Roxfort RPG

Nem túl nagy, a padok mindegyike a falakhoz van húzva, a tanária asztal pedig a megkopott, porosodott táblához. Egyetlen ablak terpeszkedik a falon, mely régen volt mér kinyitva. Nem tudni miért nem használják ki már több mint 10 éve ezt a helyet. Sokan sokfajta történetet suttognak róla, de az igazságot talán csak a jó öreg Albus tudná… vagy lehet még ő sem?

A falakon, sötétben is világító apró, illetve nagyobb rúnák helyezkednek el, melyek folytonosan, körbe-körbe mozognak, akár csak a Föld.

- Majd meglátom – Ismételten ismét lemondó sóhajjal, miközben unottan nézelődtem a folyosón, mivel nagyon mást nem láttam. Lehajtottam a fejem, és szinte játszva a halottat nyújtottam ki a karjaim, közben pár érdekes, mérgelődő hangot is kiadva magamból. Mutatva, hogy azért még nem teljesen adtam fel. Lehunyt szemhéjaimon keresztül észleltem, hogy eloltották a villanyt. No de nem a fejemben, félreértés ne essék… Felkaptam a fejem, majd összeráncolt szemöldökkel néztem körbe. Meghallva a kérdést felhorkantam.
- Nem, nem félek. Csak felettébb gyanús ez az egész. – Jegyeztem meg, majd amikor a combomra ütött, ciccegtem egy sort. – Rosszfiú vagy Ryan. –
Hogy ezt kétértelmű megjegyzésnek szántam volna, lehetséges. S mivel nem láthatta az arcomon bujkáló gonoszkás mosolyt, bármit hihetett. Ám abbahagytam, szinte varázsütésre a mozgolódást, s újra átváltottam halott üzemmódba.

Összeszorítva a szemeim, megkapaszkodva a vállaiba, értek földet lábaim, majd pislogtam fel rá, s vettem el a kezeim, amelyek talán így is túl sokáig időztek rajta.
- Pedig már kezdtem élvezni. – Mosolyodtam el, majd néztem most először körbe, egy fellépést hátrálva. Ámulva, bámulva, még a szám is elkerekedett, nem csak a szemeim.
- Ez milyen… szééééép. – Adtam neki hangot is, és amikor azt mondta, hogy nem nagy szám, csak legyintettem, egyet, ezzel megpróbálva elkergetni azon gondolatait, hogy nem nagy számnak tartom a helyet. Elvégre… nagyon úgy tűnik, magányos óráit rendszeresen itt tölti el. S lehet, hogy nem én vagyok az egyetlen, de biztos nem olyan tág az a kör, akit ide elhozott s ez… nagyon jól esik, s csak még jobban verdes a szívem.

- Nagypapádék hol laknak? – Érdeklődtem halk, szelíd hangon, melybe nem kevés érdeklődés is keveredett, hiszen érdekelt, minden, ami vele kapcsolatos. Túlságosan is titokzatosnak tűnt, s talán ezért is vonzott annyira. Összefonva a karjaim magam mögött lépkedtem oda hozzá, ahhoz a padhoz, amelyre ő leült, majd kezeimmel éppen csak megtámaszkodva a szélében, dőltem neki, a pad üres részének, mely még mellette megmaradt. Oldalra fordulva kissé, néztem őt. Valamiért jobban érdekelt az arca mimikája, mint a rúnák, melyeket még úgy is lesz alkalmam nézegetni.

- Aberdeen közelében. – pislogtam rá oldalról, s szűköltek össze a szemeim ahogy méregettem. Igen, tényleg csinos volt. Ahogy végigfutott a tekintetem a vékony alkaton, elidőzve a mintás pólón, a szövegre persze semmit sem reagálva, konstatáltam az addig bizonyosnak tetsző dolgot. Pont mint Yvette. Mégis, csupán a külső volt az mely rá emlékeztetett. Az elevenség, a nagy beszélőke. Önként nem vallottam volna be de élveztem. Kirángatott a mindennapok forgatagából s feledtette velem a múltat is. Nem, itt nem Claire gondolok de akár ő is lehetett volna. Hanem minden szarságot ami az iskola falain belül voltak. Az átkokat, az ismeretlen növényeket s embereket melyek sokszor felállították a hátamon a szőrt. Egyszerűen gyűlöltem ami itt folyik. S ez abból fakadt hogy semmit sem ismertem szinte. Hatodikos voltam de… Nem szívhattam magamba úgy a tudást mint a többiek. Még most is megütköztem a mozgolódó képeken, s a kviddics nagy mibenlété sem értettem. Inkább rúgtam volna a bőrt a többiekkel a suli udvarán. A régi suli udvarán. Persze…

Lekászálódva, halkan fújtatva egyet, ezzel mintegy befejezve a nagy gondolatsort, léptem a másik elé, persze zsebre dugott kezekkel hogy ne értse félre a dolgot, s tekintettem le rá. Kellemes élmény volt mások fölé magasodni. Főleg ha az illető tetszett, s esetleg mélyen is volt dekoltálva a pólója. Nem mintha most erről lett volna szó. Csak kíváncsi voltam. Miért maradt itt, mit akar igazán, s mégis… Miért?

- Biztos nem érdekes. Sok ilyet láthattál már. – nyugodt, mindenféle sértődöttség nélkül szólaltam meg. Végülis nekem tényleg mindegy volt hogy figyeli-e a mintákat vagy sem. Csak az én szórakoztatásomra lett kitalálva ez a terem. Nos.. Persze ez így nem teljesen igaz de szép remény lenne.

- Aberdeen, hhmmm… - Gondolkozva néztem magam elé, miközben még az ajkaimat is kissé csücsörítve összehúztam. Ez amolyan a gondolkozás jeleként mutatkozott meg a vonásaimon. – Na majd meglesem a térképen. A Földrajz sosem volt az erősségem. –
Hogy emiatt szégyenkeznem kellene? Kétlem, elvégre nem a Szülőföldemről van szó. Még fél éve sincs, hogy az Angliai földön rohadok, hát akkor? Ne várjon tőlem senki sem részletes ismereteket. DE az akarás azért ott van. Mert tényleg megfogom majd lesni, hol is van az a Aberdeen. Mert érdekel. S mert csak. Lehet, egyébként nem izgatná a fantáziám, ha nem lenne köze Ryanhez, de ez már egy egészen más kérdés.

Figyeltem, ahogy lassan lemászott a padról, én pedig még mindig lustán nekidőlve, követtem a pillantásommal, majd vontam fel kissé a szemöldököm, amikor elém állt. Hunyorogva néztem fel rá. Amikor meghallottam az újbóli lekicsinylő mondatokat, sóhajtva forgattam a szemeim.
- Csak nem akarod belém magyarázni, hogy mit gondoljak, érezzek, mondjak? – Vigyorodtam el pimaszul, ezzel is erőteljesen célozva arra, hogy bármit is mond, hogy bármennyire is… el akar innen üldözni netán? Nem fog neki sikerülni. Annál azért jóval kitartóbb vagyok. S oly mindegy volt, hogy a KH-ban punnyadok, esetleg piszkálódok Bennel, vagy vele töltöm az időt… vagyis… nem, igazából nem volt mindegy. Mert már csak maga a gondolata, hogy vele lenni, együtt, egy teremben, ilyenkor… izgalommal töltött el, hiszen sosem tudhattam, mi fog történni a következő pillanatban. Bár remekül értettem hozzá, hogy a beszélgetéseket irányítsam, sajnos ez a képességem hirtelen semmivé foszlott, amikor ő egyszerűen csak a vállára kapott, vagy villogó szemekkel a falnak szorított.

- Egyébként pedig az, érdekes. Nem gondoltam volna, hogy ebben a hulla unalmas épületben ilyen termek is vannak. Mondjuk tény, hogy nem járok ilyen órákra, mint a Rúnatan… Hhmm… - Mintha a Jóslástan jobb lenne. Hát nem éppen, de azon legalább lehet aludni, kivéve ha kiszúr a tanár, egyébként nem érdekel a dolog. Könnyedén ellökve magam a padtól, kezdtem el turkálni újra az övtáskámban, majd húztam elő a pálcát. – De ennél még érdekesebbé is lehet tenni. Várjunk csak, hogy is van az a…? – Gondolkozok félhangosan, ahogy ellépek mellette, talán éppen csak hozzásimulva, ha közelebb állt a kelleténél, állok meg mellette nem sokkal messzebb, s jobb kezemben tartva a pálcát, ballal ezüst tincseimbe túrva vakarom meg a fejem, összevont szemöldökkel erősen túráztatva az agyam.

Könnyű csuklóval tartva a pálcát, mintha nem is tartanám a kezemben írtam le lassú körkörös mozdulatokat, s suttogtam franciaszavakat. Persze erre nem történt semmi, mire ismét gondolkozóba este, de nem pillantottam rá a másikra, mert biztos voltam benne, hogy a kárörvendő vagy mindentudó vigyor ott lapul az arcán, vagy inkább a kételkedés, hogy én képes vagyok bármire is, ami tudást igényel. Újabb mély levegőt véve emeltem meg a pálcám, majd más szavakat használva, mely angol fülnek csupa hablatyolásnak tűnt, történt meg a… csoda? Nem, csak végre megmutatkozott a varázslat eredménye. Először a falak színe kezdett el megváltozni. A fehér, fakóan ásítozó színek helyett most pont olyan színű lett, mint az éjfekete égbolt, mintha eltűnt volna a tető, minden. S a csillagokkal tarkított égen egyedül a rúnak világító színe maradt meg. Utána a padló megfakult, kopott barnás parkettái helyén, először a lábam alatt jelent meg a zöldellő fű, majd tőlem kiindulva, mint amikor a domino sorok eldűlnek, úgy terült el szőnyeg módjára. S talán ez elég lett volna ám… újabb szavak csendültek fel, s újabb pöccintések, suhintások, érezni lehetett, ahogy a levegő a teremben mozgolódni kezdett, a hosszú fűszálak lassan, ellustulva mozgolódtak, pedig még az ablakot sem nyitottam ki. Leengedtem a kezeim, majd a derekamra helyezve, elégedetten néztem körül. Mintha nem is a tanteremben lettünk volna, hanem egy külső helyszínen, egy domb tetején.
- Na ha erre is azt mondod nem érdekes Ryan… akkor megátkozlak. – Húztam ki magam, majd odalépve hozzá, ragadtam meg a kezét, s húztam beljebb – az egykori terem közepe felé, s könnyedén ültem le a fűre, s ha hagyta magát, lehúztam magam mellé.
- Merlinre… ez már hiányzott. – Terültem el, a hátamra feküdve, néztem fel az áll csillagos égre, majd vettem egy mély levegőt, s lassan fújtam ki. A háttérben ekkor szólaltak meg az apró kis tücsökciripelések. Komolyan mondom… érdemes volt stréberkedni a Beauxbattonsban. Mondjuk tény, hogy ott nagyon adtak az ilyenre, az órákat is így tartották meg, hogy az adott tantermet az aktuális témához igazították, s ezt belénk is sulykolták.

[/b]

Csak a szemeimet forgattam az elhangzott mondatra. Majd megnézi térképen… Oh, hát persze. Én meg most jöttem le a falvédőről. Biztos hogy még csak a könyvtár közelébe sem menne annak érdekében hogy megláthassa hol is van. Egyébként sem volt érdekes. Mármint, mi a fenéért izgatta volna hogy hol a fenébe van egy kis *** falu amiben semmi, határozottan semmi sem történik?! Még én is untam, pedig sárvérű vagyok. A nagy vad melyet mindenki szeretne elkapni. Mármint az aranyvérűek.

- Ahham. – nyugtáztam a gondolatot, de igazából nem is figyeltem oda. Túlzottan lefoglaltak önnön keserű, gúnyos megjegyzései mi miatt még McGalagony-nak is felállt a szőr a hátán. Bár ő inkább az elveszett lelket látta bennem mint a többiek szerinti leendő huligánt. Azt fecsegték hogyha aranyvérű lennék akkor biztos a halálfalók közé állnék. Megtisztelő, mi? De így… Auror leszek. Már az egyik tanár is beírta helyettem mint leendő célok. Ezt annyira…gyűlöltem! Amikor beskatuályztak. Én is most ezt csináltam? Igen, még ő is visszaigazolt ebben. Emiatt kissé lesütöttem a tekintetem, kerülve a pillantását, de sokat nem kellett szenvednem érte.
Hiszen már el is lökte magát a padtól, a híres táskában kotorászva. Azt hittem menni akart. De csak a pálca került elő. Csak tudnám miképp is fért bele. Biztos valami mágiát alkalmaztak rajta. Egy újabb holmi mihez nem is érhetnék. Ám nem ez kötött le leginkább. Csak az ahogy ott állt előttem, nem messze kezeimtől, s láthatóan erősen gondolkozott.

- Csak meg ne ártson. – jegyeztem meg, ezzel a nagy műveletekre utalva, mikor is önkéntelenül vigyorra húzódtak az ajkaim. Főleg miután nem sikerült a nagy terve. Az nálam is gyakran előfordult szóval nem ütköztem meg rajta. Csak lehunytam a szemeimet, s felemelve jobb kezemet, vállától csupán egy lélegzetvételnyire tartva el, belélegezve az illatát, pattantak fel a szemhéjak. Már káromoltam volna magam az önkéntelen tettért de a változás… Oh igen! Pont mint a faluban. Eltávolodva tőle, még mielőtt megfoghatta volna a kezem, s ezzel magával ránt, fordultam körbe meglepetten. Nem szerettem az illúziókat. Valahogy nem értettem meg a lényegüket ráadásul csak egy hazugságok voltak. Akkor inkább elmentem arra a helyre amit mutatni akartak, vagy készítettem el a tárgyat, de ez… Mégsem kezdtem el látványosan morogni. Inkább a tekintetem a távolba veszett, s szinte vártam hogy mikor hallom meg a nagyi hangját hogy mostmár toljam be a lusta hátsómat a konyhába. A gondolatra újra csak elvigyorodtam. Már alig vártam a nyarat. Ez mintha csak elővetítette volna a csodás órákat melyet kaphatok. Még ha az újabb ellenség árnyékában is kell azt eltölteni.

Yora pillantva, ki láthatólag kényelmesen feküdt el a padlózaton, mit sem törődve azzal hogy én mit csinálok, enyhült a vigyor. Magam sem tudom mi történt velem abban a percben, bizonyára csak a gének miatt, de letérdeltem mellé, s kis feje mellett megtámaszkodva kezeimmel csókoltam meg. Lassan bal kezemet a dereka alá csúsztatva, míg a jobbal továbbra is támaszkodtam. A világ minden egyes kincséért sem mondtam volna az illúzióra azt hogy kössz. Nem, de ezt éreztem. Mert így tényleg olyan volt minden mint ott. S ez mindennél többet jelentett. Arra számítottam hogy ezután kapok egy irdatlan nagy pofont, de… Mostmár meg sem fordult volna az a fejemben hogy kinevet. A bizalom első kis jelei? Ki tudja? Már Claire képe sem motoszkált a fejemben olyan híven, s az az ismerős, kis tompa fájdalom a gyomorban mely nála is megvolt. Az elismerés vagy felismerés elmaradt, de a csók folytatódott míg csak levegőm volt hozzá. Mert mást már nem tudtam tenni. Csak magamhoz ölelni és tudni, csak az enyém. Persze ha eltolt volna akkor nem erőszakoskodom. Yvette mellett már tudtam magam olyannyira hogy ne vegye el teljesen az eszem a varázs. Nem mintha őt valaha is érinteni lehetett volna. Ezért is volt a második széria valamivel jobb. Sokkal jobb.

Eltávolodva, továbbra is a derekán hagyva a kezemet, tartottam fogva a pillantását. Nem olyan nyápic módon mint valami buzi franciacica. Csak vártam az eredményt, a csillanást mely elzavar vagy ott marasztal. Mert bennem is ott lobogott az ismerős tűz. Nem akarok egyedül lenni.

Nem, nem mondok semmit, csak egy apró fintor jelzi az arcomon, hogy hallottam a megjegyzését, mondjuk ez logikus. Mert direkt úgy mondta, hogy meghalljam, vagy, hogy összezavarjon a koncentrálásba, mert bizony nagyon koncentráltam, hogy helyesen ejtsem ki a szavakat, a megfelelő hangsúllyal. Azt hiszi, nem vagyok rá képes? Hát persze, hogy azt hiszi, mint mindenki… Tény, hogy Yv sokkal nagyobb stréber nálam, s fele annyi varázslatot nem tudok mint ő na de azért… ne tessék már engem ennyire leírni! Oly annyira belemerültem abba, amit csináltam épp, hogy észre sem vettem a kezét, mely éppen csak nem érintett meg, de érezhető lett volna, ha odafigyelek minden rezdülésre, ami az aurámat illeti.

Nem engedte, hogy megfogjam a kezét, hiszen éppen, hogy oda kaptam volna, ő már is eltávolodott. S bár az arcomon nem látszódott semmi, éreztem, hogy a gyomrom bukfencezik egyet, a csalódottságtól. Végtére is… nem kellene meglepődjek, hogy ennyire nem akar tőlem semmit. Mert igen csak úgy tűnt, bár kétlem, hogy mindenkit csak úgy felkapott volna a vállára, na de azért… Egy aprócska kis kézfogás, melybe azért olyan sokat nem is lehet belemagyarázni, ennyire… nem akarta volna? Mindegy. Ha rágódok rajta, akkor sem lesz jobb, inkább csak élveztem az alkotásom, mely olyan élethű volt, hogy az én érzékeim is képes volt becsapni. Csak a pálca, amit magam mellé ejtettem a puha fűben. Az emlékeztetett rá, hol is vagyunk még.

Nem vártam tőle köszönömöt, sőt, nem is figyeltem a reakcióját, csak a körbe-körbeforgó rúnákat figyeltem, miközben egyik kezem a tarkóm alá helyeztem, a másikkal, pedig végigsimítottam a fűszálakon, melyek kinyújtott tenyerem csiklandozták. Talán vártam volna valamit? Lehet… valamiért olyan sanda érzésem volt, hogy Ryan hamarosan távozik, s már csak a becsukódó ajtó hangját fogom hallani, bár az illúzióban azt a kijáratot is gondosan elrejtettem. Így először hozzám kéne szólnia, ha kiakar innen menni. Kérnie kellene tőlem egy szívességet ami… biztos marhára nehezére esne.

- Nem akarok megint a válladon út… - Kezdtem bele, amikor letérdelt mellém, s akkor még fogalmam sem volt, megint mit akar. Felnyalábolni, és két lábra állítani, hogy azonnal vigyem ki innen? Ettől a nagy tértől, mely szinte a végtelenségbe nyúlt, biztos nem lehetett bezártság érzete, s nem is gondoltam, hogy ilyenben szenvedne, de… a lényeg. Mindenre gondoltam, csak arra nem, hogy megcsókol. Amikor a kezét megtámasztotta a fejemnél, kissé felvontam a szemöldököm, s furcsállva néztem rá. Ám nem sokáig elemezhettem a vonásait, hisz még a mondatomat sem tudtam befejezni, egyszerűen csak belém folytotta a szót, pont úgy, mint a hídon anno, nem is olyan rég, én magam tettem…
S az a pár pillanat, amíg nem váltunk el egymástól, úgy kísértett azóta, mint egy szellem, belefészkelve az agyamba, s a lelkembe magát, otromba módon elpöffeszkedve, hogy egy nyugodt pillanatom sem legyen. Végre… végre ismét átélhetem azokat a pillanatokat, melyek után… sóvárogtam volna? Lehetséges, főleg a legutóbbi pofára esésem után, amikor újra csak kerestem azt a valakit, aki megdobogtatja a szívem, s csak a gondolatra is, hogy hozzám ér, remegés fut végig rajtam. Ezt persze nem nagyon akartam magamnak bevallani, hiszen ha újra arra kerülne a sor, hogy a saját arcom súroljam le, akkor talán kevésbé lesz fájdalmas az esés.

Átkarolva a nyakát, húztam magamhoz közelebb, s azt sem bántam, volna, ha a súlyával rám nehezedik, s még a levegőt is kiszorítja belőlem, mert igen csak édes légszomj lenne az. Bal lábam felhúzva, hiszen a másiknál térdelt, s nagyon sok mozgási teret nem is hagyott, bár ezt sem bántam, kulcsoltam körbe a derekát, mint egy maradásra bírva, hogy még véletlen se higgye azt, hogy most, pont most fogom elereszteni, akár egyetlenegy másodperce is. Viszonozva a csókot, mely olyan heves volt, s szenvedélyes, hogy szinte beleszédültem. Szívem még jobban dobogott, s már a levegőt is gyorsabban vettem, mint kellett volna.
Ahogy eltávolodott, nyitottam fel a szemem, s néztem az övébe, s éreztem, hogy lassan teljességgel elnyel, mint egy mocsár, amibe belelépek, s benne ragadok, majd beszippant. Eredmény? Nem hittem volna, hogy ő esetlegesen eredményt vár, de amit tisztán kilehetett olvasni felcsillanó világoskékszemekből, minden volt, csak nem elutasító. Melegség, ragaszkodás, gyengeség, sebezhetőség és vágy? Nem tudtam volna letagadni, hogy az alatt a pár hónap alatt azért több motoszkált bennem, mint a gúnyos szavak, s az állandó vigyor, mely mindenre megfelelő válasz, reakció volt.

- Hihetetlenül kifejezők a szemeid, s rabulejtőek Ryan, mondtam már? – Suttogtam, miközben kezeim a tarkójára csusszantak, majd végig a nyakán, s megállapodva az arca élén.

Nem láttam a szemeiben az undort vagy a kétkedést hogy hozzá mertem érni. Elsőre meglepett de a végén… Igen, örültem neki. Nem voltam az a fajta kis hülye aki túl sokat rágódott a dolgokon. Igaz emiatt már sokkal megütöttem magam de nem számított. Azt mondta igen, s ezzel… Mintegy szabadjára engedte a régi énemet. Annyi változtatással hogy már nem tettem volna meg minden apró kis ostobaságot a másikért. Vagy épp ő lett volna az a bizonyos kivétel? Visszadőltve a padlóra, ami persze most hamvas fű volt, csókoltam bele a nyakába, s simítottam végig az oldalán miközben a megjegyzésre csak egy halk mosoly volt a válasz. Nem szerettem az ilyen megjegyzésekre semmit sem mondani. Jól esett volna? Abban a percben nem épp azt fontolgattam hogy az egyes szavaknak milyen súlya van. Inkább a másik minden egyes porcikáját akartam megismerni. Természetesen _jó_ alaposan. Végigsimítva a hosszú combon, megállapodva a csípőnél, tovább kényeztetve az ajkakat, immár nem törődve semmivel sem mely a külvilágot látszólag alkotta, túrtam bele a hosszú tincsekbe.

- Te pedig őrjítő vagy. – suttogtam halkan, remélve hogy meg sem hallja, bár ennek vajmi kevés esélye volt, miközben kicsit rá nehezedve, persze nem úgy hogy emiatt ne kapjon levegőt, támaszkodtam meg a feje mellett a másik kezemmel. Nem akartam lefeküdni vele. Nos, leakartam csak tudtam hogy ez a nőknél jóval bonyolultabb kérdés. Ráadásul kiábrándító lett volna ha csak alám fekszik egy-két kedves szó után. Nem mintha ezek a kis észrevételek kirajzolódtak volna a vonásaimra. Sőt… Csak a mindent felfaló vágy, s kísértés mely körüllengett mindkettőnket. Biztos képes lettem volna megállni?

Csini, hisz miért is ne, mindeddig követte a szép kis párosunkat. Elég unalmas lett volna ha visszamászik a klubhelyiségbe. Ráadásul neki kellett vigyáznia Emily helyett Ryanre. S ebbe a kategóriába bőven beletartozott az hogy figyelje a vétlen kis mozdulatokat. Az illúzió tetszett neki, bár ennek mindössze annyi jelét adta hogy meghempergetőzött a fűben s elnyújtotta lábait halotti pózban. Ami nála csak egy kiadós alvás kezdete volt. Lett volna ha egy ősi ösztön, egy varázslatos dolog közbe nem szól, s nem készteti arra hogy valamit tegyen. Nem tudod mi volt az? Oh… Mindjárt rávezetlek. Lassan a fűszálak helyén ropikat kezdett el látni s apró kis sütik gurultak el lelki szemei előtt. Igen. Újra csak éhes volt. Ami minden másnál fontosabb volt. Legalábbis az ő számára. Az semmilye szinten sem érdekelte hogy Ryan épp bele van merülve valami…valakibe.

Felállva, lassan rázva a seggét miközben trappolt a páros felé, hangzott fel a hangos vernyákolás melyre még a halottak is felébredtek volna.

- A kurva életbe…! – hajoltam el Yotol miközben arra a büdös dögre néztem. Már megint éhes volt?! Ez nem lehet igaz! Valamiért lassan nagy kedvem lett volna ahhoz hogy elkezdjem tekergetni a torkát és várjak addig míg be nem adja a kulcsot. Ami abból lehetett érezhető hogy egyre vörösebb lettem s az izmaim is megfeszültek a ki nem mondott méreg hatására. Feltérdelve, egyelőre lent hagyva a másikat a földön, tördeltem meg az ujjaim, ami általában egy kiadós verés kezdetét jelentette. De… Nem. Nála ezt nem lehetett.

- Csini, hallgassál! … *mély lélegzet* Csini… - befogva Yolanda fülét, hogy még csak véletlenül se hallhassa meg a következő mondatot, bár nem biztos hogy teljese segített az ügyön, lőttem el a varázsformulát.

- Csini Hercegnő… Menj…aludni… - kényszeredetten ejtettem ki a szavakat, de… Nos. Már nem vernyákolt. Ehm… Persze ez nem azt jelentette hogy nem most rögtön akarja azt a kaját.

Óh nem. Nem akartam magam ebbe az egészbe túlságosan.. beleélni? Hiszen nem is ismertem igazán őt, úgy igazánigazán. No meg… az a kis bogárka, amit az a Cloé, vagy Clarie vagy ki a fülembe ültetett… Ott mocorgott, csak ezekre a pillanatokra elhallgattattam. Mosoly kúszott az ajkaimra, ahogy a nyakamat csókolta meg, s karcoltam meg tarkóját körmeimmel. Csak erősebben fontam körbe a lábammal, megfeszítve az izmaimat, ahogy végigsimított rajtuk, s tökéletesen éreztem még a farmer anyagán keresztül az ismerkedő ujjakat. S egyelőre meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg az a ruhadarab lekerüljön. Most jöhetnék azzal a „Túl gyors a tempó” dumával… de ugyan már?! Annyi ideje kerülgetjük egymást, hogy fájdalmas lenne megszámolni is. S amíg nem matat a sliccem körül, addig nincs is baj. Elvégre elég határozott vagyok, ha arról van szó, hogy megállj-t kell parancsoljak.

Őrjítő? Ki sem mondtam a kérdést, hiszen jól hallottam, s az is csoda, hogy egyáltalán hallottam. Ráadásul az ő szájából, egy ilyen bókot? A mosoly csak még szélesebb lett, s talán mámi elégedettséget is tükrözött. Jól esett, de még mennyire.
S végre már mindkét lábammal magamhoz tudtam bilincselni, karjaimmal, pedig az övé alatt nyúltam át, s kapaszkodtam meg a hátában, összegyűrve pólója anyagát. Legszívesebben most, azonnal lerángattam volna róla, de… ez oda-vissza dolog kéne, hogy legyen nem? Ráadásul mi van ha tényleg nem bírok felforrósodott véremmel? Nem, még véletlen se húzom le róla az anyagot, még ha ez erős önkontroll is kell hozzá. Nem… Épp az alsóajkát harapdálom, amikor egyszer csak valami éktelen hangos nyávogás szakítja félbe a tücsökciripelős romantikus hangulat. De hát én nem tettem be az illúzióba ilyet… sőt. Elengedve az ajkait, néztem arra, amerre ő, elengedve a fülem mellett a megjegyzését, s vettem észre Csinit. Látva Ryan arcát, majdnem felnevettem, de gyorsan az alsóajkaimba haraptam. Valamiért őt sokkal jobban bosszantotta ez a dolog mint engem. Sőt, egyenesen szórakoztatott a látvány, ahogy a macska és a gazdája farkasszemet néz.

Ahogy felegyenesedett, emelkedtem meg kissé én is, lazítva a lábaimmal alkotott bilincsen, könyökeimen megtámaszkodva emeltem egyikről a másikra a pillantásom.
- Szerintem ezzel nem érsz el semmit. – Jegyeztem meg könnyedén, amikor leteremtette, ám a fülemre tapadó kezeken igen csak meglepődtem. Igen csak gyenge próbálkozás volt, hiszen, bár nem tiltakoztam, így is mindent pontosan hallottam. Nem, nem röhögtem fel, az azért túlzás, de azért egy széles vigyor megjelent az arcomon. Ám ahelyett, hogy újabb megjegyzés hagyja el az ajkaim, inkább kihasználva azt, hogy Ryan egészen másra koncentrál, ragadtam meg a felsőjét a mellkasánál, s magamhoz rántva, egy aprócska fordulatot véve kerültem én felülre, s ő feküdt a fűben. Diadalittas mosoly, s kihívóan megvillanó szemek, kezeimmel, pedig végigsimítva a mellkasát hajoltam közelebb hozzá, s adtam apró csókot a szája sarkába, ezzel talán hallgatásra kérve, majd egyenesedtem fel kissé, s pillantottam a macskára. Azt hiszem, egyre inkább kapizsgáltam milyen fura kandúr lehetett ez, talán a transzfesztitákhoz hasonlítottam volna. Ha jól tudom, nekik a mániájuk, hogy férfi testben egy női lélek lakozik… vagy valami ilyesmi.

- Drága egyetlen imádnivalóan szépséges Csini Hercegnő, legyél jó kis cica, és menj aludni. –
Hajaj, hogy én ezrét mit fogok kapni Ryantől? Már most is alig bírom megállni, hogy ne villantsak rá egy vigyort.

Na ennyit erről. Ahogy letekintettem az arcára már tudtam hogy mindent egészen pontosan jól hallott. Pont nekem lehetett egy ilyen hülye macskám. Jó, valaki mondta hogy valami klezi keverék lehet amiről még az életemben nem hallottam. De ez mitől hasson meg?! Főleg az ilyen helyzetekben! Amikor már épp ott vagyok fölötte és… Ah! Yo, kihasználva a pillanatot, s testi erejét, mely azért nem volt olyan sok, gyűrt maga alá, melyet hagytam is, s pillantott a macskára. Valahol azt vártam volna hogy egy hirtelen támadt ötlettől felpattan s újra elkezdi gyurmázni a hasát vagy más szép szavakkal édesgetve teszi a fejemre hogy minél többet foglalkozhasson vele. De… Nem. Helyette inkább tovább biztatta, kiejtve a ki nem mondott nevet, mely az én stigmám volt, s hódolt be ő is neki. A fejemet hátrahajtva, nyilván az elégedetlenség jeleként, sóhajtottam fel hangosan. Amolyan… „eznemlehetigaz” éllel benne melyet nyilván kiérezhetett.

- Ezzel csak adod alá a lovat… - temettem arcomat a kezeimbe, s oda sem néztem. Túlságosan fájt volna a következő jelenet látványa.

Csini, mindössze azért hallgatva a Hercegnő megjegyzésre hogy elismerjék a másságát, ült meg előttük s figyelt. Ez kezdett nem tetszeni neki. Talán…féltékeny lett volna? Hiszen eddig ő volt az egyetlen nő Ryan életében! Most pedig… Szinte vetélytársat látott a lányban. Ám ő kegyes volt, végtelenül kegyes, s egyelőre ezt még nem mutatta ki. Mindössze felvetve a fejét, dacosan fordítva oldalra, mintha csak azt mondta volna azzal, hogy ő ezt nem szeretné látni, törte meg a nagy hallgatást Yolanda a megfelelő varázsszavakkal. Amikor különböző jelzőket tűztek a Hercegnő elé, mivel csak Emily élt, nagyon kezessé tudták varázsolni. Sőt, mintegy kedves dorombolással jelezte hogy ez a viselkedés már jobban tetszik neki. Annak ellenére is hogy az ő privát tulajdonán ül. Így, előadta a megszokott műsorszámot.

Felállva, egyszer körbesétálva, persze jól kidűltve a jó nagy seggét, heveredett el Yo-ékkal szemben, s pihentette a duci fejét a lábain. Mintha csak kaptak volna egy gárdedámot. Ki… Hát igen, felhagyott a nyávogással hogy tovább hallgathasson szép mondatokat. Mert távozni, természetesen, nem volt hajlandó. Sőt. Ő itt akart maradni. Nehogy kimaradjon bármiből is.

- Soha…többet… - ragadtam meg Yo lábait, oldalra rakva, úgy hogy lehetőleg az én kezemre essen s ne az illúzió fűre, terpeszkedtem meg fölötte.

- Nem száll le rólad. – csóváltam meg lemondóan a fejem, s toltam félre egy kósza tincset az arcából miközben egy csókot loptam az ajkakra. Melyek ugyan édesek voltak mint a méz, s már-már újra belemerültem az előbb megkezdett műveletbe, de… Oldalra lesve, ahol ott vigyorgott Csini kövér feje, valami rossz érzés kerített hatalmába. Mint amikor a szülő zavarban lesz ha a gyereke látja hogy megcsókolta a párját. Vagy valami ilyesmi. Melyet persze én egyáltalán nem mutattam volna ki de a halovány vörösség, s zavart köhögés lehet elárulta érzelmeimet. Meg persze a kéz, mely mostmár nem csúszott fel a combokon. Inkább a felső karon hagytam, s próbáltam a másikra koncentrálni. Több kevesebb sikerrel.

A sóhaj, a kimondatlan mondat még nagyobb vigyort csalt az arcomra. Tényleg élveztem a helyzetet, hiszen felettébb vicces volt… legalábbis szerintem, mert úgy tűnt, Ryan tetszését nem különösebben nyerte el, ez az egész helyzet. Érdeklődve vártam, még is mire készül a macska, aki láthatólag, ezekben a pillanatokban nem igazán kedvelt, igaz a sok kis cukormázas jelző úgy tűnt, már kedvére van. Jobban, mint az, hogy éppen Ryan felé hajolva, simultam hozzá. Talán féltékeny lenne, mert most éppen nem ő van a porondon? Lehetséges.
- Most miért? Én csak egyszerűen kedves vagyok vele. – Kuncogtam el magam, főleg ahogy a nagy körbejárást figyeltem, majd ahogy leheveredett elénk, s zöld szemeit ránk emelte. Mintha direkt, már csak azért se akarna eleget tenni a kérésnek, sőt, már csak egy adag pattogatott kukorica hiányzott mellőle.

Mire feleszmélhettem volna, újra a földön kötöttem ki, s kerekedett felém Ryan. Ezek szerint nem szereti ha… nem ő az, aki irányítja az eseményeket? Mondjuk ezt már eddig is letudtam szűrni. Felvonva kissé a szemöldököm, mosolyodtam el a megjegyzésen.
- Nem probléma. – Feleltem, miközben újra magamhoz húztam, s haraptam meg a nyaka bőrét, de csak éppen, hogy túlontúl éles fájdalmat ne okozzak neki, s ugyan oda pár pillanat múlva engesztelő csókot leheltem. – Főleg ha a gazdája is így fog tenni. – Enyhe… nem, ez nem enyhe, hanem nyílt célzás mire? Hát… itt már nem nagyon van mire célozgatni.

Mivel éreztem rajta, hogy valami megváltozott, mivel már csak a karjaimat… merte érinteni? S többször is a macska felé sandított engedtem el, majd néztem a szemeibe.
- Ryan… téged zavar a macska jelenléte? – Kérdeztem rá vigyorogva, elvégre nem szerettem, ha nem irányul rám minden figyelem, főleg ilyenkor, ezekben a pillanatokban. Fejem kissé oldalra fordítva kerestem meg tekintettemmel a pálcát, mely ott feküdt tőlem nem messze, s nyúltam ki érte, s a macskára célozva a pálcát, elsuttogva egy újabb francia szót, halvány derengéshez hasonló bűbáj hagyta el a pálcát, majd Csini egy nagyot ásítva gömbölyödött össze, s már is úgy durmolt,. Mint aki az igazak álmát alussza, s ez így is volt. Egyszerű kis altatóbűbáj, nem lesz tőle semmi baja. Félredobva a pálcát, persze nem túl messzire, kulcsoltam újra át a nyakát.

- Mr. Blake, most már végre rám is tud koncentrálni? –

Most pedig, mit valamikor még Claire-nek, s az ő emlékeinek, érzéseinek neveztünk, szép csendben szálltak el. Azzal a keserűséggel, bánattal egyetemben mely ott lappangott a srác kemény külseje mögött. Mert ugyan bevallani nem vallotta volna be, de igenis fájt neki ez az egész helyzet. Az első szerelmét nem ilyennek gondolta. Az ő fejében… Mi is járt a barna kobak mögött? Maga sem tudta igazán. Csak feledni nem tudott. Eddig. Most valami mást volt. Nem mintha ez teljesen megváltást jelentett volna de már egészen közel került hozzá.

- Nem probléma. – ismételtem őt, a megjegyzést illetően, s már-már feledve csinit is, csúszott lejjebb a kezem miközben a nyakába csókoltam s kitartóan a füle felé tartottam. Jó, tudom, baromság hogy zavar a macska, de…Akkor is! Olyan idegesítő volt! Ahogy ott feküdt, figyelt, s néha megnyalva a szalag szélét igazgatta meg magát. Egyszerűen utáltam amikor ezt csinálta. Mintha övé lett volna az egész világ, s mi földi halandók csak azért vagyunk itt hogy minden kérésének eleget tegyünk. Kezdve itt a hajnali keltésektől kezdve az elrontott lopott perceken át. Persze ezt Claire-t sem zavarta. Bár… A macska mindig is utálta. Őt nagyon szerette heccelni. Vajh miért…? Nem sokat filozofálgathattam a kérdésen hiszen Yo a pálcájáért nyúlt, s a macskára célzott vele. Gyorsan a keze után kapva, nehogy amaz megsérüljön, Csini lassan már az igazak álmát aludta. Nem mintha igaz lett volna. Meglepetten vontam fel a szemöldököm, a lányra pillantva majd az állatra, s hagytam hogy kivegye a kezét a kezemből miközben átfonta a nyakamat. Altató bűbáj?

Mérgesen összepréselve az ajkaimat, látszólag, pillantottam rá, s fejtettem le a kezeit a nyakamról miket a feje fölött elhelyezve láncoltam a padlóhoz miközben közelebb hajoltam. Megcsókolva, immár ugyanolyan vehemenciával mint az előbb, pár másodperc múlva már csak az egyik kezemmel tartva a kezeket, míg a másikkal lassan lejjebb csúszva, az arc élét simítva végig, távolodtam el kissé.

- Mi is az igéje ennek a varázslatnak? – kérdeztem vigyorogva, s még csak a macska irányába sem pillantva, immár kicsit nyugodtan, hogy alszik, s még csak el sem kódorog, eresztettem el a kezeit. Újra csak végigfuttatva az ujjakat a vékony alkaton, beletúrva az ezüst tincsekbe melyek rendetlenül hullottak alá a selymesnek tetsző zöld fűre, a második kis kalandos útnál már lassan a póló alá csusszantak be az ujjak. Mintegy próbaként vajh meddig is mehetek el. S egyébként is, érinteni akartam a bőrt, érezni őt, mert férfiból voltam s ezt le sem tagadtam volna. Ha alattam feküdt egy gyönyörű nő, aki ráadásul félig véla is, nem tudtam túlontúl sokáig tűrtőztetni magam. Még ha bizonyos határokat nem is léptem át. 

Ryan <3

- Ajj, Ryan ne parázz már, nem lett semmi baja. -  Szólaltam meg, szem forgatva, ahogy észrevettem a méreg, a düh első jeleit arcán. Már akkor is meglepődtem, amikor megragadta a csuklóm, csak hát… ne volt kellően gyors, így Csini, aki miatt van ez az egész, már nagyban aludt, mint a tej. S még zajonghattunk is volna, akkor sem ébred fel. Ha emiatt berág rám, esküszöm, lelököm magamról, és nagy sértetten fogom itt hagyni, aztán bújjon össze a macskájával. Én is imádom, illetve imádtam a háziállataim, na de azért mindennek van határa, nem?! Pedig én aztán nagyon megértő tudok lenni, s elfogadom a furcsa szokásokat is, de ez… Hát ez még engem is megbánt. Éppen, hogy nem olvadok el a karjaiban, s ő azzal törődik, mi van a macskával.

Meglepetten pislogtam, amikor lefejtette a karjaim a nyakáról, mely nem volt nagy feladat, hisz pille könnyen kulcsoltam össze az ujjaim. Már eddig is igen csak szépen túráztattam az agyam. Folyamatosan hergelve magam, de azt hiszem most éreztem, befog telni a pohár, ahogy a földhöz szegezte a kezeim. Ami egyébként igen csak kedvemre volt, hiszen felettébb öhm… izgatónak találtam, de most elhessegetve a gondolatot, nyitottam volna szólásra az ajkaim, hogy megmondjam a véleményem, miszerint most azonnal másszon le rólam, mert belegázolt az érzékeny lelkivilágomba, amikor is megcsókolt, pont olyan hevesen, mintha először érintenénk meg egymást. Ez már inkább kedvemre volt. Egy pillanatra feszítettem meg a karjaim, hiszen érinteni akartam, érezni, majd engedelmesen nyugodtan a földön, a bilincsek alatt, és még akkor sem szabadítottam magam ki, vagy próbálkoztam ezzel, amikor már csak egy kézzel fogta össze a vékony csuklókat.

- Somnolent – Búgtam franciául, miközben szélesen elmosolyodtam. – Az angol változatot nem ismerem. – Már csak ezért is hitték azt, hogy a tudásom hiányos. Mert bár megcsináltam a varázslatot, még is… Mindig azzal jöttek, hogy angol szavakat ejtsek ki. De hát miért nem varázsolhatok a saját anyanyelvemen? Eh, hülye tanárok.
Talán próbára tenne? Hiszen az érintéseiből kissé kilehetett ezt érezni, vajon meddig mehet el, s nem is szóltam érte semmit, ahogy le, fel zongorázott a testemen ujjaival, elvégre én sem türtőztettem magam túlzottan, s futattam végig újra és újra kezeim a hátán, majd lejjebb csusszanva bújtattam bele tenyereim farmerjának farzsebeibe. Ám ahogy a póló alá csusszantak a kezek, érezhette meg ő is, hogy van ott valami, ami nem éppen illik oda. Hisz ott volt egy gézhez hasonlatos dolog, letapasztva, barnás, inkább testszínhere hajazó ragtapasszal. S mind ezt egy igen nagy területen, a medencecsontnál, bal oldalt. Még a feete csípőnadrág alatt is volt némi belőle, de vajon mit takarhat, illetve mitől védi azt a területet az a fehér valami?

A dögre pillantva, mikor is bevéstem a fejembe a jó kis varázslatot, nem mintha láttam volna arra esélyt hogy jól is ejtem, mosolyodtam galádul el. Valahol itt jósoltam meg Csini jó napjainak végét. Csak az a baj hogy tudom, nem lettem volna képes pálcát szegezni rá. Ugyan maga az átok nem volt ártó, de… Most tényleg a macskáról gondolkozok?! Oh, te jó ég… Gyorsan elkergetve minden maradék kis gondolatot amazról, nem számolva a jövőbeli lehetséges következményekkel, Yora koncentrálva.

- Nem gond. – válaszoltam, mindenféle nagyobb érzelem kifejezése nélkül, hisz nem szerettem ha azok kiütköznek a vonásaimra, s egyébként is a nyaka íve kötött le, csókoltam bele. Miután nem lett megállítva a kezem elégedetten simítottam végig a hason, s torpantam meg a kötésnél. Mintha csak tűzhöz értem volna vagy belém csap a villám, úgy rántottam el gyorsan a kezem. A megszokott, mások szerint bunkóságommal, emeltem meg a pólót, s vontam fel a szemöldököm a kötés hatására.

- Ez meg mi?! Biztos amiatt a hülye kviddics miatt. – már megint nem gondolkozott. Miszerint azt a gyógyító elintézte volna ~ Vagy valaki hozzá ért? Mert ha igen, akkor… ~ - még egyszer megnézve a számomra sebnek tetsző dolgot, vált mérgessé az arcom. Utáltam a sebeket. Főleg azokon akiket sze… Nem. Kedveltem. Igen, szóval, azokon akiket kedveltem. Úgy gondoltam hogy az ilyenek csak nekem járnak ki. Hozzám sokkal jobban illettek. Ők annyira törékenynek, szinte megfoghatatlannak tetszettek a durva ujjaim között hogy néha az érintés is fájdalmas lett volna. Nem bíztam abban hogy maguktól képesek a lábukra állni vagy elintézni ezt vagy azt. Inkább azt mondtam hogy majd én, igen, majd én megcsinálom s elintézem. Csak őket ne érje semmi.

Nem is mertem ezután érinteni azt a területet. Valahogy mindig a mugli világban gondolkoztam, s úgy gondoltam hogy biztosan hatalmas fájdalmakat élhet át. Talán az is rosszul esett neki amikor a vállamra kaptam. Pedig ha tudtam volna… Ujjaimat ökölbe szorítva, dühösen a saját ostobaságomért, s persze képzeletben már elintézve azt, vagy ama dolgot mely megsértette, tettem óvatosan a lapát tenyeremet a sebesülésre. Éppen érintve, úgy gondolva majd a kezem melege meggyógyítja, vártam, már-már számonkérően a választ. Mintha csak egy pár lettünk volna. Ehm… Talán ezért is nem bírja senki sem ki mellettem?

Ryan <3

Nem lepett meg túlzottan a reakció, sőt teljesen természetesnek éreztem, ahogy a kezét elrántotta, s bár másnak bunkó, és tapintatlan mozdulatsor lett volna, hogy felemelte a pólóm, s lesett be alá, én csak szélesebben mosolyodtam el, ahogy felkönyököltem. Szégyellős lettem volna? Nem feltétlen, főleg ebben a helyzetben, de egyébként a gátlástalan jelző erősen túlzás lett volna.
- Hülye kviddics? – Vontam fel a szemöldököm, majd húztam el kissé a szám. Sokan nem kedvelték ezt a sportot, és tény, hogy túlságosan is… „varázslatos” volt, vagyis semmi muglis nem volt benne de még is. Kellőképpen levezethettem a feszültségem. - Nem, nem kviddics. Akkor Madam Pompfrey már rég eltűntette volna a sebet. Különben is… Kviddics közben inkább eltöröm egyes testrészem, mint például a karom, vagy legutóbb két bordám repedt meg. – Magyarázok egykedvűen. Nem is tudom melyik poszt a legveszélyesebb, a hajtó, vagy a mostani új helyem, fogóként? Elvileg az utóbbi, mert mindenki őt támadja, vagyis főként a gurgókkal szeretik a fogókat célozni. Viszont hajtóként meg a nyaktörő mutatványok… Ah, teljesen mindegy, miként vagyok beosztva, akkor is hihetetlenül élvezem!

Kissé félrebillentett fejjel figyeltem őt, ahogy a kötést nézte, s talán mindenféle gondolat kavargott a helyes kis buksijában, amelyre talán soha nem is fogok rájönni, nem hogy megismerni, vagy megérteni… Talán meglepett, de még is jóleső melegség járt át, ahogy kezét óvatosan helyezte rá, mint valami gyógyító, akinek ilyen képességei vannak. De maga a gesztus volt annyira… észbontóan figyelmes és gyengéd!
- Nincs semmi bajom, nem sebesültem meg, vagy vették ki valami szervem, és az ufók sem raboltak el, ilyen jelet hagyva maguk után. –
Jegyeztem meg, ahogy néztem a szemeibe, s vettem észre a kimondatlan kérdést. Végigsimítva a kezén, melyet ott tartott, toltam el finoman, majd fogtam meg a ragtapasz egyik végét, s kezdtem el lassan lehúzni.

S nem időhúzásból tettem mind ezt, csak maga a ragasztó, ami odaerősítette, igen csak ragaszkodott a bőrömhöz, s mivel nem akartam magamnak gyantázáskor átélhető élményt okozni, nem rántottam le hirtelen. Majd ahogy egyre jobban sikerült megszabadítanom magam, úgy tűnt fel a fehér bőrön még jobban elütő fekete minta.
- Három napja varrattam magamra, szóval már régen nem kellene letakarnom, de még mindig nem jó érzés, ahogy a farmer rátapad. – S amiket mondtam igazak is voltak, elvégre nem mutatott semmilyen jel arra, hogy tényleg fájna valamim. Enyhe pirosodás… semmi, semmi nem volt körülötte. Ráadásul még az ujjam és végighúztam a mintán, mint egy ellenőrzés képp.
- Annnnyira imádom az ilyen kis cuki mesebeli tündéreket. A Pán Péterből is az a kis sárga a kedvencem. –

Leginkább csak fintorogni tudtam volna amikor belekezdett a kviddicsben szerezhető sérülések felsorolásába. Azért engem sem kellett emlékeztetni a dologra. Amikor Potter megésrült vagy valamely másik tag akkor volt részem abból hogy velem is megtárgyalták a dolgot. Mármint a többi háztárs. Csak azt nem értem hogy honnan vették azt hogy az engem érdekelne is. Mármint…kviddics. Mindig csak undorral jött számra ez a szó mert nem igazán láttam át az értelmét. Nem mintha ez az állandó mozgás, majd minden részéről, megnyerő lett volna.

- Ahha. – böktem ki végülis az általam nagyon népszerű választ, mely… Nagyjából a néma tiltakozást fejezte ki. Ráadásul nem is tudtam volna rá mit mondani. Azon kívül hogy az nem a férfiak sportja. Érthető anatómiai okokból.   

Kíváncsian vártam az eredményt. Vagyis, lehúzni…? Oké, oké. Azért a végére sejtettem hogy mi is lesz. De mindent szerettem inkább a saját szememmel látni. Szóval kíváncsian a rajzolat fölé hajolva, mondhatni értetlen tuskóként vizsgálgatva azt, úgyis mindenki csak azt gondolta rólam, húztam el a szám szélét ahogy az ujjammal haloványan érintettem a tündér végét. Nem mintha bajom lett volna a tetoválásokkal, csak…

- Dehát ez fáj… – néztem rá, s felhagyva azzal hogy nagyon sokat taperoljam, mert valamiért ez még egy hegnél is rosszabbnak tűnt, csúsztam feljebb, s állapodott meg a kezem a felkarjánál. Mostmár nem akartam a hasát taperolni mert… Mintha csak a bőrt nyúzták meg volna ott. Nem undorított csak teljesen biztosra vettem hogy pokoli kínokat élhet át ha hozzáérek.

- Szóval…tetoválás… Kíváncsi vagyok hol lehet még. – tettem fel a filozófiai kérdést aminek volt annyi gyakorlati haszna hogy tudjam, hol nem kéne még nyomogatni. Azért reméltem hogy több helyen nincs annyira. Kínos lett volna ha megint valami sérülésbe ütközök.
Beletúrva a szőke tincsekbe, magamhoz húzva, beleharapva az ajkakba, nem engedve hogy eltávolodjon tőlem, bár nem biztos hogy akart volna, húztam magamra miközben a hátamra feküdtem. Amolyan, hadd legyen gyereknap felkiáltással. Legalább újra érinthettem a hosszú combokat, végigsimítva azokon, a fenekét sem hagyva ki a „portyából”. Kicsit erősebben megmarkolva, ezzel mintegy arra kényszerítve őt hogy a, csapkodjon, b, közelebb hajolva újra csak megcsókoljon.

- Milyen passzív vagy a Kviddics irányába. – Jegyeztem meg, miközben végigfutattam ujjam az arcán, s mosolyodtam el szélesen. Azt hiszem, most fogadtam meg magamban, hogy nem fogok erről áradozni, ha úgy sem érdekli. Minek fárasszam? Elvégre az enyhe elutasítás abban a pár betűben is benne volt. Nem is ragoztam tovább, mintha kimondatlanul egyeztem volna bele, hogy a témát jegeljük, nem is foglalkozva vele.

- Igen, amikor elkezdik a kontúrt, akkor fájt… Az első tűszúrások. Aztán egy üveg botr után már nem is éreztem semmit. De most nem fáj, csak ha lépkedek, és a farmer durva anyaga dörzsöli. – Magyaráztam, ahogy a szemeibe néztem, s mosolyodtam el újra. Milyen kis édes, ahogy aggódik értem. Még hozzá sem mer érni, hiszen keze most a karomon pihent, én pedig egy apró mozdulattal tettem újra rá a gézt, lesimítva a ragasztót, hogy kellően tapadjon.

A kérdésre elnevetem magam, majd megrázom a fejem.
- Nincs máshol. Ez a legelső. – Direkt nem is tettem hozzá, hogy valószínű, nem az utolsó. Mert ki tudja, mit hoz a jövő. Azt persze soha nem fogom megtenni, hogy valakinek is a nevét magamra varratom, na de azért.... Valami szép kis motívum, mondjuk a derekamra, vagy a lapockámra… Na, na el ne ragadtassam magam! Olyan leszek a végén, mint egy kiállítás, s már csak a Mona Lisa fog rólam hiányozni. Tééényleg, ez nem is rossz ötlet…
Már épp hanyatlottam volna vissza a főbe, amikor hirtelen magához húzott, s csókolt meg. Elmosolyodtam, s ez csak szélesebb lett, ahogy pördült a kocka, kivételesen nem az én kezdeményezésemre, s immáron én magasodtam fölé. A térdeim megtámasztva a fűben, karjaimmal a feje mellett lerakva. A hosszú tincsek könnyedén, szinte zuhatagként hullottak előre, s közben arcáról a tarkójára csusszant a kezem, ott megtalálva azt a bizonyos fogást, mellyel biztosan tarthattam őt, majd emelkedtem meg kissé, s csillant meg játékos fény a kék íriszekben.

Incselkedve érintettem meg az ajkait, de mindig úgy, hogy mielőtt elkaphatta volna, megemelkedtem, s egyre szélesedő mosolyból lehetett látni, mennyire is élvezem ezt a játékot.
- Mennem kellene tanulni. – Jegyeztem meg halkan, bár semmi sem utalt arra, hogy valóban meg is tenném a szükséges lépéseket, hiszen csak jobban simultam hozzá, egész testemmel, majd abba hagyva az oda-vissza játékot, csókoltam meg újra, s újra, de egészen másképp, mint ahogy eddig, tele szenvedéllyel, vadul. Óh nem, lassan, érzékien, mintha miénk lenne az egész éjszaka, s nincs hova rohanni. Sok apró kis csók, semmi durvaság, vagy harapdálás. Ki gondolta volna rólam, hogy van ilyen oldalam is? Amikor nem akarom kipréselni a szuszt a másikból, hanem csak… érezni akarom. Úgy igazán. Tényleg mennem kéne, de neki is. Ha megint elkapnak kihágáson, mehetek wc-ét pucolni, fogkefével, vagy valami egésze más, észbontó munkát végezni. Ahhoz pedig nincs kedvem. Nagyon nincs. Elkellene gondolkozzak azon, hogy megtanuljam a Kiábrándító bűbájt.

Csak megforgattam a szemeimet a kviddicshez való hozzáállásom megemlítésére. Borultam volna térdre a nagy játékosok előtt akiknek a nemi beállítottsága is kérdéses? Kérem… Örültem neki hogy McGalagony engem nem tudott bepalizni ennek érdekében. Vajon ezt Yo tudta? Mármint… hogy én is majdnem az lettem? Akkor ezt a témát hagyjuk parlagon. Még a végén a két szép szemével addig találna pislogni hogy felüljek egy…olyanra. Amiről a végén úgyis lefordulnék hogy aztán a hülye mardekárosok a markukba röhögjenek. Főleg Waffling… Ah, szinte már látom ahogy kiül a lelátókra s annyi kis hülye talpnyalóját hozza magával hogy még jobba zavarba jöjjek. Vagy épp az edzések ideje alatt levadászná Csinit és valami…borzalmasat művelne vele. A gondolatra még az izmaim is megrándultak. Sajnos ő is azon kevés személy közé tartozott aki ismerte a nevét. De még nem élt vissza vele. S itt a kiemelendő szócska a még. Már csak azt kell kivárnom mikor kér valamit.

- Eh… - a szokásos bő beszédemet bevetve, mely kiterjedt minden témára, s eseményre, húztam el a számat a további részletezésre. Főleg az egy liter bor témájára. Ott már csak egy lapos oldalpillantással kísértem a mosolyra húzódó szájat. De nem, akkor is visszafogtam magam, s már csak azért sem említettem meg, hogy mi nem történhetett volna. Kedves vagy visszafogott lettem volna? Oh, dehogy. Mindössze nem éreztem ahhoz jogot hogy kioktassam. Azt csak a hugomnál tehetem majd meg. De ott élni fogok eme jogommal. De még mennyire… Alig várom, hogy a mindenféle kis férget elhajtsam majd a közeléből akik úgy hiszik, hogy felérnek hozzá. S csak emiatt élvezem hogy varázsló vagyok, tisztességtelen eszközökhöz is nyúlhatok. Még ha majd Emily úgy is képzeli hogy eldöntheti magától ki jó hozzá. Cöh… Majd ÉN eldöntöm. Ennél biztosabb semmi sem lehet.

Valahogy teljesen más képét mutatta most nekem mint eddig. Z apró játék, a gyengéd, finom csókok… Ha nem szólal meg, ezzel mintegy megtörve a varázst, akkor nem döbbenek rá hogy igaza van. Már rég mennem kellene nekem is! S itt persze elsősorban a mardis prefikre gondolok. Hadd ne mondjam hogy leginkább kire. Nekem sem volt hozzá túl sok kedvem. Főleg amikor a kezem arra mendegélt amerre csak gondolta. De lássuk be, igaza volt. S lehet hogy ez egy apró jelzés is volt a részéről hogy lassan leszállhatnék róla. Talán túl tolakodó is voltam. Megragadva a combjait, felülve, úgy hogy ő ne essen hátra, karoltam át a ét kezemmel a derekát miközben a macska felé sandítottam.

- Emiatt hetekre megsértődik. – utaltam itt a kis elaltatásra, ami nem tudom nekem miért nem jutott eszembe, s eresztettem a kezek szorításán hogy hadd menjen ha akar. Mindössze egy gyors, halk szippantással lélegeztem be a fürtök illatát, s esett a pillantásom a tetoválás helyére. Mivel továbbra sem tudtam szimpatizálni. 

Ryaaaan <3

Túl tolakodó? Óh neeem, nem nem. Nem volt az. Amennyire szerettem azt, hogy egy pasi esetlen, még jobban imádtam, ha határozott, s szenvedélyes. S bizony ez, és még sok más megvolt benne, amit azért sejtettem, vagy csak sejteni akartam, de most már… teljesen nyilvánvalóvá vált. És még Clarie sem jutott az eszembe, meg amiket mondott! Eh… egészen eddig. Mindegy, majd rágódok rajta lefekvés előtt, most még kiélvezem az utolsó perceket, hiszen ahogy észlelem, ő is észbe kap. Kitudja hány óra van már, s elvileg 10 után már kijárási tilalom van. Mondjuk engem nem érdekelt a büntetés, de őt valószínűleg annál inkább. Lehet, hogy túl sok volt már a számláján, bár… ahogy észre vettem, úgy is az öreglány kedvence.

Nem zavart az sem, hogy a kezei már igen csak olyan helyekre mendegélt, ahova nem kellett volna, mert semmi erőm, nem volt hozzá, hogy szóljak érte, s bár peccegette azt a bizonyos határt… De a nagy hévben még ezt is elnéztem neki. Ám, ahogy megragadta a combjaim, s ültünk fel, karoltam át a nyakát. Lebiggyesztettem az ajkaim szélét, majd bújtam hozzá, szinte kiabálva, hogy neeem akarooom.
- Elvileg nem emlékszik rá, hogy megbűvölték, csak annyira, hogy hirtelen erős álmosság tört rá és aludt el. Már mint nekem ez a tapasztalatom. – Pislogtam a macskára majd rá, s billentettem kissé félre a fejem, majd mosolyodtam el szélesen.
- Majd kitalálok neki valamit, kiengesztelésképp. – Ó, szinte már hallottam, hogy tiltakozni fog az ötletem ellen, így gyors befogtam a száját, persze az enyémmel, majd párperc után erőt vettem magamon, s megtámaszkodva a vállaiban álltam fel, majd kezdtem el keresgélni a pálcám a fűben, amíg ő összeszedte a macskát. Majd amikor végre megtaláltam, pár suhintással tüntettem el az egész illúziót, s újra a kopottas tanterem nézett velünk farkasszemet.

- Ide máskor is eljöhetnénk, mit szólsz? – Tettem fel a kérdést, ártaltan pillantással, ahogy odaléptem hozzá, s remélve, hogy a macska nem foglalja le mind a két kezét, csúsztattam az enyém az övébe, majd kezdtem el húzni a kijárat felé.

Fin  :-*

~Quintin~

A folyosókon

Quintin és Nicole teljesen csendben ballagtak egymás mellett a folyosókon, egy táncolásra alkalmas termet keresgélvén. A lánynak egy kicsit szokatlan volt ez a nagy csend, mert, ha társaságban van, akkor általában vagy be nem áll a szája, vagy valaki más mindig beszél. Nem igazán tudott semmit se mondani, így arra várt, hogy a fiú kezdeményezzen valami beszélgetésfélét. A folyosók is elég kihaltak voltak. Mivel napfényes és márciushoz képest egészen meleg szombati nap volt, ezért szinte mindenki lent volt valamelyik udvaron vagy a kastély parkjában.
Nicole és Quintin, ahogy haladtak a folyosón, találtak egy használaton kívüli rúnatantermet. A fene se tudja, hogy már mióta nem használták. Ha nem üres termet keres, lehet, hogy soha nem is jött volna erre. A lány benézett és látta, hogy senki sincs a teremben. Elég tágasnak is tűnt a tánc gyakorlásához. Sőt még a padok is a terem falához voltak húzva, így ezzel se kellett fáradniuk. A levegő egy kicsit áporodott volt, de ezt szellőztetéssel meglehet oldani. *Na, ez könnyen ment. Remélem a táncolás is ilyen könnyen fog majd menni.* -gondolta.
- Ez a terem meg is felelne. – mondta Quintinnek.

A teremben

Bement a terembe, megvárta, amíg a fiú is bemegy, majd becsukta maguk mögött az ajtót. Ezután a lány első útja az ablakhoz vezetett. Lábai nyomán a por felkavarodott és a Nicole kis híján megfulladt mire az ablakhoz ért. Nem volt benne biztos, hogy ez a terem volt a legjobb választás, de remélte, hogy nem kell másik termet keresniük. Míg ezen töprengett oda ért az ablakhoz, és kinyitotta azt, majd nagyot kortyolt a friss levegőből. Nem kellett sokáig várniuk, a terem hamar kiszellőzött.
Nicole végzett néhány bemelegítő karkörzést, megmozgatta a lábait, derekát, majd a fiú felé fordult:
- Akkor, ha gondolod, kezdhetnénk is. – mondta neki egy bíztató mosoly kíséretében.

~Nicole~

Mikor becsukták az ajtót ő odalép és ráteszi a jobb tenyerét. Lehajtja fejét, behunyja a semét és koncentrál. Védővarázst helyez az ajtóra, mely jelzi neki ha valaki ki akarja nyitni és amitől addig nem fog kinyílni, míg Quintin engedélyt nem ad rá, vagy le nem győzi őt a betolakodó. Így legalább lesz egy kis nyugalmuk. Ugyen a bláon már mindenki látni fogja de az nem hiányzott neki, hogy az első botlásait is lássák. Főleg nem az, hogy mardekárosok.

Mikor ezzel végzett ellépett az ajtótól, majd körülnézett. Nicole épp abalkot nyitott, amire tényleg szükség volt, a levegő bizony elég poros volt. Csakúgy mint a padló. Ha így kezdenek el gyakorolni pillanatok alatt megfulladnak. a fiú előhúzta a pálcáját, majd egy intéssel szelet támasztott, mely rövid úton felkapta az összes port és kivitte a nyitott ablakon. Na, így már mindjárt jobb. Ezután odament a lányhoz.
- Rendben kezdjük. de te vagy a tanár.
Mondta, viszonozva a mosolyt.
- Mondjad, mit is kell tennem.
Ugyan volt néhány emléke amikor táncolni látott embereket, de nem akarta azzal lejáratni magát, hogy elkezd mindenféle hülyeségeket beszélni aminek semmi értelme sem lenne. Majd most emgtanulja és akkor tudni fogja.

~Quintin~

A lány örült egy kicsit annak, hogy tett az ajtóra egy varázslatot Quintin. Így legalább nem fogják őket zavarni, és nyugodtan meg tudja tanítani táncolni a fiút.
Nicole nem tudta, hogy mennyire tud, vagy nem tud a srác táncolni, ezért azzal kezdte, hogy megmutatta neki, hogyan is néz ki a tánctartás.
- Először is húzd ki magad, de ne úgy, mint aki elnyelt egy söprűt. Legyél laza, de határozott. A kezedet próbáld úgy tartani, mintha egy hordót akarnál átölelni. – mondta és közben bíztatóan mosolygott.
Mikor egy nagyjából sikerült a fiúnak, Nicole megfordult és elkezdte mutatni, hogy lépjen.
- Lassan mutatom a lépéseket, próbálj meg követni. – kérte Quintintől.
Remélte, hogy nem túl gyors a tempó.
- Ha nagyon gyorsnak találod a tempót, csak szólj, és lassítok. – mondta mosolyogva.
A lány nagyon élvezte, hogy táncolhat. Ilyenkor könnyűnek érezte magát, olyan volt, mintha a fellegekben járt volna, teljesen felszabadította a táncolás.
Azon kívül sportnak sem volt utolsó. Kondiban tudta magát tartani a lány. A kviddics mellett ez volt a kedvenc sportága.
Miután megmutatta a lépéseket, oda ment a fiúhoz, megfogta a kezét és a vállát, tánctartásba állt ő is, majd az előbb mutatott lépéseket kezdte el gyakorolni a fiúval. Először Nicole vezetett, de aztán úgy látta, hogy Quintin elég jól halad, ezért átengedte neki a vezetést. Elég ügyesen táncolt, de ezt nem nagyon akarta így megmondani neki, nehogy elbízza magát. :P
- Kezd alakulni. – mondta bíztatóan - Most próbáljuk meg úgy, hogy te vezetsz. – tette hozzá egy mosoly kíséretében.
Mindeközben az óráját is megnézte és igen csak elcsodálkozott, hogy már dél elmúlt valamivel. Észre se vette, hogy így eltelt az idő. *Lassan le kellene menni, ebédelni.*- gondolta magába, de Quintinnek nem említette meg. Nem akarta, hogy a srác úgy érezze, nem szívesen foglalkozik vele, vagy, hogy azt higgye, Nicole már nagyon unja az egészet. Ez nem így volt, mert nagyon élvezte, hogy taníthatja a srácot, és kellemes társaságnak tartotta. :D

~Nicole~

Végül a tánc nem bizonyult olyan nehéznek, mint amennyire félt tőle. Gregnek hála a testi ügyessége megvolt hozzá, azzal pedig sosem volt gondja, hogy megjegyezzen és megtanuljon dolgokat. Saját becslése szerint egész jól ment neki és mikor ez a lány is alátámasztotta akkor már tudta, hogy menni fog ez. Azt ugyan nem tudta, hogy más mennyi idő alatt tanult meg, de ha nem is túl hamar, de sikerülni fog. Mikor Nicole átadta a vezetést kicsit elbizonytalanodott, aztán elkezdte és próbált nem szégyenben maradni. Jó tanárnak tartotta a lányt és meg akarta mutatniezt neki is, mégpedig azzal, hogy bebizonytja milyen jól megtanulta amit mutatott. Miközben táncoltak megjegyezte:
- Ugye tudod, hogy nagyon jó tanár vagy?
Eddig nem volt ideje, hogy észrevegye, de most hogy már nem kellett minden idegszálát megfezsítve koncentrálnia a lépésekre már feltűnt neki valami. Ugyan a lány lelkesedéséből leszűrte, hogy a táncolást igencsak szokás élvezni, de ez azért annál több volt. a kérdés már csak az, hogy ez most a lánynak volt köszönhető, vagy kiderült hogy Quintin viseltetik különös vonzalommal a tánc íránt? Azért azt be kell vallani, hogy inkább az első a valószínű. Tegnap este is feltűnt már neki, hogy milyen csinos Nicole, ezt pedig a vele eltöltött délelőtt csak még tovább erősítette. Quintin, aki már azt hitte, hogy újjászületve minden érzés kiveszett belőle erre most tökéletes ellenpéldát talált. Ennyire ismerte magát, képes volt alig ismert személyeket megszeretni, hogy aztán abból vagy legyen valami vagy sem. Most viszont a lehetőség megvolt. És mivel már lassan a dél is elmúlt és ő is kedzett megéhezni itt volt az idő az első közös ebédre. Mikor egy kis szntetet tartottak megkérdezte:
- Te nem éheztél meg? Mert ha igen lemehetnénk enni és utána folytathatnánk.
Most tűnt csak fel neki, hogy a jókedve kb fél órája tükröződik az arcán, egy le nem vakarható mosoly formájában. Ha volt le nem vetkőzhető szokása amit kedvelt, akkor ez volt az.

~Quintin~

Egy idő után a srác is elkezdett mosolyogni, és úgy nézett ki, legalábbis Nicole azt „olvasta” le az arcáról, hogy Quintin is élvezi a táncot. Azt viszont nem gondolta volna, hogy a fiú jó tanárnak tartja, de miután mondta, egy kicsit elpirult Nicole. *Az biztos, hogy elég gyorsan tanul.* -gondolta a lány. Amikor átadta neki a vezetést, abba is elég hamar belejött.
Dél után nem sokkal tartottak egy kis szünetet. A lány kikapcsolta a zenét, és egy kifújta magát, mert elfáradt. Ezután az ablakhoz sétált és kinézett rajta. Egy kicsit irigyelte társait, akik kint tölthették a délelőttjüket. Nicole vágyott már a szabadba. Amikor jó idő volt legszívesebben kiment a kastély előtti parkba és ideje nagy részét ott töltötte, vagy a barátnői társaságában, vagy pedig tanulással. Ez az elmúlt, lassan öt év során mindig jó időtöltésnek bizonyult.
A szünetbe megkérdezte tőle Quintin:
~Te nem éheztél meg? Mert ha igen lemehetnénk enni, és utána folytathatnánk.~
A lány örömmel vette tudomásul, hogy a srác is megéhezett, és lemehetnek ebédelni. Elfordult az ablaktól és mosolyogva válaszolt:
- De, én is éhes vagyok. Menjünk ebédelni. De, ha ettünk, tartsunk egy kis pihenőt, mert tele hassal egyáltalán nem jó táncolni.
Majd egy kicsit később még hozzá tette:
- Ha gondolod ebéd után, kimehetnénk egy kicsit a parkba, pihenni.
Összeszedte cuccait, majd elindult az ajtó felé, és várta, hogy Quintin levegye a varázslatot, amit rárakott még akkor, amikor bejöttek. Ennek köszönhetően egész délelőtt nem zavarták őket, és nyugodtan gyakorolhatták a táncot.

---Klappp---
---Klappp---
---Klappp---

Az tölgyfából készült kopott ajtóról visszaverődő ütések visszhangozták be a néma folyosót.
A használaton kívüli rúnatanteremben egy szőke fiú dobált ismétlődő mozdulatokkal egy gumilabdát a helyiség ajtajának, miközben ajkai néma szavakat formáltak.
A beszűrődő Nap sugarai arany fénybe vonták a szőke hajat, míg teste kecsesen feszült az egyik kopott, rozoga padnak.
Igen, valahol csak kell gyakorolni a következő átváltoztatástanra az elméletet.
Igen, a legjobbnak kell lennie. Mert a versenyszellemet velünk született teherként cipeljük. Igen, teherként. Mert üres kézzel jövünk a világra, s talán üres kézzel is megyünk majd. Hát mi értelme a közbülső időben annak, hogy egymással harcoljunk egy csipetnyi kis hatalomért vagy elismerésért?

---Klappp---

De ezt mondja nekünk a világ, ezt táplálja belénk már kezdetektől fogva, ezzel együtt nevelkedünk, ezt tanuljuk el másoktól is: birtokolj, uralkodj, legyen neked több mint másoknak, legyél "nagyobb" és jobb másoknál. Persze mindezekhez - vagy éppen mindezek mellett nagyon okosnak kell lenned. Résen kell lenni, hogy nehogy kiszipolyozzanak, nehogy keresztülgázoljanak rajtad. Neked kell másokon uralkodni, neked kell kihasználni másokat, különben elveszel a semmiben. Minden a verseny eszméjében gyökerezik.
Neki kell a legjobbnak lenni. Túl hiú hozzá, hogy második legyen. S ha mégis előfordul, ő büszkén felszegett fejjel tűri. Nem, őt senki nem nézheti hülyének, nem használhatják ki. Mert ő Rick.

Seya...
Jött és felforgatott mindent. Kiforgatta undok kis valójából, lenyúzta róla a rothadóan feszülő, bűzös, hazug bőrt, hogy alatta felfedje a tisztán rózsaszínlő, védtelen és szabad húst.
És most nem tud dönteni. Nem tudja, hogy visszarángassa e magára az álarcot, vagy maradjon ilyen fedetlenül.
Az egyik vágy balra viszi, a másik jobbra, s ő egyszerre táplálja mindkettőt. Csak egy hasadást érez, mely napról napra nő, s ő megosztottnak, szétszakítottnak érzi magát... Mintha darabokra hullana...

...S olyan dühödt erővel vágta a gumilabdát az ajtónak, hogy az fájdalmas gyorsasággal hasított a levegőben...
A ffenébe... Koncentrálj!

.-= A kis Diktátornak =-.


Kihalt folyosó.
Hihetetlen.
Csend.
Déli szárny, a nyugalom hona, a csend gyönyörűséges szigete. Mondjon bárki bármit, feszegessék, hogy a Mardekárosok állatok…de egyetlen dolgot nagyon tudnak, értelmesen viselkedni. Nem igazán akad a Zöld-Ezüst szegély címeresek között, aki nyálát csorgatva csúszna a folyosón, hogy aztán a következő csigaarcú diák az elhagyott ömlengésem követhesse őt. Idelent mindig rend van, nyugalom, és ami a legfontosabb, hatalmas csend. Az utóbbi időben sajnos minden egyes hely, amelyet látogatni szoktam egy kis pihenés, esetlegesen tanulás gyanánt, ellenségekkel fedett volt. Ellenség alatt természetesen a molylepkékhez hasonlatos intelligenciahányadossal rendelkező társakat értem, merthogy idebent, az iskolában jobbára mogyoróagyú csenevészek szaladgálnak a nap óráiban.
Csend.
Kanyar.
Nyugalom.

Minthogy a mai napon már nem volt órám, úgy döntöttem, egy kisebb kerülővel sétálok vissza a hálókba. Ott aztán átöltözködöm, és elmegyek a könyvtárba, hogy rákészülhessek Átváltoztatástanra. Sokan rühellik a vén boszorkányt, de, mégis az egyik a legjobb a szakmájában. Persze csak addig, amíg rendesen ki nem kupálódok, aztán meghazudtolom majd a világot, és letaszítom a trónról. Ez csak vicc, a rokonok szerint egyértelműen valami alkímista gyökér lesz belőlem, a tudásommal bőven hajazok Cedrah-ra. Kamu, azért én még csak egy diák vagyok, ő…hát, ő meg ő. Amennyiben az emberek többsége majom, úgy ő is az, de azok közül is valami alfahím, egy ikon.

Klatt.
Neszek.
Az idill vége.
El sem hiszem, hogy idelent megzavarta valami az eszmefuttatásom. Megrökönyödésemnek persze nem adtam hangot, de muszáj volt tudnom, mi is okozhatja ezt az ordenáré ricsajt. Mert nekem ez a kopogás már abba a kategóriába tartozott. Esetlegesen ugyebár nem árt azt megszüntetni, hogy legközelebb már ne legyen probléma belőle. Megtorpantam, de csak egy pillanatra…azonnal kiszúrtam, hogy a hangok a balra eső legközelebbi ajtó mögül szűrődnek a folyosóra. A régi Rúnatanterem.
Megindultam.
Lassan.
Klatt.

Odaérve az ajtóhoz rátettem a kezem a kilincsre, de nem nyomtam le azt, vártam a megfelelő pillanatra. A kovácsoltvassal övezett tölgy kifelé nyíló volt, így tervem tökéletesen kivitelezhető. Az a valami mindig koppant egyet, mielőtt elérte volna az ajtót…ergo biztosan a földnek csapódik. Talán egy labda. Elég gyökér lehet az odabent tartózkodó, ha a gyanú beigazolódik. Türelem…koppanás. Azzal a lendülettel téptem ki a korosodó fatömböt, majd néztem végig, ahogyan a gömbforma kipattan a folyosóra. Nem is törődve semmivel pislantottam be a terembe, majd tekintettem unott arccal az odabent lévő furcsa kölyökre.
- Merlinre, a labdád!
Rögtönzött, és színpadias letargia, természetesen éreztetve a hangszínnel, hogy ez bizony gúny. Leszartam a kipattogó dedós játékszert…
- Nem érzed úgy, hogy ez kissé...
Köhhintés, hogy nyomatékosítsam, mennyire röhejes, amit művelt eleddig.
- ...gyerekes a te agg korodban?
Mert ugye ki tudja, hány éves a fakó hajú, hát, bigyó...lehet akár ötven is...

Keserédes magányából egyik háztársa billenti ki. Egyáltalán mit keres itt?
Szörnyű, hogy az ember még egy ilyen eldugott helyen sem lehet egyedül. Ez itt az ő helye, a fenébe. Most biztos megpróbálja majd elzavarni, de azt lesheti, hogy ő önszántából továbbálljon. Az az igazság, hogy eleve eléggé ingerült hangulatában találtak rá, a fejében csak úgy dübörögnek a gondolatok. A kétségbeesés, mint holmi nem kívánt ikertestvér követi mostanában egyre gyakrabban, hogy a legváratlanabb pillanatokban nehezedjen rá teljes súlyával.
De nem baj.
Nyugodt marad.

Ahogy a fiú belép, még csak annyi erőfeszítést sem tesz meg, hogy rendes testtartásba vágja magát, csak a fejét fordítja lustán az ajtó irányába, s fél szemmel a labdát figyeli, mely elveszettül pattan ki a folyosóra... Lassú, vontatott mozdulattal nyúl a pálcája után, hogy utána szokatlanul gyors pálcamozdulattal és egy invito-val újra gazdája tenyere zárja magába a kis gömböt.
Fogalma sincs ki a srác.
Szó se róla, látta már, ennyire nem rossz a megfigyelőképessége, hogy négy év ittlét után ne tudja arcról, hogy kik a háztársai...
De a nevekkel mindig is gondban volt.

- Ami azt illeti, nem, nem gondolom, hogy gyerekes lenne.
- Amúgy meg ha nem tetszik nem kellett volna idejönni. Gondolom hallottad a zajt, kitalálhattad, hogy nem üres a terem.
*Ennyire csak nem csökkent agyú.*
 Szavai gúnyosan csengenek kettejük között.
Persze, Rick. Vezesd csak le rajta a mérged. Azt se tudod ki, de bííííztosan megérdemli, hogy így beszélj vele.
Amúgy meg mardekáros, itt mindenki sunyi és hazug... És... És kihasználja a másikat... Seya...
- Egyébként meg kikapcsol... Nem mintha közöd lenne hozzá.
A fenébe, legyél már kicsit rendesebb!
De bocsánatot nem kér. Egy mardekáros sosem...
- Amúgy... Rick.
Veti oda a nevét mintegy apró személyességként. Csak hogy ne tűnjön felettébb ellenszenvesnek.

.-= A kis labdázósnak ^^ =-.


Figyelem.
Nem mozdul.
Az ajtó majdhogynem tokostul való kitépését követően, midőn a labda is kizúgott a folyosóra, természetesen beléptem a helységbe, hogy emeljem annak fényét a jelenlétemmel. Továbbra sem voltam hajlandó a jellegtelen arcot lecserélni, elvégre a másikat nem ismertem, ebből fakadóan pedig nem érdemelte meg. Persze, azok közül, akiket ismerek szintén kevesen érdemlik meg, közel ketten, ha már nagyon utána kell számolnom. A létszám már így is magas az átlaghoz képest, amelyet a Roxfort előtti éveim számláltak. A „furahajú” emberke nem mutatott különösebb érdeklődést, mintha nem akart volna normálisan reagálni az érkezésemre, csak fejét fordította az ajtó irányába, hogy végignézhesse a szaros labdája angolos távozását. Cink, amikor dedózás közben rányitnak valakire.
Megszólal.
A pálca.

Éreztem, hogy azért nyúl, mégsem kezdtem rongyos idegbeteg módjára kapálódzni. Nem volt a stílusom, soha, semmilyen körülmények között. Egyszer megszívom? Igen, benne van a pakliban, de ha túlélem…akkor nincs mese, hullik a férgese. Való igaz, hogy sokszor kaptam már, és sokszor fogtak meg a múltban, amikor még semmit sem tudtam a varázsvilágról. De az ilyen eseményeket követő megtorlások általában megtették a hatásukat. Idebent is hamar elkönyveltek, dühöngő őrült, egy fékevesztett pszichopata. Remek-remek, az soha nem probléma, ha az emberről rémmesék keringenek. Miért nem? Azért, mert akkor kialakul egyfajta tekintély, olyan környezet, amely tart attól, akiről a mese szól. Engem persze soha nem kérdeztek meg, igazak-e a történetek, de nem is bánom. Hadd higgye minden idióta, hogy igen…végtére is, tényleg van bennük valami. Lőn, évek óta egyetlen rossz szó sem érte a házam elejét. Igen, akadtak olyanok, akik megpróbáltak támadólag fellépni az utóbbi időben…a két Véla bőr, aztán ott volt a folyosós eset is, de jobbára csendesen tengethetem az életem, és ez a legfontosabb.

Elteszi.
Monologizál.
Igen, vagyok olyan rendes, hogy végighallgatom, elvégre mindenkinek megvan a joga ahhoz, hogy kimagyarázza az önnön bénaságait. Egyetlen esély, se több, se kevesebb…noha, azt már elkönyveltem magamban, hogy egy hatalmas pólyással van dolgom. De nem baj, elvégre nem lehet mindenki olyan tökéletes, mint én.
Még várok.
Hallgatom.
Roppant érdekes kis monológot rögtönzött, amelyet szívem lett volna megtapsolni. Node, hogyan vette volna az ki magát, hogy megdicsérek egy kis majmot…végtére is, tényleg úgy fest, csak éppen szőke…Merlinre, mint valami kiscsaj.
- Amúgy Rick!
Színtelen, már-már olyan unalmas hangnem, hogy én is elalszom rajta. Hadd érezze, hogy cirka letojom, amit magyaráz, ráadásul feleslegesen. Azt ugye tudom, hogy a családneve nem „Amúgy”, de ha így mutatkozott be, hát legyen.
- Roppant leleményes módon tudod megragadni a kézenfekvő dolgokat!
A mondat után lassú léptekkel ballagtam oda a padhoz, majd forrasztottam az ülepem annak lapjára, szemben a fiatalsággal. Nem csíptem a búráját, nekem senki ne próbáljon meg hirtelen mozdulatokkal kizökkenteni az én kis lelki nyugalmamból.
- Tény, valóban nincs közöm ahhoz, hogy labdázol.
Gúnyos félmosoly az ajkam szélén, amely egyértelműen jelzi, „kissé” nevetségesnek tartom Őt. Vajon meddig bírja idegekkel a dolgot, mert láthatólag nincs a legjobb kedvében. Az igazat megvallva nem az volt a cél, hogy szopassam, az olyan dedós lenne, mint az Ő játéka. De, azért kicsit érezze, annyi idősen, mint Ő, már nem azzal kellene foglalkozni, hogy legyeket tanítson az ablakra szarni.
- A pálca…talán idebent nem kellene ilyen agresszív módon lóbálnod! Vannak olyanok, akik az első mozdulatra kettéharapták volna a torkod. Esetleg levágják az ujjaid!
Rém nyugalmas voltam, unott tekintettel pillantottam a taláromra. Balommal elhúzva annak szegélyét nyúltam a zsebembe, és villantottam elő egy késmarkolatot.
- Szerencséd, hogy a nyugalmasabbak közé tartozom!
Visszapillantva az előttem lévőre kezdtem játszani a mugli kütyüvel.
Nyugalom.
Vártam.

A feszült csenddel eltelt másodpercek egyre kiéleződnek.  A szavak ridegen pattannak le a jeges, nyirkos falakról, miközben ők ketten úgy méregetik egymást, mintha egyik sem lenne meggyőződve a másik teljes értelmi képességeiről.
Igen, ilyen ez.
Mardekárosok között már csak így megy.
De őt egyre jobban izgatja, hogy ki a fene lehet ez a srác, és egyáltalán mi a csudáért rajta éli ki a beteges kis uralkodói vágyait.
De most emberére talált.
Őt nem olyan fából faragták, aki hagyja magát.

Élénken úszik be szemei elé egy kép, ahogy apja régi énje felpofozza, csak mert éppen észrevette a konyhaszekrényben lapuló üvegeket. Persze ő csakazértis alapon az egészet kiöntötte míg apja aludt, hogy aztán három teljes napot töltsön a szobájába zárkózva míg egyetlen megmaradt szülője odakint őrjöngött.
A vodkagőzös, olcsó cigarettától bűzló alak azóta is rendszeresen megjelent rémálmaiban, hogy utána a hajnali felriadás után még csak véletlenül se tudjon visszaaludni.
Ilyenkor jönnek jól a könyvek...
Persze mindig ő a kis különc, aki már reggel is azokat az átkozott oldalakat bújja, s hallgathatja a többi olcsó sziszegését, hogy miért nem került a hollóhátba, ha ennyire stréber.
Csak ők nem látják a dolgok valódi oldalát.
Persze ő utána ilyenkor a nap folyamán puszta emberi szívjóságból valamelyik sarokból olyan rontást küld rájuk, hogy utána napokig a gyengélkedőt nyomják.
Ostoba patkányok.

- kacc-kacc, baromi szellemes. Ne haragudj, hogy velem megtanították az alapvető illendőséget. - szól különösen kihangsúlyozva a kettejük közötti különbséget. Ha nem lenne képes ennyire közömbös arcot vágni, valószínűleg már vörösödne a feje az idegtől, most mégis jeges hanggal reagál a "kedves" mardekáros megjegyzéseire.
- nem vagyok az a fajta, akit egyszerűen le lehet átkozni - oké, persze, a váratlan helyzetek mások, de a teljes önbizalmat kell mutatnia a másik felé.

- vú, mindjárt megijedek. Mi az, a késsel érzed magad valakinek? Vagy... esetleg kompenzálni akarsz valamit? - s felvont szemöldökkel, olyan lenézően néz a másikra amennyire csak tud. Nyilván azt várná, hogy eszeveszett lányos sikolyok kíséretében rohanjon ki a teremből tanárnénik vagy tanárbácsik után kutatva.
Mégis, mit képzel ez magáról?
Szörnyű...

.-= Sztárpalántaaaa ^^ =-.


Unott arc.
Játszottam.
A késemmel.
Csendesen üldögélve figyeltem a Szőkeség arcát, mert nekem ez a hajszín már a nőiesen szőkékhez volt sorolandó, még akkor is, ha kitudja milyen árnyalattal „büszkélkedett” . Ekkor fordult meg a fejemben, hogy az iskola falai közé micsoda ^kötözni való marhák is járnak. Senki nem tud rendesen felöltözködni, vagy kinézni? Itt mindenféle hajszín megtalálható a hupikéktől a virító sárgán keresztül a fene sem tudja meddig…roppant zavaró tud lenni az, hogy az ember nem láthat épeszű fajtársakat maga körül. Vajon merre járnak az értelmes emberek, normális hajszínekkel, ízléses, vagy legalább valahogyan az értelem határát mutató ruházattal? Őrület, már azon is elmélkednem kell, hogy egyáltalán jó helyen járok-e, ha tanulni szeretnék. Itt mindenki semmibe vesz mindent, olyan, mintha egy kis diktátortáborba cseppentem volna. Az egyes diáktársak, és itt a túlnyomó többséget kell érteni, annyi értelemmel rendelkeznek, mint teszem azt félmaroknyi molylepke. Szerencsétlen lepkéket ezzel igazán lehúztam, de közel azonos a szint.
Válaszol.
Illedelem.
Várok.

Vele megtanították az alapvető illendőséget, na igen…bizonyára arra gondol, hogy beleverték, legalább ne a szoba közepére szarjon. Ki tudja, előtte nem tette-e…de hagyjuk is, elvégre Ő az illemtudó, én pedig ezek szerint a suttyom kis paraszt. Lenézett, alapvető hiba, ha valaki így tesz. Soha nem szerettem az ilyesmit, azt, ha megkérdőjelezik a jólneveltségem. A nevelőim, cöhh, seggfejek. Mégis, David bácsitól megtanultam azt, amit meg kellett tanulnom, arról már nem is beszélve, hogy az a vörös kabátos barom is rám szabadult az utóbbi időben. Egyszóval, a neveltetésemmel semmi baj, én legalább nem babázok, és égetem magam több ezer ember előtt efféle lányos dologgal. Igen, most mondhatná bárki, hogy de bizony Ő csak labdázott. Tulajdonképpen minden hároméves gyermek ezt teszi.

Nem szólok.
Etikett.
Megvárom a monologizálása végét, elvégre még mindig jól nevelt vagyok. Miközben nyökög, megvallom, megfordult a fejemben, hogy leverek neki egy hatalmasat, hadd essen át a padon, és a másikat már a padlózat adja neki. Aztán egy kis pad a mellkasára, hogy jól érezze magát…csontot vissza lehet növeszteni…hmm…talán az ujjait is. De mire mennék vele, ha megruháznék egy kislányt? Sokra nem, legfeljebb újra szárnyra kapnának a pletykák, hogy Blaine megint kivillantotta a foga fehérjét. Arra pedig semmi szükségem, hogy a tanári kar is felfigyeljen rám…magasról teszek mindre, és a szavukra is…de ígéretet tettem valakinek, hogy letudom ezt a kócerájt. Hát meg is teszem…de ha az előttem álló ilyen slendrián módon folytatja, ma még fogak fognak potyogni. Ez betyárbecsület, nem lehet tétlenül nézni, ha valaki leolt. Egy lány még rendben, elvégre alapvetően sárba lehet taposni az önérzetüket…node, ha egy fiú, az más, teljesen.
Végzett.
Itt az én időm.

Halovány mosollyal az ajkaimon fordítom a kezemben a markolatot úgy, hogy amint kinyílik a penge, az egyenesen rá szegeződjön. Nem emelem meg, nem tartom fenyegetően…csak érezze át a helyzet komolyságát. Szinte biztos, hogy pálcát fog ragadni. Biztos. Fél.
- Az alapvető illendőség! Kérdeznék valamit!
Továbbra sem mozdulok, az arcomat takaró unott maszk lassan elillan, helyét pedig valamiféle vészjósló pillantás veszi át.
- Minden egyes idegennek elárulod a neved? Nem kérdeztem, ki vagy, nem is érdekel, hiába gondolod így! Ergo, nem tartozom a saját nevemmel. Ennyit az illemről.
Amint befejeztem a mondatokat, a kés megperdül a kezemben, a markolatra rászorítva a penge most a hasfalam felé mutat. Lassan megemelem, majd beleszúrom az asztal lapjába, amin támaszkodok.
Elengedem.
Felkelek.
Lassan ellökve magam az eddigi helyzetemből léptem egyet előre, alig fél lépésre megállva előtte.
- Lehet nem vagy az a fajta, akit egyszerű megátkozni, de akkor szeretném tudatni Veled! Én pedig nem vagyok az a fajta, aki tűri az efféle szavakat mástól.
Igen, az utolsó kérdése már az erős kategóriát súrolta, elvégre olyan dolgot kérdőjelezett meg, amely egy egészséges férfit már bánt…hogy kompenzálni szeretnék valamit? A csorbát, hogy még életben van…leszarom, ha pálcát ragad, és a torkomnak szegezi…átkozzon meg…de utána viselje a következményeket…

No nézzenek oda.
Kezd kibújni a szög a zsákból.
Végre valami érzelmi reakció a ridegség koronázatlan kiskirályától.
Persze, hát peeersze, hogy ő az okosabb. Ami azt illeti, veszettül elege volt már az ilyen és ehhez hasonló jellemű figurákból. És persze, hogy mindig ilyenekbe botlott bele ebben a rohadt kastélyban! Most is... Pár perc magányra vágyna, erre fel persze, hogy egy ilyen tuskónak pont erre kell járnia.
Lassan kezdi úgy érezni, hogy ő vonzza az ilyen kis kegyetlen, agyi rendellenességgel küzdő egyedeket. Talán benne van a hiba. Talán egy normális, kedves emberek számára nem érezhető szagot bocsát ki magából, amit csak az ilyen született pszichopaták éreznek meg.
Ilyen ez.
Lassan kénytelen lesz belenyugodni.
- Jaj, ne haragudj, hogy pont ide kellett besétálnod. Nyilván nem volt még száz üres terem a kastényban. És nyilván nem is hallottad, hogy itt bent van valaki.
- Valami oka csak volt, hogy bejöttél. Netán egy kis balhéra vágysz? Gyeeerünk, belezzük ki a szerencsétlent aki csendes magányában üldögél a teremben...
Most már nem is próbálja titkolni ellenszenvét. A fenébe, minek is próbált kedves lenni? Hisz' vannak akik menthetetlenek.
Arcán rózsaszín kis pír jelenik meg a dühtől, s testét is ellöki a padtól, hogy most már szemtől szembe álljanak egymással. Hát mit képzel ez, hogy idejön, hülyének nézi és egy késsel fitogtatja az erejét. Varázslók vagyunk, az Isten szerelmére, nem bérgyilkosok! Pálcát kellene használni! De ha neki így jó...
- Bocs, de ha nem adtál volna rá okot, akkor nem mondtam volna ilyet - lenéző tekintettel méri végig a fiút, miközben még mindig azon gondolkozik, hogy miért mindig vele történnek ilyen dolgok...

Ott volt Seya, aki szintén nem egy könnyű eset. Persze esze ágába nincs ezzel összehasonlítani, de mégiscsak ugyanaz a megfoghatatlan, kordában tarthatatlan alak volt.
Aki otthagyta.
Remények nélkül.
Kétségekkel.
S most foggggggalma nincs, mi a fenét kellene csinálnia. A legjobb talán az lenne, ha elmenne remetének. Nem kell neki se barát, se senki. Csak magány. Önmaga a legjobb társaság, akkor minek keressen másokat? Hogy kétségeket, űrt, dühöt, könnyeket és esetleg egy egész pici cseppnyi boldogságot okozzanak?
Kösz, nem, nem kell neki már senki.

Miközben tekintete még mindig lázas dühvel pásztázza a szemben állót, a mellkasánál lévő belső zsebében mintha a pálca valósággal lüktetne...

.-= A tüzes tekintetűnek ^^  ;D =-.


Morog.
Dühös.
Remek.
Alig ejtettem ki az utolsó mondatot, amellyel egyértelműen kifejeztem, elért egy határt, Ő is lépett. A gonoszan csillanó szemeim végigpásztázták a dühtől pirospozsgássá vált arcot, nyert helyzetben voltam, éreztem. Feldühödött, képtelen volt már tisztán gondolkodni. Az, ahogyan kirobbant arra engedett következtetni, hogy több probléma is feltorlódott, és én vagyok az, ahol robban majd minden. Nagyon úgy festett, elvégre felkelt Ő is, felvéve a kesztyűt, amivel képzeletben arcon csaptam, mint az egykori lovagok párbajra való felhívása. Amikor még tisztán, és csalás nélkül rendezték le az emberek egymás között a nézeteltéréseiket. Mára ez eltűnt, és csak a gyáva, „távolról küzdjünk egymással” formula maradt meg. Itt, ebben a teremben azonban úgy festett, valami kialakulóban volt…visszaköszöntött a múlt egy apró töredéke. Nem rántott pálcát…lehet, hogy csak még nem, de egyelőre nem tette meg. Dicséretes, még akkor is, ha ezt soha nem mondanám a szemébe. Egy dolgot azonban elfeledett, vagy nem szemlélt meg elég tüzetesen…a test erő fölénye. Persze, az nem jelent túlzottan sokat, de mindenképpen előnyként rovandó fel a számlámra.
Megszólal.
Bocsánat?
Hibázott.

Még így, haragjában is elkövette a legnagyobb hibát, amit az ember csak véthet. Bocsánatot kért…egy ilyen helyzetben…hiba, hiba, hiba, hiba. Azzal, hogy ellökte magát a padtól, jelezte, nem kíván meghasonlani. Erre mit kell hallanom? Bocsánat. Hiába a tűzzel itatott, ellenszenvvel mart szempár, elárulta magát. Gyenge, és fél a megpróbáltatástól, de innen már nincs visszaút, csak egyetlen…arra az ösvényre pedig nem hiszem, hogy lépni szeretne.

Mosoly.
Halovány.
Gúnyos.
Elgondolkodtam azon, mit nyerek azzal, ha helyben hagyom, kissé felforgatva ezt az ósdi termet. Minden bizonnyal felhangja lesz másnap az iskolában, már persze akkor, ha a verést követően elmegy árulkodni a házvezetőnek, akár egy szaros kis gyerek. Piton minden bizonnyal beletapos még kettőt a sekélyes lelkébe, elvégre, nem elég, hogy itt kudarcot vallott, még szánalmas módon nyávog is, mint az útszéli lotyók. Utána következnék én, mert ugye szó nélkül efféle dolgot mégsem hagyhatna egy tanár. Mit kapnék érte? Leszarom! Az a pár perc, amíg tart mindenért kárpótol. Nem volt még túlzottan sok ember az iskola falai között, aki eddig elmerészkedett volna. Az eleddig ajkaim szegletében ülő gúnnyal fűszerezett mosoly egyszeriben elhervadt, és újra a komor, rideg maszk települt az arcomra. Ennek volt itt az ideje…fölényben voltam Vele szemben, hát meg kellett mutatni a dominanciát…és még egy utolsót rúgni az áldozatba. Miért? Mert akkor nem én kezdem a verekedést, nem én leszek a bűnbak. Egy azonban biztos, hogy én fogom majd befejezni. Nem tűnik valami erőművésznek, hát biztosan pálcával próbál majd érvényt szerezni az állítólagos igazának, és előnyt kovácsolni önnön számára.
- Az egyetlen szerencséd, hogy lányokat nem szoktam megütni!
Ez mondjuk így, ebben a formában nem teljesen igaz, de erről nem tudott. A szavak mondhatni flegmán és unottan hagyták el az ajkaim…persze a kellő undor, és lenézés mélyen érződött belőlük. A lány szó pedig kellőképpen kihangsúlyozásra került, hadd érezze, hogy csak egy picsigó libaként tekintek rá.
Ott álltam.
Vártam.
Néztem.

A legapróbb mozdulattól is mentesen álldogáltam előtte, és lélekbemaróan kék szemeimet az övébe fúrtam. A félelem legapróbb szikrája nélkül vártam a folytatást, elvégre nem volt veszítenivalóm. Itt és most vagy túlesünk az egészen, avagy, fülét-farkát behúzva fog menekülni. Teljesen mindegy a végkifejlet, a férfiasságom senki sem kérdőjelezheti meg. Aki megteszi, az azt fogja kapni, amit megérdemel…megaláztatást, verést, ha fel meri venni a kesztyűt…Ő felmeri venni?

Valljuk be, ha nem utálta volna ennyire, valószínűleg kezet fog vele. Igen, stílusa az van, meg kell hagyni. Ha nem dühítené ennyire, még nevetne is az erőfitogtatás kicsiny mondatán.
De nem.
Dühös.
Nagyon.
De nem is tudja mire.
Szinte várja, hogy jöjjön, üsse meg, gyerünk, átkozza meg, tépje szét apró darabokra, árassza el a száját a forró, egyszerre bársonyosan simogató és karcosan-fájdalmasan ömlő, fémes ízű vér.
Hallja, ahogy a csontok fájdalmasan ropogva törnek ízzé-porrá, hogy utána az emberi tartóelemekből levált szilánkok szúrjanak a húsába belülről.
Érezze, ahogy kifordul a karja, ahogy az inak, az ízületek ropognak, húzódnak, várva, hogy kitépődjenek rendeltetésszerű helyükről...
Csak érezze, hogy él...

De ezt már nem hagyhatta. Azért büszkesége neki is volt. Nem lányozhatja le. Mégis mit képzel magáról?! Hogy bárkit sértegethet, mert rossz napja volt, vagy mi?
Lerí róla a közömbösség afelé, hogy bárkibe is szorult egy kis emberség vagy érzelem. Hogy bárkinek is szarul esik amit mond. Csak ő, ő és ő.
Hát most is csak ő lesz.
Nyaldoshatja a sebeit.

Meglepő gyorsasággal nyúl pálcájáért, mely egy apró kis fordulattal az ujjak között, máris a mardekárosra mutat.
Habár teste meg-megremeg az idegtől, pálcás keze meg se moccan, s hangja is hidegen, élesen, és magabiztosan cseng.
- Mit is mondtál? - s szája szegletében örömtelen, fenyegető kis mosoly jelenik meg.
Leszarja, hogy a másik bele küld e valamit, vagy éppen ő nyer e. Persze ha küzdelemre kerül a sor, az biztos, hogy nem hagyja magát, de már rég túl van rajta, hogy bármi is érdekelje. Üres lett. Belül üres… Nem találja a helyét. Ha egyedül van, az zavarja, hogy nem tud senkihez se szólni, ha pedig társaságban, akkor azt várja, hogy mikor hagyják már végre egyedül, és mikor mennek a dolgukra.
Az lenne a legjobb, ha úgy kiütné az a bunkó, hogy utána vagy egy hónapig kómába feküdjön a gyengélkedőn.
De akkor sem adhatja fel. És nem is akarja. Csak még magabiztosabbá teszi a belső gyengesége. Nem az a típus, aki a vesztesek közé született. És nem is úgy fog meghalni.

.-= A forrófejű Mardekárosnak  ;D =-.


Múló pillanat.
Hirtelen mozdulat.
Nem kellett túlzottan sokat várni a válaszlépésre az előttem álló nőiességére utaló kijelentést követően. Tudtam, biztos voltam benne, hogy az lesz az utolsó csepp a pohárban, hogy nem fogja idegekkel bírni a szavak ádáz csatáját. A legnagyobb hiba, amit ember elkövethet, már ha Ő ember, hogy forró fejjel vág bele egy efféle játékba, mert aki nem tud tisztán gondolkodni, elbukott. Végérvényesen. Ő láthatóan képtelen volt erre, a szemei elárulták. Annyi fájdalom, annyi gyűlölet tükröződött belőlük, hogy azt lehetetlen lett volna tovább raktározni. Talán még szívességet is teszek neki, ha helybenhagyom. Az élet keserű ízét megtapasztalva engedheti ki a fáradt gőzt, és kezdhet előröl mindent, miután felépült.
Előrántotta.
A pálcát.

Amennyi idő alatt benyúlt a varázstárgyért, bőven lett volna időm arra, hogy olyan hatalmasat keverjek le neki, amitől átzuhan a padon, amit eleddig támasztott. De, még mindig úgy voltam vele, ha lehet, akkor Ő legyen a ludas. A verést így is, úgy is kiharcoltam már, biztos, hogy lesz valami. A kérdés már csak az, hogy miként fog alakulni a kettőnk kis beszélgetése. Elvégre pálcát rántott, mint egy utolsó gyáva féreg. Amit annyi ideje regélek már, mindenki ezzel próbál érvényt szabni az akaratának. Odakint a világban dúl annak a majomnak a háborúja. Idebent egy külön világ született meg, az idegbeteg diákállatok kicsiny világa. A sötétség urának nem kell semmit tennie, a falak között majd kinyírjuk mi egymást. Aztán az utolsó magára gyújtja ezt a hatalmas pöcegödröt, és mindenki boldog, amíg meg nem hal. Rémes.

Megszólal.
Fenyeget.
Tulajdonképpen a kérdés már csak az volt a megszólalását követően, hogy hová fektessek baziliszkuszt félelmemben. Mit is mondtam? Mintha egy ötéves csitrit hallanék, aki a tükör előtt állva fenyegeti a tükörképét, akinek a helyére azt a gyermeket képzeli, akit utál. Esetlegesen valami hősnek képzeli magát, és éppen lefenyíti a képzeletbeli gonoszt. Ráadásként még valami bárgyú mosoly is odatelepszik a szája szélére, mintha most hatalmasat alkotott volna.
Lépés.
Egyetlen.

Ezzel a mozdulattal megszűnt minden távolság kettőnk között?tudja jól, hogy amikor pálcát rántott, leverhettem volna. Tudnia kell. A lépéssel megemelem a tekintetem, és a nyakam a pálca végéhez érintem, de a szemkontaktus maradt. Egy pillanatra sem tekintettem máshová, csak Rá, a szemébe. Hadd lássa, mit érzek, mit gondolok?mert a lélektükrök mindent elárulnak. Nincs vesztenivalóm, nincs félelem, nincs düh?csak én vagyok.
Hirtelen mozdulat.
Elkapom a karját.
Azt, amelyik a pálcát tartja, és azzal a mozdulattal nyomom még erősebben a torkomhoz a varázstárgyat. Átkoz? A gyengélkedőre kerülök? Talán igen, talán nem. Tegye meg, attól a pillanattól kezdve nem lesz olyan pillanat az életében, hogy ne kelljen a visszavágástól rettegnie. Egy apró momentum sem. Bárhol jár, bárhová menne, levadásznám. Amennyiben nem teszi meg? Akkor valószínűsíthetően így állunk még egy darabig, aztán ismerve magam rá fogok unni.
- Rajta!
Szinte suttogó szavak, még a végén összerezzenne, ha normál hangszínnel szólítanám meg, akkor pedig oda lenne a pillanat varázsa.
- Mutasd meg, hogy Te is olyan gyáva vagy, mint mindenki más idebent!
Általános igazság, az összes véglény arra erős, hogy képes pálcát rántani, és gyerekesebbnél gyerekesebb átkokat dobálni. Közülük való? Úgy fest?ki fog derülni a következő percekben, akarva-akaratlan, de ki fog.
- Rajta!
Újabb halkan csengő szó, utolsó bátorítás gyanánt. Érdekelt a végkifejlet, amely olyan közel járt, hogy szinte éreztem az ízét a nyelvem hegyén.

A dühtől remegő kis nevetés hagyja el a torkát. Igen, tudja, hogy rég elárulta magát, mégis próbál némi nyugalmat erőltetni a hangjában, habár feleslegesen.
Teste megfeszülve várja a másik következő lépését, míg szemébe kis híján könny szökik a felgyülemlett gyűlölettengertől. Az ajkába olyan erősen vájódnak a fehér gyöngy-fogak, hogy a karcos ízű, bíbor színű vér kiserken. Lassú, finom mozdulattal nyalja le az apró cseppeket alsó ajkáról.
Az is hiba volt, hogy idejött.
Mert nem tud a szobájában ülni, á nem.

A következő lépés meglepetés szerűen éri, mégsem mutatja. ahogy a hideg ujjak rákulcsolódnak a vékony, hófehér kis csuklóra, maga sem tudja, hogy elrántsa a kezét vagy még erősebben nyomja a másik torkához.
Fürkésző tekintettel, oldalra döntött fejjel figyeli zsákmányát.
Az erősebb győz.
Kár, hogy tippje sincs, hogy jelen esetben ki.
Mutasd, hogy te is olyan gyáva vagy...


- Gondolom ilyenkor szokta mindenki visszarántani a pálcát, nem igaz? Bocs, nálam nem jön be ez a fordított-pszichológia dolog.
Csak tudná mire készül... Mert hogy nem hagyja annyiban a dolgot ha ő megtámadja, abban majdnem biztos. Legalábbis ő nem tenné.
Bár ő nem is hadonászna idióta módjára egy késsel.
Különbözünk, na.
A fehér fogak villannak, a kegyetlen mosoly újra megjelenik a szája sarkában.
- Tudod mit, kedves leszek.
Gonosz, gonosz.
- Mondd, milyen átkot szeretnél, és azt kapod.
A feje még mindig tele gondolatokkal, egyik hullám csapkodja a másikat elméje kicsiny tengerén, s ő csak tele van dühvel,  sötét, el nem múló felhőkkel.
Már azt sem tudja kire mérges jobban. Erre az idióta cirkuszi majomra, Seyára, vagy a saját hülye fejére.
Mindegy, az ajtón már nem tud egyszerűen kisétálni. Arról már lecsúszott.


ui.:Bocsi, elég vacak lett, még megint bele kell jönnöm^^

.-= A visszatérőnek =-.


Kérdés.
Gúnyos.
Szegény pára, az önnön marhaságából fakadóan nyeregben érzi magát, pedig?pffff, nemhogy nyeregben nincs, de még állatot sem láthat a környékén, amire azt a képzeletbeli nyerget pakolhatná. Sehol sincsen, vert és vesztett helyzetben legfeljebb. Miért is? Mindenét elvakította a saját dühe, az már mellékes kérdés, hogy a fortyogó vérének én vagyok a célpontja, esetleg csak egy vagyok a sok közül, csak éppen nálam szakadt el a minden bizonnyal vékonyka cérna. Vékony lehetett, mert a belépéskor már idegesnek tűnt az alak?olyan vékony, mint ő maga. A szavai arról árulkodtak, már csak arra vár, hogy saját magam felett mondjak ítéletet. Újra csak azt tudom mondani, szegény pára. Egyetlen dolgot felejtett el, jobban mondva többet is, de a legnagyobb a pálcát szorongató keze. Merthogy csuklónál szorítom, ami azt jelenti, akkor sem lenne esélye megátkozni, ha akarna. Fiatal még a non-verbális varázslatokhoz, csupán egyetlen mozdulat, és kicsavarom a pálca vékonyságával vetekedő vézna karját. Már csak remélheti, hogy az erőkifejtésem alatt nem fog eltörni, mint egy szaros ropi. A másik, ami szintén elkerülte a figyelmét, hogy bár nem látszik rajta, de férfiből van?én pedig fél lépésnyire sem tőle. Egyetlen emelés, és olyan kínokat fog átélni, amitől hányingere lesz az elkövetkezendő órákban.
Nem mozdulok.
Várok.

A kérdését követően oldalra pillantottam, mintha színpadiasan elmélkednék rajta, vajon melyik igével végeztessem ki magam. Egy csökönyös, és dedós átok mit sem ér. Crucio, Sectumsempra, Stupor?igen, ezek ilyen közelségből éppen megtennék, hogy barázdákat csaljanak a pofámra.
- Lássuk, mi is lenne a legjobb!
De erre sajnos nem lesz lehetősége a túlzottan sokat monologizáló barátunknak. Szürreálisan lassan akarta megoldani a dolgokat, pedig én megadtam számára azt a rohadt esélyt, hogy itt és most kinyírjon. Az már csak egy dolog, hogy ő ezzel nem igazán élt. Igazi filmbéli jelenetekkel próbálta drámaivá tenni a helyzetet. A tipikus, most meghalsz?ó, komolyan?hát persze?de miért?mert szindróma. Amikor a főhös azért éli túl a rohadt jelenetet, mert addig beszél, amíg a gyilkos hasán egy oltári és hatalmas lyuk lesz. Röhejes.

Megrántottam.
A karját.
Azt, amivel a pálcát tartotta. Nem volt túlzottan hatalmas a mozdulat, egyszerűen csak arra irányult, hogy a nyakamnak szegett gallydarab kivándoroljon oldalra, célba véve a mögöttem tárva-nyitva álló ajtót. Tessék, a következménye annak, hogy nem cselekedtél. Azzal a lendülettel, ahogyan ezt megtettem, léptem még egy lépést közelebb, és szabad kezemmel megtámasztva a pálcát tartó kezével ellentétes vállát emeltem meg a lábam. Térd fel, hogy pontosabb legyek?és igen?oda?erősen?nagyon?hogy fájjon.
A mozdulat.
Hirtelen, minden jel nélkül.

Két dolog lehetett, vagy sikerül eltalálnom a gyenge pontját, amelytől összerogyna?vagy nem. Előző esetében a pálcát természetesen kicsavartam a kezéből?utóbbi esetben belekezdtem egy olyan adok-kapokba, amiből nem biztos, hogy ő fog kijönni jól. Tekintve a súlyát és a magasságát, meg fogom zabálni reggelire?persze ne ítélkezzünk előre?majd a jövő hozza, amit hoznia kell.

Semmi kétségem sincs a felől, hogy az idő valóban gyönyörű, az ég sziporkázóan kék, a fű sosem volt még ennél zöldebb, a pillangók repkednek s a napfény sugarai átvilágítják színes szárnyaikat, intenzívebb színt adva a mintájuknak. Gyermeki nevetés szeli át az iskola kopár udvarait, s egyre többen s többen merészkednek ki a napsütésbe, játszanak, fogócskáznak, sárkányt eregetnek, köp-köveznek, nevetnek.. igen, önfeledten s boldogan nevetnek. Lassan beköszönt a valódi nyár, az év egyik legszebb s legörömtelibb időszaka, amikor is vége az iskolának, s a ládák megtelnek megannyi könyvel, s ruhával, készen állva az utazásra. Az utolsó vizsgák is lefutóban vannak már, talán még egy-két tanerőt rálehet venni arra, hogy az órát kint tartsa meg a szabadég alatt. Ki ne örülne ennek?

Én. Én vagyok az, aki mindebből az egészből nem vesz észre semmit, aki nem lép ki az iskola kapuin, csak ha Gyógynövénytanórára kell menni az Üvegházak felé, a LLG-ét pedig biztos ami biztos alapon felvettem, ezzel elkerülve, hogy még véletlenül se érje betegesen fakó bőröm kelleténél több napfény. A napok pont olyan szürkék és monotonok, mint eddig, s csak egy hajt minduntalan.. szervezetem kielégítése, a kínzó fájdalmak enyhítése, mint a testnek, s mint a lelkemnek egyaránt. Mintha megannyi tű szúródott volna belém, akárhányszor felébredtem reggel, a kábulat s az álom békés világából. Egy újabb nap, amelyet túl kellett éljek, s egy újabb lehetőség arra, hogy megszólítsam azt a lányt, aki olyan kedvesnek tűnt, s mindig velem szemben ült a Reggelinél, vagy azt a fiút, aki a legutóbb segített levenni egy könyvet a polcról vagy.. vagy bárkit. Akárkit! Szóljon hozzám, vegyen észre, kezeljen úgy, mint egy élő embert, akinek pont úgy csörgedezik az ereiben a vér mint akárki másnak!.. Semmi. Egy suta kis mosoly, amivel hallgatom a többiek csevegését, villámmal a tányérom egyik részéről a másikra túrtam a tükörtojás maradékát. Szánalmas vagyok, egy szánalmas kis senki, aki egy gyönge köszönésen kívül semmire sem képes! Szánalmas, és gyáva, egy utolsó féreg, akit elkellene taposni. Hallottam, igen, bárki bármit gondol rólam, a hallásom még nagyon is jó.. az egyik szőke hajú lány összesúgott a barátnőjével a hátam mögött, amikor libasorban jöttünk ki a Bájitaltan teremből, s ők a következő órára vártak. Azt.. azt mondta, nekem az eutanázia egy ajándék lenne. Lehet, igaza van.

Hogyan lehet egy hang eleinte ennyire tompa, s a végére fájóan éles? Nyikorgó hangok furakodnak a fülembe, áttörve a rám telepedett csend émelyítő ködjét, de ez még kevés ahhoz, hogy valóban magamhoz térjek. Biztos csak álmodtam a hangot… igen, csak is ez lehet a magyarázat. Kétségbeesetten kapok bele a fellegekbe, a lassan elszálló álomvilágba. Csodálatos.. mindenhol sziporkázó fények, meleg érintések, s csak lebegek a nagy semmibe, mint amikor Zebediahal kiszöktünk nyáron a partra. A forró homok égette apró talpam, s belecsobbanni a sós vízbe maga volt a megváltás. Egyre beljebb s beljebb úsztam, majd a hátamra fordulva lebegtem a víz felszínén, s néztem a szikrázóan kék eget, minden annyira.. egyszerű, annyira.. feledhetetlen volt! Ezt akarom újra s újra, mindannyiszor ahogy van lehetőségem. Régmúlt képeket kergetek hasztalanul, s közben elfelejtek a jelenben élni.

Friss levegő tódul be a kinyitott ablakon, az illúzió tovalibben, s csak a fájdalom veszi át a helyét, mely minden porcikámat átjár. A lelkem most üresen sajog, s a lélegzetvételek kínná válnak. Megmozdulok, s ezzel együtt a pad, melyen elfeküdve vackoltam be magam valamikor a este folyamán megreszket pille súlyom alatt, s megnyikordul. Valahonnan a terem végében lehetek, közel az ablakokhoz, közel az ismeretlenhez, kinek létezését még nem fedeztem fel. Elzsibbadt karomon mintha bolhák táncolnának, majd felnyomva magam, küszködöm magam félig ülő helyzetbe, másik karom erőtlenül emelem a szemem elé, s most érzem a dohány jól ismert jellegzetes illatát. Lassan lejjebb engedve a kezem pillantok hunyorogva az alakra, kinek élesebb vonalait képtelen vagyok kivenni, s a felismeréstől riadtan nyílnak tágra a szemeim, s ajkaim is elválnak egymástól. Valaki van itt, igen, valaki ide jött én pedig.. elaludtam volna?! Pedig vissza akartam menni a Hálóterembe, igen, valamikor az éjszaka közepén, nesztelenül. Az egész éjszakát itt töltöttem? Ne.. Ne, ezzel egyenes úton haladok a lebukás felé, hiszen.. Áh, hiú ábránd. Senki sem keres engem, s senki sem hiányol, nem veszik azt észre, hogy Daylene hiányzik a legszélső ágyról. Megpróbálok a pad asztalrészébe kapaszkodni, de félúton megcsúszik a kezem, s ezzel a mozdulattal egyenesen lesöpröm a tükröt onnan, ami lezuhan a padlóra, és szanaszét törik. A tükör apró darabjain játékosan csillannak meg a beengedett napfény ártatlan sugarai, s bizony egy kis mennyiségű fehér por árulkodóan ott virít a darabok között. Valahol két csík között dőlhettem ki ez..  Automatikusan az orromhoz nyúlok, s zöld szegélyű talárom ujjának sarkával törlöm meg azt. Az általam okozott romokról most újra a másikra pillantok, majd nyelek egyet. Talán futnom kellene…

A terem csendje igazán fantasztikus hatással van a Mardekáros fiúra. Napok óta erre az apró kis egyedüllétre vágyott. Pont arra, melyet most megkapott. Lelke szinte habzsolja ezeket a nyugodt pillanatokat, pont úgy, ahogy a narkós is napi első adagját. Persze jelen helyzetben még nincs azzal tisztában a fiú, hogy eme hasonlat miért is kulcsfontosságú. A hosszú, vékony ujjak lassan az ajkakhoz emelkednek, a tüdő egy mély szippantással csillapítja nikotin utáni vágyát. Füst szálldogál a szájból, orrból egyaránt, fehérségén szinte alig lehet átlátni.
A kék szemek ezekben a pillanatokban a falon fel-feltűnő rúnákat fürkészik, majd ekkor..
Hatalmas nyikordulás.. csattanás..  
A cigaretta csikk hangtalanul hullik a földre, pálca kerül az ujjak közé, Darren pedig támadó állásban mered a hang forrása felé. A görcsös szorítás mellyel az ujjak a pálcát szorítják lassan elengednek. A torz arcra unalom ül ki, a kék szemek már-már szánakozva tekintenek a lányra. A lányra, aki szépen darabokra tört egy tükröt és még mindig az egyik hátsó, eldugott padon  fetreng az apró szilánkok és a fehér por között. Fehér por.. A fiú arcán végigszáguld a felismerés.
Keze mozdul, a pálca rándul egy aprót, majd az ajkak egy szót suttognak.
- Mobilicorpus!
Az ismeretlen hirtelen a magasba emelkedik, majd pillanatokon belül már a két lábán áll a földön, a hatalmas kupleráj kellős közepén.
Darren megcsóválja a fejét, megfordul, lehajol elejtett cigarettájáért, majd hatalmas lendülettel kivágja azt a nyitott ablakon. Megigazítja a félig lecsúszott talárt, mely a hatalmas sietség közepén majdnem a földön kötött ki. Talán ez a szerencséje a lánykának. Ha még piszkos is lett volna, biztos hogy vehetett volna egy másikat. Egy pont ugyanilyet.. és arra valószínűleg az összes kis félretett pénzét elszórhatta volna.. vagy kénytelen lett volna megválni a – látható – napi adagjától. Vajon mennyire bírta volna a kényszermegvonást?

A szőke fiú hihetetlen sebességgel fordul meg a tengelye körül. Arcán a bosszankodás nyomai láthatóak. Izom rándul, majd a kék szemek haragosan néznek a betolakodóra. Hiszen minek kell ennek a női egyednek pont itt tartózkodnia, pont most. Mikor örült hogy egy kicsit egyedül lehet. Annyi más hely van ebben az iskolában. Miért pont itt kellett sátrat vernie? Miért nem költözik be a házimanók közé, azok nem zavarnák.. pláne ha szól nekik hogy kussoljanak. Egyszerűen hihetetlen..
- Mit csinálsz te itt? Miért nem vagy a szobádban? És egyébként is.. minek kell ekkora hangzavart csinálnod?

A kérdések elhangzása után néma csend veszi körül a két diákot. Darren végigméri a lányt. Hosszú haj, kissé karikás, jelen pillanatban apróra zsugorodott szemek, vörös orr, falfehér bőr, vékony alkat. A ruha eléggé megviselt. Látszik, hogy az előző éjszaka nem csak az ismeretlent viselte meg, hanem úgy mindent körülötte. Igénytelenség, kócosság.. milyen aranyos. Kár hogy a szemek nem csillognak, kár hogy a bőr annyira fakó.. kár hogy az egész lényéből árad a szánnivaló. A fiú pedig pont ezt teszi. Ha ránéz az az érzése, mintha egy kirúgott állatot bámulna. Vagy mint egy babát, mely már annyira kopott, hogy nem kell senkinek. Vajon ha most belerúgna akkor mi lenne? Darabokra törne? Öngyilkos lenne a szeme láttára? Vajon hagyná hogy megtegye? Lehet hogy segítene is neki? Áá.. azért mégsem. Hiszen látszólag háztárs. De ha háztárs, hogy süllyedhetett le erre a szintre? Itt az idő kideríteni. A vonások elsimulnak a fiú arcáról, majd már kedvesen szól a lányhoz.
- Ne haragudjon kisasszony, csak kissé megijesztett, és nem sok híja volt hogy megátkozzam. Darren Gregory White – mutatkozik be a fiú – És Ön kicsoda?
Majd az ujjak megfogják a lány kezét és csókot lehelnek arra.. persze ha mindezt engedélyezi a kissé őrült idegen..

Nem kell látnom ahhoz tisztán a másik arcát, hogy tudjam, miféle undor s megvetés, no meg lenézés, és szánalom ülhet ki rá. A nap még mindig zavaróan befolyásolja látási viszonyaim, hogy mondhatni elvakít, ahogy a szemembe süt, ráadásul a fiú alakját menthetetlenül körülöleli, s a körvonalakon kívül csak halvány derengések jutnak el a tudatomba. Mindezt nehezíti a kábultságom, melyből nem tudok egyik pillanatról a másikra kilábalni, legalábbis én ebbe a naiv hitbe ringatom magam. Sosem volt arra precedens, hogy józanodási perceim elvegyék tőlem rútul, s ne bámulhassam a kiválasztott sarok környékét, vagy a plafont, a sötétben ragyogó jeleket a falakon és a plafonokon. Itt most kétségtelenül nem én diktálok, s nem én mondom meg, mi lesz a következő lépés, nem mintha ez egyébként máshogy lenne.. csak akkor, ha egyedül vagyok, s azt tehetek, amit csak akarok, nem mondja meg nekem senki és semmi, mi a helyes vagy a helytelen.

Szinte át sem suhant a dallamos hang a fejemen kényeztetve fülem, ahogy az átok sem kerül felismerésre, máris a levegőbe emelkedek, mint egy rongybaba. Kiáltanék!.. Ám csak néma sikolyra nyílnak ajkaim. Kapálóznék!.. Úgy érzem, minden tagomba elevenen nyíllal a fájdalom, s képtelen vagyok megmozdulni. Egyszer csak újra érzem apró talpaim alatt a föld szilárdságát, s lekapom a fejem, hogy bizonyosságot szerezzek erről, majd a kérdések áradatára lassan emelem fel a tekintetem, melyben a rettegés és a félelem olyan tisztán kiolvasható, mint egy nyitott gyerekkönyvben. Felém fordulnak, s jéghideg haragot olvasok ki a szemeiből, mely minden csontomba élesen belemarja apró, hegyes fogait. Egész testemben megrándulok, mintha csak ostorral vágtak volna végig rajtam, s lesütöm a szemeim a kérdések rengetegére, mely felém érkezik.
- Én.. – Eddig jutok valahol a mondókámban első neki futásra, s ujjaim beleakadnak a szoknyám anyagába, majd idegesen kezdik el csavargatni, s gyűrögetni. – N..n.nem akartam semmi rosszat. -
Védekezve, meghunyászkodok, holott lehet, ki kellene állnom magamért. Én voltam itt hamarabb, s különben is ki ő, s miért lenne felsőbbrendű nálam? Na persze, sosem voltam elég önérzetes, hogy ilyet bármikor is megengedjek magamnak. Pontosan tudom, ki ő.. Be sem kell mutatkoznia, elég volt egy pillantást vetni a gyönyörű arca, már is tudtam.

Mivel tölthetném el megannyi időm az étkezések közben, mikor egy kellőmennyiségű táplálékot küzdök le a torkomon, s próbálok úgy tenni, mintha mindez jóízűen menne? Csendben figyelem a Háztársaim, ahogy egymás mellett ülve, tőlem igen csak messzire élnek szociáliséletet, s ebből persze én kimaradok. Nem tudom magam rávenni, hogy csak egy hellyel csusszanjak arrébb, s kapcsolódjak be a beszélgetésbe úgy, mint mindenki más. Sokszor látom őt, a serlegem pereme felett elnézve, vagy a gyümölcstálak, s sült húsos tálak tornyozásai között találva egy kis rést. Fogalmam sincs, mióta fedeztem fel magamnak, hány órája, napja, vagy.. éve már. Vajon ő is észrevette? Nem.. biztosan nem, túl apró és szürke vagyok ahhoz, hogy egy hozzáhasonló akár csak egy pillantásra is méltasson, vagy éppen megjegyezze az arcom, a nevem.. Mind lényegtelen információk tömkelege. Nem követek én el bűnt, csak pár lopott pillantás, egy-két perc, amíg gyönyörködöm tökéletességében, a finomívű orrban, a hihetetlenül világos íriszekben, a puha ajkakban.. de most nem merek felpillantani, hiszen nem az asztal másik végén ülök, szinte teljesen észrevétlenül.

A csendet, ami a teremre s kettőnk köré telepedett, nem én fogom megtörni, buta, s eléggé suta szavakkal, idétlen dadogással. Remegek, akár a nyárfalevél, hiszen nem tudhatom, mi vár még rám. Annyira fázom.. ott belül, s annyira félek.. Elmondja valakinek? Hiszen láttam a felismerést a szemeiben, ha csak egy röpke pillanat erejéig is. Elmondja Pitonnak, ő pedig.. egyenesen bedug valami elvonóra, ahol az ágyhoz szíjaznak majd. Egy kósza légy zümmögését sem hallom, csak a saját szívem heves zakatolását. Szaggatottan kapkodom a levegőt, s feltörni készülő maró könnyek kaparják a torkom. A padló megnyikordul a közeledő léptek alatt, de.. nem én mozdultam.. akkor? Újra a másikra pillantok, aki ott áll előttem, szinte hirtelen a semmiből oda teleportálva, mint valami őrült amerikai filmben. Sosem kerültem hozzá ilyen közel, soha.. Az, hogy fölém magasodik igen csak enyhe kifejezés, s sportos alakjából látva most már biztos vagyok abban a gondolatomban, miszerint nem esne nehezére összeroppantani, mint egy.. hurkapálcikát.

Zavarodottan nézek a másikra, hiszen most, mint egy úri sarj, úgy beszél hozzám. Finoman megformálva a szavakat, mellőzve a tegezést, amit az imént használt, s én csak most veszem észre a különbséget, ráadásul a kezemért nyúl. Döbbenetemben, ha akarnék, se tudnék ellenkezni, s egyre csak nagyobb elképedéssel figyelem azt, ahogy formális csókot lehel apró kezemre, ami szinte eltűnik az övében. A puha ujjak érintésére villámszerűen fut végig gerincemen a borzongás, s ugrik még kisebb görcsbe a gyomrom, sápadt arcomra pedig a pír szégyenletes gyorsasággal kúszik, ezzel némileg egészségesebb színbe. Kővé dermedve próbálom ezt az egészet most feldolgozni, hisz.. ez csak is egy álom lehet. Valahol még mindig a padok között kuporgok, fehér porral mocskolt orral, ez pedig.. nem lehet a valóság!
- Én.. – Már megint ugyanaz a dadogás, ugyan azzal a szóval való kezdés, igazán összeszedhetném magam.. de még is hogy tegyem? Az előbb még nekem támadt, most meg úgy tesz, mintha egy parányi is tisztelet lenne irántam. Áh.. egy ilyen tökéletes embernek, mint ő, ez a kisujjában van, a vérében. Elképesztő, annyira.. lenyűgöző. – Daylene.
Felemem kiszáradt szájjal, s még mindig gyorsan emelkedő mellkassal, s dobogó szívvel. – A nevem Daylene Whitehorn. -
Végül csak sikerült kinyögnöm némi információt, de miután rájövök, hogy túl sokáig szobrozok előtte, megilletődve, s szégyenkezve húzom el a kezem, majd rejtem a hátam mögé, a másikkal egyetemben, s teszek hátra egy lépést.
- Sajnálom.. ha megzavartalak valamiben, khm.. izé.. – Ooké, hogyan magázódjak a saját korosztályommal, sőt, még Ő az idősebb?!

Újabb lépéseket teszek, majd egész a padhoz hátrálva, s annak nekiütközve pillantásommal keresem a táskám, amit csak hamar megtalálok a földre csúszva, s a vállamra kapva nézek újra körbe.
- Én.. én megyek máris, azonnal. – Biztosítom róla, hogy eszem ágában sincs zavarni, vagy tovább bámulni elbűvölten, inkább gyors lelépek de.. ezeket még sem hagyhatom itt! A pálcám persze valahol az ágyam mellett lehet fent, így.. nincs más választásom, mint nagy hévvel letérdelni, s kapkodva összehúzni ujjaimmal a szilánkokat. Igen, kapkodva, sietve, felhúzva a nyúlcipőt elmenekülve. Azzal nem számolok, hogy a szilánkok igen élesek, s ahogy hozzájuk érek, olyan elemi erővel hasítják fel a kezeimen a bőrt, minek hála kövér cseppekké dagadó, s vékony folyókká vékonyodó mélyvörös szín karistolja át az alabástrom bőrt.

Legtöbbször nem vagyok több egy pangó, sötétfenekű tónál, melynek legalja megannyi értéket, s mocskot egyaránt elrejt a kíváncsi szemek elől, ha esetleg azok szökő évente rám vetődnek. Most pedig jött Ő, s olyan vihart hozott magával, mint még talán soha senki, vagy ha mégis.. annak emlékre régesrég elhalványult már. Apró dörrenések figyelmeztetnek, hogy ennek nem lesz jó vége, még is hagyom magam, hagyom, hogy a kezemhez érjenek, hogy oly biztosan tartsák, s puha csókkal borzongassák az állóvíz tükrét. Lélektükreim előtt sűrű ködgombolyagok tekeregnek, elfedve a tisztán látás lehetőségét, ő mégis utat tör magának rettenthetetlenül, s a sötét pupillák éles karmai vájnak az enyéimbe. Elkapom a tekintetem újra, mielőtt sebet ejt rajtam, láthatatlan, lüktető sérüléseket, melyek az ő elméjében még csak nem is léteznek, de bennem elevenen élnek, s még is.. másodpercekkel később a hosszú sötét pillák alól pillantok az isteni alakra, s szinte akarom, hogy bőröm felsértse, hogy önérzetem még inkább a sárba tiporja. Törje össze a csontjaim, zúzzon porrá, csak érjen hozzá..  Beteges gondolataimon túl nem látok, így mindennemű arcrezdülés teljesen elkerüli a figyelmem, legyen az akármilyen gúnytól csöpögő mosoly, mely sósavként emészti fel a környezetét.

Nem fedezem fel a felismerés jeleit sem, talán szerencsémre, hiszen még ennél is inkább kívánnám, hogy nyeljen el a föld. Abba a biztos tudatba ringatom magam, hogy fogalma sincs ki vagyok, s honnan sodort ide a szél, hogy egyáltalán létezem e s nem csak egy múló látomás a kastély varázslatos falai között, hiszen akár ez is előfordulhat.. Vagy csak én vagyok ennyire elvarázsolt lélek? Első pillantásra el se hittem róla, hogy létezik.. Létezik egy ilyen tökéletes alak, ami olyan mint egy árny, észrevétlenül lopózik mögéd, s ejt rabul. Az első alkalmat csak véletlennek hittem, ám a második és harmadik eset után, hogy megpillantottam a Mardekárház asztalának végén, arra késztetett, hogy nyomozzak utána. Ki ő, hogy hívják, melyik évfolyamba jár. Még arról is elfantáziálgattam sokáig, hogy vajon a vezetéknevünk hasonlóságából kifolyólag lehet e némi közünk egymáshoz. Ebből kifolyólag azzal a gondolattal is eljátszottam, hogy ennek okán megszólítom egyszer, de.. ez sosem történt meg.

Értetlen, kissé hitetlenkedő pillantással futok végig a másik vonásain, majd lehajtom a fejem. Nem. Egyáltalán nem ezt akartam hallani, én semmit sem akartam hallani, csak a néma csend buzdító szavait, hogy mihamarabb tűnjek el innen. Azt vártam, ha a csendet meg is töri, lenéző szavakkal szól majd hozzám, amiből süt a megvetés. Ehhez képest emberi hangot üt meg velem, mintha csak egy minimálisan is, de emberszámba venne. Milyen nemes!..

A fájdalom éles hullámai söpörnek végig vékony karomon, s egy halk szisszenés hagyja el az ajkaim, de gyors összeszorítom a fogaim, mielőtt további panaszos hangok törnének fel belőlem. Nem törődöm vele, mert nekem haladnom kell tovább, ezt az egészet bele kell söpörjem a táskámba, s el kell fussak innen! Nem állhatok meg, egyszerűen nem! Nem adhatom fel, s igen is újabb suta, bár némileg határozott mozdulattal próbálom átfogni a szilánkkupacot, s összébb húzni. S mintha a semmiből teremne ott, vetődik rám Darren árnyéka, s alig emelem meg kissé a kótyagos fejem, ő már ott guggol előttem, s finom ujjai a csuklómra fonódnak. Ellenkezni.. képtelen vagyok, csak sodor magával az áramlat, s érzem, ahogyan egyre csak vörösebb s vörösebb leszek, ha már ezt lehet fokozni tovább. Világos szemeim talán élénkebben csillannak meg, ahogy a szívem is hevesen ver, pulzusom pedig kitapinthatóan lüktet. Annyira elvarázsol, hiszen oly közel van hozzám, még is mérföldekre távol. Legszívesebben kinyújtanám kezem, s megérinteném hóka bőrét, végigfuttatva ujjbegyem a vonásain, ajkai élén, a szeme alatti láthatatlan karikákon..

Nem figyelek oda teljesen, amikor beszél hozzám, így mondhatni teljesen váratlanul ér a dolog, amikor a belém fúródott szilánkhoz ér. Összeszorítom a szemeim, s bár nagyon kikívánkozna egy hangos nyikkanás, inkább lenyelem képtelesen a nyelvem, s nem mondok semmit. Törékeny testem összerándul, másik kezem görcsösen markol bele a felcsúszott szoknyám zöldes árnyalatú anyagába. Éles fájdalom, majd lüktető érzés s némi zsibbadás egyvelege. Az összeszorított szemhéjak alól kibuggyan egy sós könnycsepp, s lassan vág magának utat a hamvas bőrön keresztül. El is feledkezek róla, amikor megérzem a selymes érintést, s felpillantva, fejem gyorsan felkapva meredek a kapott zsebkendőn. Képtelen vagyok felfogni, miért ennyire.. figyelmes velem valaki, miért nem lök rajtam még egyet, ahelyett, hogy segít. Nem húzom el a kezem, csak akkor, ha ő enged el engem először.
Elmosolyodom. Az első mosoly ezen a mai napon, s tudatlanul varázsolom szebbé vonásaim ezzel az apró gesztussal.
- Köszönöm. – Suttogom rekedten, majd újra sután pillantok körbe, s köszörülöm meg a torkom, ahogy a térdem előtti romhalmazt bűvölöm.
- Nincs nálam a pálcám… -

Nézem csillogó szemeit és lassan de biztosan felvillantom a legellenálhatatlanabb mosolyomat. Igen, vigyorgok. Na nem azért, mert annyira mulattat a helyzet, hanem azért, mert ezen a groteszk egymásra találáson már nem tudok mást csinálni. Egyszerűen muszáj a morbiditást valahogy, ha más nem is, ilyen formában elnyomnom. Most pedig éppen azt teszem.
Nézem az arcát, ahogy a fájdalom kínja végigszáguld rajta a szégyenkezés apró pírjával együtt. Nos igen. Ez van. Ha már teljességgel szerencsétlen, legalább bénázni ne bénázna.

Kutató ujjaim szépen lassan kihúzzák a szilánkot kezéből. Az az apró darabka igazán ragaszkodó típus volt, nehezen akart megmozdulni. Nem vagyok egy orvos palánta, azt viszont már tudom előre, hogy ebbe az apróságba nem fog belehalni. Sőt! Ha a helyzetet jól kezelné, még az is lehet, hogy tanulna valamit ebből a dologból. Elsősorban azt, hogy ne aludjon el minden lyukban, ne szívja szét az agyát.. és ami a legfontosabb! Mindig legyen nála pálca.
Amint a helyzetet magamban kellően konstatáltam Daylene arcát fürkészem. Ahogy bámulom, egyre jobban rájövök arra, hogy mindig is körülöttem járkált, csak valahogy nem tulajdonítottam lényének túl nagy szerepet. Igen! Emlékszem! Az étkező, az ott érzett kutató pillantás az tőle jött.. de nem csak az. A folyosón, és mindenhol. Kezdek már szép lassan rájönni arra, hogy egyes minimális értelemmel megáldatlan lánykák miért vigyorogtak annyira rám. Hát persze. Őket valahogy jobban érdekelte „hódolóm” mint engem. Mondjuk tény, hogy a sok nő között, mellett, után.. már igazán fel sem tűnik hogy esetlegesen egyel több van, vagy éppen kevesebb. A körülöttem lévő hölgyeket úgyis megválogatom. Azért nem engedek be akárkit az ágyamba. Pláne, hogy az én ágyam az tiszta.. nem fog benne senki sem fetrengeni és teleszórni mindenféle baktériummal.

A csomó igazán szépre sikerült, melyet a hatalmas zsebkendővel kötöttem a kezére. Nézem vörössé vált arcát, ismét rámtör a szánalom, de próbálom egyáltalán nem mutatni. Figyelem, ahogy arcának pírja egyre jobban elmélyül és ahogy habogva közli, nem hozta magával a pálcáját.
Elmosolyodok.
Mit is tehetnék mást? Hiszen az előttem guggoló lány még igencsak kislány. Nem is kicsit! Mintha minden egyes mozdulata és tette arról árulkodna mennyire ártatlan.
- Hát látom, hogy nem hoztad el. Bár ez eléggé felelőtlenség! Remélem már nem fáj annyira a kezed.. ! Hanyadikos is vagy?
Kérdezem tőle, hiszen tudnom kell, hogy gyermeteg mivolta abból fakad-e, hogy még annyira fiatal, vagy pedig alapból ilyen a természete. Ez az apróság egyáltalán nem egy elhanyagolható szempont. Valamint kedvességemmel mostmár - ebben száz százalékig biztos vagyok - megnyertem magamnak. Hűvös pillantással nézem a kezét, melyet nem olyan régen kötöttem be, majd kissé elhúzott szájjal állapítom meg, hogy a kendő vöröslő vérétől igencsak átázott. Talán mégis jobb lenne elvinnem a gyengélkedőbe. Lehet hogy csak elvágta magát, de kinézem belőle, hogy egy ilyen apró seb miatt még elvérzik.
- Lehet hogy el kellene vigyelek a gyengélkedőre.. nem akar elállni a vérzés..!  

Tanulni? Tanulni mások hibájából, és a sajátomból.. azt csak az okos emberek szoktak. Én nem vagyok okos, sem szép, se elbűvölő, csak egy test, s az abban lakozó, rég meghalt szív, mely még éppen működőképes, hajthatatlan pumpálja a vért ereimbe. Pislogok, mert ezt kell tennem, lélegzek, mert a testem késztet erre, de már nem érzek semmit, semmit sem, csak az üres fájdalmat. Igen, újra és újra megfogom tenni, ahogy eddig is, hogy óráknak tűnő percekig úgy érezzem, boldog és szabad vagyok, akár a madár! Szárnyaim szélesre tárom, arcomon végigsimít a hűvös levegő, orromba szökik az erdő, a fű, a falevelek illata. A nap csak rám ragyog, nekem szórja a fényeket, s az út legvégén látom Őt. Mosolyog rám, nevet! A nevem suttogja, magához ölel. Sosem láthatom őt már többé, csak megrészegült álmaimban, csak ott lehet minden olyan, mit rég, s nekem szükségem van ezekre a pillanatokra. Csak ismételem magam.. másra sem vagyok képes.

Figyel, látom rajta, mintha csak információkat gyűjtene. Látja, hogyan válik az arcom egyre vörösebbé, ahogy a pír beborítja, s miként csillognak fakón a szemek, válnak el tudatlan módon az ajkak újra s újra. Megrebbennek a hosszú, sötét pillák, fejem pedig lehajtom, s a hosszú tincsek előrehullva takarják el arcom, a valóm. Nem akarom, hogy lásson, hogy tanulmányozzon, mint valami.. állatot, amit ketrecbe zárnak. Rájött? Tudja, hogy ki vagyok? Felrémlenek elméiben elrejtett, feleslegesnek ítélt képek? Az ebédlő, a Klubhelyiség.. a kihalt vagy épp forgalmas folyosók? Úgy slisszantam el mellette, mint egy szellem, átnézett rajtam, mint egy tisztára mosott ablakon. Szavai másnak szóltak, köszönései mást üdvözöltek, mosolyai más szíveket dobbantottak meg. Biztosan nem. Én nem számítok, semmi vagyok, egy senki.

Elveszem a bekötött kezem, s ölembe ejtem, majd szemeimmel azt vizsgálgatom, másikat bizonytalanul emelem meg, hogy a kötött csomón végigfutassam ujjhegyem. Lehunyom a szemeim, s újból érzem, ahogy megcsap az illat, melyet annyiszor éreztem már, akárhányszor elment előttem, vagy merő véletlenből léptem be utána a KH bejáratán. Ez az Ő illata, s a vékony alkarjaimon a libabőr észrevétlenül fut végig, melyet a fakó ing anyaga takar, szerencsémre. Befészkeli magát újra és újra a tudatomba, a szívemen, a lelkembe, s egyszerűen nem tudok mit kezdeni ezen fokú rajongásommal! Képzeletem által kreált képek rohamoznak meg újra, ahogy hozzám ér, ahogy megcsókol, ahogy nyugtató szavakat suttog a fülembe.. nem, nem, NEM! Ez mindig hazugság!.. még is, olyan jó érzés hamis ábrándokba menekülni, ám most nem lehet, hiszen imádatom tárgya itt ül előttem, húsvér valójában. Hallom hangját, dorgál.. s kérdez is.

Kissé kótyagosan emelem meg a fejem, majd nézek rá, de válasz már nincs. Még is mit csinál, mit művel, mit akar tőlem?.. Miért ennyire kedves, s készséges, holott tudom, igen is érzem, hogy megvet!
- Ötödéves. – Hallom a saját hangom, ahogy az illemnek megfelelően választ adok a feltett kérdésre, s érzem, miként mozdulok meg ültő helyemben. Mocorgok, mint aki elakar menni, csak nincs hozzá még ereje. Ki kell szakadjak bűvköréből, abból az erős pókfonálból, melyet körém font, mellyel biztosítja saját magát, hogy most már csapdába estem, s nincs menekvés, elevenen fog felfalni. Kegyetlenül veszi el azt, amire szüksége van, és én.. én hagyom mindent egy szó nélkül, a kedves szavakért, s egy finomabb érintésért cserébe.

- Nem!.. Nem.. jól vagyok. – Tiltakozom, s most először emelem meg kissé a hangom, s így hevesebbre sikeredik a reakcióm, majd gyorsan felpattanok, s megrázom a fejem.
- M..mm. mennem kell. – Dadogás, levegőkapkodás. Csak én látom úgy, hogy a falak egyre mennek összébb, s teljesen beszorítanak? Hogy az ablakon már egy fénysugár, annyi se szökik be? A levegő fogytán, összeszorul a tüdőm, sípol a fülem, szürkés pöttyök játszanak a szemeim előtt, s az ájulás környékez. Menj.. menj, menj, FUSS! Fuss amíg lehet, s ne nézz magad mögé! Mondanom kelle még valamit, egy köszönömöt, hogy rám áldozta a zsebkendőjét vagy,.. Megígértetni vele, hogy nem mond semmit, de a szavak újból nem jönnek az ajkaimra. Így csak hátrálok, és hátrálok, nem merve hátat fordítani neki, majd amikor az ajtó kemény felületének ütközöm, tapogatom ki a klincset, s azt lenyomva lépek el, majd nyitom ki az ajtót, s a résnyi helyen préselem át magam, majd sietősen csapom be magam után de.. még sem záródik be rendesen, s így tisztán lehet hallani a rohanó léptek zaját.

Menekülj!
Ez az egy gondolat lebeg a szemem előtt, miközben a Roxfort girbe-gurba folyosóin rohanok végig. Csúszva fordulok be az egyik elágazáson, s majdnem összetörök egy ősöregnek tűnő vázát. Már csak az hiányzott volna, hogy ezt is tönkretegyem. Alig pár perccel ezelőtt, teljesen véletlenül persze, betörtem az egyik ókori ablakot. Ki gondolta volna, hogyha az ember nem kapja el a fogas frízbit, akkor az simán betöri az üveget? Abszurdum, amiért Frics engem okol... Tehetek én arról, hogy túl alacsony voltam a játékszer elkapásához? Nah, ugye, szerintem se. Most mégis fejvesztve menekülök végi a fél iskolán, hogy megússzam a büntetést. Hála Merlinnek, a vén kvibli nincs épp egy súlycsoportban velem, s elég nehézkesen mozog, így gondol nélkül le tudom hagyni. Azonban úgy ismeri a kastély titkos járatait, mint a tenyerét. Csupán csak abban reménykedem, hogy elveszítette a nyomomat és teljesen másfelé tapogatózik éppen. Remélem a bolond macskáját is magával vitte a gányba! Valami érthetetlen módon kapcsolatban állnak, de egyre inkább arra tippelek, hogy Mrs. Norris egy szimbióta, és ezért áll kapcsolatban ennyire a gazdatesttel.

Lihegve veszem be ismét a következő kanyart, majd a talárom belső zsebéből előrántom a pálcámat, s a szemben lévő ajtóra célzok vele. Hang nélkül idézem fel magamban a zárnyitó varázsigét, aminek következtében valószínűleg kinyílik a terem ajtaja. Ha viszont eddig is nyitva állt, akkor felesleges idő- és energiapocséklás volt az előbbi tettem. Egy utolsó nagy vetődéssel szinte betöröm a helyiség bejáratát. Szaporán kalapáló szívvel csapom be magam mögött a vastag tölgyfa lapot, majd hátamat a kemény fának vetve lecsúszok a  padlóra. Épp gratulálni szeretnék magamnak, hogy milyen ügyesen megmenekültem, amikor feltűnik, hogy nem vagyok egyedül. Kéken izzó lélektükreimet a földön fekvő lányra emelem, majd kissé oldalra döntöm a fejem. Még nem szólalok meg, hagyom, hogy a szívverésem lelassuljon, eközben már biztosan Ő is észrevett. Kifújom a levegőt, majd némán intek felé. Ha jó az arcmemóriám, akkor griffis a csaj, de nem vagyok biztos benne. Pár perc pihenésre szükségem van, mert teljesen kikészített ez a sok futkorászás. Öreg vagyok én már ahhoz, hogy ekkora távolságokat nyargaljak végig, ilyen rövid idő alatt.

Kicsit még mindig fáradtan ücsörgök az ajtó előtt, miközben a teremben tartózkodó lány hangosan felnevet. Ismeretlen rémület fog el, azután gyorsan pisszegni kezdek, majd résnyire kinyitom az ajtót és körülnézek a folyosón. Egyelőre minden nyugisnak tűnik, de a macskakommandónál semmit sem lehet tudni. Egy cseppet nyugodtabban zárom be ismét az ajtót. Eléggé viharverten nézhetek ki az összeborzolódott hajammal, s a futástól gyűrődött taláromban. Megpróbálok javítani a helyzetemen, ezért egy magabiztos vigyort küldök a lány felé. Beteges dolgaim vannak, az már szent igaz! Teljesen ismeretlen csaj, én meg épp most menekültem meg, de máris csajozni kezdek. Nem vagyok normális! Habár griffendéles, és ha jól emlékszem, akkor Potter évfolyamába jár, de akkor is. A végén még az lesz, hogy egy mardis lánykával is lefogok állni, csak mert jól néz ki? Merlin szerelmére, hova halad már ez a világ? S miért visz engem is magával? Egyre jobban összezavarom saját magam, miközben az új ismerősöm bemutatkozik. Egy pillanatra elveszítem a fonalat, de rögtön megtalálom a hangom. Gyors mozdulattal beletúrok a hajamba, mielőtt válaszolnék, s közben reménykedem, hogy nem lett túl metroszexuálos a mozdulat.
- Hali! - üdvözlöm én is, majd közelebb lépek hozzá. Barna haj, mogyorószín szemek, igazán csinos lányka. - Nathaniel Septimius Frost. Szólíts Nathnek, mert valahogy nem igazán szeretem, ha „hetediknek" hívnak.
Vigyorogva ejtem ki szavaimat, azután helyet foglalok vele szembe. Közvetlenül viselkedem, előbbi félelmem a gondnoktól már rég tovaszállt. Kérdésére töprengő arcot vágok, azután felnevetve válaszolni próbálok.
- Mindkettő. Egyszerre. - két szó, amely összefoglalja, hogy mi is történt velem az elmúlt tizenöt percben. Mugli akciófilmbe illő menekülésem már-már eposzi magasságokba emeli, amúgy is hősies alakomat. - Véletlenül betörtem egy ablakot, és ezért most bujdosnom kell. Viszont benéztem és láttam, unatkozol, nem tudtam megállni, hogy ne törjem meg ezen egyhangúságot.
Lököm a hülye dumát, mint ahogy lányok jelenlétében mindig is szoktam. Ötven százalék esélyt látok arra, hogy bejön. Vagy igen, vagy nem. Ez a két választás lehetséges. Szünet áll be a beszélgetésben, amit én arra használok, hogy felmérjem a szobát. Padok oldalra tolva, s a tanári asztal is szorosan tábla előtt van. Egyetlen ablak van a helyiségben, ami most éppen zárva van. Felpattanok, majd ezt követően ruganyos, hosszú léptekkel a nyílászáró felé veszem az irányt, elővillantom a pálcámat, és egy laza csuklómozdulattal kinyitom azt. Friss levegő tölti be a poros kis osztálytermet, egy kósza szellő még a hajamba is belekap. Vigyorogva ülök ki a párkányra, majd kéken villanó tekintetemet a lányra szegezem. Elég magasan vagyunk, de nincs tériszonyom, így nem számít. Legrosszabb esetben kizuhanok, viszont a földnél úgysem esek tovább.

Nyerőhelyzetben vagyok. Ez kétségtelen, csak rá kell nézni a lányra, s bárki ugyanezt mondaná. Nem is csodálom, hisz' a híres Frost vonzerőnek nem lehet ellenállni. Jó-jó, ez egy nagy hazugság volt, de akkor is. Még mindig engem néz, miközben én a tájat figyelem. Késő délután van, a nap lassan lenyugszik a horizont mögött. Narancssárgás fénybe vonja az egész kastélyt, s engem is. Mostanában szétunom a burám, jól jött ez a kis balhé. Kellemes az idő, de mégis olyan, mint a vihar előtti csend. Talárom belső zsebébe nyúlok, majd előhúzok egy szál cigarettát. Megpörgetem hosszú ujjaim között, majd egy utolsó fordítással a számban állapodik meg. Rossz döntés volt rászokni a dohányzásra. Először csak az ősök idegesítése érdekében tettem, de mostanában már érzékelem, hogy kell a szervezetemnek a nikotin. Nincs rá őrjítő módon szükségem, viszont jó érzés, amikor egy fárasztó nap után az ember elnyom egy-egy szálat. Varázspálcám ismét előkerül, majd egy halk Lumos után, máris ezüstös fényű lángocska lobog a végén. Nem is tudom, hogy minek raktam el, amikor tudtam, szükségem lesz még re. Kissé oldalra fordítom a fejem, s élvezettel gyújtom meg az energiarudacskámat. A pálca ismét a zsebbe kerül, azután kényelmesen nekidöntöm a hátamat az ablak fájának, és ily' módon révedek a távolba. Régi ismerősként köszöntöm a dohány kesernyés izét, miközben hosszú füstoszlopot engedek az útjára. Nem félek attól, hogy megláthatnak, már rég túl vagyok az efféle aggályokon. Amúgy is, inkább fogok kapni a betört ablakért, mint ezért. Barbi újra beszélni kezd, és én ismét felé fordítom tekintetemet. Nem kell bemutatnia a Macskakirályt, magam is eléggé sokszor találkoztam vele rövid Roxforti pályafutásom során.
- Valóban. - jelzem egy finom bólintással, hogy egyetértek a lánnyal - Fricsnek hatodik érzéke lehet az ilyen dolgokhoz. Biztos van egy füzetkéje, amiben vezeti, hogy milyen balhékat lehet a kölkökre kenni.
Csönd. Amint elmondtam, amit akartam, jól eső csendesség száll a helyiségre. Újra kifelé nézek, s hála a Napnak szerencsésen meg is vakulok egy cseppet. Azonban nem fordítom el a fejem, hanem tovább bámulok a Nagy Világítóba. Újra a számhoz emelem a cigit, és nagyot szippantok belőle. Érzem, hogy égeti a torkom, de nem foglalkozom vele. Lassan létüdőzőm, majd O-alakot formálok a számmal, s apró füstkarikákat kezdek eregetni. Elgondolkodva figyelem, ahogyan a kis alakzatok kiszállnak a szabadba. Régen repültem már... Be kellesz pótolnom, ha már ennyire hiányzik. Már csak valami havert kell összeszedni, akivel dobálhatnék párat. Hajtói babérokra pályázom, de eddig elkerültük egymást a szerencsével. Neszezést hallok, finom lépések zaját. Oldalra fordítom a fejem, és látom, hogy a lány immár csak egy kartávolságnyi messzeségben van. Kérdésére elgondolkodó arcot vágok. Lelógni Roxmortsba a hétvégén? Valóban töprengenem kell, hogy van-e valamilyen programom. A válasz egyszerű nem lenne, már csak az a kérdés, hogy kell-e nekem még egy balhé.
- Talán. - mondom ki az általam leginkább gyűlölt szót. Az használja, aki nem tud egyenes választ adni. - Régen jártam már lent a faluban, jó móka lenne. De nem száz százalék!
Nem is tudom, hogy miért visszakozom. Lehetséges, hogy túlságosan is ismeretlen nekem a csaj. Bár, akkor miért nem mondtam rögtön igent? Tavaly minden gondolkodás nélkül helyeseltem volna a szabálysértésre, viszont úgy tűnik, hogy mostanában megfontoltabban viselkedem. Nem hiába, úgy tűnik kezdek felnőni.

Nyugodtan folytatom a megkezdett „rituálémat”, miközben fél lábam kilógatom az ablakon kívülre. A végén még tényleg ki fogok esni… Laza mozdulattal emelem fel ismét a cigarettát, hogy egy újabb slukkal rövidítsem meg azt. Vékony füstoszlop emelkedik az ég felé, ami immár bordós-narancssárgás színben pompázik. Közben rá kell jönnöm, bagózás közben nem jó sokat monologizálni, mert a végén már csak azt veszi észre az ember, hogy már el is fogyott a dohány rudacska, miközben alig szívott belőle valamit. Közönyös arckifejezéssel pöckölöm le a bagó végén felgyülemlett hamutornyot. Felhúzott térdemre támaszkodok jobb könyökömmel, miközben hüvelyujjamat az államnak támasztom. Igazából már a parkból is kiszúrhatnák az ablakban lobogó fekete taláromat, de nem érdekel. Amúgy sem vagyok az egyedüli, aki a használaton kívüli tantermekben bagózik néha-néha. Habár nem sok kedvem lenne a büntetőmunkához, amiért megszegtem a házirendet. De már csak egy rövid ideig kell várnom, és nagykorú leszek! Akkor már senki sem szólhat bele abba, hogy mit csinálok szabadidőmben. No, nem mintha most másképp lenne.
Azonban úgy tűnik, hogy a lánynak nem nagyon tetszik tevékenységem. Legalábbis erre tudok következtetni abból a pillanatnyi grimaszból, ami átsuhan az arcán. Igaz, ami igaz, az égett dohánynak van egy bizonyos aromája, amit nem mindenki tud elviselni. Emlékszem, az első szálamnál én is így voltam, de mára már nem igen zavarnak az efféle másodlagos dolgok. A szagot egy egyszerű bűbájjal el lehet tüntetni, meg ugye rágó is van a világon. Eközben sikerül elszívnom a bagót, s egy határozott mozdulattal kilövöm a csikket a szabadba. Remélem, nem kap fejbe valami tanárt, mert elegem van a padlósikálásból egy életre. Varázslók vagyunk, minek takarítsak puszta kézzel?! Bár Lupen Prof. biztos valami szadizósabb cuccot találna ki, így jobb, ha nem keresem a balhét a közelében. A lány kijelentésére csupán elmosolyodom, azután kissé rekedtes hangom válaszolni próbálok. Bal kezem eltűnik a nadrágom zsebében, miközben egy színes papírba csomagolt édességet veszek elő. Drubli Legjobb Fúvógumija – hirdeti a felirat.
- Áhh, ezt örömmel hallom. – szólok, míg a csomagolással bajlódok – Nem mintha tartanék attól, hogy elkapnak vagy valami, de azért ez megnyugtató.
Végül sikerül kibontanom a cuccot, s máris a számba dobom a papír tartalmát. Rögtön érzem, ahogy a mentolos íz szétterjed a számban, bár a cigaretta szagát nem fogja tökéletesen elfedni. Annyi baj legyen… Amíg én szerencsétlenkedek, Barbi csatlakozik hozzám a párkányon. Úgy tűnik, ért a gondolatolvasáshoz, hisz’ a következő feldobott téma a Kviddics. Valóban egyik szenvedélyem a sport, viszont mostanában nemigen kisérem figyelemmel a nagy csapatok mérkőzéseit. Inkább csinálni szeretem, mint nézni. Mint aranyvérű, kiskoromban a többi hozzám hasonló kissráccal játszottam. Ahogy a teltek az évek, egyre jobban beleszerettem ebbe a játékba, azonban bizonyos okok miatt sosem sikerült eljutnom a válogatásokra. Az igazat megvallva, ha annyira komolyan vettem volna, akkor semmilyen okkal nem lehetett volna eltántorítani a célomtól. Azonban nekem mindig sikerült egy partiba, vagy egy büntetőmunkába csöppennem.
- Nem akarok beképzeltnek tűnni, de elég jól megy. – mondom vigyorogva – De eleget beszéltünk rólam… Hatodéves vagy, ugye? Akkor már biztosan tudod, hogy mi akarsz lenni, ha kikerülsz a Roxfort óvó szárnyai alól. Igazam van?
Biztosan így van, mert már ötödévben elkezdik a pályaválasztási tanácsadást. Jómagam is voltam McGalagyonynál ez ügyben. Úgy tűnik, hogy jobban kell teljesítenem az RBF-en bájitaltanból, ha auror szeretnék lenni. Persze, ha nem lennék kitagadva a családból, akkor az életben nem kellene dolgoznom, hisz’ a családi vagyonból még a következő két generáció is vígan eléldegélne. Apámat biztosan meg fogja ütni a guta, ha felvesznek majd a Griffendél Aurorakadémiára. Milyen ironikus is lenne… Halálfalónak szántak, de pont az ellenkezője akarok lenni. Barbara eszes lánynak látszik, s a családneve valahogy ismerősnek tűnik. Biztosan valami puccos aranyvér-partin hallottam, de már nem emlékszem, hogy mi volt épp a téma.

Míg Barbi a gondolataiba merül, addig én végigmérem tetőtől talpig. Talán egy kissé mustrálónak tűnhet a nézés, mintha egy vásáron lennék, s épp az áru minőségét ellenőrizném. Csinos arc, mogyorószín szemek, és haj. Más helyzetben egész biztosan bepróbálkoznék, de most valahogy nem érzek elég erőt magamban a csajozáshoz. Talán kezdek kiöregedni a bizniszből, és egy komolyabb kapcsolat után kutatnék? Lehetséges, hisz’ nem sokára felnőtt ember leszek, aki kikerül a nagybetűs Életbe. Érdeklődéstől csillogó szemeimet a lányra függesztem, miközben hallgatom, hogy milyen tervei vannak. Hirtelen elkomorodik, úgy, mint azok az emberek szoktak, akiknek valami szörnyű emlék jutott az eszükbe. Nem kérdezek rá, bunkónak tartanám saját magam. Biztosan rossz érzések kerítették hatalmába, és nem hiányzik neki, hogy egy hülye kölyök a kérdéseivel traktálja. Ambícióit meghallva, széles vigyor terül el az arcomon. Talán több dologban is hasonlítunk, mint ahogy azt első ránézésre megmondtam volna. Ha igaz, amit mondott, akkor biztosan jó tanuló lehet. Hiszen az Elitbe akar bekerülni, ahová csak a legjobbak juthatnak be. Az utóbbi években, alig egy fél tucat embernek sikerült bekerülnie az aurorok társaságába.
-  Szóval feketemágus-vadász akarsz lenni… - szólalok meg, de inkább csak magamban pontosítom a dolgokat – Akkor elég jó lehetsz SVK-ból és bájitaltanból, meg a többi tárgyból. Valójában én is erre a pályára készülök, de jobban rá kéne feküdnie a kotyvasztás művészetére.  Azonban kinek van ehhez kedve és ideje?
Utolsó mondatomat egy félmosollyal fejezem be, azután ismét kibámulok a távolba.  A távolban egy madár repül a horizont vonalán, azonban hirtelen eltűnik, mintha ott se lett volna. Ha nem tudnám, hogy thesztrálok is élnek a Rengetegben, azt hittem volna, hogy egyszerűen eltűnt. Sok rossz dolog szemtanúja voltam már, de embert még nem láttam meghalni. Ez olyan dolog, amit sosem szeretnék átélni. Emlékszem, még kölyök fejjel nem értettem az a tehetetlenséget, ami barátaim halálával járt. Viszont megesküdtem, hogy egy napon meg fogom ölni Marcus Frostot, akármi is legyen a következménye. Álmos lustasággal húzom elő ismét a pálcámat, majd egy kissé megpöccintem azt. A varázseszköz hegyéből bordó füstcsík emelkedik, és hamarosan kiírja a pontos időt. 19:37 – olvasható a felirat, amit egy újabb intéssel el is tüntetek. Nem is gondoltam volna, hogy ennyire elment az idő. Szerencsére már felsőbb éves vagyok, így kilencig büntetlenül csellenghetek a folyosón. Habár Frics akkor is találna valami kivetni valót rajtam. Szerencsétlen kvibli…

---

Nem lesz egyszerű Aurorrá lenné, én is tudom. Sokat kell még ahhoz tanulnom, hogy egyáltalán az Akadémiára felvegyenek. De majdcsak kialakul. Legfeljebb keresek egy hozzám hasonló kitagadott rokont, és majd tőle kérek segítséget. Ugye a vérárulók tartsanak össze alapon. Ha jól emlékszem Julien bá’ - anyám öccse - pont egy ilyen csóka. Hm, el ne felejtsek küldeni neki egy baglyot, ha visszatértem a klubhelyiségbe. Talán valami hosszútávra is elküldhető baglyot kéne szerezni, mert asszem épp az Államokban csövel valahol. Ejh, de jól megy egyeseknek. Ha emlékeim nem csalnak, talán azért lett kitagadva, mert bűbájjal elcsábított egy egész falunyi mugli nőt. Ha már az összes megvolt neki, akkor már csak ezért a teljesítményért is bent kellett volna maradnia a famíliában. Bezzeg, ha nem varázstalanok lettek volna, még meg is dicsérik őt. De ezt benézte, szopacs. Vigyorogva gondolok a kedves nagybátyámra, miközben felkászálódok a párkányról. Lábaim sikeresen elzsibbadtak, így első mozdulatom után máris sikerült pofára esne. Nem számít… Fájó orral próbálok felállni, és elkerülni még egy ilyen leégést.
- Semmi bajom. – szólalok meg orrhangon, megelőzve a kérdést, miközben sikerül felülnöm – Biztos a Karma keze van a dologban… Nem kellett volna betörni azt az ablakot.
Vigyorom kiszélesedik, amint rájövök: a képem teljesen ép. Faja, akkor nincs mitől félnem. Nagyon elszállt az idő, s szerintem már Frics is letett arról, hogy elkapjon. Kellemes kis délután volt, de nekem ideje indulnom. Még a konyhába is be akarok nézni, és jobb lenne takarodó előtt megejteni ezt. Talán sütnek nekem abból a finom almás pitéből, ami a múltkor volt. Erre a gondolatra gyomrom helyeslő morgással válaszol. A bujkálás miatt sikeresen kihagytam a vacsorát. A mocsok gondnok nem kapott el, de még így is sikerült keresztbe tennie nekem. Átok rád, Argus! Lassan az éhhalál kerülget, s már pár órája faltam be az utolsó csokimat, szal’ teljesen kiürültem. Úgy döntök, ideje bye-bye-t mondani. Miután meggyőződöm róla, hogy lábaim rendesen működnek, óvatosan felállok. Végtagjaim kissé megremegnek, de elbírják a súlyomat. Vidáman pillantok fel, majd néhány mozdulattal leporolom poros talárom.
- Most lépek, Barbara. – szólalok meg mosolyogva, majd egy giccses meghajlást is bemutatok felé –  Még konzultálunk a roxmortsi kiruccanással kapcsolatban. Vigyázz magadra addig is!
Még kacsintok felé egy utolsót, majd az ajtó felé szambázom. Résnyire kihúzom a nehéz, tölgyfa ajtót, és kinézek a néptelen folyosóra. Még utoljára intek egyet, majd kislisszolok a teremből. Lazán, zsebre dugott kézzel vágtatok végig a kihalt kastélyrészen. Remélem, nem találkozom se a macskával, se a gazdájával. Hóborcról már nem is beszélve. Éhes vagyok, de nem akarom, hogy a kopogó szellem megetessen velem valami tintás galacsint. A gondolatra kiráz a hideg, és megszaporázom lépteimet.

Erőteljes mozdulattal lököm be az ajtót, majd kurjantom el magam, s nézek körül. Oké, tiszta, sehol senki. Remek, igazán remek. Lassan kezdem megérteni, mit jelent az embereknek a „magány” szó, s bár eddig el sem tudtam képzelni, hogyan igényelheti bárki azt, hogy egyedül legyen, az utóbbi napokban egyre többet keresem az üresség és a csend társaságát. Milyen furcsa. Túl sok lett volna a zajongó, s zsibongó emberekből? Nem, azt nem hiszem, hiszen mindig is imádtam a tömeget, a sok-sok embert, és..éés!.. Áh, felesleges is itt spannolnom magam, ha kell, ha nem. Bennem van a hiba, s én romlottam el, mint egy rossz játék baba, de még is mi ez? Szerelmi bánat netalántán? Botorság, hiszen nem is vagyok szerelmes jelen pillanatban senkibe sem, kivéve a csokiba, s egyéb más ártalmas dolgokba. Ha már meg kell neveznem valamit. Szusszanva lépek be, s csapom be magam mögött az ajtót, úgy, hogy az majdnem kiesik a saját keretéből, s indulok meg a hatalmas ablak felé. Útközben megragadva egy poros széket, ráncigálom magam után, majd egy utolsót dobva rajta állítom az ablak elé, s huppanok le rá. A párkányra könyökölve támasztom meg a fejem, majd bámulok ki a nagy semmibe. Vagy leginkább a kviddics pálya felé irányítom a tekintetem, hogy az apró foltokat figyelem, amint repkednek a póznák körül, s a levegőben össze-vissza. Csak egy pillanat erejéig nyíllal belém az, hogy elfelejtettem az edzést, de tekintve, hogy azok a pontok nem éppen kékes, inkább sárgás beütésűek, megnyugszom. Oké, tehát Aud nem fogja levenni a fejem. Egyébként sem tudom már magam többször kimenteni, hiszen lassan mindenféle kórságot elkaptam, ha pedig mégis eltolom a képem az edzésre, totál úgy viselkedek, mint egy ügyefogyott, aki még a seprűt sem tudja rendesen megülni!

Dühösen csapok rá az ütött-kopott párkányra, majd rázom meg a fejem, s túrok bele a hajamba, mintha észhez akarnám magam téríteni. Tényleg észhez kellene térjek, hiszen a régi énemet akarom. A régi Yo Delacourt. Azt aki eljött Franciaországból a testvére felkutatása érdekében, azt, aki mindent olyan lazán tudott venni és azt akinek.. nos, akinek voltak elvei, s be is tartotta őket. Bah.. szánalmas vagyok.

Beletörődő mosollyal csúszok lejjebb a székben, majd pakolom fel a lábaim az ablakba, egyik bokám átvetve a másikon. Először a fekete farmerom zsebébe nyúlok bele, hogy elővegyem a gyújtót – mert hát pálcát minek is hordanék magammal egy varázsiskolában? jellemző. – második körben pedig piros alapon, fekete tigrismintás pulcsim zsebébe nyúlok, hogy a legutóbbról maradt vicces cigim végét megmentsem, s most lazítás képen elszívjam. Ettől még gondolkodni, és az élet problémáit megoldani is sokkal könnyebb!

.-= Yo =-.


Mosoly.
Szánalom.
Ma, a reggeli közben egy bagoly reppent be a nagyterem mennyezet alatti ablakán, levéllel a csőrében. Nem tulajdonítottam neki túlzottan nagy jelentőséget, előfordul az ilyesmi. Egyrészt, Cedrah az iskolában volt, más pedig nem igazán szokott foglalkozni azzal, hogyan is vagyok, vagy éppen mi történik velem. Na, nem mintha a nagybátyám is arról érdeklődne, mindinkább a „most ezt kell tenned, most azt kell tenned” típusú leveleket küldözgeti. Egyszóval, folytattam a szinte mesterien összeállított íz bomba szendvicsemet, olykor felpillantva, és figyelve a többieket. Szépen lassan rágódtam, mondhatni unottan, amikor a semmiből az a bizonyos levél éppen a tányérom mögé és a kakaóm elé hullott. Abban a pillanatban hagytam abba az éppen aktuális feladat rágását, majd egy kósza pillantással illettem a sárgás szín borítékot. Cifra kézírás díszelgett rajta a nevemmel, feladó sehol. Lassan visszatettem a szendvicsemet az asztalon heverő tányéromba, majd lenyelve a falatot emeltem meg, hogy kibonthassam. Nem sokat törődtem a csomagolással, letéptem, majd összegyűrve a már nem kellő étek mellé tettem. Kibontva a négybe hajtott pergament, olvastam a nekem szánt, vagyis elviekben nekem szánt sorokat. Mondhatnám, hogy meglepődtem, de akkor hazudnék. Egy ismeretlen diák hívott ki párbajra, mégpedig pénteken este a déli szárny egykori rúnatantermébe.
Megráztam.
A fejem.

A kedves delikvens, aki még csak a nevét sem volt hajlandó a levele aljára biggyeszteni egy szánalmas fasz. Utálom az olyan embereket, akik nem képesek kiállni magukért, és egy névtelen levél mögé bújva verik a kurva nyálukat, ott van pofájuk. Az, hogy felvállalva magukat álljanak a színre és mondják, amit szeretnek már nem igazán nyerő ötlet, mert nem többek beszari kis csótánynál. Összegyűrve az irományt a közeli gyertya lángjához tartottam, majd amint a küldemény meggyulladt, az asztalra helyeztem. Megemelve a kakaót kortyolgattam, miközben végigfuttattam a lehetséges variációkat. Tudtam, hogy el fogok menni, és legkevesebb, de úgy helybenhagyom az illetőt, csontja nem marad épen. Azonban, figyelni kell… mivel nem merte felvállalni magát, röhögve kinézem belőle, hogy nem egyedül fog érkezni, és ez egyfajta gyermekes kis megtorlás lesz valamelyik korábbi szólásomért. Legyen, legfeljebb arra kell figyelnem, hogy felejtés átok ne érjen… mert akkor lesz kinek visszavágni, és lesz mit megtorolni. Első gondolataimban felmerült a szőke lány-fiú neve, Rick, vagy ki a picsa, de elvetettem a gondolatot. Volt annyira tökös, ha a verésért akart bosszút állni, azt személyesen közölte volna.

---

A nap.
A párbaj.
Elérkezett a péntek, elérkezett az este. Nem kellett több nekem sem, az adott idő előtt bő egy húsz percecskével elkezdtem összeszedni magam. Gondoltam megadom a módját, hiszen párbaj lesz… így az iskola szürke szövetnadrágját öltöttem magamra, fehér inget, zöldszegélyes nyakkendőt, valamint a taláromat. Frissen vasalt ruhák. A pálca a bal alkaromra erősített tartóba került, úgy gondoltam, ma nem zsebben fogom hordani. Miután teljesen elkészültem, lassú léptekkel indultam meg a kijelölt helyszín irányába. Minthogy az alagsorban volt, nem kellett tempót diktálnom, ráadásul, bármi baj esetén számolhattam azzal, ha egy mardekáros észreveszi a kalamajkát, márpedig ez idő tájt már sétálgatnak a perfektusok, akkor minden bizonnyal a segítségemre lesz… persze csak akkor, ha a kihívó nem a ház tagja.
Vállat vontam.
Haladtam.

A terem folyosójára érve láttam, hogy az ajtó tárva-nyitva áll, amiből arra következtettem, a kihívóm már a helyszínen van. Nem foglalatoskodtam azzal, hogy tegyek egy körutat, vagy bekukkantsak, hányan várnak rám, egyszerűen odasétáltam és bemasíroztam. A küszöböt átlépve megtorpantam, úgy figyeltem a háttal ülő szőkeséget, akinek a lába a párkányon hevert, kezében pedig egy büdös cigi díszelgett. Ismertem, azonnal tudtam kiről van szó, mert csak egyetlen ember volt képes ilyen gusztustalanul összeválogatni a ruházata színeit. Összehúztam a szemem, egyszerűen kizártnak tartottam, hogy Yolanda Delacour párbajozni szeretne… és éppen velem. Ráadásul a kihívást is ebben a formában teszi meg. Lassú léptekkel sétáltam oda mellé, majd kihúzva egy széket, nem törődve azzal, én is háttal leszek az ajtónak, heveredtem le. A lábam ugyan nem basztam fel a párkányra, mint ahogyan azt a helyi nagymenők szokták, de bokában keresztbetettem a padlózaton, hátamat pedig megvetettem a támlán.
- Kellemetlen egy este!
Szólaltam meg, miközben meg sem kérdezve őt emelte meg a kezem, és vettem ki az ujjai közül a cigit. Amint nálam volt, egy hanyag mozdulattal kipöcköltem az ablakon. A mondat maga volt a köszöntés, megszokhatta már tőlem, hogy általánosságban kerülöm a kötelező formulákat.
- Gusztustalan szokás… ráadásul zavar.
Tekintettem rá megrázva a fejem. Nem festett valami bíztató képet, de még jelen állapotában is nőiesebb volt a Roxfortba járok nagy többségénél. Azért nem mindenkinél, de meg kell hagyni… Ismert annyira, hogy tudja, nem ellene szól... de mégis.
- …mi járatban a mardekárosok birodalmában?
A hangomon érezni lehetett az iróniát, soha nem érdekeltek a házak közötti szarságok, mindinkább az, mi van vele?

Alyson

Csend borította a folyosókat. Az éj leple már réges régen lehullt az iskola épületére. A mélységes sötétség eltakarta az összes festményt és ajtót az emberi szem elől, úgy, hogy azok még egyetlen egy méterről sem látszódtak. Csak egy-egy kisebb nesz zavarta meg ezt a tökéletes csendet, mely nagy valószínűséggel az egerektől és a macskáktól származhattak, akik most éppen éjszakai vadászútjukra igyekeztek. A tanulók már nagyban az igazak álmát aludták, mikor az óra éjfélt ütött.
Hirtelen léptek hallatszottak, s megtörték a folyosók keserű csendjét.
- Lumos.- hallatszott egy hang, mely egy fiútól jött. Hirtelen fény gyúlt azon a szakaszon, ahol a diák állt. A tanuló Nicolas Baxton volt, s ő volt az, aki a pálcájából a fényt adta. A plafon felé fordította favesszőjét, s az összes festmény, ami a falon állt láthatóvá vált. Nem tudni mit kereshetett itt a srác, de céltudatosan, biztos léptekkel megindult a kastély folyosóján. Egy egyszerű ingben volt, és farmergatyában. Nem hordott iskolai talárt, hiszen ilyen későn minek, ezért már csak nem büntetik meg, ha elkapják, hogy éjnek idején a folyosókon randalírozik. Ha meg ezért is megbüntetik az már úgy sem lényeges.
Már megtette útja felét, mikor hirtelen lépések hallatszottak a háta mögötti lévő kereszteződésből. Megszaporította lépteit és a pálcáját az ajtók irányába tartotta. Az egyiknél megállt. Az ajtón ez a felirat állt:”Rúna terem”. Odalépett a kilincshez és megfogta azt.
- Nox.- hallatszott ismét a varázsige és a fény kihunyt az egész folyosó szakaszon. Újra csak az üres sötétség tátongott ott. Csak annyit lehetett hallani, hogy a kilincs lenyomódik, és az ajtó megcsikordul, miközben valaki belép rajta. Ezek után a terem bejárata be is csukódott.
Bent a teremben Nick megindult a tanári asztal felé, teljes lelki nyugalomban, hogy nem vette észre senki nagy valószínűséggel. Ám ekkor az ajtó ismét kinyílt. Nicolas egy pillanatra megijedt, hogy egy tanár fog belépni az ajtón és lebukik, hogy ilyenkor kint van. Leguggolt az asztal mögé, hogy ne vegyék észre. ~A francba! Ennek is most kellett jönnie? Egyáltalán egy tanár mit keres itt ilyenkor?~ zsörtölődött magában a fiú és rendkívül ügyelt rá, hogy ne vegyék észre. Ekkor egy pillanatra elvesztette az egyensúlyát és a székbe kapaszkodott meg. A szék viszont a hirtelen ránehezedett súly miatt pár centit arrébb csúszott nagy zajt csapva.
- A francba!- csúszott ki Nick száján eléggé hallhatóan. Így végül úgy döntött, hogy feláll, mert már így is lebukott.

Alyson

A fiú, amint meghallotta azt a rideg hangnemet, és azt a fújást mely azt jelentette, hogy az illető, aki bejött a terembe, cigarettázik, rögtön felállt, és leporolta magát. Már eleve tudta, hogy kilépett be az ajtón, és hogy ki miatt szakította félbe esti sétáját a folyosón.
- Ó csak te vagy az.- kezdte utálatos hangnemben- Neked is fergetegesen jó estét kívánok.- mondta ironikusan. A lány ugyanis Alyson Rose Leingter volt, aki Nicolas egyik háztársa is egyben. Nem voltak soha jó viszonyban épp hogy csak megtűrték egymást maguk mellett. Éppen ezért is beszélt így vele Nick. Nem mindegyik háztársával volt olyan jó viszonyban, mint Arlethel. A srác szerint Alyson nem volt egy ronda csaj, de valahogyan még sem bírta annyira a lányt. Már első évtől fogva ilyen volt a viszonyuk, s azóta ez nem is változott.
Nick nagyon is szerette viszont piszkálni az olyan diák társait, akiket nem bírt, így most úgy döntött, hogy innen sem fog elmozdulni egyhamar. Ő volt itt előbb, akkor miért ő menjen el legelsőként. Persze ez nem lesz annyira érdekes dolog, sőt lehet, hogy egyenesen unalmas lesz, de akármi kisülhet ebből a dologból.~Majd meglátjuk, hogy mi lesz ebből.~ gondolkozott magában a srác. Ekkor megszólalt, hogy megtörje a felettük uralkodó csendet és, hogy valami témát felhozzon. Nem mintha olyan nagyon beszélgetni akart volna a lánnyal, de ha már itt van, akkor ne legyen már csend közöttük.
- És mit keresel itt éjnek idején, teljesen egyedül? Bármi történhetne.- mondta gúnyos vigyorral. Egyáltalán nem érdekelte a lány sorsa, hogy mi lesz, ha valami történik vele, csak jól esett neki, hogy piszkálhatja. Leült a pad tetejére, és lenézően rápillantott a cigarettára. Persze nem a cigarettával volt baja, mert ha olyan kedve volt, akkor néha-néha ő is rágyújtott, de azt nem tartotta szerencsésnek, hogy egy lány bagózzon. Mert ő úgy vélte, hogy egy srácnál az elmegy, hogy cigaretta szaga legyen, de egy lánynál azért ez elég kellemetlen. De ez egy újabb ok volt arra, hogy miért ne szeresse Alysont.
Nicolas rettentően unatkozott, s a lány felé pillantott. Ekkor észre vette, hogy Alyson feje felé egy hatalmas pók ereszkedik le a hálóján. Mivel Nick is akart egy kicsit szórakozni, ezért úgy döntött, hogy szól a lánynak a pókról, hát ha fél tőle.
- Alyson, ugye te nem félsz a pókoktól?- kérdezte rejtélyes hangsúllyal- Csak, mert egy éppen most ereszkedik a fejedre.- mondta semleges arccal és várta, hogy mi lesz erre a válasz. Lehet, hogy ez gyerekes dolog volt, de ha a lány fél ezektől a rovaroktól, akkor az remek szórakozás lesz a srác számára. Már ha egyáltalán Alyson elhiszi ezt Nicknek.

Alyson

Fél-e a proffoktól? Micsoda kérdés ez? Nem fél, hanem egyszerűen valahogyan nem akarja a szabadidejét büntető munkával tölteni. Csak ennyi magyarázat van erre, hogy miért jött ide be és bújt el a pad mögé. De ezt Alyson úgy sem érti. Őt nem érdekli nagy valószínűséggel, hogy lebukik-e vagy sem, hogy kap-e büntetést vagy sem. Őt ez hidegen hagyja. De a srácot nagyon is érdekli a dolog, mivel nincs kedve segédkezni egyik tanárnál sem.
- Tudod, én veled ellentétben nem akarok egész évben büntetőmunkán ücsörögni, de valahogyan az sem tenne jót, ha kicsapnának.- mondta undok hangsúllyal. A halálfalóktól szintén nem rettegett. Igazából nem tudta hogyan érti ezt a mondatát Alyson, de Nick azt nem akarta neki mondani, hogy őt a halálfalók társasága nem zavarná, mivel komolyan fontolóra vette azt a dolgot, hogy beáll közéjük. Így csak elnézegetett maga elé, és remélte semmi sem ül ki az arcára.
- A pókra Alyson csak annyit reagált, hogy pálcáját maga fölé emelve elégette a rovart. Nicolas kicsit letört ezen, hiszen a dolog nem úgy sült el ahogyan ő várta. Abban bízott, hogy a lány majd esetleg csap egy kis hisztit a kicsiny kis pók miatt. De nem így történt, mint a legtöbb nőnemű egyednél. Ehelyett Alyson nem vette le szemét a fiúéról, odament hozzá, majd rátenyerelt a padra és úgy beszélt Nicolashoz. A srác végig tartotta vele a szemkontaktust, és amikor Alyson befejezte mondanivalóját ő szólalt meg.
- Az életben sok dolog van, ami szemét. Mint például az, hogy valaki szépen kihasználja a másikat, majd ott hagyja, mert megunta. Ez is szemét dolog, de minek is magyarázom neked, hiszen úgy is tudod nem de? de végül is ez már a múlté és én is rég megváltoztam, de valahogyan te nem mentél át sok változáson, ahogyan észreveszem.- mondta egyenesen a lány szemébe nézve, felidézve ezzel a régi emlékeket- De én tudod mit tartok szemét dolognak? A szerelmet. Mindenki megőrül körülötted, szíveket meg hasonlókat lát és ez a rettentő „gonosz” érzelem elveszi tőled a számodra kedves személyeket, És tudod néha mi magunk is beleesünk a szerelembe. Na ezt gondolom én.- válaszolta közben úgy, hogy arca meg sem rezzent, egyenes már csak pár centire volt a lány arcától az ő arca. Abban az időben, mikor összekerült Alysonnal, egyrészt még kedves volt, másrészt azt hitte Alyson nem egy hülye kis csitri, és eléggé rosszul esett neki, hogy a csaj eldobta, mint egy koszos papírt. De ez már a múlté mert megváltozott a srác és már egyáltalán kedves. Ez már a jelen és nem a múlt. S ebben a pillanatban Nicolas egy olyan lépésre szánta el magát, amin talán még maga is meglepődött. Megcsókolta Alysont. Megcsókolta és várta, hogy a lány mit reagál rá, de a srác maga nem hagyta abba.

Alyson

Hogy miért is csókolta meg Alysont? Azt ő maga sem tudja. Egyszerűen csak olyam közel volt az arcához a lány, és most erős kedvet érzett a csókhoz, melyet most egy olyan személynek adott, akit egyáltalán nem kedvelt. Nem kedvelte, néha talán utálta is, de most a csók íze, ettől a személytől egyáltalán nem volt keserű. Sőt talán édesnek is lehetett mondani, mivel nagyon is élvezte ezt a percet a srác. Nem azért, mert Alysont csókolhatta meg, nem. Egyszerűen csak néha egy srácnak is kellenek olyan pillanatok, ahol kiélvezeti a helyzetet.
A lány visszacsókolt, amin Nicolas egyáltalán nem lepődött meg, hiszen nem is várt mást tőle. Ő is ugyanúgy kihasználja ezt az egész helyzetet, ahogyan a srác is. Alyson hátradöntötte Nicolast a padon, és ő is felmászott az asztal tetejére, s vadul a srác hajába túrt, majd megmarkolva azt, meghúzta, ami némiképp kicsit fájt Nicknek, de nem volt vészes. Viszonzásul a haj húzásért, Nicolas erősen beleharapott a lány alsó ajkaiba, hogy az fájjon neki, de ne vérezzen, majd visszasuttogott a lánynak.
- Lehetséges, de ahogyan látom a vadmacska is képes megszelídülni egy kis kalandért.- vigyorgott rá gúnyosan Alysonra Nicolas, s most Rose kezdeményezte a csókot. Nick kezei lassan a lány köré fonódtak, s erősen magához szorította a törékeny, gyenge női testet. Egyre jobban élvezte a helyzetet, hogy az eddig szívtelennek, és megsérthetetlennek mutatkozó lány olyan könnyen belement az ő kis játékába, mint ha mindig is szerették volna egymást.
Azt egyikőjük sem tudta, hogy meddig mennek el, hogy milyen fokra lép a szenvedély. Nicolas nem gondolt arra, hogy mi lesz majd pár perc múlva, most csak ezeknek a pillanatoknak élt. Azoknak, amelyekben nyelve vadul játszott a másikéval, s amelyekben ajkai a lány ajkaira tapadtak rá. Viszonylag furcsa helyzetbe került, hiszen az az ember feküdt most rajta, és azt csókolta meg, akit egyáltalán nem kedvelt egy bizonyos dolog miatt, de Nick nem így látta a helyzetet, teljesen normálisnak vélte azt.
Nicolas a bal kezét végighúzta a lány gerincén, lassan és lágyan, hogy Alyson élvezze azt. A srác egy pillanatra elszakadt a mardekáros lánytól és megszólalt.
- Ugye tudod, hogy mennyire is utállak téged.- mondta suttogva, s szenvedélyesen, bár az igaz, hogy a valóságot mondta, és nem hazudott. Most sem kedvelte meg a lányt, pedig éppen vele csókolózott. Ennek ellenére a kis szünet után ismét szájoncsókolta Alysont. Bal keze lassan lejjebb csúszott Rose fenekére, s belemarkolt, amire tudta, hogy a lány nem kedvesen fog válaszolni. Tudta, hogy nagy valószínűséggel ő sem szereti, ha valaki a hátsófelét fogdozza és ezért is tette ezt Nicolas.
Kezét visszacsúsztatta a lány derekára, majd a jobbjával elkezdte kigombolni Alyson blúzát. Lassan, egenként fűzte ki a gombokat, ami eddig a ruhadarabot összetartották, s egyre jobban nyílt a blúz, s megmutatta, hogy mi rejlik alatta. Nicolas miután már mindent kigombolta, levette a lányról a felsőt, és a sarokba dobta, majd elkezdte Alyson nyakát csókolgatni, s várta, hogy mit lép erre a lány.

                Számomra a szenvedély vak szörnyeteg.
                                               Még ha nemes is. Még ha tiszta is.
                        Nicolas                    +16



Milyen érdekes helyzet. Alyson Rose Leingter és Nicolas J. Baxton. A lány sok mindent gondolt róla, de ezt nem. Nem gondolta volna, hogy újrakezdi a hóbortjait, csak pár év múlva, meg se fordult a fejében, hogy ez bekövetkezhet. Azt már annál inkább, hogy párbajra kerülne a sor, vagy egymásnak tennének keresztbe, de ez nem. Nem mutatta meglepődését Alyson, sőt nem is foglalkoztatta, bekövetkezett ez van, akkor már kihasználja, hisz be kell vallani Nicolas sem egy bányarém.
Vadul játszott a nyelve a szájában, ugrált, s ismeretlen területek után kutakodott, majd visszahúzta, s vörös ajkaival kezdett bele a játékba. Ki hitte volna? Nicolas nem is olyan szörnyű...
A vörös ajkakon, nem sokára apró kis vércseppek csillogtak.
- Ennyi tellett tőled, nagyfiú?- a szavakat a fogai közé lehelte, s belekezdett egy újabb játékba. Kezével ismét a haja közé túrt, ám ezúttal nem húzta meg, megcsavargatott. Lassan felcsúsztatta másik kezét a fiú oldalán, ezzel felcsúsztatva, az ingét. Kezei és körmei végig szántották a kemény felsőtestet, eleinte gyengén, majd sólyomszerűen, a testbe vájta hosszú körmeit.
- Bírod az iramot Baxton?- a fülébe suttogja a szavakat, majd a cimpájába lágyan beleharap- Élvezed, nemde?- a gonosz, csúfondáros mosoly szétterül a tökéletes arcán, de el is tűnik, amint megérzi az erős férfikezek lágy simogatását, a hátán, szemét behunyja, s egy halk nyögést is elereszt az ajaki közül.
- Gyűlöllek...- megjelenik a kaján mosoly, s apró csókokkal halmozza el a fiú nyakát, majd lassan halad lefele, az immár csupasz mellkas felé. Az elködösült elméje ismét magához tért, amikor a hátsófelén érezte a meleg kezeket. Sok minden eltűrt, de az ilyenféle megaláztatást nem, ő nem egy sarki xxxxx. Nem reagál, tovább játszik kezeivel, de Nicolas már a blúzával foglalatoskodik, ha nem pofátlankodott volna, az előbb, még engedne a csábításnak, de már nem. Hirtelen felült, s beletérdelt a fiú lábai közé, majd leugrott róla, s elsietett, a blúzáért. Az egyik sarokban talált rá, s gyorsan magára húzta.
- Még lejátsszuk a visszavágót!- vigyorog vissza, majd az ajtó felé siet, végül eltűnik a folyosón, nyugalom helyett egy érdekes/értékes estét szerzett magának, amiből még kitudja mi lesz...

Álmosan nézek körbe a klubhelyiségben. Pont az ezelőtti pillanatban riadtam fel abból a semmilyen álomból. Ránézek a karórámra, hogy megtudjam, hogy mennyi időt is sikerült eltöltenem a „tanulással”. Hát igen csak én vagyok arra képes, hogy egy nagy halom házi feladat fölött elaludjak. Most már csak abban reménykedem, hogy nem egy tintás lapot használtam párnaként. Az órám mutatói 3 órát mutatnak. Hirtelen eszembe jut, hogy mit is tervezgettem ma délelőtt, és hogy kivel is akarok találkozni. Ráadásul a megbeszélt találkozóig már csak egy órám van és én még sehol sem tartok. Francba ilyen balfék is csak én lehetek. Nem szoktam órákat eltölteni a tükör előtt, de akkor is. Felrohanok a szobámba, és neki esek a ládámnak és előbányászom a sminkemet, és a fogmosós cuccomat, és sietek is a fürdőhelyiségbe. Bő tíz perc múlva már kissé nyugodtabban sétálok vissza az ágyamhoz. A sminkem rendben, és ami a legjobb, hogy olyan mintha nem is lenne rajtam, de mégis. Eleinte ezt a technikát alkalmazni kissé sok időbe telt, ám mára már teljesen belejöttem, és így már tíz perc alatt is el tudom készíteni, ha nagyon akarom. Most már csak a ruhámat kellene kiválasztani. Több variációt is felállítottam már a fejemben, de így a gyakorlatban már nem igazán mutattak jól. Végül is nagy nehezen sikerült kiválasztanom egy fekete farmert és egy vörös inget hozzá fekete nyakkendővel. Nem tudok mit tenni, egyszerűen imásom a nyakkendőket, és szinte mindenhova veszek fel egyet. Most, hogy mindennel kész vagyok, elindulok a megbeszélt találkozó helyére. Útközben megállok még a tükör előtt és megigazítom a hajamat.
- Nos, azt hiszem kész vagyok. –mondom kissé megkönnyebbülve a saját tükörképemnek.
Még van tizenöt percem arra, hogy odaérjek a teremhez. Nem szeretek késni, sőt egyáltalán nem jellemző rám, de akkor sem szeretek megvárakoztatni senkit. Szerintem az az egyik legnagyobb bunkóság, ha valaki késik, és különben is inkább legyek ott egy kicsivel hamarabb, mint, hogy késsek.
Ilyen és hasonló gondolatokkal a fejemben sétáltam a rúnaterem felé. Reménykedek benne, hogy minden jól fog sikerülni, és semmit nem fogok elszúrni. Még mielőtt befordulnák az utam utolsó folyosójára veszek egy hatalmas levegőt és teljes mértékben le és megnyugtatom magam. Szép lassú léptekkel közelítem meg a helyet, majd óvatosan benyitok az ajtón. Belül minden kissé poros, amit nem csodálok, hisz évek óta nem volt használva a terem. Kissé bátortalanul, de azért csak belépek a terembe, ahol már ott áll Dashiell. Ránézek az órámra, és rájövök, hogy mégsem késtem el. Ez miatt egy apró kis mosoly jelent meg az arcomon.
- Szia Dash! – köszönök félhangosan, és közelebb sétálok hozzá

*Nem kellett sietnie, bőven volt rá ideje. Egy kis csokiszelet lógott a szájából, miközben a könyveit behajigálta a táskájába, mert ,,megtanult" már, vagyis egy kis pennának lediktálta az egyik könyvből a jegyzetet, és majd este leáll belőle csinálni dolgozatot, ha nem szeretne a RAVASZokon megbukni... Jó lenne átmenni, mert akkor már elmehetne, és sokkal szélesebb körű választéka lenne... Megrázta a fejét. Nem érdekli, mi lesz a jövőben, mert most egy roppantmód csinos lánnyal lesz találkozója... Úgy... két óra múlva. Szóval szépen vett magára egy kényelmes farmert, amiben minden lépéskor felsejlettek megdolgoztatott izmai, amik ugyan nem voltak eget rengetőek, csak pont akkorák, amiktől még helyesebbnek tűnt, és nem egy cingár spagettinek. Aztán egy fehér inget, aminek persze a két felső gombját nem gombolta be, nyakláncot cserélt, így a hét helyett öttel indult el később, ám még előtte a haját állította egy olyan jókisfiús frizurába, amitől tényleg úgy nézett ki, mint aki tényleg sokat tanul az eredményeiért, de a csintalanul csillogó szemek bizony bizonyítottak ennek az ellenkezőjéről. Majd néhány löttyike, amit magára pacsmagolt, és aminek nem volt intenzív illata, mégis ha valaki közel ment, és megérezte, nem lehetett neki ellenállni. Aztán totál lazán indult el, sétálgatva, bámészkodva, mégis nagyon hamar ért a teremhez. Foggalma nem volt, miért ide beszélte meg. Egyszerűen... Egyszer régen rálelt erre a helyre, és azóta kedvelte ezt. Üres volt, olyan titokzatos, és olyan érzést keltett, hogy ami a négy fal között történik, az titok marad, és senki sem jön rá. Néha erre lődörgött, ha jobb dolga nem volt, vagy menekült, és a többiekneke eszébe sem jutott benézni ide. Csend volt bent, de nem kínos, hanem a régi titkokkal teli. Néha eltöprengett, hogy vajon a négy fal között mik zajlottak le valaha, és most is belépve elfogta a hely hangulata, és amint betette maga után az ajtót, a padsorhoz sétált. Egy pálcaintéssel néhány padot a falhoz állított, és párat ott hagyott, bár ezeket nem sok gondolkozás után kis párnával látta el, kényelem szempontjából. A táblára nézett... Tele volt firkálva, mindenféle szivecskékkel, meg micsodákkal... Majd nem sokára virágcsokrot varázsolt, és azzal kezdett el várni. Még fél óra... Szóval nem késik. Sosem volt egy türelmetlen fajta, bár várakozni sem szeretett. De amíg pontosan nem lesz pontosan három, addig úgysem késik Abigail. Szóval kényelmesen odasétált az ablakhoz, és kinézett. Odakint nem volt éppen hullarohasztó meleg, de nem is fújt erősen a szél. Ideális... Tökéletes... Elmerengett, és alig vette észre, amikor az ajtó halkan nyekkent, és csak a hangra nézett hátra. Megakadt a tekintete a lányon, végigszaladt rajta a tekintete, és tudta, hogy bizony... Ez nem semmi! Szemei elismerően csillantak, szája mosolyra húzódott, és ellépett az ablaktól. Megveregette a vállát, hogy alig vette észre az idő múlását, milyen ügyesen bírta, de nem tudta elképzelni, hogy erre a lányra miért nem várt olyan türelmetlenül. Talán mert ismerte. Odalépett a lányhoz, kézcsókot lehelt annak kacsójára, majd a csokrot átnyújtotta.*
- Szia! Te ma tényleg nagyon csinos vagy!
*Hangjában is elismerés, hiszen pontosan is érkezett... Mint akit skatulyából húztak ki. Újra végignézett a lányon, Az ajtót betette, majd hellyel kínálta a lányt. Nem világított odabent semmi, pedig nem voltak nagy ablakok, kellemes félhomály... Talán gyertyák kellettek volna... De csak ,,beszélgetni" jöttek, nem? Akkor meg? De a szemeit nem veszi le a lányról. Tényleg csinos, sőt... Arcát elnézve... Körbenéz, hogy ne csak Abit stírölje, és helyet foglal. *
- Mizujs? Hogy telik a napod?
*Érdeklődés, vagy talán kicsit több? Mégis, a hangjában olyasmi volt, amitől az embernek kis hangok sugdosták, itt nem csak a délután hogyteltéről fognak csevegni. *
- Tényleg nagyon csinos vagy...

Micsoda egy úriember Dashiell. Van benne valami különös, nem is tudnám pontosan körbeírni, hogy mi, de árad belőle, egyfajta kisugárzás, ami miatt rengetegen beleszeretnek. Valószínűleg ez a „bűbáj” hat most rám is, bár nem is tudom, hogy konkrétan mit is érzek. Kedvelem Dasht, és nagyon jó fejnek tartom és még irtó helyes srác is. Ahogy a kézcsókot adja… jézusom… egy született úriember. Ráadásul most is hozza a tőle megszokott lazaságot, ami még a tökéletességgel is társul. Na és akkor a virágcsokorról már ne is beszéljünk… bár nem is tudom… kezd az egész kissé giccsessé válni. Lehet, hogy másoknál ez bejön, de nálam nem mindig nyerő ötlet, ha valaki túlzásba viszi ezt a dolgot, de el kell ismernem ezek a kis apróságok jól esnek. Dashiellt követve én is helyet foglaltam. Éreztem, hogy a fiú szinte egész végig bámult. Ez egy kicsit furcsa volt számomra. Körbenézek a teremben, s közben azon gondolkozok, hogy miért itt találkozunk. Eléggé rejtelmes egy hely, az már biztos, de nekem első látásra bejött ez a hely. Dash szemébe nézek, és igyekszem nem elolvadni tőle. Gyönyörű szemei vannak.
- Hogy telik a napom… hát… kissé unalmasan, egész délelőtt az RBFekre tanultam. –válaszolok a feltett kérdésre.
Szándékosan hagytam ki, hogy elaludtam a könyvek felett és ez miatt majdnem elkéstem, nem akartam, hogy már a legelején rosszul süljön el a dolog.
- Bár kitudja, lehet, hogy neked sikerül egy kis izgalmat csempészned a mai napba. – e mondat alatt rejtélyes mosoly ül ki az arcomra. Ez a mondat ugyanis kissé félreérthetőre sikeredett, de nem baj, valami hasonló szándékom volt vele. Még mindig az arcát fürkészem, egyszerűen az ember mindig talál benne valamit, amin elidőzhet.
~Vajon hány lány szívét törhette össze? – gondolkozom magamban- Én lennék a következő áldozat, vagy én leszek az, akinek sikerül megszelídítenie? Ezen egy kicsit elmosolyodok, majd gyorsan reagálok valamit, még mielőtt teljesen hülyének nézne.
 - Köszi, te is jól nézel ki. - válaszolok a megjegyzésére. – És neked mennyire volt unalmas napod? –kérdezem. Remélem nem csak egymás napjáról fogunk beszélgetni, mert akkor egy kicsit unalmas és fárasztó beszélgetés lesz

*Lehetséges, hogy túl soknak tartja a lány ezeket, de Dashban ezek már benne vannak egészen kicsi korától, mert úgy nőtt fel, hogy ezt látta, tanulta, kötelezően, majd később ösztönösen ezt csinálta. Hiszen a lányokat mindig is csodálta. Mindig adtak a külsőre, és közben- jobb esetben- még csak nem is tökkel a nyakukon közlekedtek. Mret igenis voltak sokkal értelmesebb, és egészen normális emberek, akikkel jól el lehet beszélgetni, sőt még akár komolyabban társalogni, és nem akadnak el a nyelves csóknál... Mert voltak, akiknél még szólni sem kellett, illetve nem is tudott volna, hiszen az illem szerint teli szájjal nem beszélünk... Ennyit erről. A lánynak a tekintete elég sokszor megakad rajta, és láthatóan elég sokszor elkószáltak a gondolatai, míg leültek. Ő meg odaadással figyelt a lányra, szerette őket figyelmével elhalmozni, apróságokkal kényeztetni, és semmit sem érzett elégnek, hiszen volt, hogy a ,,kapcsolat" elején látta a szomorú véget, és így igyekezett kompenzálni. Bólint, ahogy a lány tanulást említ.*
- Na ja... Én meg RAVASZokra tanulok... Lassan a könyökömön jönnek már ezek ki... Komolyan! Milyen jó hogy csak ismételni kell!
*Nyögte, majd látványosan szemét forgatta, de közben azok az áruló zöld íriszek megcsillantak játékosan. A lány mondatát hallva meg szemei megvillantak, és széles mosolya lett. Biccentett, és széttárta a kezét.*
- Hát ha megelégszel szerény személyemmel, akkor... Remélem, nem fogsz csalódni....
*Az utolsó mondata lett félreérthetőbb, de nem bánta. Nem játszott, egyáltalán, sőt valami sűrű igazság csendült ki hangjából, hiszen a lány ismerte, ha nem is annyira Dasht, akkor azt, aki a pletykarovat tetején szokott díszelegni. A dicséretre csak elmosolyodik, és biccent. Ególegyezés kipipálva. Már az plussz, hogy a lány eljött... *
- Kérsz esetleg valamit enni vagy inni, szép hölgyemény? Vagy ha nem vagy éhes, akkor elárulhatnád, hogy végül miért jöttél el amikor a levelem megkaptad. Érdekelne... Kíváncsiság? Ok? Cél? Mert véletlenek nincsenek...
*S közben az egyik felső zsebéből lazán előhúz egy csokiszeletet, és a lány felé nyújtja, ha mást nem is, ilyesmit kér-e. Aztán egy teljesen kétértelmű kacsintás, mosoly, és a végén elkapja a lány tekintetét, és hosszú ideig fogva tartja, bűvölve őket, kissé csintalan íriszeivel, melyekben talán kis buja fény is felvillan. *

Tényleg miért is jöttem el ide tulajdonképpen? Hiszen valamennyire ismerem már Dashiellt. Legalább is azt a részét, amelyiket felém mutatja. Felmerült bennem néhány dolog, hogy miért ne jöjjek el, de a kíváncsiság győzedelmeskedett. Még én magam sem döntöttem el, hogy érdemes volt-e eljönni, bár most már egyre inkább gondolom, hogy megérte eljönni a találkozóra. –gondolom magamban, miközben a fiút nézem és hallgatom. – Megkínál étellel, és itallal Visszautasítom, ugyanis nem vagyok szomjas és nem olyan rég ettem.
- Köszi, de most nem kérek. És hogy miért döntöttem úgy hogy eljövök miután megkaptam a levelet? –teszem fel magamnak a kérdést, amire rögtön válaszolok is.
– Egyrészt kíváncsiság, hogy miért szerettél volna velem találkozni, másrészt nem illik visszautasítani egy meghívást, és végül is miért ne? Nem veszíthetek azzal semmit, hogy eljövök. Vagy igen? - kérdezem tőle mosolyogva.
Az egyik zsebéből előhúz egy csokiszeletet, és felém nyújtja, de ezt is visszautasítom. Szemembe néz és én viszonzom a tekintetét. Sokáig nézzük egymás szemét. Bűvöljük a másikat, de aztán én bizonyulok gyengébbnek és elfordítom a tekintettem. Nem tudom, hogy miért, de egyszerűen nem bírtam tovább a szemezgetést. Lehet, hogy ez valami ösztön volt, hogy most mát elég legyen. De most már mindegy.
Bocsánat. –mondom neki lesütött szemmel, de igazából miért is kérek én bocsánatot? Valaki igazán elmagyarázhatná, hogy miért viselkedek ilyen nyuszi módon, hogyha egy fiúval egy kicsit is közelebbi kapcsolatba kerülök. Most már nyomasztóan nagy a csend, amit jó lenne megtörni.
- Esetleg megtudhatom, hogy most éppen miért rám esett a választásod? – kérdezem tőle. Végül is, ha ő kíváncsiskodhat, hogy miért jöttem el, akkor én is megtudhatom, hogy miért is kaptam „meghívást ide”…  

*Úgy tűnik, a lány most húzódik vissza, és Dashiell nem ezt szeretné elérni, meg elijeszteni szeretné. Semmi ijesztő nincsen rajta, tulajdonképpen sokan azt állították, hogy biztonságot sugároz, és mivel nem szokása hazudni, legalábbis csak a nagyon-nagyon szorult helyzetekben, még csak fel sem merülhet annak a lehetősége, hogy valaki ne bízzon meg benne. Persze, ez változó is lehet. Nem az első eset lenne, hogy rosszul ítélte meg a lányt. De itt most nem erről van szó. Úgy véli, ebben a hölgyeményben előtte sokkal több van, mint látni engedi. Elmosolyodik a válaszra, és a zöld smaragdjai is barátságosan nevetnek Abigailra. A kis kíváncsi kérdésre megszólal mély bársonyos hangján.*
- Nos... Remélem... Hogy nem fogsz csalódni. Vesztenivalód, igazad van, nincs..
*És milyen igaz... Hiába, de a lány szemei vonzzák. Általában ezek az ékek azok, amik egy lányról nagyon sokat elárulnak. Beszédesebbek, és olykor még elbűvölőek is tudnak lenni. Elmerül a lányéban, szinte magába szippantja a másik szempár, ám Abigail elfordítja tekintetét, mintha zavarban lenne... és bocsánatot is kér. Dashiell lágyan a lány álla alá nyúl, és gyengéden maga felé fordítja a lány arcát, nem erőszakosan, éppen hogy gyengéden, meleg tenyerében tartva a finom arcocskát, majd amikor a lány újra rá néz, keze lassan elkóborol a kecses ívű állon, végigsimítja az arccsontot, és szórakozottan, mégis rejtett komolysággal válaszol.*
- Miért te? Jogos kérdés... -mintha magában mulatna, vagy elgondolkozna valamin... - Nos, tudod... Van benned valami, ami nagyon kíváncsivá tesz... Nem tudnám, megmondani, mi az, de... Tény, hogy roppant érdekes lány vagy... - Aztán az előbbi hangnemtől elütő, elgondolkozó, kissé elmélyült hanggal, meglepetten jegyzi meg- Milyen szép szemed van...
*Na puff... Ennyit arról, hogy nem rohanjuk le a lányt. De ha kicsúszott a száján! És ha igaz? Akkor mi van? Nem lehet igazat mondani, vagy bókolni nem szabad? És végülis ki tiltja meg? Senki... Kezét visszahúzza, de éppen csak annyira, hogyha a lány kicsit odébb csúsztatja a kezét, pont megfoghatja... Vagy hozzáér... Nem válaszol a ki nem mondott ,,miért ide" kérdésre. Ez inkább az ő titka. Az ő vacka... Itt szeret még csendes magányban üldögélni, ha úgy esik...*

Van valami akadály, valamiféle tudatalatti dolog, ami miatt ez az egész leblokkolás megtörtént. De ezt a tudatalatti érzést muszáj legyőzni! Nem engedhetem ki ezt a lehetőséget a kezeim közül. Most nem. Nem tudom, hogy mitől, félek én legbelül, hiszen még soha nem volt olyan hatalmas csalódás az életemben, ami miatt az ilyen esetekben egyszerűen leblokkolnák.  Vagy lehet, hogy pont a csalódástól félek? Jó kérdés, amire nem tudom a választ. Viszont nem hagyhatom, hogy ez a gyengeség legyűrjön. Egyszerűen muszáj legyőznöm mindörökre. Gyerünk Abigail szedd össze magad! – parancsolok magamra.
Miközben én magamat marcangolom legbelül, látom, hogy Dashiell is erősen gondolkozik valamin. Valószínűleg azon, hogy mit hol ronthatott el. Pedig neki nem is kellene ilyenen törnie a fejét, mivel én voltam túl gyáva, tehát bennem van a hiba és nem pedig benne. Megpróbálom néhány másodperc alatt rendezni magamban a helyzetet. Vagy megemberelem magam és talán jól is végződhet ez a nap, vagy visszalépek és tönkreteszek vele mindent. Nem akarok egy gyáva nyúl lenni, akire később mutogatnak, hogy nézd már mekkora idióta volt ez a csaj” Nem ezt akarom, szóval inkább fussunk neki még egyszer elölről, és talán ezt a pillanatnyi megingást el is felejtjük.
A feltett kérdésre semmi konkrét választ nem kapok. Persze mit is várhattam volna? Hogy oldalakban kifejti, hogy pontosan, miért is hívott el? Én sem válaszoltam neki túl bőbeszédűen.
„Milyen szép szemed van” – csúszik ki véletlenül vagy készakarva a száján. De ez a mondat kicsit másképp hangzott volna… legalábbis a hangvétele más volt az előtte levőknek.
Na, erre én most mit lépjek? –teszem fel magamnak a kérdést. Kezét elveszi az arcomról, de nem viszi túl messzire, tehát ha akarom meg is foghatom, és visszahúzhatom magamhoz. Az agyamra inkább nem is hallgatok, hagyom, hogy a szívem és az ösztönöm vezessen, akármibe kerül is. Megfogom a kezét és visszahúzom, és közben magamra öltöm az ártatlan kis mosolyt, hátha old valamennyit ez is a köztünk egyre inkább kialakuló feszültségen.
- Köszi. Bár nem kimondottan erre a megjegyzésre számítottam – vallom be kissé komolytalanul. - De azért te sem panaszkodhatsz ilyen szempontból. –felelem, és közben még közelebb húzom magamhoz, hogy tudja, az előbbi csak egy pillanatnyi megingás volt a részemről és nem több. Majd újra a szemébe nézek és hagyom, hogy elmerüljek a szemeiben…

*A lány szemeiben úszkált. Azok is ragyogó zöldek voltak, és a sötét szinek még jobban kiemelték az íriszeket, és valahogy mélyebbnek tűntek. Nem titkoktól terhes, vagy komor, zárt, hanem vidám, és kissé beszédes. Szerette ezt a két szemet. Nem ítélte el, megértőnek tűnt, és megnyugtató volt. Hiába, Dash is érző lény, és néha szüksége van egy normális társaságra, aki nem a pénzére hajt. Hirtelen átrohant agyán a gondolat, hogy vajon tudja-e a lány, hogy mekkora vagyon várományosa... Aztán elvetette. Miért izgassa magát ilyesmivel? Beszédes szempár. És mivel ennyire el van bennük merülve, tisztán lát minden villanást, és a gondolatok is szinte ki vannak írva. Feliratozva. Kicsit sóhajtott, mert tényleg élvezte a két szempár csendes figyelését. Meglepetten pislogtak, mikor a száján az óvatlan bók kicsúszott. Nem szándékozott ilyet mondani, de egyszerűen kicsúszott. Tényleg megnyugtató, hogy van egy ilyen két szép szempár. És még senki sem fedezte fel? Pff... Ezt nem hiszi el. Fiúk helyett vakondok vannak a Földön? Kissé tanácstalan villanást kap el, és Dash azon kapja magát, hogy úgy bámulja a két szempárt, mintha az élete múlna rajtuk... Kicsit köhintett, hogy zavarát álcázza, ám akkor egy vékony kéz kulcsolódik az ő kezére, és elhúzza Abigail felé. Ezért újra belső kényszer hatására a lány szemeibe néz. A bizonytalan bókra a szája sarka egyre feljebb csúszik, és bizony a mosoly még jobban kihangsúlyozza finom arcát, és szemei is melegebb fényben ragyognak. Aztán még közelebb... Nos, ha sakkoznának, elég egyértelmű lépés a lány részéről, nem? Lassan, mintha bizonytalan lenne, közelebb hajol, alig pár centire a lány arcától. Nem telt sokba a távolságot áthidalni, hiszen amúgy is elég közel volt... De megáll. Nem akar erőltetni semmit sem, a lánynak van választási lehetősége. Dash sosem erőltetett semmit egyik lánynál sem. Mindig gyengéden bánt mindenivel, és sosem hazudott. Nem szerette ha neki hazudnak. A levegő aprócska szikrákkal telt meg, ahogy közel hajolt, enyhe parfümillat keveredett a levegőben, míg ő teljesen közel került. A lány zöld szemeit bűvölte továbbra is, és a lehető legtürelmesebben várta a választ...**

Alyson

Ahogy várta Alyson is belekezdett a játékba, nem utasította vissza. Nyelveik vadul játszottak, s Nicolas keze egyre lejjebb csúszott a lány derekán, s mikor Alyson elemelte száját Nicolasétól, ajkain apró, vörös vércseppek jelentek meg. A srác talán túl erősen harapott volna bele, s nem érezte volna, hogy hol a határ? Ezzel nem is törődött többet, hiszen Rose szavaira figyelt.
-  Hidd el neked sem lenne jobb ha durvább játékot játszanánk.- mondta gúnyosan vigyorogva, majd hagyta, hogy a lány kezei ismét beletúrjanak hajába. Nem félt attól, hogy ismét megfogja-e húzni  -nem is kellett ettől tartania-, nyugodtan tűrte, ahogyan Alyson tekergette a fekete hajszálakat. Száját ismét a lányéra tapasztotta, s lágyan csókolgatta ajkait, miközben Rose kezei egyre feljebb csúsztak az oldalán, ezzel feljebb csúsztatva az ingjét, s körmeivel végig karmolta a srác testét. Egy pillanatra behunyta a szemét, vett egy mély lélegzetet, s csak azután válaszolt kissé nyugodt hangon, miközben Rose ajkairól áttért a nyakára.
- Miért ne bírnám?- lehelte Nicolas két csók között- Bolond, aki nem élvez egy ehhez hasonló játékot.- válaszolta, s az ő arcán is, ahogyan Alysonén, szétterül egy hatalmas vigyor. A vigyor csak még jobban széjjelhúzódik, amikor a lány elereszt egy halk nyögést is mondanivalója mellé. Kézfejét még erősebben rányomta a gerincére.
Tudta, hogy nem jó döntés belemarkolni Rose fenekébe, s tudta az ezzel járó következményeket, hogy ezek után már nem folytathatják különös játékukat, de még is megtette. Megtette, s amire számított nem következett be, így elkezdte kigombolni háztársa blúzát, amikor is a lány reagált Nicolas előbbi viselkedésére. Egy mozdulattal beletérdelt a srác lábai közé, s egy szökkenéssel a blúza mellett termett. Nickben a fájdalom csak kis idő után múlt csak el, egészen addig szó nélkül tűrte kínját, miközben látta; ahogyan Alyson kivonul a teremből. Hangtalanul feküdt a pad tetején, míg nem már nem érzett semmit, és csak ekkor állt fel. Egy pillanatra düh fogta el a lány iránt, de a dühöt gúnyos mosoly váltotta föl, miközben a srác megigazította ingjét.
- Lesz ennek még folytatása, aranyom.- s azzal kivonult a teremből a sötét folyosóra.

Köszönöm a játékot!     és bocs a csúszásért

Még mindig mélyen egymás szemébe nézünk. Tulajdonképpen ezen kívül semmi mást nem teszünk, csak egymást bűvöljük. A külvilág lassan megszűnik körülöttem, teljesen olyan érzésem van, mintha egy másik világban lennék. Vajon a végtelenségig is tudnánk egymás szemébe nézni? –teszem fel magamban a kérdést. Lehetséges, bár már így is eléggé régóta tart ez az állapot, lehet, hogy a való időben ezek csak percek, de nekem inkább óráknak tűnik az egész. Mert ha az ember jól érzi magát, akkor a percek csak úgy szaladnak, és én jól érzem magam a srác társaságában. Közben a távolság csökken köztem és Dashiell között. Eddig sem volt közöttünk valami hatalmas a távolság, most már lassan centiméterekben sem lehet mérni azt a kis helyet, ami szabadon van kettőnk közt. Még… Ugyanis Dash arca már egyre közelebb van az enyémhez. Azt hiszem, most már eléggé egyértelmű mind a kettőnk lépése, és ez az egész nem éppen egy beszélgetős találkában fog kiteljesedni, de szerintem ezt egyikőnk sem fogja bánni. De Dashiell valami miatt megáll, nem tudom, hogy most nála is valami pillanatnyi szünet állt be, vagy inkább visszahátrálás akar ez lenni. Nem tudom… a másodperc tört része alatt döntök, és még közelebb hajolok én is, és reménykedem, hogy nem riasztom el szegényt a túlzott közeledésemmel. A levegő lassan már forrt köztünk, és mi csak ültünk ott, egyelőre csak egymás szemével voltunk elfoglalva. Lekötött a fiú zöld írisze, amely most már tényleg nagyon közel van. Türelmesen várt valamire, de én még mindig nem tudom, hogy pontosan mit is akarok, így egy kicsit még húzom az időt. A fejemben lefut számos gondolat, hogy mégis mit kellene tennem. Nem akarom nagyon várakoztatni Dasht, de ezt az egészet még át szeretném gondolni. Az elhatározás már megtörtént, a kérdés az, hogy sikerül e megtenni, vagy megint bedobom a törölközőt. Az ösztöneim hajtanak már megint, remélem, most az egyszer nem hagynak cserben.
-Hát szerintem felesleges tovább húzni az időt. – suttogom a fiú fülébe. Majd a választ meg sem várva megcsókolom Dashiellt…

*Érdekes. Abigail, már ez a név is elég érdekes ahhoz, hogy Dash ne hagyja figyelmen kívül. Olyan, mintha valami nagyon vonzaná arrafelé. És ő maga is egy nagy újdonság.  Hiába, hogy itt van előtte, ez a lány mégsem olyan tizenkettő-egytucat féle. Más. Nem a szokásos divatmacska, nem is a stílusmaki, aki az első szembejövő fazonját leutánozza, mert az talán menőbb, mint a mostani... Nem is olyannak látja, aki a báli ruhákért nyávog otthon, ha nem kaphatja meg. Nem a sportos, és vagány, és ,,tökös” csajszi, mégsem a finomkodó porcelánbaba. És mindezek ellenére mégsem hétköznapi. Különleges, igaz talán ő nem is sejti. Ez valami más.  Biztos, hogy nincs tisztában azzal, hogy micsoda erővel bír. Mert hogy nem hétköznapi, az biztos. Talán ezért az a vonzás, az a kíváncsiság, amit érez a lány felé, igaz, hogy ez az érzés több, mint biztos, hogy elmúlik. Talán ez volna a szeretet egyik... Elkorcsosult fajtája? Akkor nem is kellene neki! Csak kínozza, és gyötri állandóan. Vagy ez valami más? Ki tudja... Laza, mégis szép, formás, azonkívül egyedi. És ez tetszik talán neki benne. Hogy nem csak egy átlagos minden szembejövő stílust leutánzó lány. Hanem valami más. Talán nagyon is különbözik attól, amit eddig látott, és tapasztalt, talán csak jól rejti, hogy mégsem... Nem tudni, de azért jó abban hinni, hogy ez nem a hétköznapi fajtából való. A csoda tekintete egy idő után kissé ködösül, mintha konfúziós bűbájt bocsájtottak volna rá, és még ígyis olyan, mint egy kora reggeli séta közben látott természeti káprázat, ahogy a fűszálak tetején gubbaszt a kis harmatcsepp, és mulattatóan hintázik... A köd éppen felszáll a tó felől... Olyan. Utánozhatatlan, és többnyire hiába is festjük vagy fénykéezzük, esetleg ,,videózzuk” le, akkor sem lesz az igazi, hiszen mindig csak egyszer ismétlődik meg, és soha kétszer ugyanúgy. Abigail is ilyen, bár lehet nem tudja. Lassan kerül közelebb, szinte észrevétlenül Abigailhoz, mint amikor egy szép virágot akar megcsodálni, vagy valamit, amit meglátott, és a kíváncsiságánál fogva közelebbről is meg akarja vizsgálni. De a szempárt hiába is kutatja... Mert azok bizony továbbra sem beszélnek, nem olyan beszédesek, mint az eddigiek. Ez új, és különleges. Talán neki fel sem tűnt, és az is lehet, hogy bár sokat nézi magát a tükörben, mikor mondjuk festi magát... de Dash, aki már talánévek óta fürkészi a két csillagot, még mindig nem lát semmit. A lány lassan ébred rá, hogy mi lehet Dashiell célja, és úgy tűnik nem bánja. A fiú nem kényszeríti semmire sem, igaz, szeretné, ha maradna. Nem, nem éppen egy dumaparti jött itt össze, nem az időjárásról, vagy a vacsora állagáról fognak itt szócsaták elhangozni, nem csendül fel sem szapulás sem dicsérés a tanulás listáját bővítendő. Még csak nem is korrepetálásról van itt szó. Ahogy Dash megáll, hiszen ő nem kétségei miatt torpant meg, hanem azért, mert mégsem akarja rákényszeríteni a lányra magát, hanem még választást is ad... Akkor a másik közeledik, és a fiúban ez úgy könyvelődik el, hogy talán ő is úgy vonzza a másikat, mint őt amaz. A tekintet szinte várakozó... Ekkor áll be az a pillanatka, amikor a másik mérlegel, tegye-e, vagy sem, és Dash türelmesen vár. Zöld tekintetésel tovább bűvöli a kicsi madárkát, trilláját szeretné hallani, a hangját... vagy csak kóstolná? Aztán a lány íriszei változtak, a döntés megszületett. Az ő zöld szemeiben nyoma sem volt sürgetésnek, vagy türelmetlenségnek. Inkább nyugalom, és az ő részéről ,,felkínálás”. Aztán a lány mégis megszólal, és ezzel már el is dőlt az első dominó. De vajon lesz-e valaki, vagy valami, ami megállítja? Mert Dasht most semmi sem gátolja...
Mégis, ahogy a lány elhallgat, és egyre közelebb kerül... Az ő gyomra ilyenkor mindig ökölméretűre ugrik össze, Vajon miért van ez? Mi az ördög? Mi készteti arra, hogy a szíve meglóduljon, és a vérét gyors ütemben pumpálja szét testében? Már olyan közel van a lányhoz, hogy a szempilláit is meg tudná számolni... A smink még erőteljesebbnek tűnik... az illata mint a kedve szerint kevert csokoládé illata. Vagy talán csak ő érzi így? Talán... Aztán ajkaik összeérnek, és kész... Filmszakadás. Az a keze, amelyiket Abigail fogta, óvatosan, lassú mozdulattal megfordul, és a tenyerébe fogja a lány kacsóját, majd a hüvelykujjával lágyan cirógatja végig. A csók mézédes, olyan mintha nektárt inna, könnyed, enyhe kíváncsisággal, egy halvány játékos árnyalattal, mégis az érzékeket felébresztő. Nyelve komiszan végigtapogatja, felfedezi a másik puha ajkait, körbejárja, incselkedve, mégis egy pici komolyságot őrizve. Vajon meddig megy el Abigail?*