Kár, hogy már nem tartunk ilyeneket – de igazából bármilyen találkáknak örülne, s most el sem kellene bújniuk, hiszen ismét Dumbledore ül az igazgatói székben, bár Piton sem olyan rossz SVK tanár, csak ne beszélne olyan szeretetteljesen a sötét mágiáról. – És te mit csinálsz a DS helyett? – érdeklődik viszont, megejtve egy mosolyt a lány válla felett kikandikáló seprűvég felé. Elég mókásan fest a Tűzvillám ágas-bogas cirokrésze ott a feje-válla felett.

Ez az, végre sikerül mosolyt csalnia Shay arcára! Pedig igazán ijedtnek tűnt pár perccel ezelőtt a leányzó, amikor Amy ott hátazott előtte kiterítve a porban. Illetve a füvön. A lényeg, hogy végre ő is ellazult, sőt, olyannyira jól sikerült az ellazulás, hogy kirobban belőle a nevetés.
Lehet, tényleg nagyra sikerült az az ütés, amit a föld mért Amy fejére, mert a griffendéles képtelen abbahagyni a nevetést. Fergeteges biológia-tudásával megállapítja, hogy biztosan a nevetőközpont sérült meg, beragadt a "Bekapcsolva" gomb. Na, nem mintha egyébként olyan morcos alaptermészetű volna, de ennyi vihogás még tőle is szokatlan.
Hm, ez tényleg logikus. Még a legmenőbb kviddicssztárnak is járnia kellett egykoron suliba, s minél fiatalabb, annál biztosabb, hogy a jelenleg is tanuló. Hiszen nem muszáj roxfortos diáknak lennie, lehet akár főiskolás, egyetemista, amellett simán belefér a tengernyi edzés, a meccsek, a nagy utazások. Talán a mostani Roxfortban, Amy iskolatársai között is akadnak páran, akik majd egyszer hírneves és jól ismert kviddicsezők, feltalálók, aurorok, fekete- vagy fehérmágusok, bájitalkeverők, írók, kalandozók lesznek.
A lány zavarától már-már zavarba jön Amy is, látván, hogy rosszat kérdezett, mert Shaynek nem túlzottan akaródzik válaszolnia. Szíve szerint visszaszívná a kérdést, ha lehetne, ám akkor a kócos seprűre terelődne a téma, s egy ilyen állapotban lévő járgány elég égő. Főként, hogy gazdája benne van a Griffendél kviddicscsapatában.
- Juj, az RBF! Rossz belegondolni, milyen hamar itt van. De valahol piszkosul jó érzés, hogy csak egyszer kell túllenni rajta, többet sosem zaklatnak vele. Persze, lesznek még más vizsgák az életben, de azon már alig fognak múlni a pályaválasztás lehetőségei. SVK helyett tökéletesek voltak a DS edzések, prímán felkészített mindenkit Harry. Én… nem is tudom, mit csinálok az edzések helyett. Valahogy mindig akad valami elintézni való: büntetőmunka, megíratlan lecke, kviddicsedzés, egy-két buli. Valami mindig van. De ha újra lenne DS, mindenképpen belesűríteném a naptárba. Legfeljebb lopnánk valahonnan egy időnyerőt, hogy tuti beleférjen – neveti el magát Amy.
Egy darabig rejtegetni próbálja a seprű elhanyagolt, bozontos végét, ám hamar rájön, hogy minél jobban dugdossa, annál feltűnőbb lesz, legalábbis erre utal Shay mosolya. Ezért aztán karon, pontosabban nyélen fogja a seprűt, maga mellé fekteti a levegőre, majd kényelmesen megtámaszkodik rajta, félig-meddig ráülve, mint a villanydróton székelő verebek.
Megpaskolja feneke mellett a Tűzvillám nyelét:
- Dobd le magad, Shay, ne ácsorogj. Még elviszed az álmom.
Nagyot sóhajt, mintegy megadva magát a helyzetnek. Hiszen ha már úgyis rajta ülnek, mi más lehetne a téma, mint a seprűk karbantartása.

Amyke aka Macskusz Kviddicsusz;D



Valóban beletelik egy kis időbe, hogy képes legyen magát túltenni a griffes sérülésén, de hát nem túl könnyű röhögcsélni még neki sem, amikor nem tudni, nincs-e valami komolyabb baj. Még mindig méregeti a lányt, s egy pillanatra fel is villan agyában, mi lenne, ha elkábítaná és felvinné a gyengélkedőre, Madam Pomfrey biztosan megvizsgálná, s ő is megnyugodhatna. Vet még néhány méregető pillantást Amyre, de mivel a szőke ciklon nem tűnik úgy, mint aki mindjárt összezuhan, sőt a tekintetén sem látni, hogy szédelegne… végül is feladja ezt a kis cselt. Vele marad, úgysincs jelenleg érdekesebb dolga, addig szemmel tudja tartani. Bizony, Miss Joy meg van figyelve.
Bár azt várhatnánk leginkább tőle, most nem beszél olyan hülyeségeket, s ezt láthatóan társa is elismeri, amire csak bólint egyet. Nem sokáig marad azonban meg önbizalma, ugyanis a kedvére való seprűápolós téma helyett az ő személyes dolgára terelődik a szó, pontosabban arra, hogy is van mostanság. Valahol mocorog benne a vágy, hogy valakinek kiöntse bánatát, elmondja, van egy srác, aki valami felfoghatatlan oknál tetszik neki, de nagyon sok okból nem is szabadna még csak gondolnia sem rá. Aztán eszébe ötlik miről is beszéltek néhány perce, s hogy Amy mennyire nem szívleli a mardekárosokat. Nagy részüket ő sem, mégis akad, akikkel közelebbi kapcsolatba került, s nem minddel ökölharc formában. Mivel megint nem tud kitörni belőle szerelmi (hűbb szó híján) krízise, arca elpirul, mintha valami nagyon intimet kérdezett volna a szöszi, s még pillantását is elkapja róla. De nem a lány hibája, Shay nehezen beszél az ilyen dolgokról, valamint a pár perccel ezelőtti diskurzus fényében nyilvánvalóan nem vele kellene erről beszélnie. Pech. Pedig itt van. Mégis inkább a semleges témát választja, az RBF mostanság úgyis akármelyik ötödévessel kibeszélhető téma, és ez talán a giffesből sem vált ki rosszalló felhördülést.
Helyeslően bólogat, tényleg gyorsan fogy az idő, ő pedig úgy érzi, ahogy közeleg a napja, egyre kevesebbet tud bármiről.
- Kivéve persze a RAVASZ… - hümmög közbe a lány monológjába. A RAVASZ, ha lehet még fontosabb, hiszen, ha nem teljesíti őket megfelelően, nem választhatja a kinézett pályát. Azonban van itt egy bibi. Neki perpillanat halványlila gőze sincs, mihez is akar kezdeni a jövőben, így azt sem tudja, mely RBFekre kellene hangsúlyosabban tanulnia. Abba a kellemetlen helyzetbe került, hogy mindent a tőle telhető legjobban kell megoldania.
Végül azért szélesen elmosolyodik, bár neki nincs ennyi dolga, a DS edzések az ő mindennapjait is feldobnák. Helyette marad az ábrándozás és a gyomtan korrepetálások Neville-lel. Bájitaltanból meg kénytelen a szerencséjére hagyatkozni, amivel mindössze annyi a baj, hogy Fortuna kisasszony jobb szeret neki fityiszeket mutogatni, mintsem segítő jobbot.
- Öhm jó… - nem kell kétszer mondani neki, azonnal lepakolja a hátsóját a seprű nyelére, persze óvatosan, nem mintha az ő dekái olyan nagy kárt tehetnének benne, azonban, ha ketten ücsörögnek rajta, nagyobb a nyomaték. – …de csak mert nem akarom az álmaid ellopni… - meg egyébként sem lenne túl kényelmes hosszú távon lefelé beszélni. Azonban ahogyan leül, úgy merül ki nála a beszélgetés témáinak listája. Néhány másodpercig a távolba réved, szemeit összeszűkítve, valami apró, szürke, mozgó pontot figyel, majd hirtelen bukik ki a kérdés, alig elnyíló ajkai között.
- Milyen büntetőmunkákat szoktál kapni? – ő mindösszesen egyszer volt eddig, azon a bizonyos Umbridge-féle büntetőmunkán, a vérrel író pennával. Azóta már csak kellemetlen emlék a kézfejébe vésett felirat.

Szerencsére fogalma sincs a Shayben egy ezredmásodpercre felmerülő hátsó szándékról, különben élénken tiltakozna a Gyengélkedő ellen. Még az is lehet, hogy megismétlődne az a bizonyos jelenet, amit Zoey-val, más néven az egértárssal élt át nem is olyan régen. Amikor galádul el akarta kábítani a mardekáros lányt, aki képes volt elnavigálni vele a javasasszony színe elé, ugyancsak fejsérülés miatt, ám Madam Pomfrey be-, vagy sokkal inkább kitoppanása az ajtóba megelőzte a további bajokat. Utóbb Joy magában megköszönte eme szívességet a javasasszonynak, hiszen ezáltal lehetősége nyílt összebarátkozni a mardekáros lánnyal - aki csak merő véletlenből kerülhetett a zöld-ezüst házba, mivel tévedésből sem kígyó jellemű.
Amy fejében végigpereg a viharos jelenet, a jelenlegi helyzettől ihletetten. A röpke emlékmozi végén elvigyorodik és felvési a fejben tartott noteszba, hogy valamikor össze kell hozniuk egy újabb kőkemény tollharcot Zoey-val. Bár talán nem ártana, ha kicsit nyugisabb körülmények között sikerülne, füstölgő, zavaros kinézetű, pocsék gyógyitalok fogyasztási kötelezettsége és büntetőmunka veszélye nélkül.
Pár pillanattal később Shay növekvő zavarára, tétova pillangóként repdeső tekintetére, s a leányzó arcán feltűnő halvány pírra figyel fel. Hm, meglehet, nem kellett volna megkérdezni mi a helyzet vele... Ezekben a zűrzavaros időkben a fene se tudja lassan, kitől mit szabad kérdezni és mit nem ildomos. Amy maga is zavarba jön az általa kialakított helyzettől, tétován ajkába harap, azután ijedten kap kezével a fogai nyomán legördülő vércsepp után.
- Igaz, a RAVASZ még kemény dió lesz, mégis jó érzés tudni, hogy két évünk van addig. Két szép év, aztán jöhet a hősi halál az újabb létfontosságú vizsgákon. Csak vicceltem ám! - gyorsan, szinte hadarva teszi hozzá, mint aki attól fél, hogy ismét zavarba hozza vagy megijeszti a beszélgetőpartnert.
A RAVASZ... bizony, abba Amy nem mer belegondolni milyen lehet. Amikor ott állsz a vizsgabizottság előtt, az iskolai talár fojtogat, bármily bő szabású a nyaka, torkodban gombóc, az idegességtől remeg mindened, mégis magabiztosnak kell tűnnöd előttük és tökéletes varázslatokat kell bemutatnod. Na meg az írásbelik, azok sem sokkal jobbak ám. Ülsz egy rakat pergamen felett, pennád tétován mártogatod a tintába vagy éppen a szárát rágcsálod; kit mi nyugtat meg. Felnézel az órára, az idő szalad, ám még oly sok megválaszolatlan kérdés és feladat áll előtted, hogyan fogod befejezni?! Kapkodásba kezdesz, homlokod gyöngyözik, és persze pont ilyenkor nem akar semmi eszedbe jutni. Holott öt perccel ezelőtt mindent tudtál, s a vizsga után öt perccel megint mindent tudni fogsz a tananyagból. Elég stresszes úgy dolgozatot/vizsgát írni, hogy tudod: csekélység, csupán a további életed múlik rajta.
- Helyes - bólint vigyorogva Joy Shay felé, mert ha még az álmokat is lopnák ebben az egyre romló világban, az már tényleg kész katasztrófa lenne.
Ahogy letelepszik mellé a hugrabugos, úgy fogy ki Amy a témákból. Szeme sarkából ellenőrizve megállapítja, hogy Shay is hasonlóan járt, beszéd helyett inkább valamit figyel amott a távolban. Amikor már kezdene kínossá válni a csend, a zöldszemű hölgyemény szájából elhangzik egy kérdés, mely a Roxfort diákjai között talán az egyik leggyakoribb téma lehet most, mégsem ildomos hangosan megtárgyalni a tanárok és a mardekárosok közelében.
Tétován vállvonás a felelet első felvonása, azonban röpke gondolkodás után mégis megszólal a lány. Nem tartaná tisztességesnek felelet nélkül hagyni a kérdést, főként mivel Shay a ( mostanában igen ritka számú) megbízható emberek közé tartozik.
- Változó. Tavaly elég esze volt hozzá annak a varangyos banyának, gusztustalan, undorító, aljas büntetőmunkák kitalálásában fékezhetetlen volt a fantáziája. A vérrel író pennát megúsztam, Merlinnek hála - gyorsan lekopogja a seprű nyelén, nehogy elkiabálja, mert jöhet még tündérmanóra dér. - Volt helyette más ocsmányság tengernyi, olyan melók, amik még házimanónak sem valók. Kegyetlenek és szadisták is akadtak. Valamit tudhatott az öreglány, hogy ennyire szabadon merte engedni a szadizmusát. Idén meg... egyelőre csend és nyugalom, legalábbis látszólag, de sorban jönnek a nyugtalanító hírek. Nem a régi a Roxfort, komolyan, hiába távozott Umbridge és hiába javult a helyzet büntetőmunka terén.
Amy oda sem figyel arra, mennyire eltért az eredeti témától, csak úgy kibuggyannak belőle a mondatok, nem szándékosan mondja őket. Mintha Shay kérdése egy hatalmas gátat robbantott volna szét, áradnak a mondatok, és a máskor oly mosolygós griffendéles lányka arca komollyá, töprengővé válik.

Amyke aka Macskusz Kviddicsusz;D



A RAVASZ és a jövő két olyan téma, mely most nagyon félelmetes, s egyre sötétebbnek tűnik. Valóban a suli falain kívül, de már a kastélyban is érezhetően változik az élet, a diákokon már most is látni olykor, hogy félnek, pedig Dumbledore itt van. Igaz, vele is történhetett valami még a nyáron, a feketéllő kezét senki elől nem tudja, de nem is igyekezett elrejteni. A bizonytalanság miatt Shay is elhúzza száját. Az iskolai utáni évekről is körülbelül olyan gondolkodni, mint az RBFekről, ha most kérdeznének tőle valamit, csak nyökögne és őőő-zne, mert semmi sem jutna eszébe. Az idő pedig rendületlenül halad, nem vár.
Két szép év…
Merész kijelentés ez, tekintve a sorozatos rémhíreket, látva a Minisztérium tehetetlenségét a gonosz erők ellen. Lehet ilyenkor tervezni? Ha nem vonzaná ennyire a bajt, biztosan azon morfondírozna, hogy ő is aurornak áll majd. A szakma egyáltalán nem mozgatja, s ha nem lenne akárki veszélyben, biztosan nem tenné. De a családja, és talán néhány barátja érdekében beáldozná magát. Szórakozottan elmosolyodik a lány megjegyzésén, de egész találónak tartja a hasonlatot. Hősi halált halni a vizsgákon. Ez így van, számára legalábbis körülbelül ilyen érzés lesz majd bemenni a bájitaltan laborba és összeütni élete legjobb főzetét. Merthogy muszáj lesz a legjobbat kihoznia magából, akkor talán megkapná azt a hőn áhított V-t, amiért már elég régóta teper… mindeddig sikertelenül. A főzeteit mindig elrontja valamivel, pedig a beadandói mindig olyan jól sikerülnek, de az kit érdekel? Nem az a lényeg, mit tud, hanem az, mit tud megvalósítani az olvasottakból.
Kíváncsian hallgatja Amy monológját, egy pillanatra sem szakítja félbe, ugyan Umbridge említésére megrándul a szeme és egy pillanatra elsötétül arca. Ő nem úszta meg a pennás dolgot, s ahányszor eszébe jut, viszketni kezd kézfeje, ahova azzal az egy alkalommal saját maga metélte a kezébe a büntető szöveget. Szerencsére nem maradt nyoma, ahhoz többet kellett volna talán ott ülnie, de az érzés… főleg számára, aki rosszban a fájdalommal.
- Uh… sosem akarok büntetésbe kerülni! – hördül fel és majdnem leteszi itt helyben a cserkészesküt, hogy ő mindig jó kislány lesz. Szerencse, hogy nem teszi meg, a következő tanévben nem győzne gyónni. - De ez úgy látom, azért nem gátol semmiben… - villant egy csibészes mosolyt a lányra - …annyira akkor mégsem lehet szörnyű – reménykedik egy kicsit, nem is titkolja, mennyire megrémíti a tudat, hogy ilyesmit művelnek a diákokkal.
- Én olyat hallottam, hogy a Trófeaterem serlegeit meg egyéb plecsnijeit kell kifényesíteni, vagy épp az ágytálakat a gyenguszon... varázslat nélkül. Meg az egyik háztársamat McGalagony küldte el valamit Hagridnál segíteni, de hogy a srác nyakig… öhm… szóval elég erős trágyaszaggal jött vissza… és azt mondta, inkább nem is mondja el, mit kellett csinálnia – nem igazán tudja a mai napig, hogy nevessen-e rajta vagy inkább szánja szegény flótást. De nyilván megérdemelte, ha ilyet tett, azt meg a hülye is tudja, hogy az átváltoztatástan professzorral nem éri meg packázni.
- Hogy vagy? – kérdezi meg aztán hirtelen ötlettől vezérelve. Részben, mert érdekli, hogy még mindig olyan jól van-e, másrészt, mert akkor akár csinálhatnának is valamit. Ha már itt a seprű, bár… egy labda nem ártana, akkor szórakozhatnának is egy kicsit. Szemeiben csibészes fény csillan, talán ez elárulja, hogy nem azért kérdezi, mert el akarja cipelni innen.
- Elkaphatnánk azt az elefántot!

Elég ránézni Shay elboruló arcára, szemére, hogy rájöjjön: nem a legjobb témát választotta, nem kéne emlegetnie a ronda varangyos banyát. Közérthetőbben Umbridge-et. A hugrabugos lány alig észrevehető mozdulattal, önkéntelenül megvakarja kézfejét, ám Amy mégis kiszúrja a mozdulatot. Ezek szerint ő bizony kifogta az örök emlékű vérrel író pennát, sok diák életének megkeserítőjét, mely fájdalmas hegeket hagyott maga után hetekre a büntetést elszenvedő kézfején.
Amy látja, biztatásra vágyik a leányzó. Azonban ő mindig utált hazudni, így inkább kerüli Shay tekintetét néhány évszázados hosszúságúnak tetsző másodpercig, mire végre megleli a kiutat a saját maga által ügyesen felállított csapdából.
- Tulajdonképpen túl lehet élni. De egy igazi, szabályokat nem tűrő csínytevőt ez semmiben nem gátolhat meg. Amúgy gondolom te is ismered a mondást: ami nem öl meg, az megerősít; és az aurori pályára is kellenek a tapasztalatok, erőgyakorlatok.
Joy bízik abban, hogy talán sikerült egy csipetnyit megnyugtatni a lányt, bár így utólag jobban belegondolva mégsem tűnik olyan biztatónak a szövege. Ajkába harapva simítja hátra homlokából a folyvást odazúduló, tömött hajtincseket, s már nem mer megszólalni, nehogy még jobban ráijesszen szerencsétlen Shayre.
A Trófeaterem és az ágytálak… ó, a kispályás melók, apróbb probléma a diákkal és máris megnyerhet egy hasonló feladatot. Hagridnak segíteni pedig csak azok számára büntetés, akik nem rajonganak a Legendás Lények Gondozásáért, mert a vadőrnél mindig lehet találni valami érdekes állatot – bár legális vagy illegális eredetét nem célszerű firtatni. És azt sem, hogy olykor-olykor mitől olyan gyepáltas kék-zöld-lila, miért húzza a lábát, miért tartja ferdén a vállát.
- Prímán vagyok, köszike – feleli vidoran Shay kérdésére, mert lassan tényleg javul az állapota. Habár most még talán nem kellene nagyobb túrát, mélyvízi búvárkodást, ejtőernyőzést, varázslópárbajt vállalnia.
Nem éri túlzottan váratlanul a hugrás szövege, egy ideje már számított valami hasonlóra, mivel kettőjük közül egyikük sem a nyugalmáról híres, képtelenek akár fél percig is nyugton maradni a hátsójukon.
- Elkapjuk! – kiált elszántan, a csillogó smaragdzöld szemek felé vigyorogva, azután kiadja a parancsot. – Seprűre fel! Kerítsük be azt az ormányost!

Amyke aka Macskusz Kviddicsusz;D



Jó dolog Amy-t hallgatni, pláne, mert mindig tud egy-két izgalmas történettel szolgálni a hugrás leányzó számára, amit ő nagyra nyílt, rajongó zöld szemekkel hallgat. Akár azok az izgalmas kalandregények, amelyeket olvasni szokott, az ezernyi átkos bűbájjal ellátott piramisokat felfedező kincsvadászok, az ijesztő erdőkben kalandozó bátor varázslók és a többiek. Amy is hasonló hős számára, csak valóságos, hiszen, ha akarná, meg is tudná fogni, persze ezt a lány valószínűleg, tökéletesen értetlenül fogadná. Cinkos mosollyal pillant a girffendélesre, amikor amaz ismét megszólal. Ha túl lehet élni, az már egy jó pont, ugyan ő nem szeretné még egyszer vérével teleírni az elé pakolt pergament, de ha úgy alakulna, hogy szükség lenne rá, biztosan gondolkodás nélkül, megint belépne a DS-be. Bár, ha azt vesszük sosem lépett ki belőle. Talán majd egyszer beszél Harryvel, hátha rendezhetnek néha valamiféle párbajszakkört közösen, s mivel nem kell senki elől bujkálniuk már, akár valami nyilvánosabb, tágasabb helyen. Annak a rejtőzködős, titkos összejövetelnek is megvolt a maga varázsa, de idén valószínű, maga Dumbledore professzor is támogatná az ötletet. Hiszen tavaly mindketten annyira mondogatták, hogy fel kell vértezniük magukat a gonosz ellen… most, amikor már nyíltan jelen vannak a külvilágban, még inkább szükséges lenne… erre mi van? Kinevezik Pitont SVK tanárnak. A professzor jobban élvezi a diákokat megalázni, lenézni és nevetségessé tenni társaik előtt, mintsem rendesen megmutatni, mit hogyan is kell tenni, hogy rendesen menjen végre a megfelelő átok vagy rontás. Szerencsére védőbűbájból már eléggé kiokosították őt ahhoz, hogy ne okozzon gondot a számára sem.
Szóval Amy szavai valamiképpen mégis elérik a céljukat, Shayben, ha csak halványan is, de fel-felcsillan a vágy, hogy olykor valami csínyt kövessen el, bár a maga részéről kezdetben szívesebben úszná meg ezeket. Kivéve talán az olyan fantasztikus büntetőmunkákat, mint nem régiben, amit a hollóhátas Audrey Turnerrel együtt töltött el, talán mindenidők leghangosabb LLG órája… közben. Szerencséje volt, hogy a professzor annyira össze volt már zavarodva, hogy elfelejtette, már a Seprűtároló kitakarítását rábízta egy diákra, így a Kakaóslánnyal forgathatták azt fel.
- Majd jövőre, néha engem is bevehetnél egy ilyen kalandba… - jegyzi meg egy vállon bökés következtében bazsalyogva a griffendéles szőkeségre.  - …kíváncsi lettem – teszi hozzá, hogy értelmet adjon vágyainak. Talán a tavalyi, majdnem félévnyi sorozatos szabályszegés még nem volt neki elég. De az más volt, sosem érezte kifejezetten, hogy csínyt követ el, hogy az tulajdonképpen kihágás volt. Persze, ő is olvasta a millió kiplakátolt rendeletet, de akkoriban jobban foglalkoztatta az, hogy megtanulhasson harcolni és hogy társai között lehet, barátokkal lehet… lehet közös titkuk…
Na, de majd egyszer ő is mehet, idén az RBFek miatt nem nagyon szeretne... most azonban ideje már felkelni, és kezdeni valamit a nappal, ha mindenki jól van. A hugrás biztosan, a griffesen meg majd rajtatarja a szemét. Amy seprűre pattan és már ki is adja parancsot az indulásra. Shay vállára csapja táskáját, nagyon reméli minden egyben van benne, és így is marad, mert most jó pár percnyi rohangálás vár rá.
- Ott van! – kapja elő pálcáját, majd a mutatott irányba szikrákat lő a levegőbe, hogy a griffendéles kviddicsmacska elkaphassa, vagy legalábbis belerepüljön, vagy át rajta. Szeleburdi hugrabugosunk pedig nyargal utána a földön futva, fejét végig az ég felé fordítva. Újabb és újabb szikrákat meg különböző füstfelhőket varázsol a levegőbe az elefánt nyomait reprodukálva. Csak a nagy rohangálásban orra ne bukjon. Egy ideig még elszórakoznak így, aztán, miután jól kifáradtak mindketten a saját házuk felé veszik az irányt, hogy vacsora előtt még rendbe szedhessék magukat.

---