Roxfort RPG

A kastélytól távoli dombocska, mely félúton van a falu és az iskola között. Oldalából remek kilátás nyílik a Roxfortra. Állítólag rejtett üregek találhatóak benne, de ezeket feltárni reménytelen vállalkozás.

..:: Akárkinek ::..

A mai reggel igencsak különösnem bizonyult Hermione számára. Nemcsak azért, mert ma kakaót ivott a jól megszokott tea helyett, hanem azért is, mert levelet kapott. Nem lenne olyan nagy dolog ez, mert hiszen a szüleitől nap mint nap kap levelet, de ez most más volt. Egy hóbagoly hozta a gondosan összetekert levelet, melyet selyemszalaggal kötöttek az állat lábához. Messziről jött, nagyon messziről.
A lány meglepődött kissé amikor reggeli közben kapta a küldeményt, mivel már rég nem jött erről az illetőről semmiféle hír. Már le is tett arról, hogy valaha még válaszol a hónapokkal ezelőtt elküldött levelére, ám ma megérkezett a válasz.
Ezt a pergamentekercsek szorongatja az egyik kezében, a másikban a titkon elemelt A sötét mágia alapismeretei című könyv lapul két ártatlan könyv közé csúsztatva. Kiér az iskolávól, hosszú hajában belekap a hűs tavaszi szellő. Nincs valami szép idő, de ezeket a leveleket sosem szokta az iskola falain belül olvasni. Főleg azért, nehogy elkapják Harryék, akik köztudottan utálják Hermione levelezőtársát. Ron a legdühösebb általában, ha szóba kerül, rendkívül kölönös...


Draga Hermioni!

Sajnálom, hogy olyan regen nem kaptál valászt a leveledre de sok probléma jött nekem mostanság a suliban és a kviddis csoportban egyaránt...

... Jo lenne megint találkozás...

...Szerintem még most is olyan szep vagy, mint a balon...

...Akarom, hogy a nyaron eljöjj hozzám Bulgária. Mindig jo meleg van itt és szép a tenger is, nem olyan, mint nálatok. Itt biztosan jol ereznéd magad...

Szeretö baratod: Viktor.


Ilyenkor mindig olyan fur érzés kering benne. Vajon van ennek a levezésnek azon kívül értelme, hogy tanítja Viktort az angol nyelvre? Valószínűleg nincs. De nem akarja megbántani a fiút, aki még úgy tűnik, most is bele van zúgva a lányba.

Feldúltan rontok ki az udvarra aztán onnan amerre a lábam vissz, csak a kastélytól minél messzebb. Elegem van ezekből a… Azok a görények! Mit képzelnek magukról? Azt hiszik, mert hogy hetedéves Mardekárosok nekik mindent szabad? Ó, hogy a fene esne mindegyikükbe! Piton meg… Végig nézi az egésze! Hát milyen tanár az ilyen? Persze ha pálcát mertem volna rántani akkor egy adag pont a Griffendéltől, ráadásul még büntető munka is. Hát köszönöm de nem.
Nem fogok okot szolgáltatni annak a zsíros fejű kígyópofának, hogy valami számára örömteli, de az én számomra annál inkább rémes feladattal lásson el. Ráadásul órán is folyamatosan megpróbál keresztbe tenni. Miért fáj neki, hogy az évfolyam egyik legjobbja vagyok bájitaltanból? Hú, ha tudná, hogy az utált Griffendéles lányka valójában egy született Mirol… Hú de megnézném akkor az ábrázatát.
Dúlva-fúlva értem el az iskolai udvar egy távolabb eső szakára, egy domboldalra melyről szinte az egész birtok belátható volt. Nem volt egy közkedvelt hely a diákok között, hisz túlságosan is messze esett mindentől és köztudottan lusta a legtöbb Roxfortba járó. Én is talán kétszer vagy háromszor jártam itt az eddigi éveim során, de állítólag jó volt, hogy az ember egyedül lehessen. Ő a gondolatai és a természet. De Fred szerint másra nem alkalmas. Emlékszem még mikor teljes felháborodással mesélte, hogy oda akarta vinni Angelinat egy randevúra, végre kettesben lehessen, erre mikor kezdett volna érdekesebbre változni a dolog akkor hirtelen megjelent, McGalagony, és közölte velük, hogy nem csak ők látnak innen mindent, hanem őket is látja mindenki. George-gal majd megszakadtunk a nevetéstől. Azóta is folyamatosan felhozzuk a témát, de persze Fred is velünk együtt nevet a múlt régi szép emlékein. Kár, hogy már nem járnak ide…
Felfelé baktatva a dombon már kiszúrtam, hogy valaki már ül ott. Méghozzá egy nagyon ismerős valaki haját fújja a tavaszias, melegnek nem mondható szél. De mit is várunk még márciusban. Örülhetünk, hogy legalább már hó nincs, nézzük a dolgok jó oldalát.
Hermione üldögélt dombon a kezében egy pergamenttel és egy vaskos könyvvel. Miért nem lepődtem meg ezen? Mosolyogtam magamban. Komolyan már az lenne meglepetés, ha a mi drága Prefektusunkat nem könyvvel látná az ember. Nálam meg mondjuk az volt meglepő, ha azzal láttak. Hát igen… nem a tanulásról voltam híres, de legalább a gyakorlati tantárgyakban meglehetősen jó voltam, főleg bájitaltanból és SVK-ből. Nem hiába volt ez a két tantárgy a kedvencem.
Felértem Hermionéhoz.
- Szia! – köszöntem rá – Remélem nem zavarok.

Elolvassa még egyszer és még egyszer. Gonosznak tűnik talán, de megmosolyogja ezeket a vétett nyelvtani hibákat, ám igen dicséretes, hogy igyekszik a fiú. De miért? Ennek nincs semmi értelme.
Ron.
Nincs értelme, már pedig azért, mert nem fognak már soha többé találkozni. Nem fognak már együtt táncolni a bálon. A bál. Mily rég volt és mily szörnyen sikerült.
Ron.
Ő a hibás. Miatta sírt egész éjjel Hermione. Nincs arra megfelelő szó, hogy mennyire gyáva az a fiú! Nincs rá szó. Nincs. Ilyenkor csak arra tud gondolni, hogy milyen jó, hogy van Harry. Ő az, aki összefogja őt és Ront. Talán szóba sem álltak volna soha, ha nincs Harry. Jól emélkszik ám, amikor Ron olyan dolgokat vágott a fejéhez, ami miatt rengeteget sírt a vécében Hisztis Myrtle-lel együtt. Jól emlékszik minden esetre. Nem felejt, de nem ám. Soha.
Ron.
A levelet nézi, a görbe betűket, az olvashatatlan aláírást. Felpillant a Roxfortra. Innen a legjobb a kilátás. És ott van odabent Ő. Ő, aki meg sem érdemelné, hogy egy árva percet is foglalkozzon vele a lány azok után, ahogy bánt vele eddig.
Ron.
Hirtelen lépteket hall, amiből azonnal arra következtet, hogy valaki épp felé tart. A levelet gyorsan leteszi maga mellé, a rejtélyes könyv, ami a másik kettő között lapul még mindig biztonságban van, de azért leellenőrzi, nehogy egy tanár jöjjön és észrevegye, hogy mit is olvas valójában. Senkinek sem hiányozna, ha most lebukna. Ahogy Ő szokta mondani: "Hermione, Te vagy az ész a csapatban."
Megpillantja a felé igyekvő lányt, akit azonnal felismer. Viki, az évfolyamtársa, akivel ráadásul háztársak is. Kissé idegesnek tűnik. Nos ő nem az a fajta lány akkor, aki elvonul a vécébe sírni. Végülis, nincs két egyforma ember.
-Szia Viki! Dehogy zavarsz, ülj le mellém! - mondja a lány és rápillant a másikra. Ugyan semmi köze hozzá, de azért megkérdezi Vikitriát:  - Miért vagy ilyen zaklatott? - Hátha a segítségére lehet valamiben. Mardekárosokat és talán még a Hugrabugot is kivéve bárkivel szívesen beszélget, ha tud segít is. Megrögzött jótevő. Bár nem mindig sikerül úgy, ahogy ő szeretné.
Ron.

Helyet foglaltam Hermione mellett a kicsit nyirkos fűben, közben pedig válaszoltam a kérdésére.
- Áh, csak a szokások. Néhány Mardekáros belém kötött, és jót röhögtek, hogy Piton szemeláttára nem rántottam pálcát. Pedig…. – és szokásomhoz híven megint hirtelen váltottam hangnem, mert az eddig ideges és felháborodottból, most vidámabbra vettem a figurtát – na de mindegy, legalább kezdek fejlődni. Most nem miattam veszetett a Griffendél pontokat.
Hát igen… Nem egyszer előfordult már, hogy nem érdekel ki mit lát, belementem egy párbajba akár szavakkal akár pálcákkal ment a csata. Ez voltam én. Hirtelen haragú, másrészről, pedig nagyon büszke. És utáltam, ha valaki nem vesz emberszámba, a Mardekárosok, meg ezt túl gyakran tették meg. Valakinek mégis el kellett néha látni a bajukat?
De lényegtelen. Most vége. Eltűntem onnan pont levonás nélkül. Egész jó vagyok. De azért majd megkapják a magukét, amiért rám szálltak. És fogadjunk nem lesz ekkora pofájuk, ha nem lesz ott a drága Piton bácsijuk, hogy megvédje őket. A gerinctelen kis mocskok…
De tényleg elég! Téma elfelejtve. Kész.
- Amúgy te mi járatban erre, ahol a madár sem jár? – kérdeztem- Csak nem megint Ron volt tapló?
Tényleg elég elhagyatott hely volt a birtoknak ez a fele, főleg ebben a még tavasziasnak jócskán nem nevezhető időben. Mondjuk az elmúlt napokhoz képest ma egész meleg volt, de azért jöhetne már az a nyár igazán. Sokkal élvezetesebb a meleg, mint ez a kiszámíthatatlan hőmérséklet.
Ron meg… Az én drága kereszttestvérkém. Egy igazi tapló volt. Nem is tudom, hogy születhetett bele abba családba. Mondjuk azért Percy sem volt semmi, de Ron… Na jó, azért őt is szerettem, persze erről fogalma sem volt. Két dolog miatt. Egy, mert állandóan belékötöttem, kettő mert soha nem látott túl az orra hegyénél. Ő volt azaz ember aki ha megbántott valakit, akkor utána ő haragudott az illetőre, hogy mi baja van, ő ugyan semmi rosszat nem mondott. Szegény Hermionét nem is értettem, hogyan tudja elviselni. Azt meg főleg nem értettem, hogy Ron miért viselkedik így szegény lánnyal. Komolyan, mint valami rossz szerelmi történet… Ha nem tudnám róluk, hogy barátok akkor még gyanakodni kezdenék.

Kissé elkalandoznak a gondolatai, de felfogja, hogy Vikitria mi mond neki. Igazából meg sem lepődik. Legyint egyet kezével, majd megszólal.
-Áhh, hagyd rájuk! Nincs annál rosszabb, ha Piton büntetőmunkára küld. Jól tetted, hogy nem csináltál semmit. Ezek a Mardelárosok mind egy szálig szemetek, igen odavannak a származásukkal, meg többnek érzik magukat, mint mi vagyunk. De azt mindketten tudjuk, hogy jó nagyot tévednek, nem igaz? Velem is gyakran csinálnak olyat, hogy minden ok nélkül belémkötnek. Főleg Malfoy, Crak és Monstro. Áhh... de azzal vigasztalom magam, hogy már csak egy év van hátra... velük.
Az elmúlt hat év során igencsak sokszor érte atrocitás a Mardekárosok ááltal. Az a legrosszabb, amikor elkezdenek "sárvérű"-zni, és kórusban éneklik a folyosón. Roppant megalázó tud lenni.
De sajnos, Hermione nem tehet semmit ez ellen, hiszen az büntetéssel járna. Épp elég, hogy Harryékkel így is gyakran áthágják az iskola szabályait. Nem kell még ez is a tetejébe.
-Semmi különös, csak kaptam egy levelet az egyik barátomtól, és kijöttem a kíváncsi szemek elöl, hogy elolvassam. Ron? Áh, róla jobb nem is beszélni. Tudod, hogy mindig én vagyok a fekete bárány mindenben... - mondja lemondóan.
Miért van, hogy már megint ő jár a fejében?
Pedig olyan egy undok, kiállhatatlan alak, hogy az biztos, hogy ha most találkoznának először, nem menne oda hozzá. Mikor először meglátták egymást, még minden más volt. De az évek során megváltozott a kapcsolat. Lám-lám, milyen hamar feledésbe merült a levél, amit az imént olvasott! Már másvalaki körül keringenek a gondolatai.

Egy unalmasnak ígérkező tankönyv, egy jegyzetfüzet, meg egy cerka. Mindebben persze semmi érdekes nincs. Igazából a szürke égben sincs semmi említésre méltó. Süt a nap, meleg, fényt ad, ott van, ennyi. Közönyösen nézi a léptei mentén elhajló fűszálakat, érzelem nélkül szívja be a tavasz édes és gyönyörű illatát. Meg se mosolyogtatja, hogy pár elsőéves ott marháskodik feltűrt nadrágszárral a tó szélén, és fröcskölgetik egymást, és észre sem veszi, hogy a vízcseppeken átszűrődő fény apró, titkos szivárvánnyá törik meg.
Kiroppantja a nyakát, mielőtt odaérne a platánfához, melyet kinézett magának. Egyszerű és sivár, és főleg elhagyatott. Mereven, darabos mozdulatokkal kucorodik le a tövébe és húzza lábait törökülésbe. Felüti a könyvet, a nyomtatott betűkre mered, és nem gondolkozik.
Haja fésületlenül lóg arcába. Kézfejei olyanok, mintha semmi hús nem lenne rajtuk, viszont a kendőzőbűbáj miatt nem látszik rajta semmi: egyetlen heg, és egyetlen ér sem. Vicces, mert a puska se, amit bűbájtan után nem mosott le végül, hisz minek... úgyse látszik.
Öklébe köhög, felzavarva valami lassan ólálkodó csendet, és félve néz föl. Vajon hallotta valaki a köhintést?
De nem... Mindenki kellően messze van tőle.
Itt nyilván nem fog zavarni senkit.
Minden erejével próbál az írásra koncentrálni, bal kezében görcsösen szorítja a ceruzát térdére fektetett jegyzettömbje felett. Elolvassa az első sort, majd a következőt, majd újra az elsőt, nem érti. A mondatok átsuhannak az agyán, mintha soha nem is lettek volna ott.
Gondolatai elkalandoznak.
Mint mindig.

Szép nap volt ez nem vitás. Quintin pedig élvezte, hogy újra itt van, a Roxfortban. Hiányzott neki a birtok, nem is tudta, hogy mennyire. A diákok valószínűleg nem ismerték meg, még ő maga sem szokta meg, hogy ha tükörbe nézett nem az az arc nézett rá vissza, aki több mint 17 évig tette. Nagy változás volt és bizony nem tudta volna megmondani, hogy örül-e neki. De legalább inkognitót biztosított neki a kíváncsi tekintetek elől. Az egyetlen dolog, ami elárulhatta volna kilétét a pimaszul a ruhán hagyott láng alakú vörös minta és a talár hátuljára festett bordó oroszlán kontúrja. Ezeken kívül teljesen megfelelt egy tizenkettő egy tucat Roxfortos diáknak. Éppen elhatározta, hogy felmászik a dombra és onnan körülnéz, hogy mi változott a birtokon, amíg nem volt itt, mikor észrevette a magányos lányt.
A harag lobot vetett szemében és szívében és egy pillanatig már-már félő volt, hogy ott helyben pálcát ránt és rátámad a lányra. Hiszen ő tette tönkre az életét, felgyújtotta a házát, összetörte a szívét és azóta sem tudta elfeledni a kínokat. Meg mert esküdni, hogy mindenről ő tehet és ha ő nincs akkor még mindig békében élhetne, semmi sem változott volna és ugyanúgy tudna szívből nevetni a többiekkel a klubhelységben. De ez nem így van. Minden megváltozott, csak a gyűlölet örök.
Végül erőt vett magán, a pillanatnyi mozdulatlanságot kirázta tagjaiból és mégis nekiállt, hogy megmássza a dombot. Alig karnyújtásnyira ment el a lány mellett, majd mikor végre fölért és körülnézett visszanézett rá is. Szemében ott lángolt az ismerős láng és még arra is vette a fáradtságot, hogy testéből lassan kifogyó mágikus erő maradékát felhasználja a szem egy pillanatra való zöldre színezésére. Igen, lassan újra fel kell töltődnie valahogyan, de erre még van ereje.

Kanáriból levesestál...
Ennek semmi értelme. Soha nem is volt. Miért akarná valaki a háziállatát átváltoztatni étkészletté, ha egyszer ott van a székláb vagy bármi más? Sőt... milyen ember az, akinek nincs normális étkészlete...?
Perverz ez az egész. A mágiát értelmesebb dolgokra is lehetne használni.
Mondjuk arra, hogy megakadályozz bizonyos fatális dolgokat. Vagy arra, hogy visszamenj az időben, és mindent elölről kezdhess. Arra, hogy eseményeket meg nem történtté tehess - annak legalább van értelme. Ha tehetné, és visszamehetne, mindent másképp csinálna.
Nem születne meg. Például.
Flitwick a legutóbbi órán mintha említett volna valamit a tér-idő kontinuumról, és arról, hogy vannak a folyamatosságban bizonyos gócpontok. Nem úgy van, hogy minden választásoddal elindítasz egy új dimenziót... Ezeken a fordulópontokon áll vagy bukik minden. Egy teljes nap, vagy csak egy óra... Vajon melyik volt az? Az a veszekedés, és aztán a tűz, ami után nem emlékszik jó ideig semmire? Vagy már az az este, amikor lelopózott a Westminster Abbey alagsorába?
Mi lett volna, ha másképp cselekszik? Vajon most itt üldögélne valaki mellette? Vagy tök mindegy, mit csinál... Quintin ígyis-úgyis halott lenne?
Arról legalább nem ő tehet.
Bár persze lehet, hogy ezt is vissza lehet vezetni őrá. Sőt, ha Quin egy másik kocsiba száll be... Mondjuk abba, amelyikben ő ült egyedül...
Figyelmét egy reppenő karmazsin pillangó vonja magára. Követi tekintetével, egészen addig, míg a képbe nem kerül egy fiú alakja, aki a domb aljában áll, és Jos egy pillanatig egészen biztos benne, hogy őt bámulja. A hideg rázza ki ettől a pillantástól. Gyorsan visszabújik a könyvbe, ami ott várja a térdén, hogy végre olvassanak belőle, de csak azt a furcsa-ismerős alakot látja maga előtt. Lehajtott fejjel gubbaszt, egészen picire húzza össze magát, ahogy a fiú felé közeledik. Csak ide ne jöjjön. Ó, kérlek, csak nehogy idejöjjön.
Apró csengettyűt ráz meg valami fejében, mikor a másik tőle centiméterekre ér. Ugyan meg sem áll, mégis olyan, mintha lassított felvételt nézne. Tovább lép. Háta mögött halad el. Gyűlöli, ha az emberek a háta mögött ólálkodnak, ám ezúttal megállja, hogy rosszallóan hátraforduljon. Hallja maga mögött a lépteket, ahogy távolodnak, távolodnak, végül csend.
Mély lélegzetet véve pillant bele az üres jegyzetlapba, majd a nyomtatott sorokra, de képtelen bármt is kezdeni velük.
Iszonyatos, zavaró érzése támad, mintha valaki figyelné. Mintha tekintet fúródna a hátába: rosszindulatú, gyűlölködő tekintet. Ösztönösen néz hátra.
Kicsavart törzzsel mered a domboldal tetején délcegen álló alakra.
Kísértet.
Kísértet...
Ezer "nem" és száz "miért" forr a torkára. Tág pupillákkal bámulja, ahogy a fent álló alak sötét hajába beletép a szél, s ugyanez a fuvallat orkánként kezdi fojtogatni. Legalábbis így érzi.
Démonok a fejben.
Feltápászkodik, ingatag lábakon megáll, karjait maga mellett lógatja.
Még mindig ugyanaz a kép.
Bizonyára téved.
- Mi van?
Mindig téved.

Az alak a dombon még egyszer végignéz a tájon, majd a lány felé fordul. Magában megjegyzi, hogy szánalmas látványt nyújt, ahogyan esetlenül áll ott, arcán pedig olyan kifejezéssel, mintha kísértetet látna. Kísértetet... hehe. Pedig nem kísértet, sőt nagyon is él. Arcán megjelenik az ismerős félmosoly, bár ha valaki Quintin arcán látta ezt régebben nem biztos, hogy az új arcon is felismeri. a tétova kérdésre felhúzza szemöldökét, majd félvállról, miközben elfordul még odaveti.
- Mégis mi lenne?
Tesz két lépést, hogy ellásson egy fa mellett miközben a tájat figyeli, ahogyan az enyhe szellőtől hullámzik a fű. A szél a hajába is belekap, néhány kósza hajszál kezd repkedni a széllel ám most nem veszi a fáradtságot, hogy kisimítsa az arcából. Csak néhány másodperc telt el, míg háttal volt, ám neki sokkal többnek tűnt. Most viszont, miközben visszafordul mindkét kezével a zsebébe nyúl. Két varázspálcát szed elő, a 12 hüvelykes főnixtoll magosat és a 11 hüvelykes, orosz fenyőből készített, egyszarvúszőr magosat. Azt, amelyiket még első találkozásuk napján mutatott a lánynak. Feldobja a levegőbe, a pálca megpördül, majd elkapja és visszarakja a zsebébe, eltüntetve azt szem elől. A saját pálcáját átdobja a másik kezébe és egy kört rajzol a levegőbe. Egy kört, mely ablakként működik a múlta és egy lassan fél éve leégett házat jelenít meg még eredeti pompájában.
South Bohemia…

Szánalmas. A látvány. Az érzés. Ő maga. És minden más.
Egyrészt nagyon jól tudja, hogy kit lát ott a domb tetején.
Másrészt tudja, hogy Quintin halott. Nagyon, kibaszottul, kurvára halott, és a holtakat semmi nem hozza vissza az életbe. Semmi. Tök felesleges a millió bőgéssel töltött óra, hiábavaló a rengeteg rimánkodás. Mindegy, hogy bocsánatot kérsz-e a hideg sírkőtől. Az már örökké hallgatni fog.
Százszor látta már ezt a kísértetet maga előtt, bár nem pontosan ezt, hisz ez valaki teljesen más, de...
Ez a megérzés ez nagyon zavaró.
- Mit bámulsz? - kérdi türelmetlenül és idegesen, mire a másik csak fogja magát, és hátat fordít.
Ez hülye...
Méterek választják el őket egymástól. Ismerőssé válik számára a fiú ruhájának mintája, és mintha a tartása is egészen biztos ugyanaz lenne. Tekintete követ egy feldobott, majd trükkösen elrakott pálcát. Hol a saját pálcája egyáltalán?
Majdnem beleröhög a saját arcába. A kísértetek ellen egy pálca sem hatásos, főleg nem azok ellen, amiket csak odaképzel.
Tesz egy lépést a dombon fölfelé, majd mégegyet. A kettejük közt levő távolság csökken, és egyre inkább olyan érzése támad, hogy nem kéne közelebb mennie, de nagyon nem, ám mégis tovább halad. Meg kellett volna próbálna érinteni a szellemalakot, mikor karnyújtásnyira volt tőle.
Hülyén érzi magát.
A varázskörre néz, melyben egy kép jelenik meg. Egy kép, mely valahová mélyel el van ásva Josey elméjének legmélyére. Egy kép egy ismerős házról, egy idilli pillanatról.
Megtorpan, bár már egyáltalán nincs messze a másiktól. Rémülten pillant a fiúra, majd a képre.
Ijedten rázza a fejét. Tagad.
- Nem! Te nem létezel, csak képzellek!
Nem mintha ez bármikor segített volna rajta, mikor az ágyhoz szíjazva sikoltozott.
- Tudom, hogy meghaltál, tudom, és ez nem is te vagy!
Van egy-két metamorf a kastélyban.
A ruhákat akárki reprodukálhatta. A minták kopottak. Nem, Quin mindig adott a külsejére.
Tesz még egy lépést az alak felé, karja felé nyúl, meg akarja érinteni.
Hülye próbálkozás. Az elméje által kreált embereket is mind meg tudta érinteni. Az őrület valóságos, mindig is az volt, bár úgy hitte, már kigyógyult belőle.

Összehúzott szemöldökkel néz a lányra. Ennél azért kicsit normálisabbnak ismerte meg. Tény, hogy sosem volt az ész embere, sőt nagyon sokszor hajlandó volt a saját feje után menni vagy bizonos "barátok" tanácsait követni akiket valószínűleg valamelyik londoni kukából húzott elő de ez akkor is sok tőle. Persze a szavait szokás szerint megjegyzi, hogy aztán egyszerre kommentálhassa őket.
- Tényleg nem létezek, ebben igazad van. Abban viszont tévedsz, hogy képzelődnél. Igaz, hogy meghaltam és sajnos az is, hogy ez nem én vagyok. Mármint nem teljesen. Mert ugye én ez voltam.
*azzal a varázsablakból eltűnik a kép és helyette Quintin jelenik meg benne, pontosan úgy, ahogyan a Westminsterbe indult még a nyáron*
- Mindazonáltam jobb lenne ha hinnél a "képzelséseid"-nek. Nem vagyok sem szellem sem kísértet, bár azt sem mondanám hogy élő ember vagyok. Bár ki tudja... csak definíció kérdése. Voldemortot is élőnek tekintjük, mivel tud enni, sétálni, beszélni és gyilkolni. Nos ezeket én is meg tudom vagy tudnám tenni tehát talán mégis mondhatjuk, hogy élek.
Teljesen belemerül a fejtegetésbe. A mágiaelmélet ezen része mindig is le tudta kötni a gondolatait és most is elveszik a külvilág, míg a gondolatmenetet próbálja végigvinni. Aztán valahogy rájön hogy más is van itt és ő hangosan beszél.
- Jaj de udvariatlan vagyok.
Apró gonosz mosoly a szája szélében.
- Örülök, hogy újra látlak.
Viszont a szeme ennek pont az ellenkezőjét mondja.

Vékony, csontos ujjai a ruha puha, meleg anyagába akaszkodnak, mint a denevérek karmai. Érzi az ellenállást, érzékeli a meleget, tapintja a testet. Valódi. Az Isten verje meg. Az Isten verje meg...
Lélegezz, Jos. Lélegezz.
A holtak nem térnek vissza. A holtak nem térnek vissza.
Nézi a képet Quintinről, a régit, az igazit, ami mégis áttetsző: egy láthatatlan selyemre van kivetítve, és mögötte látszanak Roxmorts falu házai. Melyik a szellem, és melyik a valódi? Keze egy testet tapint, szemei egy árnyképet látnak. Képtelen levenni a szemeit a régi Quintinről. Könnyek folynának a szeméből, ha tudna még sírni. Mozogni, cselekedni látja azt, akit, azt hitte, soha többé nem lát már.
Boszorkányság...
Hallja a fiú szavait, idegen, értelmetlen mondatok, halálról, életről és a halál utáni életről. Quintin mindig megtalálta a kiskapukat.
És kimondta A Nevet.
Magát Tudjakihez hasonlítja.
Ha lehet, Jos még sápadtabb lesz, mint eddig volt. Kezét undorodva veszi le a ruháról, mintha egy háromnapos hulla ragacsos bőréhez ért volna hozzá. Rettegve mered a fiúra, rázza a fejét. Gúnyolódnak vele. Megijeszti ez a tekintet.
Fuss már, te ostoba!
Lábai földbe gyökereznek, kezét a szája elé emeli, szemeiből nem tudja, mikor csordultak ki a könnyek. Megbénítja a rémület és az undor.
- Hányingerem van... - hallatszik valami elhaló nyögés, alig artikulál. Öklendező köhögés tör fel belőle, még sokkal szánalmasabb és sérülékenyebb, mint ezelőtt.

-Megbocsátasz?
A kérdés az alig értett mondatnak szólt, bár lassan Quin előtt is világossá válik mit is mondott a lány. Az viszont már nem esik le neki, hogy mi is az oka a dolognak, neki fel sem tűnt, hogy az előbb kihez hasonlította magát. De tulajdonképp miért is számítana? Lassan 6 éve vallotta már, hogy csak a célok a fontosak, az oda vezető út nem. Ha arra van szükség, hogy a Sötét Nagyúr eszközeihez folyamodjon a saját életének megmentése érdekében meg fogja tenni. Ha embert kell ölni ahhoz, hogy egy barátja túléljen valamit akkor habozás nélkül meg fogja tenni és később sem lesz bűntudata. Viszont nem tenne semmi rosszat ha nincs rá nagyon komoly oka. Ez alól talán a Mardekárosok kivételek, akiket néha tényleg el szokott kapni egy-egy rövid helyretétel erejéig a folyosón vagy épp a birtokon, de ők se szenvedtek még soha komolyabb sérülést... legalábbis olyat nem amit a javasasszony ne tudott volna kikúrálni.
Még egyszer végignéz a lányon, majd elgondolkozó hangon megjegyzi.
- Ahhoz képest hogy állításod szerint én haltam meg még mindig jobb bőrben vagyok nálad. Így viszont nem értem miért kéne nekem halottnak lenni.
A cél mindössze annyi volt, hogy leszólja Jos kinézetét. Arra nem gondolt, hogy esetleg a lány úgy fogja érteni, hogy neki kellett volna meghalnia. Pedig a mostani lelkiállapotában ez könnyedén megeshet...

Ilyenkor jó, hogy hetek óta egy falatot sem evett. Nincs mit kiöklendeznie. Meggyötört gyomra erőlködik egy ideig, de végül feladja: mély levegőket vesz, köhög még párat, az epe keserű íze marja a torkát, de nincs mit tenni. Össze kell szednie magát.
Agya lassan feldolgozza a kapott információkat. Él, állítása szerint, legalábbis félig él. Megérintette, valódi. Beszél hozzá, de nem érinti meg. Nyilván kölcsönös az undor. Meg is érti.
A megjegyzésre benne szakad a lélegzet. Tény, hogy Jos pocsékul néz ki, még rosszabbul, mint nyáron. Most legalább a sebhelyek nem lászanak, de az összkép attól még borzasztó: csapzott haj, beesett, karikás szemek, halálsápadt arc, zörgő csontok. Nem, nem érdekli a külseje, soha nem is érdekelte.
A beszólás második fele talált be inkább. Az is csak azért, mert teljes egészében egyetért Quintinnel (?).
Hosszú a csend. Hűvösödik a szél.
- Tudom, hogy azt kívánod, bár én lennék halott - szólal meg kis idő elteltével, rekedten, csendesen, lehajtott fejjel. - Tudom, hogy gyűlölsz. Elcsesztem az életedet, nem? Valószínűleg így van. Mindenki életét elcseszem magam körül. Bosszút állhatsz, ha akarsz - mondja beletörődően. - Nyugodtan kitépheted a beleimet és felköthetsz velük a fára. Nem számítana. Úgyse bocsátasz meg, akármit mondok. Úgyse érdekel... Akármit akarnék mondani.
Felnéz, haja arcába lóg, nagy, barna szemei eltökélten csillognak. Morbid elszántság, végzetes nyugalom van bennük. Leereszti két kezét.

Még szerencse, hogy nem eresztette le a szemöldökét, most nem kell újra felhúzni a csodálkozás hatására. Azért ez durva volt...
Tény, hogy nem is olyan rég még nagyon is igazat mondott volnaa lány ezekkel a szavakkal. Mára viszont már sikerült feldolgoznia az egészet. Legalábbis az elméleti síkon. Az érzelmek mást jelentenek, azokkal nem tud mit kezdeni. Ha sikerülne elhidegülnie tőlek végre elérné az "érzelmi jégcsap" áldásos állapotát, aki csak az érvekre és a bizonyítható dolgokra támaszkodik, az nem játszik közre a tetteiben amit érez. De ettől azért még távol áll.
- Tulajdonképpen számít egyáltalán, hogy élsz-e?
Nem néz a lány szemébe, a rengeteg felett köröző madarakat figyeli. Kicsit hiú lett most, hogy sikerült olyan testet szereznie, amilyet akart és ki akarta használni. a szél pont szembehút vele, bele-belekapott a hajába, a nap oldalról sütött, éles árnyékokat vetett határozott arcvonásaira.
- Gyűlöltelek, igen. Az is tény, hogy tönkretetted az életemet, ezekkel ha akarnék se tudnék vitatkozni. Viszont a bosszúállásnkak sem látom értelmét. Látom rajtad, hogy sokkal jobban megy az saját magadnak. Érdekes kérdés, hogy mivel vaygok kegyetlenebb? Ha élni hagylak és hagyom hogy saját magad végezd el a büntetésed, vagy véget vetek az életednek, de megmentelek a további szenvedéstől? De a gondolkodásnak nincs értelme. Nem foglak megölni, még csak megkínozni se. Egyszerűen nem érsz annyit, hogy rádszánjam az időt.
Kis szünet, majd az utolsó mondatra is válaszol.
- Mégis mit mondhatnál? Van egyáltalán valami amitől azt reméled, hogy majd megbocsátok és a nyakadba borulok?

Gyomron rúgják a fiú első szavai.
Egy.
Nem néznek rá, de nem, esze ágában sincs abba a gyönyörű illúzióba ringatni magát, hogy Quintin ettől még nem gondolná komolyan, amit mond. Már csak azért sem, mert ez a srác bármennyire kegyetlen is, amit mond, mindig igazat beszél. Legalább is ilyennek ismerte meg... Ki tudja, milyen most... Ki tudja, milyen lett mostanra?
El akar szívni egy cigit. Kettőt. Elő akarja kotoni a rohadt pengéket a bőröndje aljáról, hogy ne ezt a fájdalmat kelljen éreznie.
Keserű kis nevetés hagyja el cserepes, vértelen ajkát.
- Igazából ez vicces - mondja az előbbi nyugodt, komor hangszínen, csendesen. - Úgy beszélgetsz itt velem, mintha törődnél kicsit is azzal a ténnyel, hogy létezem. Ez persze némiképp ellent mond az iménti állításodnak - teszi hozzá elmerengve, de rájön, kezd túl messzire menni. Elhallgat.
Az imént felajánlotta, hogy Quin tegyen vele, amit csak akar. Most, hogy közölték vele, nem fog bántódása esni, félni kezdett a fiú minden mozdulatától. Mikor vágják pofon? Mikor dugják az álla alá a pálcát? Minden bizonytalan. Nem hisz már semmiben.
- Nem várok el tőled semmit. De azért... - hangja elcsuklik. - ...azért jó látni, hogy örülsz, mennyire rohadtul beledöglöttem abba, hogy...
Nincs folytatás.
Igazából hazudott: nagyon szar látni Quin elégedettségét, de a fiú egyetlen szavát sem tartja meg nem érdemeltnek. És most nem számít, hogy Quin elhordta minden utolsó féregnek, mielőtt Jos arra ragadtatta magát, hogy benzint locsoljon az ajtóra, és begyújtsa egész South Bohemiát.
Ez a gáz azzal, hogy újjáéledtek benne az érzelmek: a rosszak is kétszer annyira bántják, mint amennyire örülni tud annak, ha jó történik vele. Bár hosszú idő óta az egyetlen jó Tyara volt vacak kis életében.
A kis kivetítőre pillant, ahol még mindig Quin mocorog, a régi Quin, a Kedves, aki fölé hajolt, átölelte, és akivel a vilég végére elment volna. Gyenge mosoly húzódik ajkára.
- Sajnálom - ismétli. - Nem tudod, mennyire sajnálom.
Nem teszi hozzá, hogy nem tehet róla, pedig az elmebetegeket a bíróság is felmenti bűnei alól. Ezt... csak így.

- Majdnem jó a gondolatmenet.
Qintin újra az elméleti síkon mozog, az érzelmek elhagyják állításait.
- Tény, hogy nem mondanánk igazat, ha azt állítanánk, hogy törődök veled. Igazából teljesen semleges vagy. Hogy miért beszélgetek, most veled? Nem tudom. Talán tényleg jobb lenne ha itthagynálak, hogy csinálj amit akarsz, engem nem érdekel. Ugye, hogy milyen jó lenne?
Ennél a mondatnál visszanéz a lányra, de rögtön utána megint elfordítja a fejét. Egyszerűen rossz látni mivé lett egykori szerelme.
- Örülök, hogy te is ennyire élvezed a helyzetet. Bár akárhogy is nézem rajtad ez kevésbé látszik.
Egyszerűen nem bírja ki, hogy legalább félpercenként ne tegyen megjegyzéseket Jos külsejére, ha másból nem hát ebből biztos kitűnik, hogy tényleg az a Quintin áll itt, mint aki régen az utolsó porszemet is lepöckölte a ruhájáról.
- Na látod ezt érdekes hallani. Nem gondoltam volna, hogy tényleg ilyen szavakra ragadtatod magad. Viszont igazat kell adnom. Van mit sajnálni. Még akkor is, ha tényleg nem tudom mennyire sajnálod. De persze ez sem számít, úgy ahogy már rengeteg egyéb dolog sem.

<máshol, máskor, bárkinek, azaz mostmár Lyrának^^>

*Íme, két nap, amikor az embernek nincs más dolga, mint élvezni az életet. Kis kócos barátunknak eszébe sem jut a tanulás és egyéb kötelezettségek, a két napot a pihenésnek szánja, egészen a 11 órai keléstől, a vasárnap estéig. Már a reggel is jó volt..A csajokkal párnacsatáztak, persze teljes "harci díszben", így hát utána kezdhették újra a sminkelést, az öltözködést...Kivételesen normálisan megfésülködött, a szobatársai rávették, így most egész normálisan néz ki. Semmi, a vehemens jellemre utaló jel, csak a vigyor...az az átkozott, letörölhetetlen, vigyor, amit a sorstársak annyira utálnak, amitől a Mardekárosok és a Hollóhátasak karöltve falramásznak, és persze a tanári kar.. Dumbledore-on kívűl egy tanerő sem szívlelheti azt a pimasz arcot, ami a hugrisok körében oly népszerű. Hajjaj, egoban sincs hiány...
Időközben elért a kiszemelt, napos foltra, lehuppan. Előkotorja a hátizsákból a megmaradt vajsör-tartalékot,   kihörpinti, majd végigfekszik a földön, és csak élvezi a meleget...behunyt szemmel...egyre homályosodó tudattal...ám egy kósza esőcsepp felriasztja. A szeme kipattan, kezei ökölbe szorulnak, először azt hiszi, valaki szórakozik. De nem áll fölötte senki. Szabad kilátás nyílik a  szürkés égre, ahol felhők gyülekeznek, eső készül... Pár perc múlva le is zuhan, vörös barátunk pedig csak fekszik, fekszik a fűben, totálisan átázva, csorgó könnyekkel..Zsebéből előkotorja a levelet, amelyről próbált megfeledkezni, amely miatt az egész napozós cirkusz volt..."Anyádnak van egy kis zűr a szervezetében, de semmi komoly..." Hát persze, nyilván ezért írt az apja...Sosem szokott írni. Mindig anyja ír. Már írni sem tud?? Az aggodalom vasmarokkal szorítja össze a gyomorszáját, már érzi, hogy a vajsör retúrjegyet vett... Elege van. Előhúzza a lángnyelv- whiskey-t és nekiáll vedelni...*

"Nem törődök veled..." "Teljesen semleges vagy..."
Heh. Akkor miért beszélsz hozzám még mindig? Miért nem hagysz már faképnél? Minek elmélkedsz a dolgok felett?
Tekintetét visszaszegezi az idegenre, akiből egy ismerős lélek beszél.
Mit vársz, mit mondok?
A fiú elkapja a pillantását.
Miért nem nézel rám?
Gúnyolódik. Mint mindig. Azt hiszi, több az embereknél. Igazából semmivel sem különb egy aranyvérű, rohadék mardekárostól, csak ezt úgyse fogja soha észre venni.
Nézz rám.
Vakon gyűlöl, és hiába állapítja meg "hideg logikával" a hasonlóságot maga és Tudjaki között... Nem von le belőle következtetéseket.
Nem egyedül én vagyok saras ebben a történetben.
Mi történt veled? Hová lett a régi Quintin?
Nézz már rám, az isten verje meg.
Ne mondd, hogy nem számít.
Ne mondd, hogy nem számít...
Rádöbben valamire. Quintinből jelenleg nem a gyűlölet beszél... Hanem valamiért elérte a teljes apátia állapotát, vagy legalábbis nagyon jól tetteti azt. Magára ismer a fiúban. A depresszió közönyössé tesz.
Utoljára nézi meg az új-idegen vonásokat, aztán elfordul. Végleg. Nem néz vissza, de nem megy el. Kezeit karba fonja maga előtt, szembeáll a széllel. Szavait talán elviszi a vihar előtti kavargás, bár talán utat találnak egy süket fülhöz.
- Feleslegesen járatod a szádat. Sokkal többet érnél el, ha csak azt mondanád ki, ami fontos. Nem érdekellek? Oké, de lépjünk túl ezen. Mondani akarok valamit. Nem, nem fogok újra bocsánatot kérni. Neked is meg kellene tenned, de te túl büszke vagy ehhez. Megértem és elfogadom. Tudod, nem hiszem, hogy valaha is fontosabb lettem volna neked egy élősködőnél, akivel eljátszadozol, mikor épp úgy tartja kedved. Sajnállak téged. Én tényleg szerelmes voltam beléd, azt hiszem. Tudod, a gumiszobában elég sok ideje van az embernek gondolkodni. Aznap éjjel is utaltál rá, hogy nem vagyok normális, hát örömmel közlöm, igazad volt. Remélem, ujjongani fogsz, ha megtudod, hogy azóta volt jópár rázós hónapom, na nem mintha ez változtatna a tényeken. De tök jó, hogy elmondtad, mennyire hidegen hagy téged a létem. Biztos sokkal jobban leszek tőle, bár tök mindegy. Az új nevelőszüleim pénzes emberek, futja klinikára, ne aggódj. Azért jó, hogy kijutottál az égő házból. De egyszer valamikor meg kell dögleni. Jellemző a makacsságod. Másnak eszébe nem jutott volna szellemként új testet keresni magának. Mégis miért ragaszkodtál ennyire ehhez a szar élethez? Komolyan érdekelne, mi olyan rohadtul fontos neked itt, hogy ne akartad volna itthagyni.
Elmologizálgat, amíg félbe nem szakítják, bár az se biztos, hogy azt észre venné. Kicsit mintha még mindig nem ebben a világban élne.
A talár zsebébe nyúl, cigarettáért. Leárnyékolja a lángot vékony kézfejével, és beleszív a dohányba. Keze, lelke remegése egyaránt csillapodik. Lassan.

Végre kicsit többet is hajlandó mondani. És úgy tűnik végre kitisztult az elméje is. Talán még nincs teljesen elveszve a régi Jos. Az ő Jos-a...
- Ugye te sem gondolod komolyan hogy pont emiatt fogok ünnepet ülni?
Már ezerszer elmondta, hogy hidegen hagyja a lány és ezt az állítást továbbra is fenntartja.
- Komolyan nem fogod fel miért érdemes élni? Beszéltem a kísértetekkel a halál utánról és tudom, ha meghalsz döntés elé kerülsz. Ha félsz attól ami a halál után vér rád vagy így látod jónak kísértetként visszatérhetsz. Viszont ha van bátorságod akkor továbbmész. Mit gondolsz miért nem hallasz soha a nagy mágusok kísérteteiről? Mind továbbmentek. És ne hidd azt sem, hogy én másként döntenék. Nem azért jöttem vissza mert félek a haláltól. Van miért élni. Persze abban nem vagyok biztos, hogy egy mardekáros ezt meg tudná érteni. Vannak neked egyáltalán barátaid? Tudod, milyen az? Ha igen, akkor azt is meg fogod érteni, hogy ha másért nem értük megéri élni. Talán hallottál Gregory-ról.  A tűzbe mennék érte *magában jót mosolyog, hiszen maga Greg tűzvarázslónak tanul* és ha azzal jobbá tehetem az életét, hogy visszatérek és nem kell gyászolnia akkor már megérte. Lehet hogy pocsék életem lesz és lehet hogy megint akad majd valaki aki tönkreteszi... de amíg a barátaimnak a legkisebb örömet tudom szerezni nem fogom feladni.
Ekkor ér el hozzá a cigi szaga. Ez viszont végképp betesz neki,hiszen az a bizonyos vita is erről robbant ki. Quintin egyszerűen nem bírta a szagát és még most nem szívesen viseli el. Főleg nem egy ilyen ember kedvéért.
- Kösz, de mégegyszer nem fogom szóvá tenni. elég volt egyszer égő házban ébredni.
Azzal odébbáll. Ha esetleg Jos hajlandó eldobni a kicig és utána menni akkor megáll, de valószínűbb, hogy ez nem fog megtörténni, ez esetben végérvényesen otthagyja, miközben a varázsablak továbbra is vetíti régi, közös életük örömteli képeit.

{ Chassy }

Újabb csodálatos nap... nem is értem, mi a frászt keresek én itt. Rég odabenn kéne lennem, és írni azt a nyavalyás házi dolgozatot. Felháborító, hogy így el tudja venni az ember kedvét még attól is, hogy éljen...
Mély sóhajjal vágtam vissza magam a fűbe, szétvetett karokkal, és lábakkal. Még jó, hogy ilyenkor senki nem jár errefelé.
Alkaromra támaszkodván néztem ki a fejemből, és csendben átkoztam a "drága jó" Tanár Urat. Mi a fészkes fenét lehet két teljes oldalban leírni egy bájitalról? Azon kívül, hogy egy oldalon ismerteted a hatását, az elkészítési módját, bla-bla-bla...

Félhangos mélázásomból egy, a szemüvegemre tévedt vizes csepp billent ki. Kérdően néztem a nap felé, karjaimat ellenzőnek használva, mielőtt kiégetné a szemeim. Sehol egy felhő, akkor meg mi van?
Tompa morajlás a hátam mögött..
Látványos fintorba húztam a szám, ahogy megláttam a mögöttem elterpeszkedő felhőtömböt. Na igen, így már mindjárt, érthető, honnan jött az az immáron cseppet sem kószának nevezhető esőcsepp.
Villámgyorsan pakoltam össze a tintát, pennát, pergament, ha nem érek be időben, ugrott az első oldala a dolgozatnak. Az egész paksamétát beleszórom a táskába, bízva abban, hogy lesz egy kis szerencsém, amikor a szemüvegre hullik egy újabb esőcsepp, majd mégegy, és mégegy.
Hisztérikusan visítok fel, elszidva a világmindenséget, fejemre húzom a taláron leledző csuklyát, és futva indulok meg a kastély irányába...

Ahogy az lenni szokott, az eső csak azért is rákezdett, szemfogatások közepette vettem tudomásul, hogy hosszú nap lesz ez a mai. A szél is feltámadt, naná, hogy ilyenkor összejön minden az ember lánya ellen.
Szitkozódva rohanok tovább, amikor egy ijesztően ismerős vörös foltot pillantok meg, szétvetett lábakkal, az egyre vizesebb fűben heverve. Felvontam a szemöldököm, a lány, majd a kastély irányába tekintettem, végül vállat vontam és elindultam felé. Chassy az a fajta ember volt, akit nem hagyhattam ott, pláne nem prefektus létemre, meg amúgy is. Közelebb érve összeszorult a szívem. Az esőfüggönyön át is érzékeltem, hogy baj van, méghozzá nem is kicsit, ugyanakkor enyhe rosszallással tekintettem a kezében szorongatott üvegre. Nem tettem szóvá, ha már egyszer kineveztek prefinek, nem a barátaimon fogok élvezkedni. Na nem mintha másokon igen, de ez már más tészta, vagy nem, majd kiderül.
Agyam lázasan kattogott, hogy mi történhetett, miközben lassan haladtam felé, immáron csurom vizesen, de nem érdekelt, az jobban, hogy mi juttatta kedvenc terelőmet ilyen állapotba. Sajnáltam, de haragudtam rá az üveg miatt, főleg miután felfedeztem egy másikat, vélhetően vajsöröset, amely teljesen üres volt.
Nem tehettem róla, de amikor mellé értem, kissé erőteljesebben szólaltam meg, mint szerettem volna.
- Chassy, te mi a jó francot csinálsz itt kinn az esőben?! – a csuklyát kissé hátratoltam, és karbafont kézzel álltam meg felette. Nem zavart, hogy lassan kezdtem egy ázott csirkére hasonlítani, hogy a dolgozatom is odavan, és kezdhetem elölről. A lány, és az ok, mely ide vezette, sokkal jobban foglalkoztatott. Hogy miért? Egész egyszerűen, azért mert kedveltem Chass-t úgy, ahogy volt, és mert egy baráton kutya kötelességem segíteni, ha tudok…

<Lyra>


*Az eső pedig csak zuhog...zuhog és zuhog...lassan már nem tudja, mi pereg többet végig az arcán, a sós könnyek és az eső egybefolyik, lemossa az arcát, elmossa a tudat utolsó morzsáit is, és ő már épp valami zavart, homályos álomba merülne, amikor megrezdül mellette egy fűszál. A szél már rég elállt, akkor meg mi a fene ...? Ahá, Lyra. A prefektuscímeres lány teljes magasságban fölötte pompázik, rosszalló pillantásokat vetve a kezében lévő, immár félig üres üvegre.*

-Jaj, Lyra, ne csináld már...

*Feje mintegy két centit elemelkedik a földtől, megmarkolja a mellette lévő fűszálakat, és panaszos hangon újra megszólal.*

-Letapostad a fűszálakat...

*Úgy van, Chassy, gratulálunk. Csakis az ital hatására mondhatott ekkora hülyeséget, és ha Lyra reagál rá, akkor valószínűleg meghallgathat valamiféle "képzeld magad hangyának, fűszálnak, kutyabolhalógumijának, mit éreznél??" típusú monológot.. Feje újra visszahull, szemei egy pillanatra lecsukódnak, mintegy rémisztően, majd előveszi a zsebéből a félig átázott pergament és pálcája segítségével megszárítja. De minek is?..hiszen az eső még mindig esik...Sebaj, a fecnit, ami a levélből maradt, azért átnyújtja Lyrának, remegő kezekkel és szorongó tekintettel, hátha a lány ki tud még valamit silabizálni. A szó, ami most hagyja el az ajkát, arról tanúskodik, hogy a mámor már elszállt, ő újra ebben a világban van, és keresi a fényt...valamit, amitől megint minden olyan lesz, mint régen, amitől a haja ugyanúgy fog göndörödni, mint régen, amitől ugyanolyan nagyokat fog bénázni, mint régen...azelőtt, hogy...*

-Az anyám...

*Egy mélyről jövő, szaggatott sóhajtás hagyja el az ajkát, letörli az arcát, sáros kezével jókora foltokat hagyva, majd beletúr a hajába, egy kicsit megráncigálja, hátha ez magához téríti. Most már elég időt hagyott a lánynak a silabizáláshoz, visszaveszi az ázott csirkétől a szintén ázott fecnit, darabokra tépi, a földre dobja, és hagyja, hogy az odalent gyűlő esőlében szép lassan elússzon, elázzon a sorsfordító üzenet...
Miután ezzel végzett, elmosolyodik, de csak halványan, visszahúzza a kapucnit a lány fejére, majd hangot ad a véleményének.*

-Úgy nézünk ki, mint két magányos, ázott csirke.

*Nem akar bántani, csak még az ilyen mélypontokon sem tud szabadulni a rátelepülő nagyszájúságtól, most pedig még a sárba hulló, egyenletesen csattogó esőcseppeket, és a saját háborgó bensőjét is túl kell harsognia - hát mivel mással, mint a régi, viháncolós énjével? Ez mindig működni szokott. A nevetés és a lángnyelv-whisky mindig elfedi a problémákat, besöpri őket a felejtő mámor hatalmas szőnyege alá, a többi ember problémái közé...*

{ Chassy }

Karbafont kézzel, álltam felette. Már nem érdekelt, hogy elázom, sem a dolgozat, se semmi. Amikor megpillantottam a könnyeket az arcán, még az üveg miatt sem haragudtam rá. Na jó talán egy pindurit, hogy azért az mégsem megoldás. Arról nem is beszélve, hogy pusztítja az agysejteket.
Szemlátomást alaposan meg-meghúzta azt az üveget, mert nem azonnal vett észre. Kábán pislogott fel rám. Nem akartam túlontúl morózusnak látszani, de az eső miatt ez teljesen mindegy volt.
- Ne aggódj, nem rajtatok fogom kiélni a szadista vágyaim. – válaszolom egy félmosollyal, és leguggolok mellé. Lábaim mellett Chassy ujjai jelennek meg, ahogy a füvet markolássza. Kékeszöld íriszeim némán fúródnak az övéibe, miután újra megszólalt. Felvont szemöldök, egy mély sóhaj, és egy apró fejcsóválás.

- A fűszálaknak nem lesz semmi bajuk. Arra viszont kíváncsi lennék, Te miért fekszel itt?...
Kétségbeesve láttam, ahogy feje visszacsuklik, és lehunyja a szemeit. Chassy vissza nem kómálj nekem! Lélegzet visszafojtva figyeltem, ahogy a zsebébe nyúl, elővesz egy pergament, majd kissé megszárítja, és átnyújtja.
Értetlenül meredtem előbb a fecnire, aztán Chassy-re, és vissza az újfent ázó írásra. Halk sóhaj hagyja el ajkaim, miközben elvettem, és olvasni kezdem.
Az otthoniak írtak neki. Minden egyes mondatot újra megforgattam magamban… Lassan kezdett világosodni, hogy miért borult ki ennyire. Lassan, és kegyetlenül biztosan…

Merlin szent szakállára… Ez…nem…
Az olvasás végeztével ráemelem lélektükreim. A szó, mely kiszakad belőle, csak még jobban erősíti bennem a gondolat valódiságát. Nyelek egyet, majd mg egyet, ahogy a kedvenc terelőm sáros kezével megtörli az arcát. A talárom alól kihúzom a táskám, szétnyitom, és egy zsebkendőt nyújtok felé. Nincs erőm szólni. A levél, és a háztársam igenlő szavai körtáncot járnak elmémben. Üres tekintettel bámulom a földet, és az azon szétszóródó immáron semmivé ázott papírdarabkákat. Chassy-re pillantok, és félig örülök neki, hogy igaz, csak halványan, de mosolyog. Lehunyom a szemem, amikor a kapucnit visszahúzza a fejemre. A tincseimnek már úgyis mindegy. Ha vizet ér, kegyetlenül összegubancolódik, és begöndörödik.

Szavait félmosollyal fogadom. Nem is olyan rég, pont ez fordult meg a fejemben. Tudom, hogy csak azért csinálja, hogy még ilyenkor is poénkodik, mert valamivel ki kell űznie a gondolatot a fejéből. Valamivel muszáj akár csak percekre is elterelnie a figyelmét.
Mintha magam látnám. „Pánikhelyzetekben” pontosan ugyanezt teszem én is.
- Ha nem megyünk be hamarosan, fogunk még szebben is kinézni. – szólaltam meg hirtelen. Nem szokásom anyáskodni, most mégis kisimítottam egy tincset, mely az arcába hullt.
- Tudod… - kezdtem bele… - Lehet, hogy ez … nem is tudom… furcsán fog hangzani, de… - megemeltem a fejem, és egyenest a szemébe nézve folytattam. - Ha bármiben tudok segíteni, engem mindig megtalálsz. – Igen, tudom, ez olyan sablonos, de mit tehetnék érte? Lázasan dolgoztak a fogaskerekeim, hogy mivel tudnám megkönnyíteni a helyzetét, ám semmi értelmes nem jutott eszembe. Letaglóztak a hallottak... Ha az én anyám lenne ilyen állapotban, nem is tudom, mit tennék. Megtöröltem az arcom, és íriszeim fürkészően fúrták az övéibe magukat…

Karbafont kézzel áll meg felette. Hamarosan azonban ő is rájön, hogy egyszerűbb, ha leguggol... Majd zsebkendőt ad neki. Chass arcán hála tükröződik, mert bár nem nagy cucc az a fehér vászondarabka, amit Lyra a kezében tart, itt most a segítségnyújtás szimbólumává válik, és hiába lesz pár pillanat múlva csupa sár, az immáron tiszta arcú lány lelkében ott marad a jó érzés, amit Lyra gesztusa szerzett neki. Szép dolog a barátság...
Így már az italosüvegre sincs szükség, és ahogy Chassy újdonsült támaszába karolva megteszi első lépéseit a kastély felé, az agypusztító folyadék magára hagyva felborul, az üvegben lévő erős, szúrós szagú lé kifolyik, felhígul, megsemmisül... Megtette kötelességét...
A fűszálak csendesen hajladoznak lábaik alatt, a ritkuló eső és az immár csak szelíden fújdogáló szél körüllengi őket, Lyra meghatóan őszinte és segítőkész szavaival telítve, hamarosan pedig Chassy hangja is bekapcsolódik, különös harmóniát alkotva a viharos feszültséggel és a hirtelen kisütő napfény zenéjével...*

-Köszönöm...

*Egy szó, amely a világon már oly sokszor elhangzott, a legkülönfélébb élethelyzetekben, és mégsem vált elcsépeltté. Nem, a hálaadás eme tiszta és ősi formájáról még soha senki nem állította, hogy kifakult, megkopott volna, soha nem ragasztották még rá a megalázó titulust: "Közhely.".*
*A saját fejére is felhúzza a kapucnit, eltüntetve az árulkodó vörös foltot a kastély ablakai elől, majd csodálkozva szemlél meg egy, a Lyra csuklyája alól kiszemtelenkedő, göndör tincset. Meglepetésének hangot is ad, némi intermezzot rekesztve két, depressziós megszólalás közé.*

-De jó, a te hajad is göndör. És nézd, most ugyanolyan csapzott, mint néha..na jó, mint az enyém általában.

*Hát igen, az ő haja sosem olyan rendezett, mint Lyráé. Pedig az anyja mennyit mondta neki...ajjaj. Visszatért az eredeti gondolatmenethez, a közjátéknak vége lett, s a rakoncátlan vörös tincsek a kapucni alatt újra lekonyulnak, a mellére szakadó bánat hirtelen még nehezebbnek tűnik, mint eddig - súlyos árat fizet pár perc gondtalanságért... Megáll, egyenesen Lyra aggódó tekintetének kereszttüzében. A szemébe lógó tincsért ezúttal nem neki kell nyúlnia, háztársa felől szokatlan módon az anyai ösztön jellegzetes hullámai áradnak, és Chassy már másodszorra mosolyodik el hálásan. Oly jól esik ez most...A kedves mozdulat, s a szavak, melyek biztosítják arról, hogy nincs egyedül. Igen...az anyja is ezt akarná. Hátha most ő is érzi, hogy a lánya rendben van, nem kell aggódnia, elég, ha a saját szervezetére koncentrál, s a gyógyulásra...Igen...minden rendben lesz...Nem sírhat...*

-Igen..rendes vagy, köszi. Azt hiszem, pont erre van most szükségem. Mit gondolsz, helyes az, ha anyám helyett is vidám vagyok? Tudom, hogy sikerülne..elég erős vagyok...Mármint lelkileg...meg testileg is, hiszen terelő vagyok..

*Igen, visszatért belé a lélek. Már másra is bír gondolni, mint a saját tragédiája. Az anyja problémáit is majd megoldja, kivizsgálják majd, talán varázslók is, ha szépen kéri, és Lyra szemei talán mindig ott lesznek neki. Megnyugtatóan kékeszöldek, barátiak, az a bizonyos zsebkendő még ott tükröződik bennük, és a séta is jót tett. Időközben elértek a kastélyhoz, Chass kinyitja a hatalmas ajtót, beengedi Lyrát, és elhaladtában futó puszit nyom annak arcára, csak úgy, a barátság megpecsételése gyanánt. Ahogy a kaput visszacsukja, még vet egy pillantást a lemenő nap fényében fürdő domoldalra, egy szomorú felhőt vél látni, valami rosszat, amit ott hagyott, majd Lyrába karol, a lépcső felé veszi az irányt, mindkettőjük fejéről lerántja a kapucnit, poénból, és a két Hugris prefi együtt kezdi meg éjjeli őrjáratát...*

Pedig milyen szép is lett volna előkapni a pálcám és néhány teljesen primitív varázslattal jól megalázni őket. Mennyire jó érzés lett volna.
Elkalandoztam…
Szerencsére csak néhány pillanatra, és ami visszarántott a jelenbe, az Hermione megjegyzése volt, az iskola kedvenc triójával kapcsolatban. Draco… Hát igen... Tudtam, hogy nem kedvelik őket, és akkor még szépen fogalmaztam, de meg is értettem őket. Hermionét folyamatosan megalázták a származása miatt, Ront a családja miatt, Harryt pedig... csak mert ő volt Harry Potter.
Volt idő amikor rólam sem voltak képesek leszállni, de azóta már minden megváltozott. Azóta már... Azóta már az állandó pálca rántások helyett csak néhány titkos csók csattant el és jó párszor félszemmel lestem a az órákon, a Nagyteremben, vagy ha épp a folyosón haladt el mellettem pökhendin. Ez volt ő. A jégherceg. Aki sajnálatos módon levett a lábamról, de tegyük hozzá annyira nem bántam. Mondjuk, senkinek nem kötöttem volna az orrára. Ha kiderül...
A Griffendélesek fő ellensége volt, nem hinném, hogy jó szemmel nézték volna ha közlöm velük, hogy én meg szeretem őt. Ráadásul DS tag voltam, olyanok ellen tanultunk ott küzdeni mint Malfoyék. Áh, nem baj... végül is nem gáz a dolog... Meg úgysem fog napvilágra kerülni a dolog.
- Hát igen a Malfoy trió... Minden Griffendéles kedvence... Nekem is volt épp elég bajom velük, de szerencsére idén leszálltak rólam, legalábbis nem kötnek belém olyan gyakran. De azért érdekes lesz a következő meccsünk ellenük, mikor is Dra... Malfoy meglátja majd ki az új CsK.  - Majdnem elszóltam magam. Remek. Egy griffendéles nem szólítja őket a keresztnevükön. De most kicsit hülyén érzem magam, kétszínűnek. Játszom itt a nagy Griffist közben pedig bele vagyok zúgva a házam egyik legnagyobb ellenségébe, viszont a javamra szóljon, hogy nem hazudtam.
- Nyugi, Ron mindig ilyen volt és szerintem még ilyen is lesz egy darabig, nem kell vele foglalkozni. - váltottam gyorsan témát -  Engedd el a füled mellett a megjegyzéseit és hidd el, nem csak neked lesz jobb, hanem még Ron is vicces látványt fog nyújtani, ahogy ráeszmél arra az apróságra, hogy nem tud megbántani. Meg tudod jól, hogy én kifejezetten szeretem látni mikor vörösödik az arca és kifordul önmagából. De én ezt csinálom vele gyerekkorunk óta. - mondtam huncut mosollyal az arcomon. Hisz az egész Griffendél tisztában volt vele, hogy akármikor csak alkalmam nyílt rá szívattam Ront és szerintem drága keresztbátyámon kívül, azt is tudták, hogy imádom Ront, csak... csak szeretem, hogy is mondjam, mikor kiakadt és hiába próbált meg bármivel is visszavágni, rólam minden lepergett.
Érdekes volt azért Hermionéval itt üldögélni kettesben. Ilyen alkalom is ritkán fordult elő, miután nem voltunk egy hipi-szupi barátnők, és hát erről azért én tehettem. A mai napig keringtek azért rólam érdekes pletykák, igaz ma már azért senki nem kételkedne bennem, vicces... Pont addigra bíznak meg bennem, mikor már én sem bízok magamba, de az élet már csak ilyen.
- Hermione... Tudom, hogy nem vagyunk éppen a legjobb viszonyban, meg lehet, hogy nem tőled kellene megkérdeznem, de... Harry hogy van? Vele egyszerűen képtelen vagyok beszélni, főleg azok után, hogy kikerült most a csapatból.
Nem tudom, miért ezt kérdeztem, valahogy ez jött. És tény volt, hogy az utóbbi időben nem tudtam beszélni Harryvel és mikor közöltem vele, hogy vagy lenyugszik vagy elhagyja a pályát, azóta nem igazán voltunk puszipajtások. Nem mintha régebben azok lettünk volna, de éreztem, hogy jelenleg haragszik rám, de mondjuk ahogy elnéztem a többiekkel való viszonyát, senkivel nem volt épp a legbarátságosabb.

[Hannah]

~Szombat reggel 6:00~

Csendes, nyugodt reggel volt. A diákok és tanárok többsége, még nyugodtan aludt a kényelmes baldachinos ágyában. Az ötödéves griffendélesek hálószobájában az alvók egyenletes légzésén kívül semmi mozgást nem lehetett felfedezni. Mígnem az egyik takaró alatt mocorgás támadt, majd a következő pillanatban a takaró a földön landolt Griffin nyújtózkodásának eredményeképp. A nyújtózkodást egy hatalmas és hangos ásítás követte. Ekkor vette észre, hogy nincs egyedül a hálóteremben és a többiek még mélyen alszanak.
*Most mindenki bedobta a szundit és délig akarnak aludni, vagy még olyan korán van, hogy senki sem kelt fel? Vajon hány óra lehet?
Lassan, óvatosan, hogy ne ébressze fel a többieket átfordult a másik oldalra és rápillantott az órára, ami fél 6-ot mutatott.
*Na remek és most mihez kezdjek? Már nem fogok tudnivisszaaludni, viszont nem akarok itt feküdni és arra ügyelni, hogy a társaim ne ébresszem fel.*
Amilyen óvatosan csak tudott felkelt az ágyból, felragadta a cuccait és bement a fürdőbe.
10 perccel később már nem az az álmos képű, kócos hajú Griffin jött ki aki nemrég kelt ki az ágyból, hanem egy igazi szívtipró. A tallárt kivételesen a szobában hagyta és egy pulóverben sétált le a nagyterembe. A folyosók teljesen üresek voltak. Csak egy szellemmel találkozott útja során. viszont az már meglepte, hogy a nagyteremben úgy 15 ember üldögélt.
-Sziasztok. Háát ti? Ilyen korán?
Kérdezte, majd leült reggelizni. A választ már nem is hallotta annyira beletemetkezett egy steakbe.
A reggelit befejezve, nem tudott mit kezdeni magával. Több hely is eszébe jutott mint ideiglenes unalomelűző. Mint pélául a könyvtár, vagy a konyha. Esetleg kilóghatna Roxmortsba is. Végül a tuti befutó a park lett. Gyors léptekkel vette a bejárat felé az irányt.
Kint a szabadban, még elég hideg volt, ami nem is csoda kora tavasszal ilyen korai időpontban. A megfázás elkerülése végett nem ülte le ahogy korábban tervezte, hanem elkezdett sétálni. Felfedezni az udvart ilyenkor. hallgatni a madarak csiripelését. Esetleg gonoszkodni egy picit és felébreszteni pár diákot.
Eme séta közben ért el a domboldalhoz, mely egész jó helynek tűnt egy kis pihenéshez. Először csak a hátsóját tette le a hideg és a harmattól még kicsit nedves földre, de később a fejére húzta kapucniját és szépen végigterült a földön.  becsukott szemmel hallgatta a madarak énekét. Egy esetleges szemlélődőnek úgy tűnt mintha aludna.

[Griffin]   ;D

*Ma valahogy a hétalvó leányzó hamar kipattant a pihe-puha ágyikóból. A legtötbben még aludtak a szobában, így nem szándékozott senkit sem felébreszteni. Ó dehogyis! Könnyed léptekkel a fürdőszoba felé vette az irányt, ahol rendbehozta magát. Lezuhanyzott, megfésülködött, összefogta a haját és hajlakkot fújt a kiálló, rakoncátlan tincsekre. Ezután még fogat is kellett mosni, mely most kivételesen csak másfél percig tartott. Mindent rendben hagyott ott maga után és a reggelizés gondolatával fejében lefelé vette az irányt.
Ahogy azonban haladt egyre közelebb az étkezőhöz, valahogy valami furcsa érzés tört rá és inkább már hányingere volt, mint étvágya így ezt most kihagyta. Különös napnak indult ez a mai, annyi szent. Hannah úgy döntött a rossz közérzet elmulasztása érdekében sétál egy picit, az nem árthat, csak jót tehet vele és a gyomrával. Hátha még a mozgás után meg is éhezik.*

~ A szél nagyon fúj, mondjuk amúgyis még csak most múlt el a té, dehát reggel hétkor mit vár az ember egy angliai birtokon? Inkább csak sétálok, mert megfagynék idekint, ha csak heverésznék...~

*Továbbment, először lassú, majd gyors léptekkel közeledett a számára oly kedve skis domboldal felé. Már majdem ott volt, de akkor megtorpant. Egy hatalmasat tüsszentett, úgy vélte még Piton irodájáig is elhallatszott. Ha ez tényleg így van akkor bajban van, úgyhogy inkább sebesen haladt a cél felé mielőt rájön valaki, hogy ő verte fel mély álmából egész Roxfortot.
Mikor a domboldalhoz ért egy alvó, legalábbis fekvő fiút vélt észrevenni. Közelebb ment hozzá, felette állva szemlélte, hogy szunnyad-e vagy csak pihen. Remélte, ha aludt vagy alszik nem költötte fel az előbb a hapcizásával.*

- Áh... hello! Figyelj csak szólo, hogy ha itt kint fekszel ilyen hidegben meg fogsz fázni előbb utób! - szólította meg kedvesen. Ekkor mégegyet tüsszentett - Látod én mondtam, már én meg is fertőződtem! - mondta ezúttal kicsit viccelődve.

Csak fekszik és hallgatja a madarakat. Bár kicsit kényelmetlen így a domb oldalán feküdni, de nem fordul át másik pózba. Ahhoz túl lusta. Ha tehetné akkor egy meleg helyen üldögélne és egész nap csak gitározni, miközben bikinis lányok táncolnák körbe.
Ekkor a kicsit unalmas madárkoncertbe újabb hangok zavarnak be. Egyre közeledő lépések zaja. Csak a véletlennek köszönheti azt, hogy meghallotta annyira halkan lépked az illető.
Nem fordul felé, még a szemét sem nyitja ki. Majd a másik megszólítja ha akarja, de azért lélekben már felkészül egy szigorú „büntetőmunkát kapsz ha nem kelsz fel” tanár hangjára.
Csend… a lépések szinte pontosan a feje mellett hallgatnak el.
*Most következik a leszidás*
Gondolja magában, ám végül teljesen más fordulatot vesznek az események. Egy vidám lányhang szól hozzá. Meglepetésében kinyitja a szemét és szembe találja magát egy ismerős arccal. Először nem tudja hova tenni a lányt, de aztán beugrik, hogy minden bizonnyal egy klubtársa.
-Szia. Szerintem nem fogok, tudod melegem van.
Válaszolja vigyorogva, de azért feljebb húzza a cipzárt a pulóverén.
Ekkor a lány tüsszent egy hatalmasat.
-Egészségedre! Tudod mit igazad van öö Hannah ugye?
Felpattan a földről mint egy nikkelbolha, leporolja a ruháját, majd a lány felé nyújtja a kezét.
-Griffin vagyok, Griffin Liman. Szintén Griffis Pár évvel járok feletted. Biztos találkoztunk már, ha máshol nem hát a klubhelyiségben.
Hátranyúl és lekapja magáról a kapucniját, majd kisepri a szemébe lógó tincseit.
-Nos arra gondoltam, hogy ha már így mindketten felébredtünk… esetleg csinálhatnánk valamit. Mit szólsz?
Kérdi de nem néz a lányra. Hát igen azért még zavarban van ha lányokkal beszélget .De remélhetőleg idővel majd kinövi ezt a hülye szokását.
-Mit szólnál egy sétához, vagy egy kis repüléshez,esetleg egy parti sakk?
Szíve szerint mindent csinálna, de ennyi dolgot nem tud egyszerre ezért hagyja, hogy a lány döntse el, hogy mit csináljanak, feltéve ha van kedve valamihez. ha nincs akkor csak rábízza magát Hannahra hátha akad egy jó ötlete.
-Nem lesz baj abból, hogy csak így kijöttél a szabadba? A végén csak még jobban meg fogsz fázni és aztán mehetsz a Szent Mungóba. Nem kéred a pulóverem?
talán kicsit meglepő, de ilyen "anyáskodó" is tud lenni ha akar. Viszont abban valószínüleg igaza van, hogy hannah még jobban meg fog fázni, ézért lassan elkezdi lecvipzározni a pulóverét, miköben a választ várja.

[Griffin]

*Most, hogy kinyitotta a szemét már Hannah rájött, hogy talán ismeri. Ha nem is közelről, már látta az biztos, talán beszéltek is, de erre azért nem vett volna mérget. Az óvva intő szavaira pedig elég meglepő volt a válasz…*

- Tessék? Jól hallottam, meleged van? Lehet, hogy lázas vagy ugyan kábé 10 fok lehet maximum! Hogy lehet neked ilyenkor meleged? Elkísérjelek esetleg a gyengélkedőre? Talán elkaptál valami vírust vagy nem tudom… - aggodalmaskodott a lány ugyanis az előbbi kijelentését a fiúnak nagyon különösnek vélte.

*Ezután történt az a bizonyos második földrengető tüsszentés, úgyhogy mostmár inkább az erre való udvarias „egészségedre” válaszolt illendően. Bizony még ő papol a gyengélkedőről közbe talán pont őt kéne odavinni. Nos néha képes a saját helyzetét másra átirányítani, így történt ez most is.*

- Óh… köszönöm… ez a megfázás… pedig reggel még nem éreztem magam így. Valószínű este szedhettem össze egy jó kis náthát, mert hajlamos vagyok arra, hogy álmomban kitakarózzak és bizony a hálókörletekben elég hűvös a levegő…

- Igen. Hannah vagyok. Te is ismerős agy nekem Griffin, valószínűleg beszélhettünk már, csak az igazat megvallva nem nagyon emlékszem rá, de tuti, hogy valahol összefutottunk már!

- Óh hogy a klubhelységben… hmm… lehet, valóban meglehet. Ott elég sokszor fordulok meg mostanság, megeshet hogy épp ott elegyedtünk szóba egyszer!

*Aztán ajánlatot kap a lány, hogy csinálhatnának valamit. Igaz mostmár vissza nagyon nem mehetnek a Roxfort épületébe, mivel a többiek még mindig az igazak álmát aludják, legalábbis a legtöbben és az pont elég. Hannah nem akart nagy zajt csapni, így amikor felébredt akkor is vigyázott óvatos lépteire és itt kint sem szeretett volna véletlenül nagy hanggal felnevetni, nehogy valaki, aki nem alszik túl mélyen felébredjen rá. A repülés emiatt talán nem túl előnyös, nehogy a az erőteljes suhanások felverjék a szundikálókat mikor felettük száguldanak el. Tehát ez kilőve. A séta talán az ami nem jár nagy hanggal, de legalább nem is fagy meg tőle az ember. Így a leányzó inkább amellett döntött.*

-Óh én ráérek úgyhogy felőlem jó. Nekem a séta megfelel, ha neked is. De maradjunk itt a környéken azért, közel a domboldalhoz, mert talán még itt van a legmelegebb, mert a tóhoz közeledvén inkább már csak hűlnek a fuvallatok! – osztotta meg döntését Giffinnel és várt a reakciójára.

│Hannah│

-Igen jól hallottad, melegem van. Ne kérdezd, hogy miért. Még magam sem tudtam ,még rájönni a válaszra , de gyakran előfordul, hogy ha nagy hideg van és mindenki fázik nekem melegem van. Vagy télen szakadó hóban képes vagyok egy pulóverben lemenni Roxmortsba. És persze mindenki csodálkozó pillantásokat vet rám a meleg nagykabát alól.

Miközben előadja történetét, egy apró mosoly jelenik meg a szája szélén. Hát igen, nem mindennapi dolog, hogy valaki ennyire immunis legyen a hidegre. Égszínkék íriszeit a lányra emeli. Mintha Dannel látta volna az utóbbi időben. Akkor talán onnan is ismeri.

-Ugye ismered Dant? Mármint Dan McDailont? Mert ha igen, akkor már tudom, hogy honnan vagy ismerős. Danel egy bandában játszunk, és valószínűleg az egyik próba után találkozhattunk, mikor már visszafelé tartottunk a klubhelyiségbe.

Ekkor Hannah megint eltüsszenti magát. Jóval aggódóbban pillant a lányra, mint az előbb. Lehet, hogy ez a megfázás nem csak egy egyszerű megfázás. Valahonnan a pulóvere mélyéről elővarázsol egy zsebkendőt. Még saját maga is meglepődik, hiszen tudomása szerint már egy ideje nem hordott magánál zsebkendőt. Mondjuk ez meg is látszik a pappíron. Kicsit gyűrött és látszik, hogy pár alkalommal ki volt mosva, ennek ellenére tiszta. Egy aprócska megjegyzéssel nyújtja át harmadéves társának.

-Egy kicsit gyűrött, de ettől függetlenül még használhat. Kedves vagy, de én nem leszek beteg. Az utóbbi pár évben végzett hagymakúrám miatt már egy ideje nem voltam beteg. Viszont ettől függetlenül lehet, hogy fel kellene mennünk nehogy ez a nátha igazából valami komolyabb legyen.

Utal a lány tüsszentéseire. Majd gondolván egyet lekapja magáról a pulóverét és Hannah vállaira teríti. Így rajta csak egy póló marad de mivel immunis a hidegre nem veszi fel a szelet. Vagy lehet, hogy csak füllentett és most fázik? Ki tudja. Bármelyik eset is igaz, az arcán széles mosollyal pillant a lányra.

-Remélhetőleg megvéd a pulcsim és nem lesz semmilyen következménye a megfázásodnak.

//Griffin//  :D

~ Ez az átkozott tüsszögés…. Nem is vagyok megfázva mégis csak hapcizok és köhögök… ijesztő, de hát olyan bolond a szervezetem amilyen én… Áh, annyira nem lehet! ~ Elmosolyodik.

*Most Griffin tágra nyílt szemekkel fürkészi tekintetét, mintha valamin nagyon agyalna, de vajon min? Minden bizonnyal ez hamarosan kiderül és tisztázódik a helyzet, de addigis a lány kissé furcsa grimaszt intéz a srác felé, aki még mindig nagyon el van mélyedve saját gondolataiban.
És egyszercsak megszólal és minden világossá válik.*

- Dant… öhh… igen, ismerem… - nyögdécsel a leányzó és arca a halványkék árnyalatában hirtelen rózsaszínesre, majd pirosasba csap át. Már nem is fázik annyira, sőt kissé melege van. Talán a fiú említése miatt? Talán…

- Igen… megeshet, hogy próba vagy bármilyen program után összefuthattunk, nekem is ismerős vagy egy kicsit. De meg nem mondom pontosan honnan! – elmosolyodik.

*És megint csak előjön az az átkozott tüsszentés. Nem komoly a baj, csak egyszerűen hűvös környezetben a testhőmérséklete így áll át az új klímára. Ez emberfüggő, mindenkin más hatása van. Griffinen talán pont az, hogy hidegben melege van. Esetleg a teste így védekezik a betegség ellen, hogy egyre csak befűt a kazánba.  *

- Óh köszi, de hidd el nincs semmi bajom… csak hát nálam ez már megszokott jelenség, hogy kora reggel köhécselek párat, valószínű amiatt lehet, hogy hirtelen a jó meleg szobámból kilépek a rideg szirti levegőre! – megköszöni a kedves gesztust és visszanyújtja a zsebkendőt, de nagyon örült, hogy a fiú ilyen figyelmes volt vele szemben.

- Nem szükséges bemenni. Nekem tökéletes idekint, ígyis túl sokat ülök bent és tanulok, magolok és házidolgozatokat körmölök reggeltől estig. Már kissé unalmas és borzasztó abban a poshadt, dohos közegben bármit is csinálni. Itt hidd el, tökéletes! – meggyőződését szemöldökemeléssel is alátámasztja, hogy hitelesebb legyen és meghatóbb.

*Már kezdett azért fölmelegedni az idő, nem volt olyan jégverem éghajlat mint az előző pár percben. Oldódott a feszültség is mindkettőjük részéről és kezdtek egyre természetesebben beszélgetni, mintha már ezer éve ismernék egymást. Ez Hannah-tól nem volt szokatlan, ő folyamatosan idegen emberekkel ismerkedik, hogy új barátságok kötődjenek a környezetében. Őt ez tölti el örömmel, lassan már hobbi szinten űzi. Akár egy sportot…*

- És mondd, milyen is ez a bizonyos banda? Már halottam róla, de nem igazán sok mindent. Ha egy tag mesélné el a lényegét talán az én csökevényes agyam is felfogná az új információkat! – most elmosolyodott és egy kicsit fel is nevetett, már egész jól érezte magát, nem is kellett radiátort a hátához kötni a végén. ^^

- * Joshnak * -

Végre eljött a hétvége, egy olyan napra virradtam, mikor nem kell óráról órára rohanni, hanem végre kipihenhetem magam és gyönyörködhetek a jó időben. Az ablakon beszűrődő napsugarak ébresztettek fel álmomból. Felkeltem, és miután elvégeztem a szokásos reggeli tennivalókat, lementem reggelizni a nagyterembe. A reggeliző asztalok mellett kevés diák ücsörgött még, nagy részük még álmosan költötte reggeliét. A hollóhátasok sem voltak sokan, én pedig nem akartam senkit sem zavarni, ezért egyedül megreggeliztem, majd újra visszamentem a hálókörletbe. Megálltam az ablak előtt, és csak figyeltem a környéket.
Hirtelen ötlettől vezérelve felvettem egy hosszú ujjú pólót, magamhoz vettem a hegedümet, és elindultam a karámok felé.
A karámokhoz nem sok ember jár, sokakat elijesztenek a hipogriffek, de én mégis kimondottan szerettem ezt a helyet, mert nagyon békés. De most nem az volt a célom, hogy elhelyezkedjek egy szénakazal rejtekében, és olvassak vagy kézimunkázzak. Utam egyenesen az istállóba vezet, ahonnan elő vezetek egy gyönyörű arany szinű kancát. Imádok lovagolni, és ő a kedvencem. A hegedütokot a hátamra teszem. Az egyik zsebemből kihúzok egy nagy murkot, és a kanca szája alá tartom. Amint megérzi az izletes falat illatát, boldogan nyerit és megrázza a sörényét. Miközben elfogyasztja a kis ajándékot, barátságosan megpaskolom az oldalát, majd egy könnyed mozdulattal felülök a hátára. Lassan ügetni kezdünk, a cél pedig a közeli domboldal. Amint lassan haladunk, elmélyülten kémlelem a köznyéket, néha pedig végigsimitok a kanca oldalán. Imádom a jó időt, szeretek ilyenkor sétálni, lovagolni, meg hegedülni olyan helyeken, ahol senki sem hall, csak én vagyok és a természet, és a hegedüm. Végre elérek a bizonyos domboldalra, és kiválasztok egy olan helyet, ahonnan a legjobban belátni a környéket. Azon az oldalon van egy öreg nyárfa, annak a közelében leszállok a lóról, és elengedem, hogy legeljen. Már nem egyszer jártam itt vele, és mindig szabadon kószált, soha sem kóborolt el. Végül leülök a fűbe, és felnézek a fölöttem tornyosuló Roxfortra – az én második otthonom - , majd elterülök a földön, és az elhaladó bárányfelhőket kémlelem. Annyira békés a táj, a kék égen milliónyi bárányfelhő halad végig, a szellő felborzolja a fák koronáját és a füvet. Senki nincs a környéken, csak én, meg a közelben legelésző arany kanca, vagy mégis?

<<Phoebe>>

Szombat...végre egy csodás, tanóráktól mentes nap. Jóval később keltem a szokásosnál, bár a reggelit muszáj volt valahogy elérnem, ha nem akartam délig éhen maradni. Szerencsére sikerült, igaz hogy mosdatlanul, és álmosan de leértem a Nagyterembe. A diákok csak úgy nyüzsögtek ott, az asztalok roskadoztak a finom falatok alatt, a növendékek egyik tálcáról nyúltak a másikra, innen is onnan is eszegettek ezt azt. Gyorsan megkerestem szokásos helyem, majd megpakoltam tányérkámat, és nekiláttam a lakmározásnak. Kicsit késésben voltam, ígyhát igyekeznem kellett, de a reggeli most is ínycsiklandozó volt. Bevallom őszintén ez volt a kedvenc napirendi pontom, az ebéd már nem mindig nyerte el ennyire a tetszésem.
A hétvégéket majdnem mindig a szabadban töltöttem. Annyi idióta óra után nem csoda hogy friss levegőre vágytam. Rettentő büdös termek tömkellege, egyiket a bájitalok járják át, másikat égett szagok. Fújjj....borzalmas. Az a pár lyukas óra meg említésre sem méltó. Szóval vágytam a természetbe, de legalábbis ki ebből a hatalmas épületből. Igazából annak örültem a legjobban mikor lemehettünk Roxmortsba. Igaz hogy ennyi év után már picit unalmas volt az is, a sok változatlan bolttal, de azért érdekesebb mint az itt töltött napok. Míg sikerült végigjárni az összes kis és nagy üzletet addig eltelt a nap, és nem unatkoztunk a suliban. Bár a legeslegjobb program az még mindig Sue volt...vagyis vele lenni. Akkor aztán nem lehetett unalomról beszélni, az nem illett a képbe. Mindig mosolygósan teltek a percek...órák...napok. Vagyis napokat sajnos nem töltöttünk együtt, bárcsak lehetett volna. De őt ma csak este láthatom...kviddicsedzés, tanulás... Elfoglalt egy lány, de megéri várni rá.
A reggeli végeztével kivonultam a Nagyteremből, egyenesen fel a hálókörletbe. Kingsley még mélyen szundikált, még az ajtónyitásra sem ébredt fel. Ledobtam magam az ágyra, és átgondoltam mit is kéne ma csinálnom. Elvégre nem maradhatok egész nap az ágyban...nem várhatom meg itt a délutánt...Sue-t. Addig muszáj lesz fontosabb, élvezetesebb dolgokat csinálnom...mondjuk kimenni a dombra. Bírtam azt a helyet, nyugodt volt, semmi zavaró körülmény. Mindig oda mentem ha egyedül akartam lenni...vagy ha gyakorolni szerettem volna valamit. Hirtelen a fejemhez kaptam, tényleg tölthetném kicsit hasznosan ezt a napot. Csinálhatnék mondjuk házit. Nem...nem kell rosszra gondolni, nem vettem 360 fokos fordulatot, nem lettem stréber. Viszont egy kis robbantgatás belefér, nem?
Előkaptam a pálcám, rendbe szedtem magam...azért mégse menjek már hulla fejjel...majd megcéloztam a domboldalt. Kingsleyt hagytam szunyókálni, bár gondolkoztam rajta, hogy ne sétáltassam-e meg egy kicsit, de elvetettem az ötletet. Hisz tudom milyen mikor álmos, és nem hagyják aludni...nem jó társaság maradjunk annyiban. Végre kiértem az iskola falain kívülre, és elindultam a sétányon a domb irányába. Hűvös volt, felcsaptam fejemre a pulóverem kapucniját, és így folytattam utam. Örültem hogy végre nem kell talárban flangálnom, az nem az én stílusom. Laza farmer, póló, vagy pulcsi időtől függően, és sportcipő...na ez vagyok én. Jó oké, mikor Sue-val találkozom kicsit elegánsabbra veszem a figurát, de akkor sem csípem azokat a göncöket...pedig állítólag jól áll, na mindegy.
Mikor megérkeztem a dombhoz kicsit kisütött a nap, enyhült az idő, így a "sisak" is lekerült a fejemről. Felcaplattam a cseppet sem meredek domboldalon, majd kerestem egy megfelelő helyet, ahol senki sem zavar. Az első amit megpillantottam az egy távolban fekvő alak volt. Vagy nem is volt olyan távol? Hisz annyira nem nagy ez a domb, de pár fa azért volt. Innan messziről nem tudtam megállapítani ki is lehet az, de mintha csaj lett volna. Na mindegy, kit izgat. Megálltam egy öreg fa mellett, és kihalásztam a zsebemből egy dobozkát. Még a hálóban raktam el, nem is tudom mi lehetett az, a lényeg hogy üres volt. Jó kísérleti alany. Egyszer csak össze fog jönni a dolog. Letettem a földre, majd vetettem egy pillantást a hasaló lányra, de nem figyelt föl rám.

~Na akkor kezdhetjük...egy, két há..~

- Bombardo!! -kiabáltam a ládikóra kezemben erőssen markolászva a pálcámat. Semmi. Talán ennél hangosabban kell. Bár már órán is próbáltam, de üvöltve se sikerült. Mondjuk akkor nem doboz volt az áldozat. Na jó újra...

- Bombardo!!!! -ordítottam, meglendítve a pálcám.

Kezdtem ideges lenni, még mindig nem történt semmi. Közelebbről szemügyre vettem a földön heverő dobozkát, majd a pálcát is alaposan megvizsgáltam, de szemlátomást működőképes volt.

~ Mi a franc van ezzel, miért nem akar sikerülni?? A fene essen belé!.~

- Bombardo, bombardo, bombardo!!!! - üvöltöttem közelítve a pálcával.

Az eredmény egy óriási robbanás volt, amit biztos hogy észrevett a közelben tartózkodó lány...de talán az egész Roxfort is.

- * A robbantó fiúnak  ;) * -

Csend és nyugalom mindenhol. Amint háton fekve figyelem a haladó bárányfelhőket egy kedves dal fészkeli be magát a szivembe. Pár pillanat múlva énekhang töri meg a domboldal csendjét:

Dancing bears,
Painted wings,
Things I almost remember,
And a song someone sings
Once upon a December.

A hang teljesen halkból indúl és folyamatosan erősődik, mindenen túlszárnyalva.

Someone holds me safe and warm.
Horses prance through a silver storm.
Figures dancing gracefully
Across my memory...

Közben behunyom a szemem, és már a fantázia világában is vagyok, egy világban, ahól mindig minden lehetséges.

Far away, long ago,
Glowing dim as an ember,

Hirtelen, mintha valahonnan távolról jönnének, léptek zaja üti meg a fülem, de az ének nem szünik meg.

Things my heart
Used to know,
Things it yearns to remember...

Motoszkálás… Motoszkálás… egyre erősödő kiáltások. Már meg is van a véleményem a bizonyos illetőről, hiszen nincs belátással arra, hogy a közelben még van valaki, aki látszólag pihenne. A dal még folytatódik, nem adom én fel olyan könnyen.

And a song
Someone sings…
BUMM

Megszakad a varázs, megszakad a dal. Felülök. Nem fogok a bizonyos illetővel veszekedni, csak fogom magam, és keresek egy újabb békés helyet. Fel is állok, és már nyulnék is a hegedüm után, mikor elsuhan mellettem valami. Egy ideig csak nézem, majd hirtelen észreveszem, hogy az arany suhanás Hópehely volt, az arany kanca. Kezem elengedi a hegedütokot, és minden erőmmel a kanca után iramodok. Most már haragszom a robbantó illetőre. Az egy dolog, hogy engem kizökkentett, de egy állatot igy megilyeszteni. Ha nem kapom el Hópehelyt, Hagrid iszonyú mérges lesz.
A kanca össze vissza szaladgál és ez az én szerencsém, hiszen igy utólérem. Kihúzok a zsebemből egy almát, és a kezemben tartva közeledek a megrémült paripához, közben biztató szavakat mondok, és egyre szólitom a nevét. A kanca megáll, és én közel megyek hozzá, ám óvatosnak kell lennem, mert ismerem a lovakat, és tudom, hogy az ijedtség miatt a barátjukra is rátámadhatnak. Az almát magassabbra tartom, hogy érezze a szagát, és közeledek a szájához. Amint a szemébe nézek, látom még benne a félelmet, de egyre közelitek a szájához az almával. Megérzi a finom illatot, és közeledni kezd a kezemhez, és én már meg is nyugodnék… de ekkor a szemébe nézek, és látom, hogy nagyot hibáztam, hogy ennyire elsiettem a közeledést. Már lépnék vissza, de késő, kemény fogakat érzek a karomon, és egy pillanat múlva vér csordúl. A kanca elszalad, én meg csak nézem a harapásnyomot a karomon, meg a távolódó lovat. Nem az almát ette meg, hanem megharapta a kezemet. Szerencsére a seb nem olyan mély. Kiveszek egy zsebkendőt a zsebemből, és valamennyire a karomra kötöm. Közben körbepillantok, és fürkészem a környéket. Kiváncsi vagyok, hogy az a valaki észre vette-e, hogy mi volt a robbantása eredménye.

//A dal cime: Anastasia - Once upon a December//

//Gwen ;)//

Álmos fejjel ültem fel a pihe-puha ágyikómban. Vajon hány óra lehet? És egyáltalán milyen nap van? Pislogtam kettőt-hármat, majd körbenéztem még mélyen szundikáló társaimon. Most vagy mindenki elaludta az első órát, vagy...hétvége van. Igen, ez lesz a helyes válasz, hisz minden jel erre utal. Ráadásul elég korán lehet, a Nap még csak most kezd kikászálódni vörösen izzó fekhelyéből. Kibújtam a takaró alól, és óvatos mozdulatokkal, nehogy felkeltsem a többieket, elosontam meglesni az órát. 6:00
Annyira nincs is korán, ahhoz pont jó hogy hasznosan kezdjük a napot. Kikukucskáltam a kastély ablakán, de persze egy lélek sem volt kint. Ilyenkor nem is volt várható, hogy bárki is kimerészkedik a fogvacogtató hidegre, merthogy az volt. Egyedül én képeztem kivételt. Minden szombaton meglátogattam a domboldalt még kora reggel, kicsit felfrissítettem magam, és persze Twinkyt. Ráfért szegényre a szabad repkedés, hisz jóformán egész héten bent ült a kalitkában. Kivétel néhány alkalom mikor levittem a vállamon egy kis sétára. Szóval mindkettőnknek elkellett a testmozgás. Új figurákat gyakoroltam ilyenkor, ugrándoztam egy órácskát. Twinkyt meg szabadjára engedtem hadd élvezze a száguldást.

Röviddel az ébredés után, mikor már tudtam hol vagyok, miért vagyok, és mit is akarok csinálni, megcéloztam a mosdót. Egy meglehetősen gyötört, kuszahajú fiatal srác nézett vissza rám a tükörből. Rendbeszedtem magam, hogy mégse nézzek ki úgy mint egy menekült...bár nem mintha találkoznék ilyenkor bárkivel is, de azért adjunk a külsőre. Miután ott végeztem, kinyitottam a szekrénykém és kikapkodtam pár göncöt. Egy melegítő alsót, felsőt, egy pólót, és persze a már-már fejemhez nőtt baseball sapkám. Majd ezután zsebretettem a pálcám(hogy minek azt nem tudom, de ennyi év alatt sikerült megtanulnom hogyha a klotyóra megyek akkor is ott pihenjen a zsebemben) Mindenesetre elég hülye dolognak tartottam, hisz anélkül is van élet, nem?
Készen álltam...vagyis márcsak egy csukát kellett felkapnom, és a közben felébredő Twinky kalitkáját megmarkolnom...és valóban indulásra készen álltam.

[A domboldalon]

Ahogy kinyitottam az iskola vaskos kapuját arcomba csapott a szél. Á, nem is nevezném ezt szélnek, inkább csak amolyan szellőcske volt. Egyáltalán nem volt hideg, legalábbis a múlt héthez képest kifejezetten jó idő volt. A Nap már valamelyest éreztette hatását, és én kezemben a kalitkával megszaporáztam lépteim. Az út végét már lassú kocogással tettem meg, ezzel is bemelegítve az edzésre. Ütemesen futottam fölfelé, míg el nem értem a domb tetejére. Ott lepakoltam a kalitkát egy magas fa tövébe, Twinkyt pedig kieresztettem. Egy darabig csak a fejem felett körözött, látszott rajta hogy élvezi, de nem tudta mehet-e messzebb. Hálásan rikácsolt, mintha táncot járt volna örömében.

- Menj bátran...eredj már te lökött madár! - mutattam neki az irányt kacagva. Elég vicces volt ahogy hajkurásztam kezeimmel, és közben majd meghaltam a röhögéstől.

Végül azonban elértem a célom, és kissé félősen, hátra-hátra forgatva a fejét, de otthagyott.

- Találkozunk itt egy óra múlva! El ne késs!! -süvített utána a hangom a szélben. Direkt úgy beszéltem hozzá mint egy emberhez, társnak tartottam, hozzámnőtt. És tudtam hogy érti.

~Na akkor lássunk hozzá.~
Felidéztem magamban a The Rolling Stones egyik legjobb számát és nekiláttam az edzésnek. Laza karkörzéssel kezdtem, majd átmozgattam a lábizmom, a derekam, és a testem összes pontját. Muszáj volt jól előkészülnöm, hisz egy szaltóval meg is húzódhat a hátizmom. Amiket csinálok az nem piskóta.
Egy kis futóiskola, magas térdemelés, sarokemelés, indián szökdellés stb... majd hozzáfogtam a lényeghez. Terpeszülésbe helyezkedtem, és a nyakamba tettem a bal lábam, majd a jobbat is. A tervem az volt hogy kézállásban megteszek vagy 20 métert, majd egyből csinálok 5 szaltót előre. Minden apró mozdulatra oda kellett figyelnem, hisz egy ilyen mutatvány akár csúnyán is végződhet. De ez volt az életem, a mindenem...a zenén kívül.
A sapkát egy hanyag mozdulattal lehajítottam a földre, hisz tudtam hogy úgyse marad majd a fejemen. Beálltam a kezdő pozícióba, és lendült a kéz. A kézállás megvolt, és most start. Jobb kezem követte a balt...egy...kettő...tíz. Lihegtem mint az állat, de csináltam, és baromi jó érzés volt fejjel lefelé nézni a világot. Vagyis csak a füvet láttam...
Na és akkor most fújjuk ki magunkat...és...nagy lendület...

Gwennie nyugodtan fekszik ágyában, a finom tapintású paplan alatt. Álmodik... Az álomnak vége szakad, mikor szép vágású szemeit lassanként kinyitja, majd megdörzsöli azokat a kezével. Először semmit sem lát, majd halovány árnyképek jelennek meg előtte, végül a hálóhelyiség teljes berendezése. Látja szuszogó társait, akik még az álmok földjén járnak.
A lány mégegyszer végignéz az alvókon, majd lomhán kezd feltápászkodni az ágyból. A helyiség ablakain, csak részben szűrődnek be a fénysugarak. A lány belebújik meleg mamuszába, kezébe fogja ruháit, s elvonul, hogy nyugodtan felöltözhessen. Hétvége van, nem kell sietnie. Rengeteg ideje van elkészülni.
Nagy lassúsággal veszi magára ruhadarabjait, majd a tükörhöz fordul, hogy minden szükséges dolgot elvégezzen. Mikor végre elkészül, eszébe jut, hogy elfelejtette kifésülni, középhosszú, szőke haját. Fog egy hajkefét, és többször is áthúzza hajszálain az előbb említett tárgyat, majd mikor elkészül, (életében először) úgy dönt, hogy egy hajgumival, felköti hajzuhatagát. Nem tudja miért, talán csak a változatosság kedvéért.
Belebújik cipellőjébe, majd benéz a hálóhelyiségbe, hátha valaki már felébredt. De mindhiába, mindenki a takaró alatt szuszog.
Fejében megszületik egy gondolat, miszerint kimehetne a domboldalra, most úgy sincs kint senki. Rég járt már ott, tehát ideje lenne elnéznie arra is.
A hirtelen gondolatot, gyors tett követi, a lány megindul az ajtó felé. Semmit nem visz magával, nem is gondol arra, hogy esetleg nincs jó idő az udvaron.
Halkan becsukja maga mögött az ajtót, s elindul lefelé a lépcsőn.



Gwennie minden egyes lépésnél összerezzen egy kicsit. Nem igaz, hogy sosem gondol az időjárásra! Nem hozott magával se pulóvert, se egy kabátot, de már kedve se volt visszamenni a kastélyba. Megfagyni pedig, tuti nem fog!
Szemeivel szemléli a szép, növényekkel teli tájat, melyet már pár hete nem látott ilyen tetszetősnek. Felsóhajt, majd megpróbál nem a gondolataira figyelni. Csak lépked, lépked és lépked.
Közben szeme sarkából nézi a körülötte elterülő helyszínt, hátha meglát valakit, magán kívűl. Pillanatokon belül, észrevesz egy baglyot, a feje felett elrepülni. Mosolyogva figyeli, hogyan is tárja szét újra és újra szárnyait a madár, s hogyan szeli a levegőt.
Mennyire boldog lehetne Gwen, ha ő is úgy szállhatna, mint a bagoly! Mennyivel többet láthatna a világból, mennyivel szabadabbnak érezhetné magát...
Figyeli a madár röptét, s azt, hogy hova tér vissza. Mindez arra utal, hogy a gazdájának is itt kellene lennie. Vagy talán gazdátlan bagoly? Kitudja? Gwennie bízik benne, hogy az első gondolata a helyes. Nem vágyik most magányra, inkább társaságra.
Megindul a szárnyakkal rendelkező élőlény után, gyorsabban, mint ahogy eddig ballagott. A bagoly egy fiúhoz vezeti, aki láthatóan a tornázásnak, ugrabugrálásnak szentelte az idejét, ilyenkor a kora reggeli órákban.
Úgy látszik, nemcsak én vagyok ilyen idióta, hogy ilyenkor kijövök a domboldalra, mosolyog magában Gwennie, és mégjobban elmosolyodik, mikor közelebb ér s meglátja, hogy az ugráló illető, Kevin.
Boldogan megy oda hozzá.
-Jó reggelt Mr. Stratford.-köszön neki tréfásan. -Látom ma is elvégzed a napi tornádat.
Leheveredik a fűre, megtámaszkodik két kinyújtott kezén, és elbűvöléssel néz a fiúra.
Nem tudja miért, de már mikor megismerte Kevint, valami különleges megfogta benne. Talán az is, hogy mennyi energia van a srácban, vagy, hogy ő egy olyan személy, aki sose adja fel, amire vágyik.
A napot éppen eltakarja egy bodros felhő, ami miatt árnyék vetődik a földre, mindazonáltal Gwennie-re is.
A visszatérő napsugarak megvilágítják a lány arcát, aki csillogó szemekkel még mindig az előtte mozgó fiút nézi. 

..:::GWEN:::.. ;D


Izmaim megmerevedtek, farkasszemet néztem a harmatos fűvel, majd hirtelen a zsebemhez kaptam, mintha attól féltem volna, hogy valamit elvesztettem. Azonban a pálca még mindig ott pihent benne, mozdulatlanul, de mégis használatra készen. Testem remegés járta át, amit talán nem is a hideg okozott, hanem...talán a kudarctól való rettegés, vagy a sérüléstől való félelem...meglehet. Bár sosem voltam az a félős típus, szerettem új, vakmerő dolgokba vágni a fejszémet, és ha esetleg mégsem jött össze az a bizonyos dolog, akkor sem eresztettem le. Nem tudtam feladni a küzdelmet, bennem volt hogy addig menjek amíg csak lehet. Most azonban mégis furcsa érzés kerített hatalmába. Talán nem aludtam jól ki magam...elég sokat forgolódtam az éjszaka.
A tenyerem izzadni kezdett, és én úgy álltam ott, mintha a halálomba készülnék. Pedig mi volt ez?? Semmiség...pár szaltó az egész, amiben ráadásul otthonosan mozgok. Most mégis földbegyökerezett lábakkal álltam, és nem tudtam hogy kezdjem...vagy mégse. Egy hanyag mozdulattal letöröltem arcomról a verítéket, ökölbe szorítottam izzadt kezeimet, vettem pár mély levegőt, magamba szívva a friss oxigént. Máris jobban éreztem magam ahogy a hideg levegő beáramlott a tüdőmbe. ~Talán ennem kellett volna előtte valamit, és lehet hogy most jobban érezném magam...csak pár falatot.~ Igazából sosem szoktam torna előtt, aminek persze nyomós oka van: a gyomor felkavaródik, a benne lévő táplálék pedig...úgyis tudjátok mi lesz vele. Szóval ilyen megfontolásból nem ettem semmit. Most mégis úgy éreztem menten elájulok. Erőt vettem magamon, összedtem minden bennem rejlő energiaszikrát, fújtattam egyet mint egy felhergelt bika, majd lendült a két láb...földet ért...ismét lendült...talajt fogott...és mégegyszer...és... Épp fejjel lefelé "lógtam" mikor lábakat pillantottam meg a távolban. ~Nocsak, nocsak...ilyenkor? itt? élő ember?~ Pislogtam párat hogy biztosa jól látok-e, vagy ez már az ájulás jele, de a lábak ott voltak, és mintha közeledtek volna. Gyorsan befejeztem az utolsó szaltót is, és megpróbáltam magamhoz térni. Túléltem...megcsináltam... Megráztam a fejem hogy kitisztuljon előttem a világ, majd megfordultam, hogy megtudjam nem káprázott-e a szemem. Kicsit megszédültem, de azért az alak tisztán kirajzolódott előttem, sőt rá kellett jönnöm arra, hogy a csaj nem is ismeretlen.
- Ciao bambina!! -kiáltottam már messziről Gwen felé.
Kezdtem visszanyerni eredeti formám, de a gyomrom még mindig émelygett, és az arcom valószínüleg baromira sápadt volt. A köszönésén nevettem egy jót, nagyon vicces kiscsaj volt. Azaz, nem is olyan kicsi, hisz fölöttem járt egy évfolyammal, és a Hollóhát csapatát erősítette. Elég hamar megkedveltük egymást, ami nem is csoda. Hozzám hasonlóan szinte mindig vidám volt, de ha mégsem volt így, akkor könnyen felvidítottuk egymást. Mindemellett aranyos, kedves, jólelkű...és nem utolsó sorban szép is. Kell ennél több?
- Hát te? Hogyhogy ilyenkor itt? Nem húzod a lóbőrt? -vigyorogtam rá, legalábbis próbáltam rosszullétem közepette.
Örültem hogy van egy jó társaságom, aki mellett talán visszanyerem eredeti formám...bár lehet hogy itt már csak a kaja segít. Bár kaja helyett egy jó nevetés? :D
- Muszáj kondiban tartanom magam, ha azt akarom hogy itt legyen valami -mutattam a felkaromra- ne csak csont és bőr. -mosolyogtam.
Kezdett visszatérni testembe az élet, ezért úgy döntöttem mégis megcsinálom gyorsan a levezető gyakorlatot. Közben figyeltem a lányt, ahogy leheveredik a fa tövébe. Csak most néztem meg jobban hosszú szőkés haját, amit csodák csodájára most felfogva viselt. Összekuporodva ült ott, és csak most láttam hogy remeg a hidegtől. Nem volt nála se kabát, se egy pulcsi...pedig gondolhatta volna hogy ilyenkor nincs még túl meleg. Na mit tesz ilyenkor egy úriember? Megálltam a nyújtásban, lehúztam melegítőfelsőm cipzárját, majd rövidujjúra vetkőztem, és megindultam Gwen felé.
- Vedd fel ezt, de gyorsan...nem szeretnélek a gyengélkedőn látogatni - egy apró mosoly kíséretében ráterítettem a hátára, majd  röviddel ezután helyet foglaltam mellette.
- Na mesélj csak, mi késztetett arra hogy ilyenkor kigyere ide, ahol még a madár se jár? Mármint rajtam kívül persze. Csak nem akarod te is bevezetni a reggeli tornát? -vigyorogtam rá. Szívesen leszek a mentorod. -röhögtem, miközben törökülésbe helyezkedtem.

Angelle


Alkonyodik
A lenyugvó nap vérvörös korongja lassan eltűnik a horizont mögött, alkonyi homályba burkolva a tájat. Csendbe burkolózik a vidék. Az emberek, és állatok egyaránt a pihenéshez készülődnek, mindenki a maga módján, és a maga helyén.
A távolban magasodó kastély ajtaja hangos nyikorgás közben lassan kinyílik, s egy fekete talárt viselő alak jelenik meg a lépcsőkön. Mélyet szippant, a finom, friss esti levegőből, majd lassú kimért mozdulatokkal megindul a domb felé.
A kastély távolról kihaltnak tűnik, ám ha az ember közelebbről megvizsgálja, láthatja, hogy sok helyen világosság ül az ablakokban. Vigyáznia kell, nehogy észrevegyék, mert ha rajtakapják, hogy az esti kijárási tilalom ellenére elhagyta háza klubhelyiségét, akkor akár ki is csaphatják az iskolából. Sosem értette, hogy miért nem szabad a diákoknak ilyenkor még a birtokon kóborolniuk. Néha egészen jó érzéssel tölti el az embert, ha kiszabadulhat a kastély falai közül, s este is sétálhat egyet a tó körül. Lassú, unott mozdulatokkal húzza elő a talárja ujjába rejtett varázspálcát, s egy halk kis Lumossal aprócska fényt varázsol annak hegyére. Melyet a kastélyból elég nehezen lehet meglátni, de arra pont elég, hogy ne essen el a saját cipőfűzőjében.
Megáll
Egy rövid pillanatig gondolatok kavarognak felyében, olyan sebességgel, hogy még egy gepárd is megirigyelhetné.
Merre tovább?
Hogyan tovább?
Talán percek telnek el, miközben ezen a kérdésen gondolkozik, de számára csak másodperceknek tűnik az egész, míg végül sikerül rendet tennie a fejében kavargó gondolatok között, s elindul a domboldal felé.
A birtokon megtalálható helyek közül az egyik kedvence, jó érzés oda járni, még akkor is, ha rossz kedve van, s csakegy kis egyedüllétre vágyik.Az ég kékségébe mélyedve el tudja felejteni minden báját, bánatát s ismét boldogan vetheti bele magát a csajozásba.
Körülbelül félúton a domb teteje felé heveredik le, s belebámul az immár sötét égbe, miközben valami az orrára pottyan. Odanyúlva letörli, de már érkezik is a következő. Úgy látszik, a sötétben alattomosan esőflhők érkeztek, s mos akarják tartalmukat a földre önteni. Letörölöl még egy esőcseppet, majd ugyanazzal a mozdulattal nyúl hátra, s rántja fel a fejére pulóverének kapucniját. Eszébe jut egy dal, s miközben az eső csepereg körülötte, félhangosan énekli a refrént

I guess it's time I run far, far away; find comfort in pain,
All pleasure's the same: it just keeps me from trouble.
Hides my true shape, like Dorian Gray.
I've heard what they say, but I'm not here for trouble.
Far, far away; find comfort in pain.
All pleasure's the same: it just keeps me from trouble.
It's more than just words: it's just tears and rain.

Tears and Rain.

Tears and Rain.

Far, far away; find comfort in pain,
All pleasure's the same: it just keeps me from trouble.
It's more than just words: it's just tears and rain.

Mintha hideg idő lenne készülőben! Régen volt ennyire hideg tavasszal, jó pár évvel ezelőtt. De akkor még a télre készültek, nem a nyárra. Furcsa most az időjárás, furcsa.
Egy-egy hajszála mindig hozzátapad a lány arcához, aki ilyenkor kezével végigsimítja homlokát, hogy a szőke tincseket, újra a megfelelő helyükre terelje.

Ahogy fogvacogva üldögélt a hideg földön, nem egyszer fordult meg a fejében, hogy mennyire hülye volt, mikor eldöntötte pulóver nélkül jön ki a birtokra. De amilyen makacs leányzó, hiába mondta volna neki bárki is, hogy vegyen fel valamit a pólójára, ő akkor sem tette volna meg.
A hideg levegő után, puha melegség szállt hátára s vállaira. Kevin pulóvere volt az, amit a fiú kegyesen ráterített, mert nem akarta, hogy a lány szétfagyjon.
Nemes gesztus volt mindez tőle, Gwennie mosolyra húzta száját.
-Köszönöm szépen.-ejtette ki a szavakat negédes hangján.

Arra a kérdésre, hogy mit keres itt, hirtelen ő se tudta a választ. Miért is jött ki ebbe a hidegbe tulajdonképp?!
Mondhatná azt is, hogy csak levegőzni jött ki, de annak semmi értelme nem lenne. Sőt, nem is lenne igaz!
Kitalálhatna azt, hogy egy barátját kereste, de ki a fene jönne ki ebbe a fagyos levegőbe ilyenkor?
Végül azt válaszolta, ami a legegyszerűbbnek, legtisztábbnak tűnt.
-Nem tudom. Valahogy kísértett a hideg. Úgy éreztem, hogy ki kell jönnöm, s már nem nagyon bírtam a hálóhelyiséget. Meg reménykedtem benne, hogy találok valami jó társaságot.

Még csak most mérte végig a srácot, aki melegítőben volt. Csodálkozva tapasztalta, hogy a fiú nem igazán fázik pulcsi nélkül se.

-És te nem fogsz így pulóver nélkül megfagyni?-kérdezte tőle.

[Sorry, de nem jött meg az ihlet, ezért lett ilyen kevéske. :S De ígérem legközelebb több lesz! S bocsi a késedelemért is...]

Gwen

A szél kezdett feltámadni. A vékony fácskák ágai csak úgy hajlongtak jobbra-balra. Gwen összekuporodva ült az egyik öreg fának a tövében. Arcát pirosra csípte a hideg szél, már-már reszketett, ami egyáltalán nem volt csoda. Figyeltem egy kis ideig, miközben ide-oda hajlongtam, szökdeltem, hogy kellőképpen bemelegedjek. Szőke tincsei néha bájos pofijába tapadtak, most valahogy nem volt olyan vidám mint máskor. Ami egyrészt érthető volt, másrészt viszont egyáltalán nem. Vajon miért keserítette meg magának ezt a kiruccanást. Miért nem kapott ki a szekrénykéjéből egy jó meleg felsőt, vagy kabátot? Hisz gondolhatta volna, hogy ilyen korai órában nem röpködnek a plusszok. Jó, azért 0 fok fölött volt a hőmérséklet...jóval, de azért cseppet sem rövidujjús idő. Mit gondolhatott ez a lány? Vagy netalán alvajár?
Ezen a gondolatomon mosolyogtam egy jót, de aztán nem bírtam tovább. Rajtam ott van az a kellemesen simogató melegítőfelső, és hagyjam, hogy Gwen meg fagyoskodjon? Ez nem méltó egy igazi gavallérhoz. Ráadásul még igazán finom parfümillatot is árasztott magából. De ha még párat ugrálok benne, akkor már nem biztos, hogy csak a parfüm fog érződni...Jajj ne. Gyorsan, és határozottan cselekedtem. Lehúztam a felsőm cipzárját, majd megindultam a lassan már jéggé fagyó csaj felé. Megközelítettem a zsákmányt...jah nem, ez nem az a szöveg. Szóval mikor kellő közelségbe kerültem a lányhoz, a háta mögé léptem, és óvatosan ráterítettem a pihepuha ruhadarabot. Talán kicsit tovább is maradt két kezem Gwen vállán, de lehet, hogy csak én gondoltam úgy...nem tudom, ő biztos jobban érezte. A mosoly egyből megjelent a szája szegletében, majd elhangoztak a köszönő szavak is.
- Nincs mit, ne viccelj. Szerinted hagyom, hogy jég Gwennie legyen belőled? Kár lenne érted... -néztem mélyen csillogó szemeibe.
Elfogott egy érzés...hirtelen jött, és nem is értettem igazán. A szavak automatikusan jöttek ki a számból, mintha nem én irányítottam volna a testem. Mondjuk gyakran bókolgatok így a lányoknak, szeretek keveskedni, de ez valahogy más volt. Mintha bizsergést éreztem volna, mintha gyorsabban vert volna a szívem...de lehet, hogy csak bebeszéltem magamnak. Mindenesetre próbáltam háttérbeszorítani a belső hangot.

Ahogy ledobtam magam a lány mellé a fa tövébe, hátsóm egyből találkozott a nem túlzottan meleg talajjal. Gyomrom csak úgy kongott az éhségtől, de megpróbáltam nem foglalkozni vele. Melegem se volt így pulcsi nélkül, de még valamennyire bennem volt az edzés okozta energiatöbblet. Persze Gwen előtt se akartam mutatni, hogy majd meg fagyok, ezért inkább a beszélgetés mezejére léptem. Akkor legalább nem gondolok se az éhségre, se a hidegre.
- Aha, értelek. Velem is szokott ilyen lenni, mikor nagyon vonz valami, és érzem, hogy muszáj azt a valamit megtennem. Hmm...és jó társaságra leltél? -küldtem egy széles mosolyt felé.
Tűrtem, tűrtem...tűrtem, hogy a szőr ágaskodjon a karomon...egy ideig. Persze kisvártatva megérkezett a lány kérdése is, ami várható volt.
- Ááá ne törődj te azzal! Nekem keménynek kell lennem! -kacsintottam rá, miközben meleg levegőt fújtam két összeszorított kezembe.

Egyre hidegebbre fordult az idő, Gwennie pedig kezdett átmelegedni a fiú pulóverének hőjétől. Jobban magára húzta a melegítőfelsőt, miközben mélyet szippantott annak illatából. Kevin kellemes illata érződött rajta. A lány szája mosolyra fordult, s már nem is fázott annyira.
Erősnek kell lennem, ezen a mondaton mosolygott.
Miért hiszik a fiúk mindig azt, hogy nekik erősnek, bátornak kell lenniük, s nem szabad érzelmesnek vagy gyengének tűnniük a másik nem előtt?? Ez volt az egyik olyan kérdés, melyet Gwennie nem egyszer tett már fel magának, de sose kapott még rá választ.

-Attól, hogy kemény vagy, még szétfagyhatsz. S én sem akarok egy jégemberrel társalogni.-nevetett fel a lány, s mivel nem akarta, hogy Kevin itt fagyjon meg mellette, ezért próbált úgy helyezkedni, hogy a pulóver mindkettejük hátát befedje.
Igaz, ez a manőver nem sikerült tökéletesen, mert a felső csak a fél hátukat takarta, a hátuk másik fele pedig nyugodtan szétfagyhatott. Gwennie erőlködése a hideg ellen talán másnak is tűnhetett. Az egész olyan művelet volt, aminek teljesen más értelme is lehetett. Ha valaki látta volna őket, akkor bizton állíthatta volna, hogy valami érzelem került a levegőbe.
Másnap pedig az egész iskola erről a pletykáról beszélt volna. De ez miatt nem kellett aggódniuk, hisz ilyen hidegben senki nem volt annyira hülye, hogy kimerészkedjen a cseppet sem kellemes hőmérsékletbe.
-Úgy látszik jobban jött volna egy XXL-es méretű melegítőfelső.-törte meg a csendet Gwendolyn.
Nem tudta, nem sejtette, hogy Kevin most mit gondolhat a "közeledéséről", csak óvatosan kémlelhette a fiút. De abból, hogy próbált mélyen a szemébe nézni, nem tudhatott meg semmit.
Gwennie-nek eszébe jutott a fiú másik kérdése, miszerint jó társaságra talált-e...
-Háát, erre csak azt tudom mondani, hogy örülök, hogy kijöttem erre a "kellemes melegre". Hogy jó társaság vagy-e, az csak akkor derül ki, ha még körülbelül 1 órát itt fagyoskodunk.
Ezen mondata alatt a beszélgetést értette, ami jelen pillanatban szünetelt, vagyis igen gyatrán hangozhattak a félmondataik egymásnak. Még jó, hogy ők értik a mások számára igencsak értelmetlen mondataikat.

Gwen

Két bolond egy pár. Most gondoljatok bele, ott ülünk a fa tövében ilyen időben. Normálisak vagyunk mi? Nem túlzottan. És ami a legszebb benne, hogy egyetlen egy pulcsink van csak. De vajon hány óra lehet? Igazából simán bemehetnénk egy kabátért vagy felsőért...de hát akkor már nem lennénk idióták, az nem jó. Inkább szenvedünk.
Miután rátettem Gwen hátára a melegítőm, és ledobtam magam a lány mellé a földre figyeltem. Néztem ahogy a csaj jobban magára húzza a puha anyagból készült "kincset", és próbáltam nem gondolni a hidegre. Sajnos csak arra tudtam, mert a szél átjárta a testem. A hajammal szórakoztam, majd megdörzsöltem két csupasz karom. Ujjaim a mindig rajtam lógó nyakláncomra tévedtek, és egy időre meg is állapodtak ott. Mintha meledséget árasztott volna, de ez valószínüleg csak azért volt, mert közben anyámra gondoltam. Kicsit elkalandoztam, ami lehet, hogy a lánynak is feltűnt. Szavaira azonban rögtön felkaptam a fejem.
- Talán igazad van, nem is a keménység a legfontosabb. Pedig én lehet, hogy jól mutatnék jégbe fagyva. -kacsintottam rá. Lenne kit kiolvasztani. -mosolyogtam, miközben Gwen mintha közelebb húzódott volna.
Sőt, hirtelen a pulóver melegségét is érezni kezdtem hátam egyik felén. Sikerült eléggé jól sajnáltatnom magam, pedig nem is ez volt a célom. Mindenesetre kifejezetten jól esett a lány közelsége. Kedveltem, azaz ez már több volt mint egyszerű kedvelés. Tetszett, meglehetősen tetszett. És úgy éreztem neki sem vagyok közömbös, vagyis nem csak barátként tudna elképzelni. Ááá túl sokat ugrottam az időben, hisz még csak itt ülünk, és kedveskedünk egymásnak...ez még nem ok másra, komolyabbra. Persze azért folytattam a "hadműveletet", és figyeltem a reakciókat.
- Hálás köszönetem Gwennie. -küldtem egy igazán csábító mosolyt felé, majd a köztünk lévő apró helyre mutattam. De nézd csak, van itt még hely -húzódtam közelebb, és tettem egy még bátrabb mozdulatot. Jobb kezemmel átöleltem, kezem megpihent vállán, remélve hogy ezzel is melegítem.
- Ugye nem szeretnéd, hogy olyan duci gyerek legyek? -vigyorogtam. De tulajdonképpen igazad is van, a zsír melegít, tuti nem fáznék annyira. -nevettem el magam.
Egy ideig csak némán néztük egymást, de vannak akik szavak nélkül is értik amit a másik akar. Lehet, hogy mi is ilyenek vagyunk?
- Áhhá, asszem értem mit akarsz mondani. A hálóban még ennél is hidegebb van? -hülyültem, de sejtettem, hogy mire gondol. Húha, jól kitoltad ezt az időt...akkor már nem lesz gondunk arra, hogy jó társaság volt-e a másik. -röhögtem, elképzelve magunkat két jégtömbként...nem volt szép látvány.

Ekkor azonban huhogás és szárnycsapkodás hallatszott. Felkaptam fejem, és az égre meredtem. Twinky volt az. De mit keres itt ilyen hamar? Hisz még nem telt el az egy óra. Csak nem sérült meg?
Lassú mozgással szállt a vállamra, majd nyugodtan ült ott, és mintha Gwent vizslatta volna.
- Hát te? -néztem rá kedvesen. Csak nem meguntad a kis szabadságot? Unatkoztál a gazdid nélkül, mi? Nézd csak, bemutatom neked ezt a gyönyörű lányt, ő Gwen -majd a lányra pillantottam, kezem még mindig vállán trónolt -Gwen, ő pedig itt Twinky, az én imádott hóbaglyom. -mutattam be egymásnak a jelenlévőket.
Egy halk huhogás hallatszott, Twinky üdvözölte Gwenniet.

Az egyetlen vigaszt az egyre hűvösebb levegőjű udvaron Kevin nyújtotta Gwen számára. A lány egyáltalán nem bánta, hogy kint kell fagyoskodnia a szabadban, ha a fiú vele lehetett. Nem tudja mióta, de úgy érezte, hogy egyre jobban kötődik a fiúhoz. Szeretett vele lenni, örült a társaságának. Mintha valami kezdett volna kialakulni köztük. Valami, amit már nem lehet barátságnak nevezni, mert több annál. Nehéz volt ezt beismerni, de Gwennie úgy érezte, hogy kezd beleszeretni a fiúba, nem is kicsit. Erről az érzéséről még senkinek sem beszélt, de egyre nyilvánvalóbb lett. Ha Kevin megjelent a közelében, hevesebben kezdett verni a szíve; ha egy jó ideje nem látta már, akkor nagyon hiányzott neki.
Azt, hogy a fiú hogyan s mit érez iránta, eddig még nem tudta kideríteni, hacsak azokból a félig elejtett szavakból, mozdulatokból nem lehetett sejteni.
Ezen a napon is, mintha a Sors akarta volna, hogy ők ketten legyenek az udvaron, ebben a szörnyű hidegben, egy szál pulóverrel. Hogy azt a ruhadarabot először Kevin, majd Gwennie, s végül mindketten egyszerre viseljék. Lehet, hogy más embereknél ennek nem lett volna nagy jelentősége, de Gwenniénél igen is volt! Mikor a fiú közelebb húzódott hozzá, átkarolta a vállát, akkor úgy érezte, mintha apró kis villámok ráznák meg másodpercenként a fiúnak egyetlen mozdulatára.
Ez már nem lehet barátság.
Több ennél.
Sokkal, sokkal több.

Gonolataiból szárnysuhogás zökkentette ki, az égbolton megjelent egy bagoly, aki hozzájuk, vagyis Kevinhez szállt le. Igen, emlékszik, ennek a madárnak köszönhető, hogy ide talált a sráchoz. Ha nincs ez a szárnyas, akkor lehet, hogy már a meleg klubhelyiségben üldögélne, forró teával a kezében.
Kívűl s belül is elmosolyodott, mikor Kevin bemutatta a madárnak.
Jobb kezét felemelte, majd végighúzta a bagoly szárnytollain, közben így szólt.
-Igen már találkoztunk. Hisz neki köszönhetően találtam ide.-közölte a szőkeség a fiúval, s tovább simogatta a baglyot.

//Akinek elvitte a nyelvét a...  8) ;D//

Csend...néma csend uralta a domboldalt. Talán angyal szállt el fölöttünk, de ez ilyen sokáig tartana? Nem hiszem, hogy ez a magyarázat. Hallgattam, mivel Gwen se volt túl beszédes. Én próbáltam megszakítani a némaságot, de nem felelt se az edzéstervemre, és a hülyüléseimre se reagált. Lehet, hogy túlságosan gondolataiba mélyedt? Vagy csak a látszat csal, és mégsem érzi jól magát velem? A mosolyaiból nem erre következtettem, bár lehet, hogy csak túl tapintatos.
Nekem mindenesetre furcsa volt a helyzet, hozzászoktam ahhoz, hogy be nem áll a szám, hogy csak úgy árad belőlem a hülyeség, le se lehet lőni...és én Gwenniet is ilyennek ismertem meg. Egy mindig vidám lánynak, aki imád beszélni. Talán a hideg nem hagyja szóhoz jutni, vagy zavarba jött volna az érintésemtől? Utóbbi variációt apró mosollyal konstatáltam. Remélem ennyi az egész.
Nem is lett volna annyira nagy a gond, ha nem lettem volna farkaséhes. A zord idő már nem is zavart, a gyomrom hívogató szava viszont annál inkább. És csak egy dolog terelhette el a figyelmem a pocakomról...a beszélgetés. Ami sajnos hosszú idő óta szünetelt. Nyílt, őszinte embernek tartottam magam, ezért nyíltan rá is kérdeztem. Ez elől a kérdés elől nem térhetett ki, nem lehetett rajta csak úgy átsiklani.
- Baj van? Nem szeretnéd, hogy itt legyek veled? - tettem fel a kérdést laza hangvétellel, teljesen nyugodtan.
Majd vártam egy pillanatig és hozzátettem:
- Figyu, tényleg mondd meg nyugodtan mit érzel! Az őszinteség nálam alap. -küldtem felé egy bíztató mosolyt.
Eközben kezem lecsúsztattam a lány válláról egészen a derekáig. Szemem sarkából ravaszul lestem a reakciót, mert a vonások ugyebár mindent elárulnak.
Hiretelen huhogás hallatszott a Roxfort irányából. Twinky volt az, bár nem nagyon értettem miért ez a korai jelentkezés. Miután vállamra szállt tüzetesen megvizsgáltam, nem érte-e esetleg valami baj, de jelét sem láttam ilyesminek. Vidáman csapkodott szárnyaival üdvözlésképp, miközben kiguvadó szemeit le se vette Gwenről.
- Óhh igaz is, már találkoztatok! Milyen bolond vagyok! -nevettem. - Komolyan ő vezetett idáig? -tettem fel egy teljesen felesleges kérdést, egy még feleslegesebb bemutatás után, majd a madárhoz fordultam.
- Ügyes vagy Twinky, tökéletes helyre kalauzoltad a hölgyet! -dícsértem meg viccesen kedvenc hóbaglyom.
Gwen eközben óvatosan megsimította Twinky szárnytollát, láthatóan kedvelték egymást. Tudták mi a jó. :D
- Csak bátran, ne félj nem harapja le az ujjad! -néztem a lányra vigyorral a fejemen, miközben láthatóan egyre kevésbé bírtam az éhséget.
- Nincs véletlenül egy kis mindenizű drazsé a zsebedben, vagy bármi ami ehető? -pillantottam rá elég fájdalmas arckifejezéssel.

             
Meglepődve kaptam fel a fejemet Kevin mondatára. Miért hiszi, hogy nem akarok vele lenni? Ez, ez nem igaz. Imádok vele lenni, azt hittem ezt ő is tudja.
-Ugyan, honnan veszel ilyen hülyeséget?-néztem rá komolyan.-Ellenkezőleg, örülök, hogy éppen veled fagyhatok teljesen át.-folytatta az eddigi legnagyobb mosolyával.
Beszéljek őszintén? Hát, lehet, hogy ez lenne a legjobb s legigazabb dolog, de... Tényleg örülnék, ha valakivel megoszthatnám minden bajomat, ami az utóbbi időben történt. De nem tudom, kezdett volna filozofálni, ha Kevin keze vállát elhagyva, nem a derekára csúszott volna le. Miután ez megtörtént Gwen hirtelen nem is tudta mit mondjon, de nem akart totálisan kukának tűnni, ezért az előbbi téma válaszait osztotta meg a fiúval.
-Baj? Nem tudom, hogy nevezhetem-e bajnak, de igen sok minden történt velem mostanság.-kezdte mélyet sóhajtva, remélve, hogy "történetével" nem fogja untatni a srácot.
-Amint hallhattad, előkerült eltűntnek hitt bátyám, s most fogalmam nincs mit érzek. Vagyis, örülök neki, mert nagyon szeretem, és tényleg őrülten hiányzott. Csak valahogy úgy érzem, hogy nem miattam jött vissza.-jelentőségteljes szünetet tartott, mielőtt rátért volna a fiúval kapcsolatos érzéseire.
Rápillantott a bagolyra, aki Kevin vállán foglalt helyet, s szemeivel Gwennie-t vizslatta.
-Azt mondtad legyek őszinte, hát akkor legyen. Tudod, nem tudom, hogy ezt most jó ötlet-e elmondanom neked, de már hónapok óta úgy érzem, hogy többet jelentesz számomra, mint egy barát. Vagyis ezzel azt akarom mondani, hogy tetszel nekem.-fejezte be kissé elpirulva, majd arcát alig észrevehetően a fiú felé fordította, csak annyira, hogy lássa a reakciókat.
Igazából nem tudta jó ötlet volt-e mindezt kimondania, de más is aggasztotta.
Még tisztán emlékezett arra, mikor Tristram találkozott Chrissel, és nem volt éppen kedves vele. Ugyan tudja, hogy ez azért volt, mert a fiú a bátyja, de Christiannal csak barátok, s ha a fivére ezt ennyire túlreagálta, akkor mi lesz majd Kevinnel?
Szegény Kev már majdnem éhen halt, ezt jelezte az is, hogy Gwennie-től kért valami rágcsálnivalót.
-Semmi ételszerűség nincs nálam.-mondta sajnálkozva a lány, miközben fejében az előbb mondottak jártak.

//A mosolygós angyalkának ;)//

A reakció pont az volt, amire számítottam. Gwen, kérdésemre hirtelen megállt mozdulatában, és csodálkozva tekintett rám. Látszott rajta, hogy nem ezt várta. Arcáról lefagyott a mosoly, pedig ez volt az egyik legcsodálatosabb tulajdonsága. Imádtam a vidám lányokat, hisz én is próbáltam mindig az lenni. Persze azért voltak kivételek. Amikor komolynak kellett lenni, akkor az voltam. A szitutól fügött. Sokáig nem akartam nézni Gwennie riadt tekintetét, a kérdéssel nem ez volt a célom. Ez amolyan teszt volt, szerettem látni, hogy a másik hogy reagál  egy hirtelen feltett, nem várt kérdésre. Meg persze biztos akartam lenni a dolgomban.
- Ááá fel se vedd ezeket az idióta kérdéseket! Hidd el én sem gondoltam komolyan. -mosolyogtam a lányra, látva a komoly pillantását. - Látod ennek én is örülük, ilyen bájos csajjal még úgysem fagyoskodtam...de ha jobban belegondolok még senkivel sem. Úgy látszik csak te tudsz ilyen bolondságra rávenni. -kacsintottam rá a lehető legszexisebb mosolyommal megfűszerezve. -Mert ha te most nem lennél itt, már rég a meleg hálóban ücsörögnék...de cseppet sem sajnálom, hogy nem vagyok ott.
A kezem lejjebb vándorlását Gwen nem tűrte érzelem nélkül. Mintha kicsit zavarba jött volna, egy pillanatig nem találta a szavakat, kerülte a pillantásom. Mozdulatlanul ültem, szorosan mellette. Fél oldalunk összeért, a pulcsi talán kissé le is csúszott hátunkról, de ezt már egyikünk se vette észre. Szemem sarkából végig a lányt néztem, minden rezdülését látni akartam. Tudni szerettem volna minden érzését, mindent ami vele kapcsolatos.
Őszinteség. A lehető legfontosabb dolog, a vidámság után. De lehet, hogy még ezt is megelőzi. Ez a kis szócska megoldotta Gwennie nyelvét is. Beszélni kezdett, és úgy éreztem most talán többet is megtudhatok róla. Persze eddig is tudtam egyet s mást, de engem minden érdekelt. Érdekelt a csaj, úgy ahogy volt...teljesen. Ez már azért jelent valamit...
- Igen, igen, hallottam valamit, bár nem vagyok ezzel kapcsolatban teljesen képben. Túl sokat nem meséltél róla...talán annyit tudok, hogy Tristramnak hívják... -jött elő az oly sokat emlegetett kitűnő névmemóriám. - Miből gondolod, hogy nem miattad jött? -néztem rá csodálkozó szemekkel. - Hát nekem ilyen élményem sose lesz, hisz mint tudod egyke vagyok...mondjuk már megszoktam. Hány éves is a bátyád? És mit is csinál? -kíváncsiskodtam egy kicsit.
Twinky eközben teljesen nyugodtan pihent a vállamon, figyelt, mintha minden szavunkat értené.
Ekkor a lány belekezdett...rátört az őszinteségi roham, és ennek még nem volt vége, messze se. A java csak most jött. Némán hallgattam, nem akartam közbeszólni, hagytam, hogy Gwen végigmondja azt, ami láthatóan már régóta kikínkozott belőle. Az igazat megvallva erre azért nem számítottam, kicsit meglepett ez a teljesen nyílt vallomás. Reagálnom kellett, méghozzá azonnal...őszintén.
- Ez valóban őszintének tűnt. -pillantottam rá, kicsit bátortalanul. -Nem, nem mondanám rossz ötletnek, sőt, igazából én is érzek bizonyos dolgokat. Ahogy te is mondod, többet mint egy barát iránt. Öhh...bocs, hogy itt összevissza beszélek, de erre nem számítottam... -vettem egy mély levegőt, és talán most fordult elő velem először, hogy nem tudtam mit mondani. Megpróbáltam összekaparni magam, és folytatni, mert még nem volt vége. - Szerintem sikerült észrevenned, hogy nekem is baromira tetszel...ilyen lánnyal még nem hozott össze a sors. Szép vagy, mosolygós, kedves...és folytathatnám... Úgy látszik Twinkynek se vagy közömbös, le sem veszi rólad a szemét. -néztem a szoborként viselkedő hóbaglyomra.
Lazán akartam befejezni gondolataimat, ami az utolsó mondattal talán sikerült is. Ezzel eltereltem kicsit a témát, úgy éreztem időre van szükségem. Ismertem már a lányt régóta, és azt is tudtam, hogy ilyet nem találok minden bokorban...mégis nem ezt a helyet és időt találtam a legmegfelelőbb pillanatnak. Olyan ember vagyok, aki nem sieti el a dolgokat, és bíztam benne, hogy Gwent se sértettem meg ezzel. Ha tényleg tetszem neki, akkor tud várni...ez egyértelmű.
- Áá semmi gond, egy ideig még kibírom kaja nélkül...asszem. -vigyorogtam, miközben még mindig mondatai kavarogtak a fejemben. - De nyugtass meg, hogy tudod merre van a gyengélkedő! -mosolyogtam célozván az esetleges elájulásomra.
Majd kinyújtottam egyik karom, hogy Twinky végigsétálhasson rajta.

... Kicsit máskor, kicsit máshogy.

Nem a legkedvesebb és legjobb találkozás fog következni élete során, de olykor megesik, hogy ilyenre is szükség van. Nincs attól rosszabb, amikor egy régi barát úgy gondolja ezennel véget vet az addigi barátságnak.
Épp ez történt nem is olyan régen, körülbelül egy vagy másfél hete. Azóta csendesek a folyosók, az órák közötti szünetekben, nem hallani vidám nevetgélést, csak néha az udvarokon, amikor az idő is megengedi, hogy kimehessenek a diákok a levegőre.
Lelepleződött a Roxfort  titkos társasága, melyet a tagok egymás között csak szimplán DS-nek hívtak. A Sereg, mely a jó oldalt kívánta szolgálni, elbukott. Elbukott a Mardekár és valaki miatt.
Ezt a Valakit kell ma kifaggatnia a Griffendél ház hatodéves prefektusának. Nem lesz kellemes találkozás, legfőként azért, mert két barátnak kell ma találkoznia és beszélni nyíltan az elmúlt napokban történt eseményekről.
V, mint Valaki. V, mint Vikitria. Igen, ő az, az újdonsült Mirol lányka, akiről hirtelen kiderült, hogy miféle család sarja, s ettől fogva mintha háromszázhatvan fokos fordulatot vett volna az élete. Talán ez az ok, ami miatt azt tette, amit tett. Elárulta a Griffendélt, elárulta a DS-t, elárulta a barátait. 

?Találkozzunk a domb nyugati részén levő padnál napnyugta után! Fontos!
H.G.?

Szól a levél, s röppen is a címzetthez a bagolyház kicsiny ablakából, melyet lágyan megvilágít a lemenő nap rózsaszín fénye.
- Siess, vidd ezt a levelet hamar!
A bozontos hajú leányzó sietős léptekkel hagyja maga mögött a helyiséget, s rohan is a következő helyszínre, ami a levélben is említett domb nyugati oldalánál levő pad. Kicsit furcsa érzés kerítette hatalmába, nem mindennap kell kifaggatni egy barátot, aki igazából áruló. Áh, de bonyolult ez! Soha többé nem akarja, hogy ilyen történjen, de az túl szép lenne, hogy örökké minden rendben legyen.
A kastély kihalt folyosóin siet a leányzó kezében valamilyen tudományos irodalommal, mert hiszen ha esetleg várni kell az illető lánykára, akkor se teljen hasztalanul az ott eltöltött idő. Kiérve az iskola épületéből, lágy tavaszi szellő lobogtatja meg a rakoncátlan tincseket és a sötétkék egyenruhát, s a lemenő nap csodás fénye csillan meg a Griffendéles iskolaelső mellkasára tűzött prefektusi jelvényen. Pár perc múlva oda is ér a találkahelyre, és biztosra tudja, hogy még nincs itt Vikitria. Nem is baj, hogy Hermione hamarabb érkezett, legalább lesz néhány perce arra, hogy egy kicsit átgondolja, hogy hogyan is fogja kiszedni a lányból az igazságot.
Igazság? igazság? Veritaserum! Ó, az ördögbe!
Ha hamarabb eszébe jutott volna, hogy bizony egy piciny csellel megoldható lett volna a probléma, akkor most nem kellene agyalnia, hogy mit kérdezzen Vikitriától. Na, de Foley professzor bizonyára nem igazán örült volna, ha megcsapolják a készleteit ahhoz, hogy elkészítsék a csodaitalt, úgy, mint anno a Százfűlé-főzetet.   
Odaér, s a pad árválkodik még ott csak egyes egyedül.

Briantnel beszélgettünk a Parkban, mikor egyszer csak mellénk szállt egy bagoly egy nekem címzett levéllel. H.G? Nagyon jól tudtam kit takar ez a monogram, de meglepett, hogy pont Hermione akar velem találkozni és ráadásul fontos.
Amióta elárultam a DS-t hozzám sem akart szólni senki a Griffendélesek közül, és most egy randevúra voltam hivatalos. Fogalmam sem volt mit akar, miért oda lettem rendelve, ahol általában senki sem jár, de miután alkonyodott elnézést kértem Brianttől, és elindultam a domboldal felé.
Na jó, túlzás hogy nem tudtam mit akar, mert volt egy sejtésem, csak reménykedtem benne, hogy nem az állítólagos árulásomról akar velem beszélgetni. Nem tudom, miért nem lehet békében hagyni ezt a témát, és miért nem lehet rólam is leszállni. Elegem van mindenből, elegem van abból, hogy fogalmuk sincs semmiről és ítélkeznek, elegem van abból, hogy tűrnöm kell, elegem van abból, hogy ők, akik a barátaimnak mondták magukat megvetnek, miközben képtelenek megérteni. És nem csak a DS óta megy ez, hanem mióta napvilágra került, hogy Mirol vagyok. Miért nem képes senki felfogni, hogy nem a név számít? Hogy nem a Miolrságomnak köszönhető az, ami történt? Hanem talán annak a bánásmódnak, amiben részesítettek.
A saját barátaim tagadtak meg, azok az emberek, akikről azt gondoltam talán meg fognak érteni. De nem. És nem Hermioneról van szó, vele sosem volt igazán közeli kapcsolatom, hanem sokkal inkább Maryről. És az, amit nem értek miért Hermione akar velem beszélni? Ő mit akar tőlem? Hisz hiába vagyunk vagy inkább voltunk barátok, sosem ápoltunk mély kapcsolatot. De ha beszélni akar, hát rajtam ne múljon.
A domb nyugati részén lévő padnál? Olvastam el még egyszer a levelet, majd a kijelölt hely felé vettem az irányt. A birtok másik végében tartózkodtam, így beletelt néhány percbe mire eljutottam odáig, és már messziről láttam Hermionét, aki a padon ülve várt rám.
Megfordult a fejemben, hogy nem jövök el, de az nem egy Griffendéleshez méltó viselkedés lett volna, mert igenis az voltam, még ha ezt egyesek kérdőre is vonták és szerintük hat éve nálam egy óriási hibát követett el a Süveg. De az hogy oroszlán házába kerültem, nem kötelez arra, hogy egy mesehős legyek. A legtöbben félreértik ezeket az eszméket, szerintük a rosszak Mardekárosok a jók pedig a maradék házat boldogítják, de nem. Egyrészről mert jó és rossz nem létezik, másrészről, meg a bátorság és hősi lelkűség sokkal összetettebb.  Mindenki azt hiszi, hogy a mesehősök csodálatos és fedhetetlen életútját kell követni azoknak, akik idekerülnek, de nem ez a lényege. Hisz lehetsz hős azért is mert feláldozod önmagad, és én ezt tettem.
Kicsit késtem, mert a nap szinte már teljesen a hatalmas hegyek közé veszett, de még mindig világos volt. Oda sétáltam Hermionéhoz, de még nem ültem le mellé.
- Szia! Mi volt ilyen fontos? ? kérdeztem.
Egyből a közepébe, de nem volt kedvem az esetleges mellébeszéléshez.

Miss Áruló


A napnyugta mondjuk kissé relatív, de már a látóhatár aljához közeledett a nap aranysárgán tündöklő korongja, mely rózsaszínre festette az égbolt nyugati részét. Ez a napszak a legszebb, és legromantikusabb is, ha egy randevúról van szó. Ám ezúttal más miatt érkezett a bozontos hajú leányzó.
Vikitriának már meg kellett volna érkeznie. Amennyiben fél órán belül nem érkezik, Hermione szépen fogja a táskáját és a többi csomagját és továbbáll, nem fog várni naphosszat. Talán ha más emberről lenne szó, akkor inkább, de annak fényében, hogy mik történtek az elmúlt napokban, nem sok kedve van hozzá, az az igazság.
Kézbe veszi a Bájitaltan VI. című tankönyvet és akaratán kívül is eszébe jutnak az órák, és a barátja, Harry kiemelkedő tehetsége, ami az elmúlt öt év folyamán valahogy véka alá volt rejtve ezidáig.
Mikor már kinyitná a könyvet, épp megjelenik az illető, aki eddig várt. Vikitria Mirol, akinek újabban igencsak sok csúfnevét hallani a folyosókon az órák közötti szünetekben.
- Szia. ?mondja zavartan a mellette álldogáló lányra emelve tekintetét. Nem is tudja, hogy hol kezdje, ezért jobb lesz talán, ha még gondolkozik rajta egy picit, pedig volt elég ideje rá, de a koncepció sehogy sem volt tökéletes.
- Gyere, ülj le, ha van kedved. ? ajánlja fel a pad másik felét a frisse érkezőnek, miközben gondosan visszapakolja válltáskájába az előbb kivett könyvet, ezalatt is agyalva azon, hogy vajon mivel kezdje. ? Szóval, az volt ilyen fontos, hogy? - továbbra is zavart pillantással tekint háztársára, majd megelégelve a körítést éles váltás után folytatja, immáron zavartalanul. ? Óh, Vikitria, szerinted mi volt ilyen fontos? Tudom, hogy nem vagyunk a legjobb barátnők, de muszáj tudnom, hogy mi volt? hogy? mit csináltál két héttel ezelőtt? ? szegezi kérdését a lánynak, aki talán meglepetésként érhet ez a hangnem. ? Ne haragudj, nem akartalak letámadni, de annyiszor átpörgettem magamban a dolgot, és nem tudtam, hogyan fogjak neki. -folytatja magyarázkodva, hiszen nem jellemző Hermione Grangerre, hogy indulatosan viselkedne. Ha úgy viselkedik, akkor az azért van, mert már jó ideje gyűlik benne valami, ami egyszer csak felszínre tör, és igen, jelen pillanatban is ez történik.
Kínos a kettejük között cikázó csönd, de ennyi elég volt, most már neki kell beszélni. Utálja, hogy Harry mindig kiszab neki valami ilyen jellegű feladatot. Vagy ha nem Harry, akkor Ron. Lagalábbis mikor össze vannak veszve a fiúk, mindig a közvetítő szerepét játssza. Vajon Harry miért nem akart találkozni vele? Sosem fogja megtudni a választ, mert mindig eltussolja valami ostoba válasszal.

Egy zavarban lévő köszönés? Jó kezdés. Kíváncsi leszek a folytatásra, vajon a kérdésemnek köszönhetően egyből belevág, vagy kertel egy sort. Hát remélem nem, mert tényleg nincs túl sok kedvem ehhez az egészhez.
Elegem van, hogy összesúgnak a hátam mögött, hogy gúnyneveket aggatnak rám, de a legjobban abból van elegem, hogy rohadtul a látszatnak hitt mindenki és senkit nem érdekelt az, hogy talán mögé kéne néznie. Nem? Hittek a szemüknek, miközben fogalmuk sem volt, hogy mi zajlik a háttérben. Pedig érdekes lett volna bekukkantani legalább egy pillanatra a díszlet mögé, meglepődtek volna.
- Köszi, inkább állva maradnék ? válaszolom, mert van egy olyan érzésem, hogy könnyebb lesz ez a beszélgetés, ha nem ülök le mellé a padra.
Tényként közöltem vele, nem voltam elutasító remélem nem is vette annak, mert hiába, hogy a kedvem nem szárnyalt éppen a fellegekben, de azért bukó sem vagyok. Nem miatta nem akartam leülni, valóban csak nem hittem volna, hogy jó ötletet lenne egymás mellett gubbasztva megejteni ezt az esti csevejt.
Hallgatok és várom, hogy megszólaljon. Kezd kicsit kínossá válni a csönd, de most nem nekem kell beszélnem. Vagy lehet, hogy nekem kellene, de pontosan, amiért eddig sem tettem, most sem teszem. Nem fogok senkinek sem könyörögni, azok után, ami történt nem! Ha nem egyből a vádak értek volna, hanem esetleg kaptam volna egy miértet, akkor talán, akkor lehet megvédtem volna magam. De nem tették.
Húzza az időt? Én meg csak várok, hátha végre kiböki mit is akar, és hirtelen olyan éles váltással vált, amit tőle nem szoktam meg. Hermione Granger ki tud fakadni? Hú, akkor már nagyon bánthatja valami a csőrét? Persze azonnal ki is derül, hogy mi is.
Az előbbi megdöbbenésem átmegy egy fokú haragba. Egy haragba, amit az elmúlt napok eseményei keltettek fel bennem. Persze Briant-nek nem kellett magyarázkodnom, egy pillanatig sem hitte, hogy bűnös lennék. Pont Ő, aki még alig ismert, és azok az emberek, akikkel a fél életemet töltöttem, elhitték, hogy képes lennék ártani nekik.
- Jé! Valaki mégis csak elgondolkodott, azon vajon mi is történhetett? Hogy talán az ítélet előtt engem is illett volna megkérdezni? Végül is így lassan két hét után, nem árt, nem igaz? De mond csak mi vitt rá erre a nemes gesztusra? ? gúnyolódok.
Nem érdekel, hogy megért e, nem is számít. Már teljesen lényegtelen, már úgy sem egy táborhoz tartozunk. De azért önbecsülésem még van, és azt igenis bántja, hogy így állnak hozzám. Mikor kiadtam a DS titkát, éppen akkor vesztem össze Maryékkel, akkor döbbentem rá, hogy nekik már semmit nem számítok, csak mert Mirol vagyok, és abban a pillanatban ők sem számítottak nekem. Dühös voltam rájuk, és igen hülyeséget csináltam, ezzel tisztában is voltam, viszont amiért megvetnek arról nem tehettek. És ez idegesít.
Az sem érdekel, hogy Hermione bocsánatot kért a kirohanásáért. Nem számít, vagyis de, mert a lelkem egy apró részének jól esik, csak túl sokat kellett átélnem az utóbbi időben, hogy az a kevés elég legyen. Nem tudok már úgy uralkodni az indulataimon, mint kellene, igaz sosem voltam benne jó, de azért általában sikerült. De most? Most nem megy.

Miss Áruló

Bárcsak értene a legilimenciához! Akkor most nem kellene körbejárni ezt a témát, elkerülhető lenne ez a kínos szituáció.
Dühösnek látszik, arcán apró ráncokat vél felfedezni, melyek máskor nem láthatóak, talán a forrongó düh fest oly furcsa ábrázatot Vikitria bájos arcára. Szeme ragyogásán látszik, hogy egyáltalán semmi kedve itt lenni és ahogy Hermione Grangernek, neki is kellemetlennek ígérkezik ez a beszélgetés. Nem véletlen, hiszen az elmúlt hetekben nem is túl kellemes események történtek. Illetve? kinek hogy.
Állva marad. Hát legyen. Hermione egyáltalán nem akar erőszakos lenni vagy bármit ráerőltetni a lányra, nos ha neki állva jobb, hát legyen. Bár nem valószínű, hogy két perc alatt végeznek a beszélgetéssel. Mindenesetre nem pakolja vissza a táskáját, hátha meggondolja magát Griffendéles társa és helyet foglal mellette.
Döbbentség ül ki a leányzó arcára az imént kimondott szavak okán. No igen, nem esik meg minden nap, hogy Hermione Granger az átlagnál hangosabban ad hangot gondolatainak, melyek sebesen cikáznak a fejében. De igazából nem is lenne túl meglepő? nem volt elég nyilvánvaló a meghívás célja netán? Vikitria úgy vetette oda neki a kérdést, mintha arról lenne szó, hogy csinálja meg Hermione házi feladatát, vagy ilyesmi. Gondolhatta volna, hogy ez lesz a téma, és egyáltalán nem meglepő a kitörése. Örülhetne, hogy nem mások előtt rendez jelenetet, van benne annyi tisztelet háztársa iránt, hogy nem tesz ilyet.
Árgus szemekkel figyeli a lány minden egyes mozdulatát, erősen koncentrál minden egyes elhangzott szóra, s miközben az épp előadja mondanivalóját, a lány pillantását keresik a barna lélektükrök, hogy ha már beszélnek, akkor ténylegesen tegyék azt szemtől szembe.
Gúny. Mit is várt?! Na igen? most bizonyosan a Mardekár pártját fogja és ő van kiborulva, amiért összesúgnak a háta mögött és kinézik maguk közül Griffendéles társaik. Hopp? de ki is tett rossz fát a tűzre? Kinek is járt túl sokat a szája? Ki nem rebegett annyit, hogy? ?Bocsánat!?? Nem? Nem Hermione Granger. Vikitria Mirol? Óh igen? Mennyit nyom a latban, hogy valaki milyen nevet visel! Mióta nevet változtatott, azóta fordulhatott ellenük, semmi kétség. Ez legalábbis Hermione koncepciója.
- Igen, elgondolkodtunk? És nem kell gúnnyal fűszerezned a mondanivalód, anélkül is tudom, hogy nem esett jól, ami történt. ?mondja higgadtságot erőltetve hangjába, mert mégsem kiabálhat a lánnyal, bár hangneme igencsak arra adna okot, hogy visszavágjon, azonban nem veszekedni jött, hanem egy higgadt beszélgetést lefolytatni, amennyiben lehetséges. 
- Most őszinte leszek hozzád, és nem szeretném, hogy ezen besértődj, csak gondolkodj el a dolgon? Mióta új családod lett, teljesen kicserélődtél. Talán te nem vetted észre magadon, de az is megerősíti a feltételezésemet, amit tettél. Igazam van? Elfordultál a barátaidtól? Marytől? Ezt érdemlik, Vikitria? Ezt érdemeljük? Mit tettünk ellened, hm? ?továbbra is nyugodt hangon beszél, egyáltalán nem az a célja, hogy viszályt szítson és veszekedésbe és örök haragba torkolljon ez a beszélgetés. Csak tisztázni kell a dolgokat, ami egyáltalán nem könnyű feladat.

Nem esett jól? Fogalma sincs, min mentem át, fogalma sincs semmiről. Vádaskodik, mindenki csak azt teszi, de hogy rákérdezzenek, hogy mi is történt, arra senki sem képes. Pedig ha tudnák, hogy nem csak az a legnagyobb bűnöm, hogy elárultam őket, hogy önnön hibámon kívül rájuk támadtam, még ki is szolgáltattam őket. Mindezek felett akkor is fáj, ahogy bánnak velem.
Új család? Miért jön mindenki ezzel? Mindig is Mirol voltam, azért mert most jöttem csak rá, azért nem változott semmi. Soha nem mondtam semmit Jamesnek, amivel ártottam volna nekik, soha nem tettem semmit, ami miatt el kellett volna ítélniük, de mégis ezt tették! Akkor miért várják el tőlem, hogy hűséges legyek hozzájuk?
Maryvel vajon beszélt? Vajon elmesélte nekik, hogy azért fordult el tőlem, mert képtelen elfogadni a tényt, hogy a nagybátyám ölte meg az anyját? Hogy én képes vagyok azzal a gyilkossal jóban lenni? Sajnos ez neki abszurd, számára lehetetlen, hogy vele és velük és jóban legyek. Arra akart rávenni, hogy hagyjam ott azokat az embereket, akiket, egész életemben keresetem. Hát ezt nem!
Egyetlen egy dologban van csak igaza kócos háztársamnak, ő valóban nem ártott nekem és még sokan mások sem. De a DS ütközet utáni tekinteteik, hogy egy apró kérdést sem tudtak feltenni, azzal megöltek bennem valamit. Talán akkor, ha nem fordulnak el tőlem, akkor a következő éjszaka is máshogy alakul, akkor talán sosem hódolok be annak, akinek sosem akartam. Akkor talán? De már mindegy. Már teljesen mindegy.
Feladatot kaptam és végre fogom hajtani, végre hajtom, mert nem csak az én életemet kockáztatom.
- Csak hogy tisztázzunk valamit, lassan féléve tudom, hogy Mirol vagyok. Áprilisban került napvilágra. Mikor is kezdtétek észrevenni a változásokat? Ennek a családhoz semmi köze.
Szögeztem le, mert valóban így gondoltam. Mert valóban érdekes egy kérdés, hogy számukra mikortól kezdtem változni, hisz az első időszakban eléggé ki voltam én is borulva. Leginkább azért, mert gyűlöltem azt az érzést, hogy titkolóztak előlem, hogy tizenhat éven át kerestem valamit, ami mindig is az orrom előtt volt.
- Meg ott van azaz apróság is, hogy elsőben ki nem állhattatok, csak mert jóban voltam a Mardekárosokkal. Azóta eleget bizonyítottam, hogy mellettetek állok, de ezek szerint kevés volt. Soha nem fogtok bízni benne, a szőke ciklonban. Emlékszel még, hogy éveken át így hívtak?
Hát igen a régi szép idők? Mikor szintén az áruló nevet viseltem, mintha csak a múlt ismételné önmagát. Akkor is a Mardekárosok miatt kaptam a gúnynevem, és most is. Pontosabban egyetlen egy személy miatt, Draco Malfoy? Miért nem tudok elszakadni tőle? Könnyebb lenne minden. Csak a szerelem nagyúr?
- Maryvel a kapcsolatom pedig egy sokkal bonyolultabb dolog miatt ment tönkre. De ha szeretnéd azt is elmesélhetem? Elmesélhetek mindent, amit csak akarsz, de van értelme? Van értelme részleteznem mindazt, amiről fogalmad sem lehet, csak hogy védjem magam, miközben ti már régen elítéltetek?
Kifakadtam. De az elmúlt időszak eseményei miatt, ez teljesen érthető szerintem. Túl sok minden történt, túl sok?

Alig vártam, hogy végre kimozdulhassak a végtelenül unalmas, meleg iskolafalak közül. Más vágyam sem volt, csak az, hogy végre a szabadban lehessek. Mostanában egyre jobban megszerettem a legendás lények gondozása és a gyógynövénytan órákat, azokon legalább kimozdulhatok egy kicsit. Ma pedig végre lehetőségem adódik arra, hogy annyit legyek kint, amennyi csak jól esik. Ez az egy dolog volt az, ami feldobta a napomat, semmi más. Ezek a hülye RBF vizsgák mindent elrontanak, már sehova sem tudok menni anélkül, hogy rá, gondolnék. Borzasztóan tartok tőlük, bár az SVK-val és a Bűbájtannal nem lesz gondom, hiszen azokból mindig is jó voltam, de a bájitaltant és az átváltoztatástant nem tudom, hogy fogom letenni. Ebből a kettőből sosem voltam valami jó. De nem baj, a mai napom a lazításé és a pihenésé, semmi nem zavarhat meg ebben. Már a helyszín is megvan. A domboldal ott Roxmorts és a suli közt. Csendes kis hely, nem sokan járnak arra, lehetőségem adódik majd egy kis relaxálásra. Sőt! Ha szerencsém van, akkor senki sem lesz ott. Bár, ahogy az udvarra érve jobban megnézem biztos, hogy lesznek ott egy páran, kizárt, hogy ilyen melegben valaki a kastély vastag falai között tengődjön. Ahhoz nagyon strébernek kéne lennie.

Útközben ismerősök köszönnek nekem, én meg jó hangosan visszaköszönök nekik, ők sem odabent tanulnak, hanem a szabadban szórakoznak. Jól teszik.

Odaérvén, csalódnom kellett, noha nem negatív, hanem inkább pozitív irányba, hisz a domboldalon, habár nem volt teljesen üres, kellemes társaságra akadtam.
Harry Potter. Vagy ahogyan mostanában nevezik a kiválasztott, az, aki megoldást talál arra, hogyan győzzük le Tudjukkit. Ő, a titkok embere, aki megnyerte a Trimágus Tusát és a tavalyi évben titkos társaságot szervezett, ő most itt ül a pázsiton, egyedül, magányosan.
Odamegyek hozzá, végül is semmi bajom nem származhat belőle. Elküldeni tuti nem fog, hisz azért ő sem lehet annyira goromba, meg hát párszor beszéltünk már, majd csak emlékszik rám.
Odaszökdécselek mellé és mosolyogva nézek le rá.

- Szia Harryy! - köszöntem neki, majd lehuppantam mellé a fűre. Kellemes érzés volt itt ülni a természet lágy ölén, itt Harry Potter mellett. Jó illat volt, ilyen... ilyen fű illat, mindig is szerettem ezt az illatot.

~Csak a nadrágom ne legyen fűfoltos!~ - futott át az agyamon.
~Tiszta hülye voltam, hogy fehér naciban jöttem le, mikor tudtam, hogy füvön fogok ülni. Csak egy rossz mozdulta és cseszhetem a nadrágot, utána már ki nem jön az undorító kis zöld folt, foltos nadrágban meg nem fogok járkálni, elvégre egy kicsit idiótán festene, ha a fenekemen nagy zöld foltok éktelenkednének. Elég vicces lenne.~

- Mesélj Harry, hogy vagy mostanság? - mondtam, beszélgetésre ösztönözve, az egyébként szűkszavú srácot, akit, most ha jobban megnézek, észreveszem, hogy arca korántsem olyan, mint régen, már korántsem olyan felszabadult és boldog a tekintete, nem, ez az arc gondterheltséget és egy csöppnyi félelmet sugároz.

- Mi a baj Harry, olyan nyúzottnak tűnsz? - kíváncsiskodtam nála.

- Hogyhogy egyedül vagy? Hol van Ron és Hermione? - lehet, hogy már agyára mentem szegénynek a hülye kérdéseimmel, de egy kicsit furcsálltam, hogy Harry Potter egyedül van, pedig általában mindig ott van mellette Ron vagy Hermione, szinte állandó tartozékok voltak, Harry Potter állandó tartozékai. Ha Harry valahol feltűnik, akkor Ron Weasley vagy Hermione Granger is megjelenik valahol, szinte ugyanabban a pillanatban, még fel sem tudsz eszmélni, ők máris ott teremnek, de most nem így volt. Harry ezúttal valóban egyedül volt, nem volt kísérője sehol.
Gyönyörű volt a panoráma, teljesen elbűvölt. Az itt töltött öt év alatt még sosem láttam Roxmortsot ilyen szépnek. Furcsa hogy ez a kis falu ebben az időszakban milyen szép is tud lenni.
Olyan jó itt üldögélni, beszélgetni és nézelődni.

~Bárcsak sose érne véget ez az egész!~

Merengve nézi a békés tájat, amely olyan, mintha soha, semmi nem történt volna. Mintha nem is léteznének az egész világot felforgató események és emberek, mintha nem kellene minden egyes pillanatban valakinek az életéért aggódnia. Harry törökülésben ül a zöld, puha füvön, ujjai szórakozottan ritkítják meg a keze alatti foltot, ahol máris látszik a fűszálak heves csökkenése, pedig alig tíz perce ül itt, a saját gondolataiba merülve. A DS-re gondol, és mindenkire, aki fontos neki, agya Vitrolon és a pletykáin kattog. Igen, lehet, hogy szánalmas, mégis kétségbeejtő azonban, ahogy a hírekért kiéhezett emberek rávetik magukat az efféle sztorira. És Malfoy.. Harry nem érti, hogy jutott idáig. Régebben sosem ereszkedett le volna idáig, sosem foglalkozott volna vele, maximum ha olyan helyzet adódott, amely piszkálódásra adott okot... Hálát érez Hermione és Ron iránt, amiért lefogták olyankor. Nem éri meg az időt meg az energiát.
Harry az ég felé tekint, tudatosul benne, hogy koszos a szemüvege. Levéve azt törölgetni kezdi, eközben körülnéz: Egy szőkés-fehéres foltot lát közeledni. Hunyorít, gyorsan visszateszi a látást segítő eszközt, halvány mosoly terül el arcán. Emma..  Bájosan naiv. Szeretnivaló, bár Harrynek talán kicsit felszínes, vagy talán csak.. lány.Érdekes teremtések... Mind olyan törékeny, olyan meglepő volt eleinte, amikor egy-egy komolyabb átok hagyta el a pálcájukat. Hamar beletanultak...
Ginnyre gondol. Néha el-elnézi egy-egy edzés közben, ahogy arca megfeszül az összpontosítástól, vörös haja pedig a szemébe hullik. Ő elsöpri egy zaklatott mozdulattal, és harcol tovább...
Néha azonban visszanéz, Harry pedig összerezzen, és zavartan néz tovább, próbálva megtartani azt az arckifejezést, amit Ginnynél produkált, hogy úgy tűnjön, mindenkire ilyen figyelmet fordít... De hát hogyan is hasonlíthatná őket Ginnyhez?

-Hello.. - köszön vissza csöndesen, aztán újra maga elé bámul.
-Hogy vagyok? Ron és Hermione? Á, mára rám hagyták a világ megváltását... - mondja csendes iróniával, és úgy érzi, hozzá kellene tennie, hogy barátai nem utánfutók, a lány mosolya azonban beléfojtja a szót. Legfeljebb majd később beszélnek róla. Kezeit összefogja, lábait kicsit felhúzza, és az aggodalmasan érdeklődő lányra tekint. Milyen kedves tőle..
-Á, semmi - mondja mégis, nem kenyere neki a panaszkodás. Semmi sem javul meg attól, hogy ő kilométer hosszú áradatban zúdítja a másikra a megoldatlan kérdéseket, kavargó érzelmeket, és a hiányt, amely ott tátong benne: A sötét, szeretetteljes szemek, és a mély, dörmögő hang.. Az egész tulajdonképpen miatta, Harry miatt van. Érdekes módon azok az emberek, akik szóba állnak vele, többnyire meghalnak. Elég kiábrándító. Ahogy erre rádöbben, hirtelen lelohad az eddig sem túl fényes mosolya, arra gondol, a legjobb lenne, ha itt hagyná ezt az egészet, azzal ártana a legkevesebbet.
De hadd húzza még egy kicsit a percet.. Még nézni akarja a panorámát, a csöndes, kiegyensúlyozott tájat, Roxmorts nyüzsgését, ahol innen nem látszik, mekkora valójában a káosz.. Még nem akar felállni, jó itt ücsörögni. Legszívesebben felhozná, hogy milyen szépen süt ma a nap.

Csak ülök és nézem a panorámát, üres tekintettel, mint holmi üresfejű műanyag bábú, mely egész életében ugyanabban a pozícióban kíván lenni. Egyszerűen festői szépségű a táj, engem pedig teljesen megbabonázott.

Mikor Harry halkan elmotyogott valami kis válaszfélét a kérdésemre, melyből csak Ron és Hermione nevét értettem, egy kicsit feszélyezve éreztem magam. Lehet, hogy megzavartam? Uhh, szegény akkor most a háta közepére sem kívánhat engem.
Lehet, hogy ide sem kellett volna jönnöm. Nem tudom, hogy a srác jelen pillanatban mire, vagy akár kire gondolhat. Az átható, szép, zöld szemekből csak annyit tudok kiolvasni hogy valami baj van. Hogy nem érzi túl jól magát, és hogy nagy nyomás nehezedik rá, nagy nyomás, amit kő nem biztos, hogy elbír. Olyan komor, olyan mogorva. Vagy csak most annak tűnik, mert rossz hangulata van. Ha nem tudnám, hogy milyen idős és ki ő akkor jelen esetben egy kicsit félnék is tőle.
Kezeim óvatosan felemelem a puha fűről, átölelem vele térdem, majd gyorsan letekintek nadrágomra.
Huh, nincs folt...még.

Látom Harryn, hogy valami nyomja a lelkét, csak épp nem szeretné, vagy nem akarja velem megosztani. Báár ahogy elnézem, szívesen megosztaná a problémáit mindenkivel, csak épp ő nem az a fajta panaszkodós típus.
Aztán látom, hogy milyen kitartóan kémleli a roxmortsi házak tömör sokaságát.
- Milyen szép az idő. -mondtam, csak hogy oldjam a feszültséget, és hogy beszéljünk valamiről, hogy ne legyen akkora csönd akár egy halotti toron. Még jó hogy megszólaltam, mert Harryt elnézve ülhettünk volna itt akár hetekig is, a fiú akkor se mukkant volna meg.

Hát ez így nem fog menni.

- Harry, látom rajtad hogy valami bánt. Légy szíves mesélj nekem róla. Nem muszáj mindent elmondanod, csak amennyi jólesik. Hidd el, utána sokkal jobb lesz. - mondtam neki lágyan, mint mikor az édesanya hajol oda síró gyermekéhez és próbálja megvigasztalni, na, jó én nem gügyögtem, meg nem is néztem rá úgy, mint egy kisfiúra.
Lehet, hogy válasz nélkül itt hagy, de az is lehet, hogy elmeséli bánata egy részét. Nem tudom, nem ismerem még annyira, hogy ezt előre megjósolhassam. Mindenesetre Harry Potter nem könnyű eset, az már biztos.

Erősen délutánba hajlott már az idő. De nem figyeltem az órát, fogalmam sem volt róla, hogy mennyi ideje is fekszem itt a fűben. Hogy egy ideje az már biztos. Cigaretta parázslik fel, immár ki tudja hányadik. Nem az első, ahogy magamat ismerem nem is az utolsó. Egy karom a fejem alatt, a másikban az égő nikotinrúd, gy pöccintés, némi hamueltávolítás.
Nyugalom. És csönd. Na meg töprengés. Amennyire értékelem ezeket a magányos pillanatokat, annyira tudom őket utálni. Mert ilyenkor semmi nyüzsgés nem vonja el a figyelmemet, egy árva valami sem. A gondolataim pedig meglódulnak, unos-untalan csak kergetik egymást, folyton-folyvást szemeim elé idézve Őt.
A helyzetünket, amibe ha belegondolok rá kell jönnöm, az én hibámból alakult úgy ahogy alakult. Most meg egyen a fene. Dühödten könyökölök fel és járatom végig a tekintetem a kastélyon. Mindig ez van. Felingerel, nyugtalanná tesz. Nem szeretem ezt az állapotot.
Nem tudok vele mit kezdeni s ha valamit nem tarthatok a felügyeletem alatt, az rosszul érint.
Elnyomom a fűbe a már félig elhamvadt cigarettát.
Talán le kéne tenni. Talán nem. Most még nem. Törökülésbe helyezkedem és a kezeimet összekulcsolva a fejem a tenyerembe pihentetve bambulok ki a fejemből. Lehet róla is le kéne szoknom. Hiszen mi ő nekem? Csak megmérgezi az életemet. De amilyen hülye vagyok...A pláne az egészben, hogy amikor beszélünk, akkor meg bunkó vagyok vele. Remek logika. Tipikusan Marcus-os.
Ennek a gondolatsornak a vége egy újabb szál cigaretta lett.
Lehet nem cigizni kéne, hanem valami érdembeli tevékenységet űzni. Erre a gondolatra pedig megint elnyúlok.
Miközben fújom ki a füstöt az eget fürkészem. Azt a rohadt nagy kék eget.
Az élet szép.
Csak nem nekem...

Marcus

Mindenki hülye. Ez így van. Aki meg azt mondja hogy nem, jól pofánküldöm. Senki nem érdekel, mindenki húzzon ahova akar... Előhúzok a fémdobozkából egy szál, bátyám által sodort cigit. Azt mondta, hogy szívjam el, ha már mindenkit utálok. Most eljött ez az idő.
A meggyulladt cigaretta füstje szépen áramlik fel-fel a magasba, aztán peig végleg eltűnik szemem elől. Átjutottam a dombon. Gondoltam, majd keresek egy nyugodt kis helyet, ahol leheveredhetek és nyugodtan szívhatok pár szál cigit és persze átnézhessem a bájital-házimat.
Téyleg jó ez a cigi. Finom aromája van. Majd, ha találkozok Jeremyvel, megkérdezem tőle, honnan szerezte. Addig is leülök a fűre.
Most nem érdekel, hogy a blúzomba beletörik a méregzöld fű. Majd kijön...Nem érdekel...
Ott ülök, egyedül. Szívom a cigit. Nem érdekel, hogy ezzel pusztítom magam, most jól esik és kész. ÉSzreveszek, egy tőlem nem messze fekvő fiút. Engem néz. Zavaromban felülök, eldobom a cigit, majd dühösen elfordulok...
Nem, mégse. Lassítok seitős lépteimen, majd a fiú felé fordulok.
 - Szia! Mit keresel errefelé? - próbálom adni az ártatlant...

Szerelem ide, szerelem oda, azért még nem vagyok vak. Az kék égről egy "csinos" pofika vonja el a figyelmemet. Nem bámulom, az azért túlzás. De megnézem magamnak. Erre a nőszemély mint egy fúria vágtatel, aztán vissza de már hozzám.

Szia! Mit keresel errefelé?

Jaj, de édes ahogy adja a hülyét. Rápillantok a tőlem megszokott közönnyel. Majd lassan kifújom a dohányfüstöt.
-Helló. Hát, tudod ez egy szabad ország, én meg szabad ember vagyok, vettem a bátorságot hogy járjak egyet erre és itt kötöttem ki.-felelek.
Hülye kérdésre hülye válasz. Mit keresek itt...Cöh. Még kérdőre vonnak. Nem mindegy az neki? Ennek a hogy is hívják? Ja, hogy be sem mutatkozott.
-Marcus.-mondom a nevem és nyújtom a kezem.
Taplóság. Ezzel tisztában vagyok. Hogy a retekbe nem tudnám mi is az illem. Betéve tudom az illemkódexet. Az más tészta hogy sz×rok bele. Ráemelem zöld íriszeimet - mily költői - s várom a válaszát.
Komolyan érdekelne mi sodorta ide felém.
Egy fenéket érdekelne. De ha már beszélgetünk...

Marcus

Ez a srác is olyan mint a többi, de nem baj, az igazat megvalva én is olyan vagyok.
 - Joanna. - nyújtom felé kezemet. - Nem úgy értettem, csak meglep, hogy nem csak én szeretek ide járni cigizni.
Ez nálam már egy komoly beszélgetésnek számít. Nagyon sokan azt hiszik, hogy én egy hülye érzéketlen p*csa vagyok. Ez valahol igaz, de én nem mondanám magam ennyire közveszélyesnek. A dombon átsuhan egy gyenge szellő, jól esik, ahogy lágyan simogatja fehér, immár libabőrös testemet.
Úgy látszik, Marcus észreveszi, hogy fázok.
 - Eléggé hüvös lett hirtelen, nem gondolod? - mi történt velem, én nem szoktam ilyen hülyeségekről beszélni...
Táskám pántját tépegetem körmömmel, aztán gondolkodás nálkül leheveredek a földre, Marcus mellé.
 - Remélem, nem baj ha csatlakozok.

-Hűvös, ja.-hagyom helyben a dolgot.
Aztán ránézek a mellettem elterülő lányra. Jó, meg kell vallani annyira nem rossz darab. Úgy néz ki, mintha fázna. Hát, velem nem járt jól, én nem adom oda neki a pólóm fölött viselt ingemet. Aki hülye, haljon meg. Hozhatott volna magával egy kardigánt.
-Csöppet sem zavarsz.-mosolyodom el.
Ezzel egyetemben és is elheveredem. Szívok egyet a cigiből, s a füstöt hagyom, hogy lazán elszálldogáljon. Aztán a következő körben füstkarikákat kezdek gyártani. Meg néha a lány felé pislogok. Nem kötelez semmi arra, hogy beszélgessek vele. De bevallom, kezdem magam unni.
-Melyik házban vagy?-kérdem meg végül.
De egy döcögős valami ez a társalgási dudva. Meg ugye, én nem vagyok egy túl kommunikatív alak. Erre már többen is rávilágítottak.
Hogy mégse maradjon annyiban a dolog, erőt veszek magamon és féloldalra fordulva felkönyökölök. Így nézek a lányra.
Jo, asszem így hívják.

Halkan felröhög, ahogy a lány megszólal: "milyen szép az idő." Hát igen... Megint itt tart. Mostanában a legtöbb beszélgetése általában ide torkollik, ő meg csak ül, és néz ki a fejéből. De hát most mit mondjon? Igen, az idő tényleg szép, süt a nap, kár, hogy ő az idejének kilencven százalékát odabent tölti, hogy a világ megváltásán ügyködjön... És mi a hála? Hogy emberevővé kiáltják ki.
-Nem félsz tőlem? - kérdi keserűen, és a lányra pillant. Az együttérző tekintet, amely a mély, feneketlen színű szemekből sugárzik, megriasztja, úgy érzi, a veséjét kaparásszák már, rögtön el is fordul hát, és a kezeit kezdi nézni, amelyeket még szorosabbra von. Fekete szemek egy szőke, bájos lánytól.. Van benne valami groteszk, és ha történetesen nem '97 júniusa lenne, egy csomó sötét dologgal terhelve, talán még tetszene is neki. Így azonban csak újra Ginny megnyugtató, meleg és biztonságos megjelenése után kezd el vágyakozni, már szinte az arcára is kiül az üresség, amelyet érez, ha eszébe jut Ginny harcias átkozódása, gyönyörű, fényes patrónusa, és rebbenő tekintete, ahogy rá, Harryre néz...
-Bocs - mondja aztán, mert hirtelen elszégyelli magát: Miért kell neki ártatlan embereket leszúrni, csupán azért, mert őt, Harry Pottert nem kedvelik? Hiszen Rita Vitrollal sosem kedvelték egymást, ez valószínűleg már nem fog változni, mint ahogy Malfoyjal sem.. A kis rohadék. Karjain megrezzennek az izmok, ahogy eszébe jut a fiú sápadt, szinte már szürkés arca, és hirtelen látni véli a távolabb ülő szintén szőke srácban. De nem, csak a megfáradt idegei játszanak vele..
-Igazából semmi - néz újra Emmára, megnyugvást keresve a lágy vonások harmóniájában, a segíteni akaró szemekben. Fekete, de mégis olyan ismerős.. Megfogadta, hogy nem keresi álmokban az útját, most azonban mégis képzelődni kezd. Ha lenne édesanyja, akkor most neki panaszolhatná el a bánatát, ő pedig átölelné, elringatná..
Dühe hirtelen jön, mint a véletlenül fellobbanó láng a kiszáradt erdőben, és ugyanolyan gyorsan rohan végig vénáján, erein keresztül, mint a recsegő rőzsét faló, perzselő szörny. Kezei a fűbe markolnak, egész csomót tép ki, egy határozottan lendületes mozdulattal elmorzsolja a kitörőben lévő szavakat, melyek Voldemortot ócsárolnák, és egyben a szemüvegét is a helyére igazítja. Hagyjuk.
Feláll, kezét udvariasan a lánynak nyújtja. Emberek közé vágyik, nézni akarja a színes, nevető forgatagot, azt reméli, hogy egy könnyed vajsör, plusz Emma társasága talán kikapcsolja a mai délutánra..

- Nem félsz tőlem?  

~Érdekesen cseng ez a mondat. Nem tudom eldönteni, hogy mit válaszoljak neki. Bennem soha nem merült fel a félelem leghalványabb szikrája sem. Soha sem féltem Harrytől. Engem nem riaszt el az, hogy ő a „Kiválasztott”, aki arra született, hogy legyőzze Tudjukkit. Nem. Lehet hogy ő a kiválasztott, de ezért nem kell elidegenedni tőle, nem kell hagyni hogy magányosan érezze magát, nem kell minden egyes alkalommal majd kieső szemmel megbámulni, nem szabad otthagyni a bajban, bíztatni, szurkolni kell neki, hisz ha mégis ő a kiválasztott és valóban megvannak a képességei a győzelemre, akkor biztos jól jön neki a bátorítás és a biztatás, származzon az bárkitől.
Egész rendes gyerek ez a Harry, nem tudom, hogy miért vannak olyan sokan ellene. Olyan helyes, ahogy itt ül mellettem, térdét átkarolva a vékony fűrétegen. ~

- Nem, nem félek tőled? Miért, lenne rá okom? - felelem neki, kissé értetlen arcot vágva. De a látszat ez esetben csalt. Jól értettem a kérdés lényegét. Tudtam, hogy Harry mire céloz. Tudjukkire. Félt, félt hogy esetleg valami bajom lesz. Persze nem csak engem. Mindenkit. Mekkora súly lehet szegény vállán. Én biztos nem tudnám elviselni.

A fiú valami bocsánatkérés félét motyog, én meg valami "semmi baj" hangzású mondatocskát préselek ki magamból. Most már látom milyen az igazi Harry Potter. Látom, hogy nem az, akinek elmondták. Teljesen más...

Mikor meghallom a semmi szócskát, elmosolyodok. Semmi. Bizonyára valóban semmi, igen. Azért néz ki szegényem ilyen ramatyul mostanában. Azért van mindig ilyen rossz hangulata.

~Vajon mi járhat a fejében?~

Látom hogy eléggé elgondolkozott, bizonyára teljesen más tájakon járhat most. Gondolatban. Majd hirtelen megfeszülnek arcizmai és ujjai mélyen az alattunk lévő fűrétegbe fúródnak, fűszálak tömkelegét tépve ki természet adta helyükről.
Miközben elmélázva nézem arcát, egyszer csak arra ébredek, hogy eltűnt. Mármint az arca. Harry hirtelen felállt és kezét felém, nyújtotta. Én lágyan megfogtam jobbját és hagytam, hogy magával rántson, fel a magasba. Gyorsan leporoltam fenekem, nehogy egyetlenegy fűszál is maradjon, rajta és megfordulva ellenőriztem nadrágom színét.

~Jó, még mindig ugyanolyan, mint mielőtt leültem volna. Helyes ~

- Hova megyünk? - kérdem tőle teljesen értetlen arcot vágva. Az arckifejezés most eredeti volt. Ezúttal valóban nem tudtam, hogy hova vágyik a fiú, kinek még mindig magabiztosan markoltam kezét. Ismét fürkészve tekintettem arcára. Az elszántság és a komolyság mellett még felfedezni véltem egy csepp boldogságot is.
... az igazi Harry tök aranyos

Felszínes tekintete a lány keze után röppen, ahogy az a fűszálakat porolgatja, de semmi különös. A zuhanórepülésben épphogy csak megállított kedélye elnyom minden hormont, ami a további bámészkodást generálná, így hát marad a diszkrét mosoly a másik szeme közé. Valahol messze, a távolban megkondul a harang, talán csak Harry szinte már természetellenesen kiélesedett hallása érzékeli. Csak kong, kong... Következik a magasabb, a lélekharang, azután ez is kizeng, végül a visszhang is elcsitul. Már csak a madarak csicseregnek, és a fűben surranó apró állatkák neszeznek. Visszatér az idill, a veszély a látóhatár alá vonul, talán összegyűjteni erőit egy végső támadás előtt.
Harry veszélyérzete is csitul, megnyugtatóan szorítja meg a tágranyílt babaszemekkel néző lány kezét. A következő pillanatban már a zsebében van mindkét keze, zavartan bámulja a földet, és visszakívánja a lány arcára azt az ironikus kis mosolyt, mely szerint Emma mindent ért, és nem fog fura kérdéseket feltenni.
-Tudod, ez egy kicsit Vitrolra emlékeztet. Mármint ez a kérdezősködés - mondja még mindig a földet fixírozva, majd röviden a lány szemébe néz. Halkan felröhög, talán saját magán, fejét enyhén megrázza, szemöldöke felemelkedik egy pár pillanatra. Vitrol, a kis kígyó... És megtalálta, végül megtalálta azt az embert, akivel jól megértik egymást Harry Potter emberevésének ügyében.
És már megint itt tart, nem bírja kiverni a fejéből azt a cikket. Hiába rázogatja itt a fejét.
Visszaejti a föld felé, megrugdos egy pár kavicsot, és csak a mondat közben néz fel újra.
-Arra gondoltam, hogy mehetnénk a Három Seprűbe. Neked nem esne jól egy vajsör? - próbál arra célozni, hogy neki bizony nagyon is lecsúszna. Annak ellenére, hogy nyár közepe van, és elég meleg.
-Vagy nem muszáj azt inni... - teszi hozzá egy újabb diszkrét szájgörbület kíséretében, aztán a domb alja felé néz. Egyáltalán szabad nekik kimenni innen, a birtokról?

~Vitroool? Mármint Rita Vitrol, az az idióta nőszemély, aki mindenkiről becsmérlő és hazug cikkeket ír? Hát kösz, jó hasonlat. Egy vén szipirtyó, nagyjából ennyit jelentek neki.~

Elfordulok Harrytől, kezemet kirántva kezéből. Elmélázva nézem Roxmorts békés utcáit, majd egy kissé sértődött hangon megszólalok.
- Örülök Harry Potter, hogy számodra egy hazug újságíróhoz hasonlítok, aki mindenfélét ír, csak hogy a többi idióta, akik ezeket, a moslékokat elhiszik, megvegyék a prófétát. Tán zavar hogy sokat kérdezek tőled? Túlságosan vallatásszerűnek érzed a dolgot? Mert ha igen akkor szólj csak bátran, és már itt sem vagyok. Nem, muszáj élvezni a társaságom.

~Lehet hogy egy csöppet túlreagáltam a dolgot, de valóban rosszul esett ez a hasonlítás, még ha viccnek szánta, akkor is rossz vicc volt.~
Még mindig hátamat mutatom a fiúnak, had szégyellje el egy kicsit magát.

- Roxmortsba? Ilyenkor? Szerinted kiengednek? - válaszolok Harry kérdésére, melyben egy kis kiengesztelés szagot érzek, bár nem tudom, lehet, hogy valóban csak arra vágyik, hogy egy kicsit kiszabaduljon a Roxfortból, igen, néha valóban jólesik elhagyni a birtokot, de hát most, mikor nincs Roxmortsi hétvége? Bár, ha kiengednek nekem mindegy, vele tartok, még ha nem is tetszett előző hasonlata.

- De, szeretem a vajsört. Menjünk. - jelentem ki határozottan. Már csak azért sem hátrálok meg. Én majd bebizonyítom hogy nem vagyok holmi Rita Vitrol féle gyáva csúszómászó.

-Jó, mindegy. Igazad van, hülye ötlet volt - mondom, és legyintek egyet a hirtelen szabadon maradt, megüresedett kezemmel. Fejemet lehajtom - van ebben a mozdulatban egy kis megbánás, tényleg. Hogy is hasonlíthattam ezt a lányt Rita Vitrolhoz? Rita Vitrol nem is ember. Hanem egy kígyó, egy mérges kígyó. Csúszómászó.
-Nem erről van szó - teszem még hozzá tanácstanul, mert kifogytam az ötletekből. Nem tudom, hogyan magyarázhatnám meg ezt az egészet, nem tudom ki az, aki megértene. Nem is kell megérteniük, ez az én dolgom.

Az előbb még milyen aranyosan nézett rám, Ginny jutott róla eszembe, és most? A tekintetéből dac süt, de még csak nem is rám, Roxmorts utcáin próbálja levezetni a feszültséget, amit én gerjesztettem. De miért, miért, miért mindig én? Miért találnak meg mindig ezzel a "Gyerünk, mondd el szépen!" - dologgal? Ennyire látszik rajtam..?

Egy laza mozdulattal visszacsúsztatom a farzsebemben található pálcámat, majd egy sokkal bizonytalanabbal visszaemlékezem Mordon tanácsára, és inkább mégis kiveszem. Szórakozottan lendítem meg a réges-rég tanult vonalakat követve, Wingardium Leviosa, gondolom, és a porból felemelkedik egy apró, fehér pihe, amely a bárányfelhőkhöz hasonlítva vészesen piszkosszürke. Apró szél támad, koncentrációm nem elég erős, és a pihe máris messze tőlem, szabadon táncol a szélben, amely valami fojtogató, nehéz levegőt hoz magával, köhögésre, krákogásra késztetve engem. Félig-meddig a zavarom is oldódik, újfent Emmára függesztem a tekintetemet. Jobb ötletem igazából nincs.

[ Máskor, egy más időpontban, egyedül ]

[ Abbey ]

Június. Az utolsó hónap. Julia a domboldalban ült, és a messzeségbe bámult. Pár hét csupán, és maga mögött hagyhatja a kastélyt.
Már nagyon vágyott haza. A világos szobája, a kényelmes ágy, úgy vonzotta, mint mágnes a vasreszeléket. Otthon nem volt semmi, ami az elmúlt időszakra emlékeztesse. Semmi. Ez éltette, ez nyugtatta órákon, a hálóban, és a folyosókon.
Felejteni akart, amit csak lehet.
Felsóhajtott, és állát a felhúzott térdeire helyezte.
Szeretett itt lenni, ahol még nehezebb rátalálni, mint a parkban, vagy az iskola területén. Önmaga lehetett, felszabadultan, egy kis időre problémák nélkül.
A mogyoróbarna haj takarásából körbenézett, és miután megbizonyosodott, hogy közel s távol senki nem tartózkodik a birtok ezen részén, lehunyta szemeit, és végigdőlt a puha pázsiton.
A nap sugarai megmelengették a krétaszín arcot. Hiába volt már némi ereje, semmi barnás árnyalatot nem kapott, de még csak le sem sült.
Oldalra fordította a fejét, és a haját birizgálta, amikor egy pimasz kis fűszál homlokon csiklandozta. Elmosolyodott, és halkan felkuncogott. Most az egyszer megengedheti magának ezt a luxust, még akkor is, ha véréhez nem méltóan viselkedik. Néha az úrinőknek is kijár egy-két szabadnap…
Átadta magát a semminek, hagyta, hogy a teste beszívja a napsugarak éltető energiáját, és kiűzzék belőle a fáradtságot, nyomort, és bánatot. Sokan el sem tudják képzelni, milyen érzés mindent félretenni, és csak a pillanatnak élni. Felemelő, boldogító, megnyugtató. Legalábbis számára.
Mindig volt valami, amin rágta magát, ha egyedül volt valahol, ezúttal ha nehezen is, de megállta, hogy bármi is az elméjébe furakodjon. Sokáig a sivárság, a semmi uralkodott benne, aztán ahogy telt az idő, lassan kezdett minden helyrerázódni a régi kerékvágásba, és újból meglátta az értelmét a dolgoknak.
Az avar halkan zörrent, mire a lány felkapta a fejét, és összehúzott szemekkel kémlelt körbe. Egyelőre nem látott senkit, de hallotta a zajt, amit jöttével keltett.
Felült, elsimította a szoknyája redőit, ujjaival megfésülte a tincseit, és úgy tett, mint aki elmélyülten tanulmányoz valamit a távolban.
Bárki is tartott afelé, ahol Ő üldögélt, nem tágított. Ilyen közelről már látnia kellett, ki rejtőzött el a domboldalban.
A fülében sercegett a gyep hangja, összeszorította a szemeit. Ekkora lendülettel csak olyan szándékkal érkezhet valaki, aki vagy kegyetlenül le szeretné tolni valamiért, vagy azt se nézte, merre megy, és dühös.
Nagyon remélte, hogy ez utóbbi lesz valós, és nem fog összetalálkozni olyasvalakivel, akit a háta közepére kívánna. Így is kapta a megjegyzéseket, amióta újra a falakon kívülre merészkedett, de annyira nem volt stabil lelkiállapotban. A maszk tökéletese fedett az iskolán belül, de azok, akik esetleg közelebb állnak hozzá, mint az átlagember, már észrevehetik az apró változásokat. Tökéletes volt az újraalkotás után, abban azonban nem volt biztos, hogy ezt élőben ki is akarja próbálni.
Óvatosan oldalra pillantott, amikor kiszúrta a közeledőt. Leheletnyit mozdított a fején, hogy kíváncsiságát leplezze, és azt az érzést keltse, mintha csak a szél játszott volna, de tudta, előtte
művészet mást mutatni, mint ami a való. Megmerevedett ültében, és mélyeket lélegzett.
Abbey…

Semmi baj. – suttogom halkan, úgy hogy csak Harry halhassa, nem mintha lett volna bárki is rajtunk kívül a domboldalon.

Egy darabig elmélkedve nézem Harryt, ahogyan ott toporog mellettem, és zavarában pálcáját pakolgatja ide-oda, mintha azt vizsgálgatná hol áll jobban, vagy hol a biztonságosabb.
- Nah, akkor nem megyünk Roxmortsba? Most valóban jólesne egy vajsör. – töröm meg a hirtelen keletkezett nagy csendet, miután láttam, hogy Harry meg sem kíséreli megszakítani azt.
 A srácra figyelek, kinek kezét újra megszorítom, ujjaimat átdugva ujjai közt és mélyen a szemébe nézek. A szép zöld szemek mindent elárulnak róla. Elárulják hogy a fiú milyen magányos mostanság és látszik hogy sok bajjal küszködik, sok bajjal és problémával, melyeket valószínűleg nem gyerekjáték megoldani, hisz ha az lenne akkor Harry sem lenne ilyen kis bús, meg minden. Na de most hagyjuk ezt a témát, mára már teljesen kimerítettük, úgy gondolom.

- Na ne búsulj már Harry, gyere, élvezzük az életet és gördítsünk le pár poharat Madam Rosmerta isteni nedűjéből. – mondom neki kissé költői hangvétellel, majd elkezdem finoman húzni a hatalmas kapuk felé, melyen keresztül ki lehet jutni Roxmorts faluba, hol vár ránk egy asztal, két szék és két teli üveg, a Három seprűben.

Emma

Nyitott könyv - effektus, ahogy Hermione mondaná. Valószínűleg ez a probléma, hogy bármennyire is hitelesen próbálja játszani a magányos hőst, valójában testének minden egyes mozdulatából ordít a magány gyűlölete. Régebben várta azokat az éjjeli órákat, melyeket egyedül tölthetett a háló ablakának széles, hűvös párkányán, a Hold fényét bámulva, szabadon asszociálgatva. Nem, nem voltak boldog pillanatok, ezt valóban nem mondhatja. De jólesett az egyedüllét, kívánta azokat a perceket, amikor csak ő volt meg a felhúzott térde, amire az állát támasztotta. Olyankor nem kellett a szemüvege, mert nem a szemével látott. Zöld írisze homályosan csillogott az ezüstös fényben, és másnap csak halványan emlékezett az egészre, ahogy az álmokra szokás.
Most azonban más időket élünk. Ha egyedül van, különös gondolatok és a kínzó felelősségérzet gyötrik. Nem esik jól a magány, mégis keresi, mert bárki áldozatul eshet, Voldemort keze bármelyik, hozzá közel álló embert utolérheti. Szinte már előre bűntudata van, ha erre gondol.
Szemeit egy pillanatra a másik arcára függeszti, és rájön, mennyire szüksége van most erre a kézfogásra. Ha nem lenne túl büszke és túl gyáva hozzá, megszorítaná a másik kezét, így azonban csak áll tovább tanácstalanul, alsó ajkába harapva.
Június van. A Nap fényesen tűz, fényesebben, mint valaha is a Roxfortos évei alatt. Az ég felhőtlen, sehol sincs még akár egyetlen, apró, árválkodó bárányfelhő sem, nemhogy viharfellegek. A levegő fülledt és néma, a növényzet és az emberek egyaránt kornyadoznak. Még senki sem érzi az elkövetkezendő, vagy akár a már megtörtént események súlyát, ha Harry körülnéz, boldog semmittevésbe süppedt arcokat lát, mert aki már megtapasztalta Voldemort és csatlósainak erejét, az rémülten húzódik vissza a hűvös és sötét kastélyba, sebeit nyalogatni, könnyeivel áztatni.
Kivéve Harryt, akin most hirtelen valami különös nyugalom, nem is nyugalom, inkább elhatározás lesz úrrá. Nem adja meg magát, a Nap még neki is süt, az életet ő is kiérdemli. Ujjai a másik kezére kulcsolódnak, lapockái roppannak egyet, ahogy kihúzza magát, és a másikra néz.

-Akkor indulhatunk? - kérdezi, és rádöbben, mennyire éhes. Ha Roxmortsba nem is engedik ki őket, a Nagytermet mindenképp ideje lenne meglátogatni, sőt akár ide is kihozhatják az uzsonnát. Harry hirtelen úgy érzi, képtelen lenne elviselni a Nagyterem falait, hiába oly hatalmas az a terem. És a suttogás, az őt követő tekintetek csak tovább rontanának a helyzeten, mogorván, magába fordulva lapátolná magába a lehető leggyorsabban az ételt, és aznap már nem merészkedne ki többet a baldachin mögül.
A két kovácsoltvas kapuszárny hívogatja őket, Harry pedig valamivel vidámabban teszi fel a kérdést:
-Nem vagy éhes?

Csak állok és Harry arcát, nézem, kissé elbambulva. Látom, rajta hogy eléggé gondolkozik, jár az agya valamin, nem igazán szeretném megzavarni gondolatmenetében, szóval csak állok, hallgatom, néha-néha egy zaj irányába fordítom a fejem, majd látom hogy a zaj forrása egy arra bóklászó mókus, egy fölöttünk repkedő, csipogó madár, vagy egy élelem után kutató, szuszogó sün.
Olyan aranyosak és szépek. Ilyenkor van időm gyönyörködni a természet szépségeiben.
Hogy mehetünk-e? Hát persze, bár kissé vonakodom ebben a témában. Ilyenkor Roxmortsba menni?! Na de mindegy, kalandok is kellenek életünkbe, hisz anélkül minden napunk monotonná, egyhangúvá válna.
Hogy éhes?
- Hát nemrég ettem, de attól még jólesne egy kis desszert vagy valami. – célzok a nagyteremből kiszűrődő zsibongásra és az ott folyó étkezésre. – Be akarsz menni, vagy inkább menjünk le a faluba? – mondom, közben fejemmel a nagyterem felé bökök.
Megfogom Harry kezét, majd lassan elkezdem a kis település felé húzni, remélvén, hogy ő is hasonló véleménnyel van a dolgokról, mint én.
- Gyere, remélem nem fognak észrevenni minket, bár azt még mindig nem tudom, hogy hogyan is fogunk kijutni az extra lakattal ellátott kapukon. – árulom el neki aggodalmaimat, melyek az utóbbi két percben fúrták be magukat agyamba és hegyes tüskeként foglaltak helyet közepén. Egyszerűen el sem tudom képzelni hogy hogyan kelünk át a boltíves átjárókon.

*bocsi a késésért :)

Bámulunk egymásra, mintha nem lenne jobb dolgunk. Szép lassan újraélednek a szemidegeim, újra érzékelni kezdem a körülöttem élő világot, és Emmával együtt mosolyodom el a sündisznón, aki megtöri a kínos csendet. Arcomon még ott ég a pír, amit Emma fürkésző tekintete okozott, avagy csak én képzeltem olyan élénknek azt a szempárt? Hiszen most, ahogy én kezdem el őt nézni, elég ébredezőnek tűnik. Roxmorts ötlete azonban az ő fantáziáját is megmozgatja, nekem mintha felforrósodna a mellkasom. Nem ott tartom a láthatatlanná tévő köpenyem..?
De.

-Emma.. Én tudom a megoldást, azt hiszem - jelentem be diszkrét vigyorral az arcomon, és sokatmondóan húzom elő a vászont, aminek köszönhetően most nem látszik a jobb kezem. Hiába csupa veszély az életem, nekem még több kell, igaza lehet Hermionénak, amikor az én ártatlan panaszomra, miszerint a baj talál meg engem, csak annyit válaszol: Nem kell sokat kutakodnia. Mégsem bírok ellenállni a kísértésnek, visszaülök a fűre, s ujjaimmal rajzolom fel a tervet, amelynek alapját a titkos járat képezi, amelyet most Emma is megismerhet. Hangomon érződik az izgatottság, hiszen már olyan régen nem jártam odakint..! És most végre kiszabadulhatnék ebből a már-már börtönként ható, csupa aggódás, csupa gyűlölet kastélyból, amelynek minden ablakán rács függeszkedik immár, és mi rab madarakként vergődünk a saját magunk által kreált félelemben, amely a jövőbe mutat.

-Tulajdonképpen nem vágyom most a Nagyterembe.. - mondom hirtelen komolysággal, a mellkasom kihűl, oda is
kapok. Mintha az előbbi forróság magába szippantotta volna a tüdőm körméretének egy részét, s most túl sok lenne a belélegzett oxigén. Sóhajtanom kell.

-Őő.. Forrócsoki?

Ezaz, Harry, ennél hülyébb ötlet eszedbe sem juthatott volna. Forró ital a nyár közepén, nyilván az hiányzik neki. Miért kell a saját hülyeségedet másokra is kivetíteni.?
És ismét jön az önmarcangolás. Idén a maradék önbizalmam is eltűnt valahol Dumbledore híre körül, a különórákkal együtt. Pedig azoktól úgy éreztem, teszek valamit a világért, ha már azt a jóslatot a nyakamba aggatták. Vajon miért bámul mindenki olyan várakozás teljesen, miközben az elégedetlen susmus egyre csak terjed?
Szórakozottan szorítom meg Emma kezét, és észre sem veszem, hogy milyen nehéz lenne elengedni. Hogy mennyire rosszul érezném magam, ha megint elrántaná, pedig nem sokat teszek azért, hogy lássa, én is látom még őt.

ˇ ne haragudj, én is késtem.

Harry

Te jó ég! Ennek tényleg van egy láthatatlanná tévő köpenye! Én meg képes voltam Lilyvel összeveszni rajta. Hát igen, azt mondják a nők elég makacsok tudnak lenni.
- Uhh Harry. Ezt nem hiszem el. Ez tök jó! – ámuldozok a köpeny láttán, majd finoman kezembe veszem és kipróbálom, tökéletesen takarja jobb csuklóm, mintha tőből hiányozna. –Hallottam már pletykákat miszerint Harry Potternek ilyen köpenye van, de nem igazán hittem el őket. Tudod mostanában eléggé sok képtelen dolgot hallani rólad Harry. Ez jó lesz, evvel kilóghatunk észrevétel nélkül.
Titkos járatok, láthatatlanná tévő köpenyek! Ez kalandos napnak bizonyul!
- Szóval azt mondod, hogy bebújunk a köpeny alá, majd… - mutogatok ujjammal a földön felvázolt tervrajzra.
- Igazad van, nekem se sok kedvem van most abba a zsúfolt terembe menni. Roxmorts jobb. – mondom vidáman, majd kissé megszorítom a fiú kezét, hozzá mosolygok egy nagyot.
- Fórrócsoki? Mi van vele? Azt szereteem. Te is? – válaszolok élénken. Kissé valóban furcsa ötlet forró csokit enni nyáron, de vannak még ilyen csodabogarak kiknek ez a szokása. Például nekem is, jólesik a forrócsoki, legyen akármilyen meleg, ám a kakaót jobban szeretem.
Látom hogy Harry megbánta ezt a csokis ötletét, de engem nem zavar, legalább már tudom, hogy nem vagyok egyedül.
- Nah akkor mi lesz? Indulunk? – tudom, hogy kissé idegesítő lehetek az állandó sürgetésemmel, de ez van. Ilyen vagyok. Nem szeretek várakozni ebben az unalmas világban.

Julia *ezer éve látott barátnőm*

Teljesen kikészített a hét. Alig voltam a szobánkban, alig tettem be a lábam a suli falai közé, csak, ha órára mentem, enni vagy aludni. Csak az edzések, edzések. Semmi más nem foglalkoztatott, főleg, hogy az RBF-ek terhe már nem nyomta annyira a vállam. Felkészültem, mindent tudtam. Nem érdekelt semmi, csak hogy győzelemre vigyem a csapatunkat.

Majd egyik nap furcsa dolgot láttam. Este, bőven kilenc után értem a hálóterembe, és az eddig üres ágyon…egy kupacot láttam. Egy ember méretű kupacot. Azt hittem csupán a szemem káprázik, hiszen Ő nem lehet itt. Nem tudtam, hogy hol lehet, de hogy itt nem, az biztos. Vállat vontam, és zuhanyozni mentem. Vissza támolyogtam, és aludni tértem.
Reggel semmi nem volt az ágyon. Pont úgy volt, mint ahogy korábban ott hagyta. Felkeltem, és utamra indultam. Este ugyan az a látvány fogadott. Ezt már furcsának tartottam. Közelebb lépkedtem, és megbökdöstem a kupacot. Igen csak úgy tűnt, hogy tényleg egy élő, emberi lény rejtőzik alatta.
Megrökönyödtem, lefagytam. Kirohantam a fürdőbe, lezuhanyoztam, és ismét lefeküdtem aludni.

Reggel ugyan az, majd… kis kitérőt tettem dél után az iskola területén. Már meg sem lepődtem igazán, mikor megláttam a Domboldalon ülni. Letámasztottam a seprűm, és megindultam a hátsó irányból, hogy mögüle érkezzem.
Lépéseim határozottabbak voltak mint bármikor. Mérges voltam, dühös, csalódott… Örültem, hogy ismét láttam. Hiszen annyira hiányzott. Olyan…fura volt, ugyan, zárkózott, csendes. De még is, jó barátom volt. Hihetetlen jó. Szomorú és mérges voltam, mikor elment, bár, megértettem. De most, hogy visszajött és nem is szólt. Csak egy emberkupacot látok, csak szóbeszédet hallok, amiknek nem hiszek, és nem… nem mond semmit.
Felém nézett. Persze, úgy tűnt a mozdulat, mintha nem direkt lett volna, de ez direkt volt. Látszott a lezárásán, hogy igen is direkt volt, és észrevett. De nem reagált semmit. Elrejtette ismét. Mint eddig mindig.

Visszabújt a mögé a nyavalyás viasz maszk mögé. Pedig, már pont… már majdnem sikerült a múltbéli dolgokon túl esnie, mikor jött valami… Valami, amit a mai napig nem tudom, hogy mi a fene lehet. Na de majd most kiderül.

Tempómon kicsit sem lassítva érkeztem meg mögé. Fejemben megfordult, hogy vajon benne mi zajlik le, de jelenleg nem érdekelt. Az sem, hogy mit fog szólni, mert igazából, nos nem lehet egy szava sem. Ha meg lesz, hát az majd… na majd kiderül.
Tehát maradtam eredeti terveim szerin, és elsodortam. Megölelgettem, és el sem engedtem addig, amíg magához nem tért a döbbenettől.
Ekkor hátrébb léptem két lépést. Lekuporodtam a földre és megszólaltam.

-   Miért? Mond, miért? – ez több mindennek szólt. Annak, hogy miért ment el, és annak, hogy miért nem volt képes egy rohadt sort sem írni, és annak, hogy …. Hogy tehette azt, hogy vissza tért, és megint csak nem bírt egy kukkot sem mondani.

De én csak a miértet voltam képes kimondani. Hiszen, biztosan tudja, hogy mire gondolok. Annyira már ismertük egymást, és igen. Tudnia kell. Neki, Juliának… A jég királynőnek TUDNIA KELL.

(http://www.frpgs.co.cc/images/i5us3t8kl8xxmljxnuu.png)



Fogalma sem volt róla, hogy kell ilyen helyzetben reagálnia.
Képtelen volt arra, hogy magyarázatot adjon az eltűnésére. Pontosan tudta, hogy Abbey az egyetlen, akire bárhol, és bármikor számíthat, de a szavak nem jöttek.
Időt akart magának. Időt, amíg normálisan elé tud állni, és elmondhassa, mennyire sajnálja, de ha egy tapodtat is maradt volna, már rég a Mungóban feküdne.
A Sors azonban nem engedte meg neki. Érezte a levegőben, amikor meghallotta a surrogó hangokat, hogy valami történni fog. Soha nem gondolta, hogy pont ez, és pont így… Egyszer túl kellett lennie rajta. Tartozott Neki ennyivel…
Lehajtotta a fejét, és várta a szitokáradatot. A jogos letolást, amiért még akkor sem tud normálisan viselkedni, amikor igazán illene. Nem tudott a szemébe nézni. Ezek után már nem.
A szavak helyett azonban a tettek váltak elsődlegessé. Abbey elsodorta, és megölelte.
Lefagyott.
Teljesen másra számított. Bűntudata volt. A lelkiismerete azonban nem aratott győzelmet semmi felett. Mielőtt észbe kapott volna, felemelkedtek a karjai, és visszaölelték a lányt. Arcát a másik hajába temette. Talán kissé meg is húzta, de puszta véletlenből.
A heg felszakadt, és a fájdalom elárasztotta a testét. Lebukott a mélybe, és hosszú ideig nem jött fel a felszínre…
Szavak, melyek a szívébe vágtak. Ha ki kellett volna analizálni, nagyjából úgy festhetett, mint aki beszívott. Kába volt, és zsongott a feje.
Fájt…
Ezerszer rosszabb volt, mintha megszidta volna. Ezerszer, mintha ordított volna vele, és ezerszer, mintha kapott volna egy jól megérdemelt pofont, azzal az indokkal, hogy ideje felébrednie.
Háború. A legnehezebb időkben képes volt magába fordulni, és a saját nyavalyás kis sebeit nyalogatni, ahelyett, hogy ott segítene, ahol tud.
Segítség. Neki is szüksége volt arra. Egyedül nem ment, ez már rég világossá vált előtte. Nem véletlenül zavarták vissza az iskola falai közé. Már alig volt vissza valamennyi. Ha kell, fél lábon is ki fogja húzni. Akkor is, ha megszakad a szíve, és már soha nem lesz ugyanaz, aki volt.
Kibontakozott az ölelésből, és ülve maradt. A karjait maga elé helyezte. Újra, és újra összefonta, végül felpillantott.
Homályosan látott csupán. A hidegkék íriszekben különös fény csillogott. Olyan fény, amelyet Abbey még soha nem láthatott Tőle.
- Én… - kezdte tétován, de elcsuklott a hangja. – Abbey, én… - belenézett a lány szemeibe, és kitört belőle a sírás. Az elfojtott könnyek, a fájdalom, a megbánás, a düh, a harag könnyei. Hetek óta csak lézengett. Lefogyott, és megsavanyodott. A titkok súlya leszakadt a válláról.
- Sajnálom! – kiáltott fel halkan. – Sajnálom, hogy képtelen voltam meghazudtolni önmagam! Sajnálom, hogy egyetlen sort sem írtam, de el kellett mennem. Sajnálom, hogy ilyen barátnőd van... – az utolsó szavaknál könyörgő volt a hangja. Felzaklatott, és önutálatos. Pontosan tudta, Ő volt a hunyó. Későn jött rá. Akkor, amikor már minden mindegy volt. A kirohanás után tovább bőgött, akár egy kisgyerek, amikor megbüntetik, mert rosszat csinált. Nem mert a szemébe nézni.
Várt... remélt. Remélte azt, hogy még van esélye újrakezdeni. Remélte azt, hogy az egyetlen ember nem fog elfordulni tőle örökre.
- Kérlek, bocsáss meg. – suttogta alig hallhatóan. A könnyein át felnézett. A választás Abbey kezében volt…

A nap odafentről, sugaraival mosolyog a dombra, s a szél kellemesen cirógatja a zöldellő fű minden egyes szálát. A nyugalom a harmónia itt annyira megvan, az ember szinte tapintani tudja.
Ahogy az ember szeme arrébb terelődik, a fű közt hatalmas hajkorona tűnik elő. Nem is kérdés ki lehet az, hiszen a diákok, s majd mindenki Roxfortban ismeri már.
Kellemesen ücsörgök a fűben, azon gondolkozom, hogy a park helyett legközelebb talán már edzhetnék itt. Végül arra az elhatározásra jutok, hogy a puding próbája az evés alapon legjobb, ha kipróbálom az itteni talajt.
Lassan feltápászkodok a földről, s azon nyomban mozogni, ugrálni kezdek a talajon. A követ-kező pillanatban egy kisebb szaltóval egybekötve kezdek intenzívebb mozgásokat bemutatni, amelyek olyakor nagyon akrobatikusra sikerednek. Sokak számára ez sem túl meglepő már, hiszen majd mindenki tudja, hogy ez a sport már hozzám tartozik, s a legtöbb helyen, amikor csak alkalmam van, gyakorlok.
Hamarosan aztán már annyira belemelegedek a dologba, hogy alig tudok leállni. Persze ön-magam korlátozása nagyon nehéz, ha olyan dologról van szó, mint ez, ami szinte már-már a részemmé vált, az életem meghatározó eleme.
Mikor ismét visszahelyezem magam a földre kicsit hátradőlők, s az eget kezdem bámulni, mosoly szökik az arcomra, hiszen most is olyan jól esett ez a kis rögtönzött gyakorolgatás, hogy szinte kedvem lenne folytatni, ám tudom, hogy most nem lehet, hiszen a mai nap már végeztem ezzel, ami pedig a legfontosabb, hogy maradjon még energiám arra, hogy aztán holnap is eleget tegyek az edzéseim elvárásainak. Ez az idő most a pihenésé.

Ahogyan ott heverészek a friss fűben, s tűnődöm az élet nagy dolgain, vagy legalább is azt kéne tennem, hirtelen léptek zajára leszek figyelmes. Ahogy oldalra tekintek, a léptekhez egy kis hölgy alakja párosul. Szemmel láthatóan elég zabos, így nem is nagyon tervezem egyelőre zaklatni, ha szeretne beszélgetni vagy hasonlók, majd úgy is megtalál magának. Hasra vágja magát a fűben s egy újságot kezd olvasgatni, igazából ekkor tekintetemet ismét az égre fordítottam, s ismét a távolba révedve, gondolkoztam azokon a dolgokon melyeket korábban a hölgyemény érkezése szakított félbe.
Egyik pillanatról a másikra, a lány már is mellettem terem, s rögtön meg is szólít, bár hangjában érzem még a dühöt, amit ha ez nem is árulná el rögtön, gesztusaiból, mozgásából, szinte azonnal kiderülne számomra. Ám nem zavartatom magamat fogadom üdvözlését, s ehhez egy jókora mosolyt is hozzáfűzök.

-  Szia! Jason vagyok. – ekkor kinyújtom kezem és várom annak elfogadását. – Mi járatban erre? Bár ez egy elég buta kérdés, gondolom csak csendre és harmóniára vágytál, hiszen ide olyankor jön általában az ember. Oh bocsánat remélem nem vagyok udvariatlan, hogy ennyire letámadlak, nem vagyok általában ennyire ömlengős szómenéses, csak most. –

Ezt a kijelentésemet hamar egy kis mosoly is követi, amely apró kis nevetésbe csap át, majd amint lehiggadtam szemeimmel partnerem arcát s gesztusait kezdem fürkészni, hiszen ez már annyira szokásossá vált nálam egy-egy új ember felbukkanásakor.

A lányt hallgatva először furcsán nézek aztán rájövök, hogy csupán egy kissé meg van illetődve, s ekkor arcomra visszatér a barátságos mosoly. Hallgatva őt, úgy érzem, jobb, ha a következő megszólalásommal teremtek némi nyugalmat, hiszen most neki erre lenne leginkább szüksége, ha jól sejtem, legalábbis, abból, amit reagál ez jön le nekem.
Ekkor elhangzik felém egy kérdés, amely megválaszolását érdemesnek tartom arra is, hogy közben olyan hangulatot teremtsek amely megnyugtatja a lányt, s lehetővé teszi, hogy ne higgye azt, hogy én a hebegés, habogás miatt talán gyerekesnek vagy habókos volna. Végül is azt mondta szimpatikus vagyok, talán a nyugodtságom miatt vagy azért, mert mindenkivel megtalálom a közös hangot, lényegtelen örülök, hogy így gondolja.

- Nem, dehogy gondolok rólad ilyesmiket. Hiszen természetes, hogy aki ennyire felindult állapotban van az így viselkedik. – hangot adok egy észrevételemnek is, hiszen ez is csak őt biztosítja. – Mitől vagyok ennyire szimpatikus? Nos, fogalmam sincs. Ezt leginkább te vagy a többi beszédpartnerem tudná megmondani. Szerinted mitől? – kis nevetés. -
Amúgy azért jöttem ide ki, hogy megnézzem magamnak ez a területet is, hogy mennyire felel meg arra, hogy esetleg edzek ezentúl, itt. –

Zárom ekként a gondolatsort, majd egy bíztató mosolyt varázsolok ismét az arcomra, s aztán várom, hogy Barbara mit reagál az elhangzottakra. Reménykedek benne, hogy nem hoztam újra zavarba, hiszen most csak próbáltam minél inkább megnyugtatni és biztosítani arról, hogy nincs azzal baj, ha így reagál.

Jason valahogy jól hat a közérzetemre. Most már kicsit lehiggadtam. Enyhült a Chloe iránti dühöm, és a megzavarodottságom is, ami mellesleg fogalmam sincs miből fakadt.

- Pontosan nem tudom...Valahogy nyugodt lélek vagy...- válaszoltam a kérdésére- Vagy legalábbis én úgy látom. Amúgy sajnálom, hogy ilyen feszült állapotban kellett megismerkednünk, csak hát így alakult.
Edzel? Milyen sportot űzöl?- mivel nem volt nála semmiféle eszköz, kíváncsivá tett, vajon mit tanul. Míg beszélt mosolygott. Lehet megpróbált lenyugtatni. Nagyon kedvesnek találom a srácot. Megértő is, van aki ezek után már elküldött volna melegebb éghajlatokra "mardekár-stílusban". De ő emberien, megpróbált lenyugtatni és mosolyt csalni az arcomra. Ennél a gondolatnál vidáman rámosolyogtam, igaz még mindig feszült voltam egy cseppet, de már lényegesen jobban éreztem magamat. Kicsit ellazultam, leültem törökülésben a zsenge fűbe. Az újság ami eddig a kezemben pihent elhelyeztem az ölemben. Két kézzel megfogtam a törpegolymókomat, ami mint mindig most is a vállamon pihent, és letettem az újságra.

A testem mély árnyékot vetett. Kezd lemenni a Nap. Még nem alkonyodott be, de még mindig kellemesen meleg volt, és a szokásos júniusi szellő is társult hozzá. A markomban fészkelődő Lunlanát simogattam a hüvelykujjammal.
Hamarosan beesteledik, talán még sem volt olyan jó ötlet kijönni a kastélyból. Ezek a dolgok most kételybe ringattak. Hajj....akármilyen nehezemre esik, de itt kell hagynom Jasont.
- Jason, röstellem, hogy csak ilyen rövid ideig találkozhattunk és én meg már húzok is el. Még valahol biztosan összefutunk még.
Azzal felpattantam a helyemről, felszedegettem a holmijaimat, s egy intéssel elbúcsúztam.- Szia Jason!
Azzal a kastély felé vettem az irány, lábaimat gyorsan szedtem, nehogy későn érjek fel.


//köszönöm a játékot, és sajnálom, hogy abba kellett hagynom, de amúgy se ment, még egyszer sajnálom, csak rengeteg a dolgom, és úgy érzem nem tudnám tovább vinni. De azért köszi :) \\

(http://www.frpgs.co.cc/images/7x2d5prytcs0c9r8zlyg.png)


Hannah még nem olyan rég önfeledten írta utolsó beadandói egyikét mikor is nem bírta tovább a bezártságot, így gondolta jár egyet odakint. Eléggé fáradt volt már hisz az egész éves hajtás igazán meg tudja viselni az embert. Persze vannak olyanok akik szinte elbliccelték az egészet, de előbb-utóbb pórul fognak járni hisz következnek később a vizsgák, melyek letételéhez nem lesz elég egy bájos mosoly és egy nem túl hihető magyarázat. Nincs kifogás! Ez akár a Roxfort jelszavává is válhatna főként néhány tanárt illetően. Ember legyen a talpán aki ráveszi Piton professzort, hogy adjon neki egy-két nap haladékot, mert nem jutott elég ideje felkészülni a sűrű kviddicsmérkőzésekből kifolyólag. A-a. Az nem létezik, hogy akár ilyen vagy bármely más indok hatással legyen év vége felé a szigorú tanári karra. Persze-persze a diákok javára válik majd a szoros nadrágszíj, de csak KÉSŐBB. Addig pedig minden nebulónak készen kell állnia a „kínok kínjára”. Azonban ez az iskola sem katonának képez és nem szükségeltetik a megállás nélküli magolás vagy körmölés. Főként ha az ember egész évben folyamatosan készül az órákra és nem júniusban eszmél fel, hogy „hoppá valamit produkálni kéne”. Így a kisasszony megengedhette magának a rövid – vagy kissé jobban elhúzódó – pihenőt. Ennek időtartama főként attól függött, hogy Hannah milyen ismerősökre talál a szabadban akikkel szóba tudna elegyedni. Bár ha valaki ismeri a kis Griffist akkor tudja, hogy akármilyen ellenszenves alakot képes leszólítani és a baráti köréhez csatolni. Ez talán adottság, talán csak szerencse… bárhogy is, nem mindenki rendelkezik efféle kisugárzással, melyet ilyen hasznosan fel is használ…

~ Valahol le kéne feküdni egy kicsit és csak úgy lenni! Mármint jó a társasági élet, de most bármit megadnék egy fekvésért a pihe-puha fűben miközben a lágy szellők simogatják az arcom… ~

Efféle gondolatok cikáztak fejében s egy olyan helyet szeretett volna találni ahol mindezt a „komfortot” meg is kaphatja. Választása emiatt a főépülettől néhány percnyi sétára lévő domboldalra esett, ahol nem tolonganak túl sokan s így kedvére élvezheti a napsütést s a madarak kellemes dalolását.
Mikor odaért körülnézett és keresett egy nagyon szimpatikus kis részt, mely aránylag vízszintben volt s lefeküdt a zöld pázsitra, mely karját csiklandozta. Kellemes, bizsergető érzés volt számára s a teljes tökély elérése után pár perccel mély álomba merült. Annyira, hogy még Csipkerózsikát is könnyebb lett volna felébreszteni abban a pillanatban. A gond pont emiatt adódott ugyanis alvás közbeni forgolódása okából kifolyólag szép lassan megindult lefelé a lankán s csupán szuszogott… nem riadt fel… A tanulás okozta kimerültség lett úrrá rajta s szervezete nem kívánta feláldozni a menekülés érdekében a rövid kis szundiszünetet.

Hidegrázás. Ágyában egyszer csak felpattant, amikor bőrének felületén valami nem természetest érzett. Először a jutott eszébe, hogy ismét szobatársai versenyeztek a vízzel telt poharával, de hiába nézett körül csak alvó személyeket látott. Ijedten pillantott fel s alá, jobbra balra, de mindhiába, úgy tűnt nem külső erők miatt remegett teste. A takaró rajta pihent, pedig minden reggel úgy ébred, hogy az a földön pihen.  Kezét homlokára helyezte, ami szinte megégette a kezét: szörnyű forróság uralkodott rajta. A levegőt szaporán nyelte a rémülettől, Lábának egyik része izzadt, a másik pedig reszketett: Régen volt beteg és nem vette számításba, sőt, eszébe sem jutott ez a kis bökkenő, ami megakadályozhatja év végi vizsgáira felkészülését. Minden elképzelhetőt megtett, pálcájával olykor lehűtötte a pohár vizet és dörgölte lábához és mellkasához, olykor felforrósította. A könyvek már tegnap este óta be voltak készítve a mai tanórákra, úgyszintén a pennák, a pergamenek és a többi eszköz, ami nélkülözhetetlen kelléke lehet valamely tantárgynak. Egy pillanat erejéig sok minden történt: Giles, aki a mosdó felé hajolva próbálta összeszedni magát, valami fel akart törni belőle. Először arra gondolt, hogy egy nagy adag hányás fog érkezni, de csak hasa rándult meg reflexszerűen. Mindeközben szobatársai mozogni kezdtek nyughelyükön, majd lassan felkászálódva oda is özönlöttek páran a mosdó elé, a nem túl jó bőrben lévő Griffendéleshez. Valaki nevetett rajta, valaki pálcájával próbálta helyrerakni, de a kis kupacban csak egy értelmes mondatot hallott, bár annak gazdáját nem látta.
- Menj fel Madame Pomfreyhez, ő majd rendbe rak.
Több szó sem kellett, Giles elsuhant a ruháiért, gyorsan felkapta azt, amit kéznél talált és el is indult a megemlített hely felé – persze azt meg sem kell említeni, hogy mint egy ragaszkodó kisgyerek fogta a mai adag segédeszközöket.
Elkésett. Az órák elkezdődtek, de ő nem ért fel időben ahhoz, hogy utána már egészségesen órákra menjen. Nem, egyenest a tanteremnek indult meg, biztatva magát azzal az ürüggyel, hogy nincs olyan rosszul, simán kibírja a napot. Többé-kevésbé így is történt, bár nem sok újdonságról maradt le, hiszen a tanárok szokásos monológjukat elmondva ő hátradőlt székében és próbált úgy tenni mintha figyelne, miközben már azon forogtak az agytekervényei, vajon ájulás nélkül ki tud-e menni az óráról.
Ebédidő. Tökéletes alkalom arra, hogy felmenjen a gyengélkedőre, hiszen most úgy sincs étvágya. Arca falfehér volt, szinte felismerhetetlen. Az igazi Giles mindig jókedvűen vagy épp morcosan rótta a folyosót, nem így. Egy-két fordulatot téve be is tévedt a kijelölt helyiséghez. Az illetőt is megtalálta, aki se szó se beszéd lefektette az egyik ágyra, majd gy rövid vizsgálat után valamilyen kotyvalékot öntött a szájába. Amikor leszaladt a torkán érezte azt a gusztustalan és visszataszító ízt, amit tartalmazott a gyógyszer. Szemei kipattantak, s mintha kicserélték volna ült fel, megkönnyebbülten, ereje javában. Furcsának találta, hogy a nő, aki segített rajta nem szólal meg, egyszerűen csak fogja magát és kiballag a teremből. Közérzete rossz volt, mert lelkének egy darabkája azt súgta, hogy a betegségét ebben a szobában dobta el és mihamarabb ki kell szabadulnia innen.
Délután. Mindez előzménye csak egy kis töredéke volt a napnak, hiszen most kezdődik még csak a java. Szobájába bedobta minden holmiját, talárját is egybevéve, pálcája viszont nála volt – bár egyik Mardekárosnak sem jelenthet ez jó hírt, mivel előszeretettel használja párbajra. Aki köszönt neki csak hangosan visszaköszönt, nem ment oda senkihez, célirányosan a tölgyfaajtóhoz sietett, ami megtolva egy kicsit ki is nyílt. Hajába túrt, s csak lábaira figyelt, semmi másra. Hirtelen hallani vélt valamiféle szuszogást, ami szellőként csapta meg fülét, majd látni vélte, ahogyan egy lány pörög lefelé egy domboldalról. Úgy látszott rossz helyen van, mivel pontosan felé közelített a test. Pálcáját reflexszerűen előkapta, de mit is csinálhat egy guruló testtel?
Nem, épp zsebét kereste, de akkor már ott volt, így eldobta, majd hirtelen leguggolt. Pontosan kezeibe landolt az illető, a nyomástól egy kissé meg is hátrált, így csúszott fél métert a megállt helytől.Izmait megfeszítve felemelte a lányt, majd arcát megvizsgálva szólalt meg.
- Hé…Jól vagy?
Szemei szinte rátapadtak az arcra, amely szépségével elkápráztatta a fiút. Mosolya is feltűnt utolsó sorban, s úgy meredt a szunnyadóra.

(http://www.frpgs.co.cc/images/7x2d5prytcs0c9r8zlyg.png)


Hannah nem a világ legábrándozóbb leánykái büszke sorába tartozik, de most valahogy csak úgy elnyomta az álom s miközben vészjósló következményeket ítél neki a Sors, ő vígan mosolyog, mert úgy képzeli egy zöld réten üldögél. Körülötte bárányfelhők bégetnek s vonulnak a Nap juhász utasítására. Jó kedvében van, mert állatai a helyes irányba terelődnek így szétszórja tündöklő fényét a világban, mely beborít mindent s szívet nem hagy kőkeményen roskadni. Mindenki arcára mosolyt csal s a párok, családok, barátok behuppannak autóikba és kivándorolnak a zöld mező melletti tisztásra. Hannah álmában felnéz, már-már zavarja őt, hogy az eddig nyugodt, idilli és csendes kis rétre most harsány hangok tömkelege szűrődik ki. Ha most az eső zuhogna ez a temérdek ember otthon csücsülne csendben és legjobb esetben olvasgatnának, nem pedig ilyen szörnyen nagy zajt csapva kiáltoznának a másiknak, hogy adja oda a naptejet. Az idill elszivárgásával Hannah szeme is kezd nyitódni. Szép lassan. Azonban balszerencséjére már nincs megállás és közepes tempóval gurul le a domboldalon akárcsak egy teli hordó. Kellemetlen. Bele sem mer gondolni mi lesz ennek a kis „kalandnak” a vége. Jó, nemigen. Pont azért jött ide, hogy ne vegye körül több száz ember és erre tessék. Nincs kitől segítséget kérni. Néhányan a domb tetején tartózkodnak, már esélytelen hogy észrevegyék őt. Nincs remény! Inkább újból behunyja a szemét, nem akarja látni a végeredményt. Majd a gyengélkedőn újból kinyitja. Talán…

~ Ó csak valami puhára érkezzek… könyörgöm! ~

És a megoldás úgy érte a lányt, mint derült égből villámcsapás. Mielőtt még leérhetett volna az aljára egy test állta útját. Megtámasztotta, de Hannah érzékelte, hogy súlya és a lendület amellyel leszáguldott kissé hátrálásra készteti megmentőjét, de végül stabilan megtartja őt. Már épp kinyitná szemeit, de akkor érzi, hogy ezúttal emelkedik. A fiú – mert időközben rájött hogy ez nem lehet egy gyöngébb leányzó – karjai közt tartotta, nyilván arra gondolt, hogy valami baja eshetett. Vagy esetleg gyógyszert vett be és azért történt meg vele ez a baleset. Nem ismeri így számára az sem lehet kizárva, hogy Hannah valami alkoholista vagy netán drogfüggő. Ám a bájos arc nem takar ilyen szörnyű titkokat. Szerencsére.

- Igen… jól… - szólalt meg, majd szép lassan kitárta szürkéskék íriszeit. A fiúra tekintett. Igaza volt így látatlanban is, valóban nem találkozott vele ezelőtt. De talán… talán már látta valahol. Úgy véli az ebédlőben a Griffendél asztalánál. Igen, most már tisztán a szeme előtt lebeg. A nevéről és évfolyamáról azonban fogalma sincs, de ebben a helyzetben nem számít. Tekintetével azt sugallja, hogy már nyugodtan leengedheti őt a talajra, nem fog elborulni.

- Köszönöm, hogy megmentettél! Elszundikáltam a sok leckeírás hatására a dombon és ez lett a vége… Mondták már, hogy a tanulás ártalmas, de azért ezt nem gondoltam volna! – mondta, majd felnevetett – Egyébként Hannah vagyok.

Abban az esetben ha a fiú elengedte karjaiból és már a földön állt akkor kezet nyújtott neki s egy megkönnyebbülést jelző mosollyal illető a hőst. Ezután helyet foglalt a domboldal azon szakaszán ahol épp ácsorogtak és tekintetével a fiút is ezen cselekvésre invitálta.

Miért is kellett neki pontosan ide jönnie? Egyszerű: fogalma sem volt róla. Lábai csak vitték, ő pedig nem ellenkezett. Eszébe sem volt, hogy ez a kis véletlen pont egy lányhoz fogja vezetni őt, ráadásul egy olyanhoz, akit egy pillanatra sem lehet nevezni csúnyának. Ahogy ott feküdt az ölében úgy érezte, életének egy része most vált valóra.
Ez a nap egyébként sem úgy indult, mint egy szokásos nap: hirtelen hideg csapta meg testét, a többi következmény pedig csak követte az elsőt. Az orvosi szoba, ahol fektében ki-ki kukucskált az ablakon, az a megmagyarázhatatlan ösztön, ami belé költözött akkor most teljesen szétterült benne, szíve hevesen kalapált, szemei pedig vadul csillogtak. Neki eszébe sem jutott az a tény, hogy valahányszor közeli kontaktust szerez egy lánnyal, aki számára szép, rögtön így reagál. Nem, ismét azt a tényt ültette magába, hogy ez a valaki a nagy Ő számára. Száján a mosoly szétterült, ajkai viszont egyre távolabb estek egymástól. Csodálattal nézte, már szinte bámulta az illetőt, fejével egyre közelebb settenkedett az illetőhöz, de mindhiába: Gyönyörű kék szeme elkápráztatta őt, s mikor meghallotta az illető hangját, a meglepettség még nagyobb fokra ugrott. Mindent megtett ennek érdekében hogy leplezze, hiszen mégsem lehet valakinek úgy jó az első benyomás, ha az illető szinte rajong érte. Látta már őt valahol, a nevét is hallotta már az évek során, de még nem volt olyan alkalom, amikor tudtak volna egy árva szót is váltani. A távoli zajok kiestek fejéből, csak akkor kapott észhez, mikor egy madár a fejét megkopogtatta. Lerázta a tollast a fejéről, majd a lányt a lábára állította. Eszébse sem jutott azon gondolkodni, vajon miért gurult le a dombról a lányka, csupán egy kérdés kongott a fejében: Miért most?
- Örülök. - Hangja a szokásosnál magasabb hangon szólt, talán meglepettsége és széles vigyora okozta a hangváltozást. Segített a lányról leporolni a láthatatlan koszt, csakis azért, hogy a kontaktust el ne veszítse: No nem kell itt rosszra gondolni, csak a hátát paskolta meg könnyedén, lejjebb nem csúszott a keze(szerencsére). A saját szemeit nem tudta levenni a másikéról, így próbálta úgy formálni arckifejezését, hogy az ne látszódjon meglepettnek vagy épp túl boldognak: Csak egy szimplán mosolygó fiú legyen, aki próbál bemutatkozni. Próbál.
- Aha. Hát hol is lehetne a legjobban tanulni, mint a szabadban, nemde?  Mondjuk én még nem próbáltam... - Fejével egy pillanatig ledöntötte, hogy úgy tűnjön, mintha az agyában kutatna egy-két olyan infóért, ami jelen pillanatban nem jutott eszébe.
Sóbálvány. Annyira letablózta a lány nevetése, az a sok pozitív energia, ami csak úgy áramlott a testéből, hogy már azon gondolkodott, netán Hannah - mert közben a nevét is megtudta - megátkozta és lefagyott. Pár perc elteltével azonban rá kellett döbbennie, hogy szó sincs ilyesmiről.
- Nahát... - Kommentárszerűen a nevetésre mondta ki a gondolataiban merülve a mondattöredéket, amely elhagyta a száját. - Az enyém Giles.
A kéznyújtást természetesen elfogadta, méghozzá egy vállsimogatás kíséretében, amit miután befejezett rögtön el is kapta a kezét. Várt egy pillanatig, míg az illető helyet foglalt, majd az invitálásra ő törökülésben foglalt helyen. Bal térdére ráhelyezte fejét, s úgy, a szeme sarkából fürkészte a mellette ülőt.
- Év végi hajrá, gondolom... - Motyogta magában, amely tlaán egy beszélgetés kezdeti szakaszát is jelenthette.

(http://www.frpgs.co.cc/images/7x2d5prytcs0c9r8zlyg.png)


Egyszer volt, hol nem volt. Volt egyszer egy tündérszép királylány ki a hegytetőn éldegélt, s a gonosz boszorka nem engedte őt lejutni onnan. Bárhogy erőlködött, sikertelennek bizonyultak szökési tervei. Az álnok banya azért zárta a hercegnőt a zöld fű fogságába, hogy csodásan csillogó égszínkék szemei lejjebb adjanak a tündöklésből és az évszázados fogság során végképp kialudjanak. A vénségnek volt egy fiatalító főzete, melyet ha megivott a világ legbájosabb hölgyévé változott egy szempillantás alatt. Azonban tündérország királylányának tekintete olyan igazi és oly lehengerlő volt, hogy túltett a boszorka bájitalán is. Így a legésszerűbb megoldásnak az tűnt, hogy bebörtönzi a szépséget a toronyba s örök időkre ott felejti. Úgy számolt, hogy íriszei hamar feledésbe merülnek s szemhéjai végleg eltakarják a tündöklést, de nem. A mező állatai minden nap friss élelemmel látták el a rab leánykát, mígnem egy napon a banya altató átkot küldött a hercegkisasszonyra. Ő mély álomba merült s a rét élőlényei búslakodva vonultak vissza odúikba. Az évszázados bűbáj azonban megtörni látszott mikor egy jóképű herceg tűnt fel a színen. Fényárban tündöklő kardjával szemvillanás alatt szétnyeste a cella bejáratát, azonban ennek következtében a szunnyadó hölgy gurulni kezdett a hegytetőről. Amint kiszabadult rabságából rögvest kinyíltak szemei, de ijedten tapasztalta hogy nem a legjobb irányba halad ily gyorsasággal. Végül azonban a hős karjaiban landolt, de ez a mese nem érhetett véget úgy hogy boldogan éltek míg meg nem haltak, hisz a királylányt otthon szerető kedvese várta…

Hannah mikor már biztonságban érezte magát feltekintett megmentőjére. Csúnyán végezte volna, ha a rejtélyes idegen nem pont ezekben a percekben sétálgat felfelé a domboldalon. Mit lehet mondani, szerencsés egy leányzó.
A fiú szemei viszont olyan furcsán csillogtak. Nem arról volt szó, hogy az íriszek színével vagy alakjával adódott probléma, csupán… olyan elvágyódóan, olyan kedvességgel telve, olyan mámorosan pillantott lefelé a kis Griffisre, s ő hirtelen azt sem tudta mire is vélje mindezt.

- Hú ha nem vagy itt nem is tudom mi történt volna velem. Tényleg… még egyszer köszönöm! – hálálkodott csodás mosolyát kivillantva, mellyel szokásához híven mindig mindenkit lekenyerezett. Amióta az eszét tudja bevált ez a módszer, kiskorában sem kapott szinte soha komolyabb büntetést, mert ki is tudna ellenállni egy ilyen bájos arcnak és önfeledt mosolynak.

- Hát pedig megéri, tényleg  felemelő érzés idekint bújni az unalmas könyveket, de… mint a mellékelt ábra is mutatja kockázatos. Bár lehet, hogy csak én vagyok ilyen szerencsétlen! – mondta csengő hangon, majd felnevetett. Kis kacaj volt, de szívből jövő.

Kicsit a fiú tekintetében kutakodott, s észrevette mennyire nagy hatást gyakorolt rá. Furcsa. Meglepő. Bár ha jobban belegondol, azért annyira nem hogy az év szenzációjaként tekintsen a megfigyelésre. Hisz miért ne hozhatná zavarba mozzanataival véletlenül őt, nem olyan vén, bibircsókos szipirtyó… Hát akkor? Megtörténhet.

- Giles. Hmm… erről a névről még nem is hallottam? Angol? – és még egy értetlenség – Ja és hogy is szólítsalak? Gil? – kérdezi, mert ismeretlenként hat számára az imént hallott keresztnév.

Mintha a fiú zavarban volna. Esetleg Hannah tett valami olyat ami erre késztetné? Reméli nem. Nem szeretné, ha bárki is rosszul érezné magát a társaságában.

- Hát igen. Még tanévzárás előtt bele kell húznom ,van pár elmaradásom. Ígyis szerencsém van, hogy nekem még nem kell RBF vizsgát tennem. Ahogy elnézlek, te idősebb lehetsz nálam. Neked gondolom már arra is tanulnod kellett! – tette meg a feltételezést s a már megszokott mosolya ült ki arcára a válaszra várva.

A nem túl eseménytelen napon egy nem túl eseménytelen leányzóval találkozott. Ki hitte volna, hogy ez a nap tréfát űz vele? Csak elégedetten megcsóválta a fejét, amin egy halvány mosoly ült, ami egyre csak szélesebb és szélesebb lett. A helyzet nem tűnt a legjobbnak, semmi reagálás nem jött felé azzal, hogy miért is ilyen furcsa. Nos, az emberek talán azt gondolják, hogy szeret más húsán vitatkozni, pedig csupán szagolgatni szereti a húst, a szétáradó mámorszerű illatot, ami nem lehet az övéé, mégis megszagolhatja és neki ennyi pontosan elég. Nem volt neki sok barátnője, inkább csak flörtölni szeretett, minthogy eldobja a szabadságát. Eddig egy lány sem ért meg annyit, hogy barátnőjének mondja, bár már számtalan próbát tett ezzel kapcsolatosan, de nem bírta tovább egy hónapnál. Hogy miért is érzi ezt? Erre talán ad némi magyarázatot az, hogy mindegyik iránt csak ez csöppnyi fellángolást érzett. Valószínűleg ugyanez a helyzet Hannahval is. A szeme még mindig ráragadt, de már csökkent az érdeklődés, mintha nem egy ilyen lányra számított volna. Szemöldökét húzogatta é bólogatott, valahányszor csak a lány megszólalt. Mikor már ő volt a soron, erőt vett magán, s két kezét kitámasztotta, majd hátradőlt. Szemében az a nagy láng, ami pár perccel ezelőtt égett, most már csak egy kis pislákoló fény, amely nemsokára már csak szikra lesz.
- Ugyan…Nincs miért hálálkodnod. Ha nem én, akkor valaki más jött volna ide és ment meg. Ne feledd: Én sem vagyok pótolhatatlan.
Mondatának utolsó felét mosolyogva mondta a lánynak, s egy kis biccentést is intézett szavaihoz, végül is jól esett neki, de nem akarta ezt beszélgetés tárgyának helyezni. Mikor már keze nem volt kényelmes állapotban behajlította, s könyökölve folytatta tovább.
- Hát... Majd ha egyszer ráveszem magam, talán kipróbálom. Hú, hát igen, veszélyes, végül is egy domboldal szendvicset csinálhat belőled és felfalhat!
A szavak csak ömlöttek a szájából, amin sikerült nem kissé meglepődnie. Régen jártatta már ennyit a száját, még tavaly volt ez, amikor húgával beszélgetett és beszámolt valamiről és a véleményét kérte. Már nem emlékszik rá mi is volt a beszélgetés tárgya, csupán annyira, hogy jól érezte magát. A mondat korántsem ígérkezett kedves mondandónak, inkább a csipkelődős fajtából, persze abból is olyan, amit barátok – vagy épp újonnan megismert ismerősök – körében teljesen elfogadott.
- Ugyan. Te? Szerencsétlen? Nem, valószínűleg egy ilyen szép lány, mint ez a mellékelt ábra, nem lehet szerencsétlen, csupán ügyetlen, és abban is biztos vagyok, hogy mindig akad egy olyasvalaki, aki segít neked.
Ez már kicsit sem hangzott udvarlásszerűnek, inkább egy kicsi bóknak, amivel illethette a lányt. Giles már csak ilyen: nem titkol el semmi olyasmit, ami ne az igazság lenne.
- Minden bizonyára, bár fogalmam sincs. Úgy becézel, ahogy akarsz, bár már voltak a legkülönösebb fajtákból is, például L, vagy G. Egyébként te tökéletesen illesz a nevedhez. Olyan...szép, kedves, mosolygós embert képzelek el hozzá. És te mi vagy ha nem ez?
Talán túl sok lehet már a bókokból, bár ahogyan ő ismeri a lányokat, szeretik ha kényeztetik őket. Amitől félt bekövetkezett, szóba került a vizsga. Csak egy nagy sóhajt tett, amely valószínűleg Hannaht is elérte.
- No igen... Ötödéves vagyok. Szerencsés vagy, hogy te még nem vagy ebben az évfolyamban. De ahogy elnézlek, csak egy-két év és máris ott leszel.
A mosolyt természetesen viszonozta, bár már úgy sejtette, nem lesz több köztük puszta barátságnál.

Griffendél-beli hatodéves fiúhálókból érkezvén ^^

Zsebemben a lufikkal, kezemben piritósokkal bandukoltam ki a kastélyból legjobb komám oldalán, egyenesen az egyik domboldal felé véve az irányt. A nehéz ébredés és a vekker csúnya halála feletti gyász után végül rám is ragadt valami Greg várakozásból, hiszen ezen az átkozott helyen ritkán lehet olyan dolgokat művelni, ami igazán szórakoztató, lévén az efféle tevékenységeket jórészt muglik találták ki és ezért a mágusok meg is vetették őket. Évek óta bántam, hogy nem vettem fel a mugliismeretet, mint tantárgy: ha máshol nem is, ott legalább találkozhattam volna ismerős kütyükkel, szórakoztató feladatokkal. Bár a tisztelt professzort nem ismertem személyesen, nem gondolnám, hogy a mágusok valami véresen komoly illetőt vettek volna fel egy olyan tantárgy oktatására, amit valószinűleg mélységesen megvetnek. Bár terjengtek pletykák, hogy a vén szakáll italporokon él meg rajong a mugli újságokért, miegyéb: valljuk be őszintén, ezeknek nem volt valóságalapja.
- Ott szerintem jó lesz – böktem az egyik meredekebb domboldalra, megelőzve mindennemű kérdést Greg felől. Tudta, hogy az őrületbe tud kergetni a hülye, lehetetlen és egyértelmű kérdésekkel… éppen ezért elég gyakran alkalmazta ezt a fegyvert azzal a céllal, hogy felhúzza az agyamat. Sikerült is neki párszor, de igazából sosem komolyan: haverok voltunk, vagy mi a szösz, az ilyen dolgok nem mennek vérre, maximum vajra. De inkább töklére. Az úgyis mindig a csipkelődés középpontjában állt, mert tisztelt komám ellenállhatatlanul vonzódott ehhez az italhoz, ami szerintem nemes egyszerűséggel gusztustalan volt, de hát izlések és pofonok.
Betömtem a pofámba az utolsó szelet kenyeret, majd tenyeremet összedörzsölve szétszórtam a morzsákat, had legyen a hangyáknak is karácsony. Egy kicsit ugyan nagyobb darab volt, mint amit még illendő egyszerre beküldeni, de hát hol érdekelt engem az illem, főleg hogy nem látott senki, csak aki ismert… és amúgyis, néhány pillanat alatt sikerült felülkerekednem a szeleten, további pár másodperc múltán pedig le is nyeltem, igy aztán végképp nem szólhatott senki egy szót sem… kivéve Greget, aki úgyis fog, de igazából amúgy sem áll be a szája soha, szóval nem igazán számitott a dolog.
Mire leküzdöttem a reggeli végét, már majdnem el is értük a kiszemelt helyet és gondolataim ismét visszakanyarodtak a játék felé, amit most űzni fogunk. Kicsit rendhagyó lesz ugyan, hiszen a sörétes puska nem egészen elfogadott eszköz a kastélyon belül, de igy legalább, az itteni hat évem alatt első izben bebizonyithatja az az ostoba fapálcika, amit kénytelen vagyok állandóan a zsebemben hordani, hogy tényleg jó valamire… mert eddig csak nyűg volt, semmi több. Eleinte abszolút el is felejtkeztem róla és állandóan minden tanár visszaküldött a toronyba, pedig akkoriban még a tantermeket megtalálni is kellőképpen kihivás volt, nemhogy oda-vissza még egyszer megtenni az utat. Bár a legelső időkben nem volt gond, mert simán be tudtam játszani, hogy nem találtam vissza, csak kicsöngetésre vagy éppen előtte nem sokkal, de aztán néhány hét eltelt és a tanárok már nem ették meg ezt a kézenfekvő kifogást, muszáj voltam mindig visszamenni… aztán ráuntam a dologra és onnantól vittem magammal, mégha olyannyira irritált is a dolog. Még most, hat év után is kellően szokatlan volt a tapintása, pedig papiron már több száz óra használatnak benne kellett volna lennie… no persze az esetemben ez nem igy volt. Megtettem, ami naggggggyon muszáj volt, de semmi több.
- Kiváncsi vagyok, hogy az nem túl tiszteletreméltó és mégannyira sem kedvelt vármániás barátaink mit fognak szólni a dologhoz… - kérdeztem, miközben a pálca után a lufik is előkerültek a zsebemből. – Kezdesz?

(http://www.frpgs.co.cc/images/7mgxcth1teh6raym8wn5.png)

A nem mindennapi történtek után Hannah már csak arra tudott gondolni, hogy nemsokára otthon lesz, már csak pár nap és lábát lógathatja egész nap a kényelmes vörös bőrfotelben. Náluk mindennek története van. Az ülőalkalmatosságnak is. A leányzó egész életében a Griffendél ház jeles tagja kívánt lenni, s ezért az első roxforti nap előtt egy piros pihe-puha székféleséget kapott, melyben sárga-zöld-kék hímzések voltak. Ez azt kívánta szimbolizálni, hogy bármelyik házba is osztja be a Süveg, ők büszkék lesznek kislányukra. És mennyire igazuk is lett. Hannah hiába jutott be a Griffibe, mára már zavarodott szíve ugyanúgy húzza a Mardekárhoz illetve valamelyest a két közteshez is. Voltaképp ki is ő? Talán egy… egy választóvonal. Mindennek van határa s lehet, hogy a Roxforté pont Hannah Whitney volna? Áh, biztos akad még olyan diák aki szintén ilyen „vegyes” jellem, mint a hölgyemény. Talán. Meglehet! Mindenesetre viselkedésileg a leányzó színtiszta Griffis, ahogy az az elkövetkezendő párbeszédből is levehető hisz tőle távol áll az, hogy valakit ok nélkül elítéljen, megbélyegezzen, sértegessen vagy akár csak csúnyán nézzen reá.

- Nem baj. Hisz te voltál itt és segítségemre siettél. Lehet, hogy most puffannék épp a domboldal alján és igencsak sajogna az oldalam pár hétig. Vagyis el lenne szúrva a nyaram első fele. Ezért vagyok voltaképp hálás neked! – fejtette ki végső soron, s monológját egy derűs mosollyal koronázta meg.

- Szóval a termen kívüli tanulás igen ártalmas hatásokkal bír, csak szülői felügyelettel ajánlott. Ez a tábla miért nincs kifüggesztve ide? Hű ha ez anyáék fülébe jut. Beperelik a sulit! – mondta komoly és riadt arckifejezéssel a leányzó, de legbelül vidám és nyugodt volt a szíve, s az apró színjátékot leszámítva ki is mutatta belső mámorát.

A szendvicses poénon Hannah halk kacajt hallatott, de csupán azon okból kifolyólag, hogy szerette volna szabályozni magán a hangerőt, legalább most. Hisz friss ismertség, ne rögtön a rossz tulajdonságaival indítson. Makacs, önfejű, nagyszájú és mindenek előtt hangos! Bár „nővérkéje” mindig csitítgatja és próbálja „megnevelni” s leszoktatni erről a furcsa szokásról mégis gyakorta visszatér. Sokakat nem zavar, de ki tudja hogy Giles hogy van ezzel. Jobb nem elsietni a puszipajtás viszonyt és előbb felfedezni a körülményeket.

- Óh, köszönöm. Ez felettébb hízelgő, de semmi igazságalapja nincs. Én meg a szépség? Esetleg olyan értelemben, hogy a mosolygás megszépít. Azonban én még így sem lépem át azt a bizonyos határvonalat. Ez van! Nem búslakodom! Lehet, hogy valaki szőke ciklonnak született, de attól válhat később egy besavanyodott szipirtyóvá! – taglalta Hannah, miközben bőszen tiltakozott a kinézetét illető bókok miatt.

- L? G? Netán egy hűtőmárkát kívántak összehozni a nevedből? – kérdezte nevetgélve – Nekem Gil leszel, az még ésszerűnek is tűnik – állapítja meg bólogatva, ezzel jelezve saját logikus megoldását, mely eltér az LGtől – A Hannah? Tényleg. Ilyen benyomásod van a névről? Nos, így még sosem néztem… de hiszek neked és örülök neki! – mondta, miközben derűs mosoly kúszott szája szegletébe.

- Igen. Bár az még néhány év. Most jártam ki a harmadikat. Mármint már nem sok van hátra ezen tanévből. És hamarosan jön a nyár! Alig várom! A kedvencem! – lelkendezett – Te hogy állsz a témával? Konkrét tervek? – kérdezte, majd egy érdeklődő pillantást vetett Gilre, s égszínkék íriszeit a fiúéba mélyesztve várta a feleletet, miközben a Nap fénysugarai vidám játékuk során meg-megcsillantották Hannah szempárját.

Nyár. Ez volt Giles számára a legrosszabb időszak. Ilyenkor mindenki hazatér a szüleihez, akik egy nagy vacsora közepette fogadják őt, majd jó szorosan megölelgetik, majd puszit nyomnak az arcára. Mindez még nem elég, ezután jön csak az igazi nyári kaland: jókat mulatnak egy-egy állatkertben, részt vesznek néhány kviddics mérkőzésen vagy csak egyszerűen otthonról nézik. Ezek azok, amelyeket ő nem élhet át, persze gondozója – a Griffis simán csak mamának szólítja – és Caline, aki nélkül ő egy elveszett lélek lenne mindig megpróbáltak kihozni a legjobbat belőle. Persze a kócos hajú boldogan részt vett minden egyes programban, csupán egy valami hiányzott neki: Anyjának és apjának ölelése, ahogyan karukba zárják őt, ahogyan elmondják, mennyire örül, hogy itt van velük…
Ideje volt felébredni. Neki ez nem adatik meg, szilárdnak mutatja magát kívülről, azonban belül valaki torkaszakadtából ordít a szülei után, akiket már nem menthet meg, ráadásul meg sem próbálta megmenteni, csak sajátját mentette, mikor a kandallóba ugrott. Apjának és anyjának sápadt arca képként lebeg felette, s kísérti őt bárhová is lép. Most, itt a réten mintha villám csapott volna belé úgy ugrott fel lomha testhelyzetéből feszült tartásba, mintha karót nyelt volna.
- Aha...Még szerencse, hogy itt voltam. A nyár nagyon…mulatságos. Egyeseknek biztos.
Ez még saját magában is olyan rossz benyomást keltett, mintha azt mondta volna, hogy „Köszöntem szépen a hálálkodást, de nem kell túlzásba vinni.” A mondat végét elharapta, halkan dörmögte magának, eszébe sem volt megbántani a másikat, csak a szülei gondolatától egyszerűen kedvének egy része is szertefoszlott. Hogy elkerülje a másik tekintetét inkább körmeit vizsgálgatta, s mindegyikről meg akart győződni, hogy tökéletesen le vannak vágva – legalább is úgy tűnhet. Hannah bizonyára el sem tudta képzelni mennyi rossz dolgot mondott egy percben – nyár, szülők. Immár természetessé vált, hogy ismét felugrott előtte anyja és apja holtteste.
- Ugyan, miért perelnék? Tábla?
Szemeit tágra nyíltak, úgy nézték a másikat. Mindvégig csak arra várt, hogy a lány feltörjön a nevetésből, de annak zaklatott arca sikerült elhitetni vele, hogy komolyan beszél. Szemöldökeit és szemeit összehúzta, mintha pusztán tekintetével kényszerítené a háztársat, hogy nevessen. Ez a kis kacaj ismét arra kényszerítette, hogy egy elég kényes kérdéssel bombázza a mellette ülőt.
- Mondd csak, te mindig ilyen példamutató lány vagy? Nem rejtőzködik benned egy tomboló fenevad, amely felszínre szeretne törni?
A zord tekintetét végre leeresztette, s egy gyengéd mosolyt húzott az arcára. Már azt is elérte, hogy a szeme sarkából rá tudjon tekinteni a lányra anélkül, hogy ne emelte volna fel a hangját – nem ő tehet róla, hogy a családja meghalt. Azt az egyet viszont megígérte magának, hogyha megtalálja szülei gyilkosát, addig üldözi, míg nem végez vele.
- Tipikus női jellem lapul benned, szépség. – A benne áradozó szívtipró egy része feltört, az összeomlott viszont elérte, hogy hangsúlya ne legyen olyan meggyőző, mint azt szerette volna. A példára csak bólogatott, valóban így van, ahogyan mondja.
Egy erőltetett mosoly ült ki arcára, mikor valamiféle márkáról kezdett blablázni – ekkor pedig leesett neki, hogy újdonsült barátja nem aranyvérű. Legyen bátorsága megkérdezni tőle, hogy milyen származású? Nem, ezt inkább majd kényszeresetben teszi meg.
- Aha, jó. Akkor Gil. Ha már levágtad a nevem, én kreálok neked egyet. Mi is a vezetékneved?
Óvatosan kérdezte, nehogy félreértse a dolgot. A Hannahból nem lehet sok jó becézést összedobni, ezért megpróbál elcsípni egy-egy olyan szórészletet, amelyet nyugodtan hozzárakhat. Két kérdés, amely nem talált válaszokat. Inkább lesütötte fejét, majd megrázta, azt a választ adva, hogy nincsenek tervei.

Egy hatalmas ásítás keretében léptem ki a kastély ajtaján, amit aztán néhány másodperc csukott szemmel történő sétálgatás követett. Hiába, hajnali fél tizenegykor még módfelett hajlamos elvakítani a napfény.
Néhány méter után, amikor már nem égette ki a szememet a nap, körbehordoztam a tekintetem a birtokon. Ahogy Damient ismertem pár pillanaton belül úgyis megpróbálja majd átvenni a kezdeményező szerepét, úgyhogy válaszút elé érkeztem:
Az ’A’ lehetőség az volt, hogy korán reggel felhúzom az agyát. Ennek a tökéletes iskolapéldája az lett volna, hogy Pulse komám hajlamos volt eljátszani , hogy ő bizony mennyire megfontolt és előrelátó. Ilyenkor jöttek jól azok a bizonyos „hülye kérdéseim,” amikkel nagyjából két és fél másodperc alatt billentettem át a tökéletesen nyugodt állapotából az idegbetegbe.
A ’B’ opció szerint maradhattam volna akár csendben is, ami bár koránt sem olyan szórakoztató – számomra persze – de legalább beszámítható marad a cimbim.
Mindent összevetve, végül inkább az utóbbi verzió mellett maradtam - had legyen egy kis sikerélménye Pulsenak is, hogy meg tud szólalni előttem.
- Nekem megfelel… - válaszoltam végül, miután rámutatott az egyik meredekebb domboldalra.
Én megpróbáltam… komolyan nem akartam kötekedni, de amikor Damien betömte a szájába az utolsó szelet pirítóst egészben, a kezembe adta a létező legerősebb fegyvert.
- Látod, ha hallgattál volna rám, akkor most nem fuldokolnál… -pár pillanat hatásszünet – Most jól jönne az az üveg töklé, amit a nagyteremben hagytál, igaz? – fordultam gyászos képpel Pulse felé, aki most erősen emlékeztetett egy hörcsögre. Csak a miheztartás végett, szerénységem tiszta szívéből utálja azt a borzalmat, amit egyesek töklé jelzővel illetnek; de annyira, hogy még a szagától is rosszul vagyok… Ez utóbbi tényt nem restellettem megosztani Damiennel legalább kétszer napi szinten, de valahogy soha nem akart tudomást venni róla – innentől kezdve legalább cseszegethettem vele kicsit.
Ez után semmi érdekes nem történt, némán folytattuk az utunkat a kinézett helyhez. Igazából ma délelőtt még a magasröptű, világmegváltó gondolatok is elkerültek; szóval az út többi részéről tényleg nem tudnék semmi érdekesről beszámolni. Na de amikor megérkeztünk…
- Hagyjad már őket, hírük-hamvuk sincs a környéken… – feleltem, miközben a pálcámat guberáltam elő a zsebemből – Amúgy meg lépjél már túl rajtuk. Régen volt.
Az utolsó két mondatra megváltozott a hangom. Sikerült lezárnom életem azon időszakát, nem kívántam felhánytorgatni a múltat. Damien nem tudom, hogy nem lépett-e tovább, vagy csak egyszerűen nem akarta hátrahagyni a múltat, de részemről köszöntem szépen, elég volt belőle. Nem akartam beszélni róla, de még csak rágondolni sem. Főleg nem ma.
- Ha a kezdés alatt azt érted, hogy megtöltöd ezt – vágtam hozzá a cimbimhez egy üres lufit- vízzel, majd eldobod valamerre, akkor igen. Akár kezdhetek is…

(http://www.frpgs.co.cc/images/7mgxcth1teh6raym8wn5.png)


Ahogy Hannah Gilt szemléli némi furcsaságot fedez fel. A fiú elég merevnek tűnik hirtelen és mintha fejében fénysebességgel cikáznának a sötét fellegeket hívó gondolatok. Ez gyakran megesik a lánykával is és tudja is az ellenszerét. Azonban nem sok ember elég érett rá, hogy el legyen képes űzni minden rosszat szívéből és csakis a legvidámabb élményei keringjenek elméjében. Persze ezt el lehet érni különböző módokon is, mint a jóga, a tai chi, és egyéb ázsiai nyugtató sportok. Egy kis meditálás is mindig segítségére lehet az embernek, főként ebben a nagy hajtásban, így évvége felé. Nem meglepő, hogy néhányaknak legsötétebb gondolati lepik el fejét, s nem hagyják míg lelke megnyugvásra nem lel. Hannah ennek valamilyen szinten már-már mesterévé vált, így neki nem szükségeltetik jógáznia az ellazuláshoz. Ilyen helyzetekben legderűsebb élményeire emlékszik vissza, melyek rögvest mosolyt csalnak arcára és meg is oldódtak számára ezzel a problémák. Ez az ő módszere, nem mindenkinél hatásos, de egy próbát megér!

- Igen. Nos én imádom a nyarat. A sulimentes élet, a barátok társasága. Felemelő érzés. No de ahogy látom téged nem izgat cseppet sem ez a téma. Talán valami gond van? Nekem elmesélheted, megőrzöm bármilyen titokkal is illetsz! – ajánlotta a leányzó.

Amint látta, hogy Gil a téma hallatán milyen arckifejezést vág, rögtön rájött: valami nincs rendben. Természetesen esze ágában sincs ezért megorrolni rá, inkább segíteni szeretne. Mint mindig! Néhányan már-már bosszantónak találják a sürgést-forgást, melyet Hannah produkál nap, mint nap azonban számára ez a normális. Mindig úgy próbálja intézni ügyes-bajos dolgait, hogy mindkét fél jól jöjjön ki belőle. Ha valaki nem vidám a társaságában akkor azzá kívánja tenni, s most Gilt szemelte ki a Whitney féle gyógyításra.

- Öhm… nem értetted meg amit az imént mondtam? – kérdezte tapintatosan.

Halvány lila gőze sem volt, hogy most mi tévő is legyen. Gil egy csapásra megváltozott és úgy kérdezett vissza az iménti monológjára akár egy zombi. Nem értette. Semmit sem. Bár a fiú arckifejezéséből azt halászta ki, hogy nem volt teljesen komoly a feltevés azonban nem ismerte őt eléggé ahhoz, hogy ezt biztos jelnek vegye. Talán valóban abszolút mértékben komolynak szánta az előbbit. Mindegy, majd megadja rá most a magyarázatot.

- Óh, igen általános kérdés! Gyakran megkapom. Ha pedig a valódi válasz érdekel, megadhatom. Én egy furcsa lány vagyok, mert véleményem szerint minden ház jellemvonásait tükrözöm valamelyest. Főként a Griffiét és a Mardiét. Természetesen nem vagyok egy galád, rosszmájú, áskálódó szipirtyó, de sok helyes cselekedetem után megfordul a fejemben, hogy mi lett volna ha… és azt hiszem a mondat végét magadtól is kitalálod! – mesélte el röviden Hannah miközben szája mosolyra húzódott. Részben a történet miatt, részben pedig azért mert sikerült Gilt is felvidítani kissé.

- Höh… hát köszi! – jegyezte meg válaszul és nagyokat pislogott. Az egy dolog, hogy sok idegennel szóba elegyedik a Roxfort területén, de hogy szép bókokat is kapjon, ez nem mindennapi. Talán ezen oknál fogva lepődik meg kissé a fiú kedveskedésén, melyet egy szájszegleti, szende mosollyal kíván díjazni.

Látszott a srácon, hogy egy kukkot sem ért abból amit Hannah az imént összehadovált neki. Valószínűleg nem törődtek a szülei a mugli világ megismerésével, s így gyermekük sem jól informált ez ügyben. Sebaj, ezernyi más téma létezik a varázsvilágban is!

- Rendben… Gil! Nos csak nyugodtan! Kíváncsi vagyok mi sül ki a végén… Hannah Whitney a gyönyörűségesen csodás nevem teljes formája. Remélem érződött a mérhetetlen irónia a szavaim mögött… - jegyezte meg vigyorogva a leányzó, hisz nem utálta ő annyira azt, ahogyan hívják csupán egy kis hangulatot próbált teremteni.

- Mondd csak, amúgy szoktál ide járni? Vagy van valami titkos zugot a suli területén? – kérdezte érdeklődő tekintettel Hannah, miközben leheveredett a domboldal egy pontjára. Lábait kinyújtotta, s úgy várta a fiú válaszát.

Szemei a távoli tájra tévedt, íriszében szomorúság jelei jelentek meg. A sarkában egy könnycsepp készült leszaladni arcán, majd a fűbe, s ott elveszni, de még mielőtt megtörténhetett volna, gyorsan odakapta a kezét és letörölte. Mindent látott, mindent, ami megtörtént vele és húgával. A hajdani házukat, amit egy szemvillanás alatt körbeöleltek a lángcsóvák, a maszkos, csuklyás alakok kezükben pálcával, anyját, ahogyan életét próbálja menteni, saját magát, ahogyan az egyik halálfaló elé ugrott, aki Calinet akarta megölni. Giles az életét áldozva rántotta előre a kezét, aminek hatására a csuklyás alak hátratántorodott és felesett. Aztán már csak apjának holt sápadt arca, s anyjának utolsó mosolya…
Elkapta a fejét. Hajzuhataga eltakarta a szemeit, s csak most eszmélt rá, hogy ő gyakorlatilag egy idegennel van, nem számolhat be neki ilyesmiről – de nem is mondhatja titoknak, hiszen ha valaki megkérdezte mindig csak azt felelte, hogy elmentek. Hajának előre eső részét hátraborította keze segítségével, s arcára egy erőltetett mosolyt rajzolt.
– Aha, azok nagyon jók. Én is…imádom.
Úgy tett, mintha nem hallotta volna meg beszédének második felét, de titokban nagyon is hálás volt neki, hogy ezt felajánlotta neki, mégis inkább a füvet kezdte el kémlelni, a pálcája után kutatva. Nem lenne kellemes dolog ha valaki véletlenül rátaposna. Hiába nézegette, nem látta sehol sem. Hannah felé fordult, szemében kérlelés mutatkozott.
– Kölcsön kérhetném a pálcádat egy pillanatra?
Nem tartotta valószínűnek, hogyha segédeszköz nélkül kimondja a Begyűjtő bűbájt, akkor az oda is fog szállni felé: Maximum egy-kétszáz pálca társaságában, ha nem konkrétan adja meg az információt róla. A hirtelen izgalom és aggódás után, amit a sajátjának elvesztése okozott nem is értette meg Hannah kérdését, vagyis inkább annak értelmét. Megingatta a fejét, fejét egy kicsit hátrább tartotta, homlokát ráncolva kéyntelen-kelletlen elmosolyodott, bár ez inkább csak egy fintorra sikeredett. Az előbbi teljesen lezsibbasztotta mosolyizmait, így miután ráeszmélt mi is lett a vigyorgás helyett inkább gyorsan lehorgasztotta száját.
– Mit nem értettem meg?
Egy ártalmatlan pillanatban az a sejtés uralkodott benne, hogy a „mi a gond?” mondatra gondolt. Hangja kísértetiesen tükrözte a csacsogó fajtát. Soha nem alakított ebben még ilyen jól, úgyhogy mélyen legbelül egy picit büszke is volt magára. Ülését gyorsan guggolásra váltotta: így folytatta a keresést, míg meg nem kapja a másikét. Maga előtt kezdett kotorászni kezével, pedig jól tudta, hogy akkor ejtette el, amikor a lány nekiütközött. Egy furcsa monológ kezdődött Hannah részéről. Egy pillanatra megfeledkezett pálcájáról és felé emelte tekintetét.
– Minden házét? Még a Mar…Ó. – Már épp meg akarta kérdezni, mikor kapta is a választ. A kijelentésére nem kissé meglepődött: Ez az ártatlan lány képezné a Mardekárt is egy kis részben? – Kizárt. – Folytatta be gondolatmenetét hangosan. – Te meg a Mardekár? Na ne.
Hirtelen az az érzése támadt, hogy milyen jó is, amikor az előbb magára hallgatott és nem mondta el családjáról az információt. Ha tényleg ilyen ez a lány, jobb megőrizni előle az ilyesmi információkat. Hiába győzködte magát erről, egyszerűen nem tudta elképzelni erről az ártatlan arcról, hogy másokat kibeszél, s továbbadja a titkokat. Egy nem túl látványos fejrázással nyugtázta a dolgot, legjobb lesz ha ezt majd megkérdezi olyanoktól, akik ismerik is: Ha tőle kérdezné meg az nagy baromság lenne. Még a legádázabb gonosz sem ismerné be, hogyan is szokott viselkedni – na jó, talán Voldemort nem titkolja.
A köszönetre bólintott egyet, szíve mélyéből végre kiült a várva várt mosoly. Ilyenkor általában a lányok minimum közelebb ülnek hozzá. Két választás van: Vagy barátja van, vagy ő nem ilyen típus. Továbbra is a fűket kezdte kémlelni, de most a nékreálás végett.
– Hannah Whitney. Lássuk… Állán lévő, halványan látszódó szőrszálait megdörzsölte, s ismét hangosan kezdett gondolkodni. – Végül is, Han is lehetsz, de ez túl egyszerű… Az égre tekintett, s ott sikerült a lány keresztnevéből az első három és a vezetéknevéből az utolsó hármat létrehozni. – Haney! Ezaz! – Szemei felcsillantak, mintha most hozott volna létre valami kotyvalékot, amely lehetővé teszi a muglik számára, hogy varázserőt kaphassanak. Sántán somolygott, ismét kipattant agyából egy kurta udvarlási monológ. – Honey-Haney. Szójáték, de egy kis igazság is lapul benne. Te is olyan édes vagy, mint a méz.
Most jött el az a pillanat, hogyha az illetőnek van párja elmondja, vagy épp az ellenkezője: A nyakába ugrik. Milyen szép is lenne…Bár Gilnak fogalma sem volt róla, mekkorát téved.
– Nem igazán. Amióta itt vagyok, olyan ötször hatszor haladhattam el itt vagy épp beszélgettem valakivel. Volt, de… - hangja elcsuklott a döbbenettől. Majdnem felfedte a DS-t. A mondatát nem fejezte be, csak guggolt ott, mint akit most öltek volna meg, de mégsem dőlt el. Bár ahogy jobban megnézi ezt a lányt, mintha már látta volna valahol…

Mialatt a parkban caplattunk, Greg csendben volt… márpedig ez nem volt jellemző rá. Átvettem a vezetést azzal, hogy kijelöltem egy nekem szimpatikus domboldalt, de ő nem nagyon szokott örülni neki, ha nem ő megy elöl: ha nagy ritkán el is tűri, akkor is hozzá tud fűzni egy-egy idióta és keresetlen megjegyzést, amivel sokszor szintén ki tud kergetni a világból. Most viszont csönd volt… és ez arra utalt, hogy nem csak nekem korai az ébredés időpontja. Tulajdonképpen miért is nem tudtunk délutánra szervezkedni, amikorra már mindenki kényelmesen magához tud térni és nem csak az agykapacitásunk fele van működőképes állapotban, sőt, a délután közepetáján már bőven találunk árnyékot is az erdő takarásában, javitva mind a hőmérsékletet, mind a látási viszonyokat… bah, szokásos előrelátásunk megint megmutatta magát. Node ha már ittvagyunk, legalább alkossunk valami szépet… legalábbis valami olyasmit, ami egyrészt számunkra szórakoztató, másrészt egy-egy aranyvérű pacsirtánál talán kiboritja a bilit.
- Egy pohár sör, akarod mondani – feleltem neki, miután lenyeltem a falat nagy részét. Ahogy várható volt, két lehetőséget még ebben az alig éber állapotában sem hagy ki. Már az egy is ritka, de a kettő aztán egyenesen újdonság lett volna. – A töklé a te reszortod, legyél boldog vele. – egyedül annyiban volt igaza, hogy tényleg jól jött volna valami, ami leöbliti a piritóst: még friss állapotában sem volt a kedvenc kajám, de igy megszáradva már tényleg csak azért küldtem le, mert semmi más nem volt az asztalon, ami alkalmas lett volna a menetközbeni fogyasztásra. Sajnos a hálóteremben még nem voltam annyira magamnál, hogy ezt a gondolatmenetet igy lefuttassam, különben zsebre vágtam volna egy doboz sört, de hát ahogy mondani szokták: késő bánat ebgondolat, azaz fölösleges rágódni rajta.
- Elég baj az – feleltem a szavaira válaszul, majd feltűnt a hangjába költözött komorság… de nem hagytam, hogy elcsessze a kedvem. – Amúgy meg nem konkrétan rájuk gondoltam, csak úgy általában a mi kis egokirályainkra. Gondold csak el, mekkora parasztpukkasztásokat lehetne itt művelni, ha összejönne egy kis közönség… köpködnének az idegtől, az biztos… és megmondom őszintén, ez sem volt utolsó szempont a szememben, amikor kitaláltuk ezt az egészet. Ők próbálnak minket szivatni orrba-szájba, még ha ritkán jön is be csórikáimnak: itt volna az ideje, hogy rájöjjenek, ők is meg tudják kapni a magukét. – Hát igen, szép volna ha betoppanna pár zöldjelvényű arisztokrata-jelölt és kapna egy kis vizet a képébe… az a baj, hogy talán túl szép is ahhoz, hogy lehessen belőle valami. Egyébként is az ilyenek inkább távol maradnak az olyan helyektől, ahol esetleg valami nem úgy történik, mint ahogy ők elkézelik.
- Ja, pont úgy. – feleltem, elkapva a lufit. – Legyen az ötletgazdáé a megtisztelő kezdés… hátha lebőg vele. – két ujjal szétnyitottam a lufi száját majd a nyilásba szegeztem a pálcámat. – Aguamenti! – nem voltam egy nagy varázsló, de azért ilyen apróságok még nekem is össze-összejöttek. A bűbáj pár másodperc alatt megtette a dolgát, ezután gyorsan bekötöttem a lufi száját. – Kész? – kérdeztem, majd amint igenlő választ kaptam, feldobtam a csomagot a levegőbe, szinte egyenesen felfelé, csak minimális ivet téve bele: pont annyit, hogy ha esetleg eltalálná, akkor a permetnek már csak a töredéke érjen el hozzánk.  kezdjük egyszerűbben, aztán ha ez csont nélkül összejön, akkor mehetnek a bonyolultabb figurák… elvégre lufi az van bőven és időnk is mint a tenger.

- Tök nyolc hogy konkrétan kikre gondoltál – válaszoltam végül – A normálisabbja úgyis poénnak fogná fel, amelyik meg a "végletekig elvakult aranyvérű aktivista" kategóriába tartozik, alapból gyűlöl minket... -hatásszünet-  Innentől kezdve miről beszélünk?
Részemről itt zártam le a témát, egy lemondó sóhaj keretében. Már nagyon untam ezt az egész "nekem ilyen a vérem, neked olyan, az enyémből lehet nyakláncot önteni, a tiedből nem" típusú beszélgetéseket; bár vicces volt elképzelni a helyzetet...
- De azért gondolj bele… Jönne valaki a fent említett bandából pattogni, rendesen meg lehetne szórni bombákkal szó se róla! Na mindegy, ma kivételesen nem keresem a bajt... -fejeztem be, de még vigyorogva hozzátettem- Legalábbis egyelőre... Messze van még az este!
Ezek a gondolatok újfent jókedvvel töltöttek el, pedig eddig sem voltam szomorú. Mindig is szerettem kicsit kilógni a tömegből, lázadni a rendszer ellen, és ami a legfontosabb: poénosan felfogni az életet. Habár ez az utóbbi hónapokban nem igazán sikerült, most végre visszataláltam erre az ösvényre, szóval mondhatni minden okés volt. Na de azt azért meg kell hagyni, hogy kíváncsi lettem volna rá, hogy ki hogyan reagál a mi kis sportlövészetünkre. Nem is lett volna olyan rossz "lazasági felmérés", sőt, még akár közönséget is szervezhettünk volna... Persze belépőstől együtt, elvégre nem volt ingyen az alapanyag...
Késő bánat, most egyelőre ki kéne találni, hogy mivel szedjem majd szét a lufit. A kézenfekvő megoldás persze a Bombarda, de az túl mindennapi volt... Nem lett volna rossz valami látványos cuccal operálni, de azért jól meg kellett gondolni. Vicces is lett volna, kiküldeni például egy hatalmas tűzlabdát egy nyamvadt vízibombára, ami aztán célt tévesztve leégeti a Tiltott rengeteget... Téééényleg, az lett volna csak 100%os a polgárpukkasztás... Bár azt már McGalagony sem nézte volna jó szemmel, aztán róhattam volna a folyosókat Friccsel hetedik végéig...
- Na gyerünk már, hamarjában tesó –sürgettem Damient a lufi megtöltésével- Nem kell bele három gallon víz, nem öntözni akarunk vele – tettem még hozzá, mert már szinte bizsergett a pálca a kezemben.
...és ekkor összeállt az ördögi terv a fejemben. Nagggggyon gonosz dolog volt, de bűn lett volna kihagyni. Damien mindenbizonnyal nem fogja díjazni, de majd meg fogom játszani... Egy kicsit később, majd ha már unalmas lesz ez az egész célbalövősdi... Jobban ki sem jöhetett volna: "Kész?" Hallottam a cimbim kérdését, mire megforgattam a pálcát az ujjaim között:
- Szerinted? – ment a pozitív válasz, miközben felkészültem. Arra számítottam, hogy Pulse legalább elhajítja jó messzire a cuccot, de ehelyett szinte függőlegesen feldobta. Igazából ez váratlanul ért, de mivel könnyű célpont volt, nem igazán jelentett problémát. Kicsit vártam vele, hagytam, hogy közeledjen a pályája csúcsához, csak akkor mozdultam:
- BOMBARDA! – harsogtam olyan hangerővel, amitől még a holtak is feltámadtak volna. A lufi egy látványos durranással megadta magát, a kiszabadult víz pedig a szélrózsa minden irányába szétszóródva hullott alá.
- Hm-khm... - köszörültem meg a torkomat, miután minden összetevő földetért – Ez mehetett volna kicsit halkabban is... – tettem hozzá, miközben elkezdtem előkotorni a következő áldozatot a zsebemből – Amúgy meg tesó! Legközelebb dobd már el normálisan, akkor talán nem terítjük be saját magunkat is vízzel... Aguamenti! – kezdtem el én is megtölteni a lufit közben.
- Mehet? – készültem fel rá, hogy elhajítsam a "beélesített" bombát. Amint Damien rábólintott el is dobtam viszonylag magasra, úgy, hogy ha Pulse nem találná el, akkor olyan 8-10 méterre érjen tőlünk földet.

(http://www.frpgs.co.cc/images/7mgxcth1teh6raym8wn5.png)

Csak nem? Ez komoly? Na ne már…
Hannah abszolút megdöbbenéssel fogadja Gil reakcióját… Valamin iszonyat mélyen elgondolkozott, s egyszer csak egy kósza könnycsepp készült végigcsordulni arcbőrén. Fiúhoz méltóan azonban ezt nem engedhette meg magának a társaságában, így még mielőtt észrevehette volna a leányzó, letörölte. Hannah Whitneyt viszont nem ejtették a fejére, minden egyes gyanús mozzanatot jelnek vél és szép lassan egy képet kezd összerakni a fejében, akár egy puzzle aprócska darabkáit. Minél többet agyal a témán annál több kis alkotóelem illesztődik a saját helyére és máris megszületik a „végítélet”. Egyelőre ez abból áll, hogy Giles egy szörnyen távoli, de annál fájóbb emlékképet képzelt maga elé az imént, s attól hatódott meg ily mértékben. A „szóbeszéddel” ellentétben szinte minden lány jobban szereti, ha egy srác őszintén felvállalja érzéseit bármilyen irányúak is azok. Például a szomorúság, a könnyek, a szívfakasztó történetek a múltból… Ezek mind az élet velejárói és a kotnyeleskedés királynője természetesen ebbe is bele próbálja ártani magát!
Talán nem kéne… Áh, mi baj történhet egy kósza kérdésből?
Hannah sosem a visszafogottságáról volt híres, annál inkább nagy szájáról, mely azonban sosem fecsegett még ki egyetlen egy árva titkot sem. Azokat mindig egy-egy külön „reteszbe” tárolta a fejében és a kulcsot jó mélyen elásta…

- Valami gond akadt? Figyelj… tényleg… tudom, hogy nem ismersz és hasonlók, de ígérem megőrzöm, bármilyen emléket is bízol rám… ha engeded… - puhatolózott tapintatosan, s közben együttérző tekintettel révedt Gilre.

Ezután a fiú pálcája tűnt el a főrengetegben. Egy ideig a puszta mugli keresési módszerekkel próbálkozott: sikertelenül! Hamar ráébredt azonban ennek egyszerűbb elintézésére, s a leányzó segítségét kérte. Ő természetesen széles mosollyal arcán támogatta a „felkérést”, így a srác felé nyújtotta szépen megmunkált tölgyfapálcáját.

- Hát persze! Így nyilván sokkal gyorsabban rálelsz majd! – fűzte hozzá röviden, de annál biztatóbb biccentést küldve Gil felé. Kissé mintha feszengene, bár eddig olyan más volt. Hirtelen hangulatváltás… Talán még mindig amiatt a feltörő fájó emlék miatt ilyen bús?

És a jóval korábban elsütött poén még mindig nem ért célba. Hannah már-már elkeseredik, azonban az nem az ő műfaja. Azért is sikerül még egy kis vidámságot csalnia a fiú arcára, így ezúttal megpróbálja hosszasabban elmagyarázni a vicces elszólás lényegét, melybe immáron teljesen belekavarodtak.

- Szóval csak annyi, hogy poénból mondtam azt a táblás dolgot miszerint egy figyelmeztető oszlopnak kéne a domb tetején állnia a diákok védelmében hisz a kinti tanulásra vágyásnak könnyen egy zuhanás lehet a vége. Csupán ennyi! – halovány mosoly, hisz inkább Gil reakciójára kíváncsi e percben.

- Az, hogy én Mardis jellemvonásokat tükröznék ilyen hihetetlen? – egy halk kacaj – Nos azt hiszem ezt egy bóknak kéne vennem, nem pedig kételynek. Hidd el, ismerem magam. És ha nem ástam el előtted magam teljesen a bénaságommal miszerint legurultam a dombról és a be nem álló számmal akkor nyilván egyszer majd te is be fogod látni. Addig is, nem győzködlek… majd meglátod… - fejezi be szándékosan sunyin és sokat sejtetően. Pont úgy ahogyan a főgonoszok szokták a rajzfilmekben. Igen, ez most direkt történt így, de a leányzó 100% biztos igazában. Mint mindig – Azonban… hidd el sosem tudnék úgy viselkedni, mint néhány Mardis teszi. Az már szerintem is undorító és felháborító! – teszi hozzá óvatosan.

~ Most képzelem milyen véleményt alkothat rólam legbelül… Egy ármánykodó fruska, akinek olyan ártatlan pofikája van, hogy bárkit megtéveszthet, őt magát is! Azonban most már vigyáz kiben bízik meg első látásra és amint elköszöntünk egymástól sosem érdeklődik felőlem többé… ~

- Áh… izé… köszi! – nyögte ki végre, s egy arcpír kúszott makulátlan bőrére. Bizony ezzel a becenév dologgal meglepte. Amikor kiszabadult a „sokkhatás” karmaiból rájött valójában mennyire hízelgő is az, melynek az imént leírták őt.

- Lehet, hogy most hülyének fogsz tartani, de én minden adandó alkalommal szeretek embereket leszólítani, ha épp nem látok ismerős arcot. Bár te nem direkt kerültél az „étlapomra”, azért nem doblak vissza a patakba sütés előtt… - viccelődött, s egy jóleső kacaj hagyta el száját, remélve hogy Gil is hasonlóképp tesz majd – Jah és mi is ez a „volt, de…”?

Amit az életben soha nem kedvelt, az az volt, ha valaki rájött azokra, amikről nem szívesen beszél. Ilyen volt egy hollóhátas is, aki se szó se beszéd pár hónap végeztével megfogta magát és tovább állt, semmibe véve Gilt és a rejtett titkait, pedig ő aztán mindet megosztotta vele...De úgy látszik nem eleget ahhoz, hogy őt komolyan vegye. Egy ideig igencsak megállt a barátkozás útján, hiába akartak vele annyian ismerkedni ő mindenkit elutasított, de most elérkezett a pillanat, hogy ismét azt érezhesse, itt van valaki, akivel talán a későbbiek folyamán elválaszthatatlan barátok lesznek. Ki tudja, hiszen a sors annyira eszeveszett játékot űz a bábjaival, amit nem lehet követni. Minden késztetés megvolt benne az iránt, hogy elmondjon neki mindent, az élete sötétebb oldalát, de vajon tényleg jó ötlet ez? Mi van ha megint hátba szúrják?
- Gond? Á, ez már a múltba fulladt emlék, amit senki nem tud eltüntetni, sőt, valószínűleg segíteni sem... - Megeresztett egy halvány mosolyt a lány felé, de ekkor hirtelen felötlött benne valami. Egyfajta egyezség. - Oké, én elmondok neked mindent, de cserébe nekem is tudnom kell a te múltadat és titkaidat.
Úgy gondolta ez fair ajánlat, bár hát ennyire konkrétat sosem kért senkitől, de ha tudni szeretné és Gil is róla...akkor ez nem csak egyfajta információ átadás lesz, hanem egy korrekt alapon lévő barátság. Nem lesz min meglepődniük a későbbiek során, ha már az elején tudnak mindent egymásról. Ez a gondolat adott egy szikrányi reményt egy új barátság kezdetére. Eddig is sokszor barátkozott lányokkal, neki ez nem jelent akadályt, és abban is teljesen biztos, hogy nem fogja magát elengedni, nyomulni rá. Ő képes megkülönböztetni szeretőt és barátságot, de ha a másik is úgy érez netalántán mint ő, természetesen egybe lehet forrasztani a kettőt.
Miközben a válaszra várakozott, megkapta a kért pálcát, s egy kis vizsgálgatás után, suhintás és körözés kereteiben maga elé tartotta Hannah tulajdonát.
- Invito tölgyfa pálca! - A kezében tartott megremegett, s nem akart engedelmeskedni, így hát újra megpróbálta. A pálca ingott jobbra-balra, szinte majdnem kiszállt Giles kezéből. Ő csak megingatta a fejét és a nemrégen megismert ismerőséhez fordult.
- Úgy látszik nem tetszem neki. Megtennéd, hogy...? - Nem találta szükségesnek befejezni a mondatát, hiszen egyértelművé vált kérése. A vicc, amit Hannah lelkesen mesélt Gilnak végre eljutott az agyáig, így egy megkönnyebbült sóhajjal és egy hatalmas vigyorral az arcán nézett rá. Talán az előbbi hangulata nem ilyen volt, de híres volt arról, mennyire bele tud esni a tinikor hátrányaiba, így ezzel együtt a hangulatváltozásokba is. Na és persze színészkedésben sem számított a legrosszabbnak...
- Ó, így már mindjárt más. - Szólt hozzá mély hangjával, amit a többiek "narrátorrangnak" neveztek, bár fogalma sem volt róla, miért. Sokáig nem is tudta mit jelent, de félvér diáktársa egy szép napon elmagyarázta neki, hogy a mugli világban hogyan is működik a tévé, és azokban a szinkronhangok. Még ma is emlékszik, mennyire fel volt háborodva azon, hogy az emberek hangját csak úgy lecserélik, de erre is kapott egy ésszerű magyarázatot: nyelvekre fordítják le őket, amit a saját hangok esetleg nem tudnak. A hosszú szövegelésre, amit már a kezdetek óta megszokott arra késztette, hogy a vigyor, ami az előbb az arcára ült ne tűnjön el.
- Szerintem aranyos volt. - Teszi hozzá a dombgurulós jelenetre maga elé nézve, aztán egy értetlen arckifejezés áldozata lett. - Már miért ástad volna ezzel el magad? Egy lánynak ilyennek kell lennie. Vicces és kerüli a szerencse néhány helyzetekben, de erre valók a fiúk, hogy segítsenek az olyanoknak, mint te.
A mardekáros véleményre kitérve egyetértően bólintott, hiszen azt nem adhatja elő mennyire nincs baja velük, amikor legszívesebben mindet elégetné.
- Ó, de majd küldj egy darabot a húgomnak is, Calinenek, legalább meglesz az aznapi ennivalója. - Folytatta a viccelődést, ami úgy látszott Hannah énjének aktív tulajdonsága. A kérdésre kitérve inkább nem szólt semmit, a magyarázkodás csak elrontaná a hangulatot. Talán neki sem ártana többet hülyülnie...ki tudja, talán még ez a lány meg is tanítja neki az élet nagy titkait.

(http://www.frpgs.co.cc/images/7mgxcth1teh6raym8wn5.png)

Hannah pár perc ismertség után még nem lehetett tisztában Gil családi hátterével és az emberekhez való viszonyulásával, de jó szeme volt az ilyesmihez. Itt is rögvest meg tudta állapítani, hogy biztosan van, vannak olyan emlékei melyekről nem szívesen beszél senkinek! Nyilván családi ügy az egyik témakör, de biztos volt abban is, hogy baráti körben is akadtak már szörnyen rossz tapasztalatai. Ő azonban a Roxfort legéletrevalóbb leánykája, szóval ha ő nem képes kiküszöbölni a csorbát akkor senki! Legalábbis ebben bízott és az eltökéltsége ismét a skála legmagasabb fokát ütötte meg. Mint mindig.
Ezután pedig nem várt dolog történt, a fiú úgy látszott kész megnyílni Miss Whitney előtt. Amit kér cserébe az viszont… hmm… érdekes… mivel Hannahnak sosem voltak komolyabb sötét titkai, akármiről legyen is szó. Azonban próbálta megerőltetni az agyát, biztos neki is van valahol mélyen a tudatalattijában elrejtve egy fájó emlék…

- Értem… Sok ismerősöm szenved hasonlóképp múltbéli történésekkel, de hidd el… sokszor van megoldás! – majd egy biztató mosolyt küldött Gil irányába – Rendben, áll az alku! Jah és… köszönöm a bizalmadat felém… - mondta kissé megilletődötten a leányzó.

~ Voltaképp nekem is van pár érdekes emlékem… ha úgy vesszük. Igaz a családommal minden rendben, de… hm… igen, azt hiszem az én meséimmel is el fog telni az idő. Ha csak a származást és a víziszonyomat vesszük. Arról is ódákat tudok zengeni, de szerencsére nem én kezdem a nosztalgiapartit… ~

Ezután következett a „főműsorszám”, mégpedig a pálcakeresés. A lány már az előbb átnyújtotta varázseszközét, hogy Gil is a sajátjára lelhessen. Ismét meglepetés érte őket ugyanis Hannah „barátja” nem engedelmeskedett a srácnak. Furcsa, bár általában nem adja ki kezei közül, de mégis… ilyen ellenszenvesnek találja a Griffendéles társát? Mindegy, kár ezen aggódni, rajta a sor…

- Hát persze! Bár nem értem mi baja, nem történt még hasonló… - mesélte, majd bele is kezdett a kántálásba – Invito tölgyfa pálca!

A gazda szavára rögvest szót fogadott, s így Gil pálcája egyenesen a leányzó kezében landolt. Ő vidám mosollyal arcán nyújtotta át a fiúét, mely kísértetiesen hasonlított sajátjára.
Bizony már kezdte érezni, hogy egyre közelebb kerülnek egymáshoz és ismét sikerült egy rövid idő alatt születő barátságot létrehoznia. Abban persze reménykedett, hogy amilyen gyorsan „egymásra találtak” olyan hosszú időre szól majd ez a kapocs.

- Aranyos? Nos örülök, hogy ez a szó jut eszedbe a nemrég lejátszódó bénasági világcsúcsom láttán. De tényleg! – majd eleresztett egy őszinte mosolyt, melyben újból bővelkedett, vagyis csak hozta a formáját – Óh igen a hős lovag férfiak, akik megmentik a bajba esett hercegkisasszonyt, és happy end! Szeretem az ilyen meséket!

A zöldszegélyesek házára vonatkozó történetével szembetűnő, hogy Gil csöppet sem ért egyet, de mint egy jó barát, nem veszekedést szított az ellenkező vélemények folytán, csupán bólogatott. Hannah rögtön vette a lapot, így nem is folytatta a védőbeszédet, csak egy „köszönöm” címszavú mosolyt engedett el a fiú felé.

- Jójó, feltétlenül adok neki is! Jaj meg sem kérdeztem… rántva vagy sütve? – mondta, majd egy harsány kacajt hallatott, remélve hogy a srác is együtt nevet majd vele.

Bármelyik szemszögből is nézi, ez a jelenet mintha már a múltban megismétlődött volna. Annyira ismerős, de nem jut eszébe, kivel is történt ez. Az a fiú nem lehetett idősebb Hannahnál, sőt, talán még egy évvel fiatalabb is volt. Ugyanez a jelenet játszódott le, de akkor egy hollóhátas társaságában bújt meg. Nagyon jól sikerült a barátkozás, egy-két évig tökéletesen is alakult minden, a Roxfortban élt legjobb barátoknak titulálták őket, talán még ez a harmadéves griffendéles lányka is hallhatott róla. Az illető idősebb volt Gilnál, talán egy-két évvel.
A gondolatok túlságosan is nyomásban tartották a lelkét, s egy sóhajtással sikerült kiírnia arcára azt, amit ez az emlék okoz neki: fájdalmat, dühöt, de egy kis örömöt is, hiszen nem tagadhatta le mennyire hálás volt neki azokért a pillanatokért. Nem tarthat minden örökké, egyszer mindennek vége kell, hogy legyen.
- Megoldás? - Szólalt meg fanyar mosollyal a lányra tekintve. - Attól függ, mit értesz megoldás alatt...De akkor legyen, a szavadat adtad rá.
Ha rajta múlna az egészet megfűszerezné egy megszeghetetlen esküvel, de annak értelme nem lenne és talán még el is ijesztené a másikat, mellékesen megjegyezve pedig fogalma sincs, hogy kell végrehajtani azt a varázslatot. A leggyengébb pontja ennek a fiúnak a bizalom volt, amit mindenkinek bőségesen osztogatott, s mindenkiből kinézte, hogy nem fogja eldobni, netalántán széttörni, hanem megőrzi és vigyáz rá. Az esetek többségében ez nem jött be. Egy nagy levegővétellel kezdte is a mesélést.
- Anyám és apám meghalt egy halálfalók okozta támadásban, a saját házunkban. - Tartott egy kis hatásszünetet, majd folytatta. - Én és Caline is ott voltunk, fenn az emeleten. Szerencsére volt annyi eszem hogy felkapjak egy kis Hop-port és elmeneküljünk a kandallón keresztül.
Talán ennyi információ bőven elég lesz neki. Talán nem is akar majd többet megtudni, de mégis...az a mosoly, amit kivillant percenként bizalmat táplál a lelkébe vagy egyszerűen csak túl szimpatikusnak találja őt? Lassan Hannah felé fordította a fejét, idegesen megnyalva a száját. Vajon mit fog lépni erre?
A pálcás sztori végre a végére ért, azonban azt észre sem vette, mennyire hasonlít az ő pálcája a másikéra. Ha nem lenne kisebb a griffis lányé, valószínűleg össze is tévesztené a sajátjával. Kimondta a várva várt varázsigét, s pár másodpercen belül egy repülő botszerű tárgy közeledett feléjük. Ha Giles nem fordul el időben, felnyársalta volna. Egy tökéletes landolást téve saját pálcája a másik mellett landolt. Rögtön hozzá is fordult, halvány mosolyt rajzolva arcára.
- Köszönöm. - Szólt a rövid és tömör válasz, s végre saját kezében tudhatja a régi tárgyat, amelyet annyi éven át ereklyeként őrzött. Bár fogalma sincs miért, hiszen rögtön azután kellett választania magának, miután a kandallóból kiestek a húgával. - Ollivander munka? - Kérdezett rá a pálcára, amelyet Hannah a kezében szorongatott. Ha még a pálcájuk is megegyezik, biztosan még sok minden közös van bennük, hiszen akár ez a kettő "testvérek" is lehetnek.
Fülig érő szája és ingadozó fejé elárulta, mennyire is szereti az ilyen hozzáállású lányokat. Tudnak viccelődni is, s komolyan is lehet velük beszélgetni...Talán egy tökéletes barátra bukkant volna rá ilyen hirtelen?
- Örülök, hogy örülsz, bár szerintem rajtam kívül még sokan vannak ugyanezzel a véleménnyel. - Ismét helyet foglalt a dombon, ugyanarra a helyre ülve,ahol az előbb már összenyomtak néhány füvet hátsó felükkel. - Úgy bizony, a hős lovagok. És még ki tudja, mennyihez lesz szerencséd. Bár ahogyan elnézlek... - Végigfutott a szeme rajta - Nem kell sok év hozzá, hogy az ablakod előtt párszáz fiú gyülekezzen és udvaroljon neked.
Maga elé képzelte, vajon hogyan is festene egy udvarral megrakott fiúállomány, akik örömódákat zengenek Hannahról és virágokat dobálnak neki. Vicces jelenet volt a fejében, bár korántsem volt elképzelhetetlen, amit gondolt. Szükségét érezte egy ölelésnek, amolyan "hú de elmebeteg vagy, de azért tudd, hogy nagyon kedvellek!" félét, és persze neki sem kell mindent kétszer mondani: oldalról átkarolta a leányzót, s néhány perc csend borult a környékre. A félreértések elkerülése végett inkább elengedte.
- Ne gondolj rosszra... - Kezdte a magyarázkodást, de aztán elhallgatott, talán nincs szükség rá. Ki tudja. Talán visszakapja a kedveskedést, amit ő nyújtott felé. - Ja és rántva, úgy elvileg ízletesebb vagyok.

- Miért, van normálisabbja is? – kérdezek vissza ártatlan pofával, de igazából kezdett erőltetetté válni a téma. Kellemes elfoglaltság olyanokat szidni, akik felmérhetetlen utálatot éreznek irántunk csak azért, mert vagyunk, de jóból is megárt a sok, főleg egyszerre. Aranyvér igy, aranyvér úgy, aranyvér takarodj: körülbelül ennyiben ki szoktak merülni ezirányú társalgásaink és bár mindig más formát öltenek, azért túl sokáig nem érdemes húzni őket, ha továbbra is fent akarjuk tartani az élményfaktort, márpedig azt nem szokásunk lejjebb engedni.
- Persze, de úgysem lesz pofájuk idejönni. Amikor olyat látnak, amit nem értenek, inkább meghúzzák magukat az odújukban és maximum fél szemmel kandikálnak kifelé, hogy mit csinálnak már megint ezek a hülyék. – ez azért talán nem volt teljesen igy, de egy kis ferdités a legszebb történetbe is bőven belefér, hát még egy ilyenbe… de Greg következő mondatát csak egy lemondó sóhajjal jutalmaztam. – Persze, nem keresed… egy láda sört rá mernék tenni, hogy az első errejáró aranyvérű istencsászár képébe vágod az éppen aktuális lufit, esetleg még egy átkot is küldesz utána gratis. Bár… - megvontam a vállam – kinek mit jelent a bakeresés ugyebár.
A bűbáj lassú volt, mint a legtöbb dolog errefelé: a varázslók ráérős népek voltak, nem szerettek kapkodni meg hasonlók. Tény ami tény, annyi idő alatt, míg a pálcámmal megtöltöttem egy lufit, egy szimpla kerti csappal már legalább négy kész lett volna… s mivel Greg is ahhoz volt szokva, legalábbis gondolom, igy elég hamar elkezdett türelmetlenkedni, hogy mivanmár. Felnéztem rá s kissé meglepve tapasztaltam, hogy haverom ezúttal nem a megszokott képet mutatja magáról, sőt, egy egészen új oldalát: az amúgy is idióta mosolya ezúttal szimplán megszégyenitett volna bármi hasonlót és pont olyan türelmetlen várakozással nézelődött, mint egy jól megtermett óvodás.
- Jóleszmár, mindjárt kész… nem nekünk találták ki ezt a dolgot, már ami a sebességét illeti. – végül csak telelett a célpont, egy gyors mozdulattal be is kötöttem s Greg jelére a levegőbe is repült. Majd… leszakadt az ég alja és eljött a világvége. legalábbis komám pont akkora hangerővel kiáltott fel, mintha ezt akarná tudatni a fél világgal… viszont csont nélkül eltalálta a lufit, ami mondjuk nem volt túl meglepő, lévén elég egyszerű figurát kapott elsőre.
- Hát igen… Ha ezt Piton látta volna, kaptál volna öt pontot a pontos átokért és levont volna százötvenet azért, mert kiszakitottad a dobhártyáját. Rémszem pedig szimplán eltemetett volna, mondván aki csak ekkora hangerővel tud varázsolni, az még a holnapot sem éri meg. – Soha nem csináltam titkot belőle, hogy Flitwicken kívül a vén paranoid volt az egyetlen tanárom, akit tudtam tisztelni. – Azért a következőt halkabbra próbálnám, ha a helyedbe volnék, mert ha igy folytatod, egész éjjel csengeni fog a fülünk és még büntetőmunkára is elküldenek rendzavarásért. Amúgy meg mi a poén az egészben, ha nem leszünk vizesek?! – néztem rá kiábrándultan, de mosolyogva. Greg kivételesen jó hangulata szépen lassan rám is átragadt.
- Küldjed neki. – feleltem a kérdésére, mire eldobta a lufit. Egy újabb egyszerű figura, egy nagyivű dobás. – Bombarda! – ejtettem ki a varázsszót ügyelve rá, hogy hangerőm ne lépje túl a közepest. A találat megvolt, habár nem teljesen tiszta: a lufi egyik fele cafatokra robbant, kiengedve a vizet, de a másik egészben hullott alá. Elhúztam a számat, ahogy utána bámultam, de végülis nem volt okom panaszra.
- Lesz ez még jobb is. – mondtam, megelőzve Greg mindennemű megjegyzését. – Aguamenti! – a lufi lassan töltődött, nagggggyon lasssssan. – Lehet, hogy egyszerűbb volna idevarázsolni egy kutat vagy valami hasonlót… - morogtam, de végül csak elkészült.
- Kész? – kérdeztem, majd pozitiv válasz után elhajitottam a töltetet. Még mindig ives volt, de már élesebb szögben repült, kicsit megnehezitve a dolgot. Vajon eltalálja?

(http://www.frpgs.co.cc/images/eq24fuvh10sl4t51zycj.png)

Hannah megpróbált mindent annak érdekében, hogy Gil életfelfogása is az övéhez hasonló legyen. Az elv miszerint a jó dolgokra éri meg emlékezni és a sötét gondolatokat jobb kibeszélni valakivel… akiben megbízunk. Persze ha épp arról van szó, hogy csúnyán átverték őt, esetleg egy nagyon közeli barátja, az más. Ilyen esetben az illető bizalmatlansága a világ felé egyértelmű, ezt Hannah tiszteletben is tartja, de míg nincs képben a teljes igazságról nem tud minden erejével segíteni, ahogy mindig. A vágy a világ jobbá tételére… igen. A leányzónak talán szépségversenyeken kéne indulnia, ahol előadhatja elméletét a világbékéről, melyet ő egyedül komolyan is gondol. Azonban a csicseri hölgyemény jobbszeret naphosszat bájitalokat kotyvasztani, s barátaival múlatja idejét.

- Megoldás. Igen. Vagy ha érthetőbben szeretném kifejezni magam akkor feloldozást is mondhattam volna. Nekem az a véleményem, hogy ha valaki kitárja a lelkét és kibeszélheti sötét és fájó emlékeit, s tapasztalhatja a másik fél együttérzését, szeretetét… talán jobb lesz… Mondd meg, ha oltári badarságnak tartod a dolgaimat, de én TÉNYLEG hiszek bennük! – magyarázta nagy átéléssel.

~ Még mindig bizalmatlan… mivel tudnám meggyőzni? Talán most azért nem hiszi el igazán, hogy megőrzöm a titkát és cserébe én is megjutalmazom eggyel, mert ilyen beszédes, nyílt és nagyszájú vagyok? Nem tudom mi jár a fejében, de attól hogy szeretek közeledni az emberekhez attól még sosem tárom ki előttünk a múltam részleteit. Talán ez az első alkalom, hogy ilyen hamar már megbízom benne és megígértem neki a „tranzakciót”. A jelek szerint azonban nem érti mekkora dolog ez az én részemről is… szomorú. ~ˇ

És akkor valóban megnyílt előtte. Igaz nagy erőfeszítések árán, de Hannah betekintést nyert legalább egy percig Gil lelkébe és már kezdi érteni a fő problémát. A lány viszont remek emberismerő és tudja, hogy még megannyi emlék és fájdalom lapul a háttérben, de majd szép lassan mindegyikre fényt derít, tapintatosan és kedvesen.

- Részvétem. Ez szörnyű. Sajnos sejtettem, hogy egy efféle családi tragédia áll a háttérben, de azért ez mégiscsak kemény. Biztosan sok időbe telt feldolgoznod, ha egyáltalán sikerült máig… - mondta együttérző tekintettel – És mivel én is megígértem, hogy mesélek neked valamit… Nos az én szüleim élnek, de érdekes a történetük. Félvér vagyok, de nem a megszokott módon. Apám egy aranyvérű varázsló, messze ismert Angliában, de amikor elvette anyámat minden elit körökben lévő barátja elfordult tőle. Hogy miért? Mert egy mugli nőt vett el feleségül! – mesélte el lesütött szemekkel, nehezére esett ilyen gyorsan elmondani a számára legfájóbb történetet az emberek álszentségéről.

Mély levegőt vett s még volt egy kérdés, melyet fel kellett tennie, mert nyomta a szívét. Nagyon is. Valamelyest belelátott a fiú érzelmeibe, érezte a szorongást, melyet a családi tragédia biztosan nem befolyásolt.

- Mondd, ezen kívül még ért valami bántó élmény, nemde? Talán a Roxfort falain belül? Árulás? A bizalmatlanság és a zárkózott viselkedés mindig valami hasonlóval függ össze. Hidd el ennek a mestere vagyok, bármikor felismerem… szóval elmeséled? – kérdezte egy szeretetteljes mosolyt intézve a fiú felé.

A pálcájukra tekintve pedig… nagyon hasonlóak. Mindkettő egy szépen kidolgozott tölgyfapálca. Általában mindegyik különböző, de talán pont ezek „testvérek”? Mindkettőnek főnixtoll a magja, csupán annyiban térnek el, hogy Gil-é hosszabb valamelyest.

- Igen. A tiéd is? – kérdezte vidám mosolyra nyitva száját.

- Párszáz fiú? Még csak az kéne! Meg amúgy is, miért jönnének pont hozzám? Teljesen átlagos vagyok… - szerénykedett, nem szerette ha hasonló bókokat kap, mert nem látta bennük az igazságot.

Beszélgettek, beszélgettek… majd a fiú oldalról átölelte. Ez kissé meglepte a leányzót, de jobban átgondolva nem kell emiatt kényelmetlenül éreznie magát, így nem is látta szükségét annak, hogy Gil magyarázkodjon apró érzelemkitörése miatt.

- Semmi gond! – mondta örömteli tekintettel Hannah, majd szorosan átölelte a srácot. Egyrészt, hogy viszonozza a gesztust, másrészt mert valóban jól esett az a pár másodperc nyugalom és melegség. Miután elengedte a szemébe nézett és egy amolyan „örülök, hogy találkoztunk, aranyos vagy” mosolyt küldött felé.

Lelkét örömmel töltötte el az a tudat, hogy még létezik ilyen ember. Ilyen lány, aki önfeláldozó, s egyben szép is. Nem hitte volna, hogy találkozni fog akár egy hozzá hasonlóval, de megtörtént. Szíve teljes szeretetével fordult Hannahoz, már látta, hogy az, akit először megpillantott nem ő volt, csak egy hasonmás. Egy hasonmás, amihez ha közelítesz egyre jobb és aranyosabb lesz. Ahogyan egyre jobban közelített a barátság felé vezető keskeny úton, egyre jobban tartott a szakadéktól, amibe könnyen beleeshet. Egyensúlyoznia kell, ki kell tartania, s akkor talán célba érhet. Talán.
- Nem tudom, hogy erre van-e megoldás...És azt nem tartom megoldásnak, hogy a saját bajaimat a nyakadba akasztgassam. Az nem én lennék. Ezért is kértem azt, hogy te is oszd meg velem a tieid. - Mosolygott rá, korántsem olyan szívderítően, mint ahogyan Hannah szokott. Azt a mosolyt egyszerűen képtelenség utánozni, de azon volt, hogy kellő benyomást tegyen. Ha információt, jelen esetben terhet cserélnek a másikkal így egyik sem fogja kényelmetlenül éreznie magát, hiszen ugyanúgy menniük kell tovább, de már nem egyedül. Egy baráttal.
Szinte lehetetlennek tartotta, alig hitt a füleinek. Ez a lány...tényleg saját akaratából segít másokon? És semmit nem kér cserébe?
- Nem, nem sikerült. Ezt soha nem fog sikerülni...elfelejteni vagy kiheverni. A szemem előtt haltak meg... - Egyszerűen képtelen volt leállni a mosolygással, mintha belépett volna egy olyan univerzumba, ahol ki van akasztva egy olyan tábla, hogy "Mosolyogj mindig, különben nem léphetsz be!". De nem, ez nem univerzum volt. Ez maga Hannah. De így sokkal könnyebb is volt beszélni ezekről a dolgokról. Mosolyogva.
- Soha ne szégyelld a szüleid vagy a származásod. Az tesz azzá, aki vagy. Szerintem pedig nincs semmi baj a félvérekkel. - Mondta biztató hangon, hangosabban mondva olykor egy-egy szót. - Sőt, a mugli születésűekkel sincs. Nem értem mi a baj azzal, ha egy varázstalan ember hozzámegy egy olyanhoz, aki viszont képes varázsolni. - Miután befejezte kacsintott egyet a lányra. Soha nem fogja megérteni vajon milyen érzés ha sárvérűnek szólítják, hiszen ő aranyvérű, de még sincsenek fenntartásai.
Ahogy hallgatta a lány szavait, olyannyira lesütötte a szemeit. Nem tudja, vajon elmondja-e neki. Bizonyára a lelkének könnyebb lesz és ha már a szülei haláláról beszélni tudott ez nem jelenthet akadályt. Még nem szólalt meg, át kell gondolnia mit is mondjon pontosan, hogy aztán később majd a részletekre térhessenek.
- Hát, volt egy legjobb barátom... - S ebben a pillanatban a mosoly lefagyott az arcáról. - Egyszerűen otthagyott egy másik barátsága miatt...
Noha alkalmanként fogóval kell kihúzni belőle a szavakat, ennél többet ebben a pillanatban tényleg nem tudott mondani. Soha nem fogja elfelejteni azt a délutánt...S milyen ironikus, akkor is ezen a domboldalon voltak. Az a hollóhátas leváltotta egy mardekárosra, s ezt szóban is közölte vele, pedig már jól tudta akkor is, amikor egy hétig nem lófráltak együtt. talán a bizonytalanság rosszabb az igazságnál, de esetenként nem. Ő azzal éltette magát, hogy biztosan csak beképzeli, minden rendben lesz...Tévedett.
- Aha. - Bólintott, s közben kicserélte a két pálcát. Hannah kezébe a sajátját nyomta, az övéét pedig ő nézegette. - Az az öreg flótás tényleg jó pálcákat csinál... - Szólt a lányhoz, s szeme sarkából figyelve őt ismét mosolyra fakadt.
- Amit most mondok jobb ha felvésed az agyadba. - Szólt hozzá, s közben mutatóujját rászegezte. - A valódi lányok nem tökéletesek, a tökéletes lányok viszont nem valódiak. - Igaz virágnyelven közölte vele, de nem tudta másképp: Nem hiheti azt, hogy a fiúk nem szeretik az átlagos lányokat! Igaz, mostanság ők is elfajultak és már inkább az olyanokat szúrják ki maguknak, akiket vihetnek egy éjszakára...De vannak még régimódi fiúk is, akik ezt nem nézik jó szemmel.
Az ölelés jól esett neki, s az is, hogy Hannah rögtön vette a lapot. Ahhoz képest, hogy a legelején rá akart nyomulni, most úgy érrzi, mintha egy új húgot talált volna a régi mellé. Húg...
- Tényleg, vannak testvéreid? - Kapta fel a fejét, aztán sokat sejtetően nagy vigyorgásba kezdett, miközben megtámasztotta egyik kezét a fűben. - Ha nincs, köszönthetsz egy bátyót.

(http://www.frpgs.co.cc/images/55qhfyezmfzcng5rbs64.png)

Hannah nagyon remélte, hogy az első benyomás melyet a fiúra tett nem bélyegezte meg a kettejük között kialakuló barátságot. A dolgok egyelőre jól alakulnak, így a leányzó nem sok esélyt lát negatív gyanúja beigazolódására. Legtöbbször optimista, sőt… csupán számításba vesz minden lehetőséget. Ez esetben a bizalom gondokat áthidaló köteléke egyre csak megerősödik a két fél között. Mikor Hannah reggel felébredt még nem is gondolta, hogy ilyen remek és élménydús nap elé néz!

- Nyugi én az ilyet nem nyakba akasztásnak veszem. Sőt, épp ellenkezőleg! Tudod én már csak ilyen lány vagyok, abszolút fordítva működik, mint bárki más! De ugyanakkor nem is tartozom azok közé a felvágós fruskák közé akik a feltűnési viszketegségükből kifolyólag bármit rájuk bízott titkot kiteregetnek az egész suli füle hallatára! – magyarázta lelkesen, majd rövid beszédét egy bizalmat sugalló mosollyal koronázta meg.

A leányzó kezdte úgy érezni, hogy eléri lassan a kívánt hatást a fiúnál, mely a teljes bizalmát jelöli ez esetben. Először ugyan nem látta meg az igazi, tiszta szívű Hannah-t a tökéletesen bájos mosoly mögött, de a lepel lassan lehull és minden titokra és jellemvonásra fény derül. Hisz nem véletlenül osztotta be a Süveg a Griffendélbe… a lehető legjobb helyre került!
A lány ezután kicsit megdöbbent. Gil épp az ellenkezőjét csinálta annak amiről beszélt. A felejthetetlenül katasztrofális élményt egy Karib-szigeten töltött nyaralásról való beszámolás hangsúlyával adta elő. Nem tűnt túl hitelesnek, de Hannah tudta milyen fájó sebek rejtőznek a vidám arc alatt. És hogy miért szórakozza el ezt a komoly témát, melyben az elhunyt családtagjairól esik szó. Nos a válasz röviden és tömören: Hannah!

- Igen, gondolom hogy ez egy olyan esemény, mely az embert egész életén át végigkíséri. Azonban tudni kell néha átlépni a rossz dolgok felett, hogy meglássuk a megannyi lehetőséget, melyeket az élet rejteget számunkra. Természetesen az volna a beteges és abnormális ha fittyet hánynál a történtekre, de én nem is ezt kérem. Csak, hogy mindig úgy cselekedj… - mondta, majd szipogott egyet mintha csak könnyek kívánnának előtörni az angyalian mosolygó arcból - …hogy a szüleid büszkék legyenek rád odafentről… - nyögte ki nagy nehezen, majd egy kósza könnycsepp csordogált végig sima orcáján.

Nem úgy tervezte, hogy ennyire meghatódik, de így sikerült. Nem kívánta, hogy Gil meglássa elgyengülését, így gyorsan szeméhez kapott és megdörzsölte villám mozdulattal. Ezután egy kifacsart műmosolyt erőltetett magára, hogy elvonja a figyelmet szomorkássá vált hangulatáról, mert felettébb megérintette az iménti téma.

- Szégyellni? Soha! Csak mások szólták meg érte apát. Én talán pont ezért vagyok ilyen „vegyes” és vonzódom valamelyest a Mardekárosokhoz is, mert nem szeretek előítéleteket hozni. Megannyi remek ember lapul a zöldszegélyes talárban! Mindegy hogy csoportosítunk, Griffis, Mardis avagy félvér, aranyvér. A lényegen nem változtat: helytelen!

Gil arca kissé elgondolkodóba váltott át, s Hannah azt feltételezte talán még egy titkot készül rábízni. Már így is hatalmas dolog volt tőle, hogy egy voltaképp idegen lánykát beavatott legféltettebb negatív élményeibe, s a helyzet csak egyre jobb és jobb lesz Már teljesen bensőséges viszony alakult ki kettőjük között, mintha ezer éve barátok volnának.

- Ez komoly? El sem hiszem… Az ilyenek nem is igazi barátok… - morogta a lány, mert mindig nagy felháborodást keltett benne az árulás gondolata. Az egyik legarcátlanabb a világon.

A szörnyű tettekről való beszámoló után Hannah mégis egy mosolyt csalt saját arcára, mert így kívánta jelezni nonverbális módszerrel, hogy köszöni szépen a bizalmat, melyet a fiú szavazott meg neki. Hisz biztosan nem lehetett könnyű elmesélni két ilyen fájdalmas történetet…

- Bizony! Emlékszem mikor megkaptam elsősként… még varázsolni sem mertem vele az órán ,nehogy baja essen. Piton professzor hiába pirított rám, hogy csináljam a feladatot én nem voltam hajlandó használni a pálcám! – mesélte a kissé vidámabb témát, hisz ezúttal a kellemes és nevettető emlékek voltak soron.

- Köszönöm. Még nem hallottam ezt a mondást, de megjegyzem… tényleg! – mondta elérzékenyült pillantásokat vetve Gilra. Valóban jól esett neki a fiú vigasztalása, s észrevette hogy tényleg mindig tudja mit kell mondania. Biztos bomlanak utána nők!

- Nincs, de mindig szerettem volna egy idősebb testvért! – mondta vigyorogva – Nos bátyó nyári szünetekben hét és nyolc között enyém a fürdőszoba! – fenyegetőzött kacagva, s örült hogy a szomorkás téma után ismét jó kedvre derülhettek mind a ketten.

A reggel, amivel indított eléggé megszédítette egy kis betegséggel. Fejfájás, nátha...mintha az egész napja balszerencsékből állna. Egy barátság megkötése mindig egyszerű, a holnap nehezebb. A másnap, miután az ismerkedés és együttlét gondolata ismét felmerül, nem tudni ki fog lépni. Vajon ő jön majd oda hozzá, hogy beszélgessenek? Vagy neki kell majd a lány után koslatnia, mint egy idióta, aki beleesett?
Ezek a gondolatok megrémítik, de még mindig nem tud rosszra gondolni és a pozitív energia, amit Hannah áraszt magából erősebb, mint az ő negatív felfogása. Sosem akadt még senki, aki képes lett volna a pesszimistát jobb belátásra bírni. Vajon most megtört a jég?
- Ezt jó hallani. - Felelt teljes őszinteséggel, s beletúrt gesztenyebarna hajába. Bunkóság lett volna megkérdezni, sőt, egyenesen ostobaság, hiszen nem kérdés lett volna, hanem vallatás. - Mondd... - Szólt, s hátrébb húzta magát a fűben. - Milyen varázslatot használsz, hogy a mosolyod ennyire... - Nem találta a megfelelő szót, hiszen mi is illene ide? "ennyire csodás?" nem, ez nem jó. "ennyire elbűvölő?" kihúzva. - ...Jó hatással van rám?
Mit is mondhatott volna szegény flótás, belegabalyodott a gondolataiba és a végén kijött egy teljesen furcsa mondat. Reményt keresve a másik arcába nézett rá kérdőn, miközben saját hülyeségén elkezdett vigyorogni. Ez sem mindennapi mostanság. Hannah elfeledtette vele az RBF vizsgára való felkészülést, a nyomást, ami rendesen tönkre tudja vágni az embert. Talán ő is így érezne? Talán.
Ilyen alkalom még soha nem adódott. A komoly dolgok számára komoly arckifejezést és hangsúlyt igényelnek, de most nem. Giles kezdte azt hinni, hogy ez a lány nem is ember, olyan, mintha csak neki küldték volna valahonnan, hogy változtasson rajta - és ez a gondolat még a szépségével is passzolna.
- Az élet... - Fanyar mosollyal szisszent egyet. - Nehéz utat ad némely embernek. De miért pont én? Azon gondolkodtam, hogy majd beállok a Főnix Rendjébe és az ő segítségükkel megbosszulom a szüleim halálát.
A mosoly fakón ugyan, de megmaradt, azonban hangsúlya mély benyomást kelthetett a másikban. olykor magától is megijed, amikor túlságosan komoly...de ezen nem tud változtatni és lelke mélyén nem is igazán akar, hiszen jó ha az ember tud komoly és humoros is lenni. Már akivel. Egy erős kétely megütötte őt odabentről. Egy kétely, miszerint a Rend nem tud rajta segíteni és nem is fog.
- A szüleim biztosan azt akarnák, hogy békében éljek...De ez lehetetlen. - Szólt magabiztos és mennydörgő hangjával, ezzel jelezve, hogy szeretné lezárni a szüleivel kapcsolatos témát. Alig vette észre, mi is történik mellette - Hannah elejtett egy könnycseppet. A griffendéles fiú nagy pislogások közepette érzelmekkel telve elmosolyodott és simogatni kezdte a hátát. Nem titkolta, meglepte, ahogyan elérzékenyült, hiszen akiknek eddig mesélte csak sajnálkoztak, ez a harmadéves viszont tényleg együtt érzett vele. Mint sokan már tudják, Giles a tetteket számítja előnyben, hiszen a szavak lehetnek akár üresek is, amik álcázzák magukat.
S itt sikerült a háztársnak elnyernie Gil teljes bizalmát.
Sóhajtott egyet. Amit mondott valóban így van: Nem volt igaz barát. Igaz barátot azonban nem lehet minden sarkon találni. Nehezebb. Sokkal nehezebb.
- Na de ne képzeld, hogy az életem egy kifacsart citrom...Na jó, tényleg az, de voltak és remélem lesznek is benne vicces pillanatok. Például amikor Flitwick óráján csináltunk egy papírkígyót és ráuszítottuk... - Sokat sejtető mosolya elárulta, milyen jól szórakoztak évfolyamtársával. Piton neve ismét felötlött, s már-már védeni akarta, fogalma sincs miért.
- Köztünk szólva... - közelebb hajolt Hannahoz, s suttogni kezdett. - Pironra is valaki rápiríthatna.
Büszkén bólintott egyet, s vigyora csak még szélesebb lett. Tanított valamit ma is, ez jó. Talán később még tanár lesz belőle...Ki tudja.
- Ez nem ér! - Szólalt meg felháborodást színlelve, majd megingatta a fejét. - Ha már bátyó-húgi kapcsolatról beszélünk, áruld el nekem van-e hódoló a láthatáron. Merthogy ugye egy bátynak védenie kell a jó kislányt a rossz fiúktól. Hidd el, már van benne tapasztalatom. - Caline is eléggé "kifacsart" fiúkat vonz magához, dehát hol tartana a világ, ha ezek a testvéri kapcsolatok nem élnének?
Kíváncsian közelebb húzódott a lányhoz, s úgy várta a válaszát.

A leányzó hangulata percről percre pozitív irányba fokozódott, el sem hitte hogy ez lett a mai tanulós napból. Na igen az évvége fontos, de azért egy kiadós beszélgetés sosem árt. Világ életében a stréber típussal ellentétes volt, így ez alkalommal sem bánta különösebben hogy Gil nem engedte neki az egész napot arra a fránya magolásra fordítani!
- Hát egy biztos, átkozottul pletykás tudok lenni és túl lelkes, de ha komoly dologról van szó akkor hallgatok, mint a sír! – magyarázta gesztikulálva mondandójához.
Ezután kissé meg is lepte Gil… hogy is fogalmazzak… kérdése. Ha ez annak mondható… A lány egy picurkát el is pirult, de alig észrevehetően. Mindig jól esett neki, ha pozitív kisugárzását dicsérték és ezúttal sem kívánta játszani a megszeppent kis bárányt, ő a farkas volt abban a történetben. Nem riadt vissza egy csípős választól, mely inkább nevettető, mint kellemetlen.
- Nos egy kis szerelmi bájital mindig célravezető… - mondta majd szájszegleti mosoly jelent meg arcán – Áh amúgy anya régen mindig azt tömte a fejembe, hogy egyszer majd sokra megyek a puszta kisugárzásommal… nos azóta is sokra megyek vele…
Persze a panaszkodás sosem tartozott a rá jellemző tevékenységek közé, de néha jól esett csak úgy kiadni a belső gondolatokat, melyek nem feltétlenül pozitívak. Amikor ilyen vacak dolgok miatt duzzogott akkor sokszor letolták már, hogy ez legyen a legnagyobb baja és hasonlók…
Bosszú? Ez volt az egyik szó Hannah tiltólistáján. Néha igazat tudott adni (nagyon ritkán) az efféle hadjáratokkal, s ez esetben is bólogatott, de általános használatban gyűlölte kiejteni ezt az 5 betűt…
- Értem. Nos legalább megfontolt vagy és nem a saját fejed után mész, hanem gondolkozol is közben. Némelyek rögtön egyedül – hangsúlyozza ezt a szót – indulnának az általuk gyűlölt ember keresésére! Te legalább kizárod ezt a lehetőséget és egy ésszerűbbet választasz! A higgadtság fontos erény… - ejti ki a szavakat szépen lassan, artikulálva, ezzel is nagyobb hangot adván monológjának és annak mély tartalmának.
Nos az apró könnycsepp hullatása jelentős hatást gyakorolt társára is, mert Gil abszolút a földbe gyökerezett egy pillanatra, ahogy ő látta. Ezután némi vigasztalás gyanánt hátára helyezte kézfejét és simogatni kezdte az ismét felvidult leányzót. Hannah abszolút jókedvre derült háztársa kedvessége láttán és egy őszinte mosoly kíséretében szólalt meg.
- Szerintem el is áshatjuk ezt a szomorkás témát… - nyögte ki elvékonyult hangon, de lassan kezdett visszatérni belé az élet, a hangerő, a vidámság, az öröm.
- Na látod az ilyen pillanatoknak kell élni. Amikor boldogság önti el a szívedet, úgy érzed mintha szárnyalnál és megannyi fehér galamb röpíteni a levegőbe… - mire feleszmélt, hogy milyen badarságot is hord össze rögvest elhallgatott, majd valamelyest próbálta magyarázni elkalandozását – Bennem most is efféle érzés kering, végre nem azok a vacak beadandók köszöntenek rám bárkire is nézek a folyosón… - hebegte.
- Héé, nee! Tudom furán fog hangzani, főként egy Griffis szájából, de nekem Piton az egyik kedvenc tanárom. Elég kifacsart humorérzéke van, de szerintem a maga módján jófej. És nem, nincs lázam! – tette hozzá komolytalanul és fintorogva.
A testvér témát Gil már tovább is vitte gondolatmenetet illetően és máris a lényegre tért. Fiúk… Igen, a helyzet kezd forrósodni, mert ha Hannah beszámol viharos ügyleteiről akkor… lehet hogy furcsa tekintettel fog találkozni a túloldalon.
- Hát… jelenleg igen… izé… Kevin Stratfordnak hívják, nem tudom ismered-e?!
~ Ó lécci ne ismerd, mert akkor arról a bizonyos konfliktusról sem hallottál és a bulin történtekről és… és… minden más kiakasztó és szégyenletes eseményről. ~
- A szerelmi életem eléggé… hm… érdekes… - vett egy mély lélegzetet és belekezdett – Tudod elsős korom óta bele vagyok zúgva Draco Malfoyba! – bökte ki nagy nehezségek árán és kék csillogó íriszeit Gilra szegezte, majd várt.

Igen, valószínűleg megtört a jég, amely magában hordozta a bezárkózottságot és a humorérzéket. Nehéz volt ezt a pár hónapot fapofával végigcsinálnia...Most viszont kiszabadultak. Egy gyönyörű leányzó a segítségére sietett, megmentette őt az "örök kárhozattól" és ezzel visszanyerte életerejét, s egyben jellemvonásait is. Számolni sem tudta hányszor futamodott arra, hogy a párnájába fojtva kelljen hagynia a könnycseppjeit, s az ordítását is. A fájdalom talán a legkeserűbb dolog, amit az ember érezhet élete során. Szinte észre sem vette azt a tényt, hogy netalántán zavarhatja a lányt a tanulásban, mintha a könyv ott sem lenne. Mikor helyezkedett találta el a könyv szélét, s meglepődötten nézte, ahogyan az a földön talált helyet.
- Hú, úgy látom megárt a társaságom. - Szája vigyorra húzódott, s azonnal a kezébe is kapta a könyvet. A tanulás nem számított nála kedvencnek, de néhány téma eléggé érdekelte ahhoz, hogy foglalkozzon vele. Arra viszont nem volt képes, hogy ki is nyissa ezt a bizonyost, hiszen ismét egy elég érdekes témára tapintott a kisasszony. Ha netalántán el kell hagynia a varázsvilágot, a mugli világban megtalálná a helyét a színésziparban. Ennél cinikusabban fel sem szisszenhetett volna, s csak most jön a ráadás.
- Jellemző. Nők... - Szemeit forgatva rejtette el a mosolyát, majd a társára nézett és elnevette magát, jelezvén, hogy ez az egész egy kicsiny tréfa volt. Ha alig észrevehető, hát az Giles számára látható. Mindent meglátott vagy érzett, amit a másik próbál eltitkolni előle...Legyen az egy elfojtott könnycsepp, egy hamis mosoly vagy éppen egy rossz hír. Fogalma sincs honnan tudja ezeket észrevenni, de eddig nem hibázott és van egy olyan érzése, hogy ezután sem fog. Hannah kicsiny elpirulása sem számított másnak, ennek tudatában griffendéles férfiú a földet bámulva huncut mosolyával csóválta a fejét. Ő miért nem tud kifogni egy ilyen lányt? Hacsak fele annyira hasonlítana rá, már tökéletes lenne neki...
- Szerelmi bájital? És mikor adtad be? Észre sem vettem. - Ahogyan először meghallotta a mondandóját gondolkodni kezdett, s arra az eredményre jutott, hogy ez az állítás ésszerűtlen, azaz csupán egy vicc. Ebben a témában még fejlesztenie kell a humorérzékét, de természetesen itt sem maradt el a mosoly, amely egy kis gödröt alkotott arcán. Valószínűleg ezt szeretik benne, ahogyan mosolyog és az a kicsi "behorpadás" megjelenik. Fogalma sincs mi jó lehet ebben, de ha a lányoknak tetszik...hát legyen. - Ahogy észrevettem, elég sokra. - Megejtett egy sejtető mosolyt, majd közelebb húzódott hozzá. - Te figyelted, hogy amióta itt ülünk legalább tíz fiú bámult meg téged? Engem pedig meg tudtak volna ölni a szemükkel.
Bizalomgerjesztően megbökte vállával a másikét, s ezután egy cseppet sem mulattató téma került fel. Higgadtság...Rég volt ő már az, talán most ebben a három hónapban. Számtalanszor indult már el és próbált megszökni, de a tervei mind kudarcba fulladtak: Vagy Frics bukkant rá a birtok végében vagy az egyik őrjáratozó tanár. Eddig mindig kudarcba fulladt...Eddig. Talán jobb ha nem tud a terveiről, talán megkímélheti ezt az ártatlan lelket és élhet benne továbbra is a remény.
- Igen, nagyon fontos... - Arckifejezése nem változott az előző témához képest, így tökéletesen tudott alakítani. A témaelásás nagyon jó ötletnek számított nála, így egy kisebb sóhajjal hatalmasat bólintott.
- Ismétlem...Nők. - Szinte mozdulatlanul hallgatta azt a monológot, amely hirtelen megszakadt. Halvány mosolyával viszont kivehető lehetett, hogy tetszett neki ez a kis elkalandozás. Szerette a romantikát és annak fajtáit, udvarlásban sem számított utolsónak. Ha eddig nem, hát most sikerült meglepnie a Hannahnak Gilt.
- Bízok az ösztöneidben...Legalább is megpróbálok, de már ez is nagy szó! - Ő nem számított túlzottan a tipikustól eltérőnek, hiszen az ő listáján Piton az utolsó előtti helyet foglalta el. Hogy ki az utolsót? Draco Malfoy.
- Jelenleg? Azért remélem nem kéthetente ugrálsz egyik áldozatról a másikra. És igen, ismerem. - Nem igazán járta a pletykálkodásban, így nem érdekelte a többiek hülyesége sem. Ha Kevin összeveszik egy ilyen lánnyal, akkor neki nincs agya. Egyébként is furcsa szerzetnek tartotta azt a fickót, már első látásra.
S ekkor minden megállt. A vérkeringést a testében dobogásszerűen érezte, a szívét ugyanígy. Egy nagy levegővétel kíséretében beletúrt a hajába, s lassan, mintha egy lassított felvétel lenne fordította fejét a másik felé.
- Könyörgöm mondd azt, hogy nem jól értettem. - Kezdte nyugtalanító hanggal, s az előbbi levegőt kifújta a tüdejéből. - Hallottam már róla, hogy a jó lányok a rossz fiúkba szerelmesek, de azért neked is lehetnének fenntartásaid... - Úgy érezte, ezzel el is árulta Malfoyjról a véleményét: Egy alattomos, gyáva dög. Furcsa volt a másik szemeibe nézni, amely úgy csillogott, mintha biztatást várna tőle. Talán most a másik csalódott lesz...De ha egy valamit nem tud eltitkolni, hát az a személyes véleménye.

(http://www.frpgs.co.cc/images/l2hb9xueqdnzelb6rbm8.png)

Igen, máskor is segít embereken. Teljesen idegenek érzelmi problémáit oldja meg és könnyíti meg életüket. Utána is jó kapcsolatot ápol velük, de ez más. Mintha valamivel több volna a többinél. A többieknél. Gil ezalatt a néhány perc, esetleg fél óra alatt a szívéhez nőtt, még ő sem tudja hogyan?! Hisz igazán közel csak pár ember férkőzhet hozzá, hiába ilyen nyílt állandóan. Most viszont késztetést érez arra, hogy legféltettebb titkait is kiteregesse, mert tudja hogy meghallgattatnak majd szavai, bármiről legyen is szó.

- Áh nyugi, tudod a könyv csak álca, hogy kedvemre álmodozhassak a fűben ücsörögve! – mondta felszabadultan Hannah, vidám mosollyal arcán mely abszolút védjegyévé vált.

A fiú kezébe fogta a könyvet, de csak kívülről szemlélte, nyilván ő nem tanulás céljából jött erre a helyre. Nyilván! A leányzó sem igazán akart magolni naphosszat, de a beadandók és a vizsgák határideje sürgette, kénytelen volt iparkodnia. Hisz ha vinni akarja majd valamire az életben akkor ahhoz nagyban hozzájárul egy példás bizonyítvány, melynek eléréséhez nem elég ha csak néha-néha rápillant a füzetére, hogy legalább azzal tisztában legyen melyik anyagrészt veszik éppen.

- Hmm… nem gondoltam volna, hogy egy hímsoviniszta férfiúval hozott össze a sors. Nos szerencséd, hogy sok a szemtanú de ne sétálj este egyedül a kastély körül, mert a lányszekta tagjai a nyomodban lesznek! – bolondozott teljesen elengedve fantáziáját.

Maga sem tudta miért, de Gillal jobban érezte magát mint eddig bárkivel. Persze akadt néhány kivétel, ezer éves barát, szerelem… azonban egy ilyen friss ismertség még sosem torkollott ennyire csodálatosan tökéletes társalgásba. Hannah elfelejthette a világ gondjait, a közelgő vizsgákat, mindent! Csak nevetés, móka, vidámság… viccelődés… érezte ahogyan egy szivárvány fejlődik ki örömmel telt szíve legmélyén.

- Nos pont ez a lényeg, titokban juttatom a szervezetedbe és máris a lábaim előtt heversz! – adta elő magát egészen komolyan, majd kacagásba fogott.

Ekkor Gil közelebb hajolt hozzá, úgy tűnt valamiféle titkot, vagy hasonlót kíván súgni a fülébe. A lányt máris hihetetlen kíváncsiság fogta el, s hamarosan fény is derült a nagy hírre! Sok fiú nyálcsorgatva figyelte volna? Sosem figyelte, hogy bárkit is érdekelt volna az iskola diákjai közül, de a jelek szerint nem jár-kel elég éberen.

- Komolyan? Áh túlzol! Egy csomó szőke anorexiás plázacica járkál a suli falain belül. Tuti őket bámulják ezek a srácok, nem egy ilyen abszolút átlagos lányt, mint én… - mondta kissé lehangolva. Talán sokszor túlontúl szerény volt, de ő komolyan is gondolta az általa ejtett szavakat.

- Örülök, hogy nem akadsz ki ezen. A legtöbben tényleg fura pillantásokat vetnek „Griffendéleshez nem illő ízlésem” miatt. Szerintem mindenkinek joga van a saját véleményéhez és azzal szimpatizál akivel akar. Például ha Mardis lennél én ugyanúgy ismét találkozni szeretnék veled, mert ritkán beszélgetek ilyen jókat ismeretlenekkel!

- Nem, nem úgy jelenleg. Ő a harmadik komolyabb kapcsolatom! De ez most tényleg más. Vele olyan más minden. Olyan… tökéletes! Tényleg szeretem, azt hiszem. 13 évesen még semmiben sem lehetek biztos… - magyarázta önfeledten – Ismered? Remek. És mi a véleményed róla? – kérdezte kíváncsian, érdeklődő tekintettel.

Igen, a Dracos „titok” – a fél suli tisztában volt vele – elárulása talán mégsem volt a legjobb. Most először lepte meg úgy istenigazából Gilt. Hű biztos ki van akadva legbelül és mindjárt rázúdítja minden gondolatát és próbálj lebeszélni Hannaht a Mardis beképzelt ficsúrról, akiért odavan és oda is lesz! Talán örökké…

- Gondoltam, hogy utálod őt. Őket! És „sajnos” jól hallottad. A mindenki által ismert srácról van szó. Talán sunyi dögnek tartjátok és egyáltalán nem jó választás személyes bálványnak, sőt talán a legrosszabb, de mégis… az én szememben… olyan… nem mondom ki, mert akkor kitéped a hajad vagy kikészülsz! – mondta komoly hangnemben a kétszeresen szerelmes leányzó.

Különleges érzés barátra találni. Különös. Egy jó ismeretség olyan hamar válik mindennapivá az emberek szemében, hogy a fontosságukat észre sem veszik. Együtt töltik az idejüket, együtt nevetnek, együtt sírnak, de csak páran mondják ki a másiknak, mennyire is kedveli. Nos, e közé a pár közé tartozott ez a kék szemű fiú is, aki összekapva magát a mellette ülő társára nézett. Társ. Ez akár lehet lélekbeli vagy egy kis késztetés, ami addig pörgeti az agyat, ameddig a várt eredmény ki nem csöppen belőle.
- Jó kis álca. - Vigyorodott el, miközben egy nagy levegőt vett és megköszörülte a torkát, jelezve, most valami fontos dolog következik. - Figyelj, lehet, hogy hülyén fog hangzani... - És ekkor beugrott neki valami. Mi lenne, ha sikerülne úgy ráijeszteni Hannahra, mintha szerelmet készülne vallani neki? Valószínűleg egy másik arcát is ezáltal megláthatná, így még többet tudhat róla. Próbálta visszatartani sunyi mosolyát, úgy ahogy sikerrel is járt. Szembe fordult háztársával és becsukva a szemét, csücsörítve közelített hozzá. Egyik szeme félig nyitva volt, hogyha egy pofon következne még időben ki tudja védeni. Egyre csak közelebb és közelebb...Mikor már alig pár centire volt az ajkaitól elhúzta a fejét és a füléhez hajolva suttogásba kezdett.
- Betojtál, mi? - Halk kacajt eleresztve távolodni kezdett, leült vissza eredeti helyéhez. - Szóval csak azt akartam mondani, hogy mennyire örülök, hogy találkoztunk. Jó veled együtt lenni. - A földet kotorászva zavarában elejtette csalafinta mosolyát, égszínkék szeme pedig utat tört a lány íriszeihez.
Életében nem nevetett ilyen jóízűt, mint amit most megejtett ezen a beszóláson. Hátradőlve a fűben fogta a derekát, szemei összeszorította, miközben száján hatalmas mosollyal egyetemben dőltek a hahotázás effektjei.
- Te...te...nem...vagy...normális...! - Végre valahára fel tudott emelkedni, így szemben találva magát a lánykával. Szó mi szó, meghökkent, de kellemeset csalódott. Ez itt, aki mellette van fel tudja szabadítani, olyannyira, ahogyan mások erőlködések által sem képesek rá. -Egyébként is, ha fel akarnám áldozni magam biztosan egy lányszektának szólnék. Milyen szép halál is lenne...körülöttem lányok, aztán egy utolsó kívánság... - Eddig nem ismert perverz mosolya kiült az arcára, megadva ezzel a következő lökést a társalgásnak. Az ég kék, a fű zöld, a hangulat a tetőfokon van. Mi kell még?
- Óh, akkor már értem ezt a bizonyos vonzódást. Bájitaltanból biztosan kiválóan teljesítesz...Cicám. - Ha már így sincs az eszmefuttatás magaslatán, miért ne pakolhatna a hangulatra egy újabb mosolyt? A kérdésben rejlik a válasz.
Furcsállotta ezt a bizonytalanságot, önbizalomhiányt a hangjában. Együtt érző pillantást vetve rá, kezét Hannah vállára téve gondolkodni kezdett. Akárhányszor is átfuttatta az agyán, nem talált egyértelmű indokot ezekre a negatív energiákra.
- Én nem túlzok. - Vont vállat, majd mosolyát megvillantva folytatta. - Honnan ez a sok bizonytalanság? Elképesztően jó kisugárzásod van, összeteheti a két kezét az a fiú, aki megkap téged...jelen esetben Kevin.
Tette hozzá gyorsan, majd egy bólintással és nagy levegővétellel ölelés következett. A hátát kezdte simogatni és jó szorosan magához rántotta, úgy gondolta, ez be fog jönni hangulatjavításképp.
- Büszkén tölt el az a tény, hogy a fogadott bátyád lehetek. - Talán túl hivatalosra sikeredett, de legbelül, ott a lelkének közelében valami szerette volna, hogy kimondja. Ekkor következett Kevin az étlapra. Haját borzolgatva próbálta összeszedegetni azokat a tulajdonságokat, amiket rámondhat arra a bizonyosra.
- Jófej meg minden...Csak nekem túl furcsa. - Nos, nem igazán beszélgetett még Kevinnel, de azt a két mondatot, amit váltottak nem igazán volt a kedvesség netovábbja...Bár ezt inkább úgy fogja fel, hogy "biztos rossz napja volt."
Ha nem lett volna ilyen jó hangulat, most biztos elromlott volna, de még ez a Draco-s tény sem tudta annyira megrázni, hogy elveszítse a humorérzékét.
- Azt hiszem jobb is, hogyha nem mondod ki. De egyet ígérj meg: Ha összejössz vele, vegyél neki valami kotyvalékot, amitől nem lesz ennyire zsíros a haja. Bár nem tudom létezik-e olyasmi, ami képes lenne annyit eltüntetni... - Lábában hirtelen belement a mehetnék, de még egy rabadig a szövegének hatását kémlelte a lány arcán, majd fülig érző szájjal felkarolta őt. Nadrágját leporolva körbenézett valami helyiség után kutatva, ahol folytathatják a beszélgetést, vagy akár egy kis lábmozgatás is megteszi. - Sétálunk egyet?

(http://www.frpgs.co.cc/images/ebhhwrjpn6s6qcuquqwf.png)

Bocsi a késésért... írói válság!

Hiába csak nemrég futott össze a fiúval máris annyira másnak tűnik, mint a többiek. Az elején zárkózott volt amikor is SZÓ SZERINT Hannah belé esett… Mivel Giles időben kapcsolt elkapta őt, s ezen furcsa sőt különc helyzet váltotta ki ezt a kellemes ismeretséget. Tényleg olyan érzésük van mintha csak egy rég nem látott testvérről volna szó...
Ekkor pedig valami igen meglepő következett. A srác beszédbe kezdett, de végül félbehagyta és furcsa arckifejezés ült ki orcájára. Valamin igencsak törhette a fejét, majd se szó, se beszéd Hannah ajkai felé közelített. Szája egyre kisebb távolságot vett fel a lányéval, mely őt először úgy letaglózta, hogy mozdulni sem bírt. Majd kissé kezdett motoszkálni a gyanú agyában, azalatt a néhány másodperc alatt végiggondolta a helyzetet, s rájött, hogy ez csakis trükk lehet! De őt keményebb fából faragták!
Mikor a fiú elkapta száját Hannah elől (ahogy sejtette) a leányzó egy gyors puszit nyomott Gil arcára, hogy ő is okozhasson némi meglepetést. Nagyon megkedvelte őt ezalatt a pár perc alatt, s így nem érezte kínosnak ezt a reakciót. Sem a srác poénkodását…
- Én? Ugyan, nem ismersz még eléggé! – mondta nagyzolva, de rögtön utána a fiúhoz hasonlóan hangos nevetésben tört ki.
Ilyen jóízűen rég kacagott már. Persze ő a nap jelentős részében ekképp tesz, de mégis. Ez valahogy olyan más volt, olyan új... olyan különleges… Mintha csak egy lelki társra akadt volna, egy jó barátra ki mellette áll jóban rosszban. Persze sokak iránt érzett még hasonlóképp, de őket már nagyon régről ismerte legalábbis nem egy nap alatt fogadta bizalmába az érintetteket.
- Óh köszönöm! Ilyen szépet még sosem mondtak nekem… - viccelődött a normalitását célzó megjegyzésen – Ejnye! Azt hiszem ezt a mosolyt most nem akartam meglátni! Remélem semmi rossz nem jutott eszedbe a lányszekta hallatán! – hadarta, majd két kezét két melle elé helyezte, mint aki próbálja eltakarni magát. Persze csak játék volt az egész, de a túldramatizálás előadása mindig is erősségének számított.
~ Cicám? Hm… szóval ilyen módon folytassuk a társalgást? Rajtam ne múljék… Ki fogok tenni magamért… ~
- Eltaláltad Tigris. Tudod te kemény diónak számítottál! Másoknál elég bevetnem az ellenállhatatlan vonzerőm, de te ellenálltál. Nem is értem! Talán nem vagyok elég csodagyönyörű? – kíváncsiskodott egyértelmű mimikával és úgy túlozta el „nagy” jelenetét ahogyan csak képes volt rá. Közben egy hosszabb hajtincset ide-oda csavargatott vérbeli plázacica módjára.
- Aranyos vagy, hogy így bókolsz, de magammal kapcsolatban nem vagyok olyan optimista mint legtöbbször. Fogalmam sincs miért! Bár azt hiszem Kevin az egyik legjobb dolog, amely életem során történt velem. Ő olyan… kis bolondos! Te honnan ismered? – kérdezte kissé vidámabban, s kezdett kigyógyulni eközben az önutálatából. Az egyetlen amit mindig is imádott magán az a lehengerlő mosolya, mely általában mély benyomást kelt mindenkiben.
Egy Griffendéles akit most ismert meg és még nem ócsárolta Draco Malfoy-t miután megosztotta vele titkát. Furcsa! Bár még bármi történhet, talán Gil nem tudja tovább bent tartani gondolatait, véleményét és egyszerre kiömlik az összes sértő szó… vagy nem! Csak mert! Csak mert percek alatt megszerették egymást ők ketten és ezt a báty-húg kapcsolatot miért is rontaná el egyikük is?
- Óh ettől szerintem nem kell félned! Ő nem bukik rám, de azért minden alkalmat megragadok, hogy a közelébe tudhassam magam. Bár szerintem nem lennék képes dobni Kevint miatta… Már őt is szeretem annyira, mint amennyire ezt a hosszú ideje tartó plátói szerelmet! – fejtette ki Hannah a megfelelő szavak után keresgélve.
Ekkor pedig Gil felkarolta őt, leporolta saját nadrágját, majd azt kérdezte nem sétálnának-e egyet. Ez a leányzónak is eszébe jutott már hisz eléggé elgémberítő itt ücsörögni egész álló nap. Így a válasza magától értetődő volt…
- Ezer örömmel! – válaszolta színpadiasan, majd ráadásként egy pukedlivel fűszerezte meg a rövid, de annál hatásosabb előadást.
Ezután pedig csak arra várt, hogy a fiú vezesse amerre szíve húzza.

Lashawn az egyik nyári napon sétálni indult. Először a forgalmasabb folyosókon tett pár kört, hátha találkozik valamelyik fiú ismerősével, akivel tudna beszélni a legjobb nőkről a suliban. Persze olyat keresett, akinek nincs barátnője, mert akkor rögtön kiesett az előre kitalált témája és ráadásul akkor nem is lehetne velük beszélni, mert egymásra lennének tapadva, mintha egybe nőttek volna. Egy óra séta után nem találkozott csak ismeretlenekkel, ezért úgy határozott magában, hogy elmegy a konyhába beszerezni pár darab almát. Tíz perccel később a konyha előtt állt és egy almát majszolt. A két zsebében, a bal kezében és mindenhol, ahol almát lehet tartani almát tartott. Pár perc alatt megjárta a konyha - Hugrabugos fiú hálók - konyha utat és csak négy darab almát tartott magánál azonkívül, amit evett. Ekkor eszébe jutott, hogy almát enni a legjobb a napon fekve lehet a legjobban. Gyors léptekkel elindult az iskola területén található dombra. Nem sokkal később kiért oda, s egy jó fekvő helyet kezdett keresni. Keresés közben szinte magig rágta az első almáját és mivel az alma lebomlik a természetben egy jó nagyot lendített a megmaradt csutkán, s nagyon messzire elhajította azt. Ekkor észrevett egy napos helyet, ahová menten leheveredett mielőtt valaki más elfoglalta volna. Öt-hat perc fekvés után felkönyökölt elővette az egyik almáját és enni kezdte. közben figyelte, hogy kik járnak a környéken vagy tart-e valaki feléje egy kiadós beszélgetés, esetleg valami hasonló ürügyén.

Nyár van. Iszonyatos meleg. Talán ez a legmelegebb nap a nyáron, de még olyan sok van hátra. Astoria egy szoknyába és egy rövid ujjú pólóba indult neki a "nagy" útnak. Haját hátrakötötte, már zavarta a nagy melegben a nagy haja. Bár szerette hosszú szőke fürtjeit, de ilyenkor különösen utálta.
Lábait lassan szedte, nem akart sietni. A dombon amúgy is nehezen lépked és ha gyorsan menne szervezete nem tudná bevenni a sok vitamint, amit a levegő és a nap áraszt a testébe.
Bőre sápadt, mint mindig. Szemei kékek, akár az ég, amely tisztán ragyog. Egy felhő sem takarja el a nap egyetlen pontját sem.
Arcán angyali mosoly ül, boldog. Talán az idő miatt. Talán, azért mert nincs házi. Esetleg, mert jó napja van. Ki tudja? A mosoly nem tűnik el az arcáról egy percre sem.
Egy hugrás srácot lát még errefelé és pár kisgyereket. Mivel semmi kedve sincs kicsiket pesztrálni, ezért inkább a sráchoz megy. Odalibben, s rögtön fecsegésbe kezd.
- Ez a kedvenc helyem - mondja köszönés nélkül. - Itt árnyék is van, de a nap is elér. Amúgy a nevem Astoria Greengrass, ha esetleg nem ismernél - mutatkozik be illedelmesen.
Nem vall rá, hogy ismerkedik. De ma különösen boldog valamiért. Olyan mintha kicserélték volna, mert régebben esze ágába se lenne egy másik ház tagjával szóba állni. Lehet, hogy ez jó dolog. Bár lehet, hogy a srácnak rossz lesz. Astoria most nem beszámítható.

---

Elnézést, hogy ilyen rövid lett.  :-[

Astoria

Miután a második almáját is megette újra lefeküdt a földre, s behunyta a szemét. Nem sokáig élvezhette így a természetet és a napsütés melengető már-már égető fény nyalábjait, mert egy lány szólt hozzá hirtelen. Erre megriadt és nagyon gyorsan felült. S csodálkozva nézett a lányra és magában azt kérdezte, hogy a fenében tűnt elő ilyen gyorsan a lány úgy, hogy hopponálni és dehopponálni nem lehet az iskola területén.
- Szia neked is - köszönt a lánynak, ha már az nem köszönt neki, majd kicsit arrébb húzódik. -Foglalj helyet. Én Lashawn Elwyn vagyok, ha nem ismernél. Örülök, hogy megismerhetlek Astoria.
Kicsit furán méregette a lányt, mert általában velük, a hugrabugosokkal, nem beszélnek a mardisok. Most ezt furcsállotta. Majd képzeletében vállat vont és abbahagyta a furcsa méregetést, mert lehet, hogy felidegesíti a lányt, aki egy veszélyes diákkorú sorozatgyilkos és ő lesz a következő áldozat. Bár legyen a lány mardekáros ő nem tudta beleképzelni a lányba a sorozatgyilkost, mert ahhoz túl csinos. Közben valószínűleg a lány leült.
-  Hogy vagy így a nyári szünethez elég közel? - kérdezte a lánytól. - Megy a tanulás?
Más kérdések nem jutottak az eszébe hirtelen. Erről két dolog tehetett. Az egyik az, hogy egy mardekárossal beszélget, a másik az, hogy a mardis egy lány. Inkább a lány dobjon fel egy témát szögezte le magában Lashawn.

A lány boldogsága határtalan. Nem tudni, hogy azért mert hamarosan hazamehet és újra hónapokig otthon ülhet, vagy azért mert levelet kapott anyjától, amelyben a nő arról számol be, hogy mikorra a lány hazaér egy új házimanóval bővül szolgálatuk. Imád másokat ugráltatni, ráadásul a házimanók nem is feleselhetnek vissza, ami azért még is nagyon jól esik egy parancsolónak. Az előző házimanójukat ide küldték a Roxfortban - azért, mert eléggé ellenszenves egy manó volt, ahhoz képest, hogy szót kellett fogadnia a Greengrass család összes tagjának.
- Köszi - mondta mosolyogva és elfoglalta a neki szánt helyet.
Lashawn Elwyn. Ismeri, már csak azért is, mert végzős. Közülük szinte mindenkit név szerint ismer, hiszen a végzős fiúkat minden fiatalabb lány megnéz - mert idősebbek.
- Elég jól, most fel vagyok dobva! Teljesen - mondta széles mosollyal az arcán.
A tanulás, na ez az egyetlen eléggé kényes téma a lánynál. Tulajdonképpen okos, de ő az a tipikus izgulós fajta. Fél az RBF-től, nem kérdéses. A nővére - a maga gonosz módján - ugyanis beetette a lányt mindenféle butasággal, amiből az jön le, hogy az RBF-en annyian elszoktak vérezni - még az okos hollósok is.
- Megy - füllentette, de kegyes hazugság nem árt senkinek. - És neked? Van már terved mit csinálsz a szünetben?
Ria felvázolhatná terveit, de nem teszi. Illedelmesen végig várja, amíg a fiú elmondja - hátha valami új ötletet is adna a lánynak. Bár ő nem igen adhatna ötletet azzal a fiúnak, hogy most az egyszer meglátogatja a Durmstrangos exfiúját és jól beolvas neki, amiért ilyen csúnyán elbánt vele...

Egyre furcsállotta magában, hogy egy mardekáros ennyire barátságos legyen. Úgy ismerte őket, mint a felső tízezer és véleménye szerint a barátságukat és tiszteletüket elnyerni csak két úton lehetséges azon kívül, hogy marids lesz az első évben. Vagy komálja a Nagyurat és a sötét mágiát vagy aranyvérű. Ő maga az elsőt nem tekintette életcélnek csak akkor, ha nagyon muszáj lenne. Aranyvérűként viszont kereshetné a barátságukat, de az első ok miatt ezt kizárta. Most viszont itt van ez a lány, aki úgy tűnik más, mint a többi mardis. Ezt mutatja az, hogy nem kezelte őt úgy, mintha a legutolsó sárvérű lenne, tehát a megszokott módjukon.
- És meg tudhatom, hogy  mi az oka ennek? - kérdezte a lányt. - Már, ha nem személyes vagy titkos.
Tényleg kíváncsi volt arra, hogy mitől lehet ennyire feldobva a lány és ül le vele beszélni. Mint e legtöbb hugrabugos, ő maga is tisztában azzal, hogy mindenki balfácánoknak tartja őket. Most itt lehet a lehetőség, hogy két legyet üssön egy csapásra, így az évvégén. Bebizonyíthatja, hogy nem azok, bár utolsó évben tök mindegy volt számára, de azért mégis tud bizonyítani. A másik meg az, hogy tudna magának egy jó nyári programot, mert most elég unalmasnak néz elébe. A lány egyik következő kérdése is erre irányult.
- Hát... - kezdte el Lashawn. Úgy gondolta, hogy jobb, ha nem árulja el azt, hogy auror lesz, mert hátha a lány Őt pártolja. - A minisztériumba mennék valamit munkálkodni vagy valahova máshova. Még pontosan nem tudom.
- Hogy mit teszek nyáron? - tette fel a lány kérdését. - Egyelőre nem tudom. Valószínűleg állás kereséssel.
Hirtelen eszébe jutott valami, amivel jobbá tehetné a  nyarát és más ügyekben is tehet egy lépést előre már, ha bele megy a lány. Így újra megszólalt.
- Tudom, hogy nem ismerjük egymást annyira - kezdett bele, s egy rövid hatásszünet után folytatta. - De ha van kedved eltölthetnél nálunk pár napot vagy hetet.
Nem tudta, hogy pontosan mi késztette a meghívásra, bár pozitív válasz esetén a végeredményt ismerte már. Jobban elgondolkodott a miérteken, s körvonalazódott egy-két ok.

A mosoly még mindig nem tűnt el az arcáról, még most is épp úgy mosolygott, mint amikor felkelt, amikor lement reggelizni és amikor egy csapat fiú mellett haladt el. A egész napját vidámság aranyozza be és ezt már egy ember sem ronthatja el. Egyik bátor griffendéles, egyik okos hollós és egyik különcködő hugrabugos sem. Most még egy mugliismeret órát is végig hallgatna, hogy hadd nevessen és legyen még boldogabb, egy nyomorult kis varázstalan ember életén.
- Azért vagyok ilyen boldog, mert végre biztos vagyok benne, hogy a nővérem semmilyen rangot nem érezhet magáénak a családon belül - jelentette ki mosolyogva.
Annak ellenére, hogy Daphne idősebb és valószínűleg tapasztaltabb is, az anyja nem őt jelölte ki a Nagy feladatokkal. Az is lehetséges, hogy nem lesz jövőre prefektus az idősebbik Greengrass lányka, viszont Ria annál inkább esélyes a címre.
- Minisztérium? Az édesanyám is ott dolgozik - mondta, s legszívesebben hozzá tette volna, hogy na meg a Nagyúrnak segít néha napján. - Bár nekem hideg rázásom van Caramelltől és Rufus sem a megfelelő ember erre a pozicíóra. Itt sokkal erősebb kezű emberre lenne szükségünk... - tett célzást arra a tényre, hogy a Nagyúr lenne a megfelelő ember.
Meghívás. Évezredek óta nem kapott meghívást egyetlen egy hugrástól sem.
- Még nem tudom, hogy lesz-e időm. Tudod ezen a nyáron elég sok dolgom akad...

---

Bocsi a késésért :$

- Úgy látszik ti se kedvelitek egymást a nővéreddel - mondta Astoriának. - És meg tudhatom, hogy te milyen rangot érezhetsz magadénak a családon belül?
~ Tuti, hogy aranyvérű~ gondolta magában. ~ Igaz mardekárosként nem lenne az. Igaz, van egy-két ember, aki nem az és mardekáros. ~
- Komolyan? Én csak három év múlva fogok ott dolgozni, ha sikerül a képzés. - mondta a lánynak. - Szerintem Rufus megfelelő az auror múltja miatt, de a háború után le kell váltani egy jobbra. Egy másik békésebb emberre, természetesen nem rá.
Az utalószó alatt természetesen Voldemortot értette, de az nyílt titok, hogy a legtöbb mardis nyalja a szebbik felét.
- Ha mégis lesz időd akkor küldj egy baglyot a monmouth-i Elwyn kúriába, hogy. Én meg előkészítem a terepet - mondta a lánynak.
- Bocs, hogy így kikérdezlek, de furcsa egy mardekárost vidámnak látni. - jegyezte meg Lashawn.

A mosoly egy pillanatra elillant az arcára. Természetesen nem bírja a nővérét, egyáltalán ki az az idióta, aki megőrül a testvéréért? Persze, ha lenne egy kedves bátyja, aki biztosan betöltené azt a helyet, amelyet egy idősebbnek kell, akkor biztosan szeretné őt. De mivel Daphne egy naiv örömlánynak titulálható személy, ezért ki nem állhatja.
- Ez a rang a legnagyobb megtiszteltetés számomra. Tudod, a szüleink igen nagy befolyással bírnak mindenhol, még akkor is, ha az apám halott. Mindenki ismeri őt, akinek ismernie kell és feladatokkal vagyok megbízva. Tudod, amit egy szokványos magam korú nem szokott megtenni, persze ne gondolj nagy dolgokra - mondta. Mindösszesen annyiról volt szó, hogy terjesztenie kellett az igét a diáktársak között. Hamarosan itt az idő, hogy Voldemort a színre lép.
Felháborodottan vette tudomásul, hogy Lashawn bizony nem áll a pártjára. De mit is képzelt? Ez csak egy hugrabugos és azok általában ilyenek. Meghúzódnak egy csöndes kis helyen és senki pártjára nem állnak, inkább bujkálnak.
Mosolyogva tovább lépett ezen a témán, inkább nem húzza fel magát, mert ez a nap tökéletes, ahhoz hogy egy ilyen elrontsa az egészet. Valójában nem jegyezte meg, hogy hová is kéne küldenie a baglyot, mert jól tudja nem fog mások után futni, azok fussanak inkább utána.
- Egy mardekáros nem lehet boldog? Mi is emberek vagyunk, ugyanúgy akár Ti. Nem csak nektek lehet mosoly az arcotokon, hanem Nekünk is. Vannak érzéseink, még akkor is, ha Ti nem akarjátok elhinni - fejezte ki magát egyszerűen. Felháborító.

Fura egy család fura mardekáros lánya. De a lány szavaiból arra következtet, hogy aranyvérű.
- Ő én nem gondolok nagyra - mondta, de a második része nagyon furának tűnt. Próba cseresznye alapon folytatta. - Gondolom nem az iskolához és a Minisztériumhoz köthető.
Úgy érezte, hogy a lány titkol valamit, de inkább nem firtatja, mert a végén leszakítanák egymás fejét.
- Igazad van, de a legtöbb mardekáros mogorva és morcos és csak akkor volt boldog, ha másokat zavart. - mondta a lány megjegyzésére. Azonban látta, hogy a lányt megbántotta és nem szeretett megbántani snekit sem.
- Ha lenne valami, amivel kiengesztelhetnélek csak szólj - mondta a lánynak. Remélte, hogy a lány nem használja ki és kér valami teljesíthetetlen dolgot. Azonban, hátha a lány arra a jó útra lép és nem lesz a Nagy Kopasz követője. Ha meg már az lenne akkor esetleg eltávolodna tőle.
- Amúgy ez a mostani állapot jobban illik hozzád, mint a háztársaid mogorvasága - mondta a lánynak. - Esetleg tudod, hogy merre töltöd a nyaradat vagy esetleg mit csinálsz ezalatt?
Próbált témám váltani, hogy ne legyen a lány jobban mérges rá, de valószínűleg egy mardekáros sosem felejt vagy legalábbis hosszútávon memorizál.