Roxfort RPG

Úgy egyébként.

[lizzie Cleve]

*Olyan más lett minden… Már ott van jó pár hete a Roxfort-ban, tanít, és még szeretik is is… de akkor is. Valami, valami idegen érzés kerítette pár hete fogságába. Akkor, amikor teljesült egyik vágya, jött a második is. Már több éve nincsen mellette senki sem… És ez, ez olyan furcsa. Telhetetlen… És, hogy mi hiányzik szinte tökéletes életéből? Szerelem. Bizony, a mi jóképű számmisztika tanárunk már évek óta nem érezte lábában a remegést, szívében azt a leírhatatlan érzést…

Hogy mit keres itt Londonban? Haza szeretett volna már térni egy kis időre. Hétvége van, nem tanít, nincs kviddicsmeccs sem, így sima ügy, hogy itt alszik két napot. Igazság szerint péntek kora este van. Az utcák kihaltak, szinte nincs is senki más az utcán. Egyes egyedül, mugli ruhában rója már vagy negyed órája London mugli utcáit, mikor végre betér egy igen forgalmas térre. Innen már csak egy utca és otthon van.
A téren jó páran vannak, valószínűleg mind mugli. Bár sosem lehet tudni az ilyet…

Logan egyébként tökéletesen elsajátította a mugli ruhák viseléséről szóló törvényeket. Tehát úgy tud felöltözni, mint egy varázstalan ember. Egy fekete-sötétkép cipzáras pulóver van rajta. Az alatt egy egyszerű fekete póló. Világoskék farmerja van, cipője pedig, mugli divatnak hála egy fekete Converse. Kitűnő állapotnak örvend mindegyik ruhája, szinte újak, elvégre… nem sokat voltak használatban. Utóbbi hetekben talárban járt-kelt.

Átvág a tér kikövezett részén, egyenesen be a park részébe. Itt a padokon pár párocska nyalja-falja egymást. Boldogak… irigyli is őket Logan. Ám ez van…
Fejét lehajtva sétál tovább, eközben kezei zsebében vannak, jobbik pedig görcsösen szorongat valamit, ami abban van. Biztos a pálcája az, gondolná egy varázsló. Csak itt nincsenek se varázslók, se boszorkányok.
Valahogy most rossz a kedve. Ám mindig vígasztalja a tudat, hogy pár perc és otthon lehet, anyja és apja szorító kezei alatt, amint magukhoz ölelik. Csak hát mennyivel szebb lenne, ha nem csak ők ölelnék…*

~ Nyavalyás szerelmi bánat! Takarodj a fejemből! ~
*Bal keze ökölbe rándul a zsebében. Nem dühös, csak szomorú. Jelen pillanatban. Ám a rossz szokásai között van, hogy hangulata olyan könnyen változik, mint az időjárás itt Angliában. Eközben fejét felszegi, úgy megy tovább. Ám pár pillanat után olyan különös érzés keríti hatalmába, mint ha valaki követné őt…*

*Logan Lennon... :)*

Eleinte csak úgy, céltalanul sétált. Kicsit bűntudata volt, hogy nem ment azonnal haza, miután hazaengedték (most éppen az Andokban volt egy ideje), de úgy érezte, jót tesz neki, ha egy kicsit akklimatizálódik ismét az országhoz. Egyszerűen csak élvezi az érzést, hogy ismét itthon lehet annyi ideje… hisz ki tudhatja, mikor lesz erre újabb lehetőség. Hála mugli rokonainak, egyáltalán nem kelt feltűnést- sötétkék dzsekit, alatta bézs blúzt, és szoros, sötétzöld farmert visel. Mindkét kezét a zsebébe süllyesztve sétál- így senki sem gyaníthatja (na nem mintha boszorkányt vagy varázslót sejtene errefelé, bár persze ki tudhatja- belőle sem néznék ki), hogy a varázspálcáját markolja jobb kezében. Nem azért, mert veszélyre gyanakodna, dehogy… csak megszokás. Szinte nem is tudja, hova lép, úgy elmerül a gondolataiban.
Valamiért elégedetlennek érezte magát- holott munkájára nem lehetett egy rossz szava sem. Kalandvágyó, utazni szerető természetéhez mi illene jobban, mint az átoktörői állás? Otthonról sem kapott egy rossz hírt sem… És még csak nem is a honvágy kínozta, hisz akkor nem itt járkálna, egyedül, hogy helyre tegye a gondolatait. Nem… más gyötörte.
Ott, külföldön sok barátot szerzett, az igaz… jó barátokat, akikben megbízhatott, és akikkel bőven akadt közös téma… de valahogy ez sem volt elég. Amióta elballagott, hiányzott valami az életéből. Egy társ, egy férfi, aki amellett, hogy mellette áll, feledtetni tudja az összes barátját és a szüleit… Iskolás kora óta nem volt szerelmes.
Azok pedig- hogy hibás volt-e valaki ebben, és ha igen, ki, lényegtelen –mindig csak diákszerelmek, szalmalángok voltak- pár hónap, és kifújt. Igazán, életre szólóan nem szeretett bele még senkibe… és ez valahogy mélyen nagyon hiányzott neki.
Hirtelen felfigyel egy magakorabeli férfira, amint a téren sétál. Barna, kócos haja fiatalít a külsején, főleg a lemenő nap fényében. A ruházata tökéletesen muglira vall… de valahogy Lizzie érzi, hogy más van itt. Egy különös ösztönnek engedelmeskedve követi, hogy majd elég közel érve megszólíthassa. Nagy szívdobbanással veszi észre, hogy a szeme kék… Valahogy a kék szem mindig a gyengéje volt… és a most rajta tükröződő szomorúság ellenére érzi, hogy általában vidáman csillog az a kék szempár…
Mintha neki is ugyanaz lenne a baja, mint nekem… -fut át a röpke gondolat az agyán, de azonnal elveti az ötletet. Ugyan már, mekkora annak az esélye, hogy két szerelemre váró lény épp egy időben épp egy helyen legyen?! Mindegy, azért elhatározza, hogy elbeszélget vele. A parkos részre érve ő is észreveszi a padon csókolózó párokat… és ugyanazt az elfojthatatlan arcrándulást a férfi arcán, amit belőle is előidézett a látvány. Kicsit megszaporázza lépteit, hogy megtudhassa, vajon sejtése igaz volt-e, közben pedig legyűri tinédzserhez méltó izgalmát- vagy legalábbis igyekszik. Nem sokkal később, egy ház előtt utoléri, és megszólítja.
-Helló… Lizzie Cleve vagyok… téged hogy hívnak? –kérdi jóval sutábban, mint akarta, de szokásához híven kedvesen és udvariasan. Maga sem érti, miért ilyen- hisz már szólított meg épp elég pasit életében… de valahogy mégis, azok a kék szemek mintha előhoznák belőle a félős tinilányt…     

[lizzie Cleve]

*Érzi, hogy valaki az ő nyomában van. Érzi annak minden pillantását a tarkóján, és még azt is látja, hogy amikor hátranéz, a követője egy nő. Ám ha nem lenne ennyi elég, éppen az ő jegeskék szemeit nézi. Ami azt illeti, abban az egy pillanatban, míg hátrapillantott, elkapta őt valami furcsa… Mintha zuhanni kezdene egy magas hegyről. Vagy mintha a legmélyebb tengerben úszna. Leírhatatlan…

Ekkor már rég beért az utcájukba. Ám az úti célt nem bírja elérni, most legalább is, ugyan is a követője utoléri, sőt meg is szólítja.
Aközben a két másodpercben, miközben a lány kiejti a szavakat, Logan mintha egy másik bolygóra került volna. A lánynak gyönyörű, napbarnított bőre van, fehér fogai, és rövidre nyírt, mogyoróbarna, fényes haja. A hangja olyan, mint valami énekesnőé. Kissé mélyebb, ám olyan lágy, olyan kellemes… *

- Lizzie Cleve? Csak nem Zoey nővére?
*Ilyen meglepetésben részesülni! Háh, még köszönni is elfelejt. Viszont mindezt pótolja, miután észbe kap. Nem rázza meg a fejét, csupán a pálcáját szorítja meg erősebben, amit nem azért tesz, mert tartana valamitől, hanem azért, mert zavarban van.*
- Öhm, egyébként szia!
*Vörösödik el az arca.*
- Logan Lennon vagyok.

*Elpillant a lány válla felett, innét pont látni a házukat. Lehet okos lenne behívni magával? Elvégre, ha ő Zoey testvére, akkor… akkor ő is boszorkány. Legalább is úgy emlékszik, Zoey azt mondta. Viszont, nem épp okos gondolat valakit rögvest a szobájába kalauzolni.*

*Logan Lennon <3*

A férfi hangjára még inkább összeszorul a torka, mint a kék szemek látványától. Emellett hasonló érzés kerítette hatalmába, mint régen, mikor még fogóként zuhanórepülésbe ment át, hogy időt nyerjen- a gyomra enyhén felemelkedett, és ott is maradt… Dallamos, simogató bariton egy jóképű, kék szemű férfi torkából- érzi, hogy a lába kissé elgyengül, de tartja magát. Meglepi a kérdés, mikor eljut az agyáig. Ismerné a húgát? Pislog, majd mosolyogva válaszol:
-De, ő vagyok… honnan ismered? Említett? –kérdi. Egyáltalán nem izgatja a köszönés elmaradása, de úgy tűnik, beszélgetőtársa észreveszi mulasztását, és aranyosan, kicsit kisfiúsan elvörösödik. Szeretné megnyugtatni, hogy semmi baj, de mielőtt erre sor kerülne, a barna fajú pótolja az elmaradást, és bemutatkozik. Logan Lennon… ismerős neki valahonnan a név… mintha nemrég látott volna egy rövid cikket az új számmisztika-tanárról… igen, abban olvashatta… de valahogy olyan érzése támad, hogy máshol is hallotta már. Elgondolkodva összeráncolja a szemöldökét, és feltesz egy kérdést, amiről érzi, hogy furcsának fog hangzani.
-Nem ismerlek én téged valahonnan? Nekem olyan ismerős a neved…
Az új számmisztika-tanár… ezt a véletlent- itt sétálok egymagam, találkozom egy férfival, akivel szemlátomást első látásra egymásba szeretünk, és erre kiderül, hogy varázsló… na nem mintha számítana, de sok magyarázkodást feleslegessé tesz... -gondolja szinte sokkhatás alatt. Ugyan a szerelem vakká tesz, de a viszontválaszt úgy tűnik, azonnal meglátja… mert Lizzie még saját kábultsága ellenére is észrevette a férfi jeleit, és levonta belőlük a helyes következtetést- pontosabban, tévedhetetlen ösztöne súgta meg neki. Ettől szinte azonnal elmúlt a kezdeti izgalma –legalábbis, annak nagy része… -, és megkönnyebbülten, vidámabban, felszabadultabban nézett Loganre a választ várva –tekintete pedig időről időre elmerült a kék szemekben, hiába is szeretett volna óvakodni ettől… hisz így csak nehezebb lesz nem azonnal elárulnia magát. Szeretné megtartani magának ezt a becses titkot egy darabig, élvezni az édes bizonyosságot, hogy szeret, hogy viszontszeretik… és hogy biztos kezekben lesz. Mert, bár ezt is az ösztöne súgja, ez már tudja: több, mint megérzés…     

-HphHphHph...- Hallatszódnak a levegővétellel járó lihegések, melyek inkább egy fuldoklóéhoz hasonlatosak. Azt mondják, hogy a futás egészséges, én azt mondom, hogy inkább hasznos, főleg, ha az életedről van szó. Szapora tornacipős dobbanások verik fel az eső áztatta utca csöndjét, a kék farmert tócsacseppek borítják el, a tarkó izzad, akárcsak a hát, a tüdő szúr, minden egyes levegővétel egyre jobban fáj, a száj kiszárad, s a test kezd fáradni. Pár pillanattal később újabb hangok, egy hátsó ajtó kicsapódik, pár pillanattal később még több pata zaja rondítja a békés estét, mintha csak marhacsorda vonulna végig az utcákon. Pedig csupán pár kemény fickóról van szó, akik úgy gondolták, hogy megkergetnek egy gyökeret, aki elverte a haverjukat. Előfordul az ilyen nem? Na jó, mondjuk azt, hogy nem hétköznapi eset, ha botokkal és baseballütőkkel rohannak az ember után, miközben még egy igen csak kellemetlen lánccsörgés is színesíti a hanghatásokat.


Este nyolc, szakadó eső, neonfényes utcák. London egyik külvárosi területén járunk, a muglik törzshelyén, ahol millió lebuj és szórakozóhely várja a vendégeit. Clyde összeszűkült tekintettel pillant körbe az utcán, zavarja szemeit a neon, mely felváltva a színeket villog, s hirdeti a mögötte elhelyezett kocsmát. Lassan közelíti meg az épületet, nem igazán zavarja az, hogy már szxrrá ázott a haja, leszxrja, talán még élvezi is. Belépve a már ismert helyre, körbefuttatja a tekintetét az ismerős pontokon. A köpcös, zsíros hajú pultoson, a kerekded formákkal bíró, szőke táncoslányon, ott kicsit tovább is időz a tekintet, mint kellene, majd végül az egyik füstös sarokra fókuszálnak a kékesszürke szemek. Fejét megrázza, ezzel vízcseppekkel szórja szét a körülötte lévők ábrázatát, akik dühös pillantásokat vetnek a cseppet sem kedves arcvonásokra. Az időközben tócsává változott állóhelyből kilép és a tornacipők határozott tempóval lépdelnek a sarok felé, előrelendítve gazdájukat, majd megtorpannak az asztal mellett.
- Hello Stew - szólal meg nem túl mély, mégis tekintélyt parancsoló hangján. A fazon egy kicsit pufók 24-25 körüli srác lehet, a cigarettázás közben éppen kártyalapjait nézegeti, s meglepetten pillant fel a hangadóra. Szemei elkerekednek, nyel egy nagyot, mely nem igazán látszik a vastag tokaréteg alól. Érzi ő, hogy rosszat tett, s azt is, hogy a mai este talán nem kellett volna lejönnie kártyázni a haverokkal.
- Sze..szevasz Clyde, ülj le! - mondja kicsit bátortalanul, egy arcára erőltetett mosollyal. Jobbnak találja, ha a barátságos megoldást választja. Irwine arca továbbra sem rezdül, maradnak a kemény vonások, majd rideg tekintetével az asztaltársaság többi tagjára pillant.
- Srácok, Lizzy táncolni fog, menjetek és nézzétek meg! - mondja, ezzel jelezve, hogy jobban szeretne pár percig egyedül társalogni a pufók sráccal. A többinek ez nem nagyon tetszik, de haverjuk könyörgő tekintete miatt félreállnak és ellibbennek a szőke táncos irányába. Clyde végül helyet foglal, a pufi mellett, majd zsebéből előhalássza cigarettás dobozát, s egy szálat kiemel az ujjaival, majd rágyújt, s szinte stresszelve a másikat, csak az első slukk után szólal meg.
- Megegyeztünk, nem? - villantotta tekintetét a pufi szemeibe. Dühös volt, rettentően idegesítette az, hogy egy ilyen gyökér miatt abba kell hagynia a szórást a környéken. A pufi csak a szemeit forgatta, s úgy tett, mintha semmiről sem tudna, pedig tisztában volt azzal, hogy vaj van a füle mögött. Köpött, s ezért most vállalnia kell a tetteit. A srác azonban egy hülye kis gyökér, s inkább tagad.
- Clyde, miről beszélsz? - kérdezte tahó vigyorral az arcán. Úgy gondolta, hogy ez az ő törzshelye, itt ugyan nem érheti őt semmi csapás. Rosszul gondolta. Clyde felpattant, bal keze elkapta a srác pólójának a nyakát, jobbja hátracsavarta a pufók egyik kezét, s teljes erővel csapta őt az asztalnak. A sörösüvegek megrendültek, majd elveszítve egyensúlyukat lebucskáztak az asztalról, s dirib-darabokra törtek. A sárgás komló szaga azonnal szétáradt a füstös környezetben, a pufi orra vérezni kezdett. Ez nem volt elég Clydenak, egy ideig még ott tartotta a pufókot, aki ekkor pár a lábaival kezdett el teperne, s szabad kezével csapkodta Irwine oldalát. Bár a gyerek elég jó súlyban volt, némi erőkifejtéssel sikerült őt felráncigálnia ülő helyéből, s a falnak lökte, ahol szembe fordította és behúzott neki egy öklöst az arcába, majd két kezével szorította oda a pufi fejét a falhoz, aki már nem is nagyon tudott reagálni.
- Soha többé ne tégy nekem keresztbe, mert kivágom a nyelved! - sziszegte a szavakat a pufi képébe, s csak ekkor figyelt fel a kövér srác egyik barátja, aki rögtön odarohant és lekapta Clydeot a másikról. Érezte hátán a kezeket, utálta, ha hátulról támadtak rá, éppen ezért teljes erőből hátravetette a könyökét, amely a támadója oldalát találhatta el. Ezután sikerült félig megfordulnia, hogy még egy bal horgot is behúzhasson, amelytől elterült a srác. Mindez pár másodperc alatt lezajlott, amely épp elegendő idő volt arra, hogy a rámeredő gyilkos tekintetek elől, félrelökve az egyik széket, kirohanjon a hátsó ajtón, amely hangos csapódással érintette a falat...



~ A rxhadt életbe, mennyien lehetnek ezek? Pxcsába, hogy nem használhatom azt a kxrva pálcámat, csak mert korlátoznak ezek az idióta törvények, hogy k...ná be az összes politikus...Bxssza meg, nem bírom.~

Egy sarokhoz ér, szinte füstölgő talpakkal kanyarodik be a fal mentén, majd hátát nekitámasztva a falnak, próbálja magát a lehető legjobban odapréselni, amennyire csak lehet, tüdeje fel-alá pumpál, a következő pillanatban három egyén rohan el a fal mellett, ő pedig lélegzetét visszatartva várja meg, amíg eltűnnek az üldözői. Pár pillanat és csönd lesz, elnémul a szakasz.
~ Ez az, na milyen vagyok? ~ Egy mosoly kúszik az arcára, s ugyan még mindig kapkod a levegőért, de már ellép a faltól, s megkönnyebbül. Előrehajol, s kezeivel a térdein támaszkodik meg, úgy szívja magába az esőszagú levegőt.

- Hééé, ott lehet... - Valami ismét megmozdul , felerősödik a lánccsörgés, a patazajok, s ahogy oldalra fordítja a tekintetét, meglátja a láncos, baseballütős fickókat, akik széles mosollyal az arcukon, ám egyelőre csak lassú léptekkel közelítenek.

- Bxssza meg! - nyögi, nem meri levenni tekintetét a felé közeledőkről, de valahogy érzi, hogy zsákutcába került...

.-= Irwine =-.


Szabadnap.
Unalom.
Cedrah a mai napon úgy döntött, hogy kikér az iskolából, mondván, látja bennem a fantáziát alkímia terén, és iskolán kívüli segédként kell majd tevékenykednem mellette. Hát soha nem hallottam még akkora hazugságot, mint amit a nagybátyám a Roxfort vezetésének fülébe ültetett. Persze, most mondhatnám, hogy így meg úgy rossz fényben tűntet fel a diáktársaim előtt, mert ugyebár tanársegéd csak nyaligépekből lesz. Hát azzal a lendülettel, ahogyan ez a marhaság megfordult a fejemben szartam is le, és igen, abból a bizonyos magasságból, ahol a muglik által oly nagy becsben tartott űrállomás keringett. Soha, semmilyen körülmények között nem izgatta fel a lelkivilágom az, ki és mit gondol rólam. Majd akkor ráérek rágódni a témán, ha az a valaki lesz akkora majom, hogy a gondolatait a szemembe is mondja. Legrosszabb esetben rendesen helybenhagyom, persze csak a biztonság kedvéért, mert nehogy pocskondiázni merjen egy alantas pór. Hova fajulna a varázsvilág, ha minden kis pondrónak hagyná az ember, hogy szabadon véleményt nyilvánítson. Belegondolni is rossz az egészbe.
Séta.
Csendben.

Ahogyan a szokás hatalma mindenkor, most is eluralkodott rajtam. Már nem is figyeltem fel rá, szimplán meneteltem előre a jól megszokott üres és kifejezéstelen tekintettel. Fekete szövetnadrág, amit mellesleg megjegyeznék, ki nem állhatok. Még akkor sem, ha Cedrah protezsálja, nekem nem tetszik. Jobban érzem magam farmernadrágban, bár az szerinte az öltözködés megcsúfolása. Mondhatnám neki, hogy gondolkozzon el cseppet az aranyos kis piros kabátján, ami olyan nőies, mint egy gésa legyező. A piszkavasáról már szót sem merek ejteni, mert azzal tökéletes kontrasztot fest az egésze.
Fejrázás.
A fekete nadrág mellé egy fekete ing dukált, vérvörös nyakkendővel. Képes volt azt a fránya színt választani a számomra. Merthogy amit elhagytuk a Roxfortot, az első, és talán legnívósabb üzletbe rángatott és felöltöztetett, mondván, ahová megyünk, fontos a megjelenés. Már most örültem, hogy egy hatalmas rakás marhával kell majd bájolognom, akiknek legszívesebben felvágnám a torkát. A vért megfőzetném a suli manóival, és tálaltatnám? a hullákat, meg mivel úgyis elfehéredtek volna, abroszként felvágni az asztalokra.
Fejrázás.
Újra.
Az egész öltözködési kompozíciómat egy csodálatos, egészen bokáig érő éjfekete szövetkabát dobta meg. Úgy festettem, mint egy idióta halálfaló, gyökerek gyülekezete.

Fújtatás.
Egy srác.
Ahogyan bandukoltam, hogy találkozhassak a nagybátyóval, egy kölyökre lettem figyelmes, az egyik mellékutca sarkában. Megtorpantam egy pillanatra, mert annyira ismerős volt az arca. Nagyon nem zavartattam magam azon, hogy bámulom, mert miért is kellene zavartatnom magam? Rájöttem hamar, nem volt más, mint egy mardekáros, láttam párszor a klubhelyiségben. A neve nem rémlett, de általában nem is szokott, mert mindenkit nagyívből leszarok. Elég elcsépeltnek festett, mintha történt volna vele valami igazán ?kedvderítő?.
- Ramatyul festesz, szedd össze magad! Szégyenletes, ha így meglát valaki!
Ja, hogy elfelejtettem volna köszönni? Hűha, nagy szívfájdalom. A közeledőket észre sem vettem, mert ugye csökött muglikkal nem foglalkozunk.
Vártam.
A válaszra.

Born slippy...

---

Inkább tépett volna be, s most talán kellemesen lebegne valamelyik idegen bolygón, vagy a búzakalászok között szaladgálna, hatalmas, színes papírsárkányt eregetve. Ehelyett most azon van, hogy túlélje az estét, s lehetőleg épp csontokkal jusson ki a sikátorból. Lassan egyenesedik föl, még mindig zihálva veszi a levegőt, s tekintete a távolba mered, ahonnét a lánccsörgést, s a hangfoszlányokat hallotta. Ajkai résnyire nyílnak, fülel, talán mégsem találnak rá, ekkor azonban hirtelen egy alak lép ki a sötétből, s megszólítja őt. Nem csoda, hogy kezét ökölbe szorítja, s szemei a közelben állóra fókuszálnak.
- Mi van? - teszi fel értetlenül a kérdést, homlokát összeráncolva. Ki nem szxrja le, hogy hogyan fest? Hogyan is nézhetne ki, miután több háztömbön keresztül kergették? Ilyen kérdést is csak egy túl  nyugodt, ráérős nyugdíjas vagy egy pszcihopata ember tud feltenni az esti órák kellős közepén, egy nyirkos sikátor torkában.
- Húzz innen, ha jót akarsz. - sziszegte halkan a srácnak, nem azért, mert most fenyegetné őt, dehogy is, egyszerűen csak azért, mert tudta jól, hogy az a három-négy alak talán még itt kószál és ő még ha meg is tud lépni, ki tudja, hogy ezzel a sráccal mi lesz? Na nem, mintha valami védőangyalt akarna játszani, egy nagy szxrt. De valahonnét ismerős neki a gyerek és neki nem hiányzik az, hogy az itteni muglikkal összemossák a nevét, még csak az hiányozna, akkor lenne csak nagy pácban. Azonban mielőtt még tovább folytatná ezt az értelmetlen csevegést ebben a hülye szituációban, a három alak fel is tűnik a sikátor szájában, ajkukon rideg vigyor kúszik végig, mely a hold fényében jól kivehető. Clyde felismeri mindhármat, a pufi nagydarab, idióta barátai, akik csak egy valamihez értenek, de ahhoz nagyon jól.
- B...sza meg! - ekkor hagyja el ajkait a szó, de ennyi idő elég is ahhoz, hogy a három fickó a hátukba lépjen. Ilyenkor annyira átkozza magát, hogy nincs nála pálca, miért nem képes magával hordani? Oké, hogy mugli területen tilos, de itt simán használhatná, úgy sem látná senki. Szépen átkot szórna mindháromra, aztán a holtesteket a Temzébe dobná, s a többit már a folyóra bízhatná...A baseball ütő már lendül is, s talán a sötétből előbukkanó srác nem is vette észre, hogy mi történik? Minden bizonnyal, csak ez lehet az oka annak, hogy nem vette észre a három hústornyot.
- Félre! - ordítja a srácnak, s még lök is rajta egyet, kénytelen, hisz nem akarja, hogy a baseballütő a koponyáját találja el. A lökéstől ő is abba az irányba lendül, amerre az ismerős arc, így az ütő a betont találja el. A kopasz torony felmorran bosszúsan, mivel nem sikerült az, amit eltervezett, de ez épp elég idő ahhoz, hogy a lomha alak pofájába beletérdeljen Clyde, majd egyből ezután, a görnyedő fazon tarkójába is belekönyököljön, úgy igazán. Miért ne tenné? Mozgása gyors, legalábbis gyorsabb, mint egy ilyen gorilláé és ez a minimum azért, hogy rátámadt. Azonban, hiába az akció, a másik kettő szinte egyszerre moccan rá Irwinera, az egyik lerántja a kopaszról, a másik már a láncot feszíti a levegőben...
 

.-= Irwine =-.


Egy kérdés.
Meglepettség.
Az emberek általános reakciója, ha megszólítom őket. Nem is értem, miért háborodik fel mindenki, elvégre most is a jó szándék beszélt belőlem, mint általánosságban. Tudattam vele, hogy úgy fest, mintha kimosták volna kétszer, aztán beleforgatták egy nagy adag szarba. Minek cifrázzak bármit is, ha mindig és mindenkor az igazságra kíváncsiak az emberek? Komolyan mondom, ezért útálom őket, mindet egytől egyig? mert maguk sem tudják eldönteni, mit is szeretnének valójában, buták, siralmasan ütődött állatok. Sírnak és nyafognak a saját kis körbezárt világukban, hogy csak áltatják őket, és soha nem hallhatják az igazat. Tessék, én megmondtam, a kedves, előttem álldogáló, jobban mondva térdét támasztó delikvens egy rakás szerencsétlennek tűnik. Mi a reakció? Kizárt dolog, hogyan képzelem én ezt.
~ Hogy szakadna rád is az égbolt, és kóstolná meg a szemeidet két varjú. Olyan vagy, mint a többiek? szánalmas barom, aki csak háborogni tud, a valóságot belátni pedig képtelen. Pfehhh! ~
A gondolatok csak úgy cikáztak a fejemben, hallgattam a szavait, de nem mozdultam meg. Nem is geszikuláltam, a jól megszokott unott és semmitmondó tekintettel meredtem rá. A húzzak a retkesbe kifejezés kicsit erős volt tőle, abban a pillanatban megfordult a fejemben, hogy megkóstoltatom vele az öklömet. De! Hála Cedrah okításának visszafogtam magam, persze csak egészséges szinten. Azért az manapság sem járta, ha valaki komolyabb inzultussal él az irányomban. Az olyanok jobbára ujjak nélkül végzik, a szerveik pedig formalinban úszkálva díszelegnek tovább az alkímia teremben.
Mögöttem.
Valaki.

A káromkodás pillanatában - noha az egész beszéde csak abból állt ? éreztem és hallottam is, hogy valaki mögém lépett. Valószínűsíthetően az a valaki, aki ezt a szép ábrázatot varázsolta az előttem lihegő diák cifra ábrázatára. Megjegyezném, eléggé rusnya tekintete volt, nem is csodáltam, hogy emlékeztem rá a klubhelyiségből. Egy ilyen bűn ronda emberre. Biztosan az idegennek sem tetszett a búra, és megpróbálta azt egyéni módszerekkel szebbé tenni. Váljék egészségére. Persze nem most, merthogy volt egy olyan sanda gyanúm, ebbe bizony én is belekeveredek, ha akarok, ha nem. Persze, miért is ne akartam volna, olyan régen éreztem már a számban a vér édes ízét.

Megfordultam.
Szemlélődtem.
Abban a pillanatban éreztem, hogy a diák megtaszít, emiatt pedig pár lépést, ha nem is magamtól, de külső beavatkozás hatására kénytelen voltam oldalra lépni. Valami suhanást is hallottam, így be tudtam tájolni, hogy valószínűleg megpróbálták leverni a fejem. Rokonszenvesnek tartottam a hármakat, szinte azonnal a szívembe lopták magukat. Most ugye, mint a sok rühes nyavalyás, sírva kaphattam volna elő a pálcát, és szórhattam volna a rontást módosan. Ezzel persze aláírtam volna az ítéletem, mely szerint úgy vágnak ki a Roxfortból, hogy a lábam se érte volna a földet. Ennek fényében, látva, hogy kis ?barátom? éppen a dagadt malacot szapulja, ketten pedig rá akarnak mozdulni választottam. A láncos tűnt a legsanszosabbnak egy kellemes kis vagdalkozásra. Szövetkabátom egyik ujjszárát hagyva, hogy leperegjen a kezemen fordultam, majd lendületből a kettő felé dobtam, hogy megzavarjam őket. A láncos csapva egyet a testápolójával küldte félre az igencsak drága anyagot? vesztére. Elegendő volt, hogy lendületet véve és elébük érve úgy pofán vágjam, hogy megtántorodjon, de rendesen. A gizda maradt állva és a kopasz segítségére sietett, így őt leszartam. A fekvő magányos farkast kezdtem el rúgni és taposni, olyan erővel, ahogyan csak értem? egy dolgot tudtam biztosan? ma újabb trófeák fognak a nyakláncomra kerülni? és kérdőre vonom a gyökeret, hogy miatta szívnom kell.
Nem gondolkodtam.
Tiportam.

Music: What a difference a day makes... (http://www.youtube.com/watch?v=01Zm6wwkwiA) 

---

Öklök csapnak össze, izmok húzódnak, pofazacskók csúsznak arrébb, mindeközben újra szakadni kezd az eső, áztatván a küzdőtérnek kinevezett sikátor mocskos, sötét kis zugát. Mintha csak egy lassított felvételt néznénk, úgy villannak össze a tekintetek, s úgy vívnak egymással vad csatát a testek, mintha csak keringőznének. A sikátor keringője azonban egészen más, mint egy igazi tánc egy kiparkettázott, megvilágított színpadon. A lassított képkockákat végigpörgetve láthatjuk, ahogy a kopasz orrából ömleni kezd a vér, s dühösen hátrál meg, tapogatva orrcsontját. Látható, ahogy Clyde arcán vadság s vicsor ül ki, miközben újra nekiesik a fickónak, heves ökölcsapásokkal illetve annak oldalát. Ugyanebben a pillanatban egy dzseki repül a sikátor egyik szegletéből a láncos felé, majd pár másodperccel később vad rúgások áldozatává válik a támadó. Talán még egy csatajelenetnél sem látni ennyi elszántságot, ennyi agresszivitást, melyeket színesítenek az erőlködés jelei, kiülve az arcokra, melyeket verejték és eső áztat. Az egyik sarokban egy macska vinnyog fel, talán megzavarták a durmolásában, mert úgy vágódott ki a szemetes mögül, hogy annak még a teteje is lezuhant a földre, fémes puffanást hallatva maga után. Heves, mocorgó léptek trappolnak a tócsákkal tarkított sikátorban, a küzdelem egyre hevesebbé válik. Végzős mardekárosunkra csupán két tag maradt, az egyiket ő csépli, a másik őt veszi kezelésbe, s megragadja a vállainál, majd lerántja kopasz barátjáról.
~ Merlinre, ha innen kikerülök, többé nem foglalkozom tahó muglikkal...~ Csupán csak egy apró kis gondolat a mardekáros fejéből, még a visszafogottabb, s közízlésre bocsájthatóak egyike. Közben kezeit támadója karjaira fonja, majd hirtelen előre lendül, s mintha zsákot akarna cipelni, egy pillanatra megtartja, majd a kopasz felé lendíti őt, egy fél fordulatból. Arcán látszanak az erőlködés jelei, hisz nem olyan könnyű félrehajítani valakit, mindez abból is látszik, ahogyan elveszíti egyensúlyát, s ő is oldalra borul, csupán csak pár pillanatra, majd tenyerei segítségével feltornássza magát, ilyenkor áldva gyorsaságát, s fiatalos fürgeségét, majd azonnal előrelendül, s szinte ész nélkül kezdi rugdosni fekete alapon fehér oldalcsíkkal díszített, egyszerű, immár átázott tornacipőjével a másik arcát, s mellkasát. A hófehér fogak elővillannak ajkai alól, szemei résnyire szűkülnek, s a két alakra fókuszálnak, nedves hajtincsei az arcába lógnak, s fel-le libegnek, miközben apró cseppek gurulnak végig a tincseken. A kopasz hátrébb húzódik, még mindig az orrával foglalatoskodik, a másik, ki az elején még próbált védekezni, már nem mozdul. Kézfeje lecsúszik Clyde lábáról, s a test ájultan fordul félre, ő pedig fáradtan hagyja abba a fociedzést megszégyenítő rúgásokat. Lihegve, s vicsorogva pillant a másikra, ki a falnál nyalogatja sebeit, majd hátraveti a tekintetét, a fiatal srácra, aki esztelenül rúgja, s tapossa a talán már nem is lélegző alakot.
- Héééé! - ordít rá, majd közelebb fut, s a sáros, vér áztatta arcra, majd a fiatal srácra pillant, kinek vonásaiból valamiféle élvezet olvasható le.
- Megvesztél? Már nem árthat, hagyjad! - szólal meg a brigtoni, összeráncolt homlokkal, s értetlen tekintettel. Persze, pont ő az, aki nem vonhatja kérdőre a másikat, hisz ugyanezt tette, de neki volt rá oka, ő az életét mentette, azonban ez a srác. Van benne valami furcsa...Clyde elkapja a tekintetét, hirtelen szirénák tompa hangjai érik el a fiatalokat. Úgy tűnik, hogy a muglik elég gyorsak, ami a csendháborítást és az azzal kapcsolatos rendőri intézkedéseket illeti. A kékesszürke szemek ismét a másikra villannak.
- Most jött el a futás ideje! -

.-= Irwine =-.



Egyszerűen nem is figyeltem a külvilágra, olyan jó volt újra látni azt, ahogyan egy rémült szempár próbálja traktálni, ne, ne tovább. Kérlelt, könyörgött, de nem tudtam abbahagyni, mert biztos voltam benne, ellenkező esetben ő sem tenné. Mi több, ő nem lábbal, vagy kézzel rúg-kapálna, hanem azzal a vaskos láncdarabbal csapna ahol csak ér. Valószínűleg többszöri csonttörést szenvednék el, és ki tudja, lehet, hogy nem élném meg a másnapot. Én miért legyek könyörületes egy ilyen alantas pórral szemben? Már az, ahogyan a háztársamra nézett gusztustalan volt. Persze én is leszarom a srácot, mert ugye vérezzen ki, mint egy koszos disznó. De teljesen más az, ha egy kívülálló szemlél két egy helyre tartozót, mintha azok néznék le egymást. Nem ugyanaz, ez elvi kérdés. Azzal, ha a másikat megruházzák az iskolán keresztül rám is szégyent hoznak, én pedig megfogadtam már réges-régen, soha többé szégyen. Soha többé szenvedés, hacsak nem én okozom azt másnak. Az élet kegyetlen és nem könyörül, a legapróbb hibára is ráharap, és többszörösen fizeti vissza azt. Nem szabad támadási felületet hagyni, a legjobb védekezés pedig mindenkor a támadás. Agresszív stílus, de célravezető. Fél mosollyal az ajkaimon néztem a csörgedező vért, a feldagadt pofát és a lehetetlennek tűnő védekezést.

Egy hang.
Kiáltás.
A lábam megdermedt a levegőben egy pillanatra, majd lassan a földre ereszkedett, a másik mellé. Elkomorodott tekintettel pislantottam hátra, nem szerettem félbehagyni dolgokat, főleg nem mások miatt. A mondatra, mely szerint az előttem fekvő már nem árthat nekem, haloványan elmosolyodtam, majd visszafordultam az irányába. A vigyor nem lankadt, örömmel szemléltem csodálatos művem. Szívesen folytattam volna, de megtörték a csodát, már nem lett volna ugyanaz. Hirtelen bevillant a kés, amely ott lapult a nadrágom zsebében, várva az újabb trófea begyűjtésére. Egyetlen ujj, amit kitűzhetek a nyakláncra, arra, ahol már díszelgett kettő, mellettük pedig egy bagolyláb a bizonyos üzenettel.
- Miért sajnálod, ő leszarta volna, ha holtan lát.
Üres hangszín, olyan semmitmondó érzelmi körettel, hogy azt még utánozni sem lehetne. Az évek során jól kialakult, hogyan kell kezelni az embereket, hogy tudják, mi is a vélemény róluk. Akadtak kivételek, nagyon kevesek, nekik jutott egy kis darab? de idegeneknek semmi, és még annyi sem. Nem fordultam a srác felé, csak figyeltem a hörgő, és majdhogynem fájdalomtól bőgő hatalmas láncost. Most olyan ártatlannak tűnt és védtelennek? olyan mamlasznak, hogy ki mert állni és fel mert lépni egy Roxfortros ellen.
Sziréna.
Egy hang.

A távolban felvisított az a mindenki által ismert búgó csodahang, amely jelezte, valaki látta a csetepatét, és kihívta a helyi szerveket. Igazából nem érdekelt különösebben a dolog, merthogy önvédelemből tettem, amit tettem, nem pedig támadó szándékkal. Az más dolog, hogy a kedves delikvensek hogyan is festenek. Persze tudtam jól, Cedrah rettenetesen megbüntetne, ha rontanék egy efféle dologgal a reputációmon. Megrázva a fejem, jelezve a szánalmat a másik iránt léptem mellé, majd ereszkedtem féltérdre. Megemeltem az összevert fejét, majd közelebb hajolva suttogtam a fülébe, úgy, hogy a srác is hallhassa.
- Egyetlen rossz szó a vallomás során?
Nem fejeztem be, tudnia kellett, hogy levadászom és megölöm, ha próbálkozik valamivel. Eleresztve a fejét hagytam, hogy koppanjon a nyirkos betonon, majd felállva léptem a kabátom mellé, és felvéve azt dobtam a vállamra. Egyetlen kósza pillantással intéztem el az ideiglenes társam, majd megiramodva utána szólaltam meg.
- A sarok után hopponálunk!
Felsőéves volt emlékeim szerint, ismernie kellett a ?művészetet?, így nem ütközhetett problémába a gyors és angolos távozás?

Run (http://www.youtube.com/watch?v=eOyHMRE6mcY&feature=related)

---

Nem kap elég egyértelmű választ, inkább csak őt vonja kérdőre a másik, bár a hangszínéből ítélve nem is igazán vár magyarázatot. Nem baj, nehogy már azt higgye, hogy bárki is szánakozik egy tapló mugli miatt, egy nagy frászt. 
- Sajnálja a halál, de ha ez a fószer kipurcan és netán elkapnának minket, akkor...szerintem fölösleges magyaráznom, nem nézel ki hülye gyereknek, biztosan vágod te ezt magadtól is. - jegyzi meg, úgy érzi, hogy erre nem kell fecsérelnie a szavakat. ~ Még jó, hogy vágja, ahogy látom, ő sem kezdő. Ilyen egy állatot, mintha csak magamat látnám. Csak tudnám, honnan a fenéből ilyen ismerős.~ Futnak át fejében a gondolatok, miközben a srácot és áldozatát kémleli, aki még csak válaszolni sem tud a fiatalabbik megjegyzésére. Talán ez elég lecke lesz nekik és remélhetőleg nem fognak pofázni, ha ez így lenne, akkor a legrosszabbra számíthatnak. Ekkor jön az ominózus pillanat, amikor egy autó csikorgó kerekei és erős szirénaszó töri meg a sikátor békéjét, úgy tűnik, hogy a közeg hamarabb ideért, mint arra számítottak. Nem maradt más hátra, mint a futás. Ezen a napon már a második körrel kell szembenéznie Irwinenak, de most legalább nem csak ő van versenyben. A sportcipők távol egymástól érintik a talajt, de már gördülnek is tovább, kikerülve a nagyobb pocsolyákat. Mardekárosunk kékesszürke szemeivel hátrapillant, hogy követi-e a srác, ugyanis, ha ennek az egésznek vége lesz, nem ártana, ha váltana vele pár szót. Mondjuk megtudakolná a nevét és hasonlóak, hisz akár még ez a srác is tanúskodhatna ellene, bár az is biztos,hogy csak addig élne. Ekkor éri a váratlan ötlet, melyet a másik kiállt utána: "hopponálás". Ismét hátrapillant , kicsit meglepődött fejet vágva, valahogy nem gondolta volna, hogy pont egy ilyen helyen fog összefutni egy iskolatársával. Válaszolni nem válaszol, nem is nagyon tudna a gyors roham közepette, főleg nem forgolódás közben. Ekkor már követőik is láthatóvá válnak, három kék egyenruhás paca és egy kutya lohol utánuk, egy fekete, rövid farkú, izmos dög, talán rottweiler lehet. Azonban túl sok idő és kedv sincs arra, hogy kitalálja, milyen típusú a "kutyuli", ez nem lényeg, hisz elég csak a fehéren villogó, éles fogakra pillantani, máris elmúlik a kutyatartási láz. Mennyivel is jobb a skorpió, az legalább nem ugat vissza és csak azt marja meg, akit kell...Néhány röpke gondolat a futás közben, végül elérkezik a cél, a sarok után balra fordul, eközben pálcáját a kezébe csúsztatja jobbjáról, s kiejti a varázsszavakat, majd remélhetőleg valahová a Roxfortba hopponál...

// folyt. valamelyik helyszín a Roxfortban,választhatsz ^^ // 

Tyana

Az egyetlen jó dolog a nőkben a rendeltetés szerű használatuk mellett az, hogy lehet szó bármelyikükről, bizonyos lépéseik kiszámíthatóak. Vegyük példának az iskola krémjét, avagy azokat a csajokat, akik ész helyett a kinézetükkel és a modorukkal akarnak elismertek lenni, s felsőbbrendűnek érezvén magukat úgy gondolják, hogy bárkit a sárba tiporhatnak, legyen az nő vagy férfi. Olykor azért sikerül elérni a céljukat, főleg a gyenge és naiv lelkeket tudják szétzilálni, következmények nélkül...Eddig ez így volt. Most azonban pontot teszek egy ügy végére.
Nem kell egyből arra gondolni, hogy hirtelen, egyik pillanatról a másikra megváltoztam, s csuhásokat megszégyenítő módon állok a jó oldalára, mindent megtéve az igazságszolgáltatásért. Ugyan...vicces lenne, ha Robin Hoodot játszanék egy betondzsungelben. Erről szó sincs...viszont, pár hónapja megismertem egy lányt, akit - még, ha nem is tudja- a szívembe zártam. Nem szerelem ez, hanem valami egész más. Testvéri érzések kerekedtek bennem, amit elvesztett húgaim hiányával magyarázok. Csak ez miatt lehet az, hogy én, még ha ritkán is, de meghallgatom Vöröske néha már túlzottan is idegesítő csacsogását. Én csak így hívom őt, azt a kis harmadéves lánykát, akivel az utcán futottam össze, s azóta nincs olyan hét, hogy ne férkőzne a közelembe valamilyen indokkal...
Tényleg idegesítő, de kedvelem...s eme gyümölcsöző kapcsolatnak hála egyre többet tudok meg róla. Ennek köszönhetően árulta el a titkot, ami a szívét annyira nyomta, s akinek a neve ugyan előkelően hangzik, a viselkedése alapján a hxlye rxbanc besorolást kapta nálam. Tyana Chelsey...a név, amely hallatán "fogadott húgom" megremeg, s azt se tudja, hová bújjon a boszorka árnyéka elől. A csajt csak felszínesen ismerem, de nem gondoltam volna, hogy épp egy háztársammal kell kicsit elbeszélgetnem.
S hogy visszatérjek a bevezetőmhöz, amely a nők cselekedeteinek kiszámíthatóságáról szól...nos, ez tény. Egy ilyen tucatmaca, mint például Tyana hetente egyszer biztosan elmegy egy nagyobb bevásárló túrára, hogy felszerelkezzen a legújabb márkájú tűsarkú cipőkkel, férfiak arcát irritáló rúzzsal, s démoni permettel, mellyel valljuk be, előbb-utóbb elérik céljukat a kiszemeltnél, s ha elszáll az ész, a vér pedig átvándorol, akkor már nincs menekvés...
Egy kis nyomozás után nem volt nehéz kiderítenem mai túrája célállomását, mely London sétáló utcáján található, extravagáns butik, olyan hely, ahová maximum betörni lenne érdemes, mert átlagember nem igen vásárol efféle helyeken. Az egyik sikátorban húzódtam meg, s vártam. Unalmamban elfüstöltem egy cigit, majd kipillantottam a téglafal mögül. Közeledik. Remek, járása akár egy kecses gazelláé, csípője ringása gerjesztő, bár jelenleg másra kell koncentrálnom. Visszahúzódom, hátamat a falnak tapasztom, s várok. Már hallom a cipők koppanását, s fejben visszaszámolok. Három...kettő...egy. Karomat kinyújtom, ujjaim az egyik karjára fonódnak, majd egy hirtelen rántással vonom őt a sikátorba, s még mielőtt bármit is tehetne, ujjaim a csuklójára fonódnak, majd egy erős és határozott mozdulattal préselem őt a falhoz a lemenő nap fényében.
- Hallom, hogy megártott az arisztokráciával járó hatalom és mostanában másokkal szívózól...- sziszegtem neki, miközben tekintetem gyorsan végig futtattam a lány idomain, majd kékesszürke szemeimet az ő íriszeibe fúrtam.

Clyde

Igen…ismét elérkezett ez a nap, ami annyira feltudja dobni, mintha karácsony volna, pedig nos valljuk be, csak egy szimpla bevásárló túra, ahol beszerzi a legmenőbb és legdrágább darabokat, a legrövidebb szoknyákat és a hozzá illő harisnyákat, a luxus topánkákat, és karpereceket, hajpántokat, nyakláncokat, parfümöket, és persze a smink eszközökről se feledkezzünk meg. Ez egy bestia túlélőkészlete.
Az, ami mindig ki tudja húzni a csávából, ha esetleg olyan szituációba kerülne. Kezében egyelőre nincs szatyor, de fél órába se telik és minimum tíz lesz mindegyik kacsóján megpakolva olyan dolgokkal, amiről sokan csak álmodozni mernek.
Szeret végigmenni az utcán. Szereti mikor megnézik, mikor egyetlen mosollyal nyugtázza a pillantásokat, mikor tűsarkújának ritmusos kopogására hátrafordulnak a férfiak. Igen…Ő itt érzi magát igazán elemében. Hiszen nincs is annál felemelőbb érzés, mikor pénzt költhetsz…saját magadra.
Talán Peternek is vesz valami apróságot. Vagy nem…úgyse hallott róla már egy jó ideje. Majd jelentkezik ha akar valamit.
Színpadiasan sóhajt egyet, miközben megigazítja a gyöngysorokat a nyakában, és haladna tovább az utcácskában, mikor hirtelen hideg ujjak fonódnak csuklójára, és rántják be az egyik sikátorba. Sikítani sincs ideje, hiszen rögtön a falhoz préselik.
Elege van. Kezdi marhára unni, hogy mostanában minden hülye pasi ilyen agresszív vadállat lett. Elege van abból, hogy azt hiszik nem tudják akaratukat másként beteljesíteni, csak úgy, ha egy szerencsétlen lányt a falhoz, vagy a földre nyomnak. Elege van az ilyen nyomorult alakokból. Iszonyatosan.
Sőőt…kifejezetten azt is unja, hogy minden pasi állandóan ilyenkor először az idomait bámulja meg. Hát, hogy nem sül ki a szemük. Szerencsétlen flótásuk.
- Én mindig másokkal szívózom kicsikém…. és megtennéd, hogy eleresztesz?
Mivel a múltkori balhéja kapcsán tanult az ilyen helyzetekből, már célirányosan várja az ehhez hasonló szituációkat.
Térde lendül, s ha Clyde terpeszben áll, szépen ívesen, erőből tökön rúgja.
Mégse használhat Cruciot, bár szíve szerint azt tenné. Túl sok itt  a nyomorult mugli a végén még Ő járna rosszul, meg aztán a Nagyúr se örülne annak ha lebukna.
Ha esetleg nem járna sikerrel, akkor a le nem fogott kéz lendül a pofonra, vagy inkább úgymond egy jobb egyenesre. Igen….sokszor kell muglipárbaj mozdulatokat használnia mostanság.
- Ki a fészkes fenének képzeled magad?!

Arcom kezembe temetve zokogok.
Vége. Mindennek. Soha többé nem láthatom őket.
Egyre csak ezek a szavak, mondatok hangzanak fel fejemben, s ettől még jobban elkeseredek.
Egyszer csak egy közeledő alakra, s annak kopogó lépteire leszek figyelmes. Vajon ki lehet az, ilyen későn? Nem tudom, de mondom neki, hogy öljön meg. Nem akarok tovább élni. Nem. Így semmi értelme. Fejem térdemre hajtom, így az alattam elterülő aszfalton kívül nem látok semmit. Nem akarom tudni, hogy ki az. Félek. Ezek után, érthető is. Egész testemben remegek, s egyszer csak ismerős hang üti meg fülemet.
- Brandon? – suttogom alig hallhatóan, majd felkapom fejet, s szinte farkasszemet nézek bátyámmal, akit azonmód átöltlek. A nyakába ugrok, s nem hagyom menekülni, míg ki nem sírhattam magam a vállán. Hogy mit csinálok itt?
Hát még nem tudja? Még nem? Ez hogy lehet? Hogyhogy nem járt még otthon? Most mindegy, a fő, hogy él, és egészséges, látszatra.
- Anyu… és apu… - nehezemre esett kimondani a szavakat, főleg mivel sírtam, s mivel tudtam, számomra ezek a fogalmak már megszűntek, soha többé nem nevezhetek így, senkit és ez szörnyű, egy magamfajta kamasz lánynak. – meghaltak. – nyögöm, ki a mondat utolsó szavát majd folytatom zokogásom, bátyám vállán elterülve. Nem lehet, ezt nem hiszem el. Még mindig nem tudom felfogni.
Sejtem következő kérdését. Hogy miért jöttem el otthonról. Nos, ez pofonegyszerű.
Csak logikusan gondolkoztam, bár nehezemre esett, hiszen ilyen lelki trauma után nem könnyű, de én sikerrel jártam. Szóval, épeszű ember nem marad egy olyan házba, melyet pár perccel, órával, mit tudom én mikor, halálfalók, vagy sima mugli tolvajok támadtak meg. Én inkább az elsőre gyanakodnék. Ha muglik lettek volna, akkor pár cuccot ellopnak, ám én ennek jelét nem láttam, így több mint valószínű, hogy halálfalók voltak, ha pedig igaz, akkor Brandonnak biztosan tudnia kell róla ki volt, elvégre drága bátyám hasonló körökben forog, még ha azt is hiszi, hogy én nem tudom róla.

Egy doberman sétálgatott London egyik gyér forgalmú utcáján. A muglik és a legtöbb varázsló számára egy átlagos kutyának látszott, de azoknak, akik már látták őt dobermanból emberré vagy emberből dobermanná változni tudhatták, hogy kicsoda ő valójában. Még a Minisztériumban sem tudták pedig nap, mint nap odajárt dolgozni. Most áldotta a Roxfort és azt, hogy milyen jó volt ott megtanulni az animágiát. Az iskolában ötöd- és hatodéves korában egy felette járó lány tanította meg az animágia alapjaira, majd hetedévben már csak gyakorolnia, a tudását tökéletesítenie kellett. Persze nem csak tanultak, hanem adóztak a testi szenvedélyeiknek is. Mikre volt jó a Szükség Szobája vagy a Seprűtároló. Boldogan emlékezett vissza azokra az időkre. Manapság már nem jó idők járnak felette. Vagy a Minisztériumban a munkaidejében vadássza a halálfalókat vagy halálfalóként a muglikat. Természetesen az előbbinél vagy megöl pár muglit és szénné égeti őket, nehogy észrevegyék azt, hogy nem halálfaló. A másik esetben meg azt írja a jelentésekben, hogy lerázta őt a halálfaló vagy sikerült pár információt kicsikarni belőle, de mielőtt be tudta volna hozni több társa rajta ütött és ő visszament a Minisztériumba, hogy leadja az információkat, amik vagy hamisak voltak, vagy elavultak, vagy néha használhatóak, hogy tudjon is felmutatni valamit. Most is az Aurorparancsnokság megbízásából járt itt, hogy lekapcsoljon egy halálfalót. A fickó, akit le kell kapcsolnia igazából egy pitiáner, hazudozó, kis senki, aki már azzal árt a Nagyúr hírének és tiszteletének, hogy életben van. Így kettő legyet tud ütni egy csapásra. Leült az egyik épület sarkánál és várta, hogy megjelenjen a fickó. Imádkozott, hogy hamar jöjjön, mert még ezután van egy kis elintéznivalója az egyik, a legősibb mesterséget űző, "barátnő"-jével. Szegény nő egy kicsit csúnyácska volt, de most nem tudott jobbat szerezni. De, ha a Roxfortban lenne akkor az mennyei áldás lenne. Sok fiatal lány ás nem bukna le, mert egy ügyes Exmemoriammal megváltoztatná az emlékeiket. De most inkább a jelenlegi munkájára gondolt és arra, hogy itt lehetne már az a Bob vagy ki.

Zuhogó eső, hideg, ez az amit utálok. És én szerencsétlen idióta persze esernyőt nem hoztam magammal. Ki gondolta volna? Pedig éhes vagyok, és messze az a fránya hamburgerező, a drága  éttermekre meg sajna nem futja, Chalék nem éppen a város leggazdagabb családja, de akkor is, a pénz nem boldogít, nem és nem. A lényeg a szeretet, az összetartás. Na oké, vége a meséknek, a mi családunkban az összetartás is kicsit megingott egészen azóta, hogy Sarah lelépett.Akkor mim is van nekem az esetlenségemen és a kicsit sem összetartó családomon kívül? Talán semmim, de mégis van. Van hitem. És az az ember, akinek hite nincs, akár el is áshatja amgát a föld alá, mert nem fog boldogulni az életben. Akármilyen gazdag, akármilyen rátarti és becsvágyó is, Isten nem fogja segíteni az útját.

Konzervatív vagyok? Talán igen, de egy olyan ember, aki tud különbséget tenni jó és rossz között.
-Brr!
Vacogtam hangosan, mert tudtam, az eső ami mossa a fejemet,az rossz. Hülye anyagi példa, most keresnem kéne valami hihetetlenül jót,ami alátámasztja az elméletem,  de közel s távol csak esernyőbe burkolózott embereket látok.
Ekkor megpillantottam, hogy a cipőfűzöm nem éppen bekötözött állapotban van, s a baleset elkerülése végett megálltam az út szélén - igen, egy taxi sem vett fel- , s neki is álltam bekötözgetni a kicsit szakadt és rongyos cipőm. Ekkor egy autó ment el mellettem, ami telibe lecsapott.
-Oh, hogy az a!  
Morgolódtam az orrom alatt, majd rájöttem, hogy tényleg kéne egy esernyő.


Körül néztem azon a pár emberen, aki hozzám hasonlóan gyalog kényszerül szelni az utakat, de valahogy a rohadt fogú csöves meg a bicskával szalonnát katonázó pasas nem volt éppen a legszimpatikusabb. Ekkor hátranéztem, s valami olyat pillantottam meg, ami alátámasztja az elméletem. Egy lány volt, gyönyörű, az a "megmagyarázhatatlan jó" vette körül, amit kerestem a példámhoz. Barna haja függönyként omlott törékeny két vállára, a mosolya gyönyörű, s a szemei.. Elvesztem a szemeiben. És nem csak gyönyörű szeme meg mosolya volt, hanem esernyője is! Ez az, akkor most nem ázok csurom vizesre. Persze csak ha odamerek hozzá menni, És miért is ne? Én csak az esernyőt akarom . Csak az esernyőt? Ne nevettesd magad Ian, te tökre buksz a csajra.
Istenem, már magammal is vitatkozom, lehet még ennél rosszabb?
Rajta, Ian megy ez! Nagy levegőt vettem, s magabiztosságot színlelve léptem oda a lányhoz.

-Sziaa, beléphetnék, aaaz e-esernyőd alá. Csak, csak a hambisig...
Habogtam mint egy idióta, aki ráadásul beszédzavaros is, úristen, ennél rosszabb bemutatkozást életemben nem láttam még, nem is csodálkozok, ha majd elküld a francba. Legközelebb majd meggondolom, hogy oda merek-e menni egy lányhoz, mert hogy így többet nem égetem be magam,az hét szentség.A lábaimmal köröket írtam le egy tócsában, ami 20 centivel volt előttem, s mindenre felkészülve vártam a legrosszabbakat, ami csak jöhet. Elmenni azért nem akartam, mert milyen munka már az, autista azért nem vagyok, kibírom, ha kinevet,de legalább nem a hátam látja, miközben kacag.
-Bocsi, pofátlan voltam..
Vetettem oda szégyenlősen, majd "kutyaszemekkel" néztem a sárga ernyőre, majd felváltva a lány barna íriszeibe, s olyan szerencsétlenül éreztem magam, mint még soha.

Eső és hideg. Nyár létére elég hűvösre fordult ma az idő. Nekem természetesen ilyenkor kell kirándulást tennem a fővárosba, hogy meglátogassak egy régi ismerőst... Mindezt azért, mert anyáék szerint a mugli ismerőseimet sem hanyagolhatom el. Persze erről szó sincs, e-mail, telefon, ilyesmi is létezik számomra, nem csak a baglyom általi postaszolgáltatás,de akkor is, ők ragaszkodnak hozzá, hogy találkozzam az óvodáskori (!) barátnőmmel! Legalább marasztaltattam volna magam egy kicsit a lánynál, aki mellesleg már arra sem emlékszik, ki is vagyok, legalábbis ez derült ki a beszélgetéseinkből, amik kicsit sem voltak kínosak, áááá... Na mindegy, legalább világot láttam - és jól megáztam. A vonat indulásáig haza még másfél órám van. Egyszóval ázás és fázás a köbön, mindezt ráadásul egyedül. A borzalmas délelőtt után szívesebben töltöttem volna el az időm egy boszorkány barátnőm, vagy legalább egy tényleg ISMERős emberrel, és nem olyannal, aki húszor kérdezi meg, mit is mondtam az előbb...
Csalódottan és kicsit didergősen sétálok végig a szürke utcán. Olyan, mintha egyedül sárga ernyőm adna valami színt a kiázott világnak. Minden fakó és mintha a körvonalak elmosdódnának. Elnézegetem az embereket, ők is olyan távolinak tűnnek... Merengésemből egy bunkó sofőr zökkent ki, aki telibetrafál a pocsolyából kiáradó vízzel. Erre már végképp nem mondok semmit, csak összeszorítom a szám, és mély lélegzetet veszek, hogy lehiggadjak. Végignézek a ruhámon, cseppet sem meglepődve konstatálom, hogy a víz sáros nyoma egészen hazáig elkísér majd. Megmosolygom a balszerencsém, és indulnék tovább, de hirtelen előttem terem egy srác és én majdnem belemegyek.
Hosszú kabátjában szinte elveszni látszik, az egész pasas csurom víz, a haján ragyognak a cseppek, patakokban csorog róla. Cipője cuppanósan csattan a lépéseinél, biztos teljesen átázott. Azon gondolkozom, vajon honnan került elő, aztán rájövök, hogy valószínűleg ő az a srác, aki néhány pillanattal azelőtt még a cipőjét kötötte a járdaszegélynél, és akit szintén megfürdetett az autós.  Az első pillanatban ázott ruhája ellenére igazán magabiztosnak tűnik, és biztos vagyok benne, hogy nem akart belém jönni, épp ellenkezőleg: pont engem keres. Tekintete az enyémet keresi, és már látom is, hogy nem olyan nagy legény, mint amilyennek látszik. Ennek ellenére szimpatikus vonásai szégyenlős kis mosolyt csalnak az arcomra.
-Sziaa, beléphetnék, aaaz e-esernyőd alá. Csak, csak a hambisig... - habogja, ettől pirulós mosolyom átvált kedves tekintetbe, és biccentek, hiszen látom, hogy tényleg szüksége van valamire, ami megvédi az esőtől. Hogy miért pont engem szúrt ki, az rejtély. A sáros ruhámmal és kissé durcás képemmel nem lehettem valami bizalomgerjesztő, lehet, hogy ezért is tűnt el önbizalma mint a kámfor...
Mielőtt megrökönyödötten a rámenős kérdés kissé labilis előadásmódjától válaszolhatnék neki, máris visszakozik, és lesüti a tekintetét. A szívemet átjárja valami kis csiklandós melegség, ahogy ránézek a láthatóan idősebb fiúra, aki lám, egy lánytól így visszahúzódik. Mielőtt kereket oldana vagy valami, gyorsan felemelem az ernyőm és igyekszem olyan biztató és vidám mosolyt rávillantani, ami jelzi, hogy a fene bánja, ha közelebb jön...  Sőt, szemébe nézve inkább késztetést érzek, hogy közelebb tudjam magamhoz.
- Hogyne - mosolygok rá meglepetten, és kissé feljebb emelem amúgy termetes ernyőmet, hogy elférjen alatta. Magas a srác, magasabb, mint én, és ez jó pont. 170 centinél is magasabbra nőttem, és ez feladja a leckét az udvarlóknak. Elégre néha magassarkúban is kénytelen vagyok pompázni, és nincs kedvem a barátom feje búbját nézni, miközben keringőzünk. (Nem mintha eddig olyan sok alkalmam lett volna keringőzni bárkivel is.) Jóó, nem egy égimeszelő. Pont jó.
Várom, hogy beálljon az ernyőm alá, és kicsit közelebb húzódom hozzá, hogy elférjünk mind a ketten. Ilyen közelről már jobban megnézhetem magamnak szemét. Milyen kifejező... Egy perce találkoztunk, de úgy érzem, ha nem szólalna meg, akkor is érezném rajta a bizonytalanságot és félénkséget, azt az ösztönös jóságot, ami árad egész lényéből. Nem érzem kényelmetlenül magam, pedig majdnem összeér az oldalunk. - Ha pofátlanság megkérni valakit, hogy segítsen túlélni a napot, nehogy elmosson az eső, akkor én is pofátlan vagyok. Az ernyő ugyanis nem az enyém - nézek rá vidáman. Amit mondok, igaz is: az ernyőt vendéglátóm adta, mivel én persze nem vittem magammal, abban a reményben, hogy nem lesz rá szükség. De most már örülök, hogy kölcsön kellett kérnem. Persze, ha rajtam múlik, többet az életben nem látja, vagy majd postán visszaküldöm.
Próbálok nem bámulni a srácra, de nehezen megy. Igyekszem felszabadult lenni, és nem is megy nehezen mellette. Előre nézek, és nem látok hambist közel s távol sehol. Mondjuk, mindegy is. Ha London másik végében lenne, azt hiszem most odáig is elmennék, ha szükségelné az ernyőm...
Na ne! - koppantok saját fejemre képzeletben. Mi a fene ütött beléd? Egy vadidegen ember bekéretőzik az ernyőd alá, aki akár egy jó színészi tehetségű zsebtolvaj is lehet. Az utca népe amúgy sem áll másból, mint néhány hajléktalanakból meg ernyővel futkosó emberekből. Pont nála ne lenne ernyő?
Aztán visszaütök paranoiás énemnek, mert minden pillanatban jobban érzem, hogy a srác nem színészkedik, és a legkevésbé sem gonosz. Igenis menedéket fogok adni neki! Lehet, hogy otthon hagyta, vagy tönkrement...
Vagy így szedi fel a csajokat...
Áh - rázom meg magam, és vetek még egy pillantást a hambis srácra. Az étteremig kibírom, akkor is, ha kicsit messze van. Arra azonban csak most gondolok, hogy mi van, ha nem mugli? Ha mondjuk halálfaló?
Ezek a gondolatok keringenek bennem, és kezd a helyzet kínossá válni, mikor egy teherautó elegánsan újabb adag trutyival ajándékoz meg minket. Ugrok egyet, aztán dermedten állok, majd elnevetem magam. A nap ennél rosszabb már nem lehet, minek spannolom magam még ilyen őrültségekkel hogy halálfaló meg zsebtolvaj? Talán csak egy feledékeny srác, aki tényleg csak enni akar valamit valami száraz helyen, és kész. És ki vagyok én, hogy ebben megakadályozzam?
Mikor végre abbahagyom a nevetést, elszántan nézek az utcára.
- Na akkor hamburgeres. Őőő... - nézek rá. Hirtelen nagyon közelinek tűnik, szeme betölti a látóteremet, ezért inkább elszakítom a tekintetem, és tovább mustrálom a lehetséges útirányokat, miközben érzem, hogy pirulok. - Merre is van?
Na most én érzem magam kissé furán, mintha minden csontom eltűnt volna az éterben, és pillanatokon belül összeesnék. Ezt inkább az éhség rovására írom, mivel a vendégségnek titulált elfoglaltságom alatt mindösszesen kettő túlcukrozott süteményt ettem. Csak remélem, hogy nem a srác van rám ilyen hatással. Inkább nem is törődöm vele, mintha mondjuk egy vadidegen lenne.
De hát az is. A fenébe.
Nyelek egyet, és koncentrálok. Éhes vagyok, éhes vagyok, megyek enni aztán haza. De miért ne tölteném el vele a kiegészítő ebédet? Hirtelen elhatározással felé fordulok.
- Nem bánod, ha csatlakozom a hamburgerevésnél? Farkas éhes vagyok! És mellesleg Jules - vigyorgok rá, aztán megint elfordulok, amit ő gondolom túlmozgásnak vagy egyszerűen agymenésnek gondol.
Mi a francot művelsz? Már a nevedet is elmondod? A címedet miért nem adod meg? Felpaprikázva nyomom el a kis túlhúzott ördögöt magamban, és úgy döntök, nem izgatom magam a továbbiak miatt. Eszem, és megyek haza. Kész. Semmi haverkodás egy idegen pasassal egyedül, semmi ismerkedés, semmi flört. Manapság nem biztonságos... Csak az a gond, hogy hiába igyekszem, képtelen vagyok nem ránézni. És ami még kétségbeejtőbb: lényem egy eddig idegen része szinte imádkozik, hogy elfogadja a társaságomat.
Ha ha hazaérek, kerítek egy pszihológust.

//kisregény... -.- :D//

Van, hogy nem úgy történik a dolog, ahogyan azt te elképzelted. Ez is egy ilyen eset, hisz álmomban sem gondoltam, hogy kedves mosolygást és egy ernyőt kapok majd pofon meg nevetés helyett. Ez a nap a pozitív csalódások napja minden bizonnyal úgy néz ki, s nem csak egy esernyővel gazdagodtam ma, hanem remélem valami sokkal többet "vihetek haza". Ezt képletesen értettem, de bevallom megfordult a fejemben az is, hogy talán tetszek a lánynak.
Nem, nem, Ian, ezt nagyon gyorsan verd ki a fejedből, olyan nő nem született ezen a geoid alakú Földön, aki tudta volna értékelni a humoromat, talán meg sem kéne szólalnom, akkor bizonyosan nem ijeszteném el. De bemutatkozni azért be kell, ha kuka vagyok az még rémisztőbb.

-Szia! Julian a nevem, de szólíts csak Iannek. És a hambis az utca végén van, ha van egy kis időd akár meg is hívhatlak valamire!  
Jelentettem kis széles vigyorral a képemen, remélem nem fogyózik vagy ilyesmi mint a mai divatmániás lányok szoktak, sokan az irodába egész napra beülnek egy almával, és egész nap azt rágcsálják, meg zöld leveleket. Fújj, nyúltáp.
De még ha fogyókúrázik is, akkor is ihat egy turmixot vagy valami. Csak van egy kis bibi. A pálcám itt van valahol a hátizsákomban, remélem nem látja meg, mert biztosan megrémiszteném azzal, hogy valami diliházból szökött nyomorult vagyok. És ha ő a Roxfortban tanul? Olyan 17-18 éves lehet, több nem, remélem pedofilnak sem néz, bár a korkülönbség valószínű igen csekély, de mégis kiskorú. Ugyan miken jár az agyam? Korkülönbség meg a kora ? Mit érdekel az engem, úgysem látom valószínű többet, ahogy a nők nagy  többségét nem szoktam.
De mi van, ha ez a lány kivétel? És, és talán kedvel.


Én veszett ügy vagyok, hová is gondolok ? Ugyan mit kedvelhetne belőlem  2 perc alatt ? A csurom vizes cipőm? Esetleg a sáros ballonkabátom? Vagy a rongyos hátitáskám? Nagy tévedésben vagyok azt hiszem, de egy furcsa érzés valahol legbelül mégis azt súgja, hogy kedvel. Hogy miből gondolom ezt? Elpirul, ha ránézek, összehúzza őzike barna szemeit, és nem zavarja ha a vállunk összeér, vagy véletlen a kezem a sétálás közepette a derekát súrolja. Ez is a véletlen? Egy halovány kis reménysugár ott él bennem, hogy talán nem riasztottam el magamtól.Most pedig jöjjön a puhatolózós része, amiben kiderítem, hogy hová is jár suliba. Próbálok nem túl rámenősnek tűnni, az hülyén venné ki magát  5 perces ismeretség után, de rajta, menni fog ez...
-És, nincs most suli? Vagy merre mész ? Nem akarlak feltartani, nekem meg csak 2 óra múlva megy a vonatom. Imádok vonatozni, főleg olyan helyeken felszállni, ami..ami az emberi szem elől..hát hogy is mondjam, rejtett.


Habogtam össze vissza, de ennél jobban nem tudtam utalni arra az állomásra, amire csak a varázslók meg boszik és diákok ismerik a bejárást, a "nem létező vágány meg járat". Hát ha ottani diák, biztosan érti, ha meg nem, akkor maximum hülyének néz. De ez legyen a legrosszabb, a kíváncsiság nagy úr, sokszor uralkodik el az ember felett, még ha aközben totál hülyét is csinálok magamból, de tudnom kell! Tudni akarom. De minek ? Hogy még jobban vonzódjak hozzá, és még nevetségesebbé tegyem magam? Hogy még jobban fájjon a pofára esés ? Önostorozó idióta vagyok ?  Meglehet, de nem bánom. Ez egy egyszeri alkalom, egy barátot szerezhetek, vagy valami többet is, veszíteni semmit.
Valami többet is ?
Miket képzelsz te csökött agyú beteg varázsló? Valami több? Nézz végig magadon, csupa víz vagy meg sár, kitudja mogyorókrémes-e a fejed meg a szád, és valamire többre gondolsz?
-Azt hiszem bírlak...

Nyögtem ki, pedig mennyire de nem akartam. , te jó ég. azt mondtam hogy "Azt hiszem bírlak.." ? Nem. ez nem lehet igaz, Szent Merlin, mondd hogy nem mondtam ki, kérlek. Biztosan csak magamban gondoltam, és és és..Nem, ez nem lehet, itt a vége fuss el véle, Ian, ezt szabályosan elcseszted.Ismerek én béna dumákat,  hogy szép a szemed, kitől loptad, meg nekem van egy tollam , neked egy papírod és gondolj a lehetőségekre, na de ez, asszem minden túltesz, Ha most nem megy el, én Isten bizony megcsókolom, meg én..
Ez nem lenne jó ötlet, mert az első csók is rosszul végződött, az én állandó mogyorókrémes ajkaim apasztottam a lány ajkára, és kiderült, hogy allergiás a mogyoróra. Rohama lett, majdnem meghalt szegény. Levendulának hívták, hollóhátas hosszú barna hajú lány volt, olyasmi, mint.. mint Jules, a sárga esernyős lány, aki elvette a józan eszem.

Nők. Mindig ott vannak a háttérben, ha valami történik, minden szálat ők tartanak a kezükben. Mi férfiak, azt hisszük, hogy miénk az irányítás, de tévedünk. Ők keverik a kártyát a vattacukor illatú parfümeikkel, a színes lakkjaikkal meg a tapadós és málna illatú szájfényükkel, mind mind megbabonáznak minket.És mikor az oltár előtt állunk szmokingban a hófehér ruhás tündérek mellett, egy pap előtt aki csak egyre zengi :
"Holtomiglan, holtodiglan"

A srác is bemutatkozik. Szívesen kezet fognék vele, de nincs hozzá merszem... Neve, mint kiderül, Julian. Jules és Julian, hát nem hangzik jól?
Durr, újabb pofon képzeletbeli paranoid védőangyalomtól, akit azt hiszem, a legközelebbi kukába ki fogok dobni. Szólítsam Iannek. Persze, hogy annak fogom.
- Oké, Ian. - mosolygok rá, és látom, hogy azért már feloldódott látva, hogy nem vagyok egy pasifaló ragadozó. Vagy nem is tudom, mitől ijedt úgy meg. A következő mondatára megint csak meglódul a szívem, de a női emancipáció azért rám is átragadt, és megrázom a fejem, jelezve, hogy nem akarom meghívatni magam.
- Köszönöm... - aztán hirtelen meggondolom magam. - Elfogadom - vágom rá ösztönösen, pedig nagy valószínűséggel bárki más ajánlotta volna fel a meghívást, büszkén elutasítom. Mellette azonban teljesen máshogy érzem magam, mint bármelyik más srác mellett eddig életemben. Ezt valószínűleg annak köszönhetem, hogy a sulin kívül máshol nem igazán találkoztam fiúkkal, a sulis srácok legtöbbje meg éretlen tacskó. Na persze nem mintha én, vagy történetesen Ian olyan nagyon komolyak lennénk... És tessék, emlegetett szamár, rákérdez a sulira. Pedig már azt hittem, legalább idősebbnek nézek ki egy éretlen kis fruskánál, ha már viselkedésileg egy szerelmes 10 éves szintjén állok...
- A suli? Hát... arról inkább ne is beszéljünk. Mint láthatod most nyugtom van tőle, meg a mindenféle csodabogártól. - habogtam. Ezt a Roxfortra értettem, hátha megérti, vagy gyanakodni kezd. - Már csak egy évem van vissza - nézek rá, hogy aztán azonnal lesüssem a szemem, és elinduljak a hamburgeres felé, ami sajnos túl közelinek tűnik. A megjegyzést sem véletlenül ejtettem el az évfolyamomra vonatkozóan: legalább tudja, mennyi idős vagyok. Az ő korát is meg kéne tudnom.
Minek? - cicceg a hang a fejemben. Mit akarsz tőle?
Tényleg...mit is? Semmit. Enni egyet, aztán ha-za men-ni.
Szeret vonatozni, és még két órája van az indulásig. Ez remek hír, nekem másfél órám, de ezek szerint mugli lehet, különben hoppanálna. Vagy esetleg nem tud? Végülis nem mindenki szereti az amúgy elég kellemetlennek beállított műveletet. A következő mondatára azonban majdnem megtorpanok, a testtartásom megmerevedik.
Emberi szem elől rejtett...
Na már most, ez jelenthet valami rejtvényt, amit értenem kéne, vagy egyszerűen egy perverz disznó, aki egy elhagyott vonatállomáson akar csinálni velem valamit. A sivítás természetesen az utóbbira tippelt, de a szívem azt súgja, nem véletlenül fogalmaz így. Ránézek a szemem sarkából. Ő is épp engem fixíroz, és egyszerre kapjuk el a tekintetünket, amitől kis hijján elkacagom magam, egy mosolyt pedig nem tudok elnyomni.
Igyekszem nyugodtan, lassan sétálni. Az eső egyre jobban rákezd, ettől még közelebb kell mennünk egymás mellett, hogy ne ázzunk meg még jobban. Menet közben néha óhatatlanul is egymáshoz érünk, én pedig pironkodva bevallom magamnak, hogy cseppet sem esik rosszul. De tényleg, mi ütött belém, a kedves kis cserfes csajba, aki mindenkivel haverkodik? Kukulok egy esernyő alatt egy édes ismeretlen sráccal, akinek épp hogy a nevét tudom. Na meg azt, hogy szereti a hamburgert, akárcsak én.
Néhány lépés után, megtöri a cseppek monoton kopogását, zengő hangján halkan mondd valamit, de tisztán hallom, mert figyelek minden szavára.
Azt hiszem bírlak...
Egy pillanatra elfelejtek levegőt venni. Ilyen mázlim nem lehet. Ilyen nincs, hogy belezúgok egy zöldes szempárba és egy ázott kabát tulajdonosába, és ő 3 perc után kijelenti, hogy bír. Lehidalok. Mit szokás erre mondani?
Nyelek egy nagyot, és próbálok egy értelmes választ kinyögni, de nehéz a vészvillogó sípolásától a fejemben, ami ugyan már csak erőtlenül csipog, de a nevelésem és a varázslóvilágban eltöltött éveim megedzettek és talán túl bizalmatlanná tettek. Ezt pedig már csak csökönyösségből is le fogom gyűrni. Veszek tehát egy mély levegőt, és imádkozom, hogy nehogy elmenjen a hangom.
- Aha. - ez az Jules, értelmes válasz, biztos ezt várta. Így hozzáteszem: - Hát... te is... szimpatikus vagy nekem...
Na igen. Biztos hiteles volt. Semmi szemkontaktus vagy ilyesmi, és a hangerő sem volt a maximumon. A született csábító maga, akcióban. Na nem baj, a dac akkor is tartja bennem a lelket, és ráveszem magam, hogy ránézzek, sőt, egy (gondolom eszelős vicsornak is beillő) béna mosolyt eresztek meg felé. Ez a kis pillanat is elég, hogy rádöbbenjek, tényleg szimpatikus, és az még igen enyhe kifejezés. Eddig nem volt zsánerem, de ha választani kellett, sosem a visszahúzódó fiúk érdekeltek, inkább az életvidámabbak, pergősebbek. Ő viszont annyira más... A tekintete mély és intelligens, annak ellenére érződik benne az élet, hogy nem parázslik vadul. Döbbenten bámulok rá, talán kicsit túl sokáig is, de lassan megérezünk az "étterembe". Megint összeérünk, ahogy bénán próbálom összecsukni az ernyőt. Ahogy leeresztem, a tetejéről újabb hideg vízadagot kapunk a nyakunkba, és ez már tényleg sok, kipukkan belőlem a szégyenlős, önnön bénázásomon alapuló nevetés, és csiklandozza a torkomat.
- Bocs - szabadkozom, miközben kuncogva figyelem, ahogy csorog le rajta a víz. - Sajnálom... Mire megszáradtál volna valamennyire, megint eláztatlak... Ne haragudj!
Persze ez nem igaz. Élvezettel figyelem, ahogy mossa a víz, de most legalább nézhetem büntetlenül, és a pirulásra is van alibim. Nagy nehezen, és nagyon nagyon lassan végre sikerül összecsuknom. Az eresz alatt kucorgunk, és folyton hozzáérek, amitől mindannyiszor végigfut a hátamon a hideg. Nem sokon múlik, hogy a helyzetet pálcám segítségével orvosoljam, és megszárítsam magunkat, de időben kapcsolok. Kezd idegesíteni, hogy nem tudom, hogy beszéljek vele. Már ha van merszem megszólalni.
Ennyire talán még sosem akartam megfelelni valakinek, és kicsit megrémiszt a dolog. Benézek az üvegezett ajtón, és kisebb fajta pánik vesz rajtam erőt, mert nem gondoltam rá, hogy az együtt evés az végülis páros dolog, és olyankor szokás társalogni is. Ami pedig nekem ilyen idegállapotban biztos nem fog úgy menni, hogy ne tegyek rá olyan benyomást, mint aki most szabadult az ideggyógyból. Ránézek Ianra, de mintha ő is kételkedne a dologban. Letörten merengek... Máris elvettem volna a kedvét az egésztől? 
Aztán megcsörren a mobilom, amit anya mindig rámtukmál, elvégre mugli. Gyorsan előkapom, de csak egy sms. Ráér később.
Dühösen vágom zsebre, és halkan, magamban motyorászom: mugli vacak. Ekkor rájövök, hogy ha Julian nem varázsló, akkor biztos totál hülyének néz, hogy ilyen szavakat motyogok magamban. Rá se merek nézni. Teljesen össze vagyok zavarodva, ami nem jellemző rám. Gyorsan kezdenem kell magammal valamit!
Anyáéknak igaza van. Tényleg több időt kéne töltenem a mugli barátaim közt, hogy elszokjak az ilyen botlásoktól.
Most komolyan, egy boszorkány hogy képes a barátja vagy férje elől eltitkolni, hogy varázslattal él? Fizikailag képtelenség. Vagy csak én vagyok ultrabéna - csóválom meg magamban a fejem.

"Szeretettel hozzáérni a másikhoz, az egy dolog. Szerelemmel hozzáérni a másikhoz, óriási különbség. És mindezt lehet látni. A szerelem akkor marad meg, ha fel tudnak nézni egymásra, miközben egymástól függetlenül is élik életük összes szerepét"

Témánál vagyunk, mert mikor a csaj csodabogarakról kezd el beszélni, akkor felkapom a fejem, de mielőtt visszakérdeznék, gyorsan csendre intem magam, mert nem akarok olyan szerencsétlen idiótának tűnni, mint amilyen valójában vagyok, hacsak nem sikerült eddig is ezt a látszatot keltenem.A szimpatikus beszólásomért Isten megbüntetett, mert kicsit nyögvenyelősen bökte ki, hogy én is neki. Nem tudom mennyire lehet ezt őszintének venni. A hangja azt sugározza, hogy nem igazán csíp, inkább belülről kiröhög és egy idiótának tart, de a mosolya és a szemei, azokban őszinteséget látok. Most minek higgyek? A szívemnek vagy a józan eszemnek ? Nem tudom, igazán nem tudom. Bolond egy érzés az, ha valaki megtetszik neked. Nem vagy olyan, mint amilyen a hétköznapokban vagy, ha most olyan lennék, akkor már kétszer hasra estem volna a cipőfűzőmben meg még kétszer a saját kabátomban. Sokszor mondják, kivirulsz a szerelemtől, s valamivel másabb leszel, de ahhoz, hogy meghódíts valakit, bátornak kell lenned.
"A szerelem nem adja olcsón magát. Nagy kockázatot kell vállalnia: a kezdeményezését." Tartja a mondás, és nem vagyok az a típus, aki egy mosollyal magába tud bolondítani egy lányt. Én más vagyok mint a többi, és ez vagyok negatívabb vagy pozitívabb fényben tüntet fel  mások szemében.

Az a kár, hogy nem tudom eldönteni, Jules szemében milyen vagyok. Ha én ezt tudnám, már rég a kezét fognám és úgy mennék be vele abba az átkozott hamburgeresbe, és nem szégyellném el magam azon, ha folyamatosan a nagy őzike barna szemeit bámulnám, vagy átkarolnám a derekát. De így tudatlanul nem tudok mit tenni, nem tudok mit kezdeni a ki-ki törő nevetésemmel, a vörös folttal az arcomon meg a barátságos nézésemmel. Tehetetlen vagyok és kiszolgáltatott.
Ekkor egy hatalmas csepp víz folyik végig az arcomon, szinte beleborzongok a hidegbe, eddig egész kellemesen éreztem magam. De most, ahogy visszazökkentem a való életbe, rájöttem, hogy csak a boldogság fűtött, igazából cudar hideg van. amikor a lány elkezd sajnálkozni, én igyekszem megnyugtatni, még csak az kéne, hogy hibásnak érezze magát.
mugli vacak.

-Ugyan, oda se neki, ha te nem lennél, talán már bőrig áztam volna.
Mondtam neki egy kis mosollyal az arcomon, és féltem, hogy nagy vigyorba megy át, amit ez az extázis okoz, de megnyugodtam, hogy sikerül magam visszafognom, hacsak egy perc erejéig is, mert mihelyst a telefonjáért nyúlt, az a széles vigyor kiült az arcomra, amit az imént visszatartottam. De a nagy vigyorgás közepette egy halovány kis mondattöredéket csíptem el : mugli vacak. Préselte ki a hidegtől cseresznyeszínű ajkain, amire egy nagy kacagással reagáltam, nem is értem miért pont így, talán a megkönnyebbülés hozta ki belőlem, talán a boldogság, a tudat, hogy Ju is a Roxfortba jár. és szabadon beszélhetek neki az életemről egyszerre felvidított.Nem érdekelt már a kockázat, hogy talán mégis tévedek, rögtön elkezdtem hihetetlenül gyorsan és kicsattantan beszélni.


-Szóval akkor te is varázsolsz. Én már kijártam a sulit, jelenleg egy újságnál dolgozom, a Reggeli Prófétánál, tudom kis karrier de jobb mint a semmi. Nem igaz ?
Kérdeztem tőle, és nem érdekelt mennyire tűnök idiótának vagy őrültnek, már nem hallgattam a józan eszemre, csak az érzéseim árjával sodródtam. Ennél jobb nem is lehetne : őszinte, kedves, gyönyörű, cserfes, Jules..
Ha valaha voltam boldog igazán, most az vagyok, nem kell többé feszélyezve kuksolnom mellette, nem kell többé minden mondatom átgondolni, és nem  kell hazudnom sem. Felüdítő egy érzés, akár elhiszik mások akár nem, nincs annál nagyobb megkönnyebbülés, mint amikor leveheted az álarcod, és megmutathatod azt, aki valójában vagy.

Szeretettel hozzáérni a másikhoz, az egy dolog. Szerelemmel hozzáérni a másikhoz, óriási különbség. És mindezt lehet látni. A szerelem akkor marad meg, ha fel tudnak nézni egymásra, miközben egymástól függetlenül is élik életük összes szerepét. Most legszívesebben megfognám a karját. átkarolnám a derekát, de nem tehetem. Valószínű képen törölne, és akkor annyi a nagy őszinteségi rohamomnak, ami most rám tört. Ma őszinte vagyok magamhoz, és ha csak két órám is van, hogy magamba bolondítsam a lányt, akkor bármit megteszek. Hirtelen már nem voltam éhes, csak beszélgetni akartam, és ezen ötleten felbuzdulva a hamburgerest nem találtam elég megfelelő helynek.
-Mit szólnál ha vennénk egy turmixot -csokis turmix nyámi...-és kimennénk a metróhoz, leülnék egy padra és ott várnánk a járművet,hm? Kíváncsi vagyok rá..
Ekkor elharaptam a "d" betűt a mondat végéről, és a mondatom más irányba tereltem.
-Kíváncsi vagyok változott-e valami a suliban, mióta eljöttem meg ilyenek..
Mosolyogtam a lányra, majd kíváncsian vártam a válaszát, miközben a tekintetét fürkésztem,.

Ah, de rossz ez az egész... Be vagyok rezelve, remeg a lábam, remeg a hangom, a torkom kiszáradt, és olyan vörös lehet a fejem, mint egy pipacs. Kellemetlen az egész, mert bár bír, ahogy mondta, lehet, hogy csak az esernyő miatt szólított le. Még mielőtt úgy döntenék, hogy búcsút intek neki, meg az egész bizonytalanságomnak, felnevet. Hangja olyan hirtelen ér, mint valami villámcsapás, megint összerezzenek, és eleinte megdöbbenve majd teljesen elbűvölve meredek rá, miközben ázom. Csodálatos hangja van. Mély, de nem zúgó, mint a legtöbb pasinak. Kellemes és tiszta. Tökéletes. Azon leszek, hogy minél többet mosolyogjon és nevessen, mert egyszerűen lenyűgöz... Nem tudok azzal foglalkozni, hogy mi is van épp, mi történik körülöttem, teljesen a hatása alá kerülök, és képtelen vagyok elszakítani róla a tekintetem. Bárcsak belelátna a gondolataimba, és nem kéne szavakkal küzdenem, habognom nevetségesen össze vissza...!
Mielőtt felocsúdhatnék, kisebb monológot vág le, amitől mérhetetlen megkönnyebbülés önt el. Varázsló! Nincs több óvatos szó, az lehetek, aki vagyok!
Bizonytalanságom felváltja a boldogság, és megigézve nézek a szemébe, egy szó nélkül. Mikor befejezi, csak bólogatok, aztán megjön a szavam is.
- Mi az hogy! Ha én dolgozhatnék a Prófétánál... - "...egész nap bámulnálak". Na de ezt azért nem teszem hozzá.
- Egyáltalán nem semmi! Nem lehetett könnyű bejutni... Akkor ezek szerint gyakran járkálsz erre-arra igaz? - hadarom el.
Nézem, nézem a szemét, pillangók kezdnek repkedni a gyomromban, és csak vigyorgok, mivel ő is láthatóan megkönnyebült. Végülis neki sem lehetett könnyű, ha belegondolok. Honnan tudta volna, hogy én meg boszorkány vagyok?
Benyitnék a hamburgereshez, felszabadultan, hogy most már akár cseveghetünk is (vagy hallgatom és nézem, nekem az is elég), de hirtelen megszólal megint, én pedig csendben hallgatom szavait. Turmix... á igen, az talán még jobb lenne, attól aztán jól lehet lakni. Meg hát, amúgy sincs nagy kedvem most összekenni a fejem valami szósszal vagy húscafatkákat kipiszkálni a fogaim közül.
- Oké, ez remek ötlet - csillan fel a szemem, azonnal szétnyitom az ernyőt, hogy ne legyünk vizesebbek, és bátor lépésre szánom el magam kitörő örömömben, hogy ilyen jól alakulnak a dolgok: belékarolok. Megáll az eszem magamtól, de boldogan kipirulva nézek rá, jó közelről, hogy szinte látom az íriszét végigkísérő zöldes kis vonalakat. - Merre megyünk?
Csak nehogy azt higgye, valami rámenős pasifaló vagyok... Ha tudná, hogy ez mennyire nem így van, biztos kinevetne. Valószínűleg jóval több lánnyal hozta már össze a sors, mint engem ahány fiúval. Azt nem nehéz túlszárnyalni, mivel kereken nulla az "elfogyasztott" pasijaim száma. Remélem nem látszik, milyen kis ügyetlen vagyok.
Elindulunk, én pedig úgy érzem, mintha nem a víztől szürke városi betonon, hanem egy puha kis felhőn sétálnánk. Ennyi idő alatt az életben nem voltam még ilyen biztos semmiben, ugyanis egyre biztosabban tudom, hogy ha nem is ő a szőke herceg daliás fehér lovon (elmosolyodtam a látványon, pláne hogy valahogy nem tudom elképzelni, hogy rajta is tud maradni azon a bizonyos paripán), de az biztos, hogy egy csókjával fel tudna ébreszteni bármilyen mély álomból... Vajon hány nő csorgatja utána épp a nyálát - persze rajtam kívül...?

"Ezerszer kedvem támadt megfogni a kezét, és ezerszer nem csináltam semmit."

Rendben, nem kaptam sem pofont sem kacajt, igen, ő is a Roxfortba jár mint én anno, s ez nem csak a felszabadulás örömét hordozza magában, hanem azt is, hogy így még több közös témánk akad. Ez a nap egyre jobb és jobb. Mikor elárulom neki foglalkozásom, mármint hogy "firkász" vagyok, ő különösen érdeklődik a téma érint. Nem csak bájos hanem érdeklődő is, van ennek a lánynak negatív oldala?
-Hát, nem volt egyszerű éppen, akkor kétségbeesetten kutattam valami állás után, mert a suli után nem tudtam mit kezdeni magammal, de nem akartam szegény szüleimen élősködni, a saját talpamon akartam megállni. És igen, elég sokat kell utaznom, de a hoppanlás veszélyes művelet a "magamfajtáknak", őszintén bevallom, nagyon ügyetlen vagyok, és rossza  mozgáskoordinációm is.

Én hülye, elárultam a gyenge pontom, ami pedig az, hogy folyton-folyvást nekimegyek valaminek, hasra esek valamiben avagy szétzúzom magamat. Emlékszem a régi sulis kvidics meccseimre, hányszor estem le a seprűről és hányszor röhögtek ki a nézőtéren ülő emberek, de én attól keményen csináltam a dolgom, és ha nem épp a földön feküdtem törött végtaggal, ponthoz juttattam a házam. Régi szép idők.
Elég a nosztalgiázásból, most itt ez a jelen, ez a sokkal szebbe jelen, mint amilyen a múlt volt. Erre kell koncentrálni, nehogy valamit megint elszúrjak. Ha sokszor hajtogatom ezt magamnak, hogy "úgyis elszúrod", akkor tényleg nem fog sikerülni, de ha eléggé optimistán tekintek a dolgokra, talán összejön valami, ha más nem is, egy barátság.

Akaratlanul borzongtam meg a barát szón, valahogy csak egy hazugság az, hogy beérem ennyivel, csak egy tévhit, amibe ringatom magam, hogy ne fájjon annyira az esetleges csalódás. Ekkor hirtelen belém karul, egy újabb csalódás, de nem akármilyen, méghozzá rendkívül pozitív, mellettem igazán talpraesett lánynak kell valakinek lennie, hogy meghódítson, hisz nem vagyok az a nyílt típus. De ha valakibe belehabarodok, sokszor elhamarkodottan cselekszem, és hamar szánom rá magam komoly döntésekre. Most például úgy érzem, hogy szívesen térdelnék le elé s kérném meg a kezét,de e túl korai, el kell terelnem a gondolataim más irányba, mielőtt nagyon besülnék.
Kacéran mosolyogtam rá, most már magabiztosan lépkedtem mellette a csodás kis sárga esernyője alatt a hideg utcán.
-Menjünk az állomásra! Ott van pad, meg forró csokis, ha esetleg fáznál.
Mondtam neki negédes hangon, kicsit természetellenesen, de nem szoktam meg, hogy egy lány hagyja a közeledésem.


Amilyen elbűvölő lány bizonyosan maroknyi hódolója akad, kitudja, kit szemelt már ő ki s ki tudja kinek a szíve dobog érte. Nem tűnik rámenősnek, sokkal inkább óvatosan, de van úgy, hogy tévesen ítélem meg az embereket, hisz elég kellemes a megjelenése hozzá, hogy úgy hódítson meg fiúkat, ahogyan a kedve tarja. De most nem akarom saját kedvem szegni, fel kell vetnem egy témát, mielőtt a turmixa elfogy.
-És... melyik házat erősíted ?
Kérdeztem tőle érdeklődő tekintettel, zöld szemeimmel egyenes bele tekintve az ő kedves, őzike barna szempárjába, a tekintetem néha áttevődött a mogyoróbarna hajzuhatagára, hol pedig az íves szájára. De ha már ő nyitott azzal, hogy belém karolt, nekem is kell elég bátornak lennem ahhoz, hogy lépjek is valamit. Lassan kiemeltem a karom a lágy fogásából, s derekára helyeztem a felé eső kezem. Remélem nem tűnök tolakodónak majd, én pesszimista mindig várom a pofon csattanását, mintha az elő lenne írva a forgatókönyv szerint.

Az "andalgás" közben megpillantottam egy sült gesztenye árust, majd Jules felé néztem, mint egy kisgyermek az édesanyjára, mikor meglát valami finomságot.
-Te is kérsz?  - kérdezte tőle izgatott hangon, és vártam a válaszát, közben pedig már a forralt borral szemezgettem, mert kicsit fáztam, és rajta sem volt nagy kabát. A választ meg sem várva mentem oda az árushoz, valamit adnom kell neki, még ha az egy adag sült gesztenye meg egy pohár forralt bor is.
miután bezsákmányoltam magam minden földi jóval, átadtam Julesnak a ráeső adagot, majd belekortyoltam a forralt boromba.
-Nem csípem az alkoholt, de ha fázom, mindig ezt iszom.
Mondtam neki bűnbánó tekintettel, úgy éreztem magam, mintha rosszat csináltam volna, holott ez csak egy kis pohár forralt bor, bárki megissza, mégis rossz érzés járt át.


Mint egy ötéves kisfiú, úgy viselkedtem, nagyon bántam a  dolgot, de  nem tudtam mit tenni. Hacsak puszta fellángolás volna, már azt hiszem megcsókoltam volna, de így mindig attól rettegek, hogy valamit elrontok. hogy valamivel elijesztem, valami nem úgy sül el, ahogyan azt én szerettem volna,
Ezerszer kedvem támadt megfogni a kezét, és ezerszer nem csináltam semmit.

Ahogy sétálunk, turmixszal a kezünkben, mesél arról, miért is ment újságírónak. Örömmel hallom, hogy önálló típus, ezek szerint nem az az anyuci mellett ülő típus, habár ez már a laza cuccán is érződött. Az viszont egy cseppet letör, hogy sokat kell utaznia... De miért is? Ja persze. Mert akkor ha esetleg összejönnénk - ha! - elég keveset látnám. Mindazonáltal rámosolygok, mert ha valaki utazhat, az jó dolog. Mosolyom aztán tovább szélesedik, mikor a hoppanálásra terelődik a szó.
- Hát... én sem mertem még megpróbálkozni vele, előszeretettel verek le dolgokat, úgyhogy inkább előbb arról kéne leszoknom. - pirulok el, de hát ez van. Béna vagyok, és csak tovább bűvöl a dolog, hogy közös bennünk a zúzásra való hajlam. El sem merek képzelni egy együtt töltött napot, ott kő kövön nem maradna.
Kezdek dideregni, de Ian mintha csak a gondolataimban olvasna, felajánl egy forrócsokit. Az ernyőtől sárgás fényben felnézek rá, és olyan átéléssel mondom, hogy oké, mintha konfúziós átkot szórt volna rám valaki. Beszélgetni vele... már alig várom, hogy leülhessünk. Csak az zavar, hogy alig egy órám maradt, és még a címét meg az egész nevét sem tudom.
- Hugrabugos vagyok - felelek a kérdésére. - A legjobb házba járok.- szegem fel a fejem vidáman, és komolyan is gondolom, amit mondtam. Ránézek, mit szól ehhez, elvégre a legtöbben a hugrásokat balfácánoknak vagy bénácskának vagy butának tartják. Rám csak a béna igaz, de az nagyon... Ő biztos griffis volt, oda járnak az ilyen kalandorok.
De ekkor, mikor végre azt hittem, jól alakulnak a dolgok, kiveszi a kezét a fogásomból. Megáll bennem az ütő... Annyitól, hogy hugrás vagyok, máris ilyen elutasító? Vagy valami rosszat mondtam?!
De a következő mozdulata olyannyira nyilvánvalóan nem elutasító, hogy majdnem felsóhajtok. Karja lazán, kicsit bátortalanul, de biztosan a derekamra csusszan, és ezzel elég közel kerülök hozzá, hogy érezzem az illatát is. Nem túl erős, nem kihívó, de határozott és kellemes. Mélyet szippantok belőle, és csak remélni tudom, hogy ha hazaértem, a ruhámon még érezni fogom. Erre a gondolatra elfacsarodik a szívem, de nem mutatom. Ha minden jól megy, legalább egy jó órám lesz, és aztán keserűen hazamegyek - egyedül. Inkább biztatóan elmosolyodom, de nem rá. Érzem, ha most ránéznék, kipukanna belőlem egy kislányos nevetés, az pedig kétlem, hogy jó színben tüntetne fel.
Inkább felteszem azt a kérdést, ami régóta foglalkoztat, talán kicsit halkan.
- És te mikor végeztél?
Aztán meglátunk egy gesztenyést. Észre sem vettem, de már teljesen hozzásimulok, és nem is zavar. Olyan érzésem van, mintha valami biztonságos kuckóban ülnék, mikor körülölel. Mintha két puzzledarab lennénk, és kész lenne a kép. Ennek ellenére tőmondatokban beszélek, máskor meg le sem lehet lőni. Mi van velem?
Megkérdezi, kérek-e gesztenyét. Egy pillanatra elgondolkozom, aztán rábólintok. Nagy nehezen elengedem, hogy meg tudja venni a finomságot, de meglepetésemre nem csak gesztenyét hoz, hanem két pohár gőzölgő forraltbort is. Didergő kezekkel veszem át egy hálás pillantás kíséretében, és közben összeér a kezünk. Az ő keze is hideg. Arra gondolok, hogy akár fel is melegíthetnénk egymásét... De megrázom magam. Egy óra Jules, mondom magamnak, és a varázs véget ér, minek foglalkozna egy ilyen csitrivel, mint te? Csiklandós boldogságomat felváltja az elmúlás bánata. Gyorsan visszabújok a mosolyom mögé, elmotyogok egy köszönömöt, és belekortyolok az italba. Érdeklődve hallgatom, hogy nem iszik alkoholt, még a szemöldököm is összehúzom hitetlenségemben.
- Komolyan? Ez... fura. Manapság nagyon menő alkoholizálni. Ilyen szempontból én sem vagyok népszerű - célzok a helyztre. Ugyanis én sem vagyok nagy ivó... Kifejezetten utálom a piákat, de a forraltbornak már nincs alkohol íze, úgyhogy azt kifejezetten szeretem, pláne ilyen hideg időben. Ránézek félszegen megint, miközben folytatjuk az utunkat az állomásra. A tekintetében még mindig félénkség, pedig úgy örülnék, ha legalább egyikünk tudná, mit is mondjon. Alig beszéltem még vele, de mintha születésemtől fogva ismerném. Semmi kellemetlen érzés vagy feszélyezettség, csak szégyenlősség.
Gyorsan iszom, hogy megint közel lehessek hozzá, de az ernyőt így is kell egy kézzel fognom. Nem hagy nyugodni a dolog, és kibukkan belőlem a kérdés:
- Akkor gondolom most is dolgozol, nem? Hová utazol?

Már a hangulat is oldottabb volt, ahogyan én is kezdtem egy nyitott könyvé válni a lány számára, bármit kérdezett most ebben a pillanatban, és szívesen válaszoltam rá, sőt még néha többet is kotyogtam a kelleténél, mint egy béna első bálozó.
De még mindig jobb, mint a kínos csend.
Nyugtattam magam, majd kitört belőlem az információ áradat, mint valami láva.
-1997-ben végeztem, és ebben az évben hagyta el a családunk a nővérem, Sarah. az ikertestvérem, Vikor, mert hogy az is van, na ő az auror képzőbe ment tovább, kicsit elüt a személyiségünk, ő inkább a vagányabb és faragatlanabb vonalat képviseli.Ahogyan te én is a hugrabugba jártam, és teljes mértékben egyet értek azzal, hogy kicsit lebecsülik ezt a házat, holott szerintem vagyunk, izé voltunk, vagyis vagytok annyira okosak, mint a griffendélesek, és amikor én jártam még suliba, volt olyan házam béli is, akinek gonoszsága és aljassága egy mardekárossal vetekedett. Most épp végeztem, csak a cikket kell leadnom, azért kell visszamennem a szerkesztőségbe. De ne gondold, hogy bejárom a világot, csak London és környékén szoktam utazgatni, túl kis porszem vagyok még a szakmában ahhoz, hogy bejárhassam a világot.Egyedül egyébként is unalmas lenne...

Néztem sokat sejtető vigyorral a képemen, talán még a fogaim is kivillantottam, pedig ritkán vagyok olyan helyzetben, hogy ennyire örüljek valaminek. De ha már én is ilyen őszintén színt vallottam ma, akkor ideje óvatosan kipuhatolóznom néhány dolgot Julesszal kapcsolatban, nem ártana a család nevét tudnom legalább, ha már így belehabarodtam mint egy kis kamasz.
Igen, bevallom magamnak eléggé ahhoz hasomló érzést érzek, amit régen szerelemnek neveztem. Amikor bele voltam esve abba a lányba, akit olyan könnyen megtévesztett a bátyám, hol elhitette vele, ő én, és ez volt életem első "nagyobb" szerelmi csalódása. Azóta hány meg hány ért, hány pofon meg gúnyos kacaj harsant fel fülemben, emlékezni is rossz a szúrós virágcsokrokra amiket az arcomhoz csaptak meg azokra a bonbonokra, amik a sáros földre hullottal. Bolond nők, drága csoki.
Csokiról jut eszembe, szeretnie kell a csokoládét, mert különben aberráltnak nézne , mikor idegességemben folyton azon csámcsogok, de erre így konkrétan nem merek rákérdezni.
Ian, te ostoba gondolkozz, hisz a forrócsokit is megitta.
Szólt rám az a bizonyos belső hang, aki különös módon folyton-folyvást kioktat engem, de ha kérdezi nem, nem szoktam vitatkozni magammal, és nem, dehogyis vagyok én skizofrén.


Majd mikor elfogyasztottam a magam adag sült gesztenyéjét és az utolsó korty forralt bort is kiittam, egy közkukába egy határozott mozdulattal belerepítettem, és láss csodát.. mellé ment. Ekkor a nagy kapkodás meg remegés helyett magamat is kinevetve lépkedtem oda a kuka mellé, s dobáltam bele a magam szemetét, majd odaléptem Juhoz, hogy begyűjtsem az ő adagját is, mikor már megbizonyosodtam róla, hogy biztosan üres a pohara meg a tasakja.
-Ne aggódj, most nem dobom!
Vigyorogtam rá, majd óvatosan kiemeltem a kezéből a szemetet és ellépkedtem vele a szemetesig.
-Most, hogy tanúbizonyságot adtam az esetlenségemről, te jössz!
Búgtam neki negédes hangon, még mindig azzal a vigyorral a képemen, ami az imént  ült ki az arcomra. Remélem nem néz dilisnek hogy folyton vigyorgok, de ha azt hozza ki belőlem.


Közben az idő vészesen fogyott, neki nemsoká megy a járata és akkor soha többet nem találkozunk ? Az elképzelhetetlen, valahogy csak megoldható, hogy máskor is újra lássam. Miket hordok itt össze, ki mondta, hogy ő újra akar engem látni? Talán óriási tévedésben vagyok, és azt várja, mikor indul már a járata és hagyhat itt? De hogy tudjam meg? Nem lehet, hogy ennyire bátortalanok vagyunk mindketten, ez van, ha két hasonló ember összetalálkozik. De valakinek lépnie kell, ha nem akarjuk, hogy ez a kis találka elmerüljön a feledés homályában. Valamit lépnem kell, és van ötletem. Ha idiótának néz, jobban megéri, mintha azon enném magam évekig, hogy miért nem tettem valamit. Hisz bármelyik pillanatban betoppanhat valaki az életébe, aki okot ad majd neki rá. hogy azt se tudja, ki az a Julian Chal.

Rágcsálva a gesztenyét hallgatom, ahogy mesél. Próbálok egyszerre a meleg finomságra és a meleg szempárra koncentrálni, de az utóbbi jobban leköt. Meglepve hallgatom, hogy ikertestvére is van, és hogy Viktor aurornak készül.
- Én is gondoltam rá, hogy beállok őrizni a rendet, de azt hiszem, kissé bénácska volnék hozzá. Meg aztán a megfontoltság sem erényem. Én inkább valami pörgősebb munkára vágyom, ahol ismerkedhetem, segíthetek! Életet szeretnék! De a túl nagy felelősség is riaszt kicsit - vallom be neki. - A magányos munka viszont egyértelműen nálam is ki van zárva. A jó társaság életet menthet. -  A gesztenye isteni íze most valahogy fakó, a forralt bor illatos gőzét sem igazán érzem... Hamar el is fogy mindkettő. Még ott sem vagyunk az állomáson, már üres a zacskó és a pohár. Julian megpróbálkozik egy hárompontos dobással. Hát, majdnem. Kénytelen odamenni, és normális ember módjára felvenni a szemetet. Kelletlenül engedem el. Szemügyre veszem ebből a távolságból is, és egészen ledöbbenek, hogy nincs mellette valami pompás hölgy, nem olyan kis fruska, mint én. Mégis, hogy nézek ki? Sáros ruha, esőtől és párától kócos haj, valószínűleg maszatos arc, és állandó pirulás. Nem épp fotóra termett pillanatok. Ő viszont még a hosszú és laza kabátjában, öregnek látszó táskájával, vizes cipőjével is a tökéletes férfi-kifejezést súrolja. Csak azért nem lehet az, mert ahhoz túl jó embernek tűnik. Nehéz ezt még magamnak is megmagyaráznom, de Ian annyira emberi... Mintha nem volna benne semmi gonoszság, pedig ez lehetetlen. Mindenkinek vannak rossz napjai. Neki vajon milyen egy olyan?
Borzongva elnevetem magam a rám vetett sármos pillantás miatt. Nagyon meggyőző, a hangjától végigfut a kellemes bizsergés a hátamon. El sem hiszem, hogy rám néz így. Annyit küzdöttem magammal ez alatt a néhány perc alatt, hogy már úgy érzem, mindegy is. Ha mégis játszik, hát jól csinálja, és megérdemli, hogy bedőljek neki. A mellédobás a kukával végképp bebizonyította, hogy valóban nem egy korsárbajnok, de ez is csak hozzájárul ahhoz, hogy még jobban megkedveljem apró ügyetlenségét. Emberi, kedves lénye megdöbbentő, manapság olyan sok az alattomos, magát megjátszó ember, hogy még belegondolni is szomorú. Viszont képtelen vagyok felfogni, hogy miért pont velem viselkedik így... Ki is vagyok én? Egy ismeretlen, bizonytalan fiatal csaj, aki még csak nem is egy világszépe. Mi ösztönözhette arra, hogy egy ilyen rossz lóra tegyen - már ha tényleg van tétje a játéknak?
Mosolyától a lábam észrevétlenül megroggyan. Gyorsan lesütöm a szemem, és úgy teszek, mintha valamire ráléptem volna, hogy aztán vöröslő fejjel és finomnak szánt mosollyal nézzek rá vissza. Ha hazaérek, szerintem zsibbadni fog a fejem.
Aztán eszembe jut egy ragyogó ötlet, és félrebiccentett fejjel még szélesebben rámosolygok, rebegtetem a szempilláim egy kicsit, majd hasonlóan "csábító" hangon közlöm vele:
- Még hogy én bizonyítsak? Ohó, hát nagyon hatásos, de inkább kihagynám, mr...
Így talán megtudom a vezetéknevét is, és mikor hazaérek, első dolgom lesz Micot útra küldeni, akkor is, ha szegény madaramnak a déli sarkra kell utaznia. De ha már megvan a vezetéknév, az jelent valamit. Ez a gesztus már időtlen ideje a bizalom jele. Én szíves örömest adnék neki egy füzetet, teleírva a Kingwoods szóval, csak hogy megtaláljon. Már ha akar.
Van egy olyan sejtésem, hogy alapvetően nem egy szószátyár alkat,most mégis többet beszél, mint én. Látszik, hogy tapasztalatlan vagyok, alig tudok kinyögni valamit, mikor a zöld szemekbe nézek, és nem merem elhinni, amit benne látok.
- Habár van még egy órám bénázni, reménykedj, hogy alkalmam legyen összetörni valamit - azzal körülnézek, vajon mi lehet épp alkalmas rá, hogy millió darabra szedjem szét - nagy nézelődés közepette meg épp hogy elkerülöm, hogy hasraessek egy üvegben. Megkapaszkodom Ianban, mikor felnézek, zavarba ejtően közel van az arca. Megijedve a saját bénaságomtól és a helyzettől, egy lendülettel lehajolok, és felkapom az üveget.
- A tökéletes alany - átadom neki az ernyőt, és ívesen elhajítom az üveget egy út széli kuka felé. Mielőtt azonban célba érhetne,  egy kocsi tűnik fel a semmiből, és a palack centikre kerüli csak el az oldalát. A sofőr dühösen dudál, az üveg csörömpölve darabokra hull, én pedig ösztönösen visszaugrom a mellettem álló Ianhoz. A beégésem miatt önmagamra mérgesen morgom:
- Na ezt múld felül...!
Nincs is értelme görcsölnöm, lesz ami lesz. Addig meg érezzük jól magunkat,nem?

Hát ha van az embernek rokon lelke, akkor én most megtaláltam, hisz az az attrakció, amit itt most Ju bemutatott nekem, szinte felülszárnyalhatatlan. Én azért próbálkozás nélkül is gyakran felülmúlik mindenféle statisztikát, és a baleseti sebészet rutinos látogatója vagyok. Egy kis sebösszevarrás, csonthelyretevés, vagy esetleg röntgen mindig jól jön, főleg ha az embernek folyton-folyvást megnehezítik az útját azok a gyilkos kavicsok, amik mind azon somfordálnak, hogy hasra essek bennük,  meg az egyéb alkalmatosságok, mint például a mozgólépcső igen veszélyes dolgok, főleg olyan ember számára, akinek a cipőfűzője  sosincs a helyén. És nem mindig ütközök segítő karokba és ilyen esernyős tüneményekbe, szúrós pillantásokat szoktam a hátamon érezni, mikor elsomfordálok a helyszínről, és kacajok csengenek a fülemben, ami nem egy kellemes érzés. De hát a sors kiszámíthatatlan, és amennyiszer tett már nevetségessé, most olyan jól jött a feledékenységem, mert ha hozok magammal esernyőt, okom nincs leszólítani ezt a lányt, és akkor ugyanott vagyok, ahol eddig voltam.

Bénán, esetlenül, magányosan.
És ezt nem ronthatom most el könnyű szerével, meg kell tennem mindent,hogy a lehető legjobbat hozzam ki a helyzetből, már ha képes vagyok rá. Mikor közel hajolt, éreztem az édes samponjának illatát, bársonyos kézfejének tapintását, és tekinteté az arcomon. Ha most ránézek, akkor nem bírom leemelni a szemem róla, így jobb, ha a cipőmön találok valami rendkívülit, esetleg a pocsolyákat szemlélem hihetetlen elszántásággal. Lassan megérkeztünk az állomás felé, ekkor megpillantottam egy padot, buszmegálló szerűség lehetett, hívogatóan csábított a benne elhelyezkedő száraz pad, a felette lévő kupolaként húzódó terasz, és persze a forrócsoki árus közvetlen mellette.
-Veszek forrócsokit, addig várj csak meg abban a micsodában!
Kacér félmosollyal a számon a buszmegálló szerűség felé mutattam, majd elengedtem a derekát, és hűvös kézfejemmel végig simítottam az arcát a járomcsontjától egészen az álláig.
-Aztán nehogy beszállj valamilyen autóba.
Kacsintottam a lányra, majd megindultam a stand felé.


-Két forrócsokit szeretnék. - mondtam az idős árusnak, 80 évében lehetett a hölgy, az egész homloka ráncos volt, szája petyhüdt és rugalmatlan. Lassan kezdte méricskélni a két adagot, közben előkotortam vihar verte pénztárcám a táskámból, és odanyújtottam neki a pénzt, visszajárót pedig nem fogadtam el, megesett a szívem az idős hölgyön, aki valószínűleg szűkösen jön ki a nyugdíjából, és valami munkát kell végeznie. Pont mint...
A számra kaptam, majd a fejem megráztam, mintha ki lehetne hessegetni a fejemből az emlékeket. a Vért, a kést, a rablót, akit nézek az asztal alól, a sziréna hangját, ahogyan apám kivonszol a házból, és ahogy szalaggal kerítik körbe a barátságos kis házat. Nem akarok emlékezni, mert akkor újra kilyukad a seb, ami a múltban keletkezett, és nem biztos, hogy újra be tudom  zárni.
Elvettem a két forró italt, az egyik úgy megsütötte a kezem, hogy majdnem eldobtam, de uraltam az érzékeim, és próbáltam arra koncentrálni, hogy a forró csokik meg én is épségben maradjak, míg elérem a buszmegállót. így is történt, egy hajam szála sem görbült, és még egy csepp ital sem folyt ki az aszfaltra.


Ekkor a lány felé nyújtottam a maga italát, de előre figyelmeztettem, hogy elég forró.
-Vigyázz, süt!
Szisszentem fel, mikor felé nyújtottam a gőzölgő csokoládét, majd letelepedtem mellé a padra, és gyorsan elszürcsöltem az italkát.
-Na és hány cukros bácsi környékezett meg, míg távol voltam?
Kérdeztem tőle, miközben fürkésztem a tekintetét, kíváncsi lettem volna, vajon most mire gondol. Csak remélni tudtam, hogy azt érzi, amit én, és nem csupán sajnálatból ül itt most velem, hisz seregnyi kérője akadhat egy ilyen gyönyörű teremtésnek. A témát azért csakúgy nem vetethettem fel, inkább teljes nevemen bemutatkoztam neki, hisz az imént már érdeklődött a másik nevem felől, csak akkor megpillantottam az árust.
-Julian Chal.
Mosolyogtam rá, majd kérdőn tekintettem rá, és vártam, hogy ő is elárulja nekem teljes nevét. Legalább levelet tudnék neki küldeni, ha soha többet nem is láthatnám.


Ennek a gondolata is elborzaszt, ilyen nem fordulhat elő, kivéve ha az ő érdekeit nézem, akkor figyelembe kell vennem azt is, hogy jobb lenne neki, ha távol tartja magát tőlem, hisz úgy vonzom a bajt, mint a mágnes. Ugyanakkor ez őróla is elmondható, csak azt nem tudom eldönteni, jobb lenne-e neki, ha a közelébe volnék vagy nem. Ez érdekes.

Az eső hol megered, hol alábbhagy. Az esernyőn hangosan kopog, a kocsik zaja is zúg, a kevés járókelő cipőjének nedves csoszogása, esetleg a csinos magassarkúak koppanása visszhangzik az utcán. Egy étteremből vagy bárból halk zene szól, kicsit elvont, kicsit szomorkás, de szép. Kart karba öltve sétálunk, én pedig arra gondolok, hogy valami álomba csöppentem. Vagy mikor eljöttem a barátnőmtől, elütött egy autó, és most kómásan fekszem a betonon. De komolyan...
Mennyi volt az esélye, hogy egy vadidegen szívdöglesztő és egyben baromira aranyos srác csak úgy pont az én esernyőm alá kéretőzzön be? Se smink nem volt rajtam, se világot rengető kisugárzásom nem kelthette fel a figyelmét, mivel épp az egész világtól undorkodtam, hála a múltbéli barátnőmnek. Nem szaglik rólam, hogy pénzes vagyok, és még csak csinos cuccban sem feszítettem. Tök egyszerű, kényelmes farmerban, fekete sportos cipőben és szürke hosszú ujjú pólóban meneteltem az utcán, mikor belefutottam, ráadásul még a hajam is kócos a párától. De tényleg! Mennyi volt az esélye, hogy a sok milliárd ember közül épp engem vesz észre?
Nem sok. Mondhatni iszonyú kevés.
Úgy érzem, ma lottóznom kéne.
Lépésenként megyek, úgy figyelek az útra, mint még soha. Iszonyú égő lenne elbotlanom. Bár akkor legalább nem fázna a fejem, miközben vörös.
Kicsit nagy a csend, és ez kezd zavarni. Mármint nem a némaság, hiszen sokszor a csend mond a legtöbbet két embernek. Nem. Az zavar, hogy gyáva vagyok, és hogy most kifog rajtam ez a rejtélyes idegen, Julian, aki szemmel láthatóan ugyanolyan zavarban van, mint én. Ha így folytatjuk, kézbeveszem a dolgokat - határozom el. Csak az a bökkenő, hogy nem tudom, hogy fogadja a kezdeményezést, meg egyáltalán, hogy nem azért van-e kényelmetlen helyzetben, mert pl van rajtam valami, csak még nem volt mersze elmondani. Madárpotyadék a hátamon, vagy valamibe beleültem, ilyesmi... Vagy valami történt vele, mielőtt találkozott velem, és még amiatt ilyen. Csak remélni tudom, hogy egyik sem.
A pályudvar és az indulás időpontja vészesen közelít, én pedig a csendes izgalomtól és az eső hűvösétől dideregve veszek észre egy forrócsokist. Már épp nyitnám a szám, hogy most én hívjam meg őt, mikor kiszabadítja magát mellőlem, és azonnal lecsap a lehetőségre, hogy tovább etethessen. Egy megrovó mosollyal fogadom az ajánlatát, és a mosoly az arcomra ég, mikor végigsimít rajta kezével, belenézve zöldes szemével az enyémbe. Egy pillanatra az egész világ megáll, a hangok elhallgatnak, a színek kifakulnak, és csak a mély, zöld tekintet marad. Aztán azonnal sarkonfordul, és megy csokit cserkészni a nénikéhez, aki árulja, az érzés pedig eltűnik.
Érzem, hogy kitágul a pupillám az adrenalin és a hormonok hatására, majd' összesek, az esernyő megbillen a kezemben, de amilyen gyorsan csak lehet, rendbeteszem a fejem. Nehezen megy, az biztos, de mire Ian elindul vissza, megint a sugárzó mosoly fogadja. Nem tudhatja, hogy az a kósza érintés milyen sokat jelentett, és mennyi bátorságot adott. A szívem úgy kalapál, mintha az utolsókat ütné. Pedig valójában csak most kezd el igazán élni...
Átveszem a meleg italt, gondosan ügyelve rá, hogy a kezét is megérintsem, mikor odaadja. Hangom meglepetésemre nem csuklik el, nem rekedt, sőt. Magabiztos és mély, mikor köszönetet mondok. Leülünk a buszmegállószerű hely padjára, ahol addig vártam rá, és hirtelen úgy érzem, elmúlik belőlem minden aggodalom. Most már szinte biztos, hogy tetszel neki, ha hiszed, ha nem - szól egy kis hang a fülemben, mire elmosolyodom. Rásandítok Julianre, és figyelem a mozdulatait. Gyorsan issza a forró innivalót, de közben megejt egy kérdést, mire én egy felszabadult kacajjal válaszolok.
- Hát, Jules Shine Kingwoods kisasszonyt nem sűrűn környékezi meg bárki is, rejtély miért. Aki meg mégis, hát azt sem lehetett cukrosbácsinak nevezni. Eddig. - nézek rá vidáman, nyomatékosítva a nevem, szándékosan az egészet mondva, és kiszürcsölöm az utolsó csepp kakaót is, majd egy laza mozdulattal, eltekintve a balszerencsés esettől az üveggel, ívesen eldobom a poharat, és az most egyenesen bele is repül a kukába.
Megtudva a nevét jókedvem tovább fokozódik, és vidáman, kicsit oldalba bökve a könyökömmel kérdezem.
- Na és Julian Chal hányszor játszott "cukrosbácsit"?
Talán kicsit személyeskedő a kérdés, de ha belegondolok, most már úgysem szabadul tőlem. Előbb vagy utóbb sor került volna erre a kérdésre, mert most, hogy tudom a nevét, egészen addig nem fogom békén hagyni, amíg ki nem jelenti: szálljak le róla. De nézve a mosolyát, érdeklődő tekintetét, gesztusait, úgy sejtem, ez az elutasítás még messze van...
Meg aztán, ha egész egyszerűen csak szimpatikus vagyok ennek a lovagnak, aki minden jel szerint (baromira aranyos módon) életcéljának tekinti a táplálásomat, barátok még mindig lehetünk, nem?

-Áh, azt hittem te is majd sírva rohansz el tőlem. Tudod az hogy "kapcsolat" nekem még nem mond semmit.Nyögtem ki őszintén, bízva abban, hogy nem ijesztem el majd ezzel a megnyilvánulásommal. Végül  is jobb így előre leszögeznem azt a tényt, hogy tapasztalatban szűkölködő húszas évei elején járó agglegény vagyok, aki fél a megrázkódtatástól. Nem szabadna semmit elkapkodnom, mert ha az első lány hagy faképnél, aki igazán a kedvemre való, nem éppen lesz lendítő hatással "pályafutásomra". Szóval tegyünk úgy mintha értenénk a dolgunk Ian?
Na ne, már megint beszélek magamhoz. Ez nem tetszik nekem, meg kéne látogatnom egy agyturkászt, komolyan kezd nálam elfajulni a helyzet. Az a kis hang a fejemben aki mindig ellentmond nekem és most meg többesszám? Skizofrénia a köbön.
És ha éppen ez az, ami megtetszett bennem neki? Talán ő is ilyen furcsa szerzet mint én, és köztudott:
Hasonló hasonlót vonz.
Vagy az ellentétek vonzzák egymást?
Hülye elméletek meg általános igazságok, menjenek a francba akik kitalálták. Most mi tévő legyek?
Csak add magad Ian!
Szólalt meg megint az a hang a fejemben avagy a fülemben, nem tudom pontosan bemérni, de azt hiszem most az egyszer igaza lehet.
-Mond csak mikor is megy a vonatod?
Kérdeztem kicsit letörten, elvégre tudnom kéne mennyi időm van még, meddig húzhatok egy-egy lépést. Vagy már említette hogy mikor indul a vasparipa?
Passz, nem erősségem az információk hosszútávú megjegyzése, kivéve a fontos dolgoké. Ilyen például a Jules Shine Kingwoods, ami most a legfontosabb információ a lányról a sárga esernyővel.
-Mondd csak Jules Shine Kingwoods! Nem bánod ha a hozzám hasonlóan mozgás koordinációs betegséggel küszködő hamuszürke baglyom néha megtámadná az iskola ablakát?
Kérdeztem sejtelmesen, szemeim tágra nyitva, s vártam a választ, de most az egyszer nem volt bennem semmi kétkedés a feleletet illetően. vagy csak nagyon elszálltam?
Nem, hitem nem inog meg! Erős vagyok mint a gladiátorok! Erős én!
Biztattam magam, mert ez az egy dolog mindig rám fér.  Éreztem ahogy a szívem egyre jobban ver miközben vártam és vártam,  majd én is a kuka felé hajítottam kiürült forrócsokis poharam, ami nem igazán talált bele a kukába. Tovább ment rajta, majd egy autó ablakán csapódott be. Az anyósülésen elhelyezkedő ember meg csak nonverbális jelekkel próbált meggyőzni mekkora balfék vagyok, az apja meg vele kiabált, mert fészkelődött a helyén.
-Nem venném a szívemre, ha ezek itt baleseteznének.
Vigyorogtam el magam, miközben integettem a poharam szerencsés nyertesének. Tiszta mikor a meccseken a baseball labdát elkapja a közönség egyik emberkéje, híres vagyok...
-Szerintem induljunk el a vágányhoz, ott van újságos stand, talán megtudom mutatni az egyik cikkem!
Pattantam fel, majd büszkén szegeztem tekintetem az állomáshoz vezető irányba, yeah megtudom mutatni az egyetlen dolgot, amihez értek. Legalábbis állítólag. Bár ha felvettek oda, csak tudok valamit.
Remélem...

Szép nyugodtan ült a sarkon és arra gondolt, hogy mikor jön már az az átkozott kurafi, amikor valaki felbotlott benne és átesett rajta. Őt szimplán felborította az a valaki, aki kifordult a sarkon. Pár másodperc alatt összetudta szedni magát annyira, hogy felálljon. Nem változott vissza emberi alakjába, hanem az ismeretlen felé állt és várta, hogy megforduljon a földön. Ahhoz, hogy a megfordulásra kényszerítse párszor megnyalta a lány nyakát. Miután megfordult észrevette, hogy egy roxfortos korú lány. S siethetett valahova, ha már nem nézett szét és keresztül esett rajta. Tudta, hogy kutya alakjában nem sokat tud tenni a lány pálcája ellen. Ezért úgy döntött, hogy visszaváltozik emberré. Mielőtt átváltozott volna az egyik mancsát a lány mellkasára rakta, nehogy elfusson, amikor átváltozik. Majd átváltozott emberré, aki a lány mellett guggolt és az egyik kezével a lányt a földön tartotta.
- Meg tudhatnám kedves hölgyem, hogy hova sietett ennyire? - kérdezte a lánytól Gladwyn. - Ezenkívül tudni szeretném, hogy jól van-e.
Remélte, hogy a lány szépen válaszol a kérdéseire és nem adódik probléma kettejük között, így rögtön az első találkozásukkor.
- Mellesleg Gladwyn R. Selwynnek hívnak, de enked egyelőre még Mr. Selwyn - mutatkozott be a lánynak és remélte, hogy a lány is így tesz. Ráadásul célzott arra is, hogy a későbbiekben, ha lány elmond mindent, tegezheti is őt. Gladwyn nem volt az a felnőtt típus, aki mindig megkövetelte a tiszteletet a fiatalabbaktól. Lehet, hogy el kellene mennie tanítania valamelyik mágusképzőbe. Bár húsz év múlva valószínűleg az auror képző akadémián fogja tanítani az újoncokat.

Még mindig szégyenlősen mosolyogva hallgatom Julian szavait. Még hogy a kapcsolat nem mond neki semmit... Aha, és rózsaszín hó esik. Egy ilyen jóképű és kedves srác után a tapasztalat szerint döglenek a nők. Akkor meg mi az hogy nem mond neki semmit? És mi az, hogy sírva rohanok?
- Eszemben sincs elrohanni mellőled... - jegyzem meg, és jelentőségteljes pillantást vetek rá. Nem kell elnyökögnöm, hogy uh, hát igen, nagyon szimpatikus vagy, szóval... érted na. Mert érti, tudom én, látom a mosolyán. Másrészt sírni volna kedvem, igen, mert válaszolnom kell kérdésére, és ez eszembe juttatja, hogy nemsokára el kell tőle búcsúznom.
- Húsz perc sincs már.
Szomorúan az órámra nézek, és megbizonyosodom róla. Sóhajtva nézek körül, mintha lenne rá esélyem, hogy találok valamit, ami majd késlelteti az indulást, vagy bemondják, hogy a vonat késik, de a helyzet reménytelen. Lecsügged a fejem, de felkapom, mikor meghallom a következő kérdését, és sugárzó mosoly költözik az arcomra. Ha ez nem lenne elég meggyőző válasz, hát még megtoldom egy kicsit elcsukló nemmel.
- Nem, nem bánom! De akkor ne lepődj meg, ha egy hatalmas, szalonnára éhes uhu dörömböl majd válasszal az ablakodon.
 Madarat lehetne velem fogatni! Hát felajánlotta, ő lépett, volt bátorsága. Aztán kikerekedett szemmel nézem a mestert, ahogy elegánsan bevág egy poharat egy ártatlan autós ölébe. Kacagva nézem a mutatványt, és miután eleget integetett nekik, karon ragadom, és elfordítom a kocsi felől, nehogy a vezető meg találja támadni Iant. Akkor kénytelen lennék tigrisként visszatámadni, akkor is, ha Julian egy mozdulattal ártalmatlanná tenné a kis mitugrászt. Végül is könyörgöm, csak egy csokis pohár! Mosópor is van a világon.
Még mindig kacarászva, a srácra támaszkodva bólogatok a javaslatára.
- Oké, kíváncsi vagyok.
Felnézek rá, éérzem, hogy szemem ragyog. Mosoly ül Julian arcán is mosoly ül, a szája kedvesen görbül. Kedvem lenne megcsókolni ott, és azonnal, már szinte el is szánom magam, de aztán... megbotlok. Még jó, hogy a karjába csimpaszkodom. Így is elég ciki, hát még ha elterültem volna a vizes földön. A sárga ernyő felettünk ing, egy nénike vigyorogva nézi, ahogy esek-kelek.
Bocsánatkérőn nézek Julianre, és inkább egy szót sem szólok. Kitör belőlem megint a nevetés, és fejrázva mondom a srácnak:
- Siessünk, mert ha ilyen tempóban haladok, holnapra sem érek haza.
A felszabadultságtól és a tudattól, hogy még beszélhetek vele, bagolypostán legalábbis, megnyugtat és egyben feldob. Vidáman sétálok mellette, egészen az újságosig, és kíváncsian ágaskodom, egy pillanatra sem engedve el, hogy lássam azt a cikket. Őszintén szólva nem igazán érdekel, hogy miről írt, hanem az, hogy hogy. Sok mindent elárul egy jó emberről, hogy hogyan ír, milyen stílusban, én pedig tűkön ülök, hogy még többet megtudjak Julian Chalról. Akkor is, ha alig negyed órám maradt, hogy az arcát - remélhetőleg csak egy rövid időre - az eszembe véssem.

Sosem hittem volna, hogy valahol a világon mászkál, izé esik és kel még egy olyan szerencsétlen ember mint én. Pedig tévedtem! Jules Shine Kingwoods az a nő, akit eltudnék képzelni palacsinta sütés közben, s attól hogy műve néha a fejére esik szuper háziasszony- El tudnám képzelni,  ahogy gyerekek rohangásszák körül az udvaron, miközben ő egy kutyát simogat.
Te az én konyhámba főz-e majd? Az én gyermekeim neveli-e és az én kutyám simogatja? Ez a jövő kérdése, s talán sohasem kapok rá választ, de azért van a sors, hogy kihívjam magam ellen. Igen is egy olyan srác, mint én is járhat szerencsével az életben, ez nem is kérdés.
-Hát te nem vagy ép!
Vetem neki oda viccelődve, mikor a földön landol és egy néni megbámulja.
-És mi van ha az öreglány hívja a zsarukat, mert azt hiszi részeg vandál vagy?
Viccelődtem tovább, miközben felsegítettem a földről. Vasárnap van, így a múltheti cikkem  van benne. De miről is írtam akkor?  Oh igen, a házi manókról.
Közben megérkeztünk az állomásra, és padot keresve végigpásztáztam az egész területet. Ekkor kiszúrtam egyet, óvatosan leültettem oda lányt, és türelemre intettem.
-Itt várj, kedves, megpróbálok szerezni egy újságot!
Rohantam, mint egy félőrült, mikor megláttam a standot. Már csak egy szám volt kipakolva, amit épp egy idős hölgy készült megvenni .
-Ilyen nincs.
Sóhajtottam fel, majd megpróbáltam valamit kieszelni, hogy megszerezzem az újságot. egy határozott mozdulattal ott termettem a néni előtt, és könyörgőre fogtam a dolgot,
-Kérem, hölgyem, ez az újság kell nekem!
Néztem rá kérlelő tekintettel, de az elindult valamerre, és figyelembe sem vett. ekkor komoly döntésre szántam el magam. Támadó állást vettem fel és roham!
Kitéptem a nő kezéből az újságot, és szaladtam a pad felé, de az csak egy bottal integetett  utánam , viszont nem követett.  Ekkor lehuppantam  mellé a padra, és  kinyitottam a nagy méretű papírt.
-4. oldal, Julian Chal, Házimanók.
Ejtettem ki a szavakat félszegen, mert tartottam tőle, hogy nem fog neki tetszeni, elvégre is elég béna lett.
-Várj, majd, majd felolvasom én...
Nyögtem ki, és már neki is kezdtem:



-Kicsit drámaira sikerült az előadás, és kicsit elvonatkoztattam a témától a cikk végére, és emiatt az írásom miatt akartak kirúgni a Prófétától..
Suttogtam szégyenlősen, úgy vélem nem éppen ez a legalkalmasabb cikkem a mutogatásra, a mostani seprűkről szóló sokkal inkább. De már késő, lehet, hogy egy életre elijesztem magamtól Julest? Ez van, ez vagyok én, ha tetszik, szeress, ha nem tetszik hát menj.

Mintha az eső együtt örülne velem a találkozásnak, már alig-alig esik. Lecsüccsenek a padra, és várom, hogy Julian megérkezzen az újsággal. Kikerekedett szemmel nézem, ahogy a távolban lecsap a nénikére, és valahogy megkaparintja tőle az újságot, majd büszkén siet vissza hozzám. Én mosollyal várom. Inkább nem akarom tudni, hogyan szerezte meg pontosan azt az újságot.
- Szép munka, tigris - mondom neki vidáman. - Remélem azért a néni megmarad.
Leül mellém, kinyitja a lapot. Én akarva-akaratlanul is, hogy minél közelebb legyek hozzá, nekidőlök kicsit. Közben a szemem a nagy órára villan: 9 perc múlva indul a vonat.
- Rendben, hallgatlak - nézek rá.
Hallgatom, ahogy a sorokat felolvassa. A cikk rövid, de velős. És ráadásul nem is olyan kis nyugis, mint amilyennek gondoltam volna az alapján, amennyit láttam belőle. Habár... az akció a pohárral, meg még pár mozzanat... Talán nem is olyan kis mimóza, mint látszik. Elégedetten, felszegve a fejem, ránézek.
- Tetszik. Megértem, miért akartak kirúgni az újságtól. Biztos sok "aranyvérűnek" bökte a csőrét, hogy kioktattad őket. Meg hát miért kellene szépíteni azt, ami úgyis nyílt titok? A Minisztérium tele van Voldemort söpredékével... Nem értem, miért nem csinálnak minden egyes dolgozón valami vizsgálatot. Nem hiszem el, hogy nem lehetne azokat a mocskokat lebuktatni valahogy.
Mivel kezdem magam elragadtatni a témában, inkább fújtatok egyet, egyetértésem jeléül.
- Szörnyű, ami a mai világunkban folyik... Miért ilyen teszetusza mindenki?
Megrázom a fejem, és szomorúan elfintorodom. Hiába is van Főnix Rendje, ha kevés tagból áll, a halálfalók száma meg csak gyarapodik. Ráadásul a muglik nem is tudják, mi folyik körülöttük. Ha nem félnék a kicsapástól vagy ne adj isten Azkabantól, biztosan elkezdenék otthon, a környéken mindenki szeme láttára varázsolni, és elmondani a varázstalanoknak, hogy készüljenek fel.
Habár persze... Hogyan? Egy mozdulat, két szó, és halottak.
- Nem is teszetuszák... Tehetetlenek. - módosítok az előbbi kijelentésemen, majd szomorúan a helyzettől feltápászkodom. Lerázom az ernyőmről a vizet, mert persze az eső, most, hogy megyek haza, eláll. Mégis hálás vagyok, hogy zuhogott. Ha nincs az eső, nincs az esernyőm, amire Juliannek szüksége lett volna, és akkor sosem ismerem meg. Habár még nem is ismerem igazán, mitől vagyok úgy oda?
A válasz, hogy igenis ismerem. Mintha már régről ismerném, csak évezredek óta nem találkoztunk volna, végig ilyen érzésem volt. Sóhajtva, és mosolyt erőltetve az arcomra, hozzá fordulok.
- Hát... Köszönök mindent: a finomságokat, meg a beszélgetést... Meg mindent. A vonat nem egészen 5 perc múlva indul, és szívesen maradnék még, de sajnos... iskola.
Borzasztó kimondani, hiszen ő már kijárta, és nem lehet ott. Mégis. Rámosolygok, és elszánom magam.
Közelebb lépek, és lábujjhegyre állva egy puszit adok az arcára. Érdekes módon nem érzem, hogy elpirultam volna, inkább kellemes bizsergés fut végig rajtam. Összezárom az ernyőt, a karomra akasztom, belenézek a zöld szempárba, és boldog vagyok annak ellenére, hogy most egy ideig biztos nem látom. Hiszen hallani fogok felőle.
- Az ablak nyitva áll annak a kis szürke bagolynak. Bármikor.
Aztán kicsit mégiscsak összeszorult szívvel, elindulok a vonatok felé. Már ott áll az enyém, ami haza visz. Néhány lépés után, miközben még mindig haladok,  visszafordulok és intek neki. Természetesen nekimegyek egy pasasnak, aki cseppet sem olyan imponáló, mint Julian, és szabadkozva bocsánatot kérek.
Elnevetem magam, irányba veszem a peront, és már alig várom azokat a leveleket, amiket a hírhedten bénácska madár kézbesít majd nekem...

Tetszik neki.
Tetszik nekem.
A cikkem úgy néz ki ugyanolyan hatással van rá, mint rá, akárhányszor olvasom. Mindig ideges leszek, bosszant az egész rendszer. A mocskos halálfalók, a kegyetlen Voldemort, és az összes fajtája a minisztériumban.
Nem látnak.
Nem akarnak látni.
-Tudod szerintem a Minisztérium nagyban tesz arra, mifélék dolgoznak náluk,  a lényeg, hogy őket azt sem érdekli, ha hidegvérű gyilkosokkal veszik magukat körül. Úgy csinálnak, mintha nem tudnának semmiről, közben teljesen tisztában vannak a dologgal, de ezt nem merik vállalni. Végül is könnyebb azt mondani,  hogy ők nem tudják miről beszélünk, mint végigcsinálni egy macerás műveletet, és szembehelyezkedni a legveszedelmesebb emberekkel a Földön.
Ragadtattam el magam egy kicsit, de mivel egy hölgy társaságában voltam, így moderáltam magam.
Egy kissé feszült mosolyt erőltettem a képemre, majd mikor közölte, hogy csak 5 perce van hátra, leporoltam a kabátom és feltápászkodtam, Ő ugyanígy járt el az esernyőjével, majd átkarolta a nyakam, hogy felérjen, és egy édes kis puszit nyomott az arcomra. Már készültem a következő lépésre, igen akkor és ott lett volna annyi bátorságom, hogy szégyenlősség nélkül megcsókolom az összes öreg asszony, és idős úr előtt, akik valószínűleg elsápadtak volna látva hogyan viselkedik ez a mai fiatalság, de ő már indult is a vonat felé.
Talán így a legjobb.
Mert ha majd ő elfelejt engem, nekem is könnyebb lesz úgy elviselnem a csalódást, hogy nem történt semmi komolyabb kettőnk között. az ellen pedig nem lehet semmit tenni, hogy egy hullámhosszon pendülünk, de hiányozni fog az egész lénye.
Most valahogy úgy visszamennék a suliba, és inkább járnám újra a hetediket, csak nap mint nap belenézhessek azokba az ártatlan, mégis kacér őzike barna szemeibe, és nem lenne annál jobb érzés, ha magam fölött tudhatnám ezt a rikító sárga esernyőt.
Nagy valószínűséggel most már minden sárga esernyős embernek megkopogtatom majd a vállát, hátha ő az, de sokat fogok csalódni. Mert van egy olyan érzés a szívem mélyén, hogy soká láthatom újra.
-Ne aggódj, majd neked kell elhessegetned a baglyom, mert éjjel s nappal az ablakodban fog ülni, és el kell árulnom, szereti a hasát. Meg az emberhúst.
Viccelődtem, de úgy néz ki nem kellett volna, mert ő visszafordult, és figyelmetlensége közepette neki ment egy úriembernek, nem volt valami barátságos képe, motyogott valamit aztán ment tovább.
-Aztán kerüld el a cukros bácsikat.
Kacsintottam rá, majd egy fájdalmas mosollyal nyugtáztam, mihelyst felszállt a vonatra.
Én csak álltam, és bámultam, ahogyan elviszi őt a a vasmasina, és éreztem, elvitt belőlem valamit, amit csak akkor kaphatok vissza, ha majd újra látom.
Jules Shine Kingwoods.
Csengett a fülemben a neve, mint valami gyönyörű nóta, és elindultam haza.
Levelet írni.

   Mindezek ellenére féltem elbóbiskolni a vonaton. Mi lesz, ha rémálom gyötör majd, vagy látom megint a kedves ábrándomat, és kiderül, hogy még abban a másik világban sem minden az, aminek tűnik.
   Szóval nem aludtam a hazafelé vezető úton – persze a lányok mellett nehéz is lett volna, úgy őszintén, de hálás is vagyok nekik. Véletlenül ráborítottam Izára a narancslevemet, amiért cserébe jól megcibálta a hajam, és még vagy fél órán át fenyegetőzött. Szeretem, hogy ilyen kis vadállatias, nem hagyja unatkozni az embert. Aud meg csak ontotta magából a legfrissebb értesüléseit a közelgő svéd-görög kviddicsmeccsről. De aztán el kellett válnunk egymástól az állomáson.
   Izát kiragadta a gyereksokaságból Ben, és a griffes ezúttal nem is tiltakozott, hagyta inkább, hogy képregény-mániás bátyja a vállánál fogva vezesse a család elé. Zoot a nagynénjei várták a peron közelében; érdekes mód pontosan a vonatajtó előtt, amely mögül unokahúguk is előbukkant. A nénik még a mi világunkban is bűbájosabbak az átlagnál, azt hiszem, bár abban a pillanatban, amikor magukhoz rántották Zoot, egyszeriben felragyogott az arcuk, ahogy bármelyik hétköznapi embernek is felragyogott volna. Integettem nekik, és ők barátságosan visszamosolyogtak rám.
   April azonban már a vonaton elköszönt tőlünk, hiszen tudta, hogy a későbbiek során erre úgysem lenne lehetőségünk. "Ahányan vagyunk, annyifelé szaladunk!" Ő pedig egyedül vág neki egész Londonnak, és még tovább és tovább, nincs megállás, jól bejáratott út köszönti majd, semmi egyéb. A szülei ezt már rég rá hagyják, a húga meg így is, úgy is odavan a boldogságtól, hogy viszontláthatja a testvérét. Példát kellene vennem Ape-ről...
   És persze hazudnék magamnak, ha azt mondanám, hogy nem éreztem egy gombostűnyi szúrást mélyen a gyomrom környékén Aud családi jelenete láttán. Egy icipici irigység, épp csak sóhajnyi. Hihetetlen, mekkora szeretet és odaadás összpontosul egy ekkora családban. Az apja különc figura, az édesanyjáról pedig üvölt a szilajság –, ami lassan egyfajta megkönnyebbülésnek adja át a helyét, mihelyst együtt az összes csemetéje.
   Aud bátyjai akár ötödévesek is lehetnének, mint mi, legalábbis a bolondozásukat figyelve erre tudtam csak gondolni: épp hogy fel nem kapták legidősebb húgukat, a kisebbek viszont – Arthur és Sue – versenyt visítva próbálták kivívni Audrey figyelmét.
   Vajon náluk minden nap ilyen… intenzív?
   Bárcsak… áh, mindegy.

   Én még egy darabig álltam a vonat mellett elmagányosodva – a szó szoros értelmében –, fél kezem az élére állított kofferen, másikkal egy fekete kalap karimáját forgatva az ujjaim között. Indulni kell. Az állomás szép lassan kiürül, később a peronőrök is kérdezősködni kezdenek. Mennem kell. Utoljára végignéztem a nyüzsgő sokaságon; előttem apák és fiúk, anyák, sok-sok édesanya, virágos mintás nyári ruhában, zacskóba készített uzsonnával a táskájukban. Mindenre gondoltak. A gyerekek fejében a viszontlátás öröme elködösíti még a közelmúlt eseményeit, a július és az augusztus szabadságának kínzó ígéretét… gyötrelmét. Mert igen, túl sok a szabadság, túl kevés az ambíció… forró, sistergő nyár, sovány árnyék, kivert kutyák, száraz ciripelés, elvadult mezők nyomasztó hallgatagsága. Mi mindent hoz még a vakáció!
   Hiányolják majd a napi rendszert, a barátaikat, még a tanulást is. De most oly jó a vacsorára gondolni, amit majd együtt ülnek a családdal, mint régen, amikor még kisgyerekek voltak.

   Rántottam egyet az utazóláda fogóján, mire az engedelmesen gördült utánam, végig a kijelölt útfelfestésen. A fehér csík kivezet az állomásról – ezt elsős koromban állapítottam meg, bár akkor apa is velem volt.
   A fenébe is! Összerándult a szemöldököm, híven tükrözve a rosszallásomat. Váratlanul ért ez a gondolat, pedig egész nap arra koncentráltam, hogy apa semmiképp se járjon az eszemben. Már mindegy, akkor talán elképzelhetem, hol járhat, és mit csinál; talán elrejtőzködött a világ elől. Végül is, holdtölte van.
   Szemlesütve ballagtam ki az impozáns váróhelyiségből, ki a nagykapun, bele a londoni nyárba.

*Furcsa ez a nap. Hideg, magányos, és nem utolsó sorban olyan... Borús hangulat is van. Az egy dolog, hogy Dumbledore temetése ma volt. Sokan hazamentek már a Roxfortból, de Dash maradt. Mindennek ellenére nem kívánkozott haza, és bírta az öreget. Megnyugtató volt tudni, hogy az iskolában van, még akkor is, ha tudta, hogy néha titokban elmegy... de akkor is! Roxfort nincs Dumbledore nélkül. A következő tanév, ha lesz, már úgysem Dash dolga. Kijárta az iskolát, szerencsére, vagy éppen szerencsétlenségére kijárta az iskolát, és már nem mint bakfis diák tér majd vissza. A vizsgátról majd értesítik, remélte, hogy sok RAVASZ-t szerzett, igaz, az utóbbi időben csak tanult... Egészen, amíg.. Sóhajtott, és a ládáját, mely feltűnően könnyűnek tűnt, lazán húzta maga után, másik kezében pedig egy kis széldzseki volt, amit laza mozdulattal a vállán átvetett, majd nekiindult. Leemelte a vonatról a poggyászt, néhány lánynak is segített, igaz az arca egyszer sem lett mosolygós... De legalább a gesztus megmarad majd. Jövőre már nem lesz itt. Legalábbis nagyon nem valószínű, hogy eljön ide. Miért is jönne? Megállt, és nézte, ahogy a piros Express szépen pöfögve szusszan, majd lassan továbbindul. Utoljára látta? Vagy remélhetőleg nem? Mennyi minden változik majd meg, hogy az öreg, és mindent tudó és látó varázsló elment? Jó helyen van? Sóhajtott, a gondolatokat a háta mögé dobta, és megfordult. Ennek is vége. Jöhet a lazítás tantárgyak terén, viszont minden valószínűség szerint apja most fogja csak igazán befogni a vállalatba. Bár tudná, mi az... az is lehet, hogy Tudjukki vállalatában dolgozik. Nem csodálná. Bár apját nem olyannak ismeri, aki szeret muglikkal játszani, ő kicsit méltóságteljesebbnek tűnik. Vagy mégsem? Ruganyos lépései csak vitték, ment, meg ment, arca kifejezéstelen, és igyekezett elvegyülni a tömegben, ahol családtagok találtak egymásra, sírtak, mert ugye temetésről jöttek... Esetleg családok tömege szállt le, és némelyikük majdnem fellökte, de idejében észrevették, és vagy tudták, ki ő, vagy csak diszkréten félreállt. Próbálta találgatni, ők mit látnak arcán. Egyedül volt. Elé sosem jöttek, minek is? Mardekáros, aranyvérű, ugyan ki állítaná meg? Ráadásul felnőtt varázsló... megállt, és sóhajtott. Igenám, de nem lesz olyan könnyű. Új kötelességek, új élet, új szemléletek, új mércék, amiknek meg kell felelnie. Áá... Franc se érti ezt. Ekkor akadt meg egy lányon a tekintete. Szintén egyedül volt, és azt onnan látta, hogy lassan vonult, márpedig aki a családja védő szárnyacskái alá rohan, azt nem lehet megállítani. Ő viszont csak sétált. És ahogy közeledett, úgy tűnt Dashnak, hogy látta is már a lányt. Hm... Hogy is hívták? Abban biztos, hogy nem Mardekáros. A Grifiseknél sem látta. Akkor marad a másik két ház. A sárgák általában többet vigyorognak. Bár a mai napon miért vigyorognának? Hollóhát? Vagy Hugrás lenne? Állj, beszélt róla neki valaki a vonaton. Vagy csak említették? Erre sem figyelt. Újra meglódult, és mivel tudta, hogy úgysem várja senkisem őt itt, csak a város szélén, hogy hoppanáljon, és eltűnjön... Vagy szállba megy, és egy ideig csak lazít. Ez sem rossz. Deee... a lány mellé ér, és barátságosan rámosolyog, halkan köhint is, hogy ne ijessze meg hirtelen megszólalásával:*
- Szia! Eléd se jött senki? Elkísérjelek valamerre? Persze, csak ha nem gond. Én most úgysem megyek haza. És a mai világban sosem tudhatja az ember...
*Na igen. Társaság kell neki. Arca nyílt, és mosolyog tőle szokatlanul. Udvariasan felkínálja segítségét, hiszen a lány ha vele tart, inkább kell attól félnie, hogy Dash halálra dicséri, minthogy valaki is megtámadja őket. Az utolsó érv, miszerint sosem lehet tudni, hogy kivel találják szembe magukat meg elég nyomós ok lehet ahhoz, hogy a lány egy ,,talán”-t mondjon, ami már egy igennel is felér. Hiszen nem konkrét nem... *

   „Jaj, Miki, bár tehetném, hogy kimegyek eléd az állomásra… hihetetlen, máskor ráérek, sőt, mindig tudok időt szakítani a…”

   Sophie néném utolsó levele csak úgy csöpögött a bűntudattól, bár legalább három válaszlevélben is bizonygattam neki, hogy nincs gond, ismerem a járást, és ígérem, ezúttal eltévedni sem fogok. Lehet, hogy most épp nem Franciaországban tartózkodik, de végre rendes munkája van, nevetséges lenne, ha otthagyna csapot-papot, csak hogy engem kísérgessen. Nem-nem, egyébként is önálló vagyok és… izé, az előbb még az eszemben volt. Szóval megbirkózom a hazaúttal.
   A ládámra szerelt görgők ütemes sustorgását hallgatom, bár elég nehéz kivenni azt a megélénkült állomás zajai közül. Aztán odakint sem jobb a helyzet. Míg a vonaton ültünk, kétszer sütött ki a nap, vérszegény és bánatos volt a fénye, de legalább emlékeztetett arra, hogy megkezdődött a nyár. Ez a tudat csalfa illúziókat ébresztett bennem, arra számítottam, hogy az állomásról kiérve a szemembe dől a napfény, és biztos megizzaszt majd a hőségben való ládahúzogatás. Ehhez képest a felhők egyre szorosabban gyűlnek egymás mellett, mint az egymásba illő forgókerekek, és fogadni mernék rá, hogy hamarosan egy jó kis záport passzíroznak az alant kódorgókra.
   Beleszimatolok a levegőbe – mi más lehet ez a tartózkodó illat, mint az eső ígérete? Remek.

   Valaki elbotlik előttem, egy szürke képű férfi felszed a földről egy elpöccintett csikket, a hátam mögött köhécselést hallok, előttem felvisít egy csecsemő az anyja karján… te jóságos ég!
   Te jóságos éég!!
Egy fiú olyan hirtelen kerül a látómezőmbe, talán épp az, aki nemrég felköhintett, amire nem voltam elkészülve. Talán épp a megszólítást váltotta ki ezzel… ennek ellenére összerázkódom, amikor belekapaszkodik a tekintetembe, és hirtelen zavaromban azt se tudom, mit mondjak neki. Mit is kérdezett?
   - Eöö… oh.. oh! Hát… feltéve, hogy egyfelé megyünk – megint csak zagyválok, ahogy az már csak lenni szokott. De nem akarom megsérteni, épp ezért nem válaszolok konkrétan nemet a kérésére. Pláne, hogy ismerem is őt. – Én csak… – mi csak? Nem is akartam semmit se mondani, de azért járatom a számat. – úgyis a közelben lakom.
   Hát ez persze attól függ, mit nevezünk közelnek. Londontól számítva mugli távolsági busszal legalább kétórányira. Nem hiszem, hogy képes lennék hosszú távon szórakoztatni a végzős fiút… Reynolds… teljes nevén… hűha. Az utazóládájára pillantok, hátha fityeg rajta valami névjegycédula, de fölösleges, közben eszembe jut. Dashiell. Ritka név, akárcsak az enyém. Ezért is kétlem, hogy tudná, ki is vagyok, de hát bemutatkozni rém kínos lenne. Nyilván csak a csomagom miatt szegődött hozzám, habár próbáltam telematricázni mindenféle bélyeggel a láda tetején díszelgő roxforti címert. Ám ha valóban minden vágya páratlan személyemmel tartani az úton…
   - Gondolom, az olyan nagyfiúknak, mint te, már nincs szükségük gardedámra, mi? – ez meg mi a fenének volt jó? Gyakorlatilag lekislányoztam ezzel a megjegyzéssel… jó ég, jó ég, jó ég, inkább hallgatnom kéne.

*Nos, az idő nem éppen a legjobb, de mire számítson az ember? Eltűnődött pár pillanatig azon, hogy az öregnek miféle összeköttetései is lehettek még, hiszen már most mennyi ember volt ott. Le merte volna fogadni, hogyha megszámolná, a Reynolds kúriában hányan fordulnak meg egy év alatt, az a szám tízzel beszorozva nem tenné ki Dumbika ismeretségi körét. Hát, van ez így. Hiszen ki tudja, hány éves is volt, és amilyen bölcs volt. Párszor beszélt személyesen Dashsal is, és bizony semmi kifogása nem lehetett. Udvarias, és nem csak ez, hanem még látszott, hogy csak a javát akarja.
Szóval a vonatról leszállva a lány után szegődött, igaz, most az egyszer nem azért, mert ebből ki akart valamit csikarni, hanem mert... Szégyen nem szégyen, bizony már most látta, hogy a jó öreg Roxi nagyon fog neki hiányozni. Megszokta és szerette, igaz, hogy vannak, amik mostantól meg fognak változni, és ezt mindenki tudja, még akkor is, ha nem beszélnek róla. De már a folyosóbéli páncélszekrények is erről mesélnek lassan. Ő visszatért, Dumbledore meghalt... Szóval hogy is van ez? A lányt utoléri, és hiába a köhintés, a lány összerezzen, és ebből vagy arra lehet következtetni, hogy elgondolkozott, vagy kissé magányos, vagy a riadt nyuszi stílus. Kihagyott valamit? Sikítsanak! Megfordul, és pislog néhányat rá, és ha jól látja, a láda felé pislog. Dash követi a tekintetét. Nem tudja, mit láthat. A saját ládáján álcázó bűbáj van, elvégre a sulit elvégezte, és a RAVASZ nem dísznek van. A neve...  hát persze. Rápislant a másik ládájára. Mika... Na, már dereng. Kékeknél látta, szóval akkor már biztos talajon van. Akkor mégsem tévesztette össze senkivel sem. Hugrabug. De fura. Mostantól már csak emlék. Ahogy a házak lakói masíroznak a hálókörlet felé, ahogy a pontversenyben küzdenek... Jelszavas ajtók... Tényleg, ez otthonra nem is rossz ötlet. Igaz, lehet naponta kellene cserélni... Sebaj. A lány először csak habog, majd egy újabb mondatnak álcázott kérdést kap. Miért kell mindig visszakérdezni? Á... Hosszú ez a nap, és itt a kikapcsolódás kulcsa, ő meg itt nyafog. Dash! Szedd össze magad! Szóval előkapta lehengerlő mosolyát, és válaszolt.*
- Nos, mint mondtam, lehet, haza sem megyek, hanem csak itt alszom valahol. Vagy haza sem megyek. Apámmal holnap készülünk a Gringottsba.
*Magyarázta, hogy a lány ne érezze azt, hogy csak miatta marad itt. Tulajdonképpen tényleg úgy volt, hogy együtt mennek, de a vonaton kapott egy levelet, hogy elfoglalt a jó öreg, mint mindig, ezért menjen csak egyedül. De ő megint olyan naiv, hogy azt hiszi, holnap mégiscsak feltűnik. De magától kérdezi, hogy vajon mikor fordult elő, amikor a nem helyett ,,mégis"-t kapott? Á... Ez a világ bolond... Ő meg egy jégsárkánynak érzi magát, aki ha véletlenül a szeretet lángja közelébe ér, elolvad. Valahol hallott erről. ÁÁ... Vissza! Dash! Ébredj!!! Szóval csak vállat von, és lazán somolyog féloldalasan.*
- Hát, ha a közelben vagy, akkor meg miért ne mehetnék veled. Esetleg itt út közben lepasszolom a kofferom, és mehetünk. Tudod, az év vége nagy rohanás volt, nem volt időm sem kikapcsolódni, sem beszélgetni senkivel egy jót. Csak a bűbájaimmal, meg a bájital receptekkel voltam összezárva, és azt hiszem, mondanom sem kell, hogy az nem egy jó társaság...
*Kissé elfintorodott, illetve elkámpicsorodott a sok jegyzethalom emlegetésekor, hiszen ki szereti a sok tanulást? És igaz, amit mond, mert ha a lány hallott róla, akkor azt is hallhatta, hogy hazudni átlagos dolgokban nem szokott. Sőt, semmiben nem hazudott még. Legalábbis ha ő elhiszi, hogy igaz, és közben mégsem, az nem számít hazugságnak, nem? De a mondóka végére sikerült egy mosolyt varázsolni újra arcára, és újra biztatón nézett Mikára. A kis csipkelődő mondatra meg szélesebbre fut a görbe. Na lám...A lány akaratlanul elárul magáról dolgokat, és csak kibújik a szög a zsákból. *
- Engem sosem pátyolgattak. Amióta emlékszem, egyedül jártam és jöttem az Express-hez. Otthon sosem gondolták úgy, hogy egy magamfajtát bárki is bántani akarna...
*Furcsa, torz mosoly. Dash kissé szétesett volna? Lehet. Vagy csak tényleg begolyózott a könyvek mellett? De ez így igaz. sosem szeretgették, vagy törődtek vele apró figyelmességgel. Amit meg egy lánytól kap, általában rajongás, vagy szerelemből születik. És az meg más. Elmúlik. A szeretet meg állítólag kitart... Na, szeretné... Vagy nem is, nem szeretné átélni. Biztos, hogy fájdalmas lehet, ha rossz vége van. Hány ember tört össze, ha az illető meghalt. Ebből talán mégsem kér. Csak néha... Végül megadóan mosolyintja el magát. *
- Na, akkor elkísérhetlek, vagy inkább egyedül bandukolunk mind a ketten?
*Cselesen tette fel a kérdést, hiszen még az előbb is önkénytelenül elárulta, hogy kell valaki, aki beszélget vele. Csak beszélgetés. Ha körbenéz, mindenkinek van kivel beszélni, család, ismerős, barát... Rokon, vagy testőr... és ő? Szóval Mika tényleg elég jó lenne, nem kell osztoznia a figyelmén, és még jól is járnak. Lehet erre nemet mondani, miközben néhány roxfortos lány sárgán néz Mikára, és minden bizonnyal sokan lennének a helyében? *

   Ebből sem lesz már magányos, merengős hazaút. A fiú valamiért kitartóan ragaszkodik a társasághoz – a társaságomhoz –, ami roppantmód zavarba hoz. Ha Zoo itt lenne, biztos megkapnám, hogy „hé, Holland, téged mi nem hoz zavarba?” Ellenkeznék, de el kellene ismernem az igazát. Legalább magamat ne próbáljam becsapni.
   - Ha tényleg nincs a környéken egyetlen pesztrálásra szoruló lányka sem, hát legyen. Elkísérhetsz egy darabon – ismét megvillantottam szociális érzékenységemet, bár kevésbé határozottan mondtam ki mindezt, mint ahogy eredetileg szántam. Szegény Dashiell, csak kedves szeretne lenni, én meg úgy vontatom itt magam mellette, mint egy vakbélgyulladás. És nézd, még csak nem is sajnálom. Egyszerűen rossz lányt szúrt ki a tömegből, gondolom, neki sem lehet mindig száz százalékos a szimata.

   Az állomás egész területén nagy a forgalom. Mint egy nyüzsgő hangyabolyban, úgy masíroznak a világ utazói – ki-ki hazafelé, mások meg az árral szemben, a peronokhoz. Vállak vágnak ritmustalanul a gyanútlanok hátába, kulikerekek gördülnek át csinos női topánokon, mindenhol szitkozódó nyelvek csapnak egymás felé. A ládámat csupán kétszer sodorják ki a kezemből, s mindennek tetejében még a szél is felélénkül. Egyik kezemmel a bőrönd szíját szorítom, másikkal a kalapomat nyomom a fejembe. Mennyivel könnyebb minden, amikor apa is itt van. Tessék, megint rá gondoltam.
   Bár nem vagyok domináns típus, most a kezembe kell vennem az irányítást. Elvégre Dash nem fogja megmondani nekem, merre van az arra, ő csak kísérő. Muszáj valahogy kiigazodnom az utcatáblák és buszmenetrendek között, ha még ma haza akarok jutni. Az első kereszteződésnél elgondolkodva lassítok, tanulmányozom a terepet, a szemem sóváran kutat bármiféle instrukció után, hátha szembejön velem az úton egy hatalmas, kivilágított irányjelző, rajta a felirattal: Holland-ház jobbra, majd egyenesen tovább hajnalig. Ezt a kis beállt szünetet használom fel arra, hogy jobban megnézzem magamnak a végzőst. Mikor felnézek rá, úgy teszek, mintha csak a háztömbök sarkáról olvasnám le az utcák nevét. Vajon attól én leszek a rossz ember, ha azt mondom, hogy nem akarom tudni, mi jár most a fejében?
   Nem szeretem a pletykákat, de a baráti körömnek köszönhetően szinte mindig minden friss híresztelés eljut a fülembe, így természetes, hogy Reynoldsról is van némi megerősítetlen információm. Például, hogy a lányok kedvence. És hogy ő nagyon is tisztában van ezzel. Milyen könnyelmű hollóhátas lennék, ha nem ejtene rögtön gondolkodóba ez az összefüggés. Számításba véve a kialakult szituációt: adott egy szabad, felügyelet nélküli délután, egy magányosan ődöngő, buta lányka és a szívtipró gimi hőse. O-kéé. Ez nekem szaglik.
   Hab a tortán, mikor előadja az „én csak beszélgetni szeretnék” című monológot. Persze az is lehet, hogy kezdek kissé előítéletessé válni. Dashiell nem szolgált rá az elfogult véleményemre. Még. Csak az ostoba pletykák tehetnek róla, ha gyanakvó vagyok.
   Az állandó vigyorgását viszont tényleg nem tudom hova rakni. Mégis.. miért mosolyog annyit? Ez normális nála? Vagy csak annyira elanyátlanodott látványt nyújtok, hogy így akar bátorítani vagy szimpátiát kelteni? A szeme sarkában megfejthetetlen csalafintaság ül, és pontosan abban áll a varázslat, hogy az ember nem tudja eldönteni; most ravaszkodnak vele vagy a fiú tényleg ilyen odaadóan kedves. Engem mély zavarba hoz, le is sütöm minél hamarabb a tekintetem – a cipőm orrán jobban kiigazodom.

   Tehát Duke’s Road. Közömbös arckifejezéssel haladok Dash mellett, nem túl közel, nem túl távol, egészséges egyensúlyban tartva az ítéleteimet az információimmal. Mivel nem reagáltam a máskor oly bevált tanulós témára, remélem, veszi a lapot, és nem erőlködik tovább. De azért jobb lesz, ha mégis segítek neki.
   - Ha az iskoláról vagy az időjárásról akarsz beszélgetni, szólj előtte, jó? – hát szinte már magamra sem ismerek. Mi ez az újsütetű kiállhatatlanság? Na, nem baj, legalább érzékeltetem számára, hogy hányadán állunk. – Sajnos az összes jó klisémet ellőttem már a vonaton, így maximum a tőzsdéről vagy a körömlakkokról tudok újat mondani. Bocs.
   Nem nézek fel rá, valahogy sejtem, hogy a mosolya most is töretlenül ragyog az arcán. Reakciót sem várok. Szólhattam volna előre, hogy nem vagyok túl jó kedvemben. Ó, szegény balga, piszok balszerencséd van. Mindegy, ennek a kéjútnak is vége lesz egyszer.

*Elég csípős választ kap a lánytól, de nem veszi fel. Hiszen úgyis csak elkíséri, és kész is. Hát akkor meg hol a probléma? Ugyan, pár órát csak kibír! Meg ha nem, majd hirtelen közbejött programra hivatkozik. De mondjon már valaki olyan példát, mikor Dash csak úgy se szó se beszéd elrohant a rossz társaság miatt! Hiszen ha suliba megy tovább, lehet kiálhatatlanabb emberek lesznek ott, mivelhogy ott majd nem ismerik, és így meg úgy... Szóval sosem árt, ha az ember ismer sok jellemet, és tud alkalmazkodni. Nem? Amúgy is. Most egy lánytól meneküljön? Laza mozdulattal elővesz egy csokit, fogával kibontja, és beleharap. Kókusz, és mogyoróbarabkák kényeztetik ízlelőbimbóit, hagyja, hogy lassan olvadjon a szájában... Észbekap, és a lány felé fordulva kérdezi:*
- Kérsz te is? Van még sima, és mogyorós ízben is...
*Nem zsugori, amúgy is mindig szivesen adott bárkinek, ha kért. Meg amúgy is. Lassan fogy el a csokija, de biztosan, és a lányt nézi, ahogy az hatalmas igyekezettel próbál eligazodni a közlekedésben. Dash belül ugyan kicsit mulat rajta, de nem teszi szóvá. Ám látja, hogy a bőrönd, ami minden bizonnyal elég nehéz lehet, elég sokszor megmakacsolja magát, és inkább mással folytatná útját. Dash átlép a lány másik oldalár, és finoman rákulcsolja ujjait a pakk fülére, majd a lányra néz.*
- Szabad?
*Bevetette az ellenállhatatlan kutya szemecskéket, amivel barátait vette rá anno hogy menjenek valahová elütni az időt, és ne otthon kuksoljanak. Senki sem bánta meg. Azonban látta, hogy a lány néha oldaltpillantásokat vet rá, és Dashben felmerült, hogy lehet a hírneve miatt van az, hogy mindenki előítéletekkel rendelkezik iránta. Nem tehet róla, hogy ő is csak azt keresi, amitől jobbnak érzi majd magát, ami miatt majd megváltozik, és végre megleli azt, ami miatt ennyire elfuseráltnak érzi ezt az egész életet. Hiszen lássuk be, kis gyári hiba csúszott be nála, és még nem tudta kiküszöbölni- megfelelő szerelő híjján? Ahogy előre néz, és halad a lány mellett, elkomorul az arca, és kis időre lemállik néhány réteg vakolat, s míg smaragd íriszei a távolba révednek, szája összeszorul, és úgy tűnik, őrlődik. Nem éppen az élet értelmén, hiszen azt annak elég sok szemszögből nézve meglátta már, inkább más irányú dolgokon tűnődik. A lány hangja rázza fel, szeme megrebben, majd Mikára néz. Mosolyt varázsol a semmiből arcára, nem a hódítós félét, nem a lehengerlőt, hanem a szabadkozósat, amolyan ,,bocsika, nem figyeltem” félét. Újra felölti az álarcot, és a lány szavai után totál lazán megjegyzi.*
- Nos, a tőzsdén most az én új részvényeim elég jól állnak, nem gondolod? Apum a szülinapomra nekem adta egy kisebb cégének részvényeit... Nem mondom, szépen, lassan halad felfelé a mutató. Igaz, a januárban volt egy csúnya visszaesés...
*A lány vetette fel a témát, és történetesen tényleg meg is történt. Mosolya újra vakítóan ragyog arcán, és totál lazán vonaglik mellette az utcán, és olyan közömbös arccal amúgy, mintha nem is vetődött volna fel benne a kérdés, hogy a lány nem akar erről beszélni. Hiszen ő hozta fel témának! *

   Már régen nem hoz kínos helyzetbe az, ha eltévedek. Mások is hozzászoktak a bogaraimhoz, tudják jól, hogy mindenhonnan elkésem, eltévedek vagy oda sem érek. Új terepre kísérő nélkül engedni kész őrültség.
   Ezúttal is el fogok tévedni, már most érzem – az eltévedésre születettek az első lépéseikből kiszűrik, mikor a labirintus közepe felé igyekeznek –, viszont mindezt közönség előtt mutathatom be, és ettől eleve elvörösödöm. Pedig a környék még ismerős.
   Arra gondoltam, hogy csak úgy megyek, Dashiell nem tudja, merre lakom, szóval gyanútlanul követ majd bármerre. Kiválasztok egy szimpatikus utcát, szépen elbúcsúzom a sráctól, aztán pánikba esem. Egyelőre ez a terv.
   Oldalról papírzörgést hallok – ez egy ok arra, hogy bátran felnézzek Dashre. Megelőztem a pillantással, ugyanis rögtön az első harapás után meg is kínál a csokijával. Mármint egy bontatlannal.
   - Nem, köszi, nem kérek – megrázom a fejemet is, hogy tudassam, mennyire nem vagyok csokievős hangulatban. De miért is? Azt hiszem, erről is az idióta pletykák tehetnek. Meg az örökös ellenségeskedés, hogy még a barátaim is állandóan a mardekárosokat szidják, Iza ott tesz keresztbe nekik, ahol csak tud, aztán csodálkozik, hogy kisebb bandaháborúk robbannak ki időnként a házak között. Na jó, igazából nem csodálkozik. Dashiell felajánlotta a társaságát, hazakísér és még csokival is megkínál. A pokolba már az elkapkodott ítéletekkel és ellenségeskedéssel!
   - Tudod, mit? Mégis kérek. A mogyorós jól hangzik – az arcomról csak úgy sugárzik a büszkeség; végre volt merszem valami olyasmit tenni, amivel a többieket meghökkentettem volna. Ha itt lettek volna. – Elég határozatlan vagyok. Néha azt hiszem, hogy pontosan tudom, mit akarok, de mindig kiderül, hogy döntésképtelen vagyok. Utálom, ha választás elé állítanak, utálom az elvárásokat is, ha valamire kényszerítenek, vagy azt hiszik, nekem biztos sikerül. Hát nem, nekem a legtöbb dolog nem sikerül, és választani sem szeretek. Merre menjünk, mikor induljunk, mit mondjak, mit ne mondjak, hogy… kérek-e csokit vagy sem…
   Basszus. Már megint megtettem, ezt nem hiszem el! Miért nem tudom egyszerűen befogni a szám? Ez már szinte beteges, biztos létezik erre a mániákus beszédrohamra is egy szép latin kifejezés. Amit megtanulhatok, és a legközelebbi roham során majd elő is adhatom. Rémes vagy, Mika Holland.
   - Ööö… hát szóval néha elragadnak a gondolatok… és sokszor észre sem veszem, hogy hangosan ki is mondom azokat – a londoni utcakövekre szegezem a tekintetem, hogy még véletlenül se lássa a fiú a vöröslő képemet. El tudnék süllyedni szégyenemben. Pontosan erről beszéltem; nem vagyok egy ismerkedős alkat, szórakoztató meg végképp.
   Látatlanul összerándulok, amikor érzem, hogy a keze az enyémhez ér. El is kapom az ujjaimat a ládám fogantyújáról, bár egy darabig azt fontolgatom, hogy kiállok magamért, és elutasítom a segítségét. Hát persze, mint ahogy a csokit is…
   - Nem olyan nehéz… – elfúl a hangom, aztán egy lemondó vállrándítással ráhagyom a dolgot. Biztos furán nézne rám, ha megkérném, hogy ne asszisztáljon nekem. Meg aztán kedves tőle, így hát… – de köszi.

   Ismét felsandítok rá, de ekkor különös változásnak lehetek tanúja; a képére ragasztott vigyor eltűnik, és mintha Dash is valahol egészen másutt járna. Talán bántja valami. De amilyen gyorsan jött a pillanat, olyan hirtelen át is adja a helyét a gondtalan derűnek. Jóllehet, a mosolytárát alaposan megtöltötte a legkülönfélébb hangulati grimaszokkal, mégis úgy érzem, hogy az előbbi csendes komorsága sokkal őszintébb volt, mint a nevetőráncok a szeme sarkában.
   - Mi van? – a váratlan tőzsdejelentése egészen összezavar, egy pillanatra azt se tudom, miért kezdi el ezt nekem mondani. Bár igaza van, én hoztam szóba, és a jelek szerint cseppet sem bánja, hogy ilyen undok megjegyzéseket szúrok közbe. Attól tartok, észre sem veszi a szavaim mögött meghúzódó iróniát, vagy csak lepattan róla az ilyesmi. Jobb is, már most szégyellem magam, amiért ilyen kiállhatatlanul viselkedem. De a tőzsdéről akkor sem akarok beszélgetni, ez merénylet a füleim ellen!
   - Honnan a mantikórból tudnám, hogy mi van a részvényeiddel? – ennyit a megbánásról. Dashiell most csak szórakozik velem, ez biztos – Engem valójában csak a körömlakkok érdekelnek.

Charlaine

*Utálja a hétfőt… Mindig is utálta. Új hét kezdődik, tele megpróbáltatásokkal. Az ember úgy érzi, mintha örökké tartana, és ha a távolba mered, mondhatni végtelennek tűnik az az öt nap, ami még addig jön, mígnem szombat lesz.
Valahogy így érez Robert is. Bár amióta végzett a vizsgákkal, csupa-csupa szabadidő minden perce, amit eltölt, mégis olyan fáradt, mintha kemény munka állna a háta mögött. Pedig földkörüli utazása is vagy egy hónapja véget ért, egy kisebb balesettel bezárólag. Persze, pont az utolsó megállókra tartogatta a sors… na de mindegy.
A legnagyobb baja talán pont az, hogy ennyi szabadideje van. Az unatkozás teljesen felemészti. Talán ha valami hírt kapna barátairól, vagy a leendőbeli iskolájából, vagy bármi… Még abba is belemenne, ha mondjuk pont mellé csapna be a villám… akkor legalább történne valami.
Utóbbira mellesleg igen nagy esély lenne. A nyári, vidám napok már jó pár éve elmúltak… A mostani nyár sötét és borús. Szürke esőfelhők lepik el az eget. Nem jelent semmi jót, legalább is Robert számára biztos nem… Megfeledkezett ugyanis az angol mivoltáról, és esernyő, valamint rendes kabát nélkül indult útnak.
Jó egyórányit sétált már, rendesen elkeveredett újdonsült legénylakától is. Mondhatni teljesen céltalanul indult útnak, de időközben, ahogy lábai fáradni kezdtek, elhatározta,hogy beül kedvenc bárjába, a Gallerybe. Sajnos az út így még egy fél órával hosszabbra fog nyúlni, de ha majd nagyon fárad, talán előveszi varázsló eszköztárát, és hoppanálva teszi meg az út további részét.
Eldöntötte, hogy csak is végszükség esetén fog varázsolni, elvégre muglik közt lakott, és lakik jelenleg is. Utoljára talán akkor varázsolt, amikor hazaért a földkörüli útjáról.
Azért nem mindent felejtett még el a másik életéből. Rendszeresen járatja a Reggeli Prófétát, és egykori barátaival is sűrűn levelezget, természetesen baglyok segítségével. Varázskönyvei is mind megvannak, csupán egy doboz alján hevernek,valahol a szekrénye mélyén. Olykor-olykor előkotorja a rontásokról és átkokról szóló könyveit, vagy csak szemezget a 2000 Hasznos bűbáj fiataloknak, újdonsült kiadványából… Igazság szerint az olvasás az, ami hiányzik neki. Régebben olyan szorgalmas volt minden munkában, amihez hozzálátott, sokat olvasott hozzá, és bizony jó pár órát töltött a könyvtárban is. Milyen szép idők is voltak… Irigyli a fiatalabbakat, akiknek még hét év van hátra a roxforti tanulmányaikból. Hét gyönyörű év, amit a kastély falain belül tölthetnek…
Ezek a gondolatok jártak fejében. Ahogy szívét elöntötték az emlékek, hirtelen magányosnak érezte magát. Talán a felhők is pont így voltak vele, lassan elkezdték hullatni kövér esőcseppjeiket Londonra. Robert pedig, aki nem hozott magával sem esernyőt, kénytelen volt vékony kabátját a fejére húzni, és úgy indulni valami szárazabb helyre…
Közben az eső elkezdett ömleni, az égbolton pedig villámok szaladtak át. Átfutott fején, hogy nemes egyszerűséggel hoppanál a színről, de ahhoz túl sok ember volt az utcán, túl sok szem láthatta volna őt, ahogy egyszer csak semmivé válik. Persze, nem mintha mindenki őt figyelte volna, a minisztériumiak mégis tudtak volna róla, ha ő muglik közelében hajt végre varázslást.
Az esőben való ázást választotta hát. Közben befordult egy mellékutcába. Jól ismerte már ezt az utcát, hiszen onnan nyílt az Abszol út bejárata is. Ő azonban nem akart az utca végéig rohanni, bevetette magát az első fedett buszmegállóba. Azonban ott már volt valaki…*

Errol Dreenman - Sapkásfiú

-Mindjárt jövök Jay, csak szerzek anyagot, oké? Kérdezte Anne az egyik utcasarkán, errefelé szerezzük be a dolgainkat van olyan drogdíler aki már régi ismerősként köszönt minket a Goodwin lányokat. Csendesen bólintok Anne pedig eltűnik mellőlem, sétálhatni kezdek és rágyújtok egy cigire. De jól esik kifújom a füstöt sokan furcsán néznek rám sokan meg mosolyogva. Hát igen elképzelhető hogy a fenekemet alig eltakaró lila póló alá nem neccharisnyát kellett volna vennem és hozzá nem magassarkú körömcipőt. Az is lehet hogy sminkem feltűnő elmaszatolt fekete szemceruza egy kis lilával valamint fuksziás árnyalatú rúzs. A hajam most rendezett egy hajpánttal van félrefogva amiről fekete tüll lóg az arcomba. Az ember lánya azt gondolná hogy a londoniak már megszokták a furcsa embereket de hát ha nem hát nem, az ő bajuk. Csak kóricálok össze-vissza tulajdonképpen fogalmam sincs miért megyek, közben füstöt fújok és nekimegyek egy kövér aki nagyot horkantva taglalja hogy szerinte a legősibb mesterséget űzöm. Felkacagok és a nő arcába fújom a cigifüstöt. Végre elhordja magát, pff pöffeszkedő vén szatyor. Több pasi vigyorogva fordul meg utánam  de én nem is foglalkozom velük. Azt hiszem nincs szükségem rájuk. Megvetően szívok bele a cigimbe újra, egy korombeli lány halad el mellettem a barátnőjével az arcukon enyhe csodálkozás aztán összesúgnak. Elképzelhető hogy errefelé a tizennégy éves lányok nem dohányosok mondjuk nem tizennégynek nézek ki, inkább egy kicsit többnek. A cipőim sarka tovább kopog a macskaköves londoni utcán.

|Jayla Goodwin|

Valahogy mindig felüdülés volt neki skót-felföldi szülőfalva után a híres és hatalmas London folyton nyüzsgő utcái. Nem szerette nagyon a tömeget és minden szempontból a nyugalom és a kevés beszéd híve volt, de valami furcsa oknál fogva mindig is élvezettel töltötte el a hangulatos utakon való hosszú séta. Talán tetszett neki a züllöttség és az, hogy nem mindenki a legformálisabb módon viszonyult a másikhoz, hanem csak békésen elhaladtak. Sőt, ha két váll összeért nem a 'bocsánat' volt a legelső szó, ahogy az otthon szokás, hanem valami káromkodás keretében a 'mit képzelsz magadról te...' Csak akkor szerette az udvariasságot, ha személytelen szeretett volna maradni, arra tökéletes volt. Habár, e praktika nélkül is igen nehéz megismerni, így valamilyen szinten fölöslegesnek is tűnhet, de ő azért görcsösen ragaszkodik hozzá. Pont úgy, ahogy sapkáihoz. A vénasszonyok nyara kellemes időt hozott. Nem volt füllesztő meleg, de fázni sem fázott senki. Errolt ezért több helyről szó érte, főképp részegek bátorkodtak hozzászólni a nyurga fiúhoz, akinek kinézete miatt szerencsére soha nem kérdezték a korát. Habár édesanyja által 'babaarcnak' titulált képére ez nem lett volna teljes mértékben elmondható, azért az összkép megtette a hatását. Szóval cipő, rövidnadrág, rövid ujjú, és egy vékonyabb téli sapka. Nem nagyon érdekli a kinézete, talán ezért is van, hogy mindene más színű. Cipője barna, zoknija kék, nadrágja terepmintás, pólója fekete, sapkája pedig halványzöldes színű. De ő csak az időjárást és a 'mi van legfelül a szekrényemben' elvet követi.
Egy antikváriumot keresett, mivel a mugli könyvek megszállottja volt. Meg úgy minden könyvvé. A varázsképtelenek filozófiája érdekelte leginkább, ezért egy kirakat előtt gyorsan le is fékezett, de pár másodperc böngészés után csalódottan tovább is indult, habár még mindig nem a saját orra elé nézett.
- Kéne egy kis csoki... - motyogta az orra alá, mivel függősége nem hagyta nyugodni szervezetét ami csak ezt az egy szót ordibálta. Ő híven engedelmeskedett volna ennek a 'parancsnak', de amint visszafordult hátrafelé lépdelt párat, mivel egy feltűnően kevés ruhát viselő nővel ütközött össze, akinek az arca nagyon ismerős volt számára.
~Hol láthattam én már ezt az embert?~ Ráncolta a szemöldökét, de utána rögtön kapcsolt, és a belenevelt ösztön hatására kezét nyújtotta a valószínűleg a macskakövön ülő lánynak.
- Fel fogsz fázni. - vetette oda hangsúly nélkül.

Errol Dreenman

Ahogy így sétafikálok egyszercsak valaki belém ütközik és lehuppanok a hideg macskakőre. Remek, villámló szemmel nézem a műveletlen vadbarmot, őszintén remélem hogy őt is elcsapja valami és az a valami legalább egy hipogriff lesz. Annál nem adom alább. Aztán észreveszem hogy a cigi sincs a kezemben, remek úgy látszik ez egy ilyen nap. Kezet nyújt nekem, de ismerős ez a fiú. Még hogy fel fogok fázni felhúzott szemöldökkel fogadom el a kezét és leporolom a ruhámat valamint összekaparom a táskámat a földről. De jó, ma mindenki nekem jön.
-Igazán értékelem hogy így aggódsz értem.
Mondom mosolyogva nem haragszom én rá végül is bárki nekem eshetett volna hiszen itt annyian vannak mint az oroszok. Nézem, nézem és egyre ismerősebb lesz a sapka is ismerős de vajon hol láttam már a srácot.
- Figyelj igazán sajnálom hogy feltartalak de nem találkoztunk mi már valahol?
Kérdezem érdeklődve miközben feljebb nyomom a hajpántomat és elrendezem alatta a frufrumat, nem vagyok valami igényes de ez rossz szokásom rendezgetem magam, szinte már automatikusan.

|Jayla Goodwin|

~Vajon hol láthattalak?~ Tanakodik, de ez perpillanat csak másodlagos, mivel rögtön elkezd következtetni a lány mozdulataiból, szavaiból, kinézetéből, és úgy mindenből. Már az első pillantásnál rájött, hogy biztosan nem skót, tehát nem az ottani emlékeiből kell keresgélni, habár lehet, mivel iskolája is annak az országnak a területén van.
- Ehh... - fordítja el a fejét egy hirtelen mozdulattal, amikor rá mosolygott a lány. - Ne értsd félre, nem köt le a neccharisnyád tartalma. - fordul vissza egy rövid, de szúrós tekintettel keresve a másik tekintetét. Nem szándékozik pár pillanatnál tovább tartani a kontaktust. Tisztába van ugyanis a pszichológiai hadviselésnek nevezett témával és szereti a testbeszédével, hangsúlyával úgy csűrni-csavarni a beszélgetéseket, hogy az neki legyen a legjobb, aztán majd meglátjuk, hogy itt sikerül-e neki. Aztán a szemben álló is hangot ad egyféle deja vu érzésnek.
- Valami hasonló fogalmazódott meg bennem is... - nem beszélt hangosan, de határozott, mélynek mondható hangja így is könnyen eljutott a fülekbe. - Az biztos, hogy nem skót vagy. - egy csöpp szünetet tartott, majd hirtelen felhúzta jobb oldalán a pólóját, ahol egy girbe-gurba botot láthatott a hozzá nem értő szem egy bőr tokban. Ez természetesen a varázspálcája volt. Csak egy rövid időre húzta fel a pólóját. - Azt hiszem neked is van hasonlód. - Mivel nem nagyon ismer embereket a Roxforton és szülőfalván kívül, ezért nem volt nehéz a választás. A biztonság kedvéért azért megvárja a választ, majd ha annak tartalma egyezik az 'igen'-nel, akkor tovább folytatja mondandóját.
- Az Abszol Út nem erre van... - nem szemrehányóan, inkább egy nagyon halvány kérdő hanglejtéssel megfűszerezve.

Errol Dreenman

Azonnal lejött amint kimondta a mondatot hogy nem érti a jelzéseimet, márpedig én nem akarok tőle semmit. Halványan felnevetek de csap pár pillanatig.
- Az remek, nem is hittem hogy erről van szó.
Mondom barátságosan ma nem bal lábbal keltem fel de láthatóan sok minden összeesküdött ellenem hogy mégis rossz kedvem esetleg rossz napom legyen vagy akár mindkettő együtt véve. Nem vagyok skót valóban nem mivel németalföldi származású vagyok, aztán a fiú felhúzza a pólóját ezzel egyértelműen azt jelezvén hogy varázsló, legalábbis számomra mert nem hiszem hogy másoknak ez bármit is mondana. Kinyitom a halványszürke táskám egyik zsebét amiből az én pálcám lóg ki. Na végre valaki aki egy kicsit hozzám hasonló. Aztán tovább folytatja a mondandóját.
-Én azt pontosan tudom, nem is oda igyekszem.
Mondom közömbösen és közben újabb cigisdobozt kaparok elő a nagynak nem mondható táskámból. Kiveszek egyet majd felé nyújtom aztán felpillantok rá mivel jóval magasabb nálam, hiába hordok időnként magassarkút a legtöbb embernél sajnos így is alacsonyabb vagyok.
-Kérsz?
Nem hiszem hogy dohányos de sosem lehet tudni elsőre rólam sem ez jut az emberek.

|Jayla Goodwin|

A megannyi mellettük elhaladó mindegyike megbámulta magának a lenge öltözékű lányt és a sapkás fiút. Feltehetően furcsa kontrasztot alkothattak ők így ketten egymás mellett ez tény és való. A Nap még messze volt a lenyugvástól, de már egy-egy magasabb épült kitakart belőle egy parányi részt. Öt óra felé lehetett. Egy közeli motelben van még pár napig, pontosan az iskolakezdésig. Holnap el kéne mennie az Abszol Útra bevásárolni. Jó pár dolognak híján van. De még nem ért oda az idő, ezért a mában gondolkozik. Mindenképpen csokit kell szereznie valahonnan. Már ma felfalt egy táblát és két kisebb kiszerelésű kakaóbab készítményt. Sajnos egyre csak nő a szervezete által kívánt adag. A másik szenvedélye a minden esti italozás. Természetesen nem nagy mértékben, de szereti a napot egy csendesebb zugkocsmában befejezni. Ilyenek pedig inkább a mugli világban találhatók. Az igazat megvallva némiképp fél is bemenni olyan varázslókocsmákba, amik némábbak a felkapottabbaknál, mivel tudja, hogy ő ott nem olyan nagy hal, és magányossága könnyen kivívhatja a részegesebbek haragját, amik egy varázspálcával karöltve igen veszélyesek tudnak lenni. Szerencsére tegnap talált egy ilyesmi helyet a motel közelében, közvetlen egy kisebb vegyesárus mellett, ahol pár igen finom csokoládét tud venni. El is határozta hát következő úti célját, ami így egy darabig egybeesett a lány menetirányával.
Talán egy kicsit túlzott, amikor ennyire egyértelműen 'könnyűvérű'-nek titulálta a lányt, és meg is lepődött némiképp, hogy nem egy pofon lett a jussa. Pedig jó pár ilyen véleménykifejtést követte ez a reakció. Sosem értette miért, mivel az esetek 90%-ában mindig igaza volt. De hát nők... Egy (számára) kényelmes sétatempóban meg is indult, gondolva, hogy a mondata közepén járó roxfortos felzárkózik mellé.
- Hát hova? - nagyon érdekelte minden apró információ a környezetéből, mivel így egy újabb embert tehet bele egy feliratos szatyorba, hogy tudja hova tenni az illetőt.  Természetesen nem engedte meg magának azt a luxust, hogy feltűnő, sőt barátságos hangon, arccal tegye fel ezt a kérdést. Sőt leginkább egy vallatáshoz hasonlatos szituáció kerekedhetett ebből, de példát mutatva elmondta az ő célját.
- Én csokoládét veszek, majd beülök a Black Lions-ba. - azért sem bánta az információ megosztását, mivel nem tartalmazott (számára) lényeges dolgot, habár eszébe jutott, hogy így egy nyitottabb ember látszatát keltheti, de végül is, majd rájön. A mondata közben egy apró intéssel visszautasította a felé kínált cigarettát. Nem nagyon vágyta ugyanis, kortársaival ellentétben.

Errol Dreenman

Névtelen beszélgetőtársam megindul és én utána, a cigit nem fogadja el. Nem baj, én rágyújtok le kéne szokni de sem kedvem sem időm nincs hozzá, jó így nekem ahogy vagyok. Megkérdezi hová igyekszem. Megrántom a vállam.
- Sehová. Válaszolom bőbeszédűen majd hallgatom a fiút, azt hiszem meg kellene kérdezni a nevét mert arra tényleg sehogy sem emlékszem. Aztán csendben hallgatom ő, hová megy én pedig beleszívok a cigimbe és bólintok. Ekkor jut eszembe hogy valószínű ő sem tudja az én nevemet kivéve ha telepata vagy tájékozott mert engem a legtöbben ismernek, lássuk be nem vagyok szokványos kislány mint a többiek.
-Egyébként a nevem Jayla Goodwin, de valószínű hogy tudod. Osztom meg vele a kimaradt információt, lejjebb húzom a ruhámat és tovább bandukolok mellette. Érdekesen nézhetünk, de én már ténylegesen megszoktam hogy furán néznek rám engem nem zavar. Mondjuk nem sok dolog szokott zavarni.

|Jayla|

- Micsoda gyönyörűen felépített mondatok... - dünnyögi az orra alatt alig hallhatóan, és ezt leginkább saját magának szánja, mintsem a szűkszavú útitársának. Habár tény és való, hogy Errol sem éppen az a társasági lény, csak nagyon ritkán kapja el az az érzés, hogy beszélgethetnéke van, vagy szívesen tenne szert egy új ismertségre. De ha jött, hát nem bánja. Aztán a rövid csöndben épp azon kezdett töprengeni, hogy valamiképp be kéne izzítani a beszélgetést, mikor a lány bemutatkozott.
~Hoppá...~ Jut eszébe, hogy ez teljesen kiment a fejéből. A lány szavai ellentétben álltak az igazsággal. Errolnak fogalma sem volt róla, hogy kivel beszél, pusztán be tudta kategorizálni, hogy Roxfort és, hogy valamelyik alsóbb évfolyam, onnantól se kép se hang.
- Jayla... - dörmögi ezt is halkan, de sokkal lassabban, mint az előbbi mondatot. Ízlelgeti a betűket. Minden új szóval megteszi ezt, ugyanis ha emlékszik annak hangképére akkor nagy valószínűséggel máskor is eszébe jut a friss információ. - Érdekes egy név. - mondta ki a fiú, aki még mindig nem szokta meg a varázslóvilág furcsaságait. Hiába, hogy mind a két szülője varázsló, azért érződik a hatása a mugli iskolában lehúzott hat osztálynak.
~Hogy én mennyire utáltam ott mindenkit...~ Erre el is ereszt egy gúnyos, lenéző mosolyt, de aztán idővel visszarendezi arcizmait egy átlagos emberhez megfelelő módon (hiába, hogy ez merő ellentétben áll valójával).
- Errol Dreenman. - közli ő is a saját nevét. - Tudod, nem nagyon biztonságos mostanában mugli részen sétálgatni... - utalt a politikai helyzetre a fiú, majd kivette zsebéből jobb kezét és megharapdálta párszor a bőrét nagyujján. Ő ennek tudatában se volt, mivel ez egy berögzült cselekvése, amit minden helyzetben csinál...

Errol

Jó a fülem így meghallottam a valószínűleg csak magának elmondott megjegyzését.
-Kössz. Mondok egy hasonlóan hosszú mondatot, egyik nagy problémám hogy sok olyat meghallok amit nem biztos hogy kellene. Nem neheztelek rá a megjegyzésért sem pedig azért mert nem sokkal ezelőtt konkrétan utcalánynak nézett, nem szokásom haragudni pláne így hogy a nevemen kívül nem sok információ van a birtokában rólam aminek nagyon tudok örülni. Aztán lassan mondja a nevem, hát igen nem biztos hogy több százezer Jayla rohangál a városban, meg is jegyzi hogy érdekes. Bólintok, valóban az. Utána ő is bemutatkozik. Errol... nos ez sem egy mindennapi név.
-Igen, tényleg nem az de hát az sem segít sokat ha elkerülöm ezeket a részeket.  Mondom barátságosan, a nővéremmel elég sokszor járunk erre általában egy dologért jövünk ide. Drogért, és mindig szerzünk, pontosabban a nővérem de időnként én is. Beleszívok a cigimbe majd elegánsan kifújom a füstöt már amennyire én elegáns tudok lenni.

|Jayla|

A macskakő monoton kopogása egészen kellemes ritmusra nőtte ki magát az utcazajjal karöltve. A lány magassarkújának éles kopogása és a fiú cipőtalpának kopását jelző súrlódás (mivel még ahhoz is lusta, hogy tisztességesen megemelje lábait) önmagában mindennapi és megszokott dolog, de itt belevegyültek a halk neszek, amik egy bizalmas beszélgetés elkóborolt hangfoszlányai voltak, csendes kuncogás vagy éppen bátor, alkoholszagú nevetés egy útszéli kocsmából a koccintást jelző üvegcsörrenések után. Ebből az utóbbi hangból sosem fog kifogyni a világ, ebbe valahogy biztos volt Errol. Lassan az alkohol lesz az 'ember legjobb barátja', mert hol vannak már a kutyák?
Elmerülve ebben a dallamban kedve lett volna lefeküdni a földre, fülét pedig szorosan a talajhoz nyomni, hogy mindent sokkal jobban halljon, és ha nem lett volna társasága valószínűleg besompolygott volna egy üres sikátorba, hogy eleget tegyen a vágyának. Hát igen, furcsa gondolatok és tettek ez szerves részeit képezik a hollóhátos fiúnak, aki érdeklődve kapta fel tekintetét a lány szófukar köszönömére, és egy darabig nem is tudta hová tegye, de nem kellett sok idő, hogy rájöjjön mormogását hallotta meg. Ha a fiú lelkiismerete a szokványos módon működne, most épp agyának kapuját döngetné, hogy szégyellje magát, ez már a második bunkósága a rövid beszélgetés alatt, ő ilyen önvádaktól azonban mentes volt ebben a pillanatban, mivel szókimondó jellemét nem érezte sose hibának, hisz mért ne tehetné ő meg, ha mások csak képmutatóan prédikálnak az igazmondásról. Furcsa elképzelések élnek az emberekben erről az oly nagyon dicsőített erényről, de ha Errollal találkoznak, aki tényleg csak őszintén kimondja a véleményét, teljesen megrémülnek attól, hogy ilyen ember is van a világon. No lám, no lám, érdekes egy logikai csapda.
A fiú elgondolkozva nézi a lány által kifújt füstöt, és valamiféle alakzatot keres benne. Szép lassan meg is talál egy nyomorék kígyóhoz hasonló formát, majd hirtelen koponyát kezd keresni a közelében, de annak se híre, se hamva.
~Persze, majd pont ez a lány fog sötét jelet fújni a cigarettájából...~ Gúnyolja ki saját magát buta gondolata miatt.
~Tényleg, vajon melyik házba való? Az biztos, hogy nem Hollóhátas, nem emlékszem rá, hogy egy asztalnál ültünk volna az étkezéseknél.~
- Na igen, tényleg nem megoldás az sem. Hm... - egy kicsit elgondolkozott valamin és szólásra nyitotta volna száját, de aztán gyorsan meggondolta magát, és csak egy félresikerült hang szaladt ki torkán.
Valami olyasmi szeretett volna kinyögni, hogy 'szerintem sokat tanultunk a mugliktól, és abszolút nem vagyunk felsőbbrendűek...' De végül rájött, hogy ilyen kockázatot azért mégsem vállal, semmi kedve egy rossz megjegyzés miatt bajba sodorni családját, és átnevelő órákra járni... Azonban, hogy a hézag ne legyen annyira feltűnő új témába kezdett bele.
- Mellesleg, te melyik asztalnál szoktál ülni? Mert nem rémlik, hogy te is a hollóval díszített körül, ahogy én. Bocsáss meg, ha rosszul emlékszem. - teszi oda személytelenül a végét, és egy kicsit halkabban is, mint az előző mondatokat. Talán mégis dolgozik egy kicsit az a lelkiismeret?

Errol

A cipőink talpai szépen egyenletesen kopognak az utca csúszós macskakövein, ritmusos eltudnám hallgatni jó ideig.  Nézelődöm mint egy egyszerű járókelő és hirtelen Errol-ra pillantok aki a kifújt dohányfüstöt fürkészi, felvonom a szemöldököm de nem teszem szóvá mindenkinek megvan a maga bogara valószínűleg neki is. Aztán beszélni kezd én pedig bólogatok hiszem egyet értek, belekezdene valamibe de az első hangnál abbahagyja, kíváncsi vagyok mit akart mondani de meg sem szólalok, majd csak kimondja ha már nagyon nem bírja magában tartani, más témába kezd.
Körülményesen kérdezi meg melyik házba osztott be annak idején a süveg. Még egyszer beleszívok a cigimbe majd elnyomom és beledobom egy kukába.
-Griffendél házát gazdagítom.
A gazdagítom egy kicsit idézőjeles, nem vagyok az a tipikus örökké figyelő okos, kedves jó kislány soha nem is voltam a megjátszást meg meghagyom másoknak én úgysem nagyon értek hozzá, ahogy a nővérem sem. A nővérem aki valószínűleg elfeledkezett rólam esetleg nélkülem szívott be. Majd megköszönöm neki ha akad időm, néha elgondolkodom hogy miért én lettem a rosszabbik Goodwin lány. Miért nem Anne? Nem tudom, megrázom a fejem és Errol-ra figyelek.

Errol

Csak sétálunk egymás mellett sokáig, szótlanul aztán egyszercsak Errol kérdezősködni kezd, egy kicsit belemerülök a gondolataimba, felé fordítom a fejem.
-Megmondom őszintén...nem tudom. Válaszolom vállat vonva, nem dohányzom rendszeresen csak egyszer-egyszer ha megkínálnak vele vagy épp van nálam.
-Nem vagyok függő de azt hiszem egyfajta megszokás.
Ez volt a megfelelő válasz, igen megszokás, hirtelen új kérdés jut az eszembe.
-Mondd a csokiban mi a jó? Tudom miért jó a drog és a pia de a csoki...az valahogy kimaradt.
Mondom kedvesen mosolyogva, hát igen sok mindent próbáltam már hogy időnként jobban érezzem magam de a csokit még sosem. Vajon hatásos? Nem tudom lehet hogy majd ezt is megkérdezem tőle. Lehet hogy jó, és még ki sem üt rendesen mondjuk nálam pont az a lényeg hogy pár órára kiüssön. Szegény anya, ha tudná mit csinálnak a lányai! Nem tudja, azt hiszi vásárolni jöttünk Londonba Annie-vel, félig igaz is a dolog, Szerencse hogy az után nem érdeklődött hogy mit akarunk vásárolni.

Errol

Érdekes, Errol csokifüggő na még valami amiről sosem hallottam, nem mintha olyan nagyon otthon lennék függőségekben de azért mégis furának látom.
Megkérdezi miért drogozom, engem nem lep meg furcsa hogy nem tudja az egész Roxfortban szépen terjedtek a dolgok rólam fura hogy ő tényleg semmit sem hallott jól ellehet szigetelve a többiektől, akárcsak én. Hát most egy kis bepillantást nyerhet az életembe, nem bonyolult csak egy kicsit bizarr. Azt hiszem.
-Tulajdonképpen egy éve kezdődött az egész. A nővéremmel Anne-el mentem el egy partiba és a barátaival. Még elég kicsi voltam csak tizenhárom éves.
Elmosolyodtam, nem tudom miért hiszen nem sok szép emlékem van arról a napról, csak foltok, pici foltok.
-Először csak iszogattam, kulturáltan utána adott valami tablettát azt mondta  hogy attól majd lazább leszek. Hát megtette a hatását, utána egy közös barátunk adta be nekem a heroint.
Biztos furcsán néz majd rám, tizenhárom évesen drogozni azt hiszem nem túl szokványos.
-Aztán nem sokra emlékszem, valószínű hogy még bevettem valamit de nem tudom mit és lefeküdtem Anne egyik évfolyamtársával.
Kicsit szégyenlem, nem is kicsit ez nekem nem jó pont. Könnyűvérűnek nézett Errol is , hát mostmár tudja hogy egy kicsit jogos. Azt nem mondom hogy utána napokig milyen rosszul éreztem magam az egyetlen mázlim hogy nem lettem terhes. Szép is lett volna tizennégy évesen szülni egy gyereket akiről azt sem tudom kié, feltette volna a pontot az í-re. A lényeg hogy nem történt meg.
-Aztán volt amikor folyamatosan lőttem magam.
Kicsit olyan mintha bevallanám pedig nincs bennem rossz érzés a dolgaim miatt, vállalom. Sokkal jobb vállalni mint álszentként letagadni a múltamat, akár van benne sötét folt akár nincs.

Csöndben hallgatja az érzelemdús beszámolót. Észreveszi, hogy a lány akaratlanul is belül a múlt kényelmes fotelébe, ami olyan hívogatónak tűnik néha, ahogy az első tíz perc is csodás benne. Csak utána kezdjük észrevenni a hibákat. Először pusztán olyanok tűnnek szembe, hogy egy kicsit nyomja a fenekünket a rugó, meg hogy nem is olyan szép bőr ez, mint amilyennek tűnt. Teljesen kopott, és néhány helyen már foszlik. Ahogy forgolódunk, helyezkedünk akár egy mocsár ránt magába, de sokkal ügyesebben teszi, mint természetben lévő társai. A múlt elvonja a figyelmünket a süllyedésről, új dolgokat ad kezünkbe, hogy amíg azokat vizsgáljuk ő szépen összeszerelje körülöttünk a ketrecet.
Zseniális taktika, még a legveszedelmesebb húsevő növények is tanulhatnának tőlük. Néha olyan érzése van a skótnak, mintha a múlt nem lenne más, mint az embernek az összes olyan érzése, emléke amitől szabadulni akar, amivel nem elégedett, amit kivetne magából. Talán túlságosan magából indult ki, könnyen meglehet, mivel más nézőpontot még nem tudott megízlelni saját fejével.
- A kor nem érdem, csak állapot. - hangoztatja élete egyik alaptörvényét. Nem okoskodni szeretne ezzel, pusztán leszögezni egy tényt, hogy nincs miért szégyellnie magát a lánynak a fiatalsága miatt, habár az elválaszthatatlan flegmasága miatt nem éppen így sikerült, de ez a része a dolognak már nem érdekelte. Ő tudja, hogy mit akar, mellesleg meg mindenki azt látja amit szeretne, a beszélői szándék gyakran elenyésző mértéket képvisel az értelmezésben. Neki is emlékek ugranak be, de kellemesek, nem a múlt fotelje alá rejtett émelyítő múltat bolygatja, hanem az agyában elraktározott lélekformáló dolgai között vizsgálódik, mint a kényes ékszerész, aki századjára is megnézi gyűrűjét, hogy valóban hiteles-e az a kő, amit belefoglaltak.
- Az szívás. - mondja közvetlen a lefekvésre utaló mondat után és arcán egy sejtelmes rángás fut végig: gúnyos mosolyra húzódik, majd akár a tenger hullámai észrevétlen visszasimul a víz kék síkjába. Mi lehet az oka? Előítélete ismét bejött? Netán egyszerű hóbort, valami fura dolog, ami csak saját perverziója? Ezt elég nehéz lett volna megítélni és Errol lett volna az utolsó aki képes lett volna rá, mivel ennek a cselekvésnek tudatában sem volt.
- És ez miért baj? - látványosan megvonja a vállát és lenéz a nála kisebb lányra - Légy büszke rá. Ez mind te vagy, ha ez nem lenne, akkor te se. Szard le a világot, tökéletlen helyen ne törekedj hibátlanra. - a legviccesebb az egészben az, hogy ezt pont ő mondja, aki mindig vágyja a tökéletességet egy olyan létformát, ahol senki nincsen csak ő, és nem kell olyan ócska közvetítőket használnia elméjének, mint a szavak...

Errol

Mikor erről a korról beszél én bólintok, végül is tökéletesen igaza van és egyetértek vele. Aztán a következő mondataira is feszülten figyelek, nem törekszem e tökéletességre soha nem is próbálkoztam. Azt hiszem már egy kicsit belenyugodtam hogy én mindig a rossz dolgot csinálom rosszkor és naná hogy rossz időben. Igaz ez én vagyok. Nem lehetnék néha csak egy fél órára más? Valószínű hogy erre a válasz az egyértelmű nem. Én örökké Jayla Liberatha Goodwin maradok akár szeretném ezt akár nem. Mindössze anyát sajnálom nagyon, azt hitte hogy a kisebbik lánya igazi angyal de nem így lett. Valószínű hogy ezért kaptam a Liberatha nevet ami egy szentéletű szűzé volt. Nekem már ezen kritériumok közül egyik sem jön össze, azért szar érzés.  Hirtelen beszélni kezdek.
-Érezted már úgy hogyha életed egy egészen apró momentumát megváltoztathatnád teljesen más lenne az életed és te is más lennél?
Most pont ez a kérdés foglalkoztat mert én úgy érzem hogy én megtenném. Ha megváltoztatnám annak az éjszakának a történéseit most nem lennék itt, most nem lennék ugyanaz a lány, nem ugyanaz a személyiség. Lehet hogy szentéletű szűz lennék. Lehet. Tulajdonképpen fölösleges találgatnom hogy mi lehetnék. Az vagyok aki vagyok, és ez nem változtatható meg akármennyire is akarom.

Errol számára sokkal kényelmesebbé vált a beszélgetés, ami azt eredményezheti, hogy alig néha fog megállni a pofája általában, és a sok beszéd akármennyire legyen jele a megnyílásának, lelkesedésének, szinte biztos, hogy meg fogja bántani a lányt, mert aligha fog átmenni öt másodperc alatt egy ilyen drasztikus jellemfejlődésen.
- ahh... - hallatja az apró, furcsa hangot a lány szavai után. Benne párbajt vív a felöklendezett keserűség a lekezeléssel és az, hogy melyik hullám tudja elütni a másikat, hogy ne a lány fülébe érjen be, nem tudni. Az, hogy szíve szinuszritmusa az összehúzódáskor, vagy a dobbanáskor rezegteti meg hangszálait, nem számítható ki a matematika egyszerű nyelvén, és néha már a dobhártya sem engedi át a legfontosabb üzeneteket, amik első ráncai a szavaink arcának. Talán túlzottan mestere ennek az észrevétlen művészetnek a skót, emiatt értik félre minden szavát. Már ha egyáltalán értik valahogy. - 'Ha létezne időgép mindenki visszajárna, hogy ne kövesse el azt a hibát, amiért már hiába' - nem szeret másoktól idézni, a gyengeség jelének tartja, ha elfogytak valakinek a szavai és másokhoz kell folyamodni, de mégis, észre se vette mikor kimondta egy kedvenc dalszövegrészletét, de hogy ne maradjon saját maga előtt szégyenben, rögtön elkezdte kibontani - Miért hiszik az emberek, hogy rossz az életünk? Nem azt mondom, nekem se kenték le cukormázzal a szart, hanem úgy kellett megennem, ahogy adták, de tudom... - itt szünetet tartott és elgondolkozott, vajon használja a hiszem szót? Szkeptikus imidzse minden erejével próbálta befogni a száját, de a szó már elindult fölfelé, akár a gyomorsav egy össze-vissza evős este után - sőt, talán hiszem, hogy így a legjobb. Miért nem lehet egyszerűen elfogadni azt ami van, és csak azért tenni, ami lehetne? - ismét kezet foghat magával, sikerült úgy fogalmaznia, hogy agyon vágta az egyszerű elméket. Legtöbben túl fáradtak ahhoz, hogy az ő túlszofisztikált mondatait sorrendbe rakja. Talán ezért nincsenek barátai...

Errol

Tulajdonképpen remekül elmerülök a saját nyomoromban, ha lenne fürdőruhám akár úszhatnék is. Van bajom bőven, de általában nem vagyok az a folyton nyavalygó idióta, nem tudom hogy tört ki  belőlem az érzékeny leányzó. Valamilyen formában, azért közben Errol-t is figyelem, idéz nem tudom kitől de ismerősen csengenek a szavak mintha már olvastam volna hasonlót. Nem az az első ami beugrik az embereknek rólam hogy olyan hű de olvasott vagyok, no de végül is kit érdekelnek mások. Megint elővettem ezt az antiszociális hozzáállásomat, nem vagyok antiszociális csak szeretem játszani hogy semmi sem érdekel. Néha nehéz, de azért egész jó vagyok érzelemelrejtésben akár sporttá is nyilváníthatnám. Aztán figyelem miket mond, furcsán beszél és én mégis összerakom a mondatok értelmét. Az utolsó mondatánál megvonom a vállam, nincs ötletem mindenkinek megvannak a maga problémái és azok miatt utálja az életét.
-Fogalmam sincs. Talán tényleg jobb lenne ha annak örülnénk ami van és nem azon őrlődnénk mi lehetne helyette.
Állapítom meg tárgyilagosan, igen valamilyen szinten mindenkinek rossz, kinek csak rossz kinek mégrosszabb. Ha belegondolok az én életemnek is voltak jobb pillanatai, és volt mikor legszívesebben meghaltam volna a szégyentől. A lényeg hogy elmúlt, elmúlt és lesz sokkal jobb is.