Roxfort RPG

A konyha a Nagyterem alatt található, és pontosan úgy néz ki, mint amaz... Eltekintve persze attól, hogy a konyhában a manók dolgoznak... Itt készülnek az ételek, melyeket az étkezések alkalmával a manók felküldenek a helyiség egy emelettel följebb lévő másába.

A diákoknak elvileg tilos ide lejönniük, ám néha akad egy-egy tanuló, aki olyankor éhezik meg, mikor épp nincs étkezés a nagyteremben, és lejön ide. A manók persze örömmel kiszolgálnak mindenkit... Nekik ez öröm... Azonban ha egyszer egy tanár fülöncsíp itt valakit, az komoly büntetésre számíthat.

Lassan éjfél és én a konyha felé tartok... Nem elég, hogy jóval takarodó után hagyom el a Klubhelységem, még a Tiltott konyhába is be akarok merészkedni. Hú, mi lenne ebből ha egy tanár megtudná... De persze nem tudja meg. Sosem tudták meg, akkor most miért derülne ki?
Rendszeresen éhezem meg éjszak, de már kicsi korom óta, nevelő anyum állandóan mondogatta is hogy nem egészséges hét óra után enni. Vagy mikor is? Nem tudom, sosem figyeltem oda. De miért baj, ha éjszaka eszem? Sokkal jobb úgy aludni, ha teli a pocak. Jól lakott óvodásként bemászni a pihe-puha, meleg takaróba, Sárkányt plüssállatnak használni és alukálni, hogy aztán másnap McGalagony megint szúrós tekintettel nézhessen rám, mikor késve esek be az órájára. Nem értem miért nem szokta már meg, pedig hat éve ezt csinálom.
Na jó nem hat, de már jó régóta, viszont nekem már nem szól, ami jó pont, csak automatikusan több házit ad, ami rossz pont. De megéri. Az a plusz tíz perc alvás is rengeteget számít... Mary szerint lusta vagyok, ez nem igaz, csak szerintem sokkal jobb egy napban az sötét, mint a világos. Éjszakai leányzó vagyok, de szerintem ez valami családi örökség, mert állítólag apám is pont ilyen volt, és Jamesnél is ahogy megfigyeltem, minél későbbi időpontban megyek hozzá, annál éberebb.
Hát igen a Mirol vér... Nem értem hogy az embereknek mi baja vele. Na jó, de tudom. De azt nem tudom akkor sem megérteni, hogy engem miért kell elítélniük, csak mert Hendersonból Mirol lettem. És? Semmi közük hozzá. Az én életem és én élvezem ezt a változást. De azt felháborítónak tartom, hogy sokan összesúgnak a folyosókon ha meglátnak, vagy messziről elkerülnek. De a legszebb, hogy a barátaim is elhagytak, csak mert szerintük megváltoztam, hát remek... Greg és Daiman, még annyira nem is bántott, de Mary igen, mert ő ismerhetne annyira, hogy tudja ki voltam, vagyok. Áh, de nem is érdekel!
A konyha mint mindig, most is tele van a sürgölődő manókkal, és mikor meglátnak azonnal vagy tíz előttem terem, és lesik a kívánságaimat. Kicsit hátrébb, jó pár másik egy asztalt és széket varázsolt nekem, hogy le is tudjak ülni, hisz már ismernek, tudják, hogy itt fogyasztom el az éjféli lakomám.
- Hmm... egy túrótortát kérnék, és egy pohár langyos tejet. De ne legyen túl nagy az a szelet. - adom ki a parancsot és leülök a megterített asztalkához, ami csak az én tiszteletemre lett felállítva.
 

Távol, nagyon távol és nagyon tompán bődül éjfélt az óraépületben az időt kopogó szerkezet, de azért még ide is hallatszik, mint egy óriási, allegorikus szívdobbanás a csöndben. Ha nagyon figyelek. Vagy csak jobban működik az időérzékem éjszaka, és tudom, hogy most lett tizenkettő, és a hangot csak beképzelem magamnak. Azt hiszem, az agyam már rég nem működik rendesen, sok-sok éjszaka óta nem ért álomban ez a pillanat, lassan sikerül napi egy-két órára csökkenteni az alvásadagomat ? attól függően, hány mágiatörténet van aznap, nyeheh ?, és az általános ébrenlét szürke forgácsot farag az agyamból. De az éjfél rituális hordererejű momentum, a többi, tehát az állóképességem meg a szellemi frisseségem, meg nem érdekel. Az elmém eddig se ért sokat, de ez már hozzátartozik az ismerős éjszakai rituáléhoz, a mezítláb mászkálással együtt, minden mással együtt. A fanyar, élénkítő kávéillattal együtt, igen. Tejszín meg cukor nélkül, persze. Sz?al kávé. Elvégre ezért vagyok itt lenn.

Lehet, hogy kezdem elbízni magam, de talán csak egyszerűen megszoktam, hogy ha csinálok valamit, annak nincs se jelentősége, se következménye, tulajdonképpen mintha meg sem történne. Talán azért, mert van az évfolyamon elég arc, aki számít, és én már csak kedves kis semmi vagyok; de nincs ezzel baj. Biztonságosak a sötét folyosók, mert ha vadászik is valaki tilosban kószáló diákokra, hát nem engem keres. Talán észre se vennének, ha elsétálnék mellettük ? na jó, ez tán túlzás, de biztos, hogy nem tépnék le a fejem, valószínűleg arra se vesztegetnék az idejüket, hogy megdorgáljanak, és lehet, hogy még a nevem se ugrana be elsőre. A Hugrabug mélybe csorgó pontjai meg annyira nem kapják fel a vérnyomásom. Kényelmes, veszettül készelmes. Tehát miért izgatnám magam, hogy éjféltájt még azzal szórakozom, hogy kávét rabolok a Roxfort szorgos kis manóitól? Nem, inkább nem izgatom magam, köszönöm, csak egyszerűen előre hajolok, hogy megcirógassam a gyümölcsöstál-csendélet festett körtéjét, aztán lenyomom a látványosan vihogó körtéből lett kilincset, és belépek a titkos-tiltott lakomák bűvös színterére.

Kissé meglep, hogy nem vagyunk édes százegynéhányasban a manókkal, mert ott ücsörög-szomorkodik az egyik asztalnál egy szöszi, akit némi szemügyrevételezés után még fel is ismerek. Mondom én, hogy túl sok a számottevő arc az évfolyamon, még ha órákon nem is nagyon futok össze velük. Inkább csak a hatás kedvéért húzok össze pár gombot az ingemen, és különösebb tétovázás nélkül levetem magam az asztalhoz, Vikitriával szembe, mint akit direkt ideinvitáltak. Pofátlan vigyor be; ez a legjobb gyógyír holmi lelki sebekre. Egy pár perc alatt begőzölnek, és elfelejtik az egészet. Tuti a hatás.

- Kávét ide, feketén ? adom ki az ukázt, valamivel kevesebb udvariassággal, mint ő tette az imént, de a házimanóknak úgyis mindegy, valószínűleg még élvezik is, ha valaki bekeményít, én meg szeretek örömet okozni. Pillantásom azonban határozottan megállapodik Vikitrián, egészen pontosan azon töprengek, ugyan mi a fene válthatta ki belőle ezt a világfájdalmas kifutómodell arckifejezést. Szó se róla, csini, de azért jobban bírom, ha legalább lángol, most viszont takarékra vették. Még a gőgös fedőréteg is visszahúzódott kicsit. Nem tudom, mi olyan meglepő abban, hogy Hendersonból Mirol lett. Eddig is tiszta olyan pofát vágott, mintha ő lenne a világegyetem legszebb szemű, leghidegebb kisugárzású és legelviselhetetlenebb stílusú dominája ? oké, én nem akarok szkeptikus lenni, semmi bajom a szemével, de szerintem még egy szado-mazo partit is könnyebben összeüthetnénk, mint egy sima beszélgetést ?, ezen nem változtat különösebben, hogy kiderült, sötét titkoktól meg fajilag inferióris vértől csöpög a családi háttere. Mirol vagy Henderson, hát nem tökmindegy, ha maga a csaj változatlanul merev és undok és nem áll szóba velem? Én ártatlan vagyok, csak semmi diszkrimináció. Megrebegtetem a szempilláimat. Csak egy árnyalattal lennék kevésbé férfias, és én lehetnék Shirley Temple. Kicsit. Bevetem a szokásos letámadós üdvözlésformát. Ettől menekülnek. ? Sziiia, Viiikiii. Nem is gondoltam volna, hogy összefutunk. Evészavarok? Beütött a bioritmuskrach?

Szeretek egyedül enni, egyedül a gondolataimmal. Legalábbis a manók társasága nem izgat. De most egy félhosszú barna hajú egyén huppant le az asztalomhoz, megzavarva a magányom. Nem tudom, ki ilyen pofátlan, de rosszkedvemben talált, és annak soha nincs jó vége.
A legtöbben már megtanulták, hogy nem jó dolog velem szórakozni, de vannak egyesek, akiknek még nem sikerült e fejébe vernem.
Wilde? Na, ő pont közéjük tartozik. Szerencsére nem sokszor hoz össze minket a sors, és ennek fenemód örülök. Egyszerűen irritál általában a gyerek ezzel a flegma, leszarom a világot nekem mindent szabad stílusával. Meg, hogy ő mindent jobban tud, de a legjobban a cinikusságát rühellem.
Most is. Pofátlanul vigyorog rám azzal a bamba képével. Mit képzel ez magáról? Az egy dolog, hogy az engedélyem nélkül leült a nekem fenntartott asztalhoz, de még szórakozik is velem? Kíváncsi vagyok, mikor jön el a Mirol témával, hisz egy magafajtától nem lenne meglepő. Ott rúgnak belém, ahol a legsebezhetőbb vagyok, de velem jobb, ha vigyáz, keményfából faragtak.
Feketét? Éjfélkor? Mi az virrasztani szeretne itt valaki?
És igen?
A mézes mázos szánalmas köszönés, amiről lelír, hogy idegesíteni akar, nem mintha a vigyorából nem jöttem volna rá. Soha nem voltunk egy kebelbarátok. Sőt, azt sem mondhatnám, hogy valaha is jóban voltunk, még arra sem emlékszem, hogy bármikor is képesek voltunk két mondatnál többet váltani a másikkal és most mégis úgy beszél, mintha hűdehipiszupipajtik lennénk. Na, ettől jobban kiráz a hideg, mint azoktól, akik a szemembe mosolyognak, aztán összesúgnak a hátam mögött, de a legrosszabb, hogy tudom, hogy semmi őszinteség nem lakozik benne. De ha ő így játszik, én is így fogok. Nem mintha általában nem úgy szóltam volna hozzá, mint egy utolsó kutyához, de most épp világfájdalmam van, le lehetne szállni rólam.
- Ejnye Ethan, hol marad, a kérem? ? kérdem a legédesebb hangomon, tipikusan úgy mikor az öreg nők, próbálnak hatni a számukra neveletlen fiatalságra. Hú, mennyire tudom utálni azokat a banyákat. Idegesítőek, egyszerűen idegesítőek, pedig semmi bajom általában az öreggel, de azok a tipikus vénasszonyok az agyamra mennek. De most elválik, hogy drága jó cimborám, hogy áll ehhez a témához.
Köszönni nem köszönök. Minek? Elég egy szimpla megvető tekintet is, az udvariassági formák helyet, abból már úgy is lehet sejteni, hogy nem kívánatos személy a számomra. Mennyire tudom, hogy ezek után nem fog elmenni? Sokkal hasznosabb lenne, ha kedvesen viselkednék, és akkor lehet, megunná a társaságom és lelépne, csak hogy nem vagyok olyan állapotban, hogy menjen kedveskedős hangnem. Éjfél van. Késő van. Éhes vagyok. Fáradt vagyok. És nincs kedvem játszadozni.
- Na és te? Virrasztasz, hogy feketét iszol? ? kérdésre kérdés.
Jó, tudom, hogy egy átlátszó védekezési forma ez, hisz akkor teszünk fel válasz helyett kérdést, mikor nem tudunk mit felelni. De én mit mondhattam volna? Na, jó, az igazat lehetett volna, hogy szinte minden este itt dekkolok, eszem valamit, aztán visszasunnyogok a tornyomba, de Wilde előtt nincs kedvem az étkezési szokásaimról beszélni. Minek?
- Mit keresel itt? ? jött az utolsó kérdésem, amivel egyértelművé tettem, hogy valójában annyi kedvem van hozzá, mint Pitonnak samponhoz nyúlni.

Én még mindig teli pofával vigyorgok, de leginkább a velem szemben acsargó leányzó arcán végigszánkázó gondolat- és érzelemlenyomatokat figyelem. Késő van, egyszerűen csak hagyjuk, hogy ez most perverzió-e, avagy sem, de én piszkosul bírom élvezni, amikor még csak meg se szólalok ? oké, kevesen vannak, akiknek lehetőségük nyílik még ezelőtt kettőt pislantani ?, vagy legalábbis nem mondok semmi extrát vagy csak szelíden pofátlant, és máris irritálok valakit. Szerintem veleszületett tehetség. Persze a lesajnáló, megvető, szánakozó, de leginkább mélyen és alaposan irritált pillantásokból már eddig is éppen elég jutott Hende.. pardon, Mirol felől, mintha engem tényleg most eresztettek volna ki az állami ünnepre való tekintettel amnesztiával a sintértelepről. Nem azt mondom, szeretem, ha vakargatják a fülem tövét, visszahozom az eldobott hitelkártyát, ugatok és morgok teljes munkaidőben, illetve szűkölök éjjelente, a holdra vonítani meg vicces, főleg, ha az emberben már van egy fél üveg jóféle vodka, de azért ne rúgjon oldalba senki, csak azért, mert nem huszonnégy karátos a vércsoportom, és azon kívül, hogy kiüssem másoknál a biztosítékot, nem vagyok jó semmiben. Nem vagyok én mindenki kutyája, na, csak azoké, akik megérdemlik. Kár, hogy ilyen piszkosul kevesen vannak, hogy egy ujjamon meg tudom számolni őket. Tele vagyok szeretettel, amit szívesen szétszórnék a világban! Na, nem, ilyen idióták között azért talán mégsem; marad a romantikus egyesben kutyulás holdtöltekor, vodka, sápadt-szép hold, én, Mirol pedig nyugodtan higgye, hogy magasabbrendű, nem sértődök meg, mert nem tudok. Miért kéne, azért, mert valaki nem látja, hogy én vagyok a legtökéletesebb darab, ami kiszaladt az égi futószalagról? Hát, az az ő baja. De mivel tele vagyok jósággal, ilyen apróság miatt nem tagadom meg tőle felemelő társaságom kegyét. Láthatóan minden vágya, hogy megvilágosodjon. Nanáhogy.

Egyébként nem tudom, miért hiszik azt az emberek, hogy amikor ilyen férfias bájjal köszönök rájuk, az púder. Nem az. Én csak zsigerileg magamévá tettem Jézus felebarátainkról szóló intelmeit, és próbálok mindenkivel kedves lenni, ennyi az egész. Oké, nem baj, ha ezt senki sem hiszi, de tény és való, hogy már magától jön; s a szempillarebegtetős, ezerwattosan bevigyorgós köszönőszámom mindenesetre kétségkívül jobb, mint ez a lejárt szavatosságú negédeskedés, amitől a hideg valami nyálkás-csuszamlós, félig testet öltött matéria képében végigszánkázik a gerincemen. Meg is borzongok. Jujj.
- Atyaúúúristen, drága Viki, ez rettenetes volt ? dörzsölöm meg a karomat, mert tényleg tiszta lúdbőr lettem ettől a frekvenciától ?, mégis miféle kegyetlenség késztetett arra, hogy bevesd a halálos fegyvert? A kérem a nagy örömteli egymásratalálás feletti izgalmamban sajnos benn maradt a farzsebemben, ha akarod, kicibálhatod, bár szerintem remekül érzi magát. Ha a részedről lemaradt köszönés is hasonló helyeken tartózkodik, én örömmel segítek előhúzni, persze csak, hogy nehogy megsértsük az etikettet ? könyökölök előre bizalmas-jólelkűen, mert igen, én teljesen megbízható vagyok, és méginkább segítőkész, ha a női karosszéria markánsabb vonalain kell matatni. Újabb veleszületett tehetség? Talán csak a sok gyakorlás gyümölcse. Egyébként nagyon sokat sejtető az arca, mintha valamire nekem asszociálnom kellene erről az iszonytató hangnemről, de hiába töröm az asszociációs készségemet, csak nem jön semmi, leszámítva persze két haláltusáját vívó nőstényhörcsög és egy hetek óta bekapcsolva maradt gázkazán zajait. Lehet, hogy bennem van a hiba. Isten látja lelkem, én borzasztóan nagyon próbálkozom, most még egy bűntudatos pofát is megkíséreltem odaapplikálni a képemre, hátha ez meghatja. De őszintén szólva kételkedem benne. A gyermeki naivitásomat sajnos ötéves koromban amputálta a nagyfaterom egy kerti ollóval, azóta meg egy befőttesüvegben őrzöm, hogy hátha esetleg kell még valakinek. A veséim is eladóak egyébként, ha valakit érdekel.

- Kérdésre kérdést? ? csóválom meg a fejem újra kiszélesedő vigyorral, nem túl frappánsan, és még kevésbé eredetin, de néha még nekem is idéznem kell a klasszikusokat, hogy ne sértődjenek meg, meg a közhelyeket, hogy ne fáradjak el. ? Mit rejtegetsz, kegyetlen hangon sipító hölgy, hogy még erre az egyszerű kérdésre sem adhatsz választ? Mindegy, amúgy ott fekszik kinn a folyosón Frics megtört, üveges tekintettel, lila szájjal, hullamereven, húúh, ha látnád, sose akartam tudni, mit rejt az a trendi barna pantalló, de ez tényleg minden képzeletet felül múl.. Szóval, gondoltam, mielőtt elkapkodják a legjobb helyeket, már most elkezdek virrasztani mellette ? újabb ezerwattos vigyor be, mit nekem az energiaforrások kimerülése, mit nekem Ukrajna, mit nekem Irán. Aztán vállat vonok, és az éjszakai kint mászkálásban enyhén áthűlt tenyerem az időközben kiszállított csésze oldalára tapasztom. ? Igazából csak szeretem az ízét ? intem magam felé egy mozdulattal a frissen őrölt kávébab színtiszta, forró aromáját, és élvezettel légzem be. Ebben a pillanatban kevés dolgot tudnék mondani, ami jobb, mint egy igazi feketekávé éjfélkor. A következő pillanatban már legalább hármat, de ez persze mit sem farag le a kávé érdemeiből. Vigyázva emelem a számhoz, nehogy leforrázzam magam, de lassan belekortyolok már azon melegében. Isteni. Még két korty, és már szebb is a világ, sőt Mirolt is meg tudom ajándékozni egy napfényes mosollyal, hogy hasznosítsuk azért a megújuló energiákat is. Tulajdonképpen nem is olyan rossz lány ez a kis griffendéles degeneráció, engem szórakoztat, amikor fúj rám, és biztosan neki is meg van a maga fájdalma, mint az összes többi szociopatának, de ez általában nem izgat engem annyira, hogy figyelembe vegyem. Most viszont.. tényleg, nincs is jobb programom, még fiatal a legfeketébb éjszaka, miért ne használhatnám a rengeteg időmet arra, hogy megfejtsem a szöszi buksi rejtélyét? Eh.. kezdek zavaróan humanista lenni. Hol érdekel engem az, hogy mi a kínja valakinek, aki engem egy kibelezett varanggyal egyenértékűnek lát? Hm, leszámítva persze, hogy a varangy már megdöglött, én viszont még zavaróan élek, de ami késik, az nem múlik. Még pár ilyen rágcsálósikoly, és már bukok is a sírgödörbe.

Nem, azt hiszem, a negyedik korty kávéval el is múlt az emberszerető hangulatom, és Mirolt sem tudom szánnivalóan elfuserált, bájosan selejtes humanoidnak látni, mert hát tulajdonképpen egy emberbőrbe pakolt sárkány. Istenem, ezt a kérdést, hát hogy lehet ilyen kérdést feltenni ilyenkor, bázeg, az én agysejtjeim rohamos pusztulására senki nem gondol? Felvonom a szemöldökömet. Nagyon mély lekezeléssel. Mert én ilyet is tudok.
- Kérdésed mélységes éleslátásról tanúskodik ? eresztem ki a levegőt, hogy csökkentsük az emberi hülyeség feletti idegeskedésben bekövetkező szívinfarktus előfordulási lehetőségeit. ? Tudom, hogy meg fog lepni, hiszen valójában még én sem tértem még napirendre felette, mert egyszerűen hihetetlen.. Kávét. Inni. Jöttem ? közlöm drámai hangsúllyal, és a nyomaték kedvéért még a csészét is megemelem egy kissé, ha már megittam volna, most nyilván a szemébe nyomnám, hadd csapódjon ki a fehérje a hő hatására, de még van kávé benne, és azt a pár kortyot sem vagyok hajlandó feláldozni csak azért, hogy valaki okosabb legyen tőle. ? Most pedig, hogy elárultam e nagy titkát az életnek, dobjunk a kockával, és te jössz. A kérdés pedig: mit búslakodsz ama túrótorta romjai felett, amivel most legalább négyszáz kalóriát vittél be a szervezetedbe, és amelyet végzetes ifjúkori baklövésként regisztrálsz majd úgy huszonöt év múlva, egy fáradt alkonyon megereszkedett zsírpárnáidat markolászva valamelyik neves aranyvérű família kacsalábon forgó vityillójának aranykeretes fürdőszobatükrében..?

[még a klubhelyiségben]

Nyugodtan, kezemet a lépcsőkorlát tetején futtatva haladtam le a lépcsőn, mely a klubhelyiségbe vezetett. Elég volt egyetlen pillantás a helyre, máris láttam, hogy az, ahogy esténként lenni szokott, csordulásig megtelt. Az ablak melletti asztalhoz és a mellette felállított fotelhez vettem az irányt.  Társasági ember vagyok, de most nem volt kedvem az emberekhez. Helyet foglaltam a kényelmes ülőalkalmatosságban, könyvemet pedig, mely a Kviddics évszázadai címet viselte, az asztalra fektettem.  A tűzhely felé fordultam, mivel az volt a társaság középpontja, mindenki a körül foglalt helyet, persze azon kevés emberek, akik lejöttek tanulni behúzódtak egy kis sarokba ahol nyugodtan mélyedhettek könyveikbe. Szememet szépen, lassan körüllegeltettem a megjelenteken. Voltak ott első- és másodévesek, akik egy csoportba verődve, az egyik asztalnál foglaltak helyet és a mágikus sportok olyan ágát választották, melyek kevés fizikai erőfeszítést igényeltek, varázslósakk, köpkő és társaik. A harmad- és negyedévesek már kevesebb számban képviseltették magukat, de akik lejöttek azok a tűzhely mellett helyezkedtek el és harsányan nevettek. Ötöd- és hetedéves diákokból volt a legkevesebb odalent, ők valószínűleg a legfontosabb roxforti vizsgáikra tanulnak, az RBF-re és a RAVASZ-ra. Hatodévesekből volt a legtöbb, ők mindenfelé voltak, tűzhely mellett, az elsősöknél, néhányan tanultak, egy csoport lány pedig a faliújság mellett vihogott. Ez engem különösen zavart, de hát nem tudtam mit tenni, ötpercenként újra, meg újra felharsantak. Még utoljára végigfuttattam szemem háztársaimon, majd belemélyedtem a kviddicset taglaló irományomba.  Ám az első oldal után újra felnéztem a könyvből és a tűzhelyre siklott a látószervem. Finoman megnyaltam a szám szélét, mintha egy kis étel maradt volna ott és le szeretném nyalni. Igen, eléggé éhes voltam, pedig egy órával ezelőtt a vacsora elteltével még úgy éreztem, hogy egy falat nem csúszna le a torkomon.
A könyv jobb felső sarkát behajlítottam, így jelöltem, hogy hol tartok, aztán meg leraktam az asztalra. Komótosan felálltam fotelemből és elindultam a kopott ajtó felé, mely kivezet a zajos klubhelyiségből. Elhaladtam a kandallónál összeverődött kis társaság mellett, el a vihogó lányok mellett, akik közeledtemre elhallgattak, majd miután kezemet a kilincsre tettem és az ajtó nyikorogva kitárult, a nevetés újra felharsant hátam mögött. Az átjáró bezárultával minden hang elhalt és én ott álltam egyedül a portréhoz vezető csigalépcső tetején. Előre léptem és leszaladtam a lépcsőn, noha nem azért mert annyira mardosott az éhség, hanem mert jól esett, olyan érzés volt mikor egy seprűn ülsz és a szél teljes erővel az arcodba csap, bár a repülés ennél sokkal felemelőbb volt, ahhoz semmit nem lehet hasonlítani, hisz az a végtelen szabadság jelképe. Arra eszméltem, hogy a folyosón állok és a falon függő portrék furcsán szemlélnek engem.

[az eleséget kínáló manók felé :D]

Tudom, nekem nem szabadna ilyenkor a klubhelyiségen kívül tartózkodnom, és ha valamelyik tanár rájön, hogy én az önkéntes kimenőmet töltöm, akkor súlyos pontlevonásokkal jutalmazhat. Flitwick professzor elnézőbb lenne velem, mivel hollóhátas vagyok, ő maximum tíz pontot vonna le, nem többet, a saját házával mindig is elnézőbb volt. Én inkább a Piton és McGalagony professzorokkal való találkozástól tartottam. Ők kevésbé néznének el egy ilyen kis túrát, náluk a mínusz ötven pont az garantált lenne.
Miközben a lépcsőkkel szórakozok, melyek sose akarnak odavinni ahova én, szeretném, egy kicsit elgondolkozom rajt, hogy hogy lehet bejutni a konyhába.  Azt tudom, hogy hol van, nem arról van szó, hanem hogy melyik portrén keresztül kell bejutni. Régen voltam már ott és egy kicsit elfelejtettem, na, mindegy, majd ha ott leszek, akkor biztos eszembe jut. Mosolyogva folytattam utamat. Mikor lementem az alagsor felé vezető lépcsőn megpillantottam a nagyteremet, melynek hatalmas ajtajai eltakarták előlem a bent helyet elhelyezett asztalokat.
Már lent sétáltam az alagsori folyosón, mikor közeledő léptek zaját hallottam. Gyorsan bebújtam egy lovagi páncél mögé. Mikor aztán kilestem menedékem mögül egy fekete taláros, zsíros hajú személyt pillantottam meg. Mikor már elég messze járt kiugrottam a páncél mögül és mosolyogva néztem Piton professzor elhaladó árnyékát, sikerült túljárnom az eszén, Merlinnek hála nem vett észre.
Séta közben tekintetemmel a falon lógó portrékat néztem, lovagok, boszorkányok, gyümölcsöstál, egy asszony, aki a gyermekét védi pálcájával egy vérengző hegyi trolltól.  Várjunk csak, megálltam az asszony és a troll portréja előtt, majd elkezdtem hátrafelé tolatni egészen a gyümölcskosarat ábrázoló mázolmányig. Merengve álltam előtte.
~Most meg kell csiklandozni valamelyik gyümölcsöt. De melyiket? Az almát, a körtét, a banánt vagy a szőlőt? ~
Választásom a körtére esett, ám mielőtt hozzáérhettem volna egy újabb ember közeledését véltem hallani. Nem tudok mit tenni, itt nincs búvóhely, most aztán lebuktam és az összes hollóhátas mérges lesz rám azért a sok elvesztett pont miatt. Ám a várt hatás elmaradt. Nem Piton és nem is McGalagony volt az, hanem egy mardekáros növendék. Látszatra fiatalabb volt nálam, de nem sokkal, talán ötödéves lehetett. Megkönnyebbülten sóhajtottam egy nagyot. Nem tanár, ez jó, ha párbajra kerül sor, akkor van esélyem.
- Öhm? szia, te mit keresel itt ilyen későn, tudod te egyáltalán, hogy hány óra van? ? mondtam egy kicsit kétkedve a mardekáros srác megbízhatóságában.
Tudom, ez rossz duma volt, nekem sem szabadott volna itt lennem, ráadásul ilyen messze a klubhelyiségemtől, ő legalább mondhatta azt, hogy alvajáró, mert a Mardekár klubhelyisége itt van egy köpésnyire. Bizalmatlanul fordultam felé és kezemet a pizsamanadrágom zsebében lévő pálcám markolatára helyeztem.

Elértem a kellő hatást a mézesmázos hangszínemmel, de mégsem tudtok igazán örülni a sikeremnek. Nem tud lázba hozni, hogy idegesíthetem, pedig egész jó elterelő hadműveletnek bizonyult egy pillanatra a hirtelen megjelenése, de aztán újra beférkőztek azok az átkozott gondolatok a fejembe, amiktől a legszívesebben megszabadulnék. Senkihez nem volt kedvem, se Dracohoz, se Brianthez, senkihez, Wildehoz meg még annyira sem. És mégis ő ült most előttem és épp megpróbált egy frappáns választ adni, nem sok sikerrel. Nem tudom, miért hiszi magáról, hogy mekkora arc, egyáltalán nem az.
- Oh, szóval kicibálhatom a farzsebedből? ?kezem a mellkasomra tettem, ezzel is fokozva a hatást - Mekkora megtiszteltetés ez számomra. Nem is hittem, hogy valaha is és ilyen kegyben lesz részem, ráadásul pont tőled. Oh, kérlek hagy tegyem meg, hagy érintsem azt a nagyszerű fenekedet! ? tettem rá egy adag ripacskodást az egész jelenetre ? És kérlek, bocsáss meg nekem, hogy elfelejtettem köszönni ez csak ama megdöbbenés következménye lehetett, hogy megláttalak téged.
Amint befejeztem a rövidke kis monológomat, egy megvető pillantást mértem rá, és bekaptam egy falatot a sütimből. Zavart, hogy felkönyökölt az asztalra és bevágott egy segítőkész pofát, mintha direkt irritálni akarna, hogy úgy sem merem, előrántana a pálcámat és nem merek megtorolni egy ilyen sértést. Pedig akkor téged, lépje csak át azt a bizonyos határt, amihez túl közel jár már, és a képébe röpítek egy átkot.
Azon Griffendélesek közé tartoztam, akik a leggyakrabban rántottak pálcát. Kicsit forrófejű voltam, de pont ennek a forrófejűségemnek köszönhettem, hogy a Mardekárosok nagy része nem mert kekeckedni velem, egyedül Draco volt, aki, szembe mert velem szállni, és akivel éveken át egymás idegeire mentünk, de mára már a szenvedély, ami bennem lakozik, nem egy párbajozáskor mutatkozik meg, ha róla van szó, hanem sokkal inkább mikor kettesben lehetünk. Hát igen, sokszor volt hangos az iskola a vitáink miatt, most pedig sustorognak, hogy vajon miért is maradnak el ezek a csaták, ha tudnák?
Friccsről kezd el magyarázni. Mi van?
- Te beteg vagy. ? jegyzem, meg egy sajnálkozó tekintek kíséretében ? És hidd, el nem rejtegetek semmi izgalmasat, amin csámcsogni tudnál. Mert mi lenne izgalmas abban, hogy épp egy halálos terven agyalok Potter ellen, hisz Mirolként ez a feladatom nemde bár? Sőt még az is lehet, hogy az iskola megtámadásának koreográfiáját tervezem.
Ugyanolyan marhaságokat hordok össze, mint ő. Azt hiszem ez ragályos?
Fogalmam sem volt arról, hogy amiket most a legnagyobb agyatlanságnak véltem, egyszer be fog következni, ugyanolyan hülyeségnek szántam, mint a Friccses meséjét. Ráadásul, Harryt nem a vezeték nevén szoktam emlegetni, hisz barátok voltunk, de most ebbe a kis szánalmas fogalmazásomba így illet bele.
Felvont szemöldökkel hallgatom végig, hogy hülyének tart. Remek? De nem szólok, minek, hisz, ahogy ránézek, tudhatja mit gondolok. Egy szimpla költői kérdés volt, hogy mit is keres itt, egy jelzés, hogy lépjen már le, mert én voltam itt előbb.
- Oh, nyugodj meg, nincsenek ilyes fajta félelmeim, hogy majd egy fáradt alkonyon megereszkedett zsírpárnáimat markolászva valamelyik neves aranyvérű família kacsalábon forgó vityillójának aranykeretes fürdőszobatükrében fogom átkozni ezt a percet, hogy fiatalon bűnbe esve egy túrótortát ettem. ? idéztem őt, majd folytattam ? Nem szándékozom még huszonöt évet élni, sőt a mostani helyzetben, örülhetek annak is a tizennyolcadik születésnapomat megélem.
Szándékosan nem tizenhetet mondtam, pedig még nem voltam annyi, de addig már csak egy hónap volt, és azért addig nem állt szándékomban elpatkolni. Meg különben is, Ethan nem tudhatta, hogy még nem töltöttem be a tizenhetet, úgyhogy ez az apróságon tuti nem fog fönn akadni.
- De azt hiszem, neked hiába magyarázom, hisz azok közé tartozol, akiket teljesen hidegen hagy a tény, hogy az iskola falain kívül is van élet, és háború dúl. ? tettem még hozzá.
Nem árultam el neki mi is nyomja a kicsi lelkemet, feleslegesnek éreztem, hisz ha egy kicsit is gondolkodna amúgy is rájöhetne. De persze ez lehetetlenség, mert se gondolkodni nem tud, se arra nem képes, hogy legalább egy apró empátiát mutasson. Meg amúgy, ha van kis esze, rájöhet ebből is, hogy vele ellentétben nekem egy hajszállal bonyolultabb az életem.

(http://i45.photobucket.com/albums/f57/RonnieHalcoln/james.png)
[még a hálókörletben]

Eaton az ötödéves fiú hálókörletben tartózkodott eme késői órákban, és saját ágyában kuksolva gubbasztott a Mágiatörténet könyve felett. Egy megvarázsolt lámpa biztosította a fényforrást, mely lebegve váltott helyet a könyv két sajka között, hogyha netalántán a fiú írni kívánkozva bele, akkor ne árnyékoljon néki folyamatosan, és ne fájduljon meg a szeme sem. Minden békés és normális volt körülötte. Látszólag.
A Mágiatörténet könyv az ő titkos kis füzetecskéjét rejtette el a kíváncsiskodó szemek elől, amik néha-néha bekukkantottak, vagy álomra csukódtak a szomszédos ágyakban. Nem mintha nagy titok lett volna, hogy Eaton régóta vezet egy könyvet megannyi bájitallal és főzettel teletömve, de nem szándékozott mindenkinek az orra alá dörgölni ezt. Még a végén újabb bizonyítékot és pletykaalapot ad a fiataloknak, akik eddig is szépen terjesztették idegesítő kitalációikat, és ahogyan Nadine mondta, már visszahallani egy-két helyről a ?Ők most járnak?? kérdést.
A fiú beleborzongott, ahogyan ismét felidézte a lány szavait. Semmi kifogása nem volt az ellen, hogy pletykál a fiatalság, de ne róla, és ne ekkora képtelenségeket. Nadine aranyos és kedves, bár túlságosan kötekedő és kissé furcsa teremtés, de azért mindennek van határa?
Eaton végigvizsgálta a bájitalhoz kellő hozzávalókat, majd mély sóhajjal tanúsította, hogy lassan be kéne szerezni őket.
~ Akkor egy egyszerű Goulens bájital meg is felelne Nadine számára? Fontos tényezői vannak, melyeket könnyen észben tudok tartani, ráadásul elsős anyag, emlékeznie kell rá. Nos, akkor össze kell írni az egésznek a hozzávalóit. Tehát, kell Pleurisy gyökér, damijána, őrölt verbena, ragadós galaj, Rolló elixír. Noh igen, ez utóbbi áll víz, csalán, aszfodélosz és egy szem Sopophorous babból. Remek. Víz az van bőven, Sopophorous babot véleményem szerint csak boltban fogok kapni, úgy mint a Pleurisy gyökeret és damijánát. Aszfodélosz, verbena és ragadós galaj pedig vagy a kertben, vagy a Gyógynövénytani üvegházakban biztos terem. Csalánt honnét szerzek?~
A fiú percekig ült, és meredt a semmibe, s azon filozofált, hogy vajon a konyhán be tudná-e szerezni a csalánt. Elvégre, néha használják mindenféle ételhez, de?

Eatont egy haskorgás indította útnak. A fiú összecsukta könyveit, és fiókjába mélyesztette noteszét. Megbizonyosodott róla, hogy mindent elpakolt, majd hangtalanul kiosont a hálóból. A klubhelységben voltak páran, egyesek későn döbbentek rá, hogy házi feladatuk van, ám nem voltak képesek elkapni egy alsóst sem - mert talán ők maguk is csak első vagy másodikosok voltak -, egy kisebb csoport a bőrfotelek körében társalgott, ám még ha sokan is voltak egy helyen, nem volt nagy a ricsaj. Eaton halkan a klubhelység ajtajához lépett, majd átmászott rajta.

[folyosó]

A folyosó hűvös levegője felfrissítette a fiút, aki pár pillanatig mérlegelte, hogy tényleg el akar-e menni a konyhára. A rideg kőfalnak dőlve mélázott, majd vállat vonva elindult a kitűzött célpont felé. Zöld-fehér csíkozású pisamájára egy melegnek látszó kötött felsőt vett fel, így zsebre vágott kézzel osonhatott végig a széljárta részeken is.
A folyosó, melyen haladt, belecsatlakozott egy másik, forgalmasabb (legalábbis nappal) átjáróba. Eaton közeledett a sarok felé, mikor fülét köpenysusogás és kopogó cipőhang csapta meg. Szerencséjére nem volt annyira közel a csatlakozáshoz, így hátrálásával képes volt sötétben maradni a hírtelen fényességet bocsátó pálca elől. A sötét hajó, tanárformájú alak csak egy röpke pillantást vetett a folyosó eme ágára, és már haladt is tovább. Eaton biztonság kedvéért még állt a sötétben pár másodpercig, és csak azután közelítette meg újfejt a csatlakozást.
~Amekkora mázlim van, Piton pontosan a konyha felé ment. Úgy látszik az egy igen forgalmas hely lehet ilyen késői órán, ha már megszokásból is ellátogat oda.~
A fiú kifordult a szélesebb, képekkel telezsúfolt folyosóra, és igyekezett mindennemű hang kiadása nélkül közlekedni. Hallotta, amint Piton lefordul a konyha felöli részlegre, és talárjának széle egyszer-egyszer végigsimítja a szobrok durva, nedves felületét és a padlószőnyeget. Óvatosan bekukkantott a sarkon, és figyelje a tanár szellemformájú sziulettjének távolodását. Az megtorpant, mintha hallott volna valamit, így Eaton ösztönösen elkapta fejét, s háttal a falnak támaszkodva leste a reá szegeződő tekinteteket a festményekről. Azok szegények csak aludni akartak, ám most a goromba tanár végigmasírozásával mindenki felébresztett.
A folyosó teljesen elhalt, és a nagyon gyér megvilágítás, mely egy-egy elhagyatott folyosói gyertyából származott, nem változtatott a tényen, hogy az ember még a saját orrát sem találná meg, ha kéne.
Eaton fejében megfordult a gondolat, hogy mi van, ha Piton visszafordul, és újra ellenőrzi a folyosót, így mély levegőt vett, és levágódott a konyha felöli folyosóra. Lábát halkan szedte, ám néha apró neszeket ejtett, amiket igyekezett kiküszöbölni lassítással, sikertelenül. A számolások alapján vagy 23-25 lépésnyire van a festmény, melyen át be lehet jutni a konyhába, így 20. lépésénél a fiú Lumost súgott pálcájának. A pálca vége élénken világítani kezdett, és egy másik alak körvonalait is kirajzolta vagy két méterre Eaton előtt. A srác megtorpant, még fel kellett fognia, hogy kivel is van dolga.
~ Nem évfolyamtárs, de nem is fiatalabb, felsős, de nem végzős. Hatodéves Hollóhátas. Ejj-ejj. Az, hogy én lófrálok elmondható a házam majdnem minden tagjáról, nálunk nem különlegesség, de Hollóhát. Hehe? ~

 - Öhm? szia, te mit keresel itt ilyen későn, tudod te egyáltalán, hogy hány óra van? ? hallatszik a fiú kissé megbotránkozó hangja, ami lehetséges, hogy be van tudva némi félelemnek is, elvégre, ritka nagy szerencse, ha az embert valaki elkapja éjjel a folyosón, és az nem tanár.
 - Ne nézz gügyének, vélhetőleg ugyanazon okból vagyok én is itt, mint Te, így felteszem nem gondoltad valódi kérdésnek azt, amit az imént feltettél. ? motyogja halkra fogva, nem kívánkozik a cél előtt egy köpésre lebukni.
Léptek zaja csendült fel ismét, és Piton-gyorsaságban közeledett. Eaton szeme, ha a sötétségtől még nem tette volna meg tágra nyílt. Őt nem kaphatják el, ő jó diák?. Még ha csak látszólag is, eléggé rosszat tenne a hírének, ha ez ilyen szánalmas dolgot nem tudna véghez vinni.
Reflexszerűen letaperolta, lehet, kissé durván is a gyümölcsös tálat, mire az ajtó lomhán tárulni kezdett. Képtelen volt megvárni, míg az kinyílik, feltépte, és az idegent pizsamájának nyakánál megragadva belódította a konyhába, majd utána suhanva igyekezett gyorsítani a vacak ajtó becsukódásán, amely láthatóan nem szándékozott a megszokott lassú, egy tized csigagyorsaságnál jobban igyekezni. Amint bezárult az ajtó, hátát nekivetette, és jobb fülét a falhoz nyomva próbálta követni Piton közeledését, ami a hangokból ítélve igen közel volt. A lábak zaja elhalt, akár az is feltételezhető, hogy a tanár megállt, mintha fontolóra venné, hogy benyit a konyhára is, de végül csak továbbhaladt, és cipőjének kopogását elnyelte az éj.
 - Mázlink van, kegyetlen nagy mázlink van ? fújta ki magát Eaton, majd kezet nyújtott a másik srácnak. ? Elnézést az előbbiekért, nem szándékoztam lebukni, és olykor az adrenalin bizony furcsa dolgokra képes. Eaton McLain, ötödéves, Mardekár. ? Így illik ugyebár, ha már nem ugyanazon házba tartoznak, sosem tudni, hogy ki mit gondol. Az első pillanatban tisztázni a helyzetet, az a legegyenesebb és legtisztább módja a bemutatkozásnak.

- Ki hát – bólogatok készségesen, majd halkan felnevetek, és néhány másodpercet újra a kávémnak szentelek, majd megrázom a fejem. – Oké, elfelejtettem, valahogy túlteszem magam azon, hogy nem akarsz összefogdosni, sőt megbocsátom részedről ezt a szörnyű neveletlenséget is, hogy nem köszöntél. Biztosan a hiányzó gyerekszobádra vezethető vissza, arról meg igazán nem tehetsz. Akarsz beszélni róla? – neveletlen módon továbbra is könyöklök, tenyeremen támasztva az államat, de a kisfiúknak általában nem tanítják, hogy ne tegyék ezt, mert csúf lesz a könyökük, s egyébként is, amit mondtam, nem jelenti azt, hogy nekem volt gyerekszobám. Vele ellentétben én azonban felül tudok emelkedni ezeken az apróságokon. És már másodszor ezen a furcsa éjszakán, az az érzésem támad, hogy engem érdekel, mitől hordja ilyen magasan az orrát vadonatúj Mirolunk, és ég ennyire a bugyija, hogy állandóan pálcát rántson; persze amint tudatosul bennem ez a logikailag hibás érdeklődés, igyekszem letörölni a képemről, és visszaaplikálom a helyére azt a mosolyt, ami az eddigi tapasztalatok szerint a legjobban idegesíti. Vicces lenne most fogadni, hogy vajon még hány percig bírjuk elviselni egymás társaságát.. még öt perc, mielőtt levágja a villáját, és kiviharzik? Reális tippnek tűnik.
- Tudom, tündérem, és élvezem – nyalom meg a szám szélét a beteges címkének megfelelően, és újra nevetnem kell. Állítása viszont, hogy azon töprengene, hogyan fúrja meg az iskolát és/vagy tegye el a piszkafa lábai alól Pottert.. ezen én őszintén el kell gondolkodjak, pedig kicseng a hangjából az irónia (vagy saját verbál agymenésem mutat görbe tükröt a szavaiból?), mellesleg ő, aki folyton a kis temze-alakú sebhelyessel lófrál, jó vicc, persze.. Előrebillentem a fejem, és nagy érdeklődőket pislantok. – Tényleg? De hát ez tök izgis, alig száradt meg a tinta a friss anyakönyvi kivonatodon, és máris bevettek a családi vállalkozásba? Csak azt ne mondd, hogy már jegyet is váltottál, mert nem mutatna jól rajtad az a csúnya tetkó. Sőtt. Szerintem maradj a pillangósnál, az sokkal csinibb – javaslom színtiszta jó szándékkal. De kétlem, hogy fogná a poént. Az emberek többsége elveszíti a humorérzékét ennél a témánál. Nem is értem, miért.

- Ügyes, majdnem teljesen pontosan adtad vissza, hihetetlen – csapom össze a tenyerem elismerésem jeléül –, le vagyok nyűgözve, azt hittem, már van annyi gyakorlatod, hogy ha kinyitom a szám, egyik füledre hárítod az érkezést, és a másikon már le is bonyolítod a fölösleges adatok likvidálását. Még a végén kiderül, hogy tulajdonképpen bejön a szövegem – fűzöm tovább a szavaim láncát, majd odébb lököm a kiürült kávéscsészét, és az egyik segítőkész manó éppencsak elkapja, ahogy a vártnál nagyobb lendülettel túltáncol az asztal szélén. Elgondolkodva pillantok fel újra Vikitriára, aztán megrántom a vállam. Mosolyom kedves és cinikus egyszerre. – Tudom, hogy van élet az iskolán túl. Például van egy csomó koncert, egy csomó pia, egy csomó kábszer, meg főleg egy csomó mugli haver, akik kinn mászkálnak, ahol azok a csuklyás vadállatok. Tudom, hogy háború van, tündérem, nehéz lenne nem észrevenni, amikor másról nem sutyorog mindenki a hálóteremben álmatlan éjszakákon, szünetekben, meg még a fiúvécében is, az ég szerelmére, és nemcsak a mi újságjaink, de a mugli híradók is tele vannak ijesztő dolgokkal. És szerinted, kicsi Viki, mit kéne nekem, a tizenhét éves Ethan Wilde-nak csinálnom? Szórjam be viszketőporral azoknak a pizsamáját, akikről úgy tűnik, beállnak muglikkal marionettezni, amint megkapják a papírjukat? Mégis mi a szart kéne csinálnom? Az, ha be vagyok szarva, vagy ha telesírom a párnám az emberekért, akik meghalnak, változtat valamin? – megdörzsölöm a halántékom, mintha azoknak a rémálmoknak az emlékét próbálnám kitörölni, amik nagyon is élethűen, nagyon is testközelből festik le, hogy mi van odakinn, és az elmém épségének érdekében ébredésre nem marad belőlük más, csak egy hatalmas, komplikált zaj-, fény- és szagtömeg, aminek minden villanása azt a szót üvölti, hogy háború. Persze.. ezek csak nagyszabású, részlet- és fantáziagazdag rémálmok, amik nem történnek meg a valóságban. De ha engem ez ennyire nem izgat, miért álmodom ilyen iszonyúakat? Fáradtan rántom meg a vállamat, szinte köpöm a kérdést: – Te mit csinálsz?

- Ha téged is az éhség mardos és ezért kerested fel a konyhát, akkor… - nem tudtam befejezni mondatomat, mert ekkor cipőkopogást hallottam és a fáklyákkal gyéren megvilágított pincefolyosó falán közeledő árnyalak rajzolódott ki. Piton visszafordult, hogy újra a Mardekárosok háza táján kutasson az illetéktelenül mászkáló, rakoncátlan diákok után.
Mindketten jégé dermedve néztünk egymásra, most mi lesz, itt nem tudunk elbújni, most lelepleződtünk.
~Hogy én mekkorát fogok kapni Flitwick professzortól, még belegondolni is rossz. Na meg az a sok pont, ami most a semmibe veszik, csak azért mert már nem bírtam a hasammal. ~
Ekkor a mardekáros srác enyhének nem nevezhető módon megcsiklandozta a festett körtét, az vihogott egy jót, majd a friss sütemény illata megcsapta az orromat és a szorgos manókat rejtő hatalmas konyha ajtaja kitárult előttünk.
A léptek zaja egyre hangosabb az árnyék pedig egyre kisebb lett, Piton már nagyon közel járhatott, körülbelül tízlépésnyire. Épp a nyitott portré-ajtó felé fordultam mikor a fiú hirtelen, a grabancomnál fogva belódított a konyhába és jött utánam ő is. Miután az átjáró nyikorogva becsapódott, én meg ott ültem a konyha kőpadlóján, mint később kiderült, Eaton pedig fülét a portré hátuljának nyomva hallgatta kedvenc tanárom lépteit.  Eltelt egy perc, kettő, majd megkönnyebbülten, hátát az ajtónak vetve kifújta magát.
Aztán felállt, közelebb lépett hozzám és kezét felém nyújtva bemutatkozott, úgy ahogy illik és bocsánatot kért a tuszkolásért.
- Semmi baj, én is ezt tettem volna a helyedben. Én meg James Wolf vagyok, hollóhátas.
Végigmértem a srácot a lehető legalaposabb tekintetemmel. Zöld-fehér csíkos pizsama volt rajta és haja kicsit kócosan állt az előbbi akció miatt.
- Jó a pizsid, illik a… a… a szemedhez. – jegyeztem meg kissé gúnyosan, majd megengedtem magamnak egy csibészes mosolyt.
Megfordultam és körülnéztem az óriási helyiségben. Szegény házimanók érdeklődve álltak körülöttünk és úgy néztek minket mintha életükben először látnának roxfortos diákokat.
- Sziasztok! – köszöntem nekik jókedvűen, majd elindultam a hatalmas tűzhely felé, mely a terem végében foglalt helyet, pontosan ott ahol a nagyteremben a tanárok étkezőasztala volt.
Útközben számos manót láttam az asztalok és tűzhelyek mellett sürgölődni. Olyan mennyei illatok keringtek, hogy én már a szám szélét nyaldostam. Észrevettem, hogy néhány manó követ, gondoltam, hogy majd egy kicsit rájuk ijesztek, nem szeretem, ha követnek. Hirtelen megfordultam, szegények ijedtükben majdnem hátraestek.
- Oh, bocsánat. – mondtam, tettetve meglepődésemet. – kérhetek egy kis süteményt… meg teát?
Kérdésemre a rendes manók azonnal eltűntek az asztalok és tűzhelyek rengetegében.
- Te nem vagy éhes? – a kérdés ezúttal Eatonnek szólt.
Majd megérkezett a teám egy nagy tányér sütemény kíséretében.
-Köszönöm. - biccentettem a manóknak.
Helyet foglaltam egy kényelmesnek tűnő széken és nagy hévvel tömtem magamba az ételt.

Egyszerűen képtelen vagyok elviselni Ethant, valami oknál fogva olyan mérhetetlen módon idegesít, hogy azt szavakba sem tudnám ölteni. Az egész nyájas mégis paraszt stílusa, az agyamra megy, de leginkább az idegesít, hogy képtelen vagyok neki visszavágni, hogy akármit mondok, teszek, mindig rá tud kontrázni. A legtöbben nem mernék ezt megtenni velem, mert félnek hogy a pálcám rosszabbik oldalával fognak szembe kerülni, de Ethan? Ő magasról szarik arra, hogy egy pillanat alatt megátkozhatnám és pont emiatt nem akarom. Hülye paradoxon?
- Hagyjál lógva Wilde. Tökéletes gyerekkorom volt ? mondom undokul, csak mert nem akarom bevallani, hogy hiába vett körül egy szerető család, még sem volt olyan felemelő az a gyerekkor. És különben is, semmi köze hozzá.
Tökéletes? Nevezető valami tökéletesnek, ha mindig azt érezzük, hogy valamink hiányzik? Mert én ezt éreztem. Hiába tettek meg értem mindent a nevelőszüleim, hiába álltak mindig mellettem Arthur bácsiék, akkor sem találtam igazán magamat. De hogyan is tehettem volna, mikor eltitkolták előlem a származásomat, a nevemet, mindenemet. Tudtam, hogy valami nem stimmel, de sosem gondoltam volna, hogy ekkora hiba került a gépezetbe.
Tündérke?
Visszafogom magam. Visszafogom magam. Nem állok fel és ugrok a nyakának. Nem adom meg neki ezt a diadalt. Nyugalom. Szu. Szá. Szu. Szá.
De hogy mer Tündérkének nevezni?
Szerencsére hamar jön folytatás és így másra tudok koncentrálni. Igaz ez is eléggé pofátlan megjegyzés volt, de el kell ismernem, van vér a pucájában. Azért ez a téma nem menne mindenkinek ennyire természetesen? Wilde vagy ennyire hülye vagy ennyire nem érdekli ez az egész. Pillanatnyilag fogalmam sincs. De mindenesetre erre könnyebb reagálnom, és legalább nem kaparom ki a szemét a tündérkés jelzőért.
- Látod egyeseknek I L Y E N izgalmas életük van. Nem fantasztikus? És képzeld már én is felvetettem a Halálfaló brigád előtt, hogy a csúnya kígyós halálfejes tetoválást le lehetne cserélni valami modernebbre, de sajnos nem mentek bele. Ez van ? nyájaskodok.
Rávághattam volna azonnal, hogy nem vagyok Voldemort embere és sosem leszek az, de már meguntam. Meguntam, hogy mindenki azt hiszi, hogy azzal, hogy felvettem a Mirol nevet automatikusan beálltam Halálfalónak. Nem! És sosem fogom megtenni. Igen, Mirol vagyok, Mardekár Malazár ágához tartozom, de nem vagyok kötelese egy olyan embert szolgálni, aki miatt meghaltak a szüleim. Nem! És nem!
A párbaj folytatódik, és egy pillanatra meglepődök, mikor Ethan összecsapja a kezét, aztán persze azonnal kapcsolok, hogy a színjáték része, amit mindketten játszunk. Érdekes azért, hogy azaz apró dicsérete is jól esik, amit valójában szerintem nem is annak szánt, de valamiért mégis átsuhan az arcomon egy mosoly, amit remélek, azért nem vesz észre. Nehogy már rájöjjön, hogy hiába irritál a jelenléte, valami idióta mazochizmusnak köszönhetően, örülök a társaságának, mert legalább elterelődnek a gondolataim.
- Kedves Ethan, még szép, hogy bejön a szöveged. Nem tűnt fel, hogy valójában halálosan szerelmes vagyok beléd? Csak sajnos képtelen vagyok a felnőtt emberek közti normális kapcsolatteremtési formákra, helyette inkább a kölykök módszereit alkalmazva úgy próbálom tudtodra adni eltitkolt érzéseimet, hogy bunkó vagyok veled ? gúnyolódok.
Honnan veszem ezt a szöveget? Ezt a stílust? Ekkora hatással lenne rám Wilde? Na neem. Hatással biztos hogy nincs rám, egyszerűen csak felveszem a kesztyűt és kész, ha ő így akkor én is. De nem, hatással nincs és nem is lesz soha rám.
Nem sokon múlt, hogy az imént arrébb lökött csészéje, nem a földön landolt, de kit is érdekel. Van még szántalan abból az apró porcelánból az iskolában, ha egy eltörik, eltörik, senkinek nem fog hiányozni, teljesen érdektelen. Viszont annál érdekesebbek a szavai.
Csak hallgatom, és nem szólok közbe.
Nem gondoltam volna, hogy valóban tud róla bármit is, hogy érdekli, hogy talán, de csak talán még tenni is akarna valamit. Úgy képzeltem, hogy mint a legtöbb diák, csak retteg, hogy jaj, mi lesz vele, de valójában fogalma sincs semmiről. Tévedtem, ez van, megesik. De mikor felteszik a kérdést, hogy mit kéne tennie, csalódok. Nem tudom miért, de csalódok. Mert ez nem kérdés, ha valaki felteszi, arra nem lehet mást válaszolni, hogy neki semmit, hisz akiknek fontos, azok tesznek. Ott az egész DS mindenki egy pillanat alatt az életét adná a másikért, azért, hogy újra béke legyen. Persze én egy másik kategória vagyok, de ez az én titkom marad.
- Neked semmit ? mondom ? De vagyunk néhány az iskolában, akik ha akarnánk sem vehetnénk félvállról a híreket, hogy nekünk talán ezek nem csak újságcikkek és sutyurgások hanem maga a valóság, és kicsit közelebbről is megtapasztalhattuk már. Hogy Én mit is csinálok? ? közelebb hajolok hozzá, mintha most elmondanék neki mindent ? Semmi közöd hozzá! ? de persze nem teszem, és újra felveszem az előző testhelyzetem és bekapok egy falaltot a süteményemből ? De talán egyszer elmesélek egy szösszenetet az életemből, egyszer talán, ha az önelégült képedet képes leszel átszabatni és a fennhéjázó, enyém az egész világ stílusod levetkeződöd. Akkor talán te is betekintést nyerhetsz az álarcom mögé, melynek köszönhetően az egész iskolában ismerik a nevem. De vigyáz Wilde! Nem ígérhetem, hogy tetszeni fog, majd amit a függöny mögött találsz.

Mindig is imádtam, amikor valaki annyira torkig van tőlem, hogy szóhoz is alig jut.
Tulajdonképpen most, hogy végre magam is testközelből részesülhetek az élményből, meg kell állapítanom, hogy kifejezetten érdekes egy ilyen Vikitria Mirollal csevegni; az ember fia sosem tudhatja, mikor akad ki, mikor tör ki könnyekben a legközelebbi rossz viccemtől, és veti bele magát végtelen kétségbeesésében egy újabb adag túrós édességbe, avagy - ami valószínűbb - mikor szedi végre össze magában az öngyilkos jellegű vakmerőséget, amit átmenetileg szétzavart a csodálatos személyem okozta érzelmi kilengés, és fog hozzá, hogy sok-sok pici, véres, foszlott szélű kis Ethan Wilde-ra szaggasson. Már a gondolat is vigyorgásra késztet, a jelenet, amint Vikitria tajtékozva, haját tépve, üvöltve igyekszik örök nyugalomra helyezni engem a pálcájával. Én meg valószínűleg imádnám az egészet, és hülyére röhögném magam, miközben szétesnek a tagjaim, és kispriccel a fülemen az agyvelőm. Mert az nem kétséges, hogy ez technikailag kivitelezhető volna egy olyan dörzsölt párbajhősnő számára, mint ő. Egy griffendélest persze ez meg kéne hasson, hogy a pálcám az éjjeliszekrényemen pihen, és hogy kábé második óta a padlót nyalom minden gyakorlati sötét varázslatok kivédése órán, de.. hát, azért én egy Mirollal szemben nem vennék rá mérget, hogy amnesztiát oszt, ha szaladgálás közben közlöm vele, mily egyenlőtlen s rút ez ádáz küzdelem, jó lovag (merthogy egyenjogúság van, csak semmi hercegnő), vagy valami hasonlót.
Muszáj felnevetnem. Ez az árva két durcás mondat abszolút félresöpri a meggyilkolásommal foglalkozó gondolatokat. Igazából egyszerűen csak azok röhögök teli szájjal, ahogy mondja. Mint egy kiskamaszi méltóságában mélységesen megbántott elsős. Vagy egy óvodás kislány. Bájos, mérhetetlenül bájos, kedvem lenni megölelgetni, annyira az. Mégcsak hazudni se tud normálisan. Na, de kérem, miféle Mirol-vér csörgedez az ereiben? Én meg menthetetlenül belegabalyodok abba a szentimentális rögeszmébe, hogy igenis tudni akarom, mi a fenét rejt a kérges, megátkozlak-ha-hozzám-szólsz-halandókkal-nem-tárgyalok-tökéletes-vagyok-és-mindenki-az-aki-hozzám-tartozik vértje alatt. Pedig biztos nem én vagyok az, akinek ezeket a mélységeket tartogatja. Tapasztalat. Nekem egészen másféle mélységeket tartogatnak a nők. Jujj, de csúnya volt.
- Naná, az biztos - vágom rá gáláns mosollyal, hogy tudja, ha hazudni szeretne, hát csak nyugodtan, lelke rajta, én meg majd szolidárisan hallgatok arról, hogy tudom is, hogy hazudik. - De ha esetleg részletesebben is kifejtenéd, milyen tökéletes volt, ne habozz, hiszen biztosan izgalmasabbak a kölökkori sztorijaid, mint az enyémek, mert nem fogod elhinni, de neeekem is tökkkéletes volt. Mondjuk Birminghamben marhára mocskos a levegő, és eszméletlenül szar minden elemi iskola, mindenhol az a fő hobbi, hogy az ember megpróbálja belefojtani az osztálytársait az iskolai vécébe. Nem is tudom, mitől érdekes Birmingham, leszámítva, hogy imádják a rögbit és a black metalt meg esetleg a tolkieni fantasyt, de dúlt a harmónia. Igaz, hogy ... Ehm, bocs, csak megrohamoztak az emlékek - söpröm hátra a hajamat, lassan esedékes lenne valami nyírás, és gyorsan bevágok egy ezerwattos, mindent eltörlő, mindent javító vigyort. Persze hamar belátom magam előtt, hogy azon túl, hogy imádok pofázni, azért szórom a személyes múltamat, mert zsigerből azt hiszem, hogy attól, hogy én nyílt vagyok, majd megnyílik a többi pofa is. Pedig ez ritkán jön be, és mibe, hogy Vikitria Mirol nem az a fajta, aki bukik erre. - Tényleg bocs, mondom, uncsi az életem. Szóval igen, tökéletes gyermekkorod volt, és csak a serdülés nehézségeinek köszönhető, hogy ennek ellenére most te vagy a kaktusz virága. Naná, vágom én, tündérke - bólintok festék gyanánt a képemre kent látszatmegértéssel, mert nem értem.
És várom, hogy felpattan, és sikítófrászt kap, és elkezd darabolni. Majd most. Vagy most. ... Most? Pislantok. Szinte csalódottá tesz. Még csak azt sem mondta hisztérikus avagy áhítatosan fenyegető hangon, hogy így nem beszélünk a Sötét Nagyúrról és még sötétebb seregéről, ahol a világ lelkibeteg pszichopatáit tömöríti magas hatásfokon exkluzív világunk legkitűnőbb népirtója, és ha kimondjuk a nevét, frankón beugrik az ablakon bolgár földműves (vagy épp perverz boxeralsó) képében. Nem. Sőt a gúnyos szerelmi vallomás hallatán még azt is meg merem megkockáztatni, vette a lapot, van némi edzés hiányában elcsökevényesedett - és a hatásomra azért rohamosan fejlődő - humorérzéke. Mi több, nem hiszi azt az iróniáról, hogy az valami vassal kapcsolatos autoimmun betegség. Lehet, hogy ami nem jellemző rám, hogy félreismertem ezt a leányzót, és mégsem olyan pszichotikus tündérke, mint az a sok-sok szöszi hajtincs alatt gyilkosan villogó tekintetből tükröződik? Újra, alaposabban szemügyre veszem a nemes, hideg szépségű arcot, a feszesen összehúzott ajkakkal, a hát-te-hülye-vagy üzenettel felruházott, finoman ívelt szemöldökkel. És már csak azért is beképzelem, hogy azért tartja úgy a vállát, mert valami rettenetes súlyos terhet cipel. Fene a jóhiszeműségembe.
Őszintén érdekel, mit fog válaszolni. Egy furcsa pillanatig, talán az arckifejezésében egy kurta villanás  miatt még el is hiszem, valami olyat, ami megérte a figyelmet. Aztán, mint azt már megszokhattam volna, nem azt kapom, amit vártam. Illetve: pontosan azt, amit nem akartam. És nem tudom lenyelni a kesernyés nevetést.
- Azt mondod, vannak az iskolában, akik nem vehetik félvállról? Ki veheti félvállról, Vikitria? Ez nem bandaháború, tündérke. Egy igazi háborúban soha nincsenek sérthetetlen civilek, csak könnyű célpontok. Mindenkinek tennie kellene valamit, ha mást nem, legalább önmagát megvédenie, mert a francba, a hülye, elpuhult mágustársadalom hatvan százaléka otthon retteg a fotel mögött, míg a maradék hősiesen feldobja a pacskert, miközben az ellen a maroknyi pszichopata ellen küzd valami génhiba okából, amikor azok ugyanúgy kinyírják az ő családját is, mint a.. hősökét. - Lepleznem kéne a hangomban a nyílt megvetést. És nem kellene belelendülnöm sem. - Azt mondod, nekem nem kell tennem semmit? Mert te fogsz, és igen, majd Potter is fog, mi talán feldobjuk közben, de ő majd heroikusan bevetődik egy újabb zöld csóva elé, majd a hajába ragad egy babérkoszorú, és aki megmaradt, az boldogan él, amíg meg nem. NEM HISZEM EL, hogy azok a dögök annyival jobbak lennének nálunk. Nem hiszem el, hogy azt kéne várnom, hogy mások mentsék meg a pofámat, mint például te. De tudod mit? Én nem várom el, hogy mások moccanjanak értem. De nem is lyuggatom ki az irhámat senki kedvéért. Ezek az emberek nem érdemlik meg. Inkább teszek rá, élvezem, amit lehet, aztán majd ha összeakadok egy ilyen csuklyással, és lesz rá lehetőségem, legalább seggbe rúgom egyszer.
Elmosolyodom. Kétarcú, erőtlen, pólusos mosoly. Félig cinikus, félig idealista. Halálos koktél.
- Lehet, hogy nem ártana elkezdened beszélni magadról, tündérke; lebbentsd fel azt a porlepte függönyt, dobd el a báli porcelánálarcodat, és mutass valami izgalmasat inkább most, ha akarsz.. mert a fennhéjázó, önelégült, enyém-az-egész-világ képemet sose szabatom át.

Nevet...
Mi volt számára ilyen vicces? Talán átlátott a szavaimon és kiszúrta a hazugságot, amit csak a vak nem vett volna észre? Pedig nem szándékosan csináltam. Késő van... Biztosan ez a baj. Ilyen hibákat nappal nem követek el.
Azonnal értettem azt a gáláns mosolyt az arcán, és zavart. Mi az, hogy nem érdekli, hogy nem mondom el neki az igazat, hogy hazudok neki? Nem jobb a hazugságoknál már az is, ha nem mond az ember semmit? Ő pedig még bátorít is. Sőt.
Mesélni kezd. A saját gyerekkoráról. Én meg csak ülök és hallgatok, és azon agyalok, vajon mivel is érdemeltem ezt ki? Hisz paraszt voltam vele, soha egyetlen jó szóval nem illettem, ő mégis elárul most magáról néhány részletet. Részleteket, melyeket eddig nem tudhattam. De honnan is tudtam volna, mikor, ha tehettem kerültem az irritáló jelleme miatt.
Most mégis azaz érzésem támad, hogy talán tévedtem. Hogy talán mégse egy akkora gennyes gumó, mint azt sejtettem.
Soha nem jártam elemi iskolába. Soha nem tapasztaltam meg, milyenek az összezárt hat évesek, és nem is vágytam rá. Viszont az öcséim történeteinek köszönhetően volt róla fogalmam és tisztában voltam vele, hogy mik zajlanak egy ilyen intézményben, de nem csak az iskoláról tudtam, hanem a muglik világáról is. Hisz a nevelő szüleim sárvérűek voltak, így hiába annak, hogy megpróbáltak a születésemhez méltó neveltetésen részesíteni, kizárhatatlan volt, hogy olyan dolgokkal is tisztában legyek, aminek a létezéséről a varázslók nagy része még csak nem is tud.
- A rögbi szerintem a kviddics eltorzított mugli változata. Szánalmas. A black metál förmedvényt is beleértve. Az nem zene. A fantazyról pedig? Minek olvassak olyanokat, amiben élek? Különben is hülyeség az egész.
Hát igen, többet tudtam a muglikról, mint azt sokan sejtették volna, de szinte közöttük nőttem fel. Emiatt is szerettem inkább a keresztszüleim társaságában tartózkodni, nálunk minden mágikus volt. Minden varázslattal működött és nem voltak olyan haszontalan holmijaik, mint a televízió.
A fő indok viszont, amiért néhány dolgot hozzáfűztem a kis emlékfoszlányaihoz, az volt, hogy ledöbbentsem. Látni akartam mit szól ahhoz, hogy nem vagyok én olyan elveszett lányka abban, világban sem, és hogy jóval több van bennem, mint amennyit feltételez.
Csak, hogy az egyik mondatával és látszatmegértésével kivágta nálam a biztosítok.
Kaktusz virága...
- Azért mert azt hiszed, hogy te mindent tudsz, kurvára nem kellene fellengzősnek lenned! Fogalmad sincs semmiről, mégis olyan dolgokba ütöd bele az orrod, amihez semmi közöd!
Itt be akartam volna fejezni. Meg kellett volna állnom. Nem szabadott volna többet mondanom, főleg nem emelnem a hangszínemen, de valahogy már késő volt. Már elszakadt valami és egyszerűen nem tudtam megállj parancsolni a megindult lavinának.
- Rohadtul elegem van belőled Wilde és a magadfajtákból is! Annyira tudni akarod milyen volt a gyerekkorom? Tessék! Nesze! Gazdag, aranyvérűként tengettem a mindennapjaimat. Jó mi? A kis elkényeztetett önsajnálatban szenvedő liba! Na, mit szólsz ehhez? Mit fogsz ezért a képembe vágni? Mivel akarsz még te is belém rúgni? A barátaim már megtették, tőled már áldás lenne!
A barátaim... Hát igen. Talán pont emiatt reagáltam ilyen érzékenyen erre a semmilyen kis megjegyzésére. Egyszerűen betelt a pohár, amiből már nagyon régóta kortyolgattam, hogy nehogy kifolyjon a tartalma, de most megtörtént.
Nem véletlenül mondtam neki, hogy egyesek nem vehetik félvállról a háborút. Hogy vannak az iskolában olyanok, akik ha akarnának, sem menekülhetnének előle. Mert én is ilyen voltam. Ha nem derült volna ki, hogy Mirol vagyok, akkor sem akartam volna meghúzódni valamelyik ágy alatt, de így már esélyem sem nyílt rá. Viszont Ethan szavain kiakadtam.
Engem néz hülyének? Komolyan engem? Van fogalma róla, hogy ki is vagyok? Hogy nála jóval többet tudok mindenről, ami a külvilágban folyik?
Nem a hősökről beszéltem. Nem az elpuhult mágustársadalomról, nem Harryről és a fene nagy mázlijáról, hanem magamról és persze Harryékről, de nem, úgy ahogy Wilde elképzeli. Hanem tudat alatt már akkor elárultam neki, hogy nem vagyunk mi akkora hősök, és nem is akartunk azok lenni, csak nem volt más választásunk.
Hősök... Én? Merlinre!  Én sosem lehetek az! Hogy lehetnék? Kiket és miket kellene feláldoznom ahhoz, hogy azzá válhassak? És egyáltalán megérné? Megérné elveszíteni a családom és a szerelmem?
Felpattanok, és az asztalra támaszkodom. És ezzel a lendülettel hátradől a székem, amiért egyszerre három manó ugrik.
- Ne hadoválj nekem a háborúról, addig, míg bele nem kerültél! És jobban is teszed, ha behúzod füled-farkad, és kerülöd a konfliktusokat, mert öt percig sem bírnád! Te megteheted! Én nem! Feltűnt már neked, azaz apróság, hogy piros szegélyek húzódnak a talárom? Hogy oroszlán vagyok, mégis kígyók vesznek körül? A családom az egyik, míg a barátaim a másik oldalt képviselik? Mirol vagyok, cseszd meg!  - és az asztalra csapva lépek hátrébb megfordulva, és visszavéve a hangerőből folytatom - Az lenne a dolgom Mirolként, hogy a magadfajtákat egy pálcaintéssel elintézzem! Ehelyett itt vagyok veled és épp olyanokat vágok hozzád, amiket soha nem akartam megtenni!
Az éjszak. Már biztos. Csak is a kései óra tehet arról, hogy ennyire nem tudok megálljt parancsolni a nyelvemnek, hogy nem tudok rendesen hazudni és ki tudja még mit nem.
- Tudni akarod, ki vagyok?  - és újra felé fordulok - Hajrá. Mert már magam sem tudom.  
Már nyoma sincs az ingerült hangvételnek, helyette csak a lemondás, kétségbeesés és megtörtség nyomai fedezhetők fel a hangomban és a szemeimben is.
Elfáradtam...

Már megint csak beszélsz, beszélsz, beszélsz, és olyan veszettül vágysz rá, hogy a másikat érdekelje, amit mondasz. Persze, már rég tudod, hogy nem fogja érdekelni, ahogy az sem, hogy mosolyogsz rá vagy sem, vagy hogy van-e rajtad alsónadrág, ahogyan egyik embert sem érdekel semmi saját magán kívül, tehát te sem – kivéve, ha valami számára értékeset talál benned. Mi kellhetne belőlem egy Mirolnak? A halálhörgésem? És mégis azt akarom, hogy érdekelje. Ha nem az, amit mondok, akkor bármi más. És miért? Hogy szánjon, mert ha nem is annyira rossz, azért nekem se jó? Már rég ráébredtem, hogy mindig én leszek az az ember, aki törődik velem. Ezt a pszichémnek is tudnia kellene. Talán még mindig nem mondtam le az emberekről. Néha még mindig gondolkodom, mi járhat a fejükben. Meg akarom érteni Vikitriát. Néha meg kihasználom őket. Mint Opheliát. És még ahhoz is segg voltam, hogy beismerjem. Legalább magam előtt. Néha meg nem is érdekel semmi. Nincs se becsület, se célok, se holnap vagy holnapután, a fű hamar elszáll, és aztán csak fázom. Elcseszett alak vagyok.
Megszólal, és miért? Hogy közölje, a muglik világa szánalmas. A black metal stílusvilága biztos elég ok arra, hogy szétszedjék az egészet. Tessék, itt beszélgetek egy kis halálfaló-babával, aki túrótortát eszik, és bájos arca van, nagy szőke hajjal. … Egy halálfaló-babával, aki tudja, mi az a rögbi. Pislogok. Felvettem a mugliismeretet, vélvén, hogy ha másból nem is, abból biztosan zsebisten leszek, elvégre tízéves koromig azt se tudtam, mi az a káka meg kappalag (de ezt most sem). Néhány órára tényleg be is mentem.. de az biztos, hogy ő nem volt ott (miért is lett volna, elvégre aranyvérű, abból is az egyik legrosszabb vér). Pedig én aztán nem arról vagyok híres, hogy nagyon elmerülnék az órai aktivitásban. Akkor..?
- Jujj – nyögöm ki végül, még mindig meglepetten. Másodpercekig tart, mire összeszedem magam. – Hát, szerintem a rögbinek köze nincs a kviddicshez.. Én szeretem a kviddicset, de kiskölyökként kosaraztam, fociztam meg minden, és az is jó móka, ráadásul egy labdán kívül nem sok minden kell hozzá. – De, általában nem árt, ha az utcabeli kölykök szóbaállnak veled, és nem próbálnak meg azonnal konzervet csinálni belőled. – A zene ízlés kérdése, nekem tetszik a metal, mert a Walpurgis által megszabott hazai divathullámhoz képest nagyon sokszínű a mugli zene, de vajon miért van az az érzésem, hogy te minden áron degradálni akarod őket? Valahogy nem látom hozzá a jogalapot, mert így hirtelen nem úgy tűnik, hogy megtartottad volna a tisztességes távolságot velük szemben, ahogyan azt egy rendes aranyvérű kislánynak illik. Sőt, ha jól hallottam, Grangerék házában is több a konnektor, mint a házimanó, őt miért nem kezeled úgy, mint egy leprást? Fúúj, vigyázz a nyomorult kis sárvérűekkel, még elkapsz tőlük valamit.
Azt hiszem, ma éjjel is elviselhetetlen pöcs vagyok. Bár direkt csinálnám. De ha egyszer ráadásul mindenen felkapja a vizet, és nekem ugrik, nem tudok mit csinálni. Most éppen miért is akadt ki? Mert kaktusz virágának neveztem? Mi van, ebben az iskolában mindenki a leggyengébb szövegeimre mászik rá? Még meg is érdemli, hogy elárasszam a szívből jövő szeméttel. A legnagyobb baj persze nem is az, hogy pöcs vagyok, hanem az, hogy a pöcsségemhez nemcsak mások vérig sértése, de tökéletes őszinteség is tartozik. Aztán a végén már megint ott tartok, hogy felsőbbrendű vagyok, de hülyén érzem magam, és úgy rúgnak oldalba, hogy még csak meg se kell erőltessék magukat, mert a támadási felület adott.
- Sajnálom, hogy beletapostam a lelkedbe, te kis érzékeny – közlöm vele arcbamászó, sarkvidéki stílusban –, de nem nagyon érdekel a felháborodásod, mert én csak pofázok, és énmellettem legalább mindenki egyben marad, ellenben a te stresszlevezető megoldásaiddal, szóval nyugodtan higgadj le, és kussolj, amíg elmondom, amit akarok. Először is: Szíved joga, hogy eleged legyen belőlem, de mégis miféle alapon sorolsz bármilyen sztereotípiába? Ismersz engem? Mondjuk eufeminisztikusan, hogy kurvára nem. Mi vagyok neked? SVK-órai lúzer? Idegesítő idióta? Hímringyó? Tessék, itt az alkalom, hogy közöld, mit gondolsz felőlem. Biztos komoly, alapos meglátások lesznek. Másodszor: Lehet, hogy új a helyzet, de nem a dolgodba ütöttem az orrom, szimplán érdeklődtem felőled. Mert engem még érdekel, mi van a többi emberrel, képzeld. Neked talán van fogalmad bármiről is, ami nem érinti becses személyedet? Képes vagy még felfogni, hogy nem te vagy az egyetlen, akinek vannak problémái?
És igen. Befoghatnám mondjuk itt. Hagyhatnám, hogy végleg kiakadjon, félrelökje a tányérját, és elmenjen aludni, vagy amit akar, lopózzon be háborús tankkal a sráca – van? biztos van – hálótermébe, és dömöcköljenek egy vigasztalót, mert a szemét Wilde beletiport az érzékeny lelkébe. De hát mikor tudom én befogni? Pont akkor nem, amikor kéne. Még bele se melegedtem igazán. A kiabálást mondjuk meghagyom az ő reszortjának, én aztán higgadt vagyok, higgadt, idegesítő és halk szavú. De jó nekem. Akkor is végigmondom, ha belegebedek.
- Le se szarom a gyerekkorodat, de ha már nem akarsz elmondani valamit, annyira becsülhetnél, hogy legalább normálisan hazudj. És főleg hol izgat, hogy mennyi a varázslóősök koncentrációja a véráramodban? Az én kapcsolataimat nem az határozza meg, hogy kinek a szülei kivel dugtak, képzeld, ilyen isteni csoda vagyok. De a legrosszabb az, hogy még csak te sem vagy ilyen, és kurvára nem értem, mi a fenének kell így beállítanod magad, csak mert hirtelen mindenki ezt várja el tőled a neved miatt. Hát szard már le, az ég szerelmére, kislány!
És nézzen rám, figyeljen ide, ha már veszem a fáradságot, hogy felrázzam a csipkerózsikás álmából, és rekedtre beszéljem neki magamat. Kiadta magát. Szándéktalanul, de őszinte volt. Talán egyszer majd írok egy tanulmányt az idegesítés terápiás hatásairól. Őszinte volt, bassza meg. Én meg igazságtalan. De már rég nem azért szövegelek, hogy megkapja a beosztását a felcsattanása miatt. A stílusomon ez mondjuk nem látszik, de szerintem illemben és modorban már menthetetlen vagyok.
- Azt hiszed, azért idegesítelek, amióta ismerlek, mert tisztább a véred, mint nekem, és több a neveden a kacsalábon forgó ingatlan? Hol érdekel ez engem? Ennyire felszínesnek tartasz? Ilyenek a magamfajták, mint a barátaid, akik elárultak, tehát nem voltak a barátaid sosem? Hát tessék, döbbenj meg, tündérem: még az sem érdekel, hogy úgy kezelsz, mint egy betegségeket terjesztő, kóbor bolhafészket, az se, hogy hideg vagy, az se, hogy agresszív, az se, hogy beképzelt. Felőlem olyan szerepet játszol, amilyet akarsz, mindenki ezt csinálja. Az se izgat, ha valójában is ilyen vagy. Sőt, tetszik. Végre egy üde színfolt. De azt ne mondd, hogy a neved fogja meghatározni, milyen leszel ezután, mert azt nem nyelem le.
Ezután már nem is várom, hogy választ kapjak, inkább csak futólag pillantok újra az arcára, a feldúlt, parázsló tekintetére, de nem gondolom, hogy felelni fog arra, amit a háborúról mondtam. Tulajdonképpen annyira máshogy látunk mindent, ő valószínűleg mindennek a legközepén áll, határmezsgyén, én meg az élet pereméről nézem. És félreértettem, amit mondott, és nem láttam meg a lényeget a szavaiban. Basszus.
Megrebben a szemem, ahogy felpattan, és előrehajol. Először azt várom, hogy támadjon. Nem támad. Még a szavai sem támadnak. A dühe mögül kikacsint a kétségbeesés, és a szavai visszhangzanak a fejemben. Mirol.. nem csak név. Ez az, amibe sose gondoltam bele. Amibe nem tudok belegondolni. Nem tudom átérezni. Nem tudom, nem tudom, a francba, nem tudom megérteni..! Mindig, amennyire emlékszem, már az első évektől Potterékkel lógott, a Griffendélbe került, basszus, nem a Mardekárba, auror akart lenni vagy gyógyító vagy mi a franc.. és elég ennyi, hogy kiderült, nem Henderson, hanem Mirol, és kész lenne ezt mind félresöpörni? Belépni..? Erőlködöm, hogy legyűrjem, de akkor is ott táncol előttem az Edward merengőjéből lopott sok-sok emlék közül a legfelkavaróbb, az azonosításra váró, félig letakart holttest a minisztériumi boncnok asztalán, a szürkésfehér bőrön a tintafekete jegy.. Azt a mocskos bélyeget akarja a karjára Vikitria, csak mert Mirol? Ezt akarná?
Az arcába akarok üvölteni, felpofozni, bármit, hogy megakadályozzam, egy részem meg viszolyogva akar elrohanni ettől a romlott, visszataszító lánytól, akinek egyáltalán eszébe jut ilyesmi. A családja miatt. Család.. Nem tenném meg Wilde-ékért, akkor sem, ha az életüket fenyegetnék. Megpróbálnám megmenteni őket, persze, megpróbálnám, de eszembe sem jutna efféle. Soha, soha, soha! De ha.. ha Sable élne.. ha nem úgy ismerném, ijesztően fiatalon, furcsa, szótlan lányként.. ha igazán az anyám lenne.. és ha az apám is élne, mindegy, hogy ki lenne.. ha élnének..? Ha élnének, szeretnének, és azt akarnák? Ha ezt tanítanák mint helyeset?
Hogyan lehet ez bárki szemében helyes, hogyan?
Néha azt érzem, bármit megtennék valakiért, akinek igazán kellenék. Néha meg azt, hogy képtelen lennék így kötődni bárkihez is. Valójában pedig fogalmam sincs arról, amit most erőlködve próbálok elképzelni. Már lecsúsztam arról, hogy bárki is az ágyam fölé hajoljon, és otthonillatú jó éjszakát kívánjon. Eddig megvoltam, most már nem fogok belehalni semmibe, elvégre nagykorú vagyok már. Nem tudom igazán, mi hiányzik. Valahol biztos van egy üres hely a pszichémben, valami hibás kapcsolás, ami valamit, valamikor, valakivel tönkretesz majd, de már mindegy. Nincs, aki bármire is kényszerítsen szeretettel vagy vérkötelékkel. Szabad vagyok, mint egy kóbor kutya. Elítélhetem Vikitriát? El kell. Nem szabad. Zaklatott vagyok, annyira tanácstalan és zavart, hogy még abban se vagyok biztos, mit gondolok, arról már nem is szólva, mit kellene mondanom. Lassan, sután eresztem ki a tüdőmbe rekedt levegőt, és a hirtelen beállt csöndben cigarettáért nyúlok a zsebembe. Az egyiket felé nyújtom, és az ujjam hegye végigsimít a kezén. Szürreális a hangom, olyan nyugodt és lágy. Mintha a bensőmben kavargó feldúltságot a fordítottjával próbálná kifejezésre juttatni, mielőtt megőrülök. Nem tudom, mit kellene mondanom, de mégis mondok valamit.
- Ülj le, és gyújts rá szépen. Legyél most dohányzó lány. Néha elég túlélni a következő két percet.
Némaság. Felszálló füst. Parázsló cigarettavég. Angyalszőkeség. Keresem a szavakat.
Még van idő, miért érzem mégis úgy, hogy már most késő? Nem lehet. Kell, hogy legyen választása. Mindenkinek kell, hogy legyen választása.. a családjával szemben a barátai. Miért árulták el most a barátai, amikor most lenne rájuk szüksége, hogy dönteni tudjon, hogy ne érezze magát elhagyva, amikor éreznie kellene, van választása, miért, miért, miért? Miért ilyen szemetek az emberek? Nem lehet, hogy ezt akarja, hogy elfogadja ezt a sorsot, ezt a jövőt, hogy azonosítsa magát azokkal.. azokkal a..
Tehetetlen vagyok. Tanácstalan, gyenge és tehetetlen.
És nagyon, nagyon, nagyon rekedt.
- Hát akkor intézz el, Mirol. Kezdd el most.

Megleptem. Ez tetszik. Mégis csak tudtam olyat mondani, ami váratlanul érte. Hát igen… Ha tudná, hogy a Miss. Aranyvérnek emlegetett, személye bizony nem London előkelő negyedében nőt fel, talán akkor nem maradt volna tátva a szája.
- Nincs semmi bajom a mugli zenével, de bizony stílusoktól a falra mászom. Valóban, igazad van, stílus kérdése, ezért neked sincs jogod elítélni az én ízlésemet. Az meg, hogy mihez van jogom és mihez nincs, hagy döntsem el én. És csak, hogy tisztában legyél vele, nem csak Granger nőtt fel olyan házban, ahol több a konnektor, mint a házi manó.
Idéztem vissza a szavait. Nem tudom, honnan vette a bátorságot, hogy így megalázzon, mert ez az volt. Nem néztem le azért senkit, mert nem volt tiszta a vére, vagy, mert kedvelte a mugli kütyüket. Hisz én is körbe voltam velük véve, sőt még televíziót is néztem és pontosan ezért van jogom hozzá, hogy véleményem legyen róla. Mert van összehasonlítási alapom. És nekem a mágus világ jobban tetszik.
A szavai…
Fájnak.
Nem tudom megmondani miért, de fájnak. Talán azért mert betaláltak, vagy, csak mert tényleg túlérzékeny vagyok. De mit vár, ha ellenségeskedést kapok mindenkitől, mikor már nincs szinte senki mellettem, akiben bízni mernék?
Eleinte szikrázó szemekkel nézek rá és válaszolni sem akarok neki, de végül máshogy döntök.
- Neked sincs fogalmad arról, hogy Én kivagyok! Azt hiszed, rohadtul tudod, de még csak a közelében sem jársz, de mégis a szememre hányod, hogy nem ismerlek! Hol itt a logika? Bevallom, tényleg nem tudom ki vagy, soha nem is állt szándékomban kideríteni, mert nem éreztem szükségét. Most sem én voltam, aki beszélgetni akart, te erőszakoltad ki belőlem és mégis te vagy az, aki sérteget és kioktat!
Folytatja. Megint ugyanaz a téma. Már megint…
- Ez nem arról szól, hogy mit várnak el tőle, hogy minek próbálom beállítani magam. Tévedsz, ha ezt hiszed.
Nem folytatom. Nincs kedvem magyarázkodni.
Megint a vérrel jön. Megint felhozza, közben fogalma sincs az egészről. Rohadtul nem érdekel, soha nem is érdekelt, hisz sárvérűek is akadtak a barátaim között, de az idők változnak, és ha nem is érdekel akkor sem tehetek úgy, mintha nem számítana, melyik család része vagyok. De nem azért, amit ő hisz. Egyáltalán nem azért.
Az utolsó szavaihoz nem tudok már hozzá fűzni semmit.
Leülök és elfogadom a cigarettáját, pedig szinte soha nem dohányzom, de igaza van, néha ezek az apróságok, amiket egyébként megvetünk, segíteni tudnak. Nem fogom soha megszeretni a dohány ízét, vagy a füstjét, de most mégis jót tesz, most mégis megnyugtat.
Csak ülök a széken és nézek előre. A homály elfedte a tekintetem, nem a konyhában vagyok már és nem is Ethan mellett, hanem egy szürke semmilyen világban és csak beszélek.
- Még mindig nem érted… Soha nem voltam egy jó kislány. Soha nem ismertem a szüleimet. Az egyetlen képem róluk, rémálmaimban jön elő. Soha nem engedtem magamhoz közel senkit, és mikor mégis megtettem, meghaltak.
Annyian voltak már, akiket elveszítettem, akik miattam haltak meg, még egyszer nem voltam hajlandó senki halálát okozni. Nem.
- Mindig is Mirol voltam, - folytattam – a tény, hogy nem tudtam róla nem változtat semmin. Ez nem csak egy név. Nem csak egy aranyvér mániás bagázs. Hanem a családom. Azok az emberek, akik mellett életembe először békére leltem és emiatt tagadtak meg a barátaim. Képtelenek elfogadni, hogy nekem sokat jelent a nagybátyám, aki lányaként szeret. Azt hiszik, hogy egy névvel és családdal máris a másik oldalra álltam. Hat évembe telt, míg bebizonyítottam nekik, hogy képtelen lennék ellenük harcolni, most mégis egy kérdés nélkül ítéltek el.
Egy család… Mint fuldoklónak a levegő, úgy kapaszkodom Jamesbe. Nem számít ki ő, miket tett. Nem érdekel, mert hozzám jó, és szükségem van rá.
- Te mit választanál? – teszem fel a kérdést és most végre ránézek - Egy családot, aki befogadott vagy a barátokat, akik eltaszítottak? És még mindig egyértelműnek kellene lennie a válasznak, igaz? De mi lesz akkor, ha nem én döntök? Ha nem dönthetek? Mert itt nem már nem létezik ez.
És csak néztem és hallgattam.
Talán megértette, talán nem. Nem számít. Nem is érdekel. A saját barátaim képtelenek voltak megérteni, akkor egy szinte vadidegentől mit várjak? Mert mik vagyunk mi Ethannel? Semmik…
Évfolyamtársak. Na és? Számít ez? Közös óráinkon együtt unatkozunk, de tanterem más-más részében. Néha egymáshoz vágunk egy-egy megjegyzést, de ennyi. És most mégis ő ül itt velem, mégis neki mondom el ezeket, mégis ő hallgat meg. Miért?

Figyelem az arcát. Az indulat kihűl, a lendület elmúlik, és vele a kíméletlen őszinteség rohama is, a meggondolatlan, makacs kívánságé, hogy az álarca mögé lássak, és meggyőzzem, bármit gondol, nekem van igazam. Egy pillanatra elfog a vágyakozás, hogy kitöröljem az elmúlt két percet, és visszatérjünk oda, ahol őt bosszantja a puszta létezésem, én meg lelkes gonoszsággal ugratom, mintha fontjáért fizetnének a dühös szikrákért, amelyek az én káromra pattannak a szeméből. Elvégre mit sajnáljak egy magafajtát? De már késő. Felkönyöklök, a tenyerembe támasztom az államat – nem vagyok benne biztos, hogy mit akartam ezzel a sok sértéssel. Meg akartam bántani? Megalázni? Nem.. nem akarhattam.. igazán nem.. hiszen még kedvelem is egy kicsit, szórakoztat a büszkesége, a mérge, pont mint ez az egyszerű mondat, amivel magától értetődően közölte, hogy soha nem is akart megismerni.. nem akarhattam bántani.. csak a nyerseséggel akartam hansúlyozni, ráébreszteni.. valamire. Valami lényegtelen faszságra, amit csak én látok úgy, senki más. Próbálom nem látni a tekintete mélyén, a szenvedélyes indulat mögött azt a furcsa, sápadt fájdalmat, és vadul keresem az okát, hogy kimentsem magam, hogy miért vagyok ennyire átkozottul nagy farok mindig.
Nem akarom, hogy uralkodjon magán.
Mégis fegyelmezett, még a hangja is, egészen nyugodtan közli, hogy én vagyok a hülye, én meg sután mosolyodom el, haloványan, és igazából nem is tudok mit mondani, mert tényleg, csak a vállamat rántom meg. Nem is nézek rá, tessék, ha van valami kis emberismerete, akár bevallanom se muszáj, olvasson a meghúzódó nyuszi testtartásomból, a máshová száműzött, zavart tekintetemből. Halkan nevetek fel, örömtelenül, oda nem illően. Olyasféle nevetés ez, ami után az embernek kellene mondania néhány semmitmondó szót, hogy ne maradjon értelmetlenül az a szánalmas, suta kis nevetés, hanem legyen belőle szétcsúszott kettőspont, egy ügyetlen vessző. Mégsem mondom ki, hogy igaza van, befejezem farokságom ördögi körét, és hallgatok, hagyom, hogy elfáradjon a hülyeségeim hallgatásában, valami keresetlen védekezésben. A beszélgetésünk zátonyra futott; civódom magammal, hogy küldjem el, tessék, babám, nem erőszakollak én tovább, menjél, ha nem bírod a pofám, vagy megyek én, elvégre én jöttem – vagy tartóztassam, akár csak a csendemmel, mert egyszerűen nem akarom, még mindig nem akarom, hogy elmenjen. Nem tudom, hogy miért nem.
Tüzet kínálok neki a cigarettája mellé, és figyelem, ahogy az ajkai közül először száll fel a füst, aztán elvonom a tekintetemet, és hanyagul bámulom az ujjaim közé fűzött szál végének hamvadását – hagyom ott veszni a pillantásomat, félúton a semmi felé, ahogy az ellobbant papír szelíd halálba pereg. Mintha meg sem hallanám, hogy elkezd beszélni, de minden szava visszahangot ver a fülemben. A számhoz emelem a szálat, letüdőzöm az erőszakos füstöt, csak akkor nézek rá, amikor kifújom. Beszél, de  még a hangja se olyan, mint máskor, furcsa, olyan komor, de halk, olyan.. őszinte, olyan meztelen. Szinte szórakozottan fogom fel, hogy nem hozzám beszél: mindegy, hogy megértem-e, talán az is, hogy érdekel.
Nem akarom, hogy abbahagyja. Tehetetlenül nézem, ahogy a kezünk közt ég el az egyetlen kötelék, ennek a néhány percnek a logikátlan kapcsolata, amíg még nem csúszunk el egymáson megint, amíg nem fordítjuk el a fejünk, és oda se figyelve nem marunk egymásba, minden különösebb ok nélkül, csak mert mindig így van. Érzem a tiltakozás szükségét – miért van így? Aztán ez is elmúlik, és vége a beszédnek is, és a pont a végén a rám szegezett pillantás. Még csak nem is kihívó, csak közli a tényeket, és még ellentmondani sem tudok. Ezek győznek meg, ezek a részvétlen, halk szavak, értem, felfogtam, látom, és válaszul mégis felizzik bennem az indulat, NEM, ne legyen így, igenis kell, hogy legyen kiút, kell, hogy legyen lehetősége dönteni.. de még én is látom, hogy ez az érzés nem világít meg semmit, nem mutat semmit, üres és keresetlen, mint a szavaim, amelyek végre utat találnak a füsttel.
- Rá fognak jönni, hogy tévedtek.. nem veszítetted el őket. Nem a családod az egyetlen, aki törődik veled. Nem ők az egyetlen választás.. biztosan nem..
Halk és erőtlen, amit mondok, mintha magam se hinném el. Mindent beárnyékol valami iszonyatos múlt idő érzete. Mit mondjak neki? Mondjam, hogy ha igazán szeretik, nem kérnek olyasmit, amit nem akar? Vagy mondjam azt, hogy válassza a száműzetést, a magányt, válassza, hogy eldobják, de ne hagyja elvenni a döntéseit? Hogy mindig kell legyen választása? Fásultnak érzem magam. A zsigeri ellenkezés indulata olyan kétszínű, hogy még engem is elfog tőle az undor. A családja szereti, a barátai cserbenhagyták, amikor szüksége lett volna rájuk.. A picsába, fogalmam sincs, mi az, amiért ennyit akar fizetni, nem tudom, milyen egy olyan család, ami tényleg működik – de tudom, hogy azért, hogy szeressenek, én is kész voltam tönkretenni magamat – és ha ő akkor azt akarta volna, talán mindegy, kit teszek tönkre. Mindegy, kit vagy mit áldozok fel.. Mindent odaadtam volna, és majdnem oda is adtam. Nem rajtam múlt, hogy nem.
A mozdulatom simításnak indul a karja felé, idétlen, jelképes támasznak, hülye, túl közvetlen, üres gesztusnak, végül egy elhaló puffanásban szenved ki az asztalon. Igen, értettem, amit mondott. Felfogtam. És hiába.
- Ne csináld. Kérlek, ne csináld. Nem lehet. Akkor sem lehet. Nem. Én.. Nem tudod, miről beszélsz. Majd.. Nem kell így döntened. Nem kényszeríthetnek rá. Ne csináld.
A hangom a maga halk, rekedtes makacsságával, nevetségesen nyíltan követel, mint egy erőszakos gyerek. Azt hiszem, tényleg gyerek vagyok, annak érzem magam, kicsinek a kardhoz, tehetetlennek, riadtnak. Mondd, Mirol, mondd, hogy nem akarsz bemászni az ágy alatt tanyázó a szörnyek közé.. talán, ha magunkra húzzuk a takarót, nem kapnak el.. gyere, takard el a szemed, és amikor kinyitod, holnap lesz.

Érdekes, ahogy az események alakulnak. Soha nem gondoltam volna, hogy pont Wilde lesz az, akivel a konyhában együtt dohányozva fogok beszélgetni. Méghozzá azokról a témákról, amik a legjobban aggasztanak. De mégis kihozta belőlem, a sajátos idegesítő stílusával rávett, hogy kiadjam magam, de ami ennél is furcsább: nem bánom.
Ethant sosem tartottam valami sokra, lenéző tekintettel díjaztam a húzásait és most mégis kialakult köztünk egy váratlan kapocs, de lehet csak a két csöndesen égő cigarettának köszönhetően. Vagy az éjszakának. Hisz éjszaka minden felértékelődik, minden felnagyobbul, holnap reggelre ez már csak egy nevetséges álom lesz mindkettőnk számára. Egy olyan emlék, amiről mélyen hallgatni fogunk mert mi ki nem állhatjuk egymást.
De mégis, most nagyon sokat jelentenek nekem ezek a pillanatok, még akkor is, ha egy kiborulás eredményeként születtek meg a szavak melyik az igazságot takarják. Az igazságot rólam.
Álmaimban sem hittem volna, hogy pont Wilde lesz az, aki bíztatni próbál és most mégis ő teszi.
Furcsa az élet. Az éveken át tartó barátságokat egy pillanat alatt tönkre teszi és a kibírhatatlan kapcsolatokat egy új útra tereli.
- Nem. Valóban nem – válaszolom neki - Van még egy ember az életemben, akiért az életemet adnám, akit éveken át gyűlöltem és most létezni sem tudnék nélküle. Szóval még neked is van esélyed, hogy változtass az eddigi kialakított képeden és talán megkedveljelek – és egy halvány mosoly jelenik meg az arcomon.
Draco is a kibírhatatlan kapcsolataim közé tartozott, és most szeretem, tiszte szívemből szeretem. Csak épp vele is hasonló a helyzet mint a családommal. A másik oldalt képvisel, mint jelenleg én, és két külön oldalon nem harcolhatunk, mert különben elvesztem.
Túl sok ember húz a sötétégbe és egyre kevesebben tartanak a fényben. Így hamarosan elveszek. Nem vagyok én annyira erős, mint azt sokan gondolnák, szükségem van a szeretetre, anélkül senki vagyok. De ezt nem értheti senki, aki szülők közt nőtt fel, csak hogy én elvesztettem őket. Nekem csak a képzeteimben élnek.
Teljesen meglepődök Ethan következő reakcióján. Ahogy kitör… Talán mégis csak lehetséges, hogy ez az este nem valóság. Két ember, aki éveken át ki nem állhatta egymást, nem változhat meg annyira, hogy szinte barátokként beszélgessenek. Vagy csak én voltam annyira gőgös, hogy nem hagytam, hogy megváltozzon a kezdeti véleményem? Hogy hamis képes festettem volna magamban Wilderól?
Elnevetem magam, de ez a szomorkás nevetés talán csak szánalmasabb.
Ne csináljam…Nem kényszeríthetnek… Nem kell így döntenem…
Oh, ha minden ennyire egyszerű lenne, de régen beláttam már, hogy az én életem nem az álmok világába tartozik. Én nem egy áhított romantikus regény főhőse vagyok, ahol a mű végén minden jóra fordul.
- Wilde nyugi! Azért ennyire nem tragikus a helyzet.
Vigasztalnám? Ez az lenne? És egyáltalán miért teszem?
- Egyelőre ezek csak rémképek, és még az is lehet, hogy mázlim lesz. Mit nekem a Mirol név, nem igaz? Hisz én vagyok Vikitria, egy szőke ciklon, aki soha nem hódolt be senkinek és mindig a saját útját járta. Egy önfejű hülye liba vagyok.
De ezek inkább csak szavak, hisz tudat alatt tisztában vagyok vele, hogy hamarosan itt az idő. Ott kell majd állnom Ő előtte és nem lesz számomra kegyelem. Vagy mellette, vagy a halál, vagy valami annál is rosszabb…

Elgondolkodva figyelem az arcát. A nekem címzett megjegyzés hallatán elmosolyodom, de amit magáról mond, az jobban érdekel. És a tekintete alátámasztja a szavait, biztosan észre sem veszi, de felizzik a tekintete valami belső tűztől, és átvilágít az egész arcán. De nem lágyulnak meg, valahogy keményebbnek hatnak tőle a vonásai. Persze, hogy szereti, rá van írva az arcára, nem is akárhogy szereti. Veszélyes lehet így szeretni. „… akiért az életemet adnám … létezni sem tudnék nélküle …” Ez nem üres frázis. Tényleg így gondolja. Hogy lehet így szeretni?
- És ő mit gondol erről? – kérdezem önkéntelenül.
Mintha még nem másztam volna bele eléggé a magánéletébe, most még a szeretőjéről is kifaggatom, mintha nekem, vagy bárkinek jogom volna eldönteni, hogy megérdemli-e. Bassza meg, elvégre.. ki érdemli meg, hogy így szeressék? Azok közül, akiket ismerek, egyet se tudnék mondani – rossz körökben forgok, biztos –, pedig ha régről ismeri, akár még iskolatárs is lehet. És nem valószínű, hogy valami fényes páncélos lovagról van szó. Gyűlölte, azt csak ki kellett érdemelni, akkor valami felfuvalkodott, agresszív rohadék lehet. De higgadt. Valaki olyan, aki tud bánni ezzel az őrülttel.. mondjuk lefogja a meghitt perceikben, vagy valami.. betömi a száját, elveszi a pálcáját.. Nem tudom megállni, de még ebben a szituációban is elvigyorodok a gondolatra, aztán gyorsan le is törlöm a képemről a kajánságot.
Hallgatunk, de nem zavar. Még az utolsó lehellet nikotint próbálom kiszívni a csaknem tökéletesen leégett cigarettámból, gondolkodom ezen, a sorsokon, az egisztencializmuson – akkor akik írnak, mégse tudnak semmit az életről? ez mégse lehet így, nem pont így, nem általánosan –, és ő is a gondolataiba merül. Min gondolkodik? Kötve hiszem, hogy azon, amit mondtam. Nem mondtam semmi értelmeset már jó ideje.
Ha nem lenne olyan snassz, megkérdezném, mi jár a fejében. Persze, az is lehet, hogy hamarosan rádöbben, hogy velem beszélget, és akkor majd felháborodottan felugrik, és kiviharzik.. ó, nem, lószart, én is ugyanúgy szeretem a sztereotípiákat, mint a többi idióta. Nem hülye ez a csaj, és nem is felszínes. Talán többet is ér a szava, mint az enyém. Van benne valami vonzó mélység, abban, ahogy beszél. Látszik, hogy amit látok, az csak a víztükör, minden, amit tesz, amit mond, az valahonnan mélyről jön. Bonyolult személyiség lehet. Érdekes lenne megismerni. De ma már biztosan túl fogom feszíteni a húrt.
Vehh, közben elnyomtam a csikket az asztalon. Már annyira tahó vagyok, hogy észre se veszem.
Még mindig az arcát nézem, mikor szétömlik rajta a meglepetés. Hirtelen határozottan hülyének érzem magam, elpillantok, és szívesen rágyújtanék még egy cigire. Pedig nem lenne jobb. Mi van már, zavarban vagyok? De tényleg, mi a francért kellett nekem így rátámadni ezzel a béna, naiv szöveggel? Az erkölcsi érzékemnek még én se adok hitelt. Akkor ő miért adna?
- Persze, persze, bocs – bólogatok azonnal. Vésem az asztal szélét a körmömmel. Mint ahogy egy ideges ló kaparja a földet. Égek. Muszáj magyarázkodnom. – Áhh, csakk.. mittomén. Mostmár tudom, csak nappal vagy kibírhatatlan bestia, éjszaka ennivaló kislánnyá változol. Ezek után zavarna, ha úgy döntenél, hogy életed hátralevő részében a csini seggedig fogsz gázolni a vérmocsokban, csak mert mások ezt akarják. De te tudod. Kérsz még egy szálat?
Mosolygok, szélesen, könnyedén immár, mintha ugratnám csak azzal, amit mondtam, és nem is izgatna annyira, ami vele történik. Érdekel, hogy mi lesz vele. A cigit is azért kínálom, hogy meghosszabbítsam ezt az egészet. Pedig látszik rajta, hogy nem dohányzik. De hátha.
Talán holnapra kialszom, és akkor lehetek megint az a flegma állat, akit ismer és rühell. Pedig nekem elhiheti, sokkal egyszerűbb minden, ha az ember nem gondolkodik, csak sérteget és seggeket stíröl. Szórakoztatóbb is.

Hogy mit gondol? Mondjam meg neki őszintén, hogy fogalmam sincs, mert az eszem és a szíven teljesen mást mond? Hogy ha eszemre hallgatnék, akkor még csak a közelembe se engedtem volna, de mégis a hiány, amit akkor érzek, mikor nincs velem olyan erős, hogy képtelen lennék a józanság szavára hallgatni. Sose gondoltam volna, hogy lehet így szeretni, hogy képes vagyok erre, de megtörtént. És a legszebb az egészben, hogy szinte az első pillanattól tudtam, hogy többet fog jelenteni a számomra, mint akárki más ezen a világon. És tudom, hogy én is megváltoztattam őt. Draco Malfoyról senki sem feltételezte volna, hogy képes órákon át csak feküdni a karjaiban egy lánnyal és csak cirógatni és a hajával játszani, még számára is szinte új volt ez a felfedezés, velem mégis tudott így viselkedni.
- Ostobának tart, hogy így szeretem, szerinte nem érdemli meg – mondom, miközben halvány szerelmes mosoly jelenik meg már attól is, hogy csak rágondolok – De tudom, hogy ő is képes lenne értem esztelenségekre. Szeret engem – és ellágyulnak a vonásiam. Szinte teljesen megváltozik az arcom, ahogy eszembe jutnak a vele töltött pillanatok. Szükségem van rá, egyetlen porcikám sem tudna létezni nélküle, mindez csak a miatt, mert reménytelenül beleszerettem.
Nem érdekel már rég, mit mondok el Ethannek. Ez az éjszaka egy másik dimenzióba repített minket, most akár még a barátok jelzőt is használhatnánk magunkra, és majd elválik, mit hoz a hajnal. Még az is lehet, hogy egyetlen éjszaka leforgása alatt képes volt elérni, hogy ő is azok kevesek közé tartozzon az életemben, akiért tűzbe tenném a kezem.
Hát igen… Mégis csak Griffendéles vagyok. És vannak dolgok, amik soha nem változnak, de nem is tudnának. Ha úgy adja az élet, hogy követnem kell egy útvonalat, amit nem akarok, akkor sem fogom tudni soha elfelejteni azt ki voltam. Soha nem fogok tudni annyira megváltozni, hogy képes legyek bántani azokat, akiket a szívembe zártam. Mégis csak apám lánya vagyok.
Szükségem volt erre az éjszakára. Álmaimban sem gondoltam volna, hogy pont Wilde lesz az aki eléri mindezt: hogy a sötétségben meglássam a fényt, hogy tudjam ki vagyok, hogy tudjam bármi történjék is, lesznek mellettem emberek, és talán meglepő lesz számomra is kik, de ott lesznek.
Teljesen el vagyok merülve a saját gondolataimban, nem figyelek a velem szemben ülő fiúra, mégis hallom a hangját és furcsa mód ezért hálás vagyok. Lassan elég a cigarettaszál az ujjaim között, lassan hajnalodik, lassan véget ér ez az éjszaka, ami talán nem is egy konyhában zajlott, talán nem is az iskolában, talán nem is Brittaniában és talán nem is ebben a világban…
És hirtelen visszazökkenek. Elég volt egy apró mozdulat, hogy az álomvilág, mint egy buborék kipukkadjon és újra a zord manókkal teli helységben legyek, egy emberrel akihez soha egyelten jó szavam sem volt, akire az évek folyamán megvetően tekintettem és aki engem sem tartott többre a Griffendél beképzelt sznob libájánál. És elmosolyodok.
- Ejnye Wilde, nem szép dolog rongálni az iskola tulajdonát. Ha elégeted nekem az aszatalt, hol fogok holnap túrótortát majszolni éjfélkor, hogy vénségemre hatalmas legyen a seggem.
Néhány órával ezelőtt ugyanezek a szavak cinikusak lettek volna, de most… most volt benne valami megfogalmazhatatlan érzelem. Talán egy kimondatlan meghívás.
Elnevetem magam.
Minden megváltozott és fogalmam sincs miért. Hiába emlegeti a sötét jövőt, már más szemmel látom.
- Önszántamból sosem fogok vérmocskokban gázolni – idézem megint csak őt, ahogy ma már többször tettem – De itt nem létezik szabad akarat.
És mintha elfogadtam volna a sorsom. És nem tudnám megmagyarázni miért is történt meg ez a változás, de köze volt hozzá Ethannak, ebben az egyben biztos vagyok. Talán azért, mert senkik voltunk egymás számára, mégis a reakcióiból azt éreztem aggódik értem, és megért…
Nem tud átverni, már nem tud azzal, hogy poén mögé rejti a valódi gondolatait. Ő is elárulta magát előttem, ahogy én is tettem.
- Nem köszönöm – válaszolom az újabb szálra, amit felajánl – viszont egy pohár bort lehet, eliszogatnék még.
Bor… Alkohol itt az iskolában… Ma este…Vele…

(http://i45.photobucket.com/albums/f57/RonnieHalcoln/james.png)
Az illik a szemedhez megszólalás kicsit növelte Eaton egoját, mégha gúnyos is volt a megjegyzés. Elvégre, a zöld tényleg illik az õ csillogó barna szemeihez. Félretéve mindent, Mr. Wolf láthatóan igen elvolt a manókkal. Eaton csak csöndben, rezzenéstelenül figyelte, amint James eljátszadozik az õt követökkel. Szerencsétlen nyamvatt lények csak segíteni próbálnanak, ez az idióta pedig azzal rémísztgeti õket, hogy idióta, bamba képét mutogatja nekik. Hát igen, mi mást is lehetne várni egy hozzá hasonló hollóhátastól?

 - Éhes? – pillantott le a lába mellett álló manókra. A két pöttöm lélek hatalmas szemeket meresztett rá, ujjaikat tördelve aggodalmasan néztek néha körbe, mintha attól félnének, hogy valaki ostorra bünteti meg õket, ha nem teljesítik kívánságaikat.
 - Nem, igazából nem egészen azért jöttem, mert éhes vagyok – pillantott a srácra, aki közben átvette a kis manótól a kért élelmet.
 - Engem más hozott erre, ilyen késõi órákban – leguggolt az egyik manóhoz, majd egy apró fejbólintás után megkérte, hogy szolgáltasson neki némi csalánt és rózsaszirmot. Amint a manó elrohant, McLain elméjébe befészkelõdött az evés gondolata. Elsõre elvetette, amikor arra gondolt, hogy alvás elõtt nem ildomos táplálkozni, mivel az emésztése alvás közben lassabb, ezáltal el is hízhat, ám mikor felegyenesedett, az õ orrát is megütötte az egyik tûz fölött lévõ kondér tartalmának illata. Közelebb húzódva a kondérhoz, óvatosan belelesett.
 - Mmm, mindenesetre igencsak étvágygerjesztõ illatok terjengenek orrmagasságban, ami egyenesen emberkínzásnak minõsül így éjféltájt.  – Eaton konyhapartnerére pillantott, majd egy hát igen, mi mást várhattam volna kifejezessel az arcán helyet foglalt az asztal túloldalán magányoskodó padon, s felkönyökölt az asztalra.
 - Úgy eszel, mintha most szabadultál volna Azkabanból több év után. Nem szándékozol inkább letenni az asztalra a tányért, és kultúrmódra táplálkozni? Ennyi morzsa mellett egy hadseregnyi patkány nõhetne föl. – Mikor a hollóhátas rátekintett, õ felemelte két tenyerét, és kicsit lenézõen bocsánatot kérõ arcot vett föl.
 - Végül is, te dolgod, hogy milyen háziállatokat kötsz magadhoz… - mondta a végét elkacagva, ahogyan elképzelte a sracot a folyoson bandukolva este, amint a konyhára siet egy tucat kommandos patkánnyal a sarkában.

 - Heh, és mond, te sokszor látogatod esténként a konyhát? - ebben a kérdésben elsõre nem is volt semmi hátulütõ, csak utána gondolt bele, vajon milyen lenne, ha beköpné a srácot. Elvégre az nagyon buli, és majd jöhetne kacagni, mikor büntetõmunkát végez. Azok ám a szép pillanatok.

Nem éhes. És mégis a konyhába jött. Fura. De mardis, így hát inkább hagyom a fenébe, azok mindannyian egy-egy külön kis világba tartoznak, nem illik őket nagyon zaklatni, a végén még rosszul játunk, noha nem mintha félnék ettől a sráctól. Mi okom lenne rá? Csupán egy egyszerű, pizsamás gyerek, aki hasonló korú lehet, mint én.
- Akkor minek vagy itt? Én nem igazán tudok más okot elképzelni, úgy értem az ember általában éhség miatt keresi fel a konyhát, de te azt mondod nem, hát akkor? Talán randid van valamelyik házimanóval? –kérdem, majd a mondat végére kiül arcomra a szokásos vigyor. Nekiállok kajálni.
Gyorsan csusszannak le torkomon a finomabbnál finomabb falatok. Minden elismerésem a házimanóké, nagyon finom, akárcsak az étkezéseknél.
Evés közben megpróbálom szememmel, figyelemmel kísérni a srácot, aki az imént valamit súgott az egyik manónak, mely azon nyomban elrohant, majd végig követtem, mígnem végül leült a velem szemben lévő padra és felkönyökölt az asztalra.  Abbahagytam az evést, időt fordítva egy kis kíváncsiskodása.
- Mit súgtál annak a manónak. – kérdezem, s közben fejemmel arra a pontra bökök, ahol eltűnni láttam a rongyos ruhás kis „csontvázat”.
Érdekes egy gyerek, annyi szent. Titokzatos, de hát a mai világban már mindenki z, így ez nem túl nagy meglepetés. A legújabb mondatára visszafogom magam, nem mutatom meg neki gyönyörű középső ujjamat és nem mondok neki semmi csúnyát, a végén a manók is eltanulnák, és nem lenne valami szép látvány középső ujját feltartott, kezet mintázó tortát látni a holnapi vacsoránál.
Helyette kulturált módon válaszolok, nem süllyedek le a szintjére, nem hiheti azt, hogy egy súlycsoportban járunk, mert akkor borzalmasan nagyot téved.
- Miből gondolod, hogy nem most szabadultam? Hisz, sosem tudhatod, kivel van dolgod, nem? – kérdem tőle teljesen komoly arccal, mosolyomat elfojtva. Természetesen nem most szabadultam és ezt valószínűleg ő is tudja, de egy kis poénkodás nem árt. Ígyis eléggé fagyos ez a beszélgetés.
A következő, háziállatos mondatára inkább nem mondok semmit, csak szürcsölök egyet teámból, rá se nézve, s fojtatom a táplálkozást.
Miért érdekli ez annyira? Semmi köze hozzá. Nehogy azt higgye már, hogy elmondok egy ilyen fontos, bennfentes információt egy olyan embernek, kit aligha tíz perce ismerek. Nem, nem bocsátkozom még egyszer ilyen dolgokba. Ennyire azért én sem vagyok naiv, bár lehet, hogy annak tűnök. Nem bízok benne. Akármikor feldobhat. Nem fogja megtudni, tőlem nem.
- Semmi közöd hozzá. – válaszolom, majd arcom dacos kifejezést vesz fel.
Megettem a fánkot, s odadobtam a legközelebb álló manónak az üresen maradt tálcát és a poharat, ám szegény kissé ügyetlennek látszott, mivel a poharat elejtette. Egyből ott termettem és egy gyors Reparo!-val helyrehoztam a dolgot, majd hátat fordítva Eatonnal elindultam a terem végén álló hatalmas tűzhely felé.
- És mondd csak, te gyakran jársz erre? – kérdem menetelés közben.

-Pam... papapapamm.. papapapaaaaammm.... Hmmmhmhmhm...
*Először csak éneklés hangzik fel, majd nyílik az ajtó, és két barna szempár tűnik fel, és érkezik mellé a hümmögés is, ami meglepő módon hasonlít valami dallamocskára. Fülbemászó, és idegesítő, mert nem tudja, miből van ez, csak reggel ezzel kelt fel, és hiába hagyta abba, észrevétlenül újrakezdte, és a következő pillanatban kénytelen volt erővel befejezni. Aztán újra dudorászáson kapta magát. Szóval úgy döntött, erre csak egy gyógyír van, egy alapos, és tápláló... Tízórai. Lássuk be, a reggeli készülődés sokáig tartott, és a furcsa kis piros foltokat is nehéz eltakarni... Tőle szokatlan módon finom smink volt rajta, és a haja is belelógott kicsit arcába, úgy tűnik, ha az ember a fejét a falba vagdossa, nem megy vele sokra, a dal nem tűnik el, de lesznek helyette pluszba kis piros foltocskák.. *
- Jóó reggelt!
*Köszön a manóknak, akik határtalan örömmel futnak elé, az egyik már hozza is a csokidarabkás muffinokat a tálcán, és Mia vesz belőle. Egy ideig csak olvadozik az omlós, mégis ropogós, és édes, és... Hm... Sóhajt. Amikor elfogyott a sütike, másikat vett, és lehuppant egy asztalhoz.*
- Ha lehet.. Valami sült krumplit kérnék... Gomba van? Kirántott?
*A manók helyeseltek, és csillogó labda szemekkel rohantak, tűz éledt, és Mia nem sokára érezte is a sülő finomságok illatát. A nyál is összefutott a szájában, miközben rendelt egy mentateát, jó sok cukorral, és illedelmesen ücsörögve várt a... Tízóraira. vagy késő reggelire. Időközben újra dúdolni kezdte az idegesítő dallamot, nem volt rossz hangja, sőt kifejezetten szépen csengett, mégis.. A dallammal volt a baj.*

Sosem értettem azt az idióta szabályt, miszerint tilos a konyhában tartózkodnia egy diáknak, vagy hogy tíz óra után a folyosókon csatangolnia. Ha valaki így érzi jól magát miért ne tehetné? Ráadásul szánalmas, ahogy a tanárok próbálják visszafogni az idejárókat, és hogy azt feltételezik, hogy sikeresek is benne. Mert nem. Minden második diák megszegi ezeket a szabályokat, amik teljesen értelmetlenek.
Ahogy most én is. Nem is először. De már mit kockáztatnék vele? Végzős vagyok. Hamarosan túl vagyok a vizsgáimon és itt hagyhatom ezt a helyet. Túl sok volt ez a hét év nekem egy helyben. Nem születtem bezártságra, itt pedig kalitkába zártak, ez nem nekem való. Szárnyalni akarok. Szórakozni. Nem pedig begyöpösödni a fiatalságom legszebb éveiben. Persze utána vár rám a Godrik Akadémia, remélhetőleg. De ahhoz, hogy életen át szabad lehessek, áldozatokat kell hoznom és főiskola ilyen, egy áldozat az életemben, semmi több. Ahogy az is lesz, ha apám közli velem, én következek. Nekem is be kell állnom a Hozzá...
Késő van. Túl késő ahhoz, hogy bárkivel is összefuthassak már a folyosókon, de korgó gyomrom nem hagyott aludni, de erről csak én tehetek. Vacsora helyett a könyvtárban ültem és tanultam. Most pedig valami ínycsiklandozó ételre vágyom. De még az is lehet, fogok egy üveg bort és iszogatok egy kicsit. Mert miért ne? Kitiltaná meg? Amiről nem tud senki az nem ütközik szabályokba.
Taláromat kaptam csak magamra, alatta ugyanúgy a cuki kis pizsamámban feszítek, amiben próbáltam elaludni, de csak hánykolódtam, mert a hasam folyamatosan panaszkodott. Mezítlábas papucsba bújtatott lábaim libabőrösen osonnak a folyosón, hogy végre elérjék az agyam által diktált célt, miközben a bátyámtól lopott boxerem melegíti a fenekem és egy gülüszemű kiskutyás trikó a felsőtestem, ami alatt természetesen nincs melltartó. De ki vesz fel egy kényelmetlen ruhadarabot éjszakára?
És elértem. Végre elértem azt a bizonyos tiltott helyet, ahova egy pillanattal később már be is surranok. Ahogy megszoktam azonnal körém gyűlt jó pár manó, hogy lesse minden kívánságom.
- Bort és süteményt kérek, lepjetek meg - közlöm velük a parancsot.
Ezek csak házi manók. Többet nem érdemelnek.

*Konyha és este. Két fogalom, persze, elvileg nincs sok közük egymáshoz, de ugye a gyakorlat is azt mutatja, hogy aki tilosban jár, az a legjobban teszi, hogyha este jár, mert olyankor kisebb a lélekszám a tilosban, a tanársűrűség is kisebb, főleg Piton professzort tanácsos elkerülni, de megfigyeléseim szerint ő inkább a Griffendéles folyosók felé szokott ügyelni. Biztos megvan rá minden oka, de én csak örülhetek neki, hogy azt a vandál bandát visszatartja a folyosói mászkálástól, micsoda mártírum a részéről, így legalább biztosítja nekünk a szabad terepet és nem kell attól félnünk, hogy valami elmemegszállott a nyakunkba veti magát, hogy ő most párbajozni akar. Hogy miért gondolkodom többes számban? Nagyon egyszerű. Aki tilosban jár vigyen magával macskát. Ugyanis a macska, főleg, ha olyan hűséges, mint Mephisto előresétál, vissza, sárga szeme ragyogva fürkészi más versenyzők után a folyosókat és szükség esetén különböző viselkedési jelekkel közvetíti felém a veszélyt. Na meg persze készséggel összeverekszik Mrs. Norrisszal, ezzel is lassítva a gondnok felé áradó információkat, amíg én mondjuk felszívódhatok. Szép dolog az együttműködés.
Ma esti folyosójárásomnak mindenesetre éppen ő az oka, hiszen a macska se dolgozik ingyen, néhanap igényel finomabbnál finomabb falatokat, és ezt a vágyát jól hangzó dorombolással, karmolászással, heveny toporzékolással ajánlja a figyelmembe, különösen az éjszakai órákban, tehát ha nem szeretném, hogy túl agresszív szobatársaim rövid úton kivágjanak a hálóból, akkor kénytelen vagyok magam távozni. Tehát fogtam Mephistot és irány a konyha. A nyüzsgő, meleg élettér, ahol csak a manók ugrálnak, vicces népség, soha nem értettem az engedelmességüket, de bámulatra méltó pontossággal tudták a helyüket a ranglistában.*
-Mivel szolgálhatunk Lamartin úrfi?!-*sipította az egyik, mikor félretoltam a képet és beléptem a konyhába.*
-Májat, mint szoktam. Mephistonak lesz-*bármilyen hihetetlennek tűnt, a hangomból nem áradt az a lenézés, amivel szoktam kezelni éretlen diáktársaimat, sokkal inkább volt kérésszerű, mintha hálás lennék nekik amiért gyorsan és pontosan szolgálnak. Mert tényleg gyorsan és pontosan kiszolgáltak, egyszerű tálban hozták nekem a csíkokra vágott májat, ahogy először kértem, aztán hajbókolva elhátráltak a dolgukat végezni, míg én a macskám etettem, hiszen ez az extra ebben a kései vacsorában, hogy Mephisto elvárja, hogy egyesével adjam neki a falatokat, és amíg reszelős nyelvével lenyalogatja a vért az ujjam végéről borzongok, noha talár van rajtam, nem fázom. Kölyökkorában megszokta, hogy így etetem, ettől csak akkor hajlandó eltérni, ha maga fogta vacsorája van, persze próbálta már a kezem tunkolni véres egérfogását…
Hang. Éles, magas, mégse ismerős, nem csattant még a klubhelyiségünkben, pedig oda illene. A saját fenti helyemen ülök, mármint amit a legjobban kedvelek, így pompásan az érkezőre látok. Újabb taláros, ezúttal lány, kék szegéllyel? Nofene.*
-Azt hittem minden lány óvakodik a kései vacsoráktól, különösen a cukortartalmúak bőrkelesztő hatása miatt-*mondom én, véres májdarabot lógatva Mephistonak, aki ügyet sem vet a lányra. Jól van. Biztató látvány lehetek.*

Nem voltam hozzá szokva, hogy bárkivel is összefussak a konyhában, így elég váratlanul ér az ismeretlen hang. És hiába kapkodom a fejem, hirtelen nem találom az álnok idegent, aki mellől dorombolás is hallatszik?
Kell egy pár pillanat, míg felelem a hang tulajdonosát, s azonnal rá is jövök, hogy bizony nem egy Hagrid idióta szörnyecskéivel van dolgom. Nem. Csak egy egyszerű Mardekáros, egy hatalmas macskával. Nem kedvelem a macskákat, olyan sunyi állatok, ráadásul kihasználják a gazdáikat. S ahelyett, hogy adnának, mindig csak kérnek.
Mondjuk a srác sem túl bizalomgerjesztő. Fúúj… Arról meg ne is beszéljünk, hogy épp beszólt nekem. Vagy csak túl paranoiás lennék? Előfordulhat, de jobb félni, mint megijedni. S különben is, az is előfordulhat, hogy megint csak álmodom, hisz elég abszurd egy Mardekárossal hozott össze a sors. Biztosan csak a mai események vetülnek ki képzeletemre. Mert melyik kígyó az, aki bemocskolná véres húscafatokkal az ő aranyvérű kényes kacsóját? Egyik sem…
- Miért tagadjam meg magamtól az élet csodás élvezeteit, néhány kiló esetleg ragya miatt, ha olyan szerencsés vagyok, hogy mágiával áldott meg a sors. Tudod, a mágia bármire képes – válaszolom neki egy kicsit epésebben.
Zavar, hogy nem tudom, hogyan viszonyuljak hozzá. Általában mindig tudom, tisztában vagyok vele, milyen hangszínt kell megütnöm, milyen stílust kell használnom, hogy remek benyomást keltsek, de ez a srác… a macskájával… Fura. Vagy lehet, hogy tényleg csak álmodom. Nem is létezik. Csak egy rossz álomba csöppentem. Nem is lehet más! Mert ha valóság lenne, azonnal magamra tudnám ölteni az egyik maszkomat és játszhatnék egy tökéletes szerepet, amit csak neki szánok.
- De egyébként szabad tudnom, hogy egy, kivagy te? Kettő, mit keresel itt ebben az órában? Főleg ilyen… hogy is fogalmazzak, ilyen érdekesen groteszk képet festve?
Nem tudom még, még mindig nem, milyen ember is lehet, de Mardekáros, azt az első percben láttam. A zöld szegélyek elárulják melyek talárját díszítik. S ha kígyó, akkor a felsőbbrendűnek képzeli magát. Általánosítás, de a Mardekárosok nemesek, így akkor bakot nem lőhetek, ha enyhén az ő stílusokat öltöm magamra, s ebből még mindig változtathatok. Keményíthetek vagy éppen puhíthatok, ahogy akarom, ahogy jól esik. Nem rajtam múlik, egyes egyedül csakis rajta.

*Mintha hájjal kenegetnének. A csípős szavak, az erőszakos hang… elgyönyörködöm benne, mint a lányban is, csak enyhén kaján mosollyal, jóleső meleg csorran végig a gerincem mellett… csak azért, mert megijedt, mert fél, mert össze van zavarodva. Na jó, a félelem enyhe túlzás, de az is elég nekem, hogy tudom, látom rajta, érzem, hallom a hangjából, hogy megdöbbentette, egy pillanatra megriasztottam. Hiszen mi másért is hordaná fenn ennyire az orrát egy nem házambeli? Mit tud felmutatni? Gyakorlatilag semmit, de ha Hollóhátas, márpedig ha jól tudom az, akkor esetleg még elnézhető neki valamelyest ez a húzás. A tudás, hatalom.*
-Én tudom, hogy a mágia bármire képes-*dorombolok fel, majdnem olyan elégedetten, mint Mephisto, miközben az ujjamról nyalogatja a kis falatot. Most azonban, hogy megszólaltam ő is a lányra villantja nagy, sárgás szemeit, de aztán visszafordul felém. Kedves tőle, hogy már csak a miheztartás végett is egy nézéssel rendezte a dominanciaviszonyokat, legalábbis szerinte. A lényeg sajnos úgyis rajtunk, emberféléken áll, pedig mennyivel egyszerűbb lenne a macskákra bízni mindent.* -Mindazonáltal aligha lenne tele a gyengélkedő lerobbantott fejű elmetitánokkal, ha ezzel mindenki tisztában lenne és használni is tudná-*hogy kiokítanám? Nem. A hangom nyugodt, kimért, szigorú talán, elvégre úgy támadott le, mintha egy sehonnai griffendéles lenne, ami azért nem járja. Újabb májcafatért nyúlok, odanyújtom a macskának, de közben őt bűvölöm a tekintetemmel, rá figyelek.*
-Ch…-*szisszenek gúnyos nevetéssel, halkan, visszafogottan*-A számonkérés első alapfeltétele, hogy TE magad rendelkezz megfelelő alappal és indokkal, továbbá jobb nem megharagítani egy véreskezű varázslópalántát, mint én, hiszen ki tudja miféle őrültségekre vetemedek, ha már egyszer groteszk képet festek. Ez a minimális óvatosság…-*megnyalom a szám, egészen kiszáradt, jó ötlet az a bor, csak félek, hogyha nagyon elborozgatok még a végén eltévedek és folyosókkal odébb kötök ki, mint az uticélom, ami pedig nem lenne éppen megmagyarázható. Lágyan folytatom.* -Hovatovább, ha már egyszer lelopakodtál ennivalóért és nyilvánvalóan látszik, hogy éppen a macskámat etetem, ezért vagyok itt, akkor lehetnél barátságosabb is.

A hangja… Ijesztő. Sosem a bátorságomról voltam híres, de azért nem tartoztam a gyáva kis férgek csoportjába sem, de ez a fiú…
Nem csodálom, hogy eddig sosem találkoztam vele, biztos vagyok benne, hogy a tudatalattim kerülte. Messziről elkerülte, mert más. És nem szeretem az egyedi eseteket, ráadásul olyan érzésem van, hogy veszélyes is. Nem tudom miért kerített hatalmába ez a bizonytalanság, de a legszívesebben menekülőre fognám, de mégis valami maradásra késztet, méghozzá a tudásra való szomjam. Nem mehetek el innen addig, míg nem tudtam kideríteni: Ki ő?
Nem a neve érdekel. Nem a kora. Azok csak apró semmiségek, melyek teljesen lényegtelenek. Sokkal fontosabb, hogy mi lakozik benne, és én erre vagyok kíváncsi. Megismerni egy újabb kategóriát, hogy legközelebb ne tanácstalanul álljak vele szemben. Mert az emberek mind-mind egytől-egyig valamelyik kategóriába sorolhatóak, és ha valakinek érzéke van ahhoz, hogy hamar rájöjjön ki hova tartozik, onnantól kezdve irányítóvá válik, annál jobb dolog pedig nem léteik a világon.
- Valóban. Az iskolában számtalan szánalmas lény rohangál, akinek nem szabadott volna a kezébe pálcát adni, az pedig, hogyan is kaphatták meg a mágia csodálatos adományát, egyszerűen érthetetlen.
Folyamatosan a szemét figyelem. Egyetlen egy pillanatra sem tekintek félre, még akkor sem, mikro egy a látószögemben megcsillan a macskájának íriszei. Attól a bestiától nem tartok, de akinek az ölében üldögél attól már igen. Ismeretlen a számomra és nem tudom, mire számíthatok tőle, az óvatosság, pedig egy teljesen ösztönös emberi tulajdonság.
Le sem tagadhatná magáról, hogy egy kígyó. Ahogy bűvöl engem… De engem se becsüljön alá. Hollóhátas vagyok, de a rosszabb fajtából, még ha ezt nem is tudják rólam, hisz bármikor tökéletes álarcot tudok magamra ölteni, van belőle számtalan változatom.
És kimondja hangosan a gondolataimat. Vagy hasonló a gondolkodásmódunk, vagy olvas a fejemben, az első variáció nem zavarna, de a második…
- Ada vagyok és Hollóhátas. A kellő információk rólam már tudásodban állnak, és most én szeretnék végre választ kapni. És nem érdekel Mr. Véreskezű, hogy talán veszélyes lehetsz, tudok magamra vigyázni.
Persze nem mondtam igazat. Tartok tőle. És a vér látványa sem éppen bizalomgerjesztő a számomra. A véres húscafatok eléggé aggasztóak.
- A számonkérésem indoka pedig oly egyszerű, hogy magyarázat egy szimpla csak is lehetne, ami tökéletes válasz bármiféle kérdésre, de hogy még inkább megalapozzam a szándékom, idősebb vagyok nálad. És mint nagykorú varázsló bármikor igényt tarthatok olyan egyszerű kérdések indokolatlan feltevésére, mint hogy ki vagy és mit is keresel itt?
Abban teljesen igaza van, hogy a kérdés második fele valóban kicsit megalapozatlan volt, hisz vajon mit kereshet egy diák ebben az órában a konyhában? A szabálysértést már akkor elkövettük, mikor takarodó után hagytuk el a hálótermünk, azzal pedig hogy a kastély egy tiltott részére merészkedünk tökéletesen kivívtuk magunknak, nem csak a hatalmas pontvesztést, hanem a büntető munkát is. De természetesen, ami nem derül ki, az nem is fáj. S míg mi nem csapunk zajt, vagy nem lép be véletlenül egy tanár a konyhába, addig az itt tartózkodásunk pusztán a mi titkunk a marad. A gond pusztán csak annyi, hogy pontosan eggyel több személy tud arról, hogy megszegtem a házi rendet, ami pedig az én számomra nem éppen a legkecsegtetőbb. Ha netalántán lebuknék, akkor oda a felvételim, mert csak makulátlan múlttal vesznek fel a Godric protektor szakára.
- Szóval azt szeretnéd legyek barátságosabb. Rendben. Csatlakozol hozzám és a páratlanul finom aromájú boromhoz, vagy inkább maradsz a macskád és a húscafatok társaságában?
És fogtam magam, és leültem a mellettem álldogáló székre. Úgy döntöttem kockáztatok. Hisz kockázat nélkül nincs élet, ugyan akkor az, hogy megszakítottam a szemkontaktust, és egy pillanatra nem figyeltem mire is készül, botor cselekedett volt tőlem, de éppen egy perce közöltem vele, hogy nem félek tőle, ezt pedig bizonyítanom is kell, mert szavakkal játszani bárki a tud, a tetteknek sokkal nagyobb erejük van.
Kioktattam, közöltem vele a véleményem, mutattam magamból egy keveset és utolsó lépésként meghívtam inni. Félek, hogy rosszul játszom, de nem tudom hogyan kéne, így belekóstolok mindenbe, és végül eldöntöm melyik megoldás a legalkalmasabb.

*Fényesre suvickolt velencei tükör nem csillog úgy, mint a ragadozók szeme, amikor prédára lesnek. Ugyanez elmondható a humán ragadozókról is, volt alkalmam bőségesen mindkettő fajtát kitapasztalni, hiszen az ágyamban is egy ilyen pompás vadat, mégha kicsi is dédelgetetem. Persze nem ő az igazi kihívás. Az igazi kihívás itt áll előttem, mosolyra késztet, édes szavai édes mérgek, elismeréssel kell, hogy adózzam neki. Mosollyal adózom, szebbik mosolyaim egyikével, szinte ábrándosan pillantok végig rajta, a nyakának fehér vonalától a az ujjainak utolsó percéig, amik bármikor a pálca után kaphatnának, ha adnék rá okot és lenne rá ideje.*
-Fájdalom…-*és kín, de a hangom lágy, ezen az éji órán, éppen csak, hogy hallja, mintha társául szegődnék a rejtőzésben, ne halljon engem más, csak ő és az a pár manó, akiknek a szemében tükröződik vissza a szolgálat vágya, ami éppoly elemi bennük, mint fajtámban a birtoklás, a hatalom, az akarat. Nem mintha zavarna…*-… de meg kell, hogy cáfoljalak. Éppen te adsz alapot ehhez, hogy bemutassam, mennyit ér az idősebbek szava, pusztán az ittléteddel. Tiltott helyen és tiltott időben óvakodás aligha tesz olyan feddhetetlenné, hogy hivatkozhass a korra, amikor te is annyira becsülöd idős nevelőid intelmét, mint amennyire én tartom jelentősnek az idősebb, ámde nem feltétlenül élelmesebb társaim szavait.
*Holott én legalább néhány személyre hallgatok. De arra tanítanak minket, hogy ügyeljünk a jó kapcsolatainkra és Mephisto alighanem ez a fajta kapcsolat. Ha éhes, akkor enni kell adni neki, nincs mese. Hiszen mégiscsak egy macska, bűbájosan okos és ravasz teremtmény. Az utolsó májfalatot nyújtom neki, megmosolygom a megnevezésem. Véreskezű… a szellemünk a Véresbáró, vajon háztársaim milyen véres becenevet kaptak az idők folyamán? Megannyi vérmes, véres, dicsőséges elme és hatalom. Csendesen felnevetek, mint egy macska, szinte némán.*
-Osztom a véleményed. Ha fájdalommal fizetnék az elrontott bűvöléseket visszatérnénk a sötét középkorba-*már-már lenyalom az ujjam, amikor rádöbbenek, hogy nem én ettem, hanem a macska, méghozzá nyers májat, de nem hagyom magam zavarba hozni a saját figyelmetlenségemmel. Felkelek, mert arra tanítottak, hogy bemutatkozni állva illik, még a pillantásába fúrom az enyém, meghajtott fejjel is szemkontaktusban.*
-Seraphin Lamartin, bár aligha árultam el újdonságot. Nem kell félni tőlem, csak óvatosságra intelek, de…-*félvigyor*-Örömmel hallom, hogy tudsz. Ezekben az időkben nem árt, különösen az éjszaka közepén, egy manóktól zsúfolt konyhában. Bármilyen veszély leshet egy ilyen fiatal és „kedves” hölgyre-*az arisztokrata az az éjszaka közepén is csak arisztokrata marad, még akkor is, ha meglepik, ahogy engem. Őszintén és hirtelen, bár arcizmom se rezdül, inkább számítottam gyalázkodásra, mint meghívásra. Sőt. Akár még arra is, hogy bevetve elbűvölőségét és prefektusi ambíciókra hivatkozva a nyakamra csődíti valamelyik járőröző tanárt, ha neki van szerencséje, akkor az ő házvezetőjét, ha nekem, akkor Piton professzort, mert bár a feddés nem maradna el, a büntetés méltányos lenne, nem pedig olyan ostobaság, amit egy egyéb tanár ki tudna agyalni. De nem. És tényleg nem. Nem engedem, hogy a hitetlenkedés az arcomra üljön, bár már nem engem néz, pattintok az ujjammal.*
-Manó, poharat a bornak-*határozott, egyenes kérés, és a jó házimanó onnan ismerszik meg, hogy tudja melyik borhoz milyen pohár illik, mennyire hasas, karcsú, telt, a szája mennyire széles, karimája milyen vastag. Halkan koppan az asztalon az üveg, közelebb lépek, magamhoz húzok egy széket, míg Mephisto a talárom árnyéka lapul és édesen mosakodni kezd leülök szinte mellé, de azért elég távol, hogy ne üljek a nyakára.*
-Nem utasítanék vissza egy ilyen ajánlatot. Bízom benned, hogy kellő érzékkel választottál bort-*a macskám és a húscafatok. Az ujjamra pillantok, még mindig véres, mintha a miheztartás véget… nem. Egy úr nem iszik véres kézzel egy tiszta pohárból, sóhajtva kérek egy kendőt, letörlöm a macska vacsorájának a nyomát, emberivé varázsolom a kinézetem, mielőtt újra megszemlélném a tüneményt magamnak. Biztos van célja ezzel a meghívással, ha más nem, hát lekötelezni a béke és a nyugalom nevében. Kedves tőle.*

Nem egy könnyű ellenfélre  bukkantam és nem is egy könnyen kiismerhető jellemre. Mindig is szerettem a kihívásokat, de ennek a fiúnak a társasága nincs most a kedvemre. Egyedül szerettem volna lenni, erre itt találom, ráadásul pont őt… De velem nem lehet szórakozni! És nem fogom hagyni, hogy egy groteszk kölyök megtegye.
- Az itteni idős nevelők ideje már rég lejárt. Fogalmam sincs, miért ők próbálnak okítani, jó modorra és fegyelemre tanítani. A korral folyamatosan haladni kéne, nem pedig rákényszeríteni a fiatalabb generációkat, hogy kövessék az ostoba több száz éve kitalált törvényeket. Vannak hagyományok, melyekről úgy vélem be kell tartani, de az iskola legtöbb szabálya nem ide sorolható.  S máris megválaszoltam az oktondi feltevésed, miszerint: miért nem tartom tiszteletben idősebb – és az idősebb szót megnyomtam – nevelőim intelmét és miért várom el ezt tőled, velem szemben.
Ha már belekezdtem nem hátrálhatok meg, azzal feladnám és az amit sosem teszek meg. Nem a bátorságomról vagyok híres, és bevallom most ott motoszkál bennem a félsz, de a győzni akarásom hatalmasabb. Mindig is az volt.
- Sötét középkorba? Nem hiszem, hogy ilyet említettem volna. Pusztán csak azon véleményemet hangsúlyoztam, hogy túlzottan jóhiszeműen engednek be az iskolába egyes embereket.
Nem sok híja van, hogy el ne fintorodjak a látványon, melyet nyújtanak nekem. Gusztustalan az egész. Ahogy a macska kéjesen nyalogatja a vért, és ahogy nem sokon múlik, hogy ezt gazdája is megtegye. Ember ez egyáltalán? Vagy csak egy rossz álomba csöppentem? Valójában nem is a konyhában vagyok, hanem a finom puha ágyikómban vergődök, és nem hagyom aludni szobatársaimat.
Seraphin Lamartin… Igaza van. Valóban nem mond többet semmi újat a neve. Fogalmam sincs, hogy ki lehet ő, de sosem tartottam észben az iskola egész névsorát. Még a saját évfolyamomét sem, az alattam járókékkal még csak nem is foglalkoztam.
- Vigyázz Lamartin, nem csípem a fenyegetőzéseket.
De már jóval félvárabbról veszem az egész éjszakát, mint néhány perce. Miért? Nincs különösebb oka, pusztán csak annyi, hogy látni akarom a reakcióját Lamartinnak. Tudni akarom, hogy kirejtőzik a véres álca mögött. Az persze, hogy bennem semmi nem változott, az más kérdés. Arról elég, ha csak én tudok.
Poharat kér, majd helyet foglal én pedig egy halvány elégedett mosolyra húzom a szám. Tetszik ez a fejlemény.
- Nem fogsz csalódni – adom meg a választ a bór kérdésre. Nem vagyok egy szakértő, de ismerek nem egy különlegesen finom érlelt szőlőt, és most is az egyikből rendeltem.
Letörli a kezét. Végre megszabadul a vörös nedűtől. Gyűlölöm a vért. Ha már csak ennyit elértem azzal, hogy meginvitáltam, akkor már nyertem.

*Azt beszélik, hogy a szem a lélek tükre. Valami mugli gyökerű buta mondás lehet, mivel semmi varázsos, varázslatos, bűbájos vagy efféle kifejezés nem akad ebben az egyszerű igazságban, mégis annyian odavannak érte a mágia művelői közül, hogy magam is kénytelen vagyok megadni az igazát. A szem a lélek tükre. Megláthatom a szemében magamat, éjszakai, emberektől idegen, magányomba feledkezett nyugodt énemet, azt a keresetlen lenézést, ami feltétlenül szükséges az aranyvér mellett, azt a tipikus arroganciát, ami annyira irritálja az embereket, mintha támadás lenne ellenük, pedig nem. Voltaképpen tetszik, amit látok. Kényelmes, barátságos, megszokott. Hozzám való.*
-Nem érzem, hogy megmagyaráztad volna-*villan a szeméből az arcára, a szájára, aztán vissza a szemére a tekintetem, rezzenetlenül állom a tekintetét, akármit is mondjon nekem a szavain túl.* -Hiszen éppen az idősebbek szavába vetett hitelt védő szabályt kérdőjelezed meg, de magadra kötelező érvényűnek tartod. Számomra ez inkább nevetségesnek hat, főleg, hogy egy év korelőny mellett veszed elő, egy tapasztalt vénlány merészségével. Nem illik hozzád.
*Könnyed lezárása a gondolatnak, aztán leülök mellé, biccentek.*
-Alighanem minden öntudatos lélek így van ezzel. Még a macskák sem szeretik a kutyák jelentette fenyegetőzést, távol álljon hát tőlem, hogy feleslegesen ingereljelek magam ellen-*a manókészség hálás gépezete jól olajozottan indul, ahogy pohár kerül elénk, tiszta, fehér szalvétán, amire a talán kicsöppenő értékes cseppek majd nehéz, nedves foltokban hagyják nyomukat, bíborló jel, pecsét, nyom, amit majd ugyanezek a gondos kezek eltűntetnek és nem fognak emlékeztetni miránk. Így az estébe különösen nyomasztóak a gondolataim, de talán azért, mert akármennyire is közösen járunk tilosban, mégis, egy hölgy megbízhatósága és titoktartása a jelenlétemről meglehetősen kevés a jó érzéshez.*
-Nem bánom-*mondom lassan, az asztalra támasztom a kezem, érdeklődve szemlélem, ahogy talán az első kortyért nyúl, hogy megízlelje, jó háziasszony először önmagát mérgezi meg.* -Francia netán?