Roxfort RPG

London szívében álló hatamas, kövezett tér, közepén Napóleon oszlopra helyezett szobrával, és rengeteg, rengeteg galambbal a széles szökőkút körül.

Éjszaka van, sötét csodálatos éjszaka és feladatot kaptam, méghozzá olyat, ami pontosan a kedvemre való. Meg keresni és megkínozni egy koszos senkiházi kviblit, majd megölni. Mindezt egy újonccal. Hmm... már alig várom. Imádok játszadozni, és ha egy kis izgalom van benne, az még fincsibb.
A Trafalgar tér közepén állok, egy koszos szobornak dőlve. Fekete bőrkabátom kigombolatlanul száll a szélben, szabaddá téve ruházatomat, ami egy feszülős fekete farmerből és egy mélyen dekoltált hollószín topból állt, amit már csak a smaragddal díszített nyaklánc és fülbevaló tett még ellenállhatatlanabbá. Tűsarkú cipőimbe bujtatott lábaim türelmetlenül várakoztak.
Igen. Vártam. Én.
Vártam egy zöldfülű bakfisra, akiről alig tudtam valamit, de vele kellett ma estem elkapnom Milo Summert, aki varázstalan senki létére mégis úgy döntött, hogy a Nagyúr ellen tesz. Hát a kis drága elszámolta magát, mert bizony minden idők leghatalmasabb varázslójával nem érdemes packázni. De velünk csak jót tett, hisz szerzett nekünk egy csodálatos estét.
Olyan régen nem élvezhettem az élet legszebb adományát, végig nézni egy szerencsétlen kutya szenvedéseit. Lassan egy hete senki nem került a pálcám rosszabbik végére, de ma este bepótolhatok mindent, méghozzá tanítva egy kis taknyost. És ki tudja, talán még szórakoztató is lesz White, talán még fel is tudja tenni az i-re a pontot az este végén. Hmm... betörni egy fiatal csődört... ilyenben még nem volt részem, hmm... majd meglátjuk. Ha igaz valami a pletykákból, akkor talán kellő éke lenne gyűjteményemnek. Nem a legjobb, nem a legszebb, de egyáltalán nem rossz.
A tér ebben az órában szinte teljesen üres. Néhány kósza gusztustalan mugli járkál csak itt, de ők sem érdekelnek. A látványos kivégzés csak izgalmasabb és jobban felvillanyoz. Ráadásul ezeknek a koszos korcsoknak is jobb ha minél előbb az eszükbe vésik, hogy bizony elvesztek, örülhetnek a szolgáink lehetnek.
Előhúzom a pálcám, szépen óvatosan csúsztatom az ujjaim közé, mert valaki közeledik felém...

Lassú léptekkel közeledem.
Hiába, még van 2 perc a megbeszélt időpontig én pedig egyáltalán nem vagyok késésben. Már látom a hatalmas szobrot, az ott ácsorgó sötét alakot, aki már kissé türelmetlen.
Vetek még egy gyors pillantást az órámra.. még egy perc.
Elgondolkodom most az egyszer azon, hogy vajon a húrok feszítése végett megvárassam e egy kicsit e napra szóló mesteremet, de inkább mégsem kezdek bele a feladatok előtt a szórakozásba.

A nők egyébként is kissé megbolondultak mostanság. Lehet a telihold az oka, ami mindenkiből előhozza a szeszélyes idegbeteget, mégis kissé érdekes, hogy akár pillanatok alatt képesek megváltozni, és nekiesni a másiknak. Jó, én nem vagyok az a típus aki hagyja magát, a kicsi piroska is rájöhetett a múltkor, mégsem gonoszkodom. Jelenleg egy oldalon állunk, tőle függ a jövőm, hogy milyen szavakkal illet a Nagyúr előtt… és  biztos, hogy nem fogom hagyni hogy csalódjon a mai napban. Nem fogja ugyanazt a szöveget előadni mint Halstead.

Egyre sietősebb léptekkel és fekete meglibbenő talárban, csuklyával a fejemen állok meg előtte. Még mielőtt megszólalhatna megnézem az órámat.
- Pontban.. Remélem elégedett! Nem várakoztattam meg! – szólalok meg kissé kimérten, majd a fejemről leemelem a hatalmas csuklyát. Hajamnak semmi gondja, minden szála pont olyan szögben mered a levegőbe, mint ahogy a szobában eligazítottam. Szemem az utcai lámpa fényében megcsillan, majd éjkék íriszeimmel a nőre bámulok.

Tény, hogy nem mai darab már, mégis igazán gusztusos. Alakját pont úgy emeli ki, ahogyan szükséges. Haja szépen csillog a fényben, alakja már-már tökéletes.. igazán jó pont, hogy igényes. Vagy legalább is annak látszik. Végig nézek ruházatán, a sötét színeken melyeket visel, és az elengedhetetlen tűsarkúról…
Hmm.. vajon anélkül milyen magas lehet? 150 cm.. vagy annál valamivel több? Mindegy is. Mindenesetre remélhetőlegesen nem egyenértékű a magassága a kínzási tudásával. Ugyanis én ma tanulni akarok. Vérre szomjazom, pont mint egy ember, aki a sivatagban kóborol és víz után áhítozik.

- Darren Gregory White! – nyújtom felé a kezem, és ha megengedi egy lágy kézcsókkal köszöntöm. Hiszen az illem azért mégis csak illem. - Nos, mivel én megérkeztem, akár mehetnénk is. Hacsak Ön nem akar még itt ácsorogni egy darabig.. ! Szeretném minél hamarabb belevetni magam a feladatba..! Nos?

Fő az elővigyázatosság, tanultam meg még Jamestől. Pontosan ezért csúsztak az ujjaim egy szempillantás alatt a pálcámra, mikor közeledni véltem egy fekete ruhás alakot. Sosem lehetek bene elég biztos, hogy barát esetleg ellenség az, aki veszi a bátorságot és a közelembe merészkedik.
Figyelem, ahogy ifjú társam önelégültségükét megvillantva előttem, közli: bizony ő nem késett el… Majd leemeli fejéről az ormótlan csuklyáját és végre szemügyre vehetem, milyen falatot is sodort az utamba az élet. Egy suhanc… Egy szőke és kékszemű kisherceg. Lányok milliói ábrándozhatnak utána, de én valami különlegesebbre számítottam. Valami finom kis desszertre az estém végén, de sajnos csalódnom kell.
Egyetlen röpke pillantás elég volt ahhoz, hogy felmérjem: nem vagyunk egy súlycsoport. De ki tudja, talán még kellemes meglepetéseket okozhat nekem a fiúcska ma éjszaka. Ajánlom neki. Nem szeretek csalódni, és egyszer már kellett benne…
Nem kerüli el a figyelmemet, hogy végig mér. Milyen kis aranyos. Olyan oktalan és fiatal még, meg kell még bizony tanulnia, hogyan illik felmérni a női test látványát, mert ahogy ő csinálja, az még csak a szórakoztató fázisba esik. Persze velem nehezebb dolga lesz, hisz lételemeim a férfiak, a csábításuk, a tönkretételük, a kiszipolyozásuk…
A gárdában elég kevés hím egyed akad, akinek nincs fogalma milyen nőt is takar Cathrina Wolls neve, de olyan egyetlen sincs, aki a Fekete Özvegyről ne hallott volna. A Nőről, akit több rendbeli gyilkosság miatt keres a Kapitányság, a Nőről, akinek a lelkiismeret egy ismeretlen fogalom, a Nőről, akinek férfi még nem mondott nemet…
Oh, hányan próbálkoztak, hányan akarták elkerülni gondosan megszőtt hálómat, de soha, soha senkinek nem sikerült még ez. A férfiak csak állatok, semmi mások. Az ösztön hajtja őket és képtelen tenni ellene, én pedig kihasználom a gyengeségüket…
Felém nyújtja a kezét és bemutatkozik.
- Cathrina Wolls – szólalok meg duruzsoló hangomon, ami az évek elteltével már teljesen hozzám nőtt.
Nem. A kezemet nem nyújtom azonnal, megvárom az ifjú White-ot, éreztetni akarom vele ki is a főnök. Egyszerűen csak nézek egy pár röpke pillanatig kihívóan a szemébe, ami szinte egy magasságban van enyémmel. Talán ha három centivel lehet magasabb nálam, hogy rajtam ez a cipő van, de nem véletlenül hordok ilyen darabokat. Szeretem a magasságot, pedig alapjáraton sem vagyok egy alacsony nő.
Majd mikor rászánom magam erre az apró gesztusra, meglepetten konstatálom, hogy kézcsókot lehel kacsómra. Hmm… Legalább otthon mégis csak megtanították valamire.
Elnevetem magam. Gyöngyöző, a gonoszságtól teli kacajom egyedül neki szól. Az édes és naiv megnyilvánulásának. Ilyen drágát is régen hallottam már, oh, picim, mennyire nem tudod még, mik is itt a szabályok…
Tetszik, hogy ennyire lényegre törő, hogy ennyire várja a pillanatot, mikor az kis koszos kvibli a kezünk közé keveredik, és be kell vallanom, szórakoztat a naivsága is. Hogy azt hiszi övé a világ. Hmm… azt hiszem, nem fogok unatkozni ma éjszaka.
- Bogaram, itt nem létezik olyan, hogy Te – és finoman megsimogatom puha arcocskáját, de akármilyen anyáskodó is maga a mozdulat, semmi kedvesség nincs benne, pont ellenkezőleg – Ezt jobb, ha minél gyorsabban belevésed abba a szőke kis fejecskédbe.
Még mindig a szobornak támaszkodva állok, és semmi jelét nem adom annak, hogy akár meg akarnék valaha is mozdulni. Minek?
A velem szemben lévő házra pillantok, ahol a legfelső emeleten még mindig ég a villany. Majd ha sötét lesz, akkor már lesz értelme megmozdulnom.
- A ma esti játékunk abban a lakásban tartózkodik – és a pálcámmal arra a lakás felé intek, amelyről nem veszem le a szemem – Milo Summer, egy koszos kis kvibli, aki azt hiszi túl járhat a Sötét Nagyúr eszén. Olyan három perc múlva leoltja a villanyt, gondosan bezárja a lakása ajtaját és elindul a Tower felé, hogy találkozzon a bátyjával, aki mellesleg egy Minisztériumi alkalmazott, - közlöm az információkat, amiket tudnia illik, aztán hangnemet váltok - oh, szegényke, ha tudta volna, hogy ma már nem látja a drága kisöccsét, akkor biztos nem kérte volna fel, hogy dolgozzon Mindenidőn Leghatalmasabb Mágusa ellen. A botor… - játszok rá az előadásra.
Hozzám tartoztak ezek a kis apróságok, ilyen voltam. Szerettem a drámát, és hiába tartoztam a legjobb megtévesztők közé, most nem fektettem ebbe energiát. Nem érdekelt, hogy hangomból sugárzik a gonoszság.
- Ma éjszaka nyilvánosan fogunk szórakozni – és a szám szegletében megjelent egy kihívó mosoly.
Vajon White-i fiú mit szól ehhez?

Ráérősen sétálok a Trafalgar tér kikövezett területén, tekintetemmel megfigyelem a galambokat, akik nyugodtan totyognak az emberek között. Mugli órámra pillantok, este hét lesz pontosan öt perc múlva. Időben érkeztem, lassan kinyújtóztatom a kezeimet, miközben elérem a Napóleon szobrot, majd az egyik közeli padon helyet foglalok. Előre hajolok, kezeimet megtámasztom a lábaimon, s úgy tekintek előre. Várom, hogy eljöjjön, azt akarom, hogy itt legyen, velem. A mai program igaz, nem úgy fog elsülni, mint ahogy azt terveztem, de valahogy pénzhez kell jutnom, s talán Ella is elviseli azt az egy órácskát, amíg elvégzem a feladatot. Remélem, hogy megvár...vagy...áh, nem, azt nem kérhetem tőle...

Végignézek magamon, fekete farmer, fekete póló, fekete-fehér szélű kínai tornacsuka. A szokásos öltözet, talán egy kicsit sötétebb, amivel könnyedén beleolvadhatok az éjszakába. Megsimítom az arcom, kicsit serceg a borostától, még sincs hatalmas szakáll. Mostanában gyakrabban vágom, talán miatta. Nem tudom, mi ütött belém, hogyan lehetséges az, hogy valaki így elvette az eszem. Pedig akkor megfogadtam, hogy soha többé, senkinek nem hagyom, hogy elkábítson, s játszadozzon velem. Neki most mégis sikerült...

Órámra pillantok, hét nulla nulla. És ő még mindig nincs itt. Kicsit kezdek ideges lenni, nem szeretném, ha nem találna itt, de tudom, hogy pár perc múlva indulnom kell, vele, vagy nélküle. Tekintetem a McDonald'sra siklik, látom, hogy néhány mugli lép be az ajtaján. Lábaimmal egy ütemet kezdek topogni a talajon, így vezetem le a várakozás okozta idegességet. Kezem a fekete válltáskám pántjára siklik, az ölembe veszem a mugli szerzeményt, ujjaim elhúzzák a cipzárt, s a táska mélyére pillantok. Van benne két mugli revolver, egy pár fekete kesztyű, egy fekete kendő és egy egyszerű, bármilyen boltban kapható bohócos álarc. Ezeket a cuccokat korábban szereztem be, mindig benne voltak a táskában és mindig mást használtam ezekből...

Igen…tudom, tudom, hogy késésben vagyok, és tudom, hogy megint nem időben indultam el de nem tehetek róla. Ha az ember randira megy, még akkor is ha nem annak nevezik, nos akkor mindig kicsípi magát, és én is így tettem. Eddig amikor Clydedal találkoztam, alig volt rajtam smink, s most, tündérszemeim vastag tusvonallal lettek ívelve, ajkaim vérvörösre lettek festve, míg a szemhéjam sötét árnyalatot kapott.
A szerelésem se a hétköznapi. A tűsarkú helyett lapostalpú, de annál szebb cipő bronzbarna lábamon, a fekete ruha, mely testemet védi a kíváncsi tekintetektől, egészen kihangsúlyozza amit kell. Mindezt egy bíborszín sál dobja fel, mely díszként van a nyakamba tekerve.
Igen…
Sietek, esküszöm, hogy sietek, szaporán lépkedek, de ennél gyorsabban már képtelenség lenne haladni, mert akkor a saját testi épségemet veszélyeztetném, és azt csak nagyon ritka esetekben teszem meg.
Aprócska kis táskámat a vállamra vetem, úgy lépkedek az utcákon, néha már-már fellökök néhány embert, nem győzök bocsánatot kérni, szinte már ez a második nevem, de valamiért nem tud érdekelni. Hogy miért nem? Hát egyszerű…mert egy olyan fiú vár rám,aki mellett elvesztem az eszemet, aki mellett biztonságban érzem magam, és aki maga a megtestesült görög istenség.
Clyde…
Szemeim előtt megjelenik szép írisze, csodás ajka…na meg még frankóbb teste. Előbb kellett volna elindulnom. De hát én mindig így járok.
A múltkori találkánknál is elkéstem és nem győztem elnézést kérni tőle. Talán már kezdi megszokni. Bár a legutóbb, mikor nem randin vettem részt vele, egész sok dolgot tudtam meg róla. Hogy mit szeret, hogy hívják, hány éves, mi a hobbija….és hasonlók, persze cserébe ezeket ő is megtudta rólam. Lehet, hogy nem szabadott volna? Hiszen ki tudja, hogy mikor használja fel ezeket ellenem? Vagy, hogy megbízhatok e benne? Ez volna az első látás szerelem szindróma? Vagy mi? Úristen…az első alkalommal szinte sztriptízeltem neki a szökőkútban. Elvesztem komolyan mellette a fejemet. Kihozza belőlem a vadabbik énemet, amit nem szabadna, amit valahova a lelkem legmélyére kéne vaskos lakattal elzárnom a világ elől.
És hangosan valahol zeng az óra.
Meglátom az ismerős alakját, ezért lassítok a lépteimen, hát nehogy már lássa, mennyire siettem hozzá. Ne a nyúl vigye a puskát.
- Tudom…megint késtem. Sajnálom…
S már hajolok is hozzá, hogy a jól megérdemelt csókomban részesüljek tőle. Karjaim a nyaka köré fonódnak, kissé lábujjhegyre emelkedek és ajkaimat az övére illesztem.
- Ugye megbocsájtasz?

Gondolataimban egy ostoba mugli nóta sorait dúdolom, melynek ritmusa megegyezik lábdobolásom taktusaival. Próbálok nem stresszelni, de mindez elég nehéz egy olyan szituációban, ami rám vár. Itt nem csak a rablásról van szó, azt már megszoktam, hisz nem ez lesz életem első nagyobb fogása. Viszont...azok az alakok egyáltalán nem szimpatikusak, akiknek lógok az összeggel, ráadásul hiába vagyok akármilyen varázsló poronty, hiába van megfelelő tudásom, a mugli világban mindez szxrt sem ér. Igen, én vagyok a hibás, amiért belekeveredtem ebbe az egész hótündéres kavarásba, hogy már nem csak árusító vagyok, hanem élek is a tündér varázslatával. Ha erre gondolok, görcsbe rándul a gyomrom, hisz erről még Ő sem tud. Vajon mit szólna hozzá? Megdöbbenne? Lehet, hogy ugyanúgy könyvelne el, mint a többi luvnya?

Töprengeni kezdek, azon, hogy ez a lány miért akar velem találkozni? Miért nem retten vissza tőlem? Kezdek rájönni, hogy talán azért, mert mindezeket nem tudja rólam. Ez csak nagyobb idegességet szül a gyomromban, s próbálok a hülye gondolataimról megfeledkezni. Közeledő léptekre leszek figyelmes, megpillantom őt, egy pillanatra a szám is tátva marad. Kisebb koromban sok történetet hallottam anyámtól, főleg mugli hírességekről. Ő mesélt nekem Marilyn Monroeról, s most egészen úgy érzem, mintha egy hozzá hasonló jelenség szökellne felém. A szívem teljesen felgyorsul, már a fülemben hallom a dobbanását, s szinte teljesen elnyomja a galambok zaját. Egy pillanatra megszűnik a külvilág, lassan behúzom a táskán a cipzárt, majd oldalra vetem, s felkelek a padról. Ujjaim a derekára siklanak, egy kis mosoly, s ajkaim máris az ő vöröslő ajkaira tapadnak, mely oly csalogató, mint méheknek a virágpor.
- Lehet...neked nemet mondani?- mondom halkan két csók között, majd egyik kezemmel finoman végigsimítok az arcán, s mélyen a szemeibe pillantok. El kellene mondanom neki, de nem tudom és azt sem, hogy mire készülök. Tekintetem a gyorsétteremre siklik, újra görcsbe rándul a gyomrom, aztán visszapillantok Ellára. 
- Nekem most...Ella, benne vagy egy őrültségben? - Megfogtam a kezeit, s reménykedve vártam, hogy igent mondjon.
- Bízz bennem és jobb kalandban lesz részed, mint valaha is volt! Jobb lesz, mint az éjszakai vadmotorozás, vagy az ábrándozás az ékszerbolt előtt. Ne csak ábrándozzunk, tegyünk is valamit! -

Ott áll és engem néz. ÉN pedig lépdelek felé, lassan, magabiztosan, édesen. Nem tudom és nem is akarom tudni, hogy mit tervezett ma estére, ugyanis tudom, hogy ha rajta múlik élvezni fogom. Mert mellette mindent élveztem eddig.
Felsóhajtok ahogy odaérek elé, s már igen, hajolok is, hogy csókban forrjunk össze. Érzem, hogy valami nincs rendben, érzem rajta az idegességet, azt, hogy valami nem hagyja nyugodni, de nem merek rákérdezni, hogy mi lehet a problémája…ha akarja elmondja, én pedig nem vagyok egy átlagos lány…nem fogok ráakaszkodni és nyaggatni, hogy azonnal mondjon el nekem mindent.
Minek?
- Nem .. nem lehet, ezt eddig is tudtuk…nem?
Mosolyodok el, és újabb csókban forrunk össze. Olyan, mintha már nem is tudnék nélküle létezni, olyan, mintha a két test eggyé válna ilyenkor, s a szívük is egyszerre dobbanna. Nem lenne meglepő amúgy, sokszor éreztem már, mikor egymáshoz simultunk, hogy a szívünk ritmusa megegyezett. Elmosolyodok. A keze az arcomra siklik, belesimulok a tenyerébe, miközben az én ujjaim az ő arcára kúsznak. Megnyugtatóan simogatni kezdem, fogalmam nincs, hogyan oldhatnám fel a benne lévő görcsöt, hogy újra az önfeledt szempárba tekinthessek. Annyira szeretném ha megosztaná velem ezeket a súlyos problémákat, de nem teszi, és akkor bizonyára megvan rá az oka, hogy miért nem. Minden logikusan gondolkodó ember így vélné…
Megfogja a kezemet és hirtelen nem tudom, hogy mi tévő legyek, túl meghitt ez az egész pillanat. Szép íriszeim az ő szemébe mélyednek, nem hagyom, hogy elfordítsa a fejét, egyszerűen nem engedem meg neki. Nekem nem hazudhat, főleg akkor nem, ha a szemébe nézek. Úgy senki nem hazudhat nekem.
Hogy mit láthatok benne?
Féltést, kétségbeesést, izgalmat.
Hangosan nyelek egyet. Nem tudom mit mondjak, mit hogyan tegyek, hogy neki jó legyen. Hiszen a szívemet már megkapta. És mivel ez igaz, így a pokolba is követném ezt a fiút.
Egy másodperce megremegek.
Furcsa…
Rég éreztem ilyet…a gyomrom mélyére hatoló félelmet. Évek óta nem.
És mivel a nevemen nevezett, ezért komoly dologra készül. Még ha én ideges is vagyok, neki nem szabad, hogy az legyen.
Megpróbálok megnyugtatóan mosolyogni.
Megszorítom a kezét, ujjaim az ujjaiba kulcsolódnak.
- Casanova…a világ végére is követlek, ha azt mondod, hogy vigyázol rám. Ha azt mondod, hogy ez jobb lesz, mint a múltkori akkor hiszek neked…vágjunk bele.
S újból odahajolok, talán életemben először nyomok olyan csókot azokra az ajkakra,  ami odaadó, ami gyengéd, ami bíztató.
A füléhez hajolok és dorombolni kezdek, úgy ahogy azt annyira szereti.
- Veled vagyok….veled megyek…és veled távozok bárhova megyünk.

Lányok millióinak vagyok a vágyálma igen, ő azonban próbálja a leghatásosabban lehúzni az önbecsülésemet már az elején, egyetlen pillantással. Tény, hogy hiúságom ettől a nagy fokú közönytől nem kissé sérül, mégis tartom magam, és megpróbálom kezelni azzal a lazasággal, amivel úgy általában az életet is kezelem. Hiszen minden jön a maga idejében, egyszer az én időm is megérkezik, mikor majd örömmel fogja nézni csillogó szempárral, hogy mennyire nem hat meg a szánalmas emberek nyomora, akiknek a lét egy óriási szerencse, egy ajándék. Hiszen ha azt vesszük, én is azok közé fogok tartozni aki dönt. Dönteni fogok életről és halálról.

Pillantásom végigszáguld a testén, természetesen nem észrevehetetlenül. Arcára mosolyt, derűt csalok
Elvigyorodom..
Hiszen mit is tehetnék mást..?! Ő is csak egy nő, akinek teljességgel máshogy működik a feje, mint az enyém. Igen, gusztusos, igen jól néz ki, mégis… Megfordul a fejemben, hogy ha közelebb kerülnék hozzá testileg, vajon elkapnék e valamilyen nyavalyát melytől nem könnyű megszabadulni. Hiszen már kinézetre is pont úgy néz ki mint egy pók. A híres fekete özvegy, aki külsejével, nézésével, gesztusaival vonzza magához a férfiakat.
Fogaim gyöngyszerűen csillannak meg a hatalmas lámpa fénye alatt. Szórakoztat. Még akkor is, mikor lágyan végigsimít arcomon, pont úgy mint egy anya.. – lehet csak én érzem ezt a helyzetet kissé groteszknek? – majd hangosan felnevet, és előadja a nekem szánt első leckét.

Nincs Te!
Persze, persze. Vitatkozhatnék vele, elronthatnám az esélyeimet, ha nagyon  akarnám, azonban nem akarom! Inkább ráhagyom, és cirógató ujjai elől elhúzódom. Teszek egy lépést oldalra. Hiszen nem az anyám, nem vagyok a gyermeke, senkije sem vagyok, még csak a szeretője sem, hogy ezzel a gesztussal illessen.
- Megértettem, Hölgyem! Majd igyekszem nem elfelejteni a mai nap első számú leckéjét! Viszont ha lehet kérnem, mellőzzük ezt a testi kontaktust. Nem nagyon rajongok érte! Ugye megérti? – dobok neki még egy mosolyt, csak azért, hogy a láthatatlan fenyegetést ne érezze a hangomban. Tisztelem, és úri nőként viselkedem vele. Nem feleselek, figyelek arra amit mond, úgyhogy talán annyit én is megérdemlek, hogy ezt az egész „hozzádérekcirógatlakmintegygyermeket” érzést kihagyjuk a buliból.

Mondandóm befejeztével egy pillanatig a szemeibe bámulok, majd követem a tekintetét, mely felsiklik az előttünk lévő épület egyik megvilágított ablakára. Gyorsan és kegyetlenül eldarálja a mai feladatunkat,  mindezt fűszerezve némi iróniával. Ezzel persze el is éri, hogy egy újabb mosoly jelenjen meg az arcomon. Mindig is imádtam a kemény nőket, és azokat, akik ilyen könnyedén veszik az „életet”. Tehát megvan az első olyan dolog, amiben hasonlítunk!

Persze a feladat hallatán egyből elönt az izgalom. Érzem hogy a vérem vadul száguldani kezd az ereimben. Milyen régóta készülök már erre. Hogy végre megmutassam mit is tudok! Eljött hát az idő, az én időm!

- Én is nagyon sajnálom szegény szerencsétlent. Kár, hogy ebből a szörnyű tragédiából ő már nem fog tanulni, csak a családja! Igazán megrendítő…! – mondom közönyösen, majd felnevetek. Mindig is imádtam, mikor valakinek meg kellett mutatni, hogy milyen is az igazi világ. Hiszen sokszor az emberek egy álomvilágban élnek, a saját maguk által kreált álomvilágban. Ilyenkor pedig elkel egy olyan ember, aki rávilágít a dolgokra, aki megmutatja, hogy tulajdonképpen mi is az igazság. Ideje felébredni! Hiszen csipkerózsika sem aludta álmát ítéletnapig! Ő is felkelt. Igaz, hogy ő a giccses szépség miatt.. de ki tudja! Talán ennek a nyomorult kviblinek is egy giccses, angyalkás lelki élete lesz.. vagy a mennyben, vagy a pokolban….

A lámpa lassan kialszik, majd a sötét mely behálózza az utcát szép lassan elnyel minket. Csuklyámat egy laza mozdulattal a fejemre hajtom, ilyenkor elég kellemetlen, hogy a szőke hajamon ennyire megcsillan a holdfény. Teszek egy lépést hátra, egészen addig, míg a jóleső árnyék teljes egészében el nem nyeli alakomat. Nem kedvelem a feltűnést.. legalább is ilyen helyzetekben nem. Pillantásom lassan megtalálja a nőt, majd már csak az ő parancsára várok! Lassan nyílik az öreg ház ajtaja, majd lép ki rajta a kissé őszülő, vékony férfi! Lassú, megfontolt léptekkel közlekedik az utcákon, lopva pislog körbe, mintha érezné, hogy ez a mai nap „boldogságot” fog hozni az életébe! Lelki boldogságot!
Ismét a nőre nézek.. ha bólint, máris a férfi nyomába szegődök! Lépteimet nem fogja hallani.. a csendes halál vár rá…

Elhúzódik az érintésemtől. Még ilyet? De inkább csak mulattat a reakciója, mint sért, hisz az, hogy nem tűri, hogy megalázzam csak jó jel, azt bizonyítja van tartás a fiúban. Ez pedig a mi köreinkben igen csak fontos. Mert akárki tartozhat a gárdához, akit a Nagyúr alkalmasnak talál, de feljebb kerülni a ranglétrán igencsak kevesen tudnak. Na de meglátjuk, hogy a büszkesége mellett tehetsége van e Whitenak.
- Na ez a stílus már sokkal jobban tetszik – és elmosolyodok újra, de ígéretet nem teszek, hogy kerülöm a jövőben a hasonló gesztusokat.
Annyira édes még ez a kölyök, túl édes még. Be kell végre avatni a világunkba, meg kell neki tanítani, hogy bizony azonnal lelír mindenkiről, ha még ártatlan, és rajta látszik. Na de ez ma este meg változik.
Egyetlen pillantás elég volt. Hogy tudjam mit is szánok az ifjú Whitnek. Egy kis játékot, egy élvezetes hosszú játékot, ahol megtanulja, mennyivel édesebb a falat, ha előtte kihozzuk a zamatát. És én is sokkal jobban szórakozom, ha lesz valami izgalom ebben a pofonegyszerű feladatban.
Megtanítom neki az igazán ínyencek vadászati módszerét, pluszban meg fel akarom mérni, vajon mennyire is bátor a kis drága. Vajon mit szól majd, ha tudatosul benne, hogy bizony ma nagyközönség előtt játszunk.
A senki szánalmas mugliknak ideje megtanulniuk kik is vagyunk Mi. Ideje tisztán látniuk, hogy mennyivel hatalmasabb vagyunk náluk, és bizony nem félünk használni az erőnket. Hamarosan a Lord lesz az egész világnak az ura és nekünk az a dolgunk, hogy térdre kényszerítsük a népét.
Hallgatom a fiút, figyelek a szavaira, még akkor is, ha az ellenkezője látszik. Hamarosan elsötétedik az ablak és akkor mi következünk, azt a pillanatot pedig nem szalaszthatom el. Minden az időzítésen múlik.
Megnyerő stílusa van Whitenak, nem csodálkozom azon, hogy a Nagyúr a kegyeibe fogadta. Ha érettebb lesz, remek Halálfaló válhat belőle, persze csak ha van benne elég kurázsi, de ez ma este úgy is eldől. A ma estére egy kis ízelítőt szánok neki, mi is vár majd rá köztünk. Jobb ha felkészül, ha végre tisztán fog látni, hisz addig ez úgy sem lehetséges, míg ártatlan. És biztos vagyok benne, hogy még nem ölt. Látszik rajta.
Figyelmem egy kósza percre sem lankad. A megfelelő pillanatot várom, mikor Whitetal végre kiléphetünk a sötétből és felfedhetjük magunkat. Tisztában vagyok vele Summernek merre kell haladnia és az útja bizony a Trafartgár téren át vezet. Így szegényke minket bizony nem tud kikerülni.
Az utolsó pillanatig nem mozdulok, és nagyon ajánlom Whitenak is hogy ezt tegye. Édes ahogy a csuklyát a fejére húzta, de hol marad az izgalom, ha takarja a külsejét?
Már csak három lépés.
Már csak kettő
Egyetlen feltűnés mentes mozdulattal hajolok közelebb ma esti társam fülébe, hogy belesúghassam a parancsot:
- Kerülj elé, de ne küld rá átkot!
Már csak egy.
- Most!

És ahogy ez az egyetlen szó elhagyja az ajkaimat, rugaszkodom is el a szobor védő árnyékából és Summer háta mögé szökkenek két egyszerű és halk lépéssel, akárcsak egy macska. Whitenak meg ajánlom, hogy tökéletesen hajtsa végre a feladatát. Ha mindez a terveim szerinte halad, akkor Summer kétségbe torpan meg, amint az útjába kerül egy fekete ruhás alak és hiába fordul meg, hátha arra van menekülő út, ott bizony engem talál. Maszk és csuklya nélkül, egy fekete démont, akire elég egyetlen pillantást vetni, tudhatja kik is jöttek el érte. A perverz szórakozás, amit ennek az idiótának köszönhetek majd, máris ott van a szám sarkában ülő mosolyban és a két világosbarna íriszben, ami most az éjszaka folyamán feketének hat. - Szép jó estét! – köszönök mézes-mázosan, de a hangom tökéletesen tükrözi a bennem lakozó gonoszt – Milo Summerhöz van szerencsénk? Summerről lelír, mennyire fél, és sejti kik vagyunk, de tisztelem benne, a bátorságát. - I…igen – nyögi ki második nekifutásra. - Hagy mutatkozzam be, a nevem Cathrina, az ifjú titán pedig aki a háta mögött áll Darren. Ma este mi leszünk az Ön halálos ítélete – mondom ezeket a szavakat a legnagyobb nyugalommal. Viszont az a nyomorult kvibli úgy dönt, megnehezíti a dolgunk és futásnak ered, én pedig csak felnevetek és utasítom Whiteot:

(http://www.frpgs.co.cc/images/488yi0ojooa2tl8xbo8y.jpg)

- Állítsd meg!
És nagyon ajánlom neki, hogy ne ölje meg, akkor vége lenne a szórakozásomnak és elszontyolodnék, azt pedig Whitey fiú nem akarhatja, mert akkor bizony rajta élném ki a csalódottságom.
Kíváncsi vagyok egyébként milyen átkot fog használni Darren, már csak azért is, mert egy nyilvános tér közepén állunk, ahol még ebben az időben is megfordul egy-egy kósza emberke.

Elhúzódom előle, még szép! Hiszen nem az anyám, én pedig nem vagyok egy bakfis, akit csak úgy kénye kedve szerint simogathat. Na nem mintha nem lennének finom ujjai.. de azért mégis. Lágy, csilingelő hangja borzolja a dobhártyámat, én pedig pont olyan kellemes mosolyt küldök felé, mint amilyet már tőle is kaptam.
- Örülök, hogy elégedett a viselkedésemmel! – mondom halkan, majd a csuklyát a fejemre igazítom.

Nem, egyáltalán nem azért teszem ezt, hogy leplezzem magam. Én igenis felvállalom a hovatartozásomat, én igenis kiállok a Nagyúr mellett. Nem vagyok gyáva, egyáltalán nem, viszont ha nem rejtem el szőke tincseimet, azok fehéres árnyalatai miatt túlságosan erőteljesen csillannak meg a lámpák fényében. Lassan lekapcsolódik a házban a villany, az ablakok mögött a fekete némaság játszik főszerepet. Villogó szemekkel meredek a hatalmas ajtóra, majd hallgatom társnőm, és mai estére mesterem intő szavait! Elé kerülni, és átkot nem használni! Ezt az egyetlen összetett mondatot eldarálom magamban jó párszor, hiszen nem áll szándékomban semmit sem elrontani. A dühömet, az őrületemet most vissza kell szorítanom, hiszen nem ejthetek egy ilyen bakit.

Ahogy a „most” szócska elhagyja a vöröslő ajkakat, ahogy néhány pihe meglibben a fülemnél én azonnal cselekszem. Mint egy árny, pont olyan néma léptekkel – szinte már suhanva – kerülök leendő áldozatom elé. Magas, szikár alakommal szinte felé tornyosulok. Egy pillanatra megtorpan, majd zavarodottan néz rám. Próbálja arcomat fürkészni, hogy ki is lehetek. Arcára egyre jobban kiül a döbbenet és a pánik. Apró izzadtságcseppek gyöngyöznek homlokán. Hátrafordul, majd szinte felugrik, mikor meghallja Ms. Wolls csilingelő, finom kis hangját. Őszinte leszek, még én is meglepődöm. Olyan gunyorosan és olyan élvezettel ejti ki a száján a szavakat, hogy önkéntelenül is a cukrosnéni jut az eszembe róla. Vajon mielőtt megöl bárkit is, ad valami finomságot?!

Summer eközben megpróbál ellógni. Igazából óriási bátorságra vall eme tette, belőlem mégsem vált ki semmi mást, csak egy lenéző, szánakozó pillantást. Sebes léptekkel rohan, és zavartan néz hátra és hátra. Kissé őszülő haja lassan csapzottá válik, hála ennek a felfokozott izgalmi állapotnak, amelyet produkál a jelenlétünk miatt. Pár méter után hallom Ms. Wolls hangját, mellyel nekem parancsol. Igaz, hogy nem éppen örülök ennek  a ténynek, mégis megteszem azt, amit kér. Gyors léptekkel indulok a férfi után, majd mikor már kellő közelségbe került előkapom a pálcámat.
- Simulatus! – suttogom, majd egy határozott vonalat húzva óriási szakadék jelenik meg Summer lábai előtt, ezzel megtorpanásra késztetve.

Egy helyben álldogál, zavartan bámul maga elé, a hatalmas vonalra, mely minden irányba elhúzódik, és amely eléggé széles ahhoz, hogy se átugorni, se megkerülni ne tudja. Valahogy sikerült úgy megcsinálnom eme jó kis illúziót, hogy ne legyen ideje semmire. Pedig ha tudná, szegény szerencsétlen, hogy ez csak a látszat. A pálcámat feltartva lassan elérek hozzá, majd a hátába fúrom azt. Ebben a pillanatban a szakadék eltűnik én pedig ismét támadásba lendülök.
- Crucio! – suttogom, majd mikor testén végigfut a kín fél kézzel elkapom görnyedő alakját. Lopva körbe pillantok majd tekintetem találkozik a „társaméval”. Nem akarok levonni messzemenő következtetéseket, mégis érdekel, hogy vajon, mennyire sikerült megfelelnem az elvárásainak.
A férfi eközben még mindig vergődik.. kár, hogy a távolban egy mugli nő tűnik fel. Lassan elkapom a karját és derekát, majd hangosan figyelmeztetem.
- Ugyan, barátom! Mondtam hogy ne igyál annyit! Az alkohol nem megoldás! - Tolom le, majd vonszolom „társam” felé.
- Nos Hölgyem! Meghoztam! – dobom le a földre, mikor ismét csak hárman maradtunk.

Hmm… Igazán izgalmas és egyedi megoldást választott magának Darren. Érdekes tudással rendelkezik a fiú, nem csodálkozom már, miért is fordít rá a Nagyúr ekkora figyelmet. Kiváló halálfaló válhat egyszer belőle, ha az erejéből indulunk ki, de majd meglátjuk. Majd meglátjuk.
Summer teljesen összezavarodott. Oh a kis drága, szánalmas. Ahogy megtorpan ijedtében… A szeretett bátyja nem tanította meg, hogy mi világunkban bizony bármi megtörténhet? Vagy csak az illúziókról nem hallott még? De kit is érdekel. A műsor élvezetes, az a lényeg.
White minden mozdulatát figyelem. Nem akarom, hogy valamit elrontson, hogy az akció félresikerüljön. Nem szeretnék csalódást okozni a Mesternek, de ha ne adja Merlin ez bekövetkezne, bizony ifjú társam inná meg a levét. Nem tűröm, ha valaki hibázik a társaságomban.
Persze azért mégis csak van benne némi anyai ösztön, ha kijavítható hibát vétene, akkor nem ölöm meg.
Egyelőre meg vagyok vele elégedve. Követi a parancsaimat, engedelmeskedik, és tetszik, hogy fitogtatni akarja a tudását. Igen. Tudom, hogy az egész kis játék arra ment ki.
A következő lépésére várok. Mit fog tenni? Kifejezetten megtiltottam, hogy ártson Summernek. Dolgunk van még a fickóval, és különben is nem szórakoztunk még vele eleget, hogy megöljük.
Látom, ahogy meginognak annak a koszos kviblinek a lábai, és ha White nem tartaná már összeesett volna. Kínzás… Kínzást választott. Nem rossz. És dicséretes hogy képes a Cruciatusra, de valami eredetibbre számítottam, a kis szakadékja után, de sebaj ez is tökéletes.
Azonnal támadásra lendítem a pálcám, amint megpillantom a tőlem nem messze álló duó felé közeledő nőt. Még nincs itt az ideje a lebukásnak. Előtte még játszadozni akarok. Előtte még információkra van szükségem. Már nyitnám a szám, mikor a nő tovább megy. Nem hallottam, mit is mondott White, de elintézte az ügyet, méghozzá diplomatikusan, mert nem halt meg senki. Aztán a következő pillanatban már felém is fordult, hogy elém hozhassa fogját.
Summer meggyötörten zihál a lábaimnál, de egyelőre nem vele foglalkozom, hanem társamra emelem a tekintetem.
- Szép volt drága – dicsérem meg – De szemtanúkat sosem célszerű hagyni – tanítom meg a következő leckére.
Pálcámat Summerre szegezem, és ki se kell mondanom a varázsigét, elég egy apró mozdulat, és Summer feje megemelkedik, hogy engem kelljen néznie.
- Nagyon udvariatlan dolog volt ám, egyetlen köszönés nélkül itt hagyni engem. Remélem nem hitted azt, hogy képes leszel megszökni ellenünk? Nem tudom mit fog szólni a bátyád, mikor holnap megtudja, hogy a drága kicsi testvérkéjét brutálisan meggyilkolták, de sajnos a szemtelen viselkedésednek ez lesz a következménye.
Visszafordulok White felé, nem törődve azzal, hogy ez a senkiházi a lábaim előtt sír. Szánalmas.
- A mi kis egérkénk információkat szállít. Ki kell derítenünk pontosan miket is. Hogyan kezdenél hozzá? – kérdezem.
A második lecke, hisz ma este tanár nénit játszom. Summer pedig úgy is túl unalmas ellenfél a számomra, majd. Majd eljön még ma este az én időm is.

Az az idióta nem csinál semmit, egyszerűen hagyja magát. Jó-jó, nem csodálkozom, hiszen nem tehet róla a szerencsétlenje, hogy ilyen korcsnak született. És szegény kis családja.. biztos nagyon bántani fogja őket a szeretett ember elvesztése.. de hát.. az élet már csak ilyen, kegyetlen, és egyáltalán nem fair.

 A grabancánál megfogva lökök rajta egy óriásit és hagyom, hogy pontosan a „társam” lábai elé térdeljen. Pont úgy helyezkedik el, mint az aki a kivégzésén arra vár, hogy a balta végre levigye a fejét. Nos, ha lehetne és az nem lenne olyan véres, én is valami hasonlót alkalmaznék. Soha nem láttam még lerepülő emberi fejet, de anatómiailag biztos eléggé izgalmas lehet. Láthatnám végre a vastag ereket, melyek ennek a fajzatnak a fejébe szállítják a vért.. és életet adnak felesleges lényének, testének. Na de a morbiditásomra jelen helyzetben semmi szükség nincsen, most még bőven elegendő az, hogy előttünk zokog. Na nem mintha menne vele bármire is..

„Gyámom” végre megdicsér!
Már ezekre a biztató szavakra várok egy jó ideje. El sem tudná képzelni, hogy ez a pár pozitív mondat mennyit jelent. Ha nem lenne halálfaló, ha nem lenne olyan idős kb. mint az anyám.. és hogy ha nem lenne itt körülöttünk senki, a hirtelen előtörő szeretethullám hatására biztosan megcsókolnám. Na nem nagyon, csak egy kicsit, hogy érezze, hogy szavai igazán sokat jelentenek a számomra. Áhítattal hallgatom minden szavát, valamint megjegyzem az egyéb hozzáfűznivalóját is. Igen tanulni akarok, de nem egy olyan senkitől mint Halstead.. az a szemétláda.. ez a nő viszont.. már most imádom.. persze csak a magam sajátos, különös módján. Épp annyira vagyok oda érte, hogy ha lenne alkalmam akkor sem bántanám.. nem úgy, mint a kicsi Tyana-t. Persze mindez még nem jelenti azt, hogy egy esetleges konfliktus során nem rántanék rá pálcát és nem átkoznám meg valami szép kis dologgal. El kell érnem, el akarom érni, hogy tiszteljen.. hogy lássa.. hogy belássa nem vagyok egy kis szánalomra méltó ficsúr.. nem vagyok egy Draco Malfoy, akinek csak a szája nagy..

Eközben egy pálcaintés hatására a mi kis egérkénk feje a magasba emelkedik, de csak annyira, hogy szemtől szembe kerüljön a macskákéhoz hasonló íriszekkel. Hát igen.. kellemetlen, hogy pont úgy kell meghalnia, hogy közben egy nő szemébe néz.. na mindegy.
Lassan megtudom, hogy a jómadár informátor .. eme tény hatására pedig szívem azonnal elkezd vadul dobogni. Hát igen.. végre kipróbálhatok valamit.. valami egészen szokatlant.. reményeim szerint rám vár a feladat. Amint megkapom a kérdést, hogy hogy is csinálnám arcomra kiül az elégedett mosoly.
- Ha nem bánja Hölgyem, akkor megmutatnám..!

Gyors mozdulattal rántom elő a pálcámat, majd az előttem fetrengő szánalmas alak kezére mutatok vele.
- Incarcerandus! – mondom, majd hagyom hogy a férfi keze pont előtte összezáródjon és a kötél szoros hurkot vetve mozdulatlanná tegye.
- Venenatus gladius! – suttogom, majd zsebemből hirtelen előkerül egy apró kis éles tárgy és máris vérző sebet ejtek az összekötözött végtagon. Nem kell nagyon megerőltetnem magam, hiszen itt nem az a lényeg, hogy nagyon megsebesítsem. Elég egy apró szúrás és úgyis a kínok kínját fogja kiállni az akivel ezt a jó kis illúziót megcsinálom. A férfi először csak tágranyílt szemekkel bámul a kezére, majd hirtelen elöntik az érzelmek. Könnyek csorognak a borostás arcon, majd felhangzik az ordítás is, mely arra enged következtetni, hogy igen, hat a dolog. Még pár perc és a kínok óriásiak lesznek, elegendően nagyok ahhoz, hogy szép lassan mindent elmondjon.

- Most pedig mondja el szépen.. milyen információkat szállít?! – teszem fel a költői kérdést.
- Ne aggódjon van még pár perce, mielőtt a méreg eljut az agyáig. Ez is egy módja a halálnak.. fájdalmas.. nagyon fájdalmas módja! Mondja! Nem lenne jobb hamar túl esni rajta?! Egy békés kis átok.. szerintem kényelmesebb mint a szenvedés.. Beszéljen! – morranok rá, hiszen nem érek én itt rá vele küszködni. És egyébként is.. jobb lesz neki is.. ha még most elmondja azt, amit tudni akarok..