Roxfort RPG

---

(http://www.frpgs.co.cc/images/usjj21mzu1l1dfrofvv4.png)


A Griffendél utolsó edzését tartotta, egy héttel az idényzáró meccs után. A csapatkapitány Vikitria Mirol még el akarta mondani játékosainak mit is vár tőlük a nyáron, viszont az edzés elég érdekesen alakult.

Vikitria a megszokottnál idegesebbnek tűnt, ráadásul Izabel Bishop és Harry Potter meg sem jelent. Vajon velük mi történhetett? Se Iza, se Harry nem volt büntető munkára hivatalos és egyikőjükre sem volt jellemző hogy ne jelentek volna meg.
Az edzés a szokásos beszédekkel indult, ahonnét Anette szokásához híven megint csak elkésett és ennek köszönhetően az eddigi legdurvább kioktatásban részesülhetett csapatkapitányától. Majdnem egy órás várakozás után kezdődött csak meg az edzés azzal a mondattal:
- Nem várok tovább Potterre.
Potter… Viki nagyon ritkán szólítja a barátait a vezetéknevükön, akkor fordult elő, ha már nagyon ideges volt, vagy ha történt valami. Vajon most melyik eshetőség áll fent? És mit tud Viki Izáról? Hisz csak Harryről tett említést, az ötödéves háztársáról nem, pedig a lány sem jelent meg. Bájital különórán volt, de ennyire elhúzódott volna az óra? És képes volt Vikitriát értesíteni az elmaradásáról, miközben Viki a pályán tartózkodott már, mikor az első játékos megjelent.
Sok a kérdés, és még csak el sem kezdődött a játék.
A feszültség, ami az első perctől érzékelhető volt, csak egyre fokozódott, ahogy telt az idő. Mindenki megkapta a maga kiosztását a legapróbb hibák is azonnali ordítást vontak maguk után, miközben a legnagyobb hibákat maga a kapitány követte el. Többször majdnem életveszélybe sodorta társait, és ezt még maga sem vette észre, annyira máshol járt az esze. De nem csak ez volt feltűnő az ifjú Mirol lánnyal kapcsolatban: feltűnően sokszor nyúlt a balkarjához… Mindezek után pedig jóval hamarabb véget ért az edzés, mint ahhoz hozzá lett volna szokva a csapat.

Lassan kezdett teljesen besötétedni, a szél egyre jobban támadt fel és fekete felhők lepték el az égboltot. Az időjárás jelzett… A baljóslatú előjelek egyre inkább sokasodtak. Vajon feltűnt ez bárkinek is? És ha fel is tűnt, tehetett e volna bármit is megváltoztassa az eljövendőt?
Hisz a parancs már megszületett és véghez is fogják vinni, nem tehet ellene senki, semmit.


A Griffendél csapata együtt lépi át a Bejárati csarnok küszöbét és indul meg a lépcsők felé, mikor hatalmas dörejjel csapódik be a hátuk mögött az ajtó és a következő pillanatban az egész helyiséget egy hangos robbanás kíséretében sűrű porfelhő lepi el. Az előbb még csendes terem, most zeng a robbanás okozta visszhangoktól és az itt tartózkodó diákok lassan kitisztuló füléhez baljóslatú, ismeretlen susogások jutnak el. A füst lassú tempóban, de kezd végre felszállni, és légzést nehezítő porréteg kezd tisztulni, hogy az öt Griffendéles elé tárhassa a szörnyű igazságot, amit a lépcsőre pillantva vehetnek észre a meglepettségtől kábult diákok.

---

SZABÁLYOK:

Sorrend egyelőre: Griffendél, majd Halálfalók és KM
     A következőkörtől pedig a kialakult sorrend és a Griffendél és Halálfalók között is lesz egy KM

Reag hossz: az 500 szót lehetőleg ne lépje túl, törekedjetek a lényegre

Reag felépítés a könnyebb áttekinthetőség érdekében:
    - A párbeszédek legyenek kiemelve méghozzá feketével illetve pirossal, hogy melyik oldalnak is szólnak
    - Az átkok minden helyzetben fehér színt és félkövér stílust kapjanak

2 reag közti idő: Mindenkinek 5napja van arra, hogy írjon, ha ezt valami oknál fogva nem tudja megtenni, akkor írjon PMet Vikitria Mirolnak

Amit tettem… Megbocsáthatatlan.
Azt hittem sosem leszek képes a barátaim ellen fordulni, de most nem volt más választásom. Meg kellett tennem… Muszáj volt…
Az edzés nem úgy alakult, ahogy terveztem. Egy szimpla jó hangulatú zárást akartam, játszani egy utolsót és elmondani, mint várok a csapattól nyáron, hogy szeptemberben azonnal belevághassunk a közepébe (ha egyáltalán visszatérek…) Erre mi történt?...
Végig ideges voltam és feszült. A pozitív gondolatoknak a csírája is kiveszett belőlem. Anette-et már szinte sajnáltam azért, amit tőlem kapott, de nem tudtam leállítani magam, kitört belőlem. És aztán szép sorban mindenki részesülhetett a ”kicsattanó jókedvemből”, mert mindenki megkapta a magáét, pedig meg sem érdemelték volna. Főleg azok után durvultak el a dolgok, hogy olyan nyolc óra tájékában felizzott a Jegy. Elkezdődött…
Ahogy a Jegy izzása erősödött, úgy váltam, úgy váltam egyre feszültebbé és végül már nem bírtam tovább. Félórával előbb fejeztem be az edzést mint szoktam, sőt jóval korábban, mert általában a késésektől számolva szoktam húzni az időt, de most nem érdekelt. Az öltözőben is sietettem mindenkit, azzal az indokkal, hogy McGalagony beszélni akar a csapattal. Persze ez nem volt igaz.
Ideges voltam és egyre inkább sürgettem a többieket. Az apróbb zajokra is felkaptam a felkaptam a fejem és folyamatosan füleltem mikor kezdi el ütni az óra a kilencet, mert akkor késő…
Nem akartam, hogy belekeveredjenek. Minél előbb a Klubhelyiségben akartam tudni mindenkit, ahol a legnagyobb biztonságban vannak. Féltettem őket és ez ellen nem lehetett tenni, Izával pedig… Az egy teljesen más szituáció volt, az… Muszáj volt…
Együtt léptük át a kastély bejáratát, mikor hirtelen robbanás töltötte be az egész termet és mindent elöntött a törmelékekből keletkezett fullasztó felhő. Csengett a fülem és hirtelen levegőt sem kaptam a tüdőmbe áradó portól, de egyet nagyon jól tudtam: Itt vannak.
Azonnal a pálcámért nyúltam, hisz mit ér a varázsló a fegyvere nélkül? Ráadásul nagyon is jól tudtam mi történik körülöttem. Draco délután elmondta mi lesz, és nem volt nehéz kitalálnom a részleteket. Csak… Hamarabb érkeztek…
Biztonságban akartam tudni a csapatom, de pontosan belehoztam őket mindennek a közepébe. Először Iza, most pedig mindenki más…
Amint a porfelhő kezdett felszállni, azonnal megpillantottam két fekete ruhás alakot a lépcső tetején. Kétség sem férhetett hozzá, hogy Halálfalók. Egyiket sem ismertem fel, de abban sem lehetettem biztos, hogy egyáltalán ismerem e őket, de nem is számít ez ilyen időkben. Ők tudják ki vagyok, és most már a társaim elől sem titkolhatom tovább.
Vége van…
Tudtam, hogy a csapattársaim nem fognak tudni, olyan gyorsan reagálni a hirtelen jött támadásra, mint én, mert őket meglepetésként érte, én pedig sajnos számítottam rá. Csak reménykedtem benne, hogy még elkerülhetem a csatateret velük.
- Kilencről volt szó – szólok oda a két Halálfalóhoz szemtelenül, hogy húzzam az időt.
Szedjétek össze magatokat! Védekezzetek!
Rimánkodtam magamban, hisz nem akartam, hogy bárkinek is bántódása essen.

Amy nem érti mi ez az egész.
A kapitány végigcirkuszolta a teljes edzést, akárha valami hisztis gyereklány volna, okkal és ok nélkül egyaránt kiabált mindenkivel. Ráadásul sem Harry, sem pedig Iza nem jött el, ami csak nehezítette a megjelenő ötös helyzetét.
A lány hamar kiszúrta, hogy az edzés vége felé és az öltözőben egyre többet tapogatta a karját Viki. Láthatóan ideges volt, ami csak tovább bőszítette Joyt az igazságtalanság dühöngések áradata után. Ráadásul azt sem értette mit akarhat McGalagony a csapattól pont most.
Egészen az előcsarnokig homályos volt a kép.
Amikor a robbanás hangja betöltötte a hatalmas előcsarnokot, a lány ösztönösen a többiekhez húzódott. A pálcája észrevétlenül, csaknem magától ugrott a kezébe. Értetlenül nézett a lépcső tetején álló feketeruhás alakokra, azután szinte dermedten bámult a félig előtte álló csapatkapitányra, aki ezekhez az emberekhez beszélt.
- Viki, mi a fene folyik itt?
És ekkor megértette. Mint valami óriási kirakó, váratlanul összeállt előtte a kép, minden darab a helyére került. Joy nyelt egyet, ahogy lepergett a szeme előtt Vikitria iménti viselkedése, az idegesség és ahogy időről időre a karjához kapott. Amy most fogta fel Mary igazát, végre átlátta annak a bizonyos veszekedésnek a lényegét, de csökönyösen nem akarta elfogadni háztársa, barátnője, csapattársa árulását.
- Mondd, hogy nem te… Viki, kérlek mondd, hogy nem miattad… - csuklott fel a lányka.
Tiltakozott a tudat ellen, a gondolat mégis előretolakodott. Tudta, csak úgy bizonyosodhat meg az igazáról, ha megnézi Viki karját, ha felhúzza a hatodéves talárjának ujját. Nem volt hozzá ereje. Persze hallott ő ilyen-olyan pletykákat az iskolában, miszerint Viki hazudott a DS lebukásánál, ő tehet az egészről, azonban egyszerűen nem tudta elhinni ezeket.
Hát most önmagát okolhatja mindezek miatt, bár tudta, hogy ő sem láthatta előre a bajt.
Hol vagy ilyenkor, Harry, amikor igazán kellenél? – kérdezte önmagától, miközben fejében kavarogtak az átkok és rontások nevei, melyeket a DS edzések során tanult meg. Mert ezt harc nélkül nem fogják megúszni, az biztos, ám ő nem adja könnyen ez életét.
Az ismétlés mellett valahogy mégis odaférkőztek a csk ártatlanságát bizonygató, mentegető gondolatok Amy elméjébe. Akármilyen áruló, akkor is: valaha közéjük tartozott, hiába, hogy neki köszönhetik a támadást.
Kilencről volt szó – ismételte egy hang a fejében. Joy az órájára pillantott. Nem mintha számítana, de addig még van pár percük. A Griffendél toronyba készültek, s ha nincs a robbanás, akkor talán ott éri őket a támadás. Ott többen lennének, nagyobb lenne az esélyük, hogy meg tudják védeni magukat. Ezek szerint Vikitria mégiscsak védeni akarta őket?
Nem tudni, de a harc végén már biztosan nem is fog kiderülni.
Amy nem akart először támadni, sokkal inkább a védekezés volt az erőssége… és valahol mélyen még mindig hitt abban, hogy csak egy rémálom az egész. Mégis úgy helyezkedett, hogy szükség esetén azonnal egy nagyobb kőhalom mögé tudjon vetődni, magával rántva a hozzá legközelebb álló csapattársát. Hiába vannak négyen (hiszen ki tudja Viki melyik oldalon fog harcba szállni), kevés az erejük, tudásuk két halálfalóhoz.

Jó, jó, tudom!
Tudom, hogy késni szoktam, és hogy ez nagyon csúnya szokás, és hogy ideje lenne már levakarnom magamról, de hidd el, én igazán igyekszem!
Ma igazán kitettem magamért pedig. Még húsz percet se késtem! Sőt, alig késtem egy negyedórát. Egy kis mázlival még az akadémiai tizenöt percbe is be tudtam volna suvasztani magam. Igazán, ettől már sokkal többet is késtem... Na, persze, jogosan lehetsz ideges, hiszen javíthatatlan vagyok, de mondd meg őszintén...
...ezt most megérdemeltem!?
Száz meg száz legorombító akciót kaptam már Vikitől kviddics-pályafutásom során, és Amy mindig mérte az óráján a perceimet, meg Ginny is folyton röhögve mesélte utólag, hogy milyen jókat szórakoztak az öltözőben egymás között azon, hogy Viki milyen hasonlatot találhatott ki rám a legutóbbi edzés óta, na de ez!? Csapatkapitányunk olyan brutálisan támadott rám tizennyolc (egy másodperccel se több!) percnyi késésem után, hogy az a kviddics történetében száz évre visszamenőleg is valószínűleg párját ritkítaná. Hiába, hogy annyi átkot őrző évszázadok alatt még nem kapott a kapitányától, mint én Vikitől csak ebben az évben, és hallgattam már szentmisét csendes csalódásról meg szenvedélyes, vad prédikációkat a mihaszna lelkemről, de a mostani veszekedés decibelszintje egy kész Walpurgis Lányai-koncerttel volt összemérhető. Mire a végére ért, csüggedten bámultam JólsepRem karcsú alakját, és nem mertem a lányra nézni. A gyomrom leköltözött egy földalatti szintre, és majdnem a szemeim is könnybe lábadtak. Viszont hallottam, ahogy a hátam mögött valaki azt suttogja: Ezt még ő sem érdemelte meg.
Azonban úgy tűnt, hogy Vikitria nem az irántam fellobbant tömény ellenszenvből viselkedett ma kissé hisztérikusan. Gondoltam arra, hogy oka lehet ennek a Iza és Harry furcsa távolléte, de mégsem egészen úgy festett a dolog. Előbbiről mintha meg is feledkezett volna, bár ez kétséges, hiszen sokszor még a bolhát is meglátja, kizárt, hogy elkerülné a figyelmét egyik terelőjének hiánya. Szinte tapintható volt körülötte a feszültség, s bár ennek csak egy jóval gyengébb változatához voltunk hozzászokva (Viki mindig is szenvedélyesen vezette le az edzéseket, de hát – lelke rajta! Mégiscsak a legjobb csapat vagyunk a suliban), lenyeltük a kemény egyórás idegbajt. Hátha csak a vizsgák teszik, vagy valami.
Az edzés végeztével elindult hát a csapat, zaklatott kapitányával az élen, a kastélyba. Alig értük el a bejárati csarnok nagy lépcsősorát, amikor robbanásszerű dörej hasított a levegőbe. A sűrű porfelhőben prüszkölve kerestük egymás döbbent arckifejezéseit, ám akkor rökönyödtünk meg igazán, amikor kibontakozott a káoszból két sötét, álarcos, kámzsás alak.
Vikinek a sötét alakokhoz intézett megjegyzésére meghűl bennem a vér, és társaim fájdalmas nyögéseiből ítélve mindannyiunknak ugyanaz járt a fejünkben. Amy még tett egy elkeseredett próbálkozást, de már bizonyára mind tudtuk, mi az igazság...
Végigfutott a hátamon a hideg. Ezek most gondolkodás nélkül megölnek!
Hasonlóképpen gondolkodás nélkül – a lábam közé kaptam a seprűm. A földön nincs esélyem védekezni, hiszen a legutóbbi DS edzésig sem sikerült normálisan megtanulnom a kábító átkot, egyedül a lefegyverzés az, ami megy, meg néha a hátráltató ártás is sikerül...
Vajon a barátaim mennyire szeretik a seprűiket?
Sajátom nyelét az égnek rántva, a magasba röppenek.
- Kik repülnek a legjobban a Roxfortban!?

Ez aztán egy marha jó edzés volt. Érezte Viki, hogy valamiért nem volt meg a csapatban az a fene nagy lelkesedés, ezért morgott mindenkivel, hogy növelje az érdeklődésüket a kviddics iránt. Legalábbis Bastian ezt gondolja, hiszen ő lenne az utolsó, aki rosszat merne feltételezni akárkiről is. Vikitriát nem úgy ismerte meg, mint aki annyira osztogatná a népet mindenféle mocskossággal, ezért most sem fogta fel halálosan komolyan ezt az egészet. Azonban az tényleg elgondolkodtatja az embert, hogy vajon miért nem jött el sem Harry, sem pedig Izabel. Izabel még nem nagyon hagyott ki edzést sem, ahogyan a Potter gyerek sem, noha férfi fejjel Bastian csupán annyit mond rá gondolatban: „Biztosan csajozik valahol.” Annyian tapadnak rá, hogy azt ember nem képes megszámolni. Irigylésre méltó, hiszen Sebastian maga – az évek során – Lunát sem volt képes elhívni valahová, pedig már igazán itt lenne az ideje Kevin szerint. A szőke srác nem nagyon tudja, hogy hogyan mennek a nőkkel a dolgok. Ez is lehet az egyik ok, amiért elnézi Vikinek ezt a mai viselkedést. Nagyon sokan mondták már neki, hogy vannak ilyen hangulatváltozásaik, vagy mi...
Belépnek végre a kapun, majd – mivel látja, hogy mennyire lapos lett a hangulat – megszólal, hogy némiképp oldja a feszültséget, pedig lehetséges, hogy éppen ezzel húzná fel mindenkinek a már így is túlterhelt idegrendszerének rugóját. Hogyan is gondolhatna erre? Ő nem fárasztja magát a hülyeséggel...
- Frankó kis edzés volt, mi? Csak így tovább, Viki... ez ám a valódi ösztönzés. - vigyorog idétlenül, miközben kalózokhoz illő kézmozdulatokkal próbál még nagyobb hangsúlyt fektetni arra, hogy mennyire elemében van ma. Igaz is, még folytatta volna, hiszen nem megy neki túl jól, de majd máskor.
Látja, hogy nem nagyon vevő rá senki sem, főképpen nem a búvalbélelt Viki, és Amy sem túl sziporkázó ma. Pedig általában az szokott lenni, most mégsem tündököl szokásos fényében és csillogásában. Erre a gondolatra elhúzza a száját, majd éppen Anette irányába emelné tekintetét, hogy talán az ő szemében lát majd némi életet, amikor hatalmas robbanás fogadja őket a bejárati csarnokban. Bastian gyomrában érzi a dübörgés utórezgéseit, majd ahogyan rátör az a kevés pánik, gyorsabban kezdi venni a levegőt, aminek következtében nem kevés port nyert a tüdejébe.

A porfelhőben próbálja kutatni a többiek arcát, majd amikor kiszúrja Vikit, Bastian arca eltorzul. Nem tudja mire vélni a dolgot, hiszen egyébként sem forognak túl gyorsan agytekervényei, egy ilyen hirtelen jött esemény után végképp nem tudja hova tenni magát. Sajnos, ő nem olyan régóta van a csapatban, hogy mindenkivel olyan nagyon jó kapcsolatot ápoljon, és egyébként is túl sokat fecseg és úgy pörög, hogy félő belefúrja magát a földbe, de most mintha mégis kezdene valami fény csiholódni az agyába. Amy-re tekint, majd Anette-re, végül Susan arcát vizsgálja, majd a nagy csöndben megszólal a Mirol lány. „Kilcenről volt szó.” Úgy tudja Bastian, hogy a földrengések erősségének mérésére szeizmográfokat használnak. Ennyi maradt meg fejében még otthon, amikor próbált nagyon okos lenni, aztán feladta a tanulást. No, de ez úgy jön ide, hogy biztosan ennek a mérésnek az eredményének kellett volna elérnie a 9-et, hiszen ez biztosan erősebb volt, mint 9... akármi. A fiú észre sem vette a baljós előjeleket, ám végül két fekete, álarcos alak jelenik meg. Hatalmasat nyel, hatalmasat dobban a szíve.
Viki vajon miért társalog ezekkel a rossz-arcúakkal?, hangzik fel fejében a kérdés. Te, marha... azért, mert hozzájuk tartozik. Újabb hatalmas lelki törés... bambán, hitetlenkedve figyeli Draco Júliáját, miközben azt sem tudja, hogy mit tegyen. Csatlakozzon Anette-hez? Azt kéne, hiszen sosem volt jó az átkok szórásában, s abban is teljesen biztos, hogyha még értene is, akkor sem érne fel két... izé... Halálfaló tudásával, hiszen „Tudjukki” biztosan nem alkalmaz bénákat. Nincs mit tenni. Lába közé kapja a seprűt, majd mély levegőt véve libben fel Anette mellé.
- A... a Griffendél kviddicscsapata! - kezdi bátortalanul, majd kiáltja el magát, és a lányra tekint.

Hát, ami a mai edzést illeti, nem tartozott a legjobbak közé. Nem azért , mert nem mozogtunk eleget, hanem mert Viki idegei pattanásig feszültek, és rajtunk vezette le. Pár megszólalást én sem álltam meg szó nélkül, aztán feladtam és lenyeltem Viki dolgait. Neki is lehetnek rossz napjai… Ez van. Volt pár necces eset, és néha igen úgy éreztem, hogy rég be kellett volna fejeznünk, hogy mindenki egyben megússza. De végül megúsztuk.
Öltöző, csend és hullaszag. Aztán valami feltűnt. Viki igen gyakran dörzsölgeti az alkarját. Nem rémlett, hogy edzésen megsérült volna… De akkor? Csak nem?
Nem az nem lehet. Tova is léptem a dolgon. Aztán szépen besétáltunk a suliba, be a bejárati csarnokba. Épp talán Bastian jegyzett meg valamit, bár annyira nem is figyeltem oda a többiekre, mert ismét azon járt az agyam, hogy miért is volt Viki olyan fura…
Amikor is, robbanás.
Csend.
Füst, por, törmelékek…
Cseng a fülem…
Tisztul a kép.
Először Amy hangját hallom, amint Vikinek szegezi a kérdést. És igen, ekkor leesett. Tényleg oda tartozik. Majd Viki is megszólal… Kilencről… Hát ez az… Lehet, hogy ha késnek kicsit mi megússzuk. De így, így harc lesz. Nem féltettem magunkat, mert tudom, hogy remek emberek vannak mellettem. De akkor sem lesz egyszerű. És vajon Viki hol áll most? Ki mellett veszi fel a harcot?

Nagyon reménykedtem, hogy ha már elárult minket, legalább nem átkoz le… Bár, anno Mary, és a DS. Na de ennyi időm nem volt. Mert ekkorra már én is észre vettem a maszkos alakokat a lépcsőn. Kétség sem férhetett hozzá, hogy halálfalók. Anette rikkantott s seprőre pattant. Bastian a tekintetemet kereste, s nem lehetett túl bíztató, mert ő is seprőre pattant.
Akkor most mi jövünk.
-   Szerintem valaki maradjon lent is. – pálcát rántottam, mereven magam elé tartottam, s azon gondolkoztam, hogy támadjak e, vagy csak maradjak a védekezésnél.

Eddig egyikünk sem tett semmit, mármint nem támadott. De hát Griffendélesek vagyunk vagy mi a szösz. És én néha kicsit tán merészebb is mint kéne. Nem sokat teketóriáztam. Megcéloztam a jobboldali alakot.

- CAPITULATUS. - S reméltem, hogy használ… Másra nem számíthattunk, csak magunkra. Hajrá Griffendél!

Cyrus némán állt a maszkok mögé rejtett halálfalók társaságában, gondolatai azonban szüntelen ostromolták elméjét. Sem a hely, sem pedig a módszer nem volt ínyére való, tekintettel, ha támadni kellett, jobban szerette azt szemtől szemben tenni, nem pedig alantas módon megkerülve az áldozatot.
~ Borgin & Burke’s, szánalmas és visszataszító hely, azonban szükséges az akció sikeres kivitelezéséhez. A Malfoyok piperkőc, égetnivaló porontya az életben először képes volt épeszű ötlettel előállni. Ettől ugyan még nem lesz valódi halálfaló, de hadd ringassa magát ebbe a tévhitbe. ~
Elhessegetve a kósza eszmefuttatást sóhajtott egyet, majd immáron egészében a feladatra koncentrálva lépett be a szekrénybe. Pillanatnyi sötétséget követően a kastély egy igencsak zsúfolt helyiségében huppant ki az ikertestvérből. Nem igazán törődött a többiekkel, számára a Nagyúr már korábban kijelölte a célpontot, melynek célja egyértelműen az elterelés. Ahogyan az várható volt, természetesen igen nehéz feladattal bízta meg, ami az egyik legrégebbi, a nevében Azkabant is bevállaló végrehajtóhoz méltó.

Elővéve pálcáját tekintett körbe, majd kikísérve a halálfalókat a terem ajtaján az első ablakhoz lépett. Csendesen méregette a mélységet, noha a léptekből azonnal kikövetkeztette, valaki őt választotta útitársnak. A tény nem zavarta különösebben, főként azért, mert biztos volt abban, akit küldtek, elégséges kell, hogy legyen a feladat végrehajtására. Pesztrálni senkit sem fog, egy előőrs azonban soha nem árt.
- Legyünk méltók a nevünkhöz, és ahhoz, akit szolgálunk!
Szólalt meg a tőle jól megszokott bársonyos és nyugalmas, mégis, valahogyan lelket szorongató hangon. Egyszerre volt jeges, félelmet keltő, mégis titokzatosan csalogató. Mondatát követően egy pillanatra tekintett csak hátra, megtudja, ki az, aki őt választotta, majd nyugtázva magában Leroy kisasszony sziluettjét a maszk alatt haloványan elmosolyodott. Egy úrias mozdulattal kiábrándító bűbájt szórt magára, majd abban a pillanatban, amint befejezte ölelte őt körbe a fekete felleg. Kireppent az ablakon, amelyen pillanatokkal ezelőtt még a mélységet szemlélte.

Cyrus, kinek testét elnyelte a gomolygó füst, gyors tempóban haladt a kijelölt célpont felé, amely nem volt más, mint az iskola főbejárata. Amint megpillantotta a hatalmas, kovácsoltvassal díszített ajtót, ereszkedni kezdett. Elérve a kövekkel rakott utat állapodott meg, testének sziluettjei pedig, ahogyan az őt körbeölelő mocsokszín füst oszlani kezdett, jelentek meg. A maszktól ugyan nem volt látható a gúnyos mosoly, mely arcát itatta, de ott éktelenkedett az ajkakon. Nem mondta ki a bombarda igét, csak előre szegte pálcáját. Láthatatlan sugár szökött ki belőle, melynek ereje hűen tükrözte Voldemort éktelen haragját. Az ajtóba csapódva robbanás rázta meg az épületet, nem csak a vaskos bejárat, de a körötte nyugvó fal is megsínylette a támadást. Lassú léptekkel haladt a törmelékek között, mígnem a csarnokban megpillantotta az árulót. A Mirol lány nem volt több a szemében ennél a fogalomnál.
- Szilencium!
Hangja erőteljes és ellentmondást nem tűrő volt. A többieken végignézve úgy találta, könnyed estének néz elébe. Feltekintett a repkedő, magukat hősnek képzelőkre, majd ismét a földön maradottakra vetette maszkos orcáját. Az egyik lánytól érkező capitulatus éppen Leroy kisasszony felé száguldott, ennek fényében megemelte a pálcát, majd a nagyszájúra célozva vele szólalt meg ismét.
- Crucio!
Ezt követően azonnal körbeölelte a füstfelleg, és már száguldott is a seprűsök felé, egyetlen céllal, megbüntetni arcátlanságukat.

Ravasz mosollyal arcomon pillantok körbe. Nolám, itt lennénk. A Roxfort rég jól ismert falain belül. Újra. Noha most régen más szándékok vezéreltek ide nem pedig az ész pallérozása, mint annak idején, hollóhátos koromban. Most küldetésem van. Feladatot kell teljesíteni.
És nem... meglepő módon nemcsak a Nagyúrnak. Igazából tudom jól Rodolphus mennyire számít rám. Rám csakis rám. S hiába van ott Crasso de... a fenébe is!
Átkozott versenyszellem. De talán épp ez az, ami plusz löketet ad. Energiát, és kellő elszántságot hogy felvegyem vele a versenyt... még akkor is ha Tristram leelőz, amint kivág a titkos szobából, aminek létezéséről korábban még csak nem is tudtam, s eltűnik az orrom elől.
- Te átkozott! - morgom, de már esélytelen hogy meghallja. Már indulnék is utána, mikor magam előtt valaki más is megjelenik, mégpedig az, akit oly sokszor láttam már és aki mégis oly idegennek hat a számomra. Önkéntelen is Cyrus nyomába szegődöm, s amint észrevesz apró mosolyt villantok felé, amit ráadásul a szavai is kiváltottak belőlem, amíg el nem érjük a bejárati csarnokot.
A csarnokot, ahol már nagyobb élet van, hisz egy csapatnyi diák, seprűkkel a kezükben most vonul be addig legalábbis zavartalanul, mígnem Cyrus egy erőteljes bombardával be nem robbantja a kaput.
A riadalom elégtételt szül, amely egy örömteljes kis kacajban nyilvánul meg s ez elég hatásosan vérfagyasztó, talán elégé el is rettentő. De nem Vikitria Mirol számára.
Ó igen... James kicsiny pártfogoltja. Kedvenc pici rokona...
Nem. Őt nem lehet így, ilyen könnyen megtörni. S nem is várok mást, mint amit kapok. Számonkérést. Kilenc. Kit érdekel mi volt megbeszélve? Kit érdekel mikor már itt vagyunk és... elláthatjuk a sok kis taknyos baját? Morogva vetem oda hát a lánynak.
- Csak ne parancsolgass itt... Mirol lányka... könnyen ráfázhatsz!-
Időhúzás a részéről, egyértelműen... és ez bosszantó, mert nem tudom mire vélni. Félti ezeknek az ostoba haszontalan gyerekeknek az életét? Ugyan már...
Tekintetem Cyrusra villan, miközben röppen az átka a lány felé, s eközben az egyik diák a többiek közül elkiáltja magát, amihez csatlakozik a szöszke fiú is...
Griffendél...  ó mindig is de mennyire gyűlöltem! Ösztönösen mozdul hát a kezem a magasba s követi Anette seprűjét, miközben elkiáltom magam:
- Piroinitio!-
Ez megteszi a hatását, hisz azonnal vörös fényű tűz tör elő a kezembe fogott juharfa pálcából. S noha ez nem a lányra irányul így is kellő lehetőségem nyílik ártalmatlanná tenni őt, ha célba talál az átok. Legalább akkor a hirtelen jött nagyszájúsága is elmúlik a lánynak, és felülről sem kell támadástól tartanom noha a szőke fiúcska még mindig fent köröz. Ám őt Cyrus átkainak valamelyike talán lelövi a magas seprűről. Így a másik hirtelen jött lefegyverző átokkal közel egy időben védekezem, a nonverbális varázstudásnak köszönhetően némán, a Protego védőbűbájjal, s amennyiben Miss Scott varázslata hatástalan, pálcám lendül is felé egy határozott és erőteljes mozdulattal, miközben elkiáltom magam heves örömmel a szívemben.
- Stupor! -

Le sem véve a szemeimet a lépcső tetején álló két Halálfalóról hallom, ahogy Amy kétségbeesve próbálja elhitetni magával, hogy semmi közöm ehhez az egészhez. Válaszokat vár tőlem, azt akarja, hogy mondjam neki azt, amit régen a szüleitől hallott minden áldott este, mikor rémálmok gyötörték: nincs semmi baj…
Csak hogy nem fogok hazudni. Nem fogom neki azt mondani, amit hallani akar. Nem tehetem. De ha tehetném, sem tenném már, már úgy is mindegy. Már teljesen mindegy…
Egyetlen árva szót sem szólok. Egyet sem.
Akármit mondok, azzal csak minden rosszabbá válik, hisz az egy dolog, hogy szemtelenkedek és időt próbálok húzni, hogy a társaim, a barátaim végre összeszedjék magukat és rántsák elő azt az átkozott pálcájukat, ami az én kezembe már régen ott van. Most a legapróbb mozdulatomra is oda kell figyelnem, mert egyetlen hiba és akkor azt nem én fogom bánni…
Anette kurjantására viszont már hátrakapom a fejem.
Nem… Mondja valaki, hogy ezt nem gondolta komolyan…
És a következő pillanatban már Bastian is a levegőbe emelkedik.
Mit akarnak ezzel elérni? Mit gondolnak, mire lesz ez jó? Inkább rántották volna elő a pálcájukat és védekeztek volna. Oh, bárcsak jól sülne el ez a magánakciójuk…
Sue legalább harcba lendül. Az átka nem is rossz ötlet, persze hogy betalál e, ez egy más kérdés.
Ez az egész helyzet… Két tűz köré kerültem. És valakiket mindenféleképpen el kell árulnom… De végül is a régi életemet már hátra hagytam. Arról akkor lemondtam, mikor a balomra felkerült a Jegy, most már csak a dolgomat kell tennem. Az pedig…
Közben a két halálfaló leér hozzánk és akkor látom meg kivel is hozott újra össze a sors…
Egyetlen pillantás elég ahhoz, hogy felismerjem melyik Halálfalóval állok szemben. Ezt a tekintetet sosem fogom elfelejteni, örökre belevésődött az emlékezetembe, de mikor rám pirít, akkor az a kevés kétség is, ami inkább remény volt, szertefoszlik. Halstead...
Majd egy megjegyzéssel jutalmaz a sötéthajú démon, amire csak egy gyilkos tekintet a válaszom. Fogalmam sincs ki ő, de engem ne merjem fenyegetni. Halstead viszont…
Szinte újra érzem testemben a kínzását, a fájdalmat, amit okozott. Látom magam előtt őrült szemeit, ahogyan élvezi a szenvedésem látványát. De mikor Suera küldi az egyik átkát...
A legszívesebben rátámadnék. Ráküldenék egy Cruciot, hogy Ő is érezze, érezze a fájdalmat, amit előszeretettel alkalmaz. Perverz.
Látom Sue szenvedését, azt is tudom min megy át, de nem tehetek semmit. Egyszerűen nem. Nem szabad. Remeg a kezemben a pálcám, de nem a félelemtől, az egy cseppnyi sincs bennem, hanem a tehetetlenségtől. Itt állok és végig kell néznem, ahogy a barátaimat kínozzák, és ne adja Merlin meg is ölik. Ezért... Pont egy ilyen szituációért kellett nekem is átélnem a kínok-kínját, de a legszívesebben most is azt tenném, mint akkor. Csak tudom, ha mozdulna a kezem és pálcámból nem a piros talárosokra reppenne átkom, akkor abban a pillanatban suhanna felém a mindenki által ismert, de legalábbis már hallott, zöldcsóva... Azzal pedig semmit sem érnék el.
Túl gyorsan pörögnek az események, hogy józanul, hidegfejjel tudjak gondolkodni, de most muszáj. Muszáj!
A másik halálfaló kivédte a feléje száguldó átkot. Oh, a fenébe legalább ekkora szerencsénk lett volna... Igaz akkor sem tudom, mit csinálnék, ha két "társam" feküdne eszméletlenül a lábaimnál...
Áldom a percet, mikor megalakult a DS. Annak köszönhetően most a Stupor, ami szintén Suera irányult szertefoszlott, csak hogy már nekem is cselekednem kellett. Amy felé fordulok és elkiáltom magam:
- Capitulatus!
Nem viszek erőt ebbe a varázslatba. Szándékosan. Azt akarom, hogy éppen csak kirepüljön fegyvere a kezéből, hogy aztán egykönnyen vissza tudja szerezni.
Oh, kérlek Amy gyere rá, hogy direkt volt ilyen gyenge az átkom. Kérlek. Nem akarlak bántani. De ezt kell tennem...
 

(http://www.frpgs.co.cc/images/ryehgahf8n1owmzyjtl4.png)

A káosz közepette a Griffendél csapata remekül megállja a helyét. Mindenki ösztönszerűen kap a pálcájához vagy pattan seprűre. Anette és Sebastian akadályok nélkül reppentek a levegőbe, de ott már korántsem olyan könnyű a dolguk. Cyrus, aki láthatólag a rangidős és az erősebb is a két Halálfaló között egyetlen szóval inti csendre Vikitriát. Tartana talán tőle a lány? Vagy a nagyszájú kapitány életében először tudja, jobb, ha csöndben marad? De hiába a hallgatás, szemeiből akárki kiolvashatja gondolatait.
Sue lefegyverző bűbája sajnos hatástalan, mert ellenfele jóval erősebbnek bizonyul.
A fekete csuklyás férfi egy pillanatra sem remeg meg, mikor pálcáját Suera emeli és elhagyja a száját a kínzó átok. A fiatal lány nem tud védekezni az ilyen komoly varázslatok ellen ezért azonnal megízlelheti milyen a cruciatus hatása. Szerencséjére az elviselhetetlen fájdalom csak hosszúnak tűnő másodpercekig tart, mert Cyrus a levegőbe emelkedik diákok után vetetve magát.
Eközben Evolet átka súrolja a sebesen szálló Anette seprűjét, amely füstölve válik nehezen irányíthatóvá. Sebastian nyomában pedig Cyrus repül.
Suera röppenő Stupor nem ér célba, mert egyik társa sikeresen kivédi.
Amy felé repülő lefegyverző bűbáj hatásosnak bizonyul, de meglepő módon enyhére sikeredik, pedig Vikitriáról köztudott, ráadásul a DS edzésein is tapasztalhatta mindenki, hogy nem fukarkodik varázserejével, ha támadásokról van szó. Most mégis éppen csak kirepül a griffendéles hajtó kezéből a pálca, amit egy jól irányzott ugrással újra a kezében tarthat a lány.

---

Sorrend:
Amy, Anette, Sebastian, Sue, KM
Cyrus, Evolet, Vikitria, KM

---

Utólagosan cseréltem ki Viki és Dementor reagját, ezért van egy kis hiba benne, ezért mindenkitől elnézést kérek. Viki nem irányít. Csak később döbbentem rá, hogy Viki Halálfalóként küzd ezért jobb ha köztük is harcol. Átláthatóbb és mindenkinek könnyebb lesz a dolga.

Csak Anette kérdése hallatán figyelt fel arra az apróságra, hogy kviddicsedzésről jönnek, ott fogja a seprűjét, ott van a kezében! Még elrepülhetne! Nem, már késő. Anette és Bastian felröppenésére támadásba lendültek a halálfalók. Amy az első nagyobb kőhalom mögé dobta seprűjét, hogy biztonságban legyen és szükség esetén bármikor használatba vehesse.
Amy számított Viki átpártolására a halálfalókhoz, mégis meglepte, amikor csapatkapitánya lefegyverezte. Gyenge volt a bűbáj, nem esett messzire a leányzó pálcája, mindössze egy nagyobb ugrással elérhetné, ha akarná. Akarta is.
Úgy döntött, pálcája fogytán igénybe veszi a mugli módszereket. Gyönyörszép hasast ugrott varázspálcája felé, s röptében igyekezett elsodorni Vikitriát, nehogy bárkire is küldhessen átkot, de legfőképpen a saját hátát szerette volna védeni Joy. Amy nem akarta bántani, de meg kellett tennie a barátai és a saját életének védelme érdekében. Elég keményen ért földet, nem volt ideje az esés tompítására, így amikor felpattant, hogy egy kőtömb mögé vetődjön, érezte, nem kevés felhámot hagyott a kőpadlón a könyökéről és a térdéről.
Újabb vetődés következett, ezúttal a seprűjét rejtő romhalmot igyekezett elérni Amy, hátha a levegőben többre menne ő is. Elvégre egy csapatot alkotnak, s ha Sue képes lábra állni és felszállni, akkor együtt könnyedén legyőzhetik a levegőből a két halálfalót és a csatlósukat. Csak ekkor vette észre a lány, hogy bizony nemcsak ők tudnak repülni, hanem a Suet megkínzó halálfaló is szárnyra kapott időközben. Érdekes módon neki seprű sem kellett hozzá, tehát innen nézve határozottan hátrányban volt az amúgy is foghíjas kviddicscsapat, mivel az ő járgányaik éghetőek.
Ha nem sikerült elérnie a köveket, akkor (amennyiben eszméleténél van) igyekszik más búvóhelyet keresni.
Ha épségben sikerült elérnie a kőhalmot, akkor megpróbált az egyik halálfaló háta mögé kerülni. Amikor úgy érezte elérte célját, kinézett a romok takarásából és hamarjában egy átkot is elkiáltott. Nem látta jól, hogy vajon tényleg sikerült-e a halálfaló háta mögé kerülni, de nem is figyelte.
- Everti Static!
Valamit talán elérhet az átokkal...
Még ebben a helyzetben - amikor tudta, hogy a bőrére megy a játék - sem lett volna képes a főbenjáró átkokat használni. Ezért próbálkozott az első varázsigével, ami eszébe jutott. Az átok elkiáltása után azonban óvatlanná vált, ugyanahhoz a fedezékhez igyekezett visszahúzódni, ahonnan az imént előbújt.
A lány nem látta mi történt csapattársaival időközben, csak reménykedett, hogy mindannyian épségben vannak.

Most láthatom igazán, miért kellett volna kicsit többet iparkodni McGalagony órájára azokkal a dolgozatokkal, hogy a sorozatos büntetőmunkák miatt ne kelljen kihagynom minden második DS edzést. Akkor talán lenne esélyem hadonászni a pálcámmal is, mert így igencsak csekély. Ki tudja, miért, a mindenható bizonyára eredetileg kviblinek szánt, csak a kanyarban gondolhatta meg a dolgot, mert hogy sose mutattam tehetséget a komolyabb varázslatokhoz, az hétszentség. Persze, a többieknek könnyű, őket egyéb teendőik nem szólítják el folyton az önképző szakkörről, így állandó jelenlétükkel volt esélyük javítani a tudásukon. Sose hittem volna, hogy egyszer Fricshez fogom hasonlítani magam – de nem tagadhatom, hogy én is nagyobb eséllyel tudnám agyonütlegelni a halálfalókat egy deszkával vagy a seprűmmel, mint elkábítani őket. Na de persze ez az én problémám.
Alig röppenek a magasba a buzdító rikkantásommal (néha nem ismerek magamra, komolyan, fogadni mernék rá, hogy ebből a mondatból még egyszer szállóige lesz), érzékelem, hogy Sebastian is hasonlóképpen tesz. Szeretnék küldeni feléje egy „csak lesz valahogy“-típusú, nem sok reménnyel kecsegtető félmosolyt, de az egyik csuklyás Vikire küldött némító átka elvonta a figyelmem. Ezután még lélegzetet venni sem volt időm, és már repült is a kínok átka Sue felé.
A bejárati csarnokban tetőfokára hágott a káosz, a többszínű fénycsóvák könyörtelenül törtek át a még mindig porral telített levegőn, pedig abban reménykedtem, bárcsak a sötétségbe merülő barnás színű levegő valamiféle láthatatlan függönyként védene meg minket az ártó varázsoktól...
Ekkor füstoszlop csapott fel az orrom előtt!
Kiadósan megbántam, hogy elbámészkodtam. Már sikerült tudatosítanom, hogy a hosszú hajú, sötét nőszemély átka találta telibe a seprűm. Riadtan markoltam meg a nyelét még erősebben, és épp csak időben – a JólsepR rémisztő rángásokba kezdett, mintha így próbálná eloltani a lángjait. Eddig oly megbízható barátom irányítása teljesen kikerült a kezeim alól, kishíján lehajított magáról. Csinálnom kell valamit! Hogy is mutatta Flitwick?...
- Aqua... Aquamenti! Gyerünk már! – hadonásztam kétségbeesetten égő seprűm nyele fölött, de akkora lökéseket kaptam oldalról, és annyira remegett a kezem, hogy bennem a remény aprócska lángja is hamar szertefoszlott – nem úgy, mint az orrom előtt füstölő valódi láng...
De ekkor koncentrálásba belezsibbadt agytekervényeim ujjongva jelezték, hogy takonyszerű folyadékot láttak kicsordulni a pálcám hegyéből!
Teljesen ráfeküdtem a seprűmre, lábaimmal körülfonva a nyelét és a farkát, és jószerével beledugtam a mágikus fadarabot a lángokba, hogy ne tévesszem el. Így persze nagyobb az esélyem arra, hogy leessek a seprűmről, de arra kisebb, hogy eltaláljon egy fénycsóva a szaporán röpködők közül. Gondolatban biztattam magam, gyerünk, sikerülni fog...  
És akkor sercegő hang csapott fel a lángok közül, és a saját szememmel láttam, ahogyan egy vékony, aprócska kis sugárban csurog a víz, és oltja a tüzet! És az bágyadt füstölgésbe fordult! Istenem, micsoda felemelő érzés lett volna, ha épp nem...
Ááá, az egyik csuklyás felénk repül!
Pontosabban levegőbe emelkedett csapattársam felé, és bár be kell vallanom, ez nem kevés megnyugvással töltött el, a másodperc törtrészével ezután feljajdult valami a gyomrom tájékán.
Ez nekirohant Bastiannak!
Mivel úgy gondolom, hogy a nőszemély el van foglalva a többiekkel, és haverja is eléggé bestartolt a fiúra ahhoz, hogy engem egy pillanatra figyelmen kívül hagyjon, seprűm utolsó mozdulatai közepette rángatódzó kézzel a suhanó csuklyás alak és a pirostaláros hajtó kettőse közé fordítom a pálcám.
- Protego!

Miután Anette és Bastian a levegőbe reppentek, s az én számat is elhagyta az a bizonyos átok, máris rá kellett ébrednem arra, hogy kevés vagyok így, hogy hirtelen jött a támadás, mint Csokibékában a légy. Épphogy célbatalálna az átkom, a másik csuklyás alak némán megátkoz. Legalábbis úgy gondoltam, hogy ő volt.
A következő pillanatban hihetetlen fájdalom hasít belém. Földre kerülök, mert olyan érzések ezek, amikkel még sosem kerültem szembe. Görcs húzza össze minden porcikámat, és kibírhatatlannak tűnő fájdalom kínozza minden egyes testrészemet. Nem nehéz kitalálni, hogy valamelyik "kedves" halálfaló kínált meg egy Crucióval.
Nem vagyok egy nyápic alak, de ez még az én tűrőképességemet is igen próbára teszi. Szerencsére a hosszúnak tűnő másodpercek eltelnek, de ez sem akadályozza meg, hogy egy könycsepp ne guruljon végig az arcomon.
Hallom a csetepatét magam felett, látom a suhanó alakokat, de egyelőre nem sokat vagyok képes felfogni a külvilágból. Minden porcikám izzik, igaz, hogy a fájdalom már enyhült, de az agyam még nem felejtette el, hogy az imént mit is éltem át. S hogy soha ne is felejtsem utózöngéit még érezni fogom egy darabig. Közben hallom a csata zajt, és azt is, hogy valaki; nagy valószínűséggel a halálfaló Nő, ismételt átkot szórt rám. Már épp fel voltam készülve a legrosszabra, hiszen jelenlegi állapotomban, nem igazán tudtam magam megvédeni, amikor is az átok nem ért célba. Nem tudom ki volt, aki megmentett, de egy félhangos mondat elhagyta a számat.

- Köszi, ez életmentő volt. - csak ennyire futotta.

Megpróbáltam magam összeszedni, hogy azért mégse legyek totál kiszolgáltatott a HF-ek számára. Lassan térdre kapaszkodtam fel magam, megkerestem a pálcámat, és nehézkesen bár, de talpra álltam. Na most figyeljetek. Gyorsan körbe járattam a szemem a helyszínen, és ekkor vettem észre, hogy a levegőben lévők sincsenek jobb helyzetben mint én voltam az előbb. Pálcámat a seprűsök nyomában levő Halálfalóra irányítom, és egy jólirányzott áttokkal reményeim szerint padlóra küldüm.

 - PETRIFICUS TOTALUS. - ha a tervem bejön akkor a földre kell zuhannia, és ezzel Anettéék is megmenekülnek. Ha nem jön be... Akkor gyorsan elgondolkozom, mi is lehetne a következő átok, ami talán hatásos... Remélem hatásos volt, és azért csapódott bele a srácba... ha nem, akkor Merlin óvjon minket...

Amy vetődését sikeresen hajtotta végre, csak egyetlen aprósággal nem számolt. Az ember ösztönösen cselekszik, ha valami felé repül, ráadásul Vikitriának a csapat terelőjeként jobban ki voltak élezve az effajta érzékei. Mind a két lány a földre került, csakhogy Amy már nem tudott tovább gurulni, hogy pálcáját visszaszerezhesse.
Anette, igaz nem a legnagyobb precizitással, de eloltotta a seprűjén keletkezett apró lángokat, de ahhoz már késő volt, hogy sokáig a levegőben tudjon maradni. Egyelőre nehezen, de még kordában tudja tartani seprűjét, és ennek köszönhetően sikerült pajzsot emelnie Sebastian és Cyrus közé. És ha netalántán, újra a levegőbe akarna reppeni a Griffendél őrzője, Vikitria és Amy seprűje gazdátlanul hever a romok mellett.
Sebastian a tőle megszokott ügyességgel repked a levegőben, kitérve egyelőre mindenfajta átok elől, amit felé küldtek. Cyrusnak koránt sincs egyszerű dolga a fiatal fiúval és mikor Anette pajzsbűbája kettőjük közé emelkedik, kizökkenti az üldözésből. Vajon továbbra is Sebastiant fogja kergetni, akit egyelőre még nem tudott elkapni ezzel elég erősen sértve az önbecsülését, vagy inkább Anettet veszi célba, aki egyelőre még az igencsak instabil seprűjén csücsül?
Közben Suenak is sikerül végre feltápászkodnia a földről, és amint összeszedi magát már lövi is az átkát Cyrus felé, egyrészről társainak segítve, másrészről az egyenlítés végett. Csak, hogy az átkot sajnos nem talál. Hiába volt tökéletes a célzás, Anette időközben felhúzott pajzsbűbájának köszönhetően Cyrus irányt változtatott, és Sue átka mellette repült el. Három egy ellen… Mi lesz erre a reakciód Cyrus? Talán ki fog rajtad három diák? Meglehetősen megalázó lenne.
Ami viszont igazán érdekes, hogy Evolet bizony egyedül maradt. Amy épp Vikit döntötte a földre, Anette és Sue Cyrusra támadt, Sebastian pedig éppen a saját bőrét mentette, hogy aztán minden erejével segíthesse társait. Vajon minek köszönhető Evolet, hogy rád senki sem támadt? Talán nem tartanak kellő ellenfélnek? És te vajon segítesz a társadnak vagy csak figyelsz és szórakozol egyet?

Az életének önnön megvallása szerint legszebb éveit élő halálfalót úgy ölelte körbe a gomolygó, mocsokszín füstfelleg, mintha oltalmazni szerette volna, ölelve rejteni a külvilág szeme elől örökkön. Alig telt el pár pillanat a lányra szórt Crucio kiejtését követően, és a középkorú férfi már a levegőbe emelkedve vetette magát a pimaszsgukkal haragját kivívó diákok után. Kiszemeltje először a lány volt, azonban látván annak seprűvel való szerencsétlenkedését úgy döntött, a másik hősködni akarót veszi célba, és bünteti meg méltón arcátlanságáért. Döntését logikus érvek alapján, hideg fejjel mérlegelve hozta meg. Az első pillanattól látszott, hogy a griffendél kviddics-csapatát erősítő hölgyemény nincs a helyzet magaslatán, melyből egyértelműen következik, ráér vele foglalkozni akkor, ha a fiú élettelen teste úgy ernyed össze előtte, mint a kártyavár a szélviharban.

A gyorsan hömpölygő felleg ide-oda cikázva szállt, hiszen Cyrus tapasztalt volt már a harc terén… tudta jól, attól függetlenül, hogy diákok a célpontok, nem szabad elbagatelizálni a helyzetet, és ezzel együtt nem tekinteni kellő ellenfélnek őket. A cikázással egyértelműen nehezíteni próbálta az alant húzódók helyzetét, ha esetleg Leroy kisasszony mellett mégis lenne valakinek ideje támadni, biztosan ne találjon célt az átka. A cikázás kapóra jött, egyrészt a protego bűbáj láthatatlan fala végett, másrésztől, mert egy, a Crucio igétől percekkel ezelőtt még földön heverő bizony a capitulátus igét küldte felé… sikertlenül. A fénycsóva alig mellette húzott el. Minthogy immáron többen is rá összpontosították figyelmüket dönteni kellett, a fiú, vagy a támadók armadája egyszerre. Minthogy a hely iránt tisztelettel viseltetett, mégis tudta, helyrehozható lesz az átkát követően irányt változtatott. Az ige, mellyel káoszt akart kelteni, és megosztani az összefogni készülő diákságot, azon igék közé tartozott, mellyel már élt, nem is egyszer, ha a szükség, és a támadók számának fölénye megkövetelte. A mennyezet alatt húzódó füstfelleg hirtelen irányt változtatott, és meredeken, balra lefelé, a törmelék irányába indult meg cikázó mozgásával.

A földetéréskor az éjszín, férfit körbeölelő gomolyag nem állt meg, és azzal a sebességgel, ahogyan Cyrus megállapodott folytatta útját a padlózat irányába, majd terült szét azon, hogy pillanatokkal később elillanva vésszen örök feledésbe. Gonosz félmosoly villant a nyugalmas arcon, vészjósló volt a kezdet… a kézben lévő pálca a megemelkedett, majd fentről lefelé haladva, az óramutató járásával megegyező irányban egy kört írt le.
~ Imber Igneo! ~
Halstead nem kisebb non-verbális igével sújtott le, hiszen így stílusosan akár több diákot is leköthetett egyszerre, arról nem is beszélve, hogy eközben Leroy kisasszony bizony kiélhette halálos vágyait, tekintve, kikerült a figyelem esetleges központjából. A kör elején a varázstárgy hegyén egy apró vörös szikra jelent meg, melyből a körcikk felénél tartva erőteljes tűz csapot ki, körbeölelve életrehívóját. Kavargott körötte, oltalmazva őt az ellene irányuló átkoktól. Olykor a pokolian izzó lángnyelvek között mintha egy-egy izzószemű paripa tűnt volna elő, majd enyészett volna ismét a lángok kavalkádjába. A körkörös pálcamozgás közepette háromszor bökött előre a férfi, egyszer a Crucioval eltalált lány irányába, egyszer a seprűn is alig ülő felé, és utoljára a levegőben repkedő fiút célba véve. Minden egyes bökés alkalmával egy tűzgolyó csapot ki a körötte kavargó tűzből, célba véve az érintett személyeket.

Az átok telibe talált.
Nevetve nézem, ahogy a fiatal lányka seprűje megzabolázhatatlanná válik. Igazán élvezetes a szenvedése, sőt... szinte művészi. De hát nincs is szebb egy bogártól, amely az életéért küzd. Nincs is jobb móka egy csapat diáknál, akik fenekén még ott van a tojáshéj. Éretlenek, védtelenek, noha persze igyekeznek a maximumot kihozni magukból, de ugyan, mit érnek?
Csak vergődnek, mint a vízbe fúló rovar, s megtesznek mindent még egy utolsó lélegzetvételért. Szánalmas és izgató a látvány...
Élvezetes. Nevetséges.
Nevetek. Hangosan.

Még akkor is, mikor látom Cyrus a levegőben szinte szenved...
Férfiak! Jellemző.
S bár hiába lőttem ki neki az egyik seprűst, így se boldogul. Igaz, Anette sikerrel eloltotta a pár perccel ezeleőtt még lángoló járművét, de hát így is elég instabil ahhoz, hogy egy apró szelecske lehozza a magam lóról. Azt hittem ennyit még Halstead is el tud intézni... hisz a Nagyúr oly büszke rá... oly annyira a kegyeibe férkőzte magát... Hát mégis csalódni kellene benne?
- Csak nem bírsz elbánni velük Halsted? Ez szánalmas...! -Kiáltok fel nevetve, miközben a pálcát forgatva egy hangos kiáltással egy újabb átok hagyja el a pálcám hegyét.
- Bombardaaaaa! -
Iránya, a kőhalom amely közelében a szőke lány lapul. Szegény Amy... vajon milyen arcot vághat, amint szinte teljesen védtelenné válik? S vajon hogy reagál?

Minden esetre a következő varázsigét halkan elmondva nyugalom száll meg hiába egyedül vagyok itt lent, társam meg fent.
- Calligo! -
S máris a fekete, jótékony köd körülvesz, mint valami puha lepel, amely ápol s eltakar. Meglehet ez az egyik leghasznosabb varázsige... hisz a fekete, a sötétség barátai mindent látnak... így én is. De a fény kedvelőinek ez pokol... a kérdés csak az, kinek elég sötét a lelke?
S noha lehet Cyrus ebből semmit nem érzékel, de az már csak az ő baja, kihasználja-e a varázslat adta segítséget, avagy nem.

Nem számítottam rá, hogy Amy magánakcióba kezd pálca nélkül, hogy egyszer csak elrugaszkodik a földtől és a következő pillanatban csak azt érzem, hogy fájdalmasan koppanok a földön. Magammal rántottam őt is. Éreztem, ahogy rám esett, de ahhoz hirtelenjében már nem volt elég erőm, hogy meg is fogjam és felé kerekedjek. Váratlanul ért a támadás és elég szerencsétlenül is estem. Az egész balvállam zsibbadt és éreztem, hogy egy jó darabig nem is fog elmúlni, még szerencsém van, hogy jobb kezes vagyok, mert jelenhelyzetben, ha pálca nélkül maradnék, az elég kellemetlen lenne.
Feltápászkodok a földről és akkor veszem észre, hogy Amy nem járhatott olyan szerencsétlenül, mint én, mert már gurult is tovább. Csak hogy a Nő felénk fordította a pálcáját. Egy Bombarda…
Fogalmam sincs, hogy pontosan hova is célzott az a perszóna, de eltérítettem az átkot. Ha Amyt is célozta be, amit szintén nem engedtem volna, akkor mellettem csapódott volna be az igéje és azzal én sem jártam volna jól.
- Meg akarsz ölni? Te normális vagy? – szemtelenkedek megint csak, de most nagyon csúnyán kiakadtam.
Mit gondol ez a csaj? Egyáltalán ki ez? Ahogy kiveszem a beszédéből Halsteadot sem igazán tiszteli, pedig ő a legbrutálisabb Halálfalók közé tartozik. Ha ez a nő így beszél vele, akkor vagy egy szinten vannak vagy eszement. Ha az első variáció az igaz, akkor én vagyok hülye. De akkor se támadjon rám! Vagyis nem rám, de nekem ártva. Egy oldalon vagyunk a fenéért is! Ha már a barátaim ellen harcolok, akkor az úgymond társaim tiszteljenek meg annyival, hogy nem akarnak megölni…
De valójában nem bánom, hogy ez így alakult, mert így esélyt adtam Amynak a menekülésre. Talán ennyi idő alatt össze tudja szedni magát. Lefoglalom a nőt, de ő meg siessen.
Viszont legnagyobb döbbenetemre szinte teljesen eltűnt a szemem elől. Soha nem láttam még ilyen varázslatot. A fekete mágia egy újabb csodája… Erősebb nálunk mind a két Halálfaló, ez már nem kétséges a számomra. És nem elsősorban az erőnk miatt, hanem mert mi vagyis én már nem vagyok idesorolható, de a többiek, soha nem használnák ezeket átkokat.
Viszont a shownak folytatódnia kell, és most Amynek adtam legalább egy kis előnyt, hogy kitalálhasson valamit, többet nem segíthetek neki, nem szabad. Ha megteszem… Nem! Nem szabad gondolkodnom, csak cselekednem, teljesítenem a parancsot…
A levegőbe emelem a pálcám, Halested ellen hárman támadnak, akkor nekem, neki kell segítenem. Segítenem…  Ez nem segítség, ez egy rám erőszakolt szerep, de nincs más választásom.
Levicorpus! Nem mondtam ki az átkom, mégis elhagyta a pálcám egy fehér csóva. Mire nem jó a nonverbális mágia használat… Legalább támadtam, és mégsem ártottam, mást nem tehetek. A látszatot fenn kell tartanom…

Vikitria kellőképpen hatástalanította a Bombarda igét, viszont Evolet Calligoja tökéletesen sikerült.
Cyrus átka elérte Sebastiant. A fiú seprűje lángra kapott és gyors ütembe zuhant a föld felé, ahol gazdája azonnal elvesztette eszméletét a földet érés következtében.
Anettet Vikitria átka találta be, Cyrusé nem, de csak egy pillanat műve volt az egész. Vajon mit kap ezért az ifjú Mirol lány?
Suet eltalálja az átok. Ha pajzsot is húz, áthatol rajta, csak akkor nem okoz akkor kárt.

Hát nem egészen úgy jött össze az a vetődés, mint ahogy kiszámolta. A tagló hatás ugyan megvolt, csakhogy Vikitria nem hiába játszik terelő poszton a csapatban, nem olyan könnyű őt leteríteni. Amy erejéből már nem futotta az újabb vetődésre, csak egy szánalmas kis rándulás lett a tervezett szép ívű ugrásból.
A lányt azonban jelen pillanatban hidegen hagyták mindenféle kviddicsposztok, csak és kizárólag arra tudott koncentrálni, hogy megszerezze pálcáját. Már nyúlt volna érte, amikor megütötte fülét egy szó, mely a halálfaló páros női tagja felől szállt felé. Bombarda. Kegyetlen hatással lett volna rá, valószínűleg nem sok maradna belőle, s azt a keveset is betemetné az eddig passzívan mellette pihenkélő kőrakás.
Önkéntelenül is felkiáltott, bár a varázsige – elvileg – nem érhette el, hála Viki hathatós közreműködésének. Ám még mielőtt abban bízhatott volna a lányka, hogy csapatkapitánya átállt a „jó” oldalra, azaz úgy döntött mégiscsak barátaival harcol a Roxfortért, meghallotta a csk szavait.
Szóval csak a saját kis életed félted? Nem érdemes aranyom, mert aki a barátait képes elárulni, annak már rongyot sem ér az élete – nézett fel szikrázó szemekkel valahavolt barátjára Amy, miközben hátára fordulva félig felült, s cseppet sem kedves és baráti módon próbálta meg páros lábbal kirúgni Vikitria alól a lábait. Abban bízott, hogy a lány vitája a halálfalóval talán eltereli figyelmét a lábánál fekvő háztársáról, így ő, azaz Joy békésen elgáncsolhatja. Két talpával rúgott hát az árulóként számon tartott lány felé teljes erejéből, s az zavarta a legkevésbé agyament cselekedete közben, hogy így talán védtelenné vált egy esetleges újabb támadással szemben.
Ha a saját pálcáját nem is érte el az előbb, hát most legfeljebb megpróbálja megszerezni a csapatkapitányét. Nem mintha túl sok esélye lett volna, de a biztonság kedvéért még egyet rúgott ugyanúgy, ahogy az előbb is tette már. Hajtotta a bosszúvágy, mert igenis elárulta őket Vikitria; sajgó térde és válla pedig csak tovább növelte dühét.
Amy félig ülő helyzetéből végre felmérhette legalább nagyjából a helyzetet, hogy ki merre van és kivel harcol. Sikerült kiszámítania, hogy csupán két halálfaló és egy „növendék” (aki nem más, mint Viki) támadta meg őket; ellenben ők négyen vannak, azaz számbeli fölényben állnak, csak ki kell használniuk. Ha összedolgoznak, talán legyőzhetik a felnőttek tapasztalatát.
Ekkor látta meg a föld felé zuhanó Bastiant Amy, s amikor rongybabaszerűen elterült a földön az ájult fiú, Joy kétségbeesetten felsikoltott.
- Neeee!
Szinte helyben toporgott ültében, mindenképpen segíteni akart csapat- és háztársán. Nem maradhat ott ájultan és kiszolgáltatottan a fiú, még megölnék a halálfalók.
Igen ám, de varázspálca nélkül nem tehetett semmit! Pálcát kellett tehát szereznie, bármi áron, mert itt nem valószínű, hogy bejönne a mugli kocsmajárók „Intézzük el odakint” kezdetű szövege. Ezért próbálta ledönteni Vikit a lábairól, és valahogy kézbe keríteni a pálcáját, habár talán egyszerűbb lett volna a sajátjáért indulnia.

Határtalan volt az örömöm, amikor a varázsige hatására nem pislantott egy bágyadtat a pálcám, narancsgerezdeket hajigálva magából. Azt meg aztán végképp elhinni sem mertem, hogy a Sebastian és a morcos gonosz álarcos bácsi között felvillanó pajzsbűbáj az én művem... Valójában gondolkozni se nagyon volt időm rajta. Talán majd akkor megejtem az ilyen kis élvezeteket, amikor az egésznek vége lesz (ha vége lesz), és Reggeli Prófétát olvasgatva fogunk nyögdécselni a gyengélkedőn, frissen forrasztott csontjainkat markolászva (ha eljutunk odáig). Ugyanis az világos, hogy most ilyesmire nem adatik alkalmam. Már eddig is valóságos csoda volt, hogy kibírtam hánykolódó seprűcskémen, hanem itt már nincs helye csodáknak. A lángokat eloltottam valahogy, az igaz, de elég volt egy erősebb lökés egykoron hűséges barátomtól, hogy érezzem a nyakát kicsusszanni az ujjaim közül. Mintha ez nem lett volna elég nagy gond, így, körülbelül nyolc méterrel a padló fölött balettírozva, még plusz két új nehezítő körülmény is társult eddigi kistestvérei mellé.
Az egyikkel nem voltam egyedül.
Hánykolódó akrobatikus mutatványaim közepette sem kerülhette el a figyelmem, hogy az a drágalátos halálfaló úr, aki eddig többségünket mulattatta a kedves kis tréfáival, jóformán egy hatalmas, égő, forgó, pörgő, szikrázó tűzgömbbé maskarálta magát a furfangos bűbájai által. Na ez még ránk nézve nem is lett volna akkora gond, hiszen még ha a csata közepében is fázik az ipse, hát lelke rajta, melegítse fel magát. De arról nem volt szó, hogy nekünk is be akar fűteni.
Már nem is tudtam, a szemem káprázik-e a fénycsóvák sokaságától, annyira sokfelé kellett volna figyelni, már az is megfordult a fejemben, hogy talán álom az egész, valami rossz lidérces álom, de a következő pillanatban azt láttam, hogy a tisztelt lánggömb úr három szikrázó pamacsot küld utánunk. És az egyik felém tart...
Ekkor szinte megmentésképp jött a következő meglepetés.
Nem érzékeltem mást, csak azt, hogy egyszerre nagyot fordul velem a világ. Elsőnek az jutott eszembe, hogy már biztos eltalált valami átok, ezt látja mindenki, mielőtt elájul, hogy megfordul a kép, elhomályosodik minden, és aztán jön a sötétség! Ahol már nem érezni semmit, amikor már nem kell strapálnod magad azzal, hogy az az ürge ott a hátad mögött milyen rontást küld majd rád. Valósággal vágytam már erre a sötétségre, hogy kipihenjem magam, és már kézségesen gördültek is le a szempilláim.
Ellenben a zaj nem szűnt meg. Sőt. Éreztem, hogy a seprűm most már végérvényesen és visszavonhatatlanul kicsúszik a karmaim közül, még a reccsenést is hallottam, amit olyan fájdalmas volt hallani, pedig alig tűnt ki a robajból. Éreztem azt is, hogy a vér folyamatosan a fejembe tódul. És az oltalmat adó sötétség a maga békés csöndjével csak nem akart eljönni.
Erőt vettem magamon, és gyanút fogva nyitottam fel a szemeim. Egyáltalán nem ment olyan nehezen, mint amilyenre számítottam... Merthogy semminemű ájulásnak mégcsak a környékén sem voltam. Ellenben láthatatlan béklyók fogságában csüngtem a levegőben, a semmiben, nyolc méter magasan, mint egy lusta lajhár a faágról.
Kissé szédelgett a világ a szemeim előtt, az való igaz, és nem volt kellemes érzés, de hisz’ mi volt az a látványhoz képest! A fejem fölötti egyik élettelen rongykupacban (emez a padló szintjével egyenlő) Sebastian bajtársam véltem felfedezni. Mintha nem tódult volna elég vér a fejembe a fejjel lefelé csüngéstől, hát most megduplázta az iramot! Éktelen vergődés közepette igyekeztem tekintetemmel felmérni a helyzetet.
Úgy tűnt, hogy a szerencsétlen felakasztatásom mentett meg a tüzes mennykőtől, amit az alólam kigördülő seprűm szenvedett meg. Most is odafent (-lent?) hánykolódik a padlón nyughatatlanul, és csak úgy prüszköli a szikrákat magából. Nagy nehezen sikerült eloltanom szegényt, erre megint meggyullajsztják.
Most azonban adódik egy aprócska probléma. Ennek a bokávalcsüngetős átoknak hallottam már a hírét, de az ellenszerét bizony nem tudom. Hát hogy a fenébe kerülök én innen le?
Megpróbálkoztam halkan a Finitoval és a Finite incantatemmel is, de csak nem sikerült a lejövetel. Talán titkon örültem is neki, hiszen jó, ha kikerülök a béklyóimból, de ugyan milyen lenne nyolc méter zuhanás után összecsókolózni a padlóval, ha még a seprűm sincs itt, hogy megmentsen?
Kétségbeesetten pillantottam fel (le?) bajtársaimra, hátha valamelyik szán rám egy pillantást, és nem hagy itt mozdulatlan, lebegő céltáblának a csarnok szószoros közepén.
Egyetlen tekintettel találkozott az enyém a mieink közül, az egyetlennel, aki nagyjából talpon volt még, és akinek az arcáról igen furcsa dolgokat tudtam leolvasni. Lábra kapott bennem egy újabb gyanú...
Viki, hát nem szedsz le innen? Vagy talán... te magad küldtél fel?...