Roxfort RPG

Ennek a folyosónak a végében kapott helyet az alkimista labor. Az ajtón soha meg nem kopó, elrettentő feliratot elég egyértelműen valamiféle élőlény vérével firkantotta oda a neves tanító (hiába feketéllik, mint a kátrány, a szag árulkodhat, s a kevéske fény is sötétbordó foltokat fest rá) - ezzel is jelezve, mennyire megfontolandó a jótanács - miszerint tanári felügyelet híján soha ne tedd be oda a lábad.

A folyosó légköre elég átlagosnak mondható, a tömör fatákolmány csiszolatlanul hagyott, durva felszínéből ellenben olyan erős mágia árad, hogy a levegő szinte vibrál előtte. Csak és kizárólag kulccsal nyílik, az Alohomora igével nem is érdemes próbálkozni. Természetesen lehet, ha az ember.. nos.. megrázó élményre vágyik.

"Látod lemegy a nap, különböző nagyvadak, mennek bele az éjszakába megenni aki árva..."

*Hosszú az út hazáig, legalábbis olyankor különösen hosszú, amikor az ember tilosban lopakodik. Bár megvan a maga egzotikus bája az kétségtelen, meg tudom érteni valahol mélyen a Potterféléket, persze ez nem mentség a létezésükre, de azért. Igen, határozottan van valami abban, amikor az ember páncéltól páncélig lopózik, átokkal fenyegeti meg a beszólni kívánó portrékat, akik valahogy nem átallanak rosszallás kifejezni felém, noha én nem csináltam semmi rosszat. Csak kíváncsi voltam arra, hogy mások mi rosszat csinálnak és itt persze nem Fricsre gondolok, aki jót nem is tud csinálni, révén annyi bűbáj van benne, mint az utazóládámban, és az is csak azért, mert a sikálószerek, amiket használ már beivódtak a bőrébe. Ennyi, amit ő tud, csak ne lenne olyan pokolian gyors. Mint gondolom most is, megfagy a vér az ereimben, ahogy egy macskát látok befordulni a sarkon, de aztán kifújom a levegőt. Jól van, ez nem Norris, még csak az kellett volna a boldogságomhoz. Valamelyik lökött... Várjunk csak. Görbe láb, vörös szőr, különösen ocsmány pofa, igen, ez csakis az egyik neves Griffendélesé lehet, naná. Mindenesetre egy „Sicc, innen, te rohadt dög.” -elég ahhoz, hogy a macska, ha egyáltalán ez a szörnyeteg hasonlítható azokhoz a drágaságokhoz, amiket én macska címszó alatt elismerek, hanyatt-homlok elmeneküljön, természetesen csak azután, hogy úgy nézett rám, mintha egy tanár tette volna. Kérem szépen, én nem járok tilosban. Nekem küldetésem volt. Méghozzá fontos küldetésem, ha mégoly kudarccal végződött is. De a kudarc erősíti a jellemet, nem mintha rászorulnék, de egyszerűen várható volt, hogy semmi jó nem fog kisülni az egészből.
A dolog úgy kezdődött, hogy elaludtam. Ott ültem a kandalló előtt, ott kavarogtak bennem az órák, mint alkimista üstje felett a gőzök, arcokon töprengtem, személyeken, személyiségeken, hogy kitől mit várhatok, közben meleg volt, ablakot nem nyitottak, és hát ugye a nyár. Meg már későre is járt, de minek mentegetőznék, úgy elaludtam a fotelben, mint Cerberosz a lantszóra. Ez senkit nem érdekelt, így lehetett, hogy amikor valaki kifelé óvakodott akkor meghallottam. Nem szóltam rá, de valaki elhagyta a klubhelyiséget az éjszaka közepén. Én meg mentem utána, mintha muszáj lenne, igyekezve, hogy ne legyek feltűnő, de éppen ennek az igyekvésnek az áldozataként el is veszettem a nyomát, pedig már fent voltunk, egészen fent.
Sóhajtok, eltolom magam a fedezékemként szolgáló páncéltól, pár lépés és befordulok egy rejtett folyosóra, ahol ugyan sötét van, de már gyakorlatból teszem meg az utat, mindig erre megyek, hiszen itt van egy trükkös lépcső. Most átugrom, nem bénázok, lent félrehúzom a faliszőnyeget, kilépek a folyosóra, első emelet. Na még egy kicsi és már otthon is vagyok. Kellenek nekem az ilyen kalandok? Kellenek a huzatnak, főleg, hogy semmi, de semmi nem történt, és ez dühítő. Legalább találkoztam volna szembe a kölyökkel, aki távozott. De nem. Nem. Azt se tudom kicsoda. Talán megkérdezem a Mirol gyereket, hogy kik szoktak császkálni. Szép gondolat, de én aztán meg nem kérdezem, nem az a fajta, akivel én szóba álljak. Pont. Kanyar balra. Nesz jobbról.
Megállok. A sötétben meresztem a szemem, de természetesen attól még nem lesz világosabb, bár én nagyon szeretném. Talán csak a képzeletem játszott velem, igen, a túlhajtott fantázia játéka. Visszafojtom a lélegzetem, megmarkolom a pálcámat és teszek egy lépést előre. A balra irány el van felejtve, éljen a jobbra, a folyosó végével, ahol emlékeim szerint az alkimista labor tanyázik. Igen, a labor, ahol nem fogjuk meg a kilincset. Abból nem lehet baj, ha végigmegyek a folyosón és megnézem, hogy be van-e zárva, és a szél játszik-e vele. Az ujjaim ennek ellenére ráfeszülnek a pálca nyelére, amikor újra meghallom a hangot. Mintha valami nehéz és súlyos horzsolódna a falon, aztán megszűnik a hang. Valami óriási lény tántoroghat, alighanem sebesült és a falnál keres támaszt, bundája horzsolódik a durva köveken, és amikor közelebb megyek, majd megfordul és kísérletet tesz arra, hogy széttépjen. Még mit nem! Abból nem eszel.*
-Lumos Solen!-*Lépek előre igen határozottan és a varázsigét is kellő szigorral vágom a falak közé, mire is felragyog a fény, ha mégoly veszélyes is ezen a kései órán, belőlem csak a taláromat villantja fel komolyabban, még nem volt időm átöltözni, de ahogy előreszegezem a pálcát, az arcom árnyékban marad. A fény sokkal több árnyékot kelt, mint amennyit ildomos lenne, a falak mozogni látszanak, a mennyezet hullámozva készül arra, hogy ránk omoljon, mindez csak optikai csalódás, de akkor sem túl megnyugtató, miközben ártás vagy igézet után kutatok a gondolataim között.*
-Meg ne moccanj te nyavalyás!-*A hangom dühödt, remélem nem egy griffendélesbe futok megint, mint a faluban, mert az sok lenne a mókából, bár mivel semmi komoly és hatalmas dologra nem esett a pálcám fénye ezért kénytelen vagyok feltételezni, hogy valami kisebb dolgot kell megátkoznom, sietősen előrelépek, így legalább megláthatom, hogy kire küldjem a rontásomat, aki nem mást, mint egy nyamvadt...*
-Tanár úr?-*A karom lehanyatlik, a döbbenet maga könyököl ki a tekintetemből, amivel a folyosón mozgó alakra nézek. Illetve most már aligha mozog, de az, ami előtte van az még egy kicsit. Nehéz vászonzsák súrlódik a falon és a zsákban valaminek a könyöke. A térde. Dehogy, hiszen az csak két dudor, semmi több, nem fekete vér csöppen a padlóra és nem az csúszik a talpam alatt a korábbi útvonalon. Visszaemelem a pálcám, fenyegető tartásba.*-Uram, ki az ott?!-*alaposan megnyomok minden egyes szót, így érzékeltetve a megrökönyödésemet többek között és egyben az is, hogy nem fogok meghátrálni, engem nem küld a sarokba, mint az engedelmes unokaöcsikéjét. Mi a fene folyik ebben a kastélyban ma éjszaka és mit keresek én az események között?!*

"Van aki nőt eszik, a diszkóban szétszedik és a maradványait elviszik szobára..."

Játszi könnyedén meggyőzte azt a botor Jeremias Gother kórboncnokot. Ha jól számolja, immár harmadszor sikerült úgy időzítenie látogatását, hogy rajtuk kívül teremtett lélek se tartózkodjon a St. Romild közkórház patológusainak labirintusrendszerében, s ahogy az elmúlt két alkalommal, ezúttal is döbbent álmélkodás volt a reakció látogatására.
-   Mr. Lupen! Nahát! Minek köszönhetem a látogatását ezen a késői órán? Azt hittem, hogy az osztály… Khm… Nos azt hittem, hogy… - Jeremias fémkeretes, meglepően vastag lencséjű szemüvege mögött élénk érdeklődéssel csillantak meg a férfi fekete bogárszemei, melyektől leginkább egy földön kívüli, sárga viasszal bevont testű kis lényre emlékeztetett. – Mindegy, nem érdekes. Szóval, mit tehetek Önért, Mr. Lupen?
-   Hullákra volna szükségem.
-   Akkor rossz helyre jött, uram, ugyanis halottat nem áll módomban kiadni se Önnek, se másnak.
-   Mindjárt gondoltam. – Világ életében szerette egyenesen intézni a dolgait; már amennyiben a főbenjáró átkok gyakori alkalmazása egyenes emberre vall. Így hát ezen a komor estén sem hazudtolta meg magát. Míg a fertőtlenítőszag csípős páraként körülfonta őket, és a plafonon vészjósló pislákolásba kezdett egy neon, az alkimista keze földöntúli nyugalommal nyúlt a szépen munkált bőrtokba csúsztatott kőrisért, s ezzel egy időben alattomos mosoly kúszott az ajkaira.

Most a labor felé igyekszik, hogy megejthesse a tetem előkészítését, s elvégezze rajta azt az aprócska beavatkozást, mely a mozdulatlan hústömegből engedelmes katonává alakítja ezt a bűzlő dögöt. Határtalan nyugalommal halad végig a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola folyosóin, lépteinek zaját az elmaradhatatlan kiegészítő: imádott kosfejes piszkavasa ütemes koppanásai kísérik.
Jó helyen jár, efelől semmi kétsége. Ahogy közeledik a laboratórium ajtajához, a levegőben mintha sűrűbbé válna a mágia pezsgése, és ez mérhetetlen örömmel tölti el. Illetve… valami mohó, elégedett vágyakozás üti fel a fejét valahol az alhasa környékén, s minden áldott lépés megtételével nagyobb késztetést érez arra, hogy hangosan felnevessen. Alkimistánk szoborszépségű arcára kegyetlen mosolyt kanyarint egy ismeretlen kéz, s ez úgy válik egyre állatiasabb vicsorrá, ahogy a vaksötétben koncentráltabbá válik a vér szaga.
Iris… Előbb-utóbb visszahozlak a hús-vér lények világába, kedvesem. Ahogy megesküdtem.
És milyen hosszú, hosszú hónapok teltek már el azóta! Akár évek is! A hűvös, bíbor cseppekkel pöttyözött padlót egy utolsó csókkal illeti a gyilkos sétapálca, aztán néma csend borul az éjszakai vadra. Puha palástként borul vállaira a bőréből kipárolgó űr, és egész addig azt hiszi, egyedül maradt gondolataival és terveivel ebben az üres, valóban üres jelenben, de zajt hall, és a távolban apró fénygömb készteti groteszk táncra a fal mellé hányt lim-lomok hosszúra nyúlt árnyait. Cedrah félig hátrafordul, és pálcája egy könnyed intésével nyugalomra inti a még mindig levedző csomagot. Nyurga alakján végignyal ugyan a bűbáj fénye, de a komor ráncokkal barázdált arcon túl sok a sötét folt. Vér.
-   Mr. Lamartin. – Viszonozza a nem épp kedves köszöntést egy hűvös mosollyal, miután a kőris hegyén apró, hófehér lángot gyújtott egy ki nem mondott ige. – Megkérném, hogy tegye el a pálcáját, és szedje össze magát. A zsákban nyugvó úriember a megboldogult Mr. Gother, egyszerű kvibli. Felteszem, nem ismerte.
Mintha szórakoztatná is a fiú megrökönyödése, arcán újfent megjelenik az a magabiztos, öntelt mosoly, mellyel nem egyszer végignézett szorgosan körmölő tanítványai feje fölött az előző gyakorlat alkalmával.
-   Mindazonáltal nincs mitől tartania, a holttestek legtöbbje, mint például ez is itt, ártalmatlan.
A mélykék szemekben gyúló szikra azonban már nem sok jót sejttet, s a fiú elméjébe szigorú sziszegéssel mar az intelem. És ugye nem akarja, hogy azt higgyem, az imént egyenesen rám szegezte a pálcáját.

*Talán, hangsúlyozom, TALÁN most lenne az ideje annak, hogy fogjam magam és lelépjek. Nemesen hátraugornék kettőt és mire a professzor úr észbe kaphatna, már be is vetődhetnék a kárpit mögé, aztán mire megtalálna, én már az ágyamban feküdnék, mint aki jó. Mint aki kedves, aranyos, okos és szerény és tudja, hogy hol a helye az éjszaka kellős közepén. Ez így lenne, ha nem én lennék én, hanem valaki teljesen más, de jelen esetben vajmi kevés az esély arra, hogy hirtelen kicserélnek engem mondjuk akárkire, aki sarkon fordul és a többit már tudjuk. Nem, nekem tudnom kell honnan a vér, mi baja a tanár úrnak, azon kívül, hogy a legkevésbé sem normális, és hogy mégis mit akar a halottal. Mert az egy halott. Bevallotta. Nem is titkolja. Mondjuk meg is lepett volna azok után, amilyen órán volt, mintha évek teltek volna el azóta, és nem napok. Félreértés ne essék, az iskolarendszer már csak olyan, hogy nem hagyta, hogy a tanár úr szelleme, nem szó szerint, eltávolodjon a közelünkből, elvégre ott volt minden mohó lánykacajban, minden elsustorgott kívánalomban, amit sajnálatos módon meg kellett hallanom, mert másról sem szól az egész bűbájos pletykavonal, mint erről a fickóról.
Na de álljon meg egy mozdulatra. Az egy hulla. Egy halott, akinek semmi keresnivalója nincs a folyosón, főleg nem egy iskolában. Talán le kéne ballagnom a pince hidegébe, összevonni magamon a köpenyt, bekopogni azon a bizonyos ajtón, és amikor a komor férfiú ajtót nyit beszámolni. Érdekes egy beszélgetés lenne.
„-Elnézést a kései alkalmatlankodásért Piton professzor úr, de Lupen tanár úr egy hullát lebegtetett végig a fenti folyosón az imént, ami még egy kicsit levedzett, a laborba tartott vele. Hogy honnan tudom? Hát izé, elromlott a mosdó a házunkban, gondoltam kimegyek a folyosóra. Hogy az egy emelettel feljebb van?! Ugyan már, az egész szintünkön elromlott.”
Nem, aligha ez lesz a megoldása a dolognak. De legalább emlékszik a nevemre. Megnyugtató.*
-Értem-*pedig rohadtul nem értek semmit, de nem árt néha egy kicsit értelmesnek látszani, feljebb emelem a pálcát, óvatosan közelebb lépkedek, a talárom vészterhes suhogása a bokám körül nem építi a magabiztosságomat, ennek ellenére nem remeg a pálcám. Ugyan, mire is mennék vele a professzorral szemben, legfeljebb megijedne egy kicsit, ha felé dobnám, de aligha tudnék kárt tenni benne, ha arra kerülne sor. Nyelek egyet. Csak semmi para Seraphin, nincs itt semmi baj, nem is egy halott vére csúszkál a talpam alatt, legyen az bármennyire kvibli.*
-Amint látom tiltakozott-*mutatok pálcával a tanár úr arca felé, valahogy az jut az eszembe, hogyha ezt lefényképezném, és holnap bemutatnám a nagyteremben, akkor a lányok 90%-a bealélna a gyönyörűségtől, hiszen a vér még inkább kiemeli a professzor úr jellegét, amiért annyira odavannak. Talán hiba volt pálcával mutatni? Összerezzenek a gondolatra, de aztán túl is teszem magam rajta. Igen tanár úr. Pálcát szegezek magára, már csak a biztonság kedvéért, nem vagyok ugyan egy szentimentális Griffendéles, aki lépten-nyomon párbajozni akar, de nem is hagyom magam védtelenül! Legalább az illúzióhoz ragaszkodom, mert úgy látszik a magam teremtette biztonság illúziója a legvalóságosabb ezen az átkozott estén.*
-Inkább ragaszkodnék a pálcámhoz, és nem félek a hulláktól-*na, ez már sokkal jobban hangzik, elöltem a hangomban a bizonytalanságot, elég, ha én érzem. Teszek még egy óvatos lépést előre, most már esélyem se lenne visszaérni, mire megátkozna, de ez egy tanár, én meg egy diák vagyok, tehát elviekben... igen, elviekben egy hulla se lehetne itt. Ez pedig itt van. Én pedig nem örülök neki. Vagyis, még nem döntöttem el.*-De azért érdekelne, hogy maga miért vágyik éppen egy ilyen csendes társaság után ilyen késő éjszaka. Legjobb tudomásom szerint a legliberálisabb szemlélet is betiltotta azt a középkori gyakorlatot, miszerint az orvosok, tudósok, esetleg alkimisták halottakat raboljanak a temetőkből, vagy az akasztófákról és azokkal kísérletezve találjanak magyarázatot az élő szervezetekben lejátszódó folyamatokra, dacára annak, hogy a tudományok sokat köszönhetnek ezeknek a kísérleteknek.-*Nem mintha meg akarnám fedni a tanár urat, de valahogy simlis nekem ez az egész, olyan rossz érzés szorul össze a torkomban, annak ellenére, hogy egy fotelban aludtam félelmetesen ébernek érzem magam. Kifújom a tüdőmben rekedt levegőt, cserébe nagyon kortyolhatok a vérszagtól terhes folyosóiból. Ébernek és riadtnak. Azt hiszem erre minden okom meg is van. Óh, távol álljon tőlem a gyávaság vádja, de a tudat, hogy esetben egy felbőszített piszkavas által leljem ifjú és érdemtelen halálom eléggé elkedvetlenítő. De semmi baj. Süt a Hold, zúgnak a fák odakint a szélben, itt sötét van, meg némi pislákoló fény, lassú melankóliával vércseppek csattannak a kövezeten, az élet szép.*

Cedraht a legkevésbé sem hozzák zavarba diákja kimondott vagy éppen ki nem mondott szavai, ahogy a feléje szegeződő pálcát is hamarabb csapja hozzá a gyerek pimaszságának számlájához, semmint komoly fenyegetésként könyvelje el a tudatában. Egy ilyen kis taknyosnak még sokat kell tanulnia ahhoz, hogy egyáltalán komolyan vegye – nemhogy kellemetlenül érezze magát a ténytől, miszerint leleplezték.
Az alkimista aprót biccent, és ezzel gyakorlatilag egy időben sötét, gunyoros mosolyba húzódnak az ajkai. A legkevésbé sem akarja letagadni az éjszaka leple alatt elkövetett gyilkosságot, s mintha még szórakoztatná is a kibontakozó jelenet.
-   Igen derekasan küzdött, kvibli létére. – Dorombolja szinte már kéjes örömmel a hangjában, s egy kelletlen mozdulattal megtörli az arcát, minek következtében egész az álláig maszatol egy karmazsin mocsokfoltot. Lepillant a kezeire, ám eközben sem lankad a figyelme. A mai diákság túl sokat képzel magáról, és ő nem kívánja megadni azt a sikerélményt ennek a kölyöknek, hogy leteríthette az intézmény alkímia professzorát. - Sajnálatos módon azonban egy szikével felfegyverzett illető akkor is védtelen a pálcás varázslóval szemben, ha van oly botor, hogy csontfűrésszel fenyegetőzzön. Sőt.
A férfi egy hanyag pálcaintéssel lefegyverző bűbájt csap a szenvtelen mardekáros felé, aki olyan vérlázító tettre ragadtatta magát, hogy az alkimista arcát vette célba. Ha valamivel, hát ezzel még őt is ki lehet hozni a sodrából. A hiúsága egyenesen nárcisztikus méreteket ölt, s bár önmaga szerint is kóros, roppant mód élvezettel tölti el minden egyes perc, amit saját képmásának csodálatával tölthet el. Rendszerint akkor támadnak a legjobb gondolatai, amikor csak ül a dolgozójában, az asztalra állított antik tükröcske előtt, és a saját szemeibe meredve mereng. Fokozott szellemi igénybevétel során persze soha nem tagadja meg magától a szegfűolaj használatát sem, melyet a halántékába masszíroz, míg azon töpreng, hogyan tudná hárítani az újabb felmerülő akadályt.
Kudarc kudarc hátán ér, és ennek a nyomorultnak még van mersze pálcát szegezni rám… Fut át elméjén a nem épp kellemes gondolat, miközben szórakozottan feloldja a vászonzsák ezer sebből vérző töltelékére szórt lebegtető varázst. A holttest tompa puffanással csapódik a rideg padlónak, aztán ismét csend telepszik a folyosóra. Az alkimista kivár – Mr Lamartin pedig a vártnál sokkal hamarabb nyitja szólásra a száját.
Forrófejű ifjúság…
-   Ezt örömmel hallom, ugyanis ha már itt van, akár hasznossá is teheti magát. – Változatlanul csevegő hangszínt üt meg, mintha csak a tanteremben folytatnának diskurzust arról, merre kíván továbbtanulni az ifjú titán. Ez persze Cedrah Lupent a legkevésbé sem érdekli.
Míg az eltökélt arcot nézi, felötlik benne a gondolat, hogy ezt a fiút akár használhatná is. Élesen vág az esze, akárcsak a nyelve, és micsoda véletlen, épp ilyen diákok után kutat a tanóráin is. A professzor mosolya immár szélesebb, mint valaha, s a büszkén felszegett áll sem arra utal, hogy bosszantaná a fiú filozofálgatása.
-   Mr. Gother holtteste még túl friss ahhoz, hogy egy temetőből származék, nem gondolja? Az akasztófa is réges-rég kiment már a divatból, így ha nem tévedek, egyetlen épeszű magyarázat adható a dologra; azt pedig nyilván maga is kitalálja. A doktor urat meggyilkolták. Kár érte.
Az utolsó mondatot szinte már komoly ábrázattal ejti ki, hisz minél többet beszél, annál inkább fakulni látszik a jókedve; s mire odáig jut, hogy megvallja a halál okát, addigra semmi öröm nem marad a hangjában. És a lelkében sem. De a durva anyagba csavart tetemre sikló tekintet hamarosan ismét megélénkül, ahogy a nagyon is élő diák arcára rebben.
-   A viccet félretéve: az okom a legkevésbé sem tartozik magára, Lamartin. Mindazonáltal nagyra értékelem a bátorságát, amiért még mindig itt áll, és egyáltalán kérdőre mer vonni. A szenvtelenséget ellenben nem állhatom, úgyhogy melegen ajánlom, fiatalúr, gondolkozzon, mielőtt bármivel is meggyanúsít.
Tart egy hosszabb szünetet, hogy tanítványa elméjét sűrű hálóval szőhesse be a kétségek nyolclábú démona, aztán kölykös, megnyerő mosolyt kanyarint az arcára, és mintha mi sem történt volna, könyékig gyűri szintén vérmocskos inge ujjait.
-   Ilyen időkben nagyobb szükség van a tudományomra, mint ahogy azt maga el tudná képzelni. A sötétség erői zúgolódnak, és Mardekár ide, Malazár utódja oda, a magam részéről a legkevésbé sem kívánom egy kígyóarcú pofa valagát fényezni pusztán azért, mert tartok az ellenállás kudarcától. A világ jobb kezekben lenne, ha én irányíthatnám.
Bosszantóan fesztelenül viselkedik, ahogy magyarázat közben gesztikulál, s fenntartva a szemkontaktust egyre csak közelíteni kezd. Nem fog ott állni a helyén, mint aki attól fél, hogy ha mozdul, tanítványa ellohol a házvezetőjéhez, és beárulja. Ó, igen, hallja ám, mik játszódnak le abban a konok koponyában! Ha akarja, nyitott könyv előtte a fiú. Gyenge. Gyenge és locsogós. Pont, mint Yolanda.
A lány puszta gondolata is olyan széles jókedvet csorgat a lelkébe, mint amennyi víz felfogható egy homokozó szitán.
-   Játsszunk nyílt lapokkal, Mr. Lamartin. Két választási lehetősége van. Az első: amilyen sietve csak tud, visszamegy a klubhelyiségébe, és holnap este hatkor jelentkezik nálam büntetőmunkára, amiért takarodó után elhagyta a hálókörletét, és pálcát szegezett egy tanárra. A második: tovább kíváncsiskodik. Ezt viszont a laborban teszi, mivel nem vagyok hajlandó további drága perceket elpocsékolni ezen a folyosón.

*Sötét az éj, hideg a merény, odakint eső, idebent hideg, lejjebb békésen alszanak a Mardekárosok, a Griffendélesek marhára nem érdekel, hogy mit csinálnak a tornyukban, én pedig, mintha valami furcsa vadász lennék egy furcsa történetben sarokba szorítottam a legnemesebb vadat. A szó legszorosabb értelmében nemes vad, hiszen csak rá kell nézni, bár nem az én családfámról szalajtották, aztán megvan benne a természetes arisztokratizmus. Máris megvan magyarázva a lányneműek irreális érdeklődése, és hát igen. Itt állunk, benne az éjszakában, hamarosan elérkezik a következő lépés ideje, de egy pillanat csend, aztán...
... elnézek a pálcám után. Nem, nem mondhatnám, hogy meglepetésként, ért, csak idő kérdése volt, hogy egy ilyen nagyhatalmú alak mikor elégeli meg a rászegett fegyvert. Nem mintha kárt tudtam volna tenni benne. De ugye azért a miheztartás végett én is azzal kezdeném, hogy lefegyverezem az ellent, mert akkor olyan kis szánalmas. Olyan kis védtelen. Kiszolgáltatott. Pont, mint én. Illetve pont nem olyan, mint én, mert én meg sem lepődök, leengedem a kezem, talárom zsebébe süllyesztem, úgysincs ott semmi érdekes, csak egy letépett pergamencsücsök, amire felírtam ezt-azt érdekességként. Hm, végül is, ha a szükség úgy hozza, majd jól megdobálom vele és akkor lesz nemulass. Kíváncsi lennék, hogy reagál, de szeszélyes vigyora és a földön puffanó hulla elűzi a jókedvem. Marad a feszültség drága kígyója, ami a gyomromat harapdálja, ha már egyszer megtalált magának ideális tápláléknak. A halottra nézek, aztán vissza a tanár úrra, beharapom a számat, egy kicsit talán túl erősen, a vékony bőr alól kiserken egy vércsepp, hidegen fémes íze rávilágít a valóságra. Nem szeretem a valóságot. Valahogy olyan ijesztő a gondolat.*
-Nem mintha különösebb gondot okozott volna önnek ellenállás nélkül becserkésznie, megfélemlíteni, elcsá... csalnia valahova, ahol feltűnés nélkül végezhet vele-*inkább meg kéne húznom magam, de valami kis gonosz manó a gondolataim között nem engedi, hogy csak úgy hallgassak. Nem mintha nem lennék megfélemlítve. Áh, dehogynem, sokat tanultam abból az alkímiaórából, de a természetemen nem emelkedhetek felül. Lepillantok a vérre, aztán a professzor úrra. Friss. Szaga van. Tényleg teljesen friss hulla társaságában múlatjuk az éjszakát, mint valami középkori elszállt figurák, akiknek nincs komolyabb dolguk, mint hogy elhivatottan kutassák az élet titkait. Varázslók vagyunk, kérem szépen, nem véres kezű gyilkosok.*
-Gondolom élvezte-*vonom le halkan, szinte csak magamnak a konzekvenciát, de bizonyára hallani fogja, nevetséges is lenne, ha ennyivel el tudnám titkolni előtte. De jól van, játszunk nyílt lapokkal, akkor én is kimondom, amit gondolok, vagy legalábbis elgondolom, amit kimondhatnék, hogy a tanár úr kérem egy rohadt szadista vadállat, ha mégoly érdekes is, mint jelenség, és izgalmas, mint ember. Szigorúan csak a magam nemében. Talán távol kéne magam tartani tőle, szavai is óva intenek, ehelyett bólintok egyet, aránylag értelmesen is, miszerint. Értettem. Ő az úr a folyosón, én pedig vagyok a mellékes kérdés.*
-Gondolja, hogy az igazgató úr jó szemmel fogja nézni ezt a ténykedését? Professzor úr?-*teszem még hozzá gyorsan, mintegy tiszteletteljesen, holott már megbicsaklik a hangomban valami, amikor felém lép, kedvem támad hátrálni, ehelyett inkább pálca híján a markomba gyűröm a kis papírkát, és azt morzsolgatom. Nem moccanunk, nem hátrálunk, pánikra semmi ok Seraphin, legalábbis amíg elég meggyőzően zümmögöm magamnak ezt, addig talán el is hiszem, de csak addig, egy pillanatig se tovább, egy másodperccel se. Belekapaszkodok abba a világos, rideg tekintetbe, olyan, mintha egy emberbőrbe bújt hüllő nézne rám. Összeszorítom a fogam, aztán megkönnyebbülten lélegzek fel. Majdnem, hogy elnevetem magam a szorongás buborékjától szabadulva. Cedrah Lupen, a mágiaügyi miniszter, én innentől kezdve mindenki sötét imádatba temetkezve szívja magába az alkímia szent tanait.
De csak egy pillant, aztán közelebb jön, sötét aurája éppúgy borít be, ahogy rajta maszatolódott el a vér, amit így, hogy közelebb ért alaposabban szemügyre vehetek először a kezén, aztán az arcán. Önkéntelenül is megnyalom a szám, bár talán inkább törölgetnek kéne, a ragacsos vérszag, betölti az orromat, számat, bárhogy is vennék levegőt, ott van, makacsul, végérvényesen összekötődve a professzor úrral.*
-Nem vállalok be büntetést-*alig tudom kinyögni, pedig nem vagyok rosszul, csak mintha egy pillanatra megbénultam volna akaratban, elkapom a pillantásomat az arcáról, a háta mögötti hullára nézek, amit beborít a homály. Nem fogok cimborálni vele. De aztán jó lenne megtudni, hogy mit keres itt. Mégiscsak felnézek. Határozottan a kékes szemébe nézek, ami inkább fehéres, mint egy támadó vadállatnak. Miket nem gondolok? Költő lehetnék.*
-Rendben van, akkor menjünk-*nyelek egyet, aztán elpillantok oldalra. Nagyon óvatosan teszem fel a kérdést.* -Felvehetném a pálcámat? Nem szeretném idekint hagyni, egyedül.

Varázspálca koppan a földön, majd gellert kapva odébb gurul a rideg kövekkel kirakott folyosó padlózatán. Végezetül egy kisebb kerámia edény tövében állapodik meg, olyan messze ifjú gazdájától, hogy az szinte már fáj. Ha lelki kapocs fűzné egymáshoz a tiszafát és a zöld-ezüst jelvényes diákot, ez a vékonyka fonál most minden bizonnyal elszakadt volna.
Cedrah vet egy sanda pillantást a porban nyugvó tárgyra, aztán tekintetét ismét Mr. Lamartin szemeibe fúrja.
A fiú pupilláin át könyörtelen mélyre váj, s nem kímélve titkot, gyökerestől kiírtva a magánügy egyesek által oly nagyra értékelt fogalmát, gonoszul összeszűkült szemekkel hívja ki maga ellen a sorsot. Egy diáknak sem volna szabad feltárnia a valódi énjét, de minél tovább nézi ezt a kölyköt, a nevetségesen beharapott száját és a nyitott könyvként információk garmadát okádó szemeket, annál nagyobb kísértést érez, hogy megszegje az önmaga által felállított kis szabályt.
Röhöghetnékje támad a pimasz, mégis roppantmód hízelgő megjegyzés hallatán. Csak nem akarják elnyerni a rokonszenvét? Tipikus mardekáros húzás volna. Nem hiába kedveli a Kígyó Házát.
-   Valóban nem okozott volna gondot. – Dorombolja mélyen, s ajkain szélesebbre húzódik a mosoly. Mintha még nevetne is, bár a torkából felszakadó hang egyelőre nem több szórakozott dörmögésnél, melyet egy-egy elégedett hümmentés cifráz. – Mindazonáltal nem vagyok vadász. Bármilyen hihetetlenül is hangzik, kivált a látottak fényében – és itt pálcája világló végét közvetlenül az arca mellé tartja -, ha lehet, kerülöm az erőszakot.
Mocskos hazugság. Úgy ömlik ki a száján, mint ahogy a víz is tovacsordul egy lejtő mederben. Könnyedén, tisztán, kétségbevonhatatlan igazul.
De igaza van, Mr. Lamartin, nagyon is igaza van. Becserkészhettem volna. Elcsábíthattam volna. Egy zöld villanás a sötétből, és ez az ember alulról szagolja az ibolyát; ám akkor hol marad a játék élvezete? Az a boncterem valóságos fegyverraktárnak minősíthető, ahonnan a doktor urat elragadtam, és ha jól tudom, Mr. Gother a fantáziálás mestere volt. Miért is ne adtam volna neki egy esélyt, hogy megmutassa, mire képes egy mágiahasználó varázslat nélkül? Roppant érdekes bemutatót tartott, azt kell mondjam. Kár lett volna kihagyni.
Cedrah szenvtelenül fürkészi tanítványa vonásait, s míg magában morfondírozik, érdekes dolog történik. A fiú kiragad egy gondolatot a sok közül, és szavakká formálja. A férfi szemeiben gonosz szikra lobban. Ennyire egy rugóra járna az agyunk? Élvezte.
-   Nem kifejezetten. – Feleli könnyedén, szinte zsigerből jövő egyszerűen. Arcizma sem rándul, pusztán a pálcáját ereszti lejjebb, hogy ne vakítsa el a Lumos ige lángja. Puha, fehér színű pászma nyal végig a testén, majd a durva vászonzsák nyugtalanítóan valós, súlyosnak tűnő felületén állapodik meg. Arra kackiás betűkkel a következők vannak írva sötét tintával, vélhetőleg ecsettel: Dr. Jeremias Gother, 45.
-   Sosem okoz örömöt, ha ellenállásba ütközöm. Mr. Gother megszegte az egyezségünket, és bár szerződés kötötte, hogy kiadjon legalább egy és legfeljebb három holttestet egy hónapban – nevenincs bűnözőkét, hozzátartozókkal nem büszkélkedő rabokét, az utcáról behozott hajléktalanokét -, ő meggondolatlanul letagadta, majd inkább érvénytelennek nyilvánította a megállapodásunkat. Magunk közt szólva, az ilyen viselkedés mindig is dühített.
Jól van. Okos gyerek. Nincs értelme ellenkezni, vagy feleselni, mert annak csak rossz vége lesz. Egyelőre épp elegendő a fal tövébe rogyott test, nincs szükség még egyre – pláne nem egy ilyen fiúéra. Mi tagadás, tetszik neki a kölyök.
Most Cedrahn a sor, hogy rábólintson Seraphin szavaira.
-   Dumbledore professzort lenyűgözik az elért eredményeim. És bár a módszeremet elítéli, egyelőre nem emelt kifogást az ellen, hogy kórházakból megvásárolt tetemeken fejlesszem tökéletesre a szóban forgó varázst. Mégis csak biztonságosabb így, mint befogni egy vad inferust, nem gondolja?
Cedrah közelebb sétál, egyúttal magához inti a gyerek pálcáját, és boszorkányos ügyességgel megpörgeti az ujjai között, mielőtt a nyelét könyökhajlatához szorítva felkínálná a fegyver markolatát. Vívókra jellemző megmozdulásának oka pedig roppant egyszerű. Maga is előszeretettel gyakorolja ezt a nemesi sportot.
Nem vállal be büntetőt… Mintha komolyan elhitte volna, hogy van választása. Kis naiv!
Magában somolyogva felszegi az állát, és lepillant a vele pedig tökéletesen egymagas fiú szemeibe. Ő elkapja a tekintetét, mire Cedrah ismét elmosolyodik, és bátorító jelleggel hátrál egy lépést, egy egész kicsit meg is hajtva magát derékból a mozdulat közepén. Két kezét a háta mögött összekulcsolva tartja.
-   Mindjárt gondoltam. Feltételezem, ismeri a lebegtető bűbájt, Mr. Lamartin. Megtenné, hogy a labor bejáratához irányítja Mr. Gother-t, míg jómagam feloldom az ajtóba vezetett átkot?
Meg sem várja a választ, hisz parancsot adott, egy percig sem kért. Szó nincs róla, hogy akad más választása a fiúnak.
Az alkimista pedig könnyed, mégis erőteljesen megnyújtott léptekkel a terem bejáratához sétál, s szembefordul a tömör fatákolmánnyal. Érzékeny orrát és szemét kissé csípi az itteni mágia koncentrációja, ám ez a legkevésbé sem zavarja. Megemeli pálcát tartó kezét, és varázsolni kezd.

Alig egy perc múlva már beljebb kerülhetnek a laboratóriumba, mely a tanórákról ismerős. Az akkori mocskos tanterem képe ellenben most egészen máshogy fest. Nem pusztán a vitrinekről tűnt el az üvegre száradt, zsíros ujjlenyomatokkal pöttyözött tenyérmaszatok sokasága, de a padok felszíne is frissen csiszolt és lakkozott. A falakra körös körül újabb demonstráló plakátok kerültek, s a tanári asztal mögötti falrészt, ki tudja, miért, karmazsinvörös festékkel tették feltűnőbbé. Ezen a bútordarabon most javításra váró ketyerék, csorba tégelyek és repedezett lombikok várnak a sorukra.

Cedrah azonnal bezárja maguk mögött az ajtót, rutinosan visszabűvöli a védőrontást, aztán három összetolt padra mutat.
-   Oda lebegtesse, legyen szíves. – Csak a formalitás kedvéért, még szépen kérni is tud. – És tartsa meg, amíg lebomlasztom róla a zsákot. Látott már azelőtt holttestet, Mr. Lamartin? Vagy ez lesz az első alkalom?

*Azt hiszem a jelenet esélytelen, hogy bekerüljön bármely tündérmesébe, amelyiket valaha is megírták gyerekek számára. Felnőttek számára. Emberek számára. Érző lények számára. Bár már nem olyan rossz. Az életben maradás biztos tudata egy kicsit szilárdabb táptalajt ad a kíváncsiságomnak, amire egyesek bizonyára rávágnák, hogy a botorság, az ostobaság és valami beteges hajlam szüli, de Merlinre! Meg kell tudnom. Ez nálam ilyen kényszeres. Vagy nem is tudom miszeres, mindenesetre egy kicsit hunyorgok, ahogy fénylik, mármint a pálcája, valahogy a szemem nem az igazi. Nem szeretem a sötétben felvillanó fényeket, parányit hunyorgok is, ami nem túl egészséges egy felbőszített, de önmagát nyugodtnak tettető tanárféle közelében. Amikor csak egy nyüves szakadt papír van a zsebemben. Még jó, hogy a klubhelyiségben aludtam el talárban, ha most pizsamában lennék, azt hiszem jelentősen romlanának az esélyeim. Meg megalázó lenne, még a hideg is kiráz tőle.
A professzor úr nevet. Vagy valami olyasmi. Szerintem nevet, amitől nekem is mosolyognom kell, azt hiszem a nyúl is mosolyog, ha nevetni látja az oroszlánt, önkéntelenül is, noha tudja, hogy a következő pillanatban a fenevad majd a torkának ugrik, édes vérét veszi és felfalja. A természet rendje. A nagyvad a kisvadat. Neeem, azért ez nem a helyzethez illően vidám és könnyed gondolat. Megúsztam a büntetést. Ez a lényeg, meg az, hogy megtudhatom, mit csinál a hullával, amit az igazgató rosszal, de nem akadályoz. Talán éppen a rosszallás a legjobb dolog benne. Vagy az, hogy nincs akadály. Vagy inkább az, hogy megengedi. Nekem. Nem pedig valami hollóhátas észlénynek, vagy a kedvenc szőkéjének. Brrr.
Kerüli az erőszakot? Felvonom a szemöldököm, de megállom szó nélkül, mint ahogy azt is, hogy nem kifejezetten élvezte. Nem fog átverni, látom a vigyorát, hideg szemét, ezt az elégedett fejet, amilyet magamon soha, legfeljebb... Tudom, hogy élvezte, de persze nem fogok ezzel a pillanatnyi bizalommal zsonglőrködni, inkább jó leszek hozzá. Méltó. Van, amit jobban esik az embernek eltitkolni a tudata elől, amivel inkább nem akar szembenézni. Bár mondjuk röhej, hogy a tanár úrnál a saját kegyetlensége lenne ez, amikor tanórán is bátran, bármikor kész lenne arra, hogy megkínozzon, megalázzon másokat. Már akkor is láttam, hogy ilyen. Nagy ügy.*
-Értem-*mondom megint, bár ez így már egy kicsit unalmas, felnézek a tanár úr szemébe, megint meggyűröm a zsebemben a papírt, finom kis súrlódását alig hallom, de sokkal reálisabb, mint az a hideg szempár. Sárkányszeme van a tanár úrnak. Rideg, hideg sárkánypillantása. Még hogy nem vadász.* -Ez nem volt szép tőle-*biccentek egyetértően, szám sarkában egy kis mosollyal. Tulajdonképpen nehezen hiszem el, hogy én mondtam ezt, de miért ne? Egy kviblinek tudnia kell, hogy hol a helye és a tanár úr nagy varázsló. Auror. Megvan az oka annak, hogyha kér valamit. Mondjuk hullát, és nagy mennyiségben. Vajon mit lehet kezdeni ennyi halottal? Hol lehet tárolni az iskolában és mit lehet vele csinálni? Hajmeresztő gondolat, de hirtelen nem kívánkozom be a szobájába, belegondolva, hogy a baldachin tetejére raktam már fel nem kellő holmit. Vajon milyen érzés lehet a reggeli rutin részeként visszarúgni az ágy alól kikandikáló kart? Bár mondjuk át is alakíthatta volna, mondjuk levelezőlappá. Bár ha alkimista, akkor nem tudom, hogy átváltoztatástanból is annyira jó-e. Mondjuk az alkímia maga az átváltozás.*
-Köszönöm-*nyúlok kiszáradt szájjal, voltaképpen lassan a pálcámért, de egy kicsit gyorsan kapom vissza magamhoz, szorosan ráfonom az ujjaim a markolatra, mintha ez megvédhetne a lefegyverzéstől, de távol álljon tőlem, hogy még egyszer ráemeljem a pálcámat. Nem, lazán magam mellé engedem, a talár redői közé simítom. Bólintok, megértettem a feladatot tökéletesen, bár ekkora testet még nem lebegtettem a másodikos Hugrabugos óta, akin bebizonyítottam annak a mélyen szőke hetedévesnek, hogy bizony, nekem már sikerült elsajátítanom a nonverbális varázslatok technikájának jó részét, tehát az, hogy ő most a RAVASZ előtt szenved vele, az nem a tanár hibája. Egyéni mágiahiány. Kezeltesse. Méreggel.*
-Mobilicorpus!-*mormogom halkan az igét, amikor a professzor úr az ajtóval foglalatoskodik, mert valahogy nem érzek magamban elég koncentráltságot ahhoz, hogy most mutassam be a nonverbális igékről a tudásomat. Így biztosabb.
Bizalmatlan pillantással illetem az ajtót, miközben átkormányzom a testet, nem testet, a ZSÁKOT, AMI VALAMIT REJT-t rajta, még véletlenül sem érek hozzá, végigborong a hideg a hátamon már csak az emlék hatására, amivel megörvendeztetett azon a tanárórán. Szerencsére nem engem. A nézőnek pedig mindig könnyebb.
Mély levegővel készülök a bent várható atrocitás ellen, de a terem ragyog.*
-Sokan voltak büntetőmunkán?-*kérdezem óvatosan, miközben az összetolt asztalok felett lebegtetem. Így, varázslatnyi távolságból se lesz barátságosabb, ügyelek rá kínosan, hogy még véletlenül se lépjek vérbe és a talárom se érjen bele. Egy kvibli vérébe, még csak az kéne. Nem bírnám ki, kimenekülnék a legközelebbi mosdóba.
Az ajtó csapódására úgy kapom hátra a fejem, hogy fájdalmasan roppan egyet a nyakam, mondhatni hipnotizáltan nézem a tanár úr pálcáját, ahogy bezár. Ide. Össze. Vele. AZZAL az átokkal. A lebegtetett test nekikoppan az egyik padnak, zavartan emelem feljebb és tartom pár centivel a padok felett. Csak nyugalom. A tanár úr, egy kvibli és én. A pszichopata, a hulla és a Kis Herceg. Csodás trió.*
-Parancsoljon-*mintha egy árnyalatnyit elvékonyult volna a hangom, meg is köszörülöm a torkom, aztán visszanézek Lupen professzorra.*
-Nem, a családunk hagyományaiból kiveszett az áldozás. Még nem volt szerencsém hozzá. De gondolom csak egy test. Semmi extra nincs benne-*aránylag szenvtelenül mondom, bár a torkomban dobog a szívem. Izgalom? Az lehet. Nem félek a hullától, ez egy hulla, nem mozog, nyugodt. Bár, most, hogy így eszembe jutott fel is teszem a kérdést.* -Vad inferus? Mitől lenne az vad? Az nem csak egy hulla, ami azt csinálja, amit mondanak neki? Állítólag a múltkor láttak egyet itt, Angliában-*nézek fel kíváncsian. Mondja csak tanár úr, nincs benne véletlenül a maga keze is a halottban? Nem, dehogy, szándékomban sem áll ilyesmit feltételezni, csak azért a kíváncsiság. Aki a szájára veszi az inferusokat önként az tud valamit, amit mi nem tudunk. Olyan, mint a Sötét Nagyúr. Aki nevén nevezi, az tud valamit róla, amit mi nem tudunk. Nem is érdekel.*

Cedrah Lupen ezúttal az eddigieknél mintha nagyobb érdeklődést tanúsítana tanítványa arckifejezései iránt. Előbb egy felkúszott szemöldököt sikerült elcsípnie, majd ott volt az a hitetlenkedő kis szikra a kíváncsi szempárban, melynek aligha akadhatna helye az eredendő félelem mellett. A fiú azonban úgy fest, nem retteg. Tart a szigorától, vagy épp a szórakozottan dobbantó mutatóujj alá feszülő piszkavas rideg kosfejétől, de semmiképp sem tőle, az alkimistától.
-   Valóban nem volt szép tőle. – Ismétli el szánt szándékkal Seraphin szavait, hátha ő is észreveszi, milyen nevetségesen hangzik a szép jelző tagadásával jelölni a szóban forgó arcátlanságot. Túl elnéző. Túl meseszerű. Az élet ezzel szemben kegyetlen, és ami nem szép, az nem egy szerződésszegés, hanem sokkal inkább a szerződésszegő testét szabdaló szike- és fűrésznyomok. Nyesések, metszések, helyenként a csontig hatoló kis karcolások. A durva vászonzsákba csomagolt Mr. Gother nagylelkűen újabb köbcenti vérrel locsolja fel a nagy múltú intézmény kőpadlóját, mikor porcikáit átjárja a mardekáros ifjonc bűbájának ereje.
Cedrah már elfordult, de magában nekilát összerakosgatni ezt a puzzle-t. Minden darabkának megvan a maga konkrét jelentése is, nem pusztán egy apró, felismerhetetlen részletet képeznek az egészből.
A halvány mosoly…
Mosolyogjon csak, míg jólesik, Mr. Lamartin. Engem nem hat meg a magabiztosnak hitt fellépése, ahogy a szenvtelenség határát súroló kérdéseitől sem ugrik meg a pulzusom. Ön buktatna le? Engem? Épp eléggé tart tőlem, hogy ne merészelje – és épp elég kíváncsi ahhoz, hogy ne akarja!
A felvont szemöldök…
Alkimistánk arcán az eddig mosolygó ajkak most egyenesen ragadozóvigyorba szaladnak, de az ajtó felé fordul, eltévelyedett tanítványa pedig újonnan felvett inasként ügyködik a tetem lebegtetésén. A férfi torkából mélyen dörgő, hümmögető kis kacajmorzsa löki magát a szabadba.
Nem hisz el mindent… Tán még sem annyira naiv, mint hittem. De épp elég befolyásolható és fiatal még ahhoz, hogy hasznossá tehesse magát.
A kíváncsisága…
Az a mérhetetlen kíváncsisága, mely egyszer még minden bizonnyal drága áron kaparintja meg a hőn áhított tudást… A kíváncsisága imponál Lupen professzornak.
Arról nem is beszélve, hogy mintha a kölyök kissé defektes volna. Persze gondolhatná, hogy azért botlott olyan csúnyát a nyelve, mert a férfi egész lényeg úgy okádja magából a megfoghatatlan vonzerőt, akár a Nap sugározza a fényt és a meleget. De egy ilyen elhamarkodott kis szódarabka mindig ott hordozza magában a lehetőséget, hogy kimondója eredeti, és pőre őszinte gondolata volt egykor. Tehát a fiú a saját neméhez vonzódik? Vagy ahhoz is. Ezt azért elkönyveli magában.
Úgy hiszem, Lamartin, mi ketten remekül megértjük majd egymást. Csak idő kérdése, és ízig-vérig a magam emberévé alakítom.
Végre valahára feltárul a labor tömör faajtaja, s az általa kavart légáramlat magával ragadja a vér fémes, gyomorforgatóan édes szagát, hogy a belépők arcába csaphassa.

-   Közel sem annyian, mint gondolná. A jó munkához ellenben rendre és tisztaságra van szükség. – Cedrah idő közben elvégezte a szükséges munkálatokat az ajtón, s most könnyed, ráérősen elnyújtott léptekkel az összetolt asztalokhoz sétál. Egy percre sem teszi el a pálcáját; ebből a szempontból nem sok változást mutat a külseje a folyosói sötétséghez képest – de a Lumos ige lángocskája már nem világlik a kőris hegyén. Idebent ellenben egész kellemes fényviszonyok uralkodnak – szinte nappali világosságban fürdik a terem. Hogy ennek mi az oka, rejtély. Az alkimista rutinosan a zsákba csavart testre szegezi pálcáját, és ezzel szinte egy időben kénsárga gőzök lökődnek ki a kőris hegyéből. Puhán körülcsavarják a durva anyag rejtette testet, beszivárognak a szőttes szálai közé, majd mintha már elcsitult tűz és sav marná egyszerre, az anyag megperzselt bőrként bomlik le a doktor alakjáról. Puha pernye hullik a padok felé, ám soha nem éri el azokat – már a levegőben semmivé foszlik valamennyi cafat.
Az láthatóan egyáltalán nem zavarja, hogy menet közben történt egy kis baleset, és tanítványa bizony a padokhoz ütötte a megboldogult patológust. Vagy a meggyalázottat, annyira mindegy.
-   Minden éjjel használom a labort. – Folytatja aztán a megkezdett gondolatmenetet, mintha a szemük elé táruló borzadály a legkevésbé sem volna képes kizökkenteni a nyugalmából. Sokat látott szemeket aligha zavar egy ilyen mértékben megcsonkolt tetem látványa. – És bár nem vagyok egy megrögzött tisztaságmániás, ilyenkor nem tűröm a mocskot. – Mintha csak alá kívánná támasztani az imént mondottakat, pálcáját a még mindig lebegő, vérbe fagyott test felé irányítja.
-   Tartsa még egy pillanatig, ha tudja. – A kőris hegyéből ezúttal ezüstös köd kavarodik elő. Vékony rétegben befedi a tágra nyílt, véreres szemeket, az átmetszett torkot, az ujjak helyén éktelenkedő csonkokat és a mellkasra szalajtott árkokat, a kifordult térdet és törött bokát, valamint a lila zúzódásoktól tarkálló vállakat. Majd mintha egyenesen magába szippantaná a feszes bőrre tapadt mocskot, leoldja a vért, verejtéket és a koszos zsírt, a hónak alá felgyülemlett dezodormaradványokat, aztán a lágy permetként elpárolgó mocsokkal együtt semmivé foszlik. – Most már leteheti, köszönöm.
Cedrah elégedetten kihúzza magát, és mintha szükséges volna, nadrágja szárába törli a pálcáját. Leplezetlen büszkeséggel szemléli a művét. Egy csupasz, undorítóan megcsonkított férfi tetemét.
-   Mr. Gother teste valóban nem büszkélkedhet nagy extrákkal. – Jegyzi meg egy kaján félmosoly kíséretében, de viszonylag hamar rendezi vonásait, s immár a jól ismert, hűvös szigorral pillant diákja szemeibe.
-   Ezek szerint már tanult róluk egyet s mást. – Feleli egy apró biccentés kíséretében, melyet a jól felelő tanuló szavaival elégedett professzor mosolya követ. A szemei furcsa, már-már mániákus lángokba borulnak. – Úgy kellett volna fogalmaznom, hogy egyszerűbb, mint valaki más inferusát befogni. És ami azt illeti, nem, ahhoz az esethez történetesen semmi közöm. Az enyémek egytől egyig születnek és halnak. Születnek, és halnak. Rövid pórázon vannak, ha úgy tetszik. Mit gondol, miért hagynám, hogy szabadon kószáljon egy ehhez fogható kreatúra?
Beszéd közben odasétál az egyik vitrinhez, és a tükröző üvegfelületben megszemléli az arcát. Megrögzött pálcahasználóként ahhoz is bűbájt használ, hogy az arcáról és a hajából kivarázsolja a gyilkosság nyomait.

*Lehajtom a fejem, túl fürkésző, túl hideg a tanár úr tekintete, igyekszem nem úgy járni, mint egy egyszerű sárvérű, kvibli vagy félvér, akiknek a gondolatai szinte kiáltanak az után, hogy valaki olvassa őket, hogy a tapasztalt varázslók kiollózzák belőlük a kellő információkat. Ilyeneket kéne tanulni az iskolában, hogy hogyan védekezzünk az ilyenek ellen, de persze a vezetőség nem veszi ki a legnagyobb fegyvert a saját kezéből, elvégre akkor hogyan is lehetne megalázni a gyengébb idegzetűeket? Mondjuk ezzel a maró gúnnyal, ami lehet csak én hallok annak, de az ujjaim rászorulnak a pálcám nyelére, a test meginog még egy pillanatra, ahogy a szavaimat ismétli, nem hangzik túl jól. Legalábbis a professzor hideg szavaival nem. Furcsa, mindig a hideg jut róla eszembe, pedig már nem fázok, inkább ver a víz, a vér az agyamba szökik, próbál meggyőzni a menekülés helyességéről, de azt hiszem ez csupán valami elkorcsosult ösztön lehet, nem a nagy elődök méltó öröksége. Nagy elődök? Az én családfámban? Inkább megannyi sunyi sznob, akik nem csinálnak semmi érdekeset. Jól házasodnak, utána pedig ügyesen élnek. Miért is akarok különb lenni?
Szóval a hideg. Alighanem ez az északi típus, szőke haj, kék szem, zárkózott arcvonások, hideg, fagyos, kimért jellem. Ez az emberfajta genetikailag olyan, amilyen, főleg, hogyha még meg is spékeli a megjelenését személyes gonoszságával. Lehet ugyan a kabátja forró, meleg, elevenen lüktető folt a fekete talárok között, de a tapasztaltabb tanulók úgyis azt lesik, ahol a fény megbicsaklik azon a piszkavas szerű pálcán. Ez alól nincs kivétel, nem is lesz talán, de mégis, sikerült a befagyott udvariasságomon lobot vetni ezzel a gunyorossággal, úgyhogy inkább visszafordulok a halott felé, még ez is! Szörnyű. Tartom a pad fölött, közben a kényelmesen sétálgató tanerő felé nézek. Elemez. Biztosan érzem, hogy még a pálcatartásomat is kielemzi, hogy talán azt lesi, hogy mikor fordítok neki hátat, de úgyse mer megütni, leütni, bármit csinálni velem. Egyszerűen nem merhet. Csak egy tanár. Azoknak nincs ennyi joguk. Nem fog. Nyugalom kicsi, ijedt, nyafogós szívem, semmi baj, ez csak egy érdekes éjszaka, ez csak egy furcsa tanár, semmi több. Még az is lehet, hogy álmodok. Bár azért ez még tőlem is vad egy álom lenne.
Örülnék, ha nem nézne. Van választási lehetőségem?*
-Igazán?-*Rossz szokásom, hogy ilyen kis beszúrt kérdésekkel kezdem a dolgokat, mintha hülyének nézném a másikat, hogy az sem tudja biztosan, hogy mit akart mondani, de most eszembe se jut, hogy tanárral beszélek.  Aki éjszaka a folyosón csatangol, az nem tanár, hanem sántikáló. Rosszban sántikáló. Én nem, nekem jó okom volt rám, hogy egy másik rosszban sántikálót leleplezzek, tényleg, vajon ki lehetett az? Elég kis fürge alkatnak tűnt. Mondjuk sötétben minden tarka griff fekete.* -Jó munka lehet az, ami ennyi vérrel és cafattal jár. Miért nem szól a házimanóknak, tökéletesen, gyorsan dolgoznak és nem is nagy kár értük. Pillanatok alatt kipucolnák magának a termet-*hja, a mienknek sem okoz nehézséget semmi, bár mi csak ritkán vérezzük össze az asztalt és olyankor otthon se vagyok. Legalábbis gondolom.  Az a mondattöredék szöget üt a fejemben. Ha minden éjjel használja a labort és minden éjjel más halottal, akkor lassan elfogynak a könnyen elérhető áldozatok. Elvégre ez már a patológus, aki ellenállt. Vajon a következővel sikerül rendesen megegyeznie, vagy az, mint jó mugli simán csak feljelenti a mugli aurorságnál? Ch! Az lenne még egy mókás megoldás.
A figyelmemet magamra vonzza a sárga gőz, kényelmes, jó fény vagy idebent, nem kutatom a forrását, lenyűgöz a látvány. A padlóhoz nyűgöz, a pálcára kell tapadnom a kezemmel, mielőtt lehanyatlana a csuklóm, a szép, praktikus varázslat jelensége el sem jut az agyamig. A halott úgy birtokolja a figyelmemet, mint szűz lányét a nászéjszaka, nem tudom levenni a szemem róla. Az, hogy a tanár nem tisztaságmániás mellékes. Az, hogy remeg a kezem, mint a nyárfalevél az is mellékes. A lényeg az a test. A szétnyílt szövetek, a fehéren csillanó csontok, a nedvedző ízületek, a vért, fájdalmat, kínt síró erek, a semmibe meredő tág tekintet. Az, amit ez a test sugall. Az, ahogy meghalt.  Sikítozva, könyörögve, kínlódva. Lassan. Tartsam, ha tudom. Nem tudom. Remeg a kezem, remeg a hulla is, de nem merem elengedni. Behunyom a szemem, visszatartom a lélegzetem, a bomlott vér, az édessé romlott hús szaga belepte a torkom, a gyomrom, kavarog a régi-régi vacsora pár falatja, most már fázom, hideg nyirok csordogál a hátamon, fehérre fagytak az ujjaim. Letehetem. Leteszem. Ejtem, dobom a test puffan, elfordulok, a kezem lehanyatlik a pálcám az ujjaim végével kapom el, a falhoz lépnék, ha moccanna a lábam, vagy valami ismeretlen tébolytól áthatva a kilincsnek ugranék, hogy azt marcangoljam a szabadulásomért, megismerve, hogy mi az ami fáj, mi az, ami jó ennek a humán bőrbe bújt, sárkányszemű mantikórnak. Nem teszem. Bírom. Csak egy hulla. Csak egy kvibli. Más semmi. Mély levegőt veszek, halottszagú levegőt, aztán visszapördülök, a zsebembe vágom a pálcám.*
-Semmi extrákkal?!-*benyaklik a hangom a felháborodástól, bár még így is pompásan és gondosan visszafogom, nem kiabálok, dehogy, egy tanárral? Ezzel a tanárral? Ennek ellenére alighanem jóval a megengedett szint fölé lépek, de egyszerűen nem tudom megállni, mint egy méreg, kékes hullaméreg, amitől meg kell szabadulnom, úgy forr bennem az indulat.* -Méghogy nem élvezte, jó vicc! Aki nem élvezetből öl az elintézi egy mozdulatból, esetleg kettőből! Kilöki az ablakon, eltöri a nyakát, megmérgezi! De nem végigűzi a hullaházban, ellene irányítja a szikéket, lelöki a lépcsőn, csapdossa a falakhoz, meg tudom is én mit csinál vele...-*a számba harapok, inkább azt a húst rágcsálom dühödten, semhogy különösebben magamra vonjam a haragját, lehet már elkéstem vele. Nem érdekel!* -Maga beteg. A családomban hallottam róla, de bármily elvetemültek is, magához képest hol vannak azok?-*ironikus, elfulladó, hisztérikus kis nevetés, nehogy azt mondja, hogy nem figyelek, megjegyzem én minden apró kis perverzióját tanár úr, bízhat benne. Őrült, lobogó pillantású szemébe nézek, hidegsége mögött sötét tűz lángol látszólag, bár nem melegít, inkább fagylal ez a pillantás óvatosabbra fogott hangon szólalok meg, mielőtt támadásra ingerlem.* -Minek magának inferus? Törvény tiltja és az igazgatóról se tudom elképzelni, hogy bármi szándéka is lehet vele. Megint őrizni akarnak valamit az iskolában?
*Születnek és meghalnak, mint valami egzotikus szobanövény. Valami érdekes, simogatnivaló kis háziállat. Egy ölkedvenc. Egy inferusról beszélünk, ami lehet, hogy csak egy test, egy lélek nélküli halott, de ez akkor is feketemágia. Miért kockáztatnak a professzor egy lebukást minden éjjel, hogyha utána könnyen az Azkabanba juthat? Ennyire semmi neki a törvény? Ennyire felette tudja magát? Miért? Mitől? Honnan?
Nem hiszem, hogy túlélném a büntetőmunkát, amit ettől az alaktól kapok, mindenesetre érzem, hogy a vér kifolyik az arcomból, szinte tételesen, hogy valahol a testem elrejtett zugaiban keressen menedéket. Nem félek a halottól. Az egyetlen, amitől félnem kell az a nagyon is élő professzor, a magam megtestesül, ridegen elegáns valójában, tökéletes bőrébe kötött tökéletes gonoszságával, és ahogy látom hiúságával. Ch!*

Az alkimista egyik szemöldöke lassú magabiztossággal kúszik fel homloka közepére, és makacsul ott is ragad. Némán érdeklődik, mi nem volt világos abban, amit mondott; de nem kap választ. Vesz egy mélyebb levegőt, és rendre utasítja kíváncsiságot sugalló ábrázatát. Az most ismét hűvös és szigorú.
-   Attól tartok, nem értett meg, Mr. Lamartin. – Kezdi végül kimérten, árnyalatnyi fátyolos rekedtséggel a hangjában. Mintha a szag, mely ott csikorog a foguk között, kaparná a torkát. – A labor minden éjjel jelenlegi formájában áll a szolgálatomra. Nem gondolhatja komolyan, hogy nehezemre esik rendet varázsolni a káoszból, ha arra van szükségem… - A szemöldökei épp csak összerándulnak, de arcára máris visszaköltözik az a sötét, elvetemült mosoly, mely egyfajta démoni szépséget kölcsönöz a személyének. Fagyosan villognak szemei a labor hullabűzös legében.
-   Miután végeztünk, minden visszakerül az eredeti törött, mocskos, félkész állapotába; és a büntetőre parancsolt diákok ott folytathatják a szorgoskodást, ahol épp abbahagyták. A falakról lekerülnek a plakátok, lemállik a vörös festék, kikerül a tanári asztal, csiszolatlan, poros felszínűre kopnak a lakkozott, tiszta padok. Önök olyan környezetben tanulnak, amiért megdolgoztak. Büntetővel… egy kis mágiával… az igényesebbek önszorgalommal és belátással. Idővel, ha eleget munkálkodnak, így fog festeni a terem. – A fejével csak úgy mellesleg a középső, vörösre mázolt fal felé int, aztán figyelmét ismételten a holttestnek szenteli. A vigyora egyre aljasabbá válik, ahogy méricskéli a doktor szilárd alakját, melyet egyelőre még a zsák takar.
-   Viszont… Az idő sürget; dolgoznom kell.

Seraphin úgy ejti le a megboldogult patológust, mintha legszívesebben bakugrásokkal hátrálna az ajtóig, és azt feltépve folytatná a rohanást olyan gyorsan és olyan messzire, ameddig csak képes hajtani vadul zakatoló szíve, és fokozott oxigénfelvételre intett tüdeje. Cedrah futólag megmosolyogja a fiú undorodó riadalmát, sőt, egyenesen kineveti a bőre alatt fortyogó indulatot.
Úgy pöfögteti magából a becsmérlő szavakat, mint az évek óta főzött bájitalpárlatoktól terhes aromájú helyiség falai a valaha rájuk csapódott mérgek, gyógyszerek és egyéb főzetek gőzeit. Mérges gomba, aminek ha lyukat üt a kalapján, fullasztó sűrűn szálló spórafelleg lökődik ki a belsejéből.
Az alkimista nevet. Halkan, mély dörmögéssé csitított, idegőrlő és szenvtelen hangon kacagja ki a mardekárost, majd egy hosszúra nyúlt, elégedett szisszenéssel tesz pontot mulatsága végére. Az arcvonásai megkeményednek. Helyresimít egy kiálló hajszálat a frizurájában, aztán visszaegyenesedik, és újfent az asztalhoz lép.
-   Még mindig nem érti. Mr. Gother önkezével vetett véget az életének… Bár nem tagadom, hogy volt hozzá némi közöm. – A mosoly árnyéka visszakúszik az arcára, de hamarosan le is foszlik onnan. Már megint az a szúrós, kegyetlen tekintet uralja az árázatát. – Az ujjak és karok megcsonkítása biztonsági okokra vezethető vissza; mivel nem szeretnénk, ha belekapna a talárunkba, vagy képes volna megragadni a testünk bármely pontját. Valójában… egyáltalán nincs is szüksége karokra. Ahogy lábakra sem. De, mint ahogy azt nyilván Ön is látja, Mr. Lamartin, Gother doktor nem végzett teljes munkát. A csonkítás vége eképpen ránk marad.
Úgy mondja ezt, mintha valami könnyed csevely közepén eszébe jutna, hogy még adós az üres poharakba töltendő whiskey-vel. Óh, most is milyen jólesne egy jókora kortynyi füstízű lángnyelv!
Míg Seraphin megnyugszik annyira, hogy a kíváncsisága képes legyen legyűrni viszolygó félelmét, Cedrah Lupen pálcája ismét megmozdul, és két szögletes kristálypoharat bűvöl a levegőbe. A magáéba egy nyelet lángnyelv whiskey-t csorgat, a fiúét egyelőre üresen hagyja.
-   Nem, nincsenek ilyesfajta tervek. Vagy legalábbis nem tudok róluk. Az inferusokat elsősorban Voldemort Nagyúr alkalmazza előszeretettel. Felteszem… az Ön számára sem csengnek ismeretlenül a pletykák, miszerint valójában a sötét oldal ölebe vagyok. Igaz? Iszik valamit? Talán jót tenne.
Csak úgy mellesleg a doktor semmibe révedő szemei elé lebegteti az üres poharat, így a halott dermedt pillantása gyakorlatilag átbámul az üveg falán, és torz, bezárt lélekként könyörög kegyelemért. Akárcsak az utolsó percekben.
Cedrah belekortyol a maga italába, és jóleső sóhajjal hunyja le egy percre a szemeit. Hagyja, hogy átjárja az ereit ez a folyékony láng, és újult erővel és lendülettel töltse fel a továbbiak során. Hosszú éjszaka áll még előttük. Szörnyen hosszú.
-   Tehát… az inferusok ellen eddig tűzzel védekeztek. Meleggel, fénnyel, egyszóval bármiféle lángoló bűbájjal. Ez megfelel egy kisebb csoport védelmére. Két három főt biztonsággal lehet védeni vele hosszú perceken keresztül. Azonban sok energiát emészt fel, és egy egész sereg ellen vajmi keveset ér. Itt jön a képbe az én tudományom. Egy bűbájcsapda, mely kiszippantja a varázst ezekből a testekből, és azzá teszi őket, amik. Cselekvésképtelen tetemekké.

-Kedves-*akaratlanul kiszalad a számon, még a heveny felindultságomban. Ezzel általában nagyon felbosszantok másokat, de a professzor, ugyan már, őt még azt sem hozná ki a sodrából, ha zöldre fejtett hajjal, alsónadrágban szaladgálnék a folyosón és azt üvöltözném, hogy a professzor hullagyaláz, a professzor hullagyaláz. Nem, alighanem csak elvonnám a szemöldökét, esetleg gúnyosan elhúzná a száját és a Roxfort lánytagjai már omlanának is falnak, földnek, kinek mi jut. Nevetséges. Bosszantó. Irritáló. Engem legalábbis irritál. Szívesen felgyújtanék valamit úgy elégtételképpen, de inkább nem nyúlok a pálcámhoz, mert az legalább bosszantja. Erre legalább jó.
Végigfuttatom a pillantásom a falakon, elidőzök egy pillanatra a képeken, kénytelen vagyok elismeréssel adózni. Csinos a maga morbid módján. Ennek ellenére nem jelentkeznék önkéntesnek, de szerintem a diákok java így van vele. Inkább küldjék az igazgató elé, mint Lupen professzorhoz büntetőmunkára. Boldogtalan fejjel visszafordulok a hulla felé, bár már nem is borzaszt annyira. Illik a terem szagos enteriőrjébe, kedvenc professzorunk kegyetlen keze alá, ebbe a kiforgatott rémálomba. Őszintén meg kell mondanom, hogy illik ide. Mindjárt én is idomulok a környezethez, lehetőleg kevesebb vér és húsáldozat árán.
A hirtelen hangra felkapom a fejem, olyan idegen és mégis hátborzongatóan vidám a nevetés ezek a falak között, amit nem tudok nagyon semmilyen tapasztalatomhoz hasonlítani. Sajnálatos módon az alanya én vagyok, kezem ökölbe szorul, zsebre rakom, az állkapcsomban megfeszül két izom, a hátamon végiglehel a hideg, nyomában libabőr kúszik a bőrömre. Általában nem szeretem, ha kinevetnek. A jelen pillanat sem tartozik ezek közé, de legalább nevet. Képes arra, hogy nevessen. Nem néztem volna ki belőle, inkább kárörömös hahotázást, vagy kéjesen őrült kacajt hallatva tudom vizualizálni magam elé, mikor végre a halott felkel és jár. Ez a beteges dolog az egészben. Szerencsére én is tévedhetek, most tévedtem is, a professzorban van valami emberi. Minek? Honnan?*
-Rafinált öngyilkosság. Először az ember levágja a saját ujjait, ezét-azát, aztán többszörösen fájdalmat okoz, magának, mintha mindenki elvből mazochista lenne-*maga ezt élvezte. Nézni, látni, esetleg az eszközöket is maga adta a kvibli kezébe? Ha nagyon felbosszantom mi lesz? Rávesz, hogy törjem be az egyik üvegtáblát, szúrjam szemen magam az egyik kütyüvel, döfjem a halántékomba, utána az éjszaka közepén koppantsak be Piton professzorhoz? Mert az legalább tuti halál. Esetleg fussak egy kört a Titkos Rengetegben? Ha én is tudnék olvasni a gondolatok között bizonyára már tudnám, hogy mit tenne velem, de én a saját gondolataim között sem tudok olvasni, máséval esélytelen. Mindazonáltal nem merné. Biztos vagyok benne, hogy nem merné. Nem azért, mert gyáva, hanem mert feltűnő lennék, ha hiányoznék. Ez megnyugtató. Már amennyire az ember nyugodt a sárkánybarlang ordas bűzét belélegezve, a tulajdon „öngyilkosságán” töprengve. Ki mondta, hogy nincs lehetetlen?*
-Ránk marad? Nem gondolja, hogy én hozzáérek egy kviblihez!-*csattanok fel ingerülten, ezt nem gondolhatja komolyan! Egy ilyen mocskos vérhez, amit ráadásul halottak bűze, nyála pácolt még taszítóbbá, egy ilyen mugli szemétben dagonyázó emberhez? Bár ha nem érek hozzá akkor hogyan lehetek hasznos? Tulajdonképpen a halál bizonyára elég magasztos pillanat, még akkor is, hogyha valaki ilyen volt előtte, hogy akkor megtisztul a teste. Vagy nem. Tökmindegy. A poharakra nézek. Felvonom a szemöldököm.*
-Kakaót kérek és az alvórongyocskámat hozzá…-*morgom magam elé. Ez egy rossz modorú hulla. Néz. Én ezt rossz néven veszem. Elveszem a poharam, a tanár úr úgyis bekortyolt a sajátjába, kíváncsi vagyok neki is remeg-e úgy a szája, mint anyámnak bekonyakozva. Elfojtok egy vigyort, felkapom a talárom szélét, úgyis ki akartam már dobni, mert egy kicsit rövid az ujja és becsukom a halott szemét. Engem csak ne nézzen. Nem történik semmi. Visszaejtem a talárom, lágyan suhog a sűrű, nehéz anyag, megbecstelenítettségét fel sem fogja. Ellenben a professzor sóhajtozik. Mondom én, hogy tiszta anyám.*
-Hallottam…-*nézek fel tűnődő pillantással. Aztán meg rázom a fejem.*-De kötve hiszem. A Sötét Nagyúr erői csak akkor szeretik az őrülteket, ha azok egy nekik tetsző irányba fanatizálódnak. Maga csak saját maga és az alkímia irányába tűnik fanatikusnak, és ez szerintem nem túl jó pont halálfaló szemszögből. Ráadásul folyton feltűrögeti az ingét, egy nálamnál sokkal tapasztaltabb varázsló, akikből van bőven az iskolában régen lefülelte volna, hogyha lenne Sötét Jegye. Maga pedig nem érné be sorkatonasággal, vagy az elitalakulat a gonoszok között, vagy semmi. Könnyen lehet, hogy tévedek-*vonom meg a vállam és félrerakom a poharam, az alja halkan koppan az egyik szomszédos asztalon, kellemesen sima felületén szinte el is csúszik, ahogy a kelleténél kicsit hirtelenebb módon vágom oda. Megszokásból. Mintegy pontot téve a megállapítás végére, akármit is mondtam, a hangsúlyom szerint teljesen igazam van, mint mindig. Ebben talán hasonlítunk a professzorral, mindkettőnknek igaza van, de piszkavas csak nála.*
-Érdekesen hangzik-*holott nem annyira a szavak jelentését, mint inkább a professzor átszellemültségét figyelem, holott most egészen tárgyilagos. Köszönöm, aranyvérű vagyok, tisztában vagyok az olyan apróságokkal, hogy mit kezdjek egy inferussal, ha rám ugrana az éjszaka, de hogy mást, mint tüzet… hm.*-Még soha nem volt inferusom, de valahogy úgy képzeltem, hogy a létezésükhöz folyamatosan kell kapniuk az energiát, akkor pedig nem lehet kiszívni belőlük. Eszerint tévesen.

Mintha meg sem hallaná azt a bizonyos, ”kedves” kis megjegyzést. És talán jobb is addig. Seraphin nyugodtan nézelődhet, míg Cedrah rendbe hozza máskülönben örökös tökélybe feszített alakját – ugyanazok a gyilokra szomjas szemek mustrálják a vitrin makulátlan üvegének börtönéből, mint nemrég a férfi vérmaszatos arcából.

-   Én inkább látványosnak nevezném. És kétségkívül érdekesebb, mint felvágni az ereket és kivéreztetni a testet, nem gondolja? – Vet egy jelentőségteljes pillantást a pimasz kölyökre, de látszólag nem ér fel hozzá az imént kimondott szavakban bűzlő gúny; túl magasan hordja hozzá az orrát. Mélyen belélegzi a terem édeskés, mégis gyomorforgatóan hűvös fémszaggal átitatott levegőjét, aztán elégedetten kifújja. Mintha magával az enyészettel szívná magába az életerőt, s a pusztulás maga helyettesítené az elevenen lüktető vért is az ereiben. – Rendben van, Mr. Lamartin…
Cedrah Lupen egy pillanatra az összetolt asztalok simára csiszolt felületére helyezi a pálcáját, és tíz ujját széles sátorba feszítve támaszkodik le mellé. Mintha gyenge pontot kutatna az élettelen fában is. Apró kis mágia impulzusokat. Ez a férfi ott is a kioltható életet keresi, ahol annak már írmagja sincs.
-   Tegyük fel, hogy átlát rajtam. – Ejti a szót könnyed, társalgó hangnemben, míg ajkai szegletébe költözik az a roppant idegesítő, sötét mosoly. – Tegyük fel, hogy igaza van, és élveztem. Mit kíván tenni ebben az esetben?
Egy hosszúra nyúlt pillanatig csak áll ott, és vár. Alkarjain finoman megfeszülnek a remek kötésű, elegáns izmok, kézfejein az inak, s ugyan két lábbal áll a makulátlanul tiszta padlón, melyet csak néhol pettyez a megboldogult doktor testéből eltávozott vér, mégis egy ugrásra kész, sőt, már az ugrás lendületével felfegyverzett ragadozó benyomását kelti. Akármelyik pillanatban elrugaszkodhatna a talajtól, hogy átlépjen a testen, és az ifjú zöldszegélyes orra előtt guggoljon vissza a rögtönzött munkapultra. A szemeiben továbbra is megfoghatatlan, eszelős gonoszság örvénylik.
De nem történik semmi. Az alkimista rezzenetlen, hüllőszerűvé keményedett pillantással mered tanítványa szemeibe, aztán lassan ellazítja megfeszült izmait. Egy nagymacska eleganciájával átmozgatja a vállát, a hátát és a nyakát, aztán újra felveszi a pálcáját.
Élvezetből ölök, Mr. Lamartin. Kedvtelésből, hobbiból, nevezze, aminek akarja. Néha nem elégszem meg a csendes halállal. Szükségem van a zajokra, és igen, korcs örömmel tölt el, ha láthatom, sőt, hallhatom azt az eszelős félelmet, amit én soha nem tapasztalhatok meg. Gondolta volna, hogy ez a bátor férfi… Mert bátor volt, sőt, mi több, vakmerő, ezt egy percig sem vonhatjuk kétségbe… Gondolta volna, hogy az utolsó másodperceiben sírva könyörgött, és összehugyozta a bokáját? Gondolná, hogy egy diplomás orvos, aki nap mint nap szembesül a halállal, és együtt mer élni a saját démonjaival, az anyja után sikoltott, mikor az ujjai felé közelített azzal a fűrésszel? Az életösztön néha indokolatlanul nevetségessé tesz. Pláne, ha az élete sokkalta értékesebbé válik azzal, hogy vége szakad.
-   Nem. Ami azt illeti, egy percig sem feltételeztem Önről, hogy puszta kézzel meg meri érinteni Mr. Gother tetemét. Elég, ha pálcát von, és követi az utasításaimat. Felteszem, ez nem jelent akkora problémát, mint kesztyű nélkül turkálni egy holttest zsigerei között.
Felvonja a szemöldökét, közben csak úgy mellesleg odébb lebegteti az útban lévő kristálypoharat, hogy a következő másodpercben máris atomjaira robbanthassa szét. Volt-nincs pohár. Volt-nincs whiskey. Jó volt, amíg tartott… és a melege még mindig eleven tűzként égeti az ereit és a torkát, de túlzásokba, ahogy eddig, úgy most sem esik.
-   Sajnos fogalmam sincs, mi az az ”alvórongyocska”, de rajtam ne múljék a lelki békéje. – Gúnyolódik azzal a tipikus, örömtelen mosolyával, a hűvös szemeivel, miközben a kőris újbóli megintését követően sűrűn folyó, forrón gőzölgő, barna lé csordul egy frissen materializálódott, fekete bögre gyomrába. Puha habot pöfög a maga tetejére, krémeset és tejszíneset, majd a levegő részecskéi apró, őzbarna porrá omolva szállingóznak a tetejére. A labor édeskés hullabűzzel és csikaró vérszaggal telt levegőjébe most a friss kakaó tagadhatatlan csokoládé, és enyhe fahéj illata keveredik forró gőzfelhőbe csavarodva.
Elnézi, miként tiszteli meg a hajdan volt patológust azzal, hogy lehunyja a tágra nyílt szemeket. Az alkimista figyelmét az sem kerüli el, hogy a fiú csupán talárjával mert a friss tetemhez érni. Ez az ártatlan kis megnyilvánulás sanda, kölykös mosolyt kanyarint az ajkára. Mintha megihletődött volna, pattan a kőris, és egy két lábon járó dinoszauruszokkal tarkított párnahuzatot röppent a fiú arcába.
-   Remélem, sikerült fokoznom a komfortérzetét. – Duruzsolja Cedrah amolyan sötét, mocsár mélyéről szalajtott, pislákoló jókedvvel; megint nevet. Mélyen dörmögve, maró gúnnyal röhögi ki ezt a kis szaros pukkancsot, akinek van mersze beleszólni a tetteibe, van mersze elmebetegnek titulálni őt, de egy halott, még szinte meleg kvibli arcához már undorodik hozzáérni. Tipikus aranyvérű pojáca.
-   Remek a megfigyelőkészsége, Lamartin. A gondolatait ellenben még mindig gyerekes naivitás felhőzi. Már ne vegye sértésnek. – Kimosolyogja a fiút, de ezúttal nem tűnik dühösnek. Mohó kíváncsiság uralja a vonásait, mint önkényes kiskirály. A mélykék szempár tekintete fürkész és nyitott, bár ravaszul csillognak a mágikus forrásnak köszönhető, kellemes fényben.
-   Jól látja, nem vagyok megbillogozva. Ami azt illeti, nem is hagynám. Kár volna a karomért, ha a későbbiekben a másik fél kerülne ki győztesen a háborúból. – Megemeli az említett testrészt, és mintha saját tökélyének adózna, körbeforgatja az arca előtt. – Nem, egy ilyen felületet kár is volna halálfejekkel és kígyókkal csúfítani. Nem az én stílusom. Ami viszont a sorkatonaságot illeti… Remek az alkalmazkodó készségem, és kedvtelésből ölök. Mi kell ennél több?
Ezúttal hangosan is szóvá teszi az imént már gondolatban kiejtett mondatot, méghozzá a zavar minden látható, avagy láthatatlan jele nélkül.
A kölyök persze közel sem olyan ostoba, mint amilyennek néha mutatja magát. Ez Cedrahnak is szemet szúrt. Talán ezért mosolyodik el most amolyan lenyűgözött büszkeséggel, míg befejezi a mellkasra rótt kör központi szimbólumát.
-   Igaz. De hiába kapják az energiát, ha a testük megtagadja annak befogadását. Képzelje el úgy… mint egy adó és vevő kapcsolatot. Össze van hangolva varázsló és tetem, a mágia zavartalanul áramlik, míg tart a kapcsolat – melynek feltétele a két fél hibátlan működése. Azonban ha a vevő - példának okáért - meghibásodik, az adó hiába küldi felé az energiát, csupán az erejét pocsékolja a semmiért. Ezen alapul a bűbájcsapda. Blokkolja az inferusokba áramló mágiát, egyúttal kivonja belőlük azt, ami adott pillanatban mozgatja őket.
Tart egy kis szünetet, aztán felegyenesedik, és egészen megkomolyodott arccal pillant a fiú szemeibe.
-   És itt jön a képbe maga. A saját inferusomat nyilván játszi könnyedén hatástalanítom. De egy idegen vajon képes lehet rá ezzel a módszerrel?

-Nem gondolom-*mondom, mert én egy őszinte ember vagyok. Azt mondom, amit gondolok, és csak akkor hallgatom el az igazságot, ha okom van rá. Most még nincs rá okom, hiszen a tanár úr nem tesz semmit, ami miatt meg kéne bánnom. A hangsúly a mégen van, hiszen egy perc, nem sok annyi se kell, hogy a helyzet megváltozzon, a feszültség úgy robbanjon a teremben, mint egy rossz pálcamozdulattól ingerelt varázslat. A professzor sajátosan bájos egyvelegét veszi fel az intellektuális, zseni, de azért mégiscsak elmebeteg alkimistának és a kitanult ragadozónak, aki alig várja, hogy karmait a legújabb prédába mélyeszthesse, amint az menekülni kezd előle. Vizionálok? Meglehet, de egy párduc nem mozog oly hideg keccsel, egy mantikór dúdoló ajkain nem csendülnek olyan csábosan a halált hozó szavak, mint ahogy tapasztalom. Erő, hatalom. Rideg tökéletesség, szoborszerű szépség, törhetetlen önbizalom rettentene a sarokba, de észben tartom, hogy a macskám is csak akkor vetődik a patkányok után, ha azok futni kezdenek. A torkom ellenben összeszorul, a vérem sebesen áramlik, mintha be akarná pótolni az összes teendőjét, amit még meg akart tenni, mielőtt a padlóra omolva elfolyna ifjú életem szomorú mementójaként, amit egy pálcaintés feltakarítana később. Persze csak miután kinyalakodta magát.*
-Semmit-*válaszolom egyszerűen és lényegre törően, iszonyú erőfeszítéssel leküzdve a késztetést, hogy azt válaszoljam, elfutni, mert könnyen meglehet, hogy hagyna elmenni, én pedig megbánnám, miként kell. Visszaeresztett talárom szinte hangtalanul suhog, légy se rezzen, meghalt volna a feszültségben.* -Csak megemlítettem, mint érdekességet. Szokatlan jellemvonás a tanároknál-*egy kicsit megnyomom a tanár szót, erősítve az asszociációt a kedves, aranyos, diákok fejét simogató tanáregységeknek, ami ugyan nem passzol a legtöbb Roxfortosra, de ez teljesen mellékes.
A mosolya nem tetszik. Általában nem tetszenek az olyan dolgok, amiktől jeges gleccserek indulnak meg a hátamon és ez a mosoly, illetve úgy általában a professzor összes mosolya nem, határozottan NEM tartozik abba a kategóriába, amelyiktől jókedvre derülnék. Elvégre a mosoly funkciója is kettős. Részint a legrövidebb útvesztő két ember között, részint pedig felhívja a figyelmet a szemfogak szakítóerejére. Ősi ösztönök. Mélyről jönnek, akárcsak az elemi gonoszság maga, ami táplálja a professzort.*
-Ez nem mersz kérdése!-*csattan fel a hangom a baljós falak között önmagamat is meglepő élesen, mire a józanabbik felem egyből csitítgatni kezd, de nagyban fütyülök rá. Egy tanár se merészeljen engem gyávának nevezni, hiszen nem vagyok az. Ugyanolyan varázsló leszek, mint ő, ha nem jobb.* -Ez…-*a pohár szétcsattan, mint egy hatalmas felkiáltójel, összerezzenek rá, mert nem számítottam rá, de nem is ez a hitetlenkedésem oka. Kakaó. Utoljára akkor láttam kakaót, mielőtt a húgom meghalt, és valahogy most sem kívánom azt az édes nyálat, amit képes még csicsázni is. A komfortérzetem végett. De drága. Beharapom a szám szélét, fémes íze van, az agyamba lódul az a vérem, ami forr, mintha dühből és dacból lennék, de nem. A professzor direkt irritál, és én nem fogok rá felelni. Nem fogom hagyni magam provokálni. Undorral kapom el a rongyot, mielőtt a padlóra érne, aztán az italom után nyúlok. Magamhoz vonom a bögrét, Jade-re gondolok. Rajongta. Főleg, ha én csináltam neki. Pontosabban, csak én csináltam neki, esetleg a házimanó, de ő kihagyta belőle az érzést, ami még édesített rajta. A professzor mosolyát szemlélem, sokat fiatalít rajta. Főleg, ha elképzelem, hogy amilyen gyakorlata van odahaza, rózsaszín habos baldachinban nyúlik el, és kakaót szürcsölget. Kedves mosollyal viszonzom az övét. Mondhatni egészen szenvtelenül.*
-Maximálisan…-*mondom halkan, a hullát kizárom a figyelmemből, a nyelvem hegyével lekapok egy falatnyi habot, hogy vajon ehető-e, aztán szemmel tartva a tanár urat a bögre pereme felett lassan belekortyolok. Lássa csak, én hálás diák vagyok, nem csak a megosztott információkért. Mmm. Sóhajtok. Finom. A nevetése. Gonosz. Ellentétpárok, én pedig egy kicsit magam vagyok közöttük. Nem számít. Lenyelem a kortyot, lenyalom a számról a habot, félrerakom a bögrét. Hízik a májam. Jó megfigyelő vagyok. Nem nehéz tisztelt tanár úr, amikor valakiről ennyire ordít, hogy mennyire öntelt, akkor nekem könnyű dolgom van a következtetések levonásával. Még csak emberismeret se kell nagyon hozzá.*
-Nem veszem sértésnek, elvégre azt lát a gondolataim közé, amit akar-*vonom meg a vállam, mint aki nem sokra becsüli a legilimenciát, mint olyat. Kit érdekelnek a gondolatok, ha egyszer a tettek előtti másodpercben döntöm el, hogy mi lesz? Így nem fog belőlem kifürkészni semmit, legfeljebb irigykedhet.*
-Ennél több kell a fanatizmus, az alázat és a meghunyászkodás. Az lehet, hogy jól alkalmazkodik, de az csak pillanatnyi megjátszása az ember igazi természetének, és a mágia sötét oldalán mozognak olyan emberek, akik egyszerűen átlátnának magán. Nem csak az egoburka miatt nem megy bele, hanem nagyon hamar kiiktatnák maguk közül. Egy összetettebb személyiség elég egy bandába-*mondom finoman, elvégre ez így mégiscsak jobban hangzott, mintha azt mondtam volna, hogy egy őrült elég egy csordába.*
-Nem egészen értem mit akar-*mondom zavartan, egyik lábamról átállok a másikra, összpontosítom a figyelmemet, megvakarom az állam.* -Hogyan lennék képes én, hatodévesen egy inferushoz elegendő varázserőt kezelni, hogy azt maga megpróbálja megállítani?-*mondjuk boldoggá tenne, ha megtehetném. Ez az igazán riasztó a dologban. A szenvedély fertőz.*

-   Semmit. – Ismétli meg kissé megnyomva a szót, s mintha elégedett volna a válasszal, ellöki magát az imént érintett felülettől. Ujjbegyei fakó, vörhenyes kis pecséteket hagynak a máskülönben makulátlannak tűnő lakkrétegen. Aztán az emberi testből kipárolgó hővel együtt nyomtalanul eltűnnek. Talán egészen apró, emberi szem számára aligha észrevehető kis cseppek maradnak hátra hírvivőnek. De nem lesz hír, amit megvihetnének az intézmény többi diákjának… Igaz, Lamartin?
Mintha gőggel oltott elégedettség lopózna az arcára, de alig egy töredék másodperc múlva már nyoma sincs. Dolgoznia kell. És bár csonka kis örömmel élesítené tovább a karmait diákja idegein, az idő szorít, és egyelőre még nem birtokolja fölötte a hatalmat. Ám amint elkészül az ikreknek beadott kis ketyere… a markában tarthat majd teret, időt, embert… ügyesen használva hajszál választhatná el attól, hogy a világ egyetlen és megdönthetetlen hatalmú uralkodójává hízza ki magát! Már a puszta gondolatra is összefut a nyál a szájában – másnak talán a hullabűzös terem levegője ingerelné egyre serényebb elválasztásra az édeskés löketekkel kedveskedő mirigyeket. Nyel egyet. Le sem tagadhatná, mennyire kedvére való gondolat ötlött az eszébe. Az egész lénye okádja magából, szinte már sziporkázik, akár egy túlzott feszültség alatt álló, hibás vezeték.
A férfi elmosolyodik, míg újra magához veszi a pálcáját.
-   Meglehet. Ám ha arra gondol, hogy nem vagyok tanár… ahogy azt már az első alkímia óra alkalmával is kihangsúlyoztam, ez az apróság is érdektelenebbé válik. Elsősorban alkimista vagyok. Másodízben auror. A tanári pálya annyira sem vonz, mint egy kvibli teadélután. Dumbledore-nak teszek szívességet azzal, hogy itt vagyok. Neki, és senki másnak.
Ahogy Seraphin megnyomta a „tanár” szót, úgy Cedrah Lupen is kellőképp kihangsúlyozza az „alkimista” és az „auror” szavakat. Épp egy olyan ember simogatná meg kedvtelve a padban gunnyasztó, szaros kis vakarcsok fejét, akinek szinte a vérébe ivódott a fekete mágia? Aki boszorkány körökkel és tiltott igék darabokra boncolásával tölti a szabadidejét és emberkísérleteket folytat a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola falai között? A feltételezés több, mint nevetséges.
Az alkimistáról ezúttal is lerí, mennyire lenézi az idegesen felcsattanó mardekárost; akinek ezúttal is hűvös nyugalommal parancsol nyughasst. Csitítja az idegeit, a tekintete metsző és ellentmondást aligha tűrő.
-   Persze, hogy nem. Józan észre vall. A tetemek nagy részéhez kesztyű nélkül magam sem nyúlok hozzá szívesen, mivel meglehetősen ronda fertőzések táptalaja lehet a bomló hús. – Alig halt el a hangja, máris atomjaira bomlasztja azt a bizonyos kristálypoharat. – Mindazonáltal Mr. Gother igen messze van még a bomlástól; ha rajtam múlik, még napokig nem éri el azt az állapotot.

Ismételten elereszti a füle mellett tanítványa pimasz megjegyzését. Csupán egy büszke kis mosolyra méltatja, ám ahogy visszafordulna a hulla testére rajzolandó ábrához, tekintetét makacsul rabul ejti a habbal vacakoló kis nyelv. Ocsmányul összerándul a gyomra, alhasában pedig olyan őrült zsibongásba kezd a darázsraj, hogy önkényesen hagy néhány másodpercnyi szünetet magának. Ez a zsigerből jövő kacérság… A professzor szemeiben éhes, mohón izzó kis szikra villan, és pálcát tartó ujjairól is egyre-másra pattannak le az apró, narancsvörös csillámok. Szabad kezével gyorsan letakarja a sziporkázót, s egy titokzatos, sötét kis mosollyal visszakényszeríti tekintetét a karmazsin szimbólumra.
Egész beleborzong a gyerek sóhajába. Vajon tudatában van annak, mennyire vonzó? Alkimistánk karján vadul burjánzó lúdbőr söpör végig, s néhány hosszúra nyúlt másodpercig látványos is marad. Aztán mintha csak lesimították volna, eltűnik.
-   Ennél sokkal óvatosabban kezelem az ilyesmit. Nem szokásom a saját kényem-kedvem szerint való jelentéssel felruházni a gondolatokat. – Feleli immár ismét uralva a bőre alatt fellobbant, mohó akarást. Sötéten doromboló elégedettségét épp olyan könnyeden inti nyugalomra, mint az imént látványossá váló izgalmát.
Alkimistánk bőre valósággal rideg pikkelypáncélba öltözik, s az örökifjú arc is változni kezd. Előbb csak az állandó gúnyba vont szemöldökök simulnak ki. Enyhén összefutnak, töprengőn, a férfi orrnyerge felett sekély kis árkokat váj a koncentráció. Aztán a frusztráló mosolyba szaladt ajkakról kopik le az érzés, s ahogy magával ragadja a munka öröme, pengevékonyra préseli őket alkotás közben. A mélykék szempár csoda, hogy nem szárad ki – alig pislog. Az ember szinte számít rá, hogy hamarosan áttetsző pislogóhártya nyal végig rajta, hogy újabb nyálkás bevonattal segítse az éleslátásban.
Pillanatnyi megjátszás…
Cedrah Lupen gyomrában mélyen dörgő, teli torokból okádott hangorkánnal röhög fel sötétség. A férfi arca ezzel szemben rezzenetlen. Egy csipetnyit talán kíváncsi.
-   Ennyire átlátszónak tűnök? – Kérdi lassan visszaegyenesedve, nyíltan felelve tanítványa tekintetére. – Ami azt illeti, ezt örömmel hallom.
Elmosolyodik. De másképp. Ez az a pokolian ártatlan, kölykös megnyilvánulás, ami a legkevésbé sem illik a holttest fölött munkálkodó alkimista képébe. A szemei őszintén hazudják a szelidséget, noha megjegyezte magának a bókot.
-      Hm. – Neveti el magát csöndes, kedvtelő hümmentéssel, aztán készséges magyarázatba kezd. – Ami azt illeti, épp a fordítottjára gondoltam. Megmutatom, hogyan működik a kör. És Ön állítja meg az Én inferusomat. Feltételezem, emlékszik még a saját szimbólumára.

*Amíg tisztában vagyok önnön sebezhetetlenségével és azzal, hogy elvileg nem bánthat, nincs baj. Addig talán ő is elhiszi. De mi lesz akkor, ha már magam is kételkedem? Ha megremeg a kezem, a hangom, bizonytalannak érzem magam alatt a talajt. Még nem. Majd. Vajon azonnal ugrik, kihasználva a gyenge pillanatot, vagy megvárja, amíg allegorikusan messzire szaladok? Nem tudom. Nem is akarom megtudni.
Jó hosszan lekötöm magam a kakaózással és azzal, hogy a gyomrom ne kavarodjon meg a benti ájertől. Így legalább válaszolnom sem kell, bár mélyen felháborít, ahogy rám néz. Kiráz a hideg, dühít, éget, marcangol a vágy, hogy válaszoljak neki, hogy bebizonyítsam, nincs igaza és én nem félek tőle, de. Sok, de van. Tulajdonképpen a professzor egyetlen, hatalmas felkiáltójel a tudatom homlokterében, és ahogy ő mondta, nem is tanár. Alkimista, auror, gyilkos, rendfenntartó, sötét tudományokban vájkáló fazon, akinek nincs olyan, hogy szent. Talán elkezdhetnék félni tőle, de egyszerűen nem tudok. Az aranyos vérem teszi*
-Kíváncsi vagyok, vajon az igazgató úr miben tud ennyire a kedvére tenni, hogy ilyen áldozatra is hajlandó-*jegyzem meg azért, mert nem vagyok tökéletes, nem tudok sokáig csomót kötni a nyelvem. Finoman ironikus hangsúllyal jegyzem meg, holott végre egyszer normális tanárunk van, akitől tanulhatunk is valamit, természetesen Piton professzoron túl. Döbbenet, hogy ezt én teszem, de csak egy oka van. Nem érzem úgy, hogy bármiben is a professzor kedvében tudnék járni, neki nem lehet hálásnak lenni. Ő csak van. Hidegen és állhatatosan, mint egy sárkányszobor valamely ősi kastély erkélye alatt. Márpedig egy szobornak nem dumál vissza az ember. Még a végén valami nagyot és súlyosat dob a nyakamba, és ez az érzés valahogy ellenkezést vált ki belőlem.
Így csak lenyelem a kortyot, félrerakom a poharat, majd ha nem leszek rosszul ettől, a többit is kikortyolom… kéjes lassan? Az összes figyelmem a professzorra tapad, elvégre szeretném épségben elhagyni majd a terepet. Összeborzong, vagy csak a képzeletem játszik velem. Követem, a hulla másik oldalán találom meg a nekem való helyet, felírhatnám bölcsességnek, mindig gondoskodni kell arról, hogy veszély esetén egy halott legyen közted és a veszély között. Vajon mi volt előbb, a hulla vagy a veszély?*
-Fázik?-*Úgy nyikkan a világra a kérdés, mintha egy különösen kaján hangú manó lopta volna magát a torkomba. Noha egy szempillantás az egész, jelentősége szinte semmi megjegyzem magamnak, mint mindig, minden egyes apró mozzanatot, ami semmire se jó, csak arra, hogy belebambuljak a pillanatba és utána törölhessem a bájos benyomást néhány hatékony átokkal, rontással, bármivel, aminek a végén nem derül ki, hogy tőlem ered. Én nem támaszkodom a lapra, mint a professzor, csak összefűzöm a karjaim magam előtt, óvatosan teszek egy fél lépést közelebb, így még nem érek a padhoz, persze előtte alaposan megnéztem, hogy van-e vér a talpam alatt, de nincs.*
-Elhiszem magának-*mondom a lehető legkétkedőbb hangomon, aztán figyelem. Nem a hullát, azon semmi nem változik, illetve alig, meg még szoknom is kell a kiterített test látványát, marad a professzor. Amint koncentrál, átszellemültségében több mágikus erőt sugároz magából, mint az egész famíliám, ideértve a karácsonyi ünnepek alkalmával összegyűlő népes tömeget is, akikre szót se érdemes vesztegetni, annyira egyszerű lelkek egy tiszta vérvonalhoz.* -Képzelem, amint óvatosan kezeli-*fanyalgok kissé.* -Órán is úgy lapozott az emberekbe, mintha ez alanyi joga lenne, pedig hol az?! Bár tény, jó módszer arra, hogy magához ragadja a figyelmet.
*Köztük az enyémet is, mi másért lennék most itt, ha nem azért, mert tudni akarok, minél többet és minél alaposabban. Tanulási kényszer, tiszta sor, de az az érzésem, hogy Lupen professzortól hasznosabb dolgokat sajátíthatok el, mint bárki mástól. Na meg persze, közben gondtalanul fejtegethetem a létét. Az a finom borzongás, ami különféle halálfélelmes víziókkal kecsegtet gyerekes csökevény csupán.*
-Ez nem éppen átlátszóság. Inkább aggasztó tapasztalatok. De ez meg, gondolom, hízeleg magának, mert szereti, ha az emberek félnek egy kicsit-*szépen, finoman, óvatosan válogatom meg a szavaim, igyekszem nem kiérdemelni többször azt a megvető tekintetet, ami láttán talán ölni tudnék, ha nem volnék még ennyire tanuló, de legalábbis szívesen megpróbálnám. Erőt véve magamon a hullára is vetek egy futónál valamivel hosszabb pillantást, de a mellkasán a jel nem különösebben csigázza fel az érdeklődésemet, ellenben a nevető férfi. Kinevet, vagy csak nevet? Nem mindegy? Egyáltalán nem illik a helyszínhez a szertelenség, se az a pillantás, az a mosoly, amit ki kéne dobni a nagyteremben, hogy a libázó diáktársak kapva kaphassanak rajta.*
-Természetesen emlékszem rá-*válaszolok ridegen, hangsúlyommal árnyalva, hogy már a feltételezés is sértő, felemelem a pálcám, némán a levegőbe rajzolom, amit tőle tanultunk.* -Arzén, Szaturnusz, Tűz, persze, gondolom, közel sem bír akkora megtartó erővel, mint a Nap-arany kombináció, elvégre azokat el se választják egymástól-*nekem azért tetszik, bár most ebben a sápadt színben annyira nem kifejező, illetve tökéletesen kifejezi, hogy erőst zöldülnék még a rosszulléttől, ha belegondolnék, hogy hulla van előttem. Bár mi olyan extra egy halottban? Semmi különös.*
-Igen?-*a lázas kíváncsiság elfojtja a hangom, meg a döbbenet, meg a meglepettség, meg a torkomba ugró szívem, amikor ennek semmi köze nincs az érzelmekhez, sokkal inkább adrenalinban tocsogó pillanat.* -Gondolja, hogy ilyen komoly képességkülönbségek esetén is működhet?-*lehelem szinte, izgatottan, elégedetten, hogy éppen nekem jut egy ilyen lehetőség, felcsillanó szemekkel figyelem a tanár urat. Szánalmas, mennyire megvesztegethető vagyok. Rémesen izgalmas, hogy mivel.*

-   Az igazgató úrnak vajmi kevés beleszólása van a dolgaimba; hiába olyan nagy a híre. Fehér varázsló… a jó oldal rendíthetetlen mentsvára… Miért nem mindjárt Fehér Gandalf? – Az alkimista szemei épp hogy csak nem izzanak fel a kellemesen kivilágított terem hullabűzös legében, de a pillantása így is épp eléggé mar. Sósav. Kénsav. Vitriol. Olyan nyíltan boncolgatja az előtte álló kölyköt, ahogy a zabolátlanul tomboló hurrikán is darabokra szaggat egy magányos hegyoldalt borító erdőt. Gyökerestől csavarná ki belőle a bátorságot, de elcsitul. Megszelidül. Kedvtelve mosolyog.
-   Rég kinőttem már a mesékből, Mr. Lamartin; és talán Önnek sem ártana kinyitnia a szemeit. Komolyan gondolja, hogy Dumbledore-t nem lehet becsapni? Pedig alaposan megöregedett, mióta utoljára láttam… Vén. Naiv. Naivabb, mint egynémely hugrabugos; és itt megjegyezném, hogy a szeretet ereje, amit olyan szívesen emleget, nem létezik. – Élvezettel ecseteli, mennyire meggyengült a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola igazgatója; de lett légyen bármily érdesen doromboló a hangja, arca és pillantása kifürkészhetetlenebb marad, mint egy örök közönybe fagyott arcú gránitszoboré. Tökéletes. Titokzatos és megfoghatatlan.
-   Mindazonáltal van közös múltunk. Tartozom neki, ha úgy tetszik. – Ízlelgeti a szót. Tartozás. Hahh! Micsoda, ostobaság! Még hogy Ő, Cedrah Lupen, tartozzon valakinek? Ráadásul egy ilyen szentimentális, vén bolondnak? Röhöghetnékje támad, de lenyeli a kortyot. Az idő nem alkalmas.

-   Nem. – Feleli könnyed, társalkodó hangnemben, a legkevésbé sem zavartatva magát az iménti kis kellemetlenség miatt. Bal tenyere takarásában változatlanul pezsegnek az apró, narancsvörös kis zsarátnokokra emlékezető csillámok, de alkimistánk legnagyobb örömére – mely még így is csökevényes, akár egy mandragóra mája – elég jelentéktelenek ezek a csöpp szikrák ahhoz, hogy elkerüljék az avatatlanok figyelmét.
Cedrah mentális jegyzetfüzetébe újabb oldalt indít az ifjú Lamartin, s a kapkodó, szálkás, mégis született eleganciával bíró írót sugalló betűk sebesen karmolják a tiszta felületre a következőket:
Sz - szkeptikus, szenvtelen, szókimondó, sze...
Írná még, de egy kérdéssel elvágják gondolatai fonalát, és ő kénytelen visszatérni a laborba. Ami nem is árt. Tekintve, hogy épp egy igen kényes kísérletet igyekszik előkészíteni – nem ártana valóban oda koncentrálnia a körre. Hm. Zsigerből kanyarintja fel az ábrát, hibának egyszerűen nincs helye a laborban. Ahogy a mostani kép is mutatja, a törött lombikokat, tégelyeket és szakadt plakátokat is száműzte.
Alkimistánk ismét felpillant, ezúttal érdeklődve. Már-már kíváncsian.
-   Az információtartalmat óvatosan kezelem. A legilimenciát nem. Mindazonáltal köszönöm, magam is elégedett voltam a társasággal. Többé-kevésbé. Miss Miscreant kissé kihúzta a gyufát, de nem történt semmi helyrehozhatatlan, ugyebár. – Az apró, fekete ruhácskára céloz, és az elkalandozó női lélekre. Egy kis szigor, fenyítés, és máris volt-nincs probléma.
-   Miért mondanék le egy ilyen képességről? Miért ne volna a felsőbbrendű hatalomnak alanyi joga beletúrni az alantasabb teremtmények elméjébe? Legalább tudom, mire számíthatok Önöktől, és ami azt illeti, tökéletes és gyors módszer arra, hogy megtudjam, mivel lehet leginkább motiválni az adott diákot. Példának okáért ott van Mr. Omen. – A férfi ajkainál ott köröz egy ragadozóvigyor sötét árnya, de nem rebben rá. Árnyék marad. Egy hangulat, mely érezhetően ott lebeg körülöttük, míg az arc őszinte nyíltságot, és ártatlan, kölykös jókedvet hazudik.
-   Nyilván. Azt viszont, hogy mit tapasztalnak a részemről, én szabom meg. Gondolja, hogy kinyilatkoztatnék olyan dolgokat, amiket titokban kívánok tartani? – Beugratós kérdés. A mélykék szemek egyre szelősebb hévvel csillognak, de ott gunnyaszt bennük az a csaló ravaszság, ami a Kígyó Házának sajátja. Elvégre ha egy ember… legyen a titka bármily’ szörnyű, kellő ripacssággal tálalja a valóságot, a nagy közönség elnéző, kedves pillantásokkal jutalmazza érte; esetleg egy öblös röhögéssel. Avagy titkolózni jobb? És eleve hallgatni a rejtélyről?
-   Hol van inkább rejtve egy titok? A felszínen? Vagy a mélyben, gondosan eltemetve?

Az alkímia mestere kritikusan szemügyre veszi az ábrát, s mintha analizálná a tartalmát – amit vélhetőleg már akkor és ott, az óra keretei közben is megtett -, néhány másodpercnyi mustra után elégedetten biccent.
-   Remek. Akkor nyilván arra is emlékszik, hogyan kell használni. A bűbájt függőleges pálcatartással vezetjük a körbe, a kört pedig… - Körülnéz, keresi a megfelelő helyet, mígnem ki nem szúrja a katedra előtti szabad területet. - … oda rajzolja, legyen szíves. A padlóra.
Még egy pillanatra megtorpan, mielőtt függőlegesbe parancsolná a förtelmes halottat, és érdeklődve hallgatja tanítványa megjegyzését. Enyhén összeszűkülnek a szemei.
-   Ami azt illeti… a körnek a használó személyes mágiájával kell szinkronban lennie, így azt hiszem, nyugodtan kijelenthetem, hogy az Öné épp olyan remekül működik, mint a magamé. Emiatt ne aggódjon. Ami pedig az erő béli különbséget illeti… - Itt kellemes, mondhatni barátságos mosolyt kanyarint az arcára. - … ez az inferus gyengébb lesz, mint a megszokott.
Azt már nem teszi szóvá, hogy egy ilyen nyeszlett bűbájjal felvértezve aligha van esélye megállítani a feléje törtető ocsmányságot, de azért tartózkodik a professzor a teremben, hogy elejét vegye a vérontásnak. Jelenleg.
B – bizonyítási vágy, becsvágy, büszkeség, bátorság.
A férfi arcán jóleső mosoly bomlik szét, a szövetségeseké. És a következő pillanatban a holttest függőleges helyzetbe lendül a kőrisnek engedelmeskedve. Mr. Gother talpai reccsenve csapódnak a padlónak, majd a két kifacsarodott alkar könyékből leszakad a helyéről. Tompa puffanás.
Az alkimista mosolyog, mintha szebbet még sose látott volna! Nevetne. De nem kacag. Az volna a szép, a jó, ha körülötte bomlásnak indulna mindenki más ép esze is, és nem csak ő mulatna bele a vak világba!
Néma átok, vad, méregzöld villám reppen a holttest mellkasa felé, mire az hosszában végighasad, s minden zsigeri szerv a padlóra ömlik. Toccsan.
Létezik, hogy néma borzalom remeg a teremben? Mert Cedrah hallgat. Ahogy a doktor úr is. Seraphin?
-   Akad Önben kiadandó düh, keserűség vagy harag, Mr. Lamartin? Mert itt a lehetőség, hogy teret engedjen neki. A doktor úrnak nincs szüksége lábakra. Térdtől lefelé. - Kedves, ártatlan, sőt, előzékeny mosollyan int a lebegő tetem felé.

*Gandalf? Fehér varázsló? Jó, a szavakat magukat tudom értelmezni, de a jelentésük sokkal megfoghatatlanabb számomra, mint egy órai feladat, jó lenne néha sejteni, hogy mégis mit akar a professzor. Ez a rész valahogy összefüggéstelenebb, mint amikor az alkímiáról, inferusokról, újdonat varázslatokról magyaráz, holott a diákok legtöbbjének az is magasan meghaladná a szellemi kapacitását. Természetesen nem nekem. Aligha vagyok a többi diák kategóriába sorolható, és ez mélységes elégedettséggel tölt el. De azért ezt a tartozást megjegyzem. Jó lehet még valamire.
Ha nem, hát nem, a keze felé pillantok, bár úgy mindenestül szemmel kellene tartani a professzort, de az asztal sajnos félig eltakarja, így akár valami szörnyet is simogathat maga mellett. Csendes társ, jó lesz az eltüntetésemre, ha esetleg nem lennék elég együttműködő. Árnyalatnyit izzad a tenyerem. Ez az árnyalat a félelemé is lehetne, de nem vagyok hajlandó hinni neki.*
-Az a lány a Mardekár szégyene!-*morranok, pedig nem szoktam kritizálni a háztársaimat, de fekete düh környékez, ha rá gondolok. A jelre nézek, én egészen biztosan nem tudnám értelmezni pár kiló könyv nélkül, lám mégis vannak olyan kifejlett varázslók, aki könnyedén, mondhatni megszokottan rajzolják fel, pontosan tudván mit akarnak. Aztán felpillantok, a hideg színű szemek engem vizsgálgatnak, tapogatnak alighanem kívül és belül. Elkezdek okklumenciára gyakorolni. Ez biztos. Majd otthon megnézem, mégis hogyan kell, biztos akad könyv, ami ezzel foglalkozik. Viszont most marad az auror-alkimista-? gyűjtőnevű probléma. Szavaival tápot ad és átformálja a félszet haraggá, felcsattanós indulattá.*
-Majd ha felsőbbrendű lesz, alanyi jogává válik, de úgy csak ugyanolyan közönséges alak, mint bármilyen tanár-*egész sziszegős a hangom, pedig most még uralkodom rajta, a pálcámra szorítom az ujjaim, inkább átfogalmazom, ami még a nyelvem hegyén lett volna, mondhatni bűbájos mosollyal.* -Legtöbbünknek nincs szüksége arra, hogy más motiváljon minket. Tudja, az átlaggal ellentétben belőlünk még lehet is valami, köszönjük, elboldogulunk-*anélkül, hogy egyes alakok, legyen bármily nagyszerűek bizonyára, hatalmasok és követendőek, megpróbálják a tetszésük szerint befolyásolni a tetteinket. Ugyanis ehhez nincsen joga senkinek. Rajtam nem uralkodhat senki. Én ahhoz az osztályhoz tartozom, aki uralkodik, nem szorulok útmutatásra. Csak és kizárólag a saját ügyességemre, most éppen arra a fajta ügyességemre, hogy ezt ne vágjam a professzorhoz, elvégre nem akarod idejekorán aludni térni.
Így azt se mondom, hogy miként érzek azzal kapcsolatban, hogy ő majd meghatározza, hogy mit látunk belőle. Hah, az emberekben mindig van valami közös, ez alapján pedig el lehet indulni valamerre, és ő még akkor is ember, ha ilyen megveszekedetten akar valami másnak tűnni, mint esetlen halandó. Mindenesetre kérdést tett fel, hát válaszolnom kell, lenyalom az izgatottság sóját a számról a szemébe nézek. Hogy is van? Azzal lehet a legjobban ingerelni a fenevadakat, ha a szemükbe nézünk? Igen ám, de akkor a legtöbb meghunyászkodik és elfordul.*
-Úgy vélem eltérő fogalmakat vallunk a titkokról és úgy általában az emberi viszonyokról, és éppen ez nagyon sokat elárul magáról. De feltételezem…-*teszem hozzá nagyon-nagyon finom mosollyal, inkább éteri, semmint sátáni, belülről jön a jó és rosszindulatom mosolyog így, békés egyetértésben.* -…éppen így akarja, hogy odaadó figyelemmel boncolgassák minden megmoccanását, és árgus szemekkel lessék a tetteit. Sajnálom, ha ilyen szempontból csalódást okozok-*de én nem a szavai mögött fogom keresgetni a tartalmat, vagy éppen a feneketlen ürességet, körülnézek itt, a kirakatban, hiszen a paraván, ami mögé a legtöbb ember elrejtőzik is csak a viselője keze nyomát őrzi. Nem több, nem kevesebb, az is valahol az adott egyént tükrözi. Ugyan már professzor úr, nem hisz a mesékben? Hiszen maga is egy alakja. A gonosz sárkány, ha megtalálom a pálcaforgató tündérkisasszonyt, akkor máris többet tudok magáról, mint egészséges lenne és küldhetem a hős lovagot, hogy képletesen kivágja a szívét és megigazítsa. Én is kinőttem a mesékből. De ha egyszer visszatámadnak?
Biccentek, tökéletesen emlékszem, ellépek a halottasztaloktól, nem kicsi megkönnyebbüléssel, még szoknom kell ezt is, mint mindent. Hátat ugyan nem fordítok, de elfordulok az alkimistától, felrajzolom a köröm a padlóra, eljátszom a gondolattal, hogy beleállok, mint a régi idők botcsinálta mágusai, hátha megvéd, de kinőttünk már a mesékből ugyebár.*
-Milyen előzékeny…-*jegyzem meg félhangosan, inkább magamnak, közben hátralépek, alaposan megszemlélem a művem, szép, nagy, bár most már kezd hasonlítani az órai színére, így a padlón, olyan furán fest.

Felpillantok. A lélegzetem elakad. A halott támad. Pontosabban, megválik a végtagjaitól, mielőtt valamit leverne vele. Mint valami groteszk figura, egy akaratlan báb rándul a levegő, akárha az alkimista puszta akarata késztetné haláltáncra, nem pedig a mágikus erő. Bűvölten meredek a néhaira, pislantani se nagyon merek, nehogy történjen addig valami, a gyomrom összerándul, kicsinyre húzottan, kemény magként szorul a korty kakaóra, ránehezedik a szívem, mint egy súlyos kő. Szempillám se rebben, amikor szétnyílik a test, mint amikor kisebb koromban lejutottam a konyhába és ott is, éppen húst szedtek. Illetve és néha állatot szedtek szét hússá. A szempillám se rebben, elvégre az ájulás gondolatával játszok. A kezemre felfröccsen valami a részvéttelen padlóról, valami, ami a kvibliből származik. Gépies mozdulattal törlöm a taláromba a kezem, annak már úgy is mindegy. Magam előtt látom, hogy a vérbe, bélbe hanyatlanék. Ez a gondolat valamelyest magamhoz térít. Felfogom a kérdést. Mélységes undor borzongat.*
-Nem hiszem, hogy egy egyszerű nyisszantóbűbáj elég lenne ide, márpedig komolyabb trancsírozóbűbájokat még nem volt lehetőségem elsajátítani-*érzek valami kis borzadó alhangot a szavaim mögött, ezért mondhatni nagyvonalúan intek.* -Csak töltse kedvét bátran, én nem fojtom el az érzelmeimet, nincs benned elég agresszió most. De önnek jól jöhet az alany, én inkább ez, mint valaki más.

*Pff... Miért van az, hogy az órák ilyen unalmasak? Vagy csak ő öregszik? Megrázza a fejét, és a sűrű hullámok csak úgy csapkodnak a feje körül. Majd egy pálcaintésre forrócsoki jelenik meg a mancsában, és azt szürcsölgetve leül. Igen, csak az lehet az oka. Vagy az, hogy apja ezen a napon halt meg több éve? Barna szemei a szokásosnál is komorabbak voltak, ha nem villogott volna rajta a piros jelvény, bárki rábökte volna, hogy Mardekáros. De nem az. Lehajtotta a fejét, és elmélyült magában. A hajába túrt jobb kezével, amitől kissé kócosnak hatott, de ez a mozdulat is elegáns volt. Majd begörbítette erővel a hátát, hogy ne üljön már olyan egyenesen. Sajnos a belenevelt mozdulatok... Felugrott, és a csokija kiömlött. Elkezdett szitkozódni, majd otthagyta. Kicsit továbbállt, és aztán hirtelen ököllel csapott a falba. Igen, ez kellett neki. Fennhangon válogatott kicsit a káromkodás gyűjteményéből, majd a kezét rázta. Eléggé paprikás hangulatban volt, de valahogy kellett neki a magány, meg nem is Legalább lenne valaki itt, aki csinálna valamit! De a kis kirohanását legalább csendben végezte, és hisztimentesen. Amikor a fájdalom enyhült, a haját a füle mögé tűrte, és arcára erőltetett valami előkelő pofát. De az az első adandó pillanatban lehullott, és újra komor arca lett, hideg barna szemek, és összeszorított száj. Nagy levegő, kifúj. Aztán lépéseket vélt hallani, és a libabőr szaladt át rajta, megborzongott, mint aki fázik. Ha most anyja jönne, úgy, de úgy-... Elkínzott arccá vált a bozontos haj alatt, és egy sóhajt eresztett meg. A két válla most már leereszkedett, és lehajtotta a fejét is. Eléggé keserves állapot, és alakoskodni is utál. *
~Nyugi! Fel a fejjel és csak előre!~
*Gügyögte egy mézesmázos hang a fejében. Újra nagy fejrázás, hogy az anyja hangja eltűnjön a kobakjából. Vajon tényleg kezd megőrülni? Igen.. Már lépteket is hall... Az esze most távozik...*

*Nos, egy kis hangocska éppen arra ösztökéli, hogy szedje magát össze. Nagy levegőt vett, és a kiserkenő vért egy selyemkendőbe törölgette, majd a kezét egy másikba beletekerte. Mikor egy pálcaintésre a kendőn egy csinos kis csomó tekeredett, kissé elmélyülten nézegette, és nem nagyon tűnt fel neki, hogy most igazi lépések hallatszanak. Vagy lehet az előbbi is az volt? Halk köhintés, mire kissé jeges pillantással néz fel, majd a megszólításra hirtelen változik meg a tartása. Kihúzza magát, fejét felemeli, és az összetört vázából hirtelen újra egy pompás antik darab lesz, és büszkén csillan meg. Sötét pillantással végigméri a másikat, míg az egyik szemöldöke felszalad. Lám, egy újabb úrficska. Erre végre már egy félmosoly is megjelenik arcán, de nem a gúnyos, hanem inkább az a nosztalgikus. Mia teste szinte sugározza magából, hogy nem sehonnani, vagy akárki ő sem. Ugyanannyi joga van állni a folyosó közepén, mint a másiknak kikerülni őt. Felveszi a bájos arcocskát, és aztán egy hasonló görbe csillan fel. Az előbbi ki összetört riadt őzike eltűnt, helyébe egy oroszlánt megszégyenítő büszkeség magaslott. *
- Nos, akkor kerüljön ki...
*Mézesmázos hang, hiszen nem akar bajba jutni, ő csak álldogál, és semmi rosszat nem tesz. No, igazam van, vagy igazam van? Rávillantja az ifjúra a legkedvesebb mosolyát, és nem mozdul. Egy lányt nem bánthat, csak pálcával, ha igai uriember. Milyen naiv valaki... A barna tekintet hirtelen olvad kíváncsivá. A következő lépés mindent elárul a fiúról. Túl fennkölt ahhoz, hogy kikerülje. Ezt már most látja. Akkor? Talán próbálkozik máshogy? Mi lehet a másik szerinti legjobb, vagy talán a legrosszabb döntés? Egyszerű kérdés... De a válasz nem biztos, hogy az. Belé is neveltek etikettet, és illemtant, nem létezik, hogy odébbálljon egy parancsolgatós és pávás jelleműnek. Talán ha lejjebb viszi az orrát... Jobb, vagyis épp kezével kisöpri az arcába nyomuló göndör fürtöket, és most a fiú is láthatja, hogy a lány minden mozdulatában benne van az elegancia, a kecsesség, és ezzel nem a másikat akarja elbűvölni, csak tudtára adni, hogy egy: nem kicsi, kettő: van neve, három: eléggé ad a jó modorra. És ezt jobb megtanulni!*

-   A kisasszony tipikus, önmagát különlegesnek tartó kis liba. – Ínycsiklandó. Egy kevés sóval beszórt, vágott, szúrt, esetleg mart sebektől nyíltan. Nyíltan, mint a bimbózó rózsaszál, amihez az ilyen finom kelmékbe öltöztetett fehérnépeket hasonlítani szokták. A férfi még hosszasan forgatja nyelve hegyén a szimbólumot, de úgy fest, nem szándékszik többet mutatni a saját véleményéből. Tanár. Mintha számítana. Miss Miscreant iránt táplált halovány kis ellenszenve tehát kapocs lehet Lamartin irányába. De nem itt akarja megfogni.
Cedrah Lupen soha nem sorolta magát az átlag emberek közé, és nem most kívánja elkezdeni a tömeggel való hasonulást. Hogy ő is szürke legyen, jellegtelen, és áttetsző, akár a londoni köd? Borongós és életunt, nyirkos, negatív hullámoktól lelakott, mint egy dementor lehelete? Nincs az a rakásnyi arany galleon, égzengető és földet megremegtető hatalom, ami rávehetné, hogy olyan legyen, mint mások. Épp csak ez a kitűnni vágyás ivódott a természetébe. Olyannyira, hogy máris kitűnik.
Káosz vibrál a fejemben. Miközben az arcát nézem, Lamartin. Őrültség, avagy égi jel, de a nevében hordozza egy fensőbb hatalom keze munkáját. Tudatában van ennek, Seraph? Egy ilyen szép vágású arcot kár volna mosollyal mocskolni, de én megtenném. Természetes úton, szép szavakkal… vagy egy jól irányzott metszéssel.
Csapong. Csapong, csapong, csapong. Ércesen, mint egy drága kupa, amit ingerültségében a falhoz vágott a nemes uraság. Ám de hol is tartottunk! Széles, aranyvérű, mégis igen finom, míves gesztussal int a kiterített kórboncnok irányába.
-   Seraphin! Kérlek, nézd meg alaposan ezt az úriembert. – Direkt a fiú irányába csavarja az emlegetett alany fejét. Ocsmány roppanással adják meg magukat a csigolyák. Mint egy morbid mesében, ahol a szereplők csak úgy letegezik egymást; hisz mindenki ismeri mindenki kis titkát. – És most mondd a szemembe, hogy tanár vagyok. Szerinted. Leköteleznél!
Játszik. Lök egyet a tetemen, s mintha valóban alanyi joga lenne rendelkezni élő és élettelen, anyag, kreatúra és akarat fölött, zongorázó, boszorkányos mozdulatokkal mozgatja át az ujjait – mintha a holtat akarná életre hívni, pedig pálca sehol.
-   Már megint téved. – Szigorú formalitás. Megadja a kijáró tiszteletet, amíg el nem játsszák, márpedig ez a fiú remek alapanyag. Arról nem is beszélve, hogy roppant esztétikus, és a mentális kis jegyzetfüzetbe felkapart tényezőket összefésülve valami új, érdekes és izgalmas fűszere ismerszik meg a szürke hétköznapoknak. Apropó, jegyzettömb.
P – pimasz, pökhendi, próbálgatja a határait, pártatlan?
-   Bár nem róhatom fel, hisz mindenki magából indul ki, és amennyi tanári vér csörgedezik az ereimben, azt kell mondjam, örömmel hallom az álláspontját. De nem érthetek vele egyet. A diákok zömének halvány lila gőze sem volt arról, miféle előadáson vettek részt. Egy kezemen meg tudom számolni, hányan tudták és akarták követni a magyarázatot. – Maga elé emeli az egyik kezét, majd mintha meggondolta volna magát… egyszerűen leejti az asztallapra. – A többiek fejébe kár is volna erőltetni a tudást, a szervezetük védelmi rendszere egyszerűen kilökné, mint egy idegen testet; de kellő motivációval trágyázva talán még teremhet valami… sejtés féle… az agyukban.
A hangjába új szín keveredik. Undorodó, lenéző, csalódott és fásult. Minden, ami egy tanárt érhet, ha látja, hogy az apró adatpalánták, a tudás még alig gyökeredző fái meddő talajba kényszerülnek. De amilyen hamar jött ez a borongós eperlila, olyan hamar fel is oldódik a határozott, könnyed vörösben. Cedrah ismét mosolyog.
Tetszik neki a kölyök. Igen, határozottan tetszik neki.
-   A legkevésbé sem érdekel az emberek véleménye, azért vagyok olyan szabad, amilyen. Tudja, Seraphin… egy alapvető különbség van köztem, és az épületben lézengő többi tanár között: rám nem vonatkoznak a szabályok. Felrúgom őket, átlépem, megsemmisítem, és nem alkotok újakat. Vagyok, aki vagyok. Barátkozzon meg vele. Vagy ne tegye, maximálisan az Ön dolga.
Már fordulna vissza, hogy ismét teljes figyelemmel adózhasson az ábrának, mikor elcsípi azt a bizonyos mosolyt. Megragadja, s mit sem törődve azzal, hogy vergődik és szenved, az elméje egy sötét, eldugott zugába gyűri. A gyomrában kéjes örömtáncba kezd egy porlepte szárnyú kis moly, s spirálban agonizálva rebben az ingó fényforrás irányába.
-   Jól áll ez a mosoly. – Kellemes, mély hangon érkezik a bók, s az alkimista örökifjú, szép arcában felizzik a sárkány pillantása.

-   A tudatlansága sose jelentsen akadályt, ha a társaságomban tartózkodik. Elvégre… ha nem is a legfinomabb módszereket alkalmazom, magam is egyfajta tanár vagyok. Csonkoló bűbáj… zsigerelő… fércelő. – Ecseteli, mintegy megszállott, közben a kőris intésének engedelmeskedve Mr. Gother egyszerűen helyet foglal az összetolt padokból álló munkafelületen. A térdei magasságában foszladozva lehámlik a hús, s hamarosan két mocskos, ezer sebből vérző lábszár omlik a padlóra. – Így.
Elhátrál, és mint aki jól végezte dolgát, alaposan megszemléli a művét. A félrebiccent test görnyedt, oldalra omlani készülő tartását, a lassan halotti szürkévé, ocsmány nyálkától rózsa-vörössé váló bőrt, és a kékes, méregzölddel batikolt zúzódásokat. Már csak a feje emlékeztet arra, hogy valaha ember volt. Az a törött nyakkal félrebicsaklott, vállra omló fej.
Az alkimista lassan sarkon fordul, és Seraphin mellé sétál. Kimérten és a ragadozók kizökkenthetetlen eleganciájával. Körülötte ott recseg az erő.
-   Kiváló. A bűbáj, amit bele kell vezetnie, a következő: Infero infirmus adficio. A mozdulat pedig… - Mintha meg sem hallotta volna az elfojtott agresszióval kapcsolatos kis megjegyzést. Gyorsan felskicceli a saját körét, aprót és jelentéktelent, méghozzá a lilán derengő óriás mellé. Aztán odaguggol, és nekikezd. - Infero. - Végtelen hurokba csavarja a pálcáját, mint egy oldalra döntött nyolcas. Majd köt rá egy újabbat, átellenben. - Infirmus. - Lusta kört követően egy befejezetlen, két szarvra, avagy vigyorgó szájra hasonlító félkörbe int a kőris. Hegyéből sötét, vörhenyes gőz oldódik ki. - Adficio. - Hegyével a kör felé fordítja a pálcáját, s gyakorlatilag beledöfi a szegélyébe. Az egész mintát átitatja a bűbáj oszló, mégis rubintosan pezsgő színe.
-   A színén látni fogja, ha működik. Addig elkészítem az inferust.
Nem fordít ám azonnal hátat. Megvárja az első próbálkozást, hogy kijavítsa az esetleges hibákat. Nem egyszerű bűbájról beszélünk, és ha nem ad bele kellő erőt az ember, ki tudja, használható lesz-e bármire is. Cedrah Lupen karbafont kezekkel várja, mit sikerül produkálnia az éles nyelvű kíváncsiskodónak.

*Na, lesz ebből még jó móka. Mia nagyon is jól ítél első benyomás alapján, és tényleg nem kerülik ki. Egy diadalmas szemvillanás, majd áttér egy új arcra. Kissé kihívó, de nem hivalkodó már. Végiggondolta a mai napirendjét, és úgy döntött, hogy a szakkörét most kihagyhatja. Majd rosszullétre hivatkozik. De ha a fiú órára akar menni... Hát tessék! A folyosó elég széles, ha két lépést tesz balra, még el is fér az egója... A hátsójára tett megjegyzés után csak két ujja közé csipteti a szoknyája szélét, és pukedlizik. Majdnem megköszönte a bókot is, de szerencsére éket tett nyelvére, és a kérdeznek válaszolok stílust követte. A fiú a falnak dől, tényleg van ideje... Jön a kérdés. A szemöldöke felcsúszik. Ugyan, apja egy pár éve halott már... De akkoriban a Minisztériumban dolgozott a Nemzetközi kapcsolatoknál... Mit mond egy név? Mi a név? Nem kar, vagy láb... Jól írja Shakespeare. A fiú felé fordul teljesen, és a bekötözött, valamit fájó kezét figyelmen kívül hagyva a legelőkelőbb modorral pukedlizik újra, és közben bemutatkozik.*
- Mia Silver. Nem örvendek.
*Bűbájos mosoly, és elbűvölő pillogás. Igen, ami a szívén az a száján, bár más esetben azt mondta volna, örvendek, a havazás nem adott pluszt a srác számlájára. Nem hinné, hogy a másik név sokat mond, csak azok ismerik, akiknek szükségük volt valami import cuccra, vagy valami játékok kapcsán, ilyesmi... Bár Mia apja munkáját nem ismerte igazán. Aztán hideg hullik az égből. A fiúra néz azzal a ,,ennél jobb nincs?" pillantással, majd a pálcájával biccent, és egy teljesen egyszerűcske bűbájjal megszünteti. *
- Én sok mindent szeretek. Felsoroljam?
*Kissé pajkos, csalafinta pofika, és a szemek csillogása... Megintcsak nem ígér túl jót. A pálcáját újra elteszi, a szoknyája zsebébe, majd kisimít egy láthatatlan ráncot rajta, és a fiúra néz.*
- Nem lesz most órád? El fogsz így késni...

Mr. Grosien

*Lenézővé válik arca, úgy tűnik, hogy a fiúról alkotott véleménye rohamosan zuhan. Őt így nevelték a családi tradíciók alapján, rattatattarattata... És így tovább... A fiú arca megint változik, és lám, Mia milyen jól ismeri... A pöffeszkedőnek semmit sem mond a Silver név. Hogy is mondhatna! Amikor még számított, akkor ez még a kiskutyáit kínozta... Ugyan, számít az valamit, hogy régen volt egy nagyszerű... Egy kis hang emlékezteti, hogy hol van, és a fanyar arc eltűnik, helyébe újra csak a lenézés meg valami megvetés kerül. A pukedlizésre való megjegyzésre csak a leghidegebb pillantásával válaszol.*
- Sajnálatos módon Tudodkivel még nem volt szerencsém találkozni. Tudod... Ez egy iskola. Azt hiszem már feltűnt önnek...
*Sajnálkozó hangsúly. Tuljdonképpen sokszor gondolkozott erről. Ha találkozva a Sötét Nagyúrral, vajon életben maradna-e, ha igen, milyen áron? De nem volt hozzá szerencséje, hogy ezt kipróbálja. Talán jobb is így. De az arcáról lerí, hogy őszintén beszél, és nem szokása hazudni. Aztán jön a kérdés, és a fiú meg is válaszolja. Mia szemöldöke felszalad. Minek kérdez, ha megválaszolja magának? Aztán újra változik a hozzáállás. A srác beveti a nagymenőkéjt. Mia meg szeret játszani, és nagyszerű színész. Hirtelen enged fel, és megrebegteti a szempilláját.*
- Ó... Azt hiszem nehezen, de túlélném...
*Siralmas hangon mondja, és újra csak pillog, mint akinek valami belement a szemébe. Azzal felvillan egy mosoly, szegény Mia nem is tud róla, hogy ez a gesztus arcát még nyíltabbá, és olvashatóbbá teszi. Keserűség, védekezés, lenézés... Ez mind ott szerepel az arcán, és ahogy a mosoly elhalványul, majd eltűnik, ezek is lassan feledésbe merülnek. Nem tökéletes színésznő. De ettől függetlenül nem mozdul a helyéről. Ha minden igaz, van egy másik út is a tanterembe... Most kissé féloldalasan állt a srácnak, az előretolakodó hajtincsek mögül les ki, és végül rákérdez.*
- Nos, volna szives Ön is megosztani a becses nevét, vagy hívhatom Mr. Izének?

*Lábujjhegyen dobban elém a felismerés, egy újabb a sok közül, amiket a professzorral kapcsolatban észlelek. Ez speciel semmi különöset nem takar azon túl, hogy Lupen professzor makulátlanul élvezi, hogy itt vagyok. Azonnal betagozott a maga kis groteszk rendszerébe, mintha így tervezte volna. Nincs ezekben a felfedezésekben semmi meglepő, inkább olyan, mint amikor az ember sokáig néz egy zagyva képet, aztán lassan felismeri oldalt a szárnyakat, egy harapós állkapocs is kibontakozik, az árnyakból fények domborodnak elő és így tovább. Művészet, nem megalkotni, hanem értelmezni, látni benne, ami benne van, kínos, azt, ami nincs benne. Természetes, igen. Mégis félelmetes. De tulajdonképpen elégedett lehetek. Voltaképpen elégedett is vagyok. Még mindig itt, még mindig hallgatom, ügyelek a nyelvemre, lenyeltem pár rémületet és félszet, igen, nem volt haszontalan már számomra ez az egész. Például egy halottal már nem lehet nekem újat mutatni. Üvegessé dermesztett a borzadály, miután kénytelen voltam mondhatni kívül és belül is megtapasztalni, hogy mit rejt egy ember, pontosabban, egy kvibli, bár nem kívántam feltétlenül ilyen vehemensen és ilyen mélységben a tapasztalást, így alakult.
Mindazonáltal kedves professzor úr, ezt vegyem kihívásnak? Finoman felvonom az egyik szemöldököm, kétkedő pillantással nézek a hideg szemekbe, ha már egyszer kívánta, egy cseppet didergek tőle, de talárban vagyok, az alkarom felé simítom a pálcám, figyelmesen nézek rá. Kellemes, ahogy a nevemet mondja, nevetséges, ahogy játssza a világ rideg, kegyetlen, szörnyedelmes urát, de legyen neki.*
-Tartom magam a véleményemhez-*biccentek megerősítésképpen, vele ellentétben én beiktatok egy pislantás, nem meredek csak a szemébe.* -Maga tanár, tehát vonatkoznak magára is szabályok, még ha nem is akarja elismerni őket, de biztos vagyok benne, hogy megvannak a maga korlátai-*kéjes örömmel mondom ki, érzem a hangomon is azt a végtelen elégedettséget, hiszen ha nem lennének korlátai, ha tényleg szabad lenne, akkor nem kötné tartozás és nem siránkozhatna azon, hogy mennyire alkalmatlan is volt a csoport egy magasabb rangú tudáshoz, amiben mellesleg teljesen igaza volt. Siránkozna? Ó igen, szeretnék én is így siránkozni, hogy a másikban nem sajnálat ébred, inkább fülbehúzós alázat, megfelelési kényszer, bizonygató vágy, hogy ő más, hogy ő jobb azoknál, akik ezt a hatást kiváltották. Természetesen én magasan jobb vagyok, mint azok.*
-Nem attól fog mássá válni, hogy hullákkal marionettezik-*ráncolom fintorba az orrom, elvégre sok ez a kényelmes, kényes kis érzékeimnek. Elviselem, ha kell, de senki nem várhatja el, hogy élvezzem is a hullabűzt, ami szinkronban szivárog a testből, a tanárból és a falakból is, mindenhonnan. Az én bőrömről is, hiszen a földre hulló szervekből felfröccsen ez-az, undorgató egyveleg.
Hogy tévednék? Ki van zárva. Csak éppen nem mondhatja, hogy igazam van, mert milyen az már. Persze ezt nem mondhatom hangosan, mert nem illik, no lám, még hogy más, mint a többi tanárféle. Nála is csak ugyanúgy bujkál az igazság.

Visszafordulnék a körömhöz, mert mégis, ahogy hallgatom is, azért nekem dolgom is van, és alig várom, hogy előrehaladjunk a szavakon túl egy kísérlethez, szó szerint összezavar az izgalom, a vágy, hogy láthassam a saját szememmel, egy igazi inferust, ami működik, nem csak a könyv lapjain, meg a groteszk beszámolókban, amik micsoda istentelen teremtménynek fémjelzik. Igen, a körömet pofozgatnám, hogy egy kicsit több energiával ragyogjon, ne tűnjön csak elesett füstpászmákból alkotott buta rajznak, amikor megint megszólal, ezúttal nem a sárkány, hanem a herceg hangját használja. Felpillantok.*
Örülök, hogy tetszik professzor úr-*idézem magam az első óráról, ügyesen érzelemmentesített, semleges hangon, nem hagyva, hogy a szememen keresztül kifürkésszen, inkább lefelé nézek, a hulla lábaira, hát Mr. Gother, maga ma megszívta. Akad ilyen, ne szívja mellre. Egyeseket holtan zsigerelnek, másokat élve boncolnak, engem pedig speciel kóstolgatnak, a maguk furcsa, groteszk módján. Csomót kéne kötnöm a nyelvemre és lelkesen bólogatnom, néma ijedtségbe dermedten, alázatos odaadással. Lehet meg is tenném, ha tudnám biztosan, hogy ez az elvárás. Nos, mégsem. Inkább megetetem magam a sárkánnyal, mintsem meghunyászkodjak előtte. Elvégre erről szól a hercegség.*
-Bájos-*jegyzem meg fanyarul, hiszen jó tudni, hogy egy egyszerű kis bűbáj ilyesmikre is képes, talán a legjobb lesz, ha ez soha nem jut vaktában hadonászó griffendélesek fülébe.* -Mindent ilyen átéléssel szed szét, vagy csak napi gyakorlata van a hullagyalázás terén?-*kérdezem amikor mellém lép, talán a lehető legrosszabbkor, hiszen a keze ügyében vagyok így támadásra, de a büszkeségtől akaratlanul is növök pár centit, féktelen önelégültség épül bennem a dicsérettől, mint mindig, szívesen elszállnék magamtól, de persze ez annyira tipikus lenne, hogy inkább meghagyom másnak. Állok a professzor mellett, amíg leereszkedik varázsolgatni, jó neki, hogy nem fél attól, hogy majdnem a háta mögött állok, engem lever a víz, már csak a gondolattól is, hogy túl közel merészkedtem hozzá, pedig hol van a vérbe áztatott kabát, az embernyárs piszkavas? Csak egy pálca, halálosztó, kedves.
A figyelmem ennek hála elég éber, önkéntelenül is utánzom a pálcámmal a mozdulatait, igaz, hogy csak bele a levegőbe, szavak és minden más hatás nélkül, odaadón, gyakorlásképpen. Beharapom az alsó ajkam, rossz szokás, elpillantok a hűlő kakaóm felé, ha azt le tudtam nyelni ebben az enteriőrben, akkor egy varázslattal csak megbirkózom. Biccentek. Lámpaláz? Frászt. Hogy nekem?!
Leguggolok a köröm mellé, amikor a professzor kiegyenesedik és rám bízza a megoldást. Hát rendben. Ez se lesz rosszabb, mint az RBF volt. Nézzen csak, lásson csodát. A körre koncentrálok, az új varázslatra. Egyszerűnek tűnik, naná, mint minden bűbáj, csak éppen a részletekben lappang a hiba. Hát legyen. Legfeljebb felrobbanunk. Törekszem a maximális helyességre, a pálcát úgy tartom, ahogy az alkimista tette, a varázsszavakat pontosan és tisztán, megfelelő helyen és megfelelő időben, rajtam nem múlik, ha tényleg hatásos a varázslat mozgó hullák ellen, akkor ez meg fogja állítani, bár így elsőre mintha egy kicsit… khm, halvány lenne. Rosszallóan ráncolom a homlokom, megtörlöm a tenyerem a mocskosnak érzett taláromban. Felpillantok, mondja professzor, tudom, hogy nem jó egészen. Elhúzom a szám.*
-Kicsit halvány-*sietek a megállapítással, rólam nem mondhatja, hogy nem ismerem fel a különbséget egy tökéletes varázslat és az én első kis próbálkozásom között.*

„Tudod, hogy félned kéne, de nem fogsz tőlem félni…”

Richard Grosien

*Miába ma valami ördögöcske bújt, mert csak nem tágított. Nem érdekelte különösebben, hogy a másik miket gondol róla össze-vissza, hiszen ennyi idő alatt nem lehet rendes véleményt alkotni arról, akinek q*vára rossz napja van, és ráadásul még rá is talált egy kifejezetten nagyon bunkó és beképzelt egyed, szóval... Szerencsésnek vallhatná magát. Nos, senki sem mondta, hogy a lány teljesen normális. Ha valaki elvégzett volna rajta valami tesztet, talán a haja állt volna égnek tőle. A fiú arca már nem érdekli, réges régen kiismerte annyira, amennyire akarta, sőt, többet is kapott mint szeretett volna. Majd a fiú hirtelen válik türelmetlenné. Nocsak! Csak nem kikerüli? Mia újra megváltozik, és most már nyílt őszinteséggel néz a másikra, szemében valami diadalszrűség villan. Nos, ez már az elején meg volt írva. Aztán a következő pillanatban elég közel kerülnek hozzá, hogy jobban megfigyelhesse, és többet lásson, mint kellene. Szemei úgy csillantak meg, mint amik sok mindent tudnak. Lassan elsétálnak mellette, és ő csak a szemével követi, ő maga nem mozdul. A kérdésénél megtorpannak. Nalám... Valami érdeklődés? Nem... Dühféleség... Majd egy unott kiáltás. Richard... Grosien... Na lám... Ez lenne az a híres Grosien? Akikről annyit hallott már? Most már megvetően néz a sarkon eltűnő cipőtalp után, és felsóhajt. Gondolatban még egy ,,Szia"-t küld a fiú után... Nem utálja. Csak a  véleménye megvan róla, és meg is tartja majd magának. Köszöni szépen, de ebből többet nem kér. Talán, ha egyszer jobb napok lesznek, és megint összefutnak, lehet akkor... A fiú változtatni fog tudni a véleményén. A vállai leereszkednek, és a fejét csóválva nézett Rich után, és újabb forró csokit csinált magának. *
~Lámcsak... Ilyen is van... Milyen kár...~
*Ezzel a véleménnyel nem akart gazdagodni. De megtörtént, mese nincs. Vajon lesz valamilyen hatással a fiúra ő? Vagy csak egy árnyék árnyéka lesz? Miközben a másik szabad kezével felemeli a könyveit, sétáló tempóban gondolkozva elindul az ellenkező irányba, és a száját rágva, vagy a csokiját iszogatva. *

”Maga tanár, tehát vonatkoznak magára is szabályok, még ha nem is akarja elismerni őket, de biztos vagyok benne, hogy megvannak a maga korlátai” Korlátok? Szabályok? Ugyan, ki merészelne korlátok közé szorítani egy emberbőrbe bújtatott fenevadat? Szenvtelen mosoly árnyéka lappang az ajkain, s mintha a sejtjeibe egészen apró, ám mérnöki gonddal megtervezett, művi kis érzékelő szerkezeteket oltottak volna, finoman kirázza a hideg a kölyök hangsúlyától.
Milyen elégedett magával, Lamartin. A sikerélmény tehát képes volna belobbantani a hűvös, arisztokrata ifjonc… a szenvtelen mardekáros pondró ereiben örvénylő szikrákat?
Az alkimista mentális jegyzettömbjében ismételten új lap indul, a neve pedig legyen M. M, mint marionett… egy fensőbb akaratnak engedelmeskedő báb, amiben nyoma sincs egykori önmagának. Hová tűnt Mr. Gother? Sírhat utána a kedves neje. Ki lopta el? Én. Felelné Robin. Én öltem meg Mr. Gothert, és a testébe fészkeltem, hogy a 36,5°C-on melengessem a kicsinyeim, míg új testbe nem szállunk az első dérrel. Mert Robin a Halál.
M, mint mézes-mázas, mint megadó, akár Cedrah Lupen mosolya. Mosoly, merengő. Merengő, montázs. Emlékek folyama… M, mint mákony és múlt.
Az M jó betű.
A képzelt penna kisiklik a lapról, szisszen, majd éles fordulattal visszafelé iramodik, és hat határozott, durva vonással aláhúz egy némely szót. Alájuk újakat firkant. Olvashatatlanul ocsmány kaparással, a szálkás, hosszú szárú betűkre hírből sem hasonlító jeleket.
-   Egy percig sem gondoltam, hogy szomorú múltú testekkel hívom fel magamra a figyelmet. – Dorombolja kellemes, mély orgánumán, miközben a labor kényelmes, egyöntetűen ömlő fényét magába ivó szempárt fürkészi. Sejtelmes kis mosoly kunkora uralja az ajkait, ott lóbálja a lábát a szegletükben, de nem engedi kiteljesedni a grimaszt. Ki tudja? Talán elővillannának a hegyes tépőfogak, egy vadállat acsargó pofája. Csak finoman. Visszafogott eleganciával.
-   Nem egy sikeres, avagy kudarccal végződő kísérlettől leszek más... – Felsóhajt. Első ízben, kissé talán unottan. – Kezdem azt hinni, hogy csak a hullát látja, Seraphin. A célra ellenben még mindig olyan vak, mintha sosem magyaráztam volna el, miért is vagyunk itt. Ön szerint kedvtelésből és feltűnési viszketegségtől hajtva ragadtam el ezt a szerencsétlent? Annak mi értelme lenne, hm? – Hagyja kizendülni hangjából azt a finoman cizellált, professzori szigort, ami az óráján is jellemezte, ha figyelmetlenségen kapott valakit. Nem gúnyos. Egy cseppet sem. Inkább csalódott, szúró és hűvös, mint egy éles pikkelyekkel fedett hüllő teste.
-   A tudomány racionalitáson alapszik, és bár való igaz, hogy a legjobb ötletek olykor a legelborultabb elmékben fogannak, az alapelvek mindegyike megmásíthatatlan tényszerűség. Vannak szabályok, és azok szerint kell játszani. Esetemben a természet és a mágikus erőtörvények szabályai szerint. Nem írott… vagy épp íratlan… ostoba, iskolai házirend, és egy mocskos szerződésben foglalt sémák alapján!
Oldalra hajtja a fejét, s egy lehetetlenül unott mozdulattal kiroppantja a nyakát. Csipetnyi ingerültség cikázik végig az arcán, majd olyan sebesen válik köddé, ahogy jött.
M. Mint morózus, mogorva, megszállott, melengető… más.
Az angol „szörnyeteg” szó is M-mel íródik. És még oly’ sok minden más. Az M jó betű.
-   A parancsoknak, amiket Mr. Gother tetemének adok, praktikai okai vannak. És az Ön érdekében fontos, hogy maradéktalanul rendben menjenek az előkészületek. – Magyaráz és magyaráz. Türelmesen, kimérten és gyakorlatilag kellemes, társalgó hangnemben. A tekintete ezúttal a szóban forgó kórboncnok alakján időzik. – Kezek nélkül képtelenség megragadni az embert. Lábak nélkül lassabb a haladás, ezzel időt nyerhet, ha baj adódik. A belsőségek pedig jelentős plusz súllyal bírtak, nélkülük könnyedén félretaszíthatja.
Ráhagyja a továbbiakat.

-   Ne becsülje alá az egyszerűséget; hiszen esetünkben fontos szempont a gyors és praktikus elvégezhetőség. – Leguggol, ám a következő pillanatban meg is dermed. Csupán a másodperc töredékéig. Mit merészelt mondani? Remek. Ismét témánál vannak. Úgy fest, a kis szaros még mindig képtelen túllendülni a halál témáján. Cedrah kezei maguktól mozdulnak, ám a magyarázat kezdete előtt még apró biccentéssel felel. Mindent ilyen átéléssel végez… avagy napi gyakorlattal rendelkezik? Mind a kettőre igen a válasza, és nem is pazarol rá több szót. Kész.
Felpillant, majd lassan megemelkedik, jóleső zsibbadás rohan végig a lábain, mihelyst kinyújtja őket. Bájos. Az volna? A mélykék szempár hűvösen fénylik a dögszagtól édes aromájú labor terében. Bájos… Enyhén összeszűkülő szempár jelzi, mi a véleménye erről a jelzőről, de ez is hamar lekopik.
-   Képzelje el, hogy ott áll a csata közepén, sötét varázslókkal és vonagló hullákkal körülvéve. Átkok röpködnek, az egyik durván súrolja a fülét, és nem csak a bőrét perzseli fel, de egy foltban a haját is leégeti. Képzelje el, hogy ötszáz inferus liheg a tarkójába, és Önnek egyedül kell feltartóztatni azt a csapat halottat – ráérne fél órás rituálékba bonyolódni? Egyszerűbb lenne? – Nem emeli fel a hangját, de kellőképp megnyomja a nyomatékosításul szolgáló szavakat. Az arca egész nyugodt. Szelid.
Egykedvű, kölykös kis mosollyal szemléli a lilán derengő ábrát. Lassan karba fonja a kezeit, és egy egész apró lépést hátrál, hogy több teret hagyjon tanítványának.
-   A halál átka csupán két szó. – Ennyi hozzáfűznivalója akadt még az eddigiekhez, s ezt a gondolatot is van olyan pofátlan, hogy nyitva hagyja. A halálé kettő, a kínoké egy. A három… mágikus szám.
Csöndes marad, elvégre nem áll szándékában megzavarni a koncentrációt – és épp elég élesen érzékeli a zavar, és megfelelni akarás hullámait, melyek ott fodrozódnak a szoborszépségű diák körül. Szinte látni véli áramlani a varázst… végigcsorog a szív irányából a karba, és spirálba tekeredő, ezüstös szálakká rendeződve issza magát a talár alá. Felbukik, hullámzik, ömlik. Apró sziklákkal akasztja meg az izgalom, ilyenkor elakad, veszít a lendületéből, de az akadály elmúltával könnyedén visszanyeri eredendő sebességét. Eszelős lelkesedéssel cikázik végig a sápadt, hosszú ujjakon, körbefonja a pálcát, és egy döféssel… Hm. Nem jó.
Cedrah rezzenéstelen arccal szemléli a sápadtan ragyogó kört.
-   Igen. Vigyen bele több indulatot. Több energiát. Ne sajnálja beleadni az erejét. – Visszaguggol a fiú mellé, ám a saját pálcáját félrerakja. Helyette Seraphin kezére kulcsolja az ujjait, és megemeli azt. – Varázsoljon, ám ezúttal úgy, mintha ütni akarna! – Megkezdi a mozdulatsort. Az órán már látott vitalitással mozdítja az elmart kezet, de nem szándékszik helyette bevégezni a művet. Ő maga nem alkalmaz mágiát, csupán rávezet. Aztán elereszti… mint ahogy a sólymot szokás, ha vadászni indul. Az égbe lökve.

*Nem válaszolok. Ezek a kérdések nem azok a kérdések, amikre válaszolnom kell. Elfordítom a pillantásomat, minek nézzek a szemébe, csak hallaná, csak kifürkészné, amit gondolok… hogy miért is zavar, ha eddig nem zavart? Mert gyűlölök szégyenkezni. Mert taszít az érzés, hogy más is tudhatna a torkomon végigcsorranó keserűségről. Mert minden pillanat, amikor tudatosítanak valami hibámmal, féleértésemmel olyan, mint egy utolsó pillanat, ami bedönt minden kellemeset, értéktelenné teszi az egészet, amire eddig büszke lehettem. Szánalmas. Pedig rólam van szó. Igazságtalan, pedig valóságos. Hogy rosszul viselném a ki nem mondott szemrehányást? Dehogy. Dehogynem.
Beharapom a szám, bele a késő éjszakába, rá se nézek a halottra, de az idomárjára, nincs nekem semmi dolgom azzal most. Kísérlet. Kísérlet igen, ha nem is a világot váltja meg, de valamire jó lesz, hasznos és fontos, inkább örülnöm kéne, ahelyett, hogy játszok a szavakkal, mint aki tényleg csak a hullát látja. Nem csak a hullát látom professzor úr. De az elevenekről nem beszélhetünk. Elvégre nem azért vagyunk itt. Na mindegy. Varázskör, varázslat. Varázsital, varázspálca, varázsló. A hangsúly a varázslón. Varázsló vagyok. Tehát azzal foglalkozzak, amiért itt vagyok. Ne csak ilyen, csip-csup, halandó dolgokkal. Ugyan már.
Mégis ez a hang. Mintha ember lenne, mintha érdekelné, hogy mit gondolok róla, nem csak egy kapóra jött kísérleti asszisztens lennék. Meg vagyok róla győződve, hogy más, diszkrét, csendes úton is intézkedhetne, ha akarna. Igen, ám, csakhogy nem akar. Voltaképpen mit akar maga professzor? Nézzem hidegen őrült, finoman elmebeteg megjelenésű aurornak? Munkamániás alkimistának? Kincseket gyűjtő sárkánynak? A világ jobbításán fáradozó üdvöskének? Ha az egyikhez tartom magam nem lesz jó. Nem jó ez így.*
-Értem-*a hangom belátó, ennek ellenére megrándul a dac a szám sarkában, érzem, hogy elsápadok, de olyan düh miatt, amit magam iránt érzek, hogy nem jutott ilyen az eszembe. Abból indultam ki, hogy használható inferus kell, de őszintén, minek?! Ez egy kísérlet, aminek jól kell végződnie, és…*-Igaza van uram, valóban így praktikusabb.
*Kimondtam. Jól van, első lépés a szakadék felé. Igaza lehet. Elvileg ezért tanár a tanár, hogy igaza lehet, de mégis annyira zavarba ejtő. Igen, megvan a jó szó, zavarba ejtő, ahogy úgy néz ki, mintha vaktában cselekedte, öncélúságból, széles mosollyal, beteges élvezettel, olyan szavakkal ecsetelte a borzalmakat, mintha élete legszebb élményeiről zengedezne, és erre most, hirtelen komoly, már-már emberi. A hang, a gesztusok. Logika. Egyszerű, könnyen követhető, átkozott logika. Igen, most már világos. Ha erre korábban rájövök, nem csinálok hülyét magamból. Príma. Szörnyű. Vonaglik az igazságérzetem. Jó lenne visszaforgatni az időt és újra megpróbálni. Kiküszöbölni ezt a kis hibát, hogy minden tökéletes legyen. Hogy a professzor maximálisan elégedett lehessen velem. Az lenne a jó. *

-Nem, valóban nem lenne egyszerűbb-*ő nyugodt, én pedig egyre izzóbban érzem magamban a megalázottságot, olyan jó lenne visszavágni, valamivel, akármivel, de Lupen professzor mégse egy diák, aki csak beszél bele a levegőbe, egy akárkicsoda, akit le lehet oltani, hogy ilyen közönséges szavakkal foglalkozzak, a professzor tudja, hogy mit beszél, nekem pedig nem lenne más dolgom, mint hallgassam, esetleg jegyzetelhetnék, ha nem lenne pálca a kezemben, nem varázsolnék éppen, nem próbálkoztam volna a kedvére tenni, ha csak egy ilyen egyszerű praktikával is, de dühítően sikertelenül. Voltaképpen csoda lett volna, ha elsőre működik. Ettől függetlenül elvártam volna magamtól. És mégse lett csoda. Beharapom az alsó ajkam, megint, olyan rutinnal, mintha gyakran rontanék el dolgokat, holott ez nem igaz. Meg sem próbálom utólag energiákkal tölteni a varázslatot, elvégre nem akarom, hogy miattam dőljön esetleg romba ez a szép terem, ez az épületszárny, ahol aludni is szoktam, nem. Eltüntetem a kudarc nyomát, fél térdemet leeresztem, hogy biztosabban tudjak támaszkodni, felpillantok utasításért, jön is, több energia, mintha az olyan… A professzor visszaguggol, ahelyett, hogy az inferust csinálná. Talán nem tart alkalmasnak arra, hogy néhány próbálkozás után, de sikerre tudnék vinni egy új varázslatot?!
De nem.*
-Kit akarjak megütni?-*kérdezek vissza, ellazítom a kezem. Mintha nem lenne elég ember, akitől falra mászok, de hirtelen egy név se jut eszembe, semmi nem jut eszembe, aminek nincs köze a professzorhoz, az alkímiához. Megrázom a fejem. Hülye gondolat. Ha Piton professzor megfogta volna az üstöt kevergető diákok kezét, benne a kanállal, vagy idén, amikor nonverbális varázslatokat tanultunk, azt hiszem halálosan féltem volna, de most valahogy a kakaó édese keveredik vissza a nyelvemre, mint egy… na úgy nem.* -Igyekszem-*és nem csak a szavammal, ahogy a professzor mozdítja a kezem, úgy mozdítom én is, az a heves érzelmi löketet használom ki, amit ezzel a túlzott közelségével vált ki belőlem, ha nagyjából akarnám megfogalmazni rámondhatnám, hogy halálfélelem, de nem, messze nem az. Az inferusra gondolok, arra a sátáni mosollyal, amivel szétszedte és a mocskos kvibli vérével beszennyezett, utolérhetetlen kedvességére, amivel alvórongyocskát szerzett, igen, meg kell állapítanom, a professzor urat szívesen megütném. De nem fogom. Csak arcába vágom, hogy igen, meg tudom csinálni a varázslatot. Kellő odafigyeléssel és összpontosítással, nem meg pocsékba az irányítása.

Aztán villámgyorsan ellépek mellőle. Sőt, mondhatni elrugaszkodom, visszaszerzem a kezem, ügyesen kihúzom a pálcám is az ujjai alól, bár már enged, kár kapkodnom, a közeli padig menekülök, lazán nekitámaszkodok, undorodva visszarántom a kezem, ami a hullához ér, végre a tanárra bírom emelni a tekintetem. Nagy levegő. Gyorsan. Valamit. Mondanom kell. Muszáj. Valami okosat.*
-De professzor úr, fel nem foghatom, hogy miért ilyen fontos tényező a Sötét Nagyúr seregében az inferus. Hiszen, mint mondta nehéz és veszélyes irányítani. Illetve nem maga mondta, de tudom. Meg ugye szinte lehetetlen megállítani, csak tűzzel lehet. Gondolom, ők se szívesen használnak ilyen fegyvert, ami kicsúszhat az irányításuk alól-*mit is akartam ezzel mondani? Nem tudom pontosan, lesimítom a taláromon talált gyűrődést, mély levegőt veszek.*
-Lehet egy megjegyzésem? Persze lehet ostobaságnak fog tűnni, de…-*kell valami, amivel elterelhetem a figyelmét erről a zavarról, ami felfortyadt bennem, csak azért, mert a személyes terembe lépett, és valamiért nem találtam megfelelő átkot, hogy kiűzzem onnan és a dühöm elvitte a varázslat.* -…a varázsszavak. Addig stimmel, hogy elerőtleníti, mintegy kivonja az erőt, de miért az inferusból? Miért nem a rajta levő varázslatból? Hiszen az inferus önmagában telve van mágikus erővel ugyan, de nem az irányítja, hanem valami, amin keresztül kapcsolatban van a varázslóval… akkor pedig azt kell hatástalanítani…-*vagy nem. Mondja, hogy nem, gyerünk, nevessen ki, őrült hitetlenkedéssel. Ne kíméljen, nem fogok összezuhanni, ha nincs igazam. Megnyalom a szám, megtörlöm a kezem, tiszta nyirok. Pompás. Jól szórakozok. Még. Csak egy kicsit… zavarba jöttem.*

Halványlila derengés, majd erősödő, ametiszt erőtér issza magát egyre mélyebbre a labor padlózatába. Kisugárzik onnan, kecses éllel nyilall a plafon felé, de amilyen durván világlott fel, épp olyan lusta, porózus kőből omlott porként oszlik szét az ismeretlen fényforrásból áradó pászmákban. A kör tökéletesen működik.

És működik az alkimista. Ősöreg hüllőként mozog a saját fészkében, melyet a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola gyomrába rejtett – egy átokkal sújtott, vegytiszta kínnal átitatott fájú ajtó mögé. Elfordult a retesz. Régestelen rég.
Talán egyáltalán nem biztonságos itt, ahol az Őrület az úr, a Csonkolás és Vér és Szenny Birodalmában – ahol a madár sem jár. Vagy talán mégis? Ki tudja, hány szerencsétlen, puha tollakkal fedett torkú kis lény lelte már halálát a durva kezek között, melyek most oly’ odaadóan vezetgetik a bizonytalan kezdőt?
A férfi tartása nyugodt. Nyugodtabb nem is lehetne, a tekintete éber, a hangja mélyen zengő, kellemes orgánumon ostromolja az ifjonc tudatát.
-   Akárkit. Például engem.
Árasztja magából azt a hűvös illatot. Megnyugtató? Ő maga az eleven jég. Mely mar. Akár a sav. És édes-keserű, bódító, mint egy drága likőr.
F, mint fagyás nyom, mint férfi. Fénylő, fennkölt, fess, félelmetes. F, mint felszabadító, mint fenevad, fogoly és a féktelenség. Egy feneketlen bendő.
-   Jó. – Ő elhiszi. Azt mondja, igyekszik, Lamartin? Akkor hát igyekezzen! Mihelyst elegendő tüzet érez a mozdulatban, szabadon ereszti az elragadott kezet, és büszke elégedetten figyeli, mi sül ki az újabb próbálkozásból. Na most jó. Egész jó.
Le sem tagadhatná, hogy szórakoztatja a felállás. Talán már csak ezért is megérte jelentkeznie arra a professzori állásra, amit pusztán a kedvéért hirdettek meg – mert mi másért szorult volna rá az itteni mellékesre?
Szenvtelen nyugalommal fordul az odébb iszkoló mardekáros után, karbafont kezekkel, egyenes tartással.
Nofene… Úgy fest, mondani kíván valami a kis herceg, hát rajta! Csak bátran, ki vele, az alkimista, sárkány, professzor türelmesen vár. Lassan megemeli az egyik szemöldökét. Bár már az első néhány szó kiejtése után látszik rajta, hogy kész a felelete, megvárja, míg az ifjú Lamartin levegőt vesz.
Aztán még tovább vár. A tartása ezalatt sem veszít tekintélyt parancsoló voltából, csak épp a testsúlyát helyezi át a másik lábára, és leereszti a karjait. Mr. Gother mellé sétál, s a hosszú, karcsú ujjak figyelmes gyöngéden tapogatni kezdik az ücsörgő torzó torkát. Aztán a mellkasát. Akárha perverz élvezetét lelné az áthűlt tetem cirógatásában, de arckifejezése feszült figyelemről árulkodik.
-   Csak tessék, hallgatom. – Hopp. Tompa reccsenés hallatszik. Kedves néha kórboncnokunk ezt a percet választotta arra, hogy ropogva odébb dőljön instabilnak tetsző, ülő helyzetéből. És hova máshova omolhatna, ha nem a széles, vérmocsoktól pecsétes ingbe bújtatott vállakra?
Cedrah Lupen még csak el sem fintorodik. Közelről lélegzi be azt a bűzt, amitől másnak a gyomra fordulna ki, de számára egyet jelent a siker reményének édes, semmi máshoz nem fogható illatával. Persze, facsarja az orrát… De itt a valóságról van szó, nem ibolya szirmoktól üde álmokról.
Seraphin lassan mondandója végére ér, alkimistánk pedig ismét pálcát von, és finom kacskaringókba hurkolt mozdulatokkal szövi körbe a halottsápadt, fakó márványvonalakkal tarkított bőrt. Láthatatlan, ám néhol hófehéren felizzó szálba csavarja. Szorosan. Több helyütt éles damilként mélyed a húsba, vér már nem serken. Csak vöröslik a metszés. Fel sem pillant munkálkodásából, helyette igen precíz mozdulatokkal érinti a nemrég kitapintott csomópontokat.
-   Nos a kérdésére válaszolva… az inferusok közel sem képezik olyan fontos alakulatát a Sötét Nagyúr seregének, mint ahogy azt többen is feltételezik. – Kezdi ráérősen, a pillanat töredékéig felpillantva munkájából. Aztán visszafordul a szegycsonthoz, és három apró koppintással sebesen sikló öltéseket fúr a csontba. – Épp azért, mert csak és kizárólag parancsnak engedelmeskednek. Nincs öntudat. Hiányzik az alkalmazkodó képesség. Az irányításuk nem kis gyakorlatot igényel; és ha változik a helyzet, az egész szakasz könnyen használhatatlanná válhat – ezt nevezzük valójában elszabadulásnak.
Visszapillant a művére, és a laborban világló, kellemes fény apró, tiszta cseppeken törik meg. A professzor homlokát és nyakát egyaránt jeges verejték mocskolja, fényes, sikamlós hidegnek tűnhet a bőre. Egy pillanatra meg is áll. Félrerakja a pálcáját, és a további öltögetés helyett szembefordul Seraphinnal.
-   Egyszer egy varázsló… név szerint Armagdalus Lopetica, az egyik legkiválóbb inferus gyáros, akiről valaha hallottam… a fejébe vette, hogy leigázza a szülőfaluja melletti kis települést, és szolgálatába állítja a helyi parasztokat, önmagát pedig királyi pozícióba emelteti velük. A mohó akarás, a fekete mágia és az aranyvér mánia egész elvette az eszét. Évekig dolgozott a seregén. Reanimált férfiakat, nőket, öregeket, fiatalokat, egész kisgyermekeket. A gyermek osztag volt az egyik legszörnyűbb, amit ember alkothatott. Na de a lényeg… hogy a két települést erdő választotta el egymástól. Ami a támadás napján kigyulladt, és a tűz elől visszahúzódó sereg visszaszorult Lopetica falujába… ami azóta sincs rajta a térképen. ~Vajon mi volt a hiba?~
Vesz egy mélyebb levegőt, és halvány, kölykös mosolyt varázsol az ajkaira.
-   De ez fekete mágia, Seraphin. – A hanghordozásában kimondatlan megrovás dorombol szeliden, melyet hamarosan szavakba is foglal. – Nem volna bölcs dolog ezzel szennyezni az elméd.
Most csönd van. Mintha megfeledkezett volna a megjegyzésről magáról – pedig dehogy. Mr. Lupen memóriája kiváló, és ha ez nem is volna elég…
A nadrágjába törli a kezét, szinte leutánozva a nem is olyan rég látott, zavart mozdulatot, aztán ismét pálcát fog, és befejezi a hurkokat - most csak az arca beszél. Gondolkodik. Mérlegel. Ízlelgeti a javaslatot. Csak akkor szólal meg ismét, mikor már a mellkastól az ágyékig tartó vágást forrasztja össze.
-   A felvetés okos. – Jegyzi meg őszinte elismeréssel, büszke mosollyal jutalmazva az éberséget. – Ha van elég mersze kockáztatni, ki is próbáljuk. Rajta, Seraphin… Mondjon egy szót!

*Sikerült. A siker fényes. Nem tökéletes, de a fény se az, hiszen árnyékokat teremt, nemde bár. Illetve biztos vagyok benne, hogy nem olyan tökéletes, mintha a professzor csinálta volna, de elvárhatatlan is lenne tőlem, hogy hasonlót alkossak, mint a gyakorlott pálcát forgató kéz, a problémával szüntelen foglalkozó, jól képzett varázsló. Ennek ellenére jó érzés, és elégedett vagyok vele. Alighanem ő is, hiszen nem javítja ki, nem parancsol vissza a kellemes színű varázslathoz, mint egy neveletlen kölyökkutyát, mondjuk arra nem is lennék vevő. Megnyugodva lélegezhetek a magam helyén a pad mellett, ahonnan még egy fél lépést hátrébb csúszok, hogy a barátságosan ücsörgő halott még véletlenül se érjen hozzám. Bár ez tulajdonképpen gyerekes és kicsinyes.
Szemlélem a professzort, az izgatottságtól mondhatni kiszáradt a szám. Korábban felajánlotta, hogy akár őt is üthetném, szigorúan elmei síkon a kellő szenvedélyesség elérése érdekében. Érdekes elmélet, de tényleg rá gondoltam. Szörnyen bosszantó, hogy nem ütési célzattal. Mint ahogy az ember ugye nem üt meg egy tanárt. Igen. Az ember nem üt meg egy tanárt. Személytől függetlenül ivódott belém az alapvető tisztelet a tanultabbak iránt, az, hogy ennek ellenére mégis Lupen professzora gondoltam, nem jelent semmit. A szenvedély nem feltétlenül primitív érintésekkel, ütésekkel felszítható érzelem, kifejezőbb annál.*
-Vigyázzo…-*szisszenem teljesen feleslegesen ijesztgetve magam, amikor a hulla megmoccan, nyitott belsejéből bomló vérszag kavarog elő és a bőrömre ül, mint egy vörös fátyol, amilyen soha nem burkolódznék. Leengedem felrántott pálcám, egy kicsit átkozom magam, amiért azt hittem, hogy magától indult meg az egész. Mr. Gother szellem teszem az bosszúból gyilkosára uszította volna a testét, vagy tudom is én? Mindenesetre a Mr. kvibli volt, ha lehet hinni a híreknek, azokból pedig nem lesz kísértet. Egy szellem amúgy se képes ilyesmire. Vagy nem tudom. A Véres Bárót aligha fogom megkérdezni erről az apróságról, a professzor meg csak kinevetne. Egyáltalán miért ragadtam pálcát? Ahelyett, hogy örülnék. Bár ha az az ocsmány hulla átharapja a sárkány nyakát, akkor ki fogja nekem levenni az átkot az ajtóról? Részletkérdés.
Azon kapom magam, hogy Mr. Lupen beszél, én pedig nyűgözötten figyelem minden szavát. Tanárnál ez ritka. Közben dolgozik, érdekes varázslat, kár, hogy esélyem sincs varázsszót hallani hozzá, hiszen ő már nem szorul rá. Bár ezért a látványért néznem kell a testet is, tőlem telhetően próbálom magam függetleníteni tőle. Hús, bőr, csontok, vér. Semmi, semmi több. Nem több, mint más, átlagos emberek. Szóval csak nyugalom. Nem fogja ránk vetni magát, nincs idegenek irányítása alatt. Nem egy sereg, gyerekekből, öregekből, nem is a Sötét Nagyúr emberforma játékszere, amiben már alig van valami, ami emberi. Mi tesz minket emberivé?*

-Valaki megtudta, hogy mire készül és kivárt éveket, hogy a megfelelő pillanatban gyújtsa fel az erdőt? Ez annyira… megtervezettnek látszik-*foglalom össze az első benyomásom a történetről, a Sötét Nagyúr seregét nem kommentálom. Ha nem lenne valami jelentőségük ezeknek a szörnyetegeknek, akkor a professzor úr aligha foglalkozna velük. Mégse állom meg, közelebb lépek, szemlélném a munkáját, de az alkimista lerakta a pálcáját. Igyekszem nem a szemébe nézni, marad a szőke haj, véres megjelenés, nemesen szabott vonások, amikből nehezen tudnám megmondani a korát. Húsz, harminc, negyven? Dumbledore-t se gondolnám pár száz évesnek.*
-De mégis… ha nem lenne jelentőségük, akkor a professzor nyilván nem foglalkozna velük-*fényesen gördülő cseppek, nedvesen selymes fényű bőr. Elkapom a tekintetem.* -Biztos lehet velük őriztetni valamit, ami nem mozog, nem jön-megy, nincsenek körülötte váratlan körülmények-*mondjuk telerakni velük egy pincét, ami a menekülő útvonalat rejti, hacsak nem robbantják fel a környéket, akkor nincs váratlan körülmény, vagy más, hasonlóan kicsi és zsúfolt helyet. Bár én nem akarnék hullákat irányítani messzi távolból, úgy, hogy azt se látom, mit csinál. De messze úszik a gondolat, amikor a nevemet ejti. Megint meglep vele. Kevés tanár engedi meg magának, hogy a jó házból való diákokat tegezni merje, újszerű, bizalmas. Az éjszaka szabálytalansága.*
-Ezzel nem értek egyet-*mondom hirtelen, magam is meglepve vele, főleg, hogy az előbbiek után megint kijön az a makacs kis ellenkezés, amivel… nem, nem ellenkezem. Gondolkodni próbálok. Nehéz az édeskés, bomló kupolában úgy, hogy a jelenlétünk szinte szikrázva összefeszül.* -A fekete mágia is csak mágia, személytől függő, hogy ki mire jut vele. Ha nem ismerjük a módszereiket hogyan is tudnánk védekezni ellene…-*a megrovó hang hallatán elhúzom a szám, rápillantok, megrázom a fejem.* -De ezt épp magam mondja? Ha a fekete mágia szennyezne, akkor önmagát miért szennyezné vele?
*Szünet. Levegő, mély, bűzhödt. Tapogatódzó rosszullét, amit folyton visszaszorít a lázas izgalom, az éber figyelem. A professzor dolgozik, aztán felel, elégedett büszkeséget hizlalva bennem, jóllakott önelégültséget, hogy nem csak a levegőbe beszéltem. Fél kézzel hátratúrom a hajam, félfordulattal visszalépek világló köröm mellé, lepillantok rá. A Hattyú fémének merev jele és a tűzben mondhatni, a végzet bolygójának jele olyan könnyed, mintha egy művész rajzolta volna oda, és ez egész nem más, mint egy szimbólum, ami engem jellemez majdnem kizárólagosan. Lüktető színe elevenül szúrja a szemem, ahogy nézem.*
-Ez sem mersz kérdése…-*felkapom a fejem, hátranézek a vállam felett.* -Kockáztatná egy eddig jól működő, ígéretesen haladó varázslat, egy ilyen kísérlet sikerét egy érdekes ötlet miatt?-*mondhatni elpazarolna erre egy hullát? De nem hiszem, hogy ezen múlna, testtel is a fejem után fordulok, ellépek a körtől, kihúzom a pálcám a zsebemből, a tenyerembe támasztom a hegyét, a professzorra nézek.* -A latinon műveltségem alighanem túl szerény, hogy a megfelelő szót megtaláljam, ami kellően kifejez…-*pedig itt a szó a nyelvem hegyén. Draconis, sárkány, sárkányos, kék szemű fenevad. Nem vág a témába. Elmosolyodom, hiszen jó áll nekem, hátrarázom a hajam, amit lassan tincsessé merevít a rossz ízű levegő, de legalább hátrahullámzik.* -Nem ismerem az inferuskészítés metódusát, nem tudom, hogy hogyan bírják mozgásra. Átokkal? Bélyeggel? Jellel? Damno, infigo, signum, bármelyik lehet-*vagy nem, de majd a professzor eldönti egy félmosollyal, ahogy eddig is minden feltevésem elsöpörte vagy megerősítette apró, emberinek érzett, mégis mindentől idegen gesztusokkal, amik csak felderengtek rajta a vér és szenny alatt.*

,,...nekem mindegy, csak a színe legyen vörös, mint a hajnal alja vörös, nekem mindegy, legyen vörös...”

-   Ígéretes reflexek. – Jegyzi meg könnyed jókedvvel, miközben helyrebillenti az est díszvendégeként jelenlevő patológust; vagy legalábbis annak brutálisan megcsonkított, sebekkel csipkézett porhüvelyét. Mintha csak egy méregdrága, kényes bábut akarna kiegyensúlyozni a kirakati polcon – vagy a magángyűjteménye legelőkelőbb helyén álló, arany ornamentikával cifrázott kis emelvényén.
A holttest nyekken. Hamarosan a helyére roppan mindahány elgémberedett, elhűlt zsírtól, beállt inaktól, hullagörcsös izmoktól rozsdálló csigolya – majd a szövetek néma nyögéseinek elhaltával ismét nyomasztó csend telepszik a laborra, a sárkányra, a hercegre.
Nem tetszik neki a kórboncnok. Mikor megpillantotta, még némi költői túlzással akár vonzónak is nevezhető, ereje teljében lévő férfiú volt. Most meg… az ember gyomra felfordul, ha rá néz. Iriske aligha örülne egy ilyen mértékben felpüffedt, lassacskán kocsonyás állagúvá puhuló testnek. Alkimistánkat tehát új probléma kezdi foglalkoztatni, méghozzá az esztétika kérdése.

Ugyan úgy festhet, rajong a groteszk, gyomorforgató pozitúrába facsart kompozíciókért, a hullabűzért és a vér édeskés, rezes szagáért, a felületes szemlélő gyakorta figyelmen kívül hagy egy aprócska részletet: Cedrah Lupent, magát.
Az alkimista soha nem volna képes koszlott, szakadt, verejtékkel, porral, sárral átitatott öltözékbe bújni, ahogy a mézszőke tincsek is mindig kifogástalan frizurába bűvölten, frissen mosva ontják magukból a sampon semleges, ám hűvös-tiszta illatát.
Szereti a vöröset. A karmazsint, a vért, a rubint, a lángoló pipacsmezők színét alkonyatkor, a vihar előtt bíborló, haragos eget. De szereti, ha ez a piros szép. Értékes. Finom és időtálló. Esetleg a régi korok sokáig kristályosodott zamatától édes.
Szereti a zavartan kigyúlt arcokat, és a csóktól pirosló ajkakat, akárcsak a marásaitól vöröslő foltocskákat a másik hóka, karcsú ívű nyakán.
Azt ellenben nem szereti, sőt, egyenesen visszataszítónak találja már a gondolatot is, hogy egy számára kedves, sőt, egyenesen istennői státuszba emelt személy – aki ráadásul olyannyira viszolyog a mocsoktól, a romlástól és a rothadó mezőktől, mint más, halandó lények az inferusoktól – egy ilyen lelakott, bűzlő hüvelybe kényszerülten élje tovább öröklétét.
Hogy is volna gyomra csókkal illetni egy olyan szájat, amit a bomladozó gyomorból előpárálló gőzök oltanak keserűre? Férgekhez simulhatna a nyelve, fellazult, pudingosan lágy húsba merülhetnének az ujjai. Tapinthatná. De a kislány akkor sem érezné; s talán nem is akarná. Ilyen áron semmiképp.
Varázslatos a kísértetek világa… mondaná Iriske… de az embereké még varázslatosabb.
Csapong.

Mr. Gother, azt kell mondjam, ön pokolian rossz bőrben van. Mi történt az éjjel? Kiverték az álmot a szeméből? Örök kárhozatot fecskendeztek az ereibe? Milyen kár, milyen kár… Fájdalom, de a lilának ezen árnyalata és a sápadt szürke egyáltalán nem illik egy magafajta úriemberhez. Közönségesnek hat tőlük. És fakónak. Gyengének. Mondja csak, Mr. Gother, mihez kezdjek magával?
-   Gondolkozott már azon, mihez kezd, ha befejezi az itteni tanulmányait? – Kellemes mosolyba vonja az ajkait, oly könnyedén, mint ahogy a bordák vonalát tapintja végig. Sejtelmes puhán.
Finom szisszenésekkel édesgeti magához a herceget…
Alkalmi asszisztensét.
Újonnan fellobbanó akaratának tárgyát.
A tekintete kegyetlen hirtelenséggel rebben Seraphin szemeire, mintha nem elégedne meg azzal, amit a vonzó külső mutat. Neki a bőr alatt fortyogó indulat kell. Azt a fájdalmat akarja megtapasztalni, amit a kezei közé keveredett fél él át, miközben ellenkező sikolyra nyitja a száját, de a durva kéz húsból épített falként issza magába a kirobbanó hangot. Ismerni akarja… tudni, hogy milyen érzés.
Végre pislant, egyúttal visszafordul a patológus sápadt, csontozatát tekintve szép metszésű arcához; átmenetileg szabadon ereszti a fiút; játszadozik, mint macska az egérrel. Megérinti a cserepesre száradt, hamuszürke ajkakat.
-   Az aurorok között sokra vihetné. – Megkésve bár, de befejezi a gondolatmenetet. Párhuzamosan a sokadikat, mely lezajlik a fejében.

Sok tanárnak elegendő okot adna a diadalérzetre a puszta tudat, hogy sikerült gondolkodásra ösztönözniük egy csiszolatlan elmét. Az alkimista büszkesége azonban más tőről fakad. Szinte már szenvtelen kíváncsisággal hallgatja Seraphin szavait, és azon kapja magát, hogy bár előszeretettel hajtogatja, mennyire nem érdekli a professzori állás, a tanári lét, az okítás és a tudás megosztása, most mégis valami fanyar kis öröm vonaglik meg a lelke sötétjében.
-   Gondolja, hogy valaki éveket várt csak azért, hogy az egész sereget egyszerre tarolhassa le? Esetleg hogy a másik falura uszítsa őket? Ez az elmélet kissé erőltetettnek hat, nem de bár? – Szó sincs arról, hogy kukacoskodna, vagy meg akarná alázni a máskülönben remek eszű mardekárost, de a dallamos kérdésben ott lappang egy kis noszogató mellékzönge – gyerünk, fiú, vizsgálja meg a problémát egy kicsit közelebbről! Az alkimista somolyog.
-   Miért várt volna éveket? Ha tudott Lopetica tervéről, miért nem végzett magával a készítővel? Feltételezi egy tanulatlan parasztról, hogy tisztában van vele, hogyan fordítsa a teremtője ellen a sereget? És mi a helyzet, ha a parasztok alatt egyszerű muglikat értek?
Enyhén összeszűkülnek a szemei, épp csak nyomatékosítandó a mondandóját. Aztán ellenben úgy illan el a mutatott jókedve, mintha csak képzelt, buja tündér osont volna át az arcán. Kissé talán el is komorul, bár ez a kifejezés nem a szomorúság híradója. Inkább a zsákutcába futottak frusztráltságát tükrözi.
Óh, nagyon is nagy jelentőséggel bírnak. Csak épp nem a Sötét Nagyúr számára.
Elcsípi a zavartan félrekapott tekintetet, de túl azon, hogy tudomásul veszi, látszólag nem tulajdonít neki komolyabb jelentőséget.
-   Igen, tökéletesen igaza van. Kiváló őrzői lehetnek bárminek, ami mozdulatlan, és állandó körülmények közt létezik. Hát még mire jók?
Lazít valamicskét az ingén, kioldja a legfelső gombot, és vesz egy mély, hosszú lélegzetet. A tekintete még élénken követi Seraphin mozgását, ha ő maga nem is fordul egyenesen az irányába.
Meglepő éleslátás… Egy mardekárostól sokkal inkább várná, hogy divatból, együgyű rajongásból érdeklődjön a sötét varázslatok iránt. Ezzel az aprócska megjegyzéssel sikerül is visszacsábítani azt a kölykös, ezúttal kissé fakó mosolyt az ajkaira.
-   Piton professzor aligha értene egyet ezzel a teóriával, de igen. Kétségkívül könnyebb olyasmivel szembeszállni, amit az ember ismer, mint vaktában védekezni valami ellen, amiről fogalmunk sincs. – Ezúttal idegesebben ránt egyet a nyakkendő csomóján, és addig lazítja, míg egészen szabaddá nem válik a torka. Újabb gombot old ki, az arckifejezése némi bosszúságot és szabadkozást tükröz. Visszatámaszkodik az asztallapra, egyúttal beletenyerel egy apró, ragacsossá alvadt, sötét foltba.
-   Az én esetem merőben más. – Folytatja aztán mélyen reszelve, legyűrve a múló rosszullétet, könnyed mosollyal. – Tételezzük fel, hogy van egy tágas, meglehetősen impozáns méretekkel büszkélkedő csarnok. Fehér márvány, tele oszlopokkal, festményekkel, amolyan múzeumi küllemet kölcsönző, vörös szőnyeggel. Lépcsősor, galéria… nyilván akad némi por, lábnyomok a padlón és némi pókháló a képek keretei mögé szőve, de ez mit sem változtat az első benyomáson. Kiborítana a közepére egy moslékkal teli vödröt?
Tart egy kis szünetet, közben visszafordul a patológushoz, és tovább munkálkodik. Csupán a szemei sarkából követi nyomon a fiú mozgását, és a hallására hagyatkozik. Kíváncsi, vajon egyedül is képes lesz-e befejezni az iménti gondolatmenetet.
Az utolsó seb beforrtával végre kiegyenesedik, és jólesőn végigropogtatja mind a gerincét, mind a nyakát. Drága jó kórboncnokunk teteme ostoba babaként ül a helyén, testébe láthatatlan damilok martak kacskaringós, kusza mintákat. Csomópontok, vaskos szálak, kötegbe sűrűsödött, halványan derengő rostok burkolják.
-   Nagyon is mersz kérdése. Az ötlet jó. Egy ostoba felvetéssel kapcsolatban nyilván nem lennék ilyen engedékeny, de az iménti felvetésében akad fantázia. – Hátrapillant a válla fölött, még épp elcsípi azt a bizonyos mosolyt, a hullámos, sötét tincsek rendezését. Ösztönös felhívás. Vajon tudatos? Lesandít a fiú ajkaira, aztán vissza, a türkiz szempárra. Csak most viszonozza a gesztust.
-   Kockázatok nélkül aligha érhetők el tudományos áttörések. Kivált egy ilyen homályos területen, mint amivel most foglalkozunk.
Lassan ellöki magát az asztaloktól, és kissé távolabbról is szemügyre veszi a mágikus firkákkal telerótt alakot.
-   Bűbáj. Lepor. – Jegyzi kissé töprengőn, miközben kijavít egy hajszálnyival félrehúzott vonalat. Precizitás. – Az inferus-készítés alapja a mágikus beidegzés. Ezt bűbájjal készítjük el. Az eredeti idegek fölött futnak, később azokkal együtt, összeolvadva az anatómiai megfelelőikkel. A varázslat magja a varázsló, ő a szív. Állandó keringés alatt tartja a működéshez szükséges energiákat, amíg él és lélegzik. Vagy amíg nem hatástalanítja a bűbájt. Persze a művelet jóval bonyolultabb. És normál esetben napokig is eltarthat egy ilyen lény megalkotása.
Ismét hátrál egy nagyobb lépést, aztán visszafordul a kör felé, és Seraphin mellé lép.
-   Módosítsa a körbe vezetett varázslatot. – Mintha szándékosan húzná az agyát. Közvetlen közelről dorombol a fülébe.

*Ígéretes ostobaság, csak azért nem tudom ezt a szellemességet szenvedő pillantással honorálni, mert egyrészt az talán túlságosan is gyengének tüntetne fel egy tanár szemében, ráadásul per pillanat számít nekem a véleménye. Furcsa érzés, de akkor is szükségem van arra, hogy becsüljön, mert nála, szemmel láthatóan ezt sokkal nehezebb elérni, mint máshol. Itt nem elég egy-két alaposan bemagolt tétel, átlátott gondolatsor, ügyes pálcamozdulat. Neki mindegy, hogy tökéletesen keverem-e a főzetet, vagy az adott varázslatot már ezer éve ismerem-e valami stréber pillanatban elolvasva. Nem azt értékeli, ha minden tudok. Apró dolgokra reagál kiszámíthatatlan ritmusban pozitívan illetve semlegesen és óvakodom attól, hogy megtudjam, milyen a negatív véleménye. Elég volt nekem az ízelítő, a könnyed kóstoló a bosszússágából, na meg persze a demonstráció alkímián, hogy a szörnyeteg bizony simogatható, de csak saját felelősségre. Felelősség? Sutba dobott ostoba szólam, játszanak vele a bátrak, a merészek, az unalmasak, a szorgosak, a gyávák, az okosok, akik menekülőre fogták volna az első pillanatban, de a másodikban mindenképpen és most nem lehetnének itt... hol?
Az asztal lapján kifacsart tartásban egy megcsonkított valaha emberi lény folyatja a testnedveit, egy értéktelen kvibli, miközben én, a tanuló varázskört állítok azért, hogy ez a valaha volt személy majd ha megindul, a halál mezsgyéjén túlról felém, akkor legyen mivel megállítanom. Borzongató. Csipkefinoman rezeg a mágia ebben a teremben, szinte simogatni lehet a különbséget az én tanulatlanul is kifinomult mágiám és a professzor nyers, de jól zabolázott erejének rejtett erővonalait, bár alighanem csak a halott testét átrajzoló varázsmintázat miatt látom ilyképpen, amúgy távol áll tőlem a költőiség. Elmúlás? Blazírt nyugalommal szemlélem, a halottat, holott nem is olyan régen még miatta bélyegeztem szörnyetegnek, gyilkosnak az aurort. Most se tekintem másnak. De most már legalább próbálom megérteni, amivel sokkal, de sokkal előrébb léptem, mint remélni mertem.*
-Annyira azért nem, meg is állíthattam volna-*húzom el a szám félmosollyal, mintegy érzékeltetve, hogy felfogom az elismerés kétes mivoltát, bár tudom, hogy nem lett volna jó, ha beleártom magam a professzor dolgába, mert nem értek ehhez a fajta mágiához, de ha már egyszer nincs jobb dolgom, és nincs jobb dolgom végre megfigyelhetem, ahogy finom művészujjai az ismeretlen varázslat ritmusainak megfelelően bejárják a halott testét, az élettelen hús el nem ítélhető módon semmit nem reagál a kifinomult mozdulatokra, a játékra, amire Lupen professzor csábítja, mintha kedve ellen való lenne az, amit tenni készülünk vele, szigorú roncsba dermedt arca rosszallást tükrözne, ha a vér és a hús képes lenne tükrözni, nevezhetetlen rosszindulatot táplálna a tudomány iránt, aminek áldozatává vált. Megértem. Én se szeretnék halott lenni, még akkor sem, ha utána ilyképpen érnek hozzám, ilyen kitüntetett finomsággal helyeznék el rajtam a varázslat szövedékét.*
-Még nem-*újra szólít, megnyalom kiszáradt szám, meleg van a kis terembe, ráadásul ablak sincs nyitva, ha a kíváncsiság nem ostromolna feszültség paripáján, akkor alighanem engednék a kései óra fáradtságának és a talárom melegének, hogy elpihenjek.*-...azaz, de... valami ilyesmire gondoltam-*egy pillanatra elakadt a hangom, hiszen korábban soha nem tettem volna le az esküt a Minisztréium mellett, a sárvérűeket is védelmező mártírjelöltek közé egyetlen porcikám se vágyakozott, menjenek csak a szakmába a Griffendélesek, hiszen belőlük úgyis sok van, néhánnyal kevesebb nem fog hiányozni senkinek sem, most viszont, mintegy önkéntelen moccant a szám. Úgy mondtam igent, hogy nem is akartam. A pillanat olyan súlyosnak érzik, mintha esküt tettem volna, pedig bizarr a helyzet. Én nem lehetek auror, annál sokkal többet ér a családom neve, a vérvonalam annál sokkal előkelőbb, mintsem kutya legyek, bár jól képzett kutya egy olyan oldalon, amiben nem hiszek, de most valahogy, olyan hihetőnek látszik. Olyan értelmesnek. Olyan... ugyan már! Potter is aurornak készül bizonyára, nincs az a galleon, amiért én képes lennék ilyen alakokkal közösködni. Félvérek, sárvérűek, agyonajnározott mágiájuknál mi sem bizonyítja jobban a természet humorérzékét, de ez még nem jelenti azt, hogy a társadalomban is helyük lenne. Fintorba rándul a szám sarka.*
-Illetve dehogy...-*érzem, ahogy a szégyen pírja az arcomra kúszik, halványak megfesti sápadt bőrömet, megszegtem a hirtelen tett esküm.*-Aurornak, hacsak nincs olyan különlegessége mellette, mint alkímia csak az megy, aki jól tűri, hogy ugráltatják mindenféle alakok-*szögezem le gyorsan, sietve.

Szerencsére jókor jön a szerencsés visszatérés a korábbi problémához, olyan sietve válaszolok, hogy már-már hadaróvá válik a beszédem, persze ügyelek a tiszta hangzásra.*
-Minél nagyobb a vélt diadal, annál nagyobb a bukás. Ha valaki személyes bosszút akart állni, és miért kéne azt feltételeznünk, hogy az erdőtűz tanulatlan alakok művel volt, akkor igen valószínű, hogy egy rivális varázsló, egy rivális, türelmes varázsló kivárta a megfelelő pillanatot, hogy aztán a diadalában már biztos Lopetica ellen uszítsa a seregét, ami fejvesztve menekült tűz elől ugye-*nyílt, egyenes válasz, én így csinálnám, noha megfeszülnek az ujjaim a talárom anyagán, ahogy a professzor arca megnevezetlen feszültséget tükröz, azon veszem észre magam, hogy lélegzetvisszafojtva figyelem a változásait, hiszen távol álljon tőlem, hogy esetleg olyan helyzetet provokáljak, hogy lefeküdni küldjön, mint valami neveletlen törpét. Beharapom a szám szélét, félrehajtom a fejem, most rajtam a sor, hogy összehúzzam a szemem, miközben a gondolkozását figyelem egy kisebb nyeléssel.*
-Mire jók még? Helyhez kötött tárgyakat őriznek, de nem azért, mert nehezen mozognak, hanem mert nehezen irányíthatóak akcióhelyzetben-*lám, a professzornak nagyon melege van, a nyakkendőjétől is megválik, remélem, nem vetkőzik tovább, a valóság néha olyan kiábrándító tud lenni, különösen, ha a vállakról kiderül, hogy a talár anyaga alkotta őket, a szép ívűnek látszó hát valójában csak egy puha hús, zsíros tömbje, és ha a melleket is csak a ruha varázsolja a szép derekú nőszemélyekre, akkor az mindenek a teteje. Nem ide való gondolatok. Inferus. A tanár úr ágy alatt. Elvigyorodom. Már megint, ami kicsit kínos a bontogatott gondolatmenethez, de legalább táncba-karba illik a jelen este minden kifacsart bolondériájával.*-Viszont az inferus, ha egyenes parancsot kap, akkor alighanem azt képes maradéktalanul és tökéletesen teljesíteni, ha nem áll az útjába akadály-*a kék szemek sötét mélységébe pillantok jóváhagyásért vagy cáfolatért.*-...az inferus holttest, úgy néz ki, mint egy ember, de már nincsenek igényei, ezért a terepviszonyok se jelenthetnek számukra olyan nagy akadályt. Úgy vélem üzenetvivésre lehetnek még alkalmasak, hiszen mindenki baglyokon keresné... bááár, bizonyára vannak még más üzenetvivő praktikák, felesleges inferusokkal bajlódni. Akkor alkalmasak lehetnek még talán az ellenfél megtévesztésére, létszámfölény... de manapság már ezeknek sincs jelentőségük-*nézek kicsit talán tanácstalanul, aztán elmosolyodom.*
-Na igen, de Piton professzor sokkal többet látott, élt és tapasztalt, mint én, alighanem meg is csömörlött némely dolgoktól. Az ő értékrendje és az enyém gyökeresem különbözik, mert ő már túl van rajta, én pedig még csak most fogok szembekerülni, mondjuk egy inferussal.
Egy olyan pillanat, amikor nem tudom, hogy miről beszél, felvonom a szemöldököm, kicsit közelebb lépek a professzorhoz, így szinte hallom, ahogy beletenyerel az alvadt vérbe, eleven húsa átszakítja a halott nedvek hátán képződő bőrt, alatta pedig ott van a végzet ragadós szennye mind, a hideg is kiráz. Önkéntelen is a zsebem felé nyúlok, de a pálca előtt a dinómintás förmedvény akad a kezembe, kihúzom.*
-Elnézést, de ezt nem egészen értem-*mondom komolyan, miközben egészen közel lépek hozzá, mikor elvégzi az utolsó simítást a hullán és felém fordul egy könnyed mozdulattal a vállára ejtem a rongyocskát.*
-Parancsoljon, jó lesz a vér ellen-*mosolygom, aztán gyorsan el is lépek, elvégre megkaptam a szükséges információt, hálásan biccentek még a mesék vörhenyes szörnyetegének, aki időnként a szőke herceget is eljátsza, bár a királylány szerepében nem lennék rá kíváncsi és az ábrám mellé lépek vissza.*-Megtisztelő, hogy megfontolásra érdemes. Nem feltételezem a professzorról, hogy ilyen rövid idő alatt ne tudna egy veszélyes inferust előállítani, legfeljebb ez a példány nem fog taxiba ülni és álcázni önnön halottságát, úgyhogy nagyon remélem, hogy elég lesz a bűbáj ahhoz, hogy megállítsa, vagy valami hasonló-*csevegnék? Nem. Ideges vagyok. Mondhatni rángatóznak az ujjaim, persze csak addig, amíg a pálcámért nem nyúlok és meg nem szüntetem a korábbi varázslatot, hogy aztán átfogalmazva elmormogjam az újat, Mr. Lupen vezetésének, érintésének emlékbeli vonalán végigvezetve a pálcám új kört nem készítek. Elégedett vagyok vele, meglátjuk mire lesz elég, a hátamon végigszaladó rándulásnak sajnos semmi köze nincs ehhez, a professzorra nézek, szinte rémülten, macskaléptű.*
-Azt hiszem így már jó-*bökök az alkotásra zavartan megnyalva a szám, cserepes az idegtől. Az alkotás bíbor. Az arcom sápadt, persze, lassan kész vagyunk, a halott útnak indul.*

- Nyilván megtehette volna. - A hüllővérű professzor ajkait koromfekete mosoly mocskolja, de a szemei kegyetlenül villognak a labor hullabűztől terhes legében. Visszafókuszál Seraphin arcára, s mintha még mindig akadna hozzáfűznivalója, szólásra nyitja a száját. De csak nevet, morbid képzeteit pedig megtartja magának.
Mégis miből gondolja, hogy az lett volna a helyes döntés, Seraphin? Mi van, ha rosszabb vagyok, mint a legborzasztóbb rémálma? Mi van, ha az elkövetkezendő néhány órában elszabadul a pokol, és az egyetlen menekülési útvonalat a kínok átkával marasztaló ajtó zárja? Ha tudná, ki is vagyok valójában, akkor is megmentett volna egy oldalra dőlő testtől?
Mohó, félelemtől ragacsos, nyirkos feszülten várt volna, míg át nem harapják a torkom? És akkor hogyan távozott volna, Mr. Lamartin?
Szólt. Figyelmeztetett. Megtett mindent, amit a lelkiismerete diktált; a többi nem az Ön baja.
Nem is veszteget több szót a kelleténél, ideje visszatérni a munkához. Nem hagyhatják hoppon a szerencsétlenül járt kórboncnokot, hisz ha már egyszer kénytelen volt megválni az életétől, a karjaitól, a lábaitól, és még a beszélgetésből is gonoszul kimarad - pedig ki tudja, mennyi tudás keringett egykoron a koponyája mögött -, akkor legalább annyi tiszteletet adjanak neki, amennyi egy halottnak kijár. Ne süssenek el otromba tréfákat a kárára.
Szerencsére az alkimistának esze ágában sincs mulatni Mr. Gother kálváriáján. Ellenkezőleg. Borzasztó hálás azért, amiért áldozatával a tudomány szolgálatába bocsátotta a testét, és most türelmesen ücsörög az összetolt asztalokból álló munkapulton, a neheztelés legapróbb jele nélkül. Ki tudja. Talán még sikerül mosolyt bűvölnie a komor ajkakra.
- Most akkor igen, vagy nem? Ez a határozatlanság könnyen az életébe kerülhetne egy más szituációban. - Könnyedén hátrasandít a válla fölött, és finom mosolyba vonja az ajkait. Zavar jelét látja az arcán, és a pirongó bőr melege illan a levegőbe. Érzékeny orra azonnal kiszagolja a mardekáros fiú körül reszkető, még nyers és idomulatlan vonzalmat, ami leheletfinom szálakkal kapcsolódik a férfi ujjaihoz. A markában van.
- Vagy akad valami a teremben, ami megzavarja a gondolatait? - Érdeklődő a hangja, borzongatóan mély, ugyanakkor kíváncsi és közvetlenül simogató. Látszólag nem figyel, egészen lefoglalja a leendő inferus előkészítése. Valójában jót somolyog magában, és mélyen dörrenő, kegyetlen nevetéssel mulat a törékenynek tetsző, de éles eszű, csípős nyelvű diákon. A kis ártatlanon. A kacéron. Az aranyvérű kis hercegen.
- Az auror szakma olyan embernek való, aki nem riad meg attól, hogy leátkozzák a fél lábát. Kivált manapság, háború idején. A munka megkíván egy adag agresszivitást, és nem árt, ha az auror durvasága egy csipetnyi ravaszsággal és öntörvényűséggel párosul. A magam részéről nem tapasztalom, hogy túlzottan ugráltatnának. - Hát persze. Ki merészelné?... Boszorkányosan jó kapcsolatai lehetnek, vagy szimplán a markában tartja a fél Minisztériumot, nem tudni. Tehetős, hírhedt, vérszomjas, és hamarosan kiderül, hogy a tanár-diák kapcsolatokra vonatkozó szabályok sem jelentenek többet a számára, mint egy felrúgandó bádogvödör. Lakosa egy pók. Átmenekülhet a gonoszsággal átitatott, empátia fényét hírből sem ismerő lélek sötétjébe, a nagy néha megvonagló moly mellé. Egy biztos, a jelenlegi állapot Cedrah Lupennek több, mint jó. Maga a paradicsomi tökély.

Rezzenetlen arccal hallgatja az újabb teóriát, az arca lassan, borzasztó lassan, de változni kezd. Durva, ravasz fények költöznek a mélykék szemek íriszeibe, élvetegen vonaglanak kitáguló pupillája körül. Az ajkai sarka felfelé görbül, de nem mosolyog, az aprócska változás ellenére is szigorúvá fagy az arca.
- Szóval Ön így csinálta volna. Hm. - Lehelethalk kacajmorzsa, minden örömöt mellőző. Rekedten kotor ki a férfi ajkai közül, és sebesen a sarokba iszkol. Ott talán biztonságosabb; már ha létezik olyan zug ebben az istenverte teremben, ahol egy csöppnyi jókedv biztonságban érezheti magát.
- Ezt a verziót még nem sokan merték megkockáztatni. - Feleli halkan, és fellövi a következő kérdést. Mintha vizsgáztatna. A diák pedig felel, mert nem tehet mást, és felel, mert meg akar felelni. Az alkimista épp olyan jól látja rajta, mint amennyire kiérzi a hangjából; és vélhetőleg épp annyira, mint amennyire Seraphin szeretné. Avagy mégsem?
Cedrah szemei összeszűkülnek, és egész enyhén félredönti a fejét, a tekintete hűvös és kérdő. Mit kérdő? Követelő.
- Ön szerint ez mókás? - Lám, ha másra nem is, arra kiválóan alkalmas volt a kérdés, hogy kiderüljön, jó ideje nem pillantott bele diákja fejébe. De ami késik, mint tudjuk, nem múlik. A nagy számok törvénye, és a férfi rossz szokása karöltve, egyesített erővel rohanja meg az ifjonti elme friss anyagát. Alattomosan támad, és ugyanolyan sebesen hátrál meg. Egy figyelmeztető villanás az egész. Talán meg sem történt, hisz a professzor aprót biccent, és zavartalanul hallgatja a röpke kis előadást. Magában mosolyog, nevet, rémesen jót szórakozik a fiú ötletein, mindebből azonban egy fia kis homlokráncolás nem sok, annyit sem hajlandó megosztani vele. A mesegyáros herceggel, aki hullákat alkalmazna futárok és baglyok helyett, megjegyeznénk, igen fantáziadús és ravasz módon, és aki képes volna, és holmi statiszta szerepbe parancsolná mindahányat az ellenség megtévesztésére. Derék.
- Szép. Látom, élénk fantáziával áldották meg a fentiek. - Dorombolja végül elégedetten, mocskosul elégedetten. - Bár a magam részéről valami sokkal hétköznapibb tulajdonságukra gondoltam, ami történetesen a halhatatlanság.
Élvezettel látja, hogy Seraphin közelebb óvakodott hozzá. Milyen kár, hogy ő még mindig nem tudja, miféle tűzzel játszik!
A professzort egyáltalán nem zavarja, hogy beletenyerelt abba a bizonyos vérfoltba; és úgy fest, a kis tócsa egykori tulajdonosa sem sír a dologért. A tanítók elnéző mosolyával szemléli diákja arcát, majd ugyanazzal az arckifejezéssel, de rosszallón villanó szemekkel a vállára ejtett rongydarabot. Lassan nyúl érte, mintha derogálna a kezébe fognia.
- Milyen figyelmes. - Szisszen némi éllel a hangjában, de úgy fest, elfogadja a labdát. Nem csapja le. Egyszerűen csak beletörli a kezét. - Nos az iménti példához visszatérve az Önével szemben az én elmém egészen más képpel festhető le. Ha a múzeumi témánál akarunk maradni, akkor egyrészt borzasztó régi, maximálisan kihasznált. Képzelje el, hogy a padló minden áldott négyzetcentiméterét vér és emberi darabok borítják. Papírok, megpörkölt pergamenek folynak a szanaszét strázsáló szekrények fiókjaiból, lépni sincs hely. A szőnyeg régi és foltos, a falakról leszaggatták a festményeket, pernye száll a levegőben, és az édes, fémes illat mellett gyakorta szökhet az orrába emberi testek verejtéktől ragacsos, és vizelettől szúrós bűze. Képzelje el, hogy forog a gyomra, ha beteszi oda a lábát. Hogy semmi sincs a helyén, hogy bármelyik percben megroppanhat a szerkezet, és ez az egész roncs a fejére szakadhat. Nos ha ott áll a küszöbön, és van Önnél egy vödörnyi moslék, nem borítaná-e könnyebb szívvel egy ilyen épület padlózatára?
Ez tehát az ára, ha valaki sötét mágiával kezd. Kivált, ha egy csipet alkímiát is kever a dolog mellé, és már alapvetően sem rendelkezik díszes ingatlannal a Lelkiek terén. Cedrah lezárja a példabeszédet, és miután az utolsó kis simításokat is elvégezte Mr. Gotheren, a csacsogó Seraphin felé fordul. Vonzza a figyelmét, kivált most, hogy be nem áll a szája. Csak nem idegesek lettünk egy kissé, Lamartin?
Az atyák jóságos segítőkészsége elegyedik benne a falánk mohósággal, mikor mellé sétál azzal a kifürkészhetetlen, ám pokolian vonzó félmosolyával, és beledorombol a nyakába. Nézi a kört. Nagyon jó. Elégedett. Csak épp ez a feszült rángatózás viheti félre az egész kísérletet, és azt ugye nem akarhatják?
- Igen, így már valóban megfelelő. - Cserepes ajkak, ráadásul még a fiú macskanyelve is kibukkan mögülük... Kísértő kép. Az alkimista keze lazán megemelkedik, és minden előzetes figyelmeztetés nélkül állon ragadja tanítványát, hogy aztán maga felé fordítsa az arcát, és szemérmetlenül az ajkaira tapassza az ajkait. Cserepek, szúrnak, Cedrah ujjai pedig határozottak és erősek, a legapróbb ellenállásra is durvul a fogása.
- Lazítson, Seraphin... - Mordul kéjesen az ajkaira, miközben átkarolja a fiatal testet, és ugyanazzal a kérlelhetetlen határozottsággal a lábai közé csúsztatja a kezét. - Nekem édes-mindegy, hogy gyűlöletből, élvezetből, vagy egyszerű, sértett haragból cselekszik, de ha a legminimálisabb bizonytalanságot észlelem a részéről, azt a köre is érezni fogja, és hopp...! Mr. Gother már túl is vonszolta magát az akadályon. Ne féljen!

*Nyilván, meg, de nem értem volna oda és feleslegesen pattogni... esetleg még ott a pálcám, de akkor kacaja most már annak szólna, hogy azt hittem, hogy egy inferus magától is működik és különben is. Lábai nincsenek, hogy a professzor után szaladjon, karja sincs, hogy magához ölelje, forró odaadással, és a belsőségei is valamerre elfolytak az ismeretlenbe, szóval attól se kell tartani, hogy egy erőteljes, izmos férfinek komoly gondot okoz az eltántorítása, tehát védje meg magát, ha már egyszer auror, alkimista, vérgőzös nagyúr egy kis teremben. Ha már egyszer olyan könnyedén nevet, látszólag olyan indokolatlanul, mint ahogy én mosolygom némely őrülten kifacsarodott gondolaton, mindazonáltal igen remélem, hogy a kacajának más a tárgya. Igen, bizonyára más, hiszen nincs még egy ember a földön, aki képes lenne...*
-Más szituációban-*nyomom meg hangsúlyosan, hogyha azt hiszi, hogy ilyesmivel meg lehet ijeszteni akkor nagyon téved, mindenesetre ahogy rám néz inkább elfordulok, de a következő szavaira újra felkapom a fejem, érzem, ahogy a forróság elönti az arcom, ellenben az ujjaim átjegesednek, remélem a pillantásom is eléggé kihűl ahhoz, hogy figyelmeztető éle legyen.*
-Óh, csekélység-*szinte mézes-mázas a hangom, persze nem olyan ostoba gyerekes módon, hanem valahol inkább borzadón, undorgón és lenézőn.*-Egy hulla az asztalon, egy vérmaszatos alkimista, professzor, személyesen, egy derengő varázskör, ami ki tudja mire lesz elég, csekélység!
*Valóba, mi okom is lenne a zavarra. Bár alighanem ő valami másra gondolt, valami olyasmire, amire én gondolni se merek, hogy gondolhatott. Sőt, a legcsekélyebb mértékben sem akarom, hogy velem kapcsolatban bármi olyantén gondolatai felmerüljenek, mint amire gondolok és mielőtt túlságosan bonyolulttá válhatna ez a gondolatsor, nagyon is meg kell cáfolnom az egészet. Akarnám. Ó hogyne. Ha nem így lenne nem is volna semmi baj. Csakhogy a professzor tipikusan nem az az ember, akivel foglalkoznom kéne, inkább menekülni a közeléből és örülni, hogy ennyivel megúsztam. Igen, az lenne a legjobb, ha szépen, csendben meghúznám magam. Vajon képes leszek rá?*
-Tisztában vagyok vele, hogy elméletileg mit takar az auror szakma, mindazonáltal közel sem vagyok benne biztos, hogy manapság a minisztériumban úgy viszonyulnak a fiatal aurorokhoz, mint magához. Elvégre maga alkimista, nagyhatalmú, több irányból megbecsült személy-*elhúzom a szám szélét, fintorféle mosolyra*-akit lám nem akárki, de maga az igazgató is szeret a lekötelezettei között tudni-*és ugyan már, ne nézzen hülyének, egy frissen kinevelt auror, ha nincs háttértámogatása, márpedig nekem honnan lenne, hiszen anyámék, meg úgy általánosságban a család vöröset látna a gondolattól, hogy én, mint az aranyvér egy újabb szégyene aurornak menjek. Igen, alighanem meglenne a következő évekre a botránykő, de nem ragaszkodom hozzá, hogy feltétlenül rólam csámcsogjanak az ünnepi ebédek mellett. Ennyit az aurorságról. Sajnos ennek is pontot kell tennem a végére.
Nem baj, vannak más, új gondolatjelek és kérdőjelek a sápadt fényben, amik megválaszolásra várnak és amikre készségesen moccanhatok.*
-Igen, én így csináltam volna-*bólintok, talán árnyalatnyi kihívással a hangomban, hiszen az ilyen nagy mágusok, mint Lopetica, vagy mint Cedrah Lupen maga mindig azon buknak meg, hogy nem becsülik sokra a türelmet, vagy éppen a griffendélesen elvakult lelkesedését, ügyefogyott elszántságukhoz társuló szerencséjüket.*-Pedig szerintem egyértelmű, ha idejekorán támadásba lendül a tűzhozó, akkor Lopetica elbánik vele, és újrakovácsolja a seregét. Kell a jó időzítés-*vagy talán már nem is erről beszélünk? Észrevétlenül tovagördült a pillanat és már másról szól a dal. Hogy mókás lenne? A mosoly lehervad a szám sarkáról, a mosoly, ami neki szólt és nem a halottnak, nem a történetnek, nem is a szavainak. Elfordítom a pillantásom, nyelek egyet, nem óhajtom magamra vonni a haragját, nem, még mindig nem, bármennyire is úgy tűnjön, könnyedén cseverészünk, azért nem szabad elfelejtenem, hogy valójában a sárkány foglya vagyok, a nehéz ajtó bezárult, alighanem már az átok is ott szivárog, fodrozódik benne, egykedvűen csapongva kerettől keretig. Lehunyom a szemem, megrázom a fejem.*
-Nem, egyáltalán nem mókás-*lehelem szárazon, felnézek, és tényleg, egy csepp vicces nincs a félelemtől nyirkos estében. De ha már egyszer inferusokról van szó és a fantáziámról, akkor nem hagyhatom szó nélkül a felvetést.*
-Ez nem fantázia, inkább logika. Ha fantáziálnék akkor biztos eszembe jut a halhatatlanság is, mint romantikus kellék... csak nem tudom, hogy miért jó nekünk, hogy halhatatlan. Mert attól még vissza lehet tartani, el lehet barikádozni, legfeljebb a sötét átkok nem pusztítják el, de úgyse lehet semmilyen kreatív módon felhasználni-*megrázom a fejem, nem értem egészen, de nem baj, hiszen itt az elégtétel, minden korábbi nyűgért, ez a rosszallóan villanó szem, amire végre mókásság nélkül visszamosolyoghatok már megérte kis éjszakai sétámat.*
-Igyekszem-*bűbájos mosollyal toldom meg a figyelmességem, de közben élénken figyelem az újabb példázatát, most már úgy érzem felfogtam, vagy legalábbis megértettem, hogy mit akar vele mondani, egészen megható, hogy ilyen tisztának tartja a lelkem és ennyire nem odaillőnek a fekete mágia mocskát, amit moslékhoz hasonlít és bátran öntöz.*
-Én valahogy precízebbnek képzeltem el... sok holmi, talán egy kicsit kapkodva lerakva, de mindenképpen valami felfedezhető rend alapján, a szétszórt darabok gondosan üvegbe dunsztolva várják a maguk nagy pillanatát, és aligha hiszem, hogy a maga lelke beérné egy akármilyen omladozó viskóba szorított kincsesbarlanggal, így aztán igen, bátran borítanék akármilyen szennyet egy idegen lélek padlójára, takarítsa fel, ha kedve tartja-*fogalmam sincs, hogy miért hízelgek neki, talán mert méltatlannak érzem a kisugárzásához az elém festett képet, kicsit talán ünneprontó is lenne. Ünnepiesség, ch, fogalmam sincs, hogy hogy juthat eszembe ilyen szó, amikor itt vagyunk egy hulla mellett, akit arra fog késztetni a professzor, hogy meggyalázva az élet törvényeit meginduljon, az én varázslatom pedig remélem elég erős lesz ahhoz, hogy megállítsa. Nem ünnepi a pillanat. Inkább olyan groteszk, kitekeredett, a valóság árnyaival csak buta kaleidoszkóp játékot játszó. Felpillantok az elismerésre, de riadtan szinte, hiszen közel van.
Túl közel!
Sokat bámult, eleven vonalú, de szigorú sárkányszája hozzámér, az ujjai foglyul ejtenek, az állam nem moccanhat, a fejem ahogy rántani próbálom csak fokozódik az szorítás, már-már durvává, egy frászt, ténylegesen durvává, hiszen hogy is máshogy lehetne kivitelezni egy ilyen erőszakos húzást, megfeszülök. A szavait nincs is erőm értelmezni, csak az a forró közelségét, amivel elkábítja az agyam, bizonyára valami ismeretlen varázslattal, miközben a keze hozzámér, lehunynám a szemem, hogy átadjam magam a fájdalommentes végnek, ami azonban nem jön olyan könnyen és gyorsan, hiszen új szó furakszik át párás agyamon. Ne féljek. Nem félek. A fogaimmal a szájába, nyelvébe marok, mert nem félek tőle, ellököm magamtól, hátramenekülök a köröm mögé, hátha ellene is jó, nem csak inferus ellen, a falhoz simulok.*
-Merlinre, maga megőrült!-*sziszegem, vagy inkább lehelem elcsukló hangon, a hajam az arcomba kócolódik az idegtől, érzem, hogy remegnek a végtagjaim, aligha az izgalomtól, inkább... nem, a félelemtől sem. Mégis az izgalom lesz az, de az egyértelműség kedvéért nevezzük dühnek, fortyogó, forraló haragnak amit iránta érzek.*-Mindent el fogok követni, hogy Mr. Gother és maga se jusson a közelembe!

Hűvös pillantásokról ő is tudna mesélni - merev, szálegyenes derekakról, fürgén szusszanó habtestekről és kéklő tótükrökhöz hasonlatos szempárokról. Szórakoztathatná hosszú, aranyló fürtökkel, melyek lazán szétterülnek a párnán, és ontják magukból a nyirkos akarás testmeleg páráját, az édeskés, otthonos szagot. Mondhatna történeteket azokról a dögökről, melyek fennakadtak a hálóján - és mára egytől egyig a pincében fekszenek, egymásra hányva, szétvetett tagokkal, puha-kocsonyásan bűzlő, reszketeg halom ölelésként, döglegyek bosszantóan zúgó függönye mögött.
Hmm... Felmerül a kérdés, hogy vajon miért. Talán épp azért, mert ők is épp úgy pillantottak rá, ahogy nem is olyan rég a laborban ácsorgó kölyök tette. Figyelmeztetően. Nos. Világ életében megvetette azokat, akik be akarták fenyíteni. Voltak szép számmal, igen. Egy eszement bárd sem foglalkozik a történetükkel. Eltűntek. Köddé váltak, kámfor a nyomukban és békétlenség velük. Nem jó játék az átokmester türelmének határait feszegetni, pedig ez a csekélység oly jellegtelennek tűnt, nem igaz? Milyen kár, hogy nem tudható, mitől kap vérszemet a síkos, hűvös pikkelypáncélba öltözött szörnyeteg.
"Egy hulla az asztalon ... egy derengő varázskör, ami ki tudja mire lesz elég ... csekélység! ... Tisztában vagyok vele, ... nagy hatalmú ... szeret a lekötelezettei között tudni. ... Pedig szerintem egyértelmű ... egyáltalán nem mókás. ... Ez nem fantázia. ... halhatatlan.
... csak nem tudom, hogy miért jó nekünk ..."

Nem jó nekünk.
Nocsak. A sznobizmussal futtatott alabástrom hízelegni kezd neki; ő pedig mosolyog, sötét sejtelmességgel, ahogy eddig is tette. Még korai volna kiteregetni minden lapját - amit pedig az asztalra csapott és felfedett, meg sem látták. Pazar bűvész, akinek a mutatványa varázsereje nem az ujjaiban, hanem a néző rajongásában zsibong.
-   Hm... A káosz rendje a rendetlenségben lakozik. - Szórakozott hümmentése szinte már nevető, de nem. Nem ragadtatja magát ismét efféle megnyilvánulásra, még a végén komolyan elhinnék, hogy jól mulat. Pedig dehogy. A lelke sötétjében döglődő kis moly ugyan meg-megrebben, de igazán csak akkor kap szárnyra, mikor végre olyas valami akad a karmai közé, amit immáron valóban élvezhet. Egy finom kis áll. Durván megszorítja, és nem is ő volna, ha nem használná ki az első döbbenet okozta engedékenységet, amivel a cserepesre szikkadt, de vonzó ívű ajakpár maga közé engedi a csókját. Milyen kár, hogy kitépi magát a forró ölelésből, és egyenesen a falig iszkol, mint valami riadt állat! Ugyan már, Mr. Lamartin, ne legyen szánalmas! Még hogy nem fél... Nagyon is borzad attól, amit valójában kíván.
Lassan visszafordítja fejét abból a helyzetből, ahova a cseppet sem kedves harapás során rántotta, és puhán végigfuttatja ujjait a száján. Vércseppek mocskolják a kezét, vér íze omlik szét a nyelvén, és ez kissé bosszantja.
-   Meglep, hogy egyáltalán észrevette. - Negédes dorombolássá mélyíti a hangját, kérlelhetetlen tekintete a mardekáros arcán pihen, az ajkait durva félmosolyba vonja. Ez persze fáj. Húzódik a mart seb, dagadt cseppek ülnek ki rá rubinos vörösen, melyeket hamarosan úgyis lenyalint onnan. Akárcsak összemocskolt ujjainak gyöngéd begyeiről. - Amíg így reszket... mint valami csapdába csalt erdei vad... - Első ízben fintorodik el, de már az ujjai közé simul a kőris sima, sötét fája, és csupán pillanatok kérdése, hogy a félrebiccent fejjel ücsörgő Gother úr felé lendüljön. - ... esélye sincs. – Hosszúra nyújtott elegáns léptekkel közelít, még csak el sem sieti. Az alkimista kör fénye lágyan fodrozódik, ahogy a tiszta, elegáns cipők megtörik a bűvös vonal egyenletes vezetését, s a labor eszelős ura nyers mágiája szerterebben a rajzolatok mentén. Nem úgy fest, mint akit különösebben zavar, hogy egy igen csak erős varázzsal átitatott ábra magjára tapos.
-   Méltányolni fogom az igyekezetét, bár azt kell mondjam, hasztalan. Mégis, mit óhajt tenni, Seraphin? Sikolt? Segítségért kiabál? Netalán tán halálra átkoz, megbénít? És aztán hogy kívánja elhagyni a labort? – Már túlhaladt a körön, és ennél a pontnál kissé felgyorsulnak az események. Cedrah félelmetes sebességgel hidalja át a kettejük közé szorult teret; fürgén, megállíthatatlanul és mohón. Valahol a háta mögött élénk villogással agonizál a megrontott kör fénye, még mindig élénken iszonyodva a tiszafából odacsordult, finom varázst megbolygató, durva erőktől. Felizzik, mint a pipacsmezők alkonyattájt látható képe, mint a rubinkő, amin lumos lángja virít keresztül, majd kihuny, elhal, megszürkül, és épp csak nyomokban viselve az egykori ametisztre emlékeztető árnyalatot, rezzenetlen dereng tovább. Halódó tündér.
Az alkimista pálcája mindeközben eltűnt, visszakerült a tokjába, Seraphin feje durván koppanhat a falnak, ahogy a karcsú, kidolgozott test neki robban, mintegy kipréselve a levegőt zaklatottan emelkedő és süllyedő mellkasából.
-   Próbáljon meg lazítani. – Eszméletlen közel van, rideg, idegen hidegen. Egy kézzel a fiú pálcát tartó csuklóját marta el, a másik tenyér nyirkos felszíne Sera arca mellett tapadt a falra. Szuggerálja a tekintetével, mielőtt ajkait ismét a kiszáradt, vonzó ívű ajakpárhoz érinti, és forró, vérízű csókot erőszakol a borzolt idegzetű diákra. Szereti az ízét, a saját vérének bódítóan édes, rezesen fémes aromáját. Az utóíze savanykás, épp csak annyira, mint a zöld citromok levének egyetlen cseppje a több-tízszeresére hígítva. Összefut a nyál a szájában, hát újra megnyalintja az ajkát. Mintha csak próbálgatná, mennyire komoly a kár; épp csak kicsit csíp. Pont ahogy szereti. Néma-néma borzalom.

*Még csak nem is rezzen, rezonál, persze, hiszen nem ennek a szőke szörnyetegnek van félni és rezzennivalója itt, hanem bármily hihetetlen, bosszantó, megalázó és felháborító, nekem, csak és kizárólag nekem. Nem halad előre a pillanat, megakadt, a maga termelte lében forgolódik, amit finoman fűszerez a varázserő, a félelem, a fájdalom, ami lezárja a menekülési utat, a téboly színes kaleidoszkóvirágai, amiknek a szirma még csak most bomlik, messze még a hervadás… azt mondtam volna, hogy finoman fűszerezve? Frászt! Durva, szaggatott ízek, amik úgy marnak az ember nyelvébe, mint a sav, mint a rossz álom nyelvbe harapó riadalma, vagy mint a vér édesen fémes íze, ami szétterül és leülepszik, nem csak a folyosón és a teremben, de most már a számban is, groteszk egyveleget képezve a kakaó édesen kedves ízével.
Sztereotíp szavak, bárki mondhatta volna őket, aki csak divatból is, de ragaszkodik a káoszhoz a kifinomult rend helyett, annyira nem illik az alkimista szájába, hogy fintort csal az arcomra ez a disszonancia, annak ellenére, hogy éppen ő rémített a falhoz. A pálcám a kezemben, csak fel kéne emelnem, amíg kéjes lassan nyalogatja a rubincseppként felfakadó életnedvet, mintha valami különös kultikus esszencia lenne, nem pedig csak egy alapvető eszköze az életben maradásnak, de elhagyta az erő a karomat, és valóban, reszketnék, mint a vad, ha nem volna a hátam mögött a fal. Mitől félek? Tőle? Nevetséges, hiszen csak egy tanár, egy varázsló, Merlinre, semmi több, semmi más, nem a rémálmok megelevenedett, testet öltött átka, semmi! Ha lennék oly bátor, miként hiszem, hogy bármivel szembeszálljak, akkor mégis miért fog el a tehetetlenség? Talán, mert a varázslat se képes dacolni vele… a köröm, amit pedig milyen gondosan rajzoltam olybá tűnik, hogy saját vérébe fúl, ahogy Mr. Lupen átgázol rajta, akadálytalanul, lám, arra nem volt jó, hogy őt távol tartsa tőlem, de még az inferus ellen jó lehet, ha esetleg rám akarná uszítani, mindenesetre a mellékelt jelenet arról tanúskodik, énekesnél ékesebben, hogy nem akar. Kár. Mondhatni. Nagy kár, ahogy a varjú szól, aztán koppan fagyott teste a földön, mint én a falnak, ahogy az újabb akadály, szerény lépésnyi távolság leküldődik, sajnos megint nem köztem és az ajtó között, amit, mint egy álomban, egy vörös csillámmal hintett látomásban nem véd átok, alkimista, alkimista átkos átka, hanem azon túl egy más, egy jobb, egy biztonságosabb világba. Olyan, mintha álomból ébrednék… pontosabban, olyan lenne, ha nem csak egy látomás lenne.*
-Alighanem ezt kéne tennem-*sikítani, amíg fel nem szakad a torkom, amíg vért nem köhögök az éjszakába, amíg bíborba nem borul a világ és a hangomtól süketen meg nem szabadulok ezektől a mézédesen duruzsolt szavaktól, a sárkány szirénénekétől. Mivel érdemeltem én ezt ki? És hogy miért nem a támadásra gondolok? Mégis mi esélyem lenne?!
Összerezzenek, ahogy koppan a keze, talán ki kéne vonnom a hajszálaimat a tenyere alól, hogy ne úgy tűnjön, mintha megadnám magam neki, de ahogy az ujjai a csuklómra fognak engedelmesen elejtem a pálcát, mindenféle riadtság nélkül néznék azokba a mély szemekbe, a zafírfénnyel izzó kárhozatba, de már közel van, túl közel, érzem nyirkos, párás leheletét az arcomon, elkapom a fejem, ha lenne hova, de a  karjába ütközöm. Abba a karba, aminek a keze az előbb még hullát simogatott, aztán a pálcámat vezette a varázslat helyes irányára, megfeszít az undor. Ez rossz ötlet, ugyanis amúgy is túlzó közelsége fullasztóvá mélyül, egészen egyszerűen nincs lehetőségem arra, hogy választ adjak, megvédjenek a a szavak, hogy a tanár úr józan eszére hassak, de nem. Nincs rá erő, nincs rá idő, kitekeredett a pillanat, és a szerelmesek lágy ölelkezésének nyálas kelléke valami úton-módon betört a rettenetes laborba, hullagőzbe párolta magát, aztán megfetrengett a vérben, patyolat, szende ruháját összeszennyezte, hogy aztán méltón már a hely hangulatához csábosan közel lebbenjen és lám, a professzor száján keresztül engem is részeltessen önnön ajándékában, akkor is, ha nem akarom. Mert nem akarom. TUDOM, hogy nem akarom, az már egészen más kérdés, hogy megfélemlített szám nyílik, a nyelve hegye a kibuggyanó vér édesen sós, vasasan savanykás ízére vágyik, egyetlen, óvatos nyalással elemeli a cseppet az alkimista elől, aki legyen bármilyen vadállat, mégiscsak jelensége az iskolának, az éjszakámnak… akinek csókja forró, és eleven, ártalmatlanul káros, vonzóan taszító, de mégis, ellazulok, ahogy kéri, nem feszítem meg a csuklómat, hátam mondhatni lazán a falnak vetem, szinte szabadon garázdálkodhat a számon, elvégre úgyis megteszi, akár hagyom neki, akár nem, akkor meg miért állnék ellen, ha egyszer... Büszkeségből. Persze. Megharapom megint. Oda se neki, a pálcám a földön, de nem is kell, elbánok pálca nélkül is egy ajakpárral, hiszen csak ugyan oda kell harapni, mint az előbb és akkor máris menekül, én pedig egy pillanatra azt hihetem, hogy szabad vagyok, de utána talán újra visszatér, hogy forrón, buján és akaratosan magának követeljen...*
-Ettől nem leszek lazább-*bámulatosan szenvtelen a hangom, már amennyiben nem számolom bele azt a levő után kapkodó felhangot, ami megszinezi. Bámulatosan bátor lennék, ha ez nem ösztönös, hanem tudatos lenne. Na most kéne elkezdeni sikítani.*

-    És mi tartja vissza? Mert én ugyan nem. - Dorombol, méghozzá olyan pokoli ridegen, mintha nem is érinteni vágyná a diákot, miképp tiltja a házirend, az ép ész által diktált, otromba szabályok, melyek "Erkölcs" név alatt iktatódnak a beteg elmében, de az adós kedvezményeken túlmutatóan senkit nem érdekel a létezésük... hanem ütni. Fojtani, marni, ahol éri, felszaggatni a friss bőrt azon a védtelen, őrjítően vonzó vonalú torkon és nagyot kortyolni a bíbor színű aranyvérből. Az ajkain kaján mosoly trónol, és nagyon is jól tudja, mennyire jól áll neki.
Milyen előrelátó... Valóban nem lesz szüksége a pálcájára a következő percekben, Lamartin, de azt ugye tudja, hogy ezzel a mozdulattal a saját ítéletét szignálta alá? Még ha nem is a halálosat, de semmiképp sem aranyhegyekre vagy hatalomra szóló szerződést...
Ellazítja az ujjait, így már nincs értelme lila márványosra szorongatni a vékony csuklót, hisz mit ér a varázsló pálca nélkül? Annyit sem, mint egy zöldre vált knút! Semmit! De mit ér egy finom kéz, ha hagyják mozdulni, és a jó irányba terelik? Aranyat. Hát felsimít az aranyat érő kézfejen, könnyedén tovalép a kar vonalán, és durván a falnak szorítja Seraphin vállát. Azok a borzongatóan mélykék szemek leheletnyit összeszűkülnek - alkimistánk nincs épp elragadtatva attól a nevetséges, rángatódzó színjátéktól, amit az eszesnek vélt mardekáros produkál most, hogy sarokba szorították, mégis... van benne valami. Lepillant a karja irányába, ahova a fiú feje koccant, majd visszafúrja tekintetét a türkizes szemekbe.
-    Azt hiszem, bátran leszögezhetjük, hogy ez az iménti megmozdulása teljes mértékben felesleges, sőt, egyenesen elhamarkodott volt. - Jegyzi meg mélyen, borzasztó halkan, de olyan közel, hogy minden áldott hang eleven és forró lélegzetként csapódik a mardekáros bőrére. Aztán lecsapnak az ajkak, és a professzor elveszi azt, ami jár. Mondhatni megváltja a jegyét a következő órára; ez a kacér ifjonc olyan pőrén lesz az övé, hogy mire végeznek, vadul szomjazza majd a folytatást, és mint egy rossz függő, önként és dalolva is visszajár, hogy megkaphassa. Minden napra egy diák? Micsoda romlott egy intézmény lett ebből a nagy múltú és méltán híres iskolából...!
Mindazonáltal tartogat még meglepetéseket a számára az aranyifjú! A sárkány szép ívű, keskeny ajkaira mocskosul elégedett mosolyt csal a tudat, hogy diákja nyelve hegye érinti a száját, hogy vele tart a csókba. Szusszanva hozzásimítja a saját mohó nyelvét, forrón és éhesen, az orrából előlökődő lélegzet lázas surranással csapódik Sera arcáról az állkapcsa irányába. Cedrah közelebb simul, ha ugyan még lehetséges, a mézszőke tincsek puhán omlanak a homlokába; aztán felszisszen.
-    Ssssz...! Harapós... - Mély hümmögetéssé csitított nevetése hamarosan megélénkül, és bár az a vörös, ott, az a fényes csepp a saját vére az ajkán, a legkevésbé sem tűnik bosszúsnak. Egészen addig, míg torkon nem ragadja tanítványát és az arcába nem sistereg. - Óh, dehogynem. Nem kell az álszentség, Seraphin, nem érdekelnek az erkölcsi korlátai és valójában az sem, mennyire élvezi vagy mennyire undorítja az, amit kap. Le sem tagadhatná, hogy élvezte a csókom, és miért is tenné? Magunk vagyunk. Önmagának hazudhat, szíve joga... - Lazít a szorításán, ami bár eddig sem volt épp fullasztó, rémítőnek épp elég iszonyatos erőt képviselt. Csak egy kicsit kellett volna odébb fogniuk a precízen tapintó ujjaknak, és a nyakon kirajzolódó, kékes kis érben megáll a vér, a fiú pedig ócska rongybabaként zuhan össze. Akkor mi lenne? - De engem nem csap be.
A falnak támasztott kezét is elhúzza, amelyikkel a testet cirógatta gyengéd odaadással, és mintha nem létezne semmi, ami számára szent, a göndör tincsek közé futtatja, miközben gyöngéd erőszakkal megemeli a herceg állát.
-    Hát persze, hogy nem. - Mosolyog, ártatlanul, azzal az angyalian kölykös mosolyával, ami olyan éles kontrasztot alkot a kegyetlenül villanó hüllőtekintettel! - Csupán izgatottabb; de az izgalmat általában ellazulás követi. Ez is csak biológia. Én csupán a természet törvényeinek engedelmeskedem, és a hormonok utánozhatatlanul csalfa szerzetek! Miért is értené... - Ránevet. Újfent a vérét kínálja, ellenben az állat tartó keze megindul lefelé és megbontja a szigorú, iskolai uniformist.

*Még kérdezi, hogy mi tart, mi fog, rövid pórázon, erős berögzültséggel, igaz elkötelezettséggel, pedig a válasz egyszerű, túl egyszerű, túl könnyen átérezhető minden igaz aranyvérű számára, mindenkinek, akiben még él az a szó, hogy büszkeség és nem adja alább, még akkor sem, hogyha manapság ez már cikinek számít, mindenfelé nyalják egymást a zöld-vörös barátok és pórnéppel keveredik a fajtám!*
-A tartás, mi más?-*mondom büszke elevenséggel, holott a helyes válasz inkább az lenne, hogy az őrültség, a gyávaság, a félelem attól, amit azok a sötét szemek ígérnek, a megtorlás elől való bujkálás, pedig ez soha, soha nem volt rám jellemző! Annyira méltatlan, annyira elképesztő, hogy egyszerűen nem találok rá józan okot, miért nem válik a pillanat banálissá, miért nem toppan be valaki, valami, hogy életszerű legyen, hogy a tanár úr miért nem kiált tréfát, április bolondját, bár tény, hogy ez a megmozdulás maga is meglehetősen elkedvetlenítő és elborzasztó lenne. Mindazonáltal nem történik semmi, ami azt bizonyítaná, hogy akad még józanság, értelmes, logikus tett ezen a világon, hiszen a professzor a maga tökéletes erőszakosságával olyan közel van, a testének melege diderget, vacogtat, reszketnék, mint odahaza a komor folyosók hidegében, bár ennek inkább ahhoz van köze, hogy megfogja a torkom és… a pálcám után nyúlnék, de már rég nincs nálam,  rég elhagytam valami általam teljesen ismeretlen, minden józanságot nélkülöző gyáva behódolásból és most ihatom meg a levét. Valóban nagyon elhamarkodott megmozdulás volt, bár alighanem Mr. Lupen arra gondolhatott, hogy ne rángatózzak, de én a pálcámra gondolok, arra a kedves, biztonságos, karcsú fára, ami olyan odaadóan megvédhetne, vagy legalábbis megpróbálhatna, amikor így elakad a lélegzetem, a karjára kapok, tiltakozó félelemcsírával a szememben, vérmaszatos bőrébe mélyesztem a körmeim, a tiltakozók túlreagált érzékleteinek hála elakad a lélegzetem, elfulladna a hangom, ha beszéltem volna, de a professzoré a szó, a gonosz, érdes hang, a sárkány morgása és én nem vágok a szavába, mert jó gyerek vagyok. A francba már. Elengedem a karját, úgyse tudod vele mit tenni, de nincs hova leengednem, pusztán a testével képes a falhoz szorítani, nem szeretem ezt a fizikai fölényt. Olyan kiszolgáltatottá tesz, mégis fel sistereg bennem megint a düh.*
-Azt lát amit akar! Gyűlölöm, ha hozzámér! Sssz…-*éppen kirántottam volna a kezéből a fejem, hogy szabaduljak, oldalra a falnál, mint egy patkány, mert más lehetőséget nem ad és nem hagy, de a fogása a hajamban észrevétlen lágy, amíg ellen nem moccanok, akkor válik kellemetlenné és szúróvá, egyik pillanatról a másikra, ahogy ez a helyzet is… mikor még csak jólesőn borzongtam a varázslatot segítő mozdulata miatt, az egy pillanat, a következőben pedig már a falnak zavart, nincs átmenet, nincs türelmi zóna. Beharapom a szám, bár az övével tehetném.*
-Ez nem így működik…-*tiltakozom ernyedt érvtelenséggel, bár tényleg nem tudom mik azok a hormonok, de nem lehetnek túl barátságosak, ha ilyet csinálnak velem. A nevetése, a hangja, a közelsége, a fogása alighanem mind ezeknek a kis szörnyeknek a hatására válnak annyira elevenen érzékletessé, nem csoda, ha nem tanítják őket, önpusztító képződmények lehetnek, élősködők a varázslók vérében, amik nem kívánják a szabadulást, nem akarják eltolni maguktól a gombolgató kezet, nem úgy, mint én, hiszen azért a próba kell. Alighanem ők mozdíthatják a számat, hogy viszonozzam ezt az eszelős, kifacsart csókot, amibe vért fülleszt a pillanat, forró, fémes vért, alapjáraton soha nem ízlelném, soha nem kóstolnám, de annyira illik a pillanathoz az íze. Lehunyom a szemem, talán ha hagynám magam nem volnék olyan érdekes… Egy csók. Semmi különös. A talárom úgyis csak útban volt, ráadásul tiszta vér az alja, semmi szükségem rá, a varázslásban is akadályozott, nyakkendő, ing, nadrág elég lesz hozzá, ha cserébe megszabadulhatok ettől a nehéz kolonctól, rendben. Hagyom a kezét, engedem, hadd menjen, az ujjaim azonban az ingébe akadnak, nem tudom hogy, de jó arra, hogy megkapaszkodjak benne, ahhoz, hogy majd később ellökhessem, amint tudom… amit megszabadulok az égető csóktól, ami a számmal, érzékeimmel játszik, a forró lélegzetétől, ami perzsel és éget, arra ösztökéli az élősködőimet, hogy többet és többet akarjak, mármint akarjanak. Tiltakoznék. Tényleg. Megmarom a száját, harapásnak indul, de lágyan elvégződik, az ujjai egyre lejjebb jutnak, az ingem hagyják, bár melegem van, csapzottnak érzem a lélegzetem, amivel levegő után kapkodok elfordítva a fejem a csókból, zihálós nehezen. Szánandóan remeg minden ízem, mintha csak a közelsége tartana állva, különben a fal tövébe esnék, pedig biztos, hogy nem… És ilyenkor szűnik meg az érzés, hogy mást hibáztathatok a tetteimért, az elfajzott, kínzóan kellemes, de akkor se normális testi reakciókért, az ingbe kapó ujjakért, a csókra mozduló nyelvért, a falnak támasztott megadásért, a zihálós hangért, ami szinte üvölti, legalábbis az én füleimnek az elégedett vágyat, amit egyáltalán nem akarok érezni… nem szabad. A francba.*
-Az inferus…-*nyöszörgöm, most ez komoly? A hangommal is mit művelt a pillanat. De az utolsó mentsvár… Mr. Gother. Nem várhat ott feleslegesen… különben is! Néz… bámul üveges, vak, holttá dermedt szemekkel, néz a sárkány válla felett, mint a királylányt a korábban feláldozottak csontváza vak szemgödörrel. Időt kell nyernem, hogy elhagyjon az ostoba kéjvágy, hogy józanul és mérlegeljem a dolog eleve fizikai képtelenségét…*-Kérem…-*lehelem, bár gyűlölöm ezt a meghatódottnak rémlő hangot, szükségem van rá, hogy valamivel értelmesebben szóljak a torkomba toluló nyöszörgéseknél, hogy megpróbáljak megszabadulni, mielőtt elomlok, mint egy erejét veszetett varázslat.*