Roxfort RPG

Az ajtó csupán egy fél folyosónyira nyílik magától a mugliismeret tanteremtől, kellemes fa ajtaját jobbról egy ligetben kergetődző tündérekről festett kép őrzi. Balról a kastély csupasz kőfala. Az ajtón túl fél tanteremnyi helyiség, a közepesebb fajtájú tanterem feléhez viszonyítva, szép kilátású ablakkal. Jelenleg egy masszív íróasztal kap benne helyet, egy kanapéféle, egy kizsigerelt televízió, egy elaggott rádió, és egyéb mugli holmik. Övék a bal sarok. Az iroda amúgy üres, kopár, látszik, hogy jelenlegi tulajdonosa nem fordít komoly figyelmet rá. Jobbra nyílik egy ajtó a lakrészbe, ami berendezését tekintve szintén szegényes, egy könyvespolc árválkodik csupán az ablak mellett, az ágy mellett pedig egy éjjeliszekrényen hever a legutóbb gerincre vágott könyv árván. A ruhásszekrény sötét tömege se teszi barátságosabbá a helyiséget.

[a terem előtti folyosó]

Nem kellett volna idejönnöm. Nem kellett volna elhoznom a füzetet. Nem kellett volna ennyit várnom. Bármelyik megfelel a három közül. Tanácstalanul bámulom a résnyire nyitott ajtót oldalról, olyan szögből, hogy még véletlenül se láthasson meg senki belülről. Mindig kell egy tartalékterv, arra az esetre, ha meggondolnám magam. A menekülés legyen gyors és észrevétlen. Mindenesetre, ha végre összeszedem a bátorságomat, illene visszaadnom a füzetkét.

Na igen, a bátorságom sajnos a teremben maradt, mikor egy nem túl burkolt célzást kaptam arra, hogy a "gyenge kis kezdő" nevében is benne van két fontos tulajdonsága. Esetemben három is. A professzor olyan elegánsan tudott kisétálni - még csak nem is kimászni! - a látszólag tökéletes csapdámból, hogy csak bámulhattam utána. Na meg csukogathattam az ablakokat. Mindenesetre az egész bosszantó volt és egy egyértelmű jelzés arra, hogy jobb, ha nem kerülök többet a professzor szeme elé. Bár nem tűnik túl haragtartónak, azért jobb, ha vigyázok. Erre otthagyja a füzetét.

Egy darabig eljátszottam a gondolattal, hogy biztos direkt. Egy jelzést kaptam, hogy csak rám vár az irodájában. De ha nem egy rossz tinédzserregénybe csöppentem, akkor nagyobb a valószínűsége, hogy egyszerűen olyan rosszul lett, hogy nem tudott olyan apróságokra figyelni mint a szertehagyott dolgai. Vagyis dolga, ami egyedül volt és nem is tudta szertehagyni, de ez most lényegtelen. Az a fontos, hogy most nekem kell visszaadnom pedig legszívesebben elsüllyednék szégyenemben. Vagy tovább faggatóznék, ez reakciófüggő.

Egy kicsit még hallgatózok, már csak a miheztartás kedvéért. Viszont a résnyire nyitott ajtó mindenképpen gyanús, mi van, ha épp csak belépett az irodába és elájult? Simán kinézem belőle, aztán meg persze nekem kell megmenteni. És mondjuk olyan hálás lesz, hogy rögtön elmondja élete történetét. Rögtön miután bevallotta, hogy én vagyok az elveszett szeretője akit évszázadok óta keres. Majd hozzá teszi, hogy vámpír. Mint én. Csak hogy reális maradjak...

Húzom az időt a hülye meséimmel, de bekopogni nem merek, különben is, hol kopogjak? Ha az ajtón, akkor bezáródik és oda az előnyöm. Az ajtófélfa valószínűleg nem lesz elég hangos ahhoz, hogy meghallja még ha épp csendben meditál is. Bár, ez nem is olyan rossz ötlet. Mármint nem a meditálás.

Megpróbálok a lehető legminimálisabb zajt csapva közelebb osonni, majd néhány aprót koppintok a fára, amit még én is alig hallok. Így beosonhatok, letehetem a füzetet valami jól látható helyre és már itt sem vagyok. Ha mégis észrevesz, akkor sem kell hazudnom.

[szinte benn, aztán benn]

Semmi válasz.
Várok még egy kicsit, majd lassan kinyitom az ajtót. A recsegés természetesen elmaradhatatlan, de talán még így is el tudok tűnni, mire rászánná magát, hogy megnézze a zaj forrását. A szoba első ránézásre teljesen üres, így kicsit bátrabban indulok az íróasztal felé. Közben szemrevételezem az elég szegényesen berendezett helyiséget. A pillantásom lustán a kanapéra téved, ami határozottan nem üres. Sőt, mi több, drága professzorom kinyúlt teste szinte teljes egészében elfoglalja. A rémülettől földbe gyökerezett lábbal bámulom, de láthatóan alszik. Vagy kómába esett. Esetleg halott.

Mindenesetre mozdulni sem merek, de a terv közben lassan már körvonalazódik a fejemben. Ha elmegyek az asztalig és felébred akkor nem lesz elég időm elrohanni, viszont ha még innen átlebegtetem a szobán... Hogy ez eddig nem jutott az eszembe! Előkapom a pálcámat, majd egy huss és egy pöcc után a füzet már a levegőben várja a sorsát. Csak szép lassan. Óvatosan.

Mozgást hallok a folyosóról, mire idegesen hátrapillantok, ami nem bizonyul jó ötletnek: a füzet épp a kanapé karfáján landol, közvetlenül a professzor feje mellett. Kellemetlen. Már nem merek megpróbálkozni egy újabb bűbájjal, mert mi van, ha az ügyetlenkedésem után a tanárom ébredne pár méterrel a föld fölött? Gyorsan döntök és a kanapé felé lopakodok, amit a recsegő padló egy trampli elefánt szteppeléséhez tesz hasonlatossá.

Lainey kisasszony személyesen

*Szégyen a futás, de hülye, aki kerget. Beesek a szobámba, ah, micsoda barátságos bájjal fogad még mindig, egészen meghatódok tőle, ehhez képest egy pincebörtön hétcsillagos luxushotel. Berántom az ajtót, bár mintha a zárnyelv nem úgy kattanna, ahogy illene, de kit is érdekel? Legfeljebb bedobnak egy furkászt, az meg elpusztul depresszióban, mert nem talál semmit, ami felkelthetné csillogásra éhes kis figyelmét. Vagy éppen önelemző válságba, megírja élete történetét az Egy emlős, akivel kiszúrt az élet címen.

Kigombolom az ingem, az ujja amúgy is fel volt tűrve, egy pálcaintéssel magamra nyitom az összes lehetséges ablakot és a kanapé szélére rogyok. Meglegyezgetném magam valamivel, ha kéznél lenne bármi is, de a semmibe kapaszkodni még nekem is feleslegesnek tűnik, nehéz fejemnek engedve oldalra dőlök, lehunyom a szemem, mélységesen átadom magam a kimerültségnek, vagy inkább féléber-félálom állapotnak, ami rám kényszeríti magát. Csak villanások, képek, hangulatok egyvelege bénít, nyűgöz, semmi komoly. Nem vagyok beteg.

~Homályos fények. Nem is fények, csak homályok. Rogyadozó mennyezet. Nem is mennyezet, csak rogyás. Rám rivalló butának tűnő hangok. Ne gondoljak ostobaságokra. Sőt, egyáltalán semmire ne gondoljak. Hát nem gondolok. Álmomban sem. Csak lehunyom a szemem, és várom, hogy vége legyen. Rosszindulatúnak tűnő nevetés, túlontúl kényelmetlen mozdulatlanságokra bűvölt test. Ez utóbbi az enyém. Tudom, hogy csak álmodok. Nincs mitől félnek. Most már nincs. Nem fog fájni. Semmi nem fájhat, az élet kedves. Ajtónyikorgás, sötétben tapogatódzik a tudatom. Tényleg nyikorog az ajtó. Bejön. Közeledik, hallom. Érzem. Sötét aurája megérinti, bár úgysem láthatom. Vergődök, felesleges, de nem tudok szabadulni a kényszertől. Érzem, ahogy összerándulnak az izmok a karomon. Valamit mondd. Nem hallom. Tudom. Emlékszek rá.Valakik mennek, lépteik kőfalak között nyikorognak. Úgyse tudok moccanni. A bal karom égni kezd. Fáj. Pedig csak álmodom. Nem volt elég régen. Fáj. Valami puffan. A fejemnél. Meg fognak ütni. A sötétben.~

Kimenekülök az álmodásból, halálra vált rémülten ülök fel, a felém közeledő, sötétnek látott alakot észlelve először a pálcámhoz kapok, másodszor átkoznám, de a felismerés még időben a segítségemre siet.*
-Kisasszony?!-*inkább hörrenek, nevetségesen elcsukló hanggal, mint komolyan lehetne venni, hátrasimítom a szememből a hajam.* -Ha nem haragszik meg érte, miben segíthetek?-*hadarok, érdekes, franciás akcentust érzek a szavaim ízéből, pedig született angol vagyok, mit tesz velem a zavar. A derekamhoz sikamló füzetért nyúlok. Hogy került a fejemhez?*

-Elnézést, ha egy kicsit elmebetegnek tűnök, köszönöm a füzetem-*mondom mielőtt mentegetőzni kezdhetne, biztos abba kezdene, a diákok folyton csak mentegetőznek, ha csináltak valami rosszat, ha nem.* -Nyitva volt az ajtó? Gondolom, különben nem jött volna be, de ha nem veszi indiszkrétnek a kérdést, akkor miért lopakszik, mint egy tolvaj?!-*csak annyira dühös a kérdésem, amennyire égne az arcom, ha nem lennék még mindig vértelen-sápadt. Persze, naná, könnyű őt okolnom, miközben itt neszezik, ahelyett, hogy azt mondanám, hogy jól van Alexiel, megőrültél, paranoid vadállat vagy. Ráadásul meztelenkedsz. Ledobom a füzetem, kapkodva látok gombolkozáshoz. Tulajdonképpen még vacsoráznom is kéne. Mit mondok, ha a kisasszony elterjeszti, hogy elájulok óra közepén? Kínos lesz. Mivel vegyem meg magának a hallgatását? Ötletem sincs.*

-Nos, khm… ez esetben elnézését kérem…-*fülelek, vacsoráról felfelé tartó diákokat hallok kintről.* -Várjon egy percet kérem, amíg elmennek.

Már épp az ágynál vagyok, már nyúlnék a füzetért, amikor...
~Kisasszony?!~ Hangzik valami ehhez hasonló krákogásféle, mire ijedtemben kapkodva ugrok, lépek, de leginkább esek hátra, hála remegő és összeakadó lábaimnak. Legalább a pálcáját eltette, hála az égnek. A földön ülve bámulok fel rá és szokás szerint egy szót sem tudok kinyögni. Végülis csak belopakodtam a szobájába, visszaadni a füzetét, mert féltem újra találkozni vele. Ez több, mint kínos, bár a rögtönzött betörésért nem hinném, hogy megbüntetne, az oka miatt biztos egy életre meglenne rólam a véleménye. Bár az eddig kialakult kép sem túl hízelgő. Miközben latolgatom a lehetőségeimet újabb kérdéseket szegez nekem.

Elébe vág a mentegetőzésemnek és lényegretörő kérdései nem igazán hagynak kibúvót. Gyorsan döntök. - Az ajtó nyitva volt, mikor hoztam a füzetet, így gondoltam... Gondoltam, hogy valami baj van ezért bejöttem, nem igazán lopakodtam, biztos csak a tanár úr aludt túl mélyen. Azért jöttem ide, hogy felébresszem és visszaadjam a füzetet. -, hogy nyomatékosítsam mondandómat az előbb említett tárgyra bökök. - De úgy látszik a professzor úr előbb ébredt fel, mielőtt felkelthettem volna.

Szinte tökéletes magyarázat. Talán nem is fog belekötni. Csak most ne mondjak semmi hülyeséget, semmi kiegészítést, semmi pontosítást. Pedig utálok hazudni, hazudni rossz, a hazugságból mindig baj van. Ahogy azt a korrepetálási példa ezt tökéletesen is mutatja. Nem akarom még jobban feldühíteni, ezért a tekintetemet leemelem a gombolkozó professzorról és a földet bámulva hadarni kezdek.

- De akár az is lehet, hogy túlságosan féltem attól, hogy mit gondol rólam, ezért nem akartam találkozni magával. Ezesetben elképzelhető, hogy lopakodtam, majd megpróbáltam belebegtetni a füzetet, de elbénáztam. És utána halálra ijesztett a hörgésével, így még el is estem, hogy a kép tökéletes legyen.

A végére a hangom már egészen halk, mintha magam is megijednék az őszinteségemtől. Azt nem tudom, hogy a professzor mit tud majd kihámozni ebből a két, eléggé bizarr történetből, de ennél jobban talán már úgysem járathatom le magamat előtte. Remélhetőleg.

Ez a baj velem, mindig túl sokat akarok tudni a helyzetemhez képest. Nem akartam túl tolakodó lenni csak érdeklődtem, de mégis ez lett belőle. Azt viszont nem mondom, hogy jobb lett volna egy átlagos különóra, egy átlagos tanárral és egy átlagos alkarral. Túl izgalmas volt ott és akkor, ahhoz, hogy az egészet meg nem történtté akarnám tenni. Az viszont hihetetlen, hogy még mindig csalódottságot érzek, mikor rágondolok mennyire képtelen voltam egy kis ravaszkodásra. Talán tényleg született hugrabugos vagyok, az ügyetlenség és a butaság tökéletes példája. Hányszor az orrom alá dörgölték már, de én mindig visszavágtam, miközben egyetértettem velük. Lehet, hogy túl egyszerűen működöm a ravaszkodáshoz, de akkor megmarad nekem az őszinteség. Nem túl nagy fegyvertény, de legalább van mihez tartani magam.

Felállok a padlóról és boldogan konstatálom, hogy végre magasabb vagyok a tanáromnál. Ez lelket önt belém a folytatáshoz. - Ne aggódjon, nem fogom kellemetlen helyzetbe hozni magát.  - célzok a folyosón elhaladó diákokra. - Azt viszont szeretném megkérdezni, hogy van-e esélyem újabb órát kapni öntől, ígérem most már megpróbálok a tananyagra is koncentrálni.

Lainey kisasszony személyesen

*Fél füllel a folyosón járókat követem, de közben a figyelmem java része a kisasszonyé. Meg a gomboké. Amilyen napom van ma, természetesen sűrűn mellényúlok, javítgatnom kell a félregombolásokat, és még különösebben értelmes fejet sem sikerült vágnom. Félig felvon szemöldökkel, egy kanapén ülve, álomnyállal a szám szélén nehéz is lenne. Úgyhogy szemöldök vissza, nyál letörölve, gombolás befejezve. A sorrend jó.*

-Értem-*mondom költői túlzással, pedig se költő nem vagyok, de információkkal elárasztott. Mondhatni értetlen. Nem, ez azért mégiscsak túlzás, elvégre már a második mondat után tudom, hogy ez a válasz nem az igazi. Hogy én túl mélyen alszok? Fizikai képtelenség. Tehát hallottam, amit hallottam. Egy kicsit, őszintén megmondva el is kedvetlenít ez a magyarázat, így utolsó mozdulatként már hiba nélkül simítom le az ingem ráncait. Elkedvetlenít, ez egy nagyon jó szó, nem mintha eddig olyan éneklős jókedvem lett volna, de most már ahhoz sincs kedvem, hogy a kisasszonnyal társalogjak. Pedig úgy alapból nem vetem meg a csinos kisasszonyok késő délutáni társaságát. Már megint hol jár az eszem?*

-Igen, úgy látszik. Ez esetben…-*már raknám is ki, jellemző, ha egyszer rám jön az inger, milyen rémesen határozott tudok lenni, szigorúan másokkal szemben. Alighanem ez teszi az embert tanárrá, bár még távol álljon tőlem a hatalmaskodó stílus. Szerencsére mielőtt bármi végzeteset mondhatnék, belém fojtja a szót, nagyon jól teszi, így legalább tudok koncentrálni a hadarására, ebben a feszült figyelésben pedig nem jut eszembe olyan szamárság, hogy felálljak, így legalább vissza se szédülhetek. Két könyökömmel előretámaszkodok a két térdemen, összetámasztom az ujjaim az ölemben, felpillantok rá. Fogalmam sincs miért szeretik jobban az emberek, ha ők vannak magasabban, de rajtam ne múljék, nem leszek kisebbségi komplexus okozója.*

-Na látja, ez már hangsúlyra is közelebb áll a valósághoz. Mindazonáltal enyém a szégyen, hogy megijesztettem, pedig nem állt szándékomban-*oké, akkor most bedobunk egy kis érzékenységet, őszinte, hatalmas őzikeszemekkel keresem a pillantását, ennél megejtőbb nem is lehetnék. Szerintem.* -Szeretném maradéktalanul megnyugtatni, semmilyen negatív véleményt nem formáltam önről, egyszerűen arról van szó, hogy maga kíváncsi volt, én figyelmetlen és óvatlan, aztán pedig nem tudom jó magyarázatot adni-*most meg persze kénytelen leszek, kivéve, ha bejön a trükk, megomlik a szegény, ártatlan professzor kinézettől és heveny boldogságban kilebeg az irodámból a hálókörlete iránt. Nem tudom melyik fog bejönni, úgyhogy fűzöm még egy keveset.*

-Természetesen elvárom, hogy továbbra is járjon hozzám órára-*szigorú tartalom, nyájas hang, meleg, finom, játszékony hangszínen, mindjárt magamba szeretek.* -Szüksége lesz a tudására a nyáron és a jövőben is. A legtöbb varázsló el sem tudja képzelni, hogy mennyire kiszúrják őt varázstalan embertársaink, noha még csak ott tartanak, hogy különcnek bélyegezzék őket, a muglikkal való együttélésre, beilleszkedésre képtelen minisztériumi dolgozók jelentik a legnagyobb veszélyt a titokvédelemre. Maga elég érdeklődőnek tűnik…-*féloldalas mosollyal az alkaromra simítom az ingemet.* -…mindenféle témák iránt, így alighanem, amikor túltesszük magunkat ezen a parányi félreértésen, akkor szórakoztató lesz magácskát tanítani.

*Tartok egy pillanat szünetet, újabb, magányos lábpár halad el az ajtóm előtt, távolabbi, újabb hangocskák vonaglanak. Sóhajtok.*
-Lekötelez, cserébe elárulom, hogy nem vagyok, voltam, leszek soha halálfaló. Nem egy kiégett bélyeget takargatok. Fogalmazzunk úgy, hogy háztáji baleset ért. Nem véletlen és ártalmat, inkább szándékolt és kártékony baleset-*rezzenetlenül az arcát figyelem, már-már a gondolatai közé furakvós nézéssel, bár távol álljon tőlem az ilyesmi, nekem az is elég, ha csak elmakettezem.* -Remélem kielégítő választ adtam.

Első körben lehengerelt az udvariasságával, a kedvességével és azzal, hogy elnézte nekem azt a kis ügyet. Eluralkodott rajtam a boldogság, hogy mégsem tart olyan reménytelen esetnek, vagy, ha mégis akkor sem mondja a szememben. Ami az is jelentheti, hogy annyira se tart téged, hogy megosszon veled egy ilyen információt, hallottam, de a rosszindulatú hangocskát gyorsan elhessegettem és még az emlékét is száműztem az elmémből. Nincs szükségem arra, hogy most még én is magam ellen beszéljek.

Most viszont, hogy már elmúltak a kellemetlen szituáció pillanatnyi utóhatásai, a kompromisszum rosszabbik oldala is feltűnt. Tanulhatok a muglikról, de magához a tanárhoz semmi közöm, és még csak lényeges információk elhallgatásával sem vádolhatom, hiszen kijelentette, hogy annak a hegnek semmi köze a Sötét Jegyhez. Sőt elárulta, hogy nem is valami véletlen balesetről van szó. Ha őszinte akarok lenni akkor nagyon korrekt az ajánlata, hiszen hihetetlen tolakodásom ellenére is megosztott velem részleteket. Arról nem tehet, hogy ezzel csak még jobban felcsigázta az érdeklődésemet.

Ki akarna felvagdosni egy jószándékú mugliismeret prfesszort? Bár, ha következtetéseim nem csalnak nem volt mindig tanár, sőt lehetséges, hogy volt diák is. Bár nem hiszem, hogy olyan régi lenne a seb, így vissza is térhetünk az eredeti kérdéshez. Bárhogy is kutatok az emlékeim között, boncolgatva a jelentéktelennek látszó töredékeket semmi hasznosat nem találok, hiszen a mai óra előtt nem is tudtam semmit Minticzről.

Jól mondta, minden érdekel, de most megint csak egy zsákutcába jutottam, ahonnan már nem olyan könnyű kiutat találni, hiszen az előző próbálkozásom során már megismertem a lehetőségeket. A kérdéseim nem szülnek semmi jót, bár valószínűleg a hallgatással sem várhatok sokkal többet. Végülis nem kérdezte, elmondta az óra látogatásának feltételeit. Nem kell beleegyeznem, a részvétellel alá is írom a képzeletbeli nyilatkozatomat a hallgatásról. És, ha a jövőben majd kérdezek, az ígéretemet szegem meg, bármilyen nyomós indokom - például a mugliismeret tanár iránti túlzott érdeklődés vagy akut légúti panaszok - is lesz majd rá. Ez nem tetszik, határozottan nem, ki is akartam nyilvánítani minél előbb, de nem igazán találtam rá megfelelő szavakat. Először talán jobb lesz valami szimpatikusabbal nyitni.

- Kedves öntől, hogy ennyire megbízik bennem, bár nem tudom mivel érdemeltem ki. Eddig csak a rossz és a mégrosszabb oldalamat láthatta, de ezen igyekszem változtatni.  - Mosolygok. Vegye ahogy akarja, de remélem rájön, hogy nekem is feltűnt, hogy csak minél hamarabb le akarja zárni ezt az ügyet. És nincs is jobb megoldás erre a tények vázlatos ismertetésénél.

Persze ki vagyok én, hogy követelhessek bármit is, de... Nem tudom folytatni, pedig szívesen keresnék okokat arra, hogy miért is fontos elmélyülnöm a professzor múltjában. De talán hagynom kellene az eseményeket maguktól alakulni, hogy több dolog legyen a kezemben, illetve, hogy legyen bármi is a kezemben. Esetleg, ha túlleszünk egy-két órán már, vagy húsz-harmincon, akkor már tudna bízni bennem egy kicsit és magától terelődne személyes vagy személyebb síkra a beszélgetés. Amíg ezt nem érem el, addig fölösleges ilyesmivel fáradnom, inkább meg kellene mutatnom, hogy vannak értékeim is, amik miatt nem is vagyok haszontalan. Csak azt nem tudom, hogyan kell kezdeni az ilyet, mert nem akarom, hogy félreértsen, annak kicsit különös következményei lennének.

- Akkor? Várjam meg amíg az összes diák feljön a vacsorából, hogy véletlenül se lássanak kilépni a professzor szentélyéből? - Egyik lábamról a másikra, majd előre hátra hintázva várom a fejleményeket.

Lainey kisasszonynak

*Valahogy egy kicsit úgy érzem, mintha feleslegesen lennék a világ legbájosabb, legaranyosabb, legklasszabbul odaadó társalgási partnere, ma valahogy semmi nem jön össze. Ez egy ilyen nap. Ma az jut nekem, hogy kíváncsi szemek tapogassanak, beblokkolt gondolatok keringjenek körülöttem. Szinte érzem, hogy micsoda kérdésáradat zubog a szőke tincsek alatt, szinte látom magam előtt a megfogalmazódó képletet. Sajnos nem azt, ami látni akarok. Inkább egy olyan képletet, amiben nem könyvelnek el simán egy szerencsétlennek, hanem további rejtélyeket tulajdonítanak nekem.

Holott az életem egyszerű, mint egy pont. Nem lehet eltévedni benne, csak csapódni egyik oldalától a másikig. Ez is egy életforma. Nekem jó. Kényelmes. Mármint jah. Ha jó lenne nekem, akkor akár kényelmes is lehetne, de félre a filozófiával, megmondtam már ezerszer. Szörnyű ez a frusztrált légkör. Pattognak a kis elektromos ingerek, persze pocsékba megy mind, amit gerjeszt itt a kishölgy. Sóhajtok. Ettől sem lesz jobb. Ugyanaz a kapargatós, pocsék érzés mászik a nyelőcsövemen, még az álmodás utóhatásaként, ami a hangomnak is ad némi kesernyés színezetet. Elveszi a kedves, bájos cukiságomat. Cudar világ.*

-Nézze kisasszony, ha arra játszik, hogy meggyőzzön, akkor nem kell órára járnia. Én csak örültem neki, hogy van érdeklődés magában, de ha egyszer nem akar, akkor nem kényszer-*nem erőszak a disznótor, ahogy mondani szokás. Én nem fogom becibálni este nyolckor egy terembe, hogy aztán belecsöppentsem a fejébe, amit tudok, nem vagyok az az erőszakos fajta. Vagy lehet, hogy túl erőszakos vagyok? Inkább mondjuk úgy, a magam nemében határozott. Felkelek a kanapéról, eddig se tűnt túlsággal megnyugodottabbnak attól, hogy ülök, így legalább helyre tudom igazítani az öltözékem még renitenskedő vonalait. Na meg így hatásosabban tudom kifejezni magam.* -De hagyja az ilyen ostoba mellébeszéléseket, miszerint a rossz oldalait láttam, stb. Egyrészt felesleges, másrészt nem is érdekes, harmadrészt pedig nem is igaz-*kijön belőlem a szigor, a megkeseredett gonosz a vérvonalamból, az asztalomhoz sétálok, az elég masszív, strapabíró, háttal nekitámaszkodok. Hátratúrom a hajam, na kérem szépen EZ a pótcselekvés. Meginnék egy kávét. Naná, hogy nincs kéznél.*

-Az ember nem tudja egyszerre csak egy oldalát mutatni. Minden tettét a jó és rossz tulajdonságok közötti arány határozza meg. Amennyiben nem fáj senkinek, amit tesz, úgy a jó, azaz nem kártékony tulajdonságai dominálnak az adott tettben. Mivel maga nem ártott senkinek ereszkedjen le a valóság talajára és ne kösse olyan dolgokhoz a viselkedését, mint rossz és jó tulajdonságai. Kegyed maholnap felnőtt, célirányosan tanulmányozza az életet, felkészül arra, ami jöhet. Saját felelősségén múlik majd, hogy milyen benyomásokat tesz, nem pedig azon, hogy éppen milyen tulajdonságai jönnek ki-*hogy egy kicsit szemrehányóan, feddőn, kioktatón hangzott volna? Frankón fütyülök rá. Ha már egyszer bekerült a szórásba, akkor legalább tanuljon valamit az életből. Hátratámaszkodok, súlypontot váltok a lábaimon, félmosolyra rántom a szám szélét, mintegy megnyugtatásképpen, de hozzá még bevezetőül is.*

-Nem szükséges, legfeljebb azt mondja, hogy segített nekem visszahozni néhány könyvet. Különben sem hiszem, hogy a szentély lenne a megfelelő szó. Holnap nyolckor várom a teremben, ha valami okból kifolyólag nem tud jönni, feltétlenül értesítsen, és mintegy házifeladat gyanánt vázolhatja, hogy mire kíváncsi egészen konkrétan, mert már nincs sok vissza év végéig.

Egyszerűen kirakott. Kirakott engem. Mikor éppen egy humánusabb megközelítésből kezdtem szemlélni az élet dolgait. Igazságtalanság, igazságtalanság, igazságtalanság! Mindenem ezt sikítja, közben lassan kezdem tudomásul venni, hogy végérvényesen is le vagyok szerelve. A professzor nem vevő a játakaimra, rendben ezt már beláttam, de lehetne egy kicsit kedvesebb. Mondjuk ennyi mellébeszélés után én is meguntam volna az udvariaskodást, de megkímélhetné törékeny kis lelkemet a rideg valóságtól. Ennyit talán csak érdemlek.

Filizófiáról, a jó és a rossz oldalról beszél pedig én csak egy kis közhellyel próbáltam oldani a feszültséget. Mondjuk így jogosan hiszi, hogy nem vagyok túl intelligens, de persze utólag könnyű okosnak lenni. Én is beleköthettem volna valamelyik mondatába. Valamelyikbe biztos. Vagy nem? Már nem tudom, hogyan vághatnám ki magam ebből a helyzetből, de nem is érdekel már annyira, hiszen a sziporkázó kis tervemet darabokra törte az előbbi kioktatás. Hogy próbáljak meg valakivel jó viszonyt kialakítani, aki ennyire gyereknek tart. Persze, én tehetek róla én játszottam meg az üresfejű kis fruskát és most tessék, itt az eredménye. Minden ravaszkodás egyszer visszaüt, ez inkább előtt, mint utóbb tette, de így legalább könnyebb váltani.

Hiszen már az előbb is elkezdtem. Teljesen őszintén képes voltam elmondani az idejövetelem okát, a történetét, mindent. Érdemes lett volna ebben a stílusban kezdeni? Talán, sosem fogom megtudni. Most csak szörnyen érzem magam, mert minden mondata annyira talált, hogy azt talán még ő sem gondolja. Rajtam múlik milyen benyomást keltek, nem foghatom másra, épp csak nem tette hozzá, hogy a rossz döntések viszont határozottan visszadobhatják az emberről kialakult képet mínuszba. Nagyon hasonlóan gondolkozik mint én, nem vezet vissza semmit agyonmagasztalt közhelyekhez, de ő ezt ki is meri mondani. Bár talán csak nekem, a látványos alárendeltség miatt. Ő tanár, én diák így ő bármikor tarthat nekem szónoklatokat, nekem pedig egy nem eléggé vigiggondolt mondat is elég ennek a kiváltására. Még jobban dühít, hogy a hasonlóságainkra egy ilyen szituációban kell, hogy fény derüljön. De egy tanár nem barátkozik egy diákkal amúgy sem.

Egy ilyen diákkal pedig főleg nem. Mert mondhat amit akar, nem hiszem, hogy a sok kavarásom nem változtatta negatív irányba a rólam alkotott véleményét. Vagy, ha mégsem akkor olyan birkatürelemmel rendelkezik, ami már ritkaságszámba megy. Megpróbálok uralkodni forrongó érzelmeimen és igyekszem, hogy a csalódottságom ne üljön ki az arcomra, de sosem tudtam igazán leplezni az érzéseimet. Ha nem lettem volna ilyen átkozottul kíváncsi, nem változik meg rólam a professzor véleménye, bár lehet, hogyha végig kedves, odaadó diáklányként viselkedem, az sem lett volna az igazi arcom. Volt amit rosszul csináltam, de bármennyire is akarom már nem tudok változtatni rajta, ez már a múlt, le kell zárni.

- Igaza van. - jelentem ki végül, nemes egyszerűséggel. - Nincs értelme mellébeszélni, viszont azt tudnia kell, hogy holnap este nyolckor jelentkezem az irodájában, mert engem érdekel a mugliismeret és le is tud kötni. Persze vannak kivételek, de a jövőben tartózkodni fogok az ilyesmitől. - Próbálom tompítani az eleinte tisztán érződő sértődöttségemet, több-kevesebb sikerrel. Nem az a célom, hogy bebizonyítsam, tényleg olyan követelőző kislány vagyok akinek igyekeztem beállítani magam. Az őszinteség nem oldja meg a problémákat, de utána legalább eltölt egy kellemes érzés, hogy most nincs miért szégyenkeznem, legfeljebb azért aki vagyok. Azon pedig egyenlőre nem akarok változtatni, majd változtat az élet, ha majd muszáj.

Az ajtó felé indulok, de egy pillanatra még visszafordulok. Nem tudom miért, illetve dehogynem. Szeretném, hogy megállítson, pedig nem hallhatta a belső vívódásomat, nem tudja milyen változáson mentem ekresztül ezalatt a rövid bezélgetés alatt. Mégis kíváncsi vagyok, mit látok meg az arcán, ha egyáltalán ki tudok belőle olvasni valamit.

Lainey kisasszony

*Ott van még a hangomban, a pillantásomban, a tartásomban a kérdés, hogy „na és ehhez mit szól?” Mit szólna? Tulajdonképpen nincs is kézzelfogható ötletem arra, hogy mi volna ilyen esetben a megoldás, hogy mit felelhetne a jó diák, a rossz diák, egyáltalán bármilyen diák. Lehetne mondjuk arrogáns, mondhatná, hogy mi közöm hozzá, arról ugassak, amire kíváncsi. Lehetne szende szűz, aki elsírja magát és kiszalad az ajtón. Lehetne szívósan okoskodó tag, aki kérdést kérdésre halmoz, boncolgatni kezdi a pszichémet, hátha felidegesít és elmondok valamit. Lehetne még csábító vérű, aki megpróbál megvesztegetni. De most valahogy nincs erőm megvesztegetődni. Mondjuk biztos lenne, ha bevetné magát valaki, de így alapból motoszkál bennem a vágy, de az csak az ágyam iránt húz. Éppen ez a lényeg, de hagyjuk.

Szinte látom, ahogy megütődik. Kollégáimmal ellentétben ez nem tölt el engem elégtétellel. Pontosabban, nem ez tölt el elégtétellel, hanem az, hogy talán felfogott valamit és hasznára lesz. Szörnyű idők, amikor folyton pontosítanom kell a saját gondolataimat. Pontosítani, szelektálni, pontokba rendezni, tisztázni, különböző határozókkal alá, fölé és mellérendelni. Ez a szép. Szépségesen szörnyűséges.*

-Örülök, hogy így gondolja-*mi másom is lehetne, mint igazam? Az a furcsa, hogy ő ezt belátja. Az emberek nem szeretik, hogyha szembesítik őket az igazsággal. Mondjuk az ő arcáról se süt az elégedettség, inkább valami keserű keverék, amiben éppúgy van dac és megadás, mint ellenkezni vágyás és némi félelem. Furcsán hatok az emberekre, de az még furcsább, ahogy ők hatnak rám. Ő például kihozza belőlem a legrosszabbat. Nem, ez túlzás, a legrosszabb még vissza van, a kaján káröröm, a kéjenc vigyor, amivel a győzelmemben dagonyázhatnék. Szerencsére nem is kívánom a legrosszabbat. Az ő szerencséjére.*

-Remélem is*az ördög nem alszik, a szemem kajánul villan.* -Alig várom, hogy bizonyítson. Nincs is annál kellemesebb egy tanár számára, mint amikor a diák erőfeszítéseket tesz a megértés érdekében-*szinte dorombol a hangomban a rosszindulat. Kiráz a hideg tőle. Nem is magamat hallom, ez a hang egy kicsit mélyebb, sokkal határozottabb, kevésbé simogató a tónusa, egyszóval úgy pocsék, ahogy van. Fekete maszlag, fekete, mint a lelkem egyik fele, az, amelyik szereti szenvedni látni az embereket. Ragacsosan cinikus, vonaglósan tenyérbe mászó. De már mindegy, ő kifelé megy, én meg a legközelebbi órán úgy teszek majd, mintha mi se történt volna, elvégre nem is történt semmi különös.

Nem jut el az ajtóig, én se jutok el a gondolat végére, talán nem is volt érdemes. Rám néz. Én vissza rá. A düh beleharap a gyomromba, kénytelen vagyok ellökni magam az asztaltól. A tanítványhoz sétálok, puszta tekintettel próbálom arra nyűgözni, hogy maradjon, ne meneküljön el, mint minden épeszű halandó. Egészen elé állok, a vállára rakom a kezem.*

-Elnézését kérem kisasszony. A mai valahogy nem az én napon. Nem kicsit nem az enyém, hanem nagyon nem az enyém. Könnyen lehet, hogy ingerültebb vagyok a szokásosnál és udvariatlan. Ne nehezteljen meg érte.

*Kimondtam, jól van. Erre is képes vagyok még. Barátságosan a szemébe mosolygok.*
-Hülye helyzet, felejtse el kérem.

Mégis megkaptam amit akartam! Sikítani tudnék az örömtől, pedig nem történt semmi. Pontosabban dehogynem: minden cselszövögetés nélkül rávettem, hogy ne búcsúzzunk el úgy, hogy ismét csak félve merjek közelíteni hozzá. Valahogy úgy érzem mégis csak sikerült valamit megkapnom belőle, ami nem feltétlenül a közelebbi ismeretséget jelent, csak valamit, az emberi kapcsolatok rengetegében. Mikor elindult felém először arra gondoltam csak pár centire áll meg tőlem és a fülembe üvölti, hogy tűnjek már el. Vagy megátkoz. Esetleg a kettőt egyszerre. A szívem úgy dörömbölt, hogy féltem, végül az ő kezében fog landolni, közben az agyamban az összes vészharang sipított a menekülésért, a vörös jelzés villogott a szemem előtt és még sorolhatnám, de értelmetlen. Hiszen nem hallgattam rá.

Igaz, mondhatta volna, hogy várjak egy kicsit és jóval kevésbé fenyegetően is megközelíthetett volna, de az életben semmi nem olyan egyszerű, mint ahogy remélem. De így mennyivel izgalmasabb is, kezdem azt gondolni megéri. Az előző, "rossz az egész, a világ igazságtalan" címet viselő gondolatsorom egy szempillantás alatt eltűnt. Még nem szoktam meg a professzor hirtelen váltásait, de úgy érzem sürgősen hozzá kell szoktatnom magamat ehhez, ha az órán nem csak csöndben akarok jegyzetelni. Egyetlen félresikerült mondat is beindíthat egy ekkora változást? Vagy a külső tényezőknek is nagy szerepe van ebben? Nagyképűség lenne azt állítani, hogy én egy egyszerű megjegyzéssel ilyen folyamatok elindítója lehetek. Ez ő, hamisítatlanul, épp csak én nem ismerem eléggé ahhoz, hogy hozzászokhossak. Idővel viszont, meg tudnám tenni. Meg fogom tenni.

- Az erőfeszítéssel eddig sem volt baj, épp csak meg kell tanulnom a figyelmemet a tananyagra koncentrálni. Ezen a téren még van mit fejlődnöm, bár biztosíthatom, hogy eddig erről nekem sem volt tudomásom. - Fecsegek. Nem akarok unalmas lenni, így jobb híján gyorsan befogom a számat.

Felnézek rá, de nem mozdulok. Igen, hülye helyzet, és nem tudom miért nem léptem még el, a keze még mindig a vállamon, és már ideje lenne megmozdulni. Úgy látszik a helyzet egyre csak hülyébb lesz. - Akkor most el kellene indulnom. -mondom, de nem mozdulok, csak rendületlenül nézem a professzort. Nem tudom miért nem indulok már, hiszen semmi nincs már amiért itt kellene maradnom. Illetve dehogynincs, épp itt áll előttem én pedig próbálom kitalálni, hogy is kellene viszonyulnom hozzá. Mint az elmúlt fél órában már jópárszor.

Annyira érdekes, annyira vérlázítóan nem hétköznapi, hogy muszáj tudni róla. Az már biztos, hogy senkinek nem ajánlom a mugliismeret korrepetálást, mert a tanár aurája egyszerűen magával ragad és képtelen vagy kiszakítana magad az örvényből. Vagy csak rám van ilyen hatással? Mindegy, akárhogy is legye,n képtelen vagyok ellentmondani annak az érzésnek, hogy meg kell ismernem. Nem tudom, hogyan vagy miért, de abban biztos vagyok, hogy nem csak az az egy sebhely volt izgalmas benne. - Túl érdekes ember, az a baj. - motyogom, folytatva a gondolatmenetemet akaratlanul is hangosan.

*Ha nagyobb egóm lenne, mint aki van, akkor most nyugodtan vállon veregethetném magam. Vagy akár használhatnám veregetésre Melore vállát is, ha már egyszer itt van a kezem alatt. Nem okozna nagy meglepetést. Dehogy, még csak a földszintig se döbbenne tőle. Vissza kéne fognom magam néha, mielőtt a szétburjánzó gondolataim visznek a sírba, de olyan nehéz. Különösen ez esetben. Mintha nem is lennék olyan rosszul. Marasztalhatnám még egy italra. Egy frászt. Aztán bealélok, ő pedig ki tudja mit csinál szegény testemmel. Na, ez a gondolat már sokkal közelebb áll az általam kultivált természetes óvatossághoz. Helyeslem, nagyon-nagyon helyeslem.

-Jól van-*hagyom jóvá a magyarázkodását, még biccentek is hozzá, holott nagyon megüti a fülemet az a mondattöredék. Azt mondja kisasszony, hogy eddig tudomása sem volt arról, hogy ilyen kíváncsi? Ugyan kérem, kamaszkori sajátosság, de igazából az ember soha nem növi ki. És ha valaki olyan unalmas, mint én akkor a lánykori fantázia egyből túlburjánzik és mindenfélét próbál látni a háttérbe. Nem vagyok sajnálnivaló kis árva, űzött vagy, tündéri sárvérű, kérem szépen, csak egy ártalmatlanná tett aranyvérű ifjonc, nevemen a csúnya bélyeggel, hogy muglikkal foglalkozom, de ezt nem kell tudnia. Nem is érdekelné magácskát, ha nem látna mögém sárkányokat, viadalokat, csodálatos megmentésre váró királylányokat és a többi marha díszletet. Egy kicsit azért elkeserítő, de mire való a rum, ha nem arra, hogy vigasztaljon? Vagy a pálinka. Vagy éppen gondolhattam volna teára is, itt, angolhonban, jóféle Walkerrel bélelt teára.*

-Valóban-*visszahúzom a kezem, nem süllyesztem zsebre, pedig a dínó vigyora azt sugallja, hogy még ez sem rontana az összképemen, de én nem szoktam mindenféle pólóra nyomott matricának hinni, már csak elvi okokból. Elvégre, ha az ilyeneknek hinni lehetne, akkor azok mindenféle erotikusan kétértelmű dologra csábítanák az emberek józanabbik énjét, és ez ugye nem lenne túl jó. Vagy inkább túl jó lenne? Hogy lehet a jó túl? Egyáltalán mi van a jón túl?*

-Minden jót kisasszony holnapig, köszönöm a türelmét-*az én számból valahogy ez a sablonszöveg se úgy hallatszik, ahogy kéne. Most olyan, mintha hálás lennék neki. Amiért először felzaklatott, aztán hajlandó kompromisszumot kötni? Nem, inkább azért, mert felzaklattam magam már megint egy ilyen hülyeségen, mert rossz napon volt, mert egyáltalán, minek is kéne magyarázkodnom magamnak?! Ez már a vég, gyerünk szunyni, hátha akkor tisztul a kép.*

-Hogy mondja?-*épphogy a fülem nem billen meg, hogy jobban elkaphassam ezt a halk kis mondatocskát.* -Dehogy. Egy végtelenül unalmas, egyszerű tanár vagyok. Csak káros szokásaim vannak, többek között imádom ártatlan diákokra tukmálni a tudásomat, aminek lehet semmi hasznát nem veszik majd-*mint most is ugye? Kedvenc, közbeszúrós hangom megint ellenem játszik, de tehet nekem egy nagyon vulgáris szívességet és azt jó hosszan.* -Persze nem baj, ha érdeklődik, de azt tegye óvatosan, kifinomultan. Tanuljon a Mardekárosoktól, azok mindig elérik, amit akarnak, úgy, hogy az ember csak kapkodja a fejét, miközben kihúzzák belőle az információt. Na minden jót-*kinyitom az ajtót neki, kicsit fáradtnak érzem a mosolyom, ami betámadja az arcomat. Hogy lehet egy mosoly fáradt? Miben fáradt el? Abban, hogy görbe?* -Álmodjon szépeket-*nem taszigálom ki, megvárom, amíg magától megy, meg ha akar még válaszolhat is, de közben a gondolataim közé dobban, hogy EZÉRT gombolkoztam össze?! Utálom a gombokat.*

[folyosó]

Hamarosan itt a takarodó ideje, én pedig alig pár perce indultam el. Akárhogy is töröm a fejem, semmilyen magyarázatot nem tudok adni arra, hogy miért ültem ilyen sokáig a klubhelyiségben. Még csak dolgom sem volt, bár sikerült két napra előre megírnom a házifeladatokat. Végülis év vége felé jó, ha az embernek van néhány szabad estéje így nem árt előre dolgozni... Az órát is néztem, néztem ahogy a nagymutató elhagyja az egyest, a hármast, a hatost a kismutató pedig csak vánszorog egyre közelebb a tizeshez, de mégsem mozdultam meg, akármennyire is biztos voltam abban, hogy ma fogok menni.

Talán itt az ideje abbahagynom ezt, mert semmi értelme,  önmagamnak hazudni.
Az ok annyira egyszerű: ha korán megyek akkor a takarodó ürügyén muszáj elmennem, viszont, ha olyan későn találkozunk, hogy a takarodót mindenképp túllépjük, akkor már mindegy is. Azt viszont, hogy miért is akarok ilyen betegesen sok időt - vagy egyáltalán időt - tölteni vele, azt nem tudom megmagyarázni. Csak jó. Élvezem. Mármint azt, hogy olyan, amilyen. Hogy azt érezteti, hogy kedvel engem, pedig talán pont ugyan olyan vagyok mint a többi diák. Viszont meghagyja a talánt és nem akarja lerombolni az illúzióimat. Na ezt, ezt tényleg élvezem.

Kevés ember látja be, hogy muszáj hinni mindenben és belekapaszkodni az összes lehetőségbe. Nekem például szükségem van arra, hogy valakiben bízhassak annyira, hogy elfogadjam minden hazugságát és minden igazat is amit állít - a lényeg, hogy hihessek benne. A baj az, hogy szüleiben mindenki csalódik. Én speciel akkor, mikor általános iskolában anyukám segített megírni a leckét és egyest kaptam rá. Hülyeség. Osztályozni a leckét, cöh... Apám jóval nehezebb eset, ő sosem tett semmit amivel rácáfolhatott volna az evidens tiszteletre, ami kialakul apa és lánya között. Csak az a baj, hogy köztünk már a kialakulásnál is voltak gondok. Ki tud egy olyan embert tisztelni aki mindig hagyja magát? Nem gyáva, nem gyenge csak éppen nem is tesz semmit amivel ezt bebizonyítaná. Nem egy könnyű eset.

Csodálkozik még valaki, hogy ilyen szempontból próbálom magam köré gyűjteni az embereket? Az túlzás, hogy barátokat, mert nálam a barátok az egykorú lányokat jelentik, akiket aztán bárminek lehet nevezni, csak ideális vezetőnek, tanácsadónak vagy akárminek nem. Na, nem mintha én jobb lennék, de pont ez a lényeg.
Ellenben egy tanár már egészen más téma. Fel lehet rá nézni, ért valamihez és jó esetben van véleménye. Shannonnak van véleménye mindenről, és nem bólogat mindenre amit mondok - nevezhetjük hagyjuk rá módszernek is, a lényeg, hogy nem teszi - ami nekem tökéletesen elég.

Szóval, azt hiszem sikerült vázolnom, hogy miért állok kilenc óra ötvenkor a mugliismeret tanár irodájának ajtaja előtt és latolgatom, vajon, hogyan tölthetnék minél több időt odabenn. Minden ötlet túl bizarr ahhoz, hogy meg merjem valósítani, így inkább kopogok. Határozottan, nehogy az egészségesnél több teret nyerjenek ezek a gondolatoknak.

Eltelik néhány perc.

Meg még néhány.

Takarodó.

[a mindenkori mugliismeret tanár irodája/szobája]

Ilyenkor mit lehet tenni? Ha elkapnak az ajataja előtt ácsorogva akkor már az arcom vörösségéből is téves következtetéseket fognak levonni, amit nem engedhetek meg magamnak. Léptek közelednek - vagy távolodnak? - és mintha macskanyávogást is hallanék. Még, ha nem is, legalább lesz valami kifogásom arra, hogy mit is keresek az irodájában engedély nélkül.
Ez mondjuk mind szép és jó, de mi van, ha nincs is a kastélyban? Próbaképp lenyomom a kilincset és óvatosan befelé tolom az ajtót. Hát... szabad a pálya. Gyorsan és minél csendesebben belépek, majd visszazárom az ajtót. Ezzel együtt sikerült eltorlaszolnom az egyetlen fényforrás utját, így hát csak bámulok magam elé a vaksötétben és tényleg nem tudom mi legyen.

- Lumos. - suttogom, mintha attól kisebb lenne a fény, de sajnos csalódnom kell: a pálcám azonnal - varázsütésre, hahaha - sejtelmes fénybe burkolja az egész szobát. Lassan nézek körbe - mondjon bárki bármit, a gyors fejforgatás, akkor is nagyobb zajjal jár. Sajnos, vagy nem sajnos, a drága professzor nincs a helyiségben ahányszor és akármilyen erősen is meresztgetem a szememet. Muszáj lesz tudomást vennem, a másik, félig nyitott ajtóról, ami valószínűleg nem konyha és nem is mosdó, hacsak nem a földön alszik vagy híve az egzotikus elrendezésű lakásoknak. Tőle bármi kitelik, de attól még teljesen biztos vagyok benne, hogy a következő lépésemmel benn leszek a hálószobájában. Nahát, tényleg.

Amint meglátom, hogy az ágy egy kicsit sem üres, az eddig előreszegezett, pálcát tartó kezemet magam mellé ejtem. Nem vagyok szégyellős, de mi van ha ő az? Nem akarom megbántani vagy ilyesmi. Ha ő is olyan őszinte az ilyesmik felvállalásakor, mint én, akkor tényleg jobb ha nem pásztázom végig a testét a varázspálcám fényével. Vajon szabad ilyenkor közelebb lépni? Mellé ülni? Végigsimítani a haján? Kár, hogy nincs ébren, hogy megkérdezhessem. Bár, ez ellen akár tehetnék is...

De mit mondok majd neki, ha tényleg felébred? Az oké, hogy miért jöttem be, de mikor láttam, hogy nincs az "irodában" akkor miért nem mentem el? Miért ébresztem fel?
- Khm. Professzor? - Tényleg, miért?! Még nem találtam ki, hogy mit fogok mondani. Másrészt viszont, a spontán dolgok nem szoktak rosszul elsülni. Vagy, ha mégis akkor azt egy nyár alatt csak elfelejti, nem?
Ha nem ébred fel a motyogásomra, akkor közelebb lépek és próbaképpen megbökdösöm a kezét, remélve, hogy ezzel sikerül elérnem a kívánt hatást.

*Ez a nap se egy olyan nap volt, amit az ember úgy őszintén visszakívánna magának. Esett az eső. Az egy dolog, még szerencse, hogy nekem nem kell elhagynom a biztonságosnak látszó falak közét, hogy a szakadó esőben tartsak órát, mint Hagrid, vagy éppen átkaptassak a mocsárnak látszó kerteken át az üvegházakba, ahol holtbiztos, hogy ájuldoznék a párás melegtől, de azért magamat se irigyeltem. Egész nap egy olyan kastélyban, ahol a fűtés olyan népmesei elemként hol van, hol nincs, ráadásul órát tartani úgy, hogy a rossz mugliismeret termi ablakot rázza és csapkodja a szél, mintha nem lenne más dolgom, mint a folyamatos süvítését és visítását túlbeszélve még ezzel is megbirkózzak. Na ne már... Reggel tudtam, hogy nem kellett volna elindulnom, felkelnem, lemennem reggelizni, nagyon udvariasan elcsevegnem Minervával, akivel később együtt indultam el órára, de ma se sikerült addig beszéltetnem, amíg végül elkésett óráról, ilyen az élet. Legközelebb újra megpróbálom. Legközelebb, na igen, tegnap próba egy, ma próba kettő, holnap szünet, hogy elaltassam a saját gyanakvásom, aztán majd újra próbálkozunk.

De azok a dolgozatok! Istenem! Az volt a fénypontja a napnak, amikor leültem a kanapéra, ölembe vettem az első pergament, aztán csak olvastam, egyre komolyabb elborzadással, az iszony jeges tapintásával a hátamon. Mintha semmit nem tanítottam volna, vagy legalábbis kifogtam a lehető legérdektelenebb társaságot, akikhez valaha szerencsém volt, mindenesetre mire végigjavítottam az összes gondolatukat szinte, erősen fontolgattam az őszülést, az őrülést, meg sorrendben ami jön, nem úgy mint a szerelemnél, ami ugye öl, butít és a nyomorba dönt, ami azért elég aktív halál utáni életet feltételez, hanem úgy tényleg. Ezek után senki nem kárhoztathat, ha a nehéz napra való tekintettem elindultam fürdeni, de félúton levonzott az ágy, mint nehéz fejű gólyát a tenger és mire kinyitottam volna valahogy lecsukódott szemeimet már el is aludtam. Valahogy. Fogalmam sincs róla, hogyan, elvégre nem én irányítottam és biztos nem akartam volna olyan kiszolgáltatottan aludni, ahogy szoktam, hanyatt, védtelen torokkal és mellkassal.

És ha választhatok akkor egészen bizonyos, hogy nem arra akarnék ébredni, hogy valaki fölém hajol az álmatlan álmomból. Mint a régi csúf időkben, amikor még nem tudtam, hogy a Roxfortos házimanók milyen finom vacsorákat készítenek. Nem mintha visszasírnám, de a régi reflex nem rezonál a hangra, amit halványan ugyan felfogok, az érintés pedig már későn jön, de ahogy fölém hajol... eleven, meleg test, ami sugározza felém az életet az érzelmeket, a mindenfélét, nem tudom megfogalmazni, de van egyfajta átható jelenléte, amitől rövid távon bekattannék, ha magamon kéne éreznem. Micsoda hülye szó ez a bekattanni?!

Szóval felkönyöklök, mondhatni riadtan, a fölém hajoló szőke hajas arcba bámulok, elengedem a megragadott pálca nyelét, mondhatni megkönnyebbülten, az ő pálcájának, hát, rejtettsége okán inkább homályában semmit fényében szemügyre is veszem. Hát, nem mondom, nem színházba indult.*

-Jó estét, mennyi az idő?-*kérdezem könnyedén és lazán, már-már természetesen, mintha mindennapos dolog lenne, hogy szőke diáklányokkal az ágyam mellett ébredek, holott nem. Csupán ügyesen leplezem a hirtelen jött zavarom, miközben kiülök az ágy szélére, milyen jó, hogy nem vetkőztem neki, így a tollászkodásom kimerül abban, hogy a helyére túrom öt ujjal szertefeküdt tincseimet, és kész. Tudom miért van itt, kidörzsölöm a csipát a szememből.*-Gondolom elég későn-*hja, mert olyan hat felé eshettem össze, nem, annál később, mert rémlik, hogy még voltam vacsorázni is, igen, lent voltam, aztán feljöttem és akkor indultam el, de félúton megakadt a lendület. Feltisztul a tekintetem, legalábbis úgy érzem, Melore-re nézek, az drámai túlzás, hogy komolyan, de elég lelkesen és határozottan ahhoz, hogy észlelje, igen, képben vagyok.*
-Na, ha már ilyen szépen idetaláltál, akkor akár hellyel is kínálhatlak a kanapén, mert idebent aligha lennénk kényelmesen-*óh, dehogynem, tökéletesen kényelmesen elférnénk, de felkelek, megnyújtóztatom a tagjaimat, csendesen ropogna az ágyból kelt porcikák, helyrehúzom az ingem ujját.*-Ne vedd személyeskedésnek, de alig vártam, hogy kiválaszd a megfelelő napot.

Képzeld azt, hogy te vagy én. Amikor megszólítasz valakit, azért teszed mert azt szeretted volna, hogy ő kezdeményezzen. Ha megdícsérsz valakit, akkor csak fel akarod hívni magadra a figyelmet. Aztán megérintesz valakit. Akaratlanul, tudatosan, fájón, gyengéden vagy csak úgy. Semmi mást nem akarsz csak azt, hogy viszonozzák. Egyszerű vagy, kiszámítható és még csak nem is jó ember. Tényleg ilyen lennék? Vagy csak jól hangzik végletekről és hasonlókról beszélni? Mondjuk még azt se tudom, hogy mire is vártam pontosan. Arra, hogy amint megérzi a kezemet a kezén, elkapja a csuklómat és a földre lök? Hogy érezzem, ahogy pálcát szorít a torkomnak és, hogy aztán egy bocsánatkéréssel elintézzük az egészet?

Sajnálom.

Én kérek elnézést, nem kellett volna megijesztenem.

Izgalmas lett volna. Én csak azt akarom, hogy izgalmas legyen, erre ő képes nyugton maradni? Csak felkönyököl az ágyában és meg sem lepődik. Nincsenek sötét titkok és jegyek, elhagyott maszkok, vergődő áldozati állatok a sarokban. Csak ő, én és egy teljesen átlagos szoba, egy átlagosnak látszó élettel. Szerencsére én nem tudok csalódni, csak rontom egy kicsit a képzelet-valóság arányt. Meglepően könnyű az élet, ha bármilyen tény vagy tárgyi bizonyíték kevés ahhoz, hogy megingassom. Nem is szoktam csodálkozni, ha azt gondolják földönkívüli vagyok.

A kis közjátékunk egészen addig néma marad amíg ki nem ül az ágy szélére. Szinte már azt mondanám, hogy összeszoktunk, de nem, csak vannak dolgok amikben hasonlítunk. Nem szoktunk feleslegesen beszélni vagy udvariasságból csevegni. A csend az jó. Amíg tartott egészen olyan volt, mintha természetes lenne a jelenlétem, akármilyen sunyi módon pofátlankodtam is bele a magánszférájába.
- Mikor úgy döntöttem, hogy betörök akkor volt takarodó. Nem éppen a legjobb időpont, jöhetek máskor is, ha úgy jobb... - Ha megkérdezi, hogy mire fel tértem be hozzá ilyen későn, akkor leszek csak igazán bajban, de szerencsére eddig semmi ilyesmivel nem próbálkozott. Talán még mindig félálomba van, csak jól titkolja. Természetesen a felajánlást nem gondoltam komolyan, jobb lett volna ki se mondani, mert még a végén élni fog vele. Az különösen rémisztő lenne.

Szépen idetaláltam? Ez valami burkolt utalás arra, hogy nem kellene így berontanom vagy egyszerűen csak értékeli a bátorságomat, hogy képes voltam egyedül - s ráadásul egy ilyen késői órán - bemerészkedni a szentélynek aligha nevezhető, felségterületére? Tőlem mondjuk tényleg ez a maxmimum, az már más kérdés, hogy neki ezt honnan is kellene tudnia. Talán kémkedik utánam. Vagy rámállított valakit, akinek ki kell figyelnie, mi a kedvenc színem, hogy aztán a prof meglephessen valami hatalmas és a zöld minden árnyalatában pompázó plüssállattal. Ha olyan álmos lennék, mint ő, valószínűleg kicsúszna a számon valami olyasmi, hogy egy dínóval igazán belophatná magát a szívembe, de szerencsére semmi ilyen nem történik.

Már épp elkezdenék idegesen toporogni - már, ha az eddigi tevékenységemet nem nevezzük idegesnek, mert akkor csak folytatom -, mikor az irodaszerűségbe invitál. Formálisabbá akarja tenni az egészet vagy szimplán nem tartja jó ötletnek, hogy az ágyában ücsörögjek. Szerintem semmi baj vele, sőt akár fel is dobhatnánk az egészet egy bögre forrócsokival vagy kávéval és mikor már nagyon otthonosan érzem magam el is kezdhetnénk mályvacukrot sütögetni a kandalló mellett punnyadozva. Ehelyett csak felállok és elindulok kifelé, hogy lássa: bennem tényleg megvan a szándék, de azért épp elég határozatlan vagyok, hogy bármikor visszahívhasson. Sajnos a lakosztály méretei ellenem dolgoznak, így embertelenül rövid idő alatt jutok el a kanapéig, amire jóval gyorsabban fel is kuporodok, mikor meghallom a kinti égzengést.

- Ne vegyem személyeskedésnek? - jobb, ha visszakérdezek különben ebből nem lesz értelmes mondat. - Ha már így beleszemélyeskedtem a halószobájába... - Atyaég. Ha ez úgy hangzott, ahogy gondolom, hogy hangzott, akkor most illő lenne elvörösödnöm. Megvan, folytathatjuk. - Szóval, ha már így betolakodtam, akkor azt hiszem ez a minimum amit megengedhet magának. - Sokkal többet is megengedek. Izé. Megengedhet. A fene essen ezekbe a nyelvbotlásokba.

*Hogy szabódik, milyen édes. Azt is mondhatnám, hogy egészen könnyedén hatással lenne rám, pusztán azzal, hogy folyton csak bocsánatot kér, menni akar, de közben kényszerít szinte, hogy azt mondjam, maradjon, mert maradni akar. Zsigerből. Ezek a mai lányok. Nem mintha az én időmben nem így működött volna, de mégis, nah. Nem vagyok különösebben koros, borongós bús öreg, de valahogy... vagy csak nagyon elfásultam az utóbbi időben? Meglehet. Egészen könnyedén meglehet, de kit érdekel? Senkit. Szerencsére. Nem is zaklatom vele a népet, ők se zaklatják fel vele magukat és mindenkinek jobb egy így, csak... éppen nem vagyok maximálisan elégedett magammal, ez a csendes, lassú kelés, leszámítva persze az elején azt a könnyebb szívrohamot akár egy öregúr kelése is lehetett volna. Na jó, talán éppen az volt az igazán öreges benne.*

-Ó, nem. Szó se róla, tökéletes időpont-*nyújtózkodom, más ilyenkor talán megkérdezné, hogy korábban nem volt-e ideje, sok volt-e a házi, de teljesen felesleges. Kamaszlány. Lázas képzelettel, mint az enyém, hülye lenne NEM ilyenkor jönni és esetleg a kísértetek órájában távozni. Hja. Jellemző. És annyira kellemes.*-Alkalmasabb már nem is lehetne, elvégre az éjszaka alig várja, hogy mindenféle titkos ügyben szavakat halljon-*micsoda líra, micsoda költőiség, micsoda érzék a szavakhoz, remek, akár én is mondhattam volna, nem csak az a másik én, amelyik helyettem beszél.

Természetesen csakis az ifjú hölgy után lépkedek kis az irodába, amit akár előteremnek is nevezhetnék, mert semmi extra nincs benne, üresen pang, mint egy tényleges terem és megelőzi a hálószobám, ahonnan a dolgok érdekesnek nevezhetőek, de ez sem számít. Odakint dörög az ég, amit rosszalló szemöldökráncolással bár, de tudomásul veszem, elvégre mást nem tehetek, de holnap el akartam ballagni Roxmortsig, de a kapuig sincs kedvem megázni, amíg kiérek a hopponálást tiltó zónából. Szörny. Leülök a székembe, persze csak miután kiszabadítottam az asztal mögül, magam elé veszem a támláját, hogy legyen mire támasztani a karom, miközben szemügyre veszem Melorét, egészen jól mutat ott a kanapémon. És amiket mond! Elvigyorodom, nem állom meg, elvégre szinte alig várják a szavak, hogy valaki felkapja őket, a maga képére átforgassa, természetesen szintén csak ezek a bájosan csöppenő szavakat.*

-Valóban-*hátradőlnék, ha nem előttem lenne a támla, így csak előredőlök, megdörzsölöm a bal karom, aztán a szimmetria végett a jobb oldalt is.* -Majd igyekszem kihasználni a megengedési lehetőségeimet, ha már egyszer ilyen szépen, hogy is mondtad? Be MERÉSZKEDTÉL a hálószobámba-*figyelmesen megszemlélem, barátságosan rámosolyodom, ha már egyszer ilyen szépen kipipacsosodott az arca, igazán kíváncsi vagyok, hogy vajon mi járhat a fejében, bár… lehet, hogy megtapasztalni már nem lenne merszem, holott bátor vagyok, merész és botor.*

-Na de térjünk a lényegre, bár nem sietünk sehova, és a lényeg, mint olyan többnyire alapos kifejtést is igényel…-*jól van, csak adjam alá a lovat, hogy aztán majd bizonyos kényes helyzetekben ezt megbánjam, bár nem vagyok megbánós típus. Különösen nem olyankor, amikor illene.*

-Szerencsésen visszajutottál a házadba? Én legalábbis nem hallottam a hírt, hogy egy eldzsekisedett lány, nevezetesen Lainey kisasszony kóborolt folyosóhosszat, szóval reménykedtem-*igen, alig várom, hogy beszéljen, lázasan, lelkesen, csapongva és… mókásan. Mármint innen távolról, a saját egom, burkából egészen mókásan hangzik, de legalább érdekes valahol, és a hasznára is lehet, lehetek ezzel az éjszakával, lám egy újabb kései légyott.* -Mesélj.

Jó, ha valaki maximálisan megérti minden apró hülyeségedet és nem is hoz zavarba. Illetve csak akkor, amikor kell. Sajnos ez már nem is jó, hanem tökéletes és, ha valami tökéletes, az emberek hajlamosak akkor is a hibát keresni benne. Sosem akartam még ennyire bebizonyítani, hogy tényleg földönkívüli vagyok. Távolba révedő, üres tekintet, mindenre csodálkozó arckifejezés, gyenge alkat és folyamatos értetlenkedés. Ki vagyok én, hogy kételkedjek a természetfeletti létezésében. Habár ez elég egocentrikusan hangzott, szóval, jobb lesz, ha el is felejtem, a jelen sokkal érdekesebb tud lenni az ilyen lényegtelen apróságoknál, mint a helyem a világban. A lényeg, hogy az időzítésemen meg sem lepődik és ettől olyan, mintha a prof lenne a fő morgobron és minden kicsi lény az ő tudatára csatlakozna. Elég egyoldalú kapcsolat, de nekem megfelelne és neki sem lenne oka panaszkodni, igaz, folyamatosan az én gondolataimat hallgatni nem lenne valami üdítő elfoglaltság.

Szeretem a nappalit - nevezzük ezután így, mivel ha irodáról beszélnénk, abban nem lenne semmi izgalmas - uraló hatalmas semmit. A bútorok annyira személytelenek, hogy így, főleg a sötétben, egészen olyan mintha lebegnénk. Vagy nem, szeretek túlozni és kész. A nagy lebegés közepette olyan magasra dobtam neki a labdát, hogy bolond lenne, ha nem használná ki a helyzetet. Sajnos ő nem bolond, így, ha lehet ilyet az arcom csak még vörösebb lesz. Beleszemélyeskedni vagy bemerészkedni, nem mindegy? Illetve nem, a tudatalattim pontosan ezt akarta mondani, hiszen már túl régen tett kétségbeesett próbálkozást arra, hogy fenntartsam az érdeklődését. Sajnos, minden jel arra mutat, hogy erre gyártották, hiszen egyre gyakrabban tesz nekem utalásokat mindenféle kétes lehetőségekkel kapcsolatban. Hm, ez most elég skizo volt.

A megengedési lehetőségek említése megindítaná a fantáziámat, ha perverz lennék.

Miután belenyugodtam, hogy perverz vagyok, gyorsan elhatározom, hogy akármire is gondolt, az biztosan jó ötlet és mindenképp érdemes a megvalósításra. Te jó ég, mire gondolhatott? Már épp rákérdeznék, amikor újabb okot ad a fantáziálgatásra. Végre belémvillan, hogy ennek nem kéne így lennie. A tanárom meg minden, hát ejnye-bejnye Melore, mégis, hogy gonolod? Túl sok részletet hagy tisztázatlanul, ezért lehet. Semmi köze a vonzódásnak nevezett dologhoz. Vonzódás, semmiképpen sem több és költőibb formája az érzelmeknek, már így is épp eléggé zavaros minden.

- Persze, szerencsém volt, bár nem kellett túl hosszú utat megtennem. - Nevetnék is a megfogalmazásán, ha épp nem az járna a fejemben, hogy a dzsekit bizony a hálókörletben felejtettem és illene valahogy kimagyaráznom. Valami frappáns hazugság? Túlságosan odavoltam az illatáért, hogy ilyen könnyen lemondjak róla? Ez egy egészen kicsit nyálasan hangzana. - A dzsekit, igazságszerint elfelejtettem visszahozni, de ígérem legközelebb visszajutottam. Már, ha lesz legközelebb, mert, hogy nem tudom meddig jutunk ma... A mesélésben. Ebből sem jöhetek már ki értelmesen, igaz? - Beharapom az ajkamat, úgy nézek rá, kicsit kétségbeesetten és nagyon őszintén. Kit érdekel a felnőttség, csak belátom a hibáimat. A belső hangot meg legszívesebben fejberúgnám, ha nem lennénk olyan közeli kapcsolatban.

Most már ideje rátérnem a lényegre, arra a bizonyos estére, amikor bután vigyorogva estem be a klubhelyiségbe, annyira bután és olyan elégedetten, hogy nem is kérdeztek semmit. Maradok az eredeti taktikánál és elő is adom a történetet, igaz, kihagyva az árulkodó részleteket. Bár, nincs miről árulkodni. Ugye nincs?
- Sajnos nem igazán sikerült a fensőbbséges ridegség, sokkal inkább az ellenkezője. Úgy mentem be mintha minden teljesen tökéletesen alakult volna, így a többiek inkább a fantáziájukra bízták a dolgot, nehogy a valóság egyszerűsége belezavarjon a képzelgésükbe. A kabát, ami persze nem kerülte el a figyelmüket, csak még inkább rátett a dologra, úgyhogy hagytam őket ebben a tudatban. - Nem kellene folytatnom, azzal csak okot adnék a további célozgatásra. Pedig én nem akarom, hogy célozgasson, tényleg. - Valószínűleg most is azt hiszik, hogy a titokzatos valakimmel vagyok, de amíg nem kérdezgetnek, hihetnek amit akarnak.  - Erről ennyit.

*Valamikor régen azt olvastam, hogy ha meg akarok tudni bármit a velem szembe álló emberekről, akkor figyeljem a pírt az arcukon. Ha kigyúl az ember feje, akkor belső forróság fűti, az csak egy kamu szöveg, hogy zavarba jöttek, vagy hideg van, hiszen a víz is fehérre dermed a hidegben és az emberben sok a víz. Nem, olyankor egyszerűen túl forró az ember feje belülről, olyan gondolatok égetik, amik megszínezik a bőrét, így aztán a szende királykisasszony is másodpercek alatt kiforgatható a fűzőjéből, még ha kötelességből visong is egy kicsit. Szép gondolat.

Csak tudnám, hogy Melore miért pirul. Mármint el tudnám képzelni, ha éppen nagyon akarnám, de hogy egy diáklány ezen a kései órán egy mugliismeret irodában pironkodjon, hát mit mondhatnék erre? Enyje. Enyje… elmosolyodom, a magam könnyű kis mosolyával, ami után semmi komoly nem következik, ezért nem szoktam például órán mosolyogni. Ki tudna akkor rám figyelni? Pff…*

-Hja, azt ne mondd, hogy olyan hideg van ott nálatok, bár ha jól tudom ti is toronylakók vagytok, mint a Griffendélesek-*megcsóválom a fejem, nem mintha olyan nagy probléma lenne, sőt, még detektálni se könnyű, hogy egy tanár ruhája az a dzseki, legalábbis nem olyan könnyű, mint Minerva skót kockás holmijait, de azért elég ahhoz a hiánya, hogy egy kaján szemvillanással továbbfűzzem a gondolatot.* -Bár tudom, hogy kellemes darab, van benne némi önmegvalósító törekvés, kényelmes, odaadó, puha, meleg… Mindazonáltal nem feltételezem, hogy azóta kapcsolatba léptél vele, és bár távol álljon tőlem a szemrehányás, gondolom szegényke egy sötét sarokban, elveszetten várta, hogy esetleg észrevedd, épphogy nem nyújtózkodott.

*Azért az valahol nekem egy kicsit sántít, hogy azt persze nem felejtette el, hogy jönnie kell hozzám, de a ruhám igen. Mondjuk szó se róla, mindjárt felébredek és nagyon örülök neki, bár most se vagyok szomorkás, azért egy kis fény nem ártana az életünkbe, így a derekamhoz nyúlok, kihúzom a tokjából a pálcám, hanyagul, mert ezt mindenki nagyon hanyagul csinálja a fáklyák felé intek, mire azok fellobbannak, eleven, meleg, sárgás fénnyel, mintegy szinkronban az odakint önkényesen felvillanó villám fényével, amit mennydörgés nyomatékosít. Rendben van. Ő nyert.*

-Az is jó, ha hatékony… csodálom, hogy volt kéznél annyi hidegvéred, hogy a lebukott estéd után még elégedettnek tűnj-*vissza a pálcát a helyére, mert ugye amit előveszünk, azt utána tegyük is a helyére, felpillantok rá. Vagy éppen le, tekintve, hogy a kanapé, úgy önmagában elég alacsony szintű ülőhelyet kínál. Persze fekhelynek eszményi.*

-Milyen engedékeny vagy velük szemben, ha olyan szerepben látnak, amilyenbe szeretnéd, hogy lássanak, még akkor is, ha nem igaz. Távol álljon tőlem a rosszindulatú hozzáállás, de nem érzed úgy, hogyha egyszer lebuksz azzal, hogy mégis mi a valóság, bizony nagyon felkavarodnak a dolgok és esetleg rosszindulatú pletykák szende mosolyú, szőke áldozata leszel?-*na igen, meg az is távol álljon tőlem, hogy én az ilyesmibe bele akarjak avatkozni, de ha már egyszer itt van, akkor a dolognak szentelem a figyelmem.* -Annak idején, mikor még fiatal voltam és azt hittem, én vagyok a világ közepe, volt egy ismerősöm, aki viszont azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy soha nem volt senkije, nem nézett senkire, de hölgyemény létére mindenhol úgy jelent meg, hogy az emberek az ujjukat nyalták utána. Mi, Mardekárosok nem szeretjük az ilyen céltalan feltűnést, ha már egyszer feltűnik, akkor legyen célja is, így mindenki bepróbálkozott nála, de nem történt semmi. Mindenkit lepattintott, még a legkiválóbbakat is, ami azért sértett minket, de aztán, alighogy végeztünk hetedikben, két hétre rá összeházasodott az egyik griffendélessel. Neki öltözködött, csak titokban tartotta, és milyen jól tette, mert ha fény derül a titkára az biztos, hogy a srác a gyengélkedőn tölti az év nagy részét… de a legtöbb ember nem ilyen jó titoktartó.

Családias. Ezt a szót kerestem. Tökéletesen kifejezi amit érzek, s az a puha, mindent körülölelő elégedettség nemhogy eltűnne, hanem egyre mélyebben szippant magába. Mikor lettem ilyen undorítóan szentimentális? Gyorsan kiűzöm a gondolatot a fejemből, de egy valami azért megmarad: észre sem vettem, de hozzászoktam a prof jelenlétéhez. Nem érzem magam idegennek, betolakodónak, mikor megszólalok és nem is próbálkozom kétségbeesetten, hogy előrébb vigyem a társalgást. Csak eltöltjük az időt, a beszélgetés másodlagossá vált számomra. Persze, az előadásmódja megmaradt ugyan olyan érdekesnek, semmit nem veszített a fényéből, de valami mégis változott. Megismertük egymást, mondanám, ha tudnék valamit róla. Pedig nem, csak már van egy aprócska közös múltunk. Nem merem elkiabálni, még most is megsebezhet akármelyik mondatával. Nem lenne szabad ennyire bíznom benne, főleg, hogy tudom, mennyire törékeny ez a kis béke, de annyit vártam már valami ilyesmire, hogy muszáj minden erőmmel azon lenni, hogy megőrizzem. Túl bonyolult ez nekem, ennyi mindent nem érezhet egy ember. Most már egészen biztos, hogy földönkívüli vagyok.

Ő mit gondolhat? Hülye egy lány, de szegény, olyan magányos? Hozzácsapja a kötelező rossz dolgokhoz és el van intézve. Sajnál? Hiszen szánalomból is ápolgathatja a lelkecskémet. Vagy talán ő is élvezi.
Én ezt fogom gondolni egészen addig amíg rá nem cáfol. Nekem tökéletes, neki semmibe sem kerül. Szerintem elég kifizetődő kapcsolat, ha tartom magam az elhatározáshoz, miszerint ez neki is jó. Valamilyen formában biztos.

Muszáj felnevetnem mikor a dzsekit kezdi jellemezni, s kezdem úgy érezni az élete egy fontos részét felejtettem az éjjeliszekrényen, trófeaként kiállítva. Egészen hozzám nőtt, ki is ment a fejemből, hogy nem egy állandó vendégről van szó és, hogy talán tényleg vissza szeretne térni jogos tulajdonosáról. A rákészülés meg a szorongás az oka mindennek, ha nem azzal lettem volna elfoglalva, hogy a számomra legtökéletesebb időpontban érkezzek, akkor talán időm is lett volna a fontos dolgokra.
Mondjuk, ezért igazán kijárhatna egy büntetőmunka... Najó, itt álljunk meg és gondoljuk végig tiszta fejjel: mi ütött belém?!
- Biztosíthatom, hogy a kellő tisztelettel és odaadással gondoskodtam róla, még az is lehet, hogy az új otthonát jobban megszerette és szándékosan rejtőzött el, mikor indulni készültem. Ha már ennyire önálló életet él, lehet, hogy végre meghozta az első saját döntését. Persze hamarosan mindenképp visszajuttatom, csak gondoltam szólok, hogy ez is egy lehetőség.

A sárgásan derengő fény csak még inkább rátesz a hangulatomra és tovább süllyeszt a boldogságban. Úgy viselkedek, mintha legalább nem lett volna gyerekszobám. Tényleg ennyire könnyű lenne boldoggá tenni vagy azon múlik, hogy ki az, aki megpróbálja? A következő mondata ismét visszaránt a jelenbe, mivel viszonylag gyorsan kéne kitalálnom valami hihető magyarázatot. Mondjuk az sem lenne utolsó, ha faarccal kijelenteném, hogy pont a lebukás, miatt voltam elégedett. Na, nem. Ennyire én sem vagyok egyszerű eset.
- Visszagondolva én is meglepődök magamon. - De még mennyire. Nem vagyok eszemnél és ezt tudatosítom is, akárhányszor eszembe jut az az este. - Mégis, könnyebb volt ezt eljátszani, mint valami olyasmit, ami ennyire távol áll tőlem. - Itt nem szabad megállni, különben továbbgondolja és nem lesz jó vége. - Hazudni tudni kell. Kevés ember képes arra, hogy a másikban fel se merüljön a gyanú, de azért a legtöbb emberben minimálisan megvan a képesség arra, hogy eltitkolják az igazságot. Sajnos úgy tűnik én még erre is képtelen vagyok. - Remélhetőleg nem szakad a nyakamba a plafon, gyorsan fel is pillantok, de elég masszívnak tűnik egy ezeréves iskolához képest.

- Szerintem ez egy elég emberi tulajdonság. Elégedett vagyok, amíg olyasmit gondolnak, ami nekem tetszik, teljesen mindegy, hogy igaz vagy nem. Ha maga most azt mondaná, bátor vagyok, akkor is örülnék neki, pedig azért ez eléggé távol áll a valóságtól. A lebukáson pedig nem igazán gondolkozom, hiszen nincs sok már hátra az évből, ennyit talán még én is kibírok anélkül, hogy elszóljam magam. Mert ez a legjobb a tizenéves lányokban: egy új tanév - másik időszámítás. - Ha pedig valahol hibás az elméletem és tényleg kiderülne az igazság, akkor már tudom, hogy kihez fogok futni, a sebeimet nyalogatni.

Érdekes történetet, szívesen meghallgatnám még kétszer-háromszor, esetleg ki is jegyzetelhetném, mert első hallásra nehéz elkülöníteni, hogy mi a lényeges és mi nem. Leginkább az maradt meg, hogy azt gondolta körülötte forog a világ. Azt csodálom, miért változott meg, olyan könnyen elérhetné, hogy a figyelem középpontjába kerül, mégis, alig hallani róla valamit. Na meg, mi az, hogy amikor fiatal volt? Ezt valamiért személyes sértésnek érzem és az okát inkább nem is firtatnám. - Szerencsés lány lehetett, volt valakije, ráadásul mindenki őt akarta. Élvezhette a helyzetet, talán ezért is volt ilyen sikeres a titkolózásba. Nálam azért ez egy kicsit más, nincs senki akit védenem kellene, legfeljebb önmagam, ami nem éppen egy nemes cél. Meg persze, még mindig azt mondom, hogy egyeseknek született tehetsége van ahhoz, hogy hazugságban éljék le az életüket. - Szívesen feltenném még a kérdéseimet, de túl személyesek ahhoz, hogy ne lenne veszélyesen nagy a lekoptatás esélye. Inkább megpróbálok semlegesebb területek felé kanyarodni. - Viszont érdekelne, hogy maga mit gondol erről? A hazudozás tudományát bárki el tudja sajátítani?

*Egy korty levegő egy nagyobb monológ után, mert ennyi kell az életben maradáshoz. Nem nagy, csak éppen egy kicsi, annyi, hogy van egy szóköz a szemöldököm felvonása előtt, ami meg is akad odafent, miközben kétkedő pillantást vetek kései vendégemre.*
-Ez nagyon hízelgő, de… mégiscsak egy dzsekiről vagy szó-*vigyorodom el, hiszen én adtam alá a lovat és nagyon tetszik, hogy ilyen ügyesen megülte, bár ha ezt a hasonlatot árnyalnám neki alighanem sikítva menekülne, vagy éppen nem, és akkor az lenne furcsa, szokatlan, groteszk tulajdonképpen, bár akár még kellemes is lehet. Mármint, ha rajtam múlik, akkor csak az lehet, de vissza az egóból, marad elég.* -Majd megérdeklődöm tőle, de az árulást és a hűtlenséget mellőzéssel büntetem, tehát aligha mer kockáztatni. Nem venné a szívére, hogyha megfáznék nélküle-*szenteskedő a hangom, de az arcom nem, annyira nem lényeges, inkább csak könnyed csevegés, amíg a szavai tovább nem rebbennek a követkőz gondolat virágkelyhére. Milyen kis lírai vagyok ma.*

-Értem-*bólintok egy nagyot, szinte magam előtt van a jelenet, ahogy a kora nyári éjszakától megrészegült szőke leányzó beszédül a klubhelyiségbe, ahol éltes keselyűként várakozó társai már alig várják, hogy lecsaphassanak rá, hiszen neki nem kéne a boldogságtól lebegnie, elvégre a szerencsétlenkedést nem kedveli az élet és a párkapcsolatok szövevénye sem, de lám, a keselyűlakoma elmarad, hiszen Melore képes volt elégedett fejet vágni. Mondjuk bántaná a hiúságom, ha kegyelmem és odaadó szórakoztatási kísérleteim ellenére nem lett volna képes elégedett fejet vágni, különösen abban a hiperrövid nadrágban, ami után a szám is megnyalta volna, ha éppen fogyasztási cikk.* -Tehát elég elégedett voltál ahhoz, hogy kiüljön az arcodra, és inkább engedtél a természetes folyamatok által kiváltott reakcióknak, semhogy hosszabb távra biztosítsd magad a kérdezésködéstől… ej Melore, így is meg lehet oldani, csak éppen minek?-*csóválom meg a fejem, de nem neheztelek különösebben, hát legyen, ha neki így a jó, teljesen meg tudom érteni. Engem mondjuk szórakoztatna is ez a manipulációs lehetőség, már ha foglalkoznék ilyesmivel.

Tartást váltok, kihúzom a hátam, kicsit megroppannak a csigolyáim, jólesne egy kávé, nem mintha nehezen ébredő típus lennék, de alighanem Melorét elborzasztaná a cukormennyiség, amivel szennyezném a szervezetemet, így inkább egyelőre lemondok róla. Figyelmesen rápillantok.*
-Az emberi tulajdonságok felismerése az első sikeres lépés affelé, hogy levetkőzzük őket… mert ha nincs emberi tulajdonság, akkor marad a kiszámíthatatlanság, ami után a vágyódás ugyan szintén emberi tulajdonság, de ilyen apróságok felett könnyedén átlépünk-*megvakarom az áll, hátratúrom a hajam, nagyon elkanászodott az utóbbi időben, nő, mint esőben a gomba, mintha muszáj lenne neki, mintha becsvágyam lenne, hogy növekedjen, szörnyű.* -Mindazonáltal nem hinném, hogy neked ilyen vágyaid lennének, de azért nem árt észben tartanod, hogy vannak olyanok, akik annyira különlegesnek és egyedinek látszanak, pedig igazság szerint nincs bennük semmi extra, annyi a trükkjük, hogy nem tudod, mire hogy reagálnak, és ettől a romantikus fantázia egyből valami misztikus ködöt fúj köréjük.

*Az lehet, hogy ez most nem érződik idevalónak, de figyelmesebb szemlélő számára egyértelmű, hogy én magam is, sajnos vagy nem sajnos ebbe az embertípusba tartozom, és lám, milyen jó lelkem van hozzá, még figyelmeztetem is arra, hogy mire számíthat tőlem. Nem mintha annyira komoly jelentősége lenne, de adjunk az érzésnek, ha már egyszer ilyen szépen elpuhultam vénségemre, akkor legalább legyek pozitív mások szemében. Mondhatni gyenge vagyok ahhoz, hogy mindenki utáljon és még élvezzem is. Normálisak az ilyen gondolatok?! Honnan jönnek ezek és miért? Segítség!*

-Szerencsés volt igen… de gondolj bele, hogy félhetett is attól, hogy megtudjuk egyszer, és akkoriban még nem vettük ilyen lazán a házak közötti barátkozást, mint Joy kisasszonyék, a magunk részéről keményen védtük képzelt felsőbbrendűségünket és leszámoltunk azokkal, akik ebből túlsággal ki akartak lógni. A magam részéről úgy voltam vele, hogy lehet valaki gyenge, ügyetlenebb, ha a házon belül van megbocsátható-*igen, a lánglélek azért befigyel, na azóta már ez is elmúlt, mindenesetre a kérdésére érdeklődve ránézek.* -Szerintem a megfogalmazás pontatlan. Hazudni nem tudomány. A tudomány józan gondolatokon nyugszik, hazudni pedig szerintem nem lehet józanul. Inkább a művészetekhez áll közel, az ember ösztönből és érzésből, érzékből hazudik, nem pedig logikából. De hogy tanulni… biztos lehet gyakorolni, de a hazugság nem erény, mégha annak is festem le-*vigyorodom el.*

Árulás és hűtlenség? Pedig nem is tudja mennyire igyekszem, professzor. Mondjuk ki beszél itt rólam, de ez már megint más kérdés, jól esik magamra venni. Meg mondjuk spontán hűségesküt tenni is jólesne, de kicsit hülyén venné ki magát. Bár ki tudja, lehet, hogy csak erre vár. Az ilyen helyzetekre nem árt felkészülni. Valalami megmagyarázhatatlan okból úgy érzem, rég többre jutottunk volna, ha olvashatna a gondolataimban. Persze értelmetlen köröket futni, elbeszélni egymás mellett fontos és az emberi lét sajátja, de... Mégis mit akarok? Eddig úgy volt, hogy tökéletes, megvan, amit akartam, együtt tölthetem az időmet azzal az emberrel, akit kvázi bálványozok. Ki mondta, hogy nekem ennél több kell? A sok pro és kontra egymást csépeli a fejemben megzavarva ezzel azt a csodás tudatlanságot, amit felépítettem magamnak. Nem tudom mit akarok, vagy tudom, de nem merem tudatosítani? Nem válaszolok semmit, talán nem is várja el, ha mégis megtenném, akkor biztosan emgpróbálkoznék valami kis célozgatással, hogy a válaszából végre eldönthessem, hogy is akarok játszani.

Talán túlzottan is várakozóan emelem rá a tekintetemet, de ez most egy cseppet sem tud érdekelni. Minden reakciót, amit kivált belőlem, alaposan ki kell elemeznem, különben annyira értelmetlen az egész. Nem igaz, hogy, aminek az előbb annyira tudtam örülni, ilyen hamar kiütheti a kétely, bár nagyon úgy tünik, hogy mégis, tehát mi a helyes konklúzió? Telhetetlen vagyok. Igazából nem is, de, ha ennyire lecsupaszítva nézzük a dolgokat, akkor sajnos ez a leginkább helytálló megfogalmazás.

Természetes folyamatok. Vajon önmagára gondol vagy a lépcsőmászásra? Biztos kinevetne, ha tudná, hogy tényleg elgondolkoztam ezen. - Komolyan azt kérdezi minek? Lehet, hogy én értelmeztem félre mindent, amit a tóparton mondott, de nekem úgy tűnt, mintha hazugságra biztatna. - Ha lenne pedig-ilyet-nem-szabad-egy-tanárnak-ejnye arckifejezésem akkor tuti azzal néznék rá, de így csak megpróbálkozom vele. Valami csak sikerül, bár magamat ismerve leginkább semmi. - Ha már egyszer megpróbálkoztam vele, akkor úgy csinálom, hogy a lehető legjobb színben tüntessem fel magam. Hosszabb távon csak izgalmasabb lenne, de továbbra is tartom magam ahhoz, hogy egy nyár és már nem is lesz olyan nagy ügy. Maga szerint mi lett volna az élvezetesebb megoldás? - Élvezetes. Néhány, eddig erősen ellenkező, konzervatív agysejtem átvándorol az agyam pro felébe.

Azt hittem fel fog állni, de csak kicsit áthelyezi a testsúlyát. Nekem is zsibbad a fenekem, kicsit mocorgok, majd rájövök, hogy szeretem, ha néz. Olyan értékesnek tűnök, meg minden. - Érdekes, én szeretem felismerni az emberi tulajdonságaimat, még, ha elég ritkán is nyílik alkalmam ilyen tevékenységre. Az bizonyítja, hogy ember vagyok, nem valami fura, nem idevaló képződmény. - Levegővétel. Még folytatom. - Az én értékrendem szerint a kiszámíthatatlanság az egyik legértékesebb tulajdonság, szóval, ha ezt bármelyik ismerősöm megpróbálja levetkőzni... Hát, nem mondom, hogy bántanám érte, mivel képtelen lennék rá, de érti, nem? Ha valaki unalmas és kiszámítható akkor legyen akármilyen jó ember, sosem tudnám igazán kedvelni, hiszen semmit nem nyújtana a barátsága. A csendes támogatás kinek elég? - Kissé elkalandoztak a gondolataim, nem tudom mennyire követhető számára, lehet, hogy csak az én buta kisfejemben kapcsolódnak egymáshoz ezek a dolgok.

Misztikus köd? Valami rémlik... Igen, mintha pont itt lettünk volna, mikor mindenáron bele akartam magyarázni dolgokat a sebhelyébe, a reakcióiba, mindenbe. Lehet, hogy ő észre sem veszi, de pont ide sorolom őt is, ebbe a tökéletesen kiszámíthatatlan és végtelenül izgalmas fajtába. - Szerintem teljesen mindegy, hogy valaki egyedi vagy annak látszik. Amíg nem oszlatja el a kételyeket és nem zúzza szét a hozzá fűződő reményeket, addig mindegy is. Ha valaki képes tökéletesen csinálni, akkor azt már hívhatjuk is különlegesnek, hiszen ebben az egyben igazán jónak kell lennie, mármint az álcája fenntartásában. - Viszont, ha ezegyszer nem baltáztam el valahol a gondolatmenetem, akkor neki is van valami álcája, tehát álcázni valója is kell, hogy legyen. Ez már túl bonyolult nekem, mardekárosnak kellett volna születnem, ha tényleg meg akarom érteni.

Úgy beszél mintha évezredekkel ezelőtt lett volna a diákkora, kezdem azt hinni, hogy vámpír. Én meg űrlény vagyok, lehet, hogy tényleg összeillünk. A kontra agysejtjeim kisebbségi önkormányzatot fognak követelni, ha így haladok. - A hazugság igenis erény, akármennyire is kötelességének érzi belémnevelni a jót. Vagy már el is felejtette az ígéretét, hogy felnőttként kezel? - Egy kis mosollyal próbálom kifejezni, hogy ez nem szemrehányásnak indult, csupán rossz hatással van rám a stílusa. - Szóval azt mondja hideg fejjel, előre megfontoltan nem is lehet hazudni? - Vagy csak én nem értem?

*Számos rossz tulajdonságom és erényem mellett nem mondhatjuk azt, hogy nem vagyok tökéletes és odaadó híve a beszélgetőtársaimnak. Mi sem álljon távolabb tőlem, minthogy olyan hitben hagyjam meg a kedves hallgatóságot, miszerint félreértettek engem, ó nem, az ilyesmi maximálisan képtelenség. Lám, most is, sietek a válasszal, nehogy szegény Melore úgy érezze, hogy összezavartam.*

-Valóban… nekem is úgy rémlik, mintha abban a gyengébb pillanatomban ilyesmikkel tömtem volna bájos fejed, mindazonáltal nem győzöm hangsúlyozni, hogy a hazugság előbb-utóbb lebukik-*mert tényleg. Legalábbis szerintem, úgyhogy a magam részéről maradok a sunyi, hallgatólag taktikánál, már amennyiben rólam van szó, de úgy érzem folyton csak rólam van szó, úgyhogy Melore-re nézek, félmosollyal, mert ezek a feltevések annak ellenére, hogy árad a hátamra az ablak felől a kinti időjárás minden kellemetlensége.* -Egy nyár lehet, hogy elfelejtet egy esetet, de per pillanat nem is az a lényeges. Te már megint nem tettél semmit annak érdekében, hogy megvédd marad, ne vedd szemrehányásnak, de tényleg nem-*és tényleg nem, én már csak tudom*-mivel elégedett arckifejezéssel érkeztél körükbe és ez számodra semmilyen formában nem volt megerőltető, hiszen minden okod megvolt az elégedettségre. Tehát csak a többiek csekély emberismeretének köszönhető ez a békés helyzet.

*Légvételnyi szünet, aközben megvakarom az állam, így ébredés után mintha még rajta lenne a párna érzése, pedig nem.*
-Úgy kellett volna csinálnod, hogy a jövőben később se kerülhessen elő ez a téma. Tehát leráznod őket, valamilyen formával, amivel nyomatékosítod, hogy semmi közük a te rejtett ügyleteidhez. Ez mondjuk egy szórakoztató módja lett volna, különösen megnézni az arcokat utána, de persze lehet ez hogy csak engem szórakoztatna-*félmosoly, megint csak a fele, elvégre a körpanorámás vigyor mégsem tanárhoz illő. Próbáljuk meg elképzelni valamelyik kollégát fültől fülig vigyorral és alighanem a hideg is kirázna. Ki is rázott.*

-Ki akar ember lenni?-*mintha csak egy filmből idézném, amit alighanem a kisasszony nem ismer, de ettől még nagyon jó film, nem tudom hogy áll a tévéhez. Az a lényeg, hogy jó.* -Mindenki idevaló… miért lenne bárki is bármiben furcsább, rendkívülibb a többi embernél?-*vonom fel a szemöldököm és most legalább tényleg nem értem, hogy mire gondol, pedig eddig sikerült úgy hiszem elég jó szerencsével követnem szövevényes gondolatmeneteit, de ha ez nem is, a következő már annyira világos és tiszta, hogy el kell simítanom a számon a mosolyt, ha nem akarom, hogy tényleg vigyorrá terebélyesedjen.* -Ugyan kérlek. Ez a diákok között kiszámíthatatlanság kimerül néhány hülye húzásban, buta viccben, de aligha élveznéd, ha kedves ismerőseid tényleg nagyon kiszámíthatatlanul viselkednének, például teljesen véletlenszerűen osztanának meg információkat és rukkolnának elő olyan ötletekkel, amik elméletileg előzetes felkészülést igényelnek. Nem, gondolom nálatok a bizalom jelszavára épülve jönnek-mennek a kis titkok, csip-csup fontos apróságok, és valójában semmi meglepetéserő nincs bennük, legfeljebb annyi, hogy számodra érdekesek, tehát nem válnak unalmassá. Kiszámíthatóak, de a maguk idejében megvan a maguk varázsa-*bámulatos, hogy milyen kedvesen simulékony hangon tudom mondani azt is, hogyha valamit annyira nem értékelek sokra. De tényleg, mindazonáltal távol álljon tőlem, hogy derogálni akarjam kedves vendégem.*

-Ám legyel-*mosolygom*-Bármily hihetetlen is, maximálisan felnőttként kezellek. Egy naív, de fiatal felnőttként, amivel nincs semmi különösebb baj, mindazonáltal egy nálamnál idősebb felnőttet is könnyedén kiokosítanék, ha úgy vélem, hogy egy kicsit elvarázsolt eszméket vall. Példának okáért itt van ez is. Hazudni lehet jók felkészülten, de szerinted az azonos a józan logikán felépülő dolgokkal? Nem. Ha el is tervezed, akkor is az adott pillanathoz, a másik személyiségéhez kell igazodnia az elmondott hamisságoknak. Hideg fej lehet, de józan érvelés a hazugságban nincs. Ott csak megdönthetetlen állítások vannak-*mély levegő.* -Nem erény, bár tehetséget igényel, de miért akarnál hazudni?-*kétkedem, miért ragaszkodik ennyire? Ejnye.* -Jut eszembe a múltkor emlegettem kávét. Kérsz így bele az éjszakába, vagy inkább…-*gonosz mosoly.* -…egy kakaóval láthatlak vendégül?

Most már képtelen vagyok meghatározni a hangulatomat, sőt, attól tartok, ha így folytatom, az érzéseimtől előbb utóbb felrobbanok. Ő csinálja ezt velem, vagy én vagyok túl béna ahhoz, hogy egy kicsit fegyelmezzem magam? Biztosan félreértem, de képtelen vagyok figyelmen kívül hagyni olyan kulcsfontosságú kifejezéseket, mint például az én "bájos fejem". Bizony, ezt mondta, a kérdés már csak az, hogy komolyan gondolta-e, vagy az ilyen formaságok és bókok kötelezőek a nagyok világában? Hiszen akármennyire is küzdök a megbecsüléséért, lassan kénytelen vagyok belátni, hogy nem leszek képes egyenlő félnek, használható partnernek mutatnom magam. Mondjuk az ezt követő rádöbbenés még riasztóbb, de sajnos egyre biztosabban körvonalazódik bennem, hogy nem is vágyom semmi ilyesmire. Tökéletesen megfelel ez a kiegyenlítetlen kapcsolat, viszont mégsem érzem, hogy ez a maximum, amit kihozhatunk belőle. Normális az ilyen? Egy biztos, hasznos lenne húsz év tapasztalat.

A szerencséje, hogy sosem hagy teljesen elmerülni a belemagyarázgatásba, különben egy óvatlan pillanatban, előbb-utóbb elszólnám magam, csak, hogy utána üveges szemekkel bámulva tűrhessem, ahogy egy vaskos mesekönyvvel - mesekönyvvel, ezt nem győzöm hangsúlyozni - tömi be a számat, kutyaharapást szőrével alapon.

- Biztosan lebukik? Nem tud valaki egész életében egy hazugságban élni? - Ahhoz képest, hogy nem hagy elmerülni, eléggé olyan, mintha egy álomból ébredtem volna. A helyiséggel lehet a baj, olyan az akusztikája, hogy minden hang altatódallá avanzsál, amint elhagyja az ember ajkait. Ő meg biztosan immunis rá, hiszen a megszokás is hatalom. - Most nem feltétlenül csak a hazugságokra gondolok, de, ha elhallgatunk valamit magunk vagy mások elől, az is ebbe a kategóriába tartozik, nem? Teszem azt, valaki félvér, mégis mindenkivel elhiteti, hogy egy ősi, nemesi család sarja. - Gondolok itt drága unokanővérem példájára, ami az egyik legnagyobb kaliberű hazugság, amivel valaha találkoztam. - Nem feltétlenül híreszteli ezt, csupán a viselkedése, a megjelenése és a beszédstílusa erről árulkodik, így az emberek nem is kérdeznek rá a számukra nyilvánvalóra. - Hiszen én is ezt csináltam nemrég, csupán nagyságrendekkel kisebb ügyben. Lehet, hogy családi vonás? - Szerintem vannak olyanok, akik képesek az ilyesmit egy életen át csinálni. Vagy mikor valakit egy szörnyű trauma ér és ezt csak úgy képes feldolgozni, ha nem gondol rá és úgy tesz, mintha meg sem történt volna. Ez is egy fajtája a hazugságnak, nem? - A végére egészen belelendülök, remélem nem riasztják el a gondolataim, ilyen cenzúrázatlan formában.

Nem veszem szemrehányásnak ez csak egy tény, s bár utálom, ha kielemeznek, vannak emberek, akiktől mégis elfogadom, sőt talán még élvezem is. Illetve... tőle elfogadom. - De miért kellene megvédenem magam? Lehet, hogy, ha határozottabb lennék vagy máshogy cisnálnám, akkor máskor nem kerülnék ilyen helyzetbe, de már beletörődtem, elfogadtam, hogy ilyen személyiséggel az élet nem pont olyan, ahogy azt elképzeltem. Valami nagyon komoly dolognak kellene történnie ahhoz, hogy az ilyen apró kellemetlenségek felbosszantsanak, mivel nem igazán szeretném kockaztatni ezt kis lelki békémet. - Nem tudom, hogy jutottam el idáig, számomra teljesen egyértelmű, hogy miből, mi következik, de neki talán kicsit nehezebb dolga van, de ki tudja? Szeretek benne kellemesen csalódni, újra és újra.

Figyelemmel kísérem minden mozdulatát, nem tudom mikor fog szólni, hogy hagyjam végre abba, de addig élvezem a helyzetet és csak akkor mozdulak meg, mikor ő is. Máskor olyan illetlennek érezném. Most is, amint a keze az állához ér, a könyököm a karfára siklik és megtámasztom az arcomat a tenyeremmel. Megdöbbent, hogy már nem zavar a szintkülönbség, ebben a meglehetősen földhözragadt formában sem. Fura dolgokat produkál a világ.
- Még szerencse, hogy van valaki, aki mindig tudja, hogy mi a jó megoldás. - Nem vagyok cinkus, tényleg szerencse, bár más kérdés, hogy ő vajon, hogy értelmezi? - Ettől függetlenül képtelen lettem volna lerázni őket, ehhez szükségem lenne egy jóval erősebb jellemre vagy mondjuk egy másik életre.

Ki akar ember lenni? Elég drámaian hangzik ahhoz, hogy komolyan vegyem. - Hát, ez az én furcsa kis problémám, ami végigkíséri az életemet. A lényeg, hogy könnyebb azt gondolni, hogy nem vagyok idevaló, amin ugye nem lehet változtatni, mint azt, hogy a saját döntéseim miatt érzem kívülállónak magamat a legtöbb ember társaságában. - Ha ezt papíron kellett volna benyújtani, a "legtöbb" valószínűleg ötször lenne aláhúzva. Pirossal! Jobb lesz, ha nem teszem hozzá, hogy szerintem ez a gyenge emberek megoldása, talán, ha hagyom következtetni, akkor ennél kevésbé lesújtó véleménnyel lesz rólam. A kiszámíthatóság kérdése jóval egyszerűbb és vidámabb téma, hiszen róla szól, nem rólam, bár nem vagyok benne biztos, hogy ő is így látja-e.  - Lehet, hogy félreérthető voltam, egy szóval sem mondtam, hogy bármelyik diáktársamra értettem, ez csupán elmélet.  - Most kérnék egy glóriát a fejem fölé. Köszönöm.  - Szerintem igenis élvezném, ha valaki a legváratlanabb helyzetekben produkálna amúgy is megdöbbentő dolgokat, hiszen ez izgalmasnak hangzik, ami pedig bőven elég ahhoz, hogy elnyerje a tetszésemet.

A naív, de fiatal felnőtt egy nagyon szimpatikus megnevezés, gyorsan el is döntöm, hogy ezek után gondolatban is így fogok hivatkozni magamra. A magyarázata viszont túl kusza ahhoz, hogy tökéletesen kihámozzam a lényeget. Egyszer fel kellene vennem és visszahallgatni az összes beszélgetésünket. Tanulságos lenne.  - Miért akarja nekem ennyire bebizonyítani, hogy a hazugság képessége nem erény? Nem mintha hihetetlenül vágynék rá, még, ha nem is utasítanám vissza, de attól még valamilyen szinten tisztelem azokat, akik fenn tudják tartani az álcájukat, néha minden nehézség nélkül. - A kakaó gondolata viszont azonnal kisöpör mindent a fejemből, kit érdekel a hazudozás, úgy látszik nincs ellenére a társaságom. Vagy annyira untatom, hogy nem tud ébren maradni? - A kávé tökéletes lesz.  - Mondok ellent magamnak, miközben akaratlanul is visszamosolygok. A felnőttek nem szoktak kakaózgatni!

*Felkelek, na nem azért, hogy átlépjem a hirtelen falkában megjelenő problémákat, ennyire azért nem vagyok gyáva, a sok megválaszolásra váró kérdés engem nem rémít el, nem vagyok félős típus, csak éppen a válaszokhoz kell egy… felkészültség? Igen, valami ilyesmi, én pedig aligha lehetek a józan válaszadás mintapéldánya, ha egyszer nem, illetve nehezen tudom elvonatkoztatni a gondolatokat a személyes ki problémáimtól, ami azért nem való. Így aztán itt a nagyszerű és éppen megfelelő pillanat, mintha csak erre várt volna, előbukkan a semmiből, hogy engem boldogítson. Előretolom a széket, ellépek mellőle, konyhám ugyan nincs, de kávéfőzöm van, méghozzá igen bájos és hasznos kis találmány, valamelyik kis kütyük boltjában találtam az Abszol úton, szinte teljesen önellátó, csak el kell indítani, vidám sistergésbe kezd, csak az a baj, hogy a kávét nem egyből csészébe rakja, hanem egy kerekded üveglombikba.

Oda se neki. Hátat fordítottam ifjú vendégemnek, mintha nem félék attól, hogy hirtelen a nyakamba veti magát, bár érdekesen venné ki magát…*
-Na akkor, a félreértések elkerülése végett-*kezdem finom, előkelű, úri modorban, mintha mintha három másodpercnél tovább tartana, de addig legalább jól hangzik* -Biztos, hogy lebukik. Tény, lehet húzni az időt, évekig, akármeddig, de nincs az a lelki ridegség, ami elviselné sokáig az olyanok tekitetét, akik tudják és érzik, hogy itt valami csúszik. Maradjunk az általad említett példánál-*bólintok, miközben kiveszek két csészét az asztalfiókból, kibájolom belőlük a port, aztán lerakom őket az asztalra és cukor után nézek*-nincs olyan elvetemült, pszichopata egyén, aki képes lenne kiírtani az eredeti családját, emlékezettöréssel egy másik családhoz anyakönyvezteti magát, ugyanis ez nem ilyen egyszerű. Az aranyvér jelentősége csak olyan tizenéves korban világosodik meg a nem aranyvérűek számára, így aztán utána visszamenőleg kéne mindenkit végigvenni, aki valaha is tudott róla valamit, ahhoz, hogy az illető nyom nélkül átcsusszanjon az aranyvérűek világába, és ott van az a sok hivatalnok is… előbb-utóbb valamiért kelleni fog. Példának okáért némely aranyvérű bálokra-*ej, de képben vagyok, franc az aranyvérű fajtámat*-csak vérvizsgálat után lehet bemenni, ez egy gyors, fájdalommentes vizsgálat, lehet, hogy a delikvens meg sem érzi, de kiszűrik. Valahogy ki-*biccentek, a részletek nem fontosak és félig felé fordulok.*

-Mennyi cukrot kérsz bele?-*egy kicsit megemelem a hangom, mert a kinti időjárás úgy látszik elhatározta, hogy nagyon barátságtalan lesz, mire is a kávéfőző vidáman sziszegni kezd, de amikor ránézek abbahagyja, ha a bátyám nézett volna rá szétrobban. Családi vonás. Titokfaktorok, sunnyadás az árnyékokban, nem jó az ilyesmit feszegetni, nagyon nem bármennyire is Melore nyelvére áll a téma.* -Hazudni annyit tesz, mint mást mondani, sunnyogni annyi, mint elhallgatni. Nem ugyanaz a kategória, de egyik sem különösebben erény-*elmosolyodom, felé fordulok, háttal az asztalnak támaszkodok.* -Azért akarom bebizonyítani, mert nem érzem úgy, hogy jó lenne, a ilyesmivel játszanál-*és az, hogy fizikailag képtelennek tartom arra, hogy magában tartson valamit, ami fontos egy nagyon durva magyarázat lett volna, és eszemben sincs megbántani. Elmosolyodom, hogy tompítsam az iménti közlések élét.*

-való igaz. Nem kell megvédened magad, senki nem fenyeget-*megcsóválom a fejem. A fenyegetés állandó, legfeljebb a tárgya változik, privát magánügy, de valamitől akkor is félni kell, hogyha nem is látjuk és így tovább. Minő költői gondolat.* -Azért persze az óvatosság nem árt, de alighanem rosszul láttam, de úgy tűnt futó pillanatig, mintha elégedetlen lennél a sorsoddal-*mint mindenki. Az elégedettség, ritka madár. Ha megfogják és kalitkába zárják akkor elpusztul. Ha nem fogják meg mindenki csak űzi, hajtja, mígnem végkimerülésben hal meg. Hogy önként odaszegődjön valakihez… előbb fog egy mantikór a tenyeremből enni. Bár amelyik mantikór a tenyeremből eszik, az a combomból is fog.*

-Kedves kis elmélet, reméljük megállja majd a helyét, és…-*elvigyorodom, a kávéfőző végez, így a lombikhoz lépek, a frissen főtt italt csészékbe szervírozom, nyakon öntöm a sajátomat az átlagos cukormennyiség többszörösével, kell a kedélyjavító, aztán puszta kezes módszerrel szervírozom az övét*-…megoldja a kedves idegenlégiós helyzetét ebben a gonosz világban, ahol annyi sok jó dolog van, hogy válogatni is nehéz közülük-*rámosolygom, aztán ha átvette a kávéját visszaszivárgok az asztalhoz, magamhoz veszem a sajátom, belekortyolok, bólintok és visszaülök a székemre.*

-Jó. Akkor vegyünk egy példát. Eleddig meghatóan ártatlan és ártalmat társad hirtelen fiatal sellőket, egészen piciket, alig nagyobbak egy vizícsikónál sütöget a klubhelyisége kandallójában. Mit teszel?-*bár a helyes kérdés talán a mit eszel lett volna, remélem nem bántódik meg. Csak teszteljük a kedves delikvens fantáziáját.*

A buta kis fejem kiűrítése tűnik a legjobb megoldásnak, hiszen mégis mit gondolna rólam, ha egszerűen nem tudnék rá odafigyelni? Tinilányoknál gyakran jelentkező probléma, hogy nem tudnak eléggé koncentrálni, ha imádatuk tárgya épp őket tiszteli meg a figyelmével, de először is utálom, ha engem is ebbe a kategóriába sorolnak, másodszor meg, a helyzet teljesen más. Mint mondtam, teljesen más. Ez egyszerűen tisztelet, semmi más vagy több. Már a feltételezés is nevetséges, ezért jobb, ha el is fejeltem, nehogy még a végén, egészen véletlenül megcáfoljam. Mégis üdítően hat csapongó fantáziámra, mikor egyszerűen felkel és nekiáll kávét készíteni. Szeretem az ilyesmit, főleg az esik jól, hogy nem jelentette be, hogy mit fog csinálni - ezzel is hangsúlyozva érzem ittlétem természetességét. Egy pillanatra bevillan, hogy milyen jó lenne ideköltözni, de ezt a gondolatot még csírájában elfojtom, bár egyre kevésbé tudok magyarázatot adni a miértre. Hiszen ez csak egy teljesen ártatlan feltevés, ami bizonyára abból adódik, hogy élvezem a csendet, a nyugalmat és, hogy nem kell annyi emberrel összezárva lennem. Semmi köze ahhoz, hogy az agyam egyik fele arra buzdít, hogy lépjek oda hozzá és pár centiről az arcába bámulva próbáljam meg kitalálni, vajon mit gondol rólam? Nem, ehhez határozottn semmi köze.

Inkább csak gondterhelten, összevont szemöldökkel rágcsálni kezdem a mutatóujjamat. Amíg háttal van nem látja, hogy milyen komoly arcot is tudok vágni, de ha látná, biztos megdícsérne, talán valami olyasmit is kapnék, hogy szintet léptem nála. Nőttem a szemében, így mondják. Nekem pedig kell a megbecsülése. A megbecsülése! Tudatosítgatnám még egy darabig, de mégsem, hiszen megszólalt és ellenálhatatlan késztetést érzek, hogy néhányszor a falba vágjam a fejem, amint elmulasztom egyetlen szavát is. - Persze, ha ilyen komolyan vesszük akkor tényleg biztos lebukik, de gondoljon csak a hozzám hasonlóan tudatlan kis diákokra. Ők csak azt látják, ami kívül van és elég egy jó magyarázat, hogy miért is nem jár bálokba az anyjával. Mert, hogy az anyja meg jár. Mondjuk tegyük fel azt is, hogy ő pont aranyvérű. - Ez még hozzám képest is gyenge volt, de nem tehetek róla, hogy nem ismerik egymást, arról meg végképp nem, hogy nem olvassa a gondolataimat napi rendszerességgel. Bár az utóbbi lehet, hogy nem az általam várt eredménnyel járna, ezért ezt jobb, ha ki is húzom a kívánságlistámról.

Mikor felém fordul, gyorsan visszarendezem az arcvonásaimat és az ujjamat is gyorsan kikapom a számból. Egy kis nyál, oda se neki, beletörlöm a taláromba és folytatom. - Egy cukorral szeretem. - Nem annyira sok, azt sem mondhatjuk, hogy túl kevés, ideális, normális, középszerű. Akárcsak én. Majd ismét jön a hazugság boncolgatása, amire annyira kíváncsi voltam, hiszen olyan mint egy hatalmas titok, amiről akkor rántod le a leplet, mikor rájössz, hogy nincs is megoldás. - Nem mintha sűrűn játszadoznék vele. - Csak nem cinikus vagyok? Magamat is meglepem néha. - Inkább csak érdekel, jó róla beszélgetni, nem is csak azért, mert maga a válasz érdekel, az sem utolsó, hogy a válaszadóról is kiderül ilyenkor egy, s más.  - Persze távol álljon tőlem a kíváncsiskodás. Ki is vádolna ilyesmivel? - Nem tudom megérteni, hogy miért van ennyire ellene. - bököm ki végre és nagy bölcsen nem teszem hozzá, hogy egy olyan laza pasinak, mint ő, a lételeme kell, hogy legyen a titkolózás. Mert ez így van.

A sorsom persze megint egy kényes téma, nem akarom előadni neki a nagy drámámat az unalomról és a kisebbségi komplexusról, de, ha nem is mondok semmit, akkor nem is várhatom, hogy ő valaha is beszélni fog magáról. Kéne találnom valami középutat, amitől persze majd irtózni fogok később, de jelen esetben tökéletesen megfelel. - Nem vagyok elégedett, de ezt lehet valami életkorbeli sajátosságnak is tulajdonítani. Sajnos belém a kelleténél több kisebbségi komplexus és félelem szorult, így kevésbé könnyen megmagyarázható, de jóval könnyebben kezelhető eset vagyok a szokásosnál. - Közben elfogadom, sőt meg is köszönöm a felém nyújtott italt, majd miután látom, hogy ő is ivott már belőle, következésképp már ihatóra hűlt, én is belekortyolok. A megengedettnél sokkal finomabbnak tűnik, ami sajnos cseppet sem jó jel, ha épp azt akarjuk bizonyítani, hogy egyedül a külső tényezőktől érzem magam olyan különösen vidámnak.

A példája viszont azonnal beindítja a fantáziámat, elsőre azt sem tudom mit kellene mondanom. Most viszont újra az őszinteség mellett döntök, ha már ennyire nem akarja, hogy hazudjak. Vagy ki tudja, lehet, hogy ez valami fordított pszichológia, de ha az, akkor nem jött be. Remélem ettől azért nem lesz szomorú.
- Azt hiszem, esetemben célszerűbb lenne azt kérdezni, hogy mit akarnék tenni, mert sajnos a gátlásaim miatt nem mindig merem azt tenni, amit szeretnék, de ez még nem jelenti azt, hogy nem értékelek nagyra valami váratlant és izgalmasat. Szóval, ha sellőket sütögetne... Először megijednék, aztán őrültnek tartanám, de nem bírnám ki, hogy ne bámuljam meg nagyon. Körbekérdezném az összes ismerősömet, hogy miért csinálja, de tegyük fel, hogy nem tudnák. Elkezdenék a füle hallatára, kitalált történeteket mesélni nem létező kalandokról, csak, hogy elárulja, mi a jó abban, amit csinál. Talán a tópartra is kiülnék és sellőkre várnék, majd mikor látnám, hogy nem jönnek, megpróbálnék egy levegővel olyan mélyre úszni, amennyira csak tudok és meresztgetném a szemem, lehet, hogy kiabálnék is. Ha nem fulladnék meg a kísérlet alatt, akkor utolsó elkeseredésemben hónapokig várnám a pillanatot, hogy kettesbe maradhassak vele és csillogó szemekkel megkérném, hogy hadd próbáljam ki én is. Amíg nem tudnám meg, hogy nincs benne semmi különös, addig én is boldogan csinálnám.

*Tüneményes dolog, ha az ember önellátó, még egy olyan helyen is, mint a Roxfort, az viszont szánalmas, hogy vénségemre sem tudok betelni ezzel az érzéssel, szóval röhej. Meg nem is normális. Szóval nem is kéne forszírozni ezeket az érzéseket, de ha már egyszer... belenyalok a poharamba, édes, édes, mint a méz, mint a vér, amikor pezseg, persze még nem kóstoltam, de valami ilyen íze lehet, mint amikor szerelmes az ember... Fintorral szakítottam félbe magam, bár inkább csak agyfintorok, hiszen az arcomat lefoglalja a Melore felé tanúsított éber figyelem, de egy múló pillanatig, még buta nyálban tocsogó gondolataimnak is jut belőle, bár nem tudom egyáltalán, hogy mit keresnek itt, de gondosan kisepregetem őket. Maradjunk kérem lényegretörőek. A lényeg pedig a szándékban bujkál, nem a tettekben, ezt már régtől tudjuk, tehát szégyelljem a pofám...

Na de szégyellés helyett egy könnyed nyelvtorna, hosszúra kacskaringósított válaszokkal.*
-Nem érdemes kis léptékben gondolni, pontosabban nem érdemes azt gondolni valamiről, hogy jelentéktelen kis ügy, mert akkor az élet majd fogja magát és jól bekeményít, mi, ártatlan halandók meg csak pisloghatunk-*vagyis én, mint ártatlan halandó a magam teljes ártatlanságában szemlélem, ahogy Melore egyetlen szem cukorral képes iszogatni a kávét, nem mintha olyan szörnyű lenne, vagy túl keserű, nem vagyok én olyan brutális, mint némely kollégák, de mégis, leány létére... szeretjük az édeset, nem arról vagy szó...*

-Micsoda mohóság-*vigyorgom meg a szavait, két tenyerem közé veszem a csészém, fölé hajolok, belekortyolok, aztán visszaengedem a támla elé.*-Nem elég neked az élet még fel sem térképezett világos, ragyogó, logikus, érthető és őszinte része, ahogy gyakrabban előfordul, hogy ölelik az embert, mintsem, hogy felrúgják, nem, neked kapásból kell a métely, a kibogozhatatlanul egymásra fonódott hálózat, aminek mozgatóit nem érdekli, hogy te is emberből vagy. Nah. Hát pontosan ezért nem lenne jó dolog nagyon beletanulnod a kamuzásba. Minden tudsz. Az indítékaim, mint megannyi nyitott könyv hevernek előtted-*szinte látom, ahogy a félhomályban a villámok fényét leküzdve felragyog a glóriám, és a szárnyaim selymesen suhogva kavarják a kávéillatú levegőt, épphogy el nem szállok a nagy jótéteménytől. Teljesen megszállt az iskola szelleme. Még a végén szeretni fogom a diákokat... rántva is.*

-Áh, egy kis kisebbségi érzés még senkinek nem ártott volna meg, nézz csak végig a mardekárosokon. Meg nem mondanád róluk, hogy mennyi nyűgük, bajuk, gondjuk és sirámuk lehet, elvégre ők is csak kamaszkölykök. De lám, megoldják valahogy, így meg tudják őrizni azt a légkört, ami körülveszi őket. Ergo, egy kis kisebbségi érzés, még nem a világ vége-*egy kicsivel nagyobb sem, akkor van baj, ha az ember egója visszaköszön a tükörből, na nem mintha különösebben attól kellene tartanom, hogy mostanában a fent nevezett ilyet tesz velem, de azért nem árt az óvatosság, különösen nem ilyen vészterhes időkben, amikor fogalmam sincs, hogy hova tettem a kanalam, de a cukor leülepedett az aljára a pohárnak, tehát kénytelen vagyok félreérthetetlen mozdulatokkal lötykölni az italt, de úgyse figyeli senki, hiszen Melore monologizál, én pedig nevetek, nem durván és harsányan, de annál vidámabban.*

-Ez vitathatatlanul egy igen elmés, ötletes és őrült megoldása a helyzetnek-*felhajtom az italom maradékát, aztán hátrafelé kinyújtózva az asztalra pöccintem a csészét, használhattam volna pálcát is, de sokkal izgalmasabb, hogyha az asztal és a szék, az ég és a föld között lebegek, miközben tartom kétségbeesetten a törékeny kis egyensúlyt, aztán két hátroppanással vissza is rántom magam a helyemre, hogy méltó választ adjak, ha létezik olyan.*-És szegény sellőkék? Nem lenne lelkiismeret furdalásod, hogy megették őket? Mert ők mégiscsak értelmes lények és egyáltalán... De tény, ilyen kreatívan még senki nem oldotta meg a helyzetet... Miért gondolnád, hogy annyira extra, csak mert eddig nem láttál? Eddig nem láttál főbenjáró átkot sem, ha azonban hirtelen látnád és új lenne és különleges akkor használnád? Ezt hívják manipulálhatóságnak.

Tocsog az agyam. Tudom én, hogy nem kellett volna belegondolni semmibe, mert annak rossz a vége, de mi értelme bárminek is, ha nem forgathatom ki, hogy aztán kedvem szerint alakítsam? Például itt van ez is, mit csinálok? Fél tizenegy-tizenegy körül, egy olyan tanáromnál ücsörgök, aki nem is tanít, ráadásul nem mellesleg olyan komoly témákat boncolgatunk, mint például a hazugságok mibenléte. Ha így nézzük, úgy tűnik mintha egy túlontúl eminens lányka fejébe próbálnának valami beleerőszakolni az életről, hogy ne robbanjon atomjaira az első kihívás után. Akár ez is lehet, sőt talán így is van, de abban mi lenne a jó? Szerintem sokkal jobban hangzik, hogy egy önmagát épp megismerni készülő tinédzser érez megmagyarázhatatlan dolgokat, egy titokzatos majdnem-idegen iránt és próbálja megfejteni, hogy mit is lehetne kezdeni ezzel az egésszel. Vagy, hogy a majdnem-idegen, mit tudna kezdeni vele, de ez már egy olyan mellékszál, amit nem szívesen fejtene ki magának, illetve, ha lenne olyan romlott, hogy már meg is tette, akkor... Nincs mit tenni, menthetetlen. Nem, inkább csak nagyon mélyen eltemetné az egészet a tudatalattijába és önmagának feltett, értelmetlen kérdésekkel próbálná enyhíteni a benne dúló, khm... mondanám, hogy viharokat, de egyrészt túl költői, másrészt inkább hasonlít egy félőrültekből álló néptánccsoport legrosszabbul sikerült koreográfiájához.

Nézem az arcát, nézem, ahogy létezik és erősen elgondolkozom azon, hogy talán példaképnek kellene választanom, annak ellenére, hogy nem akarok ilyen lenni. Igazából, azt akarom, hogy próbálja meg megtanítani nekem, hogy is kell csinálni, rontsa el, ne ismerje be, de ettől még ne fogadjon el. Határozott elképzeléseim vannak, mások pedig határozottan pszichológushoz küldenének ezt látva. - Szerintem, ha az élet bekeményít akkor izgalmas lesz és én szeretem mikor izgalmas. - Miről is beszélünk, hogy jutottunk el Madelintől idáig? Mondjuk nem érdekel, ez is csak egy agybolasztó, figyelemelterelő kérdés volt, nem is kell válaszolni. Főleg nem magamnak, az sose jó. - Próbált már beleérezni a diákok helyzetébe? Elkeserítően véges a lehetőségeink száma, itt, az iskolán belül. Vagy csak én nem vagyok elég kreatív.

Egy pillanatra rácsodálkozok arra ahogy forradalmasítja a kávéivás tudományát. Mondjuk nem kizárt, hogy az érdeklődésemnek semmi köze a bögréjéhez vagy a benne lötyögő, borzasztóan édes akármihez, de jobb, ha ezt nem próbálom meg kifejteni. A csendes ámulásba és bámulásba ritkábban kötnek bele.
- A világosban meg az érthetőben mi a jó? Maga mardekáros volt és mugliismeretet tanít, már ez is elég ahhoz, hogy továbbgondolhassam az indítékait. Akkor jönnek a találgatások, a félreértések satöbbi és már meg is van az a kis izgalom, ami kielégít, legalább egy vagy két órára. Szánalmas? - Őszintén kérdezem, de nem várok őszinte választ. Olyat lehet?

- Az mondjuk nem is lenne baj, ha én is olyan ügyesen tudnám leplezni minden bajomat. Illetve talán még tudnám is, itt a hajlandósággal vannak komoly gondok. Elhiszem, hogy nem tudok semmit tenni azért, hogy mások jobban becsüljenek, mert úgy könnyebb. Nem valami nemes jellemvonás, nem is túl praktikus, de annyit tudok mondani, hogy ez van. - Ha mardekáros lettem volna az alapból azzal járt volna, hogy megvan a képességem az álcázásra vagy fordítva? Csak akkor lehettem volna mardekáros? - Inkább rúgják fel az embert, hogy utána jobban essen az ölelés, mintha, egész életében csak ölelgessék és a végén már úgy érezze megfullad tőle. Azt senki sem akarhatja, maximum olyasvalaki, aki egész életében arra várt, hogy végre békén hagyják. - Ez se rossz álláspont, sokszor hajlamos vagyok azt hinni, hogy én is ezek közé az emberek közé tartozom, de mindig rá kell döbbenjek, hogy sokkal közelebb állok az ellentétéhez. Illetve, ehhez állok közelebb, de a másik végletet akarom.

Az is jó, ha nevet, mármint, annak ellenére, hogy most minden jó, a nevetés még a többinél is jobb besorolást érdemel. - Akkor bizony manipulálható vagyok. - Csaknem büszkén jelentem ki, hát fúj. - A sellőket persze sajnálnám, de valószínűleg mindent elnyomna a kíváncsiságom. Azt hiszem, már ismeri ezt a sokszor rossz és néha jó tulajdonságomat. Egy főbánjáró átok az megint más, arról kicsi korunk óta halljuk, hogy rossz dolog. A sellők sütögetése egy szülőnek se jut eszébe - remélem -, ezért tartozhat más kategóriába. - Azt már nem teszem hozzá, hogy ezekkel az átkokkal is az a baj, hogy még, ha használni nem is használnám, de egyszer szívesen kipróbálnám milyen lehet imperio alatt lenni, legalább egy rövid ideig.

*Finom volt, faluhelyen elégedetten csettintenék a nyelvemmel, esetleg jó londoni szokás szerint kinéznék az időjárásra és akármit is látok az ablakon túl, kijelenthetném, hogy milyen szép napunk van, de mivel az ablakon túl per pillanat semmilyen szép napot nem látok, így jó Roxfortos szokás szerint inkább visszafordítom a pillantásom Melore-ra és nem adok hangot a változatos konfortérzeti tényezőimnek.*

-Mást se teszek, mint beleérzek-*nevet fel szinte szertelenül, hiszen valóban, de mit is sejthet erről egy diáklány. Egy elcseszett élet, apa elcseszett élete, mondanám, hogyha költői vagy éppen közönséges akarnék lenni, de nem mondom. Mélyen a gyermeki szemekbe nézek, viszonzom azt az érdeklődő pillantást, ami onnan süt és éget felém, ha nem is olyan hevesen, de mindenesetre a magam érdekődésével. Egy kicsit hitetlenkedem azon, hogy ilyen naív lélek még létezhet, de hát a mágusok világa, mint tudjuk maga a kagylóhéjba zárt kényelem, ha az ember jó helyre születik és utána jó helyen és marad meg. A Roxfort pedig a béke tűnékeny szigete, ami meglepően régóta ringatózik erre. Milyen költői nap van.*

-A lehetőségek sehol nem olyan korlátozottak, mint az emberi elmékben. És a diákoknak a legjobb, úgy követhetik el a szerteágazó ámokfutásokat, hogy a tanárok megvédik őket a komolyabb következményektől. Azt hiszem ha nem is a kreativitásodban, de legalább a vállalkozó szellemedben kéne keresni a probléma gyökerét… mindenki rab madár, amíg ketrecben tartja magát-*vagy éppen mások tartják ott, rövid láncon, fékezett habzású idegbetegként… viharos éjszaka, ilyenkor mindig letámad a nosztalgia, mintha hideg falak visszhangzó cseppenései között hallhatnám az időjárás kinti akcióját, pedig már régen nem. Régen? Hiszen olyan fiatal vagyok még, komolyan… bár szerencsére nem én vagyok a legifjebb kolléga.*

-A világosságban az a jó, hogy nem kell félni tőle, rávilágít arra, amit érdemes emgnézni, megtapasztalni, megismerni. Játékos, eleven, meleg és barátságot. Befogadott például egy ilyen magamfajtát is, bár én nem tanárnak készültem, mégis itt kötöttem ki, mert lehetőség. Az, hogy te ezeknek a rejtélyeknek a sötét megoldását keresed nem szánalmas… inkább gyerekesen jellemző, de ugye felnőttnek kezellek, ezért azt kell mondanom, hogy naív-*ami lehet édes, lehet bájos, lehet tüneményes, akármilyen, csak éppen teljesen életképtelen, felesleges és haszontalan, mármint Brayden szerint, így lettem és Sweety, de az már megint egy másik történet. Elhúzom a szám, nosztalgia, te átkozott féreg…*

-Szós e róla, a kíváncsiságod nem lehet nem észrevenni, de nem bűn, bár… ezt akár mondhatnád bárki másnak, egészen biztos, hogy homlokegyenest máshogy vélekedne a dologról, de oda se neki, kicsire nem adunk. Mindazonáltal, hogy mondjak valami újdonságot is, említették már, hogy nem érdemes ennyi légvárat rajzolnod? Ahogy kiveszem a szavaidból mindenre van egy fix elképzelésed és a legkevésbé sem biztos, hogy ez éppen egyezik a valósággal. Veszélyes lehet, főleg, hogyha ez alapján határozod meg az emberekhez való viszonyodat, de lám, már megint úgy beszélek, mint egy próféta, ügyet se vess rá.

Fáradok, ajj, de még mennyire. Elnyomok egy ásítást, isten ments, hogy feltűnjön neki valami és egy olyan eszement javaslattal álljon elő, mint például ideje a saját ágyamba bújnom. Egy kis mocorgás után, végül követem a példáját és nyújtózkodom egyet, de közben hihetetlenül ügyelek arra, hogy még véletlenül se érintsem meg, ami mondjuk egy újabb terhelő bizonyíték lehetne valami mellett, aminek még a nevét sem mondjuk ki.
Azt hiszem többszörösen is bukott ötlet, ha magamnak magyarázok, ráadásul még próbálom meg is érteni azt. Közben a kanapé, a gravitáció megsokszorozott erejével támad rám, viszont én hősiesen és nagy nehézségek árán ellenállok a csábításnak.

Ha már a komfortérzetem így sikít, az legalább jól esne, ha tudnám miről is beszélünk. Megy ez nekem, válaszolok reflexből, őszintén és a képességeimhez mérten még viszonylag értelmesen is, de mi lenne, ha betoppanna hirtelen egy láthatatlan külső szemlélő? Azt hiszem... Kimenne.
- Lehet, hogy értem. - Ez most komoly. Ha kiröhög, sírni fogok. Kis lépésekkel próbálok felnőni, vagy inkább növögetni és ehhez fontos a megértés. Azt már rég beláttam, hogy sehová nem vezet, ha ismerem a hibáimat és a gyengeségeimet, többre mennék azzal, ha mások nem ismernék őket. - Ha olyan jól megy magának, szívesen megkérdezném újra, hogy mit tenne a helyemben. De igazából nincs is olyan helyzet, ami megoldásra várna, azt meg olyan fenköllt lenne, ha azt mondanám az élet. Ha problémát kéne keresnem, csak, hogy próbára tegyem magát, akkor valószínűleg azt kérdezném mit tenne, ha igazából minden jól működne, a prolémái gyerekesek lennének, csak kevésnek érezné azt a szintet, amin olyan békésen ellétezget? Persze távol álljon tőle az ilyesmi, ha maga mondja, én elhiszem. - Mondjuk így is van, nem is értem miért próbálkozom ilyesmivel, talán csak kíváncsi vagyok, hogyan reagál. Valószínű. Csúnya dolog ez a kíváncsiság.

- Szerintem rabnak lenni egészen addig nem rossz, amíg rá nem jövünk, hogy csak magunknak állítjuk az akadályokat. Amíg van kit utálni érte, addig van valami, ami... Nem szeretném ismételni magam, szóval addig van valami, ami nem unalmas. Viszont igaza van, biztos csak nem merek bevállalni eleget vagy nem is tudom pontosan mit kéne tennem, hogy találjak valami igazán kockázatosat. -  Abban mondjuk nem vagyok biztos, hogy érti-e mire gondolok, sőt abban sem, hogy egyáltalán van-e értelme, de azt határozottan jó lenne titokban tartanom, hogy most kapásból lenne pár viszonylag kockázatos ötletem, még akkor is, ha ezeket nagyon erősen igyekszem elnyomni, eltemetni. Ezt nyomatékosítom is gyorsan, még akkor is, ha a kiürült bögre asztalra helyezése elég kisstílű ábrázolása a gondolataimnak.

- Naív, természetesen. - Örülök, hogy tiszteletben tartja a kéréseimet, ha tanár lennék biztos kapna plusz tíz pontot, meg kartonból egy aranycsillagot is. Azt mondjuk lehet, hogy azért, mert kedvelem. - Azért örülnék néhány hasznos tulajdonságnak is, így csak arra vagyok jó, hogy mások agerssziójának céltáblája legyek, de úgy látszik még arra is csak alig. Idegesítő, hogy velem nem történik semmi. - Nagyjából ugyan az a dilemmám, mint azoknak, akik hősi halált haltak. Mindig a jó részről maradunk le.

Mondhatnám bárki másnak. Mondhatnám, de inkább neki mondom, talán azért mert tőle számíthatok némi pozitív visszajelzésre, talán azért mert... nem tudom. Valamiért jó itt ülni, beszélgetni meg létezni még akkor is, ha tudom, hogy majd egyszer elmegyek és akkor megint rossz lesz. Vagy nem, hiszen várhatom a következő alkalmat, a lényeg, hogy az érzéseim intenzívek legyenek. - A prófétákban az a jó, hogy lehet hinni bennük, bár ezt leginkább az olyan emberek teszik meg, akik - hozzám hasonlóan - már beköltöztek a kis légváraikba. Mondjuk ezt valószínűleg azonnal beszüntetném, ha a valóság lenne olyan érdekes, mint az, amit beleképzelek. De sajnos a világnak az a része, amit én látok... Szóval az nem olyan, mint, amilyet szeretnék.

*Éberen figyelem a tündérem, én jót aludtam, mielőtt felkeltett volna, de rajta látszik, nem is csak látszik, hallani, ahogy a szavai botladoznak, a hangja vonszolja magát egyik szóról a másikra, egyik mondatról a másikra, aztán mégis belelendül, újra megélénkül, elevenen és csillogón, ragyogón és áradón, igen, most már tudom, hogy mit tenne ha ez meg ez lenne, de még mindig nem tudom azt, hogy mit akar kezdeni a jelen helyzettel. Szép. Szép. De kinek elég a vágy, ha közben a pillanatot elsivárítja a jövőbe tekintő gondolatok halmaza, áh. Csak éppen ugye a cselekvésképtelenség ugyanúgy megköt engem elvi alapon, mint őt a saját tesze-toszasága. Mire is gondolok? Nagyon egyszerű. Mi másért bámulna, mint amit én is nagyon megkívánnék egy ilyen hideg falú kastélyban, ami erőst tiltott és éppen ettől izgalmas. Szóvirágok. Bah, övék a pillanat, fintorgó mosolyra húzom a szám sarkát.*

-Ha a te helyedben lennék az nem jelenti azt, hogy átvenném a gyengébb tulajdonságaid, amik kiegyezésre hajtanak-*szolidan feddő a hangom, csak egy kicsit pattog benne valami feszültség, amivel nem szidom, de azért érezze meg a szavak élét. Nem mintha bántani akarnám, csak éppen így látom jónak. Egy hugrabugosba minek is ölök energiát? Úgy látszik, aki egyszer tanárságra adja a fejét, annak a megszállottságává válik, hogy esélytelenből alkosson csodát.* -Tehát ha a helyedben lennék elég izgalmassá tenném az életem pusztán az emberekhez való viszony másságával. Az izgalom mindig a feszülségből akad, de mivel te minden súrlódást elkerülsz és inkább elhagyod a saját véleményed és akaratod, csak azért, hogy megfelelj az elvárásoknak, lásd a hazugság szőtte hódolód a parkba, akkor nincs azon mit csodálkozni, hogy unod az életed. Attól izgalmas a dolog, ha megállsz, a saját lábadon, a saját véleményeddel, ami óhatatlanul is ütközni fog másokkal, súrlódás keletkezik és máris nem légből kapott érdekességekkel feldobni ezt az amúgy szép és kellemes életet.

*Keressen mindenki magának szörnyet, aki elől menekülhet egy életen át…. Nem! A leghatározottabban nem ezt mondtam, hanem azt, hogy mindenki keresse meg a maga kis önző partícióját az életben, amin élvezkedhet, és akkor nem fog unatkozni. Bámulatosak ezek a mai fiatalok. A mi időnkben még örültünk, ha éltünk. Amint kikerültünk a szülői elnyomás alól tomboltunk, fenékig élveztük az életet, még akkor is, ha a tanárok ezt igen sűrűn pattogó büntetőmunkákkal honorálták, ma pedig. Mia az udvaron, csak ül, kedves, szép, de olyan semmitmondóan elvarázsolt, mintha nem élvezne semmit, Melore pedig azt se tudja, hogy mit akar élvezni, persze nekem lenne néhány konspiratív javaslatom, inkább magamban tartom. Egyelőre. *

-Mindig van kit utálni-*hagyom jóvá az eszmefuttatását, aminek semmi köze a tantárgyamhoz, bár ha így folytatom, akkor pszichológus leszek mindenféle mugliiskolai ismeret nélkül, de annál nagyobb tapasztalattal.* -Ezek a tapasztalatok nagyon jól mutathatnák neked, hogy az élet nem arra való, hogy mások játéka legyél, ha egyszer utálod. Biztos vannak, akik élvezik, de… ha azt akarod, hogy történjen veled valami, akkor miért nem csinálsz valamit, amire az élet ellentörténéssel reagálhat? Egyáltalán mit akarsz, mi történjen? Támadjon meg egy Mardekáros? Fűzögessen egy Griffendéles? Vagy éppen pont fordítva? Legyél halálfaló-áldozat, kétnapig címlaptörténetes mártír?-*miért kell nekem mindig ilyen brutális dolgokra gondolnom?* -Ugyan Melore…-*milyen szép hangzása van ennek a névnek, élvezet kimondani, kellemesen cseng.*

-A világ csak olyannak mutatja magát, amilyen. Ő legalább nem hazudik, de a körülötted levő dolgok mindig olyanok, amilyenre alkotod őket. Ez baromira sablon szöveg, utálom is ezért, de így van. Nem akarok a lelkedre hatni, annyira nem mélyedtem el a tanári felelősségvállalásban, hogy meg akarjam váltani a világod, de más se fogja, szóval, ha nem akarsz unatkozni, akkor ne befelé csavarodj, mint egy őrült pszichopatajelölt, hanem a világban próbáld meg megalkotni a létezésed, mert most csak tengsz és lengsz… mellesleg mindjárt odaalszol a kanapémra, persze tudom, hogy édesen álmosító hangom van.

Elhallgatnám én őt évekig is, szerintem élvezi, ahogy beszél, én a helyében örülnék, ha ilyen szépen meg tudnám fogalmazni az értelmes gondolataimat, de sajnos ez az ötlet már két helyen is elbukott. Persze, nem adom fel, miért is tenném, ha itt van a két lábon járó motivációm, akinek minden mondata szinte sugározza, hogy csak egy kicsit kell bátornak lenni és megkapjuk, amit akarunk. Ő valami mosolyfélét produkál én meg annyira nem értem, hogy mi történik velem, hogy az már művészet. Vajon direkt csinálja, vagy elhihetem, hogy van saját akaratom és képes voltam  egy ilyen játékba bele menni minden külső segítség nélkül? Igazából egyik se túl kecsegtető lehetőség, de az izgalom megvan, a kockázat és az élvezet félelmetesen múlandó, tehát mire is várok? Jóváhagyásra, vagy legalább egy jóváhagyás félére, hogy ez nem rossz, vagy, ha mégis, nekem muszáj engednem a... kíváncsiságomnak.

- Mégis milyen dolog ez? Aki a helyemben van, az az összes nehezítéssel együtt próbáljon meg kezdeni valamit magával, különben nem az igazi. - Szép lassan ki kell próbálgatnom mennyit is engedhetek meg magamnak, de itt például a "magával", tényleg az önmagávalt jelentette, legalábbis ezt mondanám annak a bizonyos külső szemlélőnek. A szomorú az, hogy a mondat másik értelme is teljesen helytálló lenne, illetve, még a szomorú is relatív. - Nekem a súrlódás... - milyen szó ez? - ...csak addig izgalmas, amíg van valami, amiért érdemes felvállalni a véleményem, vagy kiállni az igazamért. Egyébként, nem okoz különösebben örömet, ha bebizonyítom, hogy az egyik barátnőm igenis lila felsőt vett fel tegnap és nem is voltak rajta flamingók. Persze, ha van miért csinálni, akkor igaza van. De a megfelelő célt megtalálni a legnehezebb. - Mondjuk egy elég szép példány terpeszkedik előttem, de az ilyen gondolatok jobb magamban tartni. Lehet, hogy sokat lendítene a helyzetemen, ha nem tenném és ilyen egyszerűen kimondanék mindent, aztán csak várnám a reakcióit, de ez azért még nem megy. Valamennyit fejlődtem, kizárólag az ő kedvéért, tehát meg is van a cél, a törekvés, csak egy egész pici beleegyezést kérek és többet egy rossz szavam sem lesz az életemre.

Fogalmam sincs, hogy jutottam el addig a pontig, amikor már csak őt kell meggyőznöm. Kezdem úgy érezni, hogy az agyam felesleges résztvevője a társalgásnak, hiszen úgy is csak jóváhagyom minden állítását és meg se fordul a fejemben, hogy tévedhet. Kicsit megrázom a fejem, a hajam a szokásosnál is jobban összekuszálódik, ami persze így van jól, így szeretem, de ettől még nem igazán segít rajtam.
- Talán tényleg nem ártana eldönteni, mit is akarok. - Ez igaz is lett volna, ha mondjuk olyan negyed órával ezelőtt mondom. Most már.. áhh, reménytelen, kit akarok meggyőzni? Nem akarok én Mardekárosokkal csatázni vagy Griffendélesekről álmodozni, azt hiszem néhány óra leforgása alatt, vagy talán több is, csak észre sem vettem, átugrottam egy szintet, hiszen olyan izgalmasnak tűntek ezek a dolgok, csak az a baj, hogy régebben. Tényleg ilyen könnyen el lehet varázsolni? Most már nem is olyan könnyű válaszolni, félrebillentem a fejem, olyan erősen gondolkozom, hogy még véletlenül se mondjak semmi olyat, ami a terveimbe ütközik, már, ha feltételezzük, hogy vannak ilyenek.
- Így kimondva tényleg nem hangzik túl jól, sőt, olyan, mintha egy unatkozó kamaszlány buta kis sirámai lennének. Mondjuk lehet, hogy azok is, de azért biztos vannak még olyan dolgok, amikre érdenes vágyni. - Mert ezt mondta, nem? Ha ilyen lesajnálóan beszél az álmaimról - a régi álmaimról! -, akkor... Akkor mi? Biztosan csak belemagyarázom.

- Azért elég jól csinálja ezt a megváltósdit. - Azt már nem teszem hozzá, hogy a módszeres és természetesen szigorúan tudatalatti elbűvölésem mellett szépen, lassan minden más értelmetlennek tűnik, amiben régebben olyan biztos voltam. Talán jó is ez így. Ijesztő.
- Nem lennék jó őrült pszichopata, de azért köszönöm a bókot, egészen meghatódtam. - És tényleg. Ez már majdnem olyan, mintha azt mondaná, hogy különleges vagyok.
- Nem akarok elaludni, tényleg. - Az eddigi bágyadt motyogásom mellett kiáltásnak hangzik a normális hangerő, pedig csak szerettem volna egy kicsit határozott lenni. - Azt mondja, indulnom kellene? - Pofátlanság talán, de legalább sikerült úgy megfogalmaznom, mintha tényleg csak kíváncsi lennék, mit gondol, mennyire van késő? Vagy nem.

-Ha feltételezed, hogy ilyesfajta súrlódásokat elégnek tartom arra, hogy kielégítsék a kalandvágyadat, akkor attól tartok jobban alábecsülsz, mint egy átlagos mardekáros-*mert azért legyünk őszinték. Az átlagos diákok se vesznek falatkának se, pletykába se passzos pedáns és precíz alakom, de a mardekárosok... na ők tényleg hűségesek az elveikhez, legalábbis eddigi tapasztalataim szerint. Sóhajtva visszakalandozom a szobába, szinte szórakoztat a látvány, ahogy Melore küzd valami ellen, ami nem lehet az álmosság, nem lehet a közléskényszer, hiszen eddig semmi nem tartotta vissza, hanem inkább valamely érzület ellen. Lehet le akar ütni, feláldozni valamelyik idegen istenségnek, hogy aztán a lelkem örökkön-örökké továbbélhessen a kastély nagyszerű falai között? Merlinre! Mivel fertőzött meg ez a lány?*

-Egy kamaszlány buta kis vágyaira is érdemes vágyni, de ahogy te már mondtad, felnőttél. Ez nem jelenti azt, hogy a vágyaid szégyelnivalóak... nem. Sokkal inkább el kéne döntened, hogy mit is akarsz végre, mert én aztán nem tudom. Szerencsére-*még csak belegondolni is iszonyú, hogy micsoda halandzsa töltené meg az üresen elmászott pillanatait az értelmemnek, amikor éppen sikerül semmire nem gondolnom, és amint ez tudatosodik, már vége is, de legalább megvan rá az esély, hogy még visszatérhet a helyzet, a pillanat. Kedves. Szentimentális ostobaság, bosszantóak egy ilyen viharos éjszakán. Úgyhogy inkább fókuszálom a pillantásomat és a gondolkodásomat, nem rossz alany birtokában: éppen Melore-re.*

-Nem találod, hogy a saját képességeim, ösztöneim, intelligenciám és gondolkodásmódom sokkal nagyobb hátrányt jelene abban a rendkívül más életösszletben, amiben a „helyedben” lehetnék? Szerintem kifejezetten káromra lenne a józanságom-*még ha nem is dicsekedhetek vele annyit, mint amennyit megérné ahhoz, hogy tényleg elhiggyem én is, mert én már csak ilyen majdnem becsületes fickó vagyok.* -És akkor legalább tényleg van fejlődés és változás, elvégre azért lettem a „helyedben”, nem pedig folytatom azt a zsákutcát, amibe elindultál. Persze, hogy nem lennél jó pszichopata-*nevetek rá, majdnem megnyugtató hangon.* -Ahhoz kell egyfajta kezdeményező készség, bár tény, a furcsaságokat is éppoly rugalmasan fogadod be, mint ők tennék. Nem mintha lett volna szerencsém eddig akár egyhez is-*forgatja a nyelvem kegyesen a szavakat, mintha a világom békés, bárányfoltos idill lett volna.

Megcsóválom a fejem, szelíden nézek tanulatlan tanítványomra.*
-Drága Melore, kicsikegyed megint nem figyel rám-*nézem, ahogy nyúlik a kanapémon, alig tartja a fejét, megnyalom a szám sarkát, nem kéne engedni ennek az elvarázsolt gondolatnak, amit a villámok feszültsége szikráztat körülöttem. Mégis a gondolat tovább gombolyodik, mint holmi macskajáték.* -Azt mondtam, hogy mindjárt odaalszol a kanapémra. Nem pedig azt, hogy menned kéne. Persze nem ártana lefeküdnöd... valahol-*fűzöm hozzá nagyon bölcsen.*

Hátradöntöm a fejem a kanapéra, kissé kitekeredve pislogok rá és valahogy nagyon jó ötletnek tűnik megszabadulni a sárga-fekete nyakkendőmtől, amit, egyébként, csak igen nagy erőfeszítések árán vagyok képes ilyen hanyagul megkötni. Vagy ez mégsem lenne helyénvaló? Biztosan a kastélyban lesz valami, vagy, ahogy már mondtam, a szoba a hibás, akármi, de én aztán nem. Bármi is legyen, teljesen összekuszálja a logikus és távolságtartó válaszaimat és valami egészen különös, heves és kíváncsi eleggyé formázza őket.
- De hol találok ennél többet? - Olyan mintha... De nem, azért én mégsem. Szóval, ha nem én lennék, akár azt is mondanám el akarom csábítani. Képtelen lennék rá, ez természetes, de a pórbálkozás, szerintem önkéntelen. Miért is ne? Elveszíteni nem tudom, maximum észre sem veszi. Vagy nekem nem lehet ilyen szerencsém? Könnyen elhihetném és feladhatnám, de persze valami nem engedi. - A kalandok sosem találnak meg engem, pedig szívesen próbálkoznék, még, ha egyenlőre nem is vagyok képes öt percnél tovább megtartani a véleményemet.

Az, hogy felnőttem-e, már megint más kérdés, hiszen azt se tudom milyen az. Lehet, hogy pont ez, ez a természetellenes vágy az érintésére vagy a törekvés, hogy csak rám figyeljen. Ilyet csak a felnőttek csinálnak? A lényeg, hogy kimondta, szerinte már nagylány vagyok és... Ezt vehetem jelzésnek? Bátorításnak, vagy bárminek, amire annyira várok? Najó, a vallomást talán kihúzom a listáról, de attól még nem tudom elnyomni ezt a dolgot, ami talán a szívem hihetetlen dübörgésével hozató összefüggésbe. Valami történik velem és én akarom.
- Azt elég nehéz meghatározni mit akarok... - Úgy egy-nyolcvan magas, barna haj és szem, ijesztően igéző mosoly - megy ez. - Nem tudom mire kell vágynia egy felnőttnek, vagy, hogy egyáltalán miből lehet választani. Azt hiszem buta vagyok az olyan dolgokhoz, mint az élet.  - Mások kibírják ilyen kérdések és állítások nélkül, viszont most rajta a sor, gyerünk cáfoljon csak meg. Ígérem nem fogok megharagudni.

- Őszintén? Nem hiszem, hogy az intelligencia bármilyen helyzetben rossz lehet, sőt szinte mindig képes átbillenteni a mérleget a mi... maga oldalára. Nem vagyok olyan merész, hogy azt állítsam, én is hasonlóan jó képességekkel rendelkezem. - Nem vagyok olyan merész, hogy azt állítsam van közös oldalunk. - A józanság, szerintem más dolog, de a tapasztalat az, ami végül eldönti, hogy egy helyzetben ki képes "jobban" reagálni, már, ha létezik ilyen. - A hangom már-már visszataszítóan nyálasnak tűnik, kétségbeesett diáknak látszom, aki bókokkal küzd a jobb jegyért. A baj csak az, hogy nem vettem fel az óráit.

- Mhhhm. - Olyan hosszan és elmélyülten hallgattam, hogy egy erőteljesebb levegővétel is dübörögve töri meg a csendet, mikor végre kitalálom, mi is a véleményem. - Lehet, hogy a furcsaságokat könnyen fogadom be, de ennek semmi értelme. Nem kéne félnem minden ilyesmitől, ha még nem tapasztaltam semmi igazán, nagyon különöset? - Ő nevet, én meg olyan gyereknek érzem magam, mint még soha, vagy mint mindig. - Mondjuk, még nőhetek, növeszthetek szarvakat vagy hegyes füleket és még egy vámpír is megharaphat, tehát ennyi erővel akár pszichopata is lehet belőlem. Sőt, megkockáztatom, hogy még jó is lehetek majd ebben aaa... munkában.

Persze ő leszidhat, mert tanár, de ez egy cseppet sem nyugtat meg, hiszen arra végképp semmi szükségem nincs, hogy ezekben a percekben még tanár is legyen. Már nyitnám a szám, hogy követelőzzek kicsit, de úgy is marad, mikor meghallom mire céloz. Most tényleg azt akarja, hogy aludjak itt? Vagy aludjak vele? Ilyenkor már nem tanácsos felmenni a klubhelyiségbe és amilyen szerencsétlen vagyok biztosan elkapnának, talán ezért akar itt tartani. Vagy másért, magamért? Esetleg a társaságom is kedvelheti.
Becsukom a szám, hogy aztán újra kinyithassam. - Csak az a baj, hogy nincs túl sok lehetőségem, pedig a lefekvés tényleg nem rossz ötlet. - Még sosem próbáltam ennyire ártatlannak hangzani, általában az ellenkezőjét igyekszem bizonyítani, de nézze csak meg, professzor, mit tesz velem. Arról jobb, ha nem beszélünk, hogy hogyan gyilkolja halomra a gyermekien ártatlan gondolataimat.

*Bámulatos, hogy az ifjú korosztály mennyire határozottan akar valamit, el is indul felé, aztán amikor a céluk már egészen közel van, akkor hirtelen úgy döntenek, hogy itt az ideje az elbizonytalanodásnak, miért is ne engedjenek a kételyeknek és a rossz gondolatoknak, és nekiállnak megtorpangatni. Visszatekintgetni a válluk felett, persze megint költői képletességgel szólva és lesik a menekülő utakat. Egyszeriben, mint ahogy Melore is teszi, gondosan kezdik el megválogatni korábban szabadon, féktelenül dobált szavait, különösen kellemetlen keretek közé szorítva a gondolatokat és csak a világos szemekben villognak tovább azok a különös, kacér kis fények…

…amiket inkább nem is fejtegetek magamnak. Ha nem, hát nem. Valahogy nem érzem úgy, hogy gondolatolvasó hangulatomban lennék, meghagyom az ilyen finomságokat másoknak.*
-Azt pedig neked kell kikísérletezni-*kelek fel, ha nem is hirtelen, de azért elég szembeötlően a székemről és tolom vissza a készséges bútordarabot az asztalhoz. Nem, túlzás lenne azt állítani, hogy határozott pontot tettem volna a mondat végére, mármint úgy az egész beszélgetés összes mondatának a végére, de a három pont közül, amit szokás tenni legalább egyet már kitettem.* -Én a magam részéről úgy vélem, hogy amint nem csak kérdezel, abban a pillanatban látni fogod a válaszokat. Persze mondhatnám, hogy amilyen a helyzet ebben a világban, úgy nem kell várnod egy percet sem és visszakívánod a nyugalmad.

*Nem mintha különösebben borúlátó embertípus lennék, inkább fogalmazzunk úgy, hogy óvatosan óvatlan. Hiszem, ha látom, gondolatok vezérelnek, ennek ellenére nem zárom ki, hogy bármikor történhetnek katasztrófák és személyes rémálomként vetődnek a normális, egyszerű emberek nyakába a mindenféle veszedelmek. Mindazonáltal az bizonyos, hogy erre nem itt, ebben a kastélyban fog sor kerülni, vagy legalábbis nem most.*
-Felesleges tovább árnyalnom azt, amit már elmondtam-*ehm, nem sierül leutánoznom azt a kollégákra jellemző hihetetlenül szigorú hangot, aminek hallatán még azok is megpróbálkoznak a gondolkodással, akiknek eddig semmi esélyük nem volt. Az én szavaim inkább úgy hangzanak, mint a nagyapa bíztatása, ami azért nem hízeleg a hiúságomnak.* -Mindazonáltal hízelgő, hogy így vélekedsz a józan képességeimről. De nincs ebben semmi rendkívüli. Nagyon kényelmes nektek, ifjaknak ez a kastély és már úgy látom lusták vagytok fáradozni azon, hogy ne csak lóbáljátok a lábatokat. Persze ez sem baj. Csak éppen ide vezet-*mosolyodom el, mert azért valahol szánalmas, hogy így áll a helyzet.

A kanapé elé sétálok, megállok tőle egy lépésnyire, megnézem magamnak. Kellemes jelenség, igen, vitathatatlanul kellemes, de ez még nem elég ahhoz, hogy kibújjak a bőrömből és könnyen bálványozhatóan heroikusan viselkedjek, az ilyesmit meghagyom az arra fogékonyabbaknak.*
-Elkísérlek a hálókörletedig-*mivel nekem szabad sétálni a kastély folyosóin, neki pedig nem lenne ildomos, mert aligha tudná azt az ésszerű magyarázatot adni a honnan érkezését firtató kérdésre, hogy tőlem sikerült most elszabadulnia korrepetálásról, amely foglalkozás sajnos nem érte el a célját. Na majd egy más alkalommal talán megváltjuk a világot.* -Hogy is lesz nyáron a rokonainál?-*kérdezem mintegy mellékesen, ha már egyszer belerekedtünk a mit, miért, hogyan és miért témakörbe, akkor legalább haladjunk valamerre. Bájos fiatal lány a kora éjszakában meglehetősen szétszórt tudatállapotban túlságosan kihasználható jelenség ahhoz, hogy ne akarjak mihamarabb megszabadulni tőle.*

Mesébe illőek lennénk, ha nem lennénk amúgy is varázslók. Így már, ilyen téren, nincs is hová fejlődnünk. Talán éppen ezért kell találnunk más tereket, ahol szabadon fejlődgethetünk, rajtam igazán ne múljon. Kifordulok magamból, akár fizikálisan is, ha ezt szeretné, mert én már csak ilyen egyszerűen működöm. Ez is csak egy játék, én meg képtelen vagyok betartani bármilyen szabályt, hiszen még a végén rámfogják, hogy átlagos vagyok. Az nagyon rosszul érintene, úgyhogy inkább futok még néhány értelmetlen kört.
Nem érdemes álcázni, meg nem is menne, úgyhogy, valljuk be a határaim kicsit kitolódtak mióta képes vagyok beismerni magamnak aaa... mit? Túl nagyot hazudnék, ha azt mondanám szimpatikus? Az őrülten szerelmes meg a másik véglet, szóval a gondolkodást kellene csak mellőznöm és minden rendben lenne. Erre természetesen képtelen vagyok szóval továbbra is nagy szemekkel bámulom, hiszen akármit is mond, az biztosan okos. Sőt, nagyon okos. A szavakat meg nézni kell, mi?

- Hát, kísérletezni... - Na tessék, már megint olyasmi, amin el kellene gondolkoznom, hogy érdemben válaszolhassak. De nekem nem megy, akármekkora hatalmas felnőtt is vagyok, a sejtelmes és titokzatos válaszadás sosem fog menni. Az erősségem a leplezetlen és sokszor bosszantó őszinteség, ami mondjuk csak részben igaz, de pont elég, ahhoz, hogy feltűnő legyen. - Szóval maga szerint nem az a megoldás, hogy keresünk valakit, akinek a válaszait feltétel nélkül elfogadjuk? - Azon kívül, hogy megint kérdeztem, ilyet nem mondunk a tanároknak! Lehet, hogy benne is van a házirendben.
A Roxfort minden diákja köteles egy bizonyos mértékű tartást mutatni. Ebbe beletartozik, hogy nem adja ki magát olyan mértékig, hogy az már a tanárai számára legyen kellemetlen.
Nagyjából így képzelem, kiegészítve azzal, hogy ez akkor is érvényes, ha az említett tanárt lehetetlen kellemetlen helyzetbe hozni egy diáknak... Egy hugrabugosnak... Najó, lehet, hogy csak nekem.

Viszont most már kezdem úgy érezni, mint a kisgyerek, akit elhagytak az utcán és a kedves rendőrbácsi már hetek óta mondogatná neki, hogy nem is fog örökre az őrsön lakni, még lehet, hogy érte jönnek. Helytállóbb lenne, ha a heteket lecserélnénk évekre, de ennyire azért én sem vagyok rossz véleménnyel magamról. Szóval egy unatkozó, lusta, elkényelmesedett tizenéves lennék? Hát, annyi baj legyen, be is ismerem, de úgy sem érek el vele semmit.
- Igaz. - Még sosem mondtam ki egy ilyen rövid mondatot, ilyen hosszú idő alatt, mintha csak tartalommal akarnám megtölteni a beleegyezésemet. Próbálkozni lehet, sőt úgy tűnik a próbákat kifejezetten szívesen látja a prof, még egy ilyen késői órán is. - Szóval, ha mondjuk flamingónak öltözve rohangálnék fel s alá kastélyszerte, középkori csatadalokat énekelgetve, az már egy lépés lenne a kevésbé egyhangú midnennapok irányába? Vagy rossz helyen keresgélek? - Már nem is teszem hozzá, hogy erre elég nagy az esély, hiszen a maradék magabiztosságom - látszatát - is eltüntetném.

Ő viszont feláll és és és csak egy lépés, egyetlenegy, azt már igazán megteheti. Nem kerül semmibe, ha már ilyen közel vagyunk egymáshoz történnie kell valaminek, mint az előbb emlíettt mesében, bár ott a szereplők sokkal kevésbé készülnek rá a dolgokra, mint mi, vagy inkább én. Egy perc és elmondja, hogy miért is muszáj itt töltenem az éjszakát. Talán csak fél, nekem mindegy, kivárom, ha már erre várok órák óta, másodperceken ne múljon. Nem veszek levegőt sem, a nagy pillanatok előtt illetlenség.
Aztán egyszer csak megszólal, végül is erre vártam, pontosabban mégsem, hiszen arról nem volt szó, hogy egyetlen mondattal összetöri az álmaimat. Valahogy nem tudom kifújni a benntartott levegőt, azt akkor szokás, mikor már minden rendben, de most nincs minden rendben, sőt! Most kéne azt mondania, hogy nem úgy gondolta, hogy nála ez az ellenkezőjét jelenti, sőt még egy rossz szóviccet is képes lennék tolerálni, de ezt így, ezt nem.

- Rendben. - nyögöm ki végül, mert ez a "legalább kérjen bocsánatot" egyik fajtája, az én világomban. De nem jó, azt kellett volna mondanom, hogy "igen, az jó lesz", de nem tudom miért, hiszen az csak arra lenne jó, hogy ne nézzen hülyének legközelebb. Csakhogy ő már világosan kifejezte, hogy nem lesz ilyen. - Köszönöm. - Gonosz remény, nem tudom, hogy képzeli. De ő sem, hogy csak így eltereli a szót, hát mi vagyok én? Ki képes ilyen hamar magához térni a sokk után? - Még nem beszéltük meg pontosan mikor megyek, de szerintem valamikor nyár végén. Tudja, mikor vége a tanévnek szeretnék egy hetet Londonban tölteni. Jót fog tenni a... kikapcsolódás.  - Alábecsülöm magamat, egész értelmes válasz, bár bosszúnak épp értelmetlen, hiszen nem érdekli őt, hogy mi van velem, de mégis olyan jól esik kimondani. Talán még meg is valósítom, lehet, hogy tényleg jót tenne egy kis pihenés, bár az ilyen hirtelen támadt ötletek nem szoktak jól végződni.

*Mondhat bárki bármit, ha egyszer valamit egy lány akar, azt meg is szerzi magának, anélkül, hogy előtte figyelmeztetné a körülötte nyüzsgőket, hogy mégis mire készüljenek, de ez már nem újdonság, így meg az idők hajnala óta, csak engem lep meg mindig a tehetetlenség, ahogy a változatos hölgyemények reakcionálnak a tetteimre, például azt a kellemes hölgyet a gyorsétteremben… de mindegy mellékes, ha belegondolok, hogy nem is tudok nyüzsögni egymagam. Nem gondolok. Haladok a következő gondolatra, amelyiket már erősen átitatja az ágyba vágyás… vágya? Ennyit a költészetről.*

-Nem hát, hanem nahát. Ne kéresd magad, nem vagyok győzködős alkat-*mondom én, aki eddig tetteivel azért ezt a kijelentést szépen sorban és rendre megcáfolta, de annyi baj legyen, egy kis következetlenség már nem fog rontani se a renomémon, se a számlát nem akarja majd senki benyújtani nekem, nincs is mit behajtani rajtam, ártatlan vagyok, mint egy ma született patkány. De lám, mintha csak válaszolna a feltevésre végre olyan billentyűt pendít, amivel eltalálja a hangot. Biccentek.* -Kiváló Melore, kiváló-*nem a gonosz vigyor nem tőlem származik, bár tény, lehet valami a szememben, ami azt sugallja, hogy alig vártam egy ilyen kinyilatkoztatást.* -Ostobaság bárkinek is feltétel nélkül elfogadni a válaszait, sőt! Az csak olyan spóra szintű létezés. Miért gondolod, hogy ennyi, amit kaphatsz az élettől? A lehető legrosszabb gondolatnak tartom, ha urat keresel és hűséges szolgai alázattal figyelnéd a szavait. Ennél sokkal többre tartalak.
*Akármilyen kedvesen cseveghetnénk még a pszichéjéről, mégiscsak éjfél felé tart az idő és aligha hiszem, hogy ma már foganatja lenne bármilyen bölcsességnek, bár ki tudja. Lehet, hogy egy arany kivétel ül előttem és néz olyan szemekkel, hogy ha lenne szívem, akkor bizonyára összetörne ezernyi és millió kis fénytelen darabkára.*
-Rossz helyen igen, de ezt aligha tőlem kell megtudnod-*eltakarom a vigyorom egy pillanatig, amíg rendezem az arcvonásaimat, miközben távolabb lépek tőle, nem mintha ez a két cselekvés ütné egymást, vagy éppen egyenesen következnének egymásból, de olyan jól hangzott a gondolat.* -Bár ha mégis úgy döntenél, hogy megejted a produkciót, okvetlenül figyelmeztess. Látni szeretném, de fel kell készülnöm némely kollégák rosszalló tekintetére is és úgy kell tennem, mintha nem is tudnék semmit. Nagy feladat lesz, de megéri.

-Na de ne nézz rám ilyen árván-*kinyitom az ajtót, az amúgy se éppen perzselő éjszakának kastélyba szorult még hidegebb levegője úgy fog körül, mint egy rosszindulatú szerető, nem mintha meg tudnék nevezni bárki ilyesmit*-Elkísérlek a házadig, így legalább nem fognak még tovább taszigálni ezek a gonosz tanárok a bizonytalankodás lejtőjén-*aztán válaszol, én pedig bólintok, miként teszik azt a bólogató kutyák évtizedek óta. London. Füstös, szmogos, édes hely, a levegő harapnivalóan tele a szabadság ízével és az emberek tömegének összes reménységével, hiszen minden kapualjban megvalósulhat egy-egy vágyálom.*
-London tökéletes választás. Sőt. A lehető legjobb-*és most átváltok jóságos, pedofil nagypapára.* -A magam idejében én is eltöltöttem ott nem egy kellemes hetet. Már csak azért is érdemes ott lenni, mert közel van a mi világunk védelme, de mégis biztonságos távolságban a befolyásoló tényezőktől. A legjobb gyakorlatban megszokni a mugli holmikat, valamelyik mugliszületésű barátodhoz mész, vagy merészebben, egyedül vállalkozol a lakáskeresésé, kifizetés, önellátás ördögi körére, amibe a muglik is belerokkannak néha? Ne félj, egy nyelvet beszélnek ők is, az angolt.