Roxfort RPG

A kastély egyik számos kisebb oldalsó kijárata közül az egyik mellett méretes sziklák állnak őrt. Ha jobban megnézed, a moha mintha tényleg arcokat formálna rajtuk. Ez a legrövidebb út egyébként a hátsó üvegházakhoz, ahol a felsőévesek gyógynövénytan órái lenni szoktak. A sok szikla közt üldögél egy hosszúkás pocsolya, mely folyton tele van nyálkás békalencsével, és mivel a felette levő sziklára valaki belekarcolta a SZERETLEK KISPATAK feliratot, így ezt a helyet így hívják. *jól megmagyarázta* ::)

Paul

Újabb szép nap a Roxiban. Hétvége. Pihenés. Remek. Már csak két hét van az RBF-ekig, de úgy döntöttem túl sokat hajtottam egész félévben, így megérdemlem a pihenést. Ma sokáig aludtam, majd még fél órát lustálkodással töltöttem az ágyamban. Lassan tápászkodtam fel, és kómás tekintettel ballagtam ki a fürdőszobába. Zuhany, fogmosás... stb. Majd felöltöztem, és lesétáltam reggelizni. Jól esett, hogy hónapok óta most először ettem nyugodtan, és nem gondoltam arra, hogy mit kell még tanulni, vagy milyen dogát kell írni... mit kéne még átnézni.
Most nyugodt szívvel ültem, és rágcsáltam a pirítósomat, és kortyoltam a töklevet. Még kissé álmos tekintettel néztem szét a velem együtt a teremben tartózkodókon. Nem sokan voltunk. Alig 10 ember. A többiek már vagy túl voltak a reggelin, vagy még az igazak álmát alusszák.
Mikor végeztem mindennel, irányt vettem a patakocska felé. Igen, rám fért egy jó kis séta. Friss levegő, séta, test mozgás. Hát kell ennél több?
Lassú léptekkel haladtam végig a folyosókon, lépcsőkön... ki az udvarra. Kiléptem, megálltam és mélyet lélegeztem a friss levegőből. A nap sütött, melege teljesen feltöltött. Megindultam a víz felé. Közben a felhőket bámultam. Hol egy nyúl, egy kutya, róka, netán egy tejszínes fagyi tűnt fel az égen. Néha-néha meg is botlottam, olyannyira az eget bámultam. Szép volt. Kék... És fehér, habos bárányfelhők úsztak rajta...

Közben elértem a szélét. Megálltam, és a kékes rohanó vízet figyeltem. Sima volt, egyenletlen, hiszen oly sietősen rohant tova, hogy szemmel alig lehetett követni. Csendes és szomorú volt a víz. De ez valahogy mégsem tudott elkedvetleníteni. Nem, úgy éreztem, hogy én fogom felvidítani most a patakot. Mosolyogtam. Nem tudta miért, csak mosolyogtam...

Majd magam mellé tekintettem, és észre vettem, hogy rajtam kívül más is tartózkodik itt. Mikor kijöttem olyannyira el voltam foglalva a szép nappal, hogy észre sem vettem a srácot. Pedig, egy Hugrás volt, ráadásul az évfolyam társam. Ő láthatóan kicsit hamarabb észre vett, és intett nekem, majd pedig köszönt.

-  Szia Paul. - válaszoltam, s közelebb sétáltam a fiúhoz.

-  Mi jót csinálsz ide kint? Téged is vonzott a csodaszép idő? - szegeztem neki a kérdést, majd kicsit elfordultam tőle, a sziklának támaszkodtam, és továbbra is a vizet figyeltem.

Egészen addig, amíg a fiú meg nem szólított, s beszédbe nem elegyedtünk.

Abbey

 Újabb jó napnak nézek elébe. Legalábbis reméltem. Eddig úgy zajlott, mint a többi. Magyarul: felkeltem, megmosakodtam, tanultam, de nem tudom, hogy miért, majd reggeliztem, még többet tanultam. Lassan már úgy gondoltam, hogy ebből elég, így ismét a folyosókra szabadítottam magam. Sétálgattam valahová, nem tudom, hogy hová. Senki nem szólított meg, és én sem szóltam senkihez. Pedig még csak egyedül sem akartam lenni.
 Menet közben vettem észre, hogy ma némileg jobb hangulatom van mint az átlag. Ez mosolyt csalt az arcomra. Beszélgetni támadt kedvem valakivel, de senki ismerőst nem láttam errefelé. Mentem tovább, a lábam elé sem figyelve, mikor azt vettem észre, hogy egy olyan helyen vagyok, amit ismerek valahonnan. De honnan? Az istenért nem akart beugrani, hogy honnan ismerem a helyet. Békalencse, pocsolya, mohás sziklák... Megvan! Ez az az útvonal, ami az üvegházakhoz visz! De mit keresek én itt? És hogyan kerültem ide? Remek, most már észleges amnéziám is lesz? Ezért nem szabad úgy menni valamerre, hogy nem is látom, hogy merre megyek.
 Ott álldogáltam, saját hülyeségemen merengve, amikor azt láttam, hogy valaki mellém lép. Csak oldalra fordítottam a fejem. Biztos valami fiatal, aki poénból kijött ide. Remek, már kezdek úgy beszélni, mint valami negyvenéves.
 - Szia – köszöntem, mikor láttam, hogy egy évfolyamtársam az. Abbey, ha jól emlékszem. Vele feltűnően sokszor találkoztam mostanában. Nem is baj az, ő jó fej velem.
 - Csak kijöttem ide, gyönyörködni, igen – feleltem, majd kicsit halkabban hozzátettem, hogy ha mennek is el mögöttünk ne hallják – Igazából csak mentem a lábam után, valahogy pedig ide keveredtem.
 Most vártam, hogy kinevessen. Kezdett rajtam kiütközni valami üldözési mánia. Ne már! Engem nem üldöznek hála istennek, legalábbis egyenlőre nem. És reményeim szerint nem is fognak.

Chris betegre unta magát a délelőtti órákon és valahogy az a tudat sem boldogította túlzottan, hogy ebéd után egy gyógynövénytanra is be kell vonszolnia a hátsó fertályát. A kaját azonban feldobták a haverjai, ugyanis Zac egy elvesztett varázslósakk játszma és egy ehhez szervesen kapcsolódó fogadás következtében mindössze egyetlen, télapós mintával díszített alsógatyába öltözve jött le ebédelni a klubhelyiségből. Persze balhé lett belőle, McGalagony majdnem szívbajt kapott, mintha még életében nem látott volna boxeralsós srácot.
Ashmore képtelen volt normálisan megebédelni a röhögéstől, ám nemcsak ő, hanem az egész Nagyterem szakadt a nevetéstől, amikor Zac kikacsázott a teremből McGalagony és Piton prof oldalán. Valamiért mindkét tanár különösen zordnak látszott.
A fiú közel fél órával később is ezt tárgyalta barátaival, mikor már kifelé tartottak, s mindenki ment a maga órájára. A várható következményeket vitatták még akkor is, amikor némileg megcsappanva átértek az északi szárnyba. Christian intett társainak jelezvén, hogy itt elválnak útjaik, ő ugyanis gyógynövénytanra megy, s erre a legrövidebb az út az üvegházak felé. Amikor kilépett az ajtón, egyik háztársa utána szólt, így a srác az ajtót kezével támasztva háttal tette meg az első egy-két lépést a szabadban.
Végül nevetve elengedte az ajtót, hagyta becsapódni, azonban közben nagy lendülettel hátrafordult. Sietni akart, na nem mintha a gyógynövénytan ennyire lázba hozta volna, hanem mert nem volt még teljesen kész a leckéje és kerítenie kellene valakit, akiről lemásolhatja. Ilyetén ember azonban meglehetősen kevés akad a Roxfort falai között, ezért is kellett olyannyira sietnie a fiúnak. Nem akarta, hogy miatta vonjanak le pontot a Hugrabugtól.
A laza megfordulással és elindulással azonban volt egy apró probléma, mégpedig az, hogy valaki már volt mögötte, de az is lehet, hogy éppen most lépett oda. Mindenesetre a legrosszabbkor tette. A fiú átesett az illető lábán, majd azon igyekezetében, hogy talpon maradjon, megkapaszkodott a vállaiban. Chrisnak annyi ideje sem volt, hogy megnézze kibe csimpaszkodik, mivel sikeresen beleborult a békalencsés pocsolyába. Igyekezetében - ámde akaratlanul - magával rántotta elgáncsolóját is.
A kétes tisztaságú vízben ülve végre végignézhetett áldozatán, a látványtól azonban hebegős lett és elpirult.
- Szia, öhh, mi még nem... - próbált valami értelmeset kinyögni, csakhogy képtelen volt befejezni a mondatot, mivel egy lány csücsült mellette. - Ne hara... illetve izé, sajnálom. Nem direkt csináltam.
Ezután önmagát átkozva az idétlen dumáért tovább ült a pocsolyában, miközben a hölgyemény barna szemeit bámulta és képtelen volt megmozdulni. Jellemző rá, hogy egy csinos lány közelében ehhez hasonlóan lefagy, csak a régebbről ismert lányokkal képes könnyedén kommunikálni a lámpaláztól. Ezt a jelenlegi helyzettel is tökéletesen sikerült bebizonyítania. Hogy feloldja a helyzetet, tátogott egy keveset, ám végül egyik gondolatát sem merte fennhangon kimondani.

Gyógynövénytanra siettem. A békalencsés patak felé tartottam, mert arra közelebb volt. Előttem egy háztársam ment, ő is a patak felé tartott. Nem annyira szerettem a gyógynövénytant. Ráadásul múltkor majdnem az életemet adtam cserébe a házi miatt. Még most is beleborzongok, ha rágondolok. Az az érdekes, hogy vannak olyan munkák, amikhez kell a gyógynövénytan, és én ezeket nagy valószínűséggel majd nem tudom választani, mivel eléggé rosszul állok gyógynövénytanból.
Ekkor elértem a nagykaput, de az előttem lévő hugrás srác előbb érte el a kaput.
- Ne csukd be!- kiabáltam, de hiába. Most vagy nem figyelt rám, vagy nem akart meghallani. Mindenesetre mikor kiléptem a kapun, ő akkor fordult hátra. Persze én útban voltam, és szegény srácot kigáncsoltam. Pont egy pocsolyába landolt, magával rántva engem is. Nagy valószínűséggel csak most látta, hogy ki vagyok. Először nagyokat pislogtam, hogy mit keresek a pocsolyában, majd elkezdtem nevetni.
A srác látszólag zavarban volt, mert elpirult, és dadogva beszélt. Legalábbis próbált beszélni. Én kedvesen rámosolyogtam, de tulajdonképpen én is megilletődtem. Nem minden nap esik meg, hogy egy ilyen helyes sráccal ütközik össze az ember. A mosolyt nem tudtam letörölni az arcomról, és még mindig a pocsolyában ültünk egymást nézve. Érdekes volt. Ekkor egy kicsit felélénkülve, felpattantam, majd a kezemet nyújtottam részben azért, hogy bemutatkozzak, részben azért, hogy felsegítsem.
- Sabrina vagyok.- mosolyogtam rá ismét. Nem értem miért, de nem bírtam ki, hogy ne mosolyogjak. Azt hiszem ő ötödik évfolyamos, de ugyanannyi idős, mint én. De biztosra nem tudom. Bár eléggé kedvesnek tűnik.
A ruhám tiszta víz volt. Öröm lesz így órára menni. Tök vizesen ott álltam és a srácra bámultam. Azt hiszem elpirultam. Ő is zavarban volt még mindig. A szemem nem tudtam levenni róla. Ekkor jutott el az agyamig végre valahára, hogy nem illik így bámulni valakit. Levettem róla a tekintetemet. Az volt az igazság, hogy egész helyes volt a srác. Ekkor úgy döntöttem, hogy megtöröm a csendet.
- És neked is van neved?- kérdeztem poénkodva.

Egyre jobban összezavarta a lány nézése, a végén már arra sem emlékezett, hogy ő most tulajdonképpen fiú avagy leány nemű. Tovább habogott, s kívülről szemlélve valószínleg nem tűnhetett túlzottan értelmes alaknak, sokkal inkább egy fogyatékosra hasonlított, aki tévedésből került a Roxfortba. Már csak a nyáladzás hiányzott, ahogy tétlenül ücsörgött a pocsolyában, hogy teljes legyen az összkép.
A bemutatkozástól valamelyest észhez tért, önellátón felpattan, majd elfogadta a felé nyújtott kezet és tréfásan kezet csókolt. Persze rá jellemző módon jócskán belepirult a kézcsókba, még ha csupán poénnak szánta is. Azután csak nézték egymást, a fiú érzése szerint legalább a végtelenségig, valójában legfeljebb ha egy percig tartott a hosszú pillanat. Sabrina kérdésére félszeg kamaszmosoly jelent meg arcán.
- Van bizony - közölte barátságosan, immár alig-alig zavarban. - Christian Ashmore. Tényleg sajnálom, hogy belerántottalak a vízbe...
Álszent volt, persze, hogy álszent. Elvégre egy pöttyet sem sajnálta, mert ha nem borulnak bele együtt a pocsolyába, akkor nagy valószínűséggel az életben nem mer odamenni Sabrinához, márpedig úgy tűnik, azzal rengeteg mindent kihagyott volna. Ezt azonban nem állt szándékában elárulni a leányzónak, nehogy elbízza magát vagy esetleg visszautasítsa Sabrina.
Néhányszor elmotyogta a "Tergeo!" varázsigét, aminek hatására megtisztult ugyan a ruházatuk, azonban még mindig tetőtől talpig vizesek voltak. Hiába, a sokak által ismert szárításra használatos varázsigét Chrisnek nem volt ideje megtanulni, különben sem a tanulásról volt híres. Habár a tisztítás is hiányosnak bizonyult, maradt még itt-ott békalencse és más egyéb, a vízből származó növénycafrang.
Christian felemelte a kezét, óvatosan ért a lányka hajához, akárha porcelánbaba volna, a legkisebb érintéstől összetörő fajtából. Saját merészségétől megijedve odébb ránttota a kezét néhány centivel, azután megismételte a mozdulatot. Megérintette Sabrina haját és kiszálazott belőle ezt-azt. Kezéről a földre igyekezett lerázni a különféle zöldségeket, azok azonban megszállottan ragaszkodtak hozzá. A fiú besokallt, nadrágjába törölte kezét, végül folytatta a szedegetést. Éppen csak azt nem hajtogatta hozzá, hogy "szeret? nem szeret?". Nyugodtan mantrázhatta volna a kis mondókát, hiszen bőven volt csipegetnivaló.
- Úgy nézem levélkoszorú nőtt a fejeden. Glóriát kaptál a pocsolyánktól - vigyorodott el gyűjtögetés közben, a hangjában viszont csipetnyi gúny sem volt. - Egyébként hová tartottál, mielőtt elgáncsoltalak?

Magától felállt, s mikor ezt véghez vitte kezet csókolt. A srác elpirult, de én sem bírtam semleges arccal. Az biztos, hogy fülig vörösödtem. A neve Christian Ashmore volt.
- Szép név.- mondtam kedvesen és ismét megjelent a mosoly az arcomon.- Nem semmi gond. Majd megszáradok.- nem mertem a srác szemébe nézni megint, mert akkor már végképp vörös lettem volna. Igazság szerint kicsit örültem, hogy beleborultunk, mert így megismertem Christiant. Micsoda véletlen. De nagyon is jó véletlen. Chris megpróbálta a tisztító bűbájt alkalmazni, bár nem sok sikerrel járt. De kedves tőle. Itt ott még kicsit koszosak maradtunk ráadásul még mindig vizesek. a hajam békalencsével volt tele, és egyszer csak a fiú felém nyújtotta a kezét és elkezdte kiszedegetni a hajamból a növényeket. Rettentően óvatosan nyúlt oda, és én nem ellenkeztem. Eléggé zavarban voltam, nem is mertem a srácra nézni, inkább a kapu ajtaját bámultam. Miközben szedegetett végre rápillantottam, majd láttam, ahogyan a nadrágjába törli a kezét. Ezért végül is érdemes volt varázsolni. Ekkor azt mondta, hogy glóriát kaptam a pocsolyától. Ezen elnevettem magam. Nem nagyon értelmeztem piszkálásnak, mert a hangjából nem ezt vettem ki. Mindenesetre a srác nagyon szimpatikus volt. Nagyon helyesnek találtam. Igaz, hogy egy kicsit félénknek tűnt, de az sosem baj. Általában az csakis jót jelenthet és nem rosszat. Majd kiderül. Közben a srác feltett egy kérdést amire rögtön válaszoltam is.
- Gyógynövénytanra mennék, de valahogy az az érzésem, hogy eltévesztettem és most lyukas órám van. Te mire mész?- kérdeztem vissza, mert lehet, hogy ő is arra az órára tart és akkor ki kéne deríteni, hogy melyikünknek van igaza.
Most én láttam meg valamilyen terebélyes növényt az ő pólóján, így most én nyúltam oda óvatosan, hogy leszedjem azt. Leráztam a kezemről, majd Christianra néztem és ismét mosolyogtam, fülig pirulva. A szemébe néztem egészen hosszú ideig, és közben a választ vártam.

Először nem mert a lány szemébe nézni, Sabrina haját szemlélve gondosan kerülte a tekintetét, nehogy megint belezavarodjon a helyzetbe. Ha már ilyen típus, legalább kerüli a pirongató pillanatokat amennyire csak tudja. Végül persze nem sikerült, mágnesként vonzza az a ravaszul csillogó sötétbarna szempár, hát merszet gyűjtött és belenézett az előtte álló lány szemébe. Tudta, hogy elhibázta, nem kellett volna megtennie. Így képtelenség zöldteleníteni a lányt, ha ez a szempár bűvöli őt. Hogy valahogy mégis kihátrálhasson a slamasztikából, amibe önmagát sodorta, elkapta Sabrina vállát és fordított rajta egy kicsit oldalra, majd ahogy haladt a tisztogatással, úgy forgatta szép lassan körbe a leányzót. Az túl egyszerű lett volna, ha ő sétál körülötte néhány kört, különben meg úgy érezte, nem bírna most odébb lépne, földbe gyökerezett a lába.
- Gyógynövénytanra? - rezzent fel Chris hirtelen - Én is arra megyek. Várj csak, te nem lehetsz ötödéves! Akkor már... mindegy, így marad a lyukasóra eshetősége.
Majdnem kimondta, hogy "akkor már biztosan észrevettelek volna", ám szerencséjére még időben észbe kapott. Ez tipikus csajozós duma, ő pedig nem áll neki itt és most felszedni a lányt, hiába tetszik neki ennyire és hiába bűvölte meg a csillámos szempár. Lehajtotta a fejét, hogy ne olvashassa ki a szeméből Sabrina, mennyire tetszik neki, azonban így azt kellett látnia, hogy most a leányzó szed le valami koszt az ő pólójáról.
Christian már olyannyira zavarban volt, hogy képtelen volt mélyebbre süllyedni benne. Ezért is fordulhatott elő amikor tekintetét elszakította a lánytól, hogy hangosan felolvasta azt a feliratot, amit az egyik sziklába véstek bele és most pont a szeme elé került.
- Szeretlek kispatak - idézte az ismeretlen művész röpke mondatát, azután megfogta a lány kezét, amivel az előbb Sabrina levette róla hínárt. - Koszos lettél. Ha gondolod, nyugodtan töröld bele a pólómba, annak már úgyis mindegy.
Ezzel nagylelkűen felkínálta a nevezett ruhadarab egyik - csaknem könyékig érő - ujját, s biztatóan mosolygott a lányra. Fel sem ötlött benne mennyire félreérthető lehet az iménti idézet, hiszen Sabrina nem láthatta a feliratot, hacsak nem fordult meg, szinte teljesen mögötte volt, biztosan kiesett a látóteréből.

Christian hosszas tétovázás után nézett csak a szemembe. Egy pillanatra leállt a tisztogatással és hosszasan egymás szemébe bámultunk. Gyönyörű világoskék szeme volt. Nem bírtam másfelé nézni, csak a világítóan kék szempárt bámultam. A szép pillanatnak hamar vége lett, amikor ugyanis a srác megfogta a vállamat, majd egy kicsit oldalra fordított, hogy máshol tisztogasson. Szép lassan teljesen körbeforgatott kerülve a tekintetemet. Nem lépett semerre sem és egy kicsit meglepődtem, amikor elkezdett forgatni, mivel olyan hirtelen tette, és még meg sem kérdezte, hogy lehet-e.
Ő is gyógynövénytanra igyekezett. Ahogy sejtettem. Egyrészt azért sejtettem jól, mert valószínűleg eltévedtem, másrészt, mert kiderült, hogy ötödéves. De ha jól emlékszem akkor 1980-as születésű, csak decemberi. Ennyit tudok róla összesen. Nincs nagy korkülönbség köztünk. Ez még elmenne, ha az lenne a célom, hogy meghódítsam a srácot. Egyenlőre jó benyomást keltett, lehet ebből még barátság vagy más. Már ha ő is így gondolja, mint én.
- Hát akkor úgy tűnik, hogy majd mehetek vissza az épületbe, és jobban át kellene néznem az órarendem.- igazából még nem akartam olyan hamar elmenni, de sajnos tudtam, hogy a srácnak órája lesz.
Hirtelen valami olyasmit mondott, hogy szeretlek kis patak. Nem értettem mire mondja, így egy kicsit odébb álltam, hogy most olvas-e valamit, vagy magához beszél. De láttam, hogy egy szikláról olvasta fel a szöveget, és nem magának beszélt. Ekkor megfogta a kezemet és én ismét elpirultam. Pedig már kezdett visszaállni a színem. Azt mondta, hogy koszos lett a kezem és, hogy nyugodtan töröljem bele a pólójába, majd rögtön nyújtotta is a ruhadarabot.
- Nem kell köszi.- tiltakoztam, de mosolyogva.- Majd előkaparok egy zsebkendőt a szár... a vizes táskámból.- az is vizes lett. Hurrá! De a pólóját meg nem akarom összepiszkolni. Nagyon kedves, de nem piszkolom össze.- Nem kell köszi, nem akarom összekoszolni a ruhád.- és ismét megeresztettem egy kedves mosolyt.

- Ne menj még - kapott a lány keze után, érzése szerint túlsággal hirtelen Christian.
Nem akarta, hogy elmenjen a lány, mert akkor elmúlt volna a varázs, s ki tudja, talán még a szívverése is helyreállt volna. Egyébként meg kit érdekel egy kis szívritmus zavar, ha egy ilyen szép lány a kiváltója és nem az öregkor. Christian mindössze egyszer érzett hasonlót eddigi rövidke élete során, ám az a régi érzés most haloványnak, jelentéktelennek tűnt emellett.
- Igazából mindegy, hogy bemegyek-e órára. Egyrészt mert nincs leckém, másrészt mert amúgy sem rajongok a gyógynövénytanért. Harmadrészt pedig nem lenne szívem itthagyni téged kettesben ezzel a pocsolyával, még a végén elcsábítani a gaz - tréfálkozott egy félmosoly kíséretében, majd rutinos idegességgel összekócolta a bal fülében csüngő kacatokat.
Halk, fémes hangon összezörrent a négylevelű lóhere a stukkerrel, a vágtázó ló a slózilánccal, a kisbalta a versenyautóval. Tulajdonképpen előállt a szokásos helyzet, amikor eljut odáig az ismeretség, ahol Christian rendszerint elgondolkozik miért is fél ő ennyire a lányoktól. Mert ez bizony félelem, amikor az ember fia csak dadog, tátog, tétován áll, képtelen megmozdulni és bármi értelmeset kinyögni. A srác ezúttal azonban a jól megszokottól eltérő választ adott magának a néma kérdésre.
Mert tetszik - vélte magában. - Na és akkor mi lesz? Megint jön Rico, mint valami jó szellem, ahogy Rachelnél is, és majd ő összeboronál titeket? Nem, ebbe nem kell besegítenie az öcskösnek, megoldom egyedül. Különben sem akarom elrontani ezt a pillanatot most, ahhoz túl szép az egész. Nicsak, milyen rózsaszín lett hirtelen a világ, holott alig öt perce ismerem a csajt. Nem akarok egy nyálas kis hülye lenni, az nem az én színvonalam. Nehogy már leolvadjak egy lány tekintetétől a tappancsaimról, nem vagyok én jégkrém! Sabrina szép és aranyos és tetszik ésésés... Na jó, ez nem vezet semmire. A lényeg tehát: bukom rá, de nem óhajtok leégni előtte, sem kihasználni őt. Tartózkodás, ez a legfontosabb!
És persze nem tartotta be a saját magának megszabott határokat, képtelen volt odafigyelni rájuk.
- A cuccomnak már teljesen mindegy, de ha a táskádból való zsebkendőbe törölnéd, csak szétkennéd magadon az egész vackot.
Chris ismét a lány szemébe nézett, szemében vidám szikrák csillogtak. Ekkor végre leesett neki, hogy nagy figyelmességében elfelejtette elengedni Sabrina kezét. Eljutott ugyan idáig, azonban újra elpirult, zavarba jött és végezetül visszatolta a leányzó felé a kezét, miközben alig érthető halkan motyogott:
- Khm, ez itt a tiéd, azt hiszem - majd Sabrina kezét elengedve zsebre vágta saját pracliját.

*Furcsálta a leányzó válaszát, ami szerint nincs jobb dolga, mint házikat gyártani. Miért ne lenne? Hiszen, annyi mindent... Na jó annyi mindent nem, de azért csak lehet valami érdekesebbet is csinálni ebben a suliban. Mert hiába, hogy varázslósuli, néha egész unalmas tud lenni Bam számára. Nem is tudja, mi lenne vele, hogyha nem hozná magával gördeszkáját, amivel néha végisuhan a folyosón. Talán többet járna mások agyára. Így sem túlzottan közkedvelt témája az agyaknak, de akkor, ha unatkozna, akkor biztosan már lenne néhány őrült a suliban. Ám Mia válasza még mindig fruja az oldalát. Netán, nem nagyon lennének barátai? Pedig egész kedvesnek tűnik, bár néha igencsak hiperaktív, de arra fátylat lehet borítani. Főleg akkor, ha az ember hasonlóan hiperaktív. Lehet még vissza is kérdezett volna erre a furcsa válaszra, de már nem tudott. Kézen ragadták, és már vonszolták is kifelé a Nagyteremből. Hogy ráérzett, hogy szemüvegére újra szükség lesz. Ugyanis szemei újra nagyon elkerekedtek. Hirtelen törnek elő ezek a dolgok a lánykából, és talán ezért is olyan meglepőek. A folyosón még futnak egy darabig, ami egy hatalmas kérdést vet fel Bamben. Hogyan tud futni most, hogy ennyire tele van kedvenc kis szerve? Esetleg ha gurulna, azon nem lepődne meg. Ám ekkor fel is ötlött benne, hogy tényleg jobb lenne gurulni. Igaz nem úgy, hogy hirtelen saját magából válljon egy hatalmas gömb, hanem gördeszkáján, ami még mindig ott pihen hóna alatt. De pillanat! Most nem teheti meg. A kezére pillant amit még mindig Mia szorít, és úgy haladnak előre. Szerencsére futásuk apránként lassult, és végül megálltak. Orrához kap, amit kicsit megnyomogat, mintha tényleg választ szeretne kicsikarni belőle, de szerencsére az nem szólal meg.*
- Tudod, az orrom nem nagyon jó idegenvezető. Talán a kezem... *Kiveszi a kezét a lány szorításából, és mintha egy  vadállatot tartana féken, úgy kezdi el kezével hadonászni. * - Szagot fogott, gyere! *Mondja mosolyogva Miának, majd megindul előre. Hosszú folyosók tömkelege, talán még annál is több ajtó.* - Igen, minden rendben, kézben tartom a dolgokat! *Szólt oda néhány, szemét már majdnem elhagyó festénynek. Bam lassabb futása közben, még néha néha hátra néz, nehogy elhagyja időközben Miát, akit tulajdonképpen most, hová is visz? Hm... Meg is van! Hirtelen kanyarogni kezd, hol jobbra hol balra, és már a diákság is lassan előbukkan rejtekhelyéről. Bamnek erre hatalmas vigyor szalad a képére, és úgy intézi lépteit, hogy véletlenül nekimenjen néhányuknak.*
- Bor van Sütőtöklé helyett! *Magyarázta az értetlenül nézőknek, akik közül sokan elszörnyülködtek, és csak legyintettek, hogy szegény bolond, ám voltak olyanok is, akik elhitték, és hirtelen megszaporázódtak léptei a Nagyterem felé. Még hosszú kanyargás, kiabálás következett végül Bam megállt.*
- Itt vagyunk. *Lihegi, majd megindul a sziklák felé. Az egyiknek neki is dől, majd keményen megpaskolja.* - Jó dolog megmászni őket, de még mielőtt kitörjük valaminket, szeretném megnézni útoljára a pat'kot. *Mondja mosolyogva, majd odanyújta, az immáron teljesen szelíd kezét a Miának.* - Vigyázz, csúszik.

*A fiú arcáról csak keveset tud olvasni, mert szemüveg takarta azt a részét, amiből a legjobban olvasni tudott. Szóval maradt a futás, ám nem sokáig, mert nem sokára megálltak, és Bam elővette azt az oldalát, amin Miának nevetnie kellett. Aztán a fiú az orrát kezdi nyomorgatni, és a lány már attól kezd tartani, hogy esetleg valami baj van, Amikor a fiú újabb őrültséggel áll elő. Mia arca eltorzul egy pillanatra, majd eltűnik a hajfüggöny mögött, és nem sokára felemelte a fejét, arcán könnyek csorogtak. *
- Ha lehet humorral ölni, te megteszed velem!
*Nyögte, majd kirobbant belőle a nevetés, és nem tudta leállítani. Aztán a fiú hadonászni kezdett a kezével, és bejelentették, hogy találat van. A mosolyra csak mosollyal válaszolt, ami kissé elkínzott volt már, arcán még a kis gyöngyök gurultak, és mint akit nagy fájdalmak gyötörnek, nekilódult, és Bam háta mögül csak halk nyöszörgést hallhat, amíg a lány szenved a nevetéstől. Majd diákok bukkannak fel, és a lánynak meg kell állnia egy pillanatra, nekidől a falnak, és a gyomrát fogdossa. *
- Baaaaam...- nyöszörgi- Fájok! Fááj! Érted? Ne csináld, mert meghalok!
*Szenved, majd újra nekilódul, és aztán a sok tekergés után végre megérkeznek. Mia első dolga, hogy megáll, és nekitámaszkodik valaminek, hogy rémülten nézzen oda, mert nedves. Amikor kezet nyújtanak neki, máris elkapja, és magához húzza, és a szapora lélegzetvételből Mia arra következtet, hogy a mellkasában dübörgő hangot is biztosan hallja a fiú. Sebaj. e nem is a nagy iram volt a baj... Elkínzott arccal néz a fiúra, és ,,Kegyelmezz" féle tekintettel kérleli, hogy ne mondjon már több ökörséget, mert halálra neveti magát. Ennyi idő után ez már neki is sok(k). Aztán ellöki magát a sziklától, és pislogva elindul.*
- Merre?

Ne menjek még. Igazság szerint nem is terveztem, hogy megyek, mert ezt a pillanatot nem akarom megszakítani. Melegség töltött el. Olyan jó érzés volt, ahogyan a srác még mindig a kezemet fogta. És még jobban örültem, amikor kijelentette, hogy nem muszáj bemennie órára. Igaz ez némi pontlevonással is járhat, de én boldog voltam attól, hogy nem akar itt hagyni. Bár azt nem értettem, hogy miért csábítana el a pocsolya, mert nagyon nincs kedvem még egyszer megfürödni. Bár mint már említettem kicsit örültem, hogy Christiannal estem bele.
Az iménti mondatához még egy kis mosolyt is társított. Ahogy az eddigiek alapján megismertem, egyre jobban azt tapasztalta, hogy nagyon kedves a srác. És ez a mosoly nagyon jól áll neki. A bal füle tele volt mindenféle mütyürrel. Négylevelű lóherével, lóval és még ilyenekkel. Igazság szerint azt nem annyira szeretem, ha egy srácnak a füle tele van mindenfélével, de ez most egy cseppet sem érdekelt. A fiúról nem tudtam levenni a szememet, egyre inkább csak őt bámultam. A kezemet még mindig fogta. Nem tudtam, miért nem engedi el, de jól esett. Sőt nagyon is tetszett a dolog. Egy darabig nem szóltunk, csak egymást bámultuk. majd hirtelen ő szólalt meg, hogy a ruhájának már úgyis mindegy, és hogy a kendővel csak még jobban összemaszatolnám magam.
Ekkor vette észre, hogy a kezem még az ő kezében van és visszatolta hozzám. Elpirult és valamit nem érthetően motyogott. Nem baj. Én gyorsan körbenéztem valami ülőhelyet keresve. Találtam is egy sziklát a közelben. Odamentem hozzá, és leültem. A tekintetemet ismét a srác felé fordítottam, majd megszólaltam.
- És, ha már úgysem mész be órára, mesélj magadról valamit.- mondtam, majd egy kedves mosolyt küldtem feléje.

Ne könyörögj, ne alázd meg magad - hajtogatta magában Chris testvére lányokkal kapcsolatos intelmeit, miközben Sabrina őt nézte.
Ahogy a leányzó váratlanul elfordult szétnézni, Christian meglepődött, ugyanis azt hitte valamiféle menekülési útvonal után kutat Sabrina. Az ülőhely valahogy meg sem fordult a fejében, mintha az túl egyszerű és logikus dolog lett volna. Szinte dermedtre döbbent, amikor Sabrina végül leült, sőt, marasztalta őt! Ilyen még nem fordult elő vele, ugyanis a legtöbb lány csuklóból kinevette a félénksége és az állandó elpirulásai miatt; az a kevés pedig, aki mégis esélyt adott neki, így próbált közelebb kerülni nőcsábász testvéréhez vagy csak egyszerűen barátkozni akart.
A srác villámgyorsan le is hűtötte magát mondván, hogy eme hölgyemény is csak egy társra vágyik, mert így nem kell egyedül töltenie a lyukasórát, kevésbé fog unatkozni. A negatív tapasztalatok hatására Chris világbajnokká vált önmaga átejtésében, dacára a lányból sugárzó meglehetősen egyértelmű jeleknek, mely szerint igenis tetszik neki a félénk hugrabugos figurája, nem kell megjátszania magát Sabrina előtt.
- Hűha - szusszant fel, mialatt recsegő térdekkel lehuppant a lány elé a földre. Törökülésbe helyezkedett, két tenyerét a háta mögé támasztotta a földre és eltűnődött. - Mit is mesélhetnék magamról...?
- A kinézetem látod, azt felesleges lenne ecsetelnem. 16 éves vagyok, ötödéves hugrabugos nebuló. Szeretek bulizni, vicceket mesélni és hallgatni és Ricoval hülyülni. Ő egyébként az ikertesóm. Külsőre többnyire teljesen megegyezünk, csak ő sokkal rámenősebb, mint én. Ja, és imádom a pizzát, bár errefelé a házimanók valahogy nem kultiválják, így tanév közben kénytelen vagyok mellőzni. A zene tekintetében eklektikus az ízlésem, leszámítva a komolyzenét, mert ahhoz túl komolytalan vagyok. Ki nem állhatom a takarítást, rendrakást, de csak akkor, ha nekem kéne elvégezni. Viszont imádom a barna szemű, kedves lányokat. És most te jössz, mesélj magadról.
A fiú majdnem kimondta mennyire tetszik neki a lány, ám végül egy tapintatos bókba fogalmazta elképzeléseit. Távol áll a stílusától a nyílt udvarlás, mivel úgy véli, azzal csak leégne, hiszen úgysem bírná ki pirulás nélkül a szövegelést, amit egyébként is motyogni tudna saját kútmélyi zavarától.

A srác nyilván azt hitte, hogy menni készülök, mikor a szikla felé vettem az irányt. De eszem ágában sem volt elhagyni ezt a területet egy darabig. Szépen elüldögéltem a kövön és hallgattam, hogy mit mond magáról Christian. Leült elém törökülésbe és úgy mesélt. Elég sok dologban hasonlítunk. Például én sem szeretek rendet rakni, nekem olyan mindegy, hogy milyen zenéket hallgatok, csak dallamuk legyen és én is szeretem a vicceket, meg a pizzát. De abban különbözünk, hogy ő imádja a barna szemű lányokat és én nem szeretem a barna szemű lányokat. Erre a kijelentésére elpirultam, hiszen ez egyértelmű jel volt tőle, hogy nem csak barátkozni szeretne. Ez ellen nincs semmi kivetni valóm.
- Igazság szerint nem szeretek annyit magamról beszélni, de ha te kéred.- feleltem, mikor mondta, hogy most én jövök a meséléssel- Tulajdonképpen sok mindenben egyezik az ízlésünk, mivel én is szeretem a vicceket, a pizzát, én sem szeretek rendet rakni, és zenékben nekem mindenféle stílus jöhet csak legyen valami dallama. Viszont ellentétben veled én szeretem a barna szemű lányokat.- e mellé a kijelentésem mellé, kíséretként egy mosolyt is csatoltam- Viszont szeretem a kék szemű, barna hajú srácokat.- ha már ő is elmondta, hogy milyen típusú csajok jönnek be neki, akkor én is elmondom. De azért azt megkérdezem tőle, hogy mikor született, nem mintha annyira zavarna, ha egy évvel fiatalabb. De azért előtte még beszélgetek vele, majd utána térek rá.
- De akkor végül is nekem is nehéz lesz megkülönböztetni titeket a tesóddal.- nekem nehéz lesz? Már tisztára abban voltam, hogy mi még többször is fogunk találkozni, mikor erről még szó sem volt. De azért nagyon reménykedem, hogy lehet ilyenről szó- És amúgy te melyik évben születtél? Ja és szólíthatlak Chrisnek?- tértem rá végül is a kérdésemre és mosolyogva vártam a választ.

*A nagy rohanás közepette, még itt-ott hallotta szegény lány fájdalmas nyöszörgését, de nem sokat törődött vele. Ő ilyen, képtelen abbahagyni, ha elkezdte. Ám amit a kispataknál mondott, az még magát is meglepte. Hogy lehet az, hogy ő egy ilyen "úri" tettet véghez vigyen? Még számára is érdekes. Mondjuk a lányokhoz, amikor csak tud igyekszik úri emberként közelíteni, ami úgy nyilvánul meg, hogy... Ahogy eddig, és csak elvétve tűnik fel az a próbálkozok. Mint például most is Miánál. Bár akkor is fura. Mikor megragadják kezét, kedves arccal néz a leányzóra, aki szinte könyörög már egy kis szünetért. Legalábbis megfáradt arca, és már már hallhatóan hangosan dobogó szíve ezt mutatja. Bam mosolyog egyet, és nem válaszol az idő közben jött kérdésre. Elvégre, ha most megszólalna, tuti valami olyasmit mondana, amitől a lány ismét nevetésbe tör ki. Szóval vár egy kicsit mielőtt kinyitja újra száját. Helyette, csak kezével kommunikál, avagy, jobban megszorítja Mia gyöngéd, és feltűnően puha kezét, majd óvatosan húzni kezdi maga után. Nem rángatja, ahogy barátait, vagy haverjait szokása, mert úgy érzi, ha ezt a kezet most egy kicsit is erősebben húzná, akkor kiszedné a helyéről. Szóval marad az óvatos, Bamtől egyáltalán nem megszokott vezetés. Útjuk nem volt hosszú, ám annál csendesebb. A mohás sziklákról, csak úgy visszhangoztak lépteik zaja. Légzésük moraja is oly jól kivehető volt, hogy hallhatóvá vált az is, mikor nyugszik meg végre a kisebb rohangászás után tüdejük. Néhány "sziklaarc" mintha szemeivel üdvözölné a fiatalokat, páran pedig pont úgy néztek rájuk, mintha csak el szeretné őket küldeni. Bam mindig is furcsállta, ezt, szerinte biztosan mágia van a dologban, hogy némely mohás szikla olyan mint egy arc. Apránként kis patakcsobogás zaja üti meg fülüket. Ekkor Bam kicsit szaporázni kezdte lépteit, nagyon ügyelve arra, hogy még mindig ne rángassa Miát.*
- Víz! *Úgy kiáltott fel, mint mikor a sivatagból tér elő egy ember, és szerez egy kulacs vizet, mikor eléjük tárult a kissé mocskosnak tűnő patak.* - Hú de patak... *Szólal meg kis szünet után, most olyan hangon, aki még soha életében nem látott még patakot, és csak most hallotta először ezt a fogalmat. Ám hamar elvonta a figyelmét, egy mellette pihenő sziklatömb. Hatalmas, ám annál vészjóslóbb mosoly ült arcára. Aztán következett az a bizonyos csettintés, és mutatóujját a sziklára szegezte. Hogy mi is járhat a fejében, azt nem nehéz kitalálni.*
- Én, most, oda föl fogok mászni, ... *mutatja közben mutatóujjával merre is gondolja.* - ... és lecsúszok ott!
*És már indult is neki. Ha bárki is megpróbált volna, most visszatartani őt szép szóval, vagy fenyegetéssel, netán erővel, nem sikerült volna neki, hiszen már csak annyit láthat, hogy hóna alatt erősen odaszorított deszkával, fél kézzel kapaszkodik felfelé a jó két méteres sziklára. Hosszú bíblődés után, de végül sikeresen megmászta a tömböt. A tetején felegyenesedett, és büszkén égbe emelte gördeszkáját.*
- Én, Dennis I.J. Salvation, most meghódítom ezt a... *Hatalmas csobbanás. Bam elvesztette a nagy monológja közben egyensúlyát, és sikeresen a patakba huppant. Szemüvegét lekapta magáról, és úgy nézett körbe. Arcára rá volt írva, hogy erre nem számított, és hogy ez nem egy bizonyos "Angolle". Először gördeszkáját méregette végig, hogy minden rendben van e vele.*
- Au. *Jelenti ki, miután megbizonyosodott róla, hogy bizony annak a négykerekűnek semmi baja, viszont neki most épp derekáig ér a víz, és szörnyen sajog a szebbik fele. Óvatosan feltápászkodott, miközben csurom vizes sapkáját is lekapta fejéről. Mikor már két lábon állt a földön, még végignézett magán. Egy kis hínár itt, egy kis békalencse ott. Ekkor felötlött benne valami. Két kezét felemelte, fejét oldalra dőltette, és erőtlen léptekkel megindult Mia felé.* - Én vagyok a kispatak vízi... *kis szünet.* - Vízi Izéje.

*Nakérem! Ittvolnánk a kispataknál, és Bam segítségével többé-kevésbé épp bőrrel. A kis csend alatt Mia egészen biztos volt abban, hogy a fiú hallja a nagy dübörgést a mellkasában, de ez ellen nem tudott mit tenni. Aztán lassan megindultak, és Miának nagyon jól esett, hogy vezetik, és neki csak a mászásra kell figyelni. Izgatottságtól csillogó szem, és hatalmas mosoly. Aztán felhangzott a locsogás, amit a kis pletykát patak csinált, és odaérve, Mia megint szélesen mosolygott a fiú szavain. Míg ő a kis patakot nézte, a kéz eltűnt a markából, és odanézve a srác eléggé elvetemült képpel bejelentette, hogy ő felmászik egy sziklára. Mia meg akart szólalni, hogy ez nem túl jó ötlet, de addigra Bam már a gördeszkájával elindult felfelé. Mia felsandított rá, és kicsit felsóhajtott. Nem szerette volna, ha az újsütetű barátja össze-vissza töri magát, mert ő nem nagy sebgyógyító... Végre felért a fiú a szikla tetejére, és a gördeszkáját magasba emelve szónokolni kezdett. Első pillanatban Mia a fiú testalkatát vette így szemügyre. A következőben a névre figyelt fel, hiszen a fiú csak a Bam becenevet adta meg neki, majd mint egy lassított filmben a fiú elindult oldalra, és mire a lány észbe kaphatott volna, a fiú már majdnem a patakban volt. Egy kis sikkantás, és lépett egyet, de a srác már levette a napszemüvegét, így a lány tudta, hogy semmi baja. Aztán megnézte a szívós kis gördeszkáját, és csak az után lett ,,Au" a vége. Mia a látványon a nagy ijedtség ellenére elnevette magát, kicsit megkönnyebbülten. És a fiú felállt, hogy eljátszhassa a kispatak Vízi Izéjét, és Mia felkacagott a látványon. A könnyeit törölgette, majd elfordult, hogy lenyugodhasson. Mikor sikerült normális képet vágni, visszafordult, és remegő hangon bejelentette, hogy a fiú választhat a kh, és a Gyengélkedő között. Nem sokára ez után úton volt a gyorsban megszárított Bammel a kh felé, aki közben még a hínárt szedegette ki a hajából, vagy a békalencsét... Nos, kérem. Ez volt az első találkozásuk. De remélhetőleg nem az utolsó.*

A fiú gyűjtögette az elejtett információkat és azok alapján kiszámította magában, hogy a vízbe rántással nem is indult olyan rosszul, mint eredetileg hitte. Sőt, mondhatni az volt a legjobb húzása, leszámítva az általános félénkségét, de arról nem tehet.
Ez aztán a meglepetés - mosolyodott el Christian, amikor a hölgyemény kinyilvánította mennyire nem érdeklik a barna szemű lánykák, ellentétben a kék szemű, barna hajú pasasokkal. A következőként elhangzott mondatba pedig egyenesen belepirult Chris, mert további találkozások képei sejlettek fel előtte, Sabrinával töltendő percek és talán órák lehetősége.
- Hidd el nekem, nem lesz nehéz dolgod. Ha egy ugyanolyan kinézetű srác, mint én, téged látván kapásból udvarolni kezd, elsüt néhány esetleg piszkos tréfát és egyszer sem zavarodik bele, akkor biztosan Rico áll előtted, nem pediglen én.
Azt már "minő véletlen", elfelejtette megemlíteni, hogy a külsejük után is megkülönböztethetőek, csupán a fülükben lifegő bizsuk helyzetét kell figyelni, mivel Chris mindig a bal fülét aggatja tele különféle lógattyúkkal, ellenben fivérével - aki ennek ellenére szemernyit sem vonzódik a fiúk iránt -. Ha eléggé figyelmes a leányzó, ezt az apró eltérést magától is kitapasztalhatja, azonban az ötödévesnek nem állt szándékban elárulni senkinek. Így valamelyest letesztelheti Sabrinát mennyire is figyeli meg a neki tetsző fiút és egyáltalán: mennyire érdeklik a részletek. Egy ilyen próba miatt biztosan nem fog megsértődni a lány, pláne, ha nem is tud róla.
- 1980 telén születtem, horoszkópom nyilas, nem mintha valamit számítana... Különben bátran szólíthatsz Chrisnek, csak Piton prof szokott folyton "Ashmore!"-ozni, a teljes keresztnevemet pedig senki nem használja, legfeljebb anya, ha piszkosul berágott rám. Amennyi őrültséget csinálunk otthon az öcskössel, ez gyakran előfordul, de a Roxfortban soha nem történhetne ilyesmi - nevette el magát a fiú, majd komolyra vált. - Mesélsz még magadról? Tudom, ez cseppet sem könnyű, de a kedvemért megpróbálod?
Chris megpróbált bedobni egy csábos mosolyt a cél érdekében, hogy minél többet tudhasson meg az előtte ülő lánykáról, azonban az eredmény a fiú szándékaivel ellentétben sokkal inkább hasonlített az iménti félmosolyára, mintsem egy hódító fogvillogtatásra.

Szóval a tesója ugyanúgy néz ki, mint ő, csak valamivel rámenősebb. Ha szerencsém van, akkor a testvérének nincsenek apró dolgok a fülében. Majd meglátjuk. Egyre kedvesebbnek és szimpatikusabbnak találom Christ, ahogy így megismertem. igaz, hogy sokszor pirul el, de én inkább az olyan típusú srácokat kedvelem, akik ilyenek, és nem azok a nagyon nyomulós fajták. És Christiant nem ilyennek ismertem meg az eddigiek alapján.
Akkor jól sejtettem, hogy ő is 1980-as. Decemberben született. Szegény, nem lehet jó a karácsonnyal egy hónapban születni. Legalábbis nekem ez a véleményem. A horoszkópja nyilas. Nem vagyok oda a horoszkópért, nekem általában sosem jön be az amit olvasok, már ha egyáltalán elolvasom. Tehát én hülyeségnek tartom ezeket.
- Hát végül is Piton majdnem mindenkit a családnevén szólít.- nevettem el magam, amikor mondta, hogy nyugodtan szólíthatom Chrisnek, általában csak Piton szokta Ashmorenak szólítani.
- Őrültsége? Miket szoktatok csinálni?- kérdeztem mikor megemlítette, hogy szoktak otthon őrültségeket csinálni- Na jó a bátyámmal mi sem vagyunk igazi szentek.- vigyorodtam el.
- Még meséljek magamról? Mire vagy még kíváncsi?- elgondolkoztam, hogy miket nem közöltem még vele, közben a srác ismét mosolyogni kezdett- Hát nem vagyok egy éltanuló, általában mindig mindenen épp, hogy csak átbukdácsolok. Kivéve átváltoztatástant meg a legendás lények gondozását, mivel ezek a kedvenc tantárgyaim. szeretek barátkozni jelenleg nincsen barátom.- enyhe célzással adtam a tudtára, hogy szabad vagyok. Bár remélhetőleg vette a lapot. Mindenesetre elmosolyodtam.- Esetleg a nyáron, vagy még itt a suliban találkozhatnánk még? Mármint arra gondolok, hogy nem csak véletlenül futunk össze.- miket beszélek? Alig ismerjük még egymást.  Ezzel lehet, hogy elrontottam az ismerkedést.

Piton majdnem mindenkit a családnevén szólít...
- Akkor téged hogyan is szokott hívni? - kérdi a fiú a professzorra utalva, hiszen eszébe jut, hogy a lánynak csupán a keresztnevét sikerült megismernie eddig. Az pedig édeskevés, ha például a hamarosan kitörő nyár folyamán esetlen netalántán levelet óhajtana írni a hölgyeménynek, nemde?
A választ figyelmesen hallgatva elgondolkozik, hogy vajon miféle őrültségeket is szoktak otthon művelni Ricoval, ami olyannyira kiborítóan hat édesanyjukra. Végeredményben arra jut, hogy szerinte egyáltalán nem idegesítő, amit művelnek, ám a nők gondolkodása felettébb különös, mondhatni érthetetlen, így aztán nem csoda, ha anyja gyakran kiakad Ricon és rajta.
- Előfordult egy párszor, hogy bulit rendeztünk Ricoval, és utána egészen véletlenül elfelejtettünk feltakarítani. Lefeküdtünk aludni, délután meg amikor felébredtünk, a jócska rumlit hátrahagyva leléptünk. Ilyenkor Rico általában felcsípett két lányt és elvittük őket például a vidámparkba, moziba, színházba meg hasonlók. Mire késő este hazaértünk, anya is megjött a melóból és totál pipa volt, mert tele volt a ház mosatlan edényekkel, cigifüsttel, üres üdítősüvegekkel és kólás dobozokkal, a bútorok egy része félre volt tolva, hogy legyen hely táncolni, továbbá néha eltűnt egy-két apróság is némely enyveskezű vendég által. Az is eléggé idegesítően hat anyára, hogy folyton nyüzsgök, mert képtelen vagyok huzamosabb ideig nyugton maradni. Egynémely barátomtól is a falra mászik, de arról nem én tehetek - von vállat ártatlanul az ötödéves.
Amikor végre befejezi a szövegelést, ismét a figyelmes tekintetével nézi Sabrinát. Beletelik némi idő ugyan, de felfogja, hogy szép lassan száradoznak a holmijaik, ő legalábbis már jóval kevésbé vizes, mint volt. Chris megérti a barátra vonatkozó célzást, így aztán ádámcsutkája fel-le liftezik idegességében, hiszen ebben igenis benne volt, hogy jó eséllyel pályázhat a leányzó kezére. Újfent igazít a keze ügyébe eső fülbevalókon, s ezúttal a miniatűr sárkány csörren meg a leghangosabban. A fiú fészkelődni kezd, előbb kinyújtja lábait, majd felhúzza a térdeit, kezei azonban továbbra is a háta mögött támaszkodnak a földön.
- A legendás lények gondozása nagyon klassz, meg az átváltoztatástan is - mosolyodik el lelkesen Christian -, ezek a kedvenc tantárgyaim. De akkor hogy-hogy nem találkoztunk még az órákon, nem ötödéves vagy? Mikor születtél? Ja, és hogy mire vagyok kíváncsi... Például: merrefelé élsz? Mármint a sulin kívül. Mi szeretnél lenni később, mivel akarsz majd foglalkozni? A repülésről mi a véleményed? A mugli focival hogy állsz?
Sabrina kérdésére, mely az újabb találkozást firtatja, Christian ismét fészkelődni kezd. Nagyon is vonzza a leányzó, csupán nyughatatlansága és félénk természete készteti mozgásra, nem a menekülés vágya. Na jó, ez is felmerült benne, viszont rögtön el is vetette, annál sokkal jobban tiszteli a nőket és még jobban bukik erre a lányra.
Végül felhagy a mozgolódással és Sabrina szemébe néz, hogy a lány csillogó tekintetéből bátorságot nyerjen. Látja benne a zavart, amit talán az iménti bátorsága okozott, mellyel a későbbi találkozás lehetőségét firtatta. Chris halkan szusszanva belátja, innen bizony nem gyűjthet erőt ezúttal arra, amire készül, ezért inkább a lány vállát kezdi fixírozni, hogy kevésbé jöjjön zavarba.
- Hát, tudod... én arra gondoltam, khm-khm, hogy esetleg - kezdi újra az iménti habogást lehajtott fejjel, majd hirtelen felnéz - esetleg lenne kedve újra találkozni velem? Már úgy értem egy randi vagy valami hasonló...

A srác szemébe bámultam folyamatosan. Olyan elragadóan csillogtak gyönyörű, kék szemei, hogy egyszerűen nem tudtam másfelé nézni. Tekintetemet folyamatosan vonzotta az a szempár. Csak akkor kaptam észbe, mikor kérdezte, hogy Piton hogy is szokott engem szólítani. Ezt miért kérdezi? Ezen hosszasan elgondolkoztam, mire rájöttem, hogy még csak azt tudja, hogy Sabrina vagyok.
- Hát tulajdonképpen Wilder a nevem, de a teljes az Sabrina Joanna Wilder.  Általában Sabrinának, Sabinak szoktak hívni, de a Joannaból már kialakult a Janna név is.- egy kedves mosolyt küldtem Chris felé, bár igaz, hogy folyamatosan mosolyogtam.- Hát mi általában nem szoktunk házibulit rendezni titokban a bátyámmal.- nevettem fel, mikor elmondta, hogy náluk az az őrültség, mikor bulit rendeznek otthon, és elfelejtik visszarendezni a házat.
- Te szoktál cigizni?- néztem kikerekedett szemmel, mivel megemlítette, hogy a házukban olyankor terjeng a cigi szag. Én nem annyira szeretem, ha egy srác cigarettázik, de ha meg igen akkor meg meg kell szokni, ez van.
Christian valószínűleg megértette a barátra vonatkozó utalást, hiszen az ádámcsutkája idegesen elkezdett fel-le járni. Azután pedig a lábait igazgatta, egyszer lerakta, egyszer pedig felhúzta. Érdekes volt nézni.
Neki is ugyanazok a kedvenc tantárgyai, mint nekem. Milyen véletlen. Ott viszont egy kicsit megakadtam, amikor megkérdezte, hogy hányadéves vagyok. Azt hittem tudja. De tévedtem.
- Hát én nem ötödéves vagyok, hanem hatodéves.- mondtam egy kicsit fészkelődve- Vagy az zavar téged, hogy én idősebb vagyok? Amúgy meg én is 1980-ban születtem, csak májusban.- elkezdtem gondolkodni magamon, hogy mit mondjak még, mikor a fiú elsorolta, hogy miket szeretne tudni rólam.- Stroodban élek, azt még nem tudom, hogy mi szeretnék lenni, van egy fekete macskám. Hát a repülést nagyjából szeretem, attól függ, hogy milyen a kedvem. A mugli focit is bírom. Bár nem vagyok olyan, mint az egyes muglik, hogy mindegyik meccset sörrel a kezemben, a kanapén ülve nézek meg. Csak a kedvenc csapatom meccseit nézem meg, de azt is akkor, hogy ha van rá időm.
Chris ismét nekiállt mozogni a helyén mikor megkérdeztem, hogy találkozhatnánk-e még valamikor. Lehet, hogy nem volt jó ötlet megkérdezni? A szemembe nézett, majd a vállamat kezdte el bámulni. Még nem kellett volna felhoznom ezt. de aztán az aggodalmam messzire száll, mikor megkérdezi, hogy lenne kedvem vele randizni. A lélegzetem elállt, majd kicsattantam az örömtől, de ezt nem mertem kimutatni. Legszívesebben a fiú nyakába borultam volna, hogy igen, de ettől még inkább tartózkodom. Inkább csak egy széles mosoly kíséretében válaszoltam.
- Persze, hogy lenne. De hol, és mikor?- kérdezem rögtön, de az örömömet nem sikerült jól eltitkolnom, mivel sugárzott belőlem a boldogság, hogy Chris is akar velem találkozni.

- Sabrina - ejtette ki különös lágysággal az előtte ül lány nevét Chris. - Nekem így jobban tetszik, mint a Sabi vagy a Janna. Amúgy mi sem titokban rendezzük ezeket a bulikat, és általában csakcsupán a lustaság gátol meg a ház kisikálásában reggelente, mikor elfoszlott az utolsó vendég lábnyoma is. Ezért szokott haragudni anya, mert nem véletlenül tűnünk el még mielőtt hazaérne.
A fiú elmélyülten bámulta a kék íriszt, melyről egyeseknek talán egy csípős januári jutna eszükbe, azonban Christianben a tenger kékjét idézte, a kellemesen meleg víz csillogását. Annyira elmerült a nézelődésben, hogy majd' fél perccel a kérdés elhangzása után fogta fel mi iránt érdeklődött Sabrina.
- Mondjuk úgy, hogy kocadohányos vagyok. A valóság az, hogy bulik alkalmával néha rágyújtok a haverok és a hangulat miatt, de erről sem anya, sem apa nem tud. A füst a bulizóktól szokott származni és mire véget ér az egész, meglehetősen fojtogató sűrűségben lengi be a házat, nem éppen kellemes érzés.
A srác látta a "bogarászós" tekintetet, amikor fészkelődött, azaz azt a fajta nézést, ahogyan egy rovarász figyeli a frissen felfedezett bogarat, miután gombostűre szúrva elhelyezte a gyűjteménye középpontjában. Ettől csak még inkább zavarba jött, szemert sem könnyített vele a helyzetén a leányzó.
Eléggé meglepődött amikor kiderült, hogy egy hatodéves hölgyeményt fogott ki. Ötödévesre tippelt. Abban viszont biztos volt, hogy házbéli, azaz hugrabugos, a lány viselkedése elárulta számára.
- Érdekes, hogy nem tudod mi szeretnél lenni - mélázott el Christian. - Már ötödikesként tudnia kéne mindenkinek, legalábbis a tanárok szerint. Egyfolytában nyaggatják az egész évfolyamot, mert különben honnan is tudhatnánk milyen órákat akarunk felvenni jövőre, etcetera, etmacera. Na nem baj, ezt akár együtt is kitalálhatjuk a nyáron, ha egyedül nem megy, mivel alig 50 kilométerre lakunk egymástól. Jelenleg londoni lakos vagyok, habár ha az őseimen múlik, akkor rövid ideig, mert imádnak költözni. A repülés... az klassz, csak nekem ne kelljen felszállnom semmi röpködő járműre. Különben lentről is ugyanúgy tudlak félteni akár téged, akár mást.
A fiú hirtelen elhallgatott, leforrázottan előre hajolt karjaival átölelve két térdét. Mintha valami hatalmas titkot árult volna el, amit egyáltalán nem lett volna szabad tudnia Sabrinának; ezúttal nem a tériszonyról, hanem az aggódásról volt szó. Chris szerint a szerelem olyan mint egy libikóka: mindig az van lent, aki jobban szeret. Éppen ezért nem akarta, hogy a lány, akit ráadásként még alig ismer, rájöjjön erre és elbízza magát, hogy csupán fölényeskedve, a barátnőinek dicsekedve játszon vele.
- A bátyáddal mi van? Ő is roxfortos? - érdeklődött terelésképpen a srác.
A randi. Hű, hát nem hitte volna, hogy ez a csinos leányzó igent mond rá! Ashmore szemét nem kerülte el mennyire ragyogni kezdett hirtelen a lány, és hozzá hasonlóan ő is kigyúlt. A nagy nehezen kinyögött kérdés ellenére az ötlet - úgy fest - teljes sikert aratott. A fiú elmosolyodott.
- Hát egy biztos, nem itt, mert képesek lennénk másodjára is beleborulni a tócsába, pláne amilyen béna vagyok. Arra gondoltam, hogy ööö a következő hétvégén roxmortsi hétvége lesz és... lenne kedved velem jönni? Találkozhatnánk például az előcsarnokban délelőtt, aztán sétálhatnánk egyet a hegyekben vagy akár beülhetnénk a Három Seprűbe vagy bárhová máshová is, ha gondolod. Már ha még nem ígérkeztél el, mert gondolom egy ilyen szép lányt folyton körbeudvarolnak a fiúk.
Christian szégyenlősen lesütötte a szemét a mondat végén, hogy ne látszódjon zavara, mely ismét úrrá lett rajta a saját bókja hatására. Eközben a választ lesve újfent fészkelődésbe kezdett, lábait kinyújtotta, terpeszbe helyezkedett, két tenyerét ismét maga mögé támasztotta, azután halált megvető bátorsággal felnézett, egyenesen Sabrina szemébe.

A Sabrina tetszett neki legjobban a felsorolt nevek közül. Bár viszonylag megértem, hiszen ez az egyedüli normális név, ahogyan szoktak híni. A többi is normális, csak ez a legjobban.
- Értem.- válaszoltam arra, hogy a bulikat a tesójával nem titokban szokták rendezni, csak lusták elpakolni. Hát én sem szeretek rendet rakni. Csak én nem tudok meglógni ez alól a felelősség alól.
Szóval néha rágyújt. Igaz azt mondta, hogy csak a bulikban szokott nagyon ritkán, és hogy a többiektől van cigifüsttel tele a ház. Remélem így van, mert nem annyira szeretem, ha valaki dohányzik. Főleg azért, mert én már a szagától is rosszul vagyok.
Egy kicsit zavarta a srácot, hogy nézem és gondolom azon is meglepődött, hogy hatodéves vagyok. Biztos azt gondolta, hogy ötödéves vagyok, mint ő. Szerinte érdekes, hogy még nem tudom mi akarok lenni, mert hát a tanárok is folyton azzal zaklatják az embert. Ismét elpirultam, mikor azt hozta fel, hogy ezt akár együtt is eldönthetjük egymásnál, mivel csupán 50 kilométerre lakunk egymástól. Ez megint azt juttatta eszembe, hogy biztos, hogy többször is találkozni fogunk még.
- Hát az végül is viszonylag közel van.- mondtam. Amikor viszont a repülésre terelődött a szó elszólta magát, hiszen azt mondta, hogy lentről féltene engem vagy akárki mást és nyomban elhallgatott. Erre még jobban elvörösödtem. Irtó aranyos. Terelés képen a bátyámra került a szó.
- Hát ő már tizenkilenc éves, de igen itt a Roxfortban végzett. Ő most a sárkányokkal szeretne foglalkozni. De nagyon jó fej, olyan, mint egy barát.- hát igen a bátyám. Az én nagy tesóm.
Ezután a randira váltottunk át. Felvetette, hogy esetleg a jövő heti Roxmortsi kirándulásra vele mehetnék el.
- Szívesen elmegyek veled, mert nem ígérkeztem el senkinek. Mehetnénk mondjuk a hegyekbe.- feleltem és az öröm majd szét vetetett. De ekkor eszembe jutott az idő. Megkerestem a táskámban az órámat, ami remélhetőleg nem ázott át és rápillantottam.
Hát sajnos azt kell mondanom, hogy itt kell, hogy hagyjalak, mert óra előtt még szeretnék átöltözni. Igaz, hogy nagyjából megszáradtam, de azért mégis. Persze, ha nem gond.- mondtam, mivel elég jól elbeszélgettük az időt és majd szétvetett a boldogság, hogy randizni fogok vele. Rettentően jól éreztem magam ebben a kis időben. A srác rettentően tetszett nekem és már tudtam, hogy kölcsönös az érzés. Összeszedtem a táskámat, a vállamra kaptam és felálltam, majd ismét Chrisre néztem. A nagykészülődésben megálltam. Egyszerre nem tudtam mit csinálok, odamentem a sráchoz és egy gyermeki puszit nyomtam az arcára, melyet egy bájos mosoly követett. Ezek után elindultam, de ismét megfordultam.
- Te is erre jössz?- reménykedtem benne, hogy igen. Elindultam, közben vártam a választ és, hogy utánam jön-e a srác vagy nem.


Köszönöm a játékot!

Ki mondta, hogy az álmok nem válnak valóra, és ki állítja, hogy a békák nem repülnek? Akitől ezen információk származnak, hazudik.
A hóhajú mardekáros, mint minden áldott, avagy nyomorult kedd délután, most is hátraólálkodott az üvegházakhoz, hogy elemeljen egy aprócska hajtást a somok egy mágikus megfelelőjének cserjéjéről, leszaggasson és zsákba tömjön egy kotakéli bimbót, megfejhessen néhány bogyónyi berzencét, és még ki tudja, miféle bűbájos gyomok leveleit, rügyeit, és egyéb darabkáit gyűjti be ilyenkor! Bimba tudta nélkül. Merész. De aki a saját szakállára ismerkedik a bájitalfőzés tudományával, és tudja is, honnan és hogyan érdemes úgy dézsmálni a termést, hogy az égvilágon senkinek ne tűnhessen fel, az vállalja azt a csekélyke kockázatot, amit az üvegházakba történő be és kislisszanás jelent.

Megszerezte, amit akart. Bal vállán ott fityeg a fekete, rongyossá nyúzott iskolatáska, amit rajta kívül nem sokan kívánnának a hasonvérű csemeték közül, hisz sokkal, de sokkal praktikusabbnak vélnek egy tértágító bűbájjal kezelt mappát, vagy akár csak egy dagadtra hízlalt zsebet. Az ilyen diákokkal ellentétben Seya talán mindig is földhöz ragadtnak fog tűnni, sőt, egyenesen mugli-imádónak, pedig a választása színtiszta logikán alapszik. Szabadok maradnak a kezei, a sovány kis vállak és a háta pedig játszva elbírja azt az egy-két füzetnyi súlyt, amennyivel leterheli magát.
Kicsit aggódik, hogy a zacskóba csomagolt színes bogyók ne nyomódjanak össze, így a tőle telhető legfürgébben közlekedik az ódon kastélyt környező gyepből előkandikáló kövek és sziklák között. A távolból halkan dongó szellő reppen az arcába, és vizes illatot söpör az érzékeny orr elé. Szinte kínálja neki, hogy tessék, itt van, rám vártál, ez az a patak névvel gúnyolt pocsolya, ami mellett feltűnés nélkül beiszkolhatsz az épületbe, és a kutyának sem tűnik majd fel! De van a levegőben valami más is, ami nyugtalanítja a fiút. Valami... öblítőhöz hasonlóan tiszta szag, amibe egy embergyerek jellegzetes, semmi máshoz nem fogható aromája keveredik. A bőrük gyönge emberillata, az a tisztálkodószerektől hűvös, furcsa... Szóval van ott valaki. Nem baj.
A vékony kis tornacipők puha talpa alatt halkan hajlanak el a fűszálak, mintha csak segíteni akarnák a macskaléptű mardekáros haladását. Tervei szerint nem fog történni semmi. Gyorsan ellép a közelben időző akárki mellett, és visszamegy a kastélyba, le a klubhelyiségbe, onnan pedig át abba a lerobbant fiú wc-be, ahol ugyan nem kísért Hisztis Myrtill, de épp elég nagy a bűz, mióta az a nyomorult Dulligan felrobbantott odabent egy egész csomag trágyagránátot!

Szétmegy a feje... Közelít. Felszegett állal, egyenes derékkal, ahogy mindig is teszi, szinte áttetszővé rongyolódott farmernadrágján halkan csörren a két kis lánc.
Aztán a léptek zaja elhal, és ahogy az már lenni szokott, ismét nyúlánk, karcsú árnyék vetül a máskülönben szép, napsütéses időben sütkérező hollóhátas fölé. Hogy mikor lépett fel mellé a sziklákra, az rejtély marad, csöndesen tette.
- Nézzenek csak oda... Hát téged még mindig nem zabált fel semmi? - Nehéz eldönteni, hogy örül-e a felfedezésnek vagy sem, az mindenesetre adott, ahogy ott áll. Tény. Nincs benne semmi költői, csak a szoborszépségű arc, amin ocsmány repedésként sikolt az a kés nyeste heg, az acélos ridegen villogó, szürke szemek, és az állandóan csapzott, most is kócosan az arcába omló, hófehérre őszült sörény.

Elég érdekesen viselkedik a kölyök... Állapítja meg magában Seya, és ha már egyszer idáig eljutott a gondolatmenetében, gyorsan megtoldja az egészet egy aprócska észrevétellel - alighanem hőemelkedése lehet. Az efféle elváltozásoknak persze, amik bőrpírban nyilvánulhatnak meg a külvilág felé, számtalan belső oka lehet. Fertőzés, meleg, hideg... Nem néz ki valami jól. A hóhajú mardekáros arcára undorodó fintort csal a gyengeség jeleinek felismerése - szóval ez a kis dög semmit sem változott. Most is ugyanolyan szánalmas, mint akkor és ott, azon a fémes szagú, vörös, vörös napon.
-    Jó. - Mordul válaszul, közben lazán dob egyet a lecsúszni készülő táska pántján, mielőtt minden drága szerzeménye a Kis Patak névre keresztelt, röhejes pocsolya ragaszkodó sűrűjébe süllyed. - A jövő hétig kapsz haladékot, hogy felszívódj a környékemről.
Na igen. Ott áll, épp csak egy pillanatig felvont szemöldökökkel, és tökéletesen hülyének nézi a nála kisebbet. De mi mást is várhatnánk tőle? Seya még nagyon is élénken emlékszik a tóparton történt incidensre, és őszintén szólva nem hogy nem lopta a szívébe magát a Tayilor ivadék, de a rokonszenvét sem rúgta bokán. Igazából meg sem pöccintette.
Mindazonáltal nem adja konkrét jelét sem utálatnak, sem szimpátiának - olyan semmilyen. Nyilván, a röpke fintor, mely meggyűri a máskülönben szép vonásokat, nem épp a legkedvesebb fajtából való, de ez alapjáratban még semmit nem jelent. Ugye? Áh. Baromság. Nagyon is azt jelenti, aminek látszik. Hogy a háta közepére púpnak kell egy önjelölt árnyék, akinek a szaga állandó jelleggel az orrában motoz, és a léptei zaja megerőszakolja a máskülönben esetleg - jobb esetben - kihalt folyosók csöndjét! Bosszantó! Idegesítő, ráadásul morbid!
-    Most meg mit csinálsz? - Hihetetlen gyorsan lefoszlik az arcáról az a felsőbbrendű, öntelt kifejezés, a helyébe pedig könnyű léptű tündérként lobban az értetlen kíváncsiság. Hátrasandít a vállai fölött, hisz a kövek elég csúszósak, márpedig ő hátrálni akar. Tesz egy apró, kimért lépést, finoman próbálgatja, mennyire stabil alatta a talaj, aztán egész odanehezedik. Innen legalább egész belátja a kicsit, nem csak az arcát a hasa magasságában. Egyébként is kirázza a hideg, ha arra gondol...! De nem gondol. Ez egy nyomorult kis hollóhátas senki, a helyzet pedig merő véletlen. Vagy maró véletlen.
-    Okéh... Vedd csak fel a pálcád, és rakd el. Olyan vagy, mint valami húsból faragott szobor... Ha meg akarnálak átkozni, már rég abban a tócsában feküdnél. A pálca mindig... mindig legyen kéznél. - Ezzel a végszóval sarkon fordul és leszökken a sziklákról. Könnyed, macskás egyensúlyérzékkel, a puha kis tornacipők talpa hangtalan toppan a birtokot beborító fűszálak közé.

Nem tudom mit keresek erre. Az üvegházak felé nem szeretnék menni, varázsolni sem szeretnék. Normális akarok lenni! Bár olyan egyszerű lenne ez az egész, ha nem csinálnák furcsaságokat, akkor ... talán ... minden más lenne. De meg kell békélnem a gondolattal ezt a különleges szindrómát sosem fogom kinőni. Mint ahogy az asztmámat sem. Talán emiatt vagyok annyit a kastélyon kívül, a friss levegőn nem jön rám olyan hamar a fuldoklás.
Ahogy tovább sétálgatok végül megpillantom a békalencséket. Mások irtóznak ezektől a nyálkás kis levelektől, amik között egyszer-kétszer megjelenik a békák által rakott peték. Többször is eljárok erre megnézni az ebihalakat, bár nem igazán csípem el, akkor már kifejlődött békákká válnak - mellesleg a békákat már utálom.
Az egyik sziklához támaszkodom és így nézem tovább a kis pocsolya féleséget, majd elfordulok és magam elé bámulok. Rengetegszer elgondolkoztam már azon kiírhatta azt az előttem lévő sziklára, hogy "SZERETLEK KISPATAK". Azért gondolkoztam el annyiszor, mert én magam is írhattam volna, hiszen a kispatak mellett megnyugszik az ember. Csönd van, csak a békák brekegése hallatszik, de az már alapzaj számomra.
Kisebb koromban mindig innen írtam levelet az édesanyámnak és apukámnak. Mennyivel könnyebb volt akkor, amikor nem kellett a nagynénémen élősködnöm, s nem kellett tűrnöm, hogy mindenki sajnálkozóan pillant rám. Folyamatosan mosolyoghattam, mert ez volt a különleges ismertetőjelem. De mindenki változik, sokan a jó irányba, s kevesebben a rosszba. Miért nekem kellene a rossz irányba változnom? Miért nem mosolyoghatok úgy, mint bárki? Persze most éppen csak a halálfalók arcára ült ki az elégedett, igazi mosoly. Mások csak az arcukra erőltetik, de legalább próbálkoznak. Én nem is próbálom már, felesleges. Most, hogy mindent elvesztettem, ami fontos volt. A nagynéném azt mondja éljek a jelenbe, de a jelen mivel jobb a múltnál? A jelen pocsék, a jövő förtelmes, a múlt... a múlt már csak egy emlék. Emlék nekem, emlék bárkinek...
Lassan lecsúszom a szikla tövébe, s az ott lapuló hosszú, vékony fűszálakat egyenként tépdesem ki, majd dobom a békalencsékre.

##music## REIK-INVIERNO (http://www.youtube.com/watch?v=54J9WBKFrkE) ~ bár nem az egész reag alatt hallgattam...
##megjegyzés## bocsesz, hogy nem lett valami jó iromány :) de azért remélem tudsz rá írni :D

Debora
Akadhat két ember, akinek hét esztendő is kevés volna a megismerkedésre, másoknak talán hét nap sem kell hozzá.

Unatkoztam, így jó szokásom szerint céltalan sétába kezdtem. Csak hagytam hogy vigyen a lábam és közben gondolkoztam, azon hpgy itt a Roxfortban mennyivel jobban érzem magam mint otthon az anyámmal. Sokáig elmélázva sétálgattam aztán egyszer csak megtorpantam megnézni hogy egyáltalán hova jutottam. A békalencsés kis patak. Hümmögve gondolkodtam el azon hogy miért nem jöttem erre eddig tudatosan hiszen már elég sokszor voltam itt, de sosem ez volt a végleges úti cél mindig tovább mentem. Aztán kezdtem felocsúdni és észrevettem hogy nem vagyok egyedül, egy lány már itt van.  Mintha már látásból ismerném de a nevére nem igazán emlékszem. -Szia...pfff! Nos ez lett a "Szia a nevem Mirabella Litwin! ˝ Kezdetű mondatból egy kis szél következtében ami a szemebe fújta a hosszú, szőke loboncomat. Nagyot prüszkölve próbáltam kisimítani az arcomból a hajamat, és folytattam a megkezdett mondatot. -Szia! A nevem Mirabella Litwin! Sikerül, immár végigmondani a teljes köszönést bemutatkozással megspékelve és leülök a lány mellé. Arra még eddig nem is gondoltam hogy esetleg nem akarja élvezni egy ügyetlen lány társaságát, de ha így van úgy is elhajt. Én senkire nem akarom ráerőszakolni magam. Egy barátságos mosolyt küldtem a lány felé.

##music##http://www.youtube.com/watch?v=WLi6xtJw6Ak (http://www.youtube.com/watch?v=WLi6xtJw6Ak) Csak mert szeretem...
##megjegyzés## Nem is lett rossz! Sőt! ;)

A csendet egy széllökés zavarta meg. A széllökéssel egy szőkeség is érkezett. Hosszú szőke, rendbe szedett haját a fújás olyan erővel rombolta szét, hogy látszott a lányon, hogy leginkább a pokolba kívánná az egészet. Meg sem lepődöm. Ki örül annak, hogyha egy ócska egyszerű fuvallat egyszeribe tönkreteszi a fél, egy órás munkákat? Senki. Szerencsésnek érezhettem magam, hogy a szikla tövében ülök, ahol teljes biztonságot érezhettem a mindig rendbe szedett lokniaimnak.
Mirabella Litwin. Láttam már őt, hogy ne láttam volna? A bölcs és okos hollóhátasok táborát gyarapítja. Valójában semmi kedvem ahhoz, hogy végig hallgassam azt, hogy elkezdje az okoskodását. Gyakorlatilag semmihez sincs kedvem, vagyis legszívesebben magányosan ülnék és elgondolkoznék, mi lesz ezután? Mi lesz, ha hazamegyek a nagynénémhez?! Befejezem a Roxfortot és normális emberként tengetem, majd a mindennapjaimat?
Ahogy leül mellém automatikusan arrébb húzódom. Mióta az a végzetes, gyötrő, fájdalmas dolog történt a szüleimmel zárkózott lettem. Nem szeretem az emberek közelségét, félek tőlük. Nem bízom meg bennük, hiszen ki tudja, hogy melyik fog rám is pálcát emelni?!
Sosem vallottam be magamnak igazán, hogy gyerekes, amit csinálok. A szüleim nem ezt akarnák – jönne ez a duma -, de ők már nincsenek. Most már a magam ura vagyok, én parancsolok és nem más! Ha ilyen a természetem, akkor ilyen is marad. Nincs ki másképp neveljen... sajnos.
- Debora Brooks – mondtam kedvtelenül, s halkan.
Fejemet elfordítottam a lánytól, s mély lélegzetet véve magam elé bámultam. Nem mertem ránézni, minden porcikám reszketett, inkább csak a másik irányba bámultam, ahol a nyugodt békés patak nézett vissza rám. Akármi fog történni is, senki nem tud segíteni. A tó hallgat, s az abban élő lények túl kicsik, ahhoz hogy segítséget nyújtsanak baj esetén számomra.
~ Debora! Hogy lehetsz ennyire paranoiás? Ez csak egy diáktársad, fel a fejjel kezd el az ismerkedést! ~ szólt egy hang a fejemben. Nem a saját hangom volt, sokkal inkább az anyukáméra hasonlított. Megbolondultam!

Debora
Olyannak fogadd el az életet, amilyennek kaptad!

Nem lepődtem meg a tartózkodásán, ismertem már arcról de névről és most végre beugrott. Tudtam hogy kicsoda és azt is tudtam mennyire ódzkodik  a varázsvilágtól, már nem is tudom kitől hallottam. Nem bánt, bár egy kissé rossz érzést okozott hogy úgy kezel mintha pestisem lenne vagy leprában szenvednék. Nem várom el senkitől hogy szeressen, persze azért titokban mindig remélem. Nem néz rám, mintha valami félelem lenne benne és ebben a félelemben felismertem ezt amit az anyám váltott ki belőlem, nem az nem félelem hanem masszív rettegés. - Figyelj, tudom hogy nem könnyű most neked de csak hogy tudd elmondom hogy nem idegesíteni jöttelek, és ha nem vágysz a társaságomra nyugodtan elküldhetsz! *Mondom nagyot sóhajtva.*

Az egész életem csupa hazugság volt. Szerettem az egész légkört, ami körül vett, de amióta minden olyan szörnyűvé vált én magam is egy undorító alak lettem. Senki sem szeret a közelembe jönni, mert tudják milyen vagyok. Tulajdonképpen nem is érdekel, hiszen Ők más emberek. Csak az a baj, hogy már én is közéjük tartozom.
Ahogyan Bella elkezdi mondani, hogy mennyire nem könnyű nekem kicsi fájdalmat érzek a mellkasomban. Szúró, égető fájdalmat. Mindenki mondja, hogy tudja milyen érzés pedig mind hazudnak. Fogalmuk sincs róla milyen az amikor elvesztik azokat, akik egész életében vigyáztak rájuk.
Inkább nem mondok semmit, nem akarom elküldeni. Bunkóság lenne és nem akarok az lenni. Az még egy lapáttal rátenne a hírnevemre.
- Nem zavarsz - mondtam halkan.
Nem néztem rá, csak magam elé bámultam. Furcsa, hogy az ember mennyit változik egy veszteség alkalmával. És az is furcsa, hogy mindenki negatív irányba. Miért nem tudunk örülni annak, hogy a szeretteink kikerülnek ebből a förtelmes világból? Én úgy tartom van mennyország. Van mennyország azoknak, akik megérdemlik. Akik tettek is valamit azért, hogy élhessenek a Földön. A szüleim ilyenek voltak.
- Nem tudod milyen érzés - mondtam végül.

- Ugyan, mire?! - Úgy hördül fel, mintha nem is csak simán bosszús, hanem szabályosan dühös lenne a kölyökre, és ez a harag ad lendületet neki akkor is, mikor visszafordul. Szándék szerint, hogy alaposan megrángassa a nyomába tapadt hollóhátas grabancát, ám a csobbanás hangja és a szemei elé táruló látvány villámgyorsan lelohasztja a vérében forró harci kedvet. Ehhe. Hogy lehet valaki ennyire szerencsétlen?...
A hóhajú mardekáros arcán megrándul egy aprócska izom, ami jelenthet megvetést, undort, szánalmat, vagy akár azt is, hogy olyannyira ideges, amitől már heveny rángásba fogott a képe. Összeszűkített szemekkel méregeti a vízben ücsörgőt, persze csak biztos távolból.
- Nem akarsz kimászni onnan? Itt maradok, nem verlek meg. - Hogy illusztrálja, mennyire nincs verekedős hangulatában, lazán zsebrevágja a kezeit és a helyén marad, ahogy ígérte. Az agyonkoptatott farmer zsebén éktelenkedő kis lyukon halványkékkel márványozott, fehér kis ujj kandikál ki. Seya egy darabig türelmesen vár, aztán biztatón felszegi az állát és félrefordítja a fejét. - Oda se nézek.

Debora
Senki sem látja a valóságot olyannak, amilyen.

Örülök, legalább nem néz hülyének amiért ide tolom a képemet. Aztán ezt mondja nem tudom milyen neki.
-Nem, tényleg nem tudom. Mondom és átveszem azt a kicsit borús hangulatot amit ez az egész helyzet áraszt. Valamiért anya jut eszembe és a saját nyomorúságos kis problémáim, elhessegetem a gondolatokat.
-De szeretném megérteni, nem faggatni akarlak mert biztos vagyok benne hogy azt utálod.
Nem megnyugtató vagy megértő pláne nem faggató hangon beszélek, inkább barátságosnak mondanám Debora szimpatikus nekem lehet hogy én neki nem vagyok az de mivel nem látok bele a fejébe nem tudhatom biztosan. A patakot vizslatom a tekintetem nem lehet valami élénk inkább csak bambulok.
-Én is elvesztettem egy embert akit mindennél jobban szerettem. Bukik ki belőlem hirtelen nem is tudom miért, legszívesebben visszaszívnám, a nagymamám már 1 éve annak hogy meghalt de még mindig sírhatnékom lesz ha beszélnem kell róla, egy könnycsepp le is gördül az arcomon de gyorsan letörlöm de a sírás fojtogat, elfojtom nem akarom hogy bárki sírni lásson. Nagy levegőt veszek és próbálok nem gondolkodni.

Egy ideig tétovázok, hogy is mondhatnám el bárkinek a fájdalmamat? Ez nem leírható dolog, ez csupán egy érzés, amit bár ne éreznénk soha. Rettenetes dolog, amikor otthon nem vár senki rád és a szeretet, ami eddig körül vett az mind elillant. Megmagyarázhatatlan dolgok, miért van egyáltalán halál? Annyi kérdést feltehetnék még, hogy miért szakadnak szét a kapcsolatok az emberek közt egy tragédia után? Miért érzem magam jobban egyedül, mint társaságban.
Talán jobb lenne, ha végleg itt hagynám ezt az egészet. Ez nem az én világom és minden évben kezd egyre szörnyűbb lenni, ahogyan az évek telnek, mintha minden teljesen kicserélődne. Jól tudom mi folyik itt, de semmi kedvem és erőm sincs, hogy végig nézzem Dumbledore és Voldemort csatáját. Egyáltalán mire jó ez az egész? Hatalomra törés. És mi hasznuk a csatlósoknak? Kényszert éreznek, hogy embert öljenek és ez az egyetlen módja, hogy kiélvezzék az undorító mániájukat? Vagy számukra ez a Voldemort eszme egy vallás. Voldemortizmus... chh...
- Érezted már úgy, hogy bármit csinálsz az úgy nem jó és újra és újra elkezded a dolgokat, hogy tökéletes legyen? Magadba fojtod az érzéseidet és nem nyugszol, amíg nem lesz tökéletes az egész. Ezt érzem - mondtam, s megmagyarázás gyanánt tovább folytattam. - A szüleim meghaltak, én próbáltam tökéletessé tenni a dolgokat. Elfogadni, de nem megy, mert nélkülük már semmi sem lesz tökéletes. Tehát úgy döntöttem megtartom magamnak a dolgokat és így elkezdtem mindent megutálni magam körül.
Ő volt az első ember, akivel megosztottam mindezt. Sosem voltunk barátok és nem is igazán ismertem Őt és talán pont ezért volt olyan könnyű megosztani vele a dolgokat. Bárcsak a barátaim elé is ilyen könnyű lenne kiállni és elmondani a dolgokat. Egyáltalán visszafogadnának még a bizalmukba azok után, amit tettem?

music >> a promise by broken records (http://www.youtube.com/watch?v=HN_OBUg4LGU)

Debora
Meg kell járnunk a saját poklainkat. Ennek elviselésében segíthetünk egymásnak.

Csendben hallgatom Debora-t és bármilyen furcsa megértem. Hogy minden elrontok bárhányszor próbálom helyrehozni? Ezt pontosan értem, erről szól a kapcsolatom anyámmal valamit egyszer nagyon régen elrontottam és nem tudom helyrehozni nem valószínű hogy valaha is képes leszek rá. Rosszul érzem magam ha erre gondolok, nagyon rosszul egyszerre vagyok dühös és szomorú mert még a saját anyám sem képes engem elfogadni. Nagyot sóhajtok.
-Értelek. Tudom vagy is gondolom hogy sokan mondták már neked de ha mindent gyűlölsz az nem megoldás. És én tudom hogy tényleg nem az, attól hogy mindenkit ellöktem magamtól semmi sem rendeződött csak annyit értem el hogy nem voltak barátaim és nehéz volt újra visszaszerezni őket, de rendbe jöttem látszólag, mindenki jó fej megértő okos és rendezett lánynak gondol de az életem továbbra sincs rendben. Viszont remekül tartom fönn a látszatomat. Kár hogy ez nagyon műanyag.
-És..köszönöm hogy elmondtad. Tényleg jó hogy elmondta nem is kellett erőltetnem , nem is akartam nem szoktam a bajaikat harapófogóval kihúzni az emberekből. Halványan mosolygok a lányra, ez most igazi mosoly keserű és szomorú de igazi.

Zene >> Just a girl : Trading Yesterday (http://www.youtube.com/watch?v=FNe3MGvPKD4)