Roxfort RPG

Egyike a London városában található többezer mekinek. Gyorsétterem marha jó kajával.

Muglik. Mindenhol. Persze, semmi gondom velük, miért is lenne? Tulajdonképpen köztük nőttem fel, s mindig is foglalkoztatott kultúrájuk. Mint most is. Nem tudom, hogyan tudnak ily ízletes gyorsételeket készíteni. Persze a varázslóknál nincsenek ilyen éttermek, mint a McDonal’s. Na, ja, talán mert minden mágiával bíró ember ide jár. Hogy is tudnának ellenállni ezeknek a finom, csalogató illatoknak. Persze nem az én dolgom, hogy kiderítsem az ízletes hamburgerek receptjeinek titkát, miért is foglalkoztatna ez engem?
- Három sajtburgert kérek. – adom le rendelésem, mikor végre valahára sorra jutok a kiszolgáló pultnál. Ez volt a kedvencem. A sajtburger. Mindig ezt kértem és egyszerre többet is el tudtam fogyasztani belőle. -… jah és egy kóla lesz még. – egészítem ki a rendelést.
Miután megkaptam a vörös színű, mindenféle italt reklámozó, tálcát, a két hamburgerrel és a kólás üveggel, lepengetek néhány húszast a kiszolgálónak, majd megfordulok, kezemben az említett tálcával, s elindulok egy üres boksz felé, hol nyugodtan elfogyaszthatom ebédemet.
Kicsomagolom a mellékelt szívószálat, s fölülről, minden kegyelem nélkül a műanyag üveg tetejébe szúrom, utána pedig szürcsölök egy kicsit belőle.
Fejem lassan felemelem és észreveszek egy ismerős arcot. Miss Serpenrosa Hellsing. Egy csábos boszorkány, kit már egy ideje ismerek, a Mungóból. Intsek neki? Egyáltalán megtisztelne figyelmével? Remélhetőleg.
Jobb kezem az égbe emelem, meglengetem, s normál hangerővel leszólítom a boszorkányt.
- Szép napot, Serpenrosa! - hallatszik dörmögő hangom, majd küldök egy mosolyt a nő felé.

*Kajaaaaaaaa, kajaaaaaaa, kajaaaaaaaa. Éhen halok, még jó, hogy a közelben van ez a Meki. Komolyan, fogok nyitni egyet az Abszol úton is.*
A fiatal boszorkány beviharzik a gyorsétteremben haja laza kontyszerűségbe van tűzve, persze itt ott egy szemtelen tincs himbálózik. Most eltérően az általános megjelenésétől egy egyszerű kék farmernaci van rajta és egy fekete top, amin a kelta életfa, Yggdrasil  képmása díszeleg, valamint ebben a felsőruházatban látható tetoválása is.Szerencsére csak egy ember áll előtte a sorban, az is távozóban.
-Egy grillcsirke saláta lesz,ezersziget öntettel, narancs juicezal.
A kiszolgáló felveszi a rendelését, Serpenrosa fizet, majd miután megkapja az ételét körbenéz szabad hely után. Ekkor hirtelen egy ismerős hang zendül a jobb oldal felől. A fiatal gyógyító arra néz, majd l is indul sármos ismerőse felé.
-Szervusz Alex! Nem hittem volna, hogy itt futunk össze. Leülhetek?
Persze a kérdés csak udvariaskodás, mivel a hölgy már helyet is foglal az aurorral szemben viszonozva a mosolyt.
*Itt legalább nem kell ismerősökbe botlani, persze örülök, hogy Alex itt van, ha másért nem is, legalább talán némi információt kapok a valós helyzetről. Mondjuk nem biztos, hogy pont erről trécsel velem szívesen, de azért nem elhanyagolható dolog.*
Megvizslatja a másik ételét, majd megállapítja, hogy nem a legegészségesebb módot választotta tápláléknak, dehát az idejárók többsége nem is ezért jön ide.
-Hogy vagy mostanság, régen találkoztunk, jó, nem annyira. Gondolom tele vagytok melóval.
Tovább mosolyog, amíg előkésziti a gyorskaját fogyasztásra. Aztán figyelmét a férfira fordítja és magában ismételten megállapítja, hogy az úriembernek rendkívül szép szemei vannak.

- Oh, persze, ne is zavartassa magát. Valóban különös. Úgy tűnik, még nekünk is idehúz a hasunk, nem csak a mugliknak. – felelem vidáman. Örülök a boszorkány felbukkanásának. Legalább nem egyedül gubbasztok itt, jól esik a társaság.
Átkukkantok a hölgy tálcájára, kíváncsi vagyok, mit fogyaszt. Saláta. Mindig is rühelltem az efféle „kecskekaját”, még ha belül, valahol nagyon mélyen, tudtam, hogy az egészséges táplálkozás salátából, répából, s egyéb zöldségekből áll. Hát, ezek szerint én nem eszek valami egészségesen, de hát nem is azért jöttem a mekibe.
Első gondolatom az, hogy a nő egyből a rend dolgairól és a varázsvilág legújabb híreiről fog kérdezősködni. Mostanság mindenki ezt teszi, s ezzel nincs is semmi gond, így van endjén. Természetes, hogy kíváncsiak a legújabb fejleményekre, vagy, hogy éppen hogy áll az úgynevezett csata, Voldemort és közöttünk. Már ki is gondoltam mit fogok válaszolni, mikor felcsendülnek a nő szavai. Hát majdnem az, amire vártam. Kissé azért el van ejtve benne az a „bizonyos” kérdés, de nem vészes. Megválaszolható, anélkül, hogy valami fontosat elmondjak neki, noha nem túl szerencsés itt muglik között ilyesmikről beszélni, de a mai helyzetben már azt sem csodálnám, ha a muglik többet tudnának Tudjukkiről, mint mi magunk.
- Régen? Hiszen két nappal ezelőtt futottunk össze, a Szent Mungóban. – ajkaim mosolyra húzódnak – Ejj, ejj, ha maga azt tudná. Vagyis biztosan tudja, hiszen a munka egy részét maguk végzik. Óh, mennyi ember köszönheti az életét kegyed kis kezeinek. – újabb vigyor, majd egy rövid szemkontaktus, mely során, mosolyogva nézek a hölgy szemébe, s még mielőtt ismét elfogna az a fura érzés, gyorsan rájövök, ja persze, neki mindig is ilyen, rikítóan zöld szeme volt. Mily varázslatos szempár.

-Köszi.-Veti oda, végülis, már úgyis ül. Azonban a férfi második mondatára megrázza a fejét, amitől haja kissé kijjebb bomlik.-Nem sokszor térek be ide, csak ha már nem bírom tovább és gyorsan ennem kell vlmit. Már készült kilyukadni a gyomrom.
Nem tudja nem észrevenni, hogy Alex is átsandít az ő kajárára, s ez megmosolyogtatja a fiatal hölgyet. Majd kissé meglepődik, mikor Mr. Wellient reagál a kérdésére illetve megállapítására. Annyira, hogy neki is lát az előtt lévő salátának, ami lehet kissé udvariatlan, de Serpi éhes és ilyenkor nincs illem számára.
-Jó étvágyat. Jól van na, két nap sok idő mostanában. Néha arra sem emlékszem, mit csináltam 10 perce. -Legyint.- Úgyhogy ne haragudj. -Halk sóhaj hagyja el ajkait, közben a színes salátából falatozik.- Az a helyzet, hogy sajnos nekünk már nincs sok munkánk, legalábbis érdemi. Az áldozatok jönnek, de egyre inkább tűnik úgy nekem, hogy már információért ölnek, hanem élvezetből, és nem szeretik a tanúkat. A beérkezők többsége vagy hullaházba vagy az őrültekhez megy.
A bókra csak egy köhintés, egy kis pír az arcon, egy hamiskás mosoly és rövid szemkontaktus viszonzása a válasz. Bal kezével felkönyököl az asztalra, aztán végigsimítja hószín nyakát , keze a vállán állapodik meg.
-Szóval engem inkább az érdekelne, hogy a Minisztérium mit tesz, ha még jársz oda. Mert erről hallgatnak, mint a sír. Gondolom nem akarnak pánikot, de azért az emberek sem ennyire vakok és ostobák. A szüleim is elmennek. Csak közölték, hogy elmennek, bár megértem. Még a vihar előtt jó elhagyni az országot. Persze megmondtam, hogy nem akarom tudni hova mennek és mikor. Nem biztonságos, már szinte semmi sem az.  Nah, de ne gondoljunk rosszakat.
Mondja hirtelen, egyre sötétedő tekintete után, majd a férfire mosolyog.
-Hogy van a kis görényed? Elég furi háziállat, de olyan mókás, ahogy tekergőzik.

Meglepődve nézem, ahogyan a fiatal boszorkány étkezéshez lát, válasz nélkül. Persze, gondolom válaszolni fog, előbb vagy utóbb, csak most úgy látszik a gyomra erősebben hatott rá. Nem is baj, legalább én is kicsomagolhatom egyik sajtburgeremet, melyet általában kisgyermekeknek szoktak szolgáltatni. Lehet, kissé furcsán is fest egy ily vén róka tálcáján, mint én, de Merlinre, nem tehetek róla, hogy belül egy részem, egy jó nagy részem még mindig gyermek. Sosem nőttem fel igazán, s ezt akárkinek bevallom, mint például azt is, hogy a sajtburgerben nem szeretem az uborkát, így mielőtt nekilátnék a fogyasztásnak, a hamburger tetejét leemelve kikutatom a kerek kis zöldséget, melytől mindig is undorodtam, majd a csomagolás mélyébe rejtve a tálcára dobom. Na, ha ezzel nem vontam magamra a nő, s a közelben lévő fiatalság figyelmét, akkor azzal sem sikerülne jobban, ha nekiállnék pucéran salsázni az asztal tetején. Vicces jelenet lenne, de ilyet még fogadásból sem tennék. Nem, semmi pénzért.

- Jó étvágyat. – nyögöm, miután megbizonyosodtam benne, hogy torkomat elhagyta az imént leharapott hamburgermennyiség. Ne haragudjak? Hát ezt meg hogy érti? Óh, én nem rivallásképpen mondtam az iméntieket, csupán emlékeztettem, úgy vélem kedves voltam. Na, de ez most teljesen mindegy. Ami volt, elmúlt. Mily gyorsan telik az idő, akárcsak egy olcsó, mugli filmben, mely röpke tíz év eseményeit mutatja be másfél óra alatt. Sose szerettem az efféle alkotásokat. Ezért nem is szoktam moziba járni, felesleges pénzkidobásnak tartom, márpedig a pénzzel mostanság nagyon gazdaságosan kell bánni.

Csendben hallgatom végig, hogyan felvázolja a kórházi helyzetet, majd szomorún állapítom meg, hogy már a Mungó is a minisztérium formájára alakult. Ott is csupán a belső, ott dolgozó emberek tudják az információkat, a külvilág előtt mindent eltitkolnak, s halvány, rózsaszín ködbe burkolt hazugságokat képesek mondani, úgy ahogyan azt a prófétától megszokhattuk.
- Nem gondolta volna. – én is sóhajtok egyet. Bizony, nehéz időket élünk. Észreveszem, ahogyan hófehér arcán halvány, piros foltok jelennek meg, s tűnnek el, majd viszonzom a felém küldött mosolyt, s ismét hallgatok. Úgy látom, mindent bevet, hogy megtudja az információt, amire szüksége van.  Úgy döntök, elmondom neki az igazat. Elvégre ő is őszinte volt velem.
- Igen, járok még oda, sajnos, bár mostanság már úgy tűnik hiába. Sajnos nekünk sem mondanak többet, mintha sejtenék, hogy én is tagja vagyok a rendnek. Kezd minden rosszabbra fordulni, még odabent is. – fejemmel az ablak felé bökök, majd folytatom - Ám, sikerült kiderítenünk, hogy Tudjukki máris több minisztériumi alkalmazottat állított a maga oldalára, mint ahogyan azt a legtöbben sejtenék. Rufus meghalt és az új miniszter pedig nyilvánvalóan az Imperius alatt áll, bár erről még nem bizonyosodtunk meg teljesen. Mindenesetre kegyednek is nyugtalanító lenne, ha halálfalókkal és dementorokkal futna össze egy hivatali épületben, nemde?  - komor arccal fejezem be, majd nekiállok a második hamburger „kibelezéséhez”.
- Óh, kis Alex? Most is itt van, a zsebemben. – kabátom, egyik, tértágító bűbájjal kezelt zsebébe túrok, majd kiemelem belőle barna kis barátomat, ki szintén arra a névre hallgat, mint én. Nagyon kedvelem a kis jószágot, nem is tudnék meglenni nélküle, mindenhová magammal viszem. Felrakom az asztalra, hogy a boszorkány láthassa, majd a frissen kibontott szendvics kíséretében lerakom magam mellé, had egyen, s közben küldök egy újabb mosolyt Serpenrosa felé.

Serpenrosa felfigyel arra, ahogyan Alex a hamburgerét fogyasztja, elneveti magát. Majd meg is indokolja jókedve tárgyát.
-Látom nem csak én eszem így a sajtburgert. Tudod régebben én is mindig kiszedtem az uborkát. Az összeset lenyomnám annak a torkán, aki kitalálta, hogy a sajtburgerbe savanyított uborkát kell tenni.
Vigyorog tovább, majd elkomolyodik a férfi szavaira.
-Nagyszerű, ahelyett, hogy tájékoztatnák a népet, inkább begubóznak és félnek. Ez aztán a biztonság. Márpedig ha az aurorok sem tudhatnak semmit, akkor már tényleg nagy lehet a gáz.  Rendbe? Miféle Rend?
Pislog értetlenül a szóra. *Lehetséges lenne, de nem hiszem, a Nagyúr nem szervez be aurorokat, legalábbis még nem. De akkor létezik valami másfajta erő is?  Végülis az előző háborúban is volt valami szerveződés, persze a család nem igen beszélt erről, illetve ezekről a dolgokról. Talán csak a sötétben tapogatóztak. De vajon ki? Dumbledore, igen elképzelhető. Miért is ne? Az első csatában eléggé nagy kárt okozott az öreg a halálfalóknak. Mindenesetre hasznos információ nekem.* Zárja le gondolatsorát és ráeszmél, hogy egy pár pillanatra elbambult, így gyorsan bekap néhány falatot és ismét ebédlőpartnerére tud figyelni.
-Óh, minden bizonnyal.Bólogat, azonban magában még hozzáteszi. *Bár ez a fogadtatástól is függ. Aranyvérű nőként, azért elég jó esélyeim vannak, főleg ha a családomat is hozzávesszük.*
-Jujjj, hát ki van itt?-Kérdezi örömteljes, szinte gyermeki hangon, amikor meglátja a kis Alexet. Ez mindig fel tudja vidítani a szívét, egy kisállat. Ha hazaér a cicája eléfut, kerreg egy sort, eldobja magát és hempereg, közben dorombol. Körbesandít, hogy a többi vendégnek nem vette e észre a kis állatot, azonban szerencsére nem.
-Lehet, hogy érdemes lenne valamit tenni a kicsivel, mielőtt kihajítanak minket innen.
Mondja rákacsintva az aurorra. Közben néhány salátalevelet vesz a szájába.

Furcsa, hogy vannak még emberek, akik oly módon fogyasztanak el egy sajtburgert, mint én. Különös, hogy mennyire egy rugóra jár az agyunk a boszorkánnyal, noha persze nem mindenben.
- Igen, fogalmam sincs, mit keres benne savanyú uborka, egyszerűen felháborító. – mondom vigyorogva.
Begubóznak? Bocsá’ világ, de mintha a Szent Mungó nem ezt tenné, csupán ő nem veszi észre. Talán túl elfogult a kórház vezetőségével szemben. Nem tudom, de mindenesetre kissé csodálkozom, hogy ő nem fedezte még fel a két intézet hasonlóságait, ezekben a háborús időkben. Mindegy, vétek lenne most egy ilyen csekélységen összeveszni. Hogyhogy miféle rend? Ezek szerint még nem hallott a Főnix Rendjéről? Pedig, úgy véltem, hogy egy ily intelligens boszorkány, mint Serpenrosa, tud a létezésünkről, hiszen régen is nagy hírneve volt a dolognak. Hmm, ez azt jelenti, hogy jól végezzük munkánkat, s jól titkoljuk létezésünket. Ez részben jó, részben viszont nem. Hiszen ha ez emberek nem tudják, hogy van egy titkos szervezet, a Sötét Nagyúr ellen, akkor hogyan csatlakozhatnának? Ez fogós kérdés, mindenesetre, most nincs időm ezzel foglalkozni. Majd megemlítem Albusnak, a következő gyűlésen, ám most inkább a gyógyítóra koncentrálok.
Utolsó mondatomra szeleburdi bólogatásba kezd. Nem veszi komolyan a dolgot. Ő is csak egy a sok elfogult aranyvérű közül. Az rendben, hogy nemesi származású, vagy aranyvérű, de ezt Tudjukki, ma már nagy ívben, bocsánat a kifejezésért, de leszarja. Ó, hány tisztavérű máguscsaládot irtottak már ki az elmúlt másfél évben, mióta visszatért.
Ismét meg kell lepődnöm, ugyanis a boszorkány gyermeteg kacajba kezd, akárcsak egy kisgyermek, mikor megkapja a hőn áhított édességet. Áh, meg sem kísérelem megérteni a nőket. Örök rejtély, az is marad. Az rendjén van, hogy kedveli az állatokat, no de ennyire.
- Mi, ezt hogy érted? – már miért kéne tenni vele valamit? És miért hajítanának ki? Hm, lehet, hogy a mugli éttermekbe nem szabad állatot hozni? Fogalmam sincs, mindenesetre kezembe fogom vadászgörényemet és visszahelyezem zsebembe, a hamburgerrel együtt, majd visszanézek Serpenrosára és folytatom az étkezést.

A férfi láthatóan kissé elgondolkodik a válaszain, ez Serpit nem különösebben zavarja. Tudja, hogy amit mondott eléggé könnyelműnek és aranyvérűnek tűnhet. Ám csöppet sem ez  a helyzet. Egyáltalán nem. Belül maga is fél, okkal és joggal.
*Persze egy majdnem idegennel nem osztom meg mindezt. Miért kéne? De legalább annyit megtudtam, hogy vannak benn emberek, akik segíthetnek nekem. Ráadásul Rendtag, nah ennek is utána kell néznem. Biztos találok pár nyitott elmét. Persze ez nem legális igazán, de kit érdekel az infó, az infó. Persze, nem akarnak pánikot, helyette pusztuljon a nép. Ez a legegyszerűbb, csakhogy elég sok gyógyító menekül el az országból. A családjával, mert ők már tudják, hogy baj van. Ostobák, egyvalamire minden oldalnak szüksége van és az a jó gyógyító.*
Lassan felemeli az italát az asztalról, majd lassan beleiszik, nagy kortyokat nyel a juiceból. Majd leteszi vissza és jólesően sóhajt. Aztán smaragd lélektükreit ismét a kis lényre szegezi.
-Nos, ide nem lehet állatot behozni, maximum vakvezető kutyát. Nem higiénikus, szerintük. Ám nem vagyok egy véleményen velük, én például tisztán tartom a cicám és a baglyom. De a legtöbb varázsló és boszorkány is. Azon meg, hogy ennyire örülök az állatoknak ne lepjen meg. Bennük megbízom, az emberekbe kevésbbé.
Adja a magyarázatot a gyógyító.
-Szóval akkor kutatjátok a Nagyúr terveit. Ez elég hm, merész ha szabad mondanom. Nem nagyon mernék családot vállalni sem aurorként, sem egy ilyen szerveződés tagjaként, a család mindig az ember gyenge pontja, akár csak a barátai.
Mondja, majd tovább nyammog a salátáján. Kicsit elgondolkodva pillant körbe.

A kocsik szélvédői kopognak, az emberek futnak, vagy esernyővel járnak-kelnek. Szakad az eső. Lassan nyár vége felé haladunk. Egyre többször hűl le az idő, vagy esik némi csapadék. Kedvenc évszakom az utolsókat rúgja, s jön a gyűlölt ősz. London felett sötétszürke felhők tornyosulnak, a gyönyörű kék eget elrejtve a lakosok elől.

Jó magam az eget fürkészem szemeimmel, megsaccolva, mikor lesz végre vége a rossz időnek. Megállapításom szerint, még egy jó pár óráig locsogni fog.
Egy fa alatt álltam nem messze a járda szegélytől. Elég levélhiányos növény volt, így nem úsztam meg teljesen szárazon. Szerencsésen, az esernyőmet egy héttel ezelőtt eltüntette a macskám, s azóta nem leltem még rá. Így kénytelen vagyok futni egyik fa alól a másik alá állni, esetleg a fedett buszmegállókban megpihenni. Hoppanálni szinte lehetetlen a környéken, anélkül hogy meglátnának. Az eső ellenére, muglikkal tömött utca, a találkahelyre szintén nem tudnék hoppanálni, mivel egy muglik által közkedvelt étteremben ugyanúgy tömve vannak az emberek. Főleg, aki olyan mint én, és nem hozott esernyőt, az jó ideig bent marad lebzselni a fedett helységben.
Jómagam is szerettem a McDonald's hamburgereit, sőt a kedvenceim közé tartozott. Most viszont nem az első célom a falatozás. Az egyik roxfortos tanárral beszéltem meg itt egy találkát. Egy elég fontos ügyről lenne szó, vagy is inkább tervről, ami reményeim szerint sikerrel jár.

A lámpa -amire vártam eddig- végre zöldre vált, jelezve a várakozó gyalogosoknak, hogy indulhatnak át a túloldalra. Nem haboztam, elhagytam, rejtekhelyemet, s átsiettem az úttesten. A "zebrával" szemben volt azonnal az úticélom.
Gyorsan beléptem a meleg, és ami fontosabb száraz helységbe, és ülőhely után kutattam.  Találtam egyet, de az túl központban volt, így egy kétszemélyes asztalt választottam, ami egy eldugott kis sarokban volt meglelhető. Letettem magam az egyik székre, levetettem kabátom, felakasztottam a közeli fogasra, s próbáltam kissé vizes hajam rendbe szedni.
Így vártam Shannon Minticz megérkezését.

Miss Popley

*Eső. Imádom az esőt. Ahogy a nehéz cseppek a vállamra, karomra érnek és lemossák róla a borzadozó pillantások nyálkás érintését az a legjobb bennük. Így jár, aki neonzöld pólóban vág neki Londonnak, ráadásul rövid ujjakkal, miközben a bal alkarja pont úgy néz ki, mint az enyém, mindkét kézfejét ujjatlan motoroskesztyűvel teszi utánozhatatlanul elegánssá és a jobb csuklójára széles, fekete kendőt köt, borzasztóan elálló csücskökkel. Meg kell mondjam, tökéletesen illik a szakadt farmerhez, könnyű kis bakancshoz az egész, meg persze ázott vigyoromhoz is, amivel csak örülni tudok ennek a napnak. Elvégre kapok mindent. A „hülye rockertől” kezdve a „csavargó kölykön” át a mihaszna punkig mindennek elmondanak, mormognak, ami csak az eszükbe jut, némely anyuka hangosan méltatlankodik, hogy a gyerek, aki mellette halad rossz példának vegyen engem és ne áll leesve bámuljon utánam. Hja a népszerűség átka.

De ha már egyszer itt tartunk, voltaképpen semmi okom vigyorogni. Inkább azt kérdezgethetném magamtól, hogy mit keresek itt, mit keresek itt, mit keresek itt, mert persze nem a boldogságot, még csak nem is az esszenciáját. Bagoly. Már megint egy rohadt bagoly csábít a végbe. Vagy a kezdetbe. Részletkérdés, ha mégoly fontos is. Neonreklám. Célba értem. Most már teljesen felesleges agyalni, kérdőjelekkel árasztani el a szervezetem, benyitok. Az ajtó nem nyikordul, éljen a muglicsoda, a pultos srác ismerősként int, visszabiccentek neki, jó haver, ha nincs jobb dolgom meghívom egy kólára, amiért rendesen átsüti nekem a krumplit. Hátrarázom ázott hajam, csöpögtetni lehetne belőle a vizet, a sötétre ázott tincseket ha hátrakötném én lennék az emberiség szégyene, így is mindenki engem bámul, bár gyorsan ellépek a mosdóba. Nem szárítkozom meg teljesen, csak éppen annyira, hogy ne hagyjak hosszú csíkot a padlón, fázni úgyse fázok. Kivételesen egy teljesen üres, vállamra dobott kicsiny tarisznyában hurcolom a pálcám, eltekintettem az övtoktól.

Mindenesetre még egy haszna volt annak, hogy elvonultam a népség mellett. Legalább megnézhettem ki, milyen. Magányos nőt keresek olyan finom kisugárzással, ami belőlem nem sugárzik, mert én tökéletesen idomulok, de ezt egy vérbeli boszorkánytól mégse várhatom el ezt. Magányos nő, finom, mint egy virág, de legalább tényleg olyan. Ez jó. Máris érdemes volt idejönnöm. Úgyhogy barátságosabb mosolyaim egyikével kerülök elő. Megállok az asztala mellett.*
-Elnézést, ha rossz helyen próbálkozok, de igazság szerint találkoznom kell valakivel, aki már várt, Shannon Minticz vagyok-*szép, finom angolság, bár a vezetéknevem mondja utánam, ha tudja. Fájlalnám, ha nem ő lenne, akit keresek, elvégre magányos asztal, két személyes, védett kis zug, tehát bizonyára valami másik férfit várna, más célból, mint engem várnak, és ez rosszul esne a kis lelkemnek, de az élet ilyen.*

Szörnyen nézhetek ki... Mit gondolna rólam Mr. Minticz? Baglyomban, melyet írtam neki, semmi konkrétat nem írtam le. Két lehetőség állt fent. Vagy nem foglalkozott volna a levéllel, vagy érdeklődve eljön a találkára. Szerencsémre a tanár úr kíváncsi természetű, s igent mondott a meghívásra.
Azt sem írtam le, kit is keressen ebben a tömött étteremben. Jahj, utólag butaságnak tűnik, de remélem "ügyfelem" nem olyan szerencsétlen, mint én.
Idegesen játszani kezdtem ujjaimmal az asztalon. Egyszer-egyszer a bejárati ajtóra sandítok, bár innen, nem sokat látni.
Ahogy hátra felé lesegetek, odasétál az asztalomhoz, egy elég feltűnő külsejű férfi. Ó, csak add Merlin, hogy Ő legyen az!
- Elnézést, ha rossz helyen próbálkozok, de igazság szerint találkoznom kell valakivel, aki már várt, Shannon Minticz vagyok.- ó, hála az égnek!
- Ó igen, Önnel van találkozóm- jelentem ki mosolyogva, s felállok helyemről, hogy illedelmesen kezet rázzak vele, ahogy szokás- Én vagyok Page Penelope Popley. Örülök, hogy eljött Mr. Minticz.- vártam, hogy helyet foglaljon.
Jómagam is visszaültem a helyemre. Körbenéztem. Ebben a McDonald's-ban még nem voltam, az Oxford Street-re szoktam járni. Itt egy kicsit más az elrendezés. Külön kis boxok vannak, a nyugodtabb étkezés érdekében. Mi is egy ilyen boxban voltunk. Kellemes hangulatot ad, a növény, ami a falról lóg le. Franciaországban volt rengeteg ilyesfajta növény.
Oldalra pillantottam, s a szomszéd asztalnál éppen egy finom sajtburgert eszegettek. Hmmm... Most elmajszolgatnék egyet szívesen. De nem, illetlenség lenne, visszafordultam Shannon-hoz
- Remélem nem aggasztja a találkahely, csak gondoltam, olyan helyen kéne beszélnünk, ahol nincsen sok mágus. Nem lenne jó, ha kitudódna, amiről beszélni szeretnék Önnel.
Csak fokozni szerettem volna kíváncsiságát. De valóban, ezért választottam a McDonald's-ot, nem egy nyugodt hely, de nem találni sok boszorkányt, vagy varázslót. Nem lenne jó, ha a megbeszélésünk közhírré váljon.

Miss Popley

-Nagyon örvendek-*remek, mindig is tudtam, hogy különleges érzékkel találom meg a megfelelő embereket, most sem tévedtem. Finoman szorítom csak meg a kezét, biccentek a neve hallatán, micsoda alliteráció kérem szépen, a szülei alighanem gondosan megtervezték ezt, nem úgy, mint más szülők úgy általában, így aztán néha akadnak igencsak gonoszul félreérthető nevek. Nem az én gondolom. Mindenkinek a sajátja. Az én gondom, illetve örömöm az, hogy most elmerülhetek a kék szempár kellemes habjaiban, viszonozhatom egy kedves mosollyal, mármint magamhoz mérten kedveshez, aminek jobbára örülnek a népek, pedig nincs is benne csalás és giccs, csak egy cseppnyi rajongás, minden élőért, de a legtöbben ezt bámulatosan magukra veszik. Helyeslem. Tetszik ez a nő. Jobb, ha látja rajtam, mint ha nem.

Engedelmesen leülök, hátradőlök a széken kényelmes magabiztossággal, az ujjaim összetámasztom az asztal lapján, körülpillantok, biccentek.*
-Keresve se találhatott volna jobb helyet-*na igen, magam se választottam volna mást, hiszen melyik az az őrült varázsló, aki ide jön, ráadásul önként, bár ahogy a mellékelt ábra is mutatja, mi ketten igen-igen beletartozunk ebbe az őrült varázsló kategóriába.* -Egyáltalán nem aggaszt-*mosolyogom megint, kedvesen, amennyire tőlem telik.* -Aránylag gyakran járok ide enni, ha éppen sietek-*na, pont ezzel nem fogok különösebben jó benyomást kelteni, de részletkérdés. Legalább megnyugszik, hogy tényleg elvagyok is. Nem is a hely feszélyez. Nem is attól vonaglik meg a gyomorszámban a feszültség. Nem. Igaza van. Lehet tényleg jobb, ha senki nem hall minket. Bár nem tudom miért, de a mosolyom kicsit eltávolodik tőlünk, összeráncolom a szemöldököm. Lekapom a kezeim az asztalról, hátratúrom még nedveskés hajam.*

-Nofene-*meg sem próbálok meglepettséget színlelni, figyelmesen körülnézek, elvileg tényleg nincs itt rajtunk kívül, de a gyakorlat nem mindig igazolja az elméletet, sőt, ahogy a rosszindulatú gyakorlatot ismerem jobbára nemesen és egyszerűen csak, szarik az elméletre, meg arra is, hogy én mit szeretnék. De csak egy pillanat szabadidőt engedélyezek magamnak nézelődésre, se többet, se kevesebbet, aztán újra a csinos lányra nézek, immár tartózkodóbb lelkesedéssel, bár ez nem megy a pólóm élénkségéhez, sem az a visszafogott, már-már komor hangsúly, amit megütök.* -Bár nem hiszem, hogy volna titkolnivalóm-*ordas hazugság, de legalább őszintének tűnik.* -Mégis miről lenne szó?

Ahogy illik, a kézfogást viszonozza, s engedelmesen helyet foglal a velem szemben álló széken.
"-Keresve se találhatott volna jobb helyet-" Elégedetten konstatáltam, hogy meg van elégedve találka hely választásával. Sok a mugli, kevesebb a lebukás veszélye. Hamar rá is tért a témára, nem köntörfalazott.
Előrehajoltam az asztal fölé, s a kezeimet összefonva, az asztalra helyeztem, s halkabbra fogtam a hangomat.
- Nos Mr. Minticz a Főnix-Rendjéről volna szó- várom, hogy jelezze, hogy ismeri- e vagy sem mi az, de végül csak folytattam- Ez egy szervezet, ami Tudjukki terveit próbálja gátolni, megszakítani, megelőzni. Én is eme becses társaság tagja vagyok- nem folytattam, vártam, hogy mutassa beleegyezését, bólintását, akármi mely mutatja felfogta-e amit mondtam.

Valószínűleg hallott már róla, sajnálatos módon, terjed a hír, hogy van ilyen rend. Pedig az lenne a legjobb ha csak azok tudnának róla, akiknek szükséges. Shannon is csak azét tudja meg tőlem, mert muszáj. Tudni illik Dumbledore, úgy gondolja, hasznunkra válna, ha Mr. Minticz a társaság tagja lenne, természetesen a beleegyezésével.
Ez a feladatom, amit kaptam. A beleegyezését kell elkérnem tőle, ha kell rá kell vezetnem. Dumbledore, azért is választotta, mert tudta, hogy a férfi nem nem áll a rossz oldalon, s nem fogja világgá kürtölni ezt a beszélgetést.
Kíváncsi voltam mit gondol erről, s mi lesz a reagálása.

Miss Popley

*Akármilyen szép kislány is, azért egy ilyen esős délutánon kezdhette volna valami széppel is. Mondjuk megdicsérhette volna a hajam, a szemem, a sminkem, a zöld pólóm, a fekete foltot a karomon, az ápolt, rövidre vágott körmeim, általános kül és belcsínyemet, mondhatta volna, hogy hasonlítok Orlandó Bloomra, Richard Gere-re, vagy Beckhamre, bár szőke aztán egészen biztosan nem vagyok, de nem, édes hölgyem a lényegre tér. Még mielőtt én akár egy rossz vagy jó szót is szólhatnék róla, hogy kedvesen, bájosan levegyem a lábáról, nem mintha akarnám, illetve dehogynem, de ez részletkérdés.

Jólesne egy pohárka. Persze nem üres pohárka. Jól esne valami töménnyel tömött pohárka. De nincs. Előredőlök, alkarom az asztalra fektetem, ujjaim összefűzöm. Mosolygok.*
-Milyen becses, milyen elszánt, milyen hősies, mennyire értelmetlen lenne ilyen csúf halált halnia-*halkan beszélek én is, csakúgy, mint ő. Félnék? Nem. Csak óvatos vagyok.* -Megtiszteltetés, hogy egy ilyen szép és ilyen elhivatott lány, mint kegyed ilyen bizalmas légyottra invitált, de nem értem egészen az okát. Mit akarna tőlem a hősök kicsiny csapata?-*gúnyos lennék? Nem. Annyira nem veszélyes. Nem jobban, mint egy diákkal, akik azt állítja, hogy a futóférge megette a dolgozatát, ami csak úgy sziporkázott a tudástól. Nem vagyok barátságtalan, bármily hihetetlen, kedves vagyok, elhalmozom a figyelmemmel, csüngök a szavain. Mi a fenét akarhatnak tőlem?*

Figyelem a férfi reakcióját. A meglepődés nem mutatkozik markáns arcán, bár érzem, hogy valamelyest kíváncsivá tettem, felkeltettem érdeklődését, sőt, talán még szomjazik is a válaszom iránt. Csendben hallgatom végig nem feltett kérdésemre a válaszát, s el gondolkozom egy röpke pillanatig a hallottakon.
"Hősök kicsiny csapata" Mégis mit gondol? Hogy ez egy gyerekcsapat? Hogy csak viccből gyűlünk össze többszörösen, s gondolkodunk, elmélkedünk, spekulálunk? Vagy csak egyszerűen a gúnyos kijelentések, viselkedés mögé bújik, hogy ne mutassa magát máshogy? Esetleg másnak akarja mutatni magát, mint amilyen valójában? Ah, túl sok a kérdés, túl sok a gondolkozás. Nem szabad elfelejtenem, miért is vagyok itt. A feladatom, amit Dumbledore bízott rám, s ami nagyon fontos a Rend számára. Nem mellesleg az úr se fizetség nélkül működne együtt velünk. Természetesen a Rend teljes biztonságot biztosítana a Misternek, HA hajlandó együttműködni, mint ahogy már említettem.

Már nem érdekelt a tömeg, de már csak óvatosság kedvéért is, halkabban beszéltem az átlagosnál. Bár a nagy zsivajban, nyüzsgésben elhal a szó, de mégis tisztán hallottam Shannon kellemesen csengő hangját.
No, de az illatok már annál inkább érdekelt. Talán még sem kellett volna idejönni, éhes vagyok, és körülöttem meg mindenki majszolja a hamburgerét, salátáját.
Nem veszem le a tekintetem Shannonéról.
- Köszönöm dicsérő szavait- kezdek bele tárgyilagos arccal, hangnemmel- de térjünk a tárgyra- kis szünet, hogy fokozzam a hatást, majd lassan folytatom- Albus Dumbledore, aki a Főnix-Rendjének vezetője, úgy gondolja, hogy "szerencsés" lenne, ha csatlakozna hozzánk. Természetesen nem ingyen és bérmentve- bökök rá. Fontos ember Mr. Minticz, s hasznunkra volna- Garantálnánk a teljes biztonságát éjjel-nappal.
A pénzt szóba se hozom. Mert felesleges nem említem meg, ha így is jön, akkor jó, ha nem akkor ezt bevetem. Bár nem ismerem, intelligens férfi, ebben biztos vagyok, nem Mundugus-féle. Dumbledore azt mondta mindent vessek be a cél érdekében.

Miss Popley

-Milyen kis barátságtalan-*mosolyogok bele a kis szünetben, amíg levegőt vesz. Hiába, a tárgyilagos hang valahogy mindig ezt hozza ki belőlem, ne legyen tárgyilagos. Legyen közeli, legyen finom, legyen meleg, kedves, aranyos. Mármint ha egy ilyen lányról van szó. Nyugodtan tekinthetném egyszeri üzleti partnernek, de az nem vallana rám. Úgyhogy nem tekintem annak. Ha már egyszer lúd, legyen kövér, és olyan, amilyennek én szeretem. Tetszik, nem tetszik ez van. Mindenesetre a figyelmem az övé, szép szájára tapasztom figyelmes szemeimet, néha fel-felpillantok rá. Aztán hátradőlök. A szép száj egy kicsit veszít a jelentőségéből. Még mindig jó lenne inni valamit. Vajon egy ilyen népétkezdében tartanak konyakot? Nem kocsma, de azért a remény hal meg utoljára ugye. Nem, nem hiszem, hogy tartanának. Úgyhogy előredőlök. Komolyan a szemébe nézek. Bár azért valami mintha nevetne a tüdőm táján, érdekes vonaglást rendezve bennem, de alighanem csak túlfejlett fantáziám mellékterméke az.*

-Nézze Miss-*igyekszem barátságos lenni, bár azért a hangomban ott van az iróniára való hajlam.*-Először is, nem hiszem, hogy Dumbledore örülne, ha a neve bármilyen összefüggésben a nyilvánosságra kerülne egy rosszindulatú hallgatódzó jóvoltából. Főleg akkor, hogyha esetleg én, vagyis inkább valaki, akivel tárgyalhatna helyettem rosszvoltából. Fogalmam sincs, mi alapján bízik bennem oly vakon, hogy ilyen részletremenően fontos információt megosszon velem-*elvégre az nincs kiplakátolva, hogy Shannon Alexiel Minticz soha nem állna át a sötét oldalra. Az ki van, hogy Harry Potter vélhetőleg soha nem állna át. Az is ki van, hogy Albus Dumledore nem állna át. De hogy Shannon Alexiel Minticz... ki a francot érdekel?*
-Ugyan kérem, mi fenyegethetne, ami nem fenyeget ugyanúgy, ha igent mondok?-*mosolyodom el, holott harminc ujjal tudnám mutatni, elvégre Brayden szabadlábon van... valahol.*-Mindannyian vásárra viszik, visszük a bőrünket, a puszta létezéssel, semmi többel.

A városi sétákban sok érdekesség van, sokszor azzal szórakozok el, hogy találgatom ki lehet varázsló, ki nem. Ezért is sokkal jobb itt, Londonban sétálni, meg amúgy is. Sokkal másabb, mint az Abszol úton. Vagy a Zsebpiszok-köz, ahol egyszer jártam, elvétve, nem volt kellemes élmény, ahogy az öreg boszorkányok meg varázslók ahol tudtak elém álltak. Nem volt kellemes élmény, de visszamennék valakinek a társaságában majd egyszer, mikor valamilyen komolyabb átkokat is tanulunk. Egy kisebb, barátságos tömbházlakás előtt megállok. Ez Jared keresztapám háza -vagyis innen az egyik lakás. Bemennék, de mégse, nekem elég, hogy elnézzem kintről. Ez az utca, amelyiket életemben legelőször megtanultam, hogy mi merre van. S azóta annyira más lett. Annyira unalmas egy mágikus utcához képest, ahol mindenhol van valami érdekes, telt ház van mindenhol. S szeptemberben, az Abszol úton, mikor épp hogy el lehet férni azon a keskeny utcán. Az sokkal jobb, mint ez a kihalt tér.
 Ameddig ott nézelődöm egy fekete macska ugrik le a kertről, amelyiket eddig észre sem vettem. Trelawney professzornak most felállna az amúgy is borzos haja... ha a mugli babonák az ő körébe tartoznak. Most hogy ezen elgondolkodom, nem is tudom. Sosem szerettem a jóslástant. Ezzel én is tovább indulok, arrafele, ahol a macska eltűnt. Tudom, ebből az lesz, hogy valakit megkell majd kérdezzek, hogy merre kell visszajönni, de annyi baj legyen. Ma szabad vagyok, kicsit felevenítem a régi emlékeket, már ha kapok olyant, ami volt 5 évvel ezelőtt is.
 
 Egy könyvtár, mellette a McDonald's. A könyvtár. Ez onnan ismerős nekem, hogy itt, a McDonald's helyén kocsma volt. Jared keresztapám egyszer meg, mivel ő vigyázott rám, s nagyon csalogatta ez a hely, engem is elhozott ide. Tévedés volt. Alig lehettem 7 éves. A kocsmáros már előre rémképet keltett bennem: karját mellkasán összefonva, fejét előre ejtve aludt a pultnál. Mindenhonnan meg cigaretta füst vett körül. Olyan volt, mintha direkt nekem fújták volna. Jared azóta szerencse többet nem vitt, inkább rábízott a húgára - persze ő továbbra is járt ide. Ha most is az a kocsma lenne itt, csak kíváncsiságból teljesen biztos, hogy bemennék. Az Abszol úton meg voltam már, csak gyermekkoromban ilyesztett el a kocsma tudata. De ha már így adódott, lassan bemegyek a McDonald's-ba, megnézni ez mivel jobb a régi, megszokott kocsmáktól. Szemembe ötlik, hogy a falak rikító színekkel van befestve, a pultosok meg az egész rágózik. Mennyivel jobb lenne egy hagyományos étkező, vagy ilyesmi. Mégis, annak ellenére hogy ilyen mondhatni gyerekbarát a kisugárzása mindenfelőlről ez a hely, minden gyerekkel ott vannak a szülők, sőt van olyan asztal is, ahol csak felnőttek vannak. Ezekután nem érezve azt, hogy esetleg rossz helyen járok a sokaságban egy asztalt szemelek ki, ahova azonnal le is ülök, de látom hogy se étlap, se semmi. Tehát ott kell rendelni a pultnál. Kicsit lustán odavánszorgok, s rendelek egy hamburgert, amelyikre legalább nem kellett sokat várnom, de akkor is, mire megfordultam már foglalt volt a helyem, sőt, odabenn egy üres hely sem volt már. Eleinte fújtattam, de gondolva hogy úgyis nyár van, odakinn még esetleg jobb is lesz, ígyhát kimentem, s leültem az egyik asztalhoz. Ahhoz képest, hogy sokan mosolyognának, ha gyerekeket látnak kergetőzni meg sikítani mellettük, én még lázadó korban vagyok, s kicsit idegesítenek ezek.

Éhes vagyok.
Mikor nem ?
Na jó ez hülye kérdés. De egy normális felnőtt férfi ember megengedheti magának, hogy egyen, amennyit csak akar. Most csináljak magamnak rántottát? Igen, az finom.
Kinyitom a hűtőt, de csak egy kefírt látok, aki mintha önálló életre kelt volna, lassan szaporodni fog úgy érzem, és  a szaga sem bizalomgerjesztő.
Nem, ez már gomba és nem tejtermék.
Ezzel az elgondolással fogtam a kis kártevőt, beledobtam egy szatyorba, és mivel nem akartam hogy ott bűzölögjön, úgy határoztam hogy leviszem a földszinti kukába.
Majd szid az öreg banya, de hidegen hagy, ő múltkor beledobta az én kukámba a sajtos tészta maradékát, ami több hetes volt, legalábbis a szagáról úgy éreztem.
Felkaptam agy farmert meg egy fekete pólót, és muglisra vettem a figurát. Belebújtam a torna cipőmbe, kétszer áttúrtam a hajam, hogy ne érződjön rajta az alvás legkisebbik jele sem, és kezembe ragadtam a kefíres zacskót, a tárcám hátracsúsztattam a farzsebembe, és már szaladtam is le a kukákhoz. Beleraktam az undorító akármit a sajátomba, majd célba vettem a McDonald's-ot.
Ó, igen ott vannak hamburgerek amiket úgy imádok, de a csirke falatokról nem is beszélek. Ráadásul az a finom krémfagyi amit csak ott lehet enni, azt hiszem sietősre kéne fognom a lépteim, mert élve megeszek egy járókelőt.
Szaporábbra vettem a lépteim, és egy jó 15 perces séta után meg is érkeztem a célirányhoz.
Mámorosan betrappoltam, és körbe néztem. Idebent úgy néz ki nem fogok leülni, annyian vannak mint az oroszok. Odamentem  a kiszolgálós pulthoz, és már adtam is le a rendelés.
-3 sajtburgert, egy pohár kólát és sült krumplit, meg almás pitét.
Na jó most vagy azt hiszik hogy az 6 mázsás nénikém küldött ide, hogy vegyek már neki valami nasit, vagy azt, hogy 5 napja nem ettem semmit, és most pedig be akarom pótolni a lemaradásom. Pedig nem így van, ez nálam egy normál reggeli adag.
Már kaptam is a kajám, amit rápakoltak egy rikító piros tálcára, én meg odasétáltam a poharammal a jeges bigyó alá, hogy telerakjam vele a kólám. Miután ezzel is megvoltam, már lépkedtem is ki a szabadtéri aszalok felé, de ott sem volt szabad. Na most hová is üljek?
1. asztal
Egy család ül ott, apa anya és a kis srácuk, olyan önfeledten lakomáznak, hogy soha sem lennék olyan pofátlan, hogy megzavarom őket. Idilli kép, szinte beleképzelem magam mint kisgyermek, mert nekem ilyenben nem volt részem gyermekkoromban. De mint apa is. Mert ha valaha lesz gyerekem, pont ilyet akarok mint az a szerencsétlen kis vigyora ott az asztal tetején, aki épp egy csirkecomb szerű dologgal küzd, és ha beletörik is a foga, akkor is megeszi. Ide nem ülünk, tovább kell keresnem.
2. asztal
Egy fiatal 20 és 25 év körüli bögyös szőke, műkörmökkel, műszerű ajkakkal és elég furcsa hidrogén szőke hajjal. Egy kis tál saláta volt előtte, mozzarella sajttal ágyazva, de ő hozzá sem nyúlt, csak ide-oda taszigálta a villájával. Ez sem valami éhes, biztos valami izomagyat vár, akit a pasijának hív, de igazából ő fizeti az összes hóbortját. A nagy fenéket ülök mellé.
Ekkor a hármas asztalra szegeztem tekintetem, ott egy mély barna szempárba ütköztem. Olyan magányosan üldögélt ott, hogy tudtam, senkire se vár. Ez már elég is volt nekem ahhoz, hogy odalépkedjek hozzá, és megkérdezzem szabad-e mellette a szék.
-Hello, Ian vagyok! Leülhetek melléd, nincs több hely közel s távol.
Mutatkoztam be vigyorogva, közben pedig a zsúfolt tálcám szorongattam a kezemben. és alig vártam, hogy kortyolhassak az italomból, amibe már olvadozik a jég.

Egy alak sétál be a McDonald’s-ba, ami nem is tűnik annyira fel nekem, viszont amikor már megkarva kijött, először a kajaadagjára csodálkozom rá, utána arra, hogy mitévő lesz ezután. Két asztalnál is megfontolja a dolgokat, a másodiknál meg majdnem biztosra vettem, hogy leül. S magamat észre sem véve követem mereven tekintetemmel cselekedeteit, mígnem hirtelen oda nem fordul, s elkapja tekintetem, amire nagyon nem számítottam, hisz mint említettem, szinte biztos voltam hogy a szőke csajnál letáborozik. Csak pár pillanatig tartott az a szakasz, hogy nem bírok másfele nézni, de ahogy önparancsoló képességem visszatért a legkönnyebb pontra, a hamburgeremre szegezem tekintetem, mintha az olyan érdekfeszítő látvány lenne.  De hallom hogy jön, s ekkor már muszály felnéznem, noha a szemembe eső hajtincseket előbb könnyedén arrébblököm. Noha most megint szórakozhat barna pupilláimban, muszály volt megkeresnem tekintetét, hisz vigyora már széles volt, ahogy – mint ahogy azt sejtettem – helyet keresett.
-Mint látod, üres, szóval… - mondom mosolyogva, s várom is hogy leüljön. – Szép kis adag. Mindig ennyit eszel? – kezdem a beszélgetést, s szeleburdiságom révén el is felejtettem bemutatkozni, ami most perpill eszembe sem jut. Jared keresztapám mindig is arra tanított, hogy idegenekkel ne álljak szóba. Igaz, az akkor volt, mikor még nem voltam a Roxfort tanulója, azaz így tudok valamiket. Amióta boszorkánynak mondhatom magam, valamivel magabiztossabb és bátrabb is vagyok az ilyesmiben, habár muglik között nem is lehet varázsolni, de nekem akkor is felemelő étzés, hogy olyant tudhatok ezek az emberek között, akik csak bolondnak hívják azt, akik közülük azt hiszik, hogy létezsik a mi kis csodás világunk. Ian-t eddig elnézve nem tudom, mit higgyek róla, mugli vagy varázsló, lényegében nekem mindegy is, hisz suliban még nem nagyon láttam. Ha nem halálfaló akkor rendben van.
-Idevalósi vagy? – csak akkor jut el tudatomig, hogy kissé meggondolatlan vagyok, mikor már megkérdeztem. Hisz’ ha nem lenne, tuti baráti közösséggel jött volna. A jómódú mugliknál meg bizstos már megszokott, az ilyen egyet gondol és máris itt eszik taktika. Megvallom, én is ezt csinálnám, ha szabadulnák, de nem akarok. A Roxfortban nem panaszkodhatunk a kajára. 

 A halálfaló gondolatáról azonnal Justin jut eszembe. Vajon ő valahol kóborol? Vagy épp ott van, ahol nem kellene? Vagy nem is az, csak én fantáziálok? Azonnal leteszem a hambrugerem, és egy fancsali mosolyt tüntetek fel arcomon, amit öt másodpercnél tovább nem bírok, enyhén remegni kezd szájam széle. Ilyen, mikor kiüt rajtam az, hogy én mennyire máshol járkálok gondolatban. De nem akarom elszakítani azt a gyenge szálat, ami még valahogy összeköt a valósággal.

Van helyem, enni már nem kell állva.
De ez csak nekem ilyen nagy öröm,  kíváncsi vagyok mennyire feszélyezem őt.
Mikor kérdezi, idevalósi vagyok-e, csak teleszájjal bólintok, majd miután lenyeltem a nagy darab húst, ittam egy nagyot a kólámból, és folytattam a társalgást.
-Tudod, nem eszek mindig ennyit... Többet szoktam!
Jelentettem ki elégedett mosollyal, majd újabb falatot nyomtam le a torkomon.
-És látnád az ebédem, az dupla ennyi, ha nem reggelizem tripla.
Kezdtem el a viccelődést, hátha most azt hiszi, valami túlsúlyos medve voltam, és ennyire sikerült lefogynom, de ma feladtam a diétám és újra eszem. Miután kivégeztem a burgerem, kezembe vettem a másikat, de mielőtt nekikezdtem volna az elpusztításának, újra fecsegni kezdtem.
-Tudod, ha zavarok elvihetem ám a kajám haza, nem messze lakom.
Fűztem hozzá egy halovány mosollyal, majd elővettem a legkedvesebb arcom, és próbáltam valahogy viszonozni a gesztust, hogy ideülhettem.
-Kérsz egyet ?
Néztem jelentőségteljesen a még érintetlen sajtburgerre, majd a lány szemeibe, és felváltva.
-Már tele vagyok!
Nyögtem ki  a leghitelesebben, nem akarom, hogy kellemetlenül érezze magát, amiért én éhen maradok, de nekem még van finom meleg almás pitém, és vanília fagyit is adtak hozzá, tényleg várom már, hogy "megbecstelenítsem" a süteményt, jó volna megszabadulni a felesleges kajától, kidobni nem lenne szívem, és másrészt ekkora mértékű pazarlást én nem engedhetek meg magamnak,
-És szünetel a Roox.. ..iskola?
Kérdeztem, miközben az előtagot megnyújtotta, hogyha boszi akkor levegye a szitut, ez általában bejött, hamar meglehet tudni, ki mugli meg ki nem. És ezzel elkerülhető az óvatos egy helyben toporgás, bátran kérdezhetem akármiről.
Nem sok esélye van, hogy a Roxfortba járjon, de nem ő az első s nem is az utolsó akiben kellemesen csalódok ez ügyben.
-Varázslatos ez a pite..
Nyomatékosítottam még jobban az előző feltevésem, kétség se fér hozzá, ha egy egyszerű "halandó", hülyének néz vagy füvesnek.
Folyton ez a szitu, mindig ettől tartok, már-már paranoiámmá vált, hogy alkoholista vagy drogos látszatát keltem csetlő-botló mozgásommal, a bamba vigyorral a képemen, meg hülye kérdéseimmel.

Hatásszünet.
Csapó kettő.
A főhősünkre ráfókuszál a kamera, fogain húscafatok figyelnek, a film nőnemű szereplője körül pásztázik az operatőr, és tekintetét keresi.
Csapó kettő!
Kiáltja a rendező, és az egész stáb vad nevetésben tör ki, miközben a főhős igyekszik pókerarcot vágni.
Baki...

  Ahogy mondja, hogy többet szokott enni, egy mosoly keretében felrebben a szemöldököm. Aztán ahogy fokozza a helyzetet, két következtetést is levonok: beszélgetős kedvében van, meg néha lódít, így nem muszály mindent elhinnem neki.
-Nem látszik rajtad. – toldom hozzá, csakhogy ne mutassak annyira unalmasnak, amilyen vagyok/látszok (?) Amikor kérdezi, hogy zavar-e megint, halványan elmosolyodom. Csak most jut eszébe ezen rágódni? Amint elértek saját gondolataim a tudatomig, olyan nagy vigyor ült ki arcomra, hogy lehajtottam a fejem.
-Maradj, elvégre nem szoktam meg az egyedüli étkezéseket... - mondom, amire én tudom is, hogy mire értem, vagyis a Roxforti közös étkezésekre, amikből engem a legjobban a vacsora fog meg.
-Kérsz egyet? - kérdi, mire én máris nyögném illedelmesen a "kössz nem"-et, de megelőzött a színészkedésével. S nekem mivel még mindig ott van a saját hamburgerem, így azt hiszem, most kicsit elhúzom a választ.
-Nem úgy volt, hogy te többet szoktál enni? - vigyorgok szórakozottan, s hátamat mostmár nekivetem nagy lendülettel a széktámasznak, mert kielégítettem gyomrom akaratát.

 -És szünetel a Roox.. ..iskola? - haladéktalanul értetlen képet veszek fel. Túlságosan megnyomta azt a Rox-ot, s azonnal azon kezdek el gondolkodni, hogy Londonban van-e Rox- nevű iskola vagy munkahely. Hogy ne lássa, hogy elgondolkodtam, reflexszerűen adtam a választ:
-Elvégre nyár van... - hadarom, s nem akarom visszakérdezni, mit mondott hisz azonnal hülyének nézne. A Roxfortot meg nem említem, mert ha esetlegesen halálfaló lenne - amiben kételkedek, de minden megtörténhez - akkor meg ki nem vágyna egy Roxfortos áldozatra?
-Varázslatos ez a pite.. - miért van az, hogy a pitéjéről beszél, miközben engem néz, meg hogy vigyorog, miközben már tele van? S ha valami köze van a varázsvilághoz... akkor most erre milyen választ kellene adjak? Elmondjam, vagy ne mondjam? Ha elmondom, mit mondjak? Tuti, hogy ha most nem mondok valami értelmeset, tovább is nem foglalkozik velem - legalábbis ezzel a dologgal. Többször is szólalni készülök, de egyszer sem jön ki semmi a torkomon. Nem lehet pont én az, ki pont egy magamfajtával akadok össze Londonban. Halasztgatom a válaszom, mivel nem találtam ki pár hosszúnak tűnő másodperc után se semmit. Olyankor nem tudok dönteni, amikor gyorsan kellene. Az első válasz, ami most rámtámad:
-Te hol suliztál? - Ez az én formám: ha olyan a helyzet, kiforgatom a dolgokat, és előbb, mielőtt belesétálok a csapdába, körülnézek. Belecsúsztatom a kezeim a zsebembe, miközben már a székemen már eléggé lecsúsztam, elkényelmesedtem. Annak ellenére, hogy lazának mutatok, fejemben csata dúl. Ilyen helyzetek kezeléséről sajnos nincs a Roxfortban előadás.

Miközben azon filóztam,  hogy szedjem ki belőle, hogy a Roxfortba jár-e, egy kérdés visszhangzott hirtelen a fülemben. Hova jártam én iskolába? Ez egy hirtelen jött kérdés, és teljesen sikerült is összezavarnia. Elmondjam neki az igazat? Vagy hazudjak valamit? Vessük sorra az eshetőségeket.
1. Azt mondom, valami helyi kis iskolába jártam, semmi mágia, és azt sem tudom ki az a Dumbledore, akinek mindig a szakállán díszeleg egy gyöngy vagy valami, amivel feldobja. Nem tudom, ki is az a Perselus Piton, aki samponreklámnak ugyan nem lenne éppen tökéletes,de tanárnak véleményem szerint kiváló. Azt sem tudom, mi az a kvidics és a három főbenjáró. A táblára  csak krétával írtak a tanárok és sosem hallottam még a Trimágus Tursáról vagy a Tűz serlegéről.
2. Színt vallok. Elmondom, hogy folyton egy nem létező vágányon jutottam el a varázslatos sulimba, és azt is, hogy a csokibéka a legfinomabb édesség. Bevallom, hogy Hagrid egy nagy "arc" és azt is, hogy McGalagony  táncol a legjobban. Bevallom, hogy a bálra egy lány sem akart eljönni velem, míg végül el se mentem.
Mennyi csodaszép és kevésbé megnyerő emlék. Úgy szívtam magamba az iskola illatát, mint a nektárt, és még mindig érzem az orromban a Roxmortsi levegőt. A fülemben susog a szellő, melyet akkor is hallottam, amikor a seprűmmel az első pontot szereztem kvidics közben. Feláll a szőr a karomon, amikor a mozgó alakokra gondolok a képeken, amik annyiszor hozták rám a szívbajt. És a töklé. Brrr...
Nagyot nyeltem, vettem egy mély lélegzetet, majd szóra nyitottam a szám.
-Nem vagyok varázsló és nem hordok talárt. A világ egyik legjobb iskolájába jártam, és rajtam kívül millióan érti, ha azt mondom : Piton. Albus beszéde megelőzi a vacsorát, és nem örülök, ha összekeverik a Cruciót az Imperióval. Büszkén gondolok Hagridra, a legérdekesebb lakhelyű tanárra, Félig Fejnélküli nickre, a legijesztőbb szellemre.Szeretem a csokibékát, a vajsört és minden ízű cukrot. Itt élek London szívében, és Vingardium Leviosában igenis mi vagyunk a császárok! Roxfort, én így szeretlek!
Fejeztem be a hirtelen jött beszédet, majd sóhajtottam egy nagyot, és a pitémre bámultam. Ha nem ugyanabba az iskolába járunk, az hogy is mondjam, kínos...

Bocsi a késésért  ;D

 Zavarba hoztam volna? Lehetséges, dehisz az volt a célom hogy letérjünk a témáról, amirészben sikerült is. Legalább elgondolkodott. Én meg továbbra is várok, elvégre egy ügyes, de kegyetlen húzással passzoltam. Egyik percről a másikra meglátszott az arcán hogy mondani fog valamit.. és mondott is, olyant amire végképp nem számítottam volna. A világért sem szakítottam volna félbe, mivel elvesztem a mondanivalójában. Már az első mondata beizonyította hogy mire akart mindvégig kilyukadni, s a második mondat végén kapott el egy olyan érzés hogy teljesen elgondolkodtatott, nem tudom miért de a gyors felismerés különösen hatott rám, onnantól nem is figyeltem a szövegre, bár kihallatszottak a fontosabb szavak. Miért olyan jó egy ismeretlen szájából hallani az otthoni szavakat?

 A kisebb monológ után azonnal elvigyorodtam, de nem néztem a szemébe. Hogy úgy mondjam, én sosem csinálnák ilyent csakúgy egy akárkivel Londonban, hisz nem futkosnak csak úgy mindenütt a varázslók/boszorkányok, s én eddig még egy kisebb jelét sem adtam annak, hogy az lennék. Mindenesetre vagy túl bátor, vagy élvezi az ilyesmit, de különösebb okát nem vélem felismerni. Könnyebb dolga lett volna ha reagálok a varázslatos pitére meg társaira. Érdekelne azért hogy ha most nem mondanák semmi helyeselőt minderre, akkor folytatná-e a dolgokat? Valószínű hogy nem. Már a varázslók meg boszorkányok szégyelnének az ilyesmire hidegvérrel reagálni. Ezekután kíváncsi lennék melyik házban tanult.
- Te nem vagy normális. - mondom még mindig vigyorogva. Amíg ő bevallotta, én még mindig hallgatok.. rájöttem hogy kegyetlen vagyok. Ahogy erre jutottam, eltökéltem hogy én is vallomást teszek, de nem hiszem hogy ilyen dicsőítő mondatokat tudnák regelni a Roxfortról.
- Miért nem jöttél akkor vissza tanítani? - ugyancsak eszembejut a halálfalós lehetőség, de valamennyire tudok efelett uralkodni. A halálfalók akármennyire barátságosnak akarnának tűnni, akkor se mondanák el hogy tudnak varázsolni - az én véleményem szerint.

 Számtalan kérdés megfogalmazódik még bennem, túlságosan kíváncsi teremtés vagyok.
- Egyetlen egy dolgot elárulhatnál: mit csináltál volna, ha most beégsz? - kérdem szórakozottan.

---

Shay

Miért van az, hogy a kísértés mindig olyan édes? Vagyis ebben az esetben inkább ízletesnek mondanám, bár az nem cseng olyan jól, mint az előző.
Éppen London mugli részében sétáltam - ami már önmagában is halálos bűnnek tekinthető lévén, hogy az egyik legnagyobb francia aranyvérű család sarja vagyok -, mikor a magasban megpillantottam többek között egy nagy sárga emblémát, ami azt hiszem egy M betűt akar ábrázolni. Igen, ez a hely nem volt más, mint a mugli világban annyira közkedvelt gyorsétterem lánc egyike, amit McDonald’s- nak neveztek. Párszor hallottam róla nem tisztavérű diáktársaimtól, és már nagyon érdekelt, hogy vajon milyen is lehet belülről. Életemben nem jártam még gyorsétteremben azelőtt, fogalmam se volt milyen az, de annyit azért Én is hallottam, hogy azokon a helyeken állítólag csupa egészségtelen ételt adnak. Ezért is voltam biztos benne, hogy itt az ideje kipróbálni természetesen pusztán csak kísérleti célból, eszembe se volt még mélyebbre süllyedni, azzal hogy rendszeresen járjak ilyen helyekre. Elismerem, ha megtehetem, szívesen fedezek fel minden addig ismeretlen dolgot a varázstalan világban, de azt sose felejtem el honnan jöttem, és hova tartozok. „Egy Grosiean legyen hű a nevéhez” mondja ezt állandóan az Én drága jó nagyapám franciául persze, és Én mindig ennek az elvnek az alapján éltem az életemet, kivéve mikor nem. De azok a dolgok, amiket a szülők és a nagyszülők nem tudnak az nem is fájhat nekik.
Szóval, megindultam egyenesen a kiszemelt útirány felé, majd kinyitottam az ajtót és beléptem a légkondicionált helyiségbe. Körülnéztem. Nálam ezt körülbelül úgy kell elképzelni, mintha valami óriási turista látványosságot szemléltem volna, már csak a fényképező hiányzott. Egy kissé furcsán tudok viselkedni ilyenkor legalábbis a muglik szemében.
Mikor túlvoltam a csodálkozáson, rávetettem a tekintetemet (az eladó lányok után) az ajánlatokra, amiket szép nagy táblákon tűntettek fel. Még mindig furcsa volt, hogy itt nem mozognak a képek, még ennyi idő után se sikerült megszoknom. Csupa olyan ételt lehetett kapni, amikről eddig még nem is hallottam. Gondolkodóba estem, hogy vajon mit válasszak a kínálatból, hiszen nem tudom melyiket szeretem, amíg meg nem kóstoltam őket. Megfordult a fejemben, hogy mindegyikből rendelni kellene, de valószínűleg a felével is bőven jól laknék, tehát ezt az ötletet el is vetettem. Az árak felett természetesen most is elsiklottam, ahogy mindig. Biztosra vettem, hogy van nálam elég pénz bármire, amit megkívánok. Sose… - hogy is mondják a többiek? –takarékoskodtam a zsebpénzemmel, ahogy azt mindenki más tette a környezetemben. Ha elköltöm, csak kérnem kell, és kapok annyit amennyit akarok. Ez olyan, mint a víz: megnyitod a csapot és annyi vizet tölthetsz magadnak amennyit akarsz. Csak éppen itt a csap a családom, a víz, pedig a pénz, ami azért van hogy Rám költsék.
 - Bonjour! – Kezdem egy francia köszönéssel. Jobbnak láttam, ha külföldinek álcázom magam csak, hogy ne nézzenek annyira hülyének, amiért ennyire nem vagyok otthon az itteni életben - Kérek egy sajtburgert,…egy Big Mac-et, egy hamburgert, fültkrumlit és egy kólát  s'il te plaît – Mondom erős francia akcentussal. Ilyenkor kapóra jön, hogy két nyelven tanítottak már születésem óta, bár Én személy szerint soha nem beszéltem akcentussal az angolt.
A lány, aki nem lehetett több húsznál hamarosan egy furcsa anyagból készült tálcára pakolta, amiket kértem, majd valamit babrált azzal a doboz szerű valamivel, amit ha jól emlékszem pénztárgépnek neveznek, majd kérte tőlem a pénzt. Egy kicsivel többet adtam, mint amennyit kellett volna, de mielőtt vissza akart volna adni legyintettem neki, hogy tartsa meg nyugodtan. Amúgy is gyűlölöm az aprópénzt.
Egy pillanatra belegondoltam milyen lehet egész nap a pult mögött állni abban a cuccban, és kiszolgálni az embereket. Még belegondolni is borzalmas!
Vittem a tálcámat, amit próbáltam egyenesen tartani, nehogy az a kóla nevű innivaló – reméltem, hogy innivaló, mert a képen nagyon úgy nézett ki – kiboruljon. Kiszemeltem egy asztalt, majd leültem rá, és elkezdtem enni először is a sültkrumplit, közben pedig azon gondolkodtam milyen jó lenne, ha nem ülnék egyedül, hanem valakivel megoszthatnám ezt a történelmi pillanatot.

Mitch

Ez a nap az ő napja. Az ő szülinapja van ma. Ezért is olyan boldog, és ezért vigyorog minden ember képébe, aki ma vele szemben jön az utcán. Kezében néhány papírszatyor, ajkain óriási vigyor. Ugyan nem teljes a szabadsága, de az utcákat most egyedül járja. A Regents street minden második női divat boltjában járt, itt-ott még kicsit többet is költött, most pedig a hasát szeretné megtölteni. A kereszteződésnél jobbra kanyarodik. Az Oxford Street ezen része bővelkedik a sportboltokban és az elektronikai szaküzletekben. Étterem azonban nincs. Legalábbis a klasszikus értelemben vett fajta nincs. A gyors éttermek, mint olyan nem ismerősek számára, de a mai egy különleges nap, így végül is arra dönt, hogy az első szimpatikus helyet Shay-területté nyilvánítja.
~ McDonald's... hmm... ~ benéz az ablakon, persze nem úgy, mint egy éhenkórász, de azért eléggé külföldisen. A hely majdnem tele van, ebből azt a konzekvenciát vonja le, hogy valamiféle közkedvelt hely lehet a muglik körében. Az ajtó nyitódik, s a kisuhanó illatoktól a szájában azonnal fokozódik a nyáltermelődés. Önkéntelen reakció, sosem kóstolta még azt a fajta ételt, amit itt szervíroznak, mégis olyan íncsiklandóak, hogy mire észbe kap balja már az ajtó fogójára kulcsolja ujjait, egy igen határozott mozdulattal felrántva és feltárva az ígéretek földjét. Önmagát nem zavartatva nézi meg minden egyes útjába eső asztal kínálatát, azt hogy az emberek hogyan esznek és mit. Keresne magának helyet, de azt nem sokat talál, ellenben elég sok ember várakozik kígyózó sorokban egyenruhás emberek előtt. Megáll egy kicsit távolabb, fülel és figyel, végül becsatlakozik az egyik sorba ő maga is. Hallgatja, hogy az előtte álló szerelmes pár, hogyan tervezgeti a rendelését, s azt is, ahogyan egy hat év körüli szőke kisfiú igencsak erőszakosan rángatja anyja szoknyáját fagyiért, meg sajtburgerért. Elraktározza a szavakat, amiket hall.
~ Shake, Big Mac, Sajtburger, fagyi ~ hát ez már elég ahhoz, hogy valamit el is tudjon mondani az eladónak. Ekkor szórja ki, hogy van ám itt tábla is, meg képek. Mozdulatlanok, ezt ő már ismeri. De az ételek a képen nagyon is furák, mégis gusztusosak. Úgy 10 perce állhat a sorban, amikor végre a pár is eltűnik előle és ő kerül sorra.
- Szia! - köszön vigyorogva a körülbelül vele egyidős indiai lánynak - Öhm... szeretnék kérni, egy olyat... - könnyebb mutogatni, mint elmondani mit akar. Big Mac menü segíti ki a lány, amire ő csak bólint. - ...Kólával. - válaszol a kérdésre. - És egy Shake-t - ebben az egyben biztos volt, de amikor jött a visszakérdezés, hogy milyen ízben megállt a tudomány - Legyen vaníliás - rántja meg a vállát a végül. Szeretne már elállni innen, mert hallja, hogy mögötte már zúgolódik a nép. - Igen egy majonézt kérnék - elővesz egy 5 fontos bankjegyet, a pultra csúsztatja, majd a blokk és a visszajáró átvételét követően, amilyen gyorsan csak tud, tűnik el a pénztártó. Nem könnyű egyensúlyozni a tálcával, a szatyrok is ide-oda lóbálódnak. Az előbb kinézett helyet már elfoglalták, így kénytelen valami üreset keresni. Ekkor vesz észre egy szőke srácot. Ismerős neki, tudja is honnan, ám eddig nem váltott vele egyetlen szót sem a suliban. Az ő asztalánál azonban van még hely. Felölti legbűbájosabb mosolyát, majd mint egy kecses nősténytigris cserkészi be áldozatát.
- Szia! - mosolyog Mitch-re, remélve, hogy nem hozza rá nagyon a frászt. - Leülhetek hozzád? - körbetekint az étteremben - nem igazán van máshol hely. Ebben a pillanatban állnak fel három asztaltól is. A hugrás arca elvörösödik, valahogy nincs pofája azt mondani, hogy bocs felejtsük el. A tálca kicsit zavaróvá válik számára, így azt leteszi az asztalra, de egyáltalán nem tolakodóan.
- Grosiean vagy igaz? - kérdezi meg, hátha nyer valamiféle plusz pontot azzal, hogy a nevét tudja.

Shay

Miután sikerült úgy leraknom a tálcát, hogy semmi ne essen le vagy ömöljön ki, ami rajta van, elégedetten ültem le a székre, és végignéztem a zsákmányon. Mindegyik érdekesnek tűnt, megannyi felfedezetlen csoda, és már csak az volt a feladatom, hogy válasszak közülük. Nem gondolkoztam rajta sokat, először is ahhoz a sült krumplinak nevezett valamit kóstoltam meg, mert olyan szép sárga volt plusz az volt a legközelebb hozzám. De mikor megfogalmazódott bennem a szándék, hogy végre egyek, valami a fejembe ötlött. Nem adtak evőeszközt. Hol van a tálcáról az ezüst étkészlet? Sóhajtottam egyet, biztos voltam benne, hogy az a lány elfelejtette ideadni, ezért már azon voltam, hogy felálljak és kérjek, mikor hirtelen a tekintetem megakadt egy ismerős arcon.
Először nem hittem a szememnek, azt hittem képzelődök, hiszen melyik iskolatársam tenné be a lábát erre a helyre rajtam kívül? De aztán, mikor tovább néztem –persze nem feltűnően, nem vagyok bunkó- biztos voltam benne, hogy az a lány bizony Roxfortos. Biztos voltam benne, hogy ismertem, mert valamiért megjegyeztem az arcát azt pedig nem szoktam ok nélkül tenni.
Láttam, hogy rendelt, majd elindult helyet keresni. Elfordítottam a tekintetemet, nehogy azt higgye, hogy őt néztem. Úgy tettem, mintha ott se lenne, de akkor legnagyobb meglepetésemre hirtelen odajött hozzám. A köszönésére felemeltem a fejemet, és megláttam az arcán azt a boldog mosolyt. Valaminek nagyon örülhetett, mert egyszerűen ragyogott az arca. Bár ki ne lenne boldog, ha találkozik Velem?
- Szia! – Viszonoztam a köszönést szintén egy mosollyal, bár még mindig nem értettem mit akar Tőlem, mikor ha jól tudom maximum látásból ismerjük egymást.
Megkérdezte, hogy leülhet-e hozzám, majd hozzátette, hogy nincs máshol hely.
- Persze, de előtte várj egy pillanatot! – Azzal fel is pattantam a helyemről, majd odamentem a másik székhez, és kihúztam neki – Foglalj helyet! – Mutattam a székre, majd észrevettem a kezében a tálcát és a szatyrokat, amik eléggé megnehezíthették.
- Várj, segítek. Látom, rendesen felszerelkeztél – Vigyorgok, majd óvatosan megfogtam a tálcáját mindkét kezemmel, és vártam, hogy elengedje, aztán letehessem az asztalra.
Ami még jobban meglepett, hogy tudta a nevemet. Legalábbis a vezetéknevemet, amit amúgy helyesen ejtett ki. Ez ugyanis ritkaság számba megy, de így jár az, akinek francia apja van. Egyre inkább kezdtem úgy érezni, hogy biztos csak Én nem emlékszek rá, ami elég kellemetlen volt. Próbáltam gondolkozni, visszaemlékezni, de semmi. Még az se rémlett, melyik házba jár. A Mardekárt persze ki is zártam elsőre, mert akkor biztos emlékeznék rá.
- Igen, Mitch Grosiean – Erősítettem meg a hitében a családnevemet illetően. Most jött volna az a rész, hogy Én is megmondom a nevét, de ez valahogy nem jöhetett össze, mivel fogalmam se volt róla. Tippelhettem volna, de elég kevés az esélye annak, hogy pont eltalálom.
- Te pedig… - Kezdtem el a mondatot, de lövésem se volt hogy fogom befejezni csak reménykedtem, hogy hirtelen eszembe jut valami -… bocsi, elfelejtettem a nevedet, de biztos olyan szép, mint akihez tartozik – Vágtam ki magam ezzel az apró hazugsággal, ami egy bók is volt egyben.
Közben az ötlött eszembe, hogy talán a bátyám valamelyik excsaja, vagy valamelyik nővérem barátnője. Olyan szívesen megkérdeztem volna tőle ki is ő, honnan ismer, és nekem honnan ilyen ismerős azon kívül, hogy egy suliba járunk.
De bíztam benne, hogy nem kell kérdezni, majd magától kiderül, talán a beszélgetés közben beugrik.
- Mesélj, mi újság veled? Hogy telik a nyarad? – Két alapvető kérdés, amitől azt reméltem, hogy kiderül, mitől olyan boldog, bár meg mertem volna rá esküdni a szatyrokról ítélve, hogy vásárolni volt az pedig fel szokta dobni a lányokat.
Rápillantottam a tálcájára, majd észrevettem, hogy az övén sincs semmilyen evőeszközt.
- Neked se adtak kést és villát?

Mitch Ne haragudj, teljesen kiment a fejemből :-[

Talán egy pillanatra bizonytalanodott el a srác nevét illetően. A francia tudása ugyan a béka fenekét sem éri igazán föl, de a mázlija, hogy többször hallotta már. Ismerni nem ismeri, nem jár a mardekárosok nyomában, a sors furcsa fintora, hogy mégis mindig velük kerül össze valamilyen úton-módon. Ezt a nem elhanyagolandó példányt például csak a negyedikes borzacskák fecserészéséből ismeri, de abból nagyon is jól. Ennek azonban semmi jelét nem adja, hacsaknem abból a kétértelmű pillantásból, amivel méregeti a srácot. Be kell látnia ízlésük van a lányoknak, de ő aztán csukott szemekkel járkál, noha jelenleg is szingli. A legutóbbi hálókivetés sem sült el éppenséggel a legjobban, így jobbnak lája nem erőltetni ezt a pasi dolgot magánál.
Mosoly természetesen neki is jár, hiszen ma szép nap van, az olykor átvonuló záporok ellenére is. Ő nem ázott el, mire nem jó a Leperex bűbáj... Egy picit meglepődik, amikor Mitch lovagiasan feláll és kihúzza neki a széket. Ha nem vigyorogna már amúgy is, biztosan elmosolyodna lányos zavarában. Nem, valóban nem szokott hozzá az ilyesmihez, hiszen nem ezekben a körökben. Ismeri az illemet, de annyira nem kell alkalmaznia.
- Köszönöm... - engedi el a tálcát, majd a szatyrokat a szomszédos székre illesztgeti, remélve, hogy nem jön rájuk az öngyilkos hajlam és borulnak a földre. Van köztük egy-két olyan dolog, ami rém cikis lenne, ha kikandikálna a tárolókból. Nem jön zavarba attól, mert a mardis nem tudja a nevét, nem az a nagyon megjegyzendő emberke, akire emlékezni kellene, aki minden ok nélkül felhívná magára a figyelmet. Nem lassul le az idő, és fagynak le az emberek csak azért, mert ő belép egy helyiségbe. És ezzel tökéletesen ki van békülve. A bókra elmosolyodik, zöldjei zavartan fürkészik a szöszke arcát. Nem esik a falnak az ilyesmitől, de kétségkívül jól esik neki, ha bókot kap, ettől nem érzi magát szebbnek sem semmivel többnek, de kinek ne esne jól, ha megdicsérik?!
- Scarborough, Shaelynn - talán a vezetékneve mondhatna valamit, ha esetlegesen a srác jártas lenne a kviddicsben, egyéb esetben ez sem mondhat neki túl sokat. Talán, hogy a közel múltban szerepeltek szülei az újságban. Teljesen bocsánatos, hogy nem ismeri, és a barnát ez meg is nyugtatja. - Hm... ne fáraszd az agyad. Kétlem, hogy ismernél, nem vagyunk egy évfolyamon, csak tudod néhány leányzó a Hugrabugból sokat csacsorászik rólad, és néha nem fukarkodtak a hangerővel. Nem volt nagy was ist das kitalálni, hogy melyik vagy te a sorból. Bocsi, hogy így rád törtem... - teszi még hozzá, miközben elhelyezkedik a székén, kicsit pakolgat a tálcáján, majd fel-feltekint újdonsült asztaltársára. Nem marad sokáig kérdés nélkül, láthatóan Mitch igyekszik informálódni, bár a leányzó kételkedik abban, hogy emlékezetes társaság lehet a fiú számára.
- Az igazat megvallva épp a születésnapomat ünneplem. Gondoltam, ez megérdemel egy-két új ruhát, néhány apróságot - szeme sarkából a szatyrok irányába sandít. Nem időz rajtuk, csak egy pillantásra méltatja csomagjait, megbizonyosodva arról, hogy nem akarnak leesni onnan. Most a nyomott időszak sem tudja elszomorítani, egy nap valódi boldogságot ő is megérdemel.
- Hm? Nem... - ő nem a tálcáikat fürkészi, hanem a környezetet. - ...ahogy látom ez senkit sem zavar. Van egy olyan sanda gyanúm, hogy itt kézzel kell enni - szemöldökeit összevonva figyeli a környező asztaloknál ülőket, akik végtelen természetességgel nyúlnak a burgerekhez és kezükbe fogva esznek belőlük, ahogyan a sült krumplival is hasonlóan tesznek. - Ez, egész érdekes... - hallott a Grosieanok kifinomultságáról, így némi várakozással néz Mitchre. Őt nem zavarja, mindig lelkesedéssel viseltet az újdonságok iránt.

Shay

Nincs annál rosszabb, mint amikor találkozol valakivel, aki ismer téged, tudja a nevedet, és még ki tudja mit, de neked fogalmad sincs ki az illető. Ilyenkor persze magadat kezded el hibáztatni, hogy nem emlékszel, és hülyének érzed magad emiatt. Na jó, annak nem, mert egyértelmű, hogy ez se az Én hibám, nem ismerhetek mindenkit névre, születési dátumra, érdeklődési körre, családi állapotra pontosan, akivel valaha összefutottam, bár biztos vagyok benne, hogy vele még sose futottam össze esetleg a folyosón elmehettünk egymás mellett. De azért lássuk be, elég kellemetlen a helyzet.
Szerencsém van, mert befejezi az általam elkezdett mondatot kiegészítve a nevével. A vezetéknevet meghallva most már látványosan gondolkodóba estem. Eddig ugyanis próbáltam leplezni azt, hogy folyamatosan ezen töröm a fejem.
- Scarborough… - Mondom ki halkan miközben mereven nézem pár pillanatig a tálcát a homlokomat ráncolva miközben próbálom lepergetni magam előtt az eddigi életemet, amiben már tuti elhangzott ez a bizonyos vezetéknév.
Aztán hirtelen jön az a bizonyos isteni sugallat, az emlék, amire szükségem volt. Vagyis az emlékek ugyanis nem egyszer volt már alkalmam hallani a lányról.
- Hát persze, a kviddics! – Kiáltok fel teljesen megkönnyebbülve, bár ez a reakció egy kicsit hangosra sikerült, és páran felénk is néztek, de a számukra ismeretlen szó hallatán valószínűleg ők is külföldinek néztek, szóval folytatták tovább az eredeti tevékenységeiket.
- Nagy kár, hogy Hugrabugos vagy. Jól járt volna veled a csapatunk – Újra visszatért a mosoly az arcomra, ami egyrészt annak volt köszönhető, hogy tudtam, nem kell úgy végigülnöm ezt a beszélgetést, hogy a beszélgetőpartneremről nem tudok az égvilágon semmit. Már csak arra voltam kíváncsi ő honnan ismer Engem. Erre a titokra is hamarosan fény derült.
- Tényleg? – Kérdezem meglepődött hangon, majd kicsit felnevetek, és zavartan nézek magam elé, mint akinek annyira nagy újdonság lenne ez a dolog. Mindenesetre jobb, ha szerénynek mutatom Magam előtte.
- Ugyan, semmi baj, legalább Én se unatkozok. Nem túl szórakoztató egyedül enni egy olyan helyen, ahol ráadásul még az ételről se tudom micsoda pontosan – Váltok vissza ismét a normális beszédstílusomra.
Megkönnyebbültem. Ha valaki azon kevesek közé tartozik, akik nincsenek oda Értem, azok nagy valószínűséggel az Umbridge korszakból ismernek, mint a Főinspektori Különítmény egyik oszlopos tagját, ami nem éppen szép emlékeket ébreszthet egyesekben.
- Boldog szülinapot! – Mondom ismét olyan hangerővel, mint a kviddicses felfedezésemet – Szóval tizennyolc lettél? Akkor te már felnőttnek számítasz. Azt csinálsz, amit akarsz, akkor amikor akarod. Ez nagyon jó! – Említem meg a felnőtt lét számomra legjobb oldalait nem kis lelkesedéssel.
- És mikor lesz a buli? – Nem mintha ettől a kérdéstől azt várnám, hogy meghívjon csak pusztán érdeklődök. Nekem már elkezdték szervezni az ideit, ami lehetőség szerint még a tavalyit is túl fogja szárnyalni. Elvégre csak egyszer tizenöt az ember. Bár a tizennyolcadik szülinap kicsit nagyobb szabású esemény.
- Remélem, nem fáradtál el nagyon a vásárlásban. Ha ezzel végeztünk, választhatsz magadnak még egy ajándékot, amit csak szeretnél – Milyen dolog lenne már, hogy osztogatom itt a jó kívánságokat, de ajándékot meg nem veszek. Az ünnepek azért vannak, hogy megünnepeljük őket, és hogy ajándékokat vegyünk.
- Meg se próbálj ellenkezni! A szülinaposnak kötelessége elfogadni minden ajándékot – Figyelmeztetem mielőtt egy rossz szót is szólna, vagy elkezdené azt az idegesítő „Ezt nem fogadhatom el, mert…” című dögunalmas ráadásul nagyon elcsépelt mondatot, amit egyszerűen utálok hallani mindenki szájából. Az egyetlen mondat, amit hallani akarok az a „köszi, nem kellett volna”.
Ettől a sok új információtól csak még éhesebb lettem, ezek a mugli dolgok, viszont folyton elbizonytalanítanak. Miért nem adnak ezek evőeszközt? Talán magunknak kellene hoznunk otthonról? Olyan furcsák, még ezt is kinézném belőlük.
Shaelyn végül megoldja a rejtélyt. Én is körülnézek, és senki nem használ semmilyen eszközt az étkezéshez.
- Láttam már furcsa szokásokat tőlük, de ez mindenen túltesz… - Nézek merengve a tálcámra pár másodpercig – De minden újat ki kell próbálni, szóval bon apetit! – Azzal el is kezdem kicsomagolni a sajtburgernek nevezett dolgot, majd a számhoz emelem és beleharapok.

Mitch


- Pontosan... - a füle nem rossz, tökéletesen hallja, hogy Grosiean a nevével barátkozik. Eddig még nem okozott senki számára gondot, hogy kimondja a nevét, sőt ha az ember belegondol, akkor rájön, hogy bizony van Britannia partjainál egy ilyen nevű település is. De nem, őt nem ezzel lehet összefüggésbe hozni, hanem azzal a bizonyos Phineas Scarboroughval, aki a legtöbb bekapott gól nélküli meccsel büszkélkedhet a bajnokságban. Igen, bizony. Talán egyedül ő tudja, hogy minek köszönheti ezt a nem mindennapi eredményt, hiszen ő maga is örökül kapta ezt a fajta fegyvert. Mások persze egyszerűen szemeknek hívnák, mindaddig, míg engedve a kényszernek néhány másodpercig elidőznek rajtuk. Ő maga csak lelkes szurkoló a meccseken, esze ágában sincs belépni a kviddicscsapatba, még akkor sem, ha emiatt esetleg nehézségekbe ütközik a kiállás. A-a szó sem lehet róla. Tekintete egy pillanatra megmered, amikor a srác lelkesen felkiált, az egyik legsokatmondóbb szóval. Márakinek. A hugrásnak sokat mond, a körülöttük ülőknek azonban semmit. Ő is körbenéz, az értetlenül pislogó szemekbe néz, de csak megrázza fejét és visszafordul Mitchez mosolyogva, aki folytatja mondandóját, s ez mosolyának kiváltó oka.
- Velem? – nevet fel hitetlenül – Azt nem hinném. A ti csapatotokban sok az izomagyú, nem hiszem, hogy komolyan vennének egy magamfajta… lányt… - nem akarja ecsetelni nemének gyengeségeit, melyek leginkább alkati hátrányaik miatt jelentkeznek. A Mardekárban, leginkább az utóbbi időszakban inkább az erő mintsem a tehetség az, ami a csapatba kerülés feltétele. - …de – folytatja könnyed stílusban egy nagyobb sóhajt követően - …én egyébként sem játszom. Értek a kviddicshez, a szüleim sokat foglalkoztak/nak is velem, van is hozzá érzékem, mégis valahogy jobban érzem magam a lelátón, és nem úgy, hogy oda döngölt be épp az ellenfél… - emeli mosolygós zöldjeit cinkosan pillogva a mardisra. Mosolya is illik hozzá, mintha Grosiean-nak értenie kellene, mire is gondol. Tudja jól, hogy a lehetőségei meglennének, de ő nem a szülei által kitaposott ösvényt akarja bejárni, elvárásoktól hemzsegő pályára lépni. Egyébként is utálja, ha valakit hasonlítgatnak.
- Hát… az illata mindenképpen jó… - néz ő is a becsomagolt burgerekre, a sótól gyöngyöző sült krumplira, és az izzadó üdítős pohárra. Már csak egyetlen, mély szippantástól is összefut a nyál a szájában, nagyon kíváncsi milyen lehet az ízük. Ajkát megnyalja, nyel egy nagyobbat, s igyekszik továbbra is Mitchre figyelni. A srác hangja ismét magára vonja tekintetét, amikor közhírré teszi, hogy szülinapja van. Egyelőre a lányt is boldogítja, hogy immáron nagykorú lett. Legalábbis, ami a varázslók társadalmát illeti.
- Tizennyolc? – szökik fel szemöldöke homloka közepére, s zavartan fürkészi asztaltársát. – Jahj dehogy. Tizenhat lettem. Már majdnem nagykorú – hajol kicsit közelebb, mintha valami szuper titkos dolgot mondana el. A titok végül is helytálló, egy egész világ titkáról van szó, de semmi mások számára árulkodó dolgot nem kotyog ki.  – De azért… köszönöm – mosolyog hálásan. Tényleg jól esik neki, hogy felköszönti, még akkor is, ha csak udvariasságból, mert épp az imént említette meg, Már az első pillanatban ellenkezne az ajándék ellen, de a mardis megelőzi, azonnal elutasítva a nemleges választ. Néhány másodpercig csak tanácstalanul hápog, míg agyában kibúvókat keresgél a dolog alól, de be kell látnia, hogy semmilyen formában nem mondhat nemet.
- Hát öhm… ha ennyire ragaszkodsz hozzá… - mosolyog zavartan, ilyennel sem volt még dolga. Nem sokan ragaszkodtak még ennyire ahhoz, hogy ajándékot vegyenek neki. De ez is jóleső érzéssel tölti el. Valami apróságot megengedhet, legfeljebb viszonzásul meghívja egy frappucinora. Orcáján vörös pír jelenik meg, s továbbra is zavartan kezd el pakolászni a tálcáján. A burgert odébb teszi, hogy aztán néhány másodperc múlva ugyanoda visszategye.
- Egész vicces… mondjuk ezt elég érdekes is lenne késsel mócsingolni… - mutat itt a három zsömlerészből álló Big Macre. Figyeli, ahogyan Mitch ügyködik, s az ő kezei is járni kezdenek a csomagoláson, majd amikor előbukkan a finomság, megkordul a gyomra is. – Jó étvágyat! – viszonozza a jókívánságot, ám ő még kicsit elbénázik a burger kézbevételén. Nem könnyű egyben tartani a szinteket és nem kiejteni a finom falatokat. Szeme sarkából figyeli, hogy a másikból milyen reakciókat vált ki az étel, majd ő maga is beleharap.
- Hú… - szólal meg néhány rágást követően - …ez iszonyat finom… - csillan fel tekintete – Egyébként, te mi járatban erre? – érdeklődik egy újabb falat előtt.

- Ugyan már. Biztos vagyok benne, hogy elboldogulnál nálunk. Ezt viszont sajnos nem fogjuk megtudni, mert a Süveg már egy másik házba osztott be – Vágtam csalódott fejet, majd sóhajtottam egyet. Ha örökölte a géneket, akkor tényleg hasznos tagja lehetne a csapatnak, de ezzel már elkéstünk körülbelül hat vagy hét évvel. A számok sose mentek, de a magántanáraim azt mondták, hogy ez nem baj, az a szerencse, hogy gazdag vagyok.
- Tényleg te eredetileg melyik házba akartál kerülni? – Tettem fel ezt a már nagyon nem aktuális kérdést, de egy kis nosztalgiázás sosem árt. Mellesleg ezt még Én se tudnám megválaszolni, ha jól emlékszem Nekem teljesen mindegy volt.
- Biztos azért nem akarsz játszani a saját csapatotokban, mert túl jó vagy és nem akarod lealázni a többieket – Vigyorogtam rá – Vagy csak nem szeretnéd, hogy apukádhoz hasonlítsanak? Én aztán tudom, hogy milyen, ha valamelyik rokonodhoz mérnek – Váltottam komolyabb hangnemre - Nekem négy idősebb testvérem van, és mindegyik a Roxfortba jár, illetve kettő már csak járt. A tanároknak így nem csoda, hogy mindig valamelyik nővérem vagy bátyám jut eszükbe rólam, ezért is szeretem, ha új tanár jön a suliba, mert neki nincs még összehasonlítási alapja, és nem az alapján ítélnek meg amilyenek a testvéreim voltak, hanem Önmagam miatt – Kezdtem el egy kicsit lelkizni, így étkezés előtt. Nem mintha tényleg olyan súlyos lenne a helyzet, hiszen a tanárok általában pozitívan csalódnak bennem meg úgy a családnévben is. Én vagyok a legjobb közülük, szóval ez nem is csoda. Ha nem is mindig a tanulmányi eredményeim miatt, de Én tudom a legeredetibb kifogásokat kitalálni a családban az biztos.
- Akkor gondolom nem a pályán akarod majd folytatni, ha kikerülsz a Roxfortból. Van valami terved vagy álmod vagy ilyesmi? – Érdeklődtem ismét mosolyogva. Remélem, nem a mágiaügyi miniszterséget célozza meg, mert azt már lestoppoltam évekkel ezelőtt. Nem nagyon érdekel a továbbtanulás meg semmi ilyesmi meg kinek kell a munka, mikor ott az örökségem, de ha esetleg megunnám az utazgatást és a bulizást, akkor talán nem árt valami elfoglaltság unaloműzésnek. Mellesleg ez tűnik a legjobb állásnak, amit el tudok képzelni. Mindent csak Én irányítanék.
Közben elkezdem enni azt a bizonyos sajtburger nevű mugli ételt, aminek a láttán a nagyi biztos szívrohamot kapna utána pedig kitagadna a családból vagy legalább elküldene melegebb éghajlatra. Nem értem miért nem bírják a mugli dolgokat. Ez az étel például egészen jó, sőt nagyon finom. Persze nem azt mondom, hogy meg fogom kérni a főszakácsot, hogy juttassa el a receptet a kúriába, de egynek jó. Ahhoz képest, hogy az egyszerű angol nagyvárosi halandók is ezt eszik nagyon jó.
- Ez egész jó! – Szólalok meg elégedetten, miután lenyeltem a falatot, ami a számban volt – Valamit viszont nem értek – Hajolok hozzá közelebb, majd körülnézek, hogy nehogy bárki is hallótávolságba legyen. Nem akartam ugyanazt a kis hibát elkövetni, mint az előbb a kviddiccsel már szerintem így is elég külföldinek néznek minket – Szerintem ebben a dologban varázslat lehet. Hogy képes a főszakács ilyen gyorsan elkészíteni ennyi ételt ilyen sok embernek? Lehet, hogy házimanói vannak? Meg azok a képek ott a hirdetőtáblán. Minden olyan nagy rajtuk, amit meg mi kapunk az sokkal kisebb, mint amik oda vannak kitéve – Bökök fejemmel a tábla felé, ahol ott díszelegnek az óriásinak tűnő hamburgerek illetve az árak.
Kicsit meg gondolkozok ezen az összeesküvés elméleten. Lehet, hogy egy varázsló illegálisan üzemelteti ezt a helyet, és mugliknak ad el ételeket. Már ez a McDonald név se stimmel. Biztos egy tengerentúli aranyvérű család neve. A sok agyalás közben egyre éhesebb lettem, szóval még haraptam egyet ebből az ismeretlen forrásból származó ételből, majd kortyoltam párat a hideg üdítőből.
- Egyébként csak unatkoztam, és gondoltam, itt lenne az ideje kipróbálni valami új dolgot. Így keveredtem ide – Válaszoltam az előbb feltett kérdésére két falat között. Igyekeztem akkor beszélni, mikor semmi nem volt a számban. Hiszen mégis csak Grosiean vagyok nem egy kőkori bunkó.
A sajtburgert gyorsan elpusztítottam, ami nem volt meglepő a méreteit figyelembe véve.  Így egy kis üdítő után rávetettem magam a Big Mac-re, aminek a nagysága szintén csalódást okozott. Úgy tűnik ezeknél a mugliknál minden papírdobozban akkora étel van amekkora a doboz. Nem ártana nekik megtanítani a térfogatnövelő bűbájt.
Ennek az ételnek is jó íze van, bár még az előző utóízét a számban érzem, azért így is élvezhető.
- Biztos nagyon alapos munka lehet ezek mögött – Vonom le a következtetést, majd veszek egy kicsit a sült krumpliból is.  Még mindig zavart az evőeszköz hiánya, főleg azért, mert nem tudtam Magamat megnézni se a kanálban sem a villában, bár fölösleges is, mert biztos, hogy még mindig olyan tökéletes vagyok, mint mikor utoljára láttam Magam.
- Mit szólnál, ha benéznénk a konyhába? – Csillan fel hirtelen a szemem – Csak megnéznénk hogyan csinálják, aztán mennénk is – Fejtem ki kicsit bővebben, hogy még véletlenül se feltételezze, hogy valami rosszban sántikálnék. Én? Ugyan már!

Mitch


Minden tagadás és hitetlenség ellenére iszonyatosan jól esnek neki a dicsérő szavak, pedig nem valószínű, hogy a mardis valaha is látta volna kviddicsezni. Repkedni talán, gyakorolgatni is, olykor valóban ezzel próbálta levezetni a feszültségét. Mégis valószerűtlennek tartja, hogy ennek az ifjú Grosiean tanúja lett volna.
- Hát... köszönöm - vigyorog, mint a tejbetök - ha még látnál játszani is... - jegyzi meg, csak úgy jelzésképpen, ő sem egészen butus, bár a bókoktól így is elpirul egy kicsit. Igen, őt még egy alsóbb éves is zavarba tudja hozni ilyen, egyébként talán nem is őszinte bókokkal. Jól esik neki. Ezt kár lenne tagadnia.
Ami tény, az tény már jócskán elkéstek annak fejtegetésével, hogy milyen tudott volna alakítani a Mardekár ház csapatában, ha egyáltalán ott másképpen áll a dolgokhoz és úgy dönt, be akar lépni. De az elmúlt évek tapasztalatai alapján, egyáltalán nem lett volna könnyű dolga, hiszen ott korábban csak fiúk voltak. Most meg kissé megmagyarázhatatlan, miért építenek újabban már lányokra ott is. De jó dolog. A többieknek könnyebb lesz majd leverni őket.
A kérdés kissé váratlanul éri, már nagyon rég nem gondolt arra, melyik házba is szeretett volna kerülni, amikor még megcímkézetlen elsősként, idegesen tördelve ujjait masírozott végig a nagyterem asztalai között, hogy aztán a szigorú tekintetű McGalagony professzorral szemben felsorakozva várja, mit is kell csinálniuk a beosztási ceremónia alkalmával. Akkor sem igazán tudta, hova is szeretne kerülni, most sem tudja, mit is gondolt akkor.
- Nem tudom, sok mindenre gondoltam akkor, de leginkább arra, hogy ne küldjenek haza – mosolyodik el. Saját véleménye szerint sok mindenki érez ilyenkor hasonlóképpen, még akkor is, ha otthon húszezerszer elmondták, hogy senkit nem küldtek még haza, és ha kvibli lenne, az már régen kiderült volna. Mi van, ha épp ő a kivétel?! Aztán minden jóra fordult, amióta pedig Diggory megnyerte a Trimágus Tusát, el is meri hinni, hogy nem kell belenyugodni a beskatulyázásnak, ő is lehet bátor, ő is kiállhat magáért, lehet okos és szivathat másokat. Meg is teszi, és hogy élvezi.
- Gondolom neked viszont egyértelmű volt a Mardekár, hm? – mosolyog sokat sejtetetően. Már csak a bátyja miatt is ezt feltételezni, a nővéreiről azonban nem is hallott még. Nem is fontos, most csak az a lényeg, hogy nem épp a legmegfelelőbb helyen beszélnek a kviddicsről, s még a házak neveit is csak hangjukat lehalkítva ejthetik ki. Bár talán egyáltalán nem is kellett volna.
- Igen.. és nem – reagál a feltevésre, miután végighallgatta lelkizős részt is. Annyira nem hatja meg a dolog, sajnos az átérzős részekhez elég sután áll, ha vigasztalni kell is, általában ügyetlen. – Nem akarok a szülők nyomdokaiba lépni, de a másik, ami miatt nem akaródzik belépni, az pont a Mardekár és a felfogás, amivel játszanak. Tudod, utálnám a szombat és vasárnapjaim a gyengélkedőn tölteni – vigyorodik el, tudván, elég egyértelmű mire céloz, arckifejezése pedig talán azt is elárulja, hogy utál megsérülni. Volt már benne része eleget, anyjáék sosem kímélték ebből a szempontból, az edzések már csak ilyenek.
- Ezt még nem sikerült megálmodnom. A pályaválasztási tanácsadás is kész rémálom volt. Állandóan kérdezgettek, hogy de mi érdekel, de csak tudom, mihez szeretnék kezdeni, én meg csak ültem kukán, és csak mondogattam, nem vagyok biztos. Ezért szinte minden RBFet össze kellett hoznom. Na, még azokat sem tudom, hogyan sikerültek. Necces… - igyekszik nem felzaklatni magát a témán, nem akar még ennyire előre gondolkodni, felveszi majd azokat a tárgyakat, amikből sikerült RBF-et tennie, aztán majd a RAVASZok után keres magának valamit. Sóhajtva fordul ő is az étele felé, nem könnyű eldönteni, mihez is kezdjen neki elsőnek. A burgerre esik végül az ő választása is, jó étvágyat kíván, aztán még megvárva az első falatokról alkotott véleményét Mitchnek, ő maga is beleharap sajátjába. Kissé ügyetlenül teszi mindezt, elég nehéz összefogni a három emeletet, ügyelni arra, hogy ne essen ki belőle a töltelék, és még az arca se legyen nagyon maszatos, ahogyan a harapástól elkezd kifolyni a szósz. Kissé idegesítő tud ez lenni, de van szalvéta, amit nem tud még diszkréten lenyalni, azt azonnal le is törli onnan.
Kuncog saját bénázásán, s mivel tele szájjal nem szeret beszélni, bár ez itt Angliában egyáltalán nem szokás, ő nem beszél, csak egyetértően bólogat és hümmög hozzá. Tényleg mennyei. Egy ideig még rágcsál, addig csak csöndesen bólogat, néhány szusszanással kommunikál, érti és felfogta, ennyi. Ő épp nagyban küszködik a Big Mac-jével, amíg Mitch mindenféle nehézség nélkül gyűri le a sajtosát. És, amikor kicsomagolja saját háromemeletesét, látszik rajta a csalódottság. Ezt látván kedve lenne felnevetni, végül csak kuncog egy keveset.
- Azért… egész laktató ez is – motyogja, bár tudja, hogy kettejük fogyasztása nagyon nincs egy szinten, de ettől még mókás hallgatni, ahogyan sopánkodik a srác a kaja porció miatt. Aki Roxfortban nevelkedik, annak nem szokásos az ilyen kicentizett adag, ez is tény. Épp egy újabb falattal hadakozik, egy kevés saláta és szósz már kihullott a szendvicsből, de még mindig több maradt benne, amikor Mitch felveti, mi lenne, ha benéznének a konyhára, csak egy kicsit. Újra elneveti magát, diszkréten elles a konyha pénztárak irányába, látja a fiatalok hát mögött a sürgést.
- Szerinted mennyire néznénk ki furán, hogy mindenre úgy csodálkozunk rá, mintha sohasem láttunk volna olyan eszközöket, amiket ők használnak – azonban míg ajkai tagadóak, tekintete egyre csillogóbban tapad a kütyükre és egyebekre ott a háttérben, és éled fel kíváncsisága. Imádja a mugli kütyüket vizsgálgatni.
- De, vééégül is, egy gyors csekkolás… - visszasandít a mardisra, amíg magához veszi az üdítőt és kortyol belőle néhányat.

Még mindig csodálkozok ezen a mugli éttermen. Először is sehol egy pincér, mindenki mindent megának visz ki az asztalához. Másodszor nem adnak evőeszközöket, ami igazából nem is baj, mert elég felszabadító érzés kézzel enni, de mindenesetre különös szokás. Harmadszorra a képen óriásinak tűnő adag a valóságban apró, aminek szintén van némi előnye, hiszen ha annyi étel került volna a tálcámra, amennyit átlagosan fogyasztok, akkor nem bírtam volna elcipelni ide. Az alacsony szolgáltatásokért pedig elég magas árakat kérnek. Legalábbis mielőtt bejöttem ide, hallottam egy párt beszélgetni, akik hezitáltak, hogy bejöjjenek-e, de a férfi azt mondta, túl drága és tovább álltak. Ekkor gondoltam, hogy ez lesz számomra a tökéletes hely. A minimális termékekért nevetségesen magas árakat kérnek el. Imádom a muglikat!
- Hazaküldés? – Kérdeztem vissza két falat között természetesen abban a stádiumban, amikor épp semmi nem volt a számban, mert mégse lett volna jó szégyent az illemtanáraimra, akiknek a fele szerintem mára az elmeosztályon kötött ki.
- Én erre akkor nem is gondoltam. Anya nem mesélt olyat, hogy bárkivel is megtörtént volna az eset. Bár ha mégis megtörtént volna a nagyszüleim eljártak volna egy örömtáncot – Kuncogok, mivel vizuális típusként rögtön el is képzeltek két idős rokonomat az előbb említett szituációban. A valóság is valami ilyesmi lett volna. Ha nem is perdültek volna táncra, nagyon elégedettek lettek volna, és rögtön küldtek volna egy baglyot a Beauxbattons-ba, hogy beprotezsáljanak. Gondolom ott is akad jó pár ismerősük, hiszen nekik hol nincs?
- Nem igazán – Válaszolok arra a feltevésre, hogy egyértelműen abba a házba kerültem volna, ahova járok – Miért első ránézésre született Mardekárosnak nézek ki? – Kérdezek vissza poénosan. Mellesleg erre a válaszra nagyon kíváncsi vagyok, hiszen a legtöbb nem házunk bélit pont az ellenkezőjéről próbálom meggyőzni, és azokkal, akik nem hallottak még sokat rólam be is jön.
- Egyébként sokat gondolkoztam mielőtt rám került a Süveg, hogy hova fogok kerülni. A bátyáim és a fiatalabb nővérem, Nolita a Mardekárba kerültek. Anya és Bianca pedig Griffendélesek voltak, szóval sejtettem, hogy a kettő közül valamelyik. De az is eszembe jutott, hogy Én leszek a kivétel, és esetleg Hugrabug vagy Hollóhát lesz belőle. A végén viszont, amint látod mégis a többséget erősítettem. A Süveg biztos úgy gondolta, nincs még elég Grosiean a zöldeknél – A mondatot pedig egy újabb falattal zárom. Az étel nagyon gyorsan fogy, pedig most még beszélek is közben. Mindig is gyorsan ettem, de ez az adag rekord idő alatt tűnik el a tányéromról.
- A ti családokban hogy volt a házelosztás? Gondolom a felmenőid Roxfortosok voltak – Az utolsó kijelentést már csak a családnévből is meg merem kockáztatni. Bár manapság már nem lehet tudni azok után, hogy a kastély falai között is találkoztam már francia vezetéknevű egyénekkel.
- Most hogy mondod, Én se szívesen játszanék a csapatunk ellen. De szerintem tőlük olyan sérüléseket is lehet szerezni, amik két napnál tovább gyógyulnak. Néha viszont nem lenne előnytelen a padokat felcserélni a kórteremre – Játszok el egy pillanatra a gondolattal.
Kortyolok párat az innivalóból, miközben a lány a pályaválasztás nehézségeiről mesél. Tényleg nem lehet könnyű azoknak, akik nem tudják milyen irányba is akarnak tovább menni. Én már kezdetektől tudtam, hogy melyik az a pálya, ami a legközelebb áll hozzám.
- Nem kell aggódni még van időd. És bár nem tudom hogy sikerültek az RBF-jeid, okosnak tűnsz, biztos jól sikerültek – Próbálom megnyugtatni, és a bíztató szavakat ismét egy harapás követi. Az pedig már az utolsó falatok egyike volt.
Nem telt bele sok időbe, amíg minden eltűnt a tányéromról, és már csak a papírhulladék maradt.
- Vajon mikor jön valaki, hogy elvigye ezeket? És vajon mennyi borravalót szokás adni az itteni dolgozóknak? – Teszek fel ismét költői kérdéseket, bár nem sok reményt látok arra, hogy ő többet tudjon az itteni etikettnél nálam. Mugliktól megkérdezni meg eléggé furcsa lenne. Nekik itt minden természetes, amit mi nem értünk.  Mindig is mondtam, hogy érdekes teremtmények a varázstalan emberek, de a famíliából mindenki inkább a gusztustalan, jelentéktelen és szánalmas jelzőket használja rájuk. Valamit viszont mégis tudnak, ha varázslat nélkül is ilyen gyorsan tudnak ételt előállítani.
- Majd próbálunk úgy tenni, mintha teljesen hétköznapi lenne minden – Vetettem fel ötletnek a konyhai látogatáshoz, ami láthatóan eléggé felkeltette az érdeklődését. A végén pedig beleegyezett az ötletbe.
- De hogy jutunk be feltűnésmentesen? – Vetek fel egy problémát – Talán lefizethetnénk két alkalmazottat, hogy adják ide a ruháikat, amivel bejuthatnánk…. Nem ez nem jó! Eltereljük a figyelmüket valamivel és bemászunk a pulton át? – Hatásszünet – Nem, ez se jó – Húzom el a számat, majd pár másodperc múlva bevillan az ötlet- Vagy egyszerűen használhatnánk a hátsó bejáratot. Úgy láttam az épület háta mögött van egy ajtó, ami elég valószínű, hogy oda vezet. Egy egyszerű ajtónyitó bűbáj, és már bent is vagyunk – Ismertettem röviden az utolsó ötletet, ami teljesen kivitelezhetőnek tűnt.

Ha a nap elején kérdezték volna, a szülinapján kivel szeretne elkölteni egy ebédet és hol, valahogy biztosan nem egy muglikkal teli zsúfolt McDonald's és pláne nem a legkisebb Grosiean társasága jutott volna az eszébe. Az előbbi még hagyján, őt nem veri ki a frász a mugliktól, ahogyan mondjuk Mitchtől sem, egyszerűen nem gondolta volna, hogy valaha is szóba elegyedik akármelyikükkel. Ehhez képest...
Természetes, hogy mindenki máshogyan áll neki a házbesorolásnak. Az ő családja nem aranyvérű, de hozzájuk hasonlóan náluk csak félvérek vannak. Szülei nem beszéltek a beosztási ceremóniáról, ez biztosan valami felnőttes összeesküvés lehet, hagy kapjon a gyerek szívrohamot, ájuljon csak el szégyenszemre az idegességtől. Ahogyan azt sem mondják el, nem lesz abban a kegyben részük, hogy visszaküldik őket anyáék nyakára. Azóta már Shay is kilogikázta magának, ha valakiben nem lenne elég varázserő hozzá, nem is kapna levelet. De ő például hiába próbálja nyugtatni az öccsét, pedig a kis srác már elég jelét mutatja a mágiának... egyszer még Shay ruháját is felgyújtotta, mert meg akarta fürdetni. Az aranyvérűeknél ez az egész biztosan másképpen működik. Náluk, ha esély lenne rá sem beszélnének ilyen dologról.
Épp a szájába kerül a szívószál, amikor Mitch visszakérdez. Képtelen nevetés nélkül hagyni, ami megnehezíti a falat és korty lenyelését, de még sikerül kulturáltan és csak kicsit köhécselve megoldania. Talán egy pár közelben ülő mugli tekintetét sikerül magánszámával magukra vonni, de miután mindenki meggyőződik arról, semmi komolyabb probléma nincs, visszafordulnak ők is az ételükhöz.
- Nem, ránézésre nem mondanám meg rólad. De a Süveg sem ránézésre dönt... - jóval mélyebb dolgok lehetnek, és valami egészen különleges mágia, hiszen az évek is azt igazolják. Hiába az angyali külső, az itt ülő mardekáros részéről is, ha nem is az esszenciális gonoszság, valami csak odasoroltatta, s nyilvánvalóan elégedett is a sorsával. Csöndben falatozva, vagy épp kortyolgatva hallgatja a fiút, kezd képbe kerülni, s ekkor esik le neki, hogy valóban van egy Nolita Grosiean az ő évfolyamán, de részéről kevésbé érdekes, így vajmi keveset foglalkozik vele. Az ő tálcáján is egyre növekszik a kiürült papírdobozok száma, de egyelőre nem foglalkozik velük, még van mit eltüntetni, gyomrában azonban egyre kevesebb a hely. Ő nem valószínű, hogy mindennel meg tud birkózni.
- Igen, roxfortosok voltak, apa mardekáros volt, anya viszont szintén hugrabugos, és ahhoz képest, mennyire apámra ütöttem, úgy tűnik a mardekáros vonásokat nem örököltem el - vigyorodik el. Igazság szerint egyáltalán nem bánja, az évek során pedig nagyon megkedvelt hugrabugosnak lenni. Az emberek nem tartanak tőle, sőt lekezelik olykor, például harcban, aztán pedig jól meglepődnek, mikor valóban harcolni kényszerülnek vele. Szereti azokat a meglepett arcokat, amikor nem dől ki az első átoktól, nem sírja el magát az első kötekedő szótól.
- Áh, nem, én nem szeretem, mikor így le vagyok korlátozva, Madam Pomfrey pedig nem enged semmit - van benne tapasztalata, és valamiért abban is biztos, az új tanévben is meg fog ott fordulni néhányszor, de a talárjait már leellenőrizte, egyik hátán sincs céltábla, sőt, ugyanolyan fekete, mint mindenki másé.
- Óh, köszönöm... - a bókoktól zavarba jön, okosnak meg ritkán tartják, valahogy ez később szokott kiderülni, hogy nem is annyira ketyós, mint amilyennek látszik, vagy épp amilyennek elsőre tűnik. Talán csak a kaja, talán az, hogy egy évvel idősebb lett. - Majd meglátjuk, úgyis az lesz a lényeg, miből tudom megszerezni a RAVASZt... - rántja meg vállát, s ő is befejezi a burgerét, nagy szuszogások közepette kortyol néhányat a colából, tekintete a még érintetlen shake-re irányul. Ezt sem most fogja megenni, talán meg kellene bűbájolni, hogy ne olvadjon fel, aztán majd amíg kóvályog a belvárosban elszopogatja... de itt nem lehet.
- Hmm... - ismét forgolódik egy sort, eddig ez egész jól bejött - talán az a kockás inges... - mutat az egyik alkalmazottra, aki egy tálcányi hulladékot önt egy fémkukába. Láthatóan senki nem fárad azzal, hogy maga ürítse le tálcáját. - ... szerinted? - kérdezi, miközben tovább figyeli a környező asztalokat. Előtte még van egy doboz sült krumpli, fél pohár cola és egy kis pohár shake, a gyomra pedig már régen tele.
Az ő gondolatait is elkezdi izgatni a konyha, a gépek leginkább, bár sokszor hallotta, jobb nem tudni, hogyan készülnek az ilyen ételek, mert az emberre csak a rosszullét jön rá. A muglik konyhaművészetéről keveset tud, és lehet nem most kellene többet kiderítenie. Mégis... talán eldicsekedhetne majd mugliismereten, miket sikerült megismernie... Ő csak némán forgatja gondolatait, míg a mardis félig hangosan teszi.
- De nem nagyon.... varázsolhatunk - ajkai némán formálják csak az utolsó szót - itt - veti fel ezt az apró problémát. Részéről benne van, ha ezt az akadályt is el tudják hárítani, már mehetnek is felfedezni.

Shay

- Igazán kár – Sajnálkozok azon a megjegyzésén, hogy nem örökölt az apjától Mardekáros vonásokat – Pedig járhattunk volna egy házba, és lehettél volna a nővérem legjobb barátnője – A testvérem említésére olyan undor jelenik meg a számon, mintha éppen egy nagyon rossz ízű falatot kellett volna megrágnom. A mondatban érezni lehetett az iróniát.
- Igaz, tényleg jobban jártál, hogy ez nem így történt – Váltok ismét kedves stílusra. Persze szeretem Én Nolitát nincs is azzal semmi baj, ha jó nagy távolságra van tőlem, és nem szólal meg, mert amit mond az vagy halálosan untat vagy idegesít.
- Plusz nem akarok általánosítani, de nálatok sokkal kedvesebbek az emberek – Dicsérem a sárgák házát, bár ezek főleg az előttem ülőnek szólnak. Természetesen, ha nem oda járna, akkor a Griffendélről vagy a Hollóhátról is tudnék szépeket mondani. De bármit is mondok úgyis a mi házunk a legjobb. Ennek pedig egy nagyon egyszerű indoka van: hogy Én oda járok és ezzel növelem nem csak a Mardekár, hanem az egész suli fényét. Igen, el se tudom mondani mennyire sokat nyertek azzal, hogy a kastély falai között töltöm az év nagy részét. Ez olyan megtiszteltetés, ami csak nagyon keveseknek adatik meg. Én pedig olyan szerény és önzetlen vagyok, hogy még köszönetet vagy díjat se várok érte. Komolyan mondom, amit Én csinálok azt tanítani kéne.
Kortyolok még egyet az üdítőmből, majd Én is körbenézek, hogy megpillantsam a tálcás embert. Elég furcsa az itteniek munkaruhája. Frakkban és nyakkendőben kellene itt dolgozni nem pedig ilyen furcsa öltözetben. Ezek a muglik nagyon sok mindent csinálnak furcsán.
- Elég valószínű, de nem úgy tűnik, mint aki ide akarna jönni elvinni a dolgokat. És lehet, hogy a borravalóról is lekéstem, mert itt előre kellett fizetni. Nem tudom milyen logika van az itteni kiszolgálásban, de hogy nagyon furcsa az biztos – Rántottam meg a vállamat, majd előszedtem a zsebemből a pénztárcámat. Tudom, hogy az elején kellett volna odaadni, de valamivel illik honorálni az itteni szolgáltatást. Még akkor is, ha nem a pincér hozta ki az ételt.
Miközben a megfelelő összeget kerestem az előttem ülő elkezdett aggodalmaskodni a varázslat miatt. Nem értem miért ragaszkodik mindenki ennyire a szabályokhoz. Olyan unalmasak. Nem is beszélve arról, hogy amit nem tudnak meg az nem fáj nekik.
- Csak nyugi. nem fogunk nagyon varázsolni. Csak egy kicsit. Csak egy apró pici bűbáj, amit még elsős korunka tanítottak. nem gyújtunk fel semmit, nem csinálunk természeti  katasztrófát és senkinek nem esik baja. Ráadásul senkinek se fog feltűnni. Csak kinyílik a zár. Egy pillanat az egész – Próbálom észérvekkel meggyőzni a lányt, és nagyon remélem, hogy belátja mennyire egyszerű, de mégis milyen zseniális ez a terv, amit korunk legnagyobb elméje, azaz szerény személyem talált ki.
- Te pedig amúgy is varázsolhatsz már. Hiszen már nagykorú vagy. Nem akarod kipróbálni milyen a Roxforton kívül szabadon használni a pálcát? Szabad vagy és ráadásul nem is ütközik törvénybe, hogy használj egy bűbájt. A muglik pedig nem fogják látni, hiszen nem hiszem, hogy sokan járnak a hátsó bejáratnál ilyenkor – Teszem hozzá az újabb és egyre jobb érveket. Nem fog tudni sokáig ellenállni, hiszen látom rajta, hogy ő is ugyanolyan kíváncsi, mint én.
- Végre rájöhetünk a titkukra. Megtudhatjuk hogy csinálják ilyen gyorsan az ételt és hogy miként képesek elérni, hogy ezeken a papírból készült poharakon le folyjon át a folyadék – Az utóbbi mellesleg nekem is csak pár perce tűnt fel, mikor közelebbről is megvizsgáltam, hogy az a lezárt pohár bizony papírból van.
Reméltem, hogy beválik a meggyőző erőm, viszont mivel úgy látom elég szabálykövető személlyel állok szemben, úgy döntöttem teszek még egy gesztust, hogy még kevésbé érezze magát veszélybe.
- De ha szeretnéd, csinálom Én. Csak a pálcádra van szükségem, mert az enyémet elkobozzák, amint kiteszem a lábam a birtokról. Ha meg legrosszabb esetben elkapnának, akkor neked semmi bajod nem lehet csak Engem vonhatnak felelősségre, ami persze úgyse fog bekövetkezni, mert profi vagyok a szabályszegésben – Vigyorodok el a mondat végén. Erre az ajánlatra már csak nem mondhat nemet, hiszen már azt is felajánlottam, hogy mártírkodok helyette, ha esetleg elrontanám ezt az elronthatatlanul egyszerű tervet.