Roxfort RPG

A keleti tornyok tövében egy kísértetiesen élethű szobor áll.  Egy női alakot formáz, az arca azonban egészen rendkívülien kifejezőre sikerült. Állítólag néha halk, fojtott zokogást hallani az éjszakában a szobor körül.
Egyébként van a kőalak mellett két pad is, elbújni vágyó szerelmeseknek ideális zug.

Szürkület s lomhán kavargó, tavaszi köd. Épp hangulatának megfelelő a hely s az idő is. Hisz a halkan, szinte szolidan könnyező szobor otthonára emlékezteti, hol a komor várkastélyban számtalanszor hallotta szolgák, kviblik és házimanók fojtott zokogását. Óh igen, talán honvágy gyötri, ám nem oly indokból, mint a legtöbbeket eme meglehetős múlttal rendelkező épület határain belül.

De meg kell vallania, közös tőről fakad mindkét vágyódás. Mindössze ő nem a szülői szeretetet, szobája biztonságkeltő szféráját hiányolja. Hanem a nehéz szagot, mely átjárja az egész várkastélyt, mely kínból, kiontott vérből, véres verejtékből s kínkeserves szenvedésből áll össze, melyet maga a hatalom koronáz meg. A lebírhatatlan erő, mellyel uralmuk alá hajtják mindazt, kit szolgának ítélnek, s elég érdemesnek arra, hogy a végtelennek tetsző ültetvények helyett kitüntető helyet kapjanak a gazda honában.

Önkéntelenül rándulnak meg ajkai a gondolatra, s jelenik meg holmi merész árnyékként ajkainak szegletében az oly jól ismert, galád félmosoly, hangsúlyt kapva az élvetegnek tetszően telt ajkakon. De nem, inkább nem ragadtatja magát efféle emlékezésre, helyette csak mélyen beszívja a balzsamos levegőt, mely elég hűvös ahhoz, hogy körüllengve, szinte hegyi tavak nehéz vizének érintésének fantazmáját keltse.

Lassan, túlontúl lassan, s gyengén támadó szél, mi csupán arra elég, hogy a végtelenül könnyű, s talán épp ezért oly megfiethetetlenül drága anyagból szabott talárja termetes, sötét kígyótént tekeredjen alakja köré, s csak egy könnyed gondolat, mit megenged magának, s tudva, hogy nincs itt oly személy ilyenkor, mikor a köd s a húsba-csontba maró hideg előre tör a bírtok mezsgyéin át, emeli meg jobbját, hogy megszemlélje az annak kézfején s ujjpercein csillanó, lakkfekete lemezeket, melyek illesztései mentén arannyal cirádált, szemérmetlenül egyszerű, mégis igencsak dekoratív rajzolatokként hol egy-egy utolsó, néma sikolyt hallató arc, hol egy libbenő köpönyeg vagy épp egy meghökkentően valósághű penge rajzolódik ki, hogy a kézfejet elfedő, széles lemez pereme mentén egyesülve adják ki a határozott, már-már vaskosnak tetsző vonalakkal meghúzott pentagramot, melynek közepén ott terpeszkedik az a bizonyos chimera.

Lassú, lélegzet, mely nehéz párát kavar a puszta légben, majd beleolvadva a ködbe még kivehető kissé, azzal elenyészik, mint a dal, mely komor volt egyeseknek, hisz a halálról, a vérről s a nagy csatákról szólt, mégis, neki édesebb volt az opálosan csillanó mézcseppeknél vagy egy szerető csókjainál. Bár a szerető személye megdönthette eme feltevést, hisz nőből is annyi de annyi féle létezik, s egy romlott fúria mindig értékesebb s forróvérűbb, mint egy magát kellető, túlontúl idealista fruska.

Még egy utolsó, elmélázó pillantás a jobb alkarjától induló, s ujjhegyei végén negyedhüvelykes, kissé ívelt érckarmokban végződő páncélkesztyűre... Még egy utolsó korty az emlékekből, majd a kéz leereszkedik teste mellé, ujjai közt a chimérát imitáló pálcával, s a lassan holdezüstbe forduló íriszek felfutnak a halkan felzokogó szobor vonásaira.

'''''''Ms. Waffling''''''''

Üvöltés, kérlelhetetlen, mely sikolyba fordul, s modortalan tépi ki a balzsamos emlékek közül, melyek minden egyes pillanatát felölelték életének, még oly mélységeket is, melyekről mások még nem is hallottam. Látta magát megannyi alkalommal, mikor a selyemmel húzott vánkosra fektette fejét avagy épp csak gyakorolt atyjával egy-egy merészebb vágás, s meglehet, a gyakorlás legtöbbször csonttöréssel vagy mély vágásokkal járt, melyeket pallos vagy egyszerű tőr okozott, többet tanult azokból a leckékből, mint az itteni órák közül a legtöbbön a szép szavakból. Hisz dorgálás nélkül nincs meg a cél, s kell valaki, aki az úton tartja a kövekre lépőt.

Majd kacaj harsan, s úgy érzi, mintha hószínre hevített billogzó vasat nyomnának bőréhez, mi sisteregve, az égő hús édeskés, mégis orrfacsaró zamatát dobja a szél hátára, mélyed bőrébe, előgg csak kormossá téve, majd szénfeketévé perzselve azt, a hússal együtt. De nem, korántsem a fájdalom az, mely ebből az oly sokak számára irtóztató tortúrából reá száll. Jóval inkább a megalázottság, mely a megbélyegzettek fájdalma, kik tudják, mit viselnek, s épp úgy azt is, hogy a többi szemlélő mit lát bennük.

Lassan, a világot megpróbálva kizárni magából, fordul ismét a szobor felé, hogy balja emelkedjen, s érintse meg az élethű íriszen alsó ívét, honnan hűs könnyeket várt volna, ám nem, semmi, csupán a vágy s a tudat keltette érzület. Keserű gúnnyal veszi tudomásul, hogy lám, a jó manipulátor magával is képes elhitetni oly sok mindent. De nem, most nincs ideje magába fordulnia, mint azt pár napja tette a kiábrándító-bűbáj segedelmével. Helyette inkább csak egy újabb, mély lélegzet, mely felszabadítja, amint a szinte haraphatóan hűs lég végig hömpölyög torkán, majd megtölti tüdejét, s lelassítja szívverését, mely kezdett nem elfogadható lenni.

Azzal talpak alatt megcsikorduló kő, s panaszosan megroppanó, kissé már dermedt fűszálak. Lassan, kimérten fordul a hang irányába, eleinte csak válla fölött tekintve át, majd egész testével fordulva az érkező felé. Hosszú pillantás, mellyel végig méri a női alakot, nem kalandozva el a fel-fellibbenő szoknya felé, csupán tudomásul veszi, mit is vált ki belőle maga a látvány, s mint holmi jégszivű zsarnok, nyomja el magában lázongó vágyait. Mert vágyak voltak, s oly lázongók, mint az éhező parasztok vagy a vérárulók. Jobbja lassú mozdulattal emelkedett oldalra, ám alig arasznyira távolodva el a testől, míg balja mozdult, hogy a finom anyagú talár csattját megolva, egy könnyed mozdulattal csavarja azt karjára. majd eresztve csuklójáról a selyemként hullámzó, vízhatlanná, s elkoszolhatatlanná tett szövetet, fekteti azt a szél hátára, hogy az kiterüljön, s csak vár. Mert most nem ő az, kinek szólni s dönteni kell. Azon már rég túl vannak. A tengelyek megmaradtak, de a harc s a játék tán örök marad.

Lassú léptek egy végtelennek tetsző mozdulat után, mellyel a pálca a combtokba került. A rég látott gesztuson tán pár hete még jót derült volna, most csak újabb vonás kerül arra a bizonyos táblára, melyen annyi de annyi minden pihent már. Leginkább érdemtelenségek. Igen, a legtöbben annak láttk volna őket, kiknek csak a létük a világ, nem pedig a kusza hálók szövedékek, melyek érdekekből, érzületekből, s oly sok sötét lépésből állnak össze. Mert a legtisztább szmélynek is van oly folt életében, mit szivesen feledne, s tán meg is fizetné az árat, ha kell.

De elégedettnek tetsző sóhajtás vagy sóhajnak tetsző elégedettség vonzza tekintetét a felkínált talár puha anyagába simuló felé. S tán átkozhatná is a szövetet, melyt oly eltökélten követi a másik alakjának vonalát, s a feltámadó szél csak tovább simítja azt, részint ingerelve, részint bosszantva csupán. De nem, ilyen könnyen nem enged, mert ott érzi arcán a másik érintését, mely ugyan semmiféle látható nyommal nem járt, szégyenteljesebb volt annál, minthogy züllött ruházatban, zihálva kellene megjelennie.

Kezei szinte nem is érntve a másik vállait, emelik meg a homályszín leplet, s terítik azt a keskeny vállakra, könnyed vagy csupán unalomig gyakorolt mozdullat illesztve össze a tátott állkapcsú kígyófejet az anyag szemközti szegletében. S a bal kézfején végig futó ujjak, melyek emlékeztetik a jobbján viselt alkalmatosság jelenlétére. Nos igen, a tárgy, amiből erőt meríthetett ka kell, most mégis, valahogy nem érezte oly biztosnak magát a családi ereklyét sem a világ valamely sarkalatos pontjának, főleg úgy, hogy lágyan ívelt, karcsú ujjak, szinte hószín bőrrel fedetten, futnak újra és újra az aranycirádák mentén.

- Évek voltak, korántsem napok... - Szavak, melyek igen nagy erőfeszítés árán présel ki magából oly kimértséggel, mely meghazudtolta az ismét birokra kelő, ám most egymás ellen viaskodó szerzeteket belsőjében. De nem tágíthatott a szándék felől. Most, hogy lát, s most, mikor tudja, mit kell átértékelnie s mit megerősíteni, nem táncolhat félre.

- Tán nem talált megfelelő bábot, kit kedvére ütlegelhet? - Kérdi keserű felhangokkal, ahogy kezei ránehezednek a vállakra, majd azok gömbölyded ívén fordulva, siklanak végig a felkarokon, s csupán akkor, mikor tenyerit rejtené a szélben egymásra simuló anyagszárnyak alá, emeli el karjait, mint ki ráeszmél, most nincs itt az ideje annak, mit tenne. Mert a tett itt másképp lesz való.

- Kardot avagy kelyhet szán nekem? - Egyetlen kérdés, melyet még megenged magának így, kettesben, többre nem vágyik. Ám míg a szavakat ejti, mozdulnak karjai, hogy átkarolva a másikat egy hosszú szívdobbanásig, fordítsa a testet maga felé, ám nem fogva le, mint valami utolsó senki avagy szorítva magához, netán valamely közeli fához. Csak áll, s jobbja mozdul, ahogy a mutatóujj végén megcsillanó, élesre fent érckarom végig fut az áll ívén, lehelletnyi érintéssel cirógatva meg az áll mögötti finom bőrt, majd eltűnik, hogy az éledő holdfényben szinte izzani látszó íriszek szinte vádlóan, mégis, inkább várakozón pillantsanak a másik jégvirágszín lélektükreibe.

Sajátjaihoz mérten apró ujjak, melyek ruhája anyagába marnak, s úgy húzza közelebb magát a nőszemély. Hallja, miképp csúsznak el egymáson a mélyzöldre edzett ércszemek, melyek a felsőtest rideg sanyargatásával kimunkált kötegeire feszülő éjfélszín zeke sötét bőrje s annak bélése közt pihennek, oltalmazón fogva körül torzóját az esetleges, igencsak rosszindulatú próbálkozásoktól, melyekre tán egy-egy haragvó griffendéles vagy hollóhátas báb vetemedne, s tán tőrrel, érchegyű pennával, netán holmi páncéltól zsákmányolt gyilokeszközzel rontanának rá. Az első csapás védésére bőven elég, a továbbiak pedig inkább a támadó gondjai lesznek, hisz ki tudja mekkora lélekjelenlét kell azt feldolgozni, hogy szilánkokra robban az ember térde, s lábszára egyszerűen kidől alóla...

Szavak, melyek egyszerre kedvezőek, s lesújtóak. Hisz míg a szolga csak egyszerű szolga, addig nincs velük dolga, s a válasz is, melyet kap, igencsak előnyös, mégis, a neki szegezett kérdés tőrként marja meg, tudva, a másik jól lehet nem érti ezt. Nem is tudhatja, hogy mennyivel bonyolultabb a helyzet annál, minthogy íly könnyedén választ adhasson. S tán épp ezért burkolózik netán konoknak tetsző hallgatásba, míg gondolatai egymást érik, s inkább szaggatják, tépik tulajdon fajtájuk, minthogy valóban a segítségére legyenek.

Szabadon eresztett hajzatába bele-bele kap a lomha szél, hogy vonásai elé söpörje a vaskos, fekete szálakat, elfedve a megránduló izomszálat, mely íz újabb viaskodás megmásíthatatlan, s oly elleplezhetetlen jele. De nem, nincs még itt az idő, hogy mindenre fényt derítsen. Óh nem, s ha minden a megfelelő mederben folyik tovább, tán sosem lesz ezzel több gondja, s tán megvetés tárgyát sem fogja képezni a hölgy szemében. Hisz mások véleménye minduntalan hidegen hagyta. Még Draco sem kötötte le a figyelmét, sőt, inkább átsiklott felette, mint ahogy egy kvibli jelenlétén teszi a botrányt kerülni vágyó házigazda.

- Tagadást vagy vágyat? Óh nem... Egyiket sem... - Halkan ejtett szavak, s sejtve tán, hogy a másik el készülhet lökni magát tőle, hogy visszafogja, jobbját siklatja a derék ívére, hogy sodronykötélként feszülő szálakkal gazdagon körül tapasztott végtagja megelőzze az effajta törekvést. S csupán balja mozdul eztán, hogy ujjhegyeivel végig fusson a nyak ívén, s a tarkón felkapaszkodva a hollószín tincsek közé merítve kézfejét, hegyezze a másik tarkójára ujjhegyeit.

- Kéjt szánok, melyhez az utat tengernyi szenvedő sikolyaival, higult vér nehéz szagával, s a halál bársonyos közelségével kövezem ki... - Negédesen ejtett, mégis, oly komor szavak, mikből árad, hogy valóban beváltani készül ezeket, még ha nem is ezen minubunban kíván is belevágni. Nem, ahhoz sokkal de sokkal nagyobb elővigyázatosság szükséges, s az oly béklyók vesztése, mint tanulmányainak korlátja, s a külön birtok hiánya, mit csupán nősültével kaphat meg, elbb semmiképpen.

- S ha kívánja, tán selymekkel vont vánkosá szerzett sebekkel is gazdagíthatán eme sort... - Mintegy mellékes megjegyzés, hogy ölelni vággya a másikat, mégis, csupán egyszerű kiegészítésként lebeg kettejük felett, hogy ne kívánjon a másik becsmérlő szavakat álmodni a nehéz köddel terhes világra.

.:Ms. Waffling:.

Figyeli a jelenetet, ahogy a másik kifordulna karjai közül lassan lezáródó szemhéjakkal, elnyíló ajkakkal, kiejtve a szavakat, egyiket a másik után, elgyengülten, majd figyeli, miképp omlik össze a nőszemély.Mozdul, hisz nem hagyhatja elterülni a földön a kecses testet, s így, félig gugolásba ereszkedve emeli karjaiba a másikat, jobbjával a hát mögött nyúlva át, baljával a térdeket vonva össze, s tartva meg.

~Míly drámai kezdet... - Siklik végig elméjén a gondolat, ahogy végig pillant a pihegő, láthatóan elgyengült testen. Igen kellemes volna eljátszani rajta, kifürkészni rejtelmeit, végig járni vonulatait, s elmerülni kellemesnek ígérkező mélységeiben. Óh igen... Szinte már rá is szánná magát, ha nem az a nő feküdne a karjaiban, aki.

Megemelkedik, karjaiban a pihekönnyűnek tetsző nőszeméllyel, hogy a pár lépésnyire lévő padra fektethesse a testet, s baljával eresztve a lábakat, vonja elő pálcáját, s szegezi a másikra, nem, korántsem ártó szándékkal, inkább csak egyszerű gesztusszerűen, hogy kis szín térjen vissza a földöntúlian sápadt, démonian gyönyörű arcba. S ahogy int a chimérát mímelő varázsalkalmatosság, szinte látja maga előtt a vékonyka vonalat, mely végig siklik a vonzó idomokon, figyelmen kívül hagyva a talárt s az iskolai egyenruhát. S ahogy enyhe, szinte pírnak ható árnyalat jelenik meg a bágyadt vonásokon, kerül csak vissza a pálca helyére, majd újfent átkarolva baljával a térdeket, fordul tengelye körül, s támasztja meg Aurora csípőjét tulajdon combjain.

Baljának ujjhegyei lágyan siklanak végig az arc vonalán, hogy kisimítva egy oda nem illő, kusza tincset, állapodjanak meg a tarkón, kissé megemelve a fejete, s így méginkább kiemelve az alabástrom bőrtől alig elütő ajkakat, s azok ívét, mely mind közelebb kerül, ahogy karjaival csípőből emeli meg a hozzájuk tartozó testet, s puhán, szinte alig érintve a másik ajkait, lehet rájuk hűs csókot. De nem, korántsem ragadtatja magát oly esztelenségre, melyért még önmagát is széttépné. Helyette inkább elemeli fejét, s figyeli, hogy éledezik-e a másik.

Igen, megrendül. Végtelenül értetlennek találta, hogy a másik íly gyenge. Óh nem, korántsem maga a jelenet viselte meg, inkább az, hogy nem csupán élethű szindarab, hanem maga a rideg és könyörtelen valóság, mely még az íly éteri entitásokat is elragadja olykor-olykor. Nos igen, neki is van épp elég gyengesége, miket jól palástol. Meg is vethetné így a másikat, hogy az hagyja eluralkodni magán az efféle átkos elgyengülést. Igen, minden bizonnyal elbírálná, ha tömeg előtt teszi, s nem a homályban, egy kietlen birtokon, hol kettejükön kívül senki más nem formálhat jogot az éltető légre. Így csupán tudomásul veszi, hogy a másik is épp úgy szenved olykor, mint jómaga, még ha tulajdon átka fizikai gyengeség helyett olykor-olykor önmagába vetett hitének megingása, s elméje hálójának újra s újra kínkeserves munkával való felépítése, mit az alattomos, s minduntalan megalkuvó kígyó s a büszke, örökkön szenvedélyes Fenevad párharcának eredménye. A kettősség, mely ketté tépheti bármikor, ha nem tartja kordában egyik fele a másikat.

A karok, melyek nyaka köré fonódnak, rántják vissza, szemlélődőből ismét szereplővé téve. A halk, szinte erőtlen szavak pedig, inkább lobbantanak bensőjében elszánást, mint megvetést. S amint a másik holmi fáradtságot emleget, s pillái is megereszkednek, futtatja feljebb jobbját a hát ívén, hogy ujjhegyeivel a tarkó fölött állapodva meg, tenyerébe fektetve a dús, éjfélszín tincsekkel bíró fejet, hajol ismét közelebb, mintha újabb csókot kívánna lopni az álom felé ringatózótól, ám megállapodik, szinte érintve az ajkakat, alig sóhajnyi távolságot hagyva, ám ügyelve rá, hogy szavai közben mozduló, vérbő ajkai minduntalan épp, hogy érintsék a másik, mesteri kéz festette száj ívének peremét, mintegy nem eresztve hatása alól a másikat, mégsem ereszkedve az oroszlánnal hímzett talárokat viselők köréből kiemelkedő szolgák szintjére.

- Ha pihenni kívánsz, pihenj, s álmodj kínnal, átokkal s bűnnel... - Lehalkított szavak, ahogy a tajtékszín íriszek szemléli a kevéske színt kapott, ám ígyis arisztokratikusan fakó árnyalatú arcot, a lezárt szemhéjakat szemlélve, s magában felidézve a mögöttük pihenő íriszeket. - Ám ha maradnál... - Hagyja nyitva a mondatot, baljával vonva ki pálcáját, s azzal a mindössze arasznyira lévő cserlye felé intve, formálja át a közönséges, sápadt virágot s a hozzá tartozó, vékony szárat mattfekete szirmú, arannyal futtatottnak tetsző tüskékkel ékes szárral bíró rózsává, melyek újabb lágy csuklómozdulattal metsz le az ágról, mutató- s hüvelykujja közé fogva a különös, Blackpool-t szegélyező birtokaikon egy-egy tővel bíró növényt, rejti pálcáját csizmája szárába, miután a nyitva hagyott mondat folytatásaképp, emeli ajkaihoz a sötét szirmokat, s lehel rájuk puha csókot, mely kissé felmelegíti tán a jeges érintésű csodát, érinti eztán Aurora ajkaihoz az általa csókkal illetett szirmokat, hogy lágyan indítva útjára a virágot, simítson végig a finom selyemként hajló részekkel a nyak íve mentén, immár kissé kiegyenesedve, majd fejét félre fordítva, csókot lehelve a bal alkar belső felére.

Kukacropi. Tya nem felejtett el neki hozni Roxmortsból. Josnak semmi kedve nem volt lemenni, viszont meghagyta barátnéjának, hogy a Malfoyjal való mély és érzelmes randevú közben azért ha ráér hozzon neki valami finomságot. Tyus pedig emlékezett, hogy imádja ezt a rágcsát. Az ötcentis, csokibevonatú rudacskák jobbra-balra ficeregnek a dobozban, sőt a szájban is, egész adig amíg ketté nem harapod őket. Na és az ízük...
Mellette ott a doboz a padon, ő meg törökülésben kucorog, nagy, kinyúlt szürke pulcsuban, vászonnadrágban és papucsban - nem nagyon öltözött ki, elvégre ez is csak egy unalmas vasárnap délután: kivételesen azonban egy olyan, amikor nem esik az eső. Ez nagyon nagy szó Nagy-Britanniában. Ölében valami könyv, meg egy jegyzetfüzet, tanulnia kéne, de semmi kedve.
A kőasszony vállán üldögélő verebek milliószor érdekesebbek,még akkor is, ha nem csinálnak semmit, csak ugrálnak, üldögélnek és csicseregnek, meg a nő ölében tartott kezében felgyűlt koszos kis vúztócsában fürdenek és játszanak. Jos vérszegény ajkára nyugodt mosoly ül ki. Ki tudja, mikor feledkezett bele a látványba... Bámulhatja őket vagy tíz perce. Az egyik madár odaugrál hozzá, és csipegetni kezd valamit, valószínüleg ropimorzsa lehet, vagy ilyesmi. Ettől Joseynak ihlete támad, és próba-szerencse alapon kivesz egy kukac formájú csokis rudat a dobozból, és a madár elé veti azt.  Az, hogy a kukac a madarak természetes tápláléka, csak akkor jut eszébe, mikor a veréb szakszerűen csőrébe kapja az álhernyót és elrepül vele, mielőtt a többiek megfoszthatnák az élvezettől.
Egyszerű örömében halkan nevet fel, és egy újabb próbát tesz, teljesen belefeledkezve gyerekes tevékenységébe.

Tényleg a nap sütött volna ki az előbb? Hogy élesen cikázó napsugaraival áthatolva a felhőkön, melegítse fel az iskola ódon falait. A falakat, melyek most nem áznak az égből hulló hatalmas vízcseppekből. Ennek ellenére, a diákok nagy része mégis az iskolában tengeti a szabadidejét. Ha zuhogó eső van, akkor meg persze mindenkinek idekent kell rohangálni. Sosem értette ezeket az ellentét dolgokat, és miután nem értette ezzel sem nagyon foglalkozott, csak úgy, mint a többi más dologgal. Földre meredő tekintettel sétál a hatalmas falak udvari folyosó között, s mered rá arra, aki minden lépésénél őt követi. A sötét árnyra, melynek hossza, ott húzódik végig előtte a földön. Tekintete lassan követi árnyékát és annak minden mozdulatát, mígnem egyszer az árnyék megszűnik létezni. Kecses eleganciával halványodik el a földön, s tűnik el, hogy a következő alkalomkor ismét előbukkanjon. Megáll s tekintetét némán az égnek mereszti. Hiába a nap minden próbálkozása, az angol esőfelhőket semmi sem győzheti le. Csak egy apró és komolytalan mosolygás, s már kotorászik is zsebeiben. A szál már percek óta a vékony ajkak között lapul, ám a gyújtójára viszont nem talált rá. Eredeti, antik gyújtós. Ami fémből van, s ahogyan félig lehajtod a tetejét, máris ott világít a sárga láng, ami csak arra vár, hogy beteljesítse feladatát. De hova az ördögbe is rakhatta. Elhagyta volna? Nem. Az nem lehet. Azt a tárgyat mindig is valami ereklyeként kezelte. Minden egyes pillanatban nála volt, és valami egyszerű bűbájjal volt megáldva, hogy az sose ürüljön ki. De a pokolba most nincs meg. Kezével végigtapogatózik ruháján, hátha megérzi valahol a keményen kiálló fém tárgyacskát. A nadrágon, s annak zsebein, a hófehér ingen, melynek csuklójánál már csak pár cérnaszál választja el a mandzsetta gombot attól, hogy földet érjen, és még azon az idétlen nyakkendőn is képes végig kotorászni, amin a híres Mardekár ház színei villognak. Ám nincs meg. Eltűnt. Fent hagyta volna a hálótermekben? Lehet. Talán. Nem biztos. Minden esetre ez bosszantja, és így most kénytelen pálcával meggyújtani a dohányárut. Remek. Pedig imádta azt a gyújtóst. Magának dünnyögve sunnyogja el az igét, és minden sorra történik. A pálca végén megjelenik a láng, és egy röpke pillanat alatt, már lágy füst szál el a fellegekben. Majd egy nevetés. Halk, kedves, gyermeki kacaj. Fejét gyorsan kapja fel a hang irányába, s lám a könnyező szoborral szemben, egy lány mosolyog a padon. Ám miért nevetett? A szemöldökök felhúzódnak, a pálca elalszik, s a helyére kerül, a léptek pedig elindulnak. A leány mögé vonulva pedig már látja az okát a halk nevetésnek. Kukacropi. Régen, még nagyon régen ő is szerette. 3- vagy 4 éves lehetett, mikor utoljára evett belőle. Akkor is könyörgött az anyjának. Mára pedig már se ropi, se anya. Szemeiben őszinte csillogás villan meg, miközben helyet foglal az ifjú boszorkány mellett, ha az persze engedi.
- Kedves állatok…- szájában ott heverészik a szál, miközben ingjének ujjait kezdi fel tűrögetni, és lám az előbb említett mandzsetta a földön végzi, s egy madár rögtön odakap érte, ám úgy tűnik, a díszgomb túl nagy falat a számára.

Nem is gondolta volna, hogy bárki is felbukkan itt majd, bár naiv feltételezés volt, hogy lehet majd egy pár nyugodt perce. Már a léptek neszezésére is figyelmes lesz. Szeme sarkából, válla felett néz a közeledő irányába, alig észrevehetően, majd ugyanúgy elhinti a csokis kukacokat a madaraknak, mintha észre sem vette volna az illetőt.
Amint azonban a fiú közelebb ér, az összes madár rettenve reppen fel, vad szárnysuhogással, kisebb szélvihart kavarva menekülnek a nagy másik elől.
A fiú, mintha mindez egyáltalán nem zavarta volna, a padot megkerülve a rajta térdét felhúzva gubbasztó lány mellé telepedik. Josey a fiú felé fordulva nézi a másik alakját. Tekintete megakad a kócos madárfészken a fiú fején, mely annyira hasonlít a sajátjára, és akaratlanul is mosolyognia kell. Jó kedve van, bár ez nagyon ritka.
Noha mostanában inkább gyanakvó, ijedős és távolságtartó, most mégis teljesen nyugodt tud maradni, bár begubózott, senkit közel nem engedő testhelyzetén mit sem változtat.
Már-már zavarbaejtő lehet, hogy pislogás és válasz nélkül mást sem csinál, csak bámul az idegenre, miközben újabb és újabb tényeket állapít meg magában. Árad belőle a bagószag: erős dohányos. Zöld-ezüst nyakkendő: mardekáros. Leszakad a mandzsettája és mit sem érdekli: valószínűleg nem egy jólnevelt aranyvérű dög. Laza, kedves és higgadt: elképzelhető, hogy fogalma sincs, ki ül mellette. Egyébiránt már rég gúnyolódna a Mardekár árjái közül számkivetett, tébolyult hírében álló kis anorexiás példányon.
Tekintetét visszafordítja a földre, ahol ott árválkodik a szökni próbáló kis kukac, mellette pedig a díszes mandzsettagomb. Hohó! Lehet, hogy mégis egy deviáns gazdag csemetével hozta össze a sors?
És ez számít?
Miben?
A madarak lassan visszaugrálnak, közel hozzájuk, noha Josey nem csalogatta őket, egyetlen mozdulattal sem. Betámadják a díszgombot. Újabb gyér mosoly.
- Vicces. Ugyanezek a verebek hónapokkal ezelőtt hisztérikusan menekültek a közelemből.
Kiszaladt a száján.
Nem zavarja.
Mosoly.
- Bár lehet hogy csak rád buknak. Nem mintha a dohányszag annyira csábító lenne. Letarhálhatlak? - kérdi egyszerűen, lényegretörően, és ismét ránéz a fiúra, ezúttal várakozva, kérdőn.
Fura.
Beszél.
A délutáni nap gyengén süt le rájuk.

A verebek apró termetükhöz képest, hangos szárnycsapásokkal repülnek odébb. Várható volt. Hiszen mit sem törődött azzal, hogy óvatos léptekkel közelítse meg a padot. Nem. Egyszerűen csak leült és kész. A sötét szemek egy pillanatra a lányra meredtek. Ahogyan ott ült felhúzott lábakkal, abban a szürke kötött pulcsiban. Olyan, mint egy kis sündisznó. Aki összekuporodik, mert fél attól, hogy bántanák. Majd eljön egy pillanat, mikor úgy érzi, mint mikor a tükörbe pillantott ma reggel. A kusza, fekete hajtincseket, lágyan borzolja fel szél, akárcsak a saját, kócok barna hajkoronáját. Csak ennyi. A tekintet visszavándorol a verebekre. A csontos arc, a hosszú fehér ujjak, a mélybarna tekintet. Ugyanaz maradt.
- Ugyan miért?
A szemöldökök felhúzódnak, s az írisznek, némán a vissza-visszamerészkedő madarakat kezdik el követni. Ott ugrálnak a maradék ropi mellett, és veszekednek, a hatalmas mandzsetta gombon. Csak somolyog rajta. Ha ezt most James látná: a drága díszgombjait, egyszerű madarak próbálják bezsákmányolni. Térdén megtámasztott karja lassan emelkedik felfele. A vékony ajkak, újra összeszorítják a cigarettát, és levegővétel szerűen szívják be az ezüstszín füstöt. A szemhájak lejjebb ereszkednek. Szinte majdnem eltakarják a mogyoróbarna szemeket. Majd egy nevetés. Vagy talán, nem is hasonlít arra. Tökéletlen, és illetlen belefújtatás, amit nevetésnek szánt. Csupán csak abból értheted, hogy látod mosolyra húzódni az ajkakat.
- Nem hiszem, hogy pont miattam jöttek volna ide…
Majd a fej megmozdul és aprón a ropis dobozra bökve egy furcsa, félajkú mosoly kerekedik ki a száján, ami mellet a gyenge füst szál ki. Majd a kérdés. Az íriszek, ismét teljesen rátekintenek a világra.  Szoborra, a verebekre. A lányra. Szemei villanóan tekintenek rá. Egy ember, aki nem irtózik a dohányszagtól. Egy ember, akit nem érdekelt honnan jött. Egy ember, aki most kért tőle egy szál cigarettát. Egy ember, akit nem ismer. Egy hófehér arcú, törékeny kislány, akinek, még a nevét sem tudja. Nem ismerik egymást. És ez így jó. A kezek lassan a zsebbe nyúlnak, s előhúzzák a kis fém cigaretta tartót. Megkopott és karcos. Sok dolgot kibírhatott már. Talán látszik még rajta a tekeredő kígyó szimbólum. Ám az írása, teljesen eltűnt a hosszú idők között. Már arra sem emlékszik, mi volt ráírva.
-  Szolgáld ki magad. De!
A szavak megállt parancsolnak. Mindent betemet a csönd. Az ifjonc Mirol rámered a lányra, s egy pillanatig, csupán az ugrándozó verebek csicsergését lehet hallani. Ahogyan, egyre többen lesznek körülöttük. Ahogyan a szobron felgyülekezett vízből hasítanak ki. A kéz a másik oldaladat célozza meg. Téged. Nem. A dobozt.
- Cserébe kérek a ropidból.
Mosoly. Napsütés. Cigaretta szag.

Jé. Érdeklődnek. Mindenféle gúnyos felhang nélkül. Elképesztő.
Ez a fickó az egyetlen ember Tyán kívül, aki emberien szól hozzá, sőt... már-már kedvesen. Választ Josey azonban nem ad, csak hanyagul megvonja a vállát, játékosan, elmosolyodva.
Ugyan elfordult a másiktól, szeme sarkából mégis követi minden mozdulatát. Köhögős nevetés... az volt egyáltalán? Vagy talán csak egy gúnyos prüszkölés?
Vagy csak a paranoiám.
Amint felteszi a kérdést, hogy kérhet-e cigit, kicsit meg is bánja. Nem volt túl illedelmes, lehet, hogy máris el fogják küldeni a fenébe, és már fel is készül rá: gerince ismét előregörnyed, minden tartás nélkül kuporog a pad deszkáin, miközben csontos ujjai tétován tépkedik vászonnadrágja elrongyolódott aljáról a piszkos rojtokat.
Aztán a fiú felé nyúl. Alig láthatóan összerezzen, ijedtséggel vegyes kíváncsisággal nézi meg, mit tettek elé, mondjuk kitalálni sem lett volna túl nehéz... Már nyúl is a fémdobozhoz, mikor az az éles kis "de" megállítja kezét a levegőben.
A srác ismét felé nyúl. Josey gyorsan visszahúzza a kezét, ugyanis fogalma sincs, mit akarhatnak tőle, viszont az biztos, hogy bármiféle érintéstől viszolyog. Mozdulatlanul, ijedt kis sünként várja, hátha a ragadozó, ami épp lecsapni készül rá, mégse veszi észre. Áthajolnak előtte. Ajka megremeg, szíve a torkában dobog. Csak ne érj hozzám. Csak ne érj hozzám!
Fellélegzik, mikor a fiú eltávolodik, és jelen pillanatban az se érdekelné, ha a zsebéből csórták volna ki a minden ingóságát jelentő három knútot. Nagy megkönnyebbülésében azt se tudja, mit akart csinálni, sőt azt sem, hogy fiú-e vagy lány. Egy újabb madár érkezik a többi közé.
Lassan felocsúdik, ujjai zsibbadtan, automatikusan tapogatják ki a cigarettatárcát, jóideig bíbelődik vele, mire ki tudja nyitni. Ez túl rafinált és túl elegáns kütyü az ő ügyetlen kezének. Már-már komikusan kínlódik vele, de végül, pont mielőtt ő maga is megelégelné a meddő próbálkozásokat, a doboz egyszercsak felpattan. Briliáns. Kivesz egy szálat és rutinosan a szájába teszi, majd a nadrág zsebébe nyúl az egyszerű, primitív tűzköves gyújtóért. Sokadik próbálkozásra sikerül a tüzet előcsalogatnia, de végül a cigaretta vége felparázslik.
Erős, ízes dohányt szív le mélyen, sokkal durvább, mint amit ő szokott venni, de Josey kátránnyal átitatott tüdeje azért eléggé hozzá van szokva ehhez, így nem köhög tőle. Maximum csak azért, mert aznap ez az első szál cigije.
- Köszönöm - mondja aztán, amint szemmel láthatóan visszatér ebbe a világba. Kicsit elvarázsolt lélek. A ropis dobozra sandít, ami már csak félig van, és a kukacok jó részét így is a madarak ették meg.
Kicsit zavarban van, nem nagyon tud mit mondani. Lassan hátradől viszont: talán a cigarettától simultak ki az idegei, vagy csak rájött, hogy nem kell félnie tőled? Mindenesetre, miközben lepöccinti a hamut és lassan kifújja a tömény füstöt, egy görcs mintha oldódni kezdene üres kis gyomrában.
Könnyebb lélegezni.
Talán csönd van... talán egyikük sem beszél. Nem zavarja. A napkorong előtt felhők úsznak el, a szín hol sötét, hol világosabb, a szél fúj, a szobor környékét pedig lassan ellepik a kukacokon harcoló madarak.
Gusztustalanul eseménytelen, cigizgetős vasárnap délután.

Mély tekintet lassan néz végig a lányon. Még jobban, mint eddig, és most olyan mintha kezdene világosabbá válni. Nem olyan hétköznapi, mint amilyennek látszik. Hiába süt a nap. A hatalmas sárga tűzgolyó, melyet oly sokan csodálattal áhítanak, nem képes mindent bevilágítani, még akkor is, ha most minden erejét összeszedve bocsájtja rájuk napsugarakat. A doboz a lány lába elé kerül, aki szemmel láthatóan visszahúzódva ám kíváncsian tekintett rá. Majd a csontos kezek odanyúlnak érte. Hófehér, törékeny kezek. Szeme hirtelen a sajátjára ugrik. Az övé is csontos. Vékony, fehér, meg eres. De cseppet sem hasonlít a lányéra. Hófehér. A körmök helyett, csak lerágott csonkok vannak az ujjak végein. A csontos ujjak végein. S egy pillanat mikor már nincs ott az a kéz. A fekete hajú lány, akiket hasonlóan kócos tincsekkel áldott meg a sors, visszakapja a kezeket. Irtózna attól, hogy mások megérintsék? Vagy csak azt a vacak ropit féltené ennyire? Inkább hagyja a fenébe. Visszateszi, bár most inkább nem nyúl túl közel a lányhoz. Csak odarakja, és kész. Majd még egy pillanatig nézi azt, hogyan kínlódik a dobozzal. Mosolyog, és végül a doboz kipattan. A cigaretta meg gyullad, s a két szából fakadó imbolygó füst egymásnak ütközik. Egymásnak, a verebeknek. A levegőnek. A szürkeség méltóságteljesen, ott száll mindenfele, ám a szobrot nem éri el. Valóban. Milyen élethű. A szemhéjak ismét lehunyódnak. A tüdőnek, mely tele a fekete mocsokkal, ismét át kell élnie, ahogyan a mérgező füst, behatol, és belülről öli meg az embert. De olyan jó. Csodálatos. Megnyugtató. Felér ezer érzéssel.
Már el is felejtette az előbb látott csontos kezeket.
A megrezzenő tekintetet.
Csak két ember ül a padon...
Megköszönték. Mondaná, hogy szívesen, de a kéz már rutin szerűen emelkedik. Meglebeg a scontos mancs. Egyet. Kettőt. Hármat. Fel és le, mindezt megnyugtató lassúsággal. A fej nekisiklik a pad támlájának. A test lejjebb ereszkedik. Valóban, csak enyhe cigarettát szívna? A szemek, s az ajkak összezáródnak, ám a fényt még akkor is látja maga előtt, ha azok zárva vannak.  Mozdonyszerűen jön ki a füst orrán. Függő. Elviselhetetlen vágyat érez iránta.
Ingje ujjait lágyan borzolja meg a szél. Azt a már félig lelógó cérnaszálat, ahol egy hete
még új gomb csillogott. Ahol egy perce, még új gomb csillgott. Minek az rá? Úgyse használja. Sosem bírta, ha a csuklójánál zárják el a szabadságot.
- Keith…
Présel ki magából egy nevet, miközben tömérdek füst szállingózik ki ajkain. Feje még mindig a pad támlájának tetején pihen. Szemeit még mindig csukva tartja.
- Keith...Christopher...Mirol...
Jönnek ki a szavak, és egy újabb hasonlóan kábult nevetés.
Nem bánt Téged.
Nem irtózik Tőled.
Elvisel...
Megtűr...
Megkedvel...
Csak két ember ül a padon…

Ismét nevetségesnek érzi magát. Megköszöni, de elhajtják. Nézi, tekintete rászegeződik a hipnotikusan, lassan intő kézre. Milyen finom keze lenne, ha nem lennének olyan ocsményul tövig rágva azok a férfiasan kerek körmök. Saját lerágott körmeire pillant, és hogy elrejtse azokat, keze gyengén ökölbe záródik.
Mélyen lélegzi be a füstöt, könyökét a térdére akasztja, karja tétován lóg előre. Le-lehunyja a szemét, csak lélegzi be a nedves, felmelegedett föld és a messziről érkező szél illatát.
Egy nevet hall. Kirázza a hideg, összerezzen, és szinte ijedten néz a fiúra. Mirol. Halálfalócsalád. Eddig nem volt semmi, ami megzavarhatta volna a teste, lelke, és főleg elméje nyugalmát, most azonban feláll a hátán a szőr, ming egy dacos mosómedvének, mikor viperával találja szemben magát. Vicsorogni azért nem vicsorog... Arca rezzenéstelen. Úgyse néznek rá. Barna szemei csak figyelik azt a beesett, papírszerű arcot, a kócos széltépte tincseket, érzi a felé áradó dohányillatot... és a nyugalmat.
Azt a "teszek rá" életérzést, mely spirálként hömpölyög a fiú körül.
Mitől is fél? Itt nem fogják megtámadni... Bár volt már rá példa.. Igazából nem is az adja meg a biztonságérzet alapját, hogy az iskolában van. Nem is az, hogy elég éber, és eléggé a tudatánál van ahhoz, hogy meg tudja védeni magát. Hanem egyszerűen a srác karizmája. Olyan furcsa, megmagyarázhatatlan bizalmat ébreszt benne.
Keith. Mindig is imádta ezt a nevet. Olyan bájosan férfias, rejtélyes: valaki érdekes embert takar, ebben egészen biztos. Ezekiellel kapcsolatban is épp ezt érezte.
- Josey Buttler - közli ő is a nevét kicsit később, tárgyilagosan, egyáltalán nem kérkedve.
Nem is várja, hogy majd felismerjék. Jelentéktelen név, jelentéktelen ember.
A ropis dbozra néz, valahogy nem akar ürülni.
- Legalább a madaraknak adj, ha már te nem eszed - mondja, bár igazából nem is tudja, miért kezdte el rögtön feddni a másikat. Nem szokott ilyen negatív lenni, most azonban mégis ilyesmi csúszott ki a száján.
Már mindegy. Elszáll a kimondott szó, elfújja a szél.
- Mi dolgod itt amúgy? - kérdezi, ismét, mintha nem is önmaga, hanem valami idióta szőke picsa lenne, aki csak azért beszélne, és azért tenne fel ilyen nyomorék kérdéseket, hogy felszedhesse a suliban felbukkant legújabb, legjóképűbb srácot.
Mielőtt mégegyszer megszólalna, inkább visszadugja a cigit a szájába és ott is hagyja.

Apró rezzenés. Libabőr. Mintha csak megcsapná ezeknek az érzéseknek a hideg szele.. A szemek lassan kinyílnak. S lám, talán jobb lett volna, ha meg se szólal. A lányon apró ijedség tör ki, legalábbis ő így véli megállapítani rajta. Különös.
A szemek, csupán néhány másodperc elteltéig figyelik a hölgyeményt. A szemek csillogóan ismét, és ismét végigmérik. A bő, és szürke pulóvert, a kócos a tincseket. Keze lassan fejéhez nyúl, és egy tincsen simít végig, de hiába az visszatér eredeti állapotába. Talán csak bizonyos akart lenni abban, hogy azok a tincsek még az ő fején is ott díszelegnek, s valami kiszámíthatatlan csoda folytán nem tűntek el, vagy nem kerültek át… Joseyra…
Josey.
Lágy…
Josey.
Lágyan fúj a szél…
Josey.
Lágyan fújja a szél a cigaretta füstöt…
Josey.
Ez nem férfinév?
Egy röpke, ám mégis végtelennek tartó pislogás. Mikor egyetlen pillanat alatt, minden sötétbe borul, s mikor már azt hinnéd, sosem látod újra a napot, akkor az ismételten felragyog szemed előtt. Szürke füst szállingózik elsőként az íriszek előtt, majd ismét kirajzolódni kezdenek, a kőszobor vonalai. Ahogyan egy könnyező nő ott ül, kezeit az ölében tartva, s arcáról mélységes bánat szűrődik le. Tényleg, mintha könnyezne.
A fekete és a barna fürtökbe egyaránt csap bele a lágy szellő. Az íriszek letekintenek, a még nagyrészt teli dobozra. Az ujjak közt lapuló cigarettát, vékony ajkai közé biggyeszti, s a hatalmas, férfias kéz, kissé remegve belenyúl a kis dobozba, mely szinte elsüllyed a hatalmas fehér tenyérben. Egy kis ideig vacakol vele, míg végre sikerül egetlen kis izgő-mozgó rágcsát megkaparintania, s azt a szerencsétlen kis kukacropit, egyszerű mozdulattal hajítja a madarak közé, melyek egyből az újabb zsákmány után kezdenek csipegetni. A mélybarna tekintet belenéz a kis dobozkába. Roxmortsi csomagolás semmi kétség. Ajkai melyek között a szál még mindig könnyedén feszül, enyhe somolygásra húzódnak. Nosztalgia…
Felébredve az ábrándokból, lassan fordítja fejét Josey felé. A kis dobozt, ami fényesen pirosló papírral van bevonva, s arany betűkkel ráírva, mik is mocorásznak benne, valami ereklyeként rakja vissza a padra. Mindaddig rajtatartja a szemét, míg meg nem bizonyosodik abban, hogy valóban letette a padra, anélkül, hogy felborult volna, a számtalan kis ugrándozó veréb örömére.
- Csak pöfékelek… és nagy a valószínűsége annak, hogy elvesztettem a gyújtómat.
Megkérdezték, válaszolt. Úgy van ez, ahogyan kennie kell. De… Az előbbi, nem az első eset volt, hogy a lány mintha egyszerűen sóbálvánnyá vált volna, vagy hasonlóvá. És aztán egyszerűen… Feloldódott. Sosem látott még ehhez hasonlót. Többször egymás után.
- Félsz tőlem, Josey?
Hangzott el a kérdés. Mintha minden csöndbe merült volna. Még a madarak is.

Akár fel is kacaghatna, de nem teszi: nincs ereje hozzá, csak valami hülye köhögés lesz belőle. Pont úgy harákol, mintha kocadohányos lenne, aki hetek óta nem szívott rendes cigarettát, csak ilyen ribanc, 1-1-1-es slimeket, vagy még azt se.
Megnyugtatja a fiú közelsége, annak ellenére, hogy fiú, és hogy Josey voltaképp retteg tőle, és mindentől, amit képvisel. Rég nevetett, rég akart egyáltalán nevetni. Kezdi ismét kellemesen érezni magát. Nem nyomasztja most, hogy hétfőn reggel meg kell írniuk azt az átvoltoztatástan dolgozatot a transzmutációs körökből, amiből még a tananyag címét se érti teljességében, és annyira érzi, hogy esélytelen az egész. Az átváltoztatástant sose volt képes megérteni, és tudja, hogy soha nem is fogja. Más a számmisztikával van így. Vagy a bájitaltannal. A baj csak az, hogy neki azok is gondot okoznak. Pláne egy fél év kihagyás után. Néha bánja, hogy hagyta, hogy Ezekiel rábeszélje, hogy visszajöjjön a suliba, még mielőtt teljesen kiheverne mindent, de tudta már akkor is, hogy az nem tenne jót neki: hogy csak még jobban elszigetelődne a világtól, ahová tartozik, és ahová tartoznia kell.
És most, ahogy itt ül, ő meg a srác, ketten a padon: süt rájuk a nap, a madarak a lábfejüknél csipognak, és körülöleli őket az édes, ismerős cigarettafüst, egyszerűen érzi: megérte... Még ha azt se tudja, ki ez, és még ha ezután a folyosón se fogja Keith felismerni őt. Végül is, az is lehet. De az se háborítaná föl igazán. Érthető, elvégre ő egy jelentéktelen alak.
Mielőtt túl jól kezdené érezni magát azonban, ismét leforrázza egy kérdés.
Hogy fél-e?
Elhallgatnak az állatok, mintha viharfelhő ereszkedett volna alá hirtelen. Felerősödik a szél, olyan furán zorddá válik.
Josey gyomra pöttömnyire zsugorodik. Fél. Fél hát, persze hogy fél! De miért is? Kitől is?
Attól, aki Joseynak szólította az imént? Aki megnevettette?
- Nem tőled - mondja végül, rövid tűnődés után. Felnéz, és mosolyog. Mint ahogy csak a halálba igyekvő szektások képesek: magabiztos, álmatag mosollyal. Azt sugallja: tudom, hogy baj van, de próbálok tenni ellene.
- Rendes srácnak tűnsz, Keith. Csak kicsit szét vagy baszódva, mint én.
Szív a cigarettából.
- És te? Te félsz? - passzolja vissza a kérdést.
Mintha ezer éve ismernék egymást.

" Mintha ezer éve ismernék egymást. "
Mintha minden egyes napot, együtt töltöttek volna végig ezen a rohadó világon. Padokon csövezve egy jelentéktelen parkban, vagy akár a tető bagózva, bámulva a holdat és a csillagokat. Azokat a ragyogó messzi fénypontokat, melyeket egyre és egyre homályosabbá teszi a fel-felszállongó cigaretta füstje.
Ó, hányszor ült már a kúria tetején a holdat bámulva?
És mégis. Hiába nyúlt el épp ugyanúgy, mint most a szál a csontos ujjak között.
Valami hiányzott.
Josey…
Apró, törékeny nevetés töri meg a néma csendet, mely eddig ellepte a magányosa álló kőszobrot, s a valamennyi morzsával erőlködő apró kis madarat.
Nevetés lett volna? Igen, úgy hangzott. Olyan nevetés, ami az ő vékony ajkait is olya gyakran elhagyja, a mellette kiáramló valamennyi füsttel, mely körbejárta tüdejét, s mikor már végzett azzal, hogy minden még nem érintett helyett beszennyezzen.
Mindenki szerint, ha így folytatja, akkor meghal. Ha mégsem halna meg.. Nos, akkor igaz a mondás: Ami nem öl meg, az megerősít.
Ajkain bandzsa félmosoly húzódik végig, s a szemek villogóan figyelik a töprengő alakot, a kuszán álldogáló hajtincsivel.
Josey hajtincsei.
Saját hajtincsei.
Mindkettőjüké…
A csontos ujjak emelkednek, s a vékony száll, ismételten az ajkak közé szorul, miközben a szemek egyetlen helyre összpontosulnak. Rá.
Rá, az elnyúlt ujjak között lapuló dohányárura.
Sokszor érdekes az élet nem, de?
Mikor egyszer csak ráakadsz valamire, s azt többé sosem tudnád elereszteni. Mert az, az egyetlen dolog, talán betölt minden üres rést. S, lám észre sem veszed, mikor egy már egy tárgyat Istenként bálványozol. A felszálló füstöt, s annak illatát. Azt a kis fehér szálat, amivel egy kis idő után, szinte teljesen eggyé válsz. És többé… Sosem akarod elereszteni.
Újabb nevetés.
Ostoba nevetés.
- Érdekes, hogy a szétbaszódott emberek mennyivel jobban érzik magukat. Mert a határaikat nem mások, hanem saját maguk szabják meg…
Feje hanyatlóan ismét a pad támlájára fekszik rá, s kusza hajszálai még jobban szertecsúsznak. Teste épphogy megereszkedik, s lába egyik szára megnyúlik, mellyel néhány ugrándozó verebet tol arrébb, melyek a láb látványán a magasba szállnak.
- Tudod az egész kócerájból Te vagy a legnormálisabb. A többiek, mintha mind… elmebeteg őrültek lennének.
Papírszerű arc tekint vissza rád. Melyet elemészt a füst.

Olyan lassú ez a társalgás. Lassú és... nyugodt. Hiányoznak belőle a roppant, eget rengető érzelmek, a viharok, a hangos szavak, és minden más, mely általában kiváltja belőle a pánikot. Ülnek a padon, épp valami furcsa, utólagos ismertséget kötnek - mintha valamit ezer évig halogattak volna, de végül, mikor kipróbálták, rájöttek: ez jó.
És onnantól fogva nem tudnak leszakadni egymásról. Most is akármikor megtehetné, hogy feláll és elvonul, elvégre másnap beszámolót kell írnia átváltoztatástanból. És Keith... neki is nyilván akadna értékesebb társasága így vasárnap délután, mégsem mozdul. Itt van. Vele. Miatta.
Bár az is lehet, hogy tényleg csak nincs jobb dolga, Josey pedig épp hogy nincs útban.
Reszelős nevetés. Kísértetiesen hasonlít az övére.
Komolyan olyan, mintha a saját férfi tükörképét nézné Keithben. A rossz szappanoperákban ilyenkor szokott kiderülni, hogy mindez nem véletlen. Ez azonban az É L E T - ez itt bármelyik szappanoperánál rosszabb. Itt maximum csak az derülhet ki, hogy Keithék szomszédja ismert valakit, aki bent volt a kórházban, amikor Josey anyja megszülte őt.
Lepöccinti a hamut a cigaretta végéről, majd az ajkai közé illeszti. Száraz, csípős nikotinpálca. Erős...
Helyeslően fújja ki a kevéske füstöt, amit nem tüdőzött le, miközben valamiféle gyér meggondoló-ráhagyó mozdulatot tesz a fejével. A madarak pedig felreppennek.
"Mind elmebeteg őrültek."
Ismét egy halk kis nevetés. Lepöccinti a hamut.
- Az őrültek is mind azt hiszik, hogy ők normálisak - mondja csendesen a gyenge kis közhelyet, és aztán a fiú felé fordul. Tekintetbe villan tekintet, a friss füstfelhőn át.
Mintha ez ilyen egyszerű lenne.
- Azt hiszem, pont az ilyenekről mondják, hogy nem normális, mint én. Bár persze... ( - felparázslik a cigaretta vége - ) Mindig azokat vetik ki maguk közül, akiktől tartanak. Káin is így járt. Lehet, hogy mi is.
Most jut eszébe: a fiú talán nincs tisztában azzal, ki is az a Káin... De mindegy. Nem fogja elmagyarázni neki. Az emberek többsége úgyse szokta tudni, Jos miről vakerál. Őt pedig nem szokta zavarni. Miért épp most tenne kivételt?
- Ő megölte a fivérét, ezért megátkozták, és onnantól fogva kitaszított volt.
Csak.

Észrevetted, hogy a legjobb dolgok az életben, mind oly hamar véget érnek?
Oly hamar, mintha nem is léteztek volna. Mintha csak tömérdek gondolatink, és szánalmas képzelgéseink között bukkant volna fel, egyetlen röpke pillanatra. Melyet aztán  elfelejtünk.
Oly hamar mintha nem is léteztek volna.
El kéne felejteni?
Szürke porként száll le a hamu, melyet lágyan ringat el a megnyugtató szellő. Akárcsak úgy mint, az mikor az anya ringatja álomba gyermekét. S, a leszállott hamu az mely mély álomba merül. Mely többé nem izzik már fel. Mely ezentúl a legmélyebb álmát alussza majd.
Majd...
Mikor izzó parázsként nem ékesíti már annak a szál cigarettának a végét, mely a csontos ujjak között nyúl el. Elnyúlna? Nem...alig van már belőle. Alig.
Az élet legapróbb örömei. Sokak ezt mondják. De neki... Neki már nélkülözhetetlen. Túl sokat szívott már a mérgező füstből. Túl sokszor érezte már, ahogyan fekete kátrány ragad le tüdejében.
Gyenge lenne hozzá, hogy feladja. Mert neki, kell. Minden nap, akár minden percében is.
- Mind őrültek vagyunk Josey... És ez így van rendjén.
A pad támlájának támasztott feje, egy pillanatra Josey felé fordul. Ránéz. Végigfutnak a lányon a mogyoróbarna szemek, s utána ismét visszafordul az égre.
Hihetetlen lassúság. Az egész csak ebből áll. Mint aki nincs magánál. Mintha valaminek a befolyása alatt állna. Vagy mindig is így volt ez? Megeshet. Ám a testében szétáradó nikotin, biztosan hatással van rá. De akkor Josey, miért nem ilyen?
Nem tudja az ember...
Amit nem tud, azzal nem foglalkozik. Előbb utóbb, úgyis mindenki rájön mindenre. Még arra is amit legkevésbé sem akar tudni. És ez az a dolog amiből az ember rájön. Az élet nem álom. Mert akkor mindent tudnánk. Ám álmodni merni kell. Ő álmodott. Egy Lidércnek.
S csak ezentúl is csak neki fog...
De nem álmodik. Most nem. És örül. Örül, hogy nem álmodik, s a törékeny madár ki mellette ül valóság. Valóság...
A nap fénye erősen tűz rá a lehunyt szemekre, s csontos keze, melyben nincs az őríjtő dohány, zsebébe süpped. Valami zörög. Valami csörög. Levélpapír. Az éktelenkedik zsebében. Szemei kinyílnak, tartása kiegyenesedik, s félig-meddig kihúzza a megsárgult pergament. Gyűrött mér, gyűrött. De nem eléggé ahhoz, hogy elrejtse a feladóját.
- Mennem kell, Josey – süllyed vissza az ördögi papír zsebébe, újabb gyűrődéssel megsebezve – Fel kell adnom egy levelet.
S a kis csikk már az utolsókat járja. A a mély lélegzet túlhalad a szűrőn magán, majd a a maradék lehull a madarakhoz. Miért ilyen sürgős? Miért... Miért...
Sosem volt rá válasz.
Eres karjai a pad felé nyúlnak. A Josey melletti kis dobozkához. Amiben benne van mindaz, ami nélkül nem bírna egyetlen percet se. Ismét nyílik a dobozka. Újabb szál tűnik fel a vékony ajkak között. Lobban a láng, az ügyes kis mugli öngyújtóval. Két perce lehetett, hogy befejezte az előbbi cigarettát?
Majd még összefutunk...
Beszél, s szájával egyenletesen mozog a kis szál mely ott lapul ajkai között. Majd lassan visszadja Joseynak gyújtósát, s még egyszer rápillant a lányra.
Még egyszer...de nem utoljára...

---

Leírhatatlan érzéseket, és élményt nyújtottál nekem e sorokkal. Bánom, hogy csak ennyit mondhatok: Köszönöm!

---

Szeretem a nyarat, jó érzés kint lenni, s érezni, ahogy a nap sugarai cirógatják a bőrömet. Egészen feltöltődök ilyenkor, s megszabadulok a sok-sok energiavámpírtól, akik panaszáradataikkal fárasztanak nap mint nap. Talán ez most kicsit csúnyán hangzik tőlem, hisz a barátnőimről van szó, de olykor megfeledkeznek arról, hogy én is ember vagyok, s nekem is lehetnek problémáim. Mindig csak mondják és mondják a saját gondjukat-bajukat, de engem sosem hallgatnának meg, sőt, meg sem kérdeznek, hogyan vagyok. Pedig most rám férne, mert nem túl jól. Még csak két nap telt el azóta, hogy az az aljas mardekáros rám támadt. Kezeimet felemelem, az asztal fölé és tekintetemet végigfuttatom a tenyeremen, s a horzsolásokon. Már nem is tűnik olyan vészesnek, a térdem sokkal rondább, s a bokámról már nem is beszélek. Az még mindig be van fáslizva és bizony a gyaloglás nem megy másképp, csak bicegve. Gyorsan vetek egy pillantást a pálcámra is, megnyugtat, hogy magammal hoztam. Most már soha többé nem fogom a szobámban felejteni, még egy olyan könyv miatt sem, mint az a bizonyos, amelyben igen sok furcsaságot találtam...

Körbepillantok a környező területen , a zöldellő fákon, bokrokon. A távolban néhány elsős játszik, de itt a szobor közelében senki sem lézeng. Jó is ez a kis nyugalom, ha csak pár percig is tart. Legalább tudok min gondolkodni. Kezeimmel kicsit megigazítom az egyrészes, hófehér, eprekkel díszített ruhámat. Hirtelen több dolog is az eszembe jut, például az a csók. Nem hagytam túl sok esélyt arra, hogy Marcus megmagyarázza, bár tény, hogy amiket mondott, nem tudom elhinni. A bolondját járatja velem, csak tudnám, hogy miért nem képes békén hagyni? Tény, hogy kiskoromban én szerettem volna barátkozni vele, mert olyan helyes kissrác volt. Akkor még el is képzeltem, hogy ő lesz a férjem. Nagy hiba volt, de még mekkora. Szerencsére, nem sokáig próbálkoztam azzal, hogy a barátjává fogadjon, de azóta, ha csak teheti, piszkál. Meddig fog még ez így menni? Bárcsak mindenki olyan lenne, mint Gary. Még , ha titkolja is, tudom, hogy milyen nagy lelke van, ezt nem lehet megjátszani. Jó lenne vele is találkozni, s újra megköszönni azt, amit tett...

Ez jó. Elvonulni. Ilyen enyhén antiszociális lényeknek is mint jómagam, ritka és örömteli pillanatok ezek. Meg mégsem. Mert nem vagyok én vérbeli profi magányos farkas. Így viszont remekül tudom emészteni magam az elrontott dolgaimon. Szánalmas, hogy így 18 évesen újra kell értékelnem az életemet. Ezt az emberek általában sokkal később szokták megtenni.
Idejöttem ki. A szoborhoz. Szép az idő, a madarak csicseregnek meg minden...
Francokat. Sunyi kis kukkoló vagyok, nem különben pedig itt settenkedek mint valami nem normális. Scarlette...Nem beszél velem, ellenben  valamiért most az a rögeszmém hogy nekem pedig sürgős megbeszélnivalóm van vele.
Annyira tudom, hogy jobbat érdemelne szerény személyemnél, viszont érzem azt is hogy képtelen vagyok elengedni őt.
Mondom hogy szánalmas vagyok. és messze nem az akinek hittem magamat. A nők mindent összekuszálnak. Felforgatják az ember szépen berendezett világát majd a kis bájos arcukkal, és fodros eprecskés ruhájukkal ellibbennek. Azzal a grimasszal az arcukon, hogy na ugye, miért is hitted hogy tiéd leszek, vagy hogy sikerülhet ez az egész kapcsolatosdi.
Itt állok a magam 18 évével és rá kell döbbennem, hogy mennyire vak is voltam eddig. Többféle módon és értelemben. Egy "fiatalabb" fát támasztok a vállammal, kezemet karba fonom magam előtt és a bakancsommal a földet túrom magam előtt. Sürgősen le kéne hántani magamról ezt a töketlen teszetoszaságot. Elrugaszkodom kérges barátomtól és igen határozott léptekkel megindulok, át a napsütésben oda ahol Lenim ül. Talán kiszúr és már fintorogni kezd a látványom miatt, de erősen igyekszem tettetni, hogy ez engem mind nem érdekel. Bazira nem egyszerű így előadnia magából az embernek a a szőkehercegecsávót a fehérnyihahával.
Közelebb érve látom, hogy Scarlette -aki amúgy édes mint mindig- nincs valami szemetgyönyörködtető formában. Értem ezalatt a kis "harcisérüléseit".

-Helló.-köszönök neki...igen, kedvesen.
Pazar öcsém, eddig eljutottál, na most aztán leszel szíves még valami értelmeset kinyögni? Értelmeset! Semmi olyat ami vitát szülne. Ahogy magunkat ismerem kb. az ötödik percnél majd generálunk egyet magunknak ha máshogy nem menne összekapunk azon, hogy melyikünk szív több levegőt el a másik elől.
-Veled meg mi történt? Olyan kis...rokkantnak látszol.-ennyit megkockáztatok normális hangnemben.
De az ördög sosem alszik...

---

Egy jó dolog van, aminek most örülhetek, s az nem más, mint a szünet. Hamarosan hazautazhatok, talán vissza Franciaországba egy-két hónapra. Biztosan jó lesz ez a nyár, leszámítva azt az esküvőt. Semmi kedvem elmenni, főleg úgy, hogy a szüleim Marcus oldalán szeretnének látni. Nem is értem, hogy a nagynéném miért ültette a fejükbe a bogarat és miért akar kerítőnőt játszani, amikor mindenki jól tudja, hogy mennyire nem jövünk ki egymással. Azt gondolják, hogy nem vagyok képes találni egy partnert? Ugyan, ez bolondság, biztosan sikerülne, csak ki kellene nyitnom a szememet, s lehet, hogy a mércémet is lejjebb kéne vinnem, hisz olyan sok érdekes srác jár ebbe az iskolába, mint az a mardekáros. Na nem, az a srác nem normális, ha édesapám megtudná, hogyan viselkedett, egész biztosan darabokra törné a csontjait. Ilyenkor azért úgy hiányzik egy báty, aki megvédene az ilyen alakoktól. Talán jelentenem kellene az  esetet, hisz, ha velem próbálkozott , akkor mással is...Szerencsém volt, bár még mindig nem értem, hogy miért futamodott meg...

Ezen gondolatok közepette figyelek fel a közeledő léptekre, oldalra pillantok, s meglátom Marcust. Remek, épp ő az, aki annyira hiányzott most. Tekintetemmel követem őt, s talán az arcvonásaim is közvetítik felé azt a "boldosgágot", amit a jelenléte hozott el.
- Szia - Hm, elég meglepő, azt hittem, hogy valamelyik gúnyos becenévvel kezdi, de nem, egész udvarias és komoly.
- Most tényleg ezért jöttél, vagy van valami konkrétuma is annak, hogy kerülgetsz? - Nem vagyok túl kedves, de nem tehetek róla, mostanában teljesen megőrjítenek a pasik, ki így, ki úgy. Valahogy mégis olyan szelídnek tűnik, nem akarom átvenni a bunkó szerepet. Hjaj. Sóhajtok egyet, majd ismét rápillantok.
- Ne haragudj...Volt egy kis nézeteltérésem az egyik mardekárossal. - Felelem szűkszavúan, de nagyon remélem, hogy nem űz belőle tréfát, mert akkor tényleg itt hagyom.
- És te mi járatban? Csak nem azért, hogy megmagyarázd azt a csókot? - Pillantok rá kérdően, miközben a kezeimet összekulcsolom az asztal fölött.
- Ti pasik annyira szemtelenek vagytok és olyan...- Törnek elő belőlem a szavak, de Inkább nem is folytatom, hisz legszívesebben Colient folytanám meg egy kanál vízben, s kivételesen nem Marcust.

Úgy tűnik annyira nagyon még sem kellemetlen a jelenlétem, mint azt én képzeltem. Persze Dundus most sem esik túlzásba, nem érzi úgy, hogy háromszoros hurrával kéne fogadnia. Én sem tenném a helyébe. Ledobom magam ülőhelyzetbe kényelmesen elnyúlva és hallgatom amit mond.
-Egy mardekáros?-szalad össze dühödten a szemöldököm, egyenesedem ki és talán a hangomon is érződik némi méreg.
gyorsan végig futtatok egy lehetséges listát arról, hogy ki is lehetett az a szemét, de nem akarok vakon találgatni. Ha Dundus "kitombolta" magát, akkor majd rákérdezek. Aggódó tekintettel ülök, kicsit leforrázva és őt figyelem. Szerencsére nem látom rajta, hogy mennyire megviselte volna azért az ügy. Persze, vagy pedig biztos hatott rá valamit, csak hát...Ő olyan pozitív világszemléletű. Néha irigylem tőle.
-A csókot? Úgy gondolod azt magyarázni kell?-kicsit szemtelen a végkicsengése a kérdésemnek.-Ott sem magyaráztam meg, most sem áll szándékomban. Neked meg igencsak lassú a felfogásod, édesem.-teszem hozzá bosszúsan.
Most valljam be? Most komolyan mondjam meg, hányadán is állok vele? Végül is...ha már itt tartunk, olyan édes mindegy. Közben nem az, mert számít, de nem, azért ott még nem tartok, hogy ezt be is ismerjem.
-Scarlette...én kedvellek. Jobban mint azt hittem. Ha hiszed, ha nem. Ennek függvényében kategorizáld be azt a csókot. Amit nem bántam meg. S ha visszapörgethetném az időt sem tennék másként.-ingatom meg a fejem.

Majd felkelek. Kezem a zsebembe nyúl, egy cigarettát halászok elő. Tisztában vagyok vele, hogy utálja, de én meg feladtam a nikotinmentességet. Szükségem van rá. A cigire. Rágyújtok. Számban a nikotinrúddal felé fordulok. Most jön az, hogy nem szólok egy szót sem. Hagyom, had eméssze meg a dolgokat. Kettős érzések kavarognak bennem. Egyrészt szeretném ha az mondaná, hogy ő is hasonlóan érez, hogy próbáljuk meg, hogy...legyünk együtt, egy pár. Tényleg vonzó elgondolás lenne. Másfelől, egy másik énem azt várja, hogy nemet mondjon. Küldjön el és zárjuk le ezt az egészet. Hogy újra marakodjunk, visszasüllyedjünk a biztonságos kis ellenségeskedésünkbe. Mennyivel könnyebb is lenne az.
Karba öltöm a kezem, miközben egy kis hamut pöccintek le a földre. Lenát nézem. Mintha képes lennék ezzel befolyásolni.
~Nevetséges.~hunyom le egy másodpercre a szemem.

Keith

Neeeeeeeeeeeeeeeem! Torkaszakadtából üvöltött, olyan hangosan, hogy az ember ki se nézné ebből a harmatgyenge kis verébből, hogy ilyen eltorzult, állati ordításra is képes. Zaklatottan és zihálva ült fel, csuromvizesre izzadva az alagsori hűvösben. Újabb rémálom? Valóban csak az volna? A fájdalom nap mint nap erősebb, és van, amikor már ő sem bírja tovább, amikor már üvölteni KELL, mert annyira, annyira pokoli. Nem segít semmi más. Hiába hiszi, hogy lenne valaki, aki segít, nincs ilyen. Már nincs ilyen. Olyan piszkosul egyedül van ezen a szar kis helyen, hogy már az se segít, ha összegömbölyödik aprócska kupaccá, és meg akar szűnni. Nem segít! Ő sincs itt vele most, és nem is lesz, mert...
Nem, erre nem gondolhat. Nem gondol rá, mert akkor valóra válik. Eddig bármitől rettegett, az könyörtelenül bekövetkezett, még csak túl hosszas idő kérdése sem volt. Nem attól fél, hogy Keith meghal, ó nem. Sokkal inkább attól, hogy elveszíti. Örökre. És hogy Ő maga elveszíti azt, aki, ami a lénye: a szabadság, a dac, a szelíd vadság, még az az átkozott függősége is, igen... A szeretet, a törődés, mind olyan képességek, melyekkel Keith rendelkezik, de...
De fél attól, hogy ez már nem lesz így, mire viszont látja. Fogalma sincs, hová tűnt számára az egyetlen ember, akiben még bízott, annyira, hogy legalább abban biztos legyen, hogy nem hagyja itt köszönés nélkül, mint ahogy Zelda és Tyara és mindenki más is tette. Egyesek többször. Ó, csak azt nem érti, miért! Ő mindent elfogad, minden ostoba kis indokot, elfogadná, akármi is van, csak... Legalább legyen már fontos végre...
Csak egy picit...
Lenyugszik heves szívverése, mely olyan erős, hogy akár keresztül is zúzhatná törékeny bordáit. Nem akar senkit sem felébreszteni. Magára húzza Ezekiel College of Artos pulcsiját, ami melegebb volt mindennél, amit csak magán tudhatott. A papucsból kibújva bekötözi a szakadt kis tornacipőt pipaszárlábán, és kisurran a hálóteremből. Ki a klubhelyiségből. A hátsó ajtón át ki a kertbe...

Mintha az éjszaka megnyugvást hozna. Orra szinte esdekel azért a csöppnyi bagószagért, füle sóváran könyörög a szélnek azért a mély, öblös és rekedt hangfoszlányért. Egy kehes nevetésért, ami megborzongatja mindenét, egy széles tenyér érintését... Szinte érzi a csontos vállán, ahogy a szélkócolta fűben oson. Szinte hallja, hogy ott lélegzik valaki mellette, szívja a kátrányt, de nem mer odanézni. Úgyis csak csalódna.
Kimerülten zuttyan le a padra. Azon a helyen, ahol először találkozott Vele. Tekintetét a könnyező szoborra emeli, aztán feje lebukik, kezébe temeti az arcát, és rázkódni kezd a feltörő vad zokogástól.

Mikor lerombolsz egy illúziót, olykor valahol, egy teljesen más helyen egy új épül. Mikor elszívsz egy szál cigarettát, valahol egy újat tekernek fel. Mikor elkövetsz egy hibát, valahol, valaki mindig ás neked egy új gödröt, hogy beleeshess...
Manapság már az éjjeleknek sem olyan tiszta az ege. Nincs már meg az a végtelennek tűnő sötétsége. Csupa gyönyör az egész. Mintha csak azt akarná hazudni: Minden pokoli egyszerű... Akárki is találta ezt ki, hülyeség. Mindennek nehézsége, és ára van. Olykor pedig képtelenség eldönteni azt, vajon a felkészülés, vagy maga a cselekvés az amelyik a legnehezebb.
Nos.. egyik sem. A legnehezebb mindig az, mikor be kell vallanod önmagadnak mit teszel, vagy éppenséggel mit fogsz megtenni.
Az erektől duzzadó karok egyszerűen csak ott támaszkodtak a kőpárkányon. Az olykori moccanásoknál érezték, ahogyan az érdes kő ledörzsöl egy-egy apró darabot a bőrből, ám mindez most egyáltalán nem számított. Kócos, összekuszált hajticsei között egyetlen és egyetlen gondolat ficánkolt napok óta.
Hosszú, kínlódó napok óta...
Hogy mondja meg neki?
Álljon-e elé így ahogyan most fest? Egyetlen lepukkadt emberként, s mondja meg neki mivé lett? Hogy az álmok amiket kergetett, túl messzire rohantak. Hogy rossz álmokat kergetett.
Pengevékony ajkai között ott feszült egy cigarettaszál. Sóhajtott. Hatalmas tenyere rásimult arcára, végighúzta beesett, borostás állán ujjait. Érezte a szúró érzést. Kívül, és belül is. Más lett a világ. Talán más lett ő is. A fene se tudja már... Mélybarna íriszei feltekintettek az égre. Csak némán bámulták, csupán néhány másodpercig. Kiröhögték a csillagok. Igazuk volt... Ő is röhögött volna magán... mindig csak húzta az időt. De majd holnap. Majd holnap elmondja. Mikor nem lesznek csillagok...
Léptek. Apró, kopogó léptek. Ismeri.
Ismeri...
Josey.
Szeme rávillan a könnyező szoborra, ajkában ott lapul már félszeg somolygása.
" Rendes srácnak tűnsz, Keith. Csak kicsit szét vagy baszódva, mint én. "
Szív a cigarettából...
" Érdekes, hogy a szétbaszódott emberek mennyivel jobban érzik magukat. Mert a határaikat nem mások, hanem saját maguk szabják meg… "
Újra...
" Azt hiszem, pont az ilyenekről mondják, hogy nem normális, mint én. "
Újra.
" Mind őrültek vagyunk Josey... És ez így van rendjén. "
Újra!
Nincs visszaút. Nem szívhat a cigaretta másik végébe. Akként kell elkezdenie, akiként anno elkezdte. Ujjai elpöcköli a fáradt hamuval tornyosult cigarettavéget. Feltápászkodik, ám utoljára megtámasztja tenyerével magát az ósdi kőpárkányon - mintha csak rosszul lenne.
Utoljára...
Némán sóhajt egyet önmagában, léptei megindulnak.
- Aludnod kellene...

Keith

A POKOLBA AZ ÖNSAJNÁLATTAL! Legszívesebben beleüvöltené az éjszakába, ahogy csak bírja, hogy megpattanjanak a füst-tépázta hangszálak kicsi, fájós torkában, hörögne és ordítana, mint egy elszabadult állat, de inkább csak visszatartja a lélegzetét csendben. Némán sír, ajkába mélyesztve fogait, melyek megakadályozzák, hogy hang buggyanjon fel belőle. Apró, csontos és erőtlen öklei a térdein makrancoskodnak, szorongatják a semmit, miközben a szorongás őt szorongatja.
Érzi, hogy figyeli valaki, méghozzá pontosan tudja is, hogy ki - Ő, csakhogy a vágyait oly sokszor keverte már össze a valósággal... Érzi magán az óvó tekintetet, de hogy lehetne ez így, mikor ugyanúgy érzi a veszélyt is?
Megfullad ettől! Zsigereljék ki, vágják falhoz, mondják meg neki, hogy halott, de könyörgöm, történjen már valami!
Ez a bizonytalanság...
A legrosszabb.
Ahogy kavics csikordul puha bőrcipők talpa alatt, ismerős, áporodott ánizs-és bagószagot hoz az éjféli szellő. Na tessék, a rohadt életbe, még a hallucinációi is visszatérnek ettől a nyomorúságos tudatlanságtól és kétségbeeséstől. Nem néz fel, jobb, ha nem is szembesül a tévedésével.
Aztán...
Megszólal a mély oroszlándorombolás, Josey apró, szilánkokból sárral összetapasztott kis szíve a torkába szorul.
Keith...
Felkapja a fejé, hatalmas, karikás szemekkel néz a fiúra, de mielőtt bármi mást is mondhatna, tehetne, vagy akár megállíthatná a mozdulatot, már fenn is áll a padon, és onnan vetődik a fiú nyakába.
Tudja, hogy elkapják. Bízik Keithben. Jobban, mint bárkiben. Úgy szorítja fivére nyakát, mint ahogy a fuldokló kapaszkodik a mélyvízben a megmentőjébe, és közben ott van a mellkasában az a szorító kis érzés, ami könnyeket fakaszt belőle.
- Hol voltál, Keith? Annyira, annyira aggódtam, és senki, senki nem mondott egy rohadt büdös szót sem, és te sem, és... Jól vagy? Borzalmasan nézel ki...
Ömlenek belőle a szavak, mintha végre rést ütött volna valaki egy gigantikus gáton, melyet maga köré vont az utóbbi napokban a lány. Josey amúgy is ritkán szól az emberekhez, hát még akkor, mikor ott az a pokoli, keserű gombóc a torkában, amitől levegőt is alig kap, és mindezt miért?!
Érte, csakis érte...

Néha csupán csak egyszerű, csaholó vérebként harapna bele izzó bal karjába, s nyaldosná a sebet, hogy enyhítse fájdalmát...de...nem teheti.
Nem teszi...
Pedig fáj. Éget, mar, tép. Tép, mintha ezer karom egyszerre meresztené belé körmét, s húzná végig rajta magát, feltépve azzal a húst maga körül. S mégis..
Hiába fáj annyira, mégis inkább szenved, mit sem hogy elengedje a karjai közt verdeső, kicsiny törékeny madarat.
Pont most eresztené el, mikor még a kézben kell tartania?
Ezernyi ölelés sem lesz olyan, mint ez. Kihúzza magát, teste egyenesedik, s konokul ugyan, ám mégis magához szorítja Joseyt, miközben csontos ujjai bele-bele kuszálódnak hajtincseibe. Szemeit elrejti a világ elől, némán hallgatja a fiatal veréb csiripeléseit. Szörnyetegnek érzi magát... szörnyetegnek, megváltónak... itt már a név, úgysem segít semmit.
Tenyere körülölelően csúszik le vállára, s tolja el magát a lányt - már ha az engedi - s néz le rá. Ő rá, a hatalmas szemekbe. Mintha csak azt várná , hogy ezúttal már vége lesz mindennek. Pedig minden csak most kezdődik...
Minden?
A semmi...
A nagy büdös semmi...
Az kezdődik most.
Egy szót sem szól. Fogalma sincs, hogy a francba kezdjen hozzá. Hogy hogyan legyen olyan "kegyes", hogy a sorsot mégse előzze meg...
Mogyorószín szemei, konokul belepillantanak a másikéba. Keze lassan lecsúszik a másik válláról, s egyetlen röpke pillanatig csak ott áll vele szemben, belekényszerítve érdes, beesett tekintetét. A táskás semeket, a borostás arcot, a méregként áradó ital és cigaretta maradandó szagát. Majd elfordult. Elindul s leül a padra. Ugyanoda, ahol legelősször trónolt.
Előrehajtva testtartását térdén támasztja meg magát, s zsebében kotorászva előszedi azt a kis, kopottosan és egyben ezüstösen csillogó cigarettatárcát.
Kattanás.
Parázslás.
Lágyan felszálldogáló füst.
- A múltkor... - s vékony ajkai maguk közé szorítják a csikket, miközben a tárca ismét megbújik nadrágja zsebében. - A múltkor olvasgattam arról a Káinról...akiről még anno beszéltél.

Keith

Mélyen magába szívja a fiú illatát, mintha ezer éve várt volna erre, és tényleg szinte olyan sok időnek tűnt ez az egész. Amíg távol voltak egymástól... Bár Keith talán nem is számolta a napokat. Josey az órákkal és a percekkel is tisztában van. Mikor Keith is magához szorítja a kicsiny, törékeny testet, a szíve kihagy egy ütemet, a szemei izzani kezdenek. Abbahagyja a sírást. Ostoba és gyerekes dolog folyton könnyekkel összeragacsolni az arcát, még akkor is, ha ezt csupán az öröm váltja ki belőle.
Keith elereszti, ő pedig engedelmesen lép hátrébb. Nem erőszakoskodik, már ami az ölelést illeti. Josey a kicsivel is teljesen beéri.
Érzelmekkel csordultig tele, ajkába harapva néz fel a nála jóval magasabb háztársára. Keithre, aki már felnőtt és Josey rég úgy is tekint rá mint egy felnőttre. Akiben bízik. Az életét is rábízná.
Szembesülve a fájdalmas tekintettel, aggódás szorítja el kiszáradt torkát.
És elengedik...
Ha tehetné, az apró vállairól lecsúszó hatalmas, oltalmat adó kezek után kapna, de nem teheti. Nem fordítja el a tekintetét. Talán még csak nem is pislog, hisz azzal hosszú századmásodperceket mulasztana el a látványból. A szögletes arc. Az ajkak tökéletes, lebiggyedő vonala. A karikás, véres szemek és a kócos, szélrezegtette haj.
Ezerszer hosszabb másodpercben éli meg azt a pillanatot, mikor Keith elfordul tőle, és hátrahagyja, hogy tovább léphessen. Öklömnyire zsugorodik a gyomra, figyelmét szétzilálja az indulat.
Utánarebben, mintha attól félne, hogy ez az egész csak egy kósza árny, egy álomkép lett volna, amit ha szem elől téveszt, el is illan.
A látvány annyira megszokott, mégis olyan más. Noha Keith nem arról híres, hogy ügyelne az úri megjelenésre, sose látta még szinte egyenes derékkal ülni, ez a póz most mégis annyira... Megtörtnek és megalázottnak tűnik. Ő, amint a földre meredve, fel se nézve gubbaszt, mint más a halálhír bejelentése előtt...
Josey azonban nem fél. KÍváncsi és aggódik, de nem fél. Felkuporodik a fiú mellé a padra, és kezébe veszi Keith bal kezét, hogy az övéhez képest hatalmas tenyér ujjaiba kulcsolhassa az övéit. Mindig ezt csinálja, ennyivel is közelebb akar lenni hozzá...
De vajon Keith mire akar utalni Káinnal és Ábellel? Miért jön elő a testvérgyilkossággal? Joseynak eszébe jut, hogy Keithnek van egy öccse. Vagy talán csak volt?
- Emlékszem - bátorítja a fiút, mintegy kérlelve, hogy folytassa. Feszülten figyel.  

Igazából már rég elhatároztam, ahogy oly sok mindent már.
Előre, tudatosan... sokak szerint talán önzően. Talán. Én mégsem érzem annak. Meglehet csupán azért, mert mindenki ilyen a világban, s ha más nincs tekintettel senkire sem, én miért is lennék...? Miért is kellene lennem tulajdonképp?
Jogosnak érzem. Teljesen. Noha persze azért gyötör a lelkiismeret furdallás.
Nem szívesen hagyok itt mindent. Hisz oly sok emlék kötődik ide... de érdekes lesz majd egyszer visszatekinteni.
Mindössze csak egyvalamit sajnálok. Egyvalakit. Őt. Senki mást.
S igazság szerint nem tudok úgy elmenni, hogy ne lássam, ha csak utoljára is.
Ennyi talán még nekem is jár... Habár, már ebben sem vagyok biztos.

Mióta Mirol lett minden ajtó megnyílt előtte. Még Malfoy kőszíve is, mintha... de van neki szíve?
Minden esetre Viki élvezettel vetette bele magát az életbe. Furcsa belegondolni hogy később ez fogja meghatározni a jövőjét. Az életét. Őt magát.
De ennek én már nem leszek részese. S talán itt és most hálát kellene adnom az égnek, hogy sosem fogom úgy látni amivé válni fog egykor ha hagyja magát, de... ez nem feledteti azt a tényt hogy teljesen és végérvényesen el kell felejtenem. Nem érte, nem is magam miatt. Hanem mert mindenkinek ez lesz a legjobb.
S a vég lesz a legnehezebb, mert a szavak úgysem jelentenek ilyenkor már semmit, ahogyan semmilyen mozdulat, gesztus sem ad még egy esélyt, még egy lehetőséget...
Talán aljasságnak fogja tartani hogy búcsú nélkül tűnök el, de tulajdonképp ez csak megkönnyíti a helyzetét.
Nincs magyarázkodás.
Nincs számonkérés.
Nincs bűntudat.
Részben neki teszek szívességet, részben persze magamnak. Ez az utolsó üzenet, amely csak eljutott hozzá, hívja most ide, az iskola eme eldugottabb zugába.
Persze ő semmit sem fog tudni. Talán gyanútlan lesz, jókedvű, vagy tűnődő... én pedig utoljára elnézem, Őt csakis Őt hogy aztán... mint a jó színészek többsége a háttérbe vonuljak, amint vége a szerepnek...

Ugyan megfordul a fejemben, hogy meglehet, el sem jön, de nem aggódom emiatt. Nem törődök a gyötrő kérdésekkel, a sok miért-tel és a sok 'ha'-val. Túl idegesítőek tudnak lenni.
Mindössze egy mély levegőre futja, de ez épp elég ahhoz hogy nyugodtan pillantsak körbe a kis udvaron, ahol senki sincs rajtam kívül.
Nem fogom megváltoztatni az elhatározásom. Akár eljön, akár nem.
Jobb lesz az úgy. Aztán ki tudja... tíz vagy húsz év múlva meglehet megint összetalálkozunk... vagy sosem látom többé.
De... számít ez valamit? Mert ahogy eddig, úgy ezután sem fogom tudni elfelejteni. Ahogy eddig képzeltem voltam úgy ezután sem fog menni, bármennyire is szeretném...
Ezeket a perceket viszont, amik talán most majd megadatnak, teljes mértékben ki fogom élvezni.
Mert így akarok rá emlékezni. Csakis így. Rá, aki fenekestül fel tudja forgatni a világot, a világomat. Akinek arcára könnyen mosolyt lehet csalni, de ugyanolyan hamar méregbe is gurul.
Aki néha több mint egy griffendéles lány és már-már rosszabb mint mardekárosok összessége.
De mégis az, akit sosem fogok tudni elfelejteni, bármennyire is próbálom.
Csak azért,
mert ő Viktiria Mirol.

Sötétség…
Magány…
Veszteség…
Ennyit érzek jelenleg.
Az életem, mint egy kártyavár összedőlt és darabjaira hullott, ami régen szép volt már csak egy emlékfoszlány, mintha soha meg sem történté volna. Vége lett mindennek. Mindennek, aminek eddig hittem.
Az a lány, akit képzeltem vagyok soha nem létezett. Azok a szülők, akiket sose ismertem, de látatlanban mindig megmondták nekem, mit kell tennem, mi a helyes út, örökre szétfoszlottak.
Nem volt több az életem, egy hazugságánál.
Egy hazugságnál, amit oltalmazó falként építgettek körém az évek során, de mégsem volt olyan biztos lábakon az a fal, hogy le ne boruljon és most megtörtént. Összeomlott.
Körbe vesz a sötétség.
A sötétség, ami abban a pillanatban nehezedett rám, amint az igazság bevilágított mindent.
Nem maradt senkim és a magány kietlen ormaink botladozom.
Amiben eddig hittem kipukkadt mintegy buborék. A látszat képek feledésbe merültek. Elvesztettem mindent.
Mindent…

Egy hét telt azóta, hogy a Jegy a kezemre került, hogy fény derült minden apró titokra a múltammal kapcsolatban, hogy rá kellett döbbenem Vikitria Henderson sosem létezett.
És most itt vagyok. Újra itt az iskolában és úgy kell tennem, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, csak épp nem érzem magam elég erősnek hozzá. Túl sok információ van amit fel kéne dolgoznom és túl sok apró részlete a múltamnak amit ki kellene vernem a fejemből.

Draco vigasztaló karjai sokat segítettek. Olyan erővel ruházott fel, amire szükségem van, ahhoz, hogy mindezt túlélhessem, hogy újra kezdhessek mindent. Mert attól a pillanattól, hogy a kezemre került a Jegy minden megváltozott. A múltam egy álomképpé halványult, ami sosem történt meg, és mint egy újszülött léptem a világ elé. Minden új. Minden más. Minden olyan sötét, magányos és elveszett…

Brianthez tartok éppen. Beszélni akart velem.
Vajon képes leszek ugyanazt a lányt mutatni neki, amit megismert? Vagy észre fogja venni a változásokat rajtam? Egyáltalán észrevehetőek vagy csak én érzem annak?
Briant…
A múltam része… De vajon a jövőmé is?
Egy ember aki mellettem állt, akit nem érdekelt a nevem, aki nem akart tudni arról, hogy talán az ágyunk alatt élő szörnyek engem is maguk közé fogadnak. Őt csak én érdekeltem. Egyes egyedül én. Viki. Semmi Henderson. Semmi Mirol. Csak egy szőke kislány…

Ott van. Ott a megbeszélt a helyen, én pedig egy magamra erőltetett mosollyal közelítek felé. Olyannak kell látnia, ahogy megismert.
- Szia! – köszönök, olyan barátságosan amennyire csak telik tőlem, de így is elég vérszegényre sikeredett – Mi újság van veled? – teszem fel előbb én a kérdést. Mert amennyire csak lehet húznám azt az időt, hogy nekem kelljen beszámolnom, hova is tűntem egy teljes hétre és miért kisírt szemekkel léptem be Mágiatörténetre.

Nem jön el... Nem fog... Miért is tenné? Minek is fecsérelné épp rám az idejét?
Ostobaság volt. Ostobaság minden.
Reménykedni, hinni... várni rá.
Már úgy döntök, elfordulok, és eltűnök. Végleg...
De léptek halk hangja üti meg a fülem. Lassan fordulok meg, hogy lássam. Őt.
Tényleg ennyire légiesen mozog? Mindig is ilyen volt, s mindig is elcsodálkoztam rajta, de... kedvem lenne rákérdezni. Meglehet, egyszerűen csak megbabonázott.
Na de ennyire?

El sem hiszem, hogy itt áll velem szemben. Újra. És meglehet utoljára. De persze ezt ő nem tudja. Nem tudhatja... Még nem. Ráér majd akkor, mikor rájön, nem okozok többé gondot neki. Se Malfoynak. Se a kettőjük kapcsolatának.
Többé már nem. Nem leszek harmadik személy, se egy ostoba, aki epekedik és reménykedik, holott rég sötétségbe borult már minden. S ő élheti tovább az életét. Én pedig az enyémet.
A halk köszönésre megrándul a szám sarka. Viszont inkább megállom, hogy ne mosolyogjak. Ne annyira, hogy az már az idiotizmus határát súrolja. Mert igenis kedvem lenne átölelni, megprögetni, nevetést csalni elő a lányból, mint korábban.
De most... most nem lehet. Mert minden komoly. Mindennek súlya van. S mintha maga Viki is ezt mutatná, ezt bizonyítaná.
Mosolyog, az arca legalábbis, de a szeme...

Történt valami. Valami amiről nem tudok, s ami miatt már nem az a lány, akit én... szeretek? Szerettem? Melyik a helyes? Nem tudom.
- Szia...- köszönök vissza kímérten, míg ő mellém ér s rögvest érdeklődik. Persze lehet ez pusztán baráti gesztus.
De akkor miért is érzem úgy, hogy teljesen merev és elszigetelt... oly annyira elérhetetlen, mint amennyire a valóság is?
Meglehet nem kellene tudnom. Nem kellene belefolynom, mert... ez az utolsó közül is a legutolsó alkalom. S mégse... mégse állhatom meg. Mert az arca, a tekintete... az a szomorú két szempár nem hagy nyugodni. S ahogy sose hagyott, ezután se fog.
- Semmi különös... -
A hangom meglepően semleges. Félelmetesen színtelen. De az önkéntelen mozdulat nem az. Az, hogy elindulok felé. S lassan megállva előtte egy kósza tincset finoman tűrök a füle mellé, gondosan kerülve a szavaim alatt a tekintetét.

-Én itt voltam... te tűntél el...-
Így volt. Nem ellenkezhet. Nem veszekedhet. Ez tény. És a tény tény marad. Még egy Mirol esetében is. Persze mindez úgy hathat, mintha számonkérném. De tulajdonképp nem. Mindössze csak lágyan ejtettem ki a szavakat, mint ahogy a gondolatmenet folytatását is, de ekkor már a lány tekintetét kerestem.
- Mi történt? -
Mondhatnám úgy hogy... mitől vagy más? vagy mi változott meg?... miért próbálod leplezni előttem az igazságot?... miért... nem... bízol bennem?
De ezek csak bennem cikáznak. És ezeket csak Vikitria puszta jelenléte hozza ki. Ám mélyen a felszín alatt rekednek, s sosem látnak napvilágot. Legalábbis ebben az életben biztosan nem.
Lassan húzom vissza a kezem.
Ennyi. Tényleg ennyi.
Máris sajnálom.
A mozdulatot, a szavakat... az egészet.
Mindent.

Állok egy barát előtt, egy ember előtt, aki mindig mellettem állt, akinek elmondhattam bártan, ki is vagyok kit is szeretek, mert akkor sem üldözött el. És most mégis eljött az a perc, mikor a titkok falat vernek közénk, hisz nem mesélhetek neki arról kivé is váltam. Erről soha senkinek nem mesélhetek.
Hazudnom kell. Ahogy ma már tettem, most is folytatnom kell és el kell hitetnem saját magammal is, hogy azok a hazug szavak, amik elhagyták a számat, amint visszatértem az iskolába igazak. Más különben… El fogom szólni magam…
De vajon Briant-nek képes leszek a szemébe mondani a valótlant? Képes leszek eljátszani hogy minden rendben? És ő ezt el fogja nekem hinni?
Ismerem őt.
Nem régóta állunk közeli kapcsolatban,de ez a rövid időszak is elég volt arra, hogy a legapróbb rezdüléseiből olvasni tudjak.
Látom, hogy örül, hogy eljöttem. Hogy itt vagyok.
Mindig is ilyen volt. Félt attól, hogy egyszer ki mondom: vége. És akkor soha többet nem kerülhet a közelemben. És talán ez lett volna a legjobb, talán azt kellett volna már réges-régen tennem, de képtelen voltam rá. Szükségem volt rá. Szükségem volt valakire, aki mellett… jó lehetek…
Elkomolyodik.
Szóval érzékelte, hogy valami nincs rendben. Ne… Nem akarom. Azt akarom, hogy minden olyan legyen, mielőtt azaz este megtörtént, mikor minden tönkre ment, mikor minden megváltozott. Azt akarom, hogy öleljen magához, mint régen és mondja azt, hogy minden csak egy rossz álom volt.
Ugyanakkor nem tudom, mit kezdenék a helyzettel, ha magához húzna és körbe vonna a karjaival. Nem tudom meg mondani, abban a pillanatban hogyan reagálnék.
Szükségem lenne rá. Most jobban, mint előtte bármikor, de amint megszólal, megijedek.
Nem csak velem, de vele is történt valami. Tudom. Érzem. Hallom a hangjából. És látom a szemeiből.
Valami történt.
De mi?
Az nem lehet! Képtelenség hogy tudná! Nem… Nem tudhatja, kinek álltam a szolgálatába. Azt senki sem tudhatja, csak Draco, csak ő… és akik akkor este végig nézték az egész jelenetet és jót röhögtek egy szerencsétlen lány felesleges próbálkozásán. Ők tudták. Tudták: nem menekülhetek…
Eltűntem…
Egy teljes hétig nem jelentkeztem. Egyetlen egy szó nélkül hagytam itt az iskolát, mint aki gyáván megfutamodott a gondok elől, hisz pontosan a DS lebukása után hivatott magához James, hogy aztán elvigyem Voldemorthoz…
Briant meg, megró. Megró mert se szó, se beszéd leléptem és még csak egy baglyot sem küldtem: minden rendben van ne aggódj. De ha tudná az igazságot, akkor megérteni. Akkor azt is megértené, hogy vissza sem akartam térni, hogy jobban járna ő is, ha nem jönne a közelembe.
Mit felelhetnék a kérdésére?
Mit mondhatnék neki?
Hosszú másodpercekig csak állok és némán nézek rá.
Érzem, ahogy a homokszemek csak úgy pörögnek a homokórákba, hogy hangos puffanással jelzik nekem, szólaljak meg végre! Mondjak már valamit! Feltettek egy kérdést, válaszoljak…
Felém nyúl. Én pedig meg sem mozdulok, pedig talán jobb lenne, de nem megy. Ő pedig csak visszahúzza a kezét…
Talán ez volt az a pillanat. Vagy mikor kiolvasom a szeméből: ennyi… sajnálja…  Nem tudnám megmondani, de közelebb lépek hozzá és az ujjaim közé zárom árván maradt kezét, melyet az előbb még felém akart volna nyújtani.
Balomban fogom a jobbját. A balkezemben…
Soha. Megígértem neki, hogy neki Soha nem fogok hazudni. Kérdezett. Tudni akarja.
- Ha valóban tudni akarod, meg kell ígérned, hogy nem fogsz meggyűlölni és megundorodni tőlem – mondom ki komolyan, de annál nagyobb aggállyal a szavakat. Majd jobb kezemmel meg fogom az ő jobbját és a balkezemre simuló ingnek a széléhez emelem.
- Még megállíthatsz, ha azt akarod, örökre az maradjak a szemedben, akit megismertél.
Rájöhetett már mi történt. De vannak dolgok, amik csak akkor válnak valóságossá, amik már nyilvánvalóan visszavonhatatlanok.
Nem tudtam, hogy menni akar. Fogalmam sem lehetett róla, mégis úgy beszéltem, mintha ennyi lenne. Vége lenne…

Furcsa. Vagy csak én látom most ilyennek? Talán amiatt, mert tudom innen mi következik. Tudom mi vár és már-már fel is készültem rá, de... mégsem olyan könnyű ez mint hangzik. Talán emiatt. De épp emiatt azt szeretném, igen, mindössze csak szeretném, hogy Vikitria legyen olyan, most utoljára, mint régebben. Gond és baj nélkül, az a lány, aki ha kell az őrületbe tud kergetni, akit lehetetlen kiismerni és aki hol barát hol már ettől is több.
De nem. Most ez nem olyan... s meglehet Ő is érzi ezt. A rajtam történt változást, talán a közeli elhatározásom, ami nemsokára beteljesedik vagy... vagy egyszerűen csak vele is túl sok minden történt miután eltűnt. Nem tudom, s már nem is akarom, mert talán jobb lenne így...
Ám Ő ezt nem hagyja... hogy is hagyhatná?

Kemény szavak egy aggódó kérésre, ami talán számon kérő, pedig... igazából mindössze a félelem szülte. Az, aminek nem lenne szabad megjelennie mégis...
Hiába másabb már csak a család miatt, hiába Ő Malfoyhoz tartozik, önszántából... mégis... ott motoszkál valami, ami nem hagy nyugodni, ami folyton felé hajt. Még itt is, mikor lassan mindennek vége, mert amint Ő innen elmegy, többet nem lát.
De keze az enyémhez ér, s ujjai érintésére, szavai súlyosságára egy dobbanásnyit kihagy a szívverésem.
Lassan minden kezd világossá válni. Túl világossá.

Olyan ez, mikor ostoba és értetlen módon a Napba nézel, de az elvakít, s te még utána jó pár percig csak hunyorogsz és a kábulattól csak lassan térsz észhez. S bár többet nem kellene, mégis felpillantasz. Mégis látni akarod a csodát, még ha meg is sebez.
Ilyen Vikitria az én számomra. Csalódás? Nem...
Mindössze inkább egy nem várt fordulatot mondott el képletesen, amire igazán gondolhattam volna. Mit is vártam? Hisz Mirol... és az a család...
A vér nem válik vízzé, már csak emiatt sem volt Neki választása. Meg sem fordul a fejemben, hogy esetlegesen Ő maga ezt akarta volna. De bárhogy is legyen, semmin nem változtat.
Még azon sem, ami a bizonyíték. Ami felé Viki keze szép lassan az én szabad kezem is viszi finom de határozott mozdulattal, ám az utolsó előtti pillanatban rám hagyja a döntést. A választást.

Én viszont már döntöttem. És ezen már ez sem változtat. Még akkor sem ha hagynám.
Így mindössze halovány, túlságosan erőtlen mosolyra futja tőlem, ami csöppet szánalmas, miközben kezem az ő bal kezét érinti lágyan. Épp ott, ahol sosem lenne szabad ott lennie annak a fekete billognak. Ujjaim finoman csúsznak az ingujj szegélyéhez, de meg is pihennek ott, mígnem fel nem tekintek rá. Szemeim az ő tekintetét keresik, s amint a mélyzöld pillantással összefonódik az enyém, lassan, fojtott hangon válaszolok neki.
- Sosem tudnálak gyűlölni... soha... -
Vajon hisz nekem? Tudja-e, hogy mindaz, hogy Halálfalónak állt, hogy olyasmit művelt, amit nem kellett volna, nem érdekel? És vajon meglepi-e ez Őt?
Azt hiszem igen. Talán.

- … mert számomra mindig ugyanaz maradsz... bármi is történjen... -
Tekintetem elszakad az övétől. Kezem lassan lejjebb csúszik a karjáról az összekulcsolódott kezünkig, ugyanúgy hagyva a lány hófehér blúzának ujját, ahogyan eddig is volt. Hogy jótékonyan takarja mindazt, ami sokaknak a rémálma, Vikitriának meglehet az egyetlen választható jövője volt.
Nincs is már másra szükség. Keze a kezemben, átfogva apró, kecses ujjait, finom óvatossággal  megszorítva, hogy tudtára adjam, még itt vagyok, még... de amiről Ő nem tud az az, hogy már nem sokáig. S miközben arra gondolok, hogy bármennyire furcsa is, ez az egész épp így tökéletes. Mondhatni mindenkinek. Még a számomra is, mert bár fájdalmas az igazság, van ami még ettől is fájdalmasabb. Leküzdhetetlenebb...
És talán ez az, ami még erősebbé tesz.

A Hollóhát egyik eldugott szobájában, ott is a legrendetlenebben bújik meg a kis főhős, Oz. Igen, én. Fogalmam sincs miért, de felkeltem korán reggel, bár eddig sem voltam olyan jó alvó, mostanában csak rosszabbodik a helyzet. Akármilyen kis zizzenést is hallok, rögtön felkelek az ágyamból és szétnézek. Talán gyerekkoromban túl sok horrorfilmet néztem…
Nem sokat gondolkodom a választásomon: hajtsam vissza a fejem a párnára vagy képregényt olvassak? Lehetne még más választás is, például az egyik vadabb háztársam egy privát buliba megy, amit néhány griffendéles szervez. Nem igazán tudtam felszabadulni soha, persze nekem is megártott néha, amikor a pohár aljára néztem, de olyan alkalmak kevésszer adódtak és most nem éreztem úgy, hogy a hangulatom eléri ezt a mércét. Ahogy a karórára pillantottam, amit még a szüleimtől kaptam ajándékba szinte kigubbadt a szemem: Reggel 6 óra! Ha tudtam volna, hogy ilyen korán felugrok az ágyból még olvashattam volna azokat a krimi könyveket, amik olyan kalandokat sorakoztatnak fel, amit a varázslóvilágban biztosan nem értékelnének: Ott van Poirot, anyám kedvenc kis nyomozója. Tényleg érdekesen derítik ki a dolgokat és szó sincs semmiféle varázspálcáról: Csak a puszta logikájukat használják, semmi mást. Talán az olyanok tanulhatnának ebből, akik nem ismerik a mugli kütyük és történetek ezreit. Hiába van mugliismeret óra, egyszer beültem rá és iszonyú unalmas volt. Az a tanár úgy magyarázta, hogy mi is az a biciklikerék, mintha az elmegyógyintézetbe lenne. Én nagyon büszke voltam magamra, amiért mind a két világból tudok valamit és biztos voltam benne, hogy nem vagyok ezzel egyedül. Minden félvér hasonlóképp érezhet.
Na de ismét elragadott az a fránya gondolkodásmód, amit a többiek csak sima hollós-eszmefuttatásnak neveznek.
Úgy döntöttem inkább felkelek, úgy is ezeket már kiolvastam, nincs kedvem még egyszer átrágni az egészet, bár kétségtelen, hogy szórakoztató lenne. Főleg azok a bikinis lányok a tengerparton…Az már kész rejtély marad, hogy a japánok hogy tudnak ennyire perverzek lenni. Mindenesetre még van mit tanulnom tőlük…
A fürdőszobát megcélozva megmostam az arcom, hogy fel tudjak frissülni és ne ragadjon a szemem a csipától. Sokan még amiatt is hülyének néztek, hogy én kézzel mosakszom. Én pedig azért tartottam őket hülyének, amiért ők a pálcájukat használják, semmi értelme nincs, még a végén rosszul végezheti. Egyetlen egy rezzenés éa ahelyett, hogy megmosná a lábát, levágja azt ott középen. Milyen tudatlanok. Hogy ilyenekre nem gondolnak!
Az órák teltek, én elfoglaltam magam mindenféle jóval (már ha másnak jónak számít az, hogy a varázslatokat tanulom), mikor a könyv szélén egy feljegyzést láttam. Egy varázsigét. Öntudatlanul az egyik alvó háztársam felé irányítottam. Teljesen belemerültem azokba a betűkbe, annyira olvashatatlanul írták rá.
- Ag…Agua…Ja, hogy Aguamenti! – Megkönnyebbülten könyveltem el magamban, hogy én ezt már tudom, azonban azt észre sem vettem, hogy közben a pálca hegyéből vízáradat zuhant rá egyik aranyvérű szobatársamra, aki ijedtében felugrott az ágyából. Egy rántással véget vetettem a vízsugárnak, nevetni viszont nem mertem…bár legbelül hangosan kacarásztam. Gyors bocsánatkérések közepette megszárítottam az ágyát és őt magát is, így jobb lett mint újkorában. Talán még ő is.
Az órák gyorsan teltek, én pedig előszeretettel használtam mindenféle bűbájt, amit eddig már ismertem, s közben vörös színű macskámnak adtam helyet magam mellett, aki a Tappancs nevet kapta, hat évvel ezelőtt. Na jó, igen, eléggé silány, de mit vártok egy másodévestől? Nem fogja elnevezni egy tudósról vagy épp egy híres varázslóról. Ez így egyszerűbb és könnyű megjegyezni. Persze némán is el tudtam volna őket végezni, de abban nem lett volna semmi mulattató. Ha én nem megyek a buliba, legalább ennyi szórakozásom legyen.
Az óra délután ötöt ütött, a hangulatom pedig egyre rosszabbá vált. Mindenki körülöttem csak arról a fránya griffis partiról beszélgetett. Megfordult a fejemben nem is egyszer, hogy elmegyek, de még mindig nem volt hozzá hangulatom. Nem vagyok az a hétvégenként mulatós típus. Időpazarlás. A könyvek fontosabbak, megtanítanak mindenre, amit csak tudnod kell és még unatkozni sem unatkozol velük. Bár az biztos, hogy a szép lányok ott szokták lerohanni a fiúkat. Egy kis pia nekik és bármire képesek...ezt múltkor tapasztaltam.
Felkaptam magamra valami göncöt és már indultam is egy Stephen King nevezetű író könyvével a kezemben. Cujo. Anya ijesztő könyvnek tartotta, ezért is hoztam el otthonról. Régen megírt darab, de elméletben világhírű volt. Ahogyan a lapokat olvastam úgy kerültem egyik folyosóról a másikra. Furcsán kihalt volt minden, csak néhány szerelmespár turbékolt néhol eldugott helyeken...És ha jól emlékszem, az a fiú még csak negyedikes. Az istenért, én miért nem tudok beszerezni magamnak egy normális barátnőt?
- Talán azért, mert fogalmad sincs mi az a normális. - Válaszoltam szinte gépszerűen saját magamnak, aztán meghallottam valamit. Valamiféle zokogást. Ha nem lett volna női eredetű, biztosan be sem fordulok a következő folyosóra, és a következőre. Á igen, a könnyező szobor. Sokat meséltek már róla. A könyvet becsukva sétáltam  hozzá egészen közel, majd feltápászkodva megsimogattam az arcát.
- Ha élnél, most megvigasztalnálak... - S csak álltam ott, a könnycseppeket és az élethű szobrot bámulva.

(http://www.frpgs.co.cc/images/yoxeb5cf0c5dhimhgdxp.png)

Óriási, elsöprő lendülettel török ki a Nagyteremből. Kezemben egy félig összegyűrt levél lengedezik, vállamról egy kis táska lóg a mélybe. Arcomon a feszültség, a kétségbeesés jelei mutatkoznak, szemeimben láthatóan gyűlnek a könnyek, de még küzdök ellenük. Küzdök azért, hogy benntarthassam azokat az átokfajzatokat, küzdök a gyengeség és félelem ellen, de túl nagy súly nehezedik rám. És most nem a táskára gondolok. Sokkal inkább az ujjaim fogságában lévő papírlapra...azaz annak tartalmára. Keserű, fájdalmas, aggasztó hírek. Otthonról, apáról. Azért jöttem le ide, hogy jóllakjak, erre egy bagoly megkeseríti az életem. Hát szép...mit ne mondjak nagyon szép dolog. Autóbaleset, súlyos sérülések, nincs eszméleténél... ne aggódj... A fejemben csak úgy kattognak a gondolatok, egymást követik a levél legfontosabb szavai, igenis aggódok. Már hogyne aggódnék? Nem tudom mi lesz, nem tudom, hogy egyáltalán látom-e még aput. Ilyenre még sosem gondoltam, de most legszívesebben hazarohannék, itt hagynám ezt az iskolát és ott lennék mellette...szüksége van rám. Érzem, hogy hiányol, érzem, hogy ott a helyem. Mégsem tehetem meg. Anyám azt kérte, hogy nyugodjak meg és maradjak...bármi is történjen maradjak. Hogy kérhet ilyet? Hogy teheti ezt velem? Szívem vadul kalapál, szinte érzem ahogy ki akar törni a test rejtekéből. Haladok előre, egyik lábam a másikat követi, de azt sem tudom mit teszek és hol vagyok. El kellene mondanom a húgomnak, meg kellene keresnem, tudnia kell erről. Nagy erőkkel próbálom rávenni magam erre a lépésre, de valami visszatart. Ismerem Tracyt, tudom, hogy ezt nem tudná feldolgozni...de azt is tudom, hogy joga van ezt megtudni. Reménytelenségemben a fejemhez kapok és ha lehet, akkor még magasabb fokozatba kapcsolok. Már szinte rohanok a folyosókon, eszeveszetten...céltalanul. Arra megyek, amerre a falak engedik, nem nézek se jobbra se balra, olyan mintha egy szellem lennék, csak úgy suhanok előre. Vagy még inkább alvajáró, aki nem lát, nincs tudatánál csak megy. Egy könnycsepp ekkor végigfolyik az arcomon, egészen a számig, érzem a fájdalom ízét. Nem akarok sírni, erős akarok maradni, hisz nekem van tartásom. Csak hát...ilyen helyzetben még sosem voltam. Nem akarok a legrosszabbra gondolni, nem nem és nem. Nem gondolok ilyesmire, apa kemény, erős a szervezete, fel fog épülni. Ugye nem csak nyugtatgatom magam? Nem, ebben hiszek, biztos vagyok ebben. Nincs más lehetőség, csak ez az egy létezik.
Tenyerem izzad, a levél szinte már átázik, de ez sem érdekel. Most csak az érdekel, hogy ne álljak meg és ne találkozzak senkivel, aki megállíthat. Egyedül akarok lenni, egyedül a gondolataimmal. Vagy pont most lenne szükségem egy támaszra? Semmit sem tudok, össze vagyok zavarodva. Nem tudom, hogy mit mondjak Tracynek, vagy hogy egyáltalán mondjak-e neki bármit is. Apa úgyis felépül és akkor jobb ha nem tud erről. De mi van ha...? Nem, nincs ha. Hirtelen hangokat hallok, fogalmam sincs mennyi ideje menetelek a folyosókon, nem vagyok olyan lelkiállapotban, hogy bármivel is tisztában legyek. Ugyan a hangokat hallom és azt is kikövetkeztetem hogy merről jönnek, de szavakat nem értek, nem is figyelek oda. Nem vagyok képes rá. Mellettem kisvártatva kirajzolódni látszik egy alak és az alakkal szemben még egy, kővé dermedt figura. Egy szobor. Elhaladok mellettük és csak akkor jövök rá, hogy hol is vagyok. Egy ideális helyen... a könnyező szobornál. Már-már lenyugodnék egy kicsikét, de akkor újra hatalmába kerít az az érzés. Megtorpanok, hátamat a falnak nyomom és lassan, megtört arccal csúszok egyre lejjebb és lejjebb, mígnem hátsó részem eléri a földet. Ujjaim engednek, a levél kicsúszik belőle és meglehetősen gyűrt állapotban landol a padlón. Nem bírom tovább. Két kezem összefogom térdeimen, fejemmel ledőlök és utat engedek a kitörni vágyó könnycseppeknek.

El sem tudtam képzelni, miért nem mozdulok. Egyszerűen képtelen voltam levenni a szemeim arról a szomorú ábrázatról...Mintha mondani szeretne nekem valamit. Valamit, amit máshogy nem tud kifejezni, csak a könnycseppekkel. De vajon mi lehet az?
Gyorsan megráztam a fejem. Mindig csak valamiféle rejtély vagy kalandzuhatag jár a fejemben, túl sok krimit néztem és olvastam már. Talán le kéne állnom...Na persze, mintha én ilyenre képes lennék. Meg nem tudom számolni hányszor gondoltam már erre, de egyszerűen képtelen vagyok lerakni azokat az izgalmas történeteket. Az egyik kedvenc egy vámpírokról szóló könyv, amelyben tökéletes fordulatok és akciók vannak: egyszóval minden. A szobám otthon tele van ragasztva mindenféle poszterrel, a kedvencekével.
Körbenéztem. Furcsa, hogy csak ebben a pillanatban vettem észre mennyien is vannak körülöttem. Azt hittem az összes diák odalent fog bulizni a griffendéleseknél, de ugyebár mindenki tévedhet, hiszen emberből vagyunk. Senki nem viselt talárt, egyedüli tanárként is Flitwick professzor masírozott errefelé. Miután megláttam rögtön felé fordultam, s biccentettem neki egyet, mire ő azzal a nagy mosolyával viszonozta. Ilyenkor mindig elgondolkodom azon, vajon miért is tartom kis növésűnek magam, vannak tőlem tizedszer kisebbek is, például ez a kis törpe. Nem, nem én vagyok kicsi, a háztársaim egy gorillák!
Bárcsak el is hinném, amit gondolok. Reménykedem benne, hogy egy nagy megtörténik és végre mindent tisztán láthatok. Tisztán...
S ekkor megláttam egy csókolózó párt. Még egyet.
- Oké, talán túl tisztán látok... - Ráztam meg a fejem, mire a kis zavartól lila lett a hajszínem. Pár szem rám is szegeződött, de azok vissza is húzódtak eredeti cselekedetükhöz. Vajon meg fogom tudni valaha is, mi az a szerelem? Most például szeretném ha végre eljutna hozzám is...De biztosan csak a környezet miatt érzem így. Nehéz beilleszkedni egy párokkal zsúfolt helyszínbe. Persze még várhat magára az a nagybetűs szerelem, hiszen akkor nem lennék szabad, nem csinálhatnám azt, amit akarnék, meg lenne kötve a kezem...Azonban mi van akkor, ha én ezt nem is bánnám?
Ismét megingatom a fejem, ezzel megpróbálva kilökni magamból a gondolatokat. Túl bonyolult ez még nekem, maradjunk csak az udvarlásnál. Már épp helyet akartam foglalni, mikor hallani véltem egy női hang zokogását. Rögtön a szoborhoz kaptam a fejem, de nem, nem ő volt. Hiába kerestem, a hang elcsendesült, s csak mosolygó arcokat láttam mindenhol. A könyv, amely eddig az ölemben pihent pálcám segítségével életre kelt és szállt utánam. Nem szeretek kényelmeskedni, de...néha meg kell tenni, végül is a varázslók mind ilyenek, akkor meg ne keltsünk feltűnést.
Ekkorra hajszínemnek már sikerült ismét vörös állapotba kerülnie, én pedig megtaláltam a hangot, amely keserves dallamokat adott ki magából. Szörnyű volt hallgatni azokat a melódiákat, így hát nem is türtőztettem magam: A lány mellé ültem, aki csodák csodájára háztárs volt.
- Szia. - Jól van, tehát nem csak én voltam az egyedüli, aki nem ment el abba a kis partiba. Kérdés nélkül kezemmel simogatni kezdtem a fejét. Haja sima volt, mintha egy finom selymet simogatnék, de mégis... - Rossz hír? - Pillantok a levélre, majd ismét annak gazdájára. - A nevem...Ó...Milyen csodás szemeid vannak.
Hát igen, soha sem voltam arról híres, hogy a véleményemet megtartsam magamnak, mindig ki kell mondani, amit úgy érzel. Tényleg eléggé megfogott a szeme, amelyből csak úgy ömlött a könny. Én ugyan nem vettem észre, de a hajam lilára színeződött, csak akkor, amikor oldalra pillantottam. Rögtön le is vettem róla a pillantásom, s a falhoz vágtam magam. No nem olyan durván, csak szelíden, s próbáltam visszafojtani ezt a fránya hajszínt. Régebben azt hittem, jó buli lesz mindig váltogatni, de speciális helyzetekben - mint például ebben is - eléggé zavaró. Én ugyan nem néztem rá, de kezemmel letöröltem egy éppen zuhanásra készen lévő könnycseppet, s elvigyorodtam. Sajnos azóta belém itta magát az érzelgősködés, mióta megnéztem pár romantikus filmet, így szinte kikerülhetetlen volt számomra, hogy ne akarjam megvigasztalni. Ez is anyám miatt van, ő ültetett le a tévé elé azzal a jelszóval, hogy ilyeneket kéne néznem...És akkor milyen lennék? Bele sem merek gondolni.
- Ha akarod ha nem, jobb kedved lesz. Oz szavára. - Na igen, és akkor gondoljunk is bele abba a mesébe, ahol a Nagy Varázsló segít másokon...Mégis miféle beteges elme találhat ilyesmit ki?
De mégis megtörténik. Az élet mindig okoz meglepetéseket.

(http://www.frpgs.co.cc/images/d3daar48hj6rohkq2oq.png)

Hatalmába kerít az a mérhetetlen, szavakkal ki nem fejezhető szomorúság. Csak úgy potyognak a könnyeim, mit potyognak? Áradnak. Két kezemmel a térdem markolászom, izzadt tenyerem a nadrágom gyűrkéli. Magam sem értem hova tűnt egyszeriben a pozitív gondolkodásom. Hisz az imént még úgy látszott, hogy sikerül lenyugtatnom a kedélyeimet, kiűzni a fejemből a félelmetes gondolatokat...talán mégsem. Egyszeriben fölém kerekedett a negativizmus, az ördög munkálkodik most bennem és én nem vagyok képes arra, hogy legyőzzem. Ugyan hallom a körülöttem jövők-menők hangjait, beszédfoszlányokat, de egy pillanatra sem tekintek fel. Csak remélni tudom, hogy senki sem áll meg, senki sem akar lehajolni hozzám, hogy megtudja mi történt...csak remélni tudom, hogy nem téved erre a húgom. Hogy én mekkora barom vagyok. Miért kell nekem pont egy elég forgalmas helyen kimutatni a legféltettebb érzelmeimet? Miért kell nekem pont itt elgyengülni? Szinte magamon érzem a kíváncsi és aggódó szemek fürkésző pillantásait, de makacs vagyok. Most nem kell senki... Vagy csak magamnak nem akarom bevallani, hogy igenis szükségem van egy vigasztaló, simogató, gyengéd kézre? Nem...most mégsem ezt akarom. Vagyis...egyszerűen csak nem akarok beszélni arról ami történt. Nem akarok újra felidézni azokat a rémisztő szavakat, nem akarom újra átélni azt a borzalmas másodpercet. Még mindig előttem van a kép, ahogy kibontom a levelet és meglátom benne... Egyből az a néhány szó, mintha az egész levél csak azokból a szavakból állt volna. Szemeim akaratlanul is a lényeget szedték ki belőle. Nem akarom...
Nem tudok szabadulni a gondolatoktól...nem megy. Űznek, nyaggatnak, számonkérnek, nem hagynak nyugodni. És az a legrosszabb az egészben, hogy egyetlen kép jelenik meg csak a szemeim előtt...folyamatosan, vissza-visszatérően. A haldokló apám. Már csak nem is küzdök a könnyek ellen, talán ez az, ami legalább egy kicsit lecsendesít, megnyugtat...már amennyire ilyenkor meg lehet nyugodni. Elengedem magam, engedem, hogy a könnycseppek záporozzanak, engedem a hüppögést, a fel-feltörő hangokat, a szipogást. Nem fogom vissza magam...most már úgyis mindegy. Aki akar, az úgyis megbámul, tehetek én akármit. Már nem is akarok tenni ez ellen.
Ekkor azonban egy halk, de annál határozottabb férfihang zökkent ki a gondolatok kusza világából. Erősebben jut el a fülemig, mint a többi hang, de mégsem vagyok biztos benne, hogy nekem szól. Már épp megemelném a fejem, mikor egy meleg kéz ér hozzám és lágyan simít végig barna fürtjeimen. Felnézek, hagyom. Legbelül még talán jól is esik. Kisírt, piros szemeim az ismeretlen srácra emelem és némán fürkészem tekintetét. Valahonnan mégis ismerős, de ezen időm sincs gondolkozni, mert a fiú szemei a mellettem heverő papírgalacsinra vetődik, majd jön az olyannyira nem várt kérdés.
- Nem szeretnék erről beszélni... - még mindig hüppögök, hangom a sok sírástól jóval mélyebb a szokásosnál. Egy könnyed mozdulattal felkapom a levelet és a zsebembe süllyesztem. Még véletlenül sem láthatja meg. Bár valószínűleg nem olyan bunkó... Óh, még be is mutatkozik...áá mégsem. Egy bókot ejt el, aminek máskor, más helyzetben igazán tudnék örülni, na de most...
- Ne gyötörd magad. Hidd el el tudom képzelni, hogy nézhetek most ki...az a kép pedig cseppet sem gyönyörű. -pillantok a fiúra. Nem firtatom a nevét, most valahogy az sem érdekel. Használhatatlan vagyok és talán ezt a srác is hamarosan belátja. Vagy ki tudja?
Egy metamorf mágus. Szomorúan figyelem a haj hirtelen változását, látszik, hogy a fiú próbál küzdeni ez ellen, de valahogy mégsem tud hatni rá. A vöröslő haj hirtelenjében lilába csap át, majd... Majd az ismeretlen keze felemelkedik és az arcomhoz ér. Milyen puha kéz... Most ez sem tudom értékelni. Nézem őt és hallgatom, sajnálom szegényt. Mintha hiába próbálkozna. A nevét azonban sikerül megtudnom.
- Miért, ki vagy te, Óz a nagy varázsló? -kérdem tőle teljesen reménytelenül. - Ezen még te sem tudsz segíteni. Hagyj magamra. -nem kérlelem, inkább csak úgy kijelentem. Talán magam sem tudom, hogy mit is szeretnék valójában. Talán örülnék ha lenne mellettem valaki. Akkor miért akarom elküldeni szegényt? Rejtély...

Rossz látni így egy lányt. Meggyötörten, fájdalmakkal viaskodva...eredménytelenül. A lányoknak mosolyogniuk kéne, nem pedig az élet problémáival küszködni. Ezért vannak a férfiak. Mi. Hogy boldoggá tegyük a nőket, s megmentsük az örök kárhozattól, a rossztól...
Most az a kis mondat ugrott be a fejedben, hogy sok képregényt olvasok? Ugyan. Attól még nem változott volna a véleményem. Egyébként is, mindig a képzelt világ a legszebb. Ott mindig a jó győz, a rosszat pedig eltörlik a föld színéről. Bár itt is így lenne, de nem. Az élet ennél kegyetlenebb. Itt már a gonosz vezet mindent, de én nem az a fajta vagyok, aki hagyja kibontakozni. Ha tehetek ellene megteszem, s most voltaképp itt egy, amit megtehetek.
Talán bunkóság volt, talán nem, de a zsebébe nyúltam és kivettem a levelet. Furcsa érzés kerített hatalmába, mintha a sorok mind csak hazugságok lennének, s a pergamenen elrejtettek volna egy másik szöveget. Nem is haboztam tovább, pálcámat a kihajtogatott levélre szegeztem.
- Demonstrate. - Tátogtam a varázsigét, s vártam annak hatását. Vártam. Még mindig. A próbálkozásom kudarcba fulladt...De legalább megpróbáltam. Bocsánatért esedezve visszaadtam a kezébe, azonban miközben vártam, elolvastam a tartalmát. Hogyan fogok tudni felvidítani egy olyan leányt, aki az apjáról kapott rossz híreket?
- Nem kell róla beszélned, majd én... - Itt megálltam, s gondolkodóba estem. Még mindig nem találtam választ a kérdésemre, de gőzerővel kutatom. Hajam színe végre valahára megtalálta az eredetit, de a sok gondolkodástól kezdtem ingerült lenni, s a hajam is kezdte átvenni a szőke fajtát. Egyelőre nincs mit tenni, úgyhogy marad a vigasztalás. Kezemet az övéére teszem, s bólintok is hozzá egyet, majd magam felé fordítom, gyengén húzni kezdem, majd karjaimba zárom. Talán erre nincs megoldás, de hé! Mindig jól jön egy váll, amin kisírhatod magad.
Jelen esetben ez az én vállam.
- Ez hülyeség. - Szóltam könnyed hangnemmel, majd a szemeibe néztem, mosolyogva. - Néztél már tükörbe? Ezt a szép arcot semmi sem tudja felülmúlni...Na jó, talán az enyém.
Tényleg szörnyen nézett ki, de egy ártatlan kis füllentés nem árthat neki. Meglepődtél talán az egoista hajlamomon? Hát ne tedd. Sok ilyenre számíthatsz még és ezt csak poénból mondtam. Erősen bízom benne, hogy érti a tréfát és egy csalóka kis mosolyt is ki tudok belőle fakasztani. Ezt követően jött egy vicces megnyilvánulás. Jellemző. Régebben még számoltam is hányszor hallottam már ezt a heccet, de feladtam kétszáznál. Rövid, tüskés hajamat megvakartam, majd ismét felé emeltem a fejem.
- Meglepődnél ha tudnád, mennyire nagy...varázsló vagyok. - Féltem. Azt éreztem, hogy ezek csak el fogják őt ijeszteni, így a perverz beszólás vége is egy egoistásra sikeredett. A hajam színe állandó mozgásban volt, ezért is neveznek páran hangulatembernek, amit én nem is cáfolok. Ötpercenként is képes változni, ez már csak a társaságtól függ. Természetes módon eszem ágában sem volt magára hagyni az illetőt. Az elutasítás durcássá tett, s próbáltam is felállni, de vetettem egy pillantást azokra a szemekre és tudtam: nekem itt kell maradnom, mellette. Noha én nem tudhatom mit is érez, hiszen anyám és apám tökéletesen jól vannak, csak anya került egyszer kórházba, de az sem volt vészes és szerencsémre nyári szünetben volt.
- Használhatsz lelki szemetesládának. - Kezemet közben a combjára tettem és megpaskoltam - persze erőtlenül. - Erős lakat van azon a ládán, ami még egy titkot sem engedett ki a rejtekéből.
Persze, megértem ha ismét elutasítást kapok. De nem adom fel...egészen addig, míg nem sikerül jobb kedvre bírnom vagy legalább könnyebbé tennem a lelkét. Sokkal könnyebb úgy élni, hogyha van valaki, akinek kiöntheted a szíved, s ő hű társként megőrzi azokat. Persze nehéz ilyet találni, az esélye ennek egy a millióhoz...De én már nem is tudom, hány titkot őrzök. Talán túl sokat...De az a tudat, hogy segítettem másokon megnyugtat.

[Nadalia Graham számára 8)]
1997. június
A szobor környéke volt mindig is az egyik legkedvesebb hely számomra. A szobor vonásai, az a kellemesen borzongató légkör, ami körülöleli a márványba zárt hölgyet bármikor képes elvarázsolni. Hogy miért járnak ide párok, sosem értettem... Az egyetlen ok a zárt kis tér lehet, de a hangulat inkább borongós, mint kellemes, nem éppen meghitt. Én pedig már jó ideje csak az ilyen helyeket keresem fel, ha tehetem, egyedül. Az iskolai nyüzsgés elől jó ide elrejtőzni, és csak ritkán fordult elő eddig, hogy társaságba botlottam volna. Ma pedig végképp nem számítottam emberekre: az idő borult, az égen baljós fellegek úsztak lustán, bármikor eleredhetett az eső.
Egyedüli társam a rúnákkal teleírt könyvem volt. Végignyúltam a hűvös kövön, jobb lábamat felhúztam, a térdemen megtámasztottam a könyvet és jegyzeteltem, bal lábam leért a földre. Néha megálltam,és merengve néztem a kőszobrot.Sokszor gondolkoztam el, vajon kit ábárzolhat... Ki lehetett ennyire igéző, hogy a szobrász ilyen csodálatos műbe tudta zárni a báját?
Aztán visszafordultam a könyvemhez, hogy folytassam a munkát, de elment tőle a kedvem. Már amúgy is túl voltam a nagy részén, a maradékot ráértem később megcsinálni. Felbámultam a felhőkre, és összehúztam magamon a vékony kabátot, amit a szokatlan hideg miatt vettem fel.
A helyhez egyetlen szűk bejárat vezet, és ezen keresztül érkezett meg ekkor a lány.
A vihar közeledő fényeitől hűvös színekben pompázó kertecskében feltűnő jelenségként robbant be barna hajával, szemével, és kecses termetével. Felismertem: az egyik Graham lány volt, a nővére, Norkys felettem járt és háztársam volt. A megjelenő lányról csak annyit tudtam, mardekáros és egy évvel fiatalabb nálam, de még sosem beszéltem vele, nem ismertem.
Mikor betopant, arra gondoltam, felállok és elmegyek, hiszen a feladatommal kész vagyok, és gyakorlatilag azért jöttem, de aztán meggondoltam magam. Túl szépek voltak a viharfelhők, és a kastély nyüzsgése sem vonzott különösebben. Ezen kívül egy másik pad is akadt a kis terecskén, ahol elüldögélhetett. Csak remélni tudtam, hogy nem zavarom, és nem kell elmennem. Mikor belépett, feljebb toltam magam a padon, és rámosolyogtam. Fogtam a könyvet, az ölembe fektettem. Ekkor beugrott a neve is: Nadalia. Szép, egzotikus név. Vajon milyen lehet kiejtve?
Könnyedén megtudhattam...
-Szia Nadalia - köszöntem rá. Ahogy sejtettem... Neve dallamosan zengett, illett hozzá. Úgy helyezkedtem, hogy elférjen köztem és a szobor közt, ha esetleg nem gondolta meg magát látva, hogy magányra itt nem számíthat, és mégis átmászik rajtam, hogy elérje a másik padot. Persze nem tudhatta, hogy nem vagyok egy leszólítós-csevegős típusú ember, és ebből kifolyólag olyan csendben üldögélhet, amilyenben akar. Én nem fogom zargatni.
Elhelyezkedtem, hogy lássa: én maradok. Nem provokálni szerettem volna, távol állt tőlem, egyszerűen nem volt kedvem elhagyni a rejtelmes hangulattal átitatott kis zugot. De kissé elfeledkeztem magamról, valószínűleg sokáig néztem, mert úgy láttam, feszélyezve érezte magát. Gyorsan elfordítottam a fejem, és néztem tovább a felhőket, de nem volt könnyű. Sok szép lány jár az iskolába, ez kétségtelen, de Nadalia még a legszebbek közt is feltűnt volna különös kisugárzásával, sötétebb tónusaival. Igazán nem bántam volna, ha esetleg szóba elegyedik velem. Aztán úgy gondoltam, már az is elég, ha csak marad, és néha ránézhetek. Belefáradt már a szemem a túl sok csinibabába, enyhülés némi finomabb, igényesebb szépség.

[Lucas Conolly számára  8) ]


M különösebben jó hangulatomban vagyok, hogy ez minek tudható be, magam sem értem, ami nem is furcsa vagy szokatlan, hisz sokszor nem tudok kiigazodni magamon. Bonyolult személyiség lennék? Talán igen, talán nem is annyira. Mégis foglalkoztat a kérdés, vajon mi a baj velem, hogy nem született még olyan ember a földön , aki megértene. Nem olyan, aki bólogat, ha mesélek, nem olyan, aki minden cselekedetem helyesli, hanem olyan, aki figyelmeztet, ha hibázok,együtt búsul velem és nem akar szánt szándékkal felvidítani, hanem megért.
Megértés. Bonyolult szó, talán szavakkal körbe sem lehetne írni. Mégis mindannyian megpróbálunk szinonimát találni rá. Nekem a megértés az, ha nem lehurrognak ha vétkezem, hanem óvatosan figyelmeztetnek. De nem akarom most a szép napot melankolikussá tenni, sokkal inkább kivágyok, ki a szabadba. Ahol nem visító csitrik és gyermeteg fiúk vesznek körül, hanem a szél fújdogálja az arcom, a szellő belekap hajamba, vagy a hideg mardossa a kezem.

Amint kiléptem a szabadba, tudtam, hogy merre tartok. Felnéztem az égre, esőre állt, viharfelhőket véltem felfedezni rajta, de nem futamodtam meg, magabiztosan lépkedtem afelé a hely felé, amit végállomásként tűztem magam elé. A könnyező szobor. Milyen szépen cseng a neve, s milyen komorságot áraszt. A nő kit a művész ábrázol rajta nem lehetett éppen a legjobb kedvében, a boldog fiatal párok mégis mindig körül nyüzsögik. Hogy ő ettől vidámabb lenne vagy még jobban elkeserítené, arról dunsztom sincs, a lényeg, hogy én egyedül szoktam oda menni, egy-egy könyv kíséretében, vagy akár semmi nélkül, pusztán bámulni a gyönyörű délutáni égboltot vagy magát a szobrot. Társaságom ritkán akad, de úgy néz ki, most másként alakul a helyzet.
Amint beléptem a kiskapun, a két pad közül az egyiken egy megnyerő külsejű srác ült. Nekitámaszkodva a padnak, egyik lábát lelógatva, s térdén egy füzettel. Akaratlanul mélyen a szemébe néztem, fájdalmat láttam, és őszinteséget. Nem tudom miért, de ezt olvastam ki a szempárból, amiben majdnem elvesztem. Nem akartam feltűnő lenni, így inkább elindultam az egyik pad felé, amihez " a fiún keresztül" vezetett az út. Lépkedésem közben nevem hallottam, azt hiszem képzelődöm, de nem, a padon fekvő fiú volt az, aki rám köszönt.

Szokatlanul kellemes hangja volt, hallgattam volna még egy darabig, de a mondat abbamaradt, Hogy honnan tudja a nevem, arról sejtésem sincsen, és szégyenszemre nem tudom ki ő, de köszönni akartam neki.Így lassan lépkedtem felé, majd hajam baloldalamra raktam át, oldalra hajoltam egyenesen a füzete felé, közben a hajam súrolta a lábát. A füzeten a következő név állt : Lucas Conolly.
Nem gondolkodtam azon, hogy udvariatlanság megfordítanom a füzetét s arról leolvasni a nevét, egyszerűen tudni akartam, hogy ki ő.Ki ez a titokzatos srác ebben a vékony kabátban, aki arra késztetett, hogy pír jelenjen meg az arcomon. Sosem szoktam elpirulni, de mikor az arcom a füzete felé közeledett, azt hiszem, megtörtént. Hogy ne tűnjek ostoba csitrinek, vissza kell köszönnöm neki, hogy legalább indokot szerezzek arra, miért vagyok olyan nagyon kíváncsi a nevére.
-Szia Lucas.
Mondtam neki lágy, búgó hangon, majd azon elmélkedtem, hogy jussak át a másik padra, és hogy lépjek úgy, hogy véletlenül se essek rá.


A lábammal már léptem, majd gondosan pakolgattam, hogy nehogy megtaláljam taposni, közben óvatosan hajoltam át fölötte, de direkt közel hozzá, érezni akartam az illatát, mélyen a szemébe nézni, és azt, hogy a közelemben legyen.Kevés fiú van, aki képes elérni azt, hogy vonzódjam hozzá. Neki azt hiszem sikerült, és érthetetlen okokból én ennek örülök. Úgy viselkedem mint Kys, mi a franc ütött belém? Közben éreztem, hogy egy csepp eső a vállamat érinti, igen, nem volt rajtam se talár sem kabát, egy egyszerű fekete ujjatlan lenge szoknyában érkeztem, aminek csipkés volt az alja. Nem érdekel, ha teljesen elázok s a ruha rám is tapad, érezni akarom a hideg cseppeket a vállamon, ahogy átcsorog a mellkasomra, s ahogy a hajam is egyre vizesebb lesz.
Vonz az eső, vonz a srác, nem akarok most elmenni innen, bármi is történjen, ha villám csap egy fába, akkor sem mozdulok innen.

Talán megőrültem, nem ez más érzés. mint amikor valami nagyon csábít, de tudod, ha megkapod, bűnt követtél el." De a jó és rossz tudások fájáról nem ehetsz, mert azon a napon, amikor annak gyümölcséből eszel, halálnak halálával halsz meg." Én éhes vagyok...

[Nadalia Graham számára]

Esőfelhők másztak lustán az égen, mintha csak azon tanakodnának, mihez kezdjenek velünk, akik fáradtan bámuljuk őket a földről. De én nem nézhettem sokáig őket, mert az eget eltakarta egy arc. Nadalia.
Minden vonást megfigyelhettem rajta, íves arcvonalát, mélybarna szemeit, haja hozzáért a lábamhoz, ahogy hirtelen és - számomra - szokatlanul felém hajolt, és végigmért engem, majd a dolgaimat az ölemben. Eztán köszönt csak, hangja dallamos volt, mély és telt. Mintha valaki csak kitalálta volna ezt a lányt. Maga volt a tökéletes elegancia némi természetes és bájos arroganciával, lényéről sütött, hogy nem egy meghunyászkodó típus. Ez biztos sok korombeli srác figyelmét felkeltette, de az én szívem akárhányszor úgy érzetem, életre kelt, azonnal sajogni kezdett. A régi sebek égtek és martak, ahányszor csak nagyobbat dobbant a szívem, így inkább hagytam, hogy az kihűljön. Nem vol túl griffendéles hozzállás inkább csendben szenvedni, mint felvenni a harcot, de még nem álltam készen megküzdeni a fájdalommal.
Nadalia próbált keresztüljutni rajtam, de nem láttam, hogy feszélyezte volna a közelségem. Elnézegettem, amíg helyet foglalt. Mozgása akár egy óvatos ragadozóé, ami elfoglalja a pozícióját. Fekete ruhájában elhelyezkedett, szoknyáját maga alá tűrte, és felnézett az égre. egyedül érkezett, talán vár valakire. Tekintetem elvettem róla. A könyvemen megjelent egy apró, ragyogó folt. Az első esőcsepp, akár a könny. Magára vonta a figyelmem, felidézett bennem olyasmit, amit máskor nem hagytam. Arra a cseppre emlékeztetett, ami arra a bizonyos pörkölődött szélű papírosra hullott. Az első és utolsó könnyre, amit ejtettem, ami tömény félelmet és keserűséget hordozott, amit több sosem követett és még egy ideig nem is fog... Hagytam, hogy elárasszanak az emlékek, hogy végigfussanak rajtam, és aztán elüljenek. Egy pillanatra behunytam a szemem és elképzeltem azt, amiről tudtam, hogy soha többé nem láthatom: a családomat, az otthonomat. Néhány pillanatra megint ott voltam, az illatos liliomok közt, a tuják árnyékában, hallgattam a sok vendég zsivaját, és figyeltem, ahogy az anyám osztogatja a frissen sült süteményeket, arcán a büszke mosollyal. Aztán egy halk moraj visszarántott a jelenbe.
A távolban már dúlt az égiháború, a hegyek közt vadul harcoltak a felhők, haragjuk villámokat szórt. A félénkebb foszlányok kezdték siratni őket, egyre több helyen koppantak a cseppek, amiket sötétlő társaikért hullattak. Összeszorult az állkapcsom, majd a tekintetem elvonta Nadalia, aki szintén a felhőket nézte. Arra gondoltam, vajon hány szívet tört már össze. Bárhogy igyekeztem nem csábítóként gondolni rá, nehezen ment. A természet vagy néhány ügyesen használt bűbáj hatására igazán igéző látványt nyújtott, ahogy csendben ázott. Talán szándékosan tette, talán tényleg élvezte a hűvös simogatást, nem tudhattam, de azt igen, hogy szép lány, és hogy gyönyörű nő válik majd belőle. Hogy szerencsés-e, akinek a szívét adja? Valószínűleg sosem fogom megtudni, de nem is az én dolgom. A barna szemekben tanyázó értelem és ravaszság ötvözve a nyugodtan kavargó energiákkal különleges kisugrázást kölcsönöztek neki, és nem kifejezetten a "kedves kis csaj" benyomását keltették.
Feljebb húztam a lábam és összébb a kabátot. Rátettem a fejem a térdemre, de már nem tudtam teljesen a felhőkre koncentrálni. Amúgy is túl borongós volt az idő akkortájt, nézhettem akár másnap is, de Nadalia társasága valószínűleg múló dolog, annak ellenére, hogy nővérét ismerem és kedvelem is. Ő annyira különbözik tőle, mintha... mintha egy másik fajhoz tartozna. Pletykákat ugyan mindenki hallhat, én sem kerülhettem el őket, és volt, ami nem különösebben tetszett, de bár fenntartásaim voltak, úgy éreztem, egy esélyt igazán megérdemel. A sötét és mély aura, ami körülvette, végzetesen vonzott, és ha nem lettem volna amúgy is visszahúzódó és mondhatni sérült, nagy valószínűséggel azonnal lefegyverez egyetlen pillantásával.
A eső közben egyre jobban eleredt, mosta a szobor arcát is.
Elővettem a pálcám, hogy egy védővarázslattal megóvjam magam a víztől, mert bár a viharokat és az esőt szeretem, nem akartam bőrig ázni. Aztán meggondoltam magam, és egy olyan igézést választottam, amit a közelmúltban tanultam. Ettől a víz bár hozzáér az emberhez, szinte azonnal el is párolog. Így élvezhettem az eső érintését anélkül, hogy úsztam volna a vízben. Nadaliára néztem az egyre sötétedő fényekben, és úgy éreztem, meg kéne szólalnom. Úgy látszott, mintha szívesen beszélne valakivel, mintha unatkozna. Nem mertem volna megesküdni rá, de azt hiszem, gyakran rám pillantott. Ez persze enyhén szólva is egoista megérzés volt, így inkább gúnyos mosollyal megráztam magamban a fejem, viszont megszólaltam.
- Szép az idő, nemde?
Sablonos téma volna ugyan, de némi cinizmussal bemázolva egészen más jelentést kap. Halvány mosollyal ránéztem, majd a szürke pamacsokra, és megint vissza rá. Feltámadt a szél, belekapott gesztenyebarna hajába, az enyémet is borzolta. Lenge ruhájában törékeny látványt nyújtott.
- Nem fázol? - tettem fel a kérdést olyan hangon, amiben benne volt a felajánlás, és már azon gondolkoztam, vajon milyen bűbájt használjak, hogy megóvjam a hidegtől, vagy elég-e, ha a kabátomat adom. Aztán hirtelen lejátszódott bennem a kérdés, a jelenet újra, és a felismeréstől magamban nevetve ismertem el: azért a vonzerő az vonzerő,  senki sem menekülhet. És bár ennek meg kellett volna ijesztenie, inkább megkönnyebbültem. Már régen nem tudtam magam annyira elengedni, hogy lehulljon rólam a páncélom, most meg nézzenek oda: elég egy csinos lány, hogy megint azt érezzem, élek és része vagyok ennek a világnak. Ennek a világnak, aminek más is ugyanolyan tartozéka, és amiben most is ott kószál egy gyilkos. Sőt - bukkant fel emlékeimben egy kis szóbeszéd foszlánya - talán egy potenciális gyilkos ül velem szemben, gondoltam. De végülis, ha minden a terveim szerint alakul, én sem vagyok más, mint egy vadász, ami egy ragadozóra les...
Érdeklődve néztem a lányt, várva a válaszát.

Lassan a gomolygó felhőkből az eső is eleredt, és én ostoba persze elfelejtettem magammal hozni a pálcámat, így bármiféle bűbáj használata lehetetlen volt. A hajam lassan hozzátapadt a tarkómhoz, és ösztönösen le-le sütöttem a szemem, hogy az esőcseppek ne folyjanak bele, Mikor a srác megkérdezte, hogy szép-e az idő, némi iróniával a hangomban válaszoltam neki, hisz hát mit is mondhatnék, ha itt bőrig ázok.
-Kimondhatatlanul gyönyörű..
Nyögtem ki végre, majd mikor azt kérdezte, nem fázok el, ösztönösen elnevettem magamat, miközben a fogaim vacogtak.
-Köszi a kérdést, kicsit kellemetlen ahogy az arcom lassan a hátamra tapad és a felsőm rátapad a mellemre meg a combomra, de egyébként elég kellemesen érzem magam.
Válaszoltam, majd a jobb lábam előre nyújtottam, és láttam, ahogyan vízcseppek szállnak ki belőle az orrán át egyenesen a srác felé.

-Öhm..elnézést.
Nyögtem ki, mikor láttam, hogy egy csepp a nadrágját találta el, teljesen véletlenül volt és tényleg csak egy kis vízcsepp, de akkor is, az az ostoba etikett.
De miért is kérek én bocsánatot? hisz én olyat nem szoktam? Vajon mi ütött belém?
Kérdeztem magamat, majd fürkészni kezdtem a fiú tekintetét, és nem tudtam kiolvasni belőle semmit, bárhogy is próbálkoztam, nem tudtam eldönteni, hogy kivel ülök szemben. Sosem volt dolgom még hasonló személlyel, aki iránt egy kis érdeklődést is mutattam, a srácok, akikkel eddig összehozott a sors, mind csökött agyú gyermekded érzéketlen  idióták voltak, de ő elütött mindtől.

A hangja, mint valami hívogató dallam csengett még mindig a fülembe, két mondat ugyan, de tisztán feltudom idézni mind a kettőt, szóról szóra, ugyanabban a hanglejtésben. Valami megmagyarázhatatlan volt benne, valami olyan, ami egyszerre taszít és vonz, mint ami megigéz, mint mikor vadászik az ember. Meglát egy veszélyes vadat, tudja, mennyire veszélyes, de megakarja kaparintani. A kínos az, hogy nem tudom eldönteni, én ugyan a vadász vagy a vad vagyok? Feltekintettem az égre, az eső kicsit enyhült, de nem akart elállni, és én csak ültem ott megigézve, és nem tudtam levenni a tekintetem a fiú arcáról. Túl komoly ahhoz, amennyi idős lehet, és egyedül van. Biztosan valami trauma érte ezelőtt, de az is lehet, hogy egyszerűen dobta a barátnője vagy összeszólalkozott valamelyik háztársával.Minden estere mint a kérdés csak úgy kibukott belőlem
-Mond csak, hogyhogy egyedül vagy itt ezen a szent helyen, ahol a párok szoktak turbékolni, hm?

Mondtam, majd gyorsan a számra kaptam a kezem, de valamivel meg kellett törni a csendet, és mivel neki nem nagyon akaródzott, így én lettem a kezdeményező fél.Más esetben  már rég bent szárítkoznék az iskola falai között, de ez egy különleges alkalom. A szélsőségek embere vagyok, vagy kedvelek valakit, vagy utálok, vagy jól siker egy nap vagy rosszul, szóval semmi köztes állapot. Érdekelne, hogy a penge melyik élén táncolunk most, mert egyik oldalra mindenképpen át kell billennie a szituációnak, ahogy az esetek nagy többségében nálam. Vártam a válaszára, közben pedig azon kaptam magam, hogy egyre közelebb ülök hozzá, azt sem tudom hogyan azt sem tudom mikor, de már ott voltam mellette, egy karnyújtásnyira,

][Nadalia Graham számára]

Elmosolyodtam kesrnyés válaszán, és kissé aggódva figyeltem, ahogy vacog. Ruhája és haja egyre inkább hozzásimult, kiemelve alakját, ami nem meglepő módon igazán gyönyörű volt. Mikor épp az eget nézte, és áztatta az arcát, végigmértem. Bizony, nagyon csinos lány volt, kétségtelenül a hódító típus. Nem mondhattam, hogy nem az esetem, de általában nem érdekeltek a kirívó és feltűnő lányok, akik tisztában is vannak a saját nagyon is erős hatásukkal, de Nadalia úgy tűnt, annak ellenére, hogy jól tudja, mennyire jól néz ki, nem foglalkozik vele.
Nevetés volt a válasza a kérdésemre. Kissé metsző, de dallamos. Már ez is elég volt, hogy felfogjam: igen, tényleg hülye kérdés volt. Válasza ugyanolyan cinikus hangnemben hangzott, ez megmosolyogtatott, közben azért zavarbaejtő is volt, de úgy dönöttem, felveszem a kesztyűt. Szemeimet belefúrtam az övébe, és egész kicsit közelebb hajoltam.
- Pedig sok srác sokért nem adná, ha végignézhetné, ahogy elázol...
Nem láttam nála pálcát, pedig az időre panaszkodott, ezért úgy döntöttem, kérdés nélkül segítek neki megoldani a problémát. Elővettem az enyém, majd elmondtam a Leperexet, végigsuhintottam teste vonalán. Az eső így már nem árthatott neki. Én párologtam tovább a cseppek alatt. Az utolsó cseppek rajtam landoltak, ahogy kinyújtotta hosszú lábát. Nem sokon múlt, hogy hozzámérjen, de csak a víz talált utat hozzám. Bocsánatkérésére csak megráztam kicsit a fejem.
- Semmi gond. Nézd!
Kinyújtottam a kezem és felhúztam a sötét ingem ujját, hogy lássa, ahogy az esőcseppek köddéválnak a bőrömön.
- Nem fogok elolvadni - jelentettem ki, és ezt nem csak a vízre értettem, bár ezt ő nem tudhatta. Ha az volt a célja, hogy magába bolondítson, nem járt rossz úton. Ha csak a külsőre figyelnék, már az első pillanatban szétestem volna. Nekem valakit meg kell ismernem ahhoz, hogy azt mondhassam, szeretem. Hogy Nadalia tetszett, ez nem volt kérdéses. De hogy kedveltem-e? Azt még én sem tudtam. Szarkasztikusan csengő szavai szimpatikusak voltak, de a keserűt ha sokáig érezzük, kellemetlenné válik. Tekintetem még egy ideig rajta pihent, aztán viszafordultam a felhőkhöz. Szám sarkában még ott ült a mosoly, éreztem, ahogy azt is, hogy érdekes beszélgetésnek nézhetek elébe.
Nem tévedtem. A csendet ő törte meg egy logikus kérdéssel, amire én is kérdéssel feleltem, még mindig az eget mustrálva, figyelve, ahogy a hatalmas foszlányok egymáson csúsznak át, villámokat hagyva maguk után a messzeségben.
- Ezt én is kérdezhetném.
Újra felé fordítottam a fejem. Észrevétlenül közelebb került, arca alig egy méterre volt már csak. Néhány éve egy ilyen helyzettől zavarba jöttem volna, de most alig egy kicsit vert gyorsabban a szívem. Barna szemeiben szinte felolvadtak az enyéim. Így , tartva az érdekes szemkontaktust, válaszoltam. - Tanulni jöttem, de aztán mint láthatod - vontam el róla megint a szemem, és jobb kezemmel egy gyors kis mozdulattal az égre mutattam - eleredt az eső. Szeretem a vihart... És szeretem a magányt.
Összekulcsoltam a kezem a térdem körül, ettől alig néhány centire kerültem a lábától.
- Hát te? Vársz valakit? Vagy... épp rád vár valahol valaki, hiába? - vontam fel érdeklődve és sokat mondón a szemöldököm, és tovább pihentettem a fejem a térdemen, a szemeim pedig rajta. Hangom hiába is volt incselkedőnek szánt, én éreztem rajta a hűvös élt, amit évek óta nem tudtam eltűntetni belőle, de ami az smeretlenek számára talán fel sem tűnt. Hogy ezt ő is észrevette-e, és hogy hogy reagál majd rá, az az ő dolga volt. Kifinomultsága miatt meglehet, hogy érzékelte.
De nehezen ment idegenekkel a kötetlen és főképp az őszinte beszélgetés, így most itt volt az alkalom, hogy gyakoroljam.

Váratlan helyzetben találtam magam, a srác szó nélkül segített egy kis bűbájjal, és éreztem ahogyan az eső már nem mossa a szempilláim, és hogy nem fázok olyan borzalmasan, mint ahogyan az előbb. Megdöbbentő, de hálát éreztem, és nem csúszott megfelelő szó a számra. Ajkaim még dideregtek az iménti megázás miatt, de parancsoltam magamnak, hogy hagyjam abba, hisz nem illik megmutatni emberi gyengeségeinket ha társaságban vagyunk.
Mikor felvetette a kérdést, hogy várakozik-e rám valahol valaki feleslegesen, megrándítottam a vállam, és csak ennyit feleltem.
-Tudod jobban szeretek magányosan üldögélni, egészen addig, míg nem akad megfelelő társaságom.

Néztem rá sokat sejtető félmosollyal az ajkaimon, és közben hallottam, ahogy a villámok becsapnak itt-ott. Elégedetten néztem hol az égre, hol a srácra, és azért éreztem, valami nincsen rendben velem. Belül persze tudtam mi az, ami nem stimmel. Rég volt, hogy letudtam valakivel ülni beszélgetni, és érdekelt mit mondott, érdekelt hogyan néz, érdekelt hogy érdeklem-e. Talán csak a képzeletem játszik velem, de úgy éreztem, neki sincs ellenére a társaságom, ami felettébb megnyugtató annak ellenére, hogy jómagam is voltam már fültanúja azon pletykáknak, amik rólam terjengenek, persze a felük sem igaz, és szürreálisak rám nézve, már-már nevetséges feltételezések, de alapjuk van, az bizonyos.
Mindenki tisztában van a dologgal, hogy  minden pletyka  rendelkezik általában  egy halovány kis igazság alappal, hisz az is abszurd, ami mi csinálunk az iskolában, varázsolunk majd elhelyezkedünk a varázslótársadalomban, közben titkolózunk a muglik elől és így tovább. Érdekes nem ?

Újabb gondolatmenet futott végig az agyamon. Túl tökéletesnek éreztem ahhoz, hogy most itt üljön velem szemben és társalogjunk. A képzeletem játszana velem? Ezt könnyen megtudhatom. Óvatosan belecsíptem a karomba, de ő még mindig ott ült velem szemben, fejét térdére hajtva, karjával átkarolta azt. Egy csillag alakú medálra lettem figyelmes, ami egyfajta karkötőként díszelgett a csuklóján. Óvatosan előrenyújtottam kezem, hogy szemügyre vegyem  tárgyat.
-Szabad?
Kérdeztem a szokottnál bizonytalanabb hangon, majd ujjam közé vettem a kis medált. Művészi kidolgozás, meg kell hagyni, de kitől is kaphatta.
Oh, Nadalia, hát nem egyértelmű, a barátnőjétől.
Szólalt meg a hang a fejemben, ami arról győzködött, felesleges rákérdezni a dologra. De nem hittem a hangnak, ahogyan általában senkinek sem szoktam, és elfojtott hangon érdeklődtem:
-Megajándékoztak vele?
Kérdeztem, majd hozzáfűztem egy dolgot, nehogy olyannak tűnjek, aki mindenbe beleüti az orrát.
-Gyönyörű, imádom a karkötőket.


Mondtam neki, majd a szemét kezdtem el bámulni, hogy milyen érzelmeket vált ki belőle a kérdés. Ha az ajka lefelé görbül, fájdalmas vagy szomorú emlékek fűzik az ajándékozóhoz, ha mosolyra húzódik szája, akkor viszont valami közel álló ember volt az ajándékozó szellem  vagy akár saját maga.
Úristen, én analizálom.
Teljesen megbolondultam az már biztos. De hogy a beszélgetőpartnerem vagy az eső váltotta ki ezt belőlem, az számomra is rejtély. Rég volt rám valaki ilyen hatással, talán Edward volt az, akinek hangja most is tisztán cseng a fülemben, arca és vonásai és belerögződtek az emlékezetembe. Mindig is az olyanok vonzottak, akikben volt valami megmagyarázhatatlan sárm és titokzatosság, ostoba nők vagyunk mi, egy mosoly és olvadunk.

[Nadalia Graham számára]

Bár az eső egyre jobban rákezdett, és az ég is sötétebben borult a világ fölé, én egészen kellemesen éreztem magam. Nem fáztam, Nadalia sem fagyott már meg (látszólag legalábbis), mindketten elmélyülve bámultuk a legtöbb ember által gyűlölt viharos eget. Úgy éreztem, a lány egy része hasonlít rám, annak ellenére, hogy a rámenősebb embertípusba tartozott. Hanglejtése, keijtése azt jelezte, hogy a társaságom vagy kedvére van, vagy épp ellenkezőleg: a világ végére kíván.
Ez a gond csak a nőkkel. Megfejthetetlenek, ha meg mégis sikerül rájönnünk, hogy hogy is működnek, egyszeriben unalmassá válnak. Az élet kegyetlenül bonyolult.
Mikor megrántotta a vállát, még az az egyszerű mozdulat is át volt itatva nőiességgel, kecsességgel. Úgy néztem, mint valami látványosságot, és élveztem, hogy ellazulok a látvány hatására. Egészen új érzés volt. Nem is emlékeztem, mikor vettem figyelembe egy lányt utoljára, de most rá voltam kényszerítve, karnyújtásnyira egy jelenségtől, és nem volt rossz újra embernek lenni, ha csak egy kis időre is. Eszemben sem volt elcsavarni a fejét vagy flörtölni, kihasználni, egészen egyszerűen csak el szerettem volna lenni vele. Ez pedig lehetségesnek tűnt. Mosoly suhant át az arcomon megjegyzése hatására. Dörgött az ég, villámok cikáztak egyre közelebb, én pedig a vihar közepén merengve néztem az ifjabbik Graham lányt.
Aztán egyszer csak megint meglepő mozdulatot tett: udvarias kérdést követően lecsapott a karkötőmre, az egyetlen dologra, mai örökké rajtam volt. A jelre, ami emlékeztetett bűnömre, hogy megöltem egy ártatlan embert. Elegáns mozdulattal vette szemügyre, keze hozzáért a csuklómhoz. Hideg volt. Nagyon. Akárcsak a mellkasomba betörő jeges szél, és az agyamat elárasztó borzalmas emlékek.
Nyeltem egyet, próbáltam visszafogni az érzelmeket, amik ott kavarogtak bennem, hogy egy se tűnjön át a könnyed álarc mögül. Nem tudom, sikerült-e, hogy észrevette-e, hogy fájó pontra tapintott. Egy pillanat alatt kellett döntenem, hogy reagálok: elkapom-e a kezem, összepakolok, és elvonulok egy helyre, hogy magányosan marcangoljam magam, vagy gátat szabok a fájdalomnak. Végül felülkerekedett bennem a harci ösztön, és mosolyt erőltettem hökkent arcomra, így válaszoltam neki.
- Inkább úgy fogalmaznék, hogy megörököltem.
Nem jártam messze az igazságtól. Barna szemeit mosolyogva rám emelte, és megdicsérte az ékszert, ami valaha valójában egy lánc volt. Egy apró, vékonyka nyakban függött... Megráztam magam magamban, és olyan erővel nyomtam el az emléket, hogy még a szemem is behunytam a nagy koncentrálásban egy pillanatra. Mikor kinyitottam, Nadalia engem fürkészett.
- Bocs, csak... sok emlék fűződik hozzá, ez minden. De valóban szép darab. Nem épp férfias, de nekem sokat jelent.
Visszavettem a kezem, és töprengve néztem a fény játékát a kis fénylő csillagon. Egy esőcsepp futott végig rajta, megtörve a tökéletes simaságot. Szemöldökráncolva néztem magam az apró tükörben, aztán gyorsan újra összekulcsoltam a kezeim, és megint a felhőknek szenteltem a figyelmem. Szemem sarkából láttam, hogy a lány kissé talán elégedetlenül szintén az eget kémleli, és enyhe bűntudatot éreztem.
Ő csak kedves és érdeklődő volt, erre én elhúzódtam. Nem tudhatta, hogy mire is kérdez rá, nem volt jogom ezért büntetni. Ha szerette is a magányt, úgy vettem észre, a társaságom nem zavarja, és meglepő módon az ő hűvös, mégis kedves magatartása is imponált nekem. Nem volt hát értelme szétzúzni ezt a törékeny ismerkedést, ezért hozzáfordultam megint, lazább hangnemben kérdezve.
- És én most megfelelő társaságnak számítok?

Tudtam, hogy fájó pontra tapintok, amikor a szemében megláttam azt a sok gyötrelmet, ami a karkötőhöz fűzi. Egy ideig azt hittem, sikerült tönkre zúznom ezt a kellemes kis beszélgetést, pedig igazán nem volt ez a célom. Ha ezt tudom, hagyom a francba és nem kérdezősködöm. Akkor is szép medál meg karlánc volt, meg kell hagyni, és nem az én hibám, nem sejthettem volna, hogy valami tragédia áll a háttérben. Akkor lapozzunk és válaszoljunk a kérdésére, ha már ő töri magát annak ellenére, hogy fájó pontot értem és ez becsülendő dolog. Ha most nekem felhozza a Jessica témát biztosan elkomorulok és nem lehet velem értelmesen beszélgetni, tudni illik elég labilis az önuralmam, és meglehetősen szélsőséges ember is vagyok.
-Jobb társaságot most el sem tudnék képzelni!

Nyögtem ki, majd újra kerestem a tekintetét, amit az imént olyan hirtelen elkapott.Próbáltam oldani a feszültséget, így pár kedves mosolyt villantottam a srác felé. Valami témát fel kellene dobni, de az előbb úgy megijesztett, hogy félek semmi sem megfelelő. Család? Oh, nem, a tragédiája egészen bizonyos, hogy a családjához kötődik, hisz örökölni csak úgy lehet, ha a "célszemély" elhalálozik. Ez nem éppen jó ötlet. Barátok? Ha olyan sok lenne neki akkor most sem itt ülne egyedül hozzám hasonlóan, hanem "falkába verődve" szórakozna. Szerelem? Elvont fogalom, nem ismerem, hagyjuk.Szomorú hogy nem vagyok valami szociális, bármiről csacsogós típus, de az élet így hozta. És ilyenkor jönnek a kellemetlen szituációk, amikor beáll a kínos csend. De most különösen nem éreztem kínosnak a csendet. Megnyugtató volt, és nem éreztem úgy, hogy az én kötelességem feldobni valamilyen témát, elvégre ő köszönt nekem előbb.

Így fogtam magam, elnyújtóztam a padon, és a gondolataimba merültem. Lehet, hogy neveletlennek tűnök majd a szemében, de nem érzem úgy, hogy kötelező lenne mindenféle marhaságot össze-vissza locsogni, ha egyszer most nem jut az eszembe semmi, inkább hallgatok.
Az égen még mindig felhők gomolyoztak, mintha elakarnák nyelni az égboltot, vészesen terjedtek szét az egész birtok fölött. Fenyegetően villámlott és dörgött az ég, és én csak tűnődtem a fiúban, aki előttem ült. Sosem találkoztam még hozzá hasonlóval, akinek puszta nézésében ennyi értelem és fájdalom vegyül el.

Megfejthetetlen rejtély a számomra sok ember, hogy mire gondol, mit érez, de legtöbbjük túlontúl primitív, hogy elrejtse érzelmeit. Olyanok, mint egy nyitott könyv. De Lucas más, és épp teszi olyanná, mint  a mágnes. Egyre többet akarsz tudni róla, és egyre kevesebbet tudsz. egyre közelebb akarsz kerülni hozzá, és egyre jobban eltávolodsz.
-Sosem gondoltál még bele, milyen hatással  vagy a nőkre?
Kérdeztem sejtelmesen, lehet kissé idiótán hangzik, de az ilyen férfiak nem gondolnak bele, miket ki nem tudnak hozni puszta nézésükkel a nőkből.És ez teszi őket különlegessé.

[Nadalia Graham számára]  

Egy mosolyon kívül nem tudtam mit válaszolni Nadalia reakciójára. Kicsit erőltetettnek tűnt, mindazonáltal hittem neki. Láttam rajta, hogy tényleg nem zavarja a társaságom, és ennek őszintén örültem. Abban a percben én sem nagyon tudtam volna mást elviselni. Furcsa érzés volt egy idegen ember mellett ülni az esőben, és úgy érezni, mintha olvasni akarna bennem, én pedig akárhogy próbáltam megmutatni a lapokat, amikre az életem jegyeztem le, mintha más nyelven íródtak volna.
Nyeltem egyet.
Tekintetemmel inkább végigsimítottam a szobron. Először láttam tényleg sírni a hölgyet az iskolában töltött hat évem alatt. Könnyek peregtek márványos arcán, szája szélén irányt váltottak és elsorvadva, szémázolva hullottak a sötét földre. Persze csak az eső játszott velem, de a látvány olyan meggyőző volt, hogy a szívem belefacsarodott a látványba, és újfent elgondolkoztam rajta, vajon milyen beteges párok jönnek ide turbékolni, egy ilyen helyre, amiből árad a bánat.
Nagy volt a csend. Talán csak képzeltem, de számomra kicsit nyomasztóan hatott, egészen addig, amíg Nadalia ki nem nyújtózott, mint egy méltóságteljes, éjfekete párduc. Ránéztem, ő is engem nézett. A legtöbb korombeli srác ezt biztosan felhívásnak tekintette volna, de én éltem a gyanúperrel, hogy a tekintet nem az, aminek látszik. A mélybarna szemekben kíváncsiságot láttam, nem olyasfajta érdeklődést, ami egy potenciális partnerre volna jellemző. Sóhajtottam, és visszamosolyogtam rá, őszintén, bár kissé keserűen. Szemem megint az ő szemeiben vájkált, ösztönösen olvastam bennük, de ő elnézett, és láttam rajta, hogy nem fog megszólalni. Miért is tenné? Hiszen én voltam az, aki lezártam az egész témát. Persze megpróbáltam szépíteni egy gyenge kis kérdéssel, de valóban, nem volt valami nagy ötlet... Aztán megint a csuklómon fityegő kis medál foglalt le. Valahogy el kellett vonnom róla a figyelmem. Nadalia azonban segített ebben, ugyanis olyan kérdést tett fel, amit soha senki azelőtt. Olyan kérdést, ami valóban elvonta a figyelmem.
Meglepetésemben kicsit összehúztam a szemöldököm és hitetlenkedő mosolyra húzódott a szám.
A nőkre? Ha bevallom magamnak, de. Persze. Melyik ember ne gondolkozna el, mit gondolnak róla az ellenkező neműek. De azt hiszem, ő arra gondolt, hogy mostanában gondolkoztam-e ilyesmin. Mit mondjak erre? Hazudni nem akarok, de azt sem mondhatom, hogy nem gondolkoztam. Maradt a köztes megoldás.
- Hát... Hogy őszinte legyek, nem sűrűn...
Megráztam egy kicsit a fejem, mosolyogva néztem ezt a különös lányt. A kérdés kicsit zavarba hozott. A nyelvem hegyén volt már a kérdés, hogy miért kérdezi, de ez ostobán jött volna ki, mert hát vajon miért kérdezte...? De az igazság az, hogy fogalmam sem volt. Nem tudtam, milyen hatást váltok ki. Nem mertem magam elképzelni emberek közt, nem volt erőm bízni abban, hogy más is ugyanolyannak lát, mint a többi embert. Mindig úgy éreztem, meg vagyok bélyegezve, annak ellenére, hogy csak néhány ember tudott arról, hogy a szüleimet megölték. Sokan csak balesetnek hitték, mások nem is ismerték a töténetet. És ez így volt jól.
Hogy milyen hatással vagyok a nőkre? Semmilyen. Elmegyek mellettük, köszönök. Ez minden. Milyen hatást vált ki egy udvarias ember? Jólesőt. Talán. De kíváncsi voltam a véleményére. Érdekelt, belőle vajon milyen hatást váltottam ki, ezért fel is tettem a kérdést, olyan ártatlan hangon, amennyire csak tőlem telt, de a villámok és a mennydörgés miatt kénytelen voltam kicsit hangosabban.
- Fogalmam sincs. Belőled milyen hatást váltottam ki? - hunyorogtam az egyre sűrűbben ömlő, immáron zuhogó esőben. - Várj! Hadd tippeljek: egy stréber, aki egyedül tanul kinn még viharban is. Vagy egy fura griffendéles, aki magányosan üldögél a szerelmesek padján. Más ötletem nincs. Te viszont - folytattam mosolyogva, fejemet mustrálóan félrebillentve a gondolatmenetemet - egyértelműen pulzusnövelő hatással vagy a fériakra, erről biztosíthatlak.
Rávigyorogtam, és sokkal felszabadultabbnak éreztem magam. Nadalia érdeklődése szinte biztos volt, hogy nem kifejezetten rám irányul, hanem csak egy másik, megismerni való furcsaságra, és ezért nem hibáztattam. A mi fajunk ösztönösen megérzi, ha valaki más, és vagy rosszindulatból vagy szolidaritásból mellészegődik, ha csak egy kevés időre is, hogy megismerje a baj okát és forrását.
A legtöbb ember engem azonban három éve elkerül. Páran beszélgetnek velem, kevesen képesek rá, hogy elviseljék a kezdeti zárkózottságomat, de nem tudják, miért vagyok egyedül. Azok után, hogy az emberek, akiket a barátaimnak neveztem a legnagyobb szükségben gyáván hátatfordítottak nekem, nem tudtam csak úgy megbízni senkiben. És akkor és ott, a szobor mellett, egy mardekáros lány társaságában megint éreztem egy apró szikrát. Olyan volt, mintha egy egészen kicsi lyukat ütött volna a sötét falon, ami elzárt a világtól, beeresztve egy nagyon nagyon vékony fénysugarat, ablakot nyitva a világra. De még nem álltam készen, hogy kinézzek rajta, nem voltam kész látni, hogy az emberek közt még mindig van olyan, aki megbízható, még ha Nadalia nem is volt ilyen ember. Nem tudhattam. Akkor még.
Szemem sarkából fehér foltot észleltem, és mikor elfordítottam a szemem a lányról, észrevettem Pearlt. Felegyenesedtem a téremről, ettől Nadalia arca távolabb került. A hatalmas galamb vitorlázva a szélben egyenesen hozzám repült. Szárnyait csattogtatva, de elegánsan landolt a térdemen, halk búgással üdvözölt. Lábán egy kis cetli volt, de nem törődtem sokat vele. Egyik évfolyamtársam rövid levele volt. Nadaliára néztem, és bocsánatkérő grimaszt követően kinyitottam, hátha mégis csak valami fontos. Bosszúsan szusszanva csóváltam meg a fejem, és magyarázatba fogtam. Úgy éreztem, a lány megérdemli, hogy ha már elviseli a valószínűleg nyomasztó társaságom, vele törődjek.
- Az egyik évfolyamtársam. Örökké az én dolgozataimat akarja megnézni, pontosabban lemásolni, amivel még nem is lenne baj... De éjjel-nappal engem keres, annak ellenére, hogy ezerszer elmondtam már neki, hogy legalább a postával ne szórakozzon. Legközelebb a... - a "pofája" helyett egy kevésbé durva szót használtam. Mégis csak egy hölgy társaságában voltam - az arcába nyomok egy tankönyvet és egy átkozottul nagy baglyot.
Összegyűrtem a levelet és meggyújtottam a pálcámmal a földön. A srác ráér később is.
- Mintha zseni lennék, a galambom meg használati tárgy... - dünnyögtem, majd szeretettel végigsimítottam a madaramon, aki csendesen zúgta szerető dalát, emelte fehér fejét fel és le, majd félrehajtva szemlélte Nadaliát. Én is csatlakoztam hozzá. Láttam, hogy a lány is nézi a madarat, aki valóban szokatlan látvány volt a Roxfort falain belül. Bagolynagysága és vakító fehérsége mindenkinek, főleg a lányoknak volt feltűnő.
- Ő Pearl - mondtam a mardekáros lánynak. - Ő pedig Nadalia. Köszönj neki, kislány - simítottam végig a madár fején, mire Pearl hangosan felbúgott, felfújta begyét és csapott párat a szárnyával, összefröcskölve egy kis plusz vízzel. Elnevettem magam, és vártam, hogy a telt ajkak is mosolyra húzódjanak.
- Pearl az egyik legjobb barátom - vallottam be Nadaliának, és nem éreztem szégyent, mert ez volt az igazság. A madár a tüzet és valószínűleg sok gyilkos átkot elkerülve, félig holtan hullott aznap a kezembe, és adta át édesanyám utolsó üzenetét. Hálával tartoztam neki, de ő, mint minden jó háziállat, semmit sem várt cserébe, csak szeretetet. Figyeltem, ahogy tollászkodik, és kicsit félredőltem, hogy jól lássam Nadaliát. Pearl még mindig óvatosan figyelte a lányt, majd szárnyrakelt, és ázva felröppent a márvány hölgy vállára. Elbűvölő látvány volt, az élő kecsesség és a kő elegancia együtt. Úgy éreztem, mintha magamat és Nadaliát nézném. A feketébe öltözött sötét báj, tele lassan hömpölygő élettel és a bánattól fagyos lélek. Elővettem a pálcám, és a galambot is el akartam látni egy vízlepergető bűbájjal, de aztán meggondoltam magam, és olyat kapott, amit magamon is elvégeztem. Ettől még gyönyörűbb volt az összkép. A cseppek ugyan peregtek a tejfehér tollakon, de nem áztatták el. Aztán éreztem magamon Nadalia tekintetét, és visszafordultam hozzá, kicsit szégyenkezve, hogy megint elkalandozott a figyelmem.
- Ne haragudj. Most gondolom a hatásom tökéletesen illúzióromboló: egy 17 éves srác, aki egy galambot használ postázásra, dühös, ha más használja, és még barátként is kezeli...
Megráztam a fejem, és inkább megint az égnek emeltem a tekintetem. Kicsit össze voltam zavarodva, egyrészt mert zavarbaejtően jól éreztem magam a szakadó esőben a galambom és Nadalia társaságában, másrészt viszont, mert nem akartam így kinyílni senkinek. Visszafogtam volna magam, de a ejtőn nem volt megállás. A lelkem túlcsordult már a fájdalommal, és valamennyit kikellett adnom. Már nem is számított, kinek, csak ki kellett eresztenem. Már csak arra akartam rájönni, hogy mi váltja ki ezt. Szemeim visszavándoroltak Nadaliára. Tudtam, hogy nem fog nevetni, éreztem, nem tudom, honnan. Úgy éreztem, magyarázattal tartozom a furcsa viselkedésemre, akár ismerem a lányt, akár nem, így olyan felületesen, amennyire csak lehetett, hogy ne áruljak el sok mindent, lassan elmondtam neki egy keveset, de olyan volt, mintha csak a naplómnak mondanám, ami akkor is ott lapult a táskámban.
- Tudod, gyakorlatilag ez a galamb maradt meg nekem a régi életemből. Akárcsak a medál, Pearl is egy egész rakásnyi emléket hordoz magában. Nem is olyan régen történt... egy baleset. - A hangom meglepetésemre nem remegett. Nem kellett megköszörülnöm a torkom, de még haragom is alábbhagyott, ahogy meséltem. Végig Nadalia tekintetét kerestem. Szerettem volna, ha többet ért, mint amit mondtam. Ahogy peregtek a szavak belőlem, felébredt bennem egy kis gyanú, egy kevés kellemetlen bizalmatlanság, hogy talán nem pont egy mardekárossal kéne ezt megosztanom. Mégis megtettem. - Pearl ott volt. Valójában ha ő nincs, nem is tudom meg, hogy történt. Ő kézbesítette a levelet, és ezt sosem fogom tudni megköszönni neki.
Pearl közben halkan búgta a galambok jellegzetes dalát. Én hátrahajtottam a fejem, nekidöntve a hideg kőnek, és ezzel vége is volt a közlendőmnek. Akkor és ott nem érdekelt különösebben, mit gondol Nadalia vagy bárki más rólam. Mert nem segített, hogy beszéltem. Az emlék,az érzés megüresedett helyét átvette egy másik. Hagytam, hogy a cseppek mossák az arcom, érintésük hamar eltűnt, nem úgy, mint a kőszobor arcáról. Én azonban máshol jártam.
Eszembe jutott egy dal, amit otthon, a nagy zongoraszobában, a fekete hangszeren játszottam mindig, ujjaim képzeletben a billentyűkön táncoltak, hallottam, ahogy néhányan elragadtatottan dicsérnek, éreztem a fa bútorok jellegzetes lakkos illatát, és hallottam a vihart, a tomboló esőt, a zenét...
A keserédes, bús, de élettelteli dallam most is ott cseng a fülemben...

Értelem és érzelem.
E két dolgot szűrtem le a fiú összes gesztusából, a szavaiból, a szeméből. Sok fájdalmat tudhat a háta mögött, nem kell gondolatot olvasnom ahhoz, hogy lássam, egész tragédiák sorozata történt körülötte.
Hogy milyen hatást vált ki belőlem. Azt hiszem nem merek őszintén válaszolni neki, még valami első bálozó csitrinek nézne.
-Még hogy stréber griffendéles.
Hőköltem fel, még a feltételezés is nevetséges. Vagy tényleg furcsa és különc, épp ez az ami mágnesként vonz. Fogalmam sincs de nem is érdekel. A lényege a dolgoknak, hogy nekem valami egészen más jut róla eszembe, mint egy könyvmoly elvont figura. Maga a megtestesült vonzás törvénye.
-Hogy belőlem mit váltottál ki? Egy jegyet a pokolra...
Mormoltam halkan, és ha lenne kereszt a nyakamban tuti megszorítanám. De nincsen csodák csodájára, így a kereszt fogdosás helyett volt alkalmam felfigyelni egy menyből jövő fehér csodára, aki állítólag Pearl névre hallgat, és egy galamb.Fantasztikus látványt nyújtott, ahogy hófehér szárnyait csapkodva landolt a fiú ölében, az elvette a levelet, és állítólag valami srác zaklatta. Erre hangosan kacagtam fel, majd nem akartam hülyének tűnni, és elmondtam a nevetésem okát.

-Bocsáss meg , csak azt hittem valami erőszakos ex az, erre meg..
Mondtam még mindig nevetve, ez volt a beszélgetésnek azon pontja, amikor kicsit felszabadultam, hogy nem csak engem szoktak megtalálni ilyen idióta hülyék.
Viszont arcom elkomorult, mikor a medál és a galamb között párhuzamot véltem felfedezni. Tehát mind a két dologhoz görcsösen ragaszkodik, de mégis fájó pontot érnek. Különös, amikor egy adott dologra rápillantasz és emlékképek jelennek meg a fejedben, amik nem hagynak nyugodni. Pocsék érzés lehet most neki, hogy először megfogdosom a medálját, majd a galamb röppen be, és mindről ugyanaz a fájó emlék jelenik meg fejében, én meg  csak itt ülök és faggatózom .
Szörnyű alak vagyok tudom én, szóval ezt jóvá kellene tennem.
-Elnézést hogy ma tapintatlan vagyok, de végre találtam egy embert, aki érdekel.
Nyögtem ki egy sóhaj kíséretében, mert ez volt az igazság. Megakartam ismerni a múltját és jelenjét, azzal ellentétben, hogy fenn áll az az eshetőség is, hogy soha többé nem beszélünk, csak futólag látjuk egymást az iskola falai között. De most itt van ez a viharos nap, és ő velem szemben ül, a galambja a vállamon, a medálján a tekintetem, a levele két erős marka között.
Ha van kérdésük, most tegyék fel.

Cseng a fülemben a tanárok kedvenc mondata, amikor egy tananyagnál járunk, és bármelyik pillanatban lapozhatunk a könyvben, ezért csipkedni kell magunkat, és megkérdezni amire még kíváncsiak vagyunk.
Ha Lucas könyv lenne, dráma lenne, ebben biztos vagyok. Egy fejezet egy tragédiával indulna, ami még mindig kísérti a főhőst, és minden helyzetben ott van az a halovány kis eshetőség, hogy a múltja ismét felbukkan. Rettenetes érzés lenne, de a könyvet biztosan elolvasnám.
-És mondd csak Lucas, miféle pletykák terjengenek rólam az iskola falai között?  
Biccentettem oldalra a fejem érdeklődve, már sok embertől akartam ezt kérdezni, de egyiket sem találtam elég őszintének ahhoz, hogy tudjam biztosan az igazat válaszolják majd. De tudtam, benne bízhatok. Ő elfogja mondani, miket hallott, még ha nehezére is esik majd.
-Ne aggódj nem harapom le a fejed!
Tettem hozzá kedvesen, hogy megadjam a kezdő löketet, nehogy azt higgye  őt gyanúsítom az egésszel , bár az én szememben még a feltételezés is nevetséges, nem az a fajta, ez pár perc alatt kiderült.


Merengve bámultam magam elé, és már a fülemben csengtek az elcsípett hangfoszlányok, amiket már sikerült elkapnom ilyen kis hírek alkalmával.
Halálfaló, mint az apja.
Megakarja ölni a húgát.
Tönkreteszi a család hírnevét.
Ezek még talán-talán nem is borzolják fel az idegeim, mert nem csupa mocskolódás, de vannak cifrábbak is.
A Roxfort r*banca.
Hát ezt aztán igazán nem érdemeltem ki , nem szolgáltam rá. Nem legyeskedek az összes férfi körül mint valami kiéhezett oroszlán, és még csak nem is öltözködöm úgy. Gondolom.
Vagy nem látom magam úgy, ahogyan mások látnak engem? Ez már hamarabb lehet igaz, de akkor is, az emberek gonoszak, kegyetlenek, és ha pletykákról van szó igen kreatívak .

[Nadalia Graham számára]
Nadalia nem hátrált meg, és talán már érezte, hogy mi is velem a helyzet. Ahogy múltak a másodpercek, nyugalmam zavarrá változott, mikor hallottam a megjegyzését a zuhogó eső csobogásán keresztül.
 "...aki érdekel."
Értettem. Legalábbis akkor azt hittem. Volt már példa rá, hogy lányok leszólítottak. Állítólag helyes srácnak számítottam mindig, de mikor ez érdekelni kezdett volna, olyasmik történtek, amik elterelték ilyen apróságokról a figyelmem. Mióta megváltozott az egész lényem, mióta másként láttam a világot, már nem nagyon keresték a társaságom az ellenkező neműek, bár sok haverom jegyezte meg, hogy összesúgnak néha mögöttem. Ezekre viszont csak legyintettem. Nem érdekeltek különösebben. Nadalia viszont más volt.
Veszélyes, ezt láttam rajta. Agyafúrt, ez is azonnal lerítt róla, de nem zavart, sőt. Vonzott a különlegessége, a kisugárzása. Ahogy ráemeltem tekintetem, és szabadjára engedtem a szememben az indulatokat, láttam rajta, hogy ő viszont nem egészen úgy értette, mint a legtöbb lány. Érdekeltem, igen. De mint ember.
 "...végre..."
Eddig keresett olyat, aki le tudta kötni a figyelmét, és pont én voltam az, akinek ezt sikerült elérnie? Hitetlenkedve, szemöldökráncolva néztem rá. Az első pillanatban nem tudtam hinni neki. Ki érdelődne egy komor, zárkózott ember után? Pedig szemében láttam a kíváncsiságot, gesztikulációja is arról árulkodott, hogy őszinte, és sóhaja szerint nehezen mondta ki azt az imént. De talán csak jó színésznő. Van pár belőlük a Roxfort falain belül...
Pearl már abbahagyta a búgást, és visszaszállt a vállamra, mikor Nadalia újabb kérdést tett fel.
Felhúztam a szemöldököm. Meglepődtem, és az első pillanatban nem tudtam, hogy mit válaszoljak. Őszinteséget várt, kacaja és kedves szavai mögött azonban lehetett más is. Nem ismertem őt, nem tudhattam, mennyire az az ember, akit látok. Nem vagyok olyan jó emberismerő, mint valaha voltam, és ahogy ott ültem a vizes padon, vállamon a békét jelképező galambbal, előttem egy szépséges fiatal lánnyal, tanácstalan zavart éreztem, annak ellenére, hogy sosem beszéltem még vele azelőtt.
Elnéztem róla. Nem akartam a szemét bámulni, vagy bármi mást rajta. Gondolkoznom kellett, hogy mit mondjak...
Hazudjak, és akkor minden könnyebb lesz? De tudni fogja, nem ostoba és amúgy is a kemény igazságot várja, akármilyen széles a mosolya...
Mondjak féligazságokat, és ezzel tegyek eleget a felkérésnek?
Vagy mondjam el , hogy mik terjengenek az ódon kőfalak közt, bekúszva minden ház klubhelységébe, minden elmét megmérgezve a gyanúsításokkal, rosszmájú és gonosz megjegyzésekkel? Nadalia pedig úgy fordul hozzám, mintha régről ismernénk egymást, és mintha erre az új kapcsolatra semmiféle hatással nem volna ez a kérdés, ami különben sem ártatlan és jelentéktelen, még régi barátok közt sem.
Pontosan ez tette veszélyessé.
Hogy dönteni kellett, mit számítunk válaszul, mi az, amit meg merünk osztani a másikkal. Az ugyanis, hogy az igazság fáj, nem ostoba szállóige csak. Az pedig, hogy kit akarunk bántani és mennyire, rajtunk múlik. Senki máson.
Én pedig nem akartam Nadaliát bánatni. És hogy őszinte legyek magammal, elsősorban magamat akartam megkímélni az igazságtól.
Hiszen elég volt egy pillantást vetnem rá, hogy tudjam, melyik pletyka igaz, és melyik nem. Egy rezdülésből olvashattam, hogy melyik talált célba. Például, hogy nincs tekintettel senkire és semmire, de ez már akkor megdőlni látszott, mikor beszélgetni kezdtünk, így ezt nem is említettem. Velem ott, a könnyező szobor mellett kifejezetten figyelmes volt. Volt azonban más pletyka...
De ha kiderült volna, hogy valóban ott sötétlik majd egyszer a Jegy a karján... azon a kecses, vékony karon...
Libabőrös lettem.
Nem, nem tudtam rászánni magam, hogy megtudjam. A tudatlanság áldás - tartja a mondás, és most egyet is értettem vele. Ha egy nem szimpatikus emberről derült volna ki, hogy halálfaló, azonnal rátámadok, nem törődve a következményekkel. De hogy Nadaliát bántsam... vagy hogy egyáltalán megforduljon a fejemben... nem. Már késő volt. Az a néhány perc, a fél óra a viharban elég volt, hogy úgy érezzem, énem egy sötét darabja ül velem szemben. Végigmértem már mint nőt, lányt, de mint embert is, és tudtam, hogy sosem leszek hozzá elég közel, hogy az életemet bízzam rá, de ennél, ahogy ott ültünk egymésra nézve, távolabb sem. Olyan volt, mintha egy acéllánccal rögzített volna magához, de az általam épített fal nem hagyta volna, hogy közelebb kerüljek.
Nem akartam tudni, hogy ki ő abban a világban, ahol én a leendő vadász voltam. Nem akartam megtudni, hogy ő lesz-e a vad, a gyilkos ragadozó, amire vadásznom kell.
Láttam rajta, hogy választ vár.
- Tudod, azt hittem, téged hidegen hagy más véleménye... Többek közt ez a hír is járja rólad -mosolyogtam rá tűnődve, hazugon, tudva, hogy csalódást okozok, kikerülve a választ. Fájdalmasan kérdeztem:
- Miért szeretnéd tudni, hogy milyen az emberek fantáziája, ha rosszindulatról van szó? Mindenkiről lehet ezt-azt hallani. A fele sem igaz azoknak a baromságoknak. Nem igaz?
Közelebb hajoltam hozzá, remélve, hogy nem tévedek, hogy azt mondja: de, persze, csak kíváncsi voltam, te mit hallottál.
Hogy tényleg nem igaz...
Arcom alig egy méterre volt csak tőle, Pearl óvatosan egyensúlyozott a vállamon, az arcomon csorgott a víz, egyenesen a lány hosszú lábára. Erős késztetést éreztem, hogy megérintsem őt, végigsimítsak bársonyos bőrén a hideg kézfejemmel, hogy tudjam: valóban ott ül, nem csak a képzeletem játszik velem; megérinteni a kezét, ott, ahol a szóbeszéd szerint nemsokára a gyilkos szimbólum tekereg majd.
Borzongó sóhaj szakadt fel belőlem, és visszadőltem a falhoz.
Mégis mit hittem? Hogy rám néz, sötét bája lehull róla, és rózsaszín topánkában a nyakamba ugrik, felkálltva, hogy az egész hülyeség? Hát nem láttam rajta már abban a percben, mikor belépett a szobor bánatos birodalmába, hogy ő más?
Dehogynem. Ő is valami olyan terhet, emléket, választást cipel, amit sokan nem értenek. Talán én sem egészen. Ott ült előttem, feketében, sötét szemekkel, sötét hajjal, sötét kérdésekkel és tekintetében sötét árnyékokkal, én pedig nem voltam képes megszólalni. Megkörnyékezett a düh és a keserűség megint.
Kegyetlen világban élünk, ahol a bizalom és az igazság csak fájdalmat okoz, nem megnyugvást. Hazugság az egész, amiben hiszünk, és gyávaságot használunk fegyverként a küzdelemben.
Bámultam a villámokat, hallgattam a dörrenéseket, amik egyre közelebbről hallatszottak, figyeltem az egyre sötétedő eget, és hirtelen mégiscsak kibukott belőlem a kérdés halkan, de határozottan.
- Halálfaló leszel - fordultam felé. - Ugye?
Ráemeltem a tekintetem, és érthetelen módon eszeveszettül akartam hinni, hogy csak egy értetlen mosolyt kapok válaszul. Egy határozott, botránkozó nevetést. Egy hitetlenkedő "ez már azért sok" felkiálltást.
De a szívem mélyén, a tehetetlen remény burka alatt már tudtam, hogy nem így lesz.
A tekintetem kemény lett, izmaim megfeszültek. Vártam. Viaskodtam önmagammal, és tudtam, hogy veszítettem... Hogy miért? Mert kedveltem Nadalia Grahamet, a lányt, aki talán kezdettől fogva az ellenségem volt.

[Nadalia Graham számára]
Pislogva az esőtől vártam a válaszát, amit már amúgy is előre tudtam.
Figyeltem, ahogy elárulja a titkot úgy, hogy valójában ki sem mondta. Láttam rajta, hogy kicsit nehezen jönnek a szavak... Nem értettem miért, de nem volt kellemes érzés. Ösztönösen hátrébb akartam húzódni, ahogy a legtöbb olyan ember elől, akiről azt hallom, hogy azt az oldalt választotta, ami annyi ember életét tette tönkre. Rezzenéstelen tekintettel hllgattam végig, és nem értettem. Hogy lehet belőle is olyan szörnyeteg, mint azok a gyilkosok, akik megölték a családomat? Akik annyi más embernek okoztak fájdalmat? Hogy képes egy ilyen lény, mint ő, a gonoszt, a rosszat, ahogy ő fogalmazott; a romlottat választani?
Nyeltem egyet, hogy eltűnjön a keserűség a torkomból. Majd Pearlt a kezembe vettem, és ránéztem Nadaliára. Halkan válaszoltam, pedig az eső kopogott a leveleken.
- Eszemben sincs megtámadni. Nem vagyok olyan ember, aki esélytelen küzdelemben szeret győzelmet aratni. Vagy olyat megtámadni, aki nem érdemli meg.
Majd elhallgattam. Néztem a hófehér madarat a kezemben, aki békésen búgott, mintha a karácsonyról beszélgettünk volna. Gondolkoztam. Olyan gondolatok merültek fel bennem, amit soha nem osztottam meg másokkal, és még önmagammal is nehéz volt.
Nem akartam, hogy Nadalia is halálfaló legyen. Voltak emberek, akikről el sem tudtam képzelni, hogy ne legyenek Voldemort talpnyalói és bábjai, akik kifejezetten erre a mocsokra születtek. De Nadaliát nem értettem, és érthetetlen módon úgy éreztem, nem is tudnám feldolgozni, ha majd, akkor, azon a napon vagy éjszakán, mikor a szüleim gyilkosa ellen küzdök majd, ott legyen, és a karján ott égjen a jegy. Kényelmetlen érzések törtek rám, nem értettem őket. Semmit sem. Lassan megcsóváltam a fejem, és hirtelen ötlettől hajtva végigsimítottam a madár hátán, majd útjára engedtem. Felemeltem a kezem, ő pedig elegáns mozdulatokkal elrugaszkodott, szállt tovább, fehér alakja a szürke felhők hátterébe veszett. Aztán felegyenesedtem, és közelebb hajoltam a lányhoz, aki bár lesütötte a szemét, láttam, hogy érzékeli a mozdulatot, és felnézett. Belenéztem a barna szempárba.
- Tudod, miért jelent sokat Pearl nekem? Tudod, miért ő a régi életem egyetlen bizonyítéka?
Hangom követelőzően csengett, pedig nem volt jogom megkérdőjelezni a döntését. Hacsak az nem, hogy leendő "haverjai", a sok megbízhatatlan pszihopata egyszer majd ugyanúgy gyilkolnak majd, mint az a bestia, ami az én családomat mészárolta le és égette porig. Erre tessék, ott, a könnyező szobor tekintetének súlya alatt pedig épp arra készültem, hogy megosszam egy emberrel a múltam egy darabját, épp egy olyannal, aki talán ugyanúgy az ellenségem lesz, mint a többi halálfaló. Hogy miért tettem? Mert a remény, az a kicsi szikra, az apró kis láng, ami minden ép lelkű emberben él, ott mozgolódott bennem. Valami azt súgta, hogy talán sikerülhet. Talán az én történetem és a sok más hasonló sorsú ember majd rádöbbenti, hogy nem helyes, amit csinálni akar. A probléma viszont az volt, hogy láttam rajta, hogy jól tudja, hogy amire készül, az rossz. De akkor miért? Miért lép mégis erre az útra?
Folytattam.
- Mert Pearl az egyetlen, ami a családomból megmaradt. És tudod, hogy veszítettem el az otthonom?
Még közelebb hajoltam. Arcom talán 30 centire volt az övétől. Láttam a halványabb barna sávokat a szemében. Talán túldramatizáltam, talán nem neki kellett volna elmondanom, a kétség gyötört és a bizonytalanság, de a gát felszakadt, és ömlött belőlem a keserűség.
- Egy halálfaló gyilkolta meg őket, aztán pedig rájuk gyújtotta az egész házat. Pearl hozta el édesanyám utolsó levelét nekem. A fele elégett.
Észre sem vettem, hogy szaporábban veszem a levegőt. Eszelős tűz égett bennem, már nem is Nadaliának beszéltem, hanem magamnak. Vagy senkinek. Vagy mindenkinek a világon. Addig a percig csak a naplóm tudta, hogy tudom az igazat a halálesetről. Unokafivérem és családja sejtették, hogy ismerem az igazságot, de senkinek sem mondtam, mire készülök. Senki sem tudta, hogy a célom, az egyedüli, ami minden reggel kirángatott az ágyból, ami lenyomta a ételt a torkomon, ami mosolyra késztetett, ha beszéltem valakivel... az a bosszú. Másokért.
Magamért.
Belemartam a saját számba, hogy uralkodjak magamon, hogy ne törjön fel minden indulat, ami három évig csak a néma szobák magányában kelt életre, ahol törhettem, zúzhattam, üvölthettem, ahol önmagam lehettem. Már betöltöttem a tizenhetet ekkor, a ház maradványai engem illettek. Vagyonom is volt, így nem volt szükségem gyámra. Nem is igényeltem senkit az unokafivéreméknél eltöltött két borzalmas nyár után.
Majd egy sóhajt követően hirtelen lehiggadtam. Mintha az indulat azután, hogy nem engedtem szabadjára, önmaga visszavonulót fújt volna. De még mindig nem értettem  a lányt, akiről azt hallottam, magabiztosság és mondhatni kevélység hálózza be, és most mégis megilletődötten ült előttem. Nem akartam kérdőre vonni, nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni, nem akartam bántani. Csak tudni akartam, miért fordul a sötétséghez ahelyett, hogy fényben harcolna. Nem lehetett elég erős oka rá.
Nem nézett rám, így kénytelen voltam hozzáérni. Óvatosan felemeltem a fejét az állánál fogva. Nem volt vizes, a lepergető bűbáj jól hatott. Az én kezemen azonban csorgott a víz.
- Nem ismerlek - mondtam neki őszintén, és halkan, a szemébe nézve. Elvettem a kezem, és megint összekulcsoltam a térdem körül. - De te nem vagy romlott. Miért akarsz az lenni? Miért akarnál ezekhez a szörnyekhez csatlakozni? Ne dobd el magadtól a hitet, akkor sem, ha az az út könnyebbnek tűnik...
Várakozva, tűnődve néztem. Szerettem volna, ha azt mondja, igazam van. Vagy egyszerűen azt, hogy gondolkozik rajta, vagy valami... Hogy megfontolja. Mert láthatóan elhitte magáról, hogy ő gonosz. Én nem akartam. Láttam rajta ugyan, hogy hogy néz rám, hogy ő sem ért sok mindent, de láttam azt is, hogy magát is másképp látja, mint ami valójában.
Vagy engem vakított el ő, és az ellenség kezére játszottam önmagam?
Nem mondhattam, hogy ne tegye, pedig fenyegethettem volna. Mondhattam volna azt, hogy jobb, ha nem áll majd az utamba, mert akkor meg kell majd ölnie egyikünknek a másikat.
Inkább az ostoba és megbízhatatlan reményre bíztam magam, hogy majd rájön ő is: rossz út, amire lépni készül. A másik eshetőség egy újabb csalódás elszenvedése lett volna. Ahhoz azonban, mikor valakiben meginog majd összeroskad a hitünk, nem lehet hozzászokni.

Marcusnak

Tekintetem a padra huppanó testére, majd az arcára vezetem, s néhány pillanatig figyelem őt. Vajon tényleg érdekli, hogy mi történt velem? Miért ennyire megfejthetetlen nekem Marcus? Egyszer így, másszor úgy, olykor mintha örök ellenségek lennénk, s máskor…az a leírhatatlan érzés, ami a szócsatáink közepette fog el. Nem, ez hülyeség…Újra  a könnyező szobrot bámulom, a mesterien megmunkált részeit, s azon gondolkodom, hogy miért is készült ez a szobor, mi ihlette meg az alkotóját?
-   Igen, de ez nem fontos…majd, megoldom. – Pillantok rá, s felelem kissé határozatlanul, ugyanis gőzöm sincs arról, hogyan is mondhatnám el az iskola vezetőségének, hogy az egyik diákjuk erőszakhoz folyamodott és csupán csak a véletlen szerencse műve, hogy nagyobb bajom nem történt egy bokaficamon kívül. Látom a dühös vonásokat az arcán, de nem tudom megfejteni a gondolatait, és ez igen zavaró, ha róla van szó. Éppen ezért terelem el a témát, egy olyan kérdés felé, amely már napok óta foglalkoztat, bár talán hülyeség azt hinnem, hogy bármi alapja is volt annak a csóknak, egész biztosan csak bosszantani akart, mint ahogy eddigi életében is tette. Figyelem őt, érdeklődve, mikor azonban kicsusszan az első, kicsit szemtelen kérdés az ajkain, szemöldökeim a magasba szöknek. Most tényleg szórakozik velem, azok után is, hogy az előbb elmeséltem életem egyik legrosszabb élményét? Képes lenne viccet űzni belőlem, vagy ? Na ez, az , mi lehet az a vagy? Már felszólalnék, hogy hagyja abba az idióta poénkodását, mikor tovább beszél, s tovább hallgatva őt, egyre zaklatottabb leszek. Szavaival teljesen leforráz, és megdöbbent, s egy pillanatra még el is bizonytalanodom, talán félreismertem őt?
-   Én…ez…- nagyjából csak pár szót tudok kipréselni magamból, s nem csak, hogy ledöbbentem, de úgy érzem, hogy még egy kis pír is elönti az arcomat. Egy ideig csak ülök, s próbálom összeszedni a gondolataimat, hogy megosszam vele az érzéseimet.
-    Tudod, én már régóta úgy érzem, hogy…- kezdek bele, de ekkor valami azt súgja, hogy ismételten csak szórakozik velem. Felpillantok, látom, ahogy rágyújt egy cigarettára, pedig tudja, hogy mennyire utálom a füstjét. Zavartan felpattanok a padról, elérte a célját, sikerült ismét kínos helyzetbe hoznia.
-   Hogyan is hihettem? Marcus, te mindig képes vagy  engem átverni, még ilyenkor is…oh…- vágom hozzá halkan és sértődötten a szavakat. Hisztériás tyúknak tűnhetek, az egész biztos, s most talán én nem vagyok képes normálisan gondolkodni, s felfogni a körülöttem zajló eseményeket.
-   Találkozunk az esküvőn…- teszem még hozzá, majd elviharzok, különböző gondolatokkal a fejemben. Most én voltam egy idióta, hisz őszintének tűnt, s lehet , hogy igazat mondott. Bárcsak ne félnék ettől az egésztől annyira…

---

Köszönöm ezt a játékot és elnézést a késői lezárásért ^^ Majd Scar kárpótol XD

Most éreznem kéne valamit.
Most mondanom is kéne.
De mit mondjak neki? Hogy sajnálom ami a szüleivel történt? Nem, ez ide kevés. Ígérjem meg neki, hogy nem állok be halálfalónak? Nem, mert ezt az ígéretet nem biztos, hogy megtudnám tartani.
-Figyelj, nem te vagy az első és az utolsó, akinek ez történt a szüleivel. És talán pont az én apám ölte meg őket, képzeld, halálfaló. akkor  kiről vegyek példát? Elnézést, ott van még édesanyám is, aki muglikkal kavar, fattyakat hord a házhoz, és egy utolsó...
Nem fejeztem be a mondatot, elharaptam a végét. Anya néha még azt sem érdemli meg, hogy beszéljek róla. Pláne így ? Nem, ez nem méltó hozzám.
-Mondj egyetlen értelmes okot , ami miatt megérni végig csinálni a nehezebb utat. Ami miatt érdemes változni az olyannak is, mint én.  
Válaszoltam neki kicsit indulatosan, mert ő nem érti ezt. Nem értheti mit érzek most. Mit éreztem, mikor apám elhagyott értük. Igen, a halálfalókat választotta helyettem. Akkor én miért nem választhatnám őket?
-Ha mondjuk beállok aurornak, öljem meg a saját apám? Vagy dolgozzak a minisztériumba, és ítéljem el? Esetleg pár leleplező cikk róla a Prófétában? Hm, na mit szólsz?
Kérdeztem, már valamivel nyugodtabban, mint az előbb, de még mindig egy kis dühvel a hangomban.Nem akartam pont neki fájdalmat okozni ezekkel a szavakkal, de ha ő őszinte volt hozzám, nekem is annak kell lennem. Itt és most betekintést nyerhetünk Nad Graham zűrös kis életébe.
Tragédia, dráma, könnyek.
Sírni lenne kedvem, ha magamra nézek. Ha belegondolok abba, mit is fogok csinálni az elkövetkezendő húsz évben.Lucashoz hasonlóak életét teszem tönkre diadalittas mosollyal arcomon?
Nem, valahogy nem így képzeltem el.
Elképzeltem én egyáltalán mi vár rám? Vagy csak azt hittem, tudom mi a dolgom. Mintha hentesnek mennék, aki tudja, hogy mivel lesz dolga, csak azt nem tudja hogyan.
Kinyögök pár főbenjárót és slussz?
Olyan egyszerű lenne az egész, mégis olyan bonyolult.
-És ha ott virít majd a jegy a karomon, de eszem ágában sincs bántani téged?Akkor majd rajtam állsz bosszút a szüleid haláláért ?  Egyre megy, nem? Én is gyilkos leszek. De akkor tedd meg most, itt az alkalom. Sok ártatlan ember élete van most a te kezedben. Tudod, a leendőbeli áldozataim. Ügyes fiú vagy megfogod oldani. Ne aggódj, senki sem sirat majd meg, és jó cél érdekében cselekszel majd.
Lassan odalépkedtem hozzá, és mélyen a szemébe néztem, hogy lássa mind azt a szörnyű dolgot, amiket szavakkal nem tudok elmondani neki. Ha vége kell lennie, hát legyen most vége.

[Nadalia Graham számára]
Talán nem kellett volna elmondanom neki. Az indulat belőle is úgy tört fel, mint a gejzír, és teljesen eltemetett. Az  erő azonban, ami kirobbant belőle, ugyanolyan hamar el is múlt. Hátradőlve figyeltem, amit mond, és éreztem, hogy én is egyre jobban elveszítem az emlékeim felett az uralmat. Mintha átkokat szórt volna... Lágy hangján a "halálfaló" szó szörnyen hangzott. Így, hogy megtudtam, hogy az apja Voldemort csatlósa volt, jeges gyűlölet mart a bensőmbe.
Tényleg lehetséges, hogy ő gyilkolta meg az én apám... A legszörnyűbb azonban az volt, hogy az első pillanatban nem sajnálatot éreztem Nadalia iránt, hanem elszántség buzgott fel bennem, hirtelen sokkal közelebbinek éreztem a bosszút, és ez sötét örömmel töltött el. Egy karnyújtásnyira volt tőlem a gyűlölt fajta egyik gyermeke, egy mozdulat, és ugyanakkora fájdalmat okozhatnék a szörnyetegnek, mint ő nekem.
De a szavak, amik áradtak a lány ajkáról, minden fájó és dühös mondat egy kicsit visszarántott, és mikor közelebb lépett, már nem is éreztem azt a megszállottságot, ami hónapokig, évekig emésztett.
Nadalia belenézett a szemembe. Pillantása ugyanolyan zaklatott volt, mint az enyém három éve, tele elnyomott fájdalommal és parázsló haraggal, amit körülölelt az elhagyatottság fájdalma. Ha már az életét is eldobná magától, akkor nem lehet jobb a helyzete, mint az enyém, gondoltam. Sajnáltam. Már réges régen nem éreztem szánalmat senki iránt, és most, hogy felidézősött bennem ez az érzés, kellemetlenül éreztem magam.
Kellemetlenül éreztem magam, mert tudtam, hogy ha el akarom érni a célom, ha boszút akarok állni azokért, akik már nincsenek velünk, akkor az olyanokat, mint Nadalia, el kell pusztítanom, habozás nélkül. Márpedig ez nem fog menni, így, hogy már látom, mi visz rá másokat erre az útra. Nehezebb lesz, mint gondoltam.
Közelebb lépett. Kicsit fel kellett rá néznem, enyhén hátra kellett hajtanom a fejem, hogy lássam az arcát, de az eső megnehezítette a dolgom. Az igézéstől lepergett róla a víz, így szárazon állt a zuhogó esőben. Borzasztóan szép, és egyben csodálatosan szörnyű látvány volt a lány, akinek a sorsa már akkor megpecsételődött, mikor a világra jött, és aki nem volt elég erős hozzá, hogy lelépjen az ösvényről. Segítettem volna neki, ha tudok... Iszonyatosan vágytam rá, hogy segíthessek rajta, de nem láttam kiutat. Felegyenesedtem, megfogtam a két csuklóját, és szelíden lehúztam magam mellé a padra. Láttam rajta, hogy fél. Nem voltam benne biztos, hogy mitől... A múltjától, a jelenétől, a jövőjétől... tőlem?
Eltűrtem egy tincset a szeme elől, hogy beletekinthessek a barna szempárba. Elengedtem a kezét, mert akárhogy igyekeztem, nem tudtam sokáig megérinteni a csuklót, ami fölött hamarosan talán tényleg ott ég majd a Sötét Jegy.
Komolyan a szemébe néztem. Gondolatok milliói robogtak át rajtam, és hiába próbáltam őket féken tartani, egymással ellentétes érzelmek öntöttek el.
- Fogalmad sincs, hogy mit fogok tenni - egészen közel hajoltam hozzá, akaratlanul. - Őszinte leszek: még én sem tudom, mit fogok tenni. Egyedül abban vagyok biztos, hogy ha a halálfalót, aki elpusztította a családomat,  megtalálom, én sem leszek jobb nála. Meg fogom ölni. - jelentettem ki rezzenéstelenül. Nagyon kevésszer ejtettem ki ezeket a szavakat, néhányszor ugyan humorosan vagy dühből, de ilyen komolyan még nem ejtettem ki soha. Most, hogy megtörtént, úgy éreztem, már visszavonhatatlanok. Ölni fogok, vagy ölni fognak. Szomorkásan néztem továbbra is Nadalia szemébe.
- És ha ez az apád lesz...
Nem folytattam. Nem akartam kimondani, tudta jól, hogy mire gondolok. Láttam rajta, ahogy azt is, hogy talán dühös lett rám. Mielőtt elhúzódott volna, még megfogtam újra a kezét.
- Téged viszont nem bántanálak... Ne haragudj érte, de nem teszem. Nem biztos, hogy rádsütik a bélyeget, nem csak ez a két út van. Kérlek, gondolj bele...! Nem kell az apád ellen fordulnod! És senki sem kényszerít, hogy ugyanolyan legyél,mint ő... De ha mégis úgy választasz, én tudod melyiken állok. És egy ártatlan ember életét nem oltanám ki, csak mert a lehetőség megvan, hogy más majd meghal miatta. Lenne, aki megsiratna, Nadalia... Miért gondolod, hogy nem vagy elég jó? Minden ember élete értékes, amíg ő maga úgy nem dönt, hogy elhajítja a francba.
Éreztem, hogy úrrá lesz rajtam a csendes és halvány kétségbeesés. Tanácstalan voltam, nem tudtam, van-e értelme Nadaliára fordítani bérmiféle tanácsot, ha ő már elkötelezte magát. De annyira bizonytalannak látszott... Annyira akartam, hogy ne kelljen ellene harcolnom, pedig nem is ismertem. Mi a fene bajom van? - gondolkoztam. Miért akarom ilyen elszántan lebeszélni arról, amit elhatározott? De tudtam a választ.
Mert még nem határozta el. Még volt remény. Én pedig nem adom fel, amíg van egy szikrányi is. Viszont ha nem sikerül, akkor mi lesz? Most már ismerem annyira, hogy megértsem egy részét. Talán nem kell majd egymás ellen fordulnunk, talán sosem találkozunk többet az iskola után.
Ahogy esett az eső, egyre sötétebb lett. Nem tudtam, mihez kezdjek. Könyörögni támadt kedvem, kérlelni, hogy hagyja ezt. Hogy ha akar, tartson velem.
De tudtam, hogy lehetetlen. Halálfaló apával, barátok nélkül esélytelen a világban, bárhová is állna, kitaszítják.
- Hidd el, értem, mit érzel. És sajnálnám, ha egyszer veled szemben kellene pálcát rántanom, mert sokkal többet érsz a világnak, mint hogy egy kegyetlen őrült bábja légy. És kétlem, hogy olyan könnyen menne egy mugli kisgyereket legyilkolni. - Töprengve néztem rá. - Vagy olyan egyszerű szerinted egy életet kioltani? - Közelebb hajoltam, és elnéztem a keserű szempárt, a dühösen lefelé ívelő ajkakat, a gondoktól összeráncolódott homlokát. Sóhajtottam. - Én nem hinném.
Hangommal éreztettem, hogy befejeztem ezt a témát. Nem tehettem többet. A döntés az övé, tudja, hogy én mit fogok tenni. Rajta múlik, hogy ezt honnan akarja majd végignézni.
Elhajoltam előle, bár nagy volt a kísértés, hogy átöleljem, hogy éreztessem vele, valóban értem, min megy keresztül, és hogy segítenék. Ha lehetne. De ahhoz, hogy ne legyünk ellenségek, egyikünknek fel kellene adnia önmagát.
Felnéztem az égre, majd vissza rá, és felálltam.
- Sötétedik. Ilyenkor nem jó egyedül lenni.
Feltettem a táskát a vállamra, nyújtottam felé a kezem. Reméltem, hogy az utóbbi két mondatomban nem csak az este leszálltára gondolok, és hogy a segítségem nem csak a klubhelyiségig való kíséretben merül ki.

Ahogy kiejtette a szavakat, ahogy megformázta a mondatokat mind-mind arról adott tanúbizonyságot, hogy bizony ha arra kerülne a sor, nem félne kioltani egy emberi életet. azét az emberét, aki végzett a szüleivel.
-De ha majd te is ölsz, kérdem én, mivel vagy jobb mint az a halálfaló, ki végzett a családoddal? Talán annak a mocskos halálfalónak is van családja, gyermeke, aki ugyanígy bosszút esküszik majd ellened, ahogyan azt te is tetted az apjával. A szeretet nem ismer jót és rosszat. A szeretet vak, és lásd be, szörnyű dolgokra készülsz.
Mondtam neki, de nem felháborodva s még csak nem is dühösen, olyan nyugodtan, mintha nem is emberi életekről folyna a diskurzus. Pedig arról volt szó. Az ő életéről, az enyémről és azokéról, akiktől majd megfossza azt az embert, aki szülei gyilkosa. Biztosan szörnyű alak, de ha az én apám ölné meg, nem sok jót várhatna.
-A döntés itt van a kezünkben. Az én rossz oldalam a csuklyások közé kívánkozik, a tiéd ölni. Egyikőnk sem jelentheti ki azt, hogy a kedvedért feladom azt, amit eddig terveztem, nem. DE akkor te jobb ember vagy, mint én? Talán igen, talán nem.
Fűztem még hozzá egy gondolatot, majd felnéztem az égre, és az alkonyat már lassan üszköt vetett. Sötétedik, már nem szabadna idekint lennünk, ezt ő is jól tudja, ezért felállt, táskája szíját vállára helyezte, majd kezét nyújtotta felém. Én is felálltam a  helyemről, összefogtam a hajam, s jobb oldalamra helyeztem, majd megfogtam a  kezét. Az a kéz, az a hatalmas tenyér, talán ez végez majd az apámmal, talán ez végez majd velem is. De ez engem most nem érdekelt, csak ott akartam lenni mellette, és hinni, nem leszünk majd egymás ellenségei.
-Az, hogy én halálfaló leszek, nem olyan biztos.
Suttogtam, miközben belekaroltam a felém eső felkarjába, és folytattam.
-Én nem tudok semmit biztosan, de te már igen, igaz?
Kérdeztem sápadt arccal, és tudtam, ha beérek a hálóba, az első dolgom az lesz, hogy írjak egy kérdőre vonó levelet apámnak, de nem fogom elküldeni, mert azzal őt is veszélybe sodornám. De valahogy utána kell járnom, és ha ő volt az, nem tudom hogy cselekszek majd. Talán elhallgatom az információt, talán dühömben magam fogom őt megkínozni, és talán odavetem Luke-nak, mint egy koncot. Vegyesen viszonyultam apámhoz, sokszor akartam olyan erős és határozott lenni, mint ő, s sokszor a gyomrom is felfordult, mikor arra a napra gondoltam, mikor elhagyott minket.
A fülemben csengtek a mondatok, amiket édesanyám fejéhez vágott, cipőjének kopogása az előszoba hajópadlóján, anyám testének puffanása a földön, a cseléd lágy hangja, mellyel engem ébresztgetett, és Jessica rejtett kis mosolya az arcán.
Undorító.
Nem, nem akarok emlékezni, nem akarok beszélni róla, nem akarom, hogy újra meg újra felidéződjön bennem az a nap. Csak elakarom végre felejteni a múltat, és új oldalra lapozni. ami nincs tele halálfalókkal, ami egy üres kis cetli, és csak annyi áll rajta :
Barátság.

// Bocsi a késésért <3   //

Néha a legkisebb döntések azok, amik örökre megváltoztatják az életünket.
[Nadalia Graham részére]
Csendben hallgattam a szavait. Tudtam, hogy van benne igazság. Lecsüggesztettem a fejem, a csillaggal babráltam, ami mindig arra emlékeztetett, hogy az emberek élete mennyire értékes. Minden lélek fontos egy bizonyos szintig, de ha az életét annak szenteli, hogy a többit elpusztítsa, akkor nem érdemel irgalmat.  Akkor sem, ha ezzel a saját lelkemet zúzom szét.
Hiszen tudtam én, hogy így van: ha ölök, ugyanolyan megtört, értéktelen leszek, mint azok, amiket üldöztem. De amióta csak elolvastam a levelet, nem tudtam másra gondolni, mint hogy elpusztítsam azt, aki ebben még örömét is leli.
Ránéztem Nadaliára. Ő sem kedvtelésből állna be halálfalónak. Mégis megtenné, és ölne, ha kell. Márpedig egy halálfalónak nincs más választása, akkor pedig kell lennie olyannak, aki visszavág. Az ilyen emberek már semmitől sem félnek, nem lehet őket mással büntetni, csak a halállal.
Hangjában nem volt düh, inkább talán egy kis elkeseredettség. Fásultság. Beletörődöttség. Fel akartam rázni, de úgy, hogy tudtam, hogy igaza van, nehezen ment volna. Ráadásul nem mondhattam neki semmit, ha esetleg rákérdezett volna, hogy mit tervezek. Nem tudtam. Azt sem, hogy mi lesz, ha valahogy túlélem a gyilkossal való találkozást.
- Nem vagyok jobb a halálfalóknál. - néztem rá. - Nem állíthatom, hogy jobb ember lennék akár nálad, akár a Sötét Nagyúrnál, csak azt tudom, hogy ha gyilkolok, azt azért teszem, hogy más ne tegye meg többször. Életet fogok elvenni, igen. Ha sikerül. De ugyanezzel adok is. Minden attól függ, honnan nézed.
Újra a csuklómra tekert nyakláncra tekintettem.
- Tudod, a legrosszabb az, hogy úgy érzem, nem a rossz oldalam akar ölni, hanem a jó, és ez a legrémisztőbb. Hogy a szívem úgy érzi, meg kell bosszulnom a családomat, más családját, a fájdalmat, amit okozott az a gyilkos. De az eszem tudja jól, hogy nem leszek több akkor náluk. És mégis...
Ekkor megfogta a kezem. Nem számítottam rá, hogy ezek után még elfogadja a felajánlást, hogy közeledni fog, azt hittem, egy arrogáns pillanás kíséretében egyedül áll fel. De egy apró mozdulattal belesimult a keze az én kezembe. Rápillantottam, tekintetem talán értetlen volt. A gesztusa egy pillanatra kizökkentett a mondandómból. A hirtelen kialakult kapcsolat miatt elvesztettem a fonalat. Nagy barna szemei engem fürkésztek, és egy pillanatra teljesen elfelejtettem, hogy miért is vagyunk ott, és miről is beszélünk. Folytatta mind a beszédet, mind a mozdulatsort. Már nem volt elég a kezem. Belémkarolt, és ez az enyhe kényelmetlenség ellenére sem zavart, bár nem voltam hozzászokva. Nem éreztem tolakodónak, inkább amolyan bizalmas gesztusnak, és nem tudtam mire vélni. Hangja suttogássá halkult...
De a kérdése élesen szólt.
- Nem.
Elfordítottam róla a tekintetem, hagytam, hogy megérintsen.
- Semmit sem tudhatok biztosra. Lehet, hogy holnap lezuhanok egy lépcsőn, és kitöröm a nyakam, vagy vízbe fulladok, vagy minden halálfalót elkapnak, vagy vége lesz a világnak... Akármi történhet, és amíg ott nem vagyok, ahol lennem kell, bárhol is legyen az, addig csak remélhetem, hogy a jó úton járok, és nem tértem le róla. Mindannyian vakon menetelünk.
Halványan elmosolyodtam, mert nem szokásom ilyen bölcselkedő hangon beszélgetni. Feszélyezve éreztem magam a helyzettől, és kissé talán értetlenkedve, szemöldökrácolva néztem a hozzám immáron közel álló lányt. Érdekes volt... Azt, amit mondott, amit tenni akart, meg tudtam érteni. Ezt a mozzanatot viszont nem igazán. Mégis, szinte ösztönösen a derekára csúszott a kezem, a feje az állam alá került. Hirtelen nagyobbnak, idősebbnek éreztem magam, mintha egy törékeny, magányos, ritka virágot tartottam volna a kezemben, aminek a tüskéje halálos mérget rejt, és ha túl erősen szorítom meg, belémdöf, akarva-akaratlanul... Mégis féltőn tartottam a kezemben, és mélyen legbelül azt hiszem, azt kívántam, bár máskor találkoztunk volna, más időben, más múlttal.
Viszont akkor nem lettünk volna azok, akik.
Sóhajtottam.
Egy percig csak álltam, néztük a könnyező szobrot, éreztem a lány hideg kezét a karomon. Tudtam, hogy a pillanat nem fog sokáig tartani. A folyosón nem láthatott meg senki minket így. Mindkettőnknek csak bonyolultabbá tette volna az amúgy sem egyszerű életét, ha a roxfortosok kitalálnának mindenféle pletykát.
Fogalmam sem volt, hogy ki mit tud rólam az iskola falain belül. Drew szája talán eljárt, talán nem. Nadalia nézetei mindenesetre közszájon forogtak, akkor is, ha sokan nem hittek benne, vagy nem törődtek vele, és mivel őt sem lepte meg, hogy halálfalókra fogok vadászni, így biztos voltam abban, hogy rólam is kering szóbeszéd. De nem bántam, egészen addig, amíg el nem indultunk vissza, az iskola fali közé, ahol talán senki sem tudja a titkainkat.
- Akkor... mehetünk? - kérdeztem. Hangom a csepegő eső zaján keresztül tompán szólt, mintha nem is én tettem volna fel a kérdést.
A táskám átázott, azt elfelejtettem védelemmel ellátni, de nem igazán érdekelt. Inkább egy óvatos mozdulattal kibújtam Nadalia félöleléséből. Nem akartam megbántani, de mikor ránéztem, láttam, hogy érti a helyzetet. Annyira furcsa érzés volt...
Egyszerre volt bennem erős vonzalom és rideg taszítás. Félelmetes higgadság áradt belőle azon a délutánon, de a fortyogó indulatokat nem tudta előlem elrejteni. Ezzel azonban én is így voltam. A nyugodt álarcom mögött felfedezte a bizalmatlanságot és haragot, de ennek így kellett lennie.
Lehajtottam a fejem, és megigazítottam a víztől megnehezedett táskát. A csillagon peregtek a sötétben is szivárványos cseppek, ahogy mozogtam.
Meglehet, hogy aznap egy ellenség kezét fogtam, egy árulóval osztottam meg a múltam, és ez egyszer majd visszaüt, én mégsem bántam meg, mert élnem kellett. Egész egyszerűen nem foszthattam meg magam a reménytől, hogy az emberek változnak, nem adhattam fel. Ez volt a különbség köztem, és a halálfalók közt: én hittem abban, hogy az emberek érdemelnek esélyt. Akkor is, ha tudtam, hogy ha eljön az idő, nekem nem marad választásom, és csak  a szerencse menthet meg engem.
Az életem talán már akkor véget ért, mikor  a kezembe kaptam a levelet, mert akkor már tudtam, hogy nem fogom annyiban hagyni.
Ránéztem Nadaliára, egy mosoly árnyékával az arcomon. Megbiccentettem a fejem, és kitártam a kezem a kis kapu felé, hogy menjen csak előre. Mikor elhaladt előttem, megint hozzám ért, de a szívemre már rég bilincset tettem, nem hagytam, hogy verdessen, hogy másra koncentráljon, mint amit már évekkel ezelőtt ldöntöttem, aminek az életem hátralévő részét szenteltem: a harcot nem adhattam fel egyetlen ember miatt, akit nem is ismertem. Nadalia ráadásul nem tudhatta, hogy én nem is akartam mást, csak a bosszút. Semmi más nem érdekelt már, az sem, hogy ha egy csapat másik gyilkos lesz körülöttem, akkor is meg fogom próbálni, és akkor talán segítség nélkül állok majd előttük. Amíg meg nem ölnek.
Beértünk a kapun, a víz már nem csorgott rólam, ő persze nem volt vizes. Pár pillanat alatt az én ruhám is csontszáraz volt, hála a bűbájnak. Igazítottam egyet a táskámon, mert minduntalan le akart csúszni.
Ránéztem a fiatal lányra, és arra gondoltam, vajon mennyi idő telik el, amíg újra beszélhetünk. Ha belegondoltam, kellemetlenül soknak tűnt... Az iskola falain belül nem hallatszott az eső kopogása, csak az ajtó alatt fújt be süvöltve a szél. Emberek nem voltak sehol,  a hangjuk messziről szűrődött oda hozzánk.
- Szeretnéd, hogy elkísérjelek a klubhelyiséghez?

//Milyen késésért? ::) //

Ott álltunk az esőben, szárazon.
Kezem a vállán, keze derekamon.
Felesleges volt akármit mondanom, értettük egymást szavak nélkül is. Az, hogy talán egymás ellenségei leszünk, fájdalommal töltötte el megmaradt szívem egy darabját. Nem akartam bántani, őt nem. Ahogy nem is a gyilkolászás volt az, ami miatt beakartam állni közéjük, hanem olyan egyszerűnek tűnt az egész. Nem kellett  volna tovább otthon maradnom Jessszel, és viszont láthattam volna talán az édesapám.
Azt az apát, aki tesz a lányára, őt akarom én újra látni?
Igen, és nem azért, hogy megöleljem, hanem hogy elmondhassam neki mindazt, ami nyomta a szívem.
Elakartam neki mondani, hogy gyűlölöm, amiért sorsomra hagyott, és hogy miatta van az is, hogy gyilkos lesz belőlem.
De ez így nem teljesen igaz. Csak részben az ő bűne, hisz minden embernek van saját akarata, ahogyan nekem is. Választhatnám  a jobb utat. Akár segíthetnék is Lukenak megtalálni szülei gyilkosát, és barátok is lehetnénk.
Jóban, rosszban.
Olyan kézenfekvő lenne a dolog, nekem valamiért mégsem megy. Megrándítani a vállam, és lépni tovább. Valahogy sosem sikerült ez a fajta megoldás, mindig a könnyebb utat választom.
Gyenge vagyok testileg, lelkileg.
De most úgy érzem, mintha ő egy darabban tartana, ahogyan átölel. De mihelyst elenged, újra szétesem.
És elengedett.
Még el se ment, de már hiányzott. Hiányzott az a sok bölcsesség, ami ma kicsúszott az ajkán, hiányozni fog az érintése, a baglya, a kérlelése, a hite, a bizalma, Ő.
De neki is van dolga, és nagy dolgokra hivatott. Nincs ideje egy olyan problémás csitrire, mint amilyen én vagyok, elengedem. El kell engednem.
Mikor megkérdezte, hogy elkísérjen-e a klub helységig, bólintottam egyet beleegyezően, majd miután már önállóan sétáltunk el a szobortól, fájó szívvel hajtottam le a fejem, kezem összekulcsoltam a mellem előtt. Lassan lépkedtem, nem akartam visszamenni.
De a világosság egyre gyorsabb iramban tűnt el, és átvette az irányítást a sötétség.
Hm, szép megközelítés, ez nem csak az időjárásra, hanem akár ám, akár Lucasra is igaz. Mindkettőnkben valami véget vetett a szűnni nem akaró fénysugárnak, és már csak haloványan pislákol bennünk, bennem már-,ár elaludni készül. De ő, mint mikor fát dobnak a tűzre, olyan hatással volt rám, és én éreztem egy kis sugallatnyi reményt.
De tudtam, ez is elfog múlni, nagyon hamar.
Mikor először nézek rá a féltestvéremre, először hallom az embereket sugdolózni a hátam mögött, és mikor már tudom, kevés az esély rá, hogy még egy olyan emberrel osszam meg a délutánom, mint Ő.
Gyenge vagyok, hiszem, tudom.
Mikor már ott voltunk a bejárat előtt, megtorpantam, nagyot sóhajtottam, vettem egy mély lélegzetet, és a fiúra néztem.
-Sokat jelentesz nekem, ha meghalsz, utánad megyek és újra kicsinállak.
Próbáltam egy halovány mosolyt erőltetni ajkamra, de pár másodperc után az el is halványult. Többet tudtam mondani a szememmel, mint a számmal, és ez felemelő érzés. Sosem tapasztaltam még meg, milyen mikor két ember szavak nélkül beszél, hát eljött a pillanat.

Endorius
Az embernek akkor kell felkészülnie a rendkívüli helyzetekre, amikor béke van.

*Gyorsan szinte futva közeledem a szobor felé aztán fölnézek. Blane sehol biztosan én jöttem hamarabb esetleg nem is jó helyre, megcsóválom a fejem és elgondolkozom, hogy valóban a könnyező szobrot említette-e vagy sem. Jár az agyam de, nem jut más helyszín az eszembe, így jobbnak tartom, ha megállok valahol. Az idő már így sem valami bíztató, borús, sőt mintha még valami esőfélét is az arcomba vágna a szél, rossz akárcsak a kedvem. Nem szeretem a szerdákat, sosem szerettem, pedig szerdán születtem, átlagos szerdán. Kezdek ideges lenni, az én kedves mostohabátyám egy titkos találkozónkról sem késett el, mért kezdené el pont most. A számba veszem  a körmeimet de, mikor ráharapok valami borzasztó ízt érzek, már emlékszem egy barátnőm adta a körömlakkot körömrágás ellen. Unni kezdem magam, ezért birizgálom a négy lila bőrkarkötőt, ami szépen simul a csuklómra. Elmosolyodom, hiszen mindenkit sikerült megtévesztenem azzal az átlátszó kis hazugsággal, hogy az anyukámtól kaptam, és azért nem veszem le szinte soha, de persze egész más a helyzet. Lehúzom a kezemről az összest majd a nadrágom zsebébe, gyűröm őket. Ránézek a bőrömre, elképedek milyen, lassan gyógyulnak a sérüléseim, három egyenes vágás, ez az én múltam. Lassan végig simítok a sebeimen és szörnyű rossz érzés fog el, még emlékszem azokra a napokra mikor nem akartam mást, mint egy szerűen meghalni. Ezért is nem szeretek egyedül lenni folyton ezen jár az eszem, nem is tudom mennyi ideje, álldogálok ott és elmélkedem de kezdem nagyon megelégelni ezért sétálgatni kezdek. Igaza volt Blane-nek ez a hely tényleg elhagyatott, hiszen már vagy negyed órája álldogálom itt és még egy teremtett lelket sem láttam. Ha már a körmöm nem rághatom az ajkamat, kezdem el rágcsálni, és csak várok már nem is igazán a mostohabátyámra már szinte bárki jó lenne bár magamban imádkozom hogy ne az édestestvéremmel találkozzam. Egyszer csak egy fiút látok a közelben sétálgatni,elindulok   felé és már csak bosszúból is beszélgetni, akarok vele. Hadd egye Blane-t a féltékenység, ha már nem bírt időben ideérni. Mikor odaérek hozzá egy barátságos mosoly kíséretében bemutatkozom.*-Szia, a nevem Rabbythia Moore!*Elgondolkozom rajta hogy vajon nem fog-e elhajtani azzal az ürüggyel hogy nem ér rá velem csevegni, de elhessegetem a gondolatot és reménykedem hogy mégiscsak szóba áll velem.*

Rabby

Estefelé jár az idő, már szinte senki sincs a parkban. A szél is fúj és az eső is csapkod. Úgyhogy nem egy kiránduló idő. Lassan sétálgatok, szinte céltalanul bolyongok. Nem tudom, mit akarok csinálni. Bentről azért jöttem ki mert majd megfojtott a bezártság, itt kint pedig azt érzem, hogy óriási űr tátog a lelkemben.
Még most sem bírom feldolgozni, hogyan kerültek halálfalók a házunkba, és én és a többiek hogyan menekültünk meg. Hiszen így visszagondolva nem hogy rosszak voltak az esélyeink, hanem siralmasak két diák és pár rendtag vagy húsz halálfaló ellen. És mégis kisebb nagyobb sérülésekkel megúsztuk, ami megjegyzem a csodával volt határos.
S, lám most itt sétálgatok a parkban és hagyom, hogy a szél az arcomba csapkodja a kis eső cseppeket. Micsoda üdítő érzés lehet a földnek, hiszen már vagy egy hónapja szárazság van. És micsoda üdítő érzés nekem, akiben csak úgy forrnak az indulatok a halálfalókkal szemben…
De mégis Greg szerint jövőre is jöjjek vissza ide. Mivel mégiscsak nagyobb biztonságban vagyok itt a suliban bla-bla-bla. Pedig tudom, hogy Voldemort halálfaló „tanárokat” fog küldeni a Roxfortba és azok pedig biztos ki fognak szúrni mivel nem egy társuknak rendesen odapörköltünk. És lám milyen az emberi szív, még csak nem is magamat féltem, hanem inkább Abbyt. Mert, hogy ő is helytállt a harcban, sőt az életemet is megmentette.
A gondolataimból egy hang ránt vissza a valóságba. Valami lány az nem tudom, mit akar.
 - Szia! Rabbythia Moore vagyok! – köszön.
 - End Samlard, miben segíthetek? – kérdezem udvariasan.
Mialatt ez a pár mondat elhangzott érzem, hogy elered az eső. Jó lenne valami, fedett helyet keresni.
 - Szerintem tanácsos lenne fedett helyre húzódni, h nem akarsz megfázni. – mondom, s el is indulok a legközelebbi fához. Ha akar valamit, majd úgyis követ, ha meg nem akkor az ő baja. Pár lépéssel oda is érek a legközelebbi fához és le is telepedek a tövébe. A lány nem követett, úgyhogy megpróbálok visszazökkenni a gondolataimba. Ismét a halálfalókra gondolok és azokra, akiket otthagytunk. Velük mi történhetett? A halálfalók lemészárolták őket, vagy nekik is sikerült elmenekülniük, még mielőtt a ház romba dőlt, volna?
Gregről tudom, hogy túlélte, mert rögtön azon az este üzent a patrónusával. De a többiekről semmi hír. Még a családomról se. Perpillanat ez aggaszt a legjobban.
Amikor ezt a gondolatmenetet befejeztem, egyszerre több dolog is történt. Először is egy óriási villám szelte ketté a horizontot. Másodszor egy bagoly zuhant le valahonnan. És utoljára a lány név szerint Rabbythia megjelent mellettem. Az előbb felsorolt, dolgok együtt elég érdekes hatást, keltettek. De én már semmin nem lepődök meg.
 - Foglalj, helyet. – szólok oda hűvösen a lánynak.
És oda sétálok a bagolyhoz. A szerencsétlen állat úgy látszik túlélte a zuhanást és jelenleg éppen a tollait igazgatta. Amikor jobban megnéztem a baglyot feltűnt, hogy Dareiosz-ra a családi baglyunk.
Miután felemeltem, egy levelet pottyantott a kezembe és tovaszállt.
Ez a levél elég rövid volt, pontosan 4 szó.

Jól vagyunk, ne válaszolj!

A rövidsége ellenére felismertem rajta édesanyám kézírását. És összeszorult a szívem, tehát jól vannak, a pár perce feltett kérdésemre itt volt a kezemben a válasz. A pergamen darabot gyorsan a zsebembe süllyesztettem és leültem a lány mellé.

Endorius

Beszélgető partnerem is bemutatkozik, kissé zavartnak tűnik de elképzelhető ha látnám magam én sem lennék valami nyugodt. Halványan End-re mosolygok majd körbenézek. Hátha...de senki más nem érkezik. Aztán óriásit villámlott, fölkaptam a fejem és End után indultam egy nagyon fajta fához. Nem sokkal ezután egy bagoly érkezik szó szerint zuhanó repülésben. A fiú levelet kapott, elmerengek azon hogy milyen régen nem kaptam levelet. Apa nem küld, ő tudja hogy jól vagyok ha levelet küldenék neki az vészjelzés lenne ezért ilyenkor sehogy nem érintkezem vele. Gillian, vele tulajdonképpen csak az a baj hogy van semmi más. Körülbelül annyira érdekelne a levele mint egy durrfarkú szurcsók a pázsit közepén.  Megrázom a fejem és visszatérek a fához , End letelepszik mellém.  Kisimítom a szemeimből szőke hajamat majd a fiúra pillantok. -Minden rendben? Kérdezem tőle és remélem nem veszi akadékoskodásnak mert nem akarom hogy teljesen idiótának nézzen. Fejemet a kezemre támasztava nézek rá fel. Magasabb nálam, vicces lehet de ez egyáltalán nem szempont mert szinte minden ismerősöm magasabb nálam. Ekkor veszem észre hogy a csuklóm szabadon maradt és a három hosszú forradás remekül kivehető, látom hogy End csodálkozva ránéz és imádkozom hogy ne kérdezze meg mi az, attól félek nem tudnék rá megfelelő magyarázatot adni. Lépéseket hallok előrenézek, de senki sem jön. Ez egyre érdekesebb lesz, mi történt már hallucinálok is? Blane sehol, azt hiszem mégis eltévedtem de mostmár teljesen mindegy ezek szerint mind a ketten egyedül ücsörgünk valahol. Vagy is csak Blane van egyedül, és elázik ráadásul engem vár. Aztán megint apám jut eszembe és hirtelen a halálfalók. Nagyon remélem hogy apámat nem akarják bántani, tudom a remény itt nem elég de az hal meg utoljára. Egyszer régen megtámadták már akkor is előkelő helyen állt a Mágiaügyi Minisztériumban. És mi van ha... Újabb villám cikázik végig az égen és a szemeim tágra nyílnak a rettegéstől, de én nem a villámoktól félek. Az is lehet hogy ezt az egészet csak beképzelem magamnak, apa jól van és Gillian is. Nagyot sóhajtva fújom ki a levegőt, el is felejtkeztem a kezemről de most már mindegy remélhetőleg, End nem lesz képes ki találni mi az. És ha mégis... azon még nem gondolkoztam mi lesz akkor. Újra End-re nézek. Kicsit nyugodtabbnak tűnik, ezek szerint nem kapott olyan rossz híreket. Nézzük a jó oldalát ő legalább kap híreket míg én egyáltalán nem kapok semmit. Sőt a nevelőanyám még időnként azt is elfelejti hogy élek. Felnézek az égre , az ég szinte fekete és csapkodnak a villámok. Ennek az időjárásnak is megvan a maga szépsége. Pláne ha a szobaablakból figyeli az ember. Összefonom a karjaimat a mellemen és bámulok bele az esőbe.