Roxfort RPG

          alapok

jelszó || „Wingardium Leviooosa, nem Leviosaaaa...”
teljes név || Joseph Dylan Rutherford
becenév || Joe
nem || férfi
születési hely, idő || New York; 1981. október 25.
kor || 17 év
faj || ember
vér || aranyvér
évfolyam || 6.


          a múlt

1991. július 18. (szerda)

- Azt vidd innen, de azonnal. – kiált fel egy vékony hang a Rutherford tanyán. Hatalmas birtok volt, azonban tilos volt feltenni a kérdést, hogy mégis honnan tett szert a család erre a gyönyörű földszeletre. Persze minden csak távolról szép és jó, ha közelebb merészkedünk, mondjuk, a pajta irányába, akkor máris sokkal rosszabb körülmények várnak minket.
- Kotródj már innen azzal! – hallatja hangját ismét a gyerek, aki úrfias öltözködése ellenére elég parasztiasan ejti ki minden egyes szavát a száján, ami most úgy remeg a félelemtől, mint a kocsonya. Nincsen visszaút, sarokba van szorítva, miközben egy nagydarab, szőrös férfi elvetemülten vigyorog előtte egy fadarabbal a kezében. Mit akarhat vele? Azt még maga sem tudja, hiszen egyelőre csupán a szívbajt akarja a hozni a gyerekre, akivel sosem volt felhőtlen a kapcsolata. A szülők elutaztak, távol vannak már egy hete és, azóta tart ez a terror is, amibe az ifjú Rutherford kényszerült. A millió szálkával felvértezett fadeszkákba vájja gyenge körmeit, miközben lehunyja szemeit, s próbálja hátrébb húzni a fejét, ahogyan a férfi közeledik felé, de nem megy, hiszen így is már szinte beleépült a falba. Lejátszódnak szemei előtt a hét történései, így már szinte örül, hogy most vége lesz mindennek… nagy szó ez egy 10 éves kölyök szájából, aki előtt még minden jó állna, akiben még lehet lehetőség, hogy egy jobb kort hozzon el. Legalábbis a szülei mindig ezt mondták: „Mekkora szerencse, hogy ennyire okos fiunk van. Belőle nagy ember lesz.” Nagy, egy nagy tahó. Ez már ekkor is megmutatkozott, hiszen a mód, ahogyan tudta kezelni az embereket ebben a fiatal korban, arra kifejezés nincsen. Sosem félt Steve bácsitól, mindig tudott kiáltani, mivel a szülei a közelben voltak, azonban most… nem.
Édesanyja egy angyali teremtés volt, amikor az emberek látták, azonban egyszer a házisárkánynak elő kell bújnia barlangjából, s meg kell ennie néhány férfit és gyermeket, hogy teli hassal hajthassa álomra a fejét éjszaka. Ez így volt Melissa Rutherfordnál is, aki nappal egy angyal volt, éjszaka démonná vált. Külsőleg rá hasonlított a fiú, hiszen voltak lágy, nőies vonásai ebben a korban, később talán magára öltheti apja férfias külsejét is. S ha már a férfinál tartunk, akkor róla csupán elég annyit megjegyezni, hogy ő elfogadta Steve nevelési módját. Nem tudott mindenről, de azért voltak olyan alkalmak, amikor ő kérte meg fivérét arra, hogy neveljen a gyereken, mert ő maga nem képes rá. Gyáva alak, nevetségesen gyáva alak, akit felesége tartott pórázon… úgy, ahogyan azon a szerdai napon Steve tette Joe-val.
- Kiáltozz csak, Joey. – szólal meg az érdes hang, ami ahogyan kiejti a mondatot, máris harsány kacajban tör ki. Senki nem hitte el neki, hogy a férfi bolond. A legkedvesebb szórakozása volt Joe terrorizálása. Sosem emelt rá kezet, mindig csak ijesztgette. Pedig megtehette volna, nagyon sok alkalma lett volna rá. Mégis csupán azt élvezte, ha látja a másik arcán a félelmet. Egy elmebeteg állat volt, de a légynek sem ártott volna. Egészen a mai napig. Minden elszállt odabenn a koponyájában, ahogyan a halálra rémült arcot látta. Beteges vágyat érzett, hogy most ne csak a szája járjon, hanem örök leckét adjon az ifjú Rutherfordnak, aki mindig szégyenbe hozta őt a nagycsalád előtt. Buta ember volt, sosem gondolkodott semmin, de most végigszáguldott a gyenge képességű agyon minden, ahogyan ott állt, és kezében görcsösen szorongatta azt a fadarabot, ami eddig a puszta fenyegetés eszközeként szolgált. Még egy mondat… még egy mondat, amivel sértően fordul felé a fiú, aztán vége a szóbéli fenyítésnek. Nem kellett rá sokat várni, hiszen Joseph nem arról volt híres, hogy be tudja fogni a száját. Főként akkor nem, amikor Steve társaságában volt.
- Mit akarsz azzal, te szerencsétlen? Azt hiszed, hogy megijedek tőled… úgysem lennél képes arra sem, hogy egy legyet leüss. Jézusom… nézzél már magadra! Itt vagy ötven évesen, és semmit nem tudsz felmutatni, csak ezt a korhadó fadarabot a kezedben! Rohadék… - sziszegi az utolsó szót, ami visszhangozva terjedt szét az öreg pusztuló agysejtjei között. Bambán nézett a gyerekre, aki gőgös tekintetét szúrta vissza az értelem egy apróbb szikráját sem mutató szempárba. Most mégis valami megcsillant benne; a düh, az eszelős düh, ami az évek során először jelent meg a lélektükrökben. Erre már Joe sem tudott mit szólni. Pusztán hatalmasat nyel, miközben szíve majdnem kiugrásra lett ítélve. Steve bácsi elmosolyodott, majd eldobta a fadarabot. Akkurátus léptekkel indult el az egyik ládához, amiből egy kötelet vett elő. Hosszú vastag kötél volt, amin a fiú tekintete értetlenül időzött el. Figyelte a furcsa fűzési módot, ahogyan el lett készítve ez a hatalmas darab, majd már csak akkor tért észhez, amikor a nagydarab ember már előtte állt. Tudta, hogy most mi fog következni, ezért amilyen gyorsan tudott, úgy pattant fel. Értelmetlen próbálkozás volt, a férfi túlságosan közel állt ahhoz, hogy Joe menekülni tudjon. A kerek hasról visszahuppant hát a földre, majd kapálózva próbálta visszautasítani a nagybácsi közeledését az erős kötéllel.
- Ne ficánkolj már! – hallatszódott a kedvesen csengő érdes hang, mire Joe egy nagyot kiáltott. Ezzel érdemelte ki a Herkules erejű öklöst, amibe elvesztette eszméletét. Lassan csukódtak le a szemek, miközben még annyit látott, hogy a bácsi elindul a marhák billogjai felé…

- Ébresztő! – édesgetőnek ható mondat, ami elhagyta az öreg ajkait, azonban volt benne valami rejtélyesen rémisztő. Erre emelte fel szemhéjait Joseph, aki a „teljes napfogyatkozás” után elsőnek üdvözölte a nagyvilágot. Még mindig a pajtában volt, ott, ahol „elaludt”. A kép még teljesen homályos volt szemei előtt, de próbált látni, mert érezte vékony bőrén a félelmet, érezte, hogy valami nagyon nincsen rendben. És nem is volt, hiszen Steve éppen a tűz fölött állt, s mintha szalonnát sütött volna. Na, igen... Adta volna az ég, hogy szalonna legyen az, amit a medvetalpszerű, vérrel még sosem bemocskolt kezeiben tartott. Egy lassított felvétel képében jelent meg előtte, látomásszerűen a nagybátyja, aki egy fénylő, izzó fémdarabot tartott a kezében; egy billog volt az, amivel a család a marhákat tette saját tulajdonává, hiszen elég sok tolvaj lakott a környéken. Hihetetlen, de tényleg így volt ahhoz képest, hogy mennyire jó környék volt. Jó, de elhagyatott, talán innen az ok. Joe az ütéstől feldagadt képét markolászta, miközben még mindig nem nagyon tudott kilétéről, s arról, hogy mégis miért van a pajtában, ráadásul az annyira kedvelt Steve bácsikája társaságában. Rosszérzés fogta el az ifjú Rutherfordot… nem is hiába. Remegő térdekkel kísérelte meg a feltápászkodást, de nem sok siker koronázta a műveletet. A férfi megfordult… Joe sosem felejti el azt az eszelős pillantást, ahogyan megmerevedve nézte őt a nagybácsi. Látta a fiún, hogy szabadulni akar, ezért gyors léptekkel - pontosabban kettő nagyobbal ért oda - indult el felé az izzó vasdarabbal.
- Joseph, drága fiam. – kezdte baljós hangon. – Azt hiszem itt az idő, hogy egy életre megjegyezd, honnan jöttél. És azt is, persze, hogy miért nem szabad így viselkedni Steven Rutherforddal. – ahogyan ezt kimondta, Joe már közel érezte a forróságot bőréhez, de még nem érintette hozzá a férfi a billogot. Mintha órák teltek volna el, az idő elnyúlt, akár egy sütemény tésztája, de biztos volt benne a fiú, hogy mindjárt megérzi mellkasának bőrén a billog nyelvének erős csapkodását. Nem tévedett… egy pillant, és máris eget rengető sikoly, fájdalmas üvöltés járta be a pajtát, s bizonyára a birtok közeli részeit sem hagyta némán. Az a szag… az égett bőr bűze töltötte ki az eddigi kellemes széna szagot a pajtában. Joe keze erőtlenül esett erőtlen teste mellé a földre, míg bőre szinte füstölgött az égés után. De ott a címer. Sosem fog felejteni, bőrén érezte a családi címer fájdalmas terhét, amit egy életen keresztül viselni fog…
Steve elégedetten mosolyogva tért vissza a tűzhöz, mintha semmi sem történt volna. A szélére állította a billogot, azzal a sarok felé vette az irányt, ahol egy vödröt véve magához fordult vissza. A fiúra nézett, elmosolyodott, büszkeség fogta el férges szívét.
- Remélem, hogy tanultál az esetből. – jegyezte meg szinte már csak magának, de a kaján vigyor nem tűnt el képéről. A tűz felé fordult, lépett egyet, s így a billog végére taposott, aminek következtében a forró vége a lábát égette. Fájdalmas üvöltés, lábát felkapta, akár egy elrontott mesefigura, majd egyet ugorván hanyatt esett. Milyen szerencse, hogy a szénakazalban landolt… s az abban lévő vasvilla pedig a férfi szívében.


1991. szeptember 1. (vasárnap)

A vasútállomáson egy fiatal fiú sietett bőröndökkel telepakolt kocsival, amivel nekiszaladt az arra haladó emberek többségének. Azok természetesen szentségeltek, ahogyan a torkukon kifért a srácra, akinek fekete ingje alól fehér kötés díszelgett mellkasát borítva. Mozgalmas nyár volt ez. Steve temetése, a család széthullása, érdekes levél a Roxfortból. Az utóbbi miatt kellett ennyire igyekeznie az ifjú Rutherfordnak, akinek a legnagyobb problémáját testesítette meg az, hogy a vonatot le ne késse. Nem tudta pontosan, hogy mi is a teendő, hiszen szüleinek a jó tanácsai csupán néhány teljesen hasztalan mondatból álltak: „Vigyázz magadra! ; Ne barátkozz senkivel, úgyis bántani fognak! ; Tanulj jól! ; Szeretünk!” A legutóbbi felől volt némi kétsége, de inkább rájuk hagyta egy bólintással, ahogyan mindig is tette.
Most azonban dús, fekete hajába tépett a szél, ahogyan száguldott az oszlopok között. Hirtelen megtorpant. Egy jó nagydarab kalauz állt vele szemben, aki legszívesebben bizonyára egy büdös pofont kevert volna le az ifiúrnak, aki nagyot nyelt. Ez volt minden, amit tenni tudott.
- Lassabban, te gyerek! – szólal meg az öblös hang. Sokkal nagyobb csetepatéra számított egy ekkora darab embertől, de így csak időt spórolt, aminek nagyon is örvendett, elvégre néhány perc múlva indul is a vonat a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolába. Nem szabad lekésnie, mert akkor a végén még mehet haza, ami egyenértékű lenne most a halállal, amit persze nem kíván annyira, mint az új élményeket. Igaz, hogy ezek sem annyira fontosak számára, hiszen nagyon jól tudja, hogy nem mennek a dolgok olyan egyszerűen, mint ahogyan azt ő maga szeretné. Fiatal, de volt ideje a nyáron, hogy kialakítsa magának komor jellemét, és a megszólíthatatlanság hatalmas erejét, ezért tekintetében mindig a visszautasítás fénye csillogott. Nem szerette volna, ha körbeöleli a diákok gyűrűje, nem tudta volna kezelni a helyzetet. Sosem tudta, nem is volt ideje ezt megtanulni.
Kilenc és tíz. Ezek a vágányok, amik között egy oszlop állt daliásan, arra várván, hogy az utolsó diák is végre keresztülgázoljon rajta. Ez történetesen Joe volt és még egy lány, aki éppen abban a pillanatban suhant el mellette, és tűnt el a fal mögött, mintha csak egy függönyön ment volt át. Egy fél perces csenddel emlékezett meg az esetről, azzal torkát köszörülve, nyelvét oldalra dugva, erőteljesen koncentrálva vette rá magát arra, hogy ugyanolyan módon keresztül jusson a falon, mint az előző lány. Nekifutás, aztán máris egy másik állomáson találta magát, ami szülőktől és hangos, búcsúzkodó gyerekeitől zengett. Érdekes látványt nyújthatott, hiszen egyedül érkezik, de ahogyan nézelődik, ki kell szúrnia még egy gyereket, aki magában áll, miközben egy másik, vörös srác az anyjától búcsúzkodik. Vagy örökbefogadott gyerek az a fekete, vagy csupán itt hagyták a szülei. Vállat vont erre, hiszen inkább azzal kéne foglalkoznia, hogy feljusson a szerelvények egyikére. Lassú, akkurátus léptekkel teszi mindezt, mert azért valljuk be, hogy nem nagyon tudja, hogy mi, merre, hány lépés. Ahogyan a feljáróhoz ért, megfogta minden cuccát, azzal nagy nehezen felvonszolta magát a szerelvényre, az immáron üres kocsit lenn hagyva. Klausztrofóbia… igen, ezt is csak akkor érezte először életében, ahogyan a sok pakkal együtt próbált közlekedni a keskeny folyosón, ahol mindenhol diákok voltak. Azokkal nem is foglalkozva esett neki egy üres kabin keresésének, amit nem nagyon lehetett már ebben a kései, majdnem indulásra készen időben találni, ezért egy olyan kabint próbált keresni, ahol legalább olyan diákok vannak, akik úgysem foglalkoznának vele. Talált is egyet, ahol egy szőke lány ült, magányosan. Nagy nehezen bekopogott, mire a lány ránézett és bólintással jelezte, hogy szabad a belépés.
- Szia! – köszönt neki a fiú halkan, rá sem nézve.
- Szia! – köszönt vissza a lány vékony hangján, majd visszafordult könyvéhez, amit eddig olvasgatott.
Nagyszerű, hiszen nincsen felesleges beszéd, nincsenek kérdések. Joe lepakolta a cuccait, majd kényelmesen elhelyezkedett az ablak mellett, mire végre „felsikoltott” a vonat az indulást jelezve. Tehát, irány a Roxfort… végre valami új kezdődött Joseph életében.

   a roxfortban

Az évek csak teltek és múltak annak rendje és módja szerint. Nem került Joe a reflektorfénybe, nem nagyon talált barátokra, de ellenségekre sem. Társalgott a diákokkal, de közelebbi kapcsolatot képtelen volt kialakítani akárkivel is. Szürke volt, akár a fakó halál, senkit nem nagyon tudta érdekelni, hogy mi van a fiúval. Megtört. A kemény kisfiúból nyámnyila senkiházi lett, aki csak érdekből szólt az emberekhez, ahogyan az édesapja tette mindig. Eljött tehát az idő, amikor anyja jelleme elveszik, és előkerül George Rutherford énje, ami egyáltalán nem jön jól ebben a világban. Régebben kellettek a talpnyalók, mára nem nagyon van rájuk szüksége senkinek sem. Ez egészen addig ment, amíg meg nem elégelte magában Rutherford barátunk. Hosszú folyamat volt, míg látható lett, akár egy csöppnyi változás a jellemében, hiszen először azon volt, hogy külsőleg megmutathassa, hogy ő mennyire kemény gyerek.
Szerencséje volt abban, hogy rajzművészetben igen kimagaslóan állta meg a helyét, ezért ötödikes korában kotyvasztott magának egy tintafélét, amely nagyon nehezen akar megválni a bőrétől. Ezzel a festékkel rajzolt karjára, lábszárára és hátára tetoválást, ami látványosan „menő” külsőt kölcsönzött neki, ahogyan a kivehető piercing is szemöldökében. Nevetséges egy alak, de azért meg lehet érteni… egy kevés szemszöget felhasználva.

Az első években rengeteg dolog történt az évfolyamban. Az a fiú, akit az állomáson látott egyedül, immáron a suli legjobban imádott és legjobban gyűlölt személyévé vált. Harry Potter… mintha már hallott volna róla otthon, de ez nem biztos. Csupán lehet ilyen ismerőse a családnak, anyjának vagy apjának, mert azért nem annyira ritka név ez. A vörös és egy sárvérű voltak barátai, akikkel azóta is elválaszthatatlanok. Mindig az iskoláért harcolnak, mindig nyernek, minden jól megy nekik. Irigységből vált gyűlöletté minden érzelme a griffendélesek iránt, hiszen neki sosem jött úgy össze semmi, ahogyan akarta.
Negyedikes volt, amikor végül mégis tudott beszélgetni egy keveset Hermione Grangerrel. Ha még élt valaki akkora rajongást, amit a lány hozott ki Joe-ból… Csodás, okos lány, aki tudta őt kezelni, nem nézte le. Fellángolt minden érzelem, azonban az újabb csalódás a bálon érte őt. Pontosabban előtte, hiszen Joseph el akarta hívni magával a bálba a lányt. Lemaradt… egy izomagyú, érzéketlen barbár miatt, aki azt hiszi, hogy a kviddics-tudásával mindent megkaphat magának… és mindenkit, beleértve Hermionét is, akiről végképp nem gondolta volna Joe, hogy elmenne vele. Úgy tűnik, hogy mégsem volt több esze, mint ahogyan azt a fekete fiú elképzelte. Első szerelmi csalódás. Persze erről a Granger lány semmit nem tudott, csupán láthatta a fiún, hogy nem éppen kedves számára. Szegény lány, éppen egy ilyen idiótát fogott ki magának. Rutherford szerette volna, ha kicsit foglalkoznak vele, de ennek is vége lett, mint minden másnak.

Noha a tanulásban kiemelkedővé vált az idő alatt, amíg ezeket a gyengéd érzelmeket táplálta a griffendéles iránt. Jobbak lettek a jegyei, elkezdte érdekelni a tanulás, szinte stréber szintre emelte magát. Így miután megtörtént lelkében és szívében ez az érzelmi törés, még inkább a tanulásba menekült, ezért történt az, hogy bájitaltanból kiemelkedően tudott teljesíteni.
Ebben az évben (negyedikben) még rengeteg dolog történt, ahogyan az összes többi évben, azonban – mint az előzőekből – ezekből is teljesen kimaradt. Csupán annyit tudott, hogy a Trimágus Tusán meghalt egy hugrabugos, és Voldemort visszatért a pletykák szerint, amiket persze nem nagyon akart elhinni a fiú. Később, ahogyan egyre többet beszéltek róla, rettegni kezdett. Nem akart vacsora lenni az Nagyúr asztalán, még akkor sem, hogyha talán úgy biztos pontja lenne az életben.
Maradjon csak neki a tanulás és próbálja meg viselni az álarcát, akkor talán még megmarad az iskolában anélkül, hogy bármi baja esne.

         jellem

Csíny… csíny… csínján kell bánni mindenféle jelzővel, amivel Joseph-et kell illetnünk. „Azt mondják, hogy a Skorpió a Zodiákus temetője: itt a külső formák eltűnnek, az objektív értékek tönkre mennek, hogy egy fermentációs folyamaton, rothadáson, felbomláson menjenek keresztül. De miként a főnix madár, mely saját hamujából éled újjá, a csillagjegy is újjáéleszti az energiát és előkészíti a belső élet és a szubjektív értékek újjászületését.” Igen, ez pontosan így van Joe esetében is, hiszen mindig képes megújulni, vágyik a változásra, azonban nem tudja megvalósítani ezt magánéletében. Nem képes magától tenni semmit sem, mert fél, hogy végül egyedül lesz a bajban… kissé gyáva alak, aki próbál egy palást alá bújni, amit ha magára ölt, akkor sokkal másabb lesz, mint valójában; egy kemény srác, aki rettegést kelt mindenkiben. Ezt szeretné, s valamennyire megy is neki, ám leggyakrabban csupán a nevetség tárgya lesz.
Persze, nem olyan szörnyű ő, mint amilyennek mutatja magát. Ha valaki ért az emberek nyelvén, és képes elfogadni a bántó megjegyzéseket, mert látja a fiún, hogy ez nem a valódi énje, akkor biztosan rátalál arra az ajtóra, amihez a srác szívénél jobbra kell fordulni. Ahhoz kulcsot kell találni, majd be lehet nyitni, de inkább csak saját felelősségre, ahogyan az ajtón is kiszögelve áll. Igazán nem nagyon lehet megfejteni személyiségét, mert többféle emberi jellem keveréke, vagy csak egyszerűen selejtje a világnak, de ezt inkább mindenki döntse el magának.
Amit a külvilágnak mutat, az inkább egy gyenge Sean Blaine imitáció…



          apróságok

mindig :
° Az emberek megfigyelése
° Bájitalok
° Kíváncsiság
° Nyugtató gyógyszerek
° Hideg, nyirkos helyek

soha :
° Érintések
° Sajnálat
° Tömeg
° Igaz szavak
° Mugli ismeret

dementorok || Nem mindig ugyanaz, hiszen attól függ, hogy melyik rossz emléke él éppen benne a legjobban, abban az időben, amikor összetalálkozna egy dementorral. Azonban a legnagyobb traumája örökké az lesz, amikor nagybátyja beleégette a családi címert, hogy tudja, hová tartozik. A fájdalom a mai napig benne él, ami nem is csoda, ha belegondolunk mekkora fájdalom az, hogyha megégetjük magunkat forró vízzel… ez, ahhoz képest semmi.
mumus || Nagybátyja, ahogyan eszelősen vigyorogva közelít felé.

titkok:
° A piercingje kivehető.
° A tetoválások egyszerű testfestékkel vannak felfestve karjára, hátára és lábszárára.
° Nem tagadja meg az italt sem. Nem nevezem alkoholistának, de hogyha nyelve hegyén megérzi egy unalmas pillanatban a whiskey mámorító zamatát, akkor nem kell két perc, hogy szekrényébe nyúljon a napi adagért…

rossz szokás:
° Helyzettől függetlenül hatalmas előszeretettel rágja felső ajkát. Egészen addig, amíg meg nem érzi a vér vasas ízét, s a fájdalmat… noha, gyakran még ezek sem állítják meg őt.
° Olykor úgy remeg a szája, szeme és olyan szaggatottan veszi a levegőt, mintha drog hatása alatt lenne.
° Ha érzi, hogy szorul a hurok, egy-egy rossz cselekedete után, gyakran rájátszik a rosszullétre.
° Évek óta figyeli Sean Blaine-t, akitől határtalan rémület fogja el, mégis élvezi ezt az érzést. Féltékeny a srácra, ezért próbál mindent úgy csinálni, ahogyan ő. Néha össze is jön neki, elvégre sokat gyakorolja, akár egy szerepet. Órákig tud a tükör előtt állni, hogy utánozza azt a pillantást, ami aznap megfogta iskolatársában.

          a család

apa || George Rutherford (47); aranyvérű
anya || Melissa Rutherford (45); aranyvérű
testvérek || -
családi állapot || egyedülálló
állatok || Képtelen lenne gondját viselni egy állatnak, hiszen még saját magára sem tud vigyázni.

          külsöségek

magasság || 185 cm
tömeg || 79 kg
rassz || európai
szemszín || sötétzöld
hajszín || sötétbarna
különleges ismertetőjel || A jobb szemöldökében és az ajkában van egy piercing, ami valójában nem is igazi, azonban mindenki így gondolja. Persze, nem csak ennyi, amiben különbözik az emberek többségétől. Nagybátyja beleégette a családi címert egy billoggal a fiú mellkasába, ami nem csupán a műveletet gyűlöltette meg vele úgy, hogy halálfélelem fogja el, amikor rá gondol, hanem ennek következtében, nem bírja elviselni a hőt, a meleget. Mindig hideg, nedves közegben kell lennie, ahol még véletlenül sem kerülhet a forróság közelébe.
kinézet || Átlagmagasságával nem tűnik ki a tömegből, de vannak olyan külső tulajdonságai, amelyek kiemelik őt az átlagos emberek közül. A piercingek és a tetoválások kemény fiú külsőt kölcsönöznek neki. Noha ez nem így van, mégis távol tudja magától ezzel tartani az embereket. Sötétzöld szemeivel gyakran elutasító pillantásokat vet a másik felé.
egészségi állapot || Gyenge immunrendszeréből kifolyólag nagyon könnyen válhat bacilus tanyává, ám hamar felépül, aztán újult erővel indul neki a hétköznapokban. Sokkal nagyobb benne az akarat, hogy erős legyen, mint amennyire erősek tudnak lenni a különböző betegségek. És a klausztrofóbia is kerülhet erre a betegség-listára.

          a tudás

varázslói ismeretek || Kitűnő tanuló, noha ez nem azt jelenti, hogy kifejezetten jó képességű srác. Magol, magol és magol. Ritka az olyan alkalom, amikor igazán használja az eszét. Mivel nem sok, sőt… nagyon is kevés ember veszi őt körül, ezért rendkívül sok időt tölt a hátsóját lapítva, gyertyafényben, tanulmányaiba mélyedve. Őszintén érdeklik a bájitalok, amiknek a tudományában igen jeles eredményeket ért már el az életben. Édesanyja mugli gyógyszerészként kezdte aranyvéri származásának ellenére, később a varázslóvilágban folytatta ezen tudományt. Bizonyára innen a fiú tehetsége. Ellenben más tantárgyban nem kiemelkedő. Jól tanul, majdnem minden jeles, azonban ez a csalásoknak is betudható. Nincsen sok önálló gondolata, nem szeret annyira küzdeni, általában a könnyebb utat választja a tanulmányaiban is. Nincsenek kiforrott elképzelései, nem tudja, hogy mit kezdjen a jövőbeli életével.
mugli képzettségek || Édesapja szerencsejáték szenvedélyéből kifolyólag – s mivel a pénz nem volt neki akadály – lóversenypályát építtetett a birtokra, ahová három gyönyörű kanca és egy erős, szinte már herkulesi szintre emelkedő csődör tartozott. Josephnek nem volt más választása; meg kellett tanulni lovagolni. Rettentően fél ezektől az állatoktól, hiszen nem egy alkalommal dobták le magukról őt.
pálca típusa || 11 és fél, szomorúfűz, magja sárkányszívizom húr.
különlegesség || -

          szerepjáték-példa

Sebastian Rhys Llewelyn rosszabbik énje. ::)

          egyéb

Semmi extra, ha mégis, akkor majd szólok. ;)

Nagyon-nagyon szépen kidolgozott előtörténet, átgondolt karakter.. én csak pislogok itt előtte :)
Szeretnék gratulálni hozzá, tényleg kiemelkedő *-*