Roxfort RPG

Az átlagos faajtón belépve egy tágas iroda tárul a szemünk elé, melyben semmi kirívó nincs első pillantásra. A helyiség régies stílusú, pontosan olyan, mint maga professzor, aki lakja. Az ajtóval szemben helyezkedik el az iroda lényege, a hatalmas cseresznyefából készült íróasztal, melyen általában halmokban sorakoznak a beadott házi feladatok és a különböző egyéb munkák. Balra találunk több könyvespolcot telis-tele régi, bőrkötésű könyvekkel, és ha van lehetőségünk közelebbről is megvizsgálni őket egy-egy kviddiccsel kapcsolatos kötetet is felfedezhetünk, míg a két könyves polc között egy kisebb üvegezett vitrin is felfedezhető, melynek az alsó része szekrényként funkcionál. A vitrinben több kitüntetés és ritka holmi mellett mindig megvan a helye a kviddicskupának, amely az évek alatt szerves részévé vált az irodának, s a professzorasszony sem szívesen válna meg tőle, valamint mellette a házkupa is megtalálható. A vitrin felett egy ősrégi JólseperR1es kapott helyet.
Az asztal mögött egy nem túl nagy ablak helyezkedik el, függönye skótkockás, két oldalt csíptetve. Mellette mindkét oldalon helyet kaptak elődei, mint ahogyan az igazgatónál is, bár az elmúlt negyven évben nem került új kép a falra.
Az iroda jobb oldala némileg szellősebb, az asztaltól kissé odébb egy ajtó van, ugyanolyan átlagos, mint a másik, ez vezet a háló irányába. Az ajtótól még odébb helyezkedik el egy kandalló, melynek párkányán több apróság helyezkedik el, mint például egy varázslósakk készlet, néhány kviddicses relikvia, valamint egy skótkockás doboz, melyben valószínűleg hop-por van. A sarokban egy kecses ívű, fából készült fogas is árválkodik, külön esernyőtartóval, mely olykor, mintha hallatna valamilyen hangot.

Egy teljes hétig otthon voltam, mert a nagybátyámnak sikerült elintéznie, hogy kikérjen az iskolából egészségügyi gondokra hivatkozva. Szükségem volt arra a hétre, hogy valamennyire összeszedjem magam, hogy elfogadjam azt a tényt, hogy az egész életem kerekestül felfordult és immáron a Voldemort névjegyével a balomon kell leélnem az életem.
De most itt vagyok. Újra a Roxfort falai közt és drága házvezető tanárom máris az irodájába rendelt. Tudom mit akar, nagyon nagyon jól tudom, de nem akaródzok odamenni. Ki akarja szedni belőlem, mi is történt velem, mi is volt a pontos oka a távolmaradásomnak és talán még a DS és a Mardekár közti ütközetről is kérdezni akar, de én nem akarok beszélni. Semmiről.
Itt sem akarok lenni, vissza sem akartam jönni, de nem volt más választásom. A parancs az parancs és már nem mondhatok ellent, mert komoly következményekkel járna.
A karomon a Jegy még mindig hasogat. Vajon ez már így marad örökre? Vajon soha többé nem lesz egy perc nyugtom sem? Vagy egyszer tompulni fog ez a fájdalom? Egyszer talán megszokom?
Fogalmam sincs…
Egyedül azt tudom, hogy az, amitől oly sokan tartottak, mikor a senki kis Hendersonból, Mirollá váltam, hogy végül beálltam a gárdába. Teljesen mindegy milyen indokom volt rá, megtettem. Megtettem azt, amiről úgy véltem inkább a halál, mint hogy Voldemortot szolgáljam, de mégis fejet hajtottam előtte, csak mert megtalálta a gyengepontom.
Miért kellett nekem a Griffendélbe kerülnöm hat éve?
Ha talán a Mardekárban lettem volna végig, akkor ez az egész nem következett volna be. Akkor talán nem lenne bennem ennyire erős az a tudat, hogy a szeretteimért mindent meg kell tennem. Akkor talán…
A fenébe is a talánokkal! Úgysem számítanak már semmit! Semmit…
Itt ülök McGalagyon Professzor irodájában és várom, hogy végre belekezdjen miért is hívatott pontosan magához. Oh, bárcsak arról akarna beszélni, hogy szedjem össze magam, mert sokkal többet tudnék nyújtani az iskolában, mint teszem. Bárcsak a rég megszokott téma lenne megint napirendi ponton, amit annyira utáltam, de most mindent megadnék érte.
Itt ülök, összetörten, meggyötörten. Csupán árnyéka vagyok a régi valómnak és csak nézek rá és várok…

A lábaim most nem visznek olyan sebesen, most mintha minden egyes lépésnél leragadnának, s nem akarnának mozdulni. A tőlem szokásos, most valahol az egyik sarokban üldögél. McGalagony irodája felé tartok, hiszen a minap kaptam tőle egy üzenetet, hogy a mai napon keressem fel őt, ugyanis lenne mit megbeszélnünk. Mondanom sem kell, hogy én rögtön a legrosszabbra gondoltam, s most ezért ilyen nagy szenvedés nekem ez az út.
A levegőt nem kapkodom, lassan lélegzek, egész lassan. Halálra vált tekintetemet, aki csak meglátja értetlenül nézi, hiszen alapvetően én mindig örömtől és energiától telten viharzok át az iskolán, s közben minden bizonnyal valami csínyen töröm a fejemet.

~ Vajon melyik stiklimre jöhetett rá? Ki mószerolhatott be engem? Bárhogy töröm a fejemet nem jut eszembe semmi. Akkor vajon miért hívat? Piton sütött rám talán valami áltettet? Nem hiszem. Mostanában nem is nagyon láttam, valami mással van elfoglalva a többiek szerint.
Talán a tónál történt kis kalandomra jött rá? Azt nem is láthatta… Ej, jobb lenne tudni mire jöhetett rá, akkor tudnék hozzá valami fedő dumát kreálni. Így viszont…finoman szólva is benne vagyok abban a bizonyos trutyiban… Bajban vagyok nem kicsit. Ez nem is kérdéses. ~

Amint ezen gondolatok kavarognak a fejemben lassan odaérek a tanárnő irodájához. Egy ideig csak álldogálok tétlenül, aztán lassan elindulok az ajtó felé. A szívem a torkomban dobog, hiszen most úgy érzem, hogy elkaptak, vége a macska egér játéknak és a macska győzött. Még nyelek egy nagyot, majd egész lassan hármat kopogok az ajtón. Minden egyes koppantás, akár egy-egy lépés a szakadék felé.
Ahogyan várakozok, sok minden átfut a fejemen. Többek között az, hogy hogyan mondom el otthon. Szinte látom a degenerált unokatestvéreim arcát, ahogyan rajtam röhögnek, hogy en-gem kicsaptak. Ezt egyszerűen nem hiszem el. A haverok felkészítettek a legrosszabbra, így kellően remegő lábakkal nyitok be, amikor a professzor erre megadja az engedélyt.
Fejemet leszegve lépek be az ajtón, majd pár lépés után megállok, s továbbra is csak a földet bámulom. Nem tiszteletlen vagyok, csak gyűjtöm az erőmet, hogy egyáltalán meg tudjak szó-lalni. Végül aztán csak összeszedem magamat, s valamik elkezdek mondani.

- Jó napot tanárnő! Azért jöttem, mert…. –

Ezt a mondatot, már nem tudom befejezni, egy kissé elakad a szavam, s bárhogy próbálom tovább folytatni a mondandómat nem megy. Egyszerűen, mintha kővé dermedtem volna, s bár most a fejemet felszegve a tanárnőt figyelem, szinte olyan vagyok, mint akit sóbálvány átokkal sújtottak. Nyílván ezt már McGalagony is észrevette, most meg még fogást is adok neki magamon.

~ Itt ki leszek most készítve. Azt mondják, könnyen lehet az is, hogy ha sokat szájalok, akkor békává vagy patkánnyá változtat engem. Nem akarok patkány lenni… Nem illik hozzám… Ezt nem hiszem el magamban még viccelődni is van kedvem miközben, miközben itt állok egy olyasvalakinek a szobájában, aki a sorsomról fog dönteni… Maradok vagy megyek? ~

M i s s  M i r o l

Némileg türelmetlenül ül asztala fölé hajolva a Professzor asszony. Egyik keze az asztal sarkát támasztja, míg másikban ismerős hangon serceg a penna. Csak pótcselekvés. Javítás. De, ha jobban szemügyre vesszük, láthatjuk, ahogyan üres kezének ujjai dobolnak a cseresznyefa, simára polírozott asztallapon. Mélyet sóhajt, ahogy az ajtó fölötti órára pillant, majd egy pillanattal később szemeit lemondóan kapja el róla, nem mintha attól tartana, hogy nem jön el.
Tudja jól, hogy diákjának nincs más választása, el kell jönnie, hiszen mint házvezetője és tanára hivatalosan rendelte maga elé. Arca gondterhelt, de kinek nem az mostanság, legyen akármelyik oldalon, nyugodt nem lehet senki, és most még ez is. Az utóbbi időben jelentkeztek csak ennyire szembetűnően a gondok Vikitria Mirollal kapcsolatban, melyre kollégái is felhívták a figyelmét, valamint az igazgató is kérte, hogy vizsgálja ki az esetet, mert több lehet mögötte, mint amit gondol. Vagy éppenséggel gondolni mer.
Az utóbbi napokban a nap eltűnt az égről, vagyis ott van az csak az áthatolhatatlan szürke felhőréteg megakadályozza, hogy utat törjön magának.
Halk koppanások zaja.

Bizony már most érezhető, hogy a kviddicscsapat kapitánya nem olyan határozott, mint annak előtte. McGalagony professzor feláll székéből, pennáját egy gyors törlést követően a félig kijavított dolgozatra fekteti, majd szigorú szemeit az ajtóra függesztve hívja be a mögötte álló Hölgyet.
- Jó napot, Mirol! Jöjjön beljebb! Üljön le! - arca kifejezéstelen, de végig követi szemeivel a lányt, majd, amikor helyet foglal ő maga is leül székébe, ám előbb csak fürkészi az arcát, mindezt gondosan elrejtve egy olyan jelentéktelen cselekvéssorba, mint a pergamentekercsek rendezgetése.
- Nos, Miss Mirol, gondolom sejti miért hívattam magamhoz! - fúrja tekintetét a lányéba, nem is sejtve, hogy ezen kérdése talán teljesen összezavarja őt. Sok mindenről beszélhetnének, az utóbbi időben sajnos túlságosan is sok dolog történt, amelyek nem éppen pozitív megítéléssel méltatják az előtte ülő diákot.
- Az utóbbi időben sajnálatomra több panasz is érkezett magát illetően -  csak mint tény közli, bár biztosra veszi, hogy a Mirol-lány ezzel teljesen tisztában van. - Több tanár kollégától is azt hallom, hogy folyamatosan romlik a teljesítménye, dekoncentrált az órákon. Van erre esetleg valami magyarázata? - vonja fel végül kérdésével egy időben vékony, fakó szemöldökét. Az asztalra könyököl, mintha valami bizalmas információt várna cserébe a lánytól, de azt sajnos nem fog kapni, ellenben rengeteg árulkodó jelet fog el, amelyek csöppet sem derítik jobb kedvre, sőt. A gondolatok megkergült részecskékként cikáznak a fejében, miközben arcán, szemein ennek semmi jele nem látszik. Ujjait összekulcsolja, ahogyan várja a választ.






Reméli, hogy ez csak egy átmeneti állapot, és nem abból fog kiállni a tanév hátralevő része, hogy egyesével, de akár csoportosan kell magához rendelnie a Griffendél diákjait, mert a tanulmányaik helyett másra fektetik a hangsúlyt. Még ha az legalább a kviddics lenne, nem venné annyira zokon. Természetesen nincs mentség az ilyesmire, hiszen a többi diák meg tudja oldani a tanulás melletti sport vagy egyéb szakköröket. Azonban arra már nagyon jó mentésg kell, hogy valaki minden iskolai szakkör, vagy egyéb csoportos foglalkozástól mentesen ne legyen képes legalább az alaptantárgyakból tartani a szintet.
Piton professzorral okkal nem tárgyal a griffendéles diákok órai teljesítményéről, vagy annak hanyatlásáról, de saját óráin észlelte tanítványa lustulását és dekoncentráltságát. Büntetőmunkát sajnos ilyen esetekben nem adhat ki, de annak értelme sem lenni, hiszen ettől nem fog többet tanulni, bár mindenesetre elgondolkodtató az ötlet, mégsem vallana a szigorú ám igazságos professzorasszonyra, hogy így próbál meg nagyobb fegyelmet kivívni. Az első koppanás után tekintete az órára siklik, majd egy ajakpréseléssel jegyzi meg, hogy Mr. Matthews nemhogy átváltoztatástanból lustult el, de még arra sem hajlandó, hogy pontosan érkezzen. A harmadik koppanást követő rövid csöndet a nő hangja töri meg, amikor beinvitálja a diákot.

Kilép asztala mögül, szemei a szokásos szigort mutatják, pontosan úgy néz, ahogyan azt egy leszidásra váró diák megérdemli. De ő nem fog szitkozódni, még csak a hangját sem szándékozik megemelni. Nem vág közbe, engedné, hogy a griffendéles végigmondja miért is jött ide, bár ezzel ki lenne jobban tisztában, mint ő maga. Ám sajnos az okfejtés nem történik meg, Jeremy láthatóan retteg, pedig még csak nem is Piton professzornál vendégeskedik, hanem nála.
Asztala sarkáról elvesz egy skótkockás mintázatú dobozt, majd visszasétál székéhez, hogy leüljön, ezt követően néz rá a diákra, aki szemmel láthatóan szürke, csak azt nem érti miért ilyen halálra vált az arca.
- Üljön már le! - int fejével az asztal előtt árválkodó egyszerű, faragott, fa székre, ám nem hagyja nyugodni a fiú arcszíne - Minden rendben van magával, Matthews? Nagyon sápadt... -  fejét egy kissé megingatja, de nem szól semmit, ám tekintete mindent elárul. Nem kell igazán megszólalnia a fiúnak, így is tudja, hogy azért lapít, mint ..... a fűben, mert vaj van a füle mögött, ám most nem ezért hívta ide. Nem csak ezért.
A doboz az asztal közepére kerül, ám nem nyitja fel, s a továbbiakban sem nyúl hozzá.

Az idő későre jár már, a takarodó ideje is régen elmúlt már, McGalagony professzor ennek ellenére hatalmas asztala mögött ül, több kupacnyi pergamen között, egyet közülük maga elé húzva, szigorú tekintettel olvas téglalapalakú szemüvege mögül. Arcizma egy ideje meg sem rezzent, - ugyan az ötven centiméteres beszámolónak még csak alig felé olvasta el – pontosan eddig a pillanatig, amikor is azonban vékony szemöldöke ívesen felfelé emelkedik, ajkait előbb penge vékonyra préseli, majd ahogy tovább olvas még szája szeglete is rándul egyet. Kecses sastollpennáját egy pillantásra sem méltatva mártja meg a rubinvörös tintában, majd a felesleget lehúzandó, megkocogatja néhányszor az üvegcse száján írószerszáma hegyét, majd a pergamen fölé emelve egyetlen hosszú mozdulattal áthúz egy egész sort, majd még egyet, s hozzá még egy felet. A javítás mellé odakanyarít még egy cikornyás széljegyzetet is, a meghagyott helyre. Egyetlen szót, s egy nagyobb kérdőjelet. Fejét ugyan megingatja, de már jócskán túl van azon az időszakon, amikor a hasonló ostobaságok, amelyeket a diákok a beadandóikban, tesztjeikben, de akár a szorgalmi feladataikban elkövettek, bármilyen mértékben is kellemetlenséget okozott volna neki. A figyelmetlenség nem az ő bűne, ha valaki pedig nem tudja értelmezni az olvasott anyagot, ott bizony nagyobb problémák lehetnek. A ritka nagy butaságokat pedig titokban ki is jegyzeteli magának, nem feltétlenül azért, hogy a későbbiekben majd ezek alapján, egyesével javítgassa a nebulók hibáit – jó lesz ez majd öregkorára. Emlékek.
Teája néhány centire a tintatartótól pihen egy egyszerű, mázolt bögrében, melyen a Holyhead Harpies címere díszeleg. A pohárból azonban már egy ideje nem kígyózik felfelé a forró, fehér gőz, jelezve a Professzorasszony jó ideje nem nyúlt az italához, pedig az éjszakája még hosszúra nyúlik, s ha végre az órájára tekintene, azt is felismerné, milyen későre is jár már valójában. További néhány percnyi olvasást követően újra megemelkedik a sastoll penna, halk koccanás jelzi hegyének újabb mártását, majd a lehúzást követően a jobb sarokba kerül egy vörösen világító E-betű. A ráncos, szoborszerű arc most nem szenvtelen, ahogy a munka készítőjének nevére vetülnek zöld szemei, s most megejt egy sóhajt.
- Jobbat is tudna… - sóhajtja maga elé, miközben a pergament ismét összetekercseli, s a nagyobbik halom tetejére illeszti épp, amikor a polcon levő óra halk kondulással üti az éjfélt. McGalagony az órára pillant, majd tekintete a kandallóban pislákoló vidám tűzre sodródik végül a balján sorakozó, még javításra váró pergamenkupacra. Egy újabb sóhajjal emelkedik fel székéből, tartójából előveszi pálcáját, egy intéssel az oldalt nyitva árválkodó szekrény felé suhint, mire az összes kijavított beadandó tekercs felreppen, s rendezett sorokban egymásra pakolják magukat. A javítatlanokat az asztal bal sarkán felállított kosárba lebegteti. Szemügyre veszi irodáját, majd miután fogadóképesnek ítéli a helyiséget, tekintetét az asztallal szemben levő ajtóra függeszti, melyen a vártaknak megfelelően fel is hangzik két tompa koppanás.
- Jöjjön! – hangját nem emeli fel túlságosan, mivel szinte síri csend uralkodik a környéken, nincs szükség a hangos beszédre. Az időpont kényszerűségből ilyen késői, hiszen Helena eddig szolgálatot teljesített a kastélyban a Minisztérium és természetesen Dumbledore megbízásából, aki ma este ismét házon kívül tartózkodik.
- Jó estét, Helena! - köszönti a boszorkányt, miután az belépett az ajtón. Fáradt arcára lágy mosolyt erőltet, pálcájával a teáskanna irányába int, melyben azon nyomban forrni és gőzölögni kezd a víz.

Minerva McGalagony


Sötét volt, hideg, ráadásul még az eső is szakadt, szóval minden össze esküdött ellenem az elmúlt hetekben. Élveztem a roxforti létet több okból is, de inkább a férjem mellett lennék, aki ebben a pillanatban is valahol a sötét mágusokat üldözi, s még most is életveszélyben van, mint mindenki az elmúlt hetekben. Némán az órámra pillantok és megállapítom, hogy már két perce el kellett volna már indulnom, de valamiért belefeledkeztem az őrködésbe. Már több, mint két hete vagyok itt, s még mindig rengeteg meglepetést tud nekem ez a megbízatás adni. Némán átadom a műszakot egy nálam, sokkal fiatalabb, szinte kölyöknek, s a kastély fele indulok, ahol találkám lesz. A folyosókon már nem tartózkodnak diákok, csak néhány auror, tanár és prefektus, akiknek felügyelniük kell a rendet, de biztos vagyok abban, hogy ezekben az időkben senki sem akar egyedül járkálni a folyosón. Az iskolában sokkal melegebb van, mint kint, s ez a melegség gyorsan át járja a testem, ami, be kell vallani, nagyon jól esik. Egy idő után egyre kevesebb ember van a folyosókon, majd végleg eltűntek. Magamban azzal viccelődök, hogy én ijesztettem el őket, mivel koromfekete ruhában, úgy nézhetek ki, mint egy denevér, de hamar rájövök, hogy erre fele már nem igen van szükség őrökre. Mielőtt az utolsó sarkon is befordulnék, gyorsan elvégzek magamon egy szárító bűbájt, mert csöpögő ruhával csaknem kellene bemennem McGalagony professzor irodájába.
Miután végeztem, már semmi sem állíthat meg, hogy be ne lépjek a dolgozóba. A szokásos két kopogás után bebocsátást is nyertem, s nagyon jól eső érzés fogott el. Itt bent igazi jó meleg volt, nem olyan, mint a folyosón, ráadásul még a tű ropogása is hallatszott, amely szinte családias légkört adott a helyiségnek. Valamiért azok az esték jutottak eszembe, amelyeket a háború után otthon töltöttünk Callidus.szal és az akkor még kicsi fiúkkal. Sajnos azokat az estéket már nem lehet vissza hozni, de már egy kis nyugalomnak is örülnék.
- Jó estét, Minerva!- köszönök vissza a tanár nőnek, akit a Főnix Rendjén keresztül ismert meg. Ugyanakkor, mind a két fiam elismeréssel beszélt róla és kitűnő tanárnak írták le, amiben nem is kételkedett, mert mind Paulus, mind pedig Tiberius kiváló volt átváltoztatástanból.
- Nos, akkor talán el is kezdhetnénk.- mondtam, s közben levettem köpenyemet és süvegemet, amelyekre már nem nagyon volt szükség, hisz nagyon jó idő uralkodott a professzor asszony irodájában.

Helena megjelenése halvány, de látható, némileg fáradt mosolyt csal Minerva arcára. Sajnos a házi dolgozatok javítása miatt kissé megcsúszott az idővel, nem igazán készült elő megfelelően vendége fogadására, de mint tapasztalt boszorkánynak, nem okoz gondot ezt gyorsan pótolni. Így míg az asszony beljebb sétál, s leveszi  köpenyét valamint süvegét, ő ellép asztalától, egy gyors pálcamozdulattal kényelmes karosszékekké változtatja a tanári asztal előtt álldogáló két kényelmetlen, fa székeket, elvégre nem diákokat fogad. Egyik kezével az egyik alkalmatosság felé int, s barátságosan invitálja közelebb Helenát, hiszen nem hivatalos ügyben indítványozta a találkozót.
- Foglaljon helyet! Biztosan lefárasztotta a szolgálat – kínálja hellyel az asszonyt, ő maga megvárja, amíg elfoglalja valamelyik karosszéket, majd csak ez után fogja követni a példáját, és persze, ha már ellátta. A pillanatokkal ezelőtt megbűbájolt kanna hamarosan halkan felfütyül, jelezvén a professzornak, a víz felforrt. Egyelőre nem csinál vele semmit, megvárja, vendége kér-e valamit.
- Kér esetleg valamit? Teát? Vagy valami erősebbet? – ez utóbbit hangsúlyosabban ejti ki, elvégre az ilyen hideg estéken, mi is eshetne jobban a megfáradt testnek, mint valami ízletes lélekmelegítő ital. A nő azonban nem vesztegeti az időt, rögtön kezdeményezi, hogy térjenek a lényegre, amely ez estben csak egy könnyed csevegés, legalábbis, ami Minervát illeti. De valóban, a késői órára való tekintettel, nem árt belevágni. Mosolyogtató azonban, hogy Helenában mennyire munkál az évtizedes minisztériumi rutin, itt is milyen hivatalosan, tárgyilagosan nyit.
- Igen, igen! – helyesel McGalagony is a kezdeményezésre - Nem is szándékozom sokáig rabolni az idejét, csak néhány szót szerettem volna váltani Magával. Ritkán nyílik rá alkalom... –  még mindig a fotel mögött ácsorog, várja Helena döntését az italokkal kapcsolatosan, esetleg, ha éhes, néhány szendvicset is tud abszolválni a konyháról.
- Otthon minden rendben?  – érdeklődik közben, hogy végre belevághassanak.  – A fiúk és a jó Callidus rendben vannak?  – zöld szemei fürkészőn vizsgálják Helena fáradtnak tűnő arcát, érthető lenne, ha kimerült lenne, hetek óta éjszaka őrködik, manapság pedig nem könnyű nyugodtan aludni, főleg így távol a családtól, ahol a levelek küldése sem biztonságos már. Egyelőre a kandallótüzeken keresztül történő üzenetküldés a legbiztonságosabb.
Pálcáját bevetésre készen tartja, hogy azonnal intézkedhessen, ha társaságának szüksége van valamire, ő is szeretné már kényelembe helyezni magát.