Roxfort RPG

A falu széle felé sétálsz a főutcán, balra tekintesz és egy sötét sikátort látsz... a vége... zsákutca...

(http://www.frpgs.co.cc/images/5snp0y5c62hq6lqtzp5.png)


Végre megint el jött a nap, hogy eltölthetünk a hétvégénkből jó pár órát Roxmortsban. Mostanában csak ezek a kirándulások tudtak éltetni... nagyon más nem. Teltek a napol, eljött a nyár...lassan vége a sulinak, és egyre furább dolgok történnek...
Josht sem értem... nagyon furcsán viselkedett az elmúlt pár napban. Mintha kerülne... A szünet óta változott meg. Igaz, hogy az csak pár hete volt. De mintha egy agymosáson ment volna át. Keveset találkozunk. Azért remélem, hogy a mai napot együtt töltjük majd... Vagy nem?
Kissé felszabadultabban léptem ki az iskola kapuján, s mutattam be az igazolást Friccsnek, hogy én biza mehetek a faluba. Jó páran vettünk irányt a kicsiny települás felé, de én inkább lemaradtam a lányoktól, s kutató tekintetemet futtatam végig a tájon, hátha meglátom valahol Josht. De nem... Csak nem jött ki a kapun. Biztos, hogy lejön, majd később. Jönni fog. Én tudom, csak... majd... később.
Csendben lépkedek.
Kopp-kopp-kopp. Kemény cipőm talpa koppan a köves úton. Nem nagyon hallok mást... Nem figyelek semmire és senkire. Végre, meglátom a táblát: ROXMORTS.
Kellemes bizsergés fut végig rajtam, olyan jó elolvasni ezt a szót. Mintha a szabadság kapuja lenne... vagy valami hasonló.
Első utam Zonkó Csodabazárába vezetett, s jó pár percig csodáltam a furábbnál furább varázsdolgokat. Majd vettem magamnak egy öníró pennát. Persze, ez nem hasonlítható a valódiakhoz, hiszen jóval olcsóbb is, de azért vicces jószág. Még egy két apróságot kiválasztottam, fizettem és kiléptem az üzletből.
Az utcán jó pár diák kódorgott, némelyikük tanácstalanul, hogy vajon merre is menjen. Mások határozott céllal tértek b egy-egy üzletbe, esetleg söntésbe.
Nem is rossz ötlet... meg inni egy vajsört A Három Seprőben... Vagy inkább a Vadkanban? Oda kevesebben járnak, talán még kiszolgálnak...ha kicsit idősebbnek tűntetem fel magam.
Elépdeltem a kocsma ajtaja elé, aztán meggondoltam magam. Nem volt kedvem betérni. Szétnéztem, és senki ismerőst nem láttam, belesetem, dettó. Egye fene... elsétállok a szellem szállásig... Hátha ott találok valami érdekeset, esetleg egy beszélgető partnert...
Tétova lépásekkel indultam meg a falu vége felé, mikor már majdnem elértem, az utolsó előtti kis mellék utcánál észerevettem egy macskát. Apró, fekete cica volt, és keservesen nyávogott. Igazán megesett rajta a szívem, hát gondoltam adok neki egy kis pástétomos kenyeret, ami nálam maradt a reggeliből.
Közelebb lépkedtem a jószághoz, de biztos megijedthetett tőlem, mert beszaladt a mellék utcába. Én, gondolkodás nélkül utána mentem, mert mi történhet itt az emberrel... Semmi... És nem egy tigrist akarok megetetni. Besétáltam, még hallottam a keserves nyávogást. Egészen az utca végéig mentem - mert hogy zsákutcába jutottam - amikor megpillantottam a gyalogszőröst. Innen nem volt menekvés. Leguggoltam hozzá, s megkínáltam a szendvicsből.

-  Hát szia kisszentem, mondd csak ki dobott ki a házából? - babusgattam a cicust, miközben oda nyújtottam neki a kenyeret. - Ki volt olyan szívtelen, hogy egy ilyen aranyos kis jószágot kipenderített. - folytattam.
-  Na, de most kapsz egy kis ennivalót. - hagytam, hagy egyen, majd megsimiztem a fejét...


Annyira lekötött a cicus, hogy akárki közeledhetett volna felém, biztos, hogy nem hallom meg...

Kedves sógorasszonynak   Tekintetem körbe siklik a szürke, repedezett falakon, az ócska, szú rágta bútorzaton, a mocskos, macska szőrrel borított, puritán padlózaton. Még, ha csak ez lenne...de a macska alom bűzétől a hányinger kerülget. Akárhová nézek, mindenütt kosz, elég idegesítő. Balra biccentem a fejemet, ezzel kicsit megropogtatva a nyakamat, majd előrébb lépek, s lepillantok a varázslattal székhez bilincselt, köpcös, sápatag, s hosszú zsíros hajú alakra, aki a tiszteletemre még csak fel sem öltözött. Szégyen. Hogyan lehet várni egy halálfalót alsógatyában és egy kinyúlt, szakadozott atlétában? Pfejj... Cipőm orra megakad valamiben, lepillantok, egy szelet pizza. A félig kihűlt sajt gusztustalanul ragad oda tökéletesre fényesített cipőm orrához. Egy fintor kúszik az arcomra, s lassan kezd szétvetni az ideg, amiért ilyen helyekre kell járkálnom. Ezért már minimum veszélyességi pótlék járna, vagy valami ruhatisztítási utalvány.
- Mi a szxr ez? - Förmedek rá, majd gyilkos tekintetem enyhül, s helyette beteges mosoly kúszik az ajkaimra.
-   Szánalmas egy alak vagy Aldrick, ugye tisztában vagy ezzel? - Továbbra is figyelem a férfit, aki tátott szájjal, s félájultan ül a széken, végtagjai elernyedten lógnak. Kellett nekem Crutiozni… Valamit makog, talán próbálna magyarázkodni? Nem, nem hiszem… hisz szókincse annyi, akár egy légynek, vagy még talán annyi sem, s szemeiből sem csillog túl sok értelem. Ápolt körmeimre pillantok, majd a pálcámmal kezdek el játszadozni. Csak úgy forgatom a levegőben, kedvemre, jobbra-balra, jobbra-balra...Az idő meg csak megy, s kezdek ráébredni arra, hogy unom az itt létet. Minek is hallgatom végig ezt a szánalmas, nyögésekkel teli szóösszerakást? Voldemort Nagyúr határozottan kijelentette, hogy nem tart igényt többé erre a roxmortsi kémre. A faliórára pillantok, melyen éppen tizenegyet üt az óra.
-   Na jó, utolsó kívánság? – Kezdem el sürgetni, hisz szívesebben tölteném az időmet valami mással. Például azon diáklánykákkal, akik reggel érkeztek a faluba. Micsoda véletlen, éppen aznap, amikor én is erre járok. Csak távolból láttam őket, de talán végzősök lehetnek…Ajjaj, már megint elvonták a figyelmemet jelen feladatomról. Visszapillantok a fickóra, aki immár könyörög az életéért. Hófehér ingem ujjait feltűröm a könyökömig, majd pálcámat az ablakok felé emelem, s egy egyszerű varázslattal behúzom a függönyöket, melyek sötét hangulatot teremtenek a szobában. Annyira sötétet, hogy éppen csak látom Aldrick izzadságtól csillogó arcát. Egy utolsó vigyor kúszik az ajkaimra, miközben hátrébb lépkedek, oly annyira, hogy biztonságosan végezhessem a feladatomat, s végül könnyedén ejtem ki azt a két szót, áldozatomra szegezve a pálcámat.
-   Adava Kedavra! – Zöldes fény tör elő a pálcámból, s a varázslat pillanatok alatt végez a székhez kötözött alakkal…

Végeztem, nyugodt szívvel, megbánás mentesen hagyom el a szobát, s az épületet. Kilépve a fényre visszaigazgatom az ingemet, miután vetettem egy pillantást a karomon ékeskedő, sötét jegyre. Ezután megigazítom a nyakkendőmet, a zakómat, s egy tisztító varázslattal letakarítom az undorító ételmaradékot a cipőm orráról. Valahogy most már sokkal jobban érzem magam, a friss levegő mámorító. Közepes léptekkel indulok tovább, hogy végre kicsit szórakozzak, mikor a háztól csupán pár saroknyira megpillantok egy lányt, amint éppen cicázik. Ostoba nők, mi lehet édes egy olyan büdös dögben? Mindegy is, azért megszólítom, hátha szerencsém van és nem kell tovább keresgélnem.
-   Nahát, milyen aprócska kis állat. – Szólalok meg közelebb érve, majd leguggolok, s a dögre vetek egy kedves pillantást, végül tekintetem a lány arcára vezetem.
- A te cicád?…Szabad? – Kezem lassan a macska felé indul, ha szerencsém van, akkor a lány állatbarátnak néz, s egy óra múlva talán már a barátjának…

(http://www.frpgs.co.cc/images/jze0g5e2ji48197mgp63.png)




Olyannyira belemerültem a macsekba, hogy csak arra lettem figyelmes, hogy valaki megszólal mögöttem. Felkaptam a fejem, és egy fiatal srác állt mögöttem. A cicát figyelte. Leguggolt mellém, és megszólalt.

-  Ja, nem. Az előbb láttam meg és utána jöttem, olyan szomorúan nyávogott.
-  Csak nyugodtan. - mosolygok rá, és figyelem, ahogy a cicus felé nyúl.

A jószág, hagyta, hogy megsimogassák, majd elégedetten dorombolni kezdett.

-  Nahát, kedvel téged. - mosolyogtam ismét. - Amúgy szia. Susan vagyok. Susan Scott. - nyújtom felé a kezem, hogy bemutatkozzam.

Ha ő is elárulja a nevét, már is előrébb vagyunk. Tekintetem vissza vándorol a cicára, és figyelem, ahogy játékos kis szőrgolyógént nyammog a kaján, és dorombol a simogatások hatására. Nem tudom a fiú, hogy áll az állatokhoz, de egész jól bánt ezzel a gyalogszőrössel. Még egyszer megsimizem a buksiját a jószágnak, majd feltápászkodom.

-  Hát, örültem, hogy megismertelek, de én most megyek is tovább. Épp a Szellemszállás felé igyekeztem mikor megláttam ezt a kis gombócot. - vigyorgok ismét, majd irányt veszek a főutca felé.

Nem tudom, hogy a fiú jön e mögöttem, mert elmélyedek a gondolataimban. Teljesen leköt az, hogy még mindig nem láttam Josht. Hol a fenébe lehet az a srác... Hiszen... Elérem az utca végét, és megtorpanok. Fogalmam sincs, hogy merre is induljak. Az előző gondolat, hogy elmegyek a szellemszállásra, teljesen fuccsba ment, mert már nem is volt igazán kedvem. De, akkor végül is mi tévő legyek. Elszomorodtam. Még az a kismacsek sem tudott teljesen felvidítani. Kilépek a főutcára, balra fordulok, és leülök az első padra, amit meglátok.
Tekintetemet az égre emelem, és elmerengek.
El...
A régi dolgokon.
Sok mindenen, ami ebben az évben történt.
Meccsek, edzések... Fura órák... Érdekes eseménynek a suliban... És Josh.

Josh.
Josh.
Josh.

Merlinre, milyen hülye hatással van rám egy pasi. Totál kifordultam önmagamból. Korábban sosem gondoltam volna, hogy bárki ilyen hatással lehet rám. Ez a Sue, nem az a Sue, aki korábban volt. Folyton vigyorgok, nyitott vagyok mindenki felé... Korábban meg? Én voltam a nagy büntetőmunka bajnok... Mióta ezzel a mardissal vagyok... Egyszer sem kerültem bajba... Ja, de igen, egyszer. Elnevetem magam. Persze, a jó kis folyosós kaland... Hogy megszívtuk, amikor Davisbe botlottunk. El sem hiszem, hogy Josh azt tette, amit... Na, meg persze én is... Hogy haragudtak a többiek a kis pont levonásért. Újabb mosoly...
Elkapom a tekintetem az égről, mert egy csapat ember közeledik felém. Iskolatársak... De Ő nincs közöttük...
Merlinre, ez nem igaz... Gebedj meg Josh...

Lehajtom a fejem...

Giles K. Lawrence

*Nyár... mint olyan, vizsgák időszaka, de mint olyan annak is az időszaka, hogy az összetapadt párocskák andalogjanak a főutcán és a Roxmortosok vágyakozva ellepjék a falut, olyan rózsaszín ködbe burkolt tudattal, ami csak Valentin-nap környékén jellemző. Hát igen, a meleg, a közelgő nyáriszünet derűs, vagy éppen elkeserítő kilátásai, mindezek elegek ahhoz, hogy némely diákok lelkesen tervezgetve, némelyek pedig súlyosan ragacsos búcsúcsókokkal foglalkozzanak ezen a szombaton. Ki-ki megkeresi a megfelelő zugot ehhez, legyen az kávézó, vagy éppen zajos kocsma.

Persze ha mindenki így tenne akkor aligha lenne érdekes a történet. Seraphin tűnődő fejjel végigsétált a főutca majd teljes hosszában, de aztán nem fordult be sehova, nem is hívták be sehova. Megvonta a vállát, körülnézett, valami érdekesség után kutatva a pillantásával, aztán befordult a korábban olyan könnyedén elhanyagolt sikátorba, ami nem vezetett sehova. Nem éppen az a felkapott diákhely, de megvolt a maga pikantériája a jelenetnek, hogy ahogy annak ellenére,  hogy a sötét falak nyomasztóan dőltek felé, Seraphin kényelmes léptekkel elment a végre, megállapította, hogy kívül van a falun, mikor panaszos nyávogást hallott, aztán üveg borult, ahogy egy kóbor macskaállat az egyik kuka mögé vetette magát a felé forduló fiú elől.*

-Nyolc pontos ugrás cicám, de sajnos a lehető legrosszabb helyre érkeztél...-*húzza fel az orrát szinte kényesen, aztán szemügyre veszi a sikátorba nyíló kopott ajtót, ami mögül a macska származhatott. Aligha lakóépület, inkább valami érdektelen tárolóhelyiség lehet az olyan alakoknak, akikkel inkább nem találkozik most. Ahhoz túlságosan is ügyelt köpenye tisztaságára. Sarkon is fordult és a sikátor kijárata felé indult lassan, kényelmesen. Elmosolyodott a gondolatra, hogy itt pont úgy fest, mint egy elburjánzott fantáziával írt kalandregény hőse, aki csak arra vár, hogy a leküzdendő ellenfél felbukkanjon a sikátor végén. Csak éppen a napfény és a nyár nem stimmelt, hiszen az ilyen jelenetekhez, éjfél, zivatar, ősz és villámok dukálnak.*

Reggel: A nap legcsodálatosabb szakasza közé tartozik, amikor a Nap kidugja orrát a hegyek mögül, s első sugarai arra késztetik a madarakat, hogy azok heves csicsergéssel vekkerként szolgáljanak a Roxfort diákjainak. A reggel a barna hajú Griffendéles kedvencei közé tartozott, s úgy tűnt, ez a nap a másikat is elhozta: hétvége. Mindenki, de legfőképp az ötödévesek megérdemlik a pihenést, bár az is megeshet, hogy néhányan kihasználva a fennmaradt időt tanulnak az RBF vizsgákra.
Gilesnek eredetileg ez lett volna a célja, de az a gondolat, hogy a hétvége értékes perceit tanulásra pazarolja megváltoztatta a sorrendet. De először térjünk vissza a reggelhez. Giles, mint mindig most sem zavartalanul ébredt. Az Álmok birodalmában járva még mit sem sejtette mi fog történni az elkövetkezendő percekben.
Álmában egy réten ült, ahol egy gyönyörű lány társaságában élvezte a nyarat, és azt a pajkos szellőt, amely csak süvített körülöttük. A hosszú, barna hajú leányzó történetesen a Griffendél egyik diákja volt - legalább is nagyon hasonlított rá. A hóbortos fiú átkarolta, majd szép lassan végigsimította rajta a kezét, majd egyre jobban húzta magához, egészen addig, míg a csókra nem került a sor. Ekkor az Álomvilágon kívül, valahol a nagybetűs Élet egyik pillanatában az ablakon beszállt egy bagoly. Szürke színű volt ugyan, de ha fény ért tollaihoz egy kevéske arany szín is megfordult benne. Ez az állatka csőrében egy levelet szorongatott, s teljes erőből nekicsapódott az alvó fiúnak. Ő, míg a másik világban volt, ajkai egyre gyorsabban közeledtek a másikéhoz, míg nem egy hatalmas dobbanás, akár földrengésnek is nevezhetni megrázta őket, s az álmodozó hirtelen egy nagy fekete lyuk kellős közepébe esett, ami bajlósan szívni kezdte, s ekkor Giles szemei kipattantak. A bagoly csőrével finoman csipkedte az illető ujjait, addig a percig, amíg a reflexszerű mozdulat pofonként nem érte a madarat. Szegény pára csak kiköpte a hűen tartott levelet, s már szállt is ki az ablakon.
-Várj! – Szólt a zaklatott hang, de mire felállt az ágyból a levélhozónak nyoma veszett. Egy sóhajtással egyetemben helyet foglalt az ágy szélén, s a levél tartalmát – mit sem törődve a szobatársakkal –hangosan olvasni kezdte.
- Kedves Te! – Már a címzés is meglepte, hát mit várjon a tartalmától? – Gyere le Roxmortsba és mutasd meg, mennyire vagy méltó arra, hogy a pálcádat forgasd! Egy Mardekáros fog várni rád, hogy megküzdjön veled. Figyelmeztetlek: A jelenléted hiánya feladásnak minősül.
Miközben olvasta, arcán az értetlenség és egy csipetnyi harag uralkodott. Nem volt más választása: A párbaj megrögzött ragadozója és ki tudja, lehet, hogy még jót is fog mulatni. A percek, órák, egymást maguk mögött hagyva teltek, Giles pedig mindent ágyára készített. Az egyenruhára nem volt szükség, és még szabályt sem szeg meg. Pontos időpont nem volt megadva, ezért arra számított, hogy ellenfele egész nap ott lesz. Este tíz óra előtt vissza kell érnie, míg mielőtt észreveszik személyének hiányát. Az óra délután ötöt ütött, s ő útra készen, pálcáját kezében szorongatva elhagyta a Roxfort falait.


Az út, amely Roxmortsba vezetett korántsem ígérkezett a legjobbnak. Három Mardekáros a háta mögött hahotázva vonultak. Már-már azt az illúziót keltette benne, hogy ez az aljanépség követi őt, ám logikájának ezt a részét el kellett, hogy vesse: Lekanyarodtak az útról, majd leültek valahová. Mit sem törődve ment tovább, lépteit szaporábban szedve. Végre beért. Az utcák tele voltak tömve emberekkel, néhol megfordult egy-egy ismerős arc is Giles számára. A közeledők felé biccentett, az ismeretleneket pedig nagy ívben elkerülte, nem akarta az idejét pazarolni. Agyában újra felmerült két kérdés, amely mindezidáig csak lüktetett fejében: Vajon kivel kell majd párbajoznia? Vajon ki írta a levelet?
Ismerős helyeken fordult meg, pár évvel ezelőtt sokat járt errefelé. Zonkó csodabazára volt a kedvenc, bár melyik másik fiatalnak ne ez lett volna? A Három Seprűnél jobbra kanyarodott, aztán sarkon fordult egy látszólag elhagyatott helyen. Mindeközben folyamatosan fejét törte a színtér végett. Pálcáját úgy döntött inkább elteszi, hiszen eléggé feltűnő látvány lehet egy kezében pálcát szorongató, idegesnek tűnő fiatalember. Farmerének jobb zsebébe csúsztatta, ahonnan könnyen kiránthatja a bal kezével és támadhat vagy épp védekezhet.
Egyre beljebb tévedt a sikátorban, ahonnan tompa hangokat és egy macska halk nyávogását hallotta. Az utca fénye egyre kisebbnek és kisebbnek tűnt, valahányszor Giles hátratekintett.
- Nem látok semmit…Lumos Maxima! – Egy perc néma csendben hirtelen a hangja törte meg a csendet, pálcájának vakuszerű fénye pedig elvette a sikátor félelmet keltő sötétségét. A fény nem tűnt el, egészen a végéig elszaladt, ahol egy alakot világított meg. Lábaival futásnak akart eredni, de nem akarta rögtön lerohanni: Mi van akkor, ha nem ő az ellenfele? Így hát földbe gyökerezett lábbal, szótlanul meredt a másikra akitől távolabb helyezkedett el, így arcát sem tudta kivenni. Hirtelen varázspálcájának fénye villámlásszerűen eltűnt, a sikátort ismét sötétség borította el. Vett egy nagy levegőt, majd megszólalt:
- Te lennél az?

Giles

*Ha vihar nem is jár erre ma délután, azért úgy néz ki nem maradunk esemény nélkül. Már meg is van a második erre tévedő. Érdekes. Nem gondoltam volna, hogy huszonnégy órán belül lesz még egy személy, aki felfedezi magának ezt a bejáratot. Persze, lehet, hogy magánterület és a jogos tulajdonos jön nyafogni, de hát magára vessen, aki nem rak ki táblát, figyelmeztető jelzést, őrgriffet, meg tudom is én micsodát.

A magam részéről mindenesetre felegyenesedem és szembefordulok az újonnan jött versenyzővel, nem mintha tartanék tőle, de azért a biztonság kedvéért a talárom zsebébe süllyesztem a kezem. Ahogy elnézem ő kényelmes cuccba jön, és valahogy nem is felnőttes járással. Inkább olyan kis sebbel-lobbal, áh, igen, akkor alighanem diáktárs az illető, már csak az a kérdés, hogy miféle fajta. Hát, ilyen szembevilágítós fajta, szerencsére ahhoz elég messze volt még, hogy elvakuljak tőle, így csak a szemem elé kapom a kezem, miközben az irányába fürkészek, de végül a hangja adja meg a bizonyosságot, hogy kicsoda is. A felismerés édes.*

-Áh, üdvözöllek. Egy Griffendéles, aki fél a sötétben! Derék. Roppant derék-*újra jótékony árny borul a sikátorra, ezt már kényelmesebbnek nevezem, közelebb sétálok hozzá, elvégre a másik irányba semmi érdekes nincs, csak egy macska, egy kuka és más semmi. Elvigyorodom, mondhatni ridegen, nem mintha különösebben élvezném, hogyha zaklathatom a kisebbeket, de ha egyszer idejön és belémköt?! Vagy legalábbis majd úgyis azt fogja csinálni.*

-Én lennék az?-*visszhangzom, most már csak legfeljebb két méterre vagyok tőle.*-A mi? Tudod, a mondat alapfeltétele alany, állítmány, de te kihagytad a lényeget.-*Egy pálcás diák, igazán kedves. Vajon mi a fenét akarhat? És kit érdekel?*-Én vagyok az a hatodikos, akinek szépen kéne köszönnöd és esetleg felsöpörhetnéd a sikátort előttem, persze, csak ha nem vagy túl elfoglalt.

A falak durván lettek összemázolva, ahogyan Giles tapogatja a sötétségben, s keze néhol felsérül, ennek mellékhatásaként pedig viszketni kezd, mintha egy gyors folyamat indult volna útjának, elhanyagolva azt a pár napot, ami a seb meggyógyulásáért szükséges. A kezében pálcáját szorongatja, egyre erősebben tartva azt. A falak, mikor feltekintett az égre szemét megkímélni a sötétségtől azt az illúziót keltette benne, mintha éppen felé dőlnének. Az összhatás a lehető legrosszabb volt amit csak el tudott képzelni. Egy gombóc nőtt a torkába, bár arcán nem mutatta hogy fél, legbelül inkább megfogta magát és elment volna. Egyáltalán nem ilyennek képzelte el a párbaj színterét, sokkal inkább egy elegánsabb és annál inkább világosabb helyre. Fülei úgy mozogtak, mint egy kutyáénak, s egyszer csak kisvártatva egy hang ütötte meg mindkettőt.
- Honnan veszed, hogy Griffendéles vagyok, öreg? - bár ostoba kérdés volt, de arra számított, hogy így meg fogja tudni, ő-e az az ember, akit keresett. - Semmi közöm a Griffendélhez...Én Hollóhátas vagyok, bár nem mintha érdekelne a véleményed. Én? Félni? Te bujkálsz a sötétben, mint egy patkány!
Talán nem volt az erőssége a hazudozás, de ez most kifejezetten jól sikerült. Utolsó mondata égett a dühtől, mintha egy adag lángnyelv whiskyt ivott volna meg. Ebben az elfajult helyzetben gondolt csak bele, mennyire hiányoznak neki azok az ellopott órák, amikor barátaival tanyáztak Roxmortsban. Mikor visszamegy Roxfortba beszélnie kell velük, feltéve ha túléli ezt a kis mitugrászt.
- Majd pont te magyarázz nekem arról, hogyan is kell beszélni. Dugulj be végre.
Egy kis szünetet tartott, a másik még mindig beszélt. Öt év során számtalanszor találkozott ugyanilyen sablonos MArdekárosokkal, akik csak rontják a varázslónépséget, minden mostani baj okozóinak gyermekei bizonyára Mardekárosok. Umbridget valószínűleg két lábbal rúgta volna ki a Griffendél, ha oda került volna. Hogy hogyan jött szóba az a boszorka? Egyszerűen csak belegondolt a tavalyi évébe, és elképzelte maga előtt a kis Dolorest, ahogyan próbál mindent úgy csinálni, hogy az számára tökéletes legyen.  Különösen dühítette az, ahogyan közeledett felé, így a pálcáját maga elé szegezve, a sötétben nem láthatóan próbálta a célszemélyt megtalálni.
- Magasról teszek arra hányadéves vagy, ha még egy varázslatot sem tudsz a pálcáddal csinálni.
A méreg teljesen egybeolvadt a testével, pálcás kezét lerántotta, mire abból ismét nagy erejű fény szabadult ki, s megláthatta végre annak az arcát, aki feltételezés szerint az ellenfele lesz.
- Most hogy mondod, elfoglalt vagyok. Obstructo!
A DS-ben szerzett gyakorlatokat és az ott szerzett hasznos varázsigéket végre használhatja, ráadásul nem is rossz célra. Egy lendület erejével hátrarántotta pálcáját, s abból egy láthatatlan fény szabadult ki, de ha valaki szemfüles,megláthatja a rezgést, ami olykor-olykor feltűnik a varázspálca végéből, miután kimondták a megfelelő igét. A hátráltató ártás elindult a célszemély felé, egyenest a felső testének.

Giles

*Ahhoz képest, hogy elvileg milyen bátor elég bizonytalannak tűnik, illetve tűnt, hiszen most már sötét van. Nem mintha nyáron olyan korán sötétedne, még itt, északon sem, de azért a sikátor, meg a hangulat, ami árad a falakból sötétté teszi a helyet. Természetesen kedvesen sötétté, és nekem így a jó. Mindazonáltal ki kell, hogy nevessem és a hangom olyan bántóan pattog vissza a falakról ahogyan szeretném, megrekedve ebben a szűk térben.*

-Hollóhát!? Na persze, annyi eszed sincs, mint egy zacskó robbanócukorkának...-*megcsóválom a fejem, bár úgysem látja, de a szavaiban pattogó feszültség óvatosságra int. Mintha direkt járt volna erre, mintha tudta volna, hogy itt vagyok. Igen érdekes, hiszen én se tudtam, hogy ide jövök illetve... mintha említettem volna egy szegény RPF-esnek, hogy milyen nyomorú is a dolga, mert amíg én gondtalanul fedezem fel Roxmorts rejtett zugait addig ő a könyvei felett görnyedhet, de nem, őszintén szólva nem hittem volna, hogy bárki is hallja és jelentőséget tulajdonít ennek.*

-Láttak az asztalotoknál megannyi aranyos, Piroska cimborád között ücsörögve, mint a farkasra várók hű csoportja. Igen, ezt nevezem tagadási logikának. Dobd el házad, vagy ha nem teszed, hát akkor így jártál.-*Gonosz mosoly, amit szintén alig lát a sötétben, a magam részéről nem is tulajdonítok ennek túl nagy jelentőséget, inkább alaposabban ráfogok a zsebemben a pálcámra, jó kis pálca, csak úgy lüktet benne a bűbáj, mintha ő már sejtené, hogy mit is akar kezdeni a szemközti kölyökkel, csak éppen azt nem sejti, hogy én miért állok az útjába az agresszív megnyilvánulásoknak. Tényleg? Miért is? Nem mintha nem esne jól megátkozni, vagy valami, egy egyszerűen túl nagy a kísértés, annyira biztonságosnak látszik a szituáció, hogy tartok tőle, a háta mögött egy fél griffendél ház sorakozik fel, azokra pedig nem időm, sem energiám. Hja. Ilyen az élet.*

-Igazán?-*kezdeném az újabb választ, de megelőz, a kezében tartott pálcából az első varázsa úgy lobban ki, mint egy szép felütés egy zongoradarabban, persze távol álljon tőlem az érzelgősség, de áh igen, ez a nyálas arc közelről is ugyanaz a személy, akit a fényben korábban felismerni véltem, micsoda csapás! Mindenesetre a varázslat megtántorít, de kirántom a pálcám, egy mozdulat a levegőben, aztán, bár nem vagyok rossz nonverbális varázslatokból most inkább verbálisan nyilvánulok meg.*
-Protego!-*és a pajzs már véd is az aljasságtól, bár ha szemmel lehetne verni akkor izzó pillantásommal tuti megátkoznám őt grátisz.*

-Patkány? De úgy látszik a patkányok sehol nincsenek a büszke oroszlánok aljasságához képest. Ha már egyszer ennyire sietsz a randevúdra inkább virágcsokrot vigyél, minthogy mindenkit megátkozz...-*azzal a mondatot félbehagyva ellendítem a pálcámat, megszakítom a varázslatot, ami elválaszt minket, dühömet beleadva a közvetkezőbe.*

-Reducto!-*a tarolóátok úgy indul, mintha erre várt volna, elégedett fényjelenséggel hunyorog bele a sötétbe.*

Az ártástól a sikátor sötétsége megremegett, s Giles csak arra kapta fel a fejét, hogy hall egy jókora ordítást, majd a pajzsbűbájt, ami sikeresnek hangzott, mivel semmi jel nem utalt arra, hogy elesett volna vagy akár csak hátrább csúszott. A pálcát mereven tartva a kezében hallgatja a többi gúnyolódást, bár szavai most már nem találnak célba, egyik fülén be, másikon ki.
- Mintha te olyan sokkal rendelkeznél, mikrofonfej.
Hangjában megbújt a gúny és a megvetés, amit érzett a fiú iránt, s ha megtehette volna, most odamenne és letépné a fejéről a bőrt, de mivel nem szokása embert ölni, marad annál, hogy minél jobban kifárassza a másikat.
- Most komolyan le akarod amortizálni az agyam? Miért kell nekem mindig ilyen idiótákkal összeakadnom…?!
A hangja az idegességből átváltott egy hisztisére, aki azon aggódik, miért kell neki minden héten egy olyan emberrel találkoznia, akikkel tökéletesen nem tudja megérteni magát. Na és ez a levél, amit kapott…Egyenesen röhejes. Legalább merték volna a szemébe mondani, de mint ahogyan az a Mardekárra tökéletesen jellemző volt, inkább egy baglyot szembesítettek vele, mint önmagukat.
- Nem tudtátok volna személyesen átadni a levelet? Leszakadt volna a kezetek, mi? Szánalmasak vagytok, esküszöm…Az lenne a legjobb, ha a normális varázslók és boszorkányok kiirtanák az ilyesféléket, mint te. Csak a helyet foglaljátok, azonban semmire sem viszitek az életben.
Fejét csóválta, ahogyan belegondolt mindarra, ami csak kicsúszott a száján. Mennyire jó is lenne, ha a gonoszt egyszerűen ki lehetne írtani, mint egy undorító bogarat összetaposni, de jól tudta, ez lehetetlen. Olykor a jók is cselekednek olyat, ami rossz.Miért? Mondhatni ezt a világon lévő egyensúlynak is, nem lehet olyan, hogy ne legyen rossz  vagy jó. Egy hirtelen mozdulattal valami elindult felé, ami elől erősen hátraperdült, alig bírta megállítani testét. A kezében lévő pálca megremegett, a szorítás enyhült, és egy kisebb émelygést érzett. Vett egy nagy levegőt, megrázta a fejét, de nem mozdult. Most sokkal távolabb voltak egymástól mint az imént, körülbelül öt métert lökődött. Szemöldöke leszaladt a szeméhez, bár tudta, hogy nem látja a tekintetét a másik, mintha ölni késült volna.
- Na jó, meguntalak. Tessék, itt egy ajándék. Silencio!
Egy kört rajzolt pálcájával, majd miután végzett, egy gyors mozdulattal a közepébe vágott egyet, mire szinte robbanásszerűen a hatodikos Mardekáros torkánál találta magát. A végeredményt ismét nem látta, így lépett egyet jobb lábával hátra, lejjebb hajolt, körülbelül a felső testének közepére célzott. Egy ideig mozdulatlanná dermedt, majd egy hirtelen rántással suttogta el a varázsigét.
- Stupor.

Giles

*Olyan hirtelen önt el valami vak érzület, hogy fel se figyelek a lényegi mondanivalójára. Igen, beleesek abba a tipikusan Griffendéles hibába, hogy csak és kizárólag egyetlen mondattöredékre tudok koncentrálni, pedig híres vagyok arról, hogy általában higgadtan, nyugodtan intézem a dolgaimat. Igen, én egy nyugodt fajta vagyok, csak akkor akarok vért látni, ha nagyon felbosszantanak.

Most pedig nagyon fel vagyok bosszantva. Suhanó taláromban felé indulok, ha már egyszer az ártás ilyen messzire elsodorta tőlem, felrántom a pálcám, varázsigéket pörgetek át a fejemen, legszívesebben nem tudom mit csinálnék vele, de utána biztosan nem nézném jó szemmel amit csináltam, mindenesetre a hangom sziszegő és dühödt.*

-Igazán?-*sziszegős, de lágynak érzem a hangomat, mintha csak csevegnénk. Lágyan, persze, csak éppen a pálcák vibrálnak a kezünkben, a falak máris magukba szippantották néhány varázslat emlékét, árulkodva az ittjártunkról és arról, hogy pálcát rántottam egy éretlen Griffendélesre. Naná, mindenki ezt jegyezné meg, nem pedig azt, hogy az a hősi lelkű mitugrász rám támadt.*-Normális varázslók és boszorkányok? Normális az, hogyha megátkozol minden szembejövőt? Persze, szerencsére előbb-utóbb elfogynak a hozzád hasonló örök áldozatok, beleolvadna a mártírok névtelen tömegébe, de ne aggódj... majd megsajnállak, ha lesz rá időm. Szájhős.

*Látom a varázslat villanását, hogyne látnám, de nem tudod mi az, amíg hozzám nem ér és el nem hal a hangom, érzem azt a különös hideget a torkomban. Összeszűkülő szemmel nézek rá, nem hallom amit mond, csak motyog, de aztán a jellegzetes fénycsóva úgy hatol a sikátor sötétjébe, mint a vekker a reggelbe. Abból te nem eszel ostoba kölyök, hogy ájultan heverjek a lábadnál! Egyszerűen félreugrom, a falhoz simulok, a varázslat elhúz a fenébe, csak a kedvenc talárom karját égeti meg, a macska valahol hátul felnyávog, én pedig visszalépek, szegezem a pálcámat.*

~Invito pálca!!~*gondolom hangosan, de némán, a Piton professzor óráján olyan lelekesen begyakorolt nonverbális formulában, azonban ha nagyon tapadna a pálcára hirtelen ötletből, vagy csak úgy a móka kedvéért is oldalra intek, ahol amikor bejöttünk láttam még egy ajtót és még egy kukát, a hátrább levő szakasztott mását.*~Locomotor kuka!~*és a srác felé intek, ha szerencsém van a sötétben nem látja a felé lendülő fémedényt, ha mégis, akkor így jártam, de mindenképpen szerzek egy pár másodpercet, amíg a torkomnak szegezem a pálcát, elvégzek egy Finitét és rákiáltok, már amennyire frissen visszanyert, még rekedt árnyalatú hangomtól telik. Nem volt túl hatásos a Finite, a korábbi két varázsra elkoncentráltam a hirtelen felhasználható erőm javát.*

-Állj!-*rivallok rá.*-Miféle levélről beszélsz?

- Ó, igazán. Mit tudod te, hogy kik a normális varázsképességekkel bíró emberek? Végy ki egy könyvet a könyvtárból, olvass utána olyanoknak, akiknek sok mindent köszönhetünk! Kizárt dolog, hogy a Roxfortot egy olyan senkiházi építtette fel, mint egy Mardekáros!
Hangja a dühtől fortyog, s érzi, ahogyan a talár, amely a fiún volt – érthetetlen módon, hétvégén -, s egyre közelít felé, ő pedig egyre jobban hátrál. Most kap csak észbe, hogy semmi oka sincs félnie ettől a bozontos hajú idegentől. A szavak, amelyek a fülébe hatoltak azt a káprázatot keltették benne, hogy nem a megfelelő ellenfelet találta meg magának.
- Még hogy én?! Volt rá okom! – Hangja hirtelen a mentegetőzős formába alakult, így gyorsan megköszörülte a torkát, s mélyebb hangján folytatta. – Majd azt képzelted, hogy a bagoly után a szobámban fogok kuksolni, a háztársaiddal együtt te pedig egy jót röhögsz majd? Nincs szükségem a szánalmadra! Undorító féreg vagy. Legalább egyetlen egy olyan zöldet látnék, aki normálisan van összerakva!
Furcsa jelenet következett, hangja elhalt, Giles pedig kidülledt szemekkel próbálta követni az árnyékát. Kizártnak tartotta, hogy egy ilyen varázslatot ne tudna kivédeni egy hatodikos. Átkának fénye egybeolvad a sötétséggel, s egyenest csak száll, míg nem a zsákutca végében nekivágódik a falnak. Vigyorogva kezd közeledni, abban bízva, hogy ha a némító varázslatát sem tudta elkerülni. Mint derült égből a villámcsapás jutott el az agyáig, mekkora hibát követett el azzal, hogy elnémította. Nem fogja hallani a varázsigéket, így kivédeni sem lesz képes őket. Tudta, csak két választása van: Vagy megpróbálja a gondolatolvasó bűbájt, vagy feloldja a némítót, végül is teljesen mindegy, úgyis fogja hallani mindkét verzióban. Nem volt a tetőfokán a Legilimens varázslatnak, így inkább úgy döntött, feloldja azt, amit tett. Bár hiába szegezte előre a pálcáját, nem látta pontosan a személyt, így futásnak eredt és teljesen a végére ért. Megtapogatta a falat, hogy lássa, nem-e csak a sötétség borította el előtte az utat, de szilárd anyaghoz ért keze, így nem lépett tovább. Nem találta a testét, így ismét kénytelen volt bevilágítania az egész sikátort.
- Nem bújhatsz el! Nem menekülhetsz! Lumos Maxima!
A várt hatás ismét nem maradt el, s meglátta, ahogyan felé irányítva a pálcáját állt ott a falnál, behúzódva. A vakító fényt egyenesen rá irányította, arcán pedig látta, ahogyan erőteljesen koncentrál valamire. Lábait szedte felé, farmerjában a lábai suhogtak, ahogyan kocogott.
- Sono…?!
Szemei tágra nyúltak, ahogyan érezte, a pálca egyre jobban kicsúszik a kezéből. Jobb kezével a pálca felé kapott, amely halványan repülni kezdett a varázslatot előidéző irányába. Rohanni kezdett felé, a fény egyre halványabb lett, aztán rávetette magát a lebegő pálcára, majd húzni kezdte az irányába.
- Hogy lehetsz ennyire szánalmas?! Nem mersz varázslatokkal legyűrni, inkább lefegyverzel? Protego!
Úgy húzta a pálcáját maga felé, mintha az élete múlna rajta, s mikor a pajzsbűbáj hatástalanította, a hirtelen erőfeszítéstől hátrahőkölt, s a hátára esett. Azzal viszont nem számolt, hogy ismét kialszanak a fények, így a továbbiakat nem látta, csak valami zörgést hallott, amely vészesen közeledni kezdett felé. Hiába nyílt a szája, hogy kimondja a varázsigét, csak arrébb gurult, mire egy nagy, tompa hang a földet nyomta, s valami folyadék és néhány keményebb dolog rázúdult Gilesra. Csak akkor tudta szemügyre venni, mi is volt az, mikor a pálca végében gyújtott egy kis fényt. Egy kuka, ő pedig nyakig tele van szeméttel. Hirtelen ismét az a tompa hang ütötte meg a fülét, amiben a feltételezett párbajtársa hangját vélte felismerni. Döbbenten irányította felé a pálcáját, már nem támadni akart, csupán megnézni az illető arcát.
- Mi az, hogy miféle levél...?! Amit a bagollyal küldtetek!
Zsebéből előhúzta az összegyűrt papírt, majd a pálca fényével megvilágította és a másik felé mutatta. Nem volt olyan ostoba, hogy a kezébe adja, a végén még széttépné. Ráförmedve kinézetére végigmérte magát: üres zacskók, gusztustalan maradványok díszelegetek rajta, amiket kézzel apránként kezdett leszedni.

Giles

*A düh soha nem mar tompán, olyan élesen szaggatja az embert, mintha tényleg szét akarná tépni, nem pedig cselekvésre sarkalni a másik ellen. Azt hiszem itt az ideje annak, hogy egy kicsit félretegyem a józan eszemet és kezdetnek talán kimossam egy mocskolódó száját. Nem hősnek születettem, aki kivárja a megfelelő pillanatot, arra, hogy cselekedjen, aztán elbukjon és halála után ő legyen a legjobb, a legkedvesebb az emberek szívének, én inkább cselekedni akarok, méghozzá most és azonnal. Ó nem, távol álljanak tőlem az olyasmi, hogy szájon vágjak, beletiporjak, felrúgjam, de mégis, amikor elrohan mellettem, mert őt tényleg könnyű átvágni akkor valahogy van egy olyan késztetésem, hogy elgáncsoljam, felrúgjam, a fejét a falba verjem, de nem, ehelyett amikor megfordul és rámvilágít elvégzem a kék bűbájt, aztán a harmadikat, szerencséje, hogy csak ekkor nyerem vissza a beszédképességemet, és pocskondiázó szavaira nem térek vissza most, majd inkább egy másik, megfelelő alkalommal.

Mindenesetre a mosoly, amit az arcomra veszek, miközben közelebb lépkedek hozzá közel sem nevezhető egy barátságos, segítőkész hatodikos mosolyának, inkább amolyan kígyós mosolynak hívom, de nem gyönyörködhet benne sokáig, mert a pálcája kialszik, ám addigra már egészen közel járok hozzá. Most ő van beszorítva és nekem eszem ágában sincs elhagyni a sikátort. Márpedig csak rajtam keresztül vezetne a menekülőútja...
A kukát az első támadás után is a levegőben tartom, ahogy felvillan a pálca szolidabb fénnyel láthatja is, hogy ott lebeg felette és kicsit mellette, de közben intek egyet a pálcával, a kuka megindul, aztán vissza, közben amennyire a hangomtól telik kimondom a varázsigét.*
-Piroinito.-*súgom egészen lágyan, mire kuka édes, vöröses fénnyel lángra lobban, nem közelít felé, de azért aktívan jelen van. Sőt. Nem akarok kárt tenni benne, akkor lenne mivel hencegnie, egy pár centivel arrább is emelem.*

-Így talán jobban látod az igazságot, ami majd kiszúrja a szemed, eszemben sincs bujkálni előled...-*olyan nyugodtan beszélek, hogy magamat is meglepem vele, bár az a rosszindulatú hangsúly ami szinte a névjegyem félreismerhetetlenül rányomja a bélyegét a szavaimra.*-Csak éppen nem fogom megadni neked azt az örömet, hogy indokolatlan támadásodat hősi tettként állítsd be azoknak a szemében, akik vannak olyan hülyék és galleonnak veszik a hozzád hasonló egyszerű gondolkodásúak mindent köpését.-*elvigyorodok, megforgatom a kukát, lángoló tartalma vészesen megbillen, de még távolabb emelem tőle.*-Különben is. Az ilyenek kezébe fegyver nem való...-*de lám, végre mond és mutat valami érdekeset. Nem lépek túl közel, ennek ellenére kiböngészem az írást és megvetően elhúzom a számat.*

-Nincs olyan Mardekáros, akinek ilyen lenne az írása tudtommal és nincs olyan háztársam, aki ennyire primitíven fogalmaz. Alighanem drága barátaid szerzeménye az egész, tipikusan rád vall, hogy nem fedezted fel benne a csalást.-*mondhatnám úgy  is, szánalmas vagy drágaságom.*

Soha nem hitte, hogy megrémítheti őt egy Mardekáros tekintete, amely mint a legtöbb csúszómászó - de leginkább egy kígyó tekintetére hasonlított neki - közeledett felé, s készült méregfogait belemélyeszteni áldozatába, akit beterelt egy zsákutcába. A fények halvány légtömegként még szerepet játszottak a jelenetben, de pár másodperc elteltével eltűnt minden, s az aggodalomba nyúló vak és rideg sötétség ismét megjelent. Nem tudta miért, de hirtelen szülei jutottak eszébe. Talán meg fog halni, s ez az előjel? Tényleg megtenné vele ez a diák? Nem ismerte őt, a rémület most teljesen eluralkodott rajta. Behunyta szemeit, most még élénkebben látta halott anyját és apját. Anyja menekülésre biztatta, apja viszont feltűnően hallgatag volt. Jól ismerte fiát, bátor és vakmerő volt, ebben rá ütött. Roxforti évei során ilyesmi soha nem fordult elő, meghökkenve hallgatta őket tovább, de miután kinyitotta szemeit hiába csukta be és nyitotta ki, nem tértek vissza.
A földön fekve minden sokkal hatalmasabbnak és értékesnek bizonyult. Nem törődött többet a másikkal, talpig szemétben, fürgén mozgott mellkasa, minden erejével próbálta lihegését visszafogni. Hirtelenjében, szinte a semmiből valami meggyulladt. Nem látta, hogy a kuka volt az, amit felemelt a másik, szemei zárva voltak. Lelkének egy darabkája a mély felé zuhant, míg a másik darab szorgosan mászott felfelé. Szemhéját rettenetesen zavarta a fény, amelyet a lángoló szemetes árasztott magából. Testének felső része rándult egyt, s mint egy robot, úgy ült fel. Nem tűnt el semmilyen arckifejezés, a zaklatott fajta ott volt rajta, de belül inkább izgatottságot érzett. Feltekintett a tárgyra, amely az imént majdnem agyonnyomta, majd tett egy hátra bukfencet, így sikeresen fel tudott állni. Több fényre már nem volt szükség, tökéletesen látta a másikat. A zaklatott tekintet értetlenre váltott.
- Te...te komolyan gondoltad, hogy ennyitől majd beijedek? - Ingatni kezdte a fejét, íriszeit egy pillanatra se vette le a másikéról. Kezét reflexszerűen a kuka irányába kapta, pálcáját egy apró csuklómozdulattal pedig rászegezte. - Bombarda!
Egy kisebb robbanás kíséretében a lángoló kukából megmaradt tűzdarabkák ide-oda szállingóztak; a fények ismét eltűntek. A hangtól, amely olyan lágy volt, mintha csak csevegnének teljesen kirázta a hideg. Haját megborzolva és kiszedve a megmaradt kukadarabkákat még mindig úgy nézett oda, mintha még mindig látná a másikat.
- Nem szoktam dicsekedni, hazudni pedig nem az én reszortom...pontosabban nem a miénk. Az a Mardekáré. - Nem akart válaszolni, de amit barátjairól mondott nem tudta féken tartani. Egykettőre előtte termett, pálcájának hegyét gyengéd nyomással mélyesztette bele a másik nyakába. - Soha többet ne merj semmi rosszat mondani a barátaimra. Attól még, hogy neked egy szál sincs nem kell irigykedni. Te inkább maradj a zöldek lexikonja, úgy látom jól megy az írások memorizálása.
Akármennyire nem mutatta, kétségbe esett. Most merre induljon az igazi ellenfelet megkeresni?  Bár nem volt biztos benne, hogy a fickó igazat mond, mégis a hangja túl meggyőző volt...Most hogy menjen párbajozni, mikor már ereje javát elhasználta?
- Teszek rá ki írta, én visszamegyek Roxfortba. Engedj.
Most, hogy nem ellenfélként nézett a zöld egyik diákjára, még azon is elgondolkodott, hogyha nem itt és nem így ismerkedtek volna meg - a sértéseket nem számolva - barátok is lehettek volna, végül is mindkét fél vakmerő és nagyszájú volt, de nem úgy hozta a sors, úgy tűnik az ellenségek listája gyarapodott. Teljesen szembe állt vele, a másik légzését tisztán hallotta.

Giles

*Fények és sötétség, lobbanás és kialszik minden. Filozófia, de kézzel foghatóan, magyarázhatnám úgy is, hogy ahogy az élet lángja fellobban úgy villan a falakra a mi árnyunk is a különböző varázslatok által, amit miért is szórunk egymásra? Kárt akarnék tenni benne? Ő bennem igen, hiszen mi másért is akart volna elkábítani, minthogy utána azt tegyen, amit akar. Igen. Meg is van az ok, tehát voltaképpen jogos is lenne pillanatnyi gyengeségét, késettségét kihasználnom és hozzá, egyenesen hozzávágni a tüzet, amit bár kiolthat könnyedén, de mégis, a tűz kéjesen marna sima bőrébe, csúf nyomát talán a javasasszony eltüntethetné, de legalább emlékezne rá és megtanulna félni a tűztől. Nem kötözködne olyannal többet, amihez méltatlan, de mégis, valahogy mozdulatlan maradok, talán a pálcámban őrködő egyszarvú szőr az oka, hogy nem teszek benne kárt, pedig itt a nagyszerű lehetőség, érzem a csábítását, ahogy buzdít, üvölti az adrenalinfokozta vér hangján a fülembe, hogy tegyem meg, megérdemli, meg kell lakolnia, pusztán azért, mert griffendéles, vagy azért, mert ember, vagy egyáltalán, hogy került az utamba és hogy mert megszólítani ilyen hangon, de nem teszem. A jószándék, hogyne, aligha hiszem, hogy azt fogna vissza, inkább a szánalom? Mit szánnék rajta, ugyanolyan esélyekkel tanul, és gondolom elutasítaná mereven a tényt, hogyha szánalmasnak gondolnám. Elvégre bátor. Illetve nem. A bátorság az valami más. Ezt is inkább vakmerőségnek nevezném. Fejjel a falnak igen. Csak löknöm kéne rajta egyet, hogy nagyon megbánja, de a pillanat tovaillan, robban a kuka, de meg se rezzenek, hozzá volt olyan közel, hogy kárt tehessen benne, csak egy Lumos Solennel fényt kerítek, ha nem is olyan vakítót és látványosat.*

-Gondolod, hogy szándékomban áll megijeszteni?-*Kicsit megrökönyít a puszta feltételezés is.*-A bátrak házának népét?-*hamisítatlanul gúnyosan dobom elé a szót, noha nem hiszem, hogy ráébred, hogy önmaga szerinti bátorsága a realitások talaján, nem más, mint vakmerőség, ami majdnem azonos az ostobasággal, de legyen hát. Így szép az élet.*-Eszemben sincs és amint a mellékelt ábra is mutatja, jobbára magadat riogatod semmiből jött árnyakkal és bagoly hozta üzenetekkel, fantomokkal.

*Meglep a hirtelen mozdulat, bár talán reagálnom kéne rá, nem érzek benne olyan erőt, ami kárt tehetne bennem, noha kritikusan lepillantok a torkomnak szegezett pálcára, aztán vissza a szemébe. Igyekszem higgadt maradni, annak ellenére, hogy legszívesebben szájon vágnám. Megvető fintorral reagálok a szavaira.*
-Nincs szükségem olyan barátokra, akiknek a hülye tréfája könnyedén rosszul is elsülhetne-*nem fenyegetem meg nyíltan, mégis jobb, ha érzi a hangomban az indulatot, amit szívesen rázúdítanék, már csak a miheztartás végett, de csak bal kézzel elkapom a pálcás kezét és kinyomom oldalra, határozottan a csuklójára fogok és nem engedem el. Közel tartom magamhoz, hogy érezze a nyomatékot.*
-Visszamész, de jól jegyezd meg, még mielőtt minden bagoly után ugrasz, mint egy romantikus párbajhős, hogy egy Mardekáros nem így támad. Tudod, nekünk felesleges üzeneteket küldeni, amikor a folyosón is szívesen és könnyedén megátkozhatjuk azokat, akik szúrják a szemünket, a mi fajtánk, ahogy gondolod, elég aljas ahhoz, hogy ne küldjön ilyen romantikus nagyjelenetbe illő hadüzenetet. Hatékonyság és nem udvariaskodás a jellemző, de persze hogyan is érthetnél meg ilyen lényeges különbséget? Mindenesetre jól vigyázz. Én nem akartalak legyőzni, megalázni, de bárki más rajtam kívül gondoskodott volna, hogy a gyengélkedőn köss ki-*elengedem a kezét, egy fél lépést hátralépek, de nem állok félre, kerüljön meg, ha el akar menni mellettem, lapuljon fel a falra, ahova illik, a magam részéről készen állok és a pálcám is arra, hogy megtoroljuk, ha esetleg újabb naiv,  küzdelemre buzdító gondolata támadna.*

Furcsán érinti az, hogy teljesen elvétette a célt, amelyet keresett. Nem érzi hibásnak magát, de azt be kell vallania, hogy rátámadt egy „ártatlan” Mardekárosra, aki ki tudja miért egy sikátor legmélyében lapult: Ez már önmagában is gyanút keltene az emberekben, de az biztos, hogy ő támadt először, így az ő sara, hiszen meggondolatlan volt. Olyan volt e az egész, mintha a másikkal szerepet cserélt volna, s most ő a rosszfiú, a másik meg a védtelen hatodikos. Visszagondolt minden egyes lépésére, amit megtett, mikor átvágott az összes bolton Roxmorts elején és azok az ismeretlenek, akik megbámulták a szellemszálláshoz vezető út előtt. Bizarr alakok voltak, csuklyájukat a szemébe húzták, ezzel elérték azt a hatást, hogy felkeltsék a figyelmüket Gilesre. Egy bizonytalan megérzés volt az egész, amely benne szállingózott, mintha azok lennének a tettesek.
- Egy pillanat – szólt közbe hangosan gondolataiba, amelyek mint a gyorskerekek pörögtek. – Ha te olyan ártalmatlan lennél, mint ahogyan beállítod magad… - Egy kis szünetet tartott szavaiban, miközben állát dörzsölgette sejtelmesen – … Mit kerestél a sikátorban, ott is teljesen bent, ráadásul egy macskával?
Elég furcsán hangozhat a kérdezősködés, amelyre meg is fogja kapni azt a választ, hogy „mi közöd hozzá?”, de tudnia kellett, hogyan reagál a másik. Egyáltalán nem érdekelte az, ahogyan elkapta a kezét, a gyenge karok szorítását, amivel ez a fiú rendelkezett szinte meg sem érezte az izmokból összebarkácsolt Giles, így csak gyengéden, de kitépte a kezét a másikéból egy rántás kíséretében. A kis fényre, amelyet csinált a másik feltűnt hamis, de annál kísértetiesebb mosolya, amely még a barna hajú Griffis barátai is furcsállhatnának, hiszen így még nem látták őt – úgy nézett, mint aki megveszett.
- Azt ajánlom vigyázz magadra, ha megtudom, hogy a levél a te kezed nyomán jött létre, nem éled meg a holnapot – és ez nem üres fenyegetőzés. – Mutatóujját felemelte és rászegezte, hogy minél jobban süljön el a figyelmeztetés. Hangját halkabbra vette és jobban kezdte tagolni a szavakat. – Cseppet sem érdekel, hogy a barátaidnak vagy akár neked közöd sincs a jóhoz, de csak hogy tudd, a jók is lehetnek brutálisak és nagyszájúak. Kezdhetsz félni.
Egy nagy levegővétel után pálcáját átdobta a másik kezébe, eltátogta a fényt adó varázsigét, s a nappal elmúló fényeinek hatására ez vakítóvá vált. Felrántotta, majd a fiú arcához nyomta, s félrelökte.
- Legyőzni? Pont te? Pálca nélkül csak egy gyenge hajtás vagy számomra. Egy hasznosat tanultam valakitől, amikor még itt tanított: Lankadatlan éberség. Soha nem tudhatod nem lapulok-e az árnyékodban. Ezt ne felejtsd el.
Miközben lassú léptekkel elindult a sikátor „bejárata” felé, hangja még mindig hallatszott, hiszen a falak hatására visszhangzott a helyiség. Giles pálcájának fénye hűséges kutyaként követte a másikat, míg egy rántással egyetemben el nem tűnt, s hirtelen felnyújtotta segédeszközét, mire öt gyönyörű színes madár szabadult ki a hegyéből, s az egek felé repültek, bele a felhőkbe.
- Lankadatlan éberség!
Mint egy kísértet hangzott el ez a mondat még többször, egészen addig, mígnem Giles körvonala a semmibe nem veszett.
Léptei szaporábban hangoztak, gyorsabban kezdett el menni, a szellemszállás elé érve sebességével. A fura alakok eltűntek, azonban az estüst - és aranyszínben pompázó bagoly a ház felett repült körbe-körbe. Csak megcsóválta a fejét, már tudja, hova fog menni legközelebb barátaival felfedezőútra. Még egyszer megnézte a levelet. Hirtelen elakadt a lélegzete, mikor fel-le fordítgatva keresett valamit, de csak egy üres pergamendarabnak látszott. Eltűnt róla az írás.
Miután visszaért a Roxfortba egyenesen hálókörletébe lépett, ahol ott volt néhány szobatársa, akiknek rögtön el is mesélte a furcsa esetet. Hiába kérdezgette, nem-e ők voltak, válaszára csak fejcsóválást kapott, amire számított is. A furcsaság és a rejtélyesség beköltözött hozzá, s ahogy érzi, nem is fog egyhamar eltűnni onnan.

(http://www.frpgs.co.cc/images/v33fdhdhl8gulvd1rs.jpg)

*Hoppá, azt hiszem nem ide akartam érkezni. Remélem, azért legalább Roxmortsban sikerült kikötnöm. Ajj, szétmegy a fejem. Vajon mit akarhat Poppy? A levele nem sokat árult el. Csak annyi, hogy jöjjek a Roxfortba, mert beszélnünk kell. Hát köszi, ez nem túl sok info. No mindegy, már itt vagyok, vagy legalábbis remélem, hogy itt.*
Álmosan nézelődik körbe a sikátorban, előhúzza pálcáját. Soha nem tudhatjuk kibe botlunk bele, és hogy az akibe belebotlunk, az e aminek vagy akinek látszik. Megigazítja a haját, ami most éjfekete, bár ez ritka, hiszen így eléggé hasonlít egyik bizonyos rokonára, akire nem feltétlenül kéne, bár azok, akik nem látták és nem ismerték fiatal korában az asszonyt, azoknak nem tűnik fel a hasonlóság. Sóhajtva indul el a sikátor kivezető része felé. Tűzfalak tarkítják főleg a kockaköves kis utcát, csak egy két ablak néz rá. Igaz nem túl kellemes látvány. Serpenrosa nemrég járt itt, vagyis a falucskában. Sok minden változott azóta, az épületek ugyanott vannak, az emberek többsége is ugyanaz, mint fél éve volt. Mégis a kóválygó hűvös szél, mintha már egy új világ képét vetítené előre. *Ami késik, nem múlik. Voldemort él, a halálfalók pedig keselyűként gyülekeznek. Senki nem mer beszélni róla, senki nem akarja tudni valójában. Félnek. Megértem. Azt viszont nem, hogy miért bíznak még mindig vakon a Minisztériumban, persze, nyilván így könnyebb, de ez nem állapot.*
Lassan halad csak, kissé talán figyelmetlenül is, már már túlzottan is. Ám könnyen meglehet, hogy mindez csak látszat. Ki tudja...

1997. július 10.

Vér. Könnyek. Újabb áldozatok.
Roxmorts kies részében élő varázslók és boszorkányok mit sem tudhattak arról az éjszakáról, arról a pillanatról vagy akár arról a férfiúról, aki nemsokára pokollá teszi az életüket. Pokollá...Talán tökéletesíthetjük ezt a kifejezést egyetlen egy szóval, amitől minden ember retteg, aminek jégfuvallata körbeleng mindenkin és nem tudni hol csap le legközelebb...halál.  Némelyek számára megváltást jelent, valakinek átkot, akad olyan is, aki beletörődik a sorsába. A legtöbb nem ismeri be, mert azt hiszi ha bevallja magának, hogy fél a haláltól, legyengül. Azok az emberek, akik önmagukhoz őszinték végül elfogadják a sorsot. Egyszer mindenki meghal, még az utolsó jótét lélek is. De vajon mi lehet akkor, ha egy jótét lélek rosszat tesz, ha a fajtársait gyilkolja...?
A parancs az parancs, főleg ha az Voldemort szájából hangzik el. Azt a küldetést szánta neki, hogy mészároljon le minden terhes nőt Roxmortsban, hiszen az ellenség utódai csak bajt hoznak rá.
Szótlanul tűrt. Nem kellett volna? De nincs ellentmondás, meg kell tennie. Ha majd elígérkezik az a pillanat, amikor ő következik, elindulhat a saját útján, viszont egyelőre teljesítenie kell, hogy megkapja a kellő bizalmat a Sötét Nagyúr szemében...aztán egy szép napon hátba szúrja.
Ezek a gondolatok tudták elfeledtetni vele azt a sok rosszat, amit tett és még tenni fog. Ezek a kioltott ártatlan életek mind az ő kezén száradnak. sokszor gondolkodott el, vajon tényleg megéri-e a bosszú...Ekkor szülei élettelen teste ugrott be neki, és még nagyobb lángokban égett szemében a tűz.
Az "akció" előtti éjszakán sikerült ismét egy érdekessé vált társalgást folytatnia az egyik halálfalóval, aki három évvel volt idősebb nála. Hű követőnek nézett ki, okuk sem volt a többieknek kételkedni benne, Gil viszont észrevette a kis jelzéseket: olykor szemöldöke ugrott össze, olykor szájának tartása mutatta meg benne a haragot. Elmondta erről az egészről a véleményét, néha gúnyos szavakkal is próbálkozott, de még időben visszafogta magát, így csak a gondolatában mondta ki a véleményét. A neve Andrew. Egykor ő is a Roxfortba tanult, de miután elvégezte a tanulmányait egy kis beavatkozás történt. A szüleinek 18 éven keresztül sikerült titkolnia előle azt a tényt, hogy ők a sötét oldalt szolgálják. Griffendéles mivoltából eszébe sem volt ilyenre gondolni, de úgy látszik rosszul tette. Az ötödéves férfiú rögtön megértette álláspontját. Neki is fájdalmas volt rádöbbennie, hogy Prue hazudott neki, ráadásul nem egyszer ki is akarta nyírni, amiért megcsalta őt. Ekkor mindig sikerült visszavágnia "halottnak hittelek, nem tehetek róla, hogy elmebeteg vagy!" című szövegével és már kezdődött is az átokzuhatag. And szépen körbeírta azt a véleményt, hogy szerinte nem kell megtennie, nem kell megölnie őket, majd megteszi helyette más...Azonban Giles túlságosan büszke volt ahhoz, hogy lepasszoljon egy feladatot, ráadásul gyanút is kelthetett volna ezzel a cselekedetével.
Megéri. Ha száz éjszakán keresztül is szenvedni fog ezért a tettért, meg fogja érni. bár már saját magában sem bízott, reménytelen helyzetében mégis egy tévhittel szédítette magát: A bosszúért meg kell csinálni.
Azon az éjszakán buzdította magát, reményeket táplált...de mindhiába. Az órák percekkel voltak egyenlők, hiszen már másnap este volt. Ideje volt indulni és elkezdeni.
Az utcák fényei mind kihunytak, mialatt a fekete zakóba bújt halálfaló a macskaköves utat szelte áldozat után nézve. Szemei alatt fekete gödrök voltak, így még ijesztőbb képet adva magáról.  Bal kezében pálcáját, míg a jobban zakójának ujját szorongatta. Mind-ezidáig nehezére esett gyilkolni és úgy érzi, ez soha sem fog változni. Az az átok, a holttestek rémképei...Rosszabb mint egy rémálom. Soha nem bírta felfogni, hogyan tudja valaki ezt élvezni.
És ekkor felhangzott az első sikoly, valahol a túloldalon. Gyors reakcióképességének köszönhetően egy pálcasuhintással elvette a női hangját, s csoszogó lépteivel egyre közelebb került hozzá. A hasa nagy volt, valószínűleg már nem sok napja, esetleg egy hete lehet hátra a szülésből. Előre döntve fejét pálcájának hegyéből szólította a zöld fényt, ami azonnal neki is támadt a terhes áldozatnak....Egy újabb életet láthatott kihunyni. A feltűnés elkerülése végett megkérte Andrewt, hogy miután visszament hoppanáljon el minden holttesttel, mert ő még nem képes rá, feltűnést pedig felesleges okozni, úgyis tudni fogják miért tűntek el.
Az ablakban nézelődve megpillantott egy újabbat. Mielőtt még elhagyta volna a sikoly a száját, leesett a földre, immár élettelenül. Közelebb sétált az egyénhez, akit megfordítva eszméletlen nagy ijedtség költözött belé: ez a nő szakasztott képmása volt anyjának. Szemei kitágultan figyelték a szőke hajat, a kék szemet, a vonásokat, s szemáből könnycseppek gurultak le azarcára...Elég volt.
Két áldozat bőven elég, most már ideje elindulnia.
Zaklatottságának köszönhetően eltévedt és egy, korábbról ismert helyet látott maga előtt. Itt harcolt régebben egy mardekárossal, tőle tudta meg az első nyomot szüleinek gyilkosáról. Addig forgolódott a kiutat keresgélve, hogy egy testbe ütközött, ami láthatólag valami fényes tárgyat tartott a kezében.
- Nocsak, mit mászkál egy nő egyedül egy sikátorban? - Barátságos hangneméből ítélve semmi gúnyolódás nem volt benne. Próbálta megkeresni azt a pontot, ahol megláthatja a nő arcát, de ezt csak saját pálcájának fényével tehette meg. Be kell ismernie, megijedt: Olyan zöld szemekkel találta magát szembe, amilyet még életében nem látott. Nem érti miért, de az ijedtség és zavartság egy pillanatra szertefoszlott..De újra összeállt.
- Hű, szép szemek. Kitől loptad? - Nem sikerült olyan humorosra, mint azt szerette volna, nyelés közben hangja idegesre váltott.

Nos igen, van akinek nem kell pálca ahhoz, hogy lásson a sötétben. Serpenrosa is egy ilyen lény, azonban jelen pillanatban mégis kényelmesebbnek tartja a pálca fényét, nem akar mindent látni most, hadd maradjon rejtve, aminek rejtve kell maradnia. Most nem azért jött, hogy leálljon ilyesmivel foglalkozni. Gyorsan túl akar esni a találkozóján. Bár belegondolva, nem tudja, hogyan is fog bejutni a kastélyba, lehet először a Három Seprűt vagy a Szárnyas Vadkant kéne megnéznie, hátha ott van Hagrid, a vadőr.  *agy legalábbis valami Roxis tanár, ha már nem, akkor Aberfothnál bekéredzkedem, de Poppy csak szól. A tököm az egészbe. Miért nem írta le mit akar? Ennyi lett volna. És akkor nem kéne  áthopponálnom fél Anglián. S mégis mit akarhat tőlem? Pont tőlem? Fene akar... Hé!*
Hirtelen valami puha-keménybe ütközik, a méretből következtetve egy emberbe. Keménységből ítélve pedig fiatal férfikezdemény lehet.  No de ki a frász az, ha csak el nem tévedt, aki ilyenkor egy sötét sikátorba mászkál? Láthatóan a másikat is ugyanennyire meglepi az a tény.
-Szép estét. Nos előbb talán elnézést kéne kérni! Aztán kérdezni, ha már sikerült elütnie! Amúgy meg semmi köze hozzá, de ha érdekli ide hopponáltam.
Villanó zöld szemek, felszegett fej, kihúzott hát, csípőt támasztó bal kéz, a másikban pálca, a hátul lévő lábon a testsúly,  arrogáns hangvétel. Hiába, az aranyvér kötelez. Támadásra kész testhelyzet, éber tekintet. Nehezen tudná megállapítani a férfi korát, ahogy végigsuhan rajta a tekintete. Kamaszosan aránytalan végtaghosszúság, de komoly arc és szemek, jelenleg kissé ijedtek. *Egészen helyes pofija van, de ez a zakó rémes.* A szemes kérdésre kissé elmosolyodik, majd a következő feleletet adja.
-Köszönöm. Nos, kiskoromban láttam megvillanni az Avada Kedavrát és a szemem azóta sem volt képes szabadulni a látványától annyira beleszeretett, még a színét is felvette. Amúgy megköszönném, ha nem tegezne, nem vagyunk puszipajtások!
*Hm, miért ilyen ideges, jó mondjuk nagyot harapok, de ok nélkül nem szoktam.* Smaragdlélektükrök feszülnek az idegennek. Figyelnek, szinte átszúrják a srác testét és lelkét, mélyebbre látnak, mint akarnak, mégis sekélyebben, mint ahogy az tűnik.
-S vajon mit keres itt ilyenkor egy fiatalember? Egy sötét sikátorban ezen a kellemes estén. Veszélyes ezekben az időkben egyedül csatangolni. Vagy esetleg a barátjait keresi?  Különben is hány éves? Otthon lenne a helye az anyukája szoknyája mellett.
*Ez érdekesebb kérdés, mint az én itt tartózkodásom oka.* A testsúly átkerül az elöl lévő lábra, mennie kéne. Mégis érdekes a szituáció, s kiváncsi a végére is. Tehát még kivár egy kicsit.

Roxmortsba való kirándulások. Vegyes érzelmekkel gondolok vissza ezen kis kitérőimre, hol balul sült el, hol valami jó is történt velem a kiruccanások alkalmával. Most viszont rossz érzésem van. Megmagyarázhatatlan, különös, furcsa érzés az, ami most átjár engem, talán csak a paranoia, ami azóta üldöz, mióta apám megkeserítette az életem.
Bár az iskolában ő nincs ott, mégis mindig hátra nézek, van-e valaki mögöttem, Ha a szoba ajtaja nyílik, mindig elképzelem apám, ahogy részegen betámolyog rajta, majd a fülemben cseng anyukám hátborzongató sírása, ami átjárja ilyenkor otthon a szobát.

A Mézesfaláshoz értem, beszökkentem rajta, de csak a szokásos nyalóka adagom vettem meg. Mára már szinte a függője vagyok ennek az édességnek, csak nehogy a makulátlan fehér fogaim kárára menjen, mert akkor nézhetek.
Apa mindig azt mondta, hogy szokjak le az ilyen szeszélyeimről, és én nem szólhattam neki vissza, hogy majd akkor, ha ő is felhagy az ivással. Anya sem szeret vitatkozni vele, mert ha vitáznak, édesapám olyankor lelécel, és mindig a közeli kocsmában köt ki. Reggel pedig kezdődik a szokásos rémálom, és én sodródom az események árjával.Sokan nyarvognak, hogy eseménytelen az életük. Bár nekem is olyan unalmas életem lenne, mint nekik.
Csak azon kéne aggódnom, hogy milyen ruhát vegyek fel holnap, min vesszek össze az aktuális legjobb barátnőmmel, miért szakítsak a pasimmal vagy milyen zenét hallgassak a délután.

-Ó a fenébe! - kiáltottam fel, mert a nagy merengésbe nem is figyeltem, merre megyek,és majdnem orra buktam egy óriási kőben. De hála a gyors reflexeimnek, megúsztam az esést. Szétnéztem magam körül, és tudtam, hogy rossz helyen járok.
Jobbra néztem, de nem láttam semmit, majd balra tekintettem, és csak egy sikátort láttam.

-Milyen szuper! - mormogtam az orrom alatt, hiszen nagyon nem voltam jó helyen. "Ötödikes diáklánynak erre semmi keresnivalója! "
Szinte hallottam, ahogy megkapom majd a magamét, ha visszatalálok majd az iskolába. De kit érdekel ? Majd forgatom a szemeim és jobb esetben kapok egy kis büntetőmunkát. Azokat meg már megszoktam, meg kell hagyni, ezt is csinálni kell valakinek, hogy élvezkedhessenek a szadista tanárok diákjaik szenvedésén.
Leültem az út szélére, mint egy idióta, terültem el a földön.

 Lépteket hallottam, amire felkaptam fejemet, de mivel már egészen sötét volt, csak egy alakot láttam közeledni a homályban. Felugrottam, pálcám magam elé tartva, és szó nélkül vártam, ki a titokzatos idegen.

Ki gondolta volna, hogy ebből a kevésbé ártatlan küldetésből egy rémálom fog kikerekedni? A nők sikolyai dobhártyát szaggatóan visszhangzottak a fülében, kék szemei sarkából könnycseppek hajlottak a vállaira, amit zakója azonnal be is kezdett szívni. Mégis hogyan gondolhatta azt, hogy amit tett és amit még tenni fog, büntetlenül marad? Minden egyes hibáért, minden egyes baklövésért büntetés jár...Ha vége ennek az egésznek, hány évig fog szenvedni csak azért, mert ő egy nyugodt életet akart? Vagy már soha nem fog nyugalmat találni? Mi lesz akkor, hogyha a terve kudarcba fullad, vagy ha a rossz győzedelmeskedik a rossz fölött vagy...
Fejét felkapva egy macska hatalmas nyávogását hallotta a lábánál. Hiába nézett körbe, nem értette miért fújtat és szenved ennyire. Kezdte kényelmetlenül érezni magát, olyan volt ez az állat mint egy riasztó, ami leleplezte volna halálfaló kilétét. Talán a gondolat nem bizonyult ostobaságnak.
Hiába hátrált, a macska nem vette le róla a szemét és csak közelített és közelített, egészen addig, míg két lábra nem állt és egy ember alakja nem formálódott ki belőle. Egy varázslóé, ráadásul nem is idegené. Ő volt az a férfi, aki megpróbálta megtanítani az animágiára, ő volt az, aki felkarolta és megvédte, de tavaly végzett, így nem volt miért maradnia. Hirtelen nem értette hogyan került ide, így csontropogtató ölelést kezdeményezve nekirohant régen látott barátjának, ő viszont valami oknál fogva nem viszonozta.
Az egész világ megfagyni készült, minden összeroppanni. Simon jeges hangon szólalt meg, s sorolni kezdte tetteit. Mindent tudott róla. A nők meggyilkolását, azt, hogy mi is díszeleg a bal alkarján...Kezeivel megdörzsölte a szemét, s egyenesen Giles szemeibe nézett. Talán a griffendéles bizonyult túl jó szemolvasónak, de a fájdalom és a csalódottság tökéletesen tükröződött mindkettőben. Már épp vette volna a bátorságot, hogy elmondja mi miért is történik, mikor a másik csendre intette, s suttogva kiejtette a száján a félelemtől megperzselt szavakat: Jönnek az aurorok.
Arca hófehérré vált, tökéletes ellentéte zakója koromfekete színének. Mint ezután pár perccel megtudta, barátja is auror lett. A rend őrzője, ráadásul őt állították arra a halálfalóra, aki megölte a terhes nőket. Igen, a varázsvilágban minden sokkal gyorsabban történik, főleg ha Roxmorts utcája a helyszín. Eljött az idő. Mindennek vége. Életének megmaradt részét az Azkabanba fogja tölteni, ahol dementorok ezrei fognak a lelkéért sóvárogni. Ahogy becsukta a szemét látta maga előtt a jelenetet, ahogyan közelít, s szívni kezdi belőle az életet. Életében nem félt még ennyire, ahogyan hallotta a lépteket közeledni, a pálcák fényei egyre közelebb kerültek...S ekkor Simon megragadta a karját és futásra biztatta.
- De...miért? - Állt ott értetlen arccal, miközben próbált ésszerű magyarázatot találni erre a cselekedetre, de hiába gondolkodott annyit, csak egyetlen egy megoldást talált: ő még mindig a barátjának tartja. Suttogások zaja ütötte meg a fülét, ami az animágus szájából eredt.
- Szeretnék hinni benned, nem tudom ezzel neked mi a jó, majd megöl a kíváncsiság, de tudom hogy nem mondhatsz semmit. Remélem egyszer kiderül...Most menj! - Hallatszott az unszolás, a hangja remegett, pedig ő az a személy, aki utál gyengének látszódni. Nem bírta ki, hogy ne menjen oda és szorítsa meg a vállát, ha az ölelés túl sok is lenne, ennyi kellett mindkettőjüknek, és ezzel valahogy igazat is adott a másiknak. Mindent meg fog magyarázni, csak idő kell hozzá.
A rohanást követően, ami már menekülésbe torkollott egy nőbe ütközött, aki nem tűnt a legbarátságosabb "lénynek".  Szinte rögtön leordította a fejét, amire most Giles idegrendszerének egyáltalán nem volt semmi szüksége. Kelletlenül elmosolyodott, majd összekulcsolta kezeit. -Szórakoztató volt az a tény, hogy a mondata első felében titkolózik, aztán felhagy vele és beszámol a válasszal.
- Igen, semmi közöm hozzá. - Talán ha nem ilyen állapotban találkoztak volna, most elkezdene vele veszekedni, de egyáltalán nincs hozzá ereje. Arca megviselt lehetett, szinte látta maga előtt azt a fájdalmas arckifejezést, amit ő most sugározhat...És cseppet sem tetszett neki. Így hát megemberelte magát, vett egy mély levegőt, s a tényektől elkülönítve felháborodott hangnemben elkezdett kekeckedni. - Egyébként is, azt tegezek, akit akarok, nincs szükségem engedélyre.
Szó mi szó, meglepte a nő támadásra kész helyzete, így kénytelen volt ő is ugyanígy tenni, bár jóval lassabban, mint ahogyan a másik tette. Igaz, a külső nem minden, de ha szükség lenne rá még egy csókkal is le tudná fegyverezni, nem kell ahhoz pálca. Valójában ez a legnagyobb hibája a fiúnak, hogy sokakat néhol alábecsül, pedig nem kéne, másokat pedig hatalmasnak látja, pedig apró kis törpék.
- Aha...Szóval rajongsz a főbenjárókért. Ha szabadna... - Meghökkentette az elmondott történet, de ha ez mind igaz, egy halálfalóhoz van szerencséje. De mit keres egy másik errefelé? Voldemort utána küldött volna egy nőt, mert nem bízott abban, hogy meg tudja tenni? Pálcájával a nő karára pöccintett, majd szemeibe nézett. Vakítóan zöld szemei félelmetesek voltak, de nem eléggé ahhoz, hogy őt megijessze. Ha három évvel ezelőtt találkozik egy ilyesfélével halálra rémült volna, most már a meglepett arckifejezés az a maximum, amit ezek a szemek elérhetnek. Mi oka van félni? Ha Voldemortot megpróbálja kijátszani és kiderül, kínzások közepette fog meghalni. Ennél rosszabb úgy sem lehet.
- Akadt egy kis tennivalóm. - Tekintetét kerülve jelezte, nem óhajtott többről beszámolni. - És te...MAGA mit keres itt? - Fülei megfeszültek, a háta mögül, nem is olyan távol nesz hallatszott. Máris ideértek volna az aurorok?

James  


Az alak már szinte tapintható közelségbe került hozzám, és a háta mögött a homályban több embert is felvéltem fedezni. Ittasak, ez nem kérdéses, hiszen úgy támolyognak mint akiknek muszáj lenne. A srác megtorpant előttem, és amikor már kezdtem hinni annak a csalfa reménysugárnak, miszerint megfog fordulni, és majd visszabotorkál a csökött haverjaihoz akkor tévednem kellett. Esze ágában sem volt visszafordulni, majd egy béna dumát nyögött be, a kérdése az volt, hogy hol a gazdám, és cicának nevezett.

Ettől még a hideg is kirázott, hisz nem szoktam hozzá, hogy idegen pasasok szólongatnak meg, látszik, hogy a Roxfort ódon és zömök falai között nevelkedtem, és az egyetlen fiú, aki kedves volt velem valaha, az Samuel volt, vele pedig csak a nyári szünetekbe találkoztam sajnos.
Mihelyst felocsúdtam a sokkból, a becézgető szavak hallatára, felpattantam, pálcám magam elé tartva, hisz fő az elővigyázatosság.

-Cica a nénikéd, te részeges seggfej! -kiáltottam rá, mert kirázott a hideg a részeg emberektől, főleg apám alkoholizmusa az oka mindennek, kislány korom óta hányingerem van a szesz szagától, egyszerűen kitudnám csinálni azt az embert, aki ivott és a közelemben van.
Két határozott lépést tettem magam elé, hogy lássa, már csöppet sem félelem az, amit érzek. Sokkal inkább feltüzelt a gondolat, hogy levezethetem az összes feszültségem egy idegenen, aki nem a rokonom és ugyanabba a bűnbe esett, amibe az édesapám.

- Menj haza szépen a mamához, öltsd fel a pizsamád, és bújj a meleg ágyikódba, nehogy valami baj érjen ebbe a hideg és sötét éjszakában. Tudod veszélyes erre az olyan kislányoknak, mint amilyen te vagy. - szóltam oda neki mit sem törődve azzal, hogy bármelyik pillanatban inthet a haverjainak, hogy kezdjenek velem valamit. De nem érdekel, amíg nálam van a pálcám, biztonságban érzem magam.
-Locomotor mortis! - szegeztem felé a pálcámat, és vártam, hogy tehetetlenül elvágódjon a földön. Tudtam, hogy nem szabadna varázsolnom, de úgysem fog rá holnap emlékezni, és azt sem gondolom, hogy majd dicsekszik vele.

Ha párbajra kerülne a sor, lehet, hogy én jönnék ki győztesen. Nem mert olyan ügyes vagyok, hanem mert ezek most kettőig sem tudnak számolni, nemhogy latin varázsigéket mormolni. De nem akarok én semmi rosszat, csak elsétálni mindenféle megrázkódtatás nélkül. Már nem félek, nem is viszolygok, egyszerűen sodródok az eseményekkel.

James

-A francba! - kiáltottam a semmibe, mert nagyon felbosszantott, hogy nem jött össze az a piti kis láb összebilincselő varázsige, ha már ez sem megy egy félrészeggel szemben, akkor nagyon nem értem a dolgom. No de sebaj, ha a tettek nem jönnek össze, a szavakba kell kapaszkodnom.
- Nem jelenti azt, hogy nem tudjátok használni a pálcáitokat? Hát gondoltam, hogy a "pálcáitokkal" akartatok valamit, mert olyan menőnek éreztétek magatokat egy magányos lánykával szemben, hogy azt hittétek, rögtön leveszitek a lábáról. Na édesem, tévedtél, itt én ma csak téged vettelek le majdnem a lábadról,csak hát ez a csúnya kis Protego megakadályozta az ostoba tervem

Szóltam oda neki felvéve azt a csipkelődő hangnemet, amiben ő is beszélt velem. És ekkor jött a fenyegető kérdés, miszerint szabadna-e erre császkálnom, és varázsolnom. Valahogy ki kellett vágnom magamat a kellemetlen szituációból, nem húzhatom én a rövidebbet.
-Figyelj szívi, én csak önvédelem gyanánt varázsoltam, és hát mit tud tenni egy lány egyedül a sötétben egy banda pasi ellen, mint varázsol, hm? Kitudja, hatott volna-e a szép szó meg a könyörgő tekintet.Lásd be, rosszul indítottál! - suttogtam negédes hangon, valahogy ki kell jutnom ebből a csávából, nem rúgathatom ki magam az iskolából, hogy hazamenjek az apámhoz, és félholtra verjen. Nem és nem!

Ha  nem most ismertem volna még, nem lenne illuminált állapotban és kettesben lennénk, közölném vele talán, de csak talán, hogy az apám egy alkoholista féreg aki rettegésben tartja az egész családot, és nem köphet be Fricsnek és senkinek sem, mert ha elbocsátanak, az kicsit túlozva akár az életembe is kerülhet.De sajnos ez most nem az a helyzet, hogy kiönthetném neki a szívem, sajnos most nem. Közelebb lépkedtem, a pálcám ledobtam a földre, hogy lássa, semmi rosszat nem akarok. Karon ragadtam, mert ő volt a bandából az egyetlen, aki kicsit józanabbnak és sokkal értelmesebbnek tűnt a "társainál".

Elhúztam a sikátor végébe, majd a következő szavakat súgtam a  fülébe:
-Küldd el a haverjaid, és kísérj haza, kérlek!
Mondtam a lehető leghalkabban, hogy az "okádó tömeg" ne halljon meg belőle semmit. a nagy krákogások és öklendezések közepette amúgy is kétlem, hogy idefigyeltek volna, de hát fő az óvatosság.

Miután hallgatásba merültem az éjszaka sötét homályában, csend szállt alá a földre, én nem mertem megszólalni, és egyenlőre nem is volt mit mondanom. De akkor ő, a szőke hajú érdekes srác elnézést kért tőlem, nem színlelt őszinteséget, a gúnyos vigyor, ami az arcára kiült, rögtön elárulta, hogy csak színpadias bocsánatkérés volt az, amit mondott.
-Nem tesz semmit.-habogtam, majd felpillantottam a hideg, kopár föld bámulásából, s láttam, hogy a fiú közeledik felém. A pálcám a földön hevert, lett volna időm érte nyúlni, de nem, nem tettem. Nincs szándékomban megtámadni az egyetlen embert, akinek segítségével talán épségben hazajutok, nem vagyok ostoba. Kihasználni sem akarom, már igazán felkeltette az érdeklődésem, hogy vajon mi bújuk meg a haverjaival magát seggrészegre ivó felszín mögött.
Igen, szerintem ez csak a felszín, egy pajzs, amit minden férfi egyed magára ölt, ha nem akar kínos szituációba keveredni a többi "kan" előtt.
Ezen alkalmakkor kitombolják magukat, isznak, csajoznak, énekelnek, megint isznak, megint csajoznak, majd egymásba karolás közepette gyomorégéssel és hányingerrel (vagy egyéb nyomot hagyva magul után) térnek haza, vagy a suliba.

A nagy bambulás közepette egy hangfoszlányt csípek el a tücsökciripeléssel gazdag éjszakai nyugalomban, a fiú azt mondja, Oké. Nem is mondja, inkább suttogja, ami nem is baj, ez a párbeszéd most csak ránk tartozik, nem az éjszakában megbúvó vadra, nem is az illuminált alakokra, csak rám és..
Rám és Jamesre. Igen, közben megtudtam a nevét is, és arra lettem figyelmes, hogy a kezét nyújtja felém. Viszonzásképpen én is óvatosan nyújtom neki hideg kezem, ami pár perccel előbb még reszketéstől ingott. Már nem reszketett, egyáltalán nem féltem. Magabiztosan mutatkoztam be én is neki:
-Örvendek, Jamie-becéztem le rögtön, amit legszívesebben visszaszívtam volna, hisz csak nemrég ismerkedtünk meg, és én máris behatoltam "az intim zónájába ".

-Bocsáss meg, hamar kreálok beceneveket az embereknek, ez egy roppant idióta tulajdonságom. Az én nevem Violet, de a barátaim csak Vionak szólítanak.
Habogtam, majd bevillant egy kép, amely alapján levontam a következtetést is. Senki sem szólít Vionak, és erre roppant egyszerű a magyarázat. Azért, mert nincsenek barátaim. Önhibámból talán viszonylag hamar elijesztem az embereket, még nem akadt olyan egyén, aki képes volt elviselni. Hiába, Loveday-ék már csak ilyenek, a külső szemlélő számára ijesztőek, taszítóak, ridegek. furcsák.Valószínű ez a fiú, vagyis James is 10 perc után lelécel majd, és jókat röhög majd rajtam a haverjaival, hogy "volt az az idióta tyúk a pálcájával". Valamiért mindig ilyen sztorik főszereplőjeként jelenek meg diáktársaim szemében, valamint jegyzeteiben.

Igen, már írtak is rólam, voltam már gúnyrajz modellje, groteszket is mintáztak rólam, de a "Miss Loveday" című sokat sejtető borítójú kis könyvet is nagy valószínűséggel rólam mintázta az a csökött agyú kis harmadikos, aki szeret kigúnyolni nála nagyobbakat. Hirtelen észrevettem, hogy kínos csend közepette lépkedünk egymás mellett, így fel kellett dobnom valamilyen témát.
-Egy suliba járunk, és én szégyenszemre nem ismerlek. Talán az "elit között mozogsz", mert még nem nagyon láttalak. Az ilyen körökben én nem vagyok járatos tudod, az okos és jófiúk vagy lányok nem kívánnak egy mardekárossal eszmecserét folytatni, persze akad kivétel.

Néztem sokat sejtető mosollyal az arcomon a fiúra, próbáltam leplezni a zavarom, hisz nem sűrűn járkálok fiúkkal kettesben az éjszaka kellős közepén a Roxmortsi utakon. Hol a hajamba túrtam, hol a cipőm orrát találtam roppant érdekesnek, de az is előfordult, hogy fel-fel tekintettem az mélykék égre, amin a csillagok a megszokott fényükkel ragyogtak. A fogaimmal az ajkam harapdáltam kínomban, és tartottam tőle, hogy elüldözöm a fiút. Hogy mivel ? Magam sem tudom, de ez sajnálatos módon mindig ígyvan.

Igen, a becézést illetően már az imént is rossz gondolataim voltak, de kényszeres volt a dolog. az a furcsa mosoly, ami inkább valami "kínomban már neveteknek" hatott, kicsit elijesztett  a további nevek kreálásában ismerőseimnek. Gondolhattam volna hogy ismeretlenül ostobaság "le Jamiezni", nem baj, nem ragozom túl, nem volt szándékos.
Kirázott a hideg akkor, mikor megkérdezte, melyik házba járok. Rá kellett volna vágnom rögtön büszkén s rátartian, hogy mardekár, de nem tettem. Nem azért, mert tartottam tőle, hogy emiatt majd lenéz avagy megvet, sokkal inkább azért, mert az általános előítélet a "zöldekkel" kapcsolatban annyira belém rögződött már, hogy igyekeztem csendesen elhallgatni mivoltom. De ha már így rákérdezett, őszinte válasz fog kapni tőlem, utálom a hazugságokat, ahogyan nem is tolerálom, ha mások füllentenek nekem.

-A mardekárba járok, éppen az ötödik évfolyamba. Tudom, hogy sok embernek csupa előítélet van a "magamfajtákkal" kapcsolatban, és sok esetben igazuk is van, ez tény, de ha kérhetem, ne vess meg emiatt. Ezt dobta a gép, pontosabban ezt harsogta a Teszlek Süveg, és ha már így döntött, én tiszteletben tartom azt és kiállok a házam mellett.
Vallottam be neki ezen módon hovatartozásom, majd a számadás után választ is kaptam a kérdésemre, hogy ő vajon kicsoda. A hollóhát őrzője, közölte velem  a titokzatos srác, de csak halovány emlékképek jelentek meg a kvidics meccsekről,amiken én nem éppen arról voltam jeles, hogy harsogom házam nevét és "fújj" szavakat kiáltok az ellenfélre, sokkal inkább gondolataimba merülök, vagy figyelem az eget.

De ha már itt tartunk, akkor biztos vagyok benne, hogy láttam már, csak éppen nem jegyeztem meg az arcvonásait, külsejét. Megesik az ilyen, csak olyan személyek maradnak meg a memóriámban, akikkel már társalogtam bizonyos ideig. Restellem magam, de ez így van, bizonyosan édesanyámtól örököltem, ő sem ismerte fel sosem apa munkatársait a Minisztériumból, csak ha azok már jártak nálunk vendégségben.Mi nők már csak ilyenek vagyunk, sokszor a leglényegesebb dolgok felett siklunk el.
-Tehát James, a hollóhát őrzője,mondd csak, mindig ilyen udvariasan hazakíséred a lányokat, vagy csak az ital hozza ki belőled?  
Kérdeztem kicsit csipkelődve, mert megpillantottam, ahogy a fiú a hasát fogja, jönnek az "utóhatások". Nem, nem tapasztalat alapján beszélek, én még sosem ittam alkoholt, talán furcsán hangzik, de apám hatására hányingerem van tőle.


Még a vajsör neve hallatán is megborzongok, holott tudom, hogy almaléből,  szegfűből meg ilyenekből készül. Furcsa berögződés, de akinek egy alkoholista az apja, az vagy példát vesz róla, és ő is a pohár után nyúl, vagy éppen gyökeresen változtat az életmódján, mint az én esetemben.
-Vajon mennyi lehet az idő?  
Tettem még fel egy gyors kérdést, mert észrevettem, hogy kiértünk a sikátorból.

Enyhén ingerült arccal végigméri a fiatal férfit, lesajnáló arckifejezéssel válaszol. -Nos igen, látszik, hogy a szüleid nem szocializáltak megfelelően. Elég alantas dolog valakit, csak úgy letegezni, főleg, ha az egy hölgy. Persze egy magafajta honnan is tudhatná ezt. A jó modor nem alapvető dolog mindenkinél. Főleg, ha kis kotradék. –A srác magasabb nála, mégis Serpenrosa lenézi. Igazából fogalma sincs miért is vette elő ezt a stílusát, lehet, hogy az ide hivatala miatti feszültség csattan a másikon, talán más miatt tört elő. Már nem fontos, régen nem érdekli a lányt mikor, miért olyan amilyen. Ez ő pont. Jelenleg töménytelen undort és megvetést érez az előtte álló, fájdalmas arcot vágó illetővel szemben. Valószínűsíti, hogy a kamasz, csupán egy félvér, sárvérűek itt ritkán járnak, még ritkábban, mióta fény derült a Nagyúr visszatérésére és Dumbledore halálára. Ezért is furcsállja a dolgot, hogy Poppy behívta beszélgetni. Nem számít, már semmi nem számít, minden, ami fontos volt valaha kezd szétesni. Ráadásul itt van ez a kölyök. Felszegi a fejét a következő kérdésre, tincsei hátralibbennek a mozdulatra.
-Óh nem rajongok én, csak az egyikért, meg néha a másikat szeretem tenni, de magamon kevéssé szeretem érezni a hatásukat. Nem felelt arra, hogy melyik korosztályt gyarapítja.
Értetlenül néz a fiatalemberre és a mozdulatra. *Azt hiszi, hogy?...* Elmosolyodik, nem mozdul, csak mered a kék szempárba. *Halálfaló vagy auror? Hm…aurornak túl fiatal. Nem úgy tűnik, mint aki megijedne tőle, pedig illene. Ezek szerint…de nem..az nem lehet…*
-Parancsol? –Kérdezi ártalmatlanul, de már nagyon is érti a helyzetet. Ez macska-egér játszma lesz, de hogy ki-ki az nemsokára eldől. Sarokba vannak szorítva mindketten.
-Nekem is akadt erre egy kis tennivalóm, ami azt illeti. –Lép közelebb az úriemberhez, megtörve ezzel a három lépés távolság szabályát. Mélyen a szemébe néz, kihívóan, ha támadna a támadás előtti pillanatra figyel. Nem sokkal később léptek zaja töri meg a csendet. *Mi folyik itt? Azt hiszem, a kölyök bajban lehet, bárki is üldözi. Ha auror, akkor nyakig ül a pácban, ha halálfaló dettó. Bárki is követi, úgy tűnik ez a végállomás számára. Talán gyorsan kiderül. Hm..kár lenne érte, de talán… Noo neeem, ezt most fejezd be, nem szedhetsz fel minden kölyökkutyát az út széléről.*
Keresztbe fonja karjait, és kérdő tekintettel néz a varázslóra.
-Jobb, ha köpsz babám. Mert könnyen elkapják a nyakacskád és lehúzódik a függöny. Esetleg hajlandó vagyok segíteni neked. Csak gyorsan mert, tikkk-takkk-tikkk-takkk az idő ketyeg.
Mondja, miközben végigméri a srácot, magabiztosan, kárörvendően vigyorogva.
-Döntse el, megbízik bennem, vagy elhalálozik. Vagy fülét farkát behúzva ellibeghet. Bár lehet abban megakadályoznám.
Mintha csak nyomatékot kívánna adni az ég ennek a kijelentésnek, harangok kísérteties hangja tölti el a legeket. A lábdobbanások pedig egyre csak közelebb verik a ritmust.

Félelem.
Érezhet egy ember ennél rosszabbat? Amikor a zsigereidbe bemászik egy érzés, amitől rettegsz és megbénulsz tőle, mozdulni is képtelen vagy? Nem. Ennél rosszabb talán a szenvedés lehet. Mindenkiben van félelem, még ha meg is próbálja elzárni azt a többi ember szeme elől. Mindenkinek van gyenge pontja, amitől - talán ok nélkül is, de - retteg. Legyőzni a félelmet? Ez olyan, mintha a halált szeretnéd kikerülni...képtelenség. Elnyomni el lehet, egészen addig míg vissza nem ólálkodik az érzés és újra hatalmába nem kerít.
Ebben a kis sikátorban sem volt ez másképp. A két egyén tartózkodása lyukat vágott a csendes légkörbe, s a visszhang úgy verődött vissza a falról egyenesen vissza a füleikhez, mintha más lenne - az ő hangjukkal.
Ujjait tördelve, fejét oldalra hajtva kémlelte a nőt, aki nem figyel a szóhasználatra, csupán kifolyik belőle az, amit gondol. Talán az őszinteséget díjazni kell, de ha így van, akkor a pimaszságot büntetni.
- Fogd be, mielőtt fej nélkül találnád magad. - Szólt rideg hangján, s a nő fejére szegezve a pálcát készült végigvinni a mozdulatsort. Ha egy valamit nem tűr, az az, hogyha családját sértegetik.  - Hölgyem. - Mondta nyájas hangon, s száját elhúzta egy feslett vigyort képezve így arcára. Egy valamit tanult a halálfalóktól: Elrejteni a gyenge pontokat, annyira, amennyire csak lehet, ez viszont úgy tűnik kezd felszakadni. Felnézve az égre kifújta a levegőt. Egy nő nem idegesítheti fel, van neki ennél nagyobb baja is. Nem jó taktika az ellenséget gyengének nézni, mégis...Mit árthatna neki egy ilyen "nő", akin még bőr is alig van?
- Ó, tényleg? - Kapja fel a fejét olyan lassúsággal, mintha annyira ráérne. Túl sok időt töltött már Voldemort csatlósaival, kezd beletanulni a műfajba. - Ha nem vigyázol a nyelvedre, könnyen csattanhat rajtad az egyik - Pálcájával a lány bal oldali mellkasára mutatott - Vagy tehetem veled a másikat. - Rettenthetetlenül nyugalmas hangneme még saját magát is idegesíti, de mire való egy álarc ha nem arra, hogy még idejében elrejtsük az idegen elől igazi énünket? A bunkó, kínzós típus nem ő - De ha ez kell ahhoz, hogy elmehessen innen, megteszi.
- Sok mindent parancsolnék én, először is azt, hogy mutassa a karjait.
Furcsamód a vele szemben lévő közeledett, fenyegető tekintete azonban mást árult el. Giles úgy tett, mintha egy belé szerelmes lány lenne előtte, nem is zavartatta magát. A nála alacsonyabb hajába túrt, majd csavargatni kezdte - merészség és ostobaság volt, amit tett, de megtette.
- Akkor menj a dolgodra, ne avatkozz másokéba. - Egyre inkább érezni lehetett az ingerültséget hangjában, s az, amiket hozzávágtak sorban elszaggatta az idegszálait. Igaza lehet abban, amit elmondott, de valahogy mégsem bízik az illetőben, bár lehet, hogy kéne.
- Nem kötök alkukat, ha a sors így akarja, akkor így lesz. - A többi válasz elől kitérve kezével elfordítva a lány fejét egy gyors puszit nyomott az arcára, majd a falnak nyomódott, ezzel beolvadva a sötétbe.
Soha nem gondolta volna, hogy így is végződhet a története. Az aurorok elkapják, a dementorok kiszívják belőle a lelket, s holtteste fog rohadni az Azkaban egyik cellájában. Nem, ez nem történhet így. Le kell buktatnia Voldemortot, de még nem tudja hogyan tegye. Ésszerűbb lett volna a jó oldalon harcolni ellene? Nem. Így nagyobb az esély a győzelemre. Hogy miért? A képlet egyszerű, ámde mégis veszélyes. Gilesnak megvan mindene ahhoz, hogy ki tudjon játszani másokat az észrevételük nélkül, hiú ábrándját követve arra gondolt, hogy képes lesz a Sötét Nagyurat ugyanígy átverni. Mi van akkor, ha lebukik? Meghal. És ha elkapják? Szintúgy. Már úgysem fordulhat vissza, végig kell játszania a játékot.
Hangtalanítva a lépteket pálcája segítségével még lehetősége akadhat megszökni, de ha itt hagyja a nőt...őt keveri bajba. Mit tegyen? Játssza el a hős szerepet, ami annyira nem illik rá?
Az aurorok itt vannak. Az osonások egyre közelebbinek tűnnek, a léptek elnémultak, azt a hitet keltve benne, hogy elmentek. Nem. Ő nem tartozik azokhoz, akiik megmentik a napot.
Derekánál megragadva a másikat közelebb húzódott hozzá, orrát összeérintve a másikéval lassú mozdulatokat téve, lélegzetét visszafojtva, kezét elrejtve úgy, hogy a másik ne lássa rászegezte a pálcát, majd gondolatában elordította magát.
~ Stupor! ~
Maga elé bámulva nem értette, miért csinálta ezt, hiszen ő a Cruciatus átokra gondolt...Miért különbözik ez a nő a többitől?
Ha eltér ettől a gondolattól be kell vallania, hogy néha tényleg hasznot lehet húzni a régebbi DS edzéseken megtanult varázsigékből. Furcsa, hiszen már akkor is tudta, hogy nem illik a jók közé, mégis beállt...
Az igazság bajnokai itt vannak, a macska tükörszeme villan. Mégis az elvetett gondolat lesz az, ami beteljesül?