Roxfort RPG

A sötét pallókat fedő puha szőnyeg jótékonyan elnyelte a léptei hangját, és a gótikus ablaknyílás is vidáman ontotta befelé a sok jót ígérő, meleg napsugarakat. A halványzöld függöny lomhán meglibbent olykor-olykor, de a befurakodó kicsiny szellőcskék annyira gyengék voltak, hogy még az ajtóval szemközt trónoló óriási íróasztalról sem tudták lefújni a felhalmozott papirosokat és alig használt pennacsokrokat. A tanár hol leült a székében, hol hátrakulcsolt kézzel álldogált a hangszer-sarok előtt, mélázva elnézve a falra akasztott karneváli maszkok élénk gyűjteményét...

Persze, hogy ma is elkéstem… De e fenébe is! Reggel nyolc óra az nagyon korán! Képtelen vagyok felfogni, hogy lehet ilyen hajnali időpontban elkezdeni a napot, és valakik még reggelizni képesek előtte. Betegek…
Foley már megint pontot vont le… Megszokhatná végre, hogy reggel mindig elkések. Mcgalagony már lemondott, hogy így büntessen, hisz teljesen felesleges, ő is tehetné ezt. De végül is nem számít.
Ahogy ilyenkor mindig szoktam egy szimpla „elnézést tanár úrral” beestem a terembe vagy inkább bemásztam és letettem a professzor asztalára a dolgozatomat. Ami megint csak egy húsz perces összekapott valami volt, és ráadásul a határidő is tegnap volt.
Na és most… Most épp cafatok fel az éjszaki szárny negyedik emeletére, csak mert Foley magához hívatott. Csak tudnám miért. Nem csináltam semmi rosszat, azaz inkább nem tettem semmi más mint eddig.
Az iroda teljesen eltér, attól amitől a többi tanártól megszokhattam. Pedig nem egy tanár hívatott már magához, elég gyakran megesett már. De eddig ez a legjobb iroda, amit ebben az iskolában tapasztaltam.
- Itt vagyok – közlöm a teljesen abszurd tényt, inkább meg se szólaltam volna…

Talán nem hasogatna annyira a feje, ha képes lenne korábban lefeküdni. Talán lefeküdne korábban, ha nem hagyná a dolgozatjavítást éjjelbenyúló feladatként az utolsó pillanatra. Talán nem kellene ilyen időpontokban dolgozatokat javítania, ha minden diák leadná az esszéit még a legvégső határidő előtt.
Kérte is pedig az érintett diákok házvezető tanárát, hogy nézzen már a körmükre, és egy-két esetben sikereket is ért el. Nem úgy persze Vikitria Mirol esetében.

A lány megint visszaélt a jóindulatával, és ha ez még nem is lett volna elég, késve érkezett a mai órájára. Úgy tűnik, mindenképp túl akarja feszíteni a húrt az ifjú hölgy, aminek pedig egyértelműen nem Foley fogja meginni a levét. Éppen ezért kérette az irodájába Vikitriát rögtön a kicsengetést követően. Talán ezt nem felejti el, és még az esti takarodó előtt felér a negyedik emeletig..
Foley az íróasztala melletti polcok előtt járkál hátrakulcsolt kezekkel, s mintha csak a könyvei gerincét olvasgatná, úgy araszol egyre a sorok mellett. Pedig nem olvas; várja a diáklányt, és fejben már vagy századszorra tervezi újra a monológját. De miért is? Hiszen első a spontaneitás.. meg egy fenét.

Az ajtaja egyszer csak felnyílik, és a várva várt lányka úgy lépi át a küszöböt, mintha csak a tulajdon szobájába kaptatott volna fel. A professzor hátrakapja a fejét, és egy röpke pillanatig igen csúnyán mered az illetlenül bevonuló látogató felé.
- Igazán örvendetes, Miss Mirol. Akkor most megkérném, hogy jöjjön be újra, és ezúttal ne feledkezzen meg a kopogtatásról – közli higgadt, sima hangján, majd visszafordul a könyvei felé, mintha mi sem történt volna az imént.

Hogy mi? Menjek ki és újra be? Mi ez az óvoda? Nem sokára nagykorú varázsló leszek és még most is úgy bánnak velem, mintha most esett le volna a fenekemről a tojáshéj?
Jó elfelejtettem. Oké neveletlenség volt. De azt hiszem ez mégis csak túlzás.
Egy pillanatig megdöbbenten nézek Foleyra, és csak hebegek, de értelmes szó nem jön ki a számon, aztán fogom magam és sarkon fordulok, és kilépek a folyosóra, ahonnét egy perce érkeztem.
Szép lassú kopogásokkal jelzem az itt létem, és megvárom míg drága professzorom hangja fel nem hangzik: szabad. És csak aztán lépek újra az irodába.
- Jó estét Foley Professzor. Ahogy kívánta itt vagyok. És elnézést az előbbi méltatlan viselkedésemért.
Szavak.
Egyszerű semmilyen szavak, amik sajnos most az én számból talán szemtelenül hatnak, de a hátam közepére sem kívánok egy újabb kioktatást. Kaptam már belőle eleget, és úgy sem számít semmit. Hisz ott ég a balomon a Jegy, háború van, és még azt várják tőlem a tanárok, hogy szedjem össze magam… Na vajon Foley milyen kiselőadással fog elő állni nekem? Előre várom… De most komolyan miért nem elég neki az hogy figyelek az óráján?

Ha hasonló helyzetbe hozta volna egy tanár a diák-Foleyt, ő bizonyára kiment volna az ajtón, és vissza sem jött volna többet. Nem volt jellemző rá, hogy körömszakadtáig kapaszkodott volna aranyvérű büszkeségébe, de azt nem hagyta volna, hogy nevetségessé tegyék.
Ám most annyira másképp látja a helyzetet. Meg sem fordul a fejében, hogy Vikit vicc tárgyává tegye, éppen csak sérti a nemrég kiépített tanári tekintélyét a lány neveletlensége. Végtére is egy olyan fiatal professzornak, mint ő maga, nem szabad engednie, hogy a gyerekek magukkal egyenrangúvá tegyék, már csak a koránál fogva is. McGalagony professzor már kiérdemelte az évek alatt azt a tiszteletet, amiért Foleynak nap mint nap meg kell küzdenie.
Ezért tessékelte hát ki a lányt, és ezért cseng olyan elégedetten a beinvitáló szócska:
- Szabad!
Egész testével fordul a fiatal Mirol felé, s az asztala mögött megáll, két kezét a termetes széktámlán nyugtatva. Bár ő a tapasztaltabb kettejük közül, mégsem sugall a tekintete semmiféle fölényt.
- Semmi probléma, Miss Mirol. Jó, hogy itt van. Beszélni szeretnék önnel – kezd bele az egyik begyakorolt mondókájába, aztán valami megakasztja – Foglaljon helyet.
Elegáns pálcaintésre az ajtó mellett nyugvó székek egyike a lány mögé siklik, készségesen ajánlgatva az ülőhelyet. A tanár rövid utasításai és tényszerű közlései már eleve kizökkentették az elpróbált előadásokból, ezért inkább fel is hagy velük.
- Volt alkalmam belepillantani a pár órája leadott esszéjébe. Megmagyarázná röviden, hogy mi volt az elgondolása, mikor úgy ítélte, elkészült a dolgozattal?
Azt fölösleges hozzátennie, hogy ilyen silány munkát is rég látott már, és talán mindketten jobban jártak volna, ha Vikitria inkább bele se fog az esszébe.

Remélem, akkor már belevághatunk… Fáradt vagyok. Hosszú napom volt és még koránt sincs vége. Ráadásul egyetlen egy porcikám sem kívánja, hogy újra végig hallgassak egy kioktató szöveget arról, hogy szedjem már össze magam… Pff…
Folyamatosan figyelem Foleyt, minden mozdulatát. Nem azért mert azt hinném támadni akarna, hanem lassan már belém rögződnek a nagybátyám tanításai, és mikor az ember már aludni sem igazán tud, akkor kiéleződnek az effajta apróságok.
Vártam a megjegyzését, az enyhén szemtelenre sikeredett második belépőm után, de helyette csak belekezd végre, hogy jó hogy itt vagyok, blabla, a szokásos. Foglaljak helyet és a többi. A szék azonnal alám csúszik én pedig, ahogy kell leülök. Úgy is hosszú lesz…
Érzékelheti a tekintetemből, a mozdulataimból, mindenből ami csak belőlem árad, hogy nem akarok itt lenni, de ami talán ennél rosszabb nem is érdekelnek a szavai. Pedig Foleyt kedvelem és sokra is tartom, csak az iskola már rég kilépett arról a helyről, ahová tartoznia kéne.
Remek… Védőbeszédet kellene tartanom az esszémről… Örüljön, hogy leadtam valamit, igaz azt is határidő után, de a valami is több mint a semmi.
- A lényeget leírtam. Úgy véltem felesleges tovább ragoznom a dolgokat mert csak magamat ismételgetném, természetesen úgy fogalmazva, hogy ez a Tanár úrnak ne tűnjön fel, de mindketten tudjuk, úgy nyilvánvaló lett volna – válaszoltam és ugyanolyan közönyösen ültem tovább. Nem vágtam be egy édes mosolyt, vagy kiskutya tekintetet, ahogy a többi diák szokta, semmit. Minek?
Persze az már kérdés, hogy hogy leírtam a lényeget a házi dolgozatomban, de az sem éppen volt színvonalas. De mit is várunk, ha az ember három perc alatt dobja össze a beadandóját?

Elcsigázva nézi, ahogy a lány helyet foglal, ám cseppet sem tetszenek neki a mozdulatai. Próbálja kiolvasni a másik fürkésző szemeiből, hogy mi az oka a bosszantó hanyagságnak, valamint a kényszeredett pillantásoknak, de sosem volt nagymestere a legilimenciának, s ha értene is hozzá, akkor sem folyamodna ilyen tolakodó és erőszakos eszközökhöz. Végtére is nem kivallatni akarja Vikit, csupán felnyitni a szemét, s rámutatni pár szomorú tényre.
Aztán mélyet sóhajt, megkerüli a székét, és ő is leül. Két könyöke lazán pihen az ormótlan asztal lapján, s fölöttük élénken ível át Foley szúrós tekintete.
- Köszönöm, hogy nem fárasztott fölösleges körmondatokkal, de sajnos azt kell mondanom, hogy ez a dolgozat még így is alig üti meg az Elfogadható szintet. – Kissé előrébb dől, mintha a szoba tele lenne zúgolódó emberekkel, s biztos akar lenni benne, hogy Vikitria nem marad le egyetlen szaváról sem. – Miss Mirol, a tanulás nem minden.. az életben nem lesz szüksége arra, hogy fejből fújja a zsigernyék három alapvető elkészítési módjának receptjét, azonban amíg itt tanul, ettől függ a jövője. – Talán most sem kell kiegészítenie a beszédet azzal, hogy természetesen nem azon áll vagy bukik minden, hogy Viki megtanulja-e a zsigernyék kifőzésének technikáját, hanem hogy teljesít. Veszi az akadályokat és tanul.
- Fájdalmasan egyszerű a helyzet; ha nem tudja letenni a vizsgáit, nem alakul úgy az élete a későbbiekben, ahogy esetleg elképzelte. Én levizsgáztatom, ön előtt megnyílik a világ.

Beszéd közben előhúz egy köteg kisimítgatott pergament az íróasztal fiókjából, és szórakozottan rendezgetni kezdi a kupacot.
- A bájitalfőzéstől nem féltem önt, viszont ha továbbra is ezen a szinten stagnál az általános teljesítőképessége, nem engedhetem tovább a RAVASZ-ra. Vikitria.. nem hagyhatja veszni a tehetségét holmi dolgozatok és késések miatt.

Csak ülök és hallgatom a Professzorom és várom, mit akar kihozni ebből az egészből.
Hmm… szóval az Elfogadhatót elérte. Egész jó. Szóval mégis van értelme leadnom a dolgozatokat.
Mikor Foley kicsit előrébb dől, valamiért azonnal belesimulok a székbe, teljesen reflexszerű mozdulat volt és talán magamnak sem tudnám megmagyarázni az okát, de reménykedem benne, hogy a tanár úr nem látta. Kezdek egyre paranoiásabbá válni…
És igen. Ugyanaz a nóta mint mindig.
Talán még egy hónapja érdekelt is volna, talán akkor jobban. Hisz mégis csak volt idő mikor aurornak készültem és mindent megtettem azért, hogy elérjem a kellő érdemjegyeket azért, hogy a kellő tantárgyakat tanulhassam. Ahogy csak apám, én is egy becses szakmát akartam magamnak. De aztán a helyzet változott, és a tervek, mint egy buborék szétpukkantak. Nem maradt más számomra, csak a bájitaltan, amit a mai napig a legnagyobb odaadással végezek, nehogy szégyent hozzak anyára, hisz ennyivel tartozom neki. De attól még az elméletet akkor is feleslegesnek tartom, és az órákon tényleg maximálisan teljesítek.
Az életem már úgy sem fog úgy alakulni, ahogy terveztem, talán emiatt sem ölök annyi fáradságot a tanulásba, mint régebben, persze akkor sem vittem túlzásba a dolgokat. De most…
Egy szót sem szólok. Csak hallgatok. De nekem most nem is a dolgom, hogy bármit is mondjak, csak hogy magamba szálljak, legalábbis a tanárok ezt szeretnék. Kár hogy fogalmuk sincs arról ki is vagyok.
Mikor Foley kihúz egy köteg pergament a fiókjából enyhén megemelkedem és kíváncsi pillantásokat teszek felé. Vajon azok mik?
De továbbra is folytatja a kiselőadást, amire nekem természetesen figyelnem kéne, kéne... Aztán hirtelen megdermedek és a Tanár úr szemeibe nézek.
Nem engedhet RAVASZ-ra? De… hát most mondta, hogy bájitalfőzésből jó vagyok. Akkor meg?
Ha nem mehetek tovább, akkor a tanulmányaim itt véget értek és az elmúlt egy éves program is jóval tartalmasabb volt, mint az előtte lévő öt év. Biztos vagyok benne hogy a hetedik év is igazán izgalmas lesz és ha már kötelezővé tették számomra a tovább tanulást, mint nem régiben kiderült, akkor ettől a tantárgytól nem akarok búcsút venni. De ha nem is kellene visszatérnem, akkor sem akarnám, hogy eltiltsanak. Anya bájital tanár volt, itt az iskolában. Erre a lányát eltiltanák…
- De miért? – fakadok ki – Az csak elmélet meg néhány késés, a bájitalfőzés nem ebből áll. És jó vagyok belőle. Talán az egyik legjobb az évfolyamba – ennyi érzelmet talán az elmúlt időszak alatt, mióta tanít engem, nem láthatott rajtam Foley.

Sejtette, hogy a szavai megdöbbentik majd a diákját, de kicsit többet is kapott a reakciókból, mint várta. Viki arcára valósággal kiült a jeges döbbenet, amikor a továbbtanulás téma szóba került. Célja volt ráijeszteni egy kicsit a lányra, hiszen úgy tűnik, más már nem igazán hatja meg őt. Valami rejtélyes oknál fogva az utóbbi időkben kezdett egyre lejjebb és lejjebb csúszni a létrán, s ha összevetné a korábbi jegyeivel a mostaniakat, hát bizony csalódnia kellene mindkettejüknek. Miért adta fel a terveit, az egész jövőképét? Mert a lazsálással és a figyelmetlenségével csak eltaszít magától minden jót, amit ebben az átkozott életben olyan könnyedén elérhetne.
Bár biztosra vehetné a tanár, hogy a tanuló hallgatása egyenlő az érdeklődéssel, és nem vesznek kárba a feddő szavak.
Ahogy elkapja Viki pillantását, kicsit még összébb is vonja a szemeit – nagyon komoly a helyzet, és legjobb lesz, ha ezt végre tudatosítja magában a lány is.
- Tudom. Nagyon jól tudom, hiszen ön az egyik legtehetségesebb diákom. Valahogy a vérében van a bájitalfőzés mestersége, és biztos vagyok benne, hogy bekötött szemmel elkészítene bármilyen főzetet, amit ebben az iskolában taníthatok. De nem azért hivattam ide, hogy fényezzem. Éppen ellenkezőleg. – Az élükre állítva rendezi össze a vastag stócot, majd kihúz egy megviselt lapot a többi közül. Maga elé emeli, és egy pillanatra lebiggyeszti az ajkát. Majd Vikitria elé nyújtja azt.
- Az esszéje, amit még az ebédszünet előtt adott le nekem – a pergamen felé biccent – Nézze, ha ilyen munkákat produkál, egyszerűen nem engedhetem tovább az előkészítőre, ami azt jelenti, hogy jövőre kiesik a bájitaltan az órarendjéből. Kár lenne érte. Márpedig Kiválót kell szereznie annak, aki megcélozza a RAVASZ-t. Ez az esszé édeskevés a bennmaradáshoz.
Szavai után pár másodperces hatásszünetet tart, majd szomorú sóhajjal összefűzi az ujjait még mindig az asztal fölött, de nem ereszti Vikitria tekintetét.
- Olyan embereket kell továbbengednem, akik hajlandóak kétszeres energiát fektetni a tanulmányaikba, rendesen megírják a dolgozataikat, pedig valójában mit sem tudnak a bájitalfőzésről. Nem érzik az igazi ízét, csak birkamód követik a tankönyv utasításait. Számukra a bájitaltan nem művészet, csak egy tárgy, amiből K-t szereznek. Vikitria, mutassa meg nekik! Ne hagyja, hogy elragadják a céljaitól az események. Érje el, amit akar.

Nagyon jól esnek a szavak, hisz dicséretet ritkán kaptam ebből a tárgyból, de még mindig nem értem akkor miért akarna kirakni. Az nem lehet.
Kihúz egy lapot az előbbi pergamen tömegből és elém nyújtja. A dolgozatom. Most el kéne vennem? De nem teszem, hiszen nagyon jól tudom mi áll rajta, a nagy semmi. Egy szánalmas semmilyen válasz, amivel szinte közültem vele, hogy ennyit ér a feladott feladata.
Aj, de miért ennyire fontosak az esszék? Az előbb mondta, hogy szerinte bekötött szemmel is el tudnám végezni a legtöbb bájitalfőzést. Ez az esszé, csak néhány szó arról mit kellene csinálni, azt miért kell egyáltalán papírra vetni? Jó a hozzávalókról is kellett volna rizsázni és még a fene tudja miről, de hát…
És csak ülök és igen, kétségbe vagyok esve.
Ne hagyjam hogy elragadjanak a céljaimtól az események… Hát ezzel már elkésett. A céljaim már régen elvesztek és soha többet nem szerezhetem vissza őket. De… legalább anya legyen rám büszke, legalább ezért, ha már másért sosem lehetne. Végül is amiatt, haltak meg hogy engem mentsenek attól a világtól, ahová végül bekerültem. Akkor ezt nem veszíthetem el! Ezt nem!
Muszáj hogy valami maradjon az életemben, amit szeretek, amiben jó vagyok.
- Engem nem érdekel a RAVASZ… - szólalok meg, de már nem a tanáromat nézve, hanem a lábaimat – nem akarok tovább tanulni, de… szeretnék továbbra is az órára járni.
A nagyszájú flegma csitrit mégis csak elkapták volna? Valakinek a tanári karból sikerült elérnie, hogy kétségbeessen?
- Anyukám bájital tanárnő volt, ha kiraknának az óráról, akkor csalódást okoznék neki…
Érdekes azért ez az egész. Hogy okozhatnék csalódást annak, aki már halott? Mégis így érzem. És életemben először elmondtam egy tanárnak egy apró, de annál személyesebb részt az életemből.
McGalagyon szokott mindig a szüleimmel előhozakodni. Ő ismerte őket. Foley biztosan nem, valószínűleg azzal sincs tisztában hogy halottak, hisz nem csak hangoztatni nem szoktam, beszélni is nagyon ritkán beszélek róluk.

- Nem érdekel.. nem érdekli a RAVASZ? – ocsúdik fel első döbbenetéből, mert erre aztán tényleg nem számított. Azt hitte, a lány most magába száll, esetleg megígéri, hogy ezen túl jobban igyekszik majd.. vagy csak ezt mondja, hogy megnyugtassa a tanárát. De nem, kereken kijelenti, hogy nem kíván ennél több figyelmet szentelni a témának.
Foley az asztal túlsó végére rakja a lapot, s ujjaival Viki elé forgatja, hogy ha nem is akarja átvenni tőle a saját dolgozatát, mindenképp lássa, mit sikerült összehoznia erre az igen egyszerű feladatra megoldásként. Bizonytalan vonalú E betű díszlik a sorok fölött, a pergamen fölső sarkában.
Szemeit végre elszakítja a másikról, és tapintatból az összekulcsolt kézfejét nézi egy darabig. Viki eddig dacosan állta a pillantások párbaját, végül megadta magát. Mintha megrendítették volna a hallottak.
- Akkor már kezdem érteni a különös tehetségét a bájitalok terén – szól szelíden, s a magtalan kis kijelentést követően megint szemügyre veszi a lányt. Milyen kár, hogy lemond mindenről, pedig értékes az, ami benne van.
- Nem fog csalódást okozni neki – jelenti ki hirtelen, egészen más hangszínben. Mintha ez a gondolat, amit furcsamód szinte már tényként kezel, új löketet adott volna neki, és újból előrébb hajol ültében. – Továbbra is jár majd az óráimra, és tudja, mit? Megszerzi a RAVASZ-t bájitaltanból.
Belepillantott volna kollegája jósgömbjébe, vagy a reggeli kávézacc súgta meg neki a jövőt? Travis Foley olyan magabiztosan állítja az előbbieket, és már csak azért is külön figyelmet fordít a lányra.
- Holnap korrepetálás, délután 4 órától, a szokásos teremben. Legyen ott. – Adja ki az újabb utasítást, ám sokkal könnyedebb hangon, mint mikor Viki belépett hozzá, majd egy gyors mozdulattal felnyalábolja az iratokat az asztaláról, és visszagyűri őket a fiókba.
Hát persze, eszébe juthatott volna előbb is. Ha a Mirol lány eljár korrepetálásra, akkor esetleg.. felhúzhatja a jegyeit, és van esélye arra, hogy belevághasson a magasabb szintű vizsgába.

Nem lepődtem meg túlzottan, hogy ennyire ledöbbentettem a tanárom, ez várható volt. Egy diák, aki nem akar tovább tanulni, de még csak a vizsgái sem érdeklik, csak be akar járni az órákra. Elég szokatlan, de a legtöbb diáknak fogalma sincs róla, mik is zajlanak körülötte.
Még mindig a cipőimet bámultam. Az valahogy könnyebbnek tűnt ebben a helyzetben, mert tisztában voltam vele, hogy a szavaim mit is jelentenek, és nem akartam hogy Foley esetleg a szemeimből olvasni tudjon. Féltem, hogy vajon mit láthatna bennük…
Aztán rajtam volt a megdöbbenés sora. Foley olyan szelíden szólt hozzám, vagy csak nekem tűnt annak, hogy azonnal ráemeltem a tekintetem, mert nem voltam hozzá szokva. És a döbbenetem csak még nagyobbá vált, mikor tényként közölte, nem hogy nem leszek elküldve az órájáról, hanem még a RAVASZ-t is le fogom tenni. Szóval nem érti…
És végül mégis csak elérkeztünk ahhoz a ponthoz, hogy ezért bizony tennem is kell… Korrepetálás… Tisztában voltam hogy lesz valami ilyen, de eszembe nem jutott elmenni, hisz azok jelentkeztek akiknek semmi fogalmuk sem volt a bájitalfőzéshez. Nem igazán éreztem azt hogy nekem is ott lenne a helyem. Remek…
- Rendben – feleltem, de ebben az egy szóban szerepelt minden gondolatom, és nagyon jól tudtam, hogy ezt a professzorom is megérzi.
Nem valószínű, hogy el fogok menni, de ha nem ezt a választ kapta volna, akkor tovább nyüstölt volna. Viszont valahogy mégis úgy éreztem mondanom kell még valamit, valamit amivel magyarázatot adok egy-két dologra, és amivel azért finoman közlöm vele, hogy nem leszek ott, csak mégsem mondtam ki.
- Ne vegye szemtelenkedésnek Tanár Úr, de engem tényleg  nem érdekelnek a záró vizsgáim. Feleslegesnek tartom, hogy már most ezzel foglalkozzam, mikor nem csak az nem biztos, hogy mi lesz jövőre, hanem még a holnap sem. Szeretném megtanulni a bájitalfőzés minden titkát, de nem hiszem, hogy ahhoz, szükségem lenne bármiféle irományok elkészítéséhez. Egyedül akkor szoktam jegyzetelni, ha kísérletezgetek, de hogy leírjam azokat amikre a válasz szinte már abszurd… Az azért van, hogy akiknek ez a mesterség nem legyen egy kis sikerélményük, én… - és hirtelen elharaptam a mondanivalóm közepén a szavakat.
Rádöbbentem, hogy nem kellett volna szóra nyitnom a szám. Hogy nem akartam belemenni semmibe mégis többet mondtam el, mint eddig szinte bárkinek, és csak reménykedhettem benne, hogy nem olvas a sorok között. Hogy nem fogja megérteni, miért állítom, ennyire magabiztosan, hogy bizonytalan a holnap. Hogy nem fog neki feltűnni, hogy azt mondtam: kísérletezgetek, hisz, ahogy az iskolán kívüli varázslatot is tiltja a törvény kiskorúaknál, ezt is.
Menni akarok. Engedjen el!
- Őőő… elmehetek? – kérdeztem rá, hátha bejön a próbálkozás és elenged.

A lány egy élőhalott lelkesedésével bólintott rá az ajánlatra, ami ugyan nem törte le Foley hirtelen jött jókedvét, mégis lehiggadt tőle. Ez az elfásult rendben sokkal inkább tükrözte Viki kétségbeesettségét, mint az elhatározást. De vajon miért ilyen csüggedt? Miért ilyen lemondó, amikor lassan nagykorúvá érik, ráadásul olyan tehetséggel bír, amit kevesen mondhatnak el magukról. A lustaság nem magyarázat, és nem is ok. A professzor alig egy évvel ezelőtt hosszasan konzultált Pitonnal a tantervről, az itteni szokásokról és természetesen a diákok teljesítőképességéről. Még az elődje is elismerte Vikitria ügyességét, amiről joggal állítható, hogy öröklött tudás. Hát akkor meg? Régen törődött a tanulmányaival, mára már nem érdekli őt a saját vizsgája?!
- Nem veszem annak, ne féljen. Csak egyszerűen nem fér a fejembe, hogy miért mondja mindezt. Ez.. – tanácstalanul az ég felé fordítja két tenyerét, egyértelműen kimutatva miden gondolatát – elszomorító.
Valójában azt akarta mondani, hogy megengedhetetlen, de érzése szerint már így is éppen eléggé nyomasztja ez a beszélgetés a lányt a kelleténél. Erőszakkal pedig nem mennek semmire. Ha most nem sikerül finoman a helyes út felé terelnie a tanítványát – méghozzá úgy, hogy az a szabad akaratából döntsön –, akkor alighanem soha nem is fogja. De legalább érdeklődéssel fordul a tantárgy iránt, ez már fél siker. Unszolni nem kell arra, hogy bejárjon órákra, de nem érti meg, vagy csak nem akarja elfogadni, hogy azokra az átkozott vizsgákra is szüksége van ebben az életben, legyen akármilyen háborús készültség is.
- Korábban nem voltak problémái a jegyeivel, nem igaz? Mi történt? – bukik ki belőle a kérdés, miután állát megtámasztva nézi mindhiába a kiismerhetetlen lányt. – Túl szigorúak a szavai egy tizenéves fiataléhoz képest. Túl hamar leírta magát. – Azon vallomásra, hogy a griffendéles olykor öncélú kísérleteket folytat az isten tudja, miféle szerekkel, érdekes módon most nem tesz megjegyzést. Tényleg nem riaszthatja el Vikitriát, pláne miután ilyen nagyszerűen ráijesztett. Talán nem kellett volna felhoznia az egész vizsga-témát. De hát mivel bírhatná rá a lányt arra, hogy törődjön magával, a jövőjével?
- Igazán el akar menni? – folytatja a korábbi szelíd, búgó hangján, mintha csak arra bíztatná a másikat, hogy maradjon, itt biztonságban van mindentől. A titkaitól.

A hangulatom mostanában szinte percről-perce változik. Néha még saját magamon sem tudok kiigazodni, azt meg hiába várom, hogy a környezetem képes legyen rá.
Foley sem ért. De hogy is érthetne? Nem ismer. Fogalma sincs, mekkora titok nyomaszt, és ha megtudná biztosan nem így állna hozzám. Vajon mit szólna ahhoz a magyarázathoz:
Tanár Úr Halálfaló vagyok.
Tisztában vagyok vele, hogy Foley egyáltalán nem érti ezt a viselkedést. De nem érdekel. Vagyis érdekel, csak nem akarom, hogy érdekeljen. Nem hagyhatom.
Mi történt?... Túl szigorú vagyok magamhoz… Túl hamar leírtam magam…
Oh, ha tudná… ha csak sejtené…
Vajon erre mit válaszoljak? Mi történt velem, aminek köszönhetően az iskola a legutolsó helyre csúszott az életembe? Meséljek el neki mindent szép sorjában? Meséljem el neki, hogy valójában úgy ahogy van kicsúszott a lábam alól a talaj és néha abban sem vagyok biztos, hogy van e értelme küzdeni? Hogy azaz élet amit eddig éltem az egy hazugság volt és most egy teljesen újat kell kezdenem? Vajon mit akar hallani?
- Tanár Úr, én… - és egy pillanatra megálltam, haboztam, de végül mégis úgy döntöttem folytatom, talán mert egyszerűen beszélnek kellett erről végre egy felnőttel is, valaki kívül állóval – Egy féléve tudtam meg, hogy a varázsló társadalom egyik legnemesebb családjának vagyok a tagja, és nem régiben azt is meg kellett tudnom, hogy az apám akire mindig felnéztem, aki miatt mindenáron Griffendéles akartam lenni, aki miatt az Aurorképzőbe készültem egy Halálfaló volt. Az egész életem abból állt, hogy olyanná próbáljak válni, akire büszkék lehetnek a szülei, mert én is büszke voltam arra, hogy a lányuk lehetek. Közben nem is ismerem őket! Meghaltak tizenhat éve! És minden, amit tudtam, egy rohadt nagy hazugság! – kiborultam.
Talán most jött ki belőlem a feszültség, ami egy ideje érlelődött bennem. Minden, amivel szembesülnöm kellett.
- Egyedül anya az, aki talán tényleg olyan, amit meséltek nekem, hogy ő tényleg jó volt – és éreztem, hogy bekönnyezik a szemem.
Nem olyan könnyek voltak, amik utat találnának az arcomra, de ott voltak. Ott gyűltek a szemembe, amit nem akartam. Egyáltalán nem akartam.
Ezt az egészet nem akartam.
Nem pontosan arra válaszoltam, amit kérdezett, de talán ebből is megérti, hogy az életem nem éppen úgy alakul, ahogy kellene és hogy jóval több dolgon mentem át, mint egy korombelinek kellene. Egy kártyavár, ami összehullott. Ezt érzem most.
Nem tudom mit tett velem Foley, vagy hogy mivel érte el mindezt, de egyszerűen biztonságban érzem magam, de… akkor sem maradhatok itt. Nem szabad. A végén még elkövetek valami hibát, a végén még elárulom magam. De annyira jó lenne végre valakivel beszélni.
De. NEM. Lehet!
- Igen. El akarok – válaszolom, de a hangom pont az ellenkezőjét tükrözi. A fenébe…

Pár pillanatig azt hitte, hogy a kérdései, melyek már kezdtek igencsak személyesek, talán tolakodóak lenni, egyszerűen válasz nélkül maradnak. Vikitria Mirolról mindig is keveset tudtak az emberek, a tanárai, az évfolyamtársai.. nem olyan ember, akitől hangos az iskola, bár néha fecserésznek ezt-azt elvétve a diákszájak, de Foley az ilyesmire nem ad. Süket a pletykákra – ha van valami, amit feltétlenül tudnia kell Vikitriáról, akkor azt majd elmondja neki ő maga.
És igen, a lány bizonytalanul ugyan, de mégis belekezd. Nagy bátorságra vall a részéről, hogy beszél, holott minden mozdulatáról, pillantásáról ordít, hogy ez valamiért ellenére van. Hát persze, azért Foley csak egy tanár marad a növendékek szemében. Egy tanár. Travis Foley nem szavazott volna meg anno feleannyi bizalmat sem akármelyik professzorának.
Azt persze tudta, hogy a lány elviekben árva, és hogy a híres-hírhedt Mirol nevet sem olyan rég hordja, mint holmi elegáns fátylat az arca előtt, de az apjáról vajmi kevés információja volt. Egészen mellbe vágja, mikor a csinos ajkakat a Halálfaló szó hagyja el. De nem szakítja félbe az érzelmes kirohanást, s még inkább elszorul a szíve, mikor Vikinek keserű könnyek gyűlnek a szemében. Honnan is sejthette volna még délelőtt, amikor az irodájába citálta a hanyag griffendélest, hogy ennyire komolyra fordul a beszélgetésük.. Bár meglenne a képessége hozzá, hogy kezelni tudja az ilyen mélységekig ható érzelmi viharokat, de hisz’ ő még a saját félelmeivel sem képes szembefordulni. Bár segíthetne valahogy a lányon..
- Nem hiába került a Griffendél Házába, és biztos vagyok benne, hogy az ambíciói büszkévé tették volna a szüleit. – micsoda semmitmondó szavak, hát honnan tudhatná ő azt, hogy mit éreznének a rég halott szülők! – Az élete szörnyű hazugság, de a vágyai igaziak. Vikitria.. – ismétli újra és újra a nevet, mintha ötletekből kifogyva ez lenne az egyedüli biztos pont, amibe még mindketten kapaszkodhatnak. Mintha ez tartaná még itt a lányt, és ezt hallva meríthetnének erőt maguknak. Bár segíthetnék valahogy..
- Nem ismerem annyira, ahogy egy embert csak lehet, vagy ahogy diákomként ismernem kellene, de az a temperamentum, ami magában van, nem lehet rossz szándékú. Talán megtévedt, kimerült vagy összezavarodott, de még tiszta. Ne kapaszkodjon a múltjába, ha csak bántja magát – ujjait kicsit feszülten összeakasztja, és szemei a tőle megszokott vesébelátó fürkészéssel pásztázzák a másikat. – Vikitria.. adjon magának esélyt.
Hangtalan sóhaj szakad fel belőle, mintha titkon remélte volna, hogy Viki marad még, és könnyít a lelkén, de ennél többet nem tesz ellene. Ha menni akar, szabad az út.
- Nem tartóztatom. De tudja.. szívesen meghallgatom.

Szavak... Semmit mondó de annál erősebb szavak...
Hányszor hallgattam végig újra és újra egy-egy tanártól, hogy szedjem végre össze magam mert nem lesz ennek jó vége, hányszor hallgattam végig McGalagonytól, hogy a szüleim emléke miatt tornázzam fel jobban a jegyeimet, mert képes lennék rá. Emlékek... Milyen emlékek? Mindenki hazudott nekem, mindenki aki csak körül vesz.
És most itt ülök egy tanárom, egy TANÁROM irodájában, és azt érzem, hogy talán Ő megértené ha ismerné a történetem. Talán még tudna is rajtam segíteni.
A vágyaim... nem lehet rossz szándékú... tiszta...
Oh a fenébe is! Nem vagyok én jó! Nem vagyok én tiszta! Számomra már nincs esély!
Akkor és ott Én döntöttem. Én kértem, hogy a Jegy a karomra kerüljön. Én akartam. A miértek és okok már mit sem számítanak. Az összes szavam hazugság és lassan már én is elhiszem. De nem lehetek rossz szándékú... de az vagyok.
Sosem kellett volna a Griffendélbe kerülnöm.
De mégis egy belső hang azt súgja maradjak és kérjek segítséget, hogy itt találhatok, úgy hogy ne legyen probléma.
De NEM!
Hosszú ideig ültem szótlanul kezeimet az ölemben pihentetve. Elmehetek. Elenged. De hogy el is tudjak menni nekem is össze kellett szednem magam, és ezt kell tennem. Az én feladatom az információ szerzés, nem fedhetem fel a kilétem.
- Mennék... - ejtem ki halkan ezt az egyetlen szót a számon és már állok is.
Nem nézek Foley szemeibe, félek hogy azok a tekintetek, amikkel szinte a vesémbe láthat, megakadályozna a távozásban.
Ujjaim rákulcsolódnak a kilincsre és egy pillanatra megállok. Habozok. Ha?... Talán?... NEM. És lenyomom a fémszerkezetet, hogy az ajtó résnyire nyílhasson.
- Viszlát Tanár Úr... - és megint csak nem lett vége a mondatnak. Magam sem tudom mivel akartam folytatni, de érzem, hogy még mondanom kellene valamit.
Nem lépek ki azonnal. És már nyitnám a szám, de:
- ... - csak egy nagy sóhaj száll ki belőle. Egy sóhaj, ami többet akart mondani annál, mint jelenthetett.
És kilépek az ajtón...

Talán csak beképzeli magának, amikor azt véli felfedezni a lány végletekig visszafogott viselkedésében, hogy esetleg mégis maradna. Hogy a szavai ellen cselekedne, vagy minden szavát kifordítva kellene értelmezni, és éppen hogy maradni szeretne. Foley professzorban még utoljára felhorgad a remény, hogy mégis segíthet valamiképp ezen a láthatóan szenvedő emberen, akit nemrég még akár gyermeknek is nevezhetett volna.
Kínzó tehetetlenség – szívből gyűlöli ezt az állapotot. És a sors iróniája, hogy életében annyiszor kellett már engedelmesen meghunyászkodnia a saját gyengesége mögött, eltörpülnie a hatalmas erők és események irányítása alatt. De hiába harcolna… ha Vikitria nem fogadja el a felé nyújtott jobbot, akkor Foley ismét egyedül kapálózik a levegőben. Ez a project kétemberes, és ha a lány menni akar, akkor itt a vége. Kár minden próbálkozás.
A tanár letörten bólint beleegyezése jeléül, és maga is feláll a székéről, mikor a fiatal hölgy hátrébb tolja a sajátját, hogy kiszabadulhasson végre. Szilárd elhatározás, hogy egyetlen szóval sem marasztalja tovább őt, hiszen most is olyan bizonytalannak tűnnek a mozdulatai. Ahogy tétován ráfog a kilincsre, s az ajtó lomhán kinyílik… Ahogy elhangzik a szájából a tisztelettudó, ám üres köszönés…
Foley még ekkor is csak áll az asztala mögött, kezeivel lazán kitámasztva magát, mint aki még nem fejezte be a beszélgetést, csupán alkalmazkodik a kávészünethez. De honnan tudhatná, hogy ez a szünet nem örökös hosszúságú, és van értelme hinni, hogy egyszer minden elrendeződik?
Viki még nem lépi át a küszöböt. Hezitál. Lehet, hogy most mérlegeli magában, hogy mennyit is árult el a professzorának az életéről, s mindez miben lehet az ártalmára. Ha tudná, hogy Foleynak milyen sokat jelent az adott szó! Talán jobban bízna a férfiban, és nem zárkózna ennyire magába. De Vikitria egy súlyos sóhajjal inkább kilép az irodából.
- Viszlát.