Roxfort RPG

A bejárati csarnokból lehet belépni a Nagyterembe... Négy hosszú asztal található itt, melyeknél az egyes házak tanulói étkeznek. Ezekre merőlegesen látható mégegy asztal... ennél az intézmény tanári kara szokott étkezni... Minden tanév elején itt zajlik le a beosztási ceremónia is, mely során az új diákok otthonra lelnek az iskola valamely házában...

A tanári asztal mögött található mégegy ajtó, ám ezt csupán a tanárok használhatják. A diákok számára mindig a bejárati csarnokba nyíló ajtó a használatos.

~Nicole~


- Akkor indulás.
Mondta vigyorogva, majd az ajtóhoz lépett, rövid koncentrációval levette a varázslatot és előreengedte a lányt. Közben még válaszolt a felvetésére.
- Nem rossz ötlet. Van valami kedvenc helyed esetleg a parkban ahol szoktál lenni?
Azt egy pillanatis sem kérdőjelezte, meg hogy nem jó dolog teli hassal bármit is mozogni, saját példáján tapasztalta már. De még ha nem is így lett volna akkor is elhitte volna a lánynak, semmi oka sem volt kételkedni a szavában.


Mikor végre leérnek gyorsan keres egy olyan helyet, ahol kicsit távolabb vannak mindenkitől. Útközben végig a különböző felmerülő kérdéseit tette fel Nicole-nak, ha úgy tűnr, hogy a lány nem akar másról beszélni, mint például hogy milyen nehezebb táncok vannak, mi neki a kedvence, mit tanult meg először és így tovább. Most pedig hogy leértek szembe ül a lánnyal. Az ebéd szokás szerint már az asztalon díszeleg, Quintinnek pedig eszébe jut, hogy mennyire is szerette az itteni kosztot. Ha valaki próbált már egyedül megéli az tudja, hogy mennyire becsülendő a főtt étel. Ő pedig főleg látja az értékét, miután egy hetet töltött nyers hússal táplálkozva az orosz fenyvesekben. Tény, hogy akkor animágus formájában volt, de attól még az ő maradt. Szed magának a főtt krumpliből és az őzgerincből, majd nekilát. Régen problémája volt a kulturált étkezéssel, de szerencsére ez már megoldódott, nem áll fenn a veszélye, hogy szégyenben marad, hogy nem tud normálisan enni.  :)

[Amynek. :)]

[Bejárati csarnok]

Szóval akkor irány a Nagyterem. Nem kell annyira feszültnek lenni. A Johnny tetszik is talán, persze nem akarom, hogy az egész iskola így tudja a nevem. Szerencse, hogy más még tényleg nem említette meg. Kedves lány, meg kell hagyni.
Lefelé haladunk a lépcsőn, a kezem a korláton, elvégre azért van, hogy fogja az ember, nehogy leguruljon és kitörje a nyakát. Ebben a tömegben és zsivajban meg aztán bármikor előfordulhat, hogy belemennek az emberbe a nagy sietségben és nincs, amibe kapaszkodjanak.
Most viszont nem ez a gond, nem attól kell félni, hogy valamelyik böhömnagy Mardekáros srác beléd megy. A lépcső tovább indul a következő megállóhoz. Riadtan állok, teljesen lefagytam, hogy "Uram Isten, most mi lesz,” De aztán jön a felmentő sereg

Amy sikeresen földet ért, kettőnk közül én voltam már csak kellemetlen helyzetben, de kézen ragadt és lerántott arról a pár fokról. Nem kellett túl sok ahhoz, hogy végignyaljam a kastély ezeréves, csillogó kőpadlóját, de az egyensúlyommal –normális esetben- nincsenek gondok.
Torkot köszörülök, és lentről nézek rá, kikukkantva a szemembe hulló fürtök között.
- Köszönöm.
Egy zavartabb mosollyal nyugtázom: minden oké, most sem tört el semmim és magyarázkodnia sem kell senkinek. Nem is nagyon van, akit érdekelne, melyik lábamat törtem el, vagy hol húztam meg az izmom…
Kihúzom magam és elengedem a kezét, indulhatunk a Nagyterem felé.
- Nem kell bocsánatot kérned, én voltam a béna.
Legyintek egyet, talárom zsebébe dugom a kezemet – ismét. Talán így sikerül majd lazábbnak lennem.
Közeledünk a Nagyteremhez. Lassan kinyitom az ajtót, és félrelépve engedem be magam előtt Amyt.

[Nagyterem]

Amy után megyek be –így kívánja az illem, egyértelmű. Megállok a bejáratnál – fittyet hányva arra, hogy valakinek az útjában állhatok, hiszen ha valakit zavar, úgyis belém lök, attól majd kicsit oldalra röppenek.
- Öhm... melyik asztalhoz?
Kérdem a lány felé fordulva, hiszen Ő Griffendéles, én pedig Hollóhátas vagyok. Most el lehet dönteni, melyik asztalhoz üljünk. Nem tudom, hogy a Grifendéles asztalnál jobbak-e a kaják, az egy dolog, hogy a Mardisok kikövetelték az asztalukhoz a jobb kajákat a konyhán, de nem hiszem, hogy a Griffendélesek ilyenekhez folyamodtak volna. A zöld sznoboknak minden bizonnyal a jobb étel kell, nem érik be a szokásos, íncsiklandozó, pikáns koszttal, amivel a Roxfort manói szolgálnak…

~Quintin~


Míg Nicole és Quintin haladt a nagyterem és az ebéd felé most nem volt köztük néma csend, beszélgettek. Főleg a fiú kérdezett, Nicole meg válaszolt.
- A parkban kedvenc helyem igazából nincs. Az a lényeg, hogy kint lehessek a szabadba.
Míg elértek a nagyteremig a srác a táncról faggatta a lányt. Nicole mesélt neki, arról, hogy milyen nehezebb táncokat ismer. Azt is elmesélte, hogy az utcán egy mugli tévében látott ilyet. Ott tetszett meg neki, majd ő is elkezdte gyakorolni. Édesanyja először ellenezte, később nem szólt rá semmit, ráhagyta. Ha neki ez tetszik, hát csinálja jelszóval.


Mikor leértek a nagyterembe kerestek egy olyan helyet, ahol nincsenek sokan, és leültek egymással szembe. Az asztalon szokás szerint már elő volt készítve az ebéd. Nicole ezen már nem lepődött meg. Nem úgy, mint amikor a legelső alkalommal ebédelt a kastélyban.
Most főtt krumpli volt és őzgerinc. Nicole szedett a tányérjára, és jóízűen nekilátott falatozni. Már nagyon éhes volt, szinte már korgott a gyomra, ennek ellenére nem evett mohón. Tudta, hogy annak csak rossz vége lenne. Egy részt akár meg is fulladhatna, más részt örökre elásná Quintin előtt magát.
Míg evett, addig a napját tervezgette. *Most megebédelek, aztán lemegyünk Quintinnel a parkba, később lehet, hogy még táncolunk is egy kicsit, persze csak akkor, ha nem lesz Quintin fáradt.* A táncot persze nem akarta erőltetni, mert az úgy nem az igaz. Ha ráerőltetik valakire, akkor soha az életbe nem fogja megszeretni.
Titkon örült annak, hogy a délutánját a sráccal töltheti, sőt… a következő hétvégén együtt mennek le Roxmortsba.

~ Johnny :) ~

Nathan talpon marad, mire Joy helyeslően bólint. Fiktív listáján kipipálja az egyensúly pontot, ami alig valamivel a humorérzék és az udvariasság címszavak alatt van. Bár Frederique azt mondta egy hónapja, hogy nem lenne szabad az első benyomás után bedobozolni az embereket, és Amy egyetértett vele, ezt a jegyzéket akkor sem volt hajlandó eldobni tudatából a haszontalan dolgok közé. *Idegesnek kellőképpen ideges, de attól még lehetünk barátok, hogy nem tudja hogyan kezelje a lányokat.* - gondolja menet közben.
Nem fűz kommentárt ahhoz, hogy Johnny megint zsebre vágta kezeit, a zavar egyik jelének véli. Viszont a srác figyelmeztetése ellenére elnézést kér.
- Ne haragudj, nem akartalak letépni arról a lépcsőről. Csak tudod olyan gorombának tűnt… hol téged akar elcipelni, hol engem szeretne akaratomon kívül lesegíteni néhány emeletnyit.
A lány megtippeli, hogy előre lesz engedve az ajtóban, elvégre Johnny hollóhátas, biztosan tudja az illemet. Számítása be is jön. Egy könnyed udvarias biccentéssel és egy halkan elmotyogott „köszi”-vel honorálja. *Johnny? Honnan jutott ez nekem eszembe? Tisztára olyan név ez, mintha valami régi, ócska amcsi gengszterfilmben az egyik bérgyilkos kölyök neve lenne.* Magában jót nevet eszmefuttatásán, ám nem teszi szóvá, mivel sejti, John nem szeretne ezzel a becenéven elhíresülni a suliban.
Látván, hogy Nathan az ajtóban áll meg, óvatosan odébb húzza onnan, mivel éppen egy jócska csapat végzős mardekáros tart kifelé, egyszóval feléjük, azonban Amy gyomra szerint nem tűr halasztást az ebéd.
- Gyere, mielőtt eltilolnak ezek a tulkok – mutat megvetően a zöldekre. – Előbb kajáljunk valamit, aztán akár verekedhetünk, párbajozhatunk velük.
Ismét megkordul a lány üres gyomra, mikor a srác barátságosan érdeklődik, hogy melyik asztalhoz kéne leülni. Amy végignéz az asztalokon. *A szokásos: minden asztalon ugyanaz, totál mindegy hová ülünk.* Ettől egy röpke pillanatra zavarba jön, hiszen sehol nem lát két szabad helyet egymás mellett. *Mi van itt? Mindenki most akar ebédelni?* - gondolja a tömeget furcsállón. Néhány elsős ekkor elindul kifelé a hollóhát asztalától, mire Joy határozottan megfogja Nathan kezét, és megcélozza a felszabadult helyeket. Mire odaérnek, az asztalról eltűnnek az elhasznált, összekoszolt edények, a teafoltok, helyettük megjelenik néhány tál étel, tiszta tányérokkal, evőeszközökkel. A húsok, saláták láttán a lány szájában összefut a nyál, mégis kultúráltan ül le, nem veti magát az ételre azonnal.

[Amynek :)]

Amy magyarázkodása már egyiken be, másikon ki. Legyinteni sem legyintek, teljesen felesleges. Megmondtam neki, hogy én voltam a béna, nem ő, de ha nem érti meg, hát nem erőltetem. Ráadásul egyáltalán nem tűnt gorombának, inkább, mint valami Teréz anyu megmentett azzal, hogy leszedett, különben egyedül mehetne a Nagyterembe. A többiek vehették úgy, hogy nem akarta otthagyni az ebédelésre szánt társát a lépcsőn ácsorogva, amint az megy tovább, tovább, mint a ballagási körmenet.
Még mindig nem igazán tudom felfogni, hogy mi is történik, gyakorlatilag csak sodródom az árral. És mik meg nem fordulnak a fejemben? Ebédelésre szánt társ? Teljesen megzakkantam? Nagyon úgy tűnik… Kezdhetek aggódni az egészségem miatt.

Valóban: valakinek az útjában állunk. Átpillantok a vállam fölött, a Nagyterem bejáratára. Egy dolog, hogy nagy a kapu, meg minden, de valakit így is zavar, hogy két ember éppen ott áll. Pedig lazán elférnének mellettünk. Odébbállok, ne taroljon le két böhömnagy Mardekáros srác. Valószínűleg az agyukban sincs más, mint töklé. Azzal pedig nem sokra mennek. Nem is értem, az ilyeneket miért veszik fel a Roxfortba. Mint a Gringottsban dolgozó koboldok, komolyan, csak kétszer, háromszor akkorák.
Úgy tűnik, Amyt nem érdekli az, hogy melyik asztalhoz ül, bár egyik asztalnál sincs túl sok hely. Túl sok? Szinte egyáltalán nincsen ülőhely. Ilyenkor azt szoktam csinálni, hogy állva összedobok magamnak valami hideg kaját és felmegyek a szobámba, a könyvek fölött görnyedve elfogyasztani. Most viszont nem ez lesz. Gülü szemek. Megint csak: sodródni az árral.
Amy kézen ragad és ránt, én meg nem győzöm tartani az iramot. Már majdnem futok utána, szerencse, hogy nem esek el a saját lábamban és csiszolom talárommal fényesre a Nagyterem régi köveit.
Sasszeme lehet, hogy így kiszúrta a két üres helyet a Hollóhát asztalánál. Gyorsan leülök mellé és körbenézek az asztalon. Minden finomság, ameddig a szem ellát.
De. Mielőtt én állnék neki falatozni, Amyre nézek.
- Mit kérsz?
Az én házam asztala, és lehet, hogy én jobban elérem a dolgokat, vagy valami hasonló. Vagy mi a szösz. Minden bizonnyal.

~ Raven ~


Késő délután. Nyüzsgés. Zsivaj.
A nagyterem tele szaladgáló és hangoskodó alsóévesekkel, valamint nevetgérező, vagy éppen csendben olvasgató diákokkal. A hatalmas ablakokon gyenge napsugár szűrődik be a terembe, aranyló fénybe vonva a hosszú faasztalokat. Sivalkodó sárgataláros másodévesek rohangásznak a mardekár asztala körül hatalmas sebességgel, szinte pusztítva maguk mögött mindent. A futás közben keveredő szél papírokat, könnyebb tárgyakat sodor a földre.
- Hé, eredj innen! – kiáltom az egyikre, aki fékezés közben belekapaszkodott gesztenyebarna kötött pulóverembe. Kezemnél pihenő pálcám felkapom az asztalról, és egy gyenge kékes villanás után úgy eresztette el a felsőm, mintha megégette volna a kezét. – Ha még egyszer errefelé jössz, büntetőmunkát kapsz. – Sziszegtem baljósan, és láttam a kisfiú kikerekedett szemeiben, ahogy, mintha a nap is az én igazamat támogatná, megvillan a prefektusi jelvényem. Lihegve hátrált pár lépést, az asztal másik oldalán pislogó társa ijedt pillantására pedig újra szaladásnak indult, de most már nem merészkedett arrafelé.
Elégedetten húzva ki magam ültőhelyemben, visszateszem a pálcám az asztalra. Először az egyik, majd a másik oldalra fordítva fejem, nézek körül. Hajtok egyet a könyvemben, és egyik kezemmel lekönyökölve az asztalra, támasztom meg a fejem. Elég unalmas olvasmány, de nem mutathatom ki, hiszen a stréber Granger után én vagyok az évfolyamomban a legokosabb, és Piton professzor legutóbbi órája végén magához is hivatott, hogy végezzek neki egy kis kutatómunkát bizonyos dolgokkal kapcsolatban. A jövő órán bemutathatom, mit készítettem, és majd hápoghat a griffendélesek gyöngye, hogy bizonyos témákban igenis okosabb és tájékozottabb vagyok nála. Na meg a pontállás tekintetében is sokat nyom a dolog...
Elképzelem a döbbent arcú évfolyamelsőt, és már előre örülök. Kárörvendő mosoly ül ki arcomra, amit gyorsan elkendőzök egy nagyon érdeklődő és kíváncsi arckifejezéssel. Homlokom ráncolva újra végigfuttatom tekintetem egy olyan soron, ami túl sok újdonságot támogat számomra. Fel sem pillantva magamhoz húzom az asztalon pihenő jegyzettömbömet, és méregzöld-fekete csíkos pennámat tintába mártva írni kezdek. Dőlt gyöngybetűk vetülnek a papírra...
Egy sötét hajtincs hull az arcomba.
Még egy.
Majd egy harmadik...
Lecsapom a pennámat az asztalra.
Tenyerembe temetem az arcom.
Mély sóhaj.
Lecsukódnak a fekete szempillák.
- Fáradt vagyok. – suttogom magam elé erőtlenül.
A szememnek jól esik a homály, hogy nem éri fény, hogy pihentetem. De nagyon jól tudom, hogy folytatnom kell a munkám, még húsz oldal vár rám. Újra kezembe veszem hát pennám. Homlokomnál támaszkodva bal kezemre, újra olvasni kezdek. Tekintetem minduntalan a falon függő hatalmas órára réved, és azt a gondolatot forgatom a fejemben, hogy majd a klubhelységben befejezem este. Erről egy pillanatra eszembe jut Draco, és elmélázok, hogy vajon hol bolyong, mit csinál, ahol nincs szüksége rám. Igazából az utóbbi években egyre kevesebbet hagyja, hogy mellette legyek, és ez az arány évről évre romlik. Nincs szüksége rám, pedig olyan büszkén feszítettem az oldalán még amikor alsó évfolyamosok voltunk, kis makacs mardisok. Persze, ahogy a világ, úgy mi is változunk.
Lapozok egyet a könyvemben, és eltolom magamtól a jegyzettömbömet. Sóhajtva vágok neki egy új fejezetnek.

[Hannah]

[Útközben]

*Ahogy Abb befejezte, a története eléggé keserű szájízt hagyott maga után. Ez valószínűleg az arcára is kiülhetett, mert Hannah, egyértelműen kétségbeesett arckifejezést hordozott magán, s szóvá is tette, hogy nem volt egyszerű a dolgom. Majd, szokásához híven, ismég okosan megnyilatkozott… ~ Fafejű tuskó…~ *

-   Nah, igen, akinek fa feje, fa lába van, fa hangja, bot füle és fatökű… az az igazi tuskó… Zackre nem mondanám… - majd ő is nevetésben tört ki. – De, kitudja.

-   Végül is elég régi történet… csak kicsit felkavarodtak bennem az emlékek. – komorodott el még egy picit.

*Láthatóan Hannah, megpróbálta jobb kedvre deríteni, s friss pletykákkal és viccekkel szolgált a lánynak. Többek között, megosztotta vele az elmúlt hetekben Ronnal történteket, amit Ginny mesélt neki. Illetve, két griffendéles szerencsétlenkedését a pályán, még a múlthéten. Ezek a dolgok, egészen jó kedvre derítették a lányt. S a viccek is, amiket Hannah mondott. Az egyik különös képp.*

~ Hogy tanítja a varázsló úszni a pókot? Hókusz Pók ússz.~ úgy döntött ezt mindenképp megjegyzi magának.

Hangos nevetésben tört ki ennek hallatán.

-   Uh, Hannah, meg kell hagyni te nem vagy százas, hallod e. – nevetett tovább a lány.

*Mindeközben megérkeztek a bejárati ajtóhoz, amin besétáltak, s tanácstalanul álldogáltak kicsit a bejárati csarnokban.*

-   Ööö, szerintem menjünk a nagyterembe. Úgy is itt a vacsora ideje, s ott még lehet traccsolni. Ilyenkor amúgy sincsenek sokan, tehát, még az sem lesz feltűnő, ha egy asztalhoz ülünk. – s ezzel meg is indult a nagyterem felé.

[A Nagyeremben]

*Átlépte annak, nehéz fa ajtóval szegélyezett küszöbét, majd belépett. A teremben négy sorban asztalok foglaltak helyet, maguk körül padokkal. Alig pár diák lézengett odalent, hiszen, már csak fél óra volt a vacsora időből. A grifisek asztalánál ketten, a hugrásoknál négyen, a hollóhát tölgy alkalmatossága mellett heten, míg a mardekár padjain egyetlen ember foglalt helyet. Abbs megindult a saját asztaluk felé, majd annak szélénél állapodott meg, s magához invitálta Hannaht.*

-   Szerintem ide üljünk le, kellő távolságban vagyunk a többiektől, így nem hallják miről beszélünk. – ezzel le is csüccsent, maga mellé dobta a cuccait, s szétnézett a terített asztalon.

*Csillogó, s éhséget tükröző íriszeit végig futatta az asztalon, hogy mit is kéne falatoznia. Először egy tányért húzott maga elé, majd néhány, a mugli zsemléhez hasonlatos sütit tett a tányérra, mellé pár szelet felvágott szerű dolgot, meg egy kis vajat. A péksüteményeket megkente vajjal, rájuk helyezte a felvágottakat – amit, még az öt év alatt sem sikerült megszoknia – majd öntött magának egy kis tök levet, s érdeklődve tekintett Hannahra, hogy mit is csinál.
Mivel a lányka nem  volt szívbajos, leült mellé, s még egyelőre tanácstalan arccal ámulta az asztalt.*

- Szerintem csapj le valamire, mielőtt az csap le rád. – ezzel, csak hogy nyomatékot adjon szavainak, elemelt egy felvágottat, s vidáman Hannah homlokára csapta. Majd figyelte a megdöbbent lányt, s egyedűen, mintha mi sem történt volna bele harapott a szendvicsébe. Sejtette, hogy a dolog nem marad megtorlás nélkül, de ez akkor is jól esett neki.

[Útközben…]

*Úgy tűnt a „felvidítás hadművelet” sikeres volt. Mostmár talán nem kellett a rosszkedv miatt aggódni, mindkettőjük megint jól elnevetgélt egymással. Ez persze egy kicsit a végén mindig átment olyan formába, hogy aki megpillantotta őket – akár távol volt, akár közel – azon elmélkedhetett, hogy: Ezeknek a csajoknak tuti hiányzik egy-két kerekük…
Ó hát igen, volt benne egy kis igazság, de hát az életet élvezni kell. Ha valaki mindent olyan nagyon komolyan vesz akkor az inkább nagyobb baj mint az ő kis röhögcsélésük a fárasztó napok után. Szerintem mindenki úgy van ezzel, csak sokan nem merik bevallani maguknak, hogy jó lenne egy kicsit kikapcsolódni és magasról tenni a világ minden apró elvárásainak. Mi a jó abban elvégre, ha az ember egész nap úgy viselkedik mint egy arisztokrata, vagy egy unalmas kis diplomata. Az ilyen emberek hiába muglik, akkor is varázsképesség van birtokukban, elvégre azokat a nagyon fárasztó, érthetetlen monológoktól, melyeket megosztanak veled rögtön az álmosság kerülget és fittyet hányva a világra szépen elszundikálsz ott helyben. Ha ez mindenkinél beválna kész tömegpusztító fegyverként lehetne alkalmazni, de sajnos vannak ellenálló egyének is, kikre nem hat ez a szörnyű átok, sőt egyesek még élvezik is. Elég kiábrándító…*

~ Jaj most szerencsére elterelődtek a gondolatai más irányba. Ez jó. Kár volt felhozni azt a „Zack” témát. Istenem de hülye vagyok… Bárcsak meg se kérdeztem volna. Kat elmondása szerint elég bunkó volt a srác azután a szörnyű eset után, valószínű ekkor teljesen átrendeződött a fontossági sorrendje és Abbey hátsó helyre került. De erről a dologról örülnék, ha az én gondolataim is elterelődnének, mert kezdem unni. Ott sem voltam mikor ez történt, de mégis többet agyalok rajta, mint maga az érintett leányzó. Mostmár elég. Inkább figyelek Abbre, mert az imént is mondott valamit, de meg sem hallom, hisz ezek a bizarr képzetek cikáznak a fejemben. Na jó vége, téma lezárva. ~

- A Nagyterem… tökéletes… egy kicsit már én is megéheztem, elég rég volt már az utolsó étkezésem. Húha, talán arra reggel került sor legutóbb… - ebben a pillanatban egy morgáshoz hasonlító hang töltötte be a teret – Úgy tűnik… - pirulás – a gyomrom sem ellenkezik az ötlettel – mosoly – Úgyhogy akár indulhatunk is! Hihi! – a kissé kellemetlen eset után a két vihogó nőszemély az imént említett helység felé vette az irányt.

[A Nagyterem falain belül]

*Ahogy azt Abbey megjósolta, tényleg nem voltak valami sokan. Ez jó hír volt számukra, hisz így külön asztalnál is folytathatták a társalgásukat. Miután helyet foglaltak mind a ketten a Hugrás lány kezei rögtön lecsaptak az ízletesebbnél ízletesebbnek tűnő ételkülönlegességekre. Az igaazt megvallva Hannah is éhes volt, de valahogy miközben körbe körbe nézelődött a méretes asztal kínálata között, még nem találta meg a számára megfelelőt. Egy kicsikét finnyás volt, szebben szólva válogatós. Neki aztán nem volt mindegy hogy mivel tömi meg a bendőjét. Abbey persze nem ilyen volt, ő ha egyszer éhes, akkor megeszi ami előtte van. Ez volt a helyesebb elv, de Hannah Whitney ugyan miért is csinálná azt akár egyszer is, amit a többiek. Ez az ő dolga, de akkoris… Na mindegy is most ez.*

~ Vajon mit egyek… Hihetetlen vagyok, nem hogy azon törném a fejem éppen miről szóljon a beszélgetés az én egyik legjobb barátnőmmel, aki előttem foglal helyet, NEM, én azon jelentéktelen ügyön töprengek, hogy milyen koszt elégítené ki mohó és különleges bánásmódot igénylő gyomrom különleges elvárásait. Abbey esküszöm befejezi az étkezést mire én elkezdem. Legközelebb azt kéne csinálnom, hogy előre elkészítem magamnak az elemózsiámat és egy órával hamarabb idejövök, hogy legyen időm még magamban gondolkoznom olyan unalmas dolgokon, melyeken szoktam. Igen, talán így sikerül megvalósítanom a kívánt eredményt. Talán… ~

*Eljött az ideje a fejben való összeválogatásnak. Hannah szerencsére ezzel hamarosan már kész is lett. Nagyjából megtörtént az az elképzelés, melyet pillanatokon belül kész volt valóra váltani. Már nyúlt volna az első alapanyaghoz, de akkor Abb ránézett és a Griffis lány keze megmerevedett, majd szépen visszatért a combjára. Az ételszerzés szüneteltetve van, legalábbis így tűnt, de akkor barátnője tett róla, hogy házhoz jöjjön a csemege. Ez egy felvágott képében valósult meg és egyenesen a lány képén landolt. Mikor magához tért a rémületből és a meglepettségből az ördögi bosszútervet forralta azon nyomban. Ez ilyen tettnek természetesen mindig következménye van, és Hannah bízott benen, hogy ezzel Abbey is tisztában van, mert várt rá a megtorlás édes íze. Ez most kivételesen szó szerint „édes íz” volt ugyanis a felvágottra adott válasz a lány részéről egy nagy darab péksütemény volt.*

- Wingardium leviosa! – csupán ennyi kellett ahhoz, hogy az asztalon szunnyadó méretes finomság a drága Abbey szájában landoljon, ezzel eltömítva azt. Egy kicsit gonosz dolog volt, de hát mivel kajacsatát nem akart szítani, mert a végén még pontlevonást kapnak a házaik. Ezt visszaadásnak szánta, de ezzel már be kívánta fejezni a dolgot, hisz tényleg félt a büntetéstől és hogy a Mardekár ezáltal átveszi a vezetést. Tehát a harc berekesztve addig, amíg olyan helyre nem érnek ahol nem találkoznak össze fürkésző tekintetekkel.

- Nos mondd csak Abb… - közben összeválogatott magának egy tetszetős kis szendvicset melynek majszolásába rögvest bele is kezdett - …szóval te mi szeretnél lenni, ha elvégezted a hét évfolyamot? Már te egész közel vagy hisz néhány hónap (számszerint három) múlva már jön is a nyári szünet, majd számodra eljő a rettegett hatodév! – széles mosoly – És mondd, várod már hogy a következő szintre lépj vagy talán maardnál még egy-két-sok évet ebben az osztályban? – erre mindigis kíváncsi volt, és most alkalma is akadt erről faggatózni, ígyhát belecsapott a lecsóba.

~ Johnny :) ~

*Jól van! Nem estél hasra, pedig az ügyetlenségemmel többször is adtam rá okot. Ezek szerint kitűnő az egyensúlyod.* - gondolja a lány, miközben elfészkelődik a padon az asztal mellett. Félmosollyal veszi tudomásul, hogy nemcsak ő éhes, hanem Nathan gyomra is üres, ám a srác még éhség idején is betartja az etikettet, avagy a macsókódexet. Csak ő tudhatja, melyiket követi a kettő közül, de Amy nem is törődik ezzel. A krapekok általában ezt a két íratlan szabályzatot szokták betartani, és a lány nagyrészt megszokta már az elmúlt majd’ tizenhét évnyi élete alatt.
A mugli módra készített sültkrumpli és rántott sajt láttán felcsillannak szemei, viszont ez Johnnytól karnyújtásnyira van, Joy semmiképp sem érheti el. Udvarias vigyorral néz a hollóhátas fiúra.
- Sültkrumplit és rántott sajtot kérek szépen. Megkérhetlek, ideadod?
A tálakért cserébe egy köszönöm jár, főbiccentés kíséretében. Amy megvárja, míg a srác is szed abból, amit ő szeretne enni. A lány gyanúzza, hogy Nathan legalább egy fél őzet fog a tányérjára pakolni, már ami a húsmennyiséget illeti. *Miért húsevő a férfitársadalom 90%-a? Talán ez kell a kellő mennyiségű izomzat kifejlesztéséhez, nehogy másoknál gyengébbnek, erőtlenebbnek látszanak? Totál ritka a lombevő típusú fazon, holott itt annyiféle ilyesféle kaja van, hogy akár az egész kastély be tudna falni most rögtön belőle, és még maradna is.* - ezzel a gondolatmenettel maga elé húzza a salátástálat, és szed egy keveset a tányérja szélére. Ekkor döbben csak rá, hogy bár egyáltalán nem szedett sokat, mégis kétes, hogy képes lesz-e megenni ezt a mennyiséget meglehetősen összeszűkült gyomra miatt.
- Jó étvágyat! – sóhajtja.
Nagyjából egyszerre kezdenek el falatozni, bár Amy nem méri stopperrel. A Joy-családban mindig szokás volt, hogyha többen esznek együtt, megvárják míg mindenki szed, csak azután kezdik el az étkezést.
Amy tévedett. Könnyedén elfogyasztja a tányérjára szedett ételt, ám amint egy pohár töklevet iszik utána, olyatén érzete támad, mintha a lufi volna, melyet pukkadásig fújnak, és már éppen a kidurranás határán van. Mégis magához vesz egy narancsot, hiszen jól tudja, amint elfogyasztja a gyümölcsöt, annak savassága miatt hamarosan lényegesen jobban lesz - legalábbis ezt tanulta anno, 100 évvel ezelőtt a muglik között.

Parkinson

A házi feladatomat készitem el éppen, vagyis inkább csak próbálom. Unom már a rohadt sulit, annyira sok az elvárás. Nem lehetsz link, nem lóghatsz, az okosok a népszerük. Persze, nekem nem volt problémám soha a tanulással, de ha egyszerüen nincs kedvem, akkor nincs hozzá kedvem. Mivel ebben a varázslóképzöben nem tanitják a kedvenc tárgyamat, ezért nem is tanulok semmit szivesen. Az új anyag kicsit nehéz, illetve lusta vagyok gondolkodni rajta. Elmagyarázhatná valaki. Nem kéne törnöm magam azzal, hogy összerakjam a saját jegyzeteim.

Bagoly Berti-féle Mindenizü drazsét eszegetve hizlalom a fenekem, ahogy a nagyteremben ücsörgök egész nap friss levegö nélkül. Ahogy körbenézek csak olyan embereket látok, akik a körmüket rágva mindennap itt vannak, s azon izgulnak, vajon 100 vagy 110 százalékosan fognak teljesiteni a következö órán? Kiábránditó. A céltalan emberek mit kezdenek majd magukkal a Roxfort után? Most azokra gondolok, akik még a bál estéjén is a hálókörletükben magolnak, vagy a szünidöt egy könyvvel töltik. "Hé, te mit kaptál karácsonyra?", "A legújabb Bathilda Bircsók könyvet!", "Hüha! Majd kölcsönadod?" - szóval körülbelül ez lehet két stréber beszélgetése.

Egy sötét hajó, róka képü lány ül velem szemben. Ismerem. Azt hiszem, Pansy a neve. Táskás szemeit valószinüleg csak akkor hunyja le, mikor ájultan esik össze az áttanult éjszakák után. Szegény, biztos nagyon rossz neki. Maga elé beszél , talán azt mondja fáradt, de ez nem nekem szól. Senkinek sem. Csak saját magának. Biztos nagyon magányos. Nem láttam még barátnökkel nevetgélni. Persze, ez nem jelenti azt, hogy nincs senkije, csak én nem látom.
 - Kérsz Mindenizü drazsét? - mosolygok a lányra és elétolom az édességes tasakot, amit elözö nap kaptam postán. Csak azért nem zabáltam már fel az egészet, mert ahogy megkaptam beletettem a táskámba és elfelejtettem, hogy ott van. Más körülmények között azonnal behabzsolom. - Neked is jár egy kis szünet.

~ Raven ~


Kacagás.
Újra elrohant mögöttem valaki – bizonyára értetlen alsó tagozatos. Csak a szelét éreztem. Bosszantani akarnak? Nem érdekel. Alig érzékelem a külvilágot. Nem, talán nem is akarom... Jól esik néha visszahúzódni, ha nem is tudsz egyedül lenni, de legalább gondolatban, a saját kis világodba... Jólesik. De erre most nincs idő. Sötét hajtincseim függönyként takarják el tőlem a termet, a napfényt. Csak én és a sötét varázslatok kivédése. Milyen romantikus.
Hátravetve hajam, nézek ki egyenesen a terem másik végében levő hatalmas ablakok egyikén. A hívogató napfény... A hétvégét a kikapcsolódásnak szentelem, ha közbe nem jön valami.
Egyik könyökömre támaszkodom, nyíltan kimutatva, hogy pillanatnyilag nem érdekel az előttem fekvő olvasmány. Másik kezem körmeit vizsgálom, nagyobb szorgalommal, mint a sötét varázslatok kivédése órára kellő könyv lapjait. Nagy barna szemeim körülpásztázzák a termet, végre valami nem unalmasért kutatva. Egyelőre sikertelenül.
Valószínűleg hozzám címzett hang üti meg a fülem. Alig észrevehetően összerezzenek, majd csodálkozó tekintetem a lányra emelem. Nem számítottam rá, hogy Raven hozzám szól. Egyszer-kétszer kényszerből elegyedtünk szóba, de végzős háztársaimmal lehetnék jobb viszonyban is. De minek fárasszam magam folyton a hülye kérdéseikre válaszolgatással? Folyton arról sóhajtoznak és panaszkodnak, hogy milyen nehezek a vizsgák. Mit érdekel? Majd ha odajutok, talán fog. De eddigi tapasztalataim alapján nem félek tőlük. Képes leszek rá, hiszen az évfolyamom egyik legjobbja vagyok...
Nem igaz?
Pillantásom átugrik a Bogoly Berti-féle Mindenízű Drazsé dobozára, amelyet a lány nyújt felém.
- Kösz, nem – rázom meg a fejem, a tőlem telhető legbarátságosabb hangnemben válaszolva. Nagy sötét íziszeim a lány arcát fürkészik. – Kijár a szünet, igaz... És ki is szoktam használni, amikor van. – válaszolok óvatosan. Remélem, nem hiszi azt, hogy reggeltől estig magolok. Nagyon úgy néz ki pedig. Le sem véve a lányról a tekintetem, lassan magamhoz húzom a jegyzetfüzetem, és körmölni kezdek. Pár felpillantással jelét adom, hogy figyelek rá is, ha esetleg szeretne valamit mondani.

[Amynek.]

Sültkrumpli és rántott sajt. Akár egy robot, rögtön nyúlok is a megrendelt étel felé. A sültkrumplis tálért nyúlok először és Amy kezébe nyomom, majd visszarakom a helyére, és ugyanez zajlik le a sajttal is.
- Esetleg valamilyen másrtást nem kérsz hozzá? Tartár?
Magamból indulok ki, én mindig eszek hozzá tartár mártást, mert a rántott sajt csak azzal az igazi. Majonéz? Kecsap? Labdába sem rúghat mellette.

Szedek magamnak is egy rántott sajtot, meg egy-két krokettet, mellé a tartár mártás és pár salátalevél. A jól megszokott ebéd, amit bármikor meg tudok enni, bár most Amy is besegített a választásban.
- Jó étvágyat.
Motyogom én is, majd kicsit zavartan, de falatozni kezdek. Na jó, már nem olyan zavartan. Kezdem szokni egy másik ember társaságát és ez talán nem is jön majd olyan rosszul a jövőben.
Oldani kéne a feszültséget. Esetleg be kéne nyögnöm valami kérdést. Hét ha Ő nem teszi meg, kénytelen leszek. És nem úgy néz ki, mint aki nagyon kérdezősködni akarna. Lenyelem a jelenlegi falatot és felé fordulok.
Állj.
És ha Ők nem szoktak evés közben beszélgetni? Ha udvariatlanságnak veszi. Vissza is fordulok a tányérom fölé. De hát itt mindenki beszélget evés közben. Mégis csak jöjjön az a kérdés. Hozzátartozik az alap ismerkedéshez és lehet, már unja, és már én is unom. Szinte ezt kérdezi mindenki a név és az évfolyam után. Ideje lenne kinyögni, nem?
- Ööö... Honnan jöttél? Mármint... hova valósi vagy?
Most magyarázhatnám tovább, hogy hol is született, hiszen egy dolog, hogy az emberek hol születtek, ha az Egyesült Királyságokban élnek és ez úton jutnak el a Roxfortba... Remélem azért érti a kérdést.

~ Johnny :) ~

Nathan totál udvariasan nyújtja a kért ételeket Amynek, a tartármártásra vonatkozó kérdésre azonban nemleges választ kap.
- Nem, köszi, nem kérek. Sosem rajongtam érte. Inkább majonéz és mustár-barát vagyok.
A lány látja, hogy Johnathan mintha kezdene végre feloldódni egy pöttyet, viszont ezt nem meri szóvá tenni, nehogy újfent zavarba kerüljön a krapek. Oké, kissé még idegesen kezd neki az evésnek, de mégis… talán kezdi megszokni, hogy ez egyszer nem egyedül fogyasztja lakomáját.
Amy közléskísérletet észlel, mikor Nathan felé fordul, ám a fiú elcsapja a fejét, és úgy eszik tovább. Bátorítón mosolyog rá, és halkan szól hozzá.
- Mondjad nyugodtan.
Hova valósi vagy? Úristen, de régen tették fel utoljára ezt a kérdést! Ez is mutatja, mennyire bezárkóztam az utóbbi időben. Mintha akkor, augusztusban félig megszakadt volna az életem. Nem baj, mert mostmár vége van. Ideje ébredeznem. Végül lenyeli a szájában lévő falatot, azután ránevet Johnnyra.
- Tősgyökeres londoni vagyok. Itt születtem közel 17 éve, és itt is éltem mindig, a szüleim is idevalósiak. Tudod, kiskoromban sokáig azt hittem, ez a világ legnagyobb városa, azután én megnőttem, de London ugyanakkora maradt, és rájöttem: London csak egy város a sok közül. Azóta persze sokfelé jártam, mégis Londonban érzem magam a legjobban, mert az az igazi otthonom. Ezért mondtam, hogy tősgyökeres londoni vagyok. Annak ellenére, hogy varázslók a szüleim, soha nem akartak másutt élni ők sem, nem szerettek volna például Roxmortsba vagy Godric’s Hollow-ba költözni.
Persze hogy felkeltette Amy kíváncsiságát a kérdésével, így a lány rögtön vissza is kérdez:
- És te? Hol születtél? Hol élsz most, hol laktál már? Már ha nem vagyok túlzottan kíváncsi.
Lennének még kérdései, de szépen aprólékosan megy majd végig a listán, hiszen Johnathan sem támadta le őt rögtön kismillió kérdéssel. Egyébként is hagyni szeretné, hogy valamennyit ehessen, meg aztán tele szájjal szövegelni nem éppen esztétikus dolog.
Az evést szüneteltetve, félrebillentett fejjel néz a srác szemeibe, próbálja biztatni, bátorítani. Néhány előrelibbenő hajtincsét sokadjára is hátraigazítja, azután egy vérnarancs hámozásába kezd. A gyümölcs, héjától immár teljesen megszabadultan, ingerlően illatozik a leányzó kezeiben. Amy kettészedi, és egyik felét felkínálja a srácnak.

Parkinson

Nem kér drazsét, de kár, pedig szivesen adtam volna. Ha nem kér, hát nem kér. Lassan visszahúzom az édességet magam elé és belenyúlok néhány darabért. Miközben habzsolom a nyalánkságot, ránézek és látom, hogy rendkivül unja már a tanulást, vagyis nekem úgy tünik. Valójában szerintem senki sem élvezi a tanulást, kivéve azt az idegesitö Griffendéles lány. Fogalmam sincs, mi a neve, de nem is akarom tudni. Kis stréber, azt hiszi övé a világ, mert Potterrel haverkodik. Szerencsétlen.

 - És mit tanulsz? - kérdezek rá, nem látom a könyv boritóját, szóval fogalmam sincs mire készül. Igazából nem is ez érdekel, csak beszélgetnék egy kicsit valakivel. Nekem nagyon uncsi a házi feladat készités. Persze, akár célzásnak is vehetném azt a kijelentését, hogy nem akar szünetet tartani, meg, hogy nem kér drazsét, de én azért sem adom fel.

Remélem szóba elegyedik velem, mert nem tudok mit kezdeni magammal. Irnom kéne apámnak is levelet, mert már egy hete irt nekem, s kérdezte mi újság velem, de mindig elmaradt a válasz. Na, majd most! Jaj, ahhoz sincs kedvem. Inkább azzal kéne foglalkoznom, hogy mi legyen belölem a Roxfort után. Valószinüleg beállok varrónönek a szabászatba. Nem sokat gondolkoztam még rajta, pedig kéne.

 - Én is épp a házimat csinálom, de ráuntam. - jelentem ki még ha meg sem kérdezi. Közvetlen ember vagyok, szeretek barátkozni. Egy barát mindennel felér. Persze, tudni kell honnan válogatni. Hajzuhatagom elöre bukik úgy egy az egyben, mikor a leesett tollam után nyúlok. Francos haj! Le kéne borotválni a fejem. Az lenne a leggazdaságosabb. Milyen jó ennek a lánynak. Olyan szép a haja. Az enyém meg csak úgy lóg. Na, az enyémre sincs nagy panasz, de a szomszéd kertye ugye mindig zöldebb.

Bolondos április... hányszor hallottam már ezt. Na, most drága természetanyánk be bizonyítja, hogy a március épp oly bolondos. Félórája még egy szem felhő sem volt az égen, annyi is sok, most meg... Az ég fekete, az eső szakad, villámlás és  dörgés, olyan az egész , mintha valami háború dúlna. Imádom... Pedig ma kivételesen egész jó kedvem van. Erre pont ma esik. Ez az én formám.
A nagyterem lassan kezdet kiürülni, a diákok nagy része hiper-szuper sebességgel fogyasztották el vacsorájukat, hogy aztán elrohanhassanak. De hová? Ezt sose tudtam megérteni. Igaz, vége a hétnek, ma este nem kell a tanulással foglalkozni, de hogy mit tudnak ilyen kor csinálni? Nem lenne praktikusabb szépen elfogyasztani a vacsorát, egy jó kis társaságban aztán elmászni a klubhelységekbe? Hát úgy néz ki ez csak nekem volt logikus. Igaz, Mary szerint én olyan lassan eszem mint valami hadirokkant csiga, de hát ha nem sietek sehova minek rohanjak? Persze ők, már egy jó ideje elvonultak Dammal, Greget pedig nem is láttam, pedig általában ő az aki megszokott várni, hogy aztán majdnem utolsóként hagyhassuk el a Nagytermet.
Ez a mai este is pontosan ugyan ilyen volt. A Griffendél asztalánál már senki nem ült rajtam kívül, és a többi házból is csak egy-két emberke volt fellelhető. De most tényleg, most őszintén. Mit csinálnak ezek a klubhelységekbe, hogy ennyire rohannak? Mert ahogy én a Griffendéleseket ismerem, ülnek és beszélgetnek, varázsló sakkoznak vagy valami hasonló, de semmi lényegre törő. Ráadásul ma este, tényleg nincs semmi. És még csak a hétvégén sem, hogy esetlegesen előre tanuljanak. Én szerintem ezt sose fogom megérteni...
Igaz, én jelenleg szándékosan nem siettem. Nem akartam bájcsevegni a többiekkel. Vagyis nem is ez a megfelelő szó rá, mert imádtam őket, de ma így éreztem volna. Ma, hiába volt jó kedvem, nem igazán vágytam a társaságukra. És ennek az az egyszerű oka volt, amiért egész happy voltam. Levelet kaptam ma. Jamestől. A héten már harmadikat és ebben a hónapban már a sokadikat. Meghívott a tavaszi szünetre hozzájuk. Meghívott, hogy jobban megismerhessen, pedig levél útján már elég sok mindent megtudhatott rólam, én mondjuk róla nem. Nem volt épp a szavak embere, eddigi tapasztalataim szerinte, viszont a családról megtudtam elég sok mindent. De ennek a tavaszi szüneti találkozónak nem csak egy szimpla rokoni találka lesz a lényege, nem. Felvetettem az előző levelemben, mi lenne ha felvenném a Mirol nevet, hisz annak születtem, jogilag az vagyok, nem pedig Henderson. Ideje lenne, hogy akkor Mirolként is ismerjenek az emberek.
Félve küldtem el nagybátyámnak a baglyot ezzel az ötletemmel, de pozitív reakciót kaptam. Vagy legalábbis abban a pillanatban így éreztem. Úgy véltem, hogy meghívott a kúriába csak jót jelenthetett, mert ha nem díjazná az ötletet akkor a írásban is elutasíthatott volna. Persze azért kíváncsi leszek mit fog tartogatni azaz este.
Vajon ott lesz mind a két unokafivérem is? Marcus haza lesz rendelve a Durmstrangból? És Keith egyáltalán tud már rólam? Fogalmam sem volt, pedig egy iskolába jártunk, de... Valahogy mindig kerültem. Nem tudom miért, de akárhányszor véletlenül megláttam a folyosón elfordultam, komolyan olyan voltam kb., mint az idióta éretlen szerelmes alsóbb évesek, és nem tudom miért. Talán nem voltam még felkészülve a vele való beszélgetésre nem tudom. Mondjuk azt is hozzá kell tennem, hogy olyan november körülig azt sem tudtam, hogy van Mirol az iskolában, aztán meg kiderült, hogy az unokatestvérem. Az élet fura...Na de mindegy is.
Ültem az asztalnál és a túrótortám utolsó falatjait majszoltam. Szerettem a túrótortát, főleg ezt amit az iskolában lehetett enni. Sehol sem ettem még annál jobbat, mint amit itt adnak.

Szakad az eső. Mennydörög. Villámlik. Csodálatos. Mikor egy hirtelenjött villám belevakít a szemedbe. A szemébe. A mogyoróbarna íriszekbe. A sok diák meg csak mind futkos befele. Nehogy elázzanak. Ugyan! Látni a hatalmas fekete felhőket, amik olyan vészjóslóan közelednek. Akkor meg mi a fészkes fenének mennek ki? Azt hiszik, hogy majd pont most nem fog esni az eső. Csak azért mert délelőtt még ott ragyogott a nap a felhők között. Ja, igen. Már tavasz van. Lassan két teljes kerek hónapja. Ám úgy tűnik, hogy a felhők egyre inkább csak gyülekeznek Nagy- Britannia felett mintsem, hogy eltűnnének. Mindenki csak panaszkodik, hogy megint mennyire szakad. Amikor köztudott, hogy itt ilyen az időjárás. Az ember úgyis, maximum csak egy tüdőgyulladást kaphat, abban neki pedig már volt része.  A cigijét meg muszáj elszívnia, mert neki a nélkül nem élet, az élet. Ha esik, ha fúj. Akár még hóvihar is lehetne.
Ráhajolva a sziklapárkányokra csak somolyog az eső alól menekülőkön. Szája szélén az ajkak lassan felhúzódnak fel, miközben beszívja a mérgező füstöt. Benntartja. Mintha csak egyszerű levegővétel lenne az egész. Kezét közben lassan emeli fel, s tekintetével bambán mered rá. A kissé kidülledő erekre, a fehér kézfejre, a hosszú ujjakra. Még mindig remeg. Ám ő, csak szimplán és megkönnyebbülve fújja rá a füstöt. Nagyon jól tudja a történéseknek okát, akkor meg mit zongorázzon ezen? Csak egyszerűen olyan jó bámulni. És közben töprengeni. Azon, hogy apja, már vagy egy hónapja küldte neki a levelet, hogy keresse meg azt a lányt, aki az újdonsült unokatestvére. Azt aki most bukkant fel, valami... Hogy is volt? Apja testvérének a kölke? Pontosan már nem is emlékszik rá. Azt a levelet is csak a többi után küldte miután elolvasta. Gondosan összegyűrve, és gyömiszkélve egyenesen be, a vörösen izzó lángok közé. Csak ugyan úgy, mint a többit, amit valaha is az apjától kapott.
A gondolatok szárnyalnak agyában, az idő meg csak rohan előre. A hosszú pálcából, hosszadalmas fuvallatok után, már csak egy apró csikk marad. Egy kis sárga csikk, ami a földön végzi. Pedig még csak pár perce lehetett, hogy rágyújtott. Így van ez. Az élet apró örömei, mindig a leggyorssabban érnek véget. Hosszú ujjaival, beletúr vöröses hajába, melynek néhány tincse kellőképpen megázott, de ez mit sem változtat a nyaktőig erő vöröses-barna árnyalatú szálakon. Emlékszik rá, James mennyit piszkálta vele, hogy vágja le. De ő csak nem engedte. Nos, igen. Az apja sokszor jegyezte meg a külsejével és a stílusával való problémáját. Nem Mirolhoz méltó. Furcsa, és kissé szenilis mosollyal az ajkain, feltámaszkodva a párkányról, elindul a bejárat felé. Kisebb erőfeszítéssel tolja be a hatalmas ajtót, melyet az épp, hogy az orra előtt csuktak be. Gratulálok. Vékony, eresedő karjain, igénytelenül feltűrt ing foszladozik, ahol a gombok melyeket a csuklójánál kéne összetartoznia, talán már meg sincsenek. Végül belép a nagyterembe. Zsebre tett kézzel pillant körbe észrevéve, hogy a terem nagyrészt már üres. Mindenki kifelé siet. Minek? Az eső zuhog, az előbb még befele futottak miatta úgy, hogy majd fellökték. Most meg mindenki kifele rohan. Megőrültek volna? Csak halad a közepe fele. Felszegett fejjel tekint végig a sorokon, majd a lábak megállnak. Oldalra tekint. Megvolna a szőkeség, aki az újdonsült rokona lenne? Lépteivel a Griffendél asztalához közeledik, majd megáll a lány felett. Torkát lassan, és hallhatóan köszörüli meg, hogy a nőszemély, ha még nem vette észre itt létét akkor rá figyeljen.
- Te lennél, az új Mirol leányzó?  - kérdezi semleges hangnemben. Szemei melyek, ha még csak félig vannak is kinyitva, megcsillannak. Csillognak, pedig okuk nincs rá. Csupán a nagy James Mirol génjei úszkálnak a vérében. Ördögi a hasonlóság, nem? Lassan felemelve karját megigazítja csuklója alá csúszott óráját. Kezeiről a dohányszag apró jelei áradnak, akárcsak ruhájáról. Egész biztos, hogy Mirol lenne? Mert így első látásra, nem igazán mondható többnek, mint a 70s évek egy lerobbant rockzenésze.

~ <3 ~

A villámon egy ínycsiklandozó falat lapult, hogy hamarosan a számban köthessen ki és újra érezhessem az imádott íz hatást, mikor valaki megállt előttem. Nem néztem rá. El voltam foglalva a falatkámmal, de ha akar valamit, akkor úgy is szól. Hát akart.
Egy figyelemfelkeltő krákogás és szép lassan ránéztem. Keith volt az. Mit akarhat ez tőlem? De nem kellett sokáig várnom a válaszra, mert szinte azonnal meg szólalt. Ott állt előttem, a nem érdekel az egész világ stílusával, ahogy bűzlött a dohányszagtól és engem nézett. Én pedig őt. De mintha kicserélődtem volna. Az előbb Viki Henderson voltam. Most pedig, Vikitria Mirol, aranyvérű boszorkány. A két név teljesen más életérzést követelt, és ahogy Jamesszel is úgy viselkedtem, mint valami arisztokrata most valahogy vele is így éreztem magam.
Az új Mirol lányka? Hát, kösz… Remek megfogalmazás. Nagyon örültem neki, kicsit sem éreztem megalázónak. Mi az, hogy új? Mirolnak születtem, és azért mert eddig nem ezen a néven éltem, és eddig azt hitték rólam, hogy halott vagyok, attól még az voltam.
Egyébként nem tudom miért húztam fel magam. Semleges hangnemben kérdezte és semmi gúnyosat nem éreztem rajta, de… Valahogy Keithben nem bíztam. Érdekes, hogy Jamesben igen. Nem tudnám megmagyarázni, miért van ez, de így volt. Pedig Mirol volt a javából, ezzel már tisztában voltam, még akkor is, ha első látásra nem ezt a látszatott kelti, de ha az ember a szemébe néz, akkor kétsége sem lehet felőle. Állítólag én sem tagadhatnám a származásom, drága Mary szerintem főleg mostanában, úgy viselkedem, mint ők, akiket igaz, ő megvet és emiatt volt már pár veszekedésünk, de eddig még semmi komolyabb. De Mary állítja, hogy látja a szememben azt a csillogást, amit eddig még csak a Mirolok szemében tapasztalt. Lehet, hogy jelenpillanatban nekem is ott a szememben az a csillogás, mint Keithében? Nem, nem hinném. Vagy mégis? Már semmit nem tudtam. Az utóbbi hónapokban a fejére fordult a világ és én is megváltoztam. Vagy nem is megváltoztam, mert mindig is ilyen voltam, csak inkább ez az énem jobban a felszínre került, ez a magabiztos és gőgös énem, aki tisztában volt vele, hogy nem egy akármilyen család sarja és a benne csörgedező vér, megkövetel egy viselkedésformát.
Bő egy perc telhetett el mire válaszra nyitottam a szám.
- Szóval már értesültél róla, remek.  – kezdtem bele, azon a tipikus hangon, amin csak akkor beszéltem, mikor épp nagyságos asszonyt játszottam - Igen, én vagyok. Én vagyok a drága unokahúgocskád – az unokahúgot egy enyhe gúnnyal mondtam - de nem új, és nem lányka. Mirolnak születtem, és ha kérhetnélek a jövőben felejtsd el a kicsinyítő jelzőket, ha velem kapcsolatban akad mondani valód.  És most, hogy tisztáztuk, hogy tudsz róla, mit óhajtasz? – és egy apró erőltetett mosolyt varázsoltam az arcomra.
Nem tudom, miért voltam vele ilyen ellenséges. Nem szándékosan csinálta, de valahogy ez jött ki belőlem. A magabiztos dáma helyett, egy sértődött fruskának éreztem magam a megszólalásom után. Utáltam így érezni magam, de azt a luxust nem adtam meg az unokabátyámnak, hogy ezt lássa is rajtam. Nem, azt nem. Nem tudtam, pontosan mit is akar tőlem, hogy James küldte e rám, vagy csak szimplán értesült rólam és meg akar ismerni, ha már rokonok vagyunk. Fogalmam sem volt. De tudtam, hogy idő kérdése csak és kiderül.

[Amynek. :)]

Áh, London.. gondolhattam volna mondjuk, de hát... fene se tudja kitalálni manapság, hogy ki honnan jöhetett. Jönnek ide a világ minden tájáról, hogyan is futhattam be egy londoni lányba? Mondjuk... Anglia azért Anglia marad mindigis. Gyönyörű városai vannak és persze az első címért versenyzik a főváros is.
- London nagyon szép hely. Sokat jártam arra.
Röpke mosoly és vágok kagamnak egy falatot a sajból, ügyesen belenyomom a mártásba, aztán a burgonya és nyuszulok... Aztán ezt folytatom, mindig ugyanabban a monoton tempóban.

- Én? Liverpool. Mármint... Liverpoolban születtem. De éltem már Párizsban is. Vagyis... így ingázok Liverpool meg Párizs között.
Vonok vállat és tovább falatozom. Meséljek tovább? Van egyáltalán it mesélnem? Hát... nem sokmindent tudnék és lehet, hogy zavarná, hogy annyit beszélek és még kényelmetlenebb lesz a helyzet.
Még valami kérdés, Nathan? Fuccs.. semmi. Ééén, a csődtömeg. Pár év múlva az állatkertben fogok állni a kis magánzárkámban és mugli kölykök bottel fognak piszkálni, mert akkora egy csődtömeg leszek. Bár azt hiszem, ez a veszély fenyegeti az összes varázslót és boszorkányt. Ha egyszer lebukik, akkor tuti, hogy kiállítják valahol. A máglya már olyan uncsi...
Tehát ahelyett, hogy megszólalnék, inkább bőszen tömöm a pofkámat a roxforti finom falatokal. Ennek köszönhetően nem sokáig marad bármi is a tányéromon. Ha nagyon elszánt vagyok, irtó gyorsan tudok enni. Körbenézek az asztalon, majd az egyik vizeskancsóból töltök a poharamba, aztán Amyhez fordulok.
- Mit kérsz inni?
Leteszem magam elé a kancsót és kortyolok egyet a poharamból. Ettem, most iszok. Megint nem nagyon tudok beszélni.

Eső. Villám. Tekintet. Mirol.
Minden benne van ebben az egyetlen röpke pillanatban, ami most száll föléjük. Az eső végtelen. A villám rendszeres. A tekintet összefolyik, a két áttetsző íriszben. S végül Mirol. Az, ami minden gondolatban benne van. Ami összeköti ezt a két különböző embert, akaratuk ínyére vagy ellenére. De a vér mindkettőjük ereiben, ugyanúgy csurdogál. És ezek az apró dolgok megismétlődnek. Nem mindig ebben a sorrendben…
Csak ott áll, és mélybarna tekintettel mered a lányra. Nem ül le. Nem támaszkodik. Annyi tiszteletet tanult. Annyit, amennyit egy lánynak nyújthat. A mogyoróbarna szemek kissé összehúzódnak. Most már tudja, hogy a reakció nem lesz kellemes. Ahogyan látja azokat a megvillanó szemeket. És nem. Nem a hatalmas villám fénye siklik benne végig, mely időközönként váratlanul csap le, és vonalait elmossa az ablakokról csordogáló, zuhogó eső. Nem. Ez a fény az, ami mindkettőjük szemében ott vakít, bárhol és bármikor meredjenek rád. Az, ami egykor, talán Mardekár Malazárnak is ilyen fény csilloghatott a szemeiben. Talán…
Ám hiába a rokoni szállak milliónyi összefonódása. Mégis ott szikrázik közöttük a bizalmatlanság egyetlen röpke szála. Ami átfonódik a milliónyi kötés között, és egyedüliként állítja meg azokat. Mindet. De talán az, az apró szál majd elmúlik! Mint minden más.
- Mirolnak születtél. Az vagy. De én életemben talán, ha most látlak először.
Egyszerű, normális kijelentés. Tudja kivagy. Nem kell bizonygatnod. A tekintet továbbra is rád mered. Hangja nem gúnyos. Nyugodt. Nincs rá oka, hogy felhúzza magát Vagy mégis lenne?
Megjátszott rögeszmék.
Mirol…
Enyhe gúnyok.
Mirol…
Villanó pillantás.
Mirol…
A tekintetnek vége szakad.
A lábak finoman, s mégis férfiasan lépik át a padot, hogy helyet foglaljanak az asztalnál. A barna szemek végignéznek a maradékon. Torta. Sütemény. Töklé. Fintorgás. Mind, csupa édes dolog. Olyanok amiktől, most hányingere van. Majd odébb. Gyümölcsös tál. Mindenféle friss, az egészségtől, már-már gusztustalanul kitoccsanó gyümölcs. A test ismét megemelkedik, s kissé odébb nyújtózik, hogy elérje a fénylő tálat, melyben megvillan saját csontos kezének tükörképe. Erős kar hosszanlik oda érte, melyre néhol a vizes ing tapad. A kéz nyúl, az alma megvan, a test visszaereszkedik, és a tekintet, újra a lányra mered.
- Mit óhajtok… - maga elé tekint – Mit óhajtok? – ostoba nevetés. Fújtatás. Illetlen és tökéletlen beleröhögés. Kezei lágyan tartják az almát, s a csukló mozogni kezd, miközben beszél. Artikulál.
- Csakis annyit, hogyha nem tudsz őszinte mosolyt csalni az arcodra, hát ne tedd! – A lengő kezek megállnak, s az íriszek kábultan, a zölden fénylő almára fókuszálnak, amit könyökölve tart kezében az asztalon, és a csontos, hosszan elnyúló fehér gyűrűkkel megáldott ujjak forgatni kezdik.
- Légy önmagad…
Harapás, s az alma újból lengeni kezd, miközben az arc, somolyogva tekint vissza rád.
- Vagy inkább senki…
Eső. Villám. Tekintet. Mirol.

~ Raven ~


Gusztustalanul unalmas a délután.
Úgy érzem, mintha a velem szemben ásító magas ablakok, melyeket a lenyugvó nap aranyló sugarai festenek vörösre, nagy szemek lennének, amelyek csak engem néznek... Utálatos gondolat. A fényesre csiszolt tölgyfaasztal szélén zongorázni kezdek ujjaimmal. Még mindig nagyon ki vagyok akadva Harleyra, amiért olyan szerencsétlen volt, hogy hagyta magát megátkozni, és pont az Ostara bál estéjén, így nem tudtam eljutni a bálra. Gondolkoztam már azon is, hogy valaki direkt átkozta meg a partnerem. Az a kis patkányképű ötödikes beszélt vele talán utoljára az eset előtt... Lehet, hogy ráküldök valami rontást hátulról... Pedig milyen csodálatos anyagból készült az a mélyvörös ruha, amit fel akartam venni... Pf, és már látta Crak húga meg Holly is... Azaz, előttük már nem vehetem fel...
Kezd idegesíteni a saját koporászásom. Kelletlen fintorral húzom el az asztal szélétől a kezem, majd, hogy valami értelmes hasznot szerezzek belőle, alulról megtámasztom vele az állam. A nonverbális varázslatok egyéb csoportjai használatuk módja alapján a pálcamozdulatok szempontjából... Még egy átkozott fejezet. Már előre el tudom képzelni, ahogy, ha befejeztem az utolsó mondatot, fáradt sóhajjal és goromba morgással szedem össze a cuccaim, hogy mihamarabb a klubhelységbe meneküljek... Igaz, még útközben be kell ugranom a könyvtárba, Monstronak az orrára kötöttem, hogy találja meg a könyvet átváltoztatástanra addig, amíg vissza nem térek. Remélem, megtalálta, bár ha nem segítek be neki, biztos ott kutakodna éjfélig...
Követem tekintetemmel, ahogy a lány visszahúzza az édességekkel teli dobozt. Úgy látom, el fogok társalogni pár percig Ravennel, így beillesztem a könyvjelzőmet a kinyitott oldalak közé, és becsukom a könyvet. A látszatot már eddig sem volt kedvem megőrizni, legalább válaszolgatok a végzősnek, iszok valamit, és majd folytatom.
- Lényegében nem tanulok... Pluszmunka... – mutatok rá hangsúllyal. Nem biztos, hogy jó ötlet volt ilyen nyomatékosan helyesbítenem, mert ahogy észrevettem, eddig a lány azt hiszi rólam, hogy valami stréber vagyok. Mindegy, egyszer talán rájön, hogy nem. Addig nem érdekel. Hiszen...
Rosszul hiszi.
- ... sötét varázslatok kivédéséből. – Teszem hozzá, kipótolva megkezdett mondatom. Magamhoz húzok egy kancsó sütőtöklevet, és félig töltök vele egy üres serleget. Belekortyolok a narancsszínű italba. Ahogy tekintetem a lányra emeltem, észrevétlenül visszahőköltem; a háta mögül jövő fénytől káprázó szemem első pillanatban csak a lány alakjának sötét sziluettjét tudta kirajzolni. Átkaptam pillantásom a mellettem pár méterre ücsörgő negyedikesek csacsogó csoportjára.
- Igen? – kérdezek vissza udvariasan. Kissé felemelkedve ültőhelyemből, kezdtem el fixírozni az előttem terpeszkedő gyümölcsöstálat. Egy szinte tökéletesen piros almát választva, huppantam le újra, és fehér fogaimat belemélyesztettem a gyümölcsbe. – Milyen tantárgyból?
Vállam mögé dobom göndör tincseimet.
Harapok az almából.
– Készültök már a RAVASZ-ra?

* Miután egy jó darab felvágottat ügyeskedett barátnéje arcára, már várta is annak visszatámadását, hisz Hannaht nem olyan fából faragták ,aki nem torolta meg az ellene elkövetett esetleges csínyeket. Azt tudta az ötödéves, hogy nagy dologra nem kell számítania, hisz mégis csak a Nagyteremben voltak, s azért féltették házaik pontjait.
Nem is kellet sokáig „várnia” s jött a visszavágás... Sajnos pont telibe is talált, hiszen Abb éppen teli szájjal nevetett saját jólsikerült poénján... Ennek köszönhetően viszont egy elég méretes péksütemény landolt az említett helyre... ezzel több dolgot is megakadályozván...
A nevetést, a beszédet... de még a levegővételt is. Abb elkedett köhögni, majd nagy nehézségek árán megszabadult a sütitől. Fuldoklott, köhécselt még egy ideig, majd egy óriási pohár töklé elfogyasztása után, végre úgy érezte, hogy igen, már túléli a mai napot... de hogy Hannah is... Na abban már nem volt olyan biztos.
Persze jelenleg nem tett semmit... de jön még bagolyra repülő autó...*


-  Ööökhmkhm. Kössz... ez felettéb jól esett. - nevette el magát a lány. - Te esetleg nem kérsz?? - tette hozzá, majd tovább folytatta saját szendvicsének elfogyasztását.

*Eközben, Hannah is végre rátalált arra, amit szíve oly nagyon vágyott. Össze állított egy szendvicset és majszolásba is kezdett. Majd mikor mér kezdeti éhségét csillapította, rögtön újabb kérdésekkel rohamozta meg a lányt...*

-  Hogy mit csinálok, ha végeztem... De Hannah, hiszen még csak ötödéves vagyok – vigyorgott – hol van még a heted év? Amúgy... amúgy nem tudom... Hááát, elég sok minden jól megy... szóval, akár mehetnék auror képzőbe is. Bár nem tudom felvennének e. De ha az nem, akkor mindenképp megpróbálok valami jó kis munkát a Minisztériumban. Valamit, ami gyógynövényekkel meg bájitalokkal foglakozik. Ezek, elég közel állnak hozzám. - folytatta elgondolkodva.

~ Hmmm..ez az amin igazából még nem gondolkodtam...Pedig lassan tényleg időszerű elmerengeni azon, hogy mi is lesz később... Aurorság? Minisztérium? Saját boltot nyissak?? Gyógynövényekből??? Kutassak növényeket?~

-  Aztán, arra is gondoltam... - folytatta elmélázva. - hogy esetlegesen utazgatok kicsit, megismerek több növényt... esetleg írok róluk... aztán lehet, hogy nyitok egy boltot az Abszol úton... Igazából nem tudom... - gondolkozott volna ismét, de Hannah már a következő kérdéssel bombázta.

-  Na igen, tényleg csak 3 hónap van... és mér csak másfél, hogy elkezdődjenek az RBF vizsgák.. valahogy, az egy kicsit jobban érdekel, mint a hatod év. Az nem olyan nagy cucc, ha jók lettek az RBFek... márpedig jók lesznek, mostanság tanulok annyit, hogy jól menjen. - mosolygott magabiztosan.

- Ami meg a szinteket illeti... hááát maximum azért várom ,hogy akkor ismét egy évvel idősebb leszek... és végre jó mederben folyik majd az életem. - nevetett.

*Majd tovább folytatta szendvicsének falatozását és Hannah korábbi kérdésén merengett.. mi is lesz vele... mi is … szintek... tovább lépés... felnőtt lesz...*

- És mondja kíváncsi kisasszony... maga mit szeretne? Tudom, hogy neked aztán tényleg van még időd. De lehet, jobb ha hamarabb gondolkozol el ezen. - tette fel a kérdést, majd jót harapott a kajájából, s várta a választ.

~ Johnny :) ~

Mintha kissé félne a srác… mintha attól tartana, hogy… hogy nem tudom. Na jó, ez így nem egészen normális dolog: magamban társalgok a semmiről és arról, amit még én sem tudok?! Oké, kicsit félénk Nathan, de mért kell nekem rögtön ennek az okát keresnem? Hát peeersze! Azért, hogy feloldjam, holott nem is én vagyok az ügyeletes Jótündér.
- Liverpool? Ott még nem jártam, pedig megfordultam már egy-két helyen. Majd nyáron elvergődök arrafelé. Párizs viszont klassz, szeretek ott lenni, habár ritkán jutok el külföldre…
Félmosollyal szemléli a falatozó fiút, de ez a nézés nem hoz zavarba senkit – legalábbis még nem volt példa rá. Johnathan amúgy is szemmel láthatóan elbambul vagy elgondolkozik. Amy hirtelen nem tudja eldönteni, hogy melyik az igaz, azonban mire jobban szemügyre venné, Johnny körbenéz, majd innivalóval kínálja a lányt.
- Nem kérek semmit, köszi. Már ittam.
Ezzel újra meglobogtatja a héjától megfosztott fél narancsot a srác orra előtt, kérdezvén: kérsz? majd választ sem várva a kezébe nyomja. Talán nem a legjobb ötlet Amytől, de felhozza Nathan életét. Ujjaival az asztalon dobolva kérdi:
- Hogy érted azt, hogy hol itt laksz, hol meg ott?
Mire rájön, hogy talán tapintatlan volt a kérdése, már késő, nem vonhatja vissza, pedig szívesen megtenné. Hiszen semmi joga nincs mások magánéletében vájkálni. Gyorsan témát vált, hátha véletlenül mégsem hallotta volna meg Johnathan az iménti kérdést vagy nem szeretne válaszolni rá.
- Kész vagy? Mehetünk? – hadarja zavartan, és a dobolással felhagyva máris ruganyosan felpattan.
A mondottak inkább kijelentésnek hangzanak mintsem kérdésnek. Amy lassacskán elkezd kifelé araszolni a Nagyteremben egyre növekvő tumultusból. Az előcsarnokban biztosan kevesebben lesznek, ott majd talán meg tudom kérdezni tőle, hogy merre akar menni. Habár talán nem sétálnom és beszélgetnem kéne, hanem leckét írnom, mivel ez utóbbit jócskán ritkábban szoktam – időben – megtenni. Végülis ráérek vele, hiszen nemsoká itt a hétvége.
Mikor kicsit megritkul körülöttük a tömeg, Amy szánom-bánom arccal fordul Nathan felé, és ajkát harapdálva préseli ki magából a szavakat:
- Bocs, hogy az előbb… nem kellett volna rákérdeznem, végülis nem tartozik rám… de azért elmondhatod, ha szeretnéd, érdekel, tényleg. De beszélhetünk másról is...


//bocsi, hogy ilyen összefüggéstelen és gyenge lett a válasz//

*Egy nyugodt reggel, amikor a diákok legszebb és legédesebb álmukból ébredve épp, hogy lekullogtak az étkezőbe, hogy teletömjék magukat a megannyi fogás számolatlan halmának egyikéből-másikából. Igen, egy tipikusan olyan na kezdete, amit arra lehetne használni, hogy valami értelmessel is foglalkozzanak a diákok, ne csak azzal, hogy kin van a legdivatosabb táska vagy kinek van frissen megátkozott képe. Egészen idillikusnak hathat, hisz a legszimpatikusabb tanárok ülnek a keresztbe fordított asztal túlfelén, egészen addig minden szép és jó, amíg...*

- WEASLEY!!!!!!!!!!!

*Söpör végig a jól ismert, hirhedetten kaján felhanggal fűszerezett, pálcával felerősített kiáltás a termen, ahogy a diákok számára használatba helyezett bejárati ajtóban megjelenik a hórihorgas, viaszosan sárgás árnyalatú bőrű alak, most is az árnyékot keresve, kerülve, hogy akár csak a talárja szegélyét érje egy a beszüremlő napsugarak közül.

Ha ennyi nem volna elég ahhoz, hogy mindenki felő forduljon, míg útba ejti a szólítottat is egy pillanatra, lendületes lépteivel indul meg a griffendélesek asztala felé, hosszú, méltányoló pillantást vetve saját házának asztala felé egyenesszálú, zsíros fekete hajának függönye mögül, látva a szemekben a várakozást és itt-ott a reménykedést, de mit is foglalkozna ezekkel, amikor úgyis tudja, hogy korántsem fognak olyan jól szórakozni, mint ahogy ő. Főleg ha majd láthatja annak a beképzelt Potternek a képét, amikor egy szóra sem méltatja, mint általában. Óh igen, talán a kis Granger is felszólal majd, ki tudja, talán még jól is jöhet az az önelégült sebhelyes és a könyvmoly okostojás. Elvégre tiszteletlenségért le is lehetne vonni 10...20... akár 50 pontot is... fejenként...

Ajkain halovány félmosoly lobban a gondolatra, mit inkább vehet bárki árnyéknak, hisz ki gondolná, hogy örömét lelné bármiben is. Bár sejti, hogy házának tagjai tudják, hogy a griffendélesek kínzása és megalázása az, ami még mindig képes még sötétebb árnyalatot vinni amúgy is komor napjába.

Árnyfolttól árnyfoltig siklik, kerülve a fénytócsákat, mintha valami elfuseránt főzet lenne, amibe nem hogy belelépni nincs hangulata, de ha tehetné, a szagát is messzire űzné. Hosszú, lendületes lépteinek sorát végül Ron mögé érve szakítja meg, tudatára hozva a többi esetlegesen jelenlevő testvérnek, hogy most bizony nem ők vannak terítéken.*

- Remélem büszke magára, hogy a híresen okoskodó és közismerten különcködő barátai mellől mostmár nem fog kilógni... * Árnyalatni hatásszünet, mintha azon gondolkodna, hogy lehalkítja a hangját, bár már az is nagy szó, hogy elvette pálcáját nyakától, így nem harsog közvetlen közelről a másik képébe. Bár úgyis mindegy, legtöbbször megfagy a levegő, ha megjelenik, sőt, meg is szólal... * Tekintve, hogy a legutóbbi dolgozatát végig olvasva új osztályzási rendszert kellene kitalálnom... A baj az, hogy nem jut eszembe szánalmasabb, logikátlanabb és mamlaszabb élőlény, mely alul múlja a Troll szintet.. Bár magára tekintve, jobb lenne, ha mostantól a Weasley lenne a megfelelő érdemjegy, mélyen az elégséges szint alatt...

*Félhangosan ejtett szavak, melyek alatt előhúzza talárjából az emlegetett művet, s egyenlőre összetekert állapotban tartva, pillant a másikra.*

- Kívánja, hogy idézzek a nagybecsű barátainak, avagy hajlandó lépéseket tenni a jelenlegi tudása fejlesztésének érdekében?

*Korán reggel… álmos fejek bukkanak elő a hálókból. Az egész Griffendél sürgött forgot… de vajon miért? Hiszen senkinek nem volt konkrét dolga…csak az órák. De, még is valami fura oknál fogva mindenki korán kelt, s a nagyterem felé vette az irányt, hogy reggelizzen.
Herry, Hermione és Ron sem volt ez alól kivétel. A klubhelyiségben futottak össze, s innen együtt vették az irányt a nagyterem felé.
Kényelmesen elhelyezkedtek a házuk asztalánál, majd beszélgetés közben belefogtak a reggeli elfogyasztásába. Ez a tevékenységük, egészen addig kellemes és örömteli volt, amíg egy éles, kellemetlen hang „meg nem szólalt” a háttérben. A hangot kép is kísérte, egy ember… személyében… Sötét taláros, sötét hajú, viaszos arcú alak állt a Nagyterem ajtajában, s mágikusan felerősített hangján töltötte be a teret… Egyetlen szó… WEASLEY.

Ron összerezzent, s ennek folyományaként felborította a poharát, ami felé nyúlt mikor Piton – mert, hogy nem más volt a sötét alak – megszólalt. Persze a töklé a tányérján kötött ki… meghiúsítva a további reggelizést.
Ron azért remélte, hogy ez nem neki szól… Hiszen azért ott van még… esetleg Ginny. Riadt tekintettel nézett két mellette helyet foglaó barátjára… tőlük is maximálisan meglepett arckifejezést láthatott.
Piton megindult a terem felé, módszeresen kikerülve a padlón lévő nap keltette fénytócsákat… Mintha valami szörnyű vész, vagy baj történne vele, ha belelépne… ha érné a fény…
Lehet, hogy vámpír vér folyik az ereiben… és elég ha fény éri?

Meg közelíti Ront…megáll mögötte… Sajnos a félelme beigazolódott… a Weasley kiáltás sajnos neki szólt…
A rettegett tanár odaért, megállt, s ismét szólásra nyitotta száját…
Ahogy a griffendéles hallgatja a nyomatékosan, élesen ejtett szavakat, arcszíne egyre fehérebbé és fehérebbé válik… már koránt sem bánja, hogy reggelije füstbe ment terv lett… hisz a jelen pillanatban, még ha az élete múlt volna rajta sem tudott volna egy falatot sem legyűrni a torkán. Kétségbe esetten tekintget Hermionéra és Harryre, hátha valaki segít rajta… bár nem volt nagyon esély erre.

~ Hogy mi? Új osztályozás? És Troll helyett Weasley? … mit képzel ez a…~
Amint befejezi a monológot… Ron számára érthetővé válik, hogy miért is tiszteli meg a Denevér jelenlétével a reggelit. Lassan megfordul… s a Sötétre mered… hófehér arc, kétségbeesetten homályos tekintet… aggódó gondolatok…
Egyelőre nem tudott megszólalni… remegő kézzel kapaszkodik a padba…
Piton ismét megszólal. ~Idézni? Mi, hogy? Ja… legutóbbi dolgozat… De mi is volt? Hogy fejleszteni a tudást?~*

-   Öhhm, hogy… nem, azt hiszem nincs rá szükség tanár úr. – válaszolta elsőre kissé remegő, majd halványan magabiztosabb hangon.

*Háta mögött hallani vélte, amint a mardekárosok nem titkolt örömmel súgtak össze a háta mögött… s latolgatták, hogy vajon milyen büntetést is kap a trió egyik tagja. Lelki szemei előtt látta Malfoy és csatlósai önelégült arcát, hogy igen… megint pórul jár a griffendél… vagy valaki az említett házból.*

-   Nos, izé… szóval… tudásom fejlesztése? – kérdezett vissza.
-   Azt hiszem lemondanék arról, hogy nos… szóval… nem vágyom arra, hogy… bár nem tudom már mi szerepel a dolgozatban… de… na… szóval… azt hiszem inkább tanulnék…

*Zárta le a dolgot, s tekintetét a cipője orrára szegezte, hogy mér véletlenül se kelljen látnia Professzoruk önelégült tekintetét… Gyors oldal pillantás Herryre… Mionera… aztán további padló fixírozás… remélte, hogy ennél csak jobb lehet…*

*Mindigis tudta, hogy miféle pletykák keringenek róla a diákok között, kezdve a legegyszerűbbtől, ami általában csak annyi, hogy feltehetőleg életében nem mosott még hajat, egészen addig, hogy vámpírokhoz hasonlítják. És igen, előszeretettel játszik rá erre, ami el is várható tőle, ha már élete nagy részében a pincék sötétjében az üstök fölött görnyedt. Meglett a haszna annak is, megvan ennek is. Elvégre a terror az egyetlen dolog, amivel le lehet kötni a diákokat és munkára lehet bírni őket. Csak a mardekárosok azok, akik képesek ezt megérteni és holmi rajongással fordulnak felé, főleg, hogy tudnak a Sötét Jegyről, mégha a legtöbben, akik nem nagy halálfaló és sötét családok leszármazottai, csak sejthetik annak valódi létét.

Így hát kényelmesen, siklik át a fénytócsák kusza labirintusát kerülve, szinte örömmel szemlélve, ahogy felborul a kupa és méginkább nevetségessé teszi Ron megjelenését. De nem törődik ezzel, inkább csak unott fejet vágva hallgatja a másik hebegését, ahogy az próbál valami értelmeset kinyögni a szavakra. Nah igen, azt eddig is tudta, hogy nem épp a tárgy szakértője, de azzal nem volt tisztában, hogy ennyire csökött agyú legyen. Elvégre ki az a szerencsétlen, aki megütközik azon, hogy új osztályzatot vezetnek be miatta?

Jobb szemöldöke csak megemelkedik, ahogy mellkasa előtt osszefonja karjait, s zsírtól csillogó hajzata árnyékából úgy les a másikra, mint kígyó a kőbe vájt hasadék mélyéről áldozata felé, alig szívdobbanással a marás előtt. De nem szólal meg, kényelmesen kivárja, hogy a másik próbálkozhasson, elvégre köztudott, hogy.... nem a türelem nem épp az a vonás, amit híresen hozzá lehet kötni. Mégis, kivárja, amíg a Weasley összekapar valami értelmeshez alig hasonlító választ.*

- Nem hittem, hogy a beszéddel is gondod akad, Weasley... Így lényegesen több dolgod akad majd...

*Lesajnáló pillantás, majd, megkegyelmezvén a másiknak, visszacsúsztatja bő talárja ujjába a tekercset és megindul a bejárati csarnok felé, pár lépés után a válla fölött pillantva hátra, hogyha nem lenne egyértelmű, hogy elvárja a másiktól, hogy kövesse, s csak a fejével intene, de nem, az túl kegyes volna.*

-Gyerünk Weasley, még járni is meg kell tanítsalak?

*A fojtott nevetés, mely háza asztalától hallatszik, nem lepi meg, sőt, egészen kedvére való, még ha ki sem mutatja. S bár méginkább alázhatná a másikat, inkább tovább halad, gondosan kerülve továbbrais a fénypászmákat, s csupán a kőfalak kellemesen árnyas oltalmát élvezve váltva vissza megszokott, elnyújtott, sokszor viharosan lendületesnek tetsző lépteire, melyek felkavarják talárja sötét szövetét, mi saját életet tetszik élni, ide-oda tekergőzve, lebbenve, kidagadva avagy épp összeomolva.

A pince helyett, mely általánosan megszokott tartózkodási helye, a csarnokon átvágva, a termetes kapu felé halad, s mintha mély lélegzetet venne, mielőtt kilép a résnyire nyitott ajtón, hagyva, hogy végig omoljon alakján a napfény, pár lépés után mélyen arcába húzza talárja kámzsáját, elkerülve ezzel, hogy bőre életteli árnyalatot kap. S csuklyával fején állapodik meg, figyelve, kellő odadással követi-e a másik, s ennek függvényében kezd válogatni a birtok számtalan zuga közt, hogy vajon hol is kezdhetné az okítást.*

*Lesajnáló tekintet… gonosz félmosoly… igen… ennyit kap, mert ijedtében még egy teljesen értelmes mondatot sem sikerült kinyögnie… Na jó, de ne várja el senki, hogy ha reggeli közben Piton proff berobban a terembe, és ráripakodik az emberre, sőt… a dolgozatát is felemlegeti értelmes, kerek egész mondattal válaszoljon…
Aztán… mintha megváltás lenne, Piton elindul…
~ No, ennyi? De hogy a manóba gondolta a tudásom fejlesztését?~
Persze a kérdésre, szinte azonnal meg is érkezik a válasz. A Denevér megáll. Megfordul… s újabb kedves mondatot intéz Ron felé.*

-   Hogy most? – újabb meglepődés…


*Totál kétségbeesett arc… tekintet Hermire… segítségkérő arc… egy ilyen Ez most komolyan gondolja? Aztán Harryre néz, segítség kérés… esélytelen a lehetőség a segítség nyújtásra.*

-   Én, most… megyek… majd találkozunk. – szól oda a párosnak.

*Lassan feltápászkodik, mint egy csiga hátramenetben… óvatos, bizonytalan léptekkel megindul a mardekár házvezetője után. Hallja a gúnyos nevetést a kígyók asztalától… a megdöbbenés hangjait a saját háza asztalától… Lassú… nagyon lassú és kiszámított léptekkel követi…
Piton proffal ellentétben egy másodpercig sem gondolja meg, hogy keresztül sétáljon e egy – egy napfény pocsolyán… mintha az megvédené… mentsvár az ellen, ami most rá vár…
Bár fogalma sem volt, hogy mi vár rá.

Kiértek a teremből, s Ron nagy meglepetésére nem a megszokott pincehelyiség felé vették az irányt, hanem a kapu felé indult meg a tanár. Ron arcán újabb meglepetés hullám szalad végig, egy pillanatra meg is torpan, majd követi ismét a sötét alakot….
Úgy száll mögötte a talár, mint valami Lethifold… Remélte Ron, hogy nem egy valós, élő példánnyal találta szembe magát.
Piton kisétált a kapun, a világos, csodálatosan ragyogó udvarra. A nap hét ágra sütött, megvilágítva mindent és mindenkit, aki csak az udvarra lépett. Nem volt ez alól kivétel a professzor sem… Rögtön fejére is húzta a kámzsát… nehogy valami színt kapjon… mert az talán rontaná az imaigét.
Hátranézett, tekintetével a fiút keresve, majd mikor láthatta, hogy mögötte van és követi, megindult az udvar felé. Ron megközelítette a kaput, meg állt egy pillanatra a küszöbön, mély levegőt vett, majd megindult… s továbbra is ott baktatott a kígyó imádók házának feje mögött.
Minden lépés, amit megtett, óriási erőfeszítésébe került. Lábaira mázsás súly nehezedett… s ez az érzés felkúszott egészen a szívéig… aggódott… s talán jogosan. Ha csak abból indult ki, hogy Harry is miféle külön órán vett részt Pitonnál… ráadásul azt az igazgató kérte… ez pedig… ez pedig valami hobbi… Hogy Piton korrepetálja…
De miért?
És mivel?
És hol?
És hogy?
Kérdések... megválaszolatlan kérdések cikáztak a fejében, miközben lábait egymás után rakta… s néha pillantott fel, vajon a sötét talár ott lebeg e még előtte….*

Parkinson

Tovább habzsolom az egyre fogyatkozó drazsét, lassan felélem az összes tartalékom. Remélem küldenek még édességet a közeljövöben.
 - Jaj, ne is mond! - forgatom szemeim az elöbbi kérdésre. - Most is azt kéne csinálnom, de olyan sok van, nagyon oda kell figyelni, de nincs hozzá kedvem. - most biztos azt hiszi, hogy tiszta hülye vagyok, hisz végzösként ez lenne a legfontosabb dolgom. Mégis inkább beszélgetek vele, csakhogy ne kelljen tanulnom. Persze elöbb-utóbb úgyis bele kell vetnem magam, de inkább az utóbbat választom.
 - Biztos nem kérsz édességet? - és újra elétolom a tasakot. - Nekem mindig segit... föleg, ha rossz a kedvem... - nem mintha tudnám, mi jár a fejében. Tuti, ö is ki van akadva a sok tanulni való miatt.
 - Szeretem a Sötét Varázslatok kivédését, illetve az az egyetlen tantárgy, amit szeretek. - magam elé vetem két kezem és a körmeim kezdem piszkálni. Gyorsan rájövök, hogy ennek a cselekménysornak semmi érteleme, úgyhogy az asztalra helyezem tenyereimet, s ránehezedek, hogy jobban lássam Pansy jegyzeteit. Milyen szépen ir. Nem úgy mint én. Az én irásom kiolvashatatlan. Kicsit kibillenek egyensúlyhelyzetemböl, mikor egy alsós véletlen belerúg a padba.
 - Halál rád! - szikrázok, de Flitwick professzor éppen erre nézett, úgyhogy nyugton maradtam. Nem keresem én a bajt, igy is elég kivülállónak érzem magam.
 - Te azzal a szöke fiúval szoktál lógni, ugye? - kérdezek rá ártatlanul, csakhogy legyen miröl beszélgetni. Láttam már öket, meg azt a két hájas fiút. Gondolom azok a testörök, vagy hasonló.

 

    Vártam a reakcióját, hogy majd a kismegjegyzésemre, neki is lesz e esetleg egy rosszmájú visszaszólása, mint háztársai többségének, vagy apjához hasonlóan ő is egy igazi nemes. De egyik lehetőség sem bizonyult igaznak.
  Egy teljesen egyszerű semmitmondó kijelentést tett csak. Semmi gúny semmi látszat. Egy megjegyzés volt csupán, ami igaz is volt. Valóban sose láthatott még. Két idegenként néztünk egymás szemébe, idegenekként, akik unokatestvérek, de az élet nem úgy hozta, hogy egymás játszópajtásaiként nőhessenek fel. Milyen érdekes azért belegondolni… Egy évvel volt nálam idősebb Keith, az unokabátyám volt. Ha Mirol lányként cseperedek fel, akkor nagyvalószínűséggel, azzal teltek volna gyermeki napjaink, hogy a másikat egzecíroztatjuk, egymás játékainak elszedésével, hajhúzogatással, árulkodással, és hasonló gyermeteg dolgokkal, amikre csak az apróságok képesek, főleg ha egy testvérről van szó. Mert mi azok lettünk volna, ha nem is egyazon szülőktől származunk.
  Helyet foglalt.
  A torta maradéka még mindig ott díszelgett a tányéromon, de már nem volt kedvem megenni. Elment az étvágyam. Nem miatta, vagyis miatta, de nem rossz értelembe. Csak egyszerűen, ahogy ott állt, azaz már ült velem szemben, már nem volt kedvem jóízűen befalatozni az utolsó morzsákat is. 
  Láttam, ahogy végig néz az édességek és gyümölcsök kínálta díszes asztalon aztán megakad a tekintete egy ínycsiklandozó hibátlan almát, de nem igazán tudtam vele törődni. Valahogy az a tény, hogy egy Mardekáros ült a Griffendél asztalánál sokkal érdekesebbnek bizonyult. Vagy legalábbis próbáltam erre koncentrálni, mert kezdtem egy hangyányit ideges lenni. Nem tudtam mit akar, és ez zavart. Zavart még az a nyugalom is, ami áradt belőle egy kis gőggel megtoldva.  Más volt, mint az apja. Jamestől sose tartottam, de Keith… Valahogy az volt az érzésem vele szemben, hogy bármikor támadhat, és ez csupán, amiatt lehetett, hogy képtelen voltam belé látni.
  Keith Mirol, az eddig Durmstrangos diák, most a Roxfort padjait koptatja, és úgy járkál az iskolában, mint valami kiskirály, de közben mégsem ezt érzem rajta. Valahogy mintha… mintha óvni akarna a családtól, amihez ő is tartozik. Á nem… Biztos csak én próbálok mindent beleképzelni a semmibe.
  Na, emiatt tartottam unokafivéremtől. Nem tudtam mit akar, mire számíthatok vele kapcsolatban. De erre egyáltalán nem számítottam. Nevet. Engem nevet ki? Aztán jött a többi felelet és hirtelen azt sem tudtam hogyan reagáljak.
  Csakis annyit, hogyha nem tudsz őszinte mosolyt csalni az arcodra, hát ne tedd! Légy önmagad… Vagy inkább senki… 
  Ezt, meg hogy érti? Fogalmam sem volt. Vagyis valami volt, de azt a válasz lehetőséget nem találtam megfelelőnek. Mert számomra úgy hatottak ezek a szavak, mintha madárnyelven akarná a tudtomra adni, hogy maradjak meg annak, aki voltam, ne akarjak beletartozni egy családba, ami a színjátékról és a tettetésekről szól. De egy Mirol szájából, csak nem ezt jelentik ezek a szavak! Vagy mégis? Nem tudtam.
  Egy pillanatig csak ültem és néztem Keitht, ahogy az almáját eszi és már nem foglalkoztam, olyanokkal, hogy a látszat fent legyen tartva. Meglepetten szólaltam meg és ez az arcomra is nagyvalószínűséggel kiült, mert bármikor képes voltam álarcot ölteni magamra, de most olyan szinten voltam tanácstalan, hogy ez a maszk lehullt.
  - Ezt, hogy értsem? – kérdeztem – Mit akarsz ezzel, mondani, hogy legyek önmagam vagy inkább senki? Mire akarsz célozni?
  Néztem egyesen a mogyoróbarna szemekbe és vártam, hogy reagál. Az előbbi fennhéjázó hölgy most hirtelen eltűnt és csak egy értetlen leányzó maradt a helyén. Ennyit arról, hogy igazi Mirol lennék… még mindig túl sok volt bennem az ártatlanság a naivitás. De amit nem értettem, hogy hogyan volt képes ezt kiváltani belőlem. Hisz bármikor képes voltam felhúzni a jégkirálynő maszkját és akkor bárki lehetett a közelemben fagyos és hűvös voltam. De most… most hiába akartam az lenni, nem ment.

*Örömmel töltötte el az a tudta, hogy végre sikerült befognia - szó szerint - Abbey száját, de valahogy a bosszúhadjárat túl jóra sikeredett és szegény Hugrás barátnője fulladozva próbált megszabadulni a nagy darab süteménytől. Nos igen, lehet, hogy ez a visszaadás mégsem volt valami jól átgondolt ötlet, de hamarosan megnyugodva látta, hogy Abbey MEGMARAD!  :)
Viszont ő volt a nagyobb, ezért akárhányszor Hannah visszaverte támadásait, tudta hogy kap ő még ezért... persze nem ilyen gyilkos módszerekre kell gondolni rögtön, de valami kisebb tréfára biztos, de a Griffis ezúttal készenáll.*

- Uppsz... bocsi... azért nem gondoltam, hogy annyira nevetsz, hogy a morzsák a légcsöved felé veszik az irányt. Ümm... azért már jól vagy? - bűnbánó arckifejezés, hátha ezzel enyhíteni tudja azt a "büntetést" amit ezért kap majd egyszer még.

- Tudom, hogy ötödéves vagy, de már lassan hatod, és ha megnézzük sokkal közelebb állsz a végzéshez, mint a kezdéshez. De persze nem kötelező senkinek ezen ilyen fiatalon gondolkoznia, csak eszembe jutott, hogy veled mi a helyzet etéren...

- Szerintem jól hangzik mindhárom variáció, ami neked szimpatikus, de én inkább nem is mondom, hogy nekem melyik tűnik a legjobbnak. Nem foglak befolyásolni véletlenül, de bármelyik posztot is választod, az első dolgod az lesz, hogy körbevezetsz engem majd a munkahelyeden! - mondta vigyorogva Hannah.

- Hogy én mi szeretnék lenni? Uff... Nos az igazat megvallva pontosan azért kérdeztelek meg téged, mert nekem lövésem sincsen. Sőt... a szégyen az, hogy nem is ismerek valójában olyan igazi lehetőségeket a Minisztériumon és az aurorképzőn kívül. Vagy egyáltalán Abb, hozzám milyen feladat állna a legközelebb? - segítségkérően tekint barátnőjére, és reméli, hogy Abbey koránál fogva tud a témához fűzni néhány kisegítő szót.

*Megvárta amíg a Hugrás elmondja a kéréssel kapcsolatban, amit tud avgy amit akar. Hannah persze figyelmesen, nagyra nyílt szemekkel lesi minden szavát, mert igazából attól fél nagyon, hogy mire végez nem lesz hivatása. Ez nem túl kecsegtető, ezért reméli, hogy nem veszett el minden remény és Abb megoldja nagy nagy gondját.*

[Amynek :)]

Nem kér inni. Már ivott? Jaaah, a narancs, hát persze. Nem nagyon értem, hogyan tudta azzal csillapítani szomját, mert nekem ha narancsot eszek és savanyú, összeragad tőle a torkom. Ha pedig édes - mégjobban.
- Áh, értem...
Ezt még igen, de, hogy a következő pillanatban mit keres a kezemben a narancs, már nem. Nagyra nyílt szemekkel bámulok a gyümölcsömre, ami nem mellékesen irtő vicces lehet egy-két diák számára. De sajnos legújabb kincsemet nem sokáig nézegethettem, mert jött a kövertkező kérdés. Mielőtt válaszolnék, felállunk és elindulunk a kapu felé. (A narancsot az asztalon hagytam.)
- Hát... Liverpoolban születtem, ott van a házunk, de édesanyámat Párizshoz köti a munkája és volt, hogy elkísértem. Nagyon sokszor vol, hogy elkísértem.
Erősítem meg a válaszomat és elengedek a félmosolyt. Ha egy jó divattervező az édesanyád és a nagy divat-fővárosok közül Párizs van hozzátok legközelebb, hát száz százalék, hogy te félig ott nevelkedsz. Igaz, Olaszországot jobban bírnám. Milánó számomra sokkal érdekesebb. Bár... lehet azért, mert a Francia fővárosnak már kiismertem a titkait, ismerem, mint a tenyeremet.
Lassan kiérünk a folyosóra. Az ajtónál persze megint eljátszom, hogy megállok egy kicsit és úgy magyarázok Amynek, és ki gondolná.. pont akkor jönnének be. Meg mennének ki. Eddig senki egy moccanást se tett, de akkor, amikor én ott állok, és a legégőbb helyzetbe lehetne hozni - egy lány előtt, - megteszik! Először balról jön a lökés. Aztán hátulról. Még mindig fáj egy kicsit. Oldalamat símogatva pillantok Amyre.
- Micsoda?
Nézek nagy értetlen. Nem nagyon esik le először, hogy mi a helyzet. Miért ne kellett volna megkérdeznie? Véleményem szerint ilyenkor alap dolog, hogy rákérdezünk, miért is cikáztam. Persze nem az alap dolog, hogy én kérdezem, hanem, hogy Ő kérdezi tőlem. Ez a híres John- féle Kérdezz-Felelek játék. Tök izgi.
- Jah, hogy az... hát... nem volt benne semmi titkolni való, szóval... semmi gond...
Egy újabb félmosoly, aztán kicsit odébbállok az ajtóból. Nagyon odébb. Nem is akarom látni.
- Öhm.. merre tovább? Vagy.. van valami programod? Nem akarlak feltartani...
Így van. Nem akarom, hogy miattam késsen le valami randevút, vagy hasonlót, esetleg egy büntetőmunkát, bár azokat nem ezekre az órákra szokták kitűzni. Hogy a tanárok miért szeretik ezeket a kései órákban intéztetni? Talán, hogy másnap reggel a diák még fel se tudjon kelni. Plusz büntetés. Na szép...

A szemek csillogva ragyognak rá a fényesen izzó zöld almára, melyet a csontos ujjak még mindig maguk között tartanak. A papírszerű archoz tartozó álkapocs folyamatosan mozog, le és fel, miközben a dús levű almából kiharapott darabot rágja össze. A mély szemek a sötétbarna asztalt kémlelik, melyre itt-ott néhány morzsa kiszóródott, majd lassan ismét visszatekint Rád. Rád, akit soha sem látott eddig, mert nem adatottak meg azok a gyermekévek melyeket egykoron, talán együtt kellett volna tölteniük. Vajon mi lenne most, ha akkor minden úgy történik, ahogyan annak lennie kell? Akkor is így ülnének egymással szemben? Hiszen most is úgy merednek egymásra, mintha találkozásuk, már apró tipegő korukban megtörtént volna. Mintha ez a találkozás is csak egy lenne a sok közül.
Ennek kéne látszódnia?
Ők, mint két nemes arisztokrata család sarjai, akiknek sosem kellene, hogy számítson semmi, a hatalmon, a pénzen és a megjátszáson kívül. Akiknek mindig azt a tökéletes látszatot kéne nyújtaniuk, hogy megmutassák az embereknek: Ők mások, mint a többiek.
Más. Különböző. Kimagasló. Tökéletes. Más…
Egész életében arra nevelték, hogy más legyen. Mindegy, hogy kicsoda. Csak más. Csak képzeld el. Próbáld megérteni. Megszületsz egy embernek. Egy olyan embernek, akiből rajtad kívül nincs ugyanolyan ezen a világon. S megtiltják azt, hogy az legyél, akinek születtél. Mintha kapnál… két almát, két külön tányéron. Az egyiken csak a csupasz alma hever, mit egy szempillantás alatt megkaphatsz. Magy a másik, körül van véve mindenféle jelentéktelen körítéssel. Tudod, hogy az egyszerűbbet kellene választanod. Ám mégis, a másikat varrják a nyakadba. Mert az látszatra olyan más… Olyan tökéletes.
- Vikitria, ugye?
Csillognak feléd a szemek. A kábító barna szemek, melyben a hatalmas feneketlen mélységen, talán csak Te látsz túl.
Sosem akart más lenni. Gyűlölt más lenni. De bármennyire is gyűlölte, és bármennyire is próbált ellenállni, a jégpáncél tudta nélkül emelkedett elméje felé. Ahogyan annak lennie kellett. Ám végül Ő túlságosan más lett a családban. Saját maga. És ez lett az oka annak is, hogy James sosem tudta fiaként szeretni.
A vékony ajkak enyhe somolygásra húzódnak, mikor az íriszek egy röpke pillanatban visszaugranak a hosszú ujjak között zöldellő almára. Neki Mirol létére sikerült azt az almát megszereznie, amelyiket könnyebb volt, az apai szigor, és nevelés ellenére. A kérdés, hogy a vele szemben ülő, csinos és ifjú hölgynek is sikerül-e? Ő is ezt akarná?
A barna korongok talán több ideig bámultak rá somolyogva az almára, mint ahogyan azt eltervezte. Ismét ropogás, reccsenés, s az almából egy újabb darabka látszik eltűnni. A beesett arc ismét feléd fordul észrevéve, hogy azon a tündöklő, bájos női arcon, mintha röpke értetlenség ült volna ki. Mintha hallaná azt lelki füleivel, ahogyan a maszk melyet kedves unokatestvéréről vél leesni, szinte koppanna a földön, s törne apró szilánkokra. Ám az ilyen maszkokat bár darabonként, de újból össze lehet rakni. Te össze raknád?
- Tudod – kezd bele, s karjaival kissé jobban az asztalra támaszkodva a lányhoz hajol, mintha valami titkot próbálna elmondani – Hiába vagy Mirol, ha képtelen vagy a nélkül döntést hozni, vagy akár cselekedni, hogy ne számítson az a néhány betű, ami a családodat mutatja meg.
Szemek továbbra is a lányéban merülnek el. Mintha csak korán reggel beletekintene az elhomályosult tükörbe. Csak most, a táskák helyett, egy gyönyörű, ragyogó mélyzöld női szempár tekint vissza rá, ha Maya bele méltat nézni unokatestvére szemeibe. Talán ez a láyn lenne az egyetlen, akihez másképp viszonyulna. A férfias karok, melyeken eddig könyöke végével támasztotta magát, lassan elveszítik, a sújt mely eddig a támaszkodástól nehezül rá, s ismét pihenve fekszenek vissza az asztalra.
- De gondolom az apám, ennek épp az ellenkezőjét állítja. Ahogyan az előbb Te is próbáltad, Vikitria.
Az friss gyümölcsből ismét egy darabbal kevesebb lesz. A hatalmas harapások gyanánt lassan elfogyni látszik nem úgy, mint méz szőke leányzó tányérjában lévő torta maradékai.
- Viszont örülök, hogy erről, ha legalább egy kis időre is, de letettél. Egyébként sajnálom, ha elvettem volna az étvágyadat. Gondolom, hogy a cigaretta szag nem éppen kellemes.
A tekintet elmosódik a boszorkány mélyzöld szemeiből, és a fej egy apró bökésre mozdul, az elfogyni nem akaró túrótorta irányába. Ám valamiért mégis tudja azt, hogy most nem a lassan megszokni váló dohány a bűnös a tányéron maradt falatok miatt.

Egészségfejlesztés.
Mintha csak neki találták volna ki.
Vajon hasonlítani fog a testneveléshez? Aligha hiszi. Az az egyetlen tárgy volt, amit szeretett a mugliknál a fizikán kívül. Egyiket sem oktatják a Roxfortban. Jellemző.
Miss Torre. Nem ő az iskolapszichológus? Nem hozzá kéne lejárnia minden harmadik délután? Halvány emlék dereng fel neki a Wilsonnak tett ígéretéből, miszerint rendszeresen felkeresi majd az iskolapszichológust. Neki azonban már nincs szüksége ilyesmire, és őszintén szólva abból is elege van, hogy az érzelmeiről beszéljen. Bárkinek. Akárkinek. Nemhogy idegeneknek. Ezekiel és Wilson rendben van. Keith is.
Keith...
Mélyet sóhajt, és kiemeli kócos loboncát a kopott, kinyúlt szürke kötött garbó nyakán, majd elindul le a Nagyterembe. Te jó ég, rég járt ott. Az étkezéseket rendszerint kihagyja, pláne mostanában. Néha esténként lemegy a konyhára egy szelet pirítósért meg némi hideg, üres teáért, de azok is hamar kikötnek a vécékagylóban. Vagy a csapban. Mikor melyik. A varázspálcájával szerencsére elég könnyen megy a takarítás.
Szóval, kicsit ismerős idegenként sétál be a nagyterembe, a kiírt időpont előtt egy kicsivel, de még szinte senki nincs itt rajta kívül.

Helyet foglal valahol középtájt a Mardekár asztalánál, ami azt jelenti, hogy mivel a diákság fele lesz jelen, eléggé hátul lesz ahhoz, hogy senki ne vegye majd észre.
Tökéletes hely.

  Csak egy apró bólintással jeleztem felé, hogy igen Vikitria a nevem, de ez csak formaság volt, mert tisztában voltam vele, ha nem reagálok akkor is jól tudja ki is vagyok. Vikitria Maya Henderson, születési nevén Mirol, egy Griffendéles leányzó.
  Belegondolva, követhettem volna apám sorsát, megtagadhattam volna a családom, ha már meg volt rá az esélyem. Soha nem is kellett volna senki előtt felfednem valódi kilétem és élhettem volna továbbra is Hendersonként, de nem akartam. Pedig rengeteg minden kötött volna a régi életemhez, olyan emberek szeretetét és hűségét kaptam volna, akiket vétek lenne elveszíteni, de én még is azon az úton jártam, hogy elveszítsem. 
  -Bizonyára tudod, hogy apám azért halt meg, mert megtagadta a családját, ezzel magával ragadva anyámat és tizenhat évnyi tudatlanságba sodorva engemet. Maradhattam volna örökre a homály tengerébe, de nem tettem. – mondtam teljesen egyszerű tényként közölve.
  Mit akartam ezzel elérni? Semmi különösebbet, mint csupán tudatosítani benne, hogy Önmagam vagyok és mióta tisztában vagyok azzal, hogy honnan is jöttem, még inkább. Nem volt ebben semmi álca, semmi játék, de nem is volt kislányosan értetlen. Eddigi két reakcióm tökéletes keveréke volt, amivel unokatestvérem tudtára akartam adni, hogy tudom jól ki vagyok, tudom jól mik a szabályok, és elfogadtam, sőt én élvezem is.
  Azért érdekes volt ez az eddig néhány elhangzott mondat Keith szájából, mert valahogy azaz érzésem támadt belőle, hogy védeni próbálna, mintha életemben először egy báty oltalmazó szavait hallgatnám. Soha nem volt családom és most egyszeriben kaptam egyet és mintha nem is teltek volna el azok az évek míg nem tudtunk a másik létezéséről. Keith-szel úgy tekintettünk a másikra, mintha együtt nőttünk volna fel, vagy legalább is én így éreztem, de ugyanakkor volt valami a már majdnem felnőtt férfiban, ami bizonytalansággal töltött el. Egyszerűen nem tudtam, tőle mire számíthatok. Jamest ismertem, legalábbis egy szinten, de az a szint pont elég volt hozzá, hogy ne lepődjek meg soha semmin. Hasonlítottam rá rengeteg mindenben, így a legtöbbször csak magamból kellett kiindulnom, de Kieth… Ő más volt. Nála azt éreztem, hogy inkább lenne az én helyemben, de akkor soha nem kereste volna fel a Mirolok fejét, hogy közéjük tartózhasson, de ha már nem volt más választása, elfogadta sorsát.
  - Apád a Mirolok családfője, egy eszme képviselője, jól tudja, hogyan kell Mirolként viselkedni, Ő egy tökéletes Úriember, aki szívélyesen befogadott a családjába.
  Keith valahogy kihozta az énem egy olyan részét, amit bevallok én sem igazán ismertem. Valahogy mellette sem a Griffendéles énem nem jött elő, sem a nemes. Mellette… Fura így belegondolni, de önmagam voltam. Ő tudta ki vagyok, tudta hova tartozom, tudta milyen szabályok vonatkoznak rám és hogy hiába kerültem be önszántamból a családba, akkor sem voltam teljesen odavaló. Igen, ezzel tisztában voltam, ha minden porcikám oda illett volna, akkor nem gyötörtek volna kétségek, de ha James közelében voltam akkor nem is léteztek ezek a kétségek. De most, Mirolnak éreztem magam, egy Mirolnak aki Griffendéles és akinek nem kell döntenie a régi és az új élete között, mert valaki elfogadja ezt.
  Fogalmam sem volt miért támadtak ezek a gondolataim, nem is értettem őket, de mégis valamiért így éreztem és talán emiatt tartottam egy kicsit unokabátyámtól. Mert nem ismertem, nem tudtam ki ő, de mégis ilyen érzelmeket váltott ki belőlem.
  Hirtelen kizökkentett az ismeretlen rokon az elmélkedésből. Elvenni az étvágyam, miért? Aztán leesett. A tányéromon maradt még egy falat, amit leginkább elfelejtettem megenni, de Keith azt hitte a dohányszaga zavar, pedig nem így volt. Nem érdekelt a füst, nem voltam odáig érte, de zavarni nem zavart. Hogy tudatosítsam benne, hogy nem vette el az étvágyam, egyszerűen csak megdöbbentett ezért maradt az utolsó falat a tányéromon, fogtam és bekaptam a túró tortám maradékát.
  - Nyugodtan cigizhetsz, engem nem zavar – feleltem neki – De egyébként pontosan milyen szándékkal is kerestél fel?
   A szavak maguktól jöttek a számra. Barátaim társaságában nem így beszéltem, úgy éreztem magam, mintha James tanítása máris hatott volna, kezdtem rangomhoz méltón beszélni és nem azért mert megjátszottam magam, hanem mert ez voltam Én.

*Hannahnak köszönhetően majdnem a hippogriffekkel száldosott a fiatal hugrás lányka is. Ugyanis a kedves Hugicája egy egész muffin szerű dolgot tömött a szájába, miközben nevetett, ennek természetesen egy fuldoklási roham lett a vége, de hála Merlinnek Abbs megúszta. Lenyomott gyorsan egy jó pohár töklevet, hogy a maradékot is kiöblítse a szájából, majd rosszalló tekintettel nézett a szabadkozó grifisre. *

- Khmkhm, köszi, hogy azért megkímélted az életemet, de legközelebb lécci, ne így vágj vissza jó? S azt ne hidd, hogy ez megtorlás nélkül marad, csak nem most. - vigyorgott a lány, s egy sátáni mosoly terült szét az arcán.

*A kis közjáték után kényelmesen tovább folytatta az étkezést, s figyelmesen hallgatta a tásra kinyilatkoztatását a különféle munka helyekről.*

-  Hát, ami azt illeti befolyásolni nem nagyon tudsz, szóval azért a véleményedre kíváncsi lennék. - mosolygott a lányra, s nagyon szerette volna, ha tényleg elmondja, hogy ő hogy is látja ezeket.

*Abbsnek volt pár elképzelése, amit persze el is mondott, s ezeken felül is akadtak tervek, de természetesen mindennek meg volt az ára is... legtöbbnek a tanulás és a sikeres RBF- ek... De ezt most gyorsan ki is törölte a buksijából. Még csak ez kéne, hogy a kellemes eszegetést ilyennel zavarja meg.*

-  Hát, ami azt illeti egy állást igen csak el tudnék neked képzelni, sőt... nem is egyet. Bár abból kettő eléggé összefügg. No nézzük csak. - gondolkozott el a leányzó. - Első körben igen csak el tudnálak képzelni Rita Vitrol helyett a prófétánál, vagy akár egy saját lapnál... Ezek mellet a Minisztériumban is meg lehetne a helyed valami hírközléses dologban. De akár sport kommentátor ként, vagy valami ilyen ként is el tudnálak képzelni.

-  Esetleg családtörténet íróként, természetesen magán dologként... - révedt a gondolataiba a lány, s sorra vette azokat a lehetőségeket, amelyek Hannah számára testhezállóak lennének.

-  Azt hiszem, még valamilyen tanári állást is el tudnék neked képzelni, vagy nem, nem is inkább pszichológusit. Úgy is mindig kérdezősködsz, lehet nem esne tőled távol. - zárta le a dolgot, mert így elsőre több ötlet nem nagyon jutott eszébe.

*Miután befejezte nagyot harapott a szendvicsbe, amit korábban készített, s lassú majszolás közepette hallgatta, hogy hogy is tetszik kis barátnőjének az előbb felsorakoztatott ötlet börze. Mert kétség nem férhetett ahhoz, hogy Abbsenk csupa olyan ötletek jutottak eszébe, amelyek tökéletesek lettek volna a kis Griffis számára.
Már csak neki kellett eldönteni, hogy vajon melyik utat is választja... vajon mit is szeretne igazán. Azt azért a hugrás sem hitte, hogy Hannahnak tényleg ne legyen ötlete... hogy tényleg semmi ne legyen, ami egy kicsit is jobban érdekelné. Valami tárgy, vagy ilyenek...
Azért remélte, hogy segítő jobbot tudott nyújtani neki.*

- És mondd, amúgy hogy van David bácsi és Kathleen néni? .- teszi fel a következő kérdést, hiszen elég régen hallott kedvenc hugicája őseiről, akiket jól ismer, hiszen minden nyáron eltölt pár hetet a kis griffisnél és szüleinél Norwichben.

**Egészségfejlesztés óra**



*Vége a korábbi óráinak, a gyógynövénytannak, a hőn szeretett dupla bájitaltannak, és a jóslástannak, s Sue örül, hogy végre irányt vehet a klubhelyiség felé s egy kis varázslósakkal vagy mással elüsse az időt. Mikor eszébe ötlik, hogy bizony neki egyéb kötelessége is van. Méghozzá egy egészségfejlesztés óra az iskola pszichomókusával...
~ Remek, ennyit a szépen felépített napomról~ Dühöng magában, majd cuccaival együtt megindul a megfelelő terem felé. Unott fejjel battyog az említett hely felé. Fogalma sincs mi a manónak kell neki ezen a rémes órán részt vennie... Az iskola pszichológus találta ki... na szééép mondhatom... Nem érti, hogy mi szüksége neki és számos társának ezen az egészség bigyón ott lennie.
Egyáltalán miről fog szólni? Mit kell csinálniuk? Reméli, hogy meg sem kell szólalni, vagy ha mégis... Hát, akkor majd bevállalja, végül is, bele még nem halt senki abba, hogy válaszolt  pár kérdésre. Meg amúgy is. Talán tisztában van azokkal a dolgokkal, amikről szó lesz. Bár igazából nem sok fogalma van róla, hogy mi is ez... Na mindegy, majd kiderül. Az viszont dühíti, hogy azok, akiket ismer nem nagyon jönnek erre az órára, hiszen ők már negyed év felett vannak... s nekik nem kötelező...*


**Teremben**


*Na mindegy, lassan bandukol a nagyteremben, előre a padok közt, s valahol a katedra közelében le is ül a griffi asztalához, s reméli valami olyan embert küld mellé a sors, akivel nem unják halálra magukat...
Addig is előkap egy könyvet, s azzal foglalja el magát. Ez pedig nem más, mint a Bájitalok magas fokon című könyv, amit ritkán látni hatodévesnél fiatalabb diák kezében, de Sue természeteresen más, neki a bájitalok a hobbija. Szóval ezen már meg sem lepődnek a többiek.
Tehát unottan lapozgatja a könyvet, s várja, hogy érkezzen valami jó kis társasága, és kezdődjön már meg ez a hacacáré... illetve legyen már vége.*

Az ágy már korán kidobta magából kicsiny főhősünket, aki úgy döntött, hogy tesz egy kört még reggeli előtt a hatalmas birtokon, amolyan reggeli torna gyanánt. No nem mintha az a sportoló típus lenne-csak rá kellett nézni. De hát az ő rácsok és falak mögé zárt, elaszott kis tüdejének is szüksége volt néha a friss levegőre, amely úgy áramlott be a kis szervbe, mintha a szomj-halál környékezte ember kapná kiszáradt szájához az éltető, jéghideg vizet, hogy az végigcsordogáljon a torkán megmentve őt a kínhaláltól.

Szóval tett egy kört a még néptelen, csendes parkban. Hál' Istennek senkivel nem találkozott. Persze el volt ő a többiekkel, mindenkivel közvetlen volt és vele is el voltak mások. Most viszont hajnalok hajnalán még nem volt kedve a vigyorgáshoz és a tettetett, művies kedvességhez. Így hát csendesen bandukolt, fejére húzott csuklyájával és zsebre dugott kézzel, s csak abban reménykedett, hogy egy két hősi lelkületű roxfortos kisdiák nem nézi halálfalónak vagy dementornak és nem küld átkot rá, hogy aztán a hetét a gyengélkedőben tölthesse.

Délelőtt szerencsére nem volt órája, csak egy Egészségfejlesztés nevezetű valamire kellett bemennie. Hogy az mit takart? Hát, ezt ő sem nagyon tudta... Valahogy akarva-akaratlanul az jutott eszébe, hogy majd számolgatják a napi bevihető kalóriamennyiséget és azt, hogy miben milyen vitamin van... Valljuk be, a legkevésbé sem fűlött hozzá a foga. Ráadásul az iskolapszichológus tartotta. Igazából eddig azt sem tudta, hogy van a sulinak pszichológusa... Na mindegy, elvégre ki küldené őt - pont őt - pszichológushoz? ----Saját magán kívül?...----
Az idő lassan eltelt, s a nap egyre égetőbben és szembántóbban sütött.
Mikor a fekete talár szabályszerűen forróvá vált, s úgy érezte, hogy nem éri meg a kockázatot, hogy pecsenyepirossá égjen, felkerekedett, s elindult a kastély felé...

A nagyterem ajtajához érve megpróbált észrevétlenül besurranni, s leült az elenyésző mennyiségű diák sereg közé - egészen pontosan a Mardekár asztalához -, s mit sem törődve az illemmel dobta fel a lábait maga mellé a padra, s zsebében kotorászva felbontott egy csomag drublint, hogy utána unottan fújja egyre másra a rágógumi-lufikat...

*Nem volt könnyű az ébredés. Mint minden áldott éjjel, most is ragacsos rémálomból kellett kivergődnie ahhoz, hogy egyáltalán elkezdhesse a normálisnak szánt napot. Mindig nehezen ment. A múlt kísértette, s ráadásul ami a legbosszantóbb, mindig talált módot arra, hogy a kisfiú legkellemesebb álmaiból is velőtrázó üvöltéssel végetérő lidércnyomást faragjon.
Seya olyan hirtelen vágódott ki az ágyából, mintha a méregzöld ágynemű finom redői szabályosan kiokádták volna magukból a jeges verejtéktől csapzott kis Mardekárost, aki ennek következtében négykézláb landolt a padlón. Nem. Nem akarta megvárni, míg utoléri az a szörnyeteg, hát a földön kúszva iparkodott minél messzebb húzódni a nemlétező rettenet előtt. Mert nem létezett, ugye?.. Nem szabadott. Hosszú perceknek kellett tovasuhannia, mire elég kitisztultnak érezte a fejét ahhoz, hogy megkockáztasson kikukkantani a felhúzott kis térdek takarásából. Ismerős kép tárult a szemei elé. A másodikos fiúháló unalomig ismert, komor-elegáns színekbe burkolt valója egész elterelte figyelmét az álmában hullámzó vérvörös kendőkről és fekete szíjakról. Seya ajkain reszketeg kis sóhaj bukott ki, s még szégyellősen körülnézett, meglátta-e valaki. Halál cikinek érezte, hogy ekkora hévvel rontott ki az ágyból, s őszintén csodálta, hogy mormotának is beillő hálótársai közül egynek is csupán az orra hegye billent meg viszketőn az eszeveszett üvöltésre. Halvány mosoly jelent meg a fiú sápadt kis ajkain, ám ahogy általában, öröm helyett most is csak a bús megkönnyebbülés fűszerezte a máskülönben helyes gesztust. Még kócosan, borzasztó nyúzottan elvánszorgott a ládájáig és átböngészte a tetejére pakolt füzet belsejébe ragasztott táblázatot. Egészségfejlesztés.. Az meg mi a halál?..

Egy ideje már az épület folyosóit rótta, mikor a főbejárat felé tartva megpillantott egy borzasztóan ismerős, szőke alakot. Rick..? Ehh.. A francba. Szinte azonnal megtorpant, s addig nézte földbegyökerezett lábakkal a másikat, míg a magas, nyurga fiú el nem tűnt a Nagyterem tiszteletetparancsoló ajtószárnyai mögött. Való igaz, hogy az Egészségfejlesztés címre hallgató förmedvényt több évfolyamnak tartották összevonva, de valahogy.. mégis kiment a fejéből, hogy Roderick is jelen lehet ezen a titokzatos órán. Valami különös okból kifolyólag öklömnyire zsugorodott a gyomra és csak néhány másodperccel később bírta rávenni magát, hogy kövesse a rontások ifjú tudorát a minden bizonnyal még meglehetősen kihalt Nagyterembe.

---

Hogy mit takarhat? Nagyon reméli, hogy valami olyasmivel fogják megörvendeztetni, mint a mugli biológiaórákon - vitaminok, egészséges táplálkozás, a testmozgás szükségessége.. Ilyen és ehhez hasonló témák kavargognak a fejében, mikor nyugodt, kimért léptekkel a Mardekár asztalához sétál. Nem néz semerre, legkevésbé a rágólufikat durrogtató Rick felé. A szíve valahol a torkában dobog, tekintete mégis olyan hüllőkhöz méltó hűvös-fensőbbrendűen pásztázza végig a simára csiszolt asztallapot, mintha a világon semmi sem feszélyezné ebben a pillanatban. Pedig.. a gondolatai közt egyáltalán nincs rend. Hova üljön? Rickkel szembe? Esetleg a lehető legtávolabb tőle?.. Szorosan mellé?! Hehehe!! Azt az egyet semmiképp.

Már csak néhány lépés választja el az asztaltól és ő még mindig nem döntött, úgyhogy az időt húzandó megkerüli az egészet. Így már egész biztos, hogy nem fognak egymással szemben helyetfoglalni. Akkor viszont.. Nahát. Tekintetével egy furcsán ismerős lányt szúr ki a hátulsó végen, szóval az a hely is kiesett. Ifjú kis zöldszegélyesünk végül csak erőt vesz magán, s a lehető legsemmitmondóbb arckifejezéssel a pofáján átveti a lábát a padon - a pincefolyosókról ismert bűvös se túl közel, se túl távol messziségben. Felhúzza a bal térdét és egyúttal át is karolja, miközben az asztalra csapott varázspálcát és olcsó spirálfüzetet rendezgeti. A füzet borítóján teljesen átlagos golyóstoll pihen - a kölyök elég nyilvánvalóan kerüli a penna és a pergamen használatát. Akárcsak Rick pillantását.
Mondhatni alig várja, hogy megkezdődjön az óra! Bár.. egy iskolapszichológustól nem számít sok jóra.*

- 'gelt. *Mormogja mintegy magának, miközben nyílegyenesen a füzet borítójára szegezi tekintetét.*

Hatalmasat ásít az ágyon. A feje a párna csücskén, a bal lába a földön, a keze a háta alatt. Na így sem aludt még el. Mégsem csodálkozik rajta, hiszen a nyugtatók, na meg a sok kannás vörösbor,amit a lányoknak sikerült becsempészniük, meghozta a hatását.  Most meg úgy érzi magát, mint akit fejbekólintottak. A feje széthasad, kissé szédül, s ha kinyitná a szemét, mindenből kettőt látna. Közben a feje mellett meg egy kakas formájú amorf ébresztő rikoltozik: Ébresztő CC-san… körülbelül olyan, amilyet majd’ 10 évvel később Gatou Shouji kitalál a Full metal panic sorozat hősnőjének. Ha ezt tudná Cc, akkor már most jogdíjért folyamodna…
Nagy csattanással ér földet az óra, mire nyikkan egy utolsót, s elhallgat. Szegény már hozzászokhatott, mert minden reggel ez a sorsa.
Végre sikerül kinyitnia a szemét, s koncentrálnia annyira, hogy a páros dolgokból kitalálja, melyik is a valós, melyiket csak hallucinálja. Kikecmereg az ágyból, minden porcikája sajog, hiszen egész éjszaka, na meg a délelőtt nagy részében úgy aludt, ahogy ráesett az ágyra. Csak a bakancsából sikerült kimásznia. Most hálát ad az égnek, hogy hatalmas talárban kell közlekedni az iskola területén, mert amilyen gyűrött rajta az iskolai egyenruha, azt nem szívesen mutatná meg másoknak. Még a csajoknak sem. Hát igen, most nincs ereje átöltözni, abban fog megjelenni azon az egészségfejlesztésnek álcázott szexuálfelvilágosításon, ahová most igyekszik a csipet csapat. Ha már felébredtek volna.
Fogja a bakancsát, amibe éppen próbálná bepréselni a lyukas harisnyájú lábát, s a szomszéd ágyakon fekvő csajokhoz akarná vágni. De aztán rájön, hogy ezért a CSCS még a saját tagjukat is meglincselné, ezért inkább csak összegyűrt zoknikkal – kivételesen ezek tiszták – dobálja meg őket.
- HÉÉÉÉÉÉÉÉ CSAAAAAAAJOK ÉBRESZTŐ!!!!!
Amikor mindegyiket sikerül felráznia, s mindenki elkészül, elindul a többiekkel.
A teremben már gyülekeznek, bár nincsenek annyian, mint ahogy gondolta volna. Gyorsan körülnéz, ahogy a mardekár asztalhoz közelítenek, majd meglátja Seyalát.
- Héééé – mostanság nagyon rákattant erre a felkiáltásra. - Sat! Nézd csak, ott ül Seya! –mutat a fiú felé. Meg sem várja a többiek reagálását, mit szólnak hozzá, ő egyenesen a srác mellé pattan. Leülve, hatalmasat sóz a hátára: pontosan tisztában van azzal, hogy a fiú nem igazán kedveli a lányokat, sőt mi több, szinte fél tőlük. Cc-nek ez mindig is imponált, legalább is az, hogy ő meg nem szereti a hímtagú egyéneket, de legalább nem rezzent úgy össze, s nem ült az arcára a rettegés kifejezése. Ezért is mulattatta a srác ilyen téri viselkedése… Bár erről Satin kuzinja többet tudna mesélni…
-Ahoj, Seya –vet rá egy ördögi vigyort, majd a közelükben ülőket is üdvözli egy hellóval.

Jobbra-balra, jobbra-balra… Ismétlődött újra és újra a mozdulat, miközben a feketés-barnás tincsek szép sorjában rendeződtek csinos fonatba.  Így talán nem hullik majd annyira… Még pár apró mozdulat, s a fekete hajgumi is a helyén. Auu, a körme is törik! Már megint, pedig tövig levágta előző este. Ez így nem mehet tovább, tudta jól… Tekintete egy megfáradt, fátyolos szempárral nézett farkasszemet. Hol a régi pajkos csillogás, hol a dac, s az a rengeteg érzelem? Valahol elhagyhatta út közben a vodkás üveg és a félig szívott joint között. Mit keresnek szemei alatt már most azok a ráncok? Vagy azok talán csak a szürkés karikák? Még egy kis alapozó… Kay nem fog örülni, ha meglátja, majd az összeset elhasználta. Korrektor, púder, alapozó… te jó ég! Mi is a sorrend? Nagyjából rájött már, bár eddig sose sminkelt, legalábbis teljesen önállóan semmiképpen se. Ám most mégis, alig másfél órás bajlódás után már nem néz ki úgy, mint egy frissen sírjából kikelt zombi. Tudta jól, ő tehet róla, ő csinálta magának a bajt. Ebben már akkor biztos volt, amikor harmadik hónapja maradt el a vérzése. Ez nem természetes, terhes pedig a legkisebb eséllyel se lehet. Ideje kicsit pihennie… Semmi alkohol, semmi füves cigi, s ennie is kéne végre valamit. Nem elég az a napi egy-két Mars szelet, amit letuszakol a torkán, mert egyszerűen már nem volt étvágya. Reggeli, ebéd, vacsora. Így kéne lennie… Lassan végigsimított szürke egyenmellényén, melyen szerencsére nem ütköztek keresztül csontjai. Minden szép, rendes, még egy kis rúzs, s ajkai se tűnnek annyira haloványnak. Hóna alá csapva a talárt lépett vissza szobájukba, éppen mikor CC elordította magát ébresztés gyanánt. Hát ezzel elkésett, Sat egyébként se tud mostanság rendesen aludni. Az a pár óra pedig, amit mégis sikerül, az semmi… 

[Egészségtan óra]

A lány igen is találónak érezte mostani helyzetére az elkövetkező tanórát. Mintha csak neki találták volna ki. Bár, ahogy így végighordozta tekintetét az egybegyűlteken, másokra is alaposan ráférne egy kis tatarozás. Kezdjük Miss Anorexiával a mardi hátsó sorában, nem tudja ki fia borja, ám biztos látott jobb napokat is már, vagy Seya identitászavaros haverja… Kelletlenül forgatta smaragdzöld szemeit, miközben azt próbálta kisakkozni, hová is üljön. CC mellett pont jó lenne… Milyen gyorsan talált helyet! Elképesztő mekkora energiával bír ez a csaj a nap huszonnégy órájában, olyan mint egy Duracell nyuszi! Egészen addig, amíg be nem veszi a szokásos adag altatót, hisz akkor meg eldől egyszerűen, mint egy krumpliszsák. Na ezt sose fogja megérteni, bár lehet, hogy időszakosan igényelnie kéne pár darabot a bogyóiból. Ám egyelőre még próbálkozik majd a természetes módszerrel…
Léptei halkan dobbantak a kövezeten, miközben megközelítette a kiszemelt helyet. Sokan lehet, furcsán néztek rá, talán fel se ismerték… Sat, láncok nélkül, normális fejjel, szinte felismerhetetlen. Az egyetlen dolog, mely a beazonosításban segédkezhet, az a szakadt szimatszatyor, mely továbbra is ott csüngött oldalán, na meg a narancsszín cipőfűzők. Ám minden más tiszta rendes… olyan, mint akit beutaltak az ideg és elmére, majd miután kimosták az agyát, egy teljesen új személyiséggel rendelkezve tért volna vissza, legalábbis így első ránézésre. Mikor székéhez ért, sanda mosolyt villantott Seya felé, majd ledobva az eddig rojtosra szorongatott apró füzetet az asztalra, leült végre, s a továbbiakban szótlanul bámult maga elé. Mint aki itt sem lenne…

[Mirol - kúria]

Halkan suhogó hófehér szatén vonta takarásba az alabástrom vállakat, apró arany medalion csillant a selymes bőrön, halovány szeplők, fátyolos, ám angyali mosoly, aranylóan hullámos fürtökön törtek meg a nap első, bágyadt sugarai. Abra hunyorogva állt a hálószoba ablakának csodás panorámájában, mint aki a nap melegétől várja az ébredést. Némán húzta össze magán a fehér szatén köntöst, s szinte sóbálványként meredt az odakint ébredező tájra. Újra és újra visszajátszotta magában az elmúlt este eseményeit, mintha csak örökké be akarná vésni emlékezetébe. Milyen szép is volt! Akár a fehéres-halvány rózsaszín rózsacsokor az éjjeliszekrény vázájában. Még mindig érzi az illatát, a hűvös hajnali szellőt, mely a bőrébe itta magát… Akárcsak odakint, a varázslatos kertben, a rengeteg virág, vagy a sövényen túl, a tikos kert falán felkúszó méregzöld borostyán takarásában, a régi hintánál… vannak dolgok, melyeket sose szabadna elfelejteni.
Hallotta, ahogy halkan szuszog a hófehér paplan alatt… ő, akit az életénél is jobban szeret. Vajon meddig tart ez még? Tarthat-e örökké? Keze tétován siklik végig a szeme alatti érzékeny bőrön… Vajon meddig kerülik el még a ráncok? S meddig játszhatja még? A halál vajon földöntúli szépségét is magával ragadja, vagy meghagyja néki a boldog feledést? Micsoda bolondság… attól félni, hogyha meghal egyszer, összeaszott, rusnya némber lesz csupán. Törött porcelánbaba, rút vasorrú bába… Pedig valós félelem, melytől rettegett… Emlékszik még anyja temetésére, oh hogyne. A csodás hajnal fürtökre, a rózsás orcákra, a rengeteg virágra mellette… Gyönyörű volt, mint mindig, káprázatos. Kérdezték is, nővére, húga-e tán? Ám mi történhet, mikor elmúlik a varázs? Még mindig látja lelki szemei előtt anyja kedvenc pávájának lassú haláltusáját, ahogy szép lassan kihulltak káprázatos tollai, ahogy bőre elszürkült… Hiába ölelte magához, pár nappal később Heather után halt, ahogy az üvegház csodás - ezerszín kolibrijei is, vagy az üde magnóliák, a virágoskert büszke díszei.
Apró rózsaszín ajkai pengevékonyságúra keskenyednek, ahogy lehajtja fejét, elszakítva végre tekintetét az odakint repkedő apró csalogánytól. Vajon felébredt, megrezdültek a hosszú, szinte nőies pillák a mélybarna tincsek alatt? A nő már réges-rég kint járt, sietve öltözött, mintha csak ott se lett volna. Hiába, hogy a cselédlány már a reggelit hozta, ő már ott se volt, akár tűnő délibáb, aznap még volt dolga egy csoportnyi ártatlan gyermekkel. Jobb lesz, ha erejét erre tartogatja…


[Roxfort épülete – Keleti - szárny]

-   Ejnye, Nemesis, gyere csak ide! – csilingelt Miss Torre hangja, miközben jól ismert, halkan kopogó léptei visszhangoztak a gótikus épület folyosóin.
Egy karcsú, fekete macska szaladt elő az egyik falfülkéből, hol eddig rejtőzött, ám zafírként villogó szemei már hamarabb elárulták. Nyakában a gyémántberakásos nyakörv jelezte, bizony van gazdája… immáron majd egy emberöltőnyi ideje. Abra tizedik születésnapjára kapta az éjfekete cicát, s bizony a mai napig nagy gonddal vigyázott rá. Úgy tartotta, ez az állatka lelkének egy darabja, és persze nem is tévedett nagyot az, ki hitt neki. Most féltő gonddal emelte a magasba Nemesist, mintha csak gyermeke lenne, s tekintett egymásba a két megszólalásig hasonlatos szempár.
-   Légy a szemem egy rövid időre, kedvesem, nézd meg, kik vannak már itt. – suttogta, majd apró csókot lehelt az állatka buksijára, s rögvest utána szabadon is engedte.
S valóban, a résnyire nyitott ajtón a karcsú fekete test szinte szellemként siklott be a nagyterembe, mintha csak ott se lenne. A fal mentén járta körbe a termet, teljesen némán, jól végigmérve minden egyes diákot, miközben gazdája odakint várt rá. Talán különös látvány lehetett, ahogy Miss Torre az egyik padon ül, furcsán révedve maga elé, s nem szól, de még pillája se rezzen. Ám hamar megrázza szőke tincseit, s nem sokkal macskája után ő maga is belép a terembe. Tört-fehér nadrágkosztümje halkan suhog minden egyes lépte nyomán, zafír tekintete mosolyogva pásztázza a diákokat, ahogy fellép az emelvényre, hol a tanárok esténként vacsorázni szoktak. Persze most nyoma sincs háta mögött az asztaloknak, mögötte csupán pár szobanövény árválkodik, nagy barna kaspókban, betöltve a fennmaradó üres teret.
- Szép napot minden kedves kisdiáknak! – kezdte kedves, bátorítónak szánt mosollyal halványrózsaszínre festett ajkain.
Hangja szinte teljesen betölti az óriás termet. Talán csak az akusztika ilyen jó, ám lehet, bűbáj az oka, de még a leghátsó sarokban is tökéletesen hallatszik, mit beszél. Hangja kellemes, a legkevésbé se sértő, némi búgó felhanggal… hiába, a szokás átka, ám mégis nyugtatóan hat, még a legizgágább tanulóra is. Pillái kissé megereszkednek, ahogy sandán végigméri az összegyűlteket, kis fitos orra még meg is rezdül, mint a szöszke boszorkának abban a bolondos mesében, majd tart még némi hatásszünetet, míg az egész terem lecsendesül.
-   Bizonyára sokan nem értik, miért is gyűltünk ma itt össze. Aki arra számít, hogy fogyókúrás tanácsokat adok majd, az téved. Sőt, nem kívánok a szükséges vitaminokról és megfelelő testedzésről se beszélni, hiszen ahhoz elég lenne pár könyvet vagy folyóiratot átlapozni. Persze, szinte minden témában találhatunk már írásos anyagot, nem csak nálunk, a mugli könyvtárakban is. Ám van, amiről jobb személyesen beszélni… Lehet, sokan úgy értékelik a mostani alkalmat, mint egy újabb unalmas, semmitmondó órát, ám ez egyszer szeretném, ha figyelnétek. Életünkben van pár dolog, melyekről nem szívesen beszélünk, mégis nagyon fontosak. Ezeket a témákat a szülők vagy feleslegesnek, vagy kellemetlennek tartják, s legtöbbször elsiklanak felette, gondolván, majd az élet megtanítja a gyereket. Ám az élet kegyetlen, és nem mindig pozitív a tapasztalás, ezért is jobb megelőzni a bajt, és mihamarabb beszélni róla. A mai óránk témája a párkapcsolatok, s nem is csak serdülőkorban, ennek később is hasznát vehetitek majd. Nem, nem gondolom, hogy ez túl korai lenne, hiszen ebben a mai rohanó világban egyre megdöbbentőbb dolgokat tapasztalunk, az időkorlátok erősen eltorzultak, eltolódtak. 
Kissé megköszörülte torkát… talán zavarban van a mindig oly’ tökéletes Miss Torre? Ugyan, egyszerűen szokatlan a helyzet. Hiszen bár tanított már az egyetemen, mégis ennyi fiatal gyermeket még nem látott sose egy rakáson, aki mind őrá figyel. Most kicsit talán finomabban kéne fogalmaznia, mint egyébként, így mégse annyira egyszerű a feladat, mint gondolta. Zavarát leplezendő lassan, kimért léptekkel sétált a pódium egyik végéből a másikba, majd vissza, miközben beszélt. Persze, a mindig magabiztos, kedves mosoly maszkja még mindig takarta valódi érzéseit, mert hát miért is ne menne minden könnyen? Hiszen ez csak egy egyszerű kis beszélgetés…
-   A párkapcsolat az ember olyan biztonságos létezési módja, amelynek során egy respektált személlyel vagy egy ellenkező nemű partnerrel szoros kötelékbe lép. A párkapcsolat ősi modell a külső és belső fenyegetettség helyzeteiben. Védelmet ígér, kontaktust nyújt, feloldja a magány, az elszigeteltség feszültségeit. Egy kapcsolatban két szakaszt különböztetünk meg. Az első az ismerkedési szakasz. Ez az első találkozástól az első komoly konfliktusig tart. A legfontosabb része a szerepek, elvárások tisztázása és határok/korlátok felállítása. A második a döntési szakasz, melynek jellemzője, hogy a kapcsolatot a fennálló nehézségek ellenére is felvállaljuk. Említettem bizonyos „határokat”. Határaink fizikai és lelki értelemben vett védőburkaink, korlátok, amit másokkal kapcsolatban nem lépünk át. Szokás ezt a kommunikációs kapcsolatban intim szférának is hívni, de jelent olyan „szabálykövető” magatartást is, amit önmagunk megbecsülése és a mások iránti tisztelet irányít. Ezeket a határokat abban az esetben állítjuk fel például, ha megalázott, mérges, lehangolt, megerőszakolt, kihasznált, túlhajtott állapotban vagy, ha kapcsolataidban az adok-kapok nincs egyensúlyban. Lehetsz lojális másokhoz, de mindenek előtt légy az önmagadhoz! Legyetek tisztában vele, hogy mások gyakran tesztelik majd, mennyire veszed komolyan magad, az általad kívánt, meghatározott határokat. Megpróbálnak rávenni, rábeszélni, felszólítani, érzelmileg zsarolni, esetleg bűntudatodat felkelteni, hogy add fel a határaidat. Ha ilyenkor nem tudod, mi tévő légy, mondj nemet és kérj időt! Előfordulhat ilyen bárhol, bármikor, például, ha már egy ideje együtt jársz valakivel, és persze legjellemzőbb ilyenkor, hogy a fiú szeretne tovább lépni, ám a lány még nincs erre felkészülve. Ha nem vagy biztos magadban, kérj időt, s ha ez se elég, mondj nemet! Nemet mondani nehéz: lesznek, akik, majd megmagyarázzák neked, hogy mégis miért kellene másképp cselekedned, kritizálnak a visszautasítás miatt, jelzőket aggatnak rád. Ilyenkor érdemes a „beakadt lemez” technikát alkalmazni. Nyugodtan, határozottan, jól hallható hangerővel ismételd újra és újra a rövid elutasító kifejezést, ugyanazokat a szavakat használva. Az elutasító fordulat után állj meg, tarts szünetet – még akkor is, ha kicsit furcsa, kényelmetlen a szituáció. Legyen annak kellemetlen, aki befolyásolni akar! Jegyezd meg, hogy nem kell minden kérdésre, főleg a miértekre válaszolnod. A „miért” kérdés a legalkalmasabb befolyásoló eszköz, mert újra és újra a felvetett problémához vezet vissza, és teret enged a másiknak, hogy győzelmet arasson feletted. Találkozhatsz majd olyanokkal is, akik úgy vélekednek, hogy a nők által mondott nem igent jelent. Fontos, hogy egy párkapcsolat egyenrangú felekből álljon, s ne manipulálás, erőszak útján jussatok előrébb! Szeretném, ha elővennétek egy papírt, s két oszlopban felírnátok, mit vártok el, mit kell adni, is mit kell kapni egy kapcsolatban. Aki kész van, tegye le az írószerszámot, s dőljön hátra…

Mindenkinek saját sorsa lenne? Egy sors, melyet vakon követni kellene, mindenféle ellenkezést félredobva, s hagyni, hogy mint a vizet mikor más alakú edénybe öntik, úgy formáljanak minket. Hová tűnnek ilyenkor a hiú ábrándok? Mégis hová? Ó, azok mindig is ott voltak. Elzárva mélyen egy kis ládában, messzi tengerekbe dobva annak kulcsát...
Van aki nem mer elmenni a kulcsért. S van, akinek nem is kell, mert sosem volt ilyen ládája. Mert ellentmondott a sorsának....
Némán hallgatja végig unokatestvérének történetét. Hallotta volna már ezt? Igen. Kacskaringós betűk közölték vele, hogy új családtag akadt. Egy méz szőke leányzó. Vikitria.
Mogyoró barna szemei egyenletesen kémlelik a leányzót. Az arcvonásait, a smaragdzöld szemeket, azt az ismerős arcot. Az arcot, mely mintha minden fényképen ott lenne. Minden olyan családi albumban, melyek valahol a Mirol-kúria padlásain lapulnak.
Család...
A Nagy Mirol família...
Csontos ujjai az almát markolásszák, melynek már talán csak egy-két harapásra van a teljes megfosztástól, hogy csutkaként végezze, s egyszer talán ennek az almának a magjából nőjön ki egy hatalmas fa. Mint egykoron Mardekár Malazár magja is tette. S lám azóta mily szerteágazó fa növekedett, hogy csak úgy kerülnek elő a rokonok.
Ám valahogy érzi, hogy ez a leányzó, nem egyszerű rokon. Ő benne valahogy többet lát, mint a többi aranyvérű csemetében, akiről már azt sem tudja, hogy milyen rokoni szálak fűzik hozzá. Sosem volt a nagy összejövetelek híve, legtöbben Őt sem méltatták túl nagyra. Csupán, kötelező volt, hogy ott legyen. Mert Mirol. Ennyi.
- Igen...Ismerem apámat.
Falat tűnik el az almából. Hogy ne ismerné azt a... tökéletes úriembert. Hiszen ha reggelente belenéz a tükörbe, olyan mintha Ő állna vele szemben. James Mirol. S igen. Mindig érezte, hogyha apja nincs is ott, mégis figyeli Őt akármilyen messze is vannak egymástól. Figyeli és várja mikor fog végre oly helyénvalóan cselekedni, ahogyan azt az a bizonyos eszme elvárja. Ám eddig, csakis csalódni tudott. Vagy dühösen arrébb pillantani. Ó, igen.
Hány szúrós pillantást kapott már?
Hányat fog még kapni?
S Ő, sosem változik.
Csak szánalmasan röhög rajta.
Ahogyan azt apja mondaná...
Hosszú, pókszerű ujjai között utolsó pillanatait végzi az alma, mely ezek után egy aranytányér szélén végzi. Csontos ujjai összefonódnak, s a mögül tekint Vikitriára, ki oly kecses és nőies mozdulatokkal kapta be azt a falatot, melybe utolsóként fúródott villája. Finom mozdulatok, melyek most igaziak, s nem egy betanult illemsor, hanem végre az akivel az ifjú találkozni akart.
Maga Vikitria.
S bevallja, nagyon is elnyerte tetszését, hogy végre van a családból aki oly sokáig más volt, s most kezd önmagává válni. Egy Mirollá, ki önmaga, és mégis tudja, mit, mikor, és hol kell tennie. Valóban, meglátszik az az apró hasonlóság az újdonsült rokonok között, mely ez egyszer odébb van az arc vonulatainál. Sokkalta odébb.
Kezei felemelkednek, s most a kancsóra irányulnak, s a kupára, melybe vajsör folyik bele oly sebesen. Mi más, ha nem alkohol? Még ha ily kicsi tartalommal is...
- Nos...ha már rokonok vagyunk, itt az ideje, hogy elkezdjünk úgyis viszonyulni egymáshoz, nem gondolod?
Vékony ajkain bájgúnárszerű somolygás tört ki, s a csontos kéz egyike, melyen megvillannak az ezüst gyűrűk, a kupáért nyúlnak. Majd mielőtt inna, rád néz, s kissé megemeli a kezében lévő tárgyat, miközben barna szemei kábultan, s mégis a legnagyobb figyelemmel tekintenek unokatestvére felé.

((a NOIR bázis))

Halk hortyogás tölti be a kicsi, ám annál gazdagabban kidekorált hálótermet, mielőtt CC elvisítja magát. Az éles hangra azonban Kay önkénytelenül is rándul egyet, felül és kapálózni kezd, minek következtében már döndül is a padló, ahogy a lány lepottyan az ágyáról. Halk nyekkenés, ám hangosabb szentségelés követi a hangot, majd csendes, fenyegető morgás. Legszívesebben rávetné magát most CC-re, de a lány túl fürge, neki meg még be vannak gyógyulva a szemei.
Hatalmasat ásít, és belesajdul a feje.
- Ciiigiiiit... - szólal meg rekedt hangon, majd oldalra billenti lassan a fejét, mintha ettől csillapodna bármit is a fájdalom. - Áááááátkozott macskajaaaaaaj... - hörög tovább, majd lassan kidörzsöli szeméből a csipát, és feltápászkodik.
- Hé, mit csinál itt ez a csaj...? - kérdi a vécé felé menet elhaladva a befont hajú, normálisan felöltözött Sat mellett, akit fel se ismer.
Betotyog a fürdőbe, odébbrúg egy sörösdobozt, és elkezdi vodkával öblögetni a száját. Kb ekkor esik le neki, hogy kit is látott a sminkcuccai fölött, és ugyanebben a pillanatban történik az is, hogy rátör a hányinger, amiről azt hitte, tegnap este már legyűrte. Rutinosan térdel a vécékagyló fölé, öklendezés...

((negyed órával később))

Nagyjából három rágót tömött a szájába. Neonsárga kapucnis pulcsi van rajta, meg szakadt farmer... véletlenül Sat ruhásládájába túrt bele a sajátjáé helyett, de erre csak akkor jött rá, mikor feltűnt neki, hogy nem épp valami élénklila harisnyát próbál magára rángatni - ám ekkor már késő volt, CC meg folyamatosan sürgette őket, hogy gyerünk mááár, gyerünk már, szóval úgy döntött, tojik az egészre. A bakancsát se fűzte be, így elég hangosan trappol végig a sorok közt, meg-megbotolva a saját, vagy más lábában. Nem köszön senkinek, ő megteheti. Csak lezuttyan a lány mellé, aki elvileg Sat, de már semmi sem biztos... Miss Scarlett ma olyan, mint egy vén, komor banya, és még csak azt sincs kedve megkérdezni, mit csinálnak itt.

((az óra))

Gyomra önkénytelenül is görcsbe rándul, ahogy meglátja Miss Torrét, viszont kétség kívül éberebb lesz, mint előtte. Kihúzza magát, és az értelmetlen morgást is befejezi. Mintha az előbb a rohadt rágót szidta volna, ami a talpára ragadt, aztán lehet, hogy azt magyrázta, hogy mennyire gyűlöli azt az asztalba vésett EVELYN <3 feliratot, de az is lehet, hogy nem is beszél semmiről. Néha nehéz érteni, mit beszél, mikor jószerével csak az orra alatt dörmög, azt is épp csak olyan halkan, mint a lepkefing.
Figyelmét azonban egyre és egyre jobban leköti azonban, amit a szőke pszichomókus magyaráz. Az imént még deviánsan fel akarta csapni koszos pracliját, hogy paraszt módon megkérdezze, mi az úristent jelent az, hogy "respektált", de Miss Torre olyan gyorsan darálja a mondandóját, hogy ezt megunva inkább csak a pulcsi zsebébe mélyeszti a kezét. Közben lassan rájön.
- Banyek, CC, nem mondod, hogy elrángattál engem egy... párkapcsolati tanácsadásra...?! - súgja oda az asztalon keresztül a lánynak, és közben nem mulasztja el lekicsinylése jeleként forgatni a szemeit, és látványosan unatkozni kezd.
Jobbra-balra sandítgat: a többiek vajon mit szólnak ehhez? Van-e kivel összekuncogni? Hisz ez az egész olyan vicces... nem? Mégis mit akarnak felvilágosítani egy tizenhárom éves gyereken?
Tipikus éretlen kiskamaszok úgyis mindahányan.
Különben is, mi ez a temérdek idegen szó? A francba, a felét se érti annak, amit a nő vakerál...Viszont felkuncog annál a résznél, mikor Miss Torre elmagyarázza, miért is nem kéne a pasi elé térdelni az első smárolás után. Ugyan már... Mindenki ezt csinálja... Ha valaki akar valamit a pasitól, meg kell tenni, amit kér - aztán a pasi tesz meg mindent, amit csak te akarsz. Ez így működik. Ne mondjátok már, hogy a tanárnő erre még nem jött rá...
Fintorogni kezd. Őt egy pasi se győzheti le. Ő sosem fog úgy járni, mint Sat. Részvétteljes pillantást vet a mellette ülő lányra. Ó, milyen szívesen kitaposná annak a féregnek a belét... Még most is, ha rágondol...
- Van egy lapod? - fordul Seyához, majd amint átveszi a spirálfüzetből kirángatott fecnit, egy elbűvölőnek szánt mosolyt küld a srác felé, amiből azonban csak valami fura, groteszk vicsor lesz. Nincs ma formában. Elkunyerál valaki mástól egy darabka ceruzát is, és húz egy hosszú, markáns vonalat a lap közepére.
Aztán Sat, majd CC papírjára pillog, talán még Seyáéba is próbál belelesni, talán eredménytelenül. Majd körmölni kezd.

(http://blogol.hu/pikz/justforphotos/egeszsegfejlesztes.png)

Dolga végeztével elégedetten körülnéz, majd hangosan ledobja a cerkát, és nagyzolva hátradől, hogy aztán meredten, dacosan bámulhassa az iskolapszichológust.

**Egészségbigyó**


*Ül és olvasgat, a teremben pedig lassan gyűlnek az emberek... Szinte mindenki mardekáros... Szinte? Hisz minden érkező mardekáros... ~Hát ez jó lesz... Már csak erre vágytam, hogy sok... fiatal vááááá....~
Nem feltétlenül a mardisokkal van baja... hanem inkább az érkezők... szóval igen fura népség volt. A CSCS... meg az a Seya gyerek... Meg, a másik srác... Nem emlékezett a nevére, de mindegy is volt. És mind másodéves. Illetve nem... Az a fura fiú... Ő, ja igen, Ő évfolyamtársa. Persze ez nem változtat azon, hogy Sue is itt ül negyedéves fejjel... Hát jó lesz ez az óra.
Nem telik el sok idő, s Abra kisasszony is belibben a teremben. Igen, ez a jó szó... Mert az a nő libben... Fogalma sincs, hogy csinálja... Bár, nem biztos, hogy eltanulná tőle. Az nem az ő asztala...
Kicsit unottan, s kótyagosan néz fel a könyvéből, majd helyez a lapok közé egy könyvjelzőt, s teszi le az említett tárgyat az asztalra.
A nő beszélni kezd. Szuper, megtudja, hogy mit is keres itt...
~ Kapcsolati tanácsadás? He? Na erre meg mi szükségünk? Na mindegy... egynek jó, hátha rájövök,  hogy mégsem egy mardist kellett volna választanom....~ motyogja magában, majd elmosolyodik.
A nő mondja, és mondja, az okosabbnál okosabb dolgokat. Amiben, nos tényleg van igazság. Már, amennyi értelmes mód hangzik el s amire Sue is odafigyel... Aztán felvázolja, hogy mire is vigyázzanak... Mire figyeljenek oda. Mi fontos és ki... stb...stb
Sue kicsit elrévedve figyeli a nőt, s hallgatja mondandóját... Eszébe jut Josh, és az, ahogyan ő viselkedik. Az tökéletesen megfelelt a lánynak. Nem tolakodó, nem akaratos... Tiszteli és tiszteltben tartja az akaratát... És... figyel rá. Igen figyelmes... Meglepő... Azért meglepő, mert egy zöldszegélyesről van szó. De... szóval nem lehetett véletlen, hogy pont őt választotta... Nem...
És, hát... ő tök aranyos, meg elviseli Sue egyetlen, kicsit komolyabb defektjét. Hogy... eljön egy pillanat, amikor kibújik a bőréből... és teljesen megváltozik. Szabad madárként  viselkedik, nem érdeklik a szabályok, a korlátok. Csak megy, és teszi, amit szeretne, amit akar.
Nem gyakran... csak... bizonyos naponként... bizonyos ciklusban... megbolondul. De ezt is jól veszi a fiú. Akkor... Akkor mit is keres ő itt??
Közben eljutnak odáig, hogy a nő kéri, hogy vegyene elő papír és ceruzát és írják fel, hogy mit várnak el a másiktól... mit kell adni, és kapni egy kapcsolatban...
Legyen.... előszedi a holmikat és írni kezd...

Adni:	Kapni:
°bizalom	°bizalom
°feltétel nélküli szeretet	°szeretet
°szabadság	°gondoskodás
°figyelem	°odafigyelés
°finom ragaszkodás	°szabadság

Miután végzett, leteszi a ceruzát, s sötét íriszeit Ms Torrera emeli, s várja a következő lépést...

Nnnna, ez kész… Elég csak körül nézni… Eleve az is meglepi, hogy leginkább a saját házából gyűlt össze a legtöbb ember… Inkább a stréber hollóhátasok szoktak büszkén felszegett fejjel ücsörögni bármin is ami a gondolkodáshoz és plusz pontokhoz köthető… Most meg… Ráadásul persze, hogy negyedikes alig van… No mindegy… Eleve… Olyan fura. Attól függetlenül, hogy a süveg a mardekárba osztotta… Nos, egyáltalán nem érezte oda valónak magát. Valahogy mindig is kívülálló volt. No nem mintha jobban el tudta volna képzelni magát a másik három ház valamelyikében… Egyszerűen csak… Kezdett belefáradni a folyamatos álarc viselésbe, így hát szívesebben húzódott el mostanában a többiektől.
És aztán jött Seya…
Felforgatta.
Letépett róla mindent.
Fedetlenül maradt.
Ahogy a fiú belépett a teremben, egyszeriben a szíve mintha kihagyott volna egy dobbanást. Gyomra öklömnyire szűkült, s érezte, hogy arcát is elönti a pír.
Nyugalom.
És immár újra az a rideg arcú fiú volt mint ezelőtt.
Nem igazán tudta, hogy mit kezdjen vele. Egyszeriben kereste és kerülte az acélszürke szemeket. Egyszeriben akart ridegnek tűnni és bársonyosan simulékonynak.
Így hát csak egy óvatos biccentést tesz a fiú felé, s habár feje még mindig az asztallap irányába néz, a tekintete végigköveti Seyát ameddig az le nem ül.

Ccccc…Hogy a kapcsolatok! Akaratlanul is feltör a torkából egy halk kis kacaj. Elvégre… Nosss, elég groteszk, hogy pont ő vele beszélgessenek a nyilván egészséges, férfi-nő kapcsolatokról.
Te jóóóó ég, mit keres itt?!
Most kellene felállni.
Elmenekülni.
Elrohanni messzire.
De meg sem mozdul.
De a gúnyos vigyort nem tudja letörölni az arcáról. Így hát megvetető fejcsóválással nyúl a táskájába, hogy előhalásszon egy tekercs pergament, pennát és tintát, hogy el kezdje írni a totálisan röhejesnek tartott feladatot, amit a leginkább zárdai nevelőtisztnek tűnő, habár elegáns tanár kiosztott…

Adni:(nyugi, Rick, add az álcát)
- szenvedély
- határozottság
- fegyelem

Kapni:
- Sey A francba figyelem
- férfiasság Nesze neked nemiség
- szintén szenvedély

*Valóságos hideg zuhanyként éri ez a hűvös, távolságtartónak ható biccentés, bár mire is számított? Kincstári mosolyra, széles jókedvre és hét határra hallatszó boldogságra, amiért ő egyáltalán idedugta azt a sápadt képét? Nagyon rondán viselkedett, tudja jól. Igazság szerint már csak azon csodálkozik, hogy Rick egyáltalán méltóztatott visszaköszönni neki - még ha csak egy biccentésre méltatta, akkor is. Ajh.. annyira sajnálja, de.. Nem foglalkozhat vele. Egész egyszerűen nem lehet..! Annyira hasonlít Rá, és most, hogy itt ül mellette és még annyi tartás sincs benne, hogy..! Ez nem igaz.
A kölyök acélszürke szemei már fordulnak a szőke fiú arca felé, de tekintete a következő pillanatban már egy harsány kiáltás gazdáját kutatja a környéken. Pillanatok alatt megfeledkezik Rickről, a dilemmájáról és a lelkiismeretfurdalásáról, hiszen egyszerre három szuka is közelít felé, méghozzá olyan tempóban, hogy gyakorlatilag köpni-nyelni nem tud! CC, a fura dobos és a kis banda másik két tagja tankként dübörög keresztül a gondolatain, s eképp is gázolnak bele a magánszférájába. Mi a frászt képzel ez a..?!*
- Ehh.. Hé, várj..!
*Ösztönösen is odébb akar húzódni, de a másik oldalon Rick ücsörög, és hát.. Hát ezerszer inkább Roderick Bennett, mint a hírhedt CsCs! Őszintén retteg ettől a társaságtól, hiába egyidősek és hiába hánytatta már meg egyiküket az üvegházak mögött a gyepen.. akkor is egy csapat nagyhangú nőstényről van szó!
Vet egy gyors, szinte már könyörgő pillantást a szőke fiú előtti asztaldarabra, a következő pillanatban pedig elhaló, érces hangon felköhög a túlontúl is lelkes köszöntés hatására. Úgy érzi, menten beszakad a háta!*
- Ohj.. CC..
*Meg sem kísérel visszamosolyogni; momentán jobban leköti az, hogy egy kis színt nyerjen a halottfehérre sápadt arca. Tekintete immár nyugodtabban siklik Sat felé, s már rebbenne is tovább, mikor.. Ez tényleg az a lány? Olyan más ma. Mintha nem lenne teljesen magánál.. Igazság szerint simán kinézi ezekből az állatokból, hogy puszta szórakozásból begyógyszerezik egymást és röhögnek a mellékhatásokon.. Eszesek.
Összeszűkült szemekkel méregeti még egy sort a bágyadt arcot, aztán szerencsére.. nem. Túl hamar gondolta, hogy itt és most véget is érnek a megpróbáltatások, mivel ekkor belép a terembe Miss Torre, a visszataszítóan bűbájos boszorkány. Bzmg.. =_=*

Az óra alatt

*Valami nem stimmel ennek a nőnek a beszélőkéjével, de kezdi úgy érezni, hogy figyelmét erőszakkal vonja magára a nőszemély. Tudja magáról, hogy rosszul kéne lennie, hogy a puszta látványtól hánynia illenék, most valahogy mégsem érzi a kényszert. Nem forog a gyomra és nem lökődik híg, édeskés kortyokban a nyál kiszáradt nyelvére. Nincs ez így jól.. A kisugárzásában lehet valami, vagy a mágiájában, de lassacskán azon veszi észre magát, hogy figyelmesen hallgatja a sületlenségnek tetsző szavakat.
Röhöghetnékje támad.
Megelőzni a bajt, mi? Késő.
Párkapcsolatok..? A redves francba, miféle óra ez?..
"A párkapcsolat az ember olyan biztonságos létezési módja, amelynek során egy respektált személlyel vagy egy ellenkező nemű partnerrel szoros kötelékbe lép." Nah az b*szná le nála a biztosítékot! Soha többet. Három lépés és egy mérföld! Minimum.
"Védelmet ígér, kontaktust nyújt, feloldja a magány, az elszigeteltség feszültségeit." Hát ezz..
Még hogy szegény kislányok?! Őrült ez a nő?.. Óh, miket gondol, hát épp azért fecseg össze ilyen baromságokat, mert ő is csak egy a nyomorult, szadista szukák közül!
Seya képe egész beborul a monológ során, s a vége felé már olyan hitetlenkedő, valósággal megvető kifejezés ül az arcán, mint akit egy ripacs hazug próbál meggyőzni az egyértelmű átbaszásáról.

A feladat hallatán legszívesebben felállna együltő helyéből és kisétálna a teremből, mondván: leszarom, nem érdekel a folytatás; ehelyett azonban felcsapja a füzetét és alaposan végigméri az orra elé kerülő üres lapot.
Amit a következő pillanatban már ki is tép és szó nélkül odalök Kaynek. Nincs kedve hozzászólni, s a további csevegést és kuncsorgást is meg akarja előzni, így hát miért is tagadná meg tőle a papírt?
Nagy és üres és fehér.. Ilyesminek képzel egy kapcsolatot. Ilyennek képzeli azt, amiből nagyon is ki akar maradni. A lap előbb utóbb megtelik, bemocskolódik, aztán vagy kiszedi belőle a radír a grafitot, vagy nem. Az odanyomott rovátkák megmaradnak. Persze mit tud ő ezekről a dolgokról? Áh. Mindent. Figyelmét ezúttal Rick halk kis nevetése vonja magára, s ez megzavarja.. Mi járhat a fejében? Miért érdekli, hogy mi jár annak a srácnak a fejében?..
Mindegy, hát nem akar tovább tökölni, szóval kettéhajtja a lapot és felfirkantja a maga listáját:

Adni:	Kapni:
- Hűség	- Szabadság
- Figyelem	- Hűség
- Szere	- Bizton
- Semmi	- Minden
- Fájdalom	- Önzetlenség
- Birtoklás	- Készséges szolgálat
- Megalázás	- Áldozat
- Ígéretek	- Élvezet.

*Szerencsére még időben észbe kapott: ez a nő egy pszichológus.. ő meg egy nyomorult elmebeteg, akinek kezelésre volna szüksége. Azonban esze ágában sincs Miss Torréhez járni, így az őszinte véleménye helyett a megismert helyes válaszokat adta meg. Fő a békesség.. bármilyen undorító a valóság. Az írás végeztével kicsit távolabb is tolja magától a lapot, s magasról téve Kay vizsla pillantásaira, kihúzza magát. Nem igazán foglalkoztatja a dolog.. nézze csak. A válaszai tökéletesen normálisak.*

Hátradőlve hintázik a székén, miközben nagyokat csámcsog a talárja zsebében talált bubble gum rágóval. Kezd kijózanodni, vagyis a gyógyszer hatása csökkenni látszik, aminek nagyon örül. Seya a megszokott módon viselte az üdvözlését, amin jót kacarászott. Viszont már a szobájukban megfigyelte, hogy Sat úgy viselkedik, mint aki begolyózott volna. De csak vállat vont rajta, s hagyta, hogy unokanővérre ilyen fura öltözetben jelenjen meg ezen a minek is nevezze órán. Kay-ben meg nem csalódott^^ ő olyan most is, mint mindig.
Kissé unottan hallgatja a tanárnőnek nevezett pszichomókus hegyibeszédét. Magának sem ismerné be, hogy minden egyes szóra odafigyel, s a tudata legmélyén el is raktározza, mert amennyi ellenszenvvel viseltetik a pasi csoport iránt, annyira hőn vágyna arra is, hogy egy fiú szeresse. Mégis ezt a gyengeségét még maga előtt is titokban tartja, s csak egy fintort vág arra a gondolatra, hogy mi is egy párkapcsolat. Ő tökéletesen megvan magának, meg a csajoknak. Abba bele sem mer gondolni, hogy milyen érzés lesz, ha mindannyijuknak lesz pasija, csak neki nem – mennyire egyedül lesz megint!
Honnan a francból vegyek lapot…, gondolja, míg körbenéz a társaságon.
- Sat, adnál egyet? – nem kell neki nagy lap, mert úgysem tudna mit írni.
Amint kap a kuzinjától íróeszközt, meg lapot, abban a pillanatban felírja:
   ADNI            KAPNI
De itt megáll a tudománya. Mi a fenét írjon alájuk. Szájába veszi a tollat, elfeledkezve, hogy nem az övé, majd a két szót nézi. Adni-kapni. Mintha ennyire egyszerű lenne az egész. Mintha ő kapna valamit is valakitől, vagy adni is akarna bárkinek is. De azért ki kéne töltenie, legalább azt az öt sort, amit Miss Abra kért tőlük.  Adni-kapni…
Szeretetet – ezt elsőnek felírja, mindkét helyre. Igen, ez fontos. Anyát is szerette, s anya is szerette. De apa is szerette anyát, s mi lett mindennek a vége? Na jó, kezdjük megint előről!
   ADNI            KAPNI
   Szeretetet         szeretetet
   Pofont, rúgást         megbecsülést – igen ez fontos, még hogy őt megüssék!
   Megbecsülést         szabadságot
   Hűséget                 hűséget
   Ugyanazt, amit ő ad      ugyanazt, amit én adok…
S ennél megáll, csak mered a sorokra, hiszen ez hülyeség. Már húzná is át, mégis hagyja, valami megmozdul benne, de maga sem tudja, mi.  Megijedt saját magától. Segélykérőn pillant fel a professzorra, de gyorsan összeszedi magát, s mint akit megégetett a papír, félretolja, s hátraveti magát megint a széken. Továbbra is hintázik, és rágja a rágóját.

 máskor...   
           ~ Abraxas

Miközben halknak tűnő léptekkel indulok el felfelé a Mardekár házának helységéből, a pince folyosóin, szinte tágra nyílt szemekkel figyelem, ki, merre és hová tart, de a lényeg, hogy ki. Most pedig még nem is a szokásos Prefektusi járőrözésem alkalmából lesem a diákságot, hanem mert kerülöm Őt… Mint ahogy már azt teszem jó két napja. Valljuk be elég nehéz dolgom, van, elvégre együtt vannak az óráink nagy része együtt van, ami nem is csoda, hiszen egy évfolyamba, sőt egy házba járunk. Sosem éreztem ezt a tényt még ennyire tehernek. Egy árnyék vetült a falra, mire megtorpantam, s még a levegőt is bent tartottam, majd megláttam, hogy csak az egyik nyurga elsőéves, aki siet vissza a KH-ba a Nagyteremből, ahová én is tartok.

Hülye! ~ rivalltam magamra újra. Még is mi a fene történhetett velem? Hogy a saját árnyékomtól is rettegek, s úgy járom a folyosókat, mint valami szellem. Ez nevetséges… Bár még ezt is emelt fővel teszem, természetesen. Hogyan máshogy? Véve egy nagy levegőt, mintha mi sem történt volna haladtam tovább.

A nagyterembe lépve gyorsan körbepillantottam, de ez másoknak csak sima körbeszemlélés lehetett, mintha felszeretnék valamit mérni… Persze mind ezt gőgös megszokásból, holott csak ellenőriztem, hogy Malfoy nincs e itt. Tudtam, pontosan jól tudtam, hogy ilyenkor már a Könyvtárban van, vagy éppen egészen máshol, de nem itt, mert réges rég befejezte a vacsoráját. S mivel ennyire tisztában voltam a napirendjével, könnyedén kieszközölhettem azt, hogy a találkozásaink számát leredukáljam 0-ra. Nem volt ott, hát persze… Még is megnyugvással töltött el a tény, hogy egy újabb nyugodt, és történés nélküli vacsorát élhetek át. Valahol a hosszú asztal közepén foglaltam helyet, hiszen a két szélén még így is ültek páran. A késők, akik közé már én is tartoztam, nem mintha számítana egy óra ide vagy oda. Egy apró simítással tettem rendbe a zöldszegélyes egyen talárom ráncait. Még mindig az iskola egyenruhában voltam, hiszen én úgy hittem, abban kelél megjelenni az étkezéseknél is. Akártki akármit mondott, én tartottam magam ehhez, még ha nem is tartozott ez az öltözék a kedvenc darabjaimhoz.

A saját tányérom közelebb húzva magamhoz, s leemelve a gyümölcskosárból egy füst szőlőt tettem azt magam elé. Valahogy… nem voltam képes többet enni. Mintha a torkom megszűnt volna létezni, vagy egy hatalmas gombóc lett volna a helyén, ami nem engedi. Semmit sem enged, hogy áthaladjon. Ám ennem kellett, hiszen üres gyomorral hogy tanulhat az ember?

Rhea

Azok az önelégült, sőt, elégedett s gunyoros szavak... Már két napja keringenek elméjében, s mit sem tud kezdeni velük, hisz tudja, hogy az első ölelése volt annak a megveszekedett fehérnépnek, mégis, azok a hangsúlyok... Talán túlságosan elengedte magát, túl sokat vett vissza a szenvedélyből, mely elragadta... Igen, csak így lehetett, hogy hagyta egyszerűen elsétálni. Mert hagyta, s igencsak mogorva lehetne, ha nem volna nála a némber pálcája. Milyen kínos lehet, hogy az egyetlen dolog, amivel képes lenne ellene védekezni, épp az ő birtokában van.

Óh igen, most is a dicső Mardekár prefektusának kijáró jelvény alatt talán két arasznyival nyíló zsebben lapul. Legalábbis egy könnyed ki másolata, mely megszólalásig olyan, mint az a bizonyos, varázserővel bíró fadarab, mintössze, ebből hiányzik a mag, s egy egyszerű, meglehetősen mutatós, de hasznavehetetlen pálcával mégis mire menne, még ha el is venné tőle? Nos igen, a Malfoyok vére sosem válik vízzé, s a családon belüli cívódások épp oly természetesek, mint másnak az, hogy boldogan él és kellemesen reggelizik egy idealizált családban. Nevetséges, hogy egyesek mennyire felértekelik az úgymond boldogság jelentőségét.

Csak egy gúnyos rándulás jelzi ajkain, hogy igen, még mindig mit sem ért abból, ami egyes, alaptalanul közkedvelt személyek mozgatórugójának tekinthető. Bár magát a törekvést még értené, de hogy épp egy efféle értelmetlen eszme után...
De ez mit sem számít, amikor ismerős vonású arc kerül látóterébe, s tarkóján végig fut egy könnyed kis bizsergés. Nem holmi szerelemnek nevezett lehetetlen fogalom az, mely kiváltja... korántsem...

Talán a helyzet teszi, az, hogy senki nem akadt fenn azon, hogy ugyan látták bejönni és étkezni is, ám elmenni nem láthatták, mégsem volt látható az árgus szemeknek. Egy játszmát nem adna fel csak annyival, hogy megmarad a régi jólbevált napirendnél, amiről oly jól tudja, szinte az összes családtagja ismeri, még ha fejből nem is tudnák valamennyien. Épp ezért változik maga is, hisz nincs nagyobb hatalom annál, mint egy régi meggyőződésen alapuló reményt avagy nyugalmat darabokra törni. Mert ezt szándékszik, majd igen, bár nem most, egyenlőre csak figyeli a libbenő hajzatot, a kisimuló ráncokat, mind a ruhán, mind a bájos arcon.
Nah igen, bájos arc, mely épp úgy álca, mint az a behízelgő kifejezés, amely sajátján ül megannyiszor, ha netán egy tanárnak kell felelnie prefektusként elkövetett tetteiről. Persze Piton más, ő megérti őket, hisz máskülönben nem emelte volna sem őt, sem fogadott hugát erre a bizonyos posztra. Csak egy halovány vállvonás, ahogy átsiklik a feltörni vágyó emlékeken, s elemeli tarkóját a hűs kőfaltól, melynek eddig támaszkodott, a kiábrándító bűbáj jótékony leple alatt, egy kényelmes homálytócsában, mely ízléséhez mérten túl ritka a vacsora ideje alatt. De nem számít, sőt, inkább mulattatja az eshetőség, hogy épp ebben az egyben keresték azok a mandulavágású szemek.

Elfojt egy mosolyt, majd kimért léptekkel indul a ház asztala felé, kényelmes ütemben keülve meg a kijárattól távolabb eső sarkokat, hogy elégedett félmosollyal ajkain, nyúljon talárja redői közé, s vonja ki jobbjával pálcáját, mivel ráérősen szünteti meg a varázst, épp, mikor Rhea mellé lép. S baljával a nyak ívén végig futva, állapodnak meg ujjai az állon, melyet megragadva, fordítja maga felé a nőt, s mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, hosszan, hevesen, s végtelenül szemérmetlen módon csókolja meg a lányzót, hagyva, hogy ujjai az áll ívéről elöbb a talár felső peremére, majd az alá vándoroljanak, de csupán három hosszú, végtleneül hosszú szívdobbanás erejéig, hogy egy félfordulattal szakítva el önmagát a másiktól, induljon tovább, az asztalok között.

S miként eléri az ajtót, hisz miért ne érné el? Fordul vissza válla felett, s emeli meg Rhea pálcájának mását, mintegy kihangsúlyozva sötét félmosolya okát. Magát a tudatot, hogy van nála valami, ami a másiknak elengedhetetlen...

        ~ Abraxas

Meg kellett magam védeni…
Halk sóhaj, elhalló nyöszörgés, s remegő test, ahogyan a másikat szorítom magamhoz, s pillantok lélektükreibe. Rosszat teszek, helytelent de ebben a pillanatban nem érdekelt, hiszen csak ő voltam s én… Pont mint a legféltettebb, legdédelgetettebb álmaimban. Nem csak hallottam, de éreztem is, a saját bőrömön az Ő szívdobbanását. A meglepettség mely kiült az arcára, elégedettséggel töltött el. Meglepettség…? Inkább döbbenet! Elvégre épp elég beképzelt mesét adtam elő neki, mely nem volt több ócska hazugságnál, hogy azt higgye nem vagyok rászorulva az ő érintésére, még ha úgy sóvárgok is utána nap mint nap, évek óta már, s talán a kezdeti rajongás lassanként alakult át megszállottsággá… Kapaszkodtam belé, körmeimmel végigszántva a hátát, felsértve a nemesi bőrt húztam még közelebb…

Egy színjáték az egész életem, s az állarcom nem sokszor került még le, s senki sem leshetett be a jól felépített színfalak mögé. Azt akartam, hogy ez így is maradjon, s főleg ne a Bátyám előtt adjam meg magam, de még is megtettem. S mind erre akkor döbbentem csak rá, amikor már késő volt… Ahogyan ott feküdtem mellette a fürdő kövén pihegve, elhagyatott kiscicaként bújva hozzá, s élvezve az új helyzet adta lehetőségeket, a sok új élményt, s érzést… megdermedtem. Az egyetlen tiszta érték mely még bennem lakozott, s nem mocskolta be semmi sem, most elvesztettem, ráadásul az állarc is lehullt… majd darabokra tört, ahogyan földet ért. Lelepleződtem!

Megremeg a kezem, ahogyan leszakítok egy szőlőszemet, majd inkább gyorsan visszahelyezem az asztalra, s egyenesedem ki még inkább, nem támasztva meg a könyököm balga módra az asztalon. Ennyire kevés idő lett volna az a 48 óra? Még mindig kísért ez az egész de miért lep meg, hiszen az évekkel ezelőtti ártatlan, gyermeki történések is ugyan úgy egybeforrtak a lelkemmel, s nem tudom csak úgy eltörölni. Talán a teremben lévő apró alapzaj miatt nem hallottam a felém közeledő lépteket, így, ahogyan ködös tekintettel bámultam magam elé. Így azt hamarabb éreztem meg, hogy valaki hozzám ér, mint sem, hogy oda lépett.

Abban a pillanatban tudtam kilétét, hiszen csak neki van ennyi bátorsága, hogy ezt megtegye, senki másnak. Még annak az idióta vőlegényemnek se. Nem kellene, hogy engedelmeskedjek neki, még is könnyű babaként fordít maga felé, s találkozik össze a pillantásunk. Tudom mit fog tenni, itt az iskola egy részének szeme láttára, s miféle hírek fognak rólam terjengeni, még is már azon kapom magam, hogy ajkaim az övéhez tapadnak, én pedig kiéhezetten viszonzom a bűnös csókot. Megremegek a felismerés hatására, főleg, hogy képtelen vagyok ellökni magamtól, ám ő ezt megteszi helyettem. Követem a pillantásommal, s ahogy tér vissza az eszem, úgy villan fel a harag a világos lélektükrökben, s préselem össze az ajkakat. Nem nézek senki arcára, hiszen hallani lehet, miként csendesedett el majdnem mindenki, aki esetleg megrökönyödött a testvérpár elcsattant csókján. S akkor pattan el a húr, amikor visszapillant a Nagyterem ajtajából, majd meglengeti azt a tárgyat, melyet már mindenhol kerestem…

Nem kell több, azonnal felpattanok az asztaltól, s gyors léptekkel indulok utána, hiszen talán ez az egyetlen alkalom arra, hogy visszaszerezzem a pálcám. Sejthettem volna, hogy ő vette el, sőt ellopta… csak, hogy legyen valami, amivel még inkább kihozhat a sodromból.
- Abraxas Malfoy! – Suttogom a dühtől remegő, elhalló hangon, ahogyan megláttam, s ha nem állt volna meg, akkor megragadva a karját fordítottam magam felé, s néztem egyenesen a szemébe. –Ezt sosem fogom megbocsátani! Hogy lehetsz ennyire közönséges, és arcátlan… -
A kezdeti sápadtságom már tova tűnt, s inkább csak az arcomra kúszott pír az, mely színt adott a vonásoknak, emelte még inkább a világos szemeket, ám most lefagytam. Elvégre mi okom Őt ócsárolni? Elmúltak azok az idők, mikor még volt némi jogom hozzá. De a történtek után… az ajkak pár pillanatig voltak csak nyitva, ám gyorsan összeszorítottam őket, s emeltem újra csak a karom, ám most sokkal gyorsabban, hogy egy pofont keverjek le neki, mintha ebbe sűríteném bele minden dühöm, és csalódottságom. Mert csalódott voltam, hogy csak röpke órákig lehetett az enyém, s ismét egy hazugságban kell tovább éljek, színlelve mindent.
- Ha ez Aldrich fülébe jut… Imádkozz, hogy ne történjen meg… mert ha felbontja az eljegyzését velem, saját kezűleg foglak megölni. – Sziszegtem, még azzal sem törődve ha esetleg az a pofon még sem csattant volna, s a vas öklök tartották meg volna a vékony karom, melynek kézfején most ott volt az a bizonyos eljegyzésgyűrű, hivalkodóméretű gyémánttal, melyet sosem hordtam, ám most még is felvettem. Mintha csak erősíteni akartam volna magamban a tudatot, hogy nem lehetek másé.

Rhea

Óh igen, az érintés nyomán engedelmesen forduló fej, s azok a végtelenül világos szemek, melyekben ott volt minden, amit látni akart, s ami galád félmosolyt vont ajkaira, mit sosem kívánt elleplezni, s tán nem is fogja hátralévő életében egyetlen alkalommal sem. S milyen készséges volt a lányzó, s csókolt vissza forrón, szenvedéllyel, épp úgy, ahogy bárki elvárhatná a jegyesétől... avagy a szeretőjétől, hogyha a jelen esetet nézzük.
S igen, megállhatott volna érzelegni és kiélvezni a pillanatot, mint valami megszállott szerelmes, de nem, az ő érzései mélyebben s jóval eltozultabb bugyrokban gyökereznek, minthogy efféle ocsmányságra szánja rá magát, továbbá, akkor megadhatta volna a lehetőséget a másiknak, hogy egy idő után észbe kapjon, s ellökje magától. S akkor őt gúnyolnák, nem pedig a lányzó mögött súgnának össze, mint ahogy látja s hallja, mikoron megtámaszkodik az ajtófélfánál, s onnan szemléli a felocsudó, s láthatóan magából kikelő nőszemélyt. S igen, csak szélesebbre húzódik az a sötét, örökkön kihívó félmosoly.

Hogy fel lenne háborodva csupán attól, hogy a másik felemeli a hangját? Még csak az kellene... Hisz a mosoly töretlen, csupán akkor rándul meg kissé, mikor a másik elharapja a mondandóját, s egy röpke szívdobbanásra az elefántcsontszín szemfog is kivillan, kajánná téve a megnyilvánulást, melyek ki tudja mióta gyakorolt már, s mennyi elszánt szerelmest hajszolt párbajba segítségével. Hát igen, mit is mondhatna, egy utolsó, kétszinű féreg, ahogy a griffendéles senkik tartanák róla, ám elméjében Lucius szavai viszhangzanak, melyek mindenkor az életre és a hatalomra tanították, s most ismét bebizonyosodik, hogy valóban ért hozzá a nagybáty, hogy mégis mivel lehet kihozni a sodrából a nőket úgy, hogy mindig a saját érdekeinek kedvezzenek a felkavarodott érzelmek.
 
S igen, a gyönyörű gondolatokat egy csattanó pofon szakítja félbe, nem mintha olyan erős avagy hangos lett volna, s még egyszerűen meg is állíthatta volna a kezet, mégsem teszi, hagyja, hogy a másik megpróbálja levezetni a haragját. Nah igen, csak azt hagyja, hogy megpróbálja, hogy ahogy az ütés éri bőrét, lép előre, hogy jobbjával átkarolja a másik derekát, s szorosan ölelve, a pofonnal jutalmazó kart mellkasuk közé szorítva, tesz újabb és újabb lépteket, egészen a szemközti falig kényszerítve a másikat, hogyha odáig elérnek, úgy balja a zölddel szegett talár alá csúszva vándoroljon a csípő ívéről a hátsó kellemes vonalára, míg homlokát Rhea homlokának támasztja, s továbbrais telve erkölcstelen gondolatokkal, melyeket pillantásával lövel a másik felé, hajol az ajkakra, szinte érintve azokat.

- Hogy éppen te végeznél velem? - Mélázik el a szavakon, tudomást sem véve a jegygyűrűről, mely ugyan mutatós, mégis, ízléstelenül közönséges egy darab, s épp eleget mond az amúgy is túl jól ismert Aldrick személyéről. Vajon hogy lehet valaki annyira de annyira neveletlen s stílus nélkül létező, hogy efféle nevetségesen giccses ékszereket ajándékoz valóban elegáns darabok helyett? Nos igen, ezt még át kell vennie Luciusszal, hisz nem érthet meg egyszerre minden társadalmi rétegez az összes indíttatásukkal együtt. A gondolatba is beleborzong, hogy átérezze akárcsak egy sárvérű helyzetét. Mégis kiknek való az?
- Ha az ágyadban ér a halál, úgy nem tiltakozom... - Arcátlan, és magabiztos, mint mindig, s nem is önmaga lenne, ha nem így tenne, s csak ráadás, hogy a fenék ívére simuló ujjak könnyedén markolnak a feszes húsba, élvezettel játszva el az emlékekkel, melyeket az érintés kelt. Nos igen, nem lehet könnyen feledni azt az éjjelt. Elvégre mi lehet megdöbbentőbb egy aranyvérűnek, mint megtudni, hogy akivel eddig enyelgett és aki igen nagy hajlandóságot mutatott, épp kellően dacolva az érintésével, még ártatlan legyen, mikor szenvedéllyel ölelik egymást. Dehát fel kell készülnie mindenre, hogyha valóban oly fényes pályát akar befutni, mint a család nagy felmenői.

De most inkább feledi az emlékeket, hogy elmerülhessen a másik pillantásában, s fogait újfent megvillantva, lehel forrón az ajkakra, már szinte sugallva, hogy hosszú, s szenvedélyes csókkal kíván ismét a másik idegeire menni, s már mozdul is, hogy átszelje az az alig lehelletnyi távolságot, mely még elválasztja az ajkaikat egymástól, majd, mintha meggondolná magát, csupán alsó ajkával végig simít Rhea telt szájának ívén, hogy élvezettel tapadjon a nyak alabástrom bőrére, fogaival fogva a puha felszínre, s nyelvével járva be annak vonalát, míg ujjai megszorulnak a formás félgömbon.

        ~ Abraxas

Hagyja, hogy megüssem, még ha nem is erőteljesen, hiszen én csak egy gyenge kis harmat vagyok, egy lehelet semmi több hozzá képest. De miért hagyja, miért nem védekezik, miért nem állítja meg a kezem, hiszen megtehette volna, megtudta volna tenni! Érthetetlen… soha sem fogok tudni kiigazodni rajta, soha. Előrébb lép, ezzel majdnem fellökve engem, legalábbis az egyensúlyomból kibillentve, s karolja át a derekam. Egyszerűen nincs más választásom, mint a szabadon maradt kezemmel a karjába kapaszkodni, s hátrálva lépni, ahogyan azt ő akarja. Fuss, fuss…! Futnom kellene, amíg lehet, de tudom, próbálkozásom igen csak meddő lenne, s süket fülekre találna a kérő, esetlegesen könyörgő szavak tömkelege.

- Tán nem hiszed, hogy képes lennék rá? - kérdem dacosan, felszegve az állam, nem fejet hajtva előtte kúszott fel kezem a karján, fel a vállára, onnan pedig a tarkóra, megállapodva ott, mintha csak erősíteném bvenne azt az érzést, hogy ne eresszen el. Tudom, tapasztalatból, hogy hiába fenyegetőznék, hiába mocorognék, nem engedne el, megkaparintott, s fogva tart, akár csak egy játékszert, nekem pedig… azt hiszem ebben a helyzetben nincs más választásom, mint büszkén tűrni. Bár ez sem pontosan helytálló, hiszen élvezem a másik közelségét.

- Az ágyamban? Miért nem lep meg ez a különleges kívánság? De vajon… - teszem fel a kérdés elmélázva, s hagyok némi szünetet, mintha csak gondolkoznék, s közben alsó ajkamba kapva saját fogaimmal mintha csak tétováznék, ki merjem e mondani… de ez színjáték. Amolyan elővezető féle, ezt ő is pontosan tudja. – … annak a sárvérűnek is ez volt az utolsó kívánsága? –
Ártatlan, még is a legváratlanabb pillanatban előbukkanó aprócska kérdés, mintha csak arról beszélnék, miért zöld a fű, nem pedig az előző nagy szerelem halálát emlegetném föl… újra. De hát olyan régen tettem róla említést, éppen ideje, hogy újra kedvenc témámhoz nyúlva próbáljam meg sebeit felszakítani. Talán most jött el az idő arra, hogy a még talonban lévő kártyáim egyikét felfedjem? Szerettem volna még vele várni, de úgy tűnik… sürget az idő. Talán még így frissen nagyobb fájdalmat fogok okozni.

S ahogyan a várt csók helyett újra csak megtalálva azt az érzékeny pontot, lehel csókot nyakam vékony bőrére, mosolyodok el, s félig lehunyva szempilláim, élvezem ki a pillanatot, ahogyan ujjaim a szőke tincsekbe futnak. Mintha tisztában lenne vele, pont olyan jól, mint én, mennyivel jobban áll neki ez a hosszabb haj, mint egyébként a rövid. Nem mintha ez annyira számítana, egy apró csekélység, mellyel még inkább tűzbe hoz.

- Már megkaptad, amit akartál… engem.  Mond miért nem hagysz békén? – Rekedt hang, halk suttogás, még is komoly szavak, ahogyan a füléhez hajolok, s a kettőnk közé szorított kéz a rajta lévő ruha anyagát gyűri össze a mellkasán. – Csak a bajt hozod rám, mint ahogyan mindenkire. Nem elég, hogy Violetnek is a te hóbortjaid miatt kellett meghalnia, még az egyetlen szeretett húgod életét is tönkre akarod tenni? –
Talán dühösen kellene formáljam a szavaim, de ez koránt sem az. Nem holmi sarokba szorított állat utolsó, próbálkozó szavai, mellyel védekezik. Inkább figyelmeztető suttogás, ami nálam azt jelenti, olyan információ birtokában vagyok, amiről neki fogalma sincs, s ezt Ő pontosan tudja. Eddig még csak megjegyzést se tettem, hogy lenne fogalmam, miként halt meg az a szuka ám most… egy alvadó vulkánt készülök működésbe hozni.

- Szegény, kicsi Violet. Azt hitte az igaz szerelmet találta meg, helyette csak a halálos ítéletét írta alá. -

Árva voltam, egy névtelen árva, akiben kezdettől több lakozott, mint sejthette volna. Most meg… Körül vesz egy család, egy család, aki kíváncsi rám, aki érdeklődik és befogadott. Hiába neveltek a legnagyobb szeretetben a nevelőszüleim, valahogy sose éreztem magam igazán közel őket magamhoz, túl sok minden volt, amit ők nem érthettek meg, de most végre úgy érzem megtaláltam azokat az embereket, ahol nem lesznek ilyen problémáim.
Sokszor előfordult, hogy a barátaim is néztek felvont szemöldökkel, hogy mit művelek, mit beszélek, mert Hendersonként meglepő volt, ha nem úgy viselkedtem, mint egy hétköznapi varázsló, hanem voltak az aranyvérűekre utaló megmozdulásaim is. Mert azok volta, dögivel. Pont emiatt volt, hogy sokáig nem kedveltek kifejezetten a környeztemben. Viki Henderson, a beképzelt, gőgös kis senkit. Pedig koránt sem voltam az. És igaz, a nevem nem jelent elsősorban tiszteletet és rangot, de a Mirol név tulajdonosaira akkor is máshogy tekintenek az emberek.
Féltem eleinte Jamestől, pont ahogy most Keithtől is, egyikkőjüktől sem tudtam pontosan mit várhatok és kik is ők, hogy egyáltalán elfogadnak e engem, vagy elküldenek messzire, hogy vissza se térhessek. Jamesben kellemesen csalódtam. A pletykák egy teljesen más emberről tettek tanúbizonyságot, mint akit én megismertem és most Keith is kezdett egyre szimpatikusabbá válni. Ő keresett meg, ő akart megismerni nem pedig fordítva, meg akarja tudni ki vagyok, akkor én nem fogok neki ellenállni, mert hát engem is érdekel ő. Kíváncsi vagyok vajon milyen lehet az unokabátyám.
Mosolyra húzódott a szám.
- De igazad van. Rokonok vagyunk, unokatestvérek.
Nagyon fura érzés volt kimondani, hogy unokatestvérek. Valahogy most, hogy már elhagyta a szám, a tény, amivel eddig is tisztában voltam, valahogy csak most vált valósággá. Igen, unokatestvérek… Vérszerinti rokonság van köztünk, nem pedig holmi ránk mondott családi viszony. Ez egy kötöttséget jelent, hogy bármi is történjék ezek után, mi akkor is család leszünk.
- Itt lenne az ideje, hogy akkor úgy is viselkedjünk – folytattam – és talán még jobb is, hogy csak most ismertük meg egymást, így legalább kimaradtak a gyermekkori konfliktusok.
Próbáltam kicsit humorizálni, de hát sose voltam igazán jó az ilyenekben, általában csak egy lesajnálkozó pillantást kaptam, mikor egy-egy viccesnek szánt elszólásom volt. Még, szerencse, hogy ezt a mondatot, úgy értelmezhette, ahogy akarta.  Mert tény és való, hogy a legtöbb testvér nem boldogan emlékszik vissza gyerekkorára, mert ott csak az örökös veszekedések és verekedések. Felnőtt fejjel, pedig már máshogy áll az ember a másikhoz.
Egy pillanatra az órámra tekintettem, magam sem tudom miért, de megnéztem az időt. Jamestől kaptam nem régibben az órát, egy ezüst gravírozott kis ékszer volt, az első megbűvölt időt mutató ketyerém volt. Imádtam, amióta csak nagybátyám a csuklómra csatolta, és ha ránéztem legalább mindig ő jutott eszembe, és hogy ki is vagyok, kiket is képviselek.
 Nyolc óra volt, nyolc óra… Fél kilencre a csillagvizsgálóban kellett lennem, mert kezdődött az Asztronómia órám. Nagyszerű… Előre várom, megint biztosan frenetikusan izgalmas lesz, mint ahogyan múlt héten is. Nem tudom, miért kell előbb leadni az elméletet és csak aztán gyakorlatozni, sokkal jobb mikor egyszerre csináljuk a kettőt, de állítólag ez most nem egy olyan anyagrész. Hát jó…
- Viszont nekem mennem kell hamarosan – mondtam kicsit unottan – nem sokára órám lesz, és drága Asztronómia tanárnőnk nem hinném, hogy túlzottan megdicsérne, ha megint elkésnék.
Érdekes volt azért, hogy most megint úgy beszéltem, mint akármelyik diák, de végül is az iskoláról volt szó. Arról hogy lehetne beszélni?

### Abbeykém ###

// Ezer bocsi a késésért… de most már akkor is megírom ezt a reagot… *nekifog* //

*Hannah azon gondolkozott miközben barátnője próbálta a kellemetlen ízt eltűntetni a szájából, hogy ezért még kapni fog… az tuti… Abb a tökléért nyúlt, s gyorsan felhörpintette a pohárnyi italt, de eközben gyilkos pillantásokkal illette a már előre rettegő kis griffendélest.*

- Óh hát gondoltam még ráérünk a fullasztással… áh de most komolyan… bocsika… - szabadkozott.

~ Előbb gondolkodj, aztán cselekedj! Előbb gondolkodj, aztán cselekedj! Előbb gondolkodj… aztán öld meg Abbeyt… mielőtt fordítva történne… ~

- Ööhh… a megtorlás… igen… miért is gondoltam rá egy másodpercig is, hogy talán ez elkerülhető?! Na jó, oké, megérdemlem… de azért ne fullassz vissza, oké? – jegyezte meg vigyorogva.

*Aztán ez a vész kissé elült már végre, s akkor folytatódhatott a „normális” beszélgetés. Abb megosztotta Hannahval az ötleteit, hogy mi is lehetne ebből az oktondi diáklányból, ha felnő… ha egyáltalán benő egyszer a feje lágya… *

- Újságírás? Rita Vitrol? Sportkommentátor? Huhh… örülök, hogy ilyen sokat nézel ki belőlem drágaságom! – mondta meghökkenve, jelezve ezzel hogy nem ilyen válaszra számított.

- Tudod… talán van valami ebben a dologban… mindig is szerettem a nyomozósdit, a fogalmazást, a szaftos pletykákat! – kis kacagás – Lehet, hogy meg kéne próbálnom… talán kezdhetnék valami iskolai lappal, vagy ilyenek… Kipróbálnám magam, hogy méltó vagyok-e ilyen poszt betöltésére! – mosolygás.

*Ahogy a hugrabugos lány tovább sorolta javaslatait, Hannah nagyon meghatódott, hogy ily figyelmes és aranyos barátnője van, aki odafigyel rá, s nem csak félvállról véve a dolgokat válaszol, hanem tényleg komoly megfontoltsággal mondja azt neki, amit… *

- Pszihológus? Hm… nem rossz ötlet, de miért gondolom azt, hogy néha kikészíteném a betegeimet? – vigyorog, eszébe ötlött az előbbi incidens – Vagy ha nagyon búslakodósak a végén még muffinba fullasztanám őket! – nevette el magát.

*Ezután Abbey a szendvicséért nyúlt, képes volt folytatni az étkezést. Egy kis ideig nyammogott rajta, majd újból megszólalt, s a szülei felől érdeklődött, akik az angliai Norwichben élnek már hosszú idők óta.*

- Áh, hogy anya és apa…? Egészségesek, mint a makk… legalábbis legutóbb még azok voltak, s a leveleikben sem említenek semmi ennek ellentmondót… de bevallom… néha kicsit hiányoznak nekem… - majd sóhajtott egyet, s az asztalra szegezte tekintetét…

-:.Egészségfejlesztés óra.:-

.:Hálókörlet:.
Nehezen indult ez a reggel is.. Persze sikerült időben felébredni, csak azért, hogy az álomból éppcsak szabadulva realizálhassa, minő felesleges hülyeséget akar ismét a nyakába varrni a tanári kar. Egészségfejlesztés.. Egy morcos morranással húzta a fejére a takarót. A háta közepére nem klívánta ezt az egész hercehurcát.Úgy döntött, inkább a reggelit is kihagyja, nehogy véletlenül ottfogják a nagyteremben. Ismét bevackolódva édesdeden elmosolyodott, és egészen elernyedt, hogy ismét átadja magát az álomnak.
Valamivel azonban nem számolt. Pillanatok múltán hirtelen tört rá a szőrös-karmos veszedelem.
-Raziel!-jajdult fel fájdalmasan, ahogy megérezte a macska súlyát, és a karmait a takarón át.
-Tűnj el.. aludni akarok.-a macska azonban nem hallgatott rá, és továbbra is ott ugrált és nyávogott  a gazdin, mint minden jó szőrpamacs, a reggelijét követelve.
-Najó.. elég volt..-jelentette ki Virtus, és hirtelen mozdulattal fordult, hogy a takaróval ejtse csapdába a vadat. A macska persze ennél jóval fürgébb volt, és leugrott az ágyról, tovább folytatva a nyávogást, míg ismét ugrani nem kényszerült, hogy elkerüljön egy párnát, majd az utána érkező Virtust.
-Heh.. nem tudom minek tartalak, de megálj csak, lesz nemulass! -dohogott tovább, miközben megpróbálta megfogni a fürge macskát. Hosszú kergetőzés után Raziel végleg kereket oldott, Virtus pedig fájósan dörgölte a kezét és az arcát, amin friss karmolások virítottak.
-Minek nekem macska? Eh... najó.. mennyi az idő?-fancsali képet vágott, ahogy rájött, ha siet, beér órára, de a reggeliről végérvényesen lekésett. Üröm az ürömben...

.:Nagyterem:.
Nem sietett túlzottan. Kedvetlensége kitartott, így a reggeli ébresztő után is, ahogy baktatva majszolta a pár darab sütit, ami még megmaradt a legutóbbi kiruccanásából, szegényes reggeliként. Jó lesz mielőbb meglátogatni azokat a házimanókat.
Lassan megérkezett a teremhez. Elkésett, nem mintha zavarta volna a dolog.
-Egészségfejlesztés.. kinek jut eszébe ilyen?-mormolta, majd benyitott, épp csak résnyire tárva az ajtót, hogy beslisszanhasson, megcélozva a legközelebbi helyet. Nem akart nagyobb feltűnést kelteni a kelleténél, bár ez a terem épp olyan volt, ahol nem maradhatott észrevétlen az ember.

(http://users.atw.hu/elrond/Roxfort/Blaine/velak.png)


Másnap.
A Másnap.
Soha nem gondoltam volna, hogy egy komor, nevetséges tavaszi reggelen úgy fogok felkelni, van előre tervezett programom az este folyamára. Ami tulajdonképpen annyira mégsem tervezett, mint ahogyan fest, vagy hangzik, tekintve, az illető személy nem is biztos, hogy meg fog jelenni. Tulajdonképpen teljességgel felesleges bárminemű aggodalmat mutatnom, nem mintha az a fajta lennék amúgy. Köztudottan az ?úgyis leszarom? kategóriát képviselem, legalábbis ezt hallom vissza a rólam szóló regékből. Ez persze szintén csak látszat, mert a valóságban rengeteg dolog van, ami érdekel, és amire odafigyelek. Ebbe nem tartoznak bele az állatok, így sajnálatos módon az iskola falai között élő, talán még állatokat megszégyenítő hordák sem. Sorolhatnám a sort, de nincs ínyemre így, a vacsora előtt teljesen odavágni szegény gyomromat, hogy aztán a finomnak nem igen nevezhető étek megsarnyadjon benne.
Felkászálódtam.
Az ágyról.

Igen, a mai napon már túl voltam a rengeteg órán, amelyek közül persze csak egyik-másik mondhatta el magáról, hogy érdekelt is. Ott volt például a mágiatörténet, amelyen már majdhogynem felkeltem a helyemről, levágni a tanár ujjait, hogy aztán azok közül az egyikkel szíven szúrhassam, a többit pedig a szájába tegyem, addig se kiabáljon. Merlinre, majdnem elaludtam, már-már kihívást jelentett ébren maradni, és hallgatni a rengeteg baromságot. Túléltem, mint sok mást is már az életben. Ebből a gondolkodásból is látszik, mindenki félreismer, én látom a jót a rosszban.

Készülődtem.
Lassan.
Volt még rengeteg időm, hogy bőven este nyolc óra előtt leérjek a Nagyterembe. Komolyan, ha az emberkék tudnák, amire készülök, valószínűleg furcsa szemmel néznének rám, és talán lefognának, hogy orvoshoz vigyenek, nincs-e valami bajom. Gondolkodtam rajta én is, hogy kivizsgáltatom magam, de aztán úgy döntöttem, szakadjon le az égbolt, akkor is magam járok utána a bennem zajló valamiknek. A gondolatok közben lomha tempóban kezdtem magamra ölteni a ruhákat, természetesen közelről sem az iskolai viseletet, elvégre mára le volt tudva a kötelező program. Helyette a jól megszokott színekben pompázó darabok kerültek terítékre. Egy fekete farmernadrág, barna póló, barna kapucnis pulóver, és persze, hogy a kompozíció ne legyen olyan lehangoló, mint a Fúriánál látott hollós, véla ikertestvéren láttam, a cipőim közül is a barnát választottam. Elegendő, a tél már leköszönőben volt, így nem kellett nagykabát, és egyéb marhaság. Tisztálkodás, egyebek.
Indulás.
A Nagyterembe.

A szokásos tempómban, ellentmondást nem tűrően lépdeltem az általam kedvelt útvonalon. Persze nem igazán léptem félre senki elől, tanárral meg nem találkoztam. Leérvén kiszemeltem egy olyan helyet, ahol kevesebben tobzódtak, és az asztal is üres volt. Mellém úgysem igazán szokott letelepedni senki, így azzal nem igazán kellett foglalkoznom, ha ne adja Merlin eljönne, akkor legyen hova ülnie. Persze, lesz majd nagy csinadratta abból, hogy egy Yvette Delacour féle lány pont Sean Blaine mellett, előtt, mögött, alatt, fölött foglal majd helyet?Odaérve letelepedtem, majd elkényelmesedve húztam elő a pulóver alól a nyakláncom, és kezdtem játszani az azon található ereklyékkel. Az egyiknél megakadt az ujjam?elmerengtem?

- ? és tudod, hogy megígértem anyáéknak, hogy eljárok velük erre a terápiára. ? Magyaráztam unottan Yvnek, miközben ? még a Klubhelyiségből kilépve ? karoltam belé. Épp a hétvégét ecseteltem, hogy is fog lezajlani, mert hogy szombaton elutazok, és majd csak vasárnap jövök haza. Azt persze nem mondtam neki, hogy szombaton mikor, de a szavaimból úgy tűnhet, hogy reggel. Igazából édes mindegy, mert Yv hétvégéi elég sokszor egyoldalúak. Reggel bemegy a könyvtárba, este meg kijön. Általában én is vele megyek, s legalább ösztönöz arra, hogy megírjam a dolgozataim, no meg ha nem értek valamit elmagyarázza. Szeretek vele lenni, olyan megnyugtató a közelsége. Sokszor van, hogy délután ott kell hagyjam a kviddicsedzés miatt, s akkor már csak este a Nagyteremben találkozunk a vacsoránál. Tehát ha délután is fogok elindulni, nem valószínű, hogy felfog neki tűnni. A terápia amiről meg beszéltem.. Az amolyan, szoktassuk össze a családot, de erre Yvnek nem kell jönnie, mivel én vagyok a középpontban, mint a párhónapja előkerült, halottnak hitt családtag. Szerintem ez teljesen felesleges. Nyáron úgy is otthon leszek velük épp eleget, de nem.. Anya ragaszkodott hozzá, hogy minden második hétvégén járjak ilyen foglalkozásra. Állítólag még az öreg Dumbival is lelevelezte. Nem tudom, hogy mehetett ebbe bele, de lényegtelen.

Az apró bökkenő csak az, hogy ezen a hétvégén nem megyek semmiféle terápiára. Van is némi lelkiismeret furdalásom, s az a némi nem is kicsi.. De erről tényleg nem beszélhetek neki! Ennek ellenére pont olyan fesztelen és bolondos vagyok mint mindig, így kizárt, hogy bármi is feltűnne Yvnek. Nem akarnám megbántani azzal, hogy a kételkedés magját elültessem benne. S ahogy szinte mindig, amikor vele vagyok, s haladunk le a lépcsőkön, még egy cuppanósat is kap az arcára.
- Tudom, hogy utálod. ? Vigyorogtam rá, közben megigazítottam a kapucnit a fejemen, melynek a tetején volt két kis fülecske? Ez gondolom tigrisre hajazó fülek lettek volna, hiszen a piros alapon fekete tigrisminták az anyagon erre akartak következtetni. Ehhez jött egy fekete farmer, s egy rikító kék tornacipő. Khm.. nos, megint sikerült a legízléstelenebbül felöltöznöm. Legalábbis iskolai szinten, mert amúgy ennél van rosszabb ruha összeállításom is.

- De egyébként, hogy-hogy ne jöttünk le hamarabb? ? Érdeklődöm, mivel már pontban hatkor mindig lent esz minket a fene, tény, hogy főleg miattam, mert már majd megveszek az éhségtől, most még is az utolsók között megyünk le. Remélem nem fogunk kifutni az időből! Bár Yv azt mondta, biztos nem. Ő pedig csak tudja, hogy évek óta mi itt a rend, s mi a dörgés. Tehát éhen nem maradok. Ebben a pillanatban kordul egyet a gyomrom, igen csak hangosat. Már nagyon szeretne valami étekhez jutni a drága! Szóval tényleg nem értem az időzítést, de majd Yv biztos ad rá valami választ. Közben be is érünk a Nagyterembe, s az igen csak gyér társaságot ? vagy lehet csak nekem tűnik kevésnek, mert én a tömeghez vagyok hozzászokva ? átfutom tekintetemmel, majd kissé oldalba bököm Yvet, és Sean felé bökök a fejemmel.
- Nézd már, ott van a szexi prof unokaöccse. Még csoda, hogy tud járni az órán történtek óta. ? Halkitom le a hangom, s súgom oda a fülébe nővérkémnek az épp aktuális megjegyzésem, amit nem birtam magamban tartani. Most a nevén nevezhettem volna Cedraht, de amíg Yv azt gondolja, keverem a neveket, s ebbe az alkímia tanár is beletartozik, nincs semmi gáz. Egyébként nem titkolom Yv előtt, milyen helyesnek tartom, akár csak a Bájitaltan Profot, meg a Mágiatörit.. asszem azt tartja Daniel, nem? Valami Rumug, vagy Ramburg eh.. mindegy. Tehát megszokott az, hogy rajongok a helyes tanerőkért, de persze azt is kifejtettem, milyen gusztustalanmód viselkedett az órán, és azért sajnáltam a srácot. ? Na hova ülünk? ? Kérdezem nagy vidoran ismét, hiszen majd ő választ. Nekem édes mindegy.

A hálókörletbe szinte beestem és előtte még Yolandának sem mondtam meg hova megyek. Mindössze annyit dörmögtem neki oda, hogy dolgom van, s ő több mint valószínű ezt egyenértékűnek vette azzal, hogy újfent a könyvtárba ücsörgök. Épp ezért nem mentem oda. Ott úgyis megtalált volna, túl kézenfekvő megoldás lenne. Így az óraépület felé vettem az irányt, amely, tény kicsit huzatosabb a kelleténél, de ilyenkor üres, mert senki sem jár arra. Én pedig itt nyugodtan elmerenghettem, úgy mindenen, és leginkább a hogyan tovább-on. Mert számomra nem volt kérdés, hogy az este ha akarom ha nem összetalálkozom Sean-nal. Az viszont megint érdekes helyzeteket szül, főleg ha még az imádott húgom is jelen van mindeközben.
Így nem tudtam dűlőre jutni önmagammal, s miközben a mágiatöri leckét körmöltem a hidegben, reméltem, nem lesz ez életem eddigi mélypontjai közül a legmélyebb. Ahhoz persze fatális szerencsétlennek kellene lennem, de néha előfordul, hogy épp ez az, ami bekövetkezik. S nem is múlt sokon, hogy le ne menjek vacsorázni, hanem éhező gyomorral feküdjek le. Mert mire végeztem, addigra már úgy elkéstem, hogy azt nem is kell szépíteni?

Ám Yolanda meggyőző ereje ?na meg az éhes gyomra- engem is jobb belátásra bírt, noha nem nagy lelkesedéssel fogadtam el mindezt. Az egész véleményem az arcomra volt írva, s ez úgy hathatott, mintha azt hinném a házimanók ellen lépek fel, -szegény Granger!- akik biztosan szerintem meg akarnak mérgezni minket?
Holott persze nem ez volt a fő problémám, magyarázattal mégsem szolgáltam, még Yo-nak sem, aki persze félvállról véve a dolgokat, hagyta is. Inkább legújabb pulcsijával volt elfoglalva, ami még egy átlagos ember értékrendje szerint is a legocsmányabb legocsmányabbja kategóriát üti meg? hát még az enyém!
De mit mondhatnék? Csak azon keseredtem el, hogy ezt pont most is magára kellett rángatnia? pont most mikor?
Áhh, Yolanda mindig is idiótán öltözött, viselkedett mert egy javíthatatlan jellem. Ez nem az én bűnöm és ettől még a testvérem. Legalább nem engem néznek majd akkora bohócnak ha éppen a mellé az illető mellé kerülök, aki szinte elvárja majd a Nagyteremben.

Miközben pedig lefelé haladtunk a vacsora felé, Yolanda a hétvégéről kezdett beszélni? és csak beszélt és beszélt? és már nem is lehetett követni. Csak egy kérdő hangsúlyú mondatra lettem figyelmes, de hiába is a szavak értelme nem jutott el hozzám, így egyszerűen az összeszorított ajkaim közül préseltem ki egy halk ühüm-öt, mintha egyetértenék vele.
Csak a kérdő pillantása döbbentett rá arra, több mint valószínű más választ várt.
- Dolgom volt? -
Velős, tömör válasz, s mindebből ki is érezhette, nem akarom tovább részletezni. S noha nem ő lenne, ha ennyiben hagyná a dolgot, de szívből reméltem, most nem akar belemenni a kérdezz-felelek ostoba játékba. Azt most nem élném túl. Inkább tovább sétáltam a folyosón, mintha mi sem történt volna, persze Yo-val együtt, akit a karjánál fogva ?mivel belém karolt-  húztam magammal.

A Nagyterem elé érve persze ösztönösen lassítottam. Nem szándékozott bemenni, és kiröhögtetni magam, hiába ott várt rám Sean, hiába nem. Még az egyheti evésről is lemondtam volna csak? csak ne kellene pont engem kipécéznie magának, ráadásul az egész iskola előtt?
Bár annyi nyugtatott, hogy ilyenkor kevesen vannak. Viszont ez sem nyújtott elég vigaszt. S most mintha hirtelen roppant fontos lett volna a plafon, meg a ruhámon éktelenkedő aprócska szösz, húztam az időt. Mellettem csak Yolanda korgó gyomra adta az utasítást, a testvérem nem szólt, csak pár percre rá.
Én pedig, aki nem tudott magával mit kezdeni, inkább rögvest rá is förmedtem.
- Miért kellett pont ezt felvenned? ?
Böktem a pulcsira, amelynek a kapucnin lévő medve vagy tigris füle már tényleg a dedós kategóriát ütötte meg.
- Néha még Malfoy is különb tud lenni nálad?-
Szemforgatva indultam befelé, mert féltem hogy Yolanda ezt egyenes sértésnek veszi ?persze joggal- s így inkább még a nyilvános leégést is jobbnak láttam. Ám mindez csak önmagam elleni csel, hisz így lett hirtelenjében elég bátorságom átlépni a küszöböt.

Természetesen a gyér embersereg még rosszabb helyzetet szolgáltatott mint a zsúfolt terem. Hisz így mindenki aki itt van jól lát és?
Talán tényleg jobb lett volna korábban lejönni. Na mindegy, ez már veszett fejsze nyele?
Elkeseredett sóhaj kíséretében pillantottam körbe, s Yo szavait hallva, és követve tekintetét meg is leltem a magányos Blaine-t. Remek. Most oda kellene mennem? Vagy mi?
- Szexi prof? Azt hittem az alkímiáért vagy oda ennyire? -
Pillantottam ikertestvéremre, aki végülis ezzel a kijelentéssel önmagát árulta el. Végtére is sejtettem, hogy nem maga a tantárgy annyira fontos a lánynak, semmint a tanárúr kinézete, de már ehhez hozzászoktam tőle.
- Hát? ha bevágódsz az unokaöccsénél biztos több az esélyed? -
Némi gúny is csendült a hangomban, bár nem a féltékenység miatt, hanem mert szánalmasnak tartottam egy tanár iránt táplált plátói szerelmet. Végül pedig mivel nem akartam nagyon elhúzni az időt, Yolandára elmosolyodtam.
- Na mire vársz? menjünk? -
Biccentettem Sean asztalának irányába, és magam előtt terelve a testvérem én is elindultam. Most úgy tűnhet, mintha egyenesen Yo-nak tennék szívességet, és önként áldozom fel magam az ő nagy nemes ügye érdekében. Ez annyira hihetetlenül hihető, hogy lassacskán már majdnem én magam is elhiszem?

(http://kepfeltoltes.hu/081204/yvyo_www.kepfeltoltes.hu_.png)


Zsivaj.
Nyüzsgés.
Hangzavar.
Noha viszonylag kései órára esett ? már ha az este hat óra annak nevezhető - a vacsoraidőpont kiválasztása, még mindig volt jó pár etetnivaló majom, aki ilyenkor is itt kóválygott a Nagyterem vacsorák bukéjától bűzlő termében. Persze tanulást színlelve, hogy imponáljon az erre tévedő felügyelő tanárnak, vagy szimplán trécselve az éppen vele szemben ülővel. Az efféle állatokat nem zavarta, hogy kinek és miért teregetik ki a szennyesüket, csak valakinek mondhassák a szívfájdalmukat. Sajnáltathassák magukat, mert attól minden bizonnyal kellemesebb érzés kavarog majd a sekélyes lelkivilágukban. Persze, hogy jobb lesz tőle, álmodjanak csak a banánevők. Ezért van az, hogy úgy terjedtek idebent a hírek, mint a legpusztítóbb tűzvész. Pfúúúj, aljanépség, rohadt pletykás bagázs. Az idillikus képből már tényleg csak a sárgálló banánfüzérek hiányoztak. Minden adott volt, az egymás haját babráló idióta libák, teljesen, mint amikor a majmok tetvészkednek?a fiúk szemtusái, ha valamelyikük szeme arra a nőre tévedt, amit a másik szemelt ki magának. Merlinre, igazán rászakadhatna ezekre a népekre a megbűvölt mennyezet, miután távoztam. Bár, sajnálnám a romokat, hogy efféle pórokat kell maga alá temetnie.
Szemlélődtem.
Nyikorgás
Az ajtó.

A meglehetősen nagynak mondható terem igencsak szar állapotban lévő ajtajának zsalui hangos sivalkodást követően elhallgattak. Két emberke érkezett, az ellenállhatatlan Véla hadsereg. Meg kell vallanom, arra nem gondoltam volna, hogy a hatalmas Yvette Delacour annyira fél megjelenni egyedül, hogy lehozza a testvérét. Persze, ki tudja. Talán nem a félelem, csak egy kibúvó, hogy ne kelljen ideülnie. Tényleg rühellhet, nem is értem, mit akarok kiszenvedni. Zavar, hogy nem tudom, mi ez a valami, de ennyire csak nem kellene már hajtanom a dolgoz, ha Őt sem érdekli.
Abbahagytam.
A nyakékemet birizgáló ujjak egyszeriben megálltak, majd óvatos mozdulattal csúsztatták vissza az ereklyéket a pulóver és póló alá. Nem kell azt egyenes, élő adásban látnia mindenkinek, hogy pontosan miket is rejt a dolog.
Elfordultam.
Az utolsó pillantással még elcsíptem, hogy Yolanda felém bök a fejével, ergo minden bizonnyal rólam lehetett szó. Csodálatos, biztosan a megjegyzésáradat, ott az a?nem is folytatom a gondolatmenetet.
Visszapillantottam.
Ahogyan feltekintettem, már csak azt láttam, ahogyan az egyik Véla a másikat tologatja felém. Érdekes jelenség, merthogy Yv lökdöste Yolandát. Majd el felejtettem, az öltözködésükből bőven felismerhetőek voltak...már messziről is. Az egyiküket akkor sem lehetett eltéveszteni, ha vak az ember, annyira rosszul kombinálta a színeket. A másikat meg körüllengte a fagyos levegő?még nyáron is francos felhők kúsztak a feje felett, mint valami rossz ómen. A sok barom marha meg természetesen tekert értük, merthogy külsőre azért nem tartoztak a legrondább rusnyaságok közé. Ezt csak magamban, és jó mélyen lenyelve. Csoda, hogy ezt is bevallottam magamnak. Haladok.

Odaértek.
Az asztalhoz.
Kérdő tekintettel mértem végig a duettet, de engedve az udvariasság formuláinak, miszerint a férfi köszön előre, megtettem.
- Hölgyek!
Apró biccentés, de felkelni nem keltem fel, elvégre hova a nagy sietség, amikor nem is biztos, hogy leülnek. Úgyis mondják, ha szeretnének, majd akkor fel esz a nyavalya a székről, és ahogyan azt kell, megindul a ?kihúzom a széket, betolom a széket? folklór műsor. Ne mondják, hogy szívtelen állat vagyok, aki az etikettet sem ismeri. Cedrah nagyon szponzorálja az efféle magatartást, nem is értem miért. Igaza van, ez nem nyalás?csak olyan röhejes baromság bizonyos esetelben. Mindegy.
Figyeltem.
Vártam.

Miközben halovány, apró, már-már szemtelen mosollyal figyeltem az előttem álldogálókat, végigfutott az agyamon a gondolat, vajon megjegyezzem Yvette-nek, hogy miért nem egyedül érkezett a találkára, vagy ne? Mert felmerült a kérdés, Yolanda csak afféle gyertyatartónak érkezett, vagy abszolút fogalma sem volt róla, hogy mi folyik a háttérben. Az egyik énem üvöltött, már majdnem kiszakadt a mellkasomból, hogy támadj, tenyerelj a közelébe?a másik pedig még mindig kíváncsi volt a rejtélyre. Hát elébe mentem a dolgoknak, nehogy véletlen folt essen szegény fagyos Hercegnő becsületén.
- Egy kiadós vacsora?
A kérdést követően az asztalra mutattam, majd az üres helyekre körülöttem. Közben pedig Yvette-re tekintettem.
- ?ha már a véletlen úgy hozta, pont akkor jártok itt, amikor én is?
Apró kacsintás, pajkos, játékos?és igen, gúnyolódó. Neki szabad, akkor minden bizonnyal nekem is!

~Amy, a makacs kis amnéziás, ázott egérke... ~

Minél jobban nevet a szőke lány, Zoey annál inkább tart tőle, hogy valami maradandó baja esett. Bár alaposabban végiggondolva már hozzászokhatott volna... ez a délután valahogy mintha csak ilyen helyzeteket tartogatna számukra. Fanyar mosollyal fogadja a griffendéles fal-értékelését. Hát igen, egy olyan épülettől, ami ez évet kibírt hó- és szélvihar meg égzengés közepette, nem lehet várni, hogy úgy visszapattanj róla, mint a vattacukor?
Aggódva nézi, ahogy a feltápászkodó Amy visszacsuklik, mint a marionett-bábu, aminek elvágták a tartózsinegeit.
- Csak beverted a fejed? Ha hallottad volna azt a csattanást? -szalad ki a száján, majd észreveszi, hogy társnője igencsak értetlen ám őszinte szemekkel néz rá. Tényleg nem érti?
~Remek? amnézia? ~nyugtázza magában, újabb bejegyzést írva ahhoz a képzeletbeli listához, amit Madam Pomfreynek készült felmondani. Mikor a szőke lány részletezi, hogy mire emlékszik, Zoey felsóhajt, és elhatározza, hogy kitölti a hézagokat- az első kérdést inkább elengedi a füle mellett, mert tart tőle, hogy idegességében még rosszat talál mondani. Meg kell értetnie a lánnyal, hogy fel kell mennie- ennek érdekében igyekszik türelmesen beszélni.
- A kastély felé futottunk, és már a lépcsőn jártunk, mikor megcsúsztál egy tócsán, és nekimentél a falnak. Bejöttünk, és akkor szárítottam meg tisztítottam meg a ruhádat. A fejed miatt kell felmennünk, mert nagyon megüthetted.
Na igen, kalandokból volt részük bőven. Elég csak a tóra meg a viharra gondolni. Szinte már azt kívánta, bár ne lenne több.
Á, kaland úgyis jön még, ha úgy tartja kedve. Ebbe az embernek nincs beleszólása. Elfogadhatja- slussz-passz.
Időközben felsegítette évfolyamtársát (nehogy még fel is fázzon), és elkerekedő szemekkel nyugtázza a kérdést. Mi? Hogy ő?
- Persze, épp csak pár kék-zöld folt. Semmiség. ?motyogja észbe kapva. ?Már mondtam: nekimentél a falnak, azért hasogat. Nincs nálam semmi, amivel segíthetnék, ezért kell felmennünk a gyengélkedőre.
Amy fejbekólintós felvetésére csak fanyar mosollyal válaszol. Jó a humor, értékeli, de per pillanat nincs olyan kedvében. Látva, hogy a griffendéles a koponyáját tapogatja, de nagyon nem ott, ahol kéne, nem bír tovább magával- mutatóujjával egyenest annak homlokára bök.
- Tessék, ott a púp. Szorítsd rá a pénzt, akkor nem nő tovább.
~Állítólag?~ teszi hozzá már csak magának, idegesen ajkába harapva. Indulniuk kéne?
   

Ártatlan képpel, hatalmas szemekkel bámul Zoey-ra, mintha valami különös jelenés lenne a lány. Erre rátesz egy lapáttal a kérdés:
- Milyen csattanást? Nézd, én nem vertem be a fejem, mint láthatod: tökéletesen ép. Az égvilágon semmi bajom nincs. Mégis mivel bizonyítsam be...? Hopsz, megvan! Jelenleg április huszonharmadika van, délután négy óra - közli teljesen magabiztos hangon.
Sejtelme sincs arról, hogy már legalább két órával elmúlt az általa mondott időpont, ahogyan azt sem tudja elképzelni, miként került a gyülekező esőfelhők alól a kastélyba. Kissé zavartan simít végig haján, ami most is száraz, akárcsak pár perccel ezelőtt a tóparton. Tényleg nem érti barátnője aggodalmát.
Makacsul ellentmond neki, de nem kezd el kiabálni vele.
- Már megmondtam, hogy nem vertem be a fejem és köszike, jól vagyok. Nem megyek a gyengélkedőre. Térjünk vissza rád: biztosan beverted a fejed, amíg nem figyeltem, azért vagy most ilyen. Akaratátvitelről már hallottam, de fejbecsapás-átvitelről még nem, szóval ne is erőlködj, nem fogom elhinni ezt a mesét. Azt hittem, túltetted magad a tómélyen, de úgy tűnik nem igazán. Szedd össze magad... hékás! - kiált fel méltatlankodva, ahogy Zoey a lüktető-fájó púpra nyomja ujját.
Odébbrántja fejét, azonban ez a könnyelmű mozdulat fatális következményekkel jár; egy halk nyekkenéssel letottyan a padlóra. Némi hörgés kíséretében a fejére szorítja az érmét, miközben gyanakodva néz a másik lánykára.
- Biztosan nem te vágtál fejbe? Mert ha nem, akkor lövésem sincs miért tűnsz egy merő ideggócnak.
Sziszegve tárolja homlokán a jeges érmét, s közben igyekszik csalni; csak akkor nyomja rá a púpra, mikor Zoey éppen odanéz, amúgy meg ujjai között fogja. Hiszen nehogymár még több porcikája fájjon, éppen elég neki a feneke.
Sóhajtva talpra kecmereg, aztán kérdő pillantást vet Zoey. Most hová mennek? Kitelik a csajtól, hogy elkíséri a hálókörletébe, betakargatja, néhány bögre forró teát készít az ágya mellé... Stop! Zoey sajnos mardekáros, tehát biztosan nem a Griffendél klubhelyisége lesz az úticél. De akkor vajon hová a búbánatba tartanak?!

Ejjj, már megint olyan kedvtelen ez a lány! Hihetetlen, mintha legalább valami kivégzésre akarnám elcipelni, olyan képet vág, pedig csak az ízek csodálatos birodalmába, ahol röpködnek az ízletes, szaftos sültek, és a hihetetlen finom sütemények! A jóllakott érzésről nem is beszélve, amikor szinte belesüppedsz az ágyba, és olyan jót alszol, mint még soha. Imádom! Mármint az ételeket, és magát az evést, és a jóllakottság érzését is. Szerintem a legjobb dolog, vagyis az egyik legjobb dolog az evés. Főleg a vacsorák, az ittlétem csúcspontja ? az Alkímia órák mellett ? tehát magától értetődő, hogy igen is lefogok menni, és Yv velem jön, mert nem fogom hagyni, hogy éhezzen.

Látom, hogy nem figyel, de ez engem nem akadályoz meg abban, hogy ne mondjam tovább a magamét. Csak elhúzom a szám, amikor a kérdésre egy puszta ?ühüm?nél nem nyög ki többet, a ?dolgom volt? válaszról nem is beszélve.
- A hiper szuper fontos ember. Egyszer most már én is elkísérlek erre a ?dolgom volt? körútra. ? Mivel a könyvtárban nem volt, mert ott kerestem, valahol máshol csámboroghatott, de hol? Bár lehet, nem kellene magam ellen kivívni a sorsot, a végén még Ő is a fejébe veszi, hogy engem is elkísérget, az pedig nem lenne jó, mert hát? hát nem, és kész. Azt meg sem kérdezem, mit szólna hozzá, mert tudom. Azt, hogy ne csimpaszkodjak ennyire a nyakába, jaj már, nem is szoktam. Elvégre tök sok időt elvesz az edzés is. De tény ami tény, valóban nem kezdek bele a faggatózásba. Túlontúl lefoglal a gyomrom éhes korgása, ami már nem az a kis diszkrét hangfoszlány, hanem az egész folyosó belezeng!

Na de ez a rémförmedés nagyon is meglep. Felvonva az egyik szemöldököm pillantok rá kérdően, majd kissé megingatom a fejem. Jó, hát nem bántódok meg ezen, mert már megszoktam, egyszerűen csak csodálkozom. Még is mi a fene ütött belé? Persze megyek utána, nem hagyom, hogy csak úgy lehagyjon!
- Ez akadt elsőnek a kezembe, de ha gondolod, holnap felveszem a lila alapon; fekete párduc mintás felsőm. Egyébkéntileg szabad tudnom, még is mi a problémád? Megjött a havi Mikulás, és azt vezeted le rajtam? ? Nem is én lennék, ha a nem a Nagyterem kellős közepén érdeklődnék a havi dolga után, ami valami furcsa mód által amolyan titkos dologféle a csajoknál. A lányok beszélnek róla maguk között, de a fiúk előtt semmit, nehogy tudjanak róla, közben pedig az egész egy nyilvános titok, mivel a muglik biosz órán úgy is tanulják. Akkor meg? ? Ki az a Malfoy? ?
Kérdezem értetlen fejjel, hiszen ezt a nevet úgy ejti, mintha minimum Dumbiról lenne szó, vagy EmszíGaliról. A névmemóriám mindig is rossz volt, csak azokat a neveket jegyzem meg, amikor feltétlenül fontosak, s szinte beleégnek a koponyám belső oldalába. Malfoy.. Malfoymalfoymalfoy. Passz.
? Hé! ? Csattanok fel, s csillannak meg a szemeim, mint mindig amikor valami csodálatos felfedezést teszek. ? Nincs nekünk egy ilyen nevű évfolyamtársunk? ?
Ez is csak az óra első perceiben történő névsorfelolvasásból rémlik, amikor még bent sem vagyok a teremben, vagy már elfeküdtem a padon, vagy épp valakitől kérdezek valamit, esetleg levelet írok, vagy ? és ez a jobbik eset ? könyékig vagyok a táskában. Azért jobbik, mert akkor a könyvem keresem, vagy a házi dolgozatom, hogy azt leadjam.

- Természetesen a kettő nem üti egymást. ? Válaszoltam vigyorogva, minden zavart mellőzve. Elárultam volna magam? Én aztán tényleg nem érzem úgy. Eddig sem csináltam belőle, hogy a tanári kar egyes tagjai igen csak fincsi darabok, muhaha! ? Szerinted miért csinálom meg minden Bájitaltan házimat? Sőt, arra még tanulni is szoktam, s nem alszom órán sem. Mert Foley Prof is észbontóan cuki. ?
S ennyivel lezártnak is tekintem a témát. A Mágiatörit már nehezen hozhattam volna föl, mert sajnos ott is szexi a tanerő, de a tárgy; borzasztóan unalmas.
- Micsoda? ? Kérdeztem meg meglepődv. Miért akarnék én bevágódni annál a srácnál? Nem mintha nem lenne ő sem édibédi, most már legalább tudom, honnan örökölte a vonásait. Elvégre ilyen felmenő birtokában teljességgel evidens, hogy jól néz ki az ember, csak hát olyan kis fiatalka.. a modoráról nem is beszélve. Mert az bizony bicskanyitogató! Kivéve, ha lenyugszik. A legutóbbi találkozásunkkor az utolsó 5 percben hihetetlenül normálisan viselkedett. De még is miféle logika ez, hogy vágódjak be nála, s akkor nagyobb esélyem lesz a Nagybátyjánál? Ez annyira.. Nem is tudom. Szerintem hülyeség, vagy csak nekem tűnik annak? Ha már ilyen roppant kényelmes helyzetben pöffeszkedem, hogy a bevágódás részen rég túl vagyok, sőt. Na de nem árulhatom el magam, főleg két ilyen éles szem előtt, mert már a sorok között haladva vettük célba a srácot. Képtelen voltam Yvel ellenkezni. Szerintem vele nem is lehet. A francba.. ebből hogy fogok kimászni? ? Jól van, jól van megyek már! Nem vagyok birka, akit terelgetni kell. ? Szólaltam meg, mert Yv azt csinálta, terelgetett, finoman tologatott ? azért a lökdösést nem mondanám ? s ez zavart. Most meg mi baja van már megint? Ennyire érdekli a szerelmi életem? Őt az ilyen nem érdekli, Ryan sem érdekelte, a mostaniról meg mélyen hallgatok. Pont azért, mert csak kioktatna, milyen hülyeségbe mászok már bele megint.

- Hellóka! ? Köszöntem én is, most kivételesen elhagyva az idétlen vigyorom, inkább csak egy szélesebb mosollyal köszöntem a másiknak. Még hogy etikett, meg mit illik és mit nem? Én már is megragadtam a széken, s kissé kihúzva huppantam rá könnyedén. Pont amikor a vacsora résznél tartott a mondatában, s megint csak kordult egy nagyot a gyomrom, s már is megragadtam a tányérom, hogy pár rántott húst egyensúlyozzak rá.
- Én már olyan éhes vagyok! Hamarabb is lejöttem volna, de Yv eltűnt, mint szürke szamár a ködben. Nem venném a szívemre, ha elkezdene nekem fotoszintetizálni, így inkább megvártam, hogy visszajöjjön. S ha már valóban így összejött a dolog, akkor csatlakozunk hozzád. Társaságban még is jobb enni, mint egyedül, nem igaz? ? Milyen meglepő, hogy beindult a beszéd gépezet, s már a sültkrumplit is sikerült ráhalmoznom a tányéromra, s nem is figyeltem a többieket, mit alkotnak. Nem is sejtettem, milyen momentumokról maradok le, mint a kacsintás, ami már felér egy kőkemény célzással! A kérdésemnél csak felpillantottam, majd vissza, s húztam közelebb a gyümölcssalátát, s egy nagyobb kanállal ráborítottam ennek az egész kupacnak az egészére. Nos igen.. amiket eszek, azok elég gusztustalanok tudnak leni, ami az összeállítást illeti.
- Egyébként is Yv ötlete volt, hogy üljünk ide. - Ártatlan mosoly, s még egy apró pillarebegtetés is belefér, amit a nővérem felé küldök; aki remélhetőleg már helyet foglalt mellettem - Reméljük, hogy nem baj. -
Ugyan miért lenne baj? Más ölne azért, hogy két vélával együtt vacsorázhasson.  :angel:

A húgom válaszaira oda sem figyelek, és egyik témát sem feszegetem. Ennek oka pedig nem más mint az, hogy lélekbe totálisan máshol járok. Mondjuk nem csoda? nyugodtan fel is lehet róni nekem a feszélyezettséget vagy az idegességet. Az epés pulóveres megjegyzésem sem sértő akart lenni, hisz én nem szoktam volna meg Yo különleges öltözködési stílusát? Mégis? míg máskor csak egy nem tetsző pillantással nyugtázom a dolgot, most szóvá is teszem. Na persze ez rögtön szemet is szúr a másiknak? még jó. A vak is láthatja, hogy valami nincs rendben körülöttem, de Yolanda nem olyan badar hála szent Merlinek, hogy rá is kérdezzen. Inkább elüti a dolgot a találó másik kollekciójával, amely legalább olyan ronda ?ha nem rondább- mint a jelenleg rajta lévő. Ám inkább én ezt se firtatom, mindössze egy lemondó sóhajjal nyugtázom a dolgot. Mert mit is tehetnék többet?

A Nagyteremben persze rögvest nem Yo öltözködése lesz a fontos, legalábbis a számomra. Inkább túlélési stratégiát szövögetek, hogy hogyan a mandragóraszagú átkozott életbe élem túl ezt a? találkozást. Igazság szerint fogalmam sincs, hogy miért is teszek meg ennyi mindent pont Blaine-ért. Mert semmivel sem különb a többieknél. Na jó, ez így ebben a formában nem igaz, hiszen megfogott. Valami mégis vonz felé, de nem értem, nem tudom, micsoda. Luc óta talán ő az egyetlen akivel másabb vagyok ?Benit leszámítva, de hát ő csak a barátom- mint a többiekkel. De ezt neki nem kell tudnia. Yolandának még úgy sem. Igen, legszívesebben én magam is elfelejteném, csakhogy az nem megy olyan könnyen a legnagyobb sajnálatomra.

És mikor elindulunk, Yo haragosan fordul hátra, miközben szőke tincsei ide-oda hullámzanak az orrom előtt.
- Nem terellek? -
Sziszegem neki halkan, hogy más ne hallja meg, mert így is tiszta kínos helyzetbe kerültem, s némi önbecsülést és méltóságot még szeretnék megtartani. Miért olyan lehetetlen ez Yolanda mellett? Nem is értem?
S már tudom, a legnagyobb hiba volt pont vele jönni és pont hármasba enni Seannal, mert a testvérem nem épp a legjobb ilyen esetekre. A tervem, pont a legfontosabb leglényegesebb pillanatban érvényét veszti. Hogy gondolhattam hogy Yo majd megold mindent? Csak még nagyobb slamasztikába másztam. Ezt az orbitális gázt!
Ám már nem tehetek semmit, semmit az ég világon. Pedig szívem szerint kirángatnám a húgomat és el hétig ki se mozdulnék a szobánkból.
Ehelyett inkább nagy nemesen leülök, oda sem figyelve Sean kacsintására mivel úgy teszek mintha érdekesebb lenne a válla felett a fal, ahol nincs is semmi, na és sem a mellettem ülő ikertestvérem fecsegéseire. Ugyanis egyre inkább semleges leszek a badarságokra? de legalább a társalgás részét a dolgoknak ő bevállalja, amire én a lámpaláztól képtelen lennék.

Mikor a második mondatba az én nevem hangzik el bosszúsan pillantok Yolira. Ezt most meg minek kellett? Köszönöm szépen? igazán?
Dühödten kapom fel a salátás tálat, elhalászva Yolanda kutakodó szeme elől, hogy szedjek magamnak. Aztán pedig az orra elé teszem talán kissé erőteljesebben, mint azt kellene.
- Inkább egyél, mielőtt éhen halsz itt nekem! -
De a korholás inkább magamnak szól semmint neki. Mert én tehetek erről az egész nevetséges szituációról. S ezt? talán Sean érezheti is. Így nem is pillantok fel. Minek? Nem akarom látni az arcán az elégedettséget. Nem? azokban a kék szemekben nem?
Inkább a kiadósnak közel sem  mondható salátát kezdem el turkálni, de enni?aligha eszek belőle. Idilli a látvány, főleg ha a hozzám teljesen hasonló Yolandát nézzük, aki már javában eszik s szinte tömi magába az ételt. Jó este lesz ez, érzem. Pompás?!

(http://kepfeltoltes.hu/081219/yvyo_www.kepfeltoltes.hu_.png)


Leültek.
Szembe.
Nem igazán tudtam kivillantani az etiketteket ismerő énem, merthogy a két véla csaj úgy huppant le a velem szemben álló székekre, mint valami szélvész?vagy villám. A semmiből érkeztek, egyszerűen berobbantak az estémbe. Az egyikük még rendben is lett volna, elvégre valamilyen szinten megbeszéltük a vacsoraidei találkozót. Valamilyen szinten?kijelentettem, hogy találka, és leléptem a déli kilátóból. Jobban meggondolva még az is kérdéses volt, hogy egyáltalán lejön-e ma. Erre lehozta a testvérét. Bár, ha jobban belegondolok, akkor nem innen kellene néznem a dolgot, elvégre a hangsúly azon van, hogy itt ül, velem szemben. Ebből pedig csak egyetlen dolog következik, nála is megvan az a furcsa valami, amire nem találja a magyarázatot.
Mosoly.
Halovány.

Yolanda hozta a formát. Azt, amit nagyjából láttatni engedett magából a fűznél is. Laza, nem igazán jön zavarba akkor sem, ha váratlan helyzetbe csöppen. Rendesen el tudja adni magát a szőkeség, ami nem egy rossz dolog ebben a nyamvadt világban. Az ételek megjelenését követően rátekintettem, hogy lássa, kitüntetem a figyelmemmel, amíg beszél. A megjegyzés, hogy társaságban jobb enni, még nem is fogott meg annyira, csak bólintottam rá. Jobban mondva, fintorogva ingattam meg a fejem, jelezve, nagyon sok dologtól függ, hogy jó-e többekkel együttenni. Már eleve az alapkérdés, hogy ki a társaság? Mert ugye idiótákkal csak nem ül le az ember egy asztalhoz. Azoknak a sarokban lenne a helye, ahová az értelmiségiek kidobálják a maradékokat. A gondolatmenetemet aztán Yv közbemorcanása szakította félbe, amivel próbálta Yolandát elcsitítani. Nem értem, miért, így, második alkalommal, hogy nem ad elő semmiféle folklór műsort, egészen tűrhető. Tény, sokáig biztosan nem bírnám, mert megfájdulna a fejem a rengeteg feldolgozandó információtól. De akkor is, legalább van benne spiritusz.
A MONDAT.
Yo elszólta magát, talán akaratlan, vagy valóban nem is sejtette, mi folyik körülötte. De már nem volt visszaút, Yvette ötlete volt, hogy mellém üljenek. Újra egy halovány, féloldalas mosoly jelent meg az ajkaimon. Nem, nem, nem, nem. Nem gúnyos, sokkal inkább valamiféle őszinte?persze csak egy pillanatra, mert nem szerettem volna, ha tolakodásnak veszi.
MI?
Már megint kezdem az a valami, nem értem! Amikor Róla van szó, minden más lesz, de miééééééért? Meg fogok őrülni, amíg ki nem derítem. Azzal viszont, hogy a testvére is itt van, csak nehezebb a dolgom. Biztos vagyok benne, hogy nem tud semmit, már biztos. Yv pedig gondolom okkal nem árulta el neki?valószínűleg, hmmm, hogy is mondják a csajok?gáznak tartja. Mhm, ez a helyes kifejezés. Egye tök lé, nem buktatom le.
MÁR MEGINT!
Odabent üvölt a másik énem, hogy ki a szart érdekel az egész, szólaljak meg. Vágjak oda valamit, hogy nyertem teszem azt. De nem, nem megy. Oldalra pillantottam, sandán, a szemem sarkából, hogy ne legyen túl árulkodó. Zavarban van. Feszeng, látni rajta, hogy nem érzi valami jól magát?ez pedig megkavar engem is, ami meglepő, mert általánosságban véve ilyenkor legfeljebb vállat vonok. Soha nem érdekelt a mások szenvedése, akkor az Övével miért foglalkozom? Átkozott nehéz helyzet, lehet, hogy tényleg kezdek megőrülni. Tudom, hogy tennem kellene valamit, de egyszerűen nem jön semmi ötlet. Amíg merengek, magam elé húzok egy üres tányért, és elkezdem szedni az ételt rá.

Felpillantottam.
Dolgom végeztével veszem észre, hogy a salátát azóta is csak turkálja, de enni nem evett belőle.
- Valami baj van?
El sem hiszem, de megtettem az első lépést.
Komoly tekintet.

- Akkor te még is minek hívod ezt az apró lökdösést, mellyel a srác felé tuszkolsz? ? Oké, elismerem, sosem tudtam befogni a szám, s hiába a nővérem halk hangja, mely olyan, mintha a kígyó sziszegne rám ? no nem minta túl sűrűn találkoztam volna kígyókkal ? s ezzel figyelmeztetne, hogy fogjam már be, és ne magyarázzak annyit.  No meg ne tegyek hangosan megjegyzéseket. Megpróbálom, amit lehet, s csak ezért is halkabban, franciául kérdezek vissza, kissé összevont szemöldökkel, még mindig vigyorogva. A franciát úgy sem beszélik olyan sokan.

Miközben innen-onnan halásztam össze a kiadós vacsorám összetevőit, s magyaráztam tovább, olykor Seanra pillantottam, elkapva a pillantását. Hát figyel..! Azt hittem, megint csak unott fejjel fog rám meredni, azzal a semmit mondó arccal, mint a Fűznél, de ez azért kellemesebb volt, mert igen. Nem gúnyos kifejezéssel hallgatta a szavaim hanem.. talán némi érdeklődéssel? Milyen drága! A fintort pedig nem igazán tudtam mire vélni, de nem feszegettem a dolgot, mivel alkalmam sem nagyon volt rá, mert Yo anyu szerepét átvéve ripakodott rám. Ez is csak burkolt célzás volt, s ismételten arra irányult, hogy a számat inkább evésre használjam.
- Oké oké, de először még összeállítom a megfelelő kompozíciót! Elvégre az evésnek is meg kell adni a módját, nincs igazam? Nem lehet mindenfélét összeenni, hiszen az ízek kombinálása a legizgalmasabb! ? LE sem tagadhatnám, hogy imádok enni. Sokat és sokfélét, mindent összemixelve, s ami másnak gyomorforgató, az nekem az ízek kavalkádjának megérett gyümölcse, pont mint az ananászos rántotta.. hhmm!

Észre sem veszem, amikor a salátát az orrom elé löki Yv, már mint, hogy benne volt az ingerültség levezetése. Épp az futott át az agyamon abban az adott pillanatban, hogy még is mit fogok kezdeni ezzel a két emberrel, akik a maguk módján csöndesek, nekem pedig módszeresen már megint szófosásom van? Már úgy érzem, épp végeztem ezzel a művelettel, s helyezkedek el ültő helyemben, amikor meghallom a srác megjegyzését is, én pedig hihetetlen gyorsan kapom oda a nyakam, de úgy, hogy az még bele is reccsen a heves mozdulatba! Nem teszem fel ugyan azt a kérdést, mert nem vagyok papagáj, viszont a tányérjára pillantva, na meg az összetúrt mázra, húztam el a szám.
- Még a madarak is többet esznek, mint te. ? Jegyzem meg, s bár korholás lenne a mondat, némi aggódás is cseng a dallamos hangban. S mint akinek feladata a másikra vigyázni, húgy fogom meg az egyik rántott szeletem, melyre a sajt is rá van olvasztva, s teszem a tányérjára. A ?Ezt meg kell enned? felszólalás elmarad, mivel nem fogok neki parancsolgatni. Tudom, hogy szereti a rántott húst, ráadásul ahogy én, ő is sajtot sajttal eszik, vagy legalábbis evett még annak idején. ? Tudod, hogy szeretlek, s nem basztatni akarlak. ?
Szólalok meg igen csak komolyan, az pedig nem igazán érdekel, hogy a másik érti e a francia szavakat, vagy nem. De ha egyszer nem csak engem, de sokszor Yvre is jó hatással van egy kis hazai, nem csak ételben, teszem azt ha anyanyelven társalgunk egymással.

Na de álljon meg a fáklyás menet! Ez a Blaine gyerek mióta aggódik az én nővérem iránt? Kissé felvonom a szemöldököm, ahogy Yvről a srácra pillantok, s talán a kelleténél tovább felejtem rajta a vizslató tekintetem, amire mindenki azt hiszi, hogy a veséjébe is belelátok. Szóval ki akar bevágódni kinél? Hhm? Inkább a számba tömök egy falatot, majd egykedvűen kezdem el rágni. Természetesen annyira nem ragadtatom el magam, hogy még teliszájal is.
- Hallod Sean, a nagybátyádnak van felesége, vagy élettársa, vagy ilyesmi? ? Fogalmam sincs, mi a francnak teszem fel ezt a kérdést, miután lenyeltem a falatot, s épp a villámra kezdtem el felszurkálni a husidarabot, meg a krumplit. Tudom a választ, de legalább tovább építem az kialakult plátói szerelmes liba képét, aki most csak finoman érdeklődik az imádott ember után. Ám nem bírom megállni, hogy az asztal alatt a térdem ne érjen oda Yvehez, ezzel jelezve, nyugodjon meg, nem lesz semmi baj. Valamiért olyan érzésem támadt, mintha meg kellene védenem, s a beszélgetést az Ő hogylétéről egy egészen más témára evezve.

 :)

Nem is Yolanda lenne Yolanda, ha nem kezdene magyarázni. Méghogy kompozíció!!! Csupa gusztustalanság az egész. Mert hogy lehet ennyi mindent összeenni? Most komolyan? Egy jófajta úri család biztosan elszörnyülne ha látná a testvérem étkezési szokásait. Erre pedig az elsődleges jellemző: mindent mindennel. Jól nézünk ki?
Az evésnek meg kell adni a módját?
Hát igen, meg kellene. Számomra viszont ez nem ezt jelenti. Nem tehetek róla, lehet túl maradi vagyok sok értelemben, ám ez nekem is túlzás. Így inkább oda se pillantok. Seanra meg alapvetően nem akarok ránézni, tehát egy marad; a gyönyörűen összeállított ?nem túl nagy művészi tehetséget igénylő- salátám.

És majdnem meg is áll a társalgás, hiszen nekem nincs mondandóm, Sean meg Yo pedig az evésbe temetkezik, csakhogy van, amire nem számítok. Meg se fordul a fejembe, hogy szemet szúr valakinek, én nem eszem. Igazából tényleg nem vagyok éhes, de még ha az is lennék akkor se tudnék letuszkolni a torkomon egy falatot. Nem, nem, nem vagyok mazochista. Egyszerűen csak? gombóc van a torkomban, s még a hangképzés is nehézkesen meggyeget nem hogy az evés. Persze ezt hol értené meg bárki is?
A velem szemből érkező frontális kérdés viszont mindenkit felráz. Meglepetten kapom fel a fejem, s pislogok párat. Most néztem rá úgy igazán először Seanra, mielőtt bejöttünk volna ide. Igazság szerint ennek is meg van az oka. Féltem, sőt félek, hogy elárulom magam. És nemcsak Yo hanem maga Sean is rájöhet a titkomra. A titokra amit én magam se fogok fel. Nem csoda hát, ha a pillanatnyi habozás után nem tudok mit tenni. Hála Merlinnek Yolanda közbeszólása megint megment. Most már tényleg hálás lehetek neki. Talán ezt azzal viszonzom, hogy nem zaklatom a viselkedése miatt. Talán.

Mire észbe kapok, addigra viszont a testvérem franciául közli, nem az én bosszantásom végett csinálja az egészet. Hát? igazán köszönöm. Ennek ellenére a hús mégis az én tányéromon landol. Oh, milyen figyelmes.
Igen, válaszolnom kellene. Tényleg kellene. És leginkább franciául, elvégre a másik így szólt hozzám. Mégse teszem. Mondhatnánk azért, mert tekintettel akarok lenni Blaine-re, ami részben igaz, hisz ő nem értheti mit beszélünk az anyanyelvünkön hacsak nem tanulta azt, amit valamiért kétségbe vonok. De a másik nyomós ok, hogy még mindig nem érzem képesnek magam, hogy egy értelmes mondatot kimondjak. Mindössze csak bólintok, jelezve neki, hogy tudomásul vettem, felfogtam és el is fogadtam az érvelését. Viszont akkor se fogok többet enni, mint egy madár vagy macska? ezt már belátom előre. De lelke rajta, legalább ő megtette, amit tudott. Tiszta lehet a lelkiismerete.

S mire eltelik egy másodperc Yolanda rögvest témát vált. Hálás vagyok, végtére is most nem körülöttem záporoznak a tekintetek és nem érzem tűzkeresztben magam, ám ez a kérdés és még inkább a húgom bátorsága meglep. Hogy lehet ilyet kérdezni? Mi közünk van nekünk Cedrah Lupen magánéletéhez? Miért olyan fontos ez? Tény hogy jó beszélgetési alap, na de? ezt nem illik.
- Yolanda!!! ?
Megrovóan pillantok a testvéremre, aki az asztal alatt ráadásul a térdét az enyémhez érinti. Csak a fejem rázom meg, nemet intve, ami egyszerre a helytelenítésemet fejezi ki és némi csalódottságot. Seanra mindössze csak lopva pillantok, elvégre ez mégis kínos ?vagy annak kellene lennie ? neki is, de nekem a leginkább. Bezzeg Yolanda, őt csöppet se érdekli mit szabad és mit nem?

(http://kepfeltoltes.hu/081219/yvyo_www.kepfeltoltes.hu_.png)


A kérdés.
A hatás.
Végtére is gondolhattam volna, hogy meglepetésként fogja érni a két véla nőszemélyt a dolog, elvégre nem arról voltam híres, hogy valakinek a hogyanléte felől érdeklődjek. Inkább az ellenkezője, a tipikusan mindenkire szarok kategóriát szoktam képviselni. Mert hol is érdekeljen egy hatalmas rakás majom. Legfeljebb azért, mert a guanokereskedelem elég jó biznisz mostanában. Ez viszont más helyzet, legalábbis azt hiszem. Vagyis, másnak kell lennie?áhhh, meg sem próbálom megmagyarázni magamnak, csak figyelem Őt. Szinte azonnal felkapta a fejét, ahogyan elhangzottak a szavak. Rám nézett, én pedig egyszerűen lemerevedtem, nem tudtam, mit is tegyek, már megint! Az utóbbi időben egyre többször. Egy dolog biztos, valami ott csillogott a szemében, nem érdekel, le sem tagadhatná. Erre pedig ha lesz alkalom, rá fogok kérdeni, szóba fogom hozni, mert én is ugyanazt éreztem valószínűleg. De mi az a valami? Nem volt idő elmerengeni rajta, mert a nyakroppanásra felfigyeltem, és kelletlen elemelem a szemeimet Yvette-ről, hogy Yo-t mustrálhassam. Azt hittem engem bámul, helyette a testvérét méregette, meglehetősen furcsán pislogva. Szerencsémre?eléggé gyenge pillanat volt az előbbi, és kockáztattam vele azt, hogy bukta legyen a dolog. De mégis miféle dolog bukna? Mert már megint a rohadt agonizálás marcangolja a fejem?túl sok gondolat, túl sok átértékelni való. Olykor úgy érzem, szerteszét robban a fejem, lehet, szólni kellene Cedrahnak hogy kotyvasszon valami fejfájás csillapítószerű fost.
Élelmes megjegyzés.
Aztán francia szavak.
Amikor Yolanda bedobta a köztudatba, a madarak milyen keveset is esznek, ismét a testvérére tekintettem. Rá?aztán a tányérjára, elkapva a momentumot, ahogyan egy vaskos rántott hús landol azon, sajttal a tetején. Halovány mosollyal nyugtázom, annak ellenére, hogy milyen ütődött csajnak fest Yo, szorultak bele emberi érzések. Legalábbis a testvére iránt egészen biztosan. Akkor eszmélek fel újra, amikor elhangzik a francia körmondat. Természetesen azonnal elkaptam a fejem, és a hangok irányába fordulva hallgattam a csacsogást. Nem értettem egy rohadt nyamvadt szót sem, ami meglehetősen zavart. Ennek ellenére nem szóltam, csak egy éles pillantással jeleztem a másik felé, úgy, hogy én is értsem.
Csend.
Újra csend.

Már azon voltam, hogy én is rárepülök a vacsorámra, legalábbis arra, ami megmaradt belőle. Ekkor azonban jött az újabb körkérdés, aminél megvallom őszintén. majdnem kiköptem a jól megrágott falatot. Elég gusztustalan galacsint formált volna az asztalon a két véla csaj között. Szerencsére volt bennem elég lélekjelenlét, hogy tovább rágjam, aztán lenyeljem. Alig emeltem fel a fejem, hogy válaszolhassak, amikor Yvette ismét megszólalt.
Korholás.
Láthatóan nem tetszett Neki az, ahogyan az ikertestvére viselkedik, sőt maga a téma sem, amit felhozott. Más szemszögből nézve ezt azt jelentette, tekintettel van rám, ami meglepetésként ért, tekintve az eddigi találkozásainkat. Mindig kegyetlenül és ridegen viselkedett, most viszont. Rámosolyogtam, de csak egy apró pillanatra.
- Ugyan!
Aztán a testvérére tekintve válaszoltam a feltett kérdésre.
- Nincs felesége, sem pedig élettársa. Az ?ilyesmi? jelző alatt futó nőkre sajnos nem tudom a választ, mert nem igazán érdekel Cedrah magánéletének ezen része. Legfeljebb csak amiatt, ki lesz majd a mostohám, akit kelletlenül, de el kell viselnem.
Igazság van benne, azért nem mindegy, hogy kit is kell majd nap-nap után követve megtűrnöm magam mellett a kastély falai között. Legfeljebb, ha olyan lesz a nő, majd baleset éri, az ujja pedig a nyakláncomon landol?a szemei meg a mennyezeten. Iriske biztosan a segítségemre lesz majd mindenben.

Mégis, most ez a kérdés érdekelt a legkevésbé. Sokkal jobban foglalkoztatott az?az az?az az az?Yvette na, hogy a nyavalyás lelkemnek is bevallottam végre. Van lelkem? Mert ma nagyon emberségesen beszélgetek...

Nem értem, egyszerűen nem értem miért gondolja még a nővérem is azt, hogy csupa gusztustalanság az, amit eszek? Pedig teljesen egyértelmű az egész! Az édes ízeket keverem a sóssal. A két ellentét, s ha nem visszük egyiket sem túlzásba ? itt értem azt, hogy az egyikből nagyobb darabot pakolunk a szánkba, mint a másiból ? s megtalálva a tökéletes összhangot, hihetetlen jó mixet alkot! Most viszont valamiért nem akarom az idegeket ? főleg a nővéremét ? tovább nyúzni, s tekintettel rájuk, elkezdem a gyümölcssalátát elpusztítani, ami egyáltalán nem sok, így hamar meg is történik a dolog, s voilá! Már csak a nagy adag sült krumpli és a rántott hús marad. Ez már igen csak megüti a normális étek szintjét, s senki nem szólhat egy szót sem, úgy biza?!

Egyébként pedig, ami az emberi érzéseket illeti, nagyon örülök, hogy eddig sikerült a kialakított képet tökéletesen megtartanom, ami a kívülállókat illeti. Mert valljuk be, csak is a nővérem ismer igazán, s ő lát legjobban a színfalak mögé. Jobb is, ha mindenki azt hiszi, hogy a fura öltözködésen és a vicces beszólásokon, meg a sok beszéden kívül másra nem is vagyok képes. Nem kell tudniuk, mennyi érzelem szorult belém, ráadásul mennyire intenzívek azok, hogy szinte már vibrálnak! Pedig erről lehetne mesélni. Túlontúl is ragaszkodó tudok lenni, s akik a szívemhez közel állnak, azokért mindent megtennék, s itt nem csak olyanra kell gondolni, hogy ha kell, akkor kiállok mellette, nem. Például a nővéremért meghalni is képes lennék, minden gondolkodás vagy zokszó nélkül, mert olyannyira fontos nekem, hogy magát a világot jelenti Ő a számomra! Az, hogy ez másoknak nem jön le, nem is baj. Volt már nem egy ember, aki ezt a túláradó szeretetemet és empátiámat, no meg együttérzésemet kihasználta. Nem fogom mindenki előtt ölelgetni, hogy másoknak is bizonyítsam a túláradó szeretetem a testvérem iránt, ő tudja, s tisztában van ezzel, nekem pedig ez pont elég.

Yvette nem válaszol a francia szóra, de nem is baj. Nem várom el tőle, csak annyit kérek, hogy egyen pár falatot! S ahogy visszanézek a srácra, pont elkapom azt a jelzésértékű tekintetet, s bocsánatkérően pislogok vissza rá. De ennyivel lerendezettnek látom a dolgot, mivel nem fogok neki fordítani, viszont tök poén, hogy a Nagybátyjával ellentétben ő nem ért egy szót sem. Möhöhöhö.

Jaj már megint mit csináltam? Hiszen épp emelem a villát a számhoz, s már tátom is, hogy bekapjam a falatot, amikor rám ripakodnak már megint. Csak a szemem forgatom, ahogy Yv felé pillantok, s felvonom a szemöldököm.
- Mi az? Úgy is mindenki erről beszél? - Felelem teljesen magától értetődő módon, s az eszembe sem jut, hogy esetleg a másik neheztelne rám a feltett kérdés miatt. Hiszen erősen kétlem, hogy minden boldog-boldogtalan ezzel zaklatná mert.. azért valljuk be, elég rémisztő tud lenni. S tuti, hogy senkinek sincs bátorsága megkérdezni, meg egyáltalán letámadni a folyosón. Ám bennem van spiritusz nem is kevés!
? Minek kerülgessem a forrókását, szerintem sokkal gázabb, ha csak körülírnám a dolgot, meg idétlenül célozgatnák, s nem kérdeznék rá konkrétan. Minek hát a köntörfalazás, nem igaz Sean? -  Pillantok rá kérdően. Lerí róla, hogy nem szereti a mellébeszélést, én pedig nem is fogok se jobbra se balra dumálni. S amikor azt mondja ?Ugyan? ez felér egy engedéllyel, legalábbis számomra, hogy nem fogja mellre szívni, ha még egy picit zaklatom. S már csak ebből kifolyólag egy diadalittas mosolyt küldök a mellettem ülő testvérem irányába, aztán kíváncsi tekintetem a srácra viszem vissza.

- Végül is teljesen érthető, elvégre én sem tartanám számon más szeretőinek a számát. ? Biccentek egyet, s kinyújtva a karom, ragadom meg a tökleves kancsót, s megcélozva a serlegem töltöm tele azt. ? Csak tudod, furdalt a kíváncsiság, mert ahogy már említettem, az első óra óta állandóan megy a susmus a hirtelen betoppant, kissé titokzatos új szexi professzorról. Jó, tudom! ? Pillantok Yvre. ? Ne mondjam azt egy tanárra azt, hogy szexi, mert ez olyan, mintha nem tisztelném, tudom. De ha egyszer tényleg az?! -
Direkt előzöm meg az újabb korholást, különben is. Inkább hagyjon engem kibontakozni, addig sem kell neki megszólalni. Egyébként azt sem tudom, miért zavar másokat a viselkedésem? Én egyszerűen csak nyílt és őszinte vagyok! Tény, hogy az a két tulajdonság most igen csak kihalóban van a mostani s egyre csak gyarapodó társadalmunkból, de nem fogom hagyni, hogy a többi birka magával húzzon.

- Például Cho azt mondta a legutóbbi edzésen, hogy a Hugris barátnője, valami Marie vagy.. Claire.. eh nem tudom, szóval annak a csajnak az anyukája a Minisztériumban dolgozik, és hogy állítólag Lupen Prof auror. Igaz ez? ? Amúgy ez tényleg igaz, még az öltözőben volt ez a téma, én pedig próbáltam nem rávágni semmiféle választ, most pedig különösen koncentrálok arra, hogy a Profot mindig oda tegyem, s tényleg csak úgy beszéljek, mint a többi tanárról, laza, csevegő hangnemben. ? Ha nagyon zavar, hogy idióta kérdésekkel bombázlak, szólj rám nyugodtan. -
Maximum kitalálok valami mást, mert úgy is csak én beszélek itt szinte, mindenki más tiszta kuka. S valamiért kötelességemnek éreztem ezt hozzátenni, hiszen a végtelenségig tényleg nem boncolgathatom ezt a témát, főleg ha Sean nem szeretne esetlegesen erről beszélni. Az órán történtek után nem is lennék meglepve..

Megszokhattam volna, hogy semmit se érek el Yonál. Talán azért mert? semmit sem érek el. A ritka alkalmak egyike rég volt már mikor rám hallgatott, az én szavamra. Talán túl rég is. S mit ér az én véleményem és az én a nevébe burkolt korholásom? Lényegében semmit se. Mert Yo igenis mondja a magáét, még kibővített információval látja el a közönséget ?azaz engem és Seant? pont Seant- nehogy valamit véletlen félre is értsünk. Pedig a kérdése világos, lényegretörő volt, ergo nem szorult a részletes magyarázatra. Mégis az ikertestvérem megteszi ezt a nem kívánt cselekedetet is, s meglehet pusztán csak azért, hogy szerepelhessen, vagy azért hogy fenn tartsa a társalgást. De egy ilyen témával hogy lehet? Kész öngyilkosság? és biztosan kínos is ez Blaine-nek. S míg lázasan kutatok mit is tehetnék, kapok egy félmosolyt.
Ledermedek?

Ugye rosszul láttam? Ez nem Sean. Ez nem az a Sean Blaine, aki kínoztatta magát, aki az udvaron szapult engem, aki megbélyegzett lényegében és idiótának titulált. Ez nem lehet az a srác, aki a kilátóban olyan volt velem, amilyen.
Igaz, a kilátós eset is nagyon meglepő volt tőle, elvégre már akkor is több kedvesség szorult belé, de ez a mosoly? ez?
Nem is találom a szavakat rá, mindössze abban reménykedem, hogy Yolanda nem vett észre semmit. Mert jó lenne, ha nem látta volna az én döbbent arcomat és Sean vigyorát. Mégis mit gondolna? Néha én magam sem tudom mire vélni a dolgokat.
Inkább elfoglalom magam a salátámmal meg a hússal és igen enni kezdek, ami remélhetőleg a testvéremet megnyugtatja, hogy nem kezdtem önkéntes fogyókúrába vagy valami hasonló hülyeségbe. És mivel mellettem van étkezés előtt és után tudhatja hogy nem vagyok bulémiás sem. Megnyugodhat hát, mert minden rendben van velem? hiszen megfogadtam Luc-nek? és eszemben sincs megszegni.
Így mindeközben a testvérem csak magyaráz és figyelek, töprengek, és az ujjamon forgatom a kék köves gyűrűt, amit még mindig hordok.  

Idővel szóba kerül Cho is és az egyik állítólagos barátnője, akinek a nevét még maga Yolanda se tudja. Na szép. Milyen megbízható forrás ez akkor? Hogyan képes erre bárki is alapozni? Méghogy a kviddics? ahelyett hogy inkább tanulna, mint fent a póznáknál bohóckodna. Le sem tagadhatom hogy gyűlölöm a varázslóvilág eme neves sportját. S ennek mindössze annyi az oka, hogy teljesen értelmetlen. Hiába is próbálom erről győzködni a húgom úgysem hatja meg. Sok ilyen alkalom bizonyította már ezt az elkeserítő tényt a számomra. És csak a szemem forgatom tehetetlenségemben.
- Ugyan Yo, hagyd már Chang-ot! Mit vársz tőle? Amióta Potterrel járt túl sokat képzel magáról. Mellesleg nem is megbízható forrás. De azt én is hallottam, hogy auror. -
Tekintetem ismét a velem szemben ülőre siklik, várva valami megerősítést vagy cáfolást. Azt már csak magamban teszem hozzá Yolinak címezve, hogy nem kell neki is erről beszélnie, mint másoknak. De semmi jó nem sülne ki belőle, szóval jobb, ha lenyelem ezt a megnyilvánulást. Mindenki érdekében.

(http://kepfeltoltes.hu/081219/yvyo_www.kepfeltoltes.hu_.png)


A mosoly.
Meglepte.
Egyre több a szemkontaktus kettőnk között ahhoz képest, hogy rám sem akart nézni. Persze nem az a fajta, amikor csak úgy véletlen, lopva akad össze a két tekintet. Nem, ez valami egészen más, mintha direkt mód történne meg az egész. A mostanában rám telepedett cseppfolyós, jobban mondva nyálas viselkedés is éreztetheti ezt velem. Komolyan mondom, ha a közelemben van a csaj, teljesen kifordulok magamból. A végén elveszítem a nehezen felépített imázsom, és kezdhetek majd előröl mindent. Nem volt egyszerű felépíteni, bár, azóta már vaskos mítoszokat alkottak rólam, hogy micsoda szemét alak vagyok, akinek az érzelmi szintje annyi, mint egy kiskanálnyi molylepkének. Szemét barmok. Mind az. Nem ismernek, nem tudják miért vagyok ilyen, és mégis, ítélkeznek. Komolyan, ha meglenne a lehetőségem, visszavinném őket a múltba egy kis körtúrára, hogy megismerhessék a szaros családomat. A ribanc anyámat, aki a csöves apámmal egyetemben meg akart ölni. Pénzért, minden a k*urva pénz körül forog. Már a varázsvilágot is átitatta ez a szennyes muglivilágbéli szar, akinek sok pénze van, az a legnagyobb úr. Hát, én tele vagyok, köszönhetően annak, hogy David bá minden rám hagyott, ami az övé volt. A pénzét, a villáját, a szolgálókat. Mégsem érzem magam többnek ettől.
Yo.
Megszólalt.

Azzal a lendülettel fagyott le a mosoly az arcomról, mert még mindig bennem volt, hogy nem akarom, cikizze Őt a saját testvére, vagy lebukjon miattam. Áldott lelkem?bezzeg, ha nem róla lenne szó. Pffff, már javában tartana a vaskos vita, és az oda-vissza ívelgetés. Átkozott én, átkozott valami, átkozott benső. De nem az, mert másfelől pedig izgalmas ez az egész állapot, ami van. Soha nem volt még részem ilyenben, de határozottan örülök, hogy van. Érdekes.

Monológ.
Yo féle.
Igen, a csaj levázolta, hogy mindenki Cedrah-ról beszél, a probléma csak azt, hogy ez én eddig nem vettem észre. Legfeljebb addig lett megemlítve a mardekár soraiban, amíg fikázták, micsoda szemét alak. Olyankor persze érkezett az élelmes beszólás a részemről, elvégre mégiscsak családtagról van szó. És, hát álljon meg a menet?azóta csak susmognak, ha én is jelen vagyok. Helyes, a végén még muszáj lenne letépnem az emberek arcát. Utána helyeselt, hogy nem tudok a szeretők számáról, amelyre csak bólintottam, merthogy éppen egy nagyobb falat közepén tartottam.
Megjegyzés.
Szexi.
Védekezés.
Nem mindegy a csaj, de olybá fest, bejön neki a piros kabátos Nagybátyó. Annyit tudok mondani, hogy sok sikert, és egy hatalmas vagon szart kívánok hozzá. Nem lesz egyszerű betörni, bááááár. Cedrah mindig is kirítt a családból, és itt nem csak az öltözködésére kell érteni a dolgokat. Lenyelve a falatot azért hozzátettem még valamit, mielőtt ismét megszólalhatott volna.
- Furcsák vagytok ti nők, és akkor még szépen fejeztem ki magam. Piros kabát, piszkavas. Ez valóban szexi. Nem ellene akarok beszélni, de nekem mást jelent a szó értelmezése.
Mivel láttam, hogy Yo-t ez nem igazán hatja meg, vállat vontam, hagyva, hogy folytassa a monológját.
Kviddics.
Merlinre.

Azért erre sem gondoltam volna, a vélák szódúsabbika sportol, ráadásként a férfiasabb fajtát. Minthogy rühellem az efféle dolgokat, úgy döntöttem, ezt szóvá is teszem, miután befejezte, amit akart. Nem volt sok esélye, tekintve, Yvette közbevágott. Remek alkalom volt arra, hogy ismét végigmérhessem, elvégre arra figyelünk az etikett szabályai szerint, aki beszél. Hallottam amit mond, de nem igazán esett le?persze rögzítettem, ha felszólalok, tudjam mondani. De akkor is az volt a lényeg, Őt néztem, mégpedig FURÁÁÁÁÁÁN!
Elkaptam.
A tekintetem.
Amikor befejezte, akkor szólaltam meg továbbra is olyan hangon, ami egyértelműen jelezte, eszméletlenül nem érdekel Cedrah magánélete. Persze ezt nem teljesen igaz, de a látszatot fenn kell tartani.
- Merlinre, te Kivddicsezel? Kergeted azt a szart feleslegesen?
Halovány mosoly, és igen, kicsit gúnyos is. Elvégre nem lennék olyan hülye, hogy egy barna kuladarabot hajtsak seprűn ülve. Akkor kapcsoltam, hogy mit is mondtam a jelenlétében. Az ételre tekintettem, hogy ne lehessen látni a kissé zavart tekintetet. Gyorsan belekezdtem a saját gondolataimba.
- Potter és Cho meg?
Tekintetem Yvettre, miközben folytatttam.
- ?igazad van, hol megbízható forrás egy ütődött idióta az állandóan bőgő barátnőjével?
Fújattam egyet, miközben felszúrtam a villámra egy darab grillezet csirkehúst a hasábbal egyetemben. Nem tértem ki külön arra, hogy aurór-e, mert nem akartam.

Szinte fut a Nagyteremig, elvégre ma még nem volt ideje enni és ebédidő van. A Griffendél asztala mellett elcaplatván véletlenül megtaszít egy meglehetősen ismerős lányt, azonban szeme előtt csak és kizárólag a kaja lebeg, ezért aztán meg sem nézi az illetőt. Futtában odakiáltja neki, hogy "Bocsi, nem direkt volt!", aztán már rohan is tovább, hátra sem nézve a lányra. Még a csörömpölést sem fogta fel, ami talán összetörő tintásüvegek vagy tányérok zaja volt.
Chris arcán halvány mosollyal telepszik le a Hugrabug asztalához, ugyanis K-t kapott a számmisztika dolgozatára. Holott egy árva szót sem tanult rá. Nem egy stréberkedő típus a fiú, s talán éppen ennek köszönhető elégedettsége. A tengernyi kaját meglátván, összefut szájában a nyál, gyomra hangosan megkordul. Fog egy üres tányért és kapkodó mozdulatokkal pakolja tele, azután mohón kezd neki a falatozásnak. Gyors mozdulatokkal lapátolja magába a kaját, végül egy pohár töklével öblíti le. Röpke tétovázás után kiválaszt egy almát az előtte heverő tálból, s vígan kezdi ropogtatni.
Csak az első pár falat után fogja fel, hogy az előbb alighanem elgázolt egy lányt, akivel valószínűleg együtt járnak számmisztikára is. Tehát a csaj biztosan emlékezni fog rá és az első adandó alkalommal szemrehányást tesz a történtekért. A fiú még a rágást is abbahagyja, ahogy rosszat sejtve hátrafordul a padon, hogy jobban szemügyre vegye áldozatát. Bár harmadik éve járnak együtt órákra, kizárt hogy a lány tudja, mennyire félénk Christian a nőkkel szemben. A kölyök keze megremeg, majd a nagy ügyetlenkedés közepette belerúg a pad lába mellé támasztott táskájába, azután a pad lábát is sikeresen eltalálja. Végül mégis sikerül: lovaglóülésbe helyezkedik a padon és közben még a félig megrágott almafalatkát is lenyeli. Kissé pirulva néz áldozata szemébe, azonban zavarában rögtön el is kapja tekintetét.
Végül a padra meredve torkot köszörül, öt ujjal megfésülködik, tanácstalanul megvakarja a tarkóját és félig kérdő hangsúllyal így szól:
- Bocsánat...?

Már nagyon várta az ebédidőt, mert reggel óta nem evett semmit, és kezdett kilyukadni a gyomra az éhségtől. Ezért nagyon örült mikor végre belépett a Nagyterembe. Odament a Griffendél asztala mellé. A diákok szokás szerint ott ültek sorba az asztaloknál, és éppen az ebédjüket fogyasztották.
Nicole éppen le akart ülni, mikor egy Hugrabugros srác nagyot lökött rajta. Ettől majdnem beesett az asztal alá, de szerencséjére még idejébe sikerült megkapaszkodnia az asztal szélébe. A fiú csak annyit kiáltott oda kutyafuttába, hogy "Bocsi, nem direkt volt!".
*Na, hát ezzel nem vagyok kisegítve.* gondolta a lány. *Azért ennyire éhes nem lehet.*
Aztán nem is törődött többet a sráccal, leült a barátnői mellé, akik akkor már nagyban ebédeltek.
Ő is szedett a főtt krumpliból és a sült húsból, majd barátnőivel csevegve megebédelt. A lányoknak hamarabb el kellett menniük, mert hamarabb kezdődött az órájuk, így Nicole egyedül fejezte be az ebédet.
Miután befejezte úgy döntött, hogy megkeresi azt a fiút, aki a jó előbb elgázolta. Úgy gondolta megmondja neki a magáét, hogy milyen tapintatlannak tartja azért, hogy még meg se kérdezte, él-e vagy hal-e miután fellökte, hanem rohant tovább. Még mindig úgy gondolta, hogy senki se lehet ennyire éhes. Amikor sikerült megtalálnia, egy kis gondolkozás után rájött, hogy ez a számmisztika csoporttársa. Aztán leült a Hugrabug asztalához, kezébe vett egy almát és elkezdte enni, éppen meg akart szólalni, amikor a srác is megszólalt.
"- Bocsánat...?" - mondta.
Nicole ezen egy kicsit meglepődött, majd minden haragja elszállt, mikor meglátta, hogy milyen esetlenül viselkedik.
- Nincs baj, habár azért máskor visszafordulhatnál megnézni, hogy nem okoztál-e valami nagy bajt.
Azért még is megmondta a magáét Christiannak, de nem olyan bántó hangnemben, mint ahogy azt előtte kigondolta.
- Amúgy gratulálok a K-hoz, amit számmisztikából kaptál. Biztos nagyon sokat tanultál.
- Jajj... még be se mutatkoztam. Nicole-nak hívnak, a te neved pedig, ha jól tudom Christian.
Ugyan már három éve együtt járnak számmisztikára, de azon kívül, hogy köszöntek egymásnak, még egy szót se váltottak, ezért mutatkozott be Nicole.
Aztán csöndbe maradt és várta, hogy mit is akar mondani vagy, hogy egyáltalán akar-e mondani valamit.

Chris hirtelen elszégyelli magát, mert ő igazán nem szolgált rá korholásra - legalábbis szerinte. A következő mondatot hallván pedig még inkább szeretne a föld alá süllyedni, dicséretet várt ugyanis a legkevésbé. De végülis nincs semmi baj, a lány biztosan meg tudott kajálni, különben sokkal hamarabb megkereste volna őt, hogy lehordja. Mindenesetre megköszöni a dicséretet.
- Köszi, bár nem szolgáltam rá. Valójában egy árva szót sem tanultam az egész dolgozatra, csak véletlen volt. Pont az egyszerűbb kérdéseket fogtam ki - mosolyog Nicole-ra, miközben lassan rátalál a hangjára. - Amúgy nyertél, Christian vagyok, Christian Ashmore, Rico ikertestvére. Gondolom őt ismered, nincs olyan csaj a kastélyban, aki ne ismerné.
Chris beszéd közben leteszi az almát az asztalra, megragad két üres poharat és gyümölcslevet tölt bele. Az egyiket felkínálja Nicole-nak, míg a másik (majd fél liternyi) folyadékot ő húzza le egy hajtásra. A fiú tanácstalanul ücsörög, megint nem jut semmi értelmes dolog az eszébe, mint mindig, ha egy ismeretlen nővel/lánnyal kéne beszélgetnie. Végül tesz egy tétova próbálkozást:
- Visszatérve a kis balesetünkre: ne haragudj. Hallottam valami csörömpölést is, remélem nem a te cuccaid vagy kajád volt. És ööö... neked hogy sikerült a számmisztika? Nem figyeltem, amikor a jegyeket mondták.
A srác a bal fülében lévő különbözö fülbevalókat kezdi babrálni, sorra veszi őket, ellenőrzi, hogy mindegyik a helyén van-e. Bármit szívesen tenne most, csak ne kelljen Nicole szemébe néznie, mert akkor biztosan elpirul vagy elront valamit, előbbi pedig elég ciki az ő korában.
Lássuk csak! Vágtázó ló megvan, stukker megvan, cipőkanál megvan, slózilánc a helyén. Csak most ne kelljen felnéznem, mert még eszébe jut, hogy haragszik rám. Habár az imént elég békülékenynek tűnt, kis mértékben sem harapta le a fejem.
Áttér a következő napirendi pontra, némileg remegő kézzel tölt egy újabb pohár körtelevet, s ha Nicole kiitta volna a magáét, egy apró biccentéssel őt is megkérdi kér-e.

Fogalma sincs róla? Senkinek sincs fogalma arról, hogy miért nem szeretem a varázslótársadalom legkedveltebb sportágát, a kviddicset? Vagy akár a repülést. Senki sem tudja, hogy mi történt kiskoromban, hogy egy életre megutáltam mindent, ami a magassághoz vagy a seprűkhöz kapcsolódik. Nem tudnak a nővéremről, az esésemről, a zuhanásról, az annak eredményeként bekövetkezett kartörésemről, és arról hogy a kézfejemen a mai napig ott van annak a balesetnek az eredménye. A heg, ami mindig emlékeztetni fog arra, hogy miért is van tériszonyom, és hogy miért is utálom a nővéremet. Akkor, az esésem után megfogadtam, hogy többet nem ülök seprűre. Persze a Roxfortban rákényszerítettek, mert Repüléstanon? Nos, ott repülnöm kellett. Azokon az órákon repültem utoljára. Nem tudom, mivel lehetne rávenni arra, hogy újra kviddicsezzek. Talán semmivel. Mindenesetre felvállalom azt, hogy utálom ezt a játékot.
Szegény Briant-t sajnálom egyébként? Valószínűleg rosszul érintette az, hogy én nem szeretem hőn szeretett sportágát. Nem tehetek róla? Képtelen vagyok szeretni a történtek után. Ugyanakkor bennem valamilyen furcsa, különös, és szörnyű érzést vált ki a sóhajtása, a lemondó pillantása, és? Talán emiatt már nem is akarja majd velem tölteni a reggelét? Szomorú tekintetemet az arcára emelem, majd ismét a földre nézek.

? Tudod, örülök annak, hogy nem vagyunk egyformák. Ha egyformák lennénk, képzeld el, milyen unalmas lenne a Világ, mert nem érne semmit sem az, hogyha valaki másmilyen lenne? Mert nem lehetne másmilyen! Egyszerűen csak mindenki ugyanazt szeretni, mindenki ugyanazt csinálni, nem lenne nézeteltérés? És így? Nos, szerintem viták nélkül nem lenne értelme az Életnek, mert nem lenne miért küzdeni? Nincs igazam?

Talán kissé okoskodásnak tűnik, amit az előbb mondtam, és kicsit érdekesen érveltem, de amikor valamit el akar magyarázni, egyszerűen képtelen vagyok értelmesen fogalmazni. Ilyen vagyok, én már elfogadtam így magam. Aki nem tudja ezt elfogadni, az inkább hagyjon engem.

? Nem rosszul tanítottak meg. Bármennyire is hihetetlen, tehetségesnek tartottak. Csak? Na jó. A nővérem tehet erről az egészről.

? Hogy elmennék-e Veled egyszer? Nos, szívesen megnézlek, de magam nem fogok többet repülni, az biztos. De köszönöm, hogy felajánlottad. ? mondom egy hálás mosollyal az arcomon, miközben besétálunk a Nagyterem sürgő forgatagába, a terembe, ahol iskolatársaink már a reggelijüket fogyasztják, álmos pillantásokat vetve az újonnan érkezőkre, s erőteljesen koncentrálva arra, hogy az étel ne a ruháikon, hanem a gyomrukban végezze. Mikor a Hugrabug asztalához érkezünk, leülök, majd jó szokásomhoz híven ismét beszélni kezdek? Ezúttal azonban enyhén elvörösödve szólalok meg. Lehajtom a fejemet, hogy hajam eltakarja az arcomat.

- Félek a magasságtól, és félek attól, hogy lezuhanok. Így ? hacsak nem fognak két oldalról - én nem repülök.

Megtalálta a gyenge pontomat, azt, amivel ki lehet kergetni a világból? Miért pont most, amikor már olyan jól elbeszélgettünk?? Csak reménykedni tudok abban, hogy ezek után sem fog otthagyni. Nem lepődnék meg ezen sem.

Valljuk be; vagyok olyan vak és naiv, hogy egyáltalán nem veszek észre semmit de semmit abból, ami a testvérem és Sean között van. Már ha egyáltalán van ott ?valami?, s minden bizonnyal munkálkodik az a bizonyos ?valami?, hiszen mire ez a nagy feszültség, ráadásul a nővérem irányába küldött apró mosolyok? De hát ki vagyok én, hogy a testvérem szerelmi élete után szaglásszak, meg úgy egyébként is. Miért gyanakodnék pont Cedrah unokaöccsére? Ugyan már, hiszen én személy szerint Yvhez egy érett, idősebb valakit képzelek el, aki olyan mint Luc volt, és Sean hát.. akár milyen cukipofi, egyáltalán nem hasonlít Luchoz, sőt. Még csak meg sem közelíti. Ég és Föld a kettő, már csak ha azt vesszük, hogy Sean nem hogy idősebb, de még fiatalabb is tehát? érthető, miért nem méregetem őket gyanúsan, igaz? Inkább azzal foglalom le magam, hogy a beszédet meg az evést gusztusosan, s illendően összekombináljam.  

- Neeem, nem, nem, félreérted. ? Rázom meg a fejem hevesen, amikor Sean azt mondja, furcsák vagyunk mi nők, meg felhozza Cedrah öltözködését. Oké, az azért rémlik, hogy piros kabát volt rajta még az első alkalomkor, amikor találkoztam vele, de a piszkavas.. az nem rémlik. Annál inkább, ahogy csókol? na de ezt még sem nyöghetem be, nem igaz? ? A szexi nem feltétlen valaki öltözködését jelenti, vagyis kinek mi, nem igaz? Vannak olyan helyzetek, amikor konkrétan valaki ruhájára mondom azt, hogy húúúú de szexi, viszont a Prof esetében inkább arra gondolok ahogy? - Keresem a szavakat, s veszek egy mély levegőt, sőt, még a kezemmel is gesztikulálok.
- Ahogy megjelent a teremben is, tiszteletparancsoló, hihetetlenül határozott, a tartása olyan egyenes, hogy egyenesebb nem is lehetne! S a hangja, na meg amikor beszél, sőt! Szinte már átéléssel magyaráz! Hát az valami észbontó, a kisugárzása egyszerűen fenomenális, rosszabb, mint egy mágnes. Vonzza a tekinteteket, s egyszerűen nem lehet nem rá figyelni, arról nem is beszélve, hogy az ember nem mer a szemeibe belenézni, mert olyan, mint valami mocsár. Elég csak belépned, már is ott ragadsz, s egyre csak mélyebbre és mélyebbre ránt, majd fogva tart. Ez.. ez aztán szexi. ? Észre sem vettem magam, már az asztalon könyökölve támasztottam meg a fejem, s még egy álmodozó sóhajtást is eleresztve révedtem el a semmibe, s látszódott rajtam, hogy hihetetlenül elragadtak a gondolataim, s valahol a fellegekben járok. Tény, nem direkt játszottam meg a szerelmes bakfist, aki rajong a tanáráért, de hasonló kiselőadást már hallott tőlem Yv, amikor Foley Profról áradoztam neki az egyik Bájitaltan óra után. Bár ő nem volt rám ekkora hatással.

Akkor kaptam csak észbe, amikor a srác lefitymálta a kedvenc sportom. Kissé megrázva a fejem pillantottam rá, majd vontam fel lassan a szemöldököm, s siklott át a tekintetem Yvettre.
- Jaj ne, csak nem egy anti-kviddics körbe sikerült bepottyannom? Szép, össze fogtok ellenem. ? Jegyzem meg, persze a vigyorom elárulja, hogy nem veszem én ezt komolyan, s nem is sértődök meg, inkább csak egy újabb falatot pakoltam a számba.
- Tény, hogy unalmasnak tűnhet ez a sport, s értelmetlennek, de nekem muszáj mozognom. Le kell, vezessem a feszültséget, no meg a felgyülemlett fölös energiát. Egyébként nem mindegy, hogy mit nevezel ?szarnak?, mivel a kvaffot nem kergetem, a cikeszt pedig annál inkább. Különben is.. mi olyan meglepő azon, hogy kviddicsezem? ?
Vonom fel a szemöldököm, mintha feléledt volna bennem a feminista énem, ami többnyire le van nyomva a másik nem imádata miatt ? igen, ez kissé ellentmondásos ? mintha a másik megkérdőjelezte volna a helyem a csapatban, mert lány vagyok.

- Hé! Cho meg Potter mikor jártak együtt? ? Kérdezem értetlenül, s már megint látszik mennyire képben vagyok. Újabb falatokat tüntetek el a tányéromról, amikor is Sean mellett elpillantva, pontosabban a szemeibe nézve eleinte, majd onnan a válla fölé pillantva fókuszálok rá a nekem kalimpáló alakra. Aud alakját veszem ki, amint épp hevesen integet nekem, és.. igen. A körülötte ülők mind egytől egyikg a csapattársaim. Tehát csakis valami megbeszélésről lehet szó, amiről én bizony nem hiányozhatok! A kulcsember! Möhöhöhh.
- Nekem mennem kell, épp a ?szar? kergetésével kapcsolatos eszmecserére. Ha már így egymásra találtatok, akkor jól ellesztek nélkülem is. ? Vigyorgok rá Seanra, aztán Yvre pillantok. ? Majd fent találkozunk. ?
Valamiért fel sem ötlik bennem az, hogy a testvérem nem akar egy légtérben maradni egyedül a sráccal, hiszen olyan kis aranyos most. A légynek sem ártana. Felpattanva az asztaltól, kapok el egy almát a gyümölcstálból, majd egy utolsót intve robogok el a másik asztalhoz, ami jóval messzebb leledzik.

Köszönöm a játékot!  :-* Nem azért ?lépek? le, mert már teher volt, sőt! Csak érdekel, hogyan folytatódik ez a szál, kettőtök között, ha kettesben maradtok! ;D <3 <3

Az udvart hamar átszelve Anwen társaságában, így kettecskén elérjük a kastély nagy ajtaját. Miután sikerül kinyitni s a lány belém az előcsarnokba én is követem. Na ekkor állapítom meg, hogy bizony már sokak felkeltek, s reggeliztek. Többen elindulnak felfelé még a hálókörletükbe, talán még 10 perc alvás miatt vagy átöltözni, netalántán mert fent felejtettek valamit. S a tömeg miatt most hangos az épület, leginkább a Nagyterem, ahova Wennievel igyekszünk utat törni magunknak.
A dolog ráadásul meglepően könnyen megy, mint gondoltam. De persze ennek csak örülni lehet, s mikor a megbűvölt mennyezetű terembe kerülünk körbejár a tekintetem. Jópár ismerőst fedezek fel, van, aki int is vagy köszön, s persze egy mosollyal vagy egy intéssel netalántán egy elvétett sziával vagy jó reggelt-el intézem el a dolgot, miközben Anwen társaságában szép lassan elérjük a Hugrabug házának asztalát.

Itt feltűnően kevesebb diák sündörög, mintha talán járványos betegség pusztította volna ki az az asztal amúgy népes társaságát, vagy egyszerűen nyert a többieknél a lustaság. Akárhogy is, nem bánom, mivel így bőségesen van hely és még nem is kell attól tartani, hogy olyan ember mellé kerülsz aki esetleg kevésbé szívlel, vagy te gyűlölöd őt. Bár ilyen nem sűrűn fordul meg ismerettségi körömben, azért akad. Na de az más téma.
Mire Wennie leül, én meg mellé pár újabb ember érkezik, ám a többség túl kába még bármire is. Ezt mutatja az asztal túlsó végén ülő, ámde jól látható egyik lány ügyes húzása, amivel szinte magára borítja a fél tányérját. Megpróbálom ugyan elfojtani a vigyorom, de ez abszolúte nem sikerül. S hogy ne legyen annyira kínos számomra se az egész, na meg hogy ne tűnjek kárörvendőnek ?pedig Merlin látja lelkem nem vagyok az- inkább elveszek két pirítóst.

Reggel amúgy sem szoktam sokat enni, hiába az a legfontosabb étkezések egyike, viszont annyit igen, hogy délig kihúzzam. És bár lehet hogy Anwen csokija cukorbomba a javából, azért az mégis az édesség kategóriájába sorolandó.
- Igazad van? - mosolygok rá. Naná. Uncsi lenne ha mindenki egyforma lenne? mondjuk olyan, mint én. Pfff? Bár ha a legjobb tulajdonságai maradnának meg az embernek akkor még elviselhető is lenne. Na de annyi hülyeség, ami belém szorult? na azzal ne klónozzanak semmit és senkit az emberi faj érdekében. De tényleg.
- Viszont mégis van valami, ami összeköti a legtöbb embert. A játék olyan dolog, ami alapvetően a véredben van. Legalább szurkolni ki tudlak csábítani? ez már máris jó jel? ?
Biccentek a lány felé elégedetten, miközben magam elé emelem a már előzőleg megtöltött poharam, hogy igyak egy kortyot. S ezzel majdnem elérem azt, hogy félrenyelve köhögve köpjem vissza, mert a lány nagy ?vallomása? teljesen váratlanul ér. S amint végre sikerül levegőhöz és szóhoz jutnom a tekintetét fürkészve kérdezem.
- Egy rossz emlékre nem szabad alapozni, ma petite! Adj még egy lehetőséget a repülésnek? magadnak? nekem? -
Na most ki tudja, meggyőztem-e? Mindenesetre azért remélem, legalább a pálya széléig ki tudom csábítani. Ha lát játszani, s látja az egész jó oldalát, hogy ezt lehet élvezni, úgyis ráveszi a kíváncsisága a próbára. Mellesleg Abbey szerint az egyik legjobb vagyok. Igaz, tanárként nem próbálkoztam még, de? ki tudja? több mint valószínű, megállom a helyem úgy is. Legalábbis már csak Anwen kedvéért megpróbálkozom vele, ha másért nem is, de ez számomra épp elég indok.

Miután beértünk a Főépületbe, és sikerült átverekednünk magunkat az óriási tömegen, sőt, már helyet is találtunk magunknak, tovább folytatjuk a beszélgetést. Hihetetlen, mennyien vannak az épületben. Több tucat diák mászkál mindenfele a Roxfort minden házából, bár ilyen korán inkább úgy tűnik, mintha egy ember menne ide-oda, csak éppen leklónozták volna őt. Ez főként abból a bárgyú tekintetből adódik, ez a reggeli egyen-arckifejezés valójában az idegeimre megy.
Úgy tűnik, Briant-t sokan ismerik. A Nagyteremben páran ráköszönnek, legtöbbjük azonban csak egy integetéssel intézi el a dolgot, vagy éppen bámulnak rá hosszú másodpercekig, míg végre sikerül beazonosítaniuk, hogy ki is az. Ezeket az álmos arcokat látva csak lesajnálóan mosolyogni kezdek.
Mindenről az egészségtelen életmód tehet. Azért olyan fáradtak. Ha időben lefeküdnének, és többet mozognának, rendszeresen, egészségesen étkeznének, nem lennének ilyenek. Ebben biztos vagyok. Rendben, aláírom, magam sem fekszem korán, és rengeteg egészségtelen dolgot eszem, de legalább sokat mozgok. És a beszéd is mozgásnak számít, szóval kijelenthetjük, hogy reggeltől estig mozgok.
Az asztalunknál alig ül egy-két ember. Biztos alszanak? Cöh? Lusta népség. Páran, miután helyet foglaltunk, érkeznek még, s ahogy mellém telepednek, intenek egyet, amit feltehetőleg köszönésnek kell értelmeznem, és rá kell jönnöm: ezekkel beszélgetni biztosan nem lehet. A hárommal tőlem ülő másodéves fiú sikeresen kiborította a töklevét, miközben egy másik lány leeszi magát, a harmadik kishíján magára borítja a tányérjának tartalmát. Vigyorogni kezdek. Briant-re nézek, és ahogy elnézem, Ő is észrevette, elvégre az Ő arcán is egy kárörvendő(nek tűnő) mosoly játszik. Kezeimet arcom elé téve próbálom leplezni a nevetést, majd követve Briant példáját, magam is elveszek egy pirítóst.

- Hogy igazam van? Hu. Tudod, milyen kevés ember mondta eddig ezt nekem? Wow. Lenyűgöztél. ? mondom mosolyogva, miközben kitöltök Neki is, és magamnak is egy kis töklevet. Aztán szöget üt a fejemben egy gondolat.

- Szerinted milyen lenne, ha klónoznának minket?

Oké, oké, elismerem, túl nagy falat így kora reggelre, nem is kell rá válaszolnia, ez a tipikus ?buksisimi, jól van semmi baj?- kategóriás kérdés.

- A véremben van? ? visszhangzom elmerengve, s a távolba révedve.

- Igen, igazad van? A véremben van?

Mikor pedig a ?rossz emlékre? terelődik a szó, megrázom a fejemet, és a semmiről a fiúra emelem a tekintetemet. A fenébe is, hogy igaza van. És ahogy azt mondja, hogy adjak esélyt? Nos? Ki tud ellenállni?

- Lemegyek megnézni Téged. És ha megbizonyosodtam afelől, hogy valóban jól repülsz? Ami biztosan így van? Akkor? Esetleg? Ráülök egy seprűre? De? Csak ha senki sem látja. Mindenki arról pletykálna, hogy milyen béna vagyok? Sőt, Merlinre? Előtted is teljesen le fogok szerepelni? Felejtsd el, amit mondtam. Illetve? Nem, tényleg megnézlek. Csak? Jaj.

Miközben beszélek, ide-oda kapkodok, majd mikor befejeztem, tányéromat arrébb tolva az asztalra hajtom a fejemet. Ennyi. Kész. Itt fogok meghalni. Mekkora egy idióta vagyok? Egyszerűen megőrülök. Képességem van ahhoz, hogy leégessem magam. Kínomban már nevetni kezdek magamon, arcomat pedig továbbra is eltakarja a karom. Jobb is. Lassan könnyek csorognak le az arcomon, azt meg? Na nem, úgy nem láthat meg senki sem.

Megpróbálok egyre inkább úúúgy tenni, mintha nem lennék itt. Csakhogy ez egyre nehezebben megy. Nemcsak Sean fürkésző pillantásai miatt, amiket egyszerűen nem tudok kezelni ellentétben az összes többi hímnemű egyeddel szemben, hanem a drága testvérem szavai is közrejátszanak. Ha nem is von be a társalgásba, amely csak az én javamat szolgálja, mert nincs okom megszólalni és tényleg elhitethetem önmagammal, hogy nem itt vagyok, mégis okot szolgáltat a Yolanda-leégése-elleni-mentőakció megindítására. Rendben, hozzászoktam a stílusához, a viselkedéséhez, de ha együtt vagyunk, mindig ez van. Ő előadja magát, én meg mentem, ami menthető? az a kevéske megmaradt becsület. Na meg mindaz, amely még a Delacour név hallatán az emberek eszébe ötlik s nem kell kifejteni talán, hogy mindez szöges ellentétben áll a húgom személyiségével. S bár a látszati, ötlözködési eltérés megvan kettőnk között, azért Yolanda a maga módján mégis tudom, visszafogja magát. Tud ő ettől sokkal bosszantóbb és elviselhetetlenebb lenni. Ő, a vadóc és én? én a Jéghercegnő.

Csöndesen pislogok csak a mellettem ülő szavaira, amikor azok szerencsétlen sokat emlegetett Cedrah Lupen professzorra terelődnek, hogy az ő elképesztően jó stílusától kezdve a piros kabátján át a fegyelmezéséig folytatódjon a sor. Yolanda szerint ez? szexi. Lehet hogy én egy prűd feminista dög vagyok, de az öltözködési stílust leszámítva, ez a dolga. Szívesen a testvérem orra alá is dörgölném, főleg azért, mert ezt a kört eljátszottuk már Foley professzor esetében is, de Sean miatt és a pletykaalap elkerülése jóvoltából nem teszem. Egyetlen ingerült pillantással jutalmazom Yolanda áradozását, amit ő persze nem vesz észre mert a semmibe meredve ábrándozik, talán épp Blaine nagybátyáról. Na szép mondhatom.
Lemondó fejrázásomat követően, amely úgyse érdekelt senkit, mert az én véleményem Yoli számára úgyis mindig lehangoló, inkább a teremben lévőket veszem szemügyre. Szemet szúr a hollóhátos kviddicscsapat apraja nagyja, de direkt nem hívom fel rá Yo figyelmét. Amíg lehet maradjon csak mellettem? és beszéljen Cedrah mindenfajta féle dolgairól, nem is bánom már annyira?
Meg se hallom a kviddicses megjegyzéseket, se a labda ?szar?-nak titulálását. Csak Potter és Chang iránti érdeklődésre eszmélek fel, aminek hatására elhúzott szájjal válaszolok.
- Mindenki erről pusmog, nem igaz, hogy nem hallottad? -
Még én is? ÉN? hallottam erről. Hol él Yolanda mostanában? Egy másik univerzumot talált? Éppenséggel meglepet, ha abban részt kap a feszes férfitest és a bájos arc, mint ahogyan a leányhálóban az ágya körül a poszterek is megerősítik ezt a tényt. Na szépen állunk.

S mindeddig nem is esek pánikba, okom sincsen rá. De mikor hirtelen Audrey jelenik meg a színen nagyban integetve, benn szorul a tüdőmben a levegő. Nem? nem? ilyen nincs. S mégis, Yo már fel is pattan, lenyúl még egy almát, aztán bájos mosollyal arcán elillan. Magamban elmormogok egy ?Gyűlöllek Turner!?-t, hogy utána nem kis erőfeszítésembe kerülve lelki erőt gyűjtsek, s a távozott Yolanda hűlt helye helyett inkább Seanra pillantsak.
A zavart csend, amely beállt a csacsogó testvérem után most több mint roppantul kínos. S valahogy érzem, nekem kellene megtörnöm. Kellene? igen, kellene, csakhogy egyszerűen nem megy.
Nem tudom mennyi idő telik el így, a zavart pislogás és a félrenézések után, de végül csak megemberelem magam. Mert már épp annyira zavaró, mint ahogy állandóan a magam előtt heverő tányérra pislogni.
- Tudod?Yolanda nem szokott mindig ilyen? - Nagyszájú? Szemtelen? Udvariatlan? Közönséges? - ? bőbeszédű lenni? -
Felemás igazság? Yo még álmában is képes vitatkozni ha épp olyan kedvében van, amit elsősorban a mellette fekvő Dorothy szokott nagy örömmel fogadni.
- De a kviddics mindig is érzékeny pontja volt? -
És az táptalajt is ad, hogy csak mondja a magáét. Hogy Cedrah miért váltotta ki belőle ezt a hatást, akárcsak annak idején a bájitaltantanárunk azt nem tudom? de annyira nem is érdekel.

Nagy széles mozdulatokkal próbálom épp a lehető legtökéletesebben ?bár sose szoktam ehhez ragaszkodni- megvajazni azt a szerencsétlen két pirítóst, amit majd elnyammogva végül a gyomromban fogja végezni, mikor is a közelünkbe ülők is ön és közveszélyessé válva magukra borítják a töklevet, leeszik magukat. Már csak azt kéne, hogy a félig megrágott falatot a másik szemébe ne köpjék, de tényleg. Ez a reggeli álmosság veszélyes kór, hamar átragadhat másra is, s ráadásul a szerencsétlen ruhaszövetek se mindig élik túl, s néha még a lányok hosszú haja sem. Például a terem túlsó végében mintha a Lüke Lunához hasonlatos lány ülne, akinek a szőke fürtjei belelógnak a reggeli ?kávéba? ?teába? ?töklevébe? Na mindegy, abba amibe. Hihetetlen. Inkább vissza is fordulok a saját tányéromhoz, na meg Wenniehez, aki felveti a klónozás ötletét.

- Isten ments! Azt akarod, hogy kipusztuljon a Föld? -
Kérdezem vidáman, s még mindezek után nevetek is, de persze én legalább ügyelek arra, hogy ne hányjam az előttem lévő tányért a saját ölembe.
S még fel sem ocsúdok, mikor a lány ismét rátér a kviddicsre, a repülésre, s elkezd össze-vissza kalimpálni, amely nagyon aranyosan áll neki, de? hasonlóan félő, hogy ő meg emiatt ránt le véletlen valamit az asztalról, így óvatosan titkon de ügyesen elhúzom a keze ügyéből a dolgokat, mert? mert? biztos, ami biztos alapon nem szeretnék töklében vagy forró pirítós morzsákban úszkálva távozni innen. Valahogy az? nem az én stílusom, talán érthető.
És mindössze ezek közben csak arra van időm a nagy koncentrálás közepedte, hogy bólogassak, s így adjak mindössze véleményt a másiknak, ami után vagy talán épp ennek következtében Anwen elkeseredetten fejezi be a monológját s ejti le a fejét az asztalra. Meglepetten pislogok, elvégre nincs semmi oka ennek a nagy elkeseredettségnek, s mégis?

Érzem baj van, talán lehet nem is olyan nagy, de van. Letört, és szomorú, ami? az én hibám a fene egye meg. S még ha nem is hiszik sokan, igenis van lelkiismeretem. Lehet a bolhából csinálok elefántot, de akkor is, szánakozva figyelem a lányt, aki meg se mozdul, de még a fejét sem elemeli fel.
Végül egyszerűen ösztönösen mozdulok, s a karom átöleli a lányt, míg a másik kezem a másik karját találja meg. Így közelebb hajolva lehajtom a fejem, hogy jól hallja, de csakis ő hallja, amit mondok.
- Wennie? én értelek. Ne aggódj? az edzés után mindenki el szokott menni? mi meg majd maradunk. Senki sem fog látni, bántani meg még inkább nem. Megígérem? -
Remélem hisz nekem. Remélem bízik bennem, legalább egy kicsit. Abbeynek úgysem lesz ellenvetése, hogy tovább maradjak kint. Nem lehet. Minden csak Anwenen múlik. Na és persze a bátorságán, amelyet összegyűjt.

Na jó, azt hiszem, mostanra már tényleg bebizonyosodott, hogy a Roxfort tanulói egytől egyig? Nos? Idióták. Jobb szót nem találok rá. Miután már kinevettük őket, meg magunkban jól ki is veséztük a reggeli leevős-satöbbis témát, nekilátunk az étkezésnek. Magam nem vagyok éhes, biztos a sok csoki miatt. Kedvetlenül kezdem el rágcsálni a pirítóst, miközben Elképedve figyelem Briant-t, ahogy a saját pirítósait vajazgatja. Sosem értettem, minek annyira precíznek lenni a vajazásban? Mindenesetre nem rossz tulajdonság az, ha valaki szereti a teljesítendő feladatokat a lehető legnagyobb pontossággal elvégezni.

Mikor válaszol a klónozással kapcsolatos felvetésemre, magam is nevetni kezdek. Bár, szerintem igenis jó. Ki ne akarna olyan lenni, mint mondjuk? én? Szép, okos, vicces? Na jó, nem akarok túlzásokba esni, ezért nem mondom, hogy bölcs, mert az nem vagyok.
Merlinre, komolyan ennyire beképzelt lennék? Nem, nem, csak? Biztos a csoki az oka? Komolyra fordítva a szót, én nem vagyok klónozásra alkalmas. Meg nem is akarom, hogy többen legyek. Mármint, hogy több legyen belőlem. Szeretnék egyedi maradni, nem akarom, hogy olyan legyek, mint a többi ember? Persze, ki szeretnék tűnni a többiek közül? Úgy, hogy egy hétköznapi dolgot kicsit másképp csinálok? Például azzal, hogy én vaj nélkül eszem a pirítóst. Oké, ez rossz példa volt. Ez nem azért van így, mert ki akarok lógni a sorból, vagy ilyesmi? Csak eszeveszetten lusta vagyok. Aztán kicsit belemerülök a töklé színének nézegetésébe, közben pedig megszólalok.

? Belőled viszont határozottan jó lenne kettő.

Hirtelen felkapom a fejemet, és rémült, elpirult arccal nézek rá Briant-re. Merlin szakállára, mégis mit mondtam?! Ezt sosem magyarázom ki. Miközben valami magyarázaton agyalok, felemelem a pirítóst, és rágcsálni kezdem ismét. Majd megszólalok?

? Tudod, hogy két oldalról segíthess aaa? Kviddicsnél.

Na, ez aztán igazán meggyőző volt, gratulálok Anwen. Most biztos el is hitte ezt a hülyeséget. Ezt nem hiszem el. Pár korty töklé után valamelyest megnyugszom, bár még mindig kellemetlenül érzem magam, arcom valószínűleg lángol. Aztán inkább másról beszélek.

Mikor az asztalra borulok, úgy érzem, egy életre eláshatom magam előtte. Aztán valami hozzám ér. Neeeee, más is látta volna? Aztán közelebb hajol. És még meg is szólal. EZ Ő! Az Ő keze az én vállamon, ez? Ez nem lehet igaz. Miért pont egy ekkora idiótával, mint én, kellett összetalálkoznia? Hangja megnyugtató, szavai pedig jól esnek, és jobb kedvre derítenek. Felemelem a fejemet, és csillogó lélektükreimet az övéibe fúrom, kissé zavartan szólok hozzá.

? Ígéred? Ígéred. Ó. Nos? Ö? Köszönöm, tényleg.

Azt hiszem, most írtam? Mondtam ki a halálos ítéletemet. Én. Ki fogok menni? Nem lehet? Rettenetesen félek. Vajon akkor is ilyen türelmes, és kedves lesz??

Bajos, ahogyan a lány elkezdi kimagyarázni magát. Hízelgő, ahogyan közli, jó lenne, ha lenne belőlem több is. Ez? fura lehetőség. Sose gondoltam bele, milyen lenne ha egy teljesen ugyanolyan rohanna velem szembe. Valószínű nem túl kellemes érzés. Végtére is az emberek többsége, kivéve a nagyon egosita egyedeket, még a tükörbe sem szeretnek belenézni. Az a lehetőség hogy egytől több ugyanolyan ember szaladjon velem szembe, még ha én magam is vagyok az? rémisztő. S bár igaz, az ikrek is hasonlóak, de lélekben különböznek. Mint az iskolánk híres-hírhedt véla ikrei, habár ők öltözködési stílusba is eltérnek, amely eltérő személyiségüknek köszönhető. Talán mégis igaza van Anwennek, jó hogy a világ nem egyhangú s nem is csak egyszínű szürke vagy fekete-fehér. Sokkal jobb a szín kavalkád, mint a megtörő vízcseppeknek köszönhetően a fehér semmiből létrejövő rövid életű, de annál szebb és érdekesebb szivárvány.

Finoman engedem el a lány kezét, mikor felpillant, s kissé zavart tekintettel köszöni meg a szavaimat. Pedig? ezek csak szavak. A tett messze elmarad tőlük, de csak azért, mert nem volt még lehetőségem bizonyítani.
- Ugyan, nincs mit? rám mindig számíthatsz. -
Kacsintok egyet cinkosan felé, remélve, ezzel is oldom némileg a feszélyezett hangulatot, meg az ő szenvedő magyarázkodásának súlyát. Ami alapvetően nem kínos, de persze ő annak veszi.
S hogy ne érezze magát ekkora zavarban, inkább maga elé szólítom a kissé távolabb  tolt tányérom, hogy a megolvadt vajas pirítós végre jobb helyen végezze, mint a hideg tányér tetején. Közbe azért persze fél szememet Wennie-n tartom, hátha az én mozdulataim jobb belátásra bírják, már ami a reggelijét illeti. Igaz a csoki biztos eltelítette a gyomrát, na de azért nem hagynám, hogy mindössze ennyivel kezdje el a napot. Ha kell, belé is tuszkolom.

Miközben pedig egyesek felállnak az asztaltól s csoszogva távozzanak, hogy aztán újabbaknak adjanak helyet, akik még az álmot dörgölik ki a szemükből, egyszerűen elszalad az idő. Hihetetlen a reggelek milyen rohamtempóban tudnak eltűnni az életünkből mindössze annyival, hogy felkelünk és magunkba tömünk néhány tápláléknak mondható valamit. Tudom, nekem is mennem kell, hiszem Bűbájtanom lesz az első óra, s nem igazán kellene késnem róla. Na de mégsem akaródzik itt hagyni Anwent. Valami, ide köt még egy kis ideig.
- Azt hiszem a hét vége felé lesz edzésünk. Majd addig még beszélünk. Öltözz melegen, késő estig tartjuk az edzést és néha le tud hűlni a levegő? -
Osztom a jó tanácsokat, majd végzek a maradék pirítóssal is, s az utolsó korty töklé után nem is lenne több okom a maradásra, kivéve persze Wennie-t. Aprócska kisfiús mosollyal pislogok rá, olyan bűnbánóan, de őszintén sajnálkozva.
- Most mennem kell? még a végén Flitwick professzor leszedi a fejem, hogy lekésem az óra elejét? -
Mondom miközben mosolygok. Elég hülyén hat ugyanis, hogy a pöttöm kis tanár nekem esik, de? ez nem jelenti azt, hogy nem küld simán büntetőmunkára. Vetek még egy bűnbánó pillantást Anwen felé, majd könnyedén állok fel.
- Akkor majd? találkozunk? Legyen szép napod! -
Sóhajtom, s gondolva egyet egy gyors puszit adok a lány arcára, remélve ezzel nem okozok nagy özönvizet, bár tudom, úgyse úszom meg, hisz máris vannak, akik ellenségesen pislognak felém, és Anwen-re, főleg a lányok többsége. De nem törődöm senkivel sem, inkább csak elindulok kifelé, s közbe előszedem az egyik könyvem, hogy még az egyik bűbájnál a pöckölős izét megnézzem, mert hiába, még mindig nem megy?

(http://kepfeltoltes.hu/081219/yvyo_www.kepfeltoltes.hu_.png)


Örömóda.
Yo módra.
Katarzis.
Nem akartam megszólalni, vagy belevágni ebbe a csodálatos jellemrajzleírásba. Bár hamarabb neveztem volna kissé ömlengőnek a dolgot, mert kezdett átcsapni az egész egy prózai leíró eposzba. Valójában már csak egy felmosóronggyal felszerelt cseléd hiányzott mellőlünk, aki a rengeteg nyálat itatgatja bőszen, és hevesen. Persze akkor, ha a lúd kövér, jobb lenne rögtön legalább kettő, mert egy lehet, belefulladt volna a rengeteg habos anyagba. A szerencsétlenje. Viszont most Yolanda Delacour-ról volt szó, az Ő szájából még ez sem hangzott annyira nyálasnak.
Lekönyökölt.
Amikor elkezdte ajnározni Cedrah-t, azt hittem húzza a fejem, és szívatni akar az egész dologgal. De aztán amikor már az asztal lapjára könyökölve csicseregte a szavakat, és elbambult a világ végére, kissé meglepődtem. Hát, talán most először életemben, de nem rejtettem véka alá a dolgot, és felhúzott szemöldökkel meredtem rá, mintha azt akarnám kérdezni : ?jól érzed magad??. Mintha mutogatni kellene nekem a nagybátyámat, hogy milyen, és miért olyan. Végtére is az iskola falain belül élem csak külön tőle az életem, merthogy azokon kívül bizony az Ő házának egyik szobáját bitorlom. Jobban mondva a birtokomba vettem, és mint egyeduralkodó használom azt. Apróbb malőrtöktől eltekintve igencsak komfortosnak mondható, bár tény, van pár dolog, amelyen majd változtatni fogok a szünetben. A cselédek legnagyobb szerencséjére, lásd nagylelkűségem, sikeresen elintéztem, hogy a kilincsbe foglalt szeretetcsomag többé ne robbanjon fel.
Váltás.
Kviddics.
Katarzis.

Ez a vacsora a katarzisok ideje, a mimézis okozta katarzisoké. Először én nézek nagyokat, mi az örömáradat a nagybátyó felé. Hát talán csak nem kattantunk rá az öregre? Ejhaj, szerelem. Ezt követően Yo arckifejezése torzul el, amikor kapcsol, hogy az általa imádott játékot hatalmas kupac barna salakanyagnak nevezem. Természetesen érkezik a magyarázkodás, és a kérdés, miért furcsa azt, hogy kviddicsezik.
- Semmi különös nincs abban, hogy játszol. Az pedig, hogy egy apró golyót kergetsz, vagy egy nagyot, mellékes kérdés. Számomra unalmas, és legfőképpen értelmetlen marad.
Jellegtelen hang, melyet követően egy korty töklé következett.
- De tudod mit? Alkalomadtán majd megnézek egy Hollóhát kontra Mardekár összecsapást.
Ebből is látszik, milyen kedves is tudok lenni. Érdekelnek az emberek, és törődöm azzal is, amit szeretnek. Mondja azt valaki, hogy egy darab érzelmetlen tuskó vagyok, akibe semmi szeretet nem szorult.

Elmegy.
Yo.
Váratlan fordulat következett be a vacsora csodálatos perceit megtörve. Először csak azt vettem észre, hogy a velem szemben ülő véla nyaka igencsak megnyúlt. Még pár centit nyújtózkodott volna, és talán leköröz egy defektes és apró zsiráfot.
Megfordultam.
Valami bamba csaj, és az idióta traccspartija lóbálta egyenesen felfelé a kezét, jelezve a Nagyteremben mindenkinek, hogy jelen vannak. Pompás, nem mintha a nyihogásuk nem zavarta volna eddig is a csodálatos csend idilljét.
Visszafordultam.
Már csak annyit kaptam el, hogy az ikertestvérek szófosóbbika egy almát lerabolva a tálból indul meg csatlakozni hozzájuk. Ráadásként még vissza is szól, egymásra találtunk.
Az ütő.
Megállt.

Tulajdonképpen így kellett volna lennie a kezdetektől, hogy csak Ő ül velem szemben, senki rajta kívül. Teljesen másképpen viselkedik az ember nagyobb társaságban, mintha kettesben leledzik valakivel. Az alkalom itt volt, már csak meg kellett ragadni?de mit ragadjak meg? Legfőképpen miért ragadjam meg? Az egymásra találtunk beszólás úgy kattant bele a fejembe, mint valami balta, ami ketté akarja hasítani.
Csend.
Bármennyire is hihetetlen, de eszembe ötlött egy gyermekkori érzés. Az a fojtogató, amikor egy gombócot érzel a torkodban, és nem tudod, hogy mit is kellene tenned. Elég furcsán hatott, mert régóta nem voltam ilyen helyzetben. Természetesen ezt kifelé nem mutattam, csendesen üldögéltem, markolászva a bögre fülét, olykor kortyolva egyet az italból.
Bárgyú.
Az vagyok?el sem hiszem. Már éppen kirobbantak volna a szavak, amikor megelőzve Yvette hangja csendült fel. Megemelve a tekintetem mértem végig az arcát. Most is, akárcsak a kilátóban, olyan volt, mint egy jégvirág. Fakó bőr, vakító haj, a szemei.
Megint.
Teljesen felborult az igencsak érzékeny lelkivilágom az utóbbi időben?megint elkezdtem. A bőre, a haj, a szeme. A takarítók maradhatnak is itt Yolanda szövege után, hogy felmossanak engem. Merlinre.


Nem kezdem el, pedig már a nyelvem hegyén volt, hogy odapirítok kicsit a távozónak. De a mondatokból azonnal tudtam, Yv szereti a testvérét, és az csak egy negatív pont lenne, ha megszólalnék. Itt hagyna faképnél, és oda lenne, hogy megtudjam, mi is a helyzet.
- Hidd el, most valóban nem állt szándékomban megbántani.
Persze azért jól esett volna egy kicsit odafricskázni a kviddicses orra alá, annyira adta magát a helyzet.
- Mellesleg?
Itt mélyen a szemébe meredtem, tudatni akartam vele, hogy ez nem átvágás, nem hülyéskedés, hanem véresen komoly. Olyan véresen, mint ahogyan a steak-et eszem.
- ?örülök, hogy lejöttél.
Bummmmmmmmmmmmmmmm, akár a bomba robbant ki. A hangsúly persze nyugalmas és bársonyosan mély volt. Egészen furcsa tónusú az én számból.
Meglepődtem.
Persze, hogy meg, elvégre soha nem gondoltam volna, hogy ilyenre is képes vagyok. Fura volt megélni, és átélni?de jólesett kimondani. Régen tettem már.

---

//Tenksz a játékot Yo <3//

Szavaim után a csend körülölel. Valahogy most olyan szokatlan ez, főleg miután a testvérem itt hagyott. Megszoktam, hogy be nem áll a szája, és hogy én addig, míg ő szóval tartja az embereket elmerülhetek a saját világomban, foglalkozhatom a saját problémáimmal gondjaimmal. Ismeretlen terep nekem a kommunikáció azon formája, mikor elvileg nekem is az aktívan társalgó partner közé kellene tartoznom, mivel két emberen áll a dolog. Sose voltam egy nagy közéleti személyiség, sok viccel és sok történettel, amit mindenki élvezettel hallgat vagy teljesen oda van érte. Nem. Mindez nem az én világom. Sosem volt, sosem lesz. S nem tudom mit is vár Blaine tőlem igazából, de bármi is, nem adom meg neki. Nem tudom megadni, és nem is érdekel különösebben. Így mindössze csak lopva pillantok fel rá, miközben ő beszélni kezd.

Hallom mit mond, de nem akarok hinni a fülemnek. Méghogy megbántani? Yolandát nem lehet megbántani. Ő minden emberben a kedvességet látja, s melyet kisugároz, vissza is kap. Ha valaki kihozza a sodrából az bizony ember a talpán. Habár Yolanda nyugodtnak mondott stílusa került szóba ami csöppet sem az, talán akkor épp a férfiak azok, akik a leginkább esélyesek az ő kiborítására. Az enyémre? van jelentkező, nem kevés, de egy jó dolog van, amelyet magaménak tudhatok. Minden érzelmet sikeresen leplezek. Néha meglehet ezért tűnök jégcsapnak. Na de miért zavar bárkit is, hogy nem rendezek jelenetet? Igazán nem értem.
- Most? -
Ennyit sikerül kinyögnöm, mert nem tudom elhinni még mindig. Tehát Sean meg Yolanda ismerik egymást, mert különben miért épp a most szócska került volna elő? A most az egyenlő az újrával vagy a meginttel, tehát minden olyannal, amely egyszer már volt s most megint megadatik? a találkozásuk. Remek.

Lenyelem a dühömet? haragomat? meglepettségemet? nevezze mindenki annak, aminek akarja, s inkább ismét a kiszedett salátám felé fordulok. Nem sok étvágyam volt, meg kell hagyni, s még annyi sincs most mint korábban. A tudat, hogy Blaine itt ül velem szemben roppant? zavaró tényező az evés szempontjából. Na meg főleg az, hogy Yolanda szépen itt hagyott. Nem volt szép tőle. Nem, nagyon nem. De nem tarthattam itt pórázzal. Az a hülye kviddics!
Igaz a dühöm nem tart sokáig mégis elég, hogy lopva morcosan pillantsak fel. S aztán meg megkapjam Seantól a nagy? ?vallomást?. Arcvonásaimat, mielőtt még bármiféle groteszk grimaszba vagy egyéb arckifejezésbe rendeződnének gyorsan megváltoztatom. Nyugalmat erőltetek magamra, az egyenletes légzésre koncentrálok és semleges arccal nézek szembe a mardekárossal. Higgadtság a tetőfokon.
- Yolandának köszönd? pontosabban a korgó és feneketlen gyomrának? -
Kivételesen a hangomban nincs annyi él mint amennyi lenni szokott. Még önmagam is meglepem, bár lehet a másiknak ez kifejezetten örömöt jelent. Nem akarok elrontani semmit, de most így itt egyedül érzem magam s nem is látom értelmét ennek az egésznek.Csak egy keserű pillantás jut hát tőlem, ami nem Sean személye ellen irányul, hanem ez ellen az idióta szituáció ellen. S bár titkon remélem Yo mégis visszatér hozzánk az ő életvidám jókedvével, a tudatom alatt érzem, erről hiába is ábrándozom?

Semmi változás.
Semmi.
Azt hittem, azzal, hogy Yolanda kiszáll ebből a véresen komoly helyzetből, és lelép a csodálatos Kviddicsezők klubjával tütymörögni, máris változni fog a beszélgetés netovábbja. Nem igazán szoktam tévedni, de most belebotlottam egy nagyobbfajta baklövésbe. Cseppet sem volt képes, még most sem akart olvadni, igaz, talán nem kellene ezen meglepődnöm. Mégiscsak egy egész darab Sean Blaine ült vele szemben, akiről az általánosságban elterjedt peltykák ismertek voltak. Arról pedig nem is beszélve, hogy a kisudvaron azért adtam némi ízelítőt abból, tudok olyan is lenni, ha akarok. Egy igazi szemétláda, legalábbis mások ezt mondják. Alkalomadtán majd elmorzsolok mindenkiért egy szaros könnycseppet. Ez a tipikus esete annak, amikor valaki hirtelen ítélkezve beskatulyázza a másikat, és attól a pillanattól már elkönyvelt rosszakaróként tartja számon. Pompás, mert ezzel a tudattal bizony nehezebb dolgom lesz, ha szóval akarom tartani. Márpedig mindenképpen aka??akarom?...szeretném, ha nem ütne ki balul a dolog. Miért? Mert még mindig kíváncsi vagyok. Mert még mindig érzem azt a valamit, és tudni, nem, nem akarom, az ő esetében szeretném.
Fagyos.
Jéghideg.

Merlinre, ez a leányzó olyan, mint a muglik által használt frigó. Hihetetlen, vagy sem, de tényleg van hasonlatosság, legalábbis a benső. Bármi kerülhet bele, egy idő után elhal a jégcsapok miatt, örökre a múlt homályába vész. Neeeeem, soha nem lesz elfeledve, Yvette nem néz ki annak a típusnak, aki bármit is elfelejtene. Dehogy. Nem beszél róla, de minden ott van belül, csak nem akar emlékezni rá?csak nem akarja beismerni. Ami a legfontosabb, nem, akarja, hogy megolvadjon az a fagyos belső. Olyan, mint én annakidején, senkinek nem engedtem, mert tudtam, egy kis megingás csak, és az élet kegyetlenül megtorolja. Hát rideg maradtam, és eltaszítottam mindenkit. Az utóbbi időben, amióta a Roxfortba járok, és amióta Cedrah magához vett változott ez meg. Nem azt jelenti, hogy bárgyú baromként vigyorgok mindenki felé, ömlengve, mint az itt tanulók legnagyobb része. Soha nem leszek díszmajom, akit kalitkából lehet mutogatni, mindösszesen engedtem már annyira, hogy képes vagyok egyesekkel leállni egy beszélgetés erejéig. Lám-lám. És van egy valaki, akinek a társaságát ÉN keresem. Meglepő, vagy sem, de ez az igazság, ami már csak a másik félnek nem esik le.

Megszólal.
Figyelek.
Hallottam, mit mondott, de a gondolatok csak úgy kavarogtak a fejemben. Egy féloldalas és halovány mosolyra tellett a kérdőre vonás pillanatában. És akkor sújtott le a felismerés, mérges volt, mert rájött, találkoztam a testvérével a vacsorát megelőzően is. De miért bántja ez a tudat, ha amúgy sem viselkedik különb módon velem, mint másokkal? Érdekes.
Szavak.
Igen, meg fogom köszönni a testvérének, már ha valóban ő rángatta le ide. De egy dolog letisztázódott bennem, sőt, talán már a kilátóban kristálytisztává vált. Akár törik, akár szakad, vagy eljön a világvége, nem tántorítok, és kiderítem, mi történik Vele és velem. Mert tudom, biztos vagyok benne, hogy ugyanaz játszódik le benne.
- Meg fogom neki köszönni. Nem a gyomrának, mert furán nézne ki, ha féltérdre ereszkedve a hasának monologizálnék.
Elképzeltem a helyzetet, eléggé groteszk vizualizáció. Ezt követően pillantottam Rá ismét, éreztem és láttam is, hogy nyomasztóan hat rá ez az egész helyzet. Nem tudom miért, más esetében biztosan érkezett volna valami élelmes megjegyzés. Most viszont, még magamnak is nehéz bevallani?szóval?na?khm?én?fene, beismerem?tenni akartam valamit.
- Elég nyomasztó ez a hely, nem?
Vezettem fel szimpla ártatlansággal a gondolatmenetemet, majd ha már figyelt, folytattam. A beszéd közben egy tál ropogtatnivalót húztam magam elé, és szalvétával takargatni kezdtem.
- Mit szólnál, ha egy fokkal kellemesebb közegben beszélgetnénk tovább?
A kérdés biztosan le fogja döbbenteni, és valószínűleg nemet mond. Mégis, megpróbáltam, mert akartam.
Akartam.
A kulcsszó.

Ismételten csend telepszik ránk a szavaim után, mivel igazából nincs mit mondanom. Tényleg Yolanda miatt vagyok itt. Pontosabban részben, nagyobb részben miatta. Ő, a nyafogása, az akaratossága és a korgó gyomra úgysem hagyott más választást. S ez még mindig jobb, mint hajnalban az ő sápítozására felriadni, miszerint készül kifosztani a konyhán fellelhető tartalékokat. Ettől még ez a helyzet is átkozottul jobb. Úgyhogy tényleg nagy részét Yolanda ?elszántságának? és az evés iránti szeretetének? imádatának? mániájának? lehet megköszönni. A maradék aprócska, iciri-piciri részt pedig az én kíváncsiságommal vegyes furcsábbnál furcsább érzelmeim okozták. Mert bizony, hiába tagadom, hiába rejtegetem mindezt mindenki előtt. Egyszerűen nem nagyon megy. Pedig? egy mardekáros? egy felfuvalkodott hólyag. S mégis, olyan hatással van rám, hogy az már nem teljesen normális. Félek kezdek mániákussá válni, vagy csak mindenhol meglátni a dolgok kevésbé jó oldalát. Na de azért egy nyugtat, én nem fogok soha de soha nyál csorgatva és ábrándozva-sóhajtozva rebegni valaki nevét sok ember előtt. Ezt?.Nem.

Nem vagyok olyan, mint Yolanda, ez már alapvetően szemet szúrhat mindenkinek. Kicsit sem vagyok olyan. Kicsit sem. Nem is akarok olyanná válni, habár, neki sokszor könnyebbnek tűnik az élete. Valahogy? gondtalanabbnak. S ezért nem is lep meg Blaine válasza.
Megköszöni neki. Hát tegye. Végül is, szabad világban élünk, joga van beszélni a testvéremmel, még hálálkodni is neki, habár már csak belegondolni is szörnyű ebbe az egészbe. Mert mit gondolhat majd Yolanda? Komplett idiótának néz, s ez engem ír le inkább, sem mint Seant. De? nem érdekel. Inkább csak a gyümölcsöstálat fixírozom, mintha ritka érdekes kompozícióját ?ami persze nem is az- le akarnám rajzolni vagy csak egyszerűen megjegyezni. Minden egyes apró momentumot, részletet még azt is, hogy az árnyak és a fények milyen szoros kapcsolatban állnak egymással. Azonban erről szó sincs, mindössze egyszerűbb az almákat figyelni, amelyről egyet már Yo korábban leemelt, mint Sean tekintetének rabságában sínylődni. Mert míg mások szeméből ki tudok olvasni valamit, vágyat, csodálatot, imádatot, félelmet, aggodalmat mert szembe találkoztak velem,a ddig az övéből? semmit. Tényleg semmit. Na jó, néha a kicsiny villanások felkeltik a figyelmem, de amúgy? szinte üres. Bár ez nem jelenti azt, hogy a dolgok mélyén ez ne épp másképp lenne.

S mindezt igazolja Sean felvetése. Nem sok kell, hogy félrenyeljek, s már bánom is hogy egy szőlőszemet a villámra tűzve a számba vettem. Ugyanis az a felvetés hogy beszélgessünk máshol, nekem meg se fordult a fejembe. Úgy terveztem hogy Yolanda jóvoltából egy viszonylag csendes estét eltöltök itt aztán visszasétálunk a klubhelységbe és minden marad úgy, ahogy volt. Én reggel továbbra is a Jéghercegnőként ébredek, mert az vagyok, aztán soha többé nem kell felemlegetni ezt a hármasban eltöltött vacsorát. Ehhez képest a hármasból kettes lett, s most még a helyszín is megváltozik. Azaz elvileg meg fog változni. A kérdés csak az, hagyom-e ezt megtörténni. Egyértelműen? nem.
Jó nekem itt. Tényleg. Bár nem tudom miért, lehet csak Yo háta és ezüstszőke hajkoronája ad némi megnyugvást, de lehet nem. Zavartan pillantok a velem szemben ülőre és rázom meg a fejem összevont szemöldökkel.
- Mégis, mit értesz kellemesebb közegen? -
Kérdezem, miközben direkt megnyomom azt a két szót, amelyet Ő maga is használt. Kíváncsi vagyok, tényleg kíváncsi, mire gondolt. Hova akar ilyenkor elmenni, hol van a számára ?nyugodt? hely, ahol szívesen elidőzik. Habár, az az érzésem, hogy nem egy szimpla könyvtár vagy valami hasonló ?hétköznapibb? dolog ez. Az túlságosan is? emberi és unalmas. Pont egy Yvette Delacourhoz illő. De vajon mi illik egy Sean Blaine-hez? Vajon? micsoda...?

Meglepettség.
Döbbenet.
Igen, igen?az eleddig jegesen viselkedő leányzó azért most megmutatta, hogy még Őt is ámulatba lehet ejteni, ami mindent kizárólag arra utal, valami lakozik odabent. Annyiszor hallja az ember a folyosókon a regéket és mondákat a sok pattanásos képű, bárgyú, ténylegesen majmokra hajazó barmoktól, hogy olykor képes valóban elhinni azokat. Annyira beleivódik az elméjébe, a tudatába, hogy azonosítja vele a főhőst. Elvégre, ha nem?ha akkor?ha?ha nem mozdult volna meg valami, valószínűleg én is azok közé tartoznék, akik azt mondják, bizony, Yvette Delacour szívének helyén egy hatalmas, jégből faragott szív van. Utálok ilyen hülyeségeken rágódni, és beismerni magamnak azt, hogy érdekel. Na jó, tulajdonképpen még hiszem az egész históriát, elvégre nagyon kevés volt az a momentum tőle, ami arra engedett utalni, hogy bizony a vörösen izzó vér átitatja azt a jeges virágot odabent, és képes olykor felolvasztani.
Te marha.
Örvendetes a dolog, hogy így civódok magammal. Az egyik énem leköpné, szurokban forgatná, és felgyújtaná a másik énem, hogy az ennyire nyámnyila, és képes olyan dolgoknak engedni, mint az érzelem. Az, amelyik kissé engedékenyebb és kedvesebb lenne, pedig szánja a másik énem, aki eleddig voltam. A baj az, hogy nem akarom eldobni azt az ént magamtól, mert ő segített túlélni, ő mutatta az utat, hogy ne egy olyan kis senkiházi legyek, mint a többi ember a világon. Kiemelkednék a viselkedésemmel? Azt akarom, hogy mindenki rám figyeljen? Pfeh, ekkora marhaságot sem hallottam soha az életben. Pedig egyesek szerint csak ezért vagyok olyan, amilyen. Ezek azok az állatkák, akiket a legszívesebben a hátukba vájt kampón akasztanék ki a Nagyterem csodálatosan elbűvölt mennyezetére. Igaz, hogy gusztustalansággal vetekedne miattuk az amúgy igen hangulatos varázslat?de mindent a cél érdekében.
Fejrázás.
Nemleges.

Nem lepődöm meg, elvégre valóban váratlant húztam, amire nem lehetett másképpen reagálni. Megvolt az esély a nemleges válaszra, ami már egyértelmű utalás lett volna, jobb lenne, ha elhúznám a csíkot melegebb éghajlatra. Aztán itt volt a visszakérdezés lehetősége, amely megtörtént. Valljuk meg, ez azért a jobbik eset, merthogy visszautasítás nem hangzott el. Tény, ha nemleges lett volna a válasz is csak azért maradok, hogy ne legyek túlontúl illedelmetlen. Meg akarom tudni, hogy mi ez az egész, mi az, ami velem történik?és mi köze ehhez Yvette Delacournak?de vannak határok. Ő azzal már megkarcolta volna az utolsó mezsgyéjét, hiszen minden helyzetben, amikor kivetkőzve magamból kedvesebb voltam, ő elutasította ezt az egészet. Jobban mondva többször is jelezte, nem vagyok több egy kósza semminél. Engem viszont érdekelt, érdekelt minden, mert tudni akartam, mi az, ami ennyire képes felborítani az életemet.

Kérdés.
Hangsúlyos.
Azonnal tudtam volna három-négy választ is arra, hová is vinném. Legnagyobb sajnálatomra ezen helyek közül egyetlen sem volt a Roxfort falai között. Be kellett érni egy szimpla, és átlagos hellyel, amit a falak között fel lehet kutatni. Természetesen itt sem olyanokra gondoltam, mint holmi folyosókon való séta, elvégre azt a rózsaszínbe öltözött, magukat férfinek nevező nők szeretik. Ahhoz túlontúl késő volt már, hogy a falakon kívülre invitáljam, elvégre ismertem Őt annyira, arra biztosan nemet mondana, nehogy megsértse a Roxfort házirendjét. Mégis, volt egy lehetőség, hogy az adott óráig a házban legyünk, és mégsem. Biztosan furcsán hangzana, ha mondanám, de van egy hely a keleti szárnyban, egy terem, amit már nem használ senki. Oda szoktam elhúzódni, mert az ablakot kinyitva egy párkányra lehet kimászni. Elég vaskos és széles ahhoz, hogy ne lehessen lezúgni. Kiindulva a déli kilátóból, valószínűleg nem fog kimászni velem?de a látvány megéri. Eléggé magasan van, a toronyban fent, így a kilátásra és panorámára nem lehet panasz. Kellemesebb egy nyugalmas, és szép helyen beszélgetni, mint a rengeteg idióta között, akik azt figyelik, mikor csaphatnak le valami pletykaanyagra.
Felpillantok.
Komolyság.

Semmi bárgyú tekintet, semmi komolytalanság?mégis, az apró, diplomatikus mosoly ott ült a szám szélén. Ez most közel sem az a pillanat, amikor engednem kellene az efféle?gyengeségeknek. A komolyság ideje elérkezett, ezzel is jelezve a másik számára, ez most több szimpla cinkelésnél, hülyeségnél?valami van a háttérben. Tudom, hogy Ő is érzi, amit én, a késztetést, hogy megtudja, mi? Miért? Mikor? Hol? Hogyan? Ahhoz képest, amilyen voltam, hamarabb engedtem, mint Yvette, és ez engem is meglepett, megrémített. De nem érdekelt, mert az volt a fontos, hogy tudjam?hogy?
- Olyan helyet, ahol kötöttségek nélkül beszélhetünk, mégsem hagyják el a kimondott szavak a helység falait.
Ez eléggé titokzatosra sikeredett, és valószínűleg ez volt a pont, amikor azt gondolta, jöjjön velem Hóborc, sem, mint ő.
- Egy olyan helyet, ahonnan szép a kilátás, nem hemzsegnek több ezren, figyelve a szavakat, a mozdulatokat.
Azt hiszem kellően hatalmasat léptem afelé, hogy faképnél hagyjon, és soha ne tudjam meg a kérdéseimre a választ. De soha nem lehet tudni, talán éppen ez kellett, hogy nála is kattanjon valami, igen, járjak már utána a dolgoknak?

Csak egy pillanat, de totálisan úgy érzem magam itt, mint a bárány az oroszlán barlangjában. S ahogy annak lennie is kell, szép lassan úrrá lesz rajtam a rettegés. Eleinte lassacskán majd egyre jobban és jobban, mert valahol belül már tudom, mit is jelentenek Blaine szavai. Talán egy hasonlatos kis találkát az egyik kietlen toronyban, mint a Déli kilátóban is, csakhogy ez előre megszervezett, lerendezett ócska kis színdarabba illő valami lenne. Van hozzá kedvem? Volt valaha is kedvem ilyenhez? Egyértelműen nem. Na de ezt hogy mondanám meg neki, úgy hogy végtére is ne vonjam magamra mindenki főleg az ő haragját?? Mert? akárhogy is, ebben igaza van Yolanda ki nem mondott üzenetének? ahol Sean van, ott a nagybátyja is szerepet kap. S én? valljuk be kedvelem Cedrah-t, főleg miután oly kedvesen kölcsönadta a saját könyvét, s így nem kellett Cvikker házsártos kedvességére támaszkodnom. Tehát egyértelműen nem kellene saját magam alatt vágnom a fát. Jobb is talán a visszavonulás, míg nem késő. Elvégre némi becsületem maradt még? azt hiszem.

Így mindössze aprócska szemöldökfelvonással fejezem ki az érdeklődésemet a téma iránt, s ez is annyi, mint egy halottnak a csók. Lényegében mennék is meg nem is, hisz ki tudja, milyen pluszt tartogat Sean, s alapvetően már ez is hatalmas megtiszteltetés. Legalábbis tőle mindez óriási sikerként könyvelhető el, hisz amiket úton-útfélen hallani azok nem épp pozitív, építő jellegű kritikák.
- Olyan helyet? ? kérdezek vissza némileg cinikus hangnemben, habár ez igazából fel sem tűnik. Az viszont inkább, hogy a kviddics-társaság feloszladozik, s Yolanda mindössze egy pillantással elintézi a hozzám kapcsolódó búcsúzását, mert már rohan is Turner-el valamerre. ? Azt hittem nem egy nappal ezelőtt épp ilyen helyen voltunk. -
Fejem picit oldalra billentve siklik vissza kék tekintetem Sean-ra a testvéremről, miközben a kezem elengedi a villát, s eltolom magam elől a tányért. Szabaddá válva a kezeim magam elé teszem, s az alkaromra támaszkodom kissé, miközben az ujjaim lazán fonódnak össze, mint két összeillő kirakós darab.
- ? de?. akkor sem tudtunk értelmesen társalogni, Blaine. -
Csak őszinte vagyok. Roppant őszinte. Akárcsak mindenki mással. Mint Bishoppal, vagy Yolandával, de ide tartozik Moon is, és Turner, habár ő valahogy mindig is egy távoli ismerős funkcióját töltötte be. S persze mindenki más, akivel ?mert mindenkivel- ilyen vagyok. Ő sem lesz kivétel, ezt tudhatta, tudhatja nagyon jól. Ennek a megváltoztatása meg? szinte lehetetlen. S bár nem akarok ünneprontó lenni, de egyre közeleg az idő, hogy távozzunk. S hiába hatodév, hiába majdnem-nagykorúság, a szabályokat be kell tartani. Én pedig miről, ha nem erről vagyok híres? Hisz még a prefektus Bishop sem tudott nálam egy ?aprócska? szabálysértést elérni, amibe persze ő maga is benne lett volna.

- Talán nincs hát értelme a másik idejét vesztegetni? -
Kegyelemdöfés? Biztosan kettétörtem a szívét?de? mit számít az nekem? Lehet olyan kitartó, mint Benjamin, lehet olyan nagyszájú és rámenős, mint Malfoy. Engem különösebben semmi sem érdekel. Talán Yolandát? talán? elvégre úgyis oda van Lupen professzorért? Na de ez nem az én dolgom.
- Azért? kösz mindent. -
Biccentek aprót, szinte észrevehetetlenül, s felállok. Azt hiszem ez egy szépen beburkolt, de határozott nem volt. Kicsit sajnálom a másikat, kicsit szánom önmagam, de tudom, nekem jobb, akárcsak neki. Se pletyka, se mustráló pillantások, se semmi egyéb. Talán csak egy jó ismerőssel lett több? Azaz még egy ismerőssel. Akihez? ha kell, megint oda vágom a könyvemet. Mert? végtére, miért is ne?

.-= Yvette =-.


Szavak.
Emlékek.
Egy igazán nagy halom emlékkép száguldott végig a fejemen, és ez volt az a pillanat, amikor végre sikerült megértenem az egészet. Mindent, egyszerre. Olyan volt, mint amikor egy szaros villám végigvágja az embert, hirtelen, váratlan, letaglózó. Ott ültem, és abban a pillanatban, ahogyan elhagyta a száját az, feleslegesen vesztegetjük egymás idejét?és az utolsó mondat, az elköszönés, akkor értettem meg, mi történt velem az elmúlt napokban. Semmi több, csupán ráébredtem arra, hogy annyi idő, és megpróbáltatás után képes vagyok újra érezni?hogy ez jó nekem, vagy nem? Azt mondanám, az utóbbi, mert érezni a gyengék szoktak. Ahogyan nem is olyan régen, a pofán vágott mardekáros csaj mondta, van, hogy kedvelünk valamit. Ez lehet egy dallam, egy étel, egy apróság, aminek nem szentel túlzottan nagy figyelmet az ember, egyszerűen, amikor belekerül egy helyzetbe, érzi. Elraktározza, hogy igen, ez egy jó dolog. Ennek az érezni dolognak viszont van egy másik oldala is, ahogy minden másnak. Az emberek iránti kötődés?ami gyengévé tehet, mert támadási pontot ad, amit az élet mindig kihasznál. Kegyetlenül megtorol. Én pedig soha nem tartoztam azon emberek közé, akik ezt engednék maguknak. Nem gondoltam volna, de Cedrah undorítóan slampos piszkavasára mondom, megkönnyebbültem. Nem vagyok egy nyálas kis marha, újra az lehetek, aki igazán vagyok.
A szemöldököm.
Megemeltem.

Nem ismertem annyira a Delacour testvérpárt, egyiküket sem?jó, talán Yolanda, akire azt mondanám, hogy volt egy igazán értelmes beszélgetéstöredékünk. Lám, én is tudok emberien viselkedni, ha arra találok értelmes partnert. Yvetteről csak a korholó pletykákat hallottam. De ugyebár, mutasson valaki egyetlen olyan értelemmel bíró lényt, aki felül ezeknek a kósza történeteknek. Sajnos itt, az iskola falain belül csak olyan emberek éltek, akik ész híján valamiféle undorító, masszaszerű löttyel töltött hányadékkal a fejükben tengették életüket. Az ömlött belőlük, valahányszor megszólaltak. Csodálom, hogy a takarítószemélyzet bírta még erővel az utánuk való takarítást.

Felpillantottam.
A távozóra.
Azzal a fejjel, megemelt jobb szemöldökkel, és halovány mosollyal szólaltam meg. A hangnem még az volt, amivel az utóbbi percekben beszéltem hozzá?még.
- Ne köszönd meg a semmit!
A mondatot követően az ételre pillantottam, majd megmarkolva a villát emeltem azt meg.
- Én viszont köszönöm, hogy felnyitottad a szemem!
Ekkor már nem néztem őt, a távolodó sziluettjét. Egyszerűen csak folytattam a falatozást, hiszen még hátra volt egy újabb főétel, amelyet követően a desszertet is el kellett fogyasztanom. Ahogyan rágondoltam az ételre, megjelent az asztalon. Fel sem tekintettem, mert nem éreztem szükségességét.
Vacsoráztam.
Felszabadultam.

---

Kiszúrni a jó néppel olyan jó dolog. Mondjuk azért nem minden esetben, de próbálkozni egy kicsit borsot törni a nagyok orra alá van, hogy tök jó mulatság. Mostanság direkt mindig másik asztalhoz ülök. Olyan unalmas már folyton a Sárga Asztal. Jó az, meg minden, csak hát már pár éve ugyan az a világ. És tény, hogy egyszer mindent ki kell próbálni. Most pedig kipróbáljuk, hogy milyen a kaja a többi asztalnál.
Mintha azt hallottam volna, hogy a Mardisok megfenyegették a manókat. Azóta pedig oda kerülnek a legfinomabb falatok és mindig ügyelnek arra, hogy a tökéletesre sikeredett, íncsiklandozó ételek kerüljenek oda. Ami meg egy kicsit esetleg megégett, vagy el lett sózva menjen a másik asztalokhoz. Persze én ilyennel csak nagyon ritkán találkoztam, tény, hogy a manók nagyon jól végzik a munkájukat. Csak így tovább!
Most viszont nem a zöldek felé indulok, inkább meglessük, hogy a Griffiseknél mi van ma terítéken. Szoknyámra és taláromra ügyelve ülök le a pirosak asztalához, tekintetemmel végigpásztázva az asztalon, lesve valami finomság, édesség után. Mi mással is kezdené Csutka a napot...

Kezdeném? Az már javában elkezdődött. Ez a reggeli csak úgy becsúszik első óra elé, amiről nem szabadna elkésni, mert a végén mínuszt kap a házam. Az pedig nagyon nem lenne jó dolog, mert nem mi vezetünk a pontversenyben. Mindegy, a lényeg, hogy időben oda kell érni, nem érek rá nyugisan kavargatni a kávémat és közben újságot olvasni. Még javában tart a reggeli mások számára is, de látszik, hogy páran már csak beszélgetnek, rég végeztek azzal, ami miatt jöttek.
Páran végigmérnek ahogyan lehuppanok a Griffendél asztalához, de persze elküldeni már nincsen merszük. Ennyit a bátrakról. Haha.
Megigazgatom sárga szoknyámat, meg a taláromat, a szép kis jelvényemet, lássák csak, hogy semmi gond az agyammal, eltévedni sem igazán tévedtem el, még azt is jól tudom, hogy melyik házba tartozom és már öt éve ugyanannál az asztalnál ücsörögtem. Kell a változatosság.
Hátradobom szőke loboncomat, nem szükséges, hogy belelógjon a csokoládés müzlimbe, amit gondosan kiválasztottam. Egy kis tej a piros tálkába - mivel itt csak pirosat találni -, és már mehet is bele a müzli. Kanál után kutatok, hamarosan fel is bukkan előttem egy szép nagy. Csak, hogy ne aprózzuk el a dolgokat. Neki is látok hát a falatozásnak. És... mintha egy kicsivel finomabb lenne mint az elmúlt időben. Bár lehet, hogy csak a helyzet miatt. Sőt, biztos.
Míg egyik kezemben a kanál, amivel lapátolom magamba a lehető leggyorsabban az ételt, másik kezemmel a hajamat igazgatom, vagy csak tartom, hogy ne hulljon előre. Kellemetlen lenne tejes hajjal bemenni az órára. Mi az, hogy kellemetlen. Figyelni se tudnék, az egyszer biztos, akármennyire is érdekfeszítő előadást tart a tanár. Volt már ilyen, hogy teljesen mással voltam elfoglalva és ott idegeskedtem és ráncigáltam magamon a ruhát, a tanár meg beszólt és már nevet is az egész osztály.
Kerüljön Ő is ilyen helyzetbe, meg az én bőrömbe, máris nem nevetne.

A mai nap másként kezdődött, mint az átlagos: ugyanakkor keltem, mint a többi diák, pedig manapság ez ritkaságszámba megy. Hetente egyszer-egyszer fordul elő, az olyan napokon, mint a mai: amikor két lyukasórával kezd az évfolyam s nem vagyok kénytelen a reggeli sétát majdhogynem éjszakaivá avanzsálni, hanem békésen, reggeli után ejthetem meg azt. Szinte nem volt alkalom, amikor ez kimaradt volna... újabban minden porcikám erre vágyott. No nem, nem a friss levegő vagy a természet vonzott: sokkal inkább a magányhoz. Szinte fanatikusan vonzódtam az egyedülléthez s élveztem minden percét... s elkezdtem érezni magamban egy kialakulófélben lévő paranoiát is. Megingott a bizalmam az emberekben, sőt, az emberiség egészében: ha még az is átver, aki előtte a szemembe mondta, hogy mennyire fontos vagyok neki, akkor kiben bizhatok magamon kivül? Leginkább senkiben... és ez a gondolatmenet volt az, ami elkezdett depresszióba taszitani. A legrosszabb viszont az volt, hogy igazából már ez sem érdekelt... sőt, valójában már semmi. Csak lézengtem ebben a világban, mint valami holdkóros: célok és jövő nélkül.
A reggeli procedúra a megszokott volt, annyi különbséggel, hogy a talár maradt a helyén, vagy legalábbis ahol éppen kiesett a kezemből legutóbb. Ki nem állhattam, marhára idegenül éreztem benne magam, ezért ha tehettem, nem vettem fel (néha még akkor sem, ha muszáj lett volna...) és most is inkább amellett döntöttem, hogy visszajövök érte, bevállalva ezzel a plusz egy fordulót a toronyba. Erre sokan azt mondanák, hogy nincs ki a négy kerekem... dehát valójában egyetlen varázslónak sincs, én pedig az vagyok... ha akarom, ha nem. Ez volt az első dolog, amit a fejembe vertek itt és ez az, amit legjobban sajnálok. Már régen eltűntem volna ebből az átkozott kastélyból, ha megtehettem volna... s akkor beljebb lennék pár évvel, némi életkedvvel meg egy rakás, az emberekbe vetett hittel. Mit nyertem? Egy hatalmas esélyt arra, hogy bekattanjak, mire végzek itt. Végülis megérte...
Hamarosan már a nagyteremben voltam, és futólag végignéztem az asztalnál katonás rendben ülő, piros szegélyes talárokba öltözött diákseregen... és megakadt a szemem egy furcsaságon. A griffendélesek asztalánál az egyik talárszegény sárga volt... és ha ez önmagában nem lett volna elég furcsa, a szőke illető körül üldögélő diákok szó nélkül eltűrték, hogy beette magát közéjük. És ez lenne a bátrak háza...? Persze, én meg a dalai láma. Látván, hogy a vele szemközti szék üresen árválkodott, igy azon nyomban arra indultam s sikerrel el is értem: senki nem előzött be. Letelepedtem a székre s komótosan nekiálltam egy szelet vajas piritósnak, mintha nem vettem volna észre semmit, miközben a szemem sarkából az eltévelyedett leányzót figyeltem. Pár évvel fiatalabb lehetett és a Hugrabugba jár: körülbelül ennyit sikerült megállapitani róla. Hát na, sosem voltam túl jó megfigyelő.
- Miaz cicavirág, elnézted az asztalt? - kérdeztem végül gúnyosan, majd egy pillanatnyi szünet - Csak nem hosszú volt az éjszaka?

~Vikitria~
~Mert van, aki az ördögnél is rosszabb~

Az idő nem telik gyorsan. Hogy is tehetne így? Hiszen még csak most érkezett. Szinte ebben a pillanatban. Hallja mintsem érzékeli, hogy bőröndje tompa puffanással a lába mellett landol. Ott, ahol a helye van.
Miközben értelmesen hallgatja a fogadóbizottság unalmas kiselőadását arról, mennyire boldogok attól, hogy mostantól Ő is az iskola diákjai közé tartozik, beletúr hosszú hullámos csigáiba. Nem a semmitmondó dikció miatt, inkább azért, hogy eligazítsa azt a pár kósza tincset, mely oly pimaszul és rakoncátlanul hullott előre szép arcába.
Időközben az utazóköpeny is lekerül róla, öltözete nem éppen a szokványos szoknya, ing, nyakkendő, talár kombináció. Ezüstszürke kis ruhácska, mely a térd vonaláig egész szépen követi a karcsú test vonalát, valahol deréktájon erősen meghúzták, míg a keblek vonalában folytatódó és teljesen a vállakig tartó egymásra hajló két vastag szatén és selyem csík szinte közönyösen buggyos.
Tiszta eleganciát és rémisztő gonoszságot áraszt magából megjelenése. Vagy csak inkább gazdagságot? Azt a fajta vagyont, ami sokak számára elérhetetlen?
- ? a bőröndjei felkerülnek a szobájába. ?
Butaság lenne megkérdezni, hogy figyel-e, ugyanis a lány tekintete már valahol egészen máshol jár, nem a tanár mélybarna szemeit keresi. Helyette valami nagyon ismerősre, és sokkal gyönyörűbbre talál a színtelen diáktenger közepén. Akár egy kincsesláda, melyben ott lapul az igazgyöngy, amit csak meg kell ragadni, hogy a miénk legyen.
- ? hamarosan érkezik valaki, aki körbevezeti az iskola épületében. Ha jól sejtem nem kell sok idő ahhoz, hogy beilleszkedjen. Nem de?
Mintha zsibbasztó álomból ébredne. Gyémánt íriszeit ismét a férfira függeszti, egy másodpercig elgondolkodik, vajon mit is mondhatott az előbb a tanár, majd halkan, tiszteletet parancsoló hangon megszólal. Először mióta itt van.
- Úgy gondolom, meg lesz a baráti társaságom, pont úgy, mint bárki másnak. Sose kellett félteni, mindig feltaláltam magam. Tulajdonképpen már azt is tudom, hogy kik azok a szerencsések akikre számíthatok.
Milyen furcsa. Nem azt mondja, hogy egy társaság tagja lesz, hanem az Ő baráti társasága. Amibe tartozni adomány az égiektől. A meghallgatott ima.
Rá nem számíthatnak?
Ó ? naiv kis ártatlanok ?
Csakis a legkiváltságosabbak.
- Nos, akkor azt hiszem, magára hagyhatom.
- Természetesen.
És már nem is élvezheti a lány, fürkésző pillantásainak varázsát. Hisz Tyana Chelsea Miscreant mit sem törődve az etikettel, sem azzal, hogy a férfi egyik másodpercről a másikra eltűnt mellőle a Nagyteremből, elindul előre, oda ahol utoljára azt az ismerős tekintetet látta.
Cipője sarkának kopogása természetellenes élességgel verődik vissza az ódon falakról.
Ki lehet Ő? Mit keres itt? Ki ez a lány?
Efféle kérdéseket tehetnek fel az emberek a háta mögött, de mindezt egyszerű és sötéten gyönyörű mosollyal nyugtázza. Hamarosan úgyis rájönnek kivel állnak szembe.
Hattyúnyakán fehérarany lánc lóg, simára csiszolt zöld kővel, mely minden egyes lépésére meg-megmozdul.
Mikor megtorpan, sokan a szemkontaktust keresik, de Ő csak áll egy helyben, majd előrehajol.
Alabástromfehér ujjai egy szép írisz elé simulnak, csuklójáról lógó ezüst karperecének medalionjai pedig ismerősen cirógatják a nyak ívét.
- Szóval a madarak azt csicseregték, hogy valaki jön, a gonoszabbik fajtából? Nos, akkor nagyot tévedtek ? ez a lány inkább ördögi. De megtudod-e nekem mondani, hogy ki vagyok? Vikitria ?
A Griffendéles lány kettő fiú és két lány társaságában üldögél az egyik asztalnál.
Tyana hangja dorombolóan és barátian cseng a másik fülében. Vajon tényleg ez a lány az, akire az ifjú Mirolnak szüksége van, hogy megerősítse döntéseiben? Hogy olyan útra csalja, ahonnan többé nincs visszaút?
Minden bizonnyal?

Úgy sietek, mint akinek csak három másodperce van hátra az életéből és ennyi idő alatt kellene megváltania a világot. Egy pillanat és az előttem lévő tálka már üres is. Órát kutatok a tekintetemmel, és még találok is. Bőven van még időm, egy jó fél óra. A táskám mellettem pihen, szóval azért sem kell még átrohanni a kastélyon, hogy időben odaérjek, még a terem is közel van.
Egy bögre meleg tea. Ó, de jól esne. És már ott is van, remek. Bírom ezeket az asztalokat, hogy elég gondolni vagy kívánni, máris tudja, hogy neked mire van szükséged és elég egy pillanat, már előtted is terem. Régen, valamikor, időszámításunk előtt kétezerben voltam lent a konyhán, de már csak emlékfoszlányok. Lehet, hogy le kéne lesni manapság. Nem is olyan rossz ötlet.

Egy valaki lehuppan az előttem lévő helyre. Nálam idősebb, azt hiszem, az meg, hogy melyik házból származik... Csak nem sorstárs? Rokonlélek hugrás, hát naná. Csak neki van annyi esze, hogy nem vette fel a talárját. Hát Ő akkor még mehet egy kört a kastélyban az első órája előtt.
Persze az is lehet, hogy csak egy normális griffis. Hiszen nem igazán ismerős az arca és tenni se tudom sehová. Azért a hugrásokat jobban ismerem. Végigpörög előttem a ház összes arca, de nem. Nem közéjük tartozik. Akkor még mindig én vagyok itt a csodabogár. Hm-hm. Ez van.
Csend van. Persze, persze ez egy elég idióta kijelentés a nagyteremben, hiszen mindenki nyüzsög és dumál, még ha nincsenek is most olyan rengetegen. Csak köztünk van csend, ami érthető, hiszen miért is szólna hozzám, csak itt volt hely. Nem... nem csak itt volt hely, a fél asztal üres. Akkor viszont nem tudom megérteni.
Jaaaj, leesett. Megjött a nagy, erős és bátor griffendéles aki most elküld innen melegebb éghajlatra. Nah végre valaki, már kezdtem unatkozni. Persze az is egy külön elvárás, hogy normálisan tudassa velem, rossz asztalnál ülök. De hát ilyen úgyse lesz, túl magasak az elvárásaim, mindig is azok voltak, nincs mit tenni.

Jól sejtettem. A témára tér, de nem úgy, ahogy egy normális ember térne, inkább pimaszkodik és csipkelődik, mertmostazamenő. Ejnye, ez koppintás! Kis pozőr, de, hogy kiről azt sem tudja ma már senki.
Cicavirág?!
Tudja ez, hogy mit beszél? Amúgy köszi a bókot, de akkor is!
Felpillantok rá, kicsit sértődött képet vágva és átfut az agyamon, hogy most erre válaszoljak vagy inkább csak tojjak rá nagy ívban, így kora reggel nincsen ehhez most kedvem, de aztán. Talán egy még belefér. Tekintetem újra az órára irányul, aztán vissza a srácra.
- Mert te melyik lányszobában hagytad a talárod?
Válaszolni felesleges. Tökre magamnál vagyok, még ha ez nem is úgy látszik. Örömébódottá viszont, hogy valakinek feltűnt, hogy esetleg kilógnék itt a sorból. Ezek vagy ennyire figyelmetlenek vagy gyávák és ahogy egy-kettő végigmért, inkább az első.
Gyáva kicsi nyuszik. Mondjuk tény, hogy a nyúl a legerősebb állat az oroszlán után.
De most mintha a borz leelőzte volna őket.

~Chris~

~Egy kicsit megkésve. Bocsánat a késésért *bocsánatkérő arc*~

Csak most fedezte fel Nicole, hogy mennyi fülbevaló van Chris fülébe. ?Mennyi fülbevaló. Nekem nincs ennyi összesen.? - gondolta magába a lány.
- Rico-t ismerem, habár inkább csak látásból, még nem beszéltem vele.
?Rico? hát persze, szinte minden ötöd éves lány róla beszél a klubhelységbe.? ;)
- A kis baleset, igen. Hát végül is csak az evőeszközeim voltak azok, amik annyira csörömpöltek. ?aztán gyorsan témát váltott, mert már nem haragudott Chrisre.- A számmisztikám kiváló lett. Mondjuk tanultam is rá.
Nicole nem tudta mire vélni, hogy a srác rá se néz, hanem a fülébe lévő fülbevalókat babrálja. Minden esetre kíváncsi lett volna, hogy mi járhat a fejébe, mert elég érdekes fejet vágott. Arról nem is beszélve, hogy még csak haragosan se nézett rá, amiből azt gondolhatta volna, hogy haragszik rá. ?Na mindegy.? ? gondolta Nicole.
Mivel a körtelevét megitta, ezért éppen tölteni akart magának, de éppen a srác is ezt tette. Miután töltött magának, megkérdezte Nicole-t is.
Közben a lánynak eszébe jutott, hogy hallott valami buli féleségről fél füllel. Gondolta felhozza témának, hogy ne csak kukán üljenek egymás mellett. Arről nem is beszélve, hát ha fel tudja oldani egy kicsit Christ.
- Tényleg? hallottad, hogy május közepén rendeznek valami bulit a konyhában? Biztos nagyon jó lesz. Jó lenne elmenni, de nem tudom, hogy kinél kellene jelentkezni. Legalábbis a konyhás bulik mindig jók szoktak lenni.
Aztán belekortyolt a töklevébe, amit a srác töltött neki és várta, hogy mit válaszol.

Chris képtelen elképzelni, hogy bárki is tanuljon akár csak egy konkrét napra vagy dolgozatra, akár rendszeresen. Mindezek ellenére elismerő mosolyt csillant a lányra, és gratulál a jó jegyhez.
- Nem bészéltél még Ricoval? - néz fel Chris nagy szemekkel. - Az kizárt! Az öcskös minden lányra rárepül, aki él és mozog, pláne ha az illető még szép is! Az meg szintén előny, ha vele azonos korú, vagy legalább közelít. Rico mindenkit leszólít és becserkész, mert egy ilyen srác. Ha őt nem ismered, akkor elmondhatod, hogy nem jártál a Roxfortban, vagy legalábbis hiába ültél itt az órákon.
Beszéd közben valahogy felenged a fiú görcsös magatartása, ellazul a mozgása és heves gesztikulálásba kezd. A nagy hadonászás közben - rá jellemző módon - leveri saját poharát és a gyümölcslé a nadrágjára ömlik. Chris felszisszen. Megint bénázik.
Előhalássza pálcáját táskája mélyéből és annak segítségével, valamint néhány elmormolt varázsigével megszárítja és tisztára varázsolja a ruhadarabot. Kényelmetlenül, rákvörös arccal fészkelődik Nicole-lal szemben a padon. Nem tud mit mondani. Most nyögje ki megint, hogy "bocsánat"? De hiszen a griffendélesre nem jutott egy cseppnyi gyümölcsnektár sem! Végül halkan felnevet, hogy oldja valahogyan a saját maga által előidézett kínos szituációt.
Mikor a leányzó a buliról kérdezi, Chris már ügyel rá, hogy szövegelés közben ne csapkodjon szélmalomként a karjaival, így mindketten egyben túlélik azt a néhány mondatot.
- Bizony, buli lesz. Csakhogy az a május közepe jövőhét vége, ami igencsak közel van, akármerről nézed is. Jelenkezni? Menj már, neked nem kell jelentkezni... én hívlak meg kárpótlásul az ebéded miatt, ugyanis Ricoval szervezzük az egészet. A konyhás bulik azért szoktak jók lenni, mert legtöbbször Ashmore-partik, azaz Rico és én szervezzük. Egyszer-kétszer előfordult, hogy más szervezte, de ha nem a Weasley-fiúk és nem mi, akkor iszonyatosan béna bulik lettek. Ja, és ott tutira összefutsz Ricoval, aztán terjesztheted, hogy a Roxfortba jártál - vigyorog a lányra immár magabiztosan Christian, hiszen végre megtalálta azt a témát, amiről könnyedén tud beszélgetni Nicole-lal.
- Mondd, voltál már valaha ilyen konyhás bulin? Milyen volt? Mert ez amolyan dumálós, zenés, haverkodós, kajálós buli lesz; legalábbis annak indul, aztán meglátjuk mi sül ki belőle.

- Hát velem még nem próbálkozott.
Nicole közbe látja, hogy a fiú felengedett, ám heves gesztikulációba kezdett. Már éppen arra gondolt, hogy odébb rakja azt a gyümölcsleves poharat, amikor megtörtént a baj. Chris magára borította az egész pohár üdítőt. Aztán teljesen elvörösödött az arca, úgy hogy Nicole nem mert elmosolyodni se nehogy rossz néven vegyék tőle. Inkább csak ott ült. Aztán mikor látta, hogy a fiú elneveti magát, ő is elkezdett nevetni, amit igazság szerint már alig bírt magában tartani. Szeretett volna segíteni is a srácnak, de nem tudott olyan varázsigét, amivel megszáríthatta volna a nadrágját.
Aztán a buliról kezdett el mesélni Chris.
- Köszönöm a meghívást. ? mondta örömmel a lány. ? Az ebédem az meg azért nem lett oda, amiatt nem kell rosszul érezned magad.
Nah, igen. Ott tutira összefut Ricoval.
- Voltam már konyhai bulin és nagyon jól sikerül. A Weasley-fiúk rendezték, ha jól emlékszem. Eredetileg az is ilyen beszélgetősnek indult. De ott már szinte mindenki ismerte egymást. Végül is a végén már kezdett egy kicsit eldurvulni a dolog, mert volt, aki többet ivott a kelleténél, de én pont időbe jöttem el róla. Úgy hogy összességébe nagyon jól sikerült.- mesélte Nicole. - Biztos vagyok benne, hogy ez is nagyon jól fog sikerülni. ? fűzte hozzá.
Aztán eszébe jutott, hogy még nem kérdezte meg, hogy kik jönnek, meg hogy mikor kezdődik.
- Jut eszembe, mikor kezdődik a buli? És kiket hívtatok meg?

A fiú habozik. Most merje mondani vagy ne merje? Mikor Nicole felnevet a bénázásán, végre határoz és megkönnyebbülten kérdezi meg tőle:
- Ööö... Nicole... van kedved velem jönni a buliba? Mármint úgy értem, hogy ott találkoznánk, csak hát érted...?
Na ez az, mit nem lehet férfias határozottságnak nevezni, ezért Christian feladja a habogást, egy torokköszörülésbe fojtja az egészet. Reméli, hogy azért a griffendéles így is ki tudja hámozni, mit is akart az egésszel. A srác szégyelli ugyan, hogy megint fülig vörösödött, de ezzel nem tud mit csinálni; így úgy dönt: nem fordul el, nem hajtja le a fejét. Ha ő nem takargatja, nyilván úgy veszi majd Nicole, hogy csak a meleg miatt pirult ki, vagy alapból ilyen az arcszíne. Az már fel sem merül a naiv pasasban, hogy egyrészt nincs olyan meleg, ami okot adna a kipirulásra, másrészt Nicole épp az előbb láthatta az "eredeti", azaz a normális arcszínét, tehát ezer százalék, hogy rájön a turpisságra.
Míg a válaszra vár, Chris csaknem egyetlen hatalmas korttyal tünteti el a félpohárnyi üdítőt. Elvégre ideges. Nem nagyon, csak egy kicsit. Továbbá egy icipicit izgul is.
Annyi esze azért van, hogy ne töltsön megégy pohárral, legalábbis magának. Egy gyors pillantással ellenőrzi Nicki poharát és ha üresnek találja, akkor újfent megkínálja, ha azonban még van benne innivaló, akkor zsebre vágja a mancsait.
- A buli este kilenckor kezdődik, Dumbledore engedélyt adott rá, úgyhogy nem kell lopakodnod a folyosón. Elég sok embert hívtunk meg Ricoval, szerintem kábé a felét ismered, de lehet, hogy még annyit sem. Vegyes társaság: vannak minden házból. A Mardiból például Zoey Cleve és Darren White, aztán a Griffendélből ott leszel Te és Hannah Whitney meg Kevin Stratford, többen most nem jutnak eszembe, de lesznek még. A hollósok közül lesz James Wolf, Gwennie és Nadine Hayes, a hugrások pözül pedig Alma és Abigail Wolf. Ja, meg Rico és én, szintén mint hugrabugosok. Ricot meg majd bemutatom. Jó fej, de vigyázz vele, mert biztosan megpróbál felcsípni, amilyen lökött.
Ő sem érti miért félti Nicole-t a testvérétől, de mostanság valahogy így van vele. Szinte minden kiscsajt félt, nehogy valami "lelki trauma" érje őket a srác stílusa miatt, mely ekként fogalmazható meg röviden: kiélvezek veled minden percet, de nem kell sminkelned a második randira. Mert nem lesz.
Chris félmosollyal néz Nicole szemébe. Ezt a mosolyt még pár évvel ezelőtt tanulta el Ricotól, mert tökéletesen megfigyelhető volt, mennyire hat a lányokra. A fiúnak esze ágában sincs elszédíteni Joyt, csak szeretné, ha nem egyedül kéne mennie a saját bulijára, mert ilyen korban azért elég ciki lenne; legalábbis szerinte.
- És kik voltak ott azon a bulin? - kérdezi a gondolataiból felrezzenve Christian.

Nicole sosem értette a szégyenlős pasasokat. Nem értette, hogy mitől félnek, max visszautasítják őket. Na és akkor mi van, olyan sok lány van még a világon. Minden esetre próbált úgy csinálni, mintha észre se venné, hogy Chris zavarban van.
- Köszönöm a meghívást, lenne kedvem.
Miért ne tudná kihámozni, hogy mit akart mondani. Habár Nicole nem nagyon szerette, ha egy fiú ennyire szégyenlős, de nem is akarta megbántani Christiant.
Mikor elvörösödött Nicole majdnem elnevette magát, de aztán még se, mert nem lett volna szép dolog tőle. Inkább csak egy bátorító mosolyt villantott a fiú felé és úgy tett, mintha észre se venné, hogy az arca egy kicsit piros.
Miközben hallgatta, hogy kiket hívtak meg a bulira, kortyolt egyet üdítőjéből. Örült annak, hogy nem kell a folyosón lopakodnia, mert Dumbledore engedélyt adott az esti bulira. -Ilyenre se nagyon volt még példa.- gondolta magába a lány. Ráadásul egész sok mindenkit ismert, azok közül akiket meghívtak. Sőt? még Ricot is bemutatják neki. - Felcsípni? Engem? Ááááááá.- gondolta.
A fiú félmosolya láttán ő is elmosolyodott, majd válaszolt kérdésére.
- Ami bulin én ott voltam, azon ott volt Audrey, Quintin, talán Zoey? húúúha ez jó kérdés. Most hirtelen nem jut eszembe több ember.
Aztán elkezdett gondolkozni a lány - Húúúúú? kik is voltak ott bulin?-. A nagy gondolkozás közben az órájára pillantott, mert az is eszébe jutott, hogy ő neki az ebédszünet után órája van. Ebből adódóan nem cseverészhet túl sokat, pedig szívesen beszélgetett a sráccal.
- Most tényleg nem jut eszembe több név. Már jó régen volt. ? mondta mosolyogva alány.- Ne haragudj, de most mennem kell, mert még lesz egy órám, így ebéd után. Akkor a bulin találkozunk. És mégegyszer köszönöm a meghívást.
Megitta még utolsó korty töklevét, majd elköszönt.
- Szia!
Felkelt az asztaltól, majd elindult a nagyterem ajtaja felé, hogy bemenjen mai utolsó órájára. Habár nem sok kedve volt bájitaltanra menni, de hát muszáj volt.

Vége

Beszélnek hozzám, de szinte meg sem hallom őket. Már régen nem törődöm a számomra érdektelen emberek előítéleteivel, és mióta a balomra rákerült a billog, a kapcsolatot is próbálom megszakítani mindenkivel, akinek nincs köze hozzám. De van úgy, hogy hiába akarnék szabadulni, akkor sem lehetséges, mert egyesek képtelenek észrevenni, hogy bizony nem kívánt a társaságuk.
Többször akartam volna szabadulni, de egyszerűen lehetetlen próbálkozásnak tűnt. Letelepedtek mellém, és nem akartak engedni. Mindenáron meg akarták tudni, hogyan szándékozom megverni a Hugrabugot és a Griffendél kezébe juttatni a Kviddics kupát.
Nyerésre álltunk és már csak egy meccs volt hátra az idényből. A borzok és az oroszlánok? Volt, hogy komoly ellenfelek voltak a számunkra, de bíztam a csapatban annyira, hogy ne hozzunk szégyent magunkra. Az persze egy másik kérdés volt, hogy le akartak váltatni, hogy nem akartak továbbra is a csapatban látni, kapitányként meg annyira sem, de nem fogom hagyni, hogy csak úgy elvegyék tőlem a dicsőséget. Sokat tettem azért, hogy idáig eljussunk és a cél előtt nem fogok kiszállni.
Rengetegen tartózkodtak a Nagyteremben, és hiába pásztáztam a tömeget, hogy valami úton folyván, lehetőségem nyíljon lelépni ebből a kellemetlen társaságból, mikor hideg ujjak tapadtak a szememre.
El nem tudtam volna képzelni, ki lehet az. Régen Mary volt, aki ily galád módon a hátam mögé lopódzott, és na ki is vagyok játékot játszotta. De Mary már szóba sem állt velem, ráadásul az ő ujjai nem voltak ennyire hidegek.
... valaki jön a gonoszabbik fajtából...
... ez a lány inkább ördögi...
Dorombolva és barátain csengenek a szavai a fülembe. Ezer közül is felismerném, még akkor is, ha csak ritkán hallhatom.
Tyana!
Tudtam, hogy jön. Tudtam, hogy ide fog járni, de nem számítottam, hogy ilyen korán már a közelemben tudhatom.
Két éve ismerkedtünk meg, két hosszú éve, mikor a Durmstang a Trimágus Tusa keretein belül itt tartózkodott a Roxfortban. Gyerekek voltunk még. Két külön világ szülöttei. Fogalmam sem volt még akkoriban, hogy a neves Mirol dinasztia tagja vagyok. Elítéltem a Mardekárosokat. Vele mégis barátságot kötöttem és a szívembe zártam. Még azon a nyáron meg is hívtam a szüleim házába L. A-be és az a hét feledhetetlen volt a számomra, akárcsak a jövőnyár. És remélem az idei is az lehet.
Már persze, ha van szabadság a gárdában? Vajon benyújthatom Voldemortnál a nyaralási kérelmemet? Nem mintha megmondanám neki, hol kívánok tartózkodni, ha akar valamit, elég könnyen értesíteni tud, végül is csak izzani kezd a billog a balomon.
- Ismerős ez a hang. Hallottam már álmaimban, mikor rémalakok zavarták szendergésemet. Csak nem maga az ördög menyasszonya áll mögöttem?
És kezeimbe fogtam a szememet takaró ujjait, hogy leszedve magamról felállhassak.
- Tyana Chelsea Miscreant? - kérdeztem miközben hátra fordultam.
Nagyon jól tudtam, hogy ő az. Egy pillanatig sem volt kérdéses a számomra, de mikor megláttam, és teljesen bizonyossá vált a számomra, már a hatalmas vigyor is ott volt az arcomon, amivel mindig köszöntöttem őt. És a nyakába ugrottam.
Ott csüngtem a nyakán, pedig én voltam a magasabb. Nem sokkal. Csak egy-két centivel, ami az ő dús hajának köszönhetően szinte nem is látszódott. És most, hogy ő magas sarkúban pompázott, én váltam az alacsonyabbikká. De kit is érdekeltek az effajta apróságok?
- Jaj, annyira örülök, hogy itt vagy végre! Annyi mindenről kell mesélnem és neked is biztos számtalan élményed van, amit alig várok, hogy meghallgassak. Kipakoltál már? Mikor érkeztél?
Társaim, akikkel az előbb beszélgettem, vagy legalábbis ők beszéltek hozzám, csak figyeltek minket, hogy kit is üdvözlök ilyen boldogan. De engem nem érdekeltek. Senkik voltak a számomra.
- Éhes vagy, vagy esetleg ki akarsz menni a szabadba?
Ha enni akarsz, akkor az asztal egyik olyan pontjához húzlak, ahol nem ül senki, ha a szabadba vágysz, akkor pedig park egyik olyan pontjához, ahol kevesen szoktak megfordulni.

                                                                                                                                       


Verőfényes napsütés, madárcsicsergés odakint, s gyerekzsivajt hord a szél, úgy látszik mindenki boldog. Vagy talán még sem? A mindig vidám Patrick McNeil egyedül üldögél, s láthatóan nem árasztja el a boldogság.
Vajh mi az ami egy alapvetően nagyon vidám személyiséget a szomorúság mezsgyéin túlra száműzte. Az erős és bátor fiú, most megtört és elesett, szinte már-már beleszürkül környezetébe. Halvány hasonmása csupán önmagának, akik ismerték s most látják nem értik mi történt, ám megkérdezni senki sem meri, s talán éppen ez a gond.
Néha felnéz, s nézi csupán a mellette elhaladókat, a mélykék szemek, most nem hívogatóak, sokkal inkább segítségért kiáltanak, egy karnyújtásra vár, valakire, aki talán segít rajta, de mindenki csak elhalad mellette. Most kezd rájönni eddigi élete mennyire üres is volt, csupán a csillogást látta és az utána settenkedő lányokat, azokat a barátokat, akik most eltűntek és nem segítenek, mindez csupán ámítás volt, s most csak lebeg az ürességben, senki sem segít.
A bánat és keserűség béklyói most mintha még mélyebbre húznák, és mindennek tetejében saját magát hibáztatja mindenért. Csak vár, hátha egy valaki kinyújtja felé a kezét...

Patrick

*A Nap süt, eddig jól is indulna minden, azonban a letörtség hatalmas erői átvették a hatalmat szinte az egész iskola felett. Senki nem sürgölődött a klubhelységben, de máshol sem igazán. Persze emberek voltak, de álmoskás hangulatuk elrontotta az összhangot, a derűség elhalványulni látszott. Hannah persze legtöbbször kicsattan az energiától, azonban most ő is csak lustálkodni szándékozott. Amikor viszont kilépett az ajtón és megpillantotta ezt a megdöbbentő sivárságot? rájött mit kell tennie. Nem szabad még neki is így viselkednie, és csatlakoznia a tömeghez? Nem! Most biztosan nem szabad! Talán itt az ideje, hogy felvidítson valakit, nem ismerőst, most legyen egy idegen. Attól ő is jobban fogja magát érezni, és a beszélgetőpartner is? remélhetőleg? *

~ Nah itt a nagyteremben már egészen élednek az emberek. Talán csak a hajnali köd miatt szállt ilyen búság mindenkire és ahogy egyre jobban ragyognak be a Nap káprázatos fényei, s világítják meg az asztalokat, az ablaküvegeken pedig színpompás örömtáncot hullajtanak így remélhetőleg a diákok is jobban fogják érezni magukat? ~

*Körülnéz, alaposan megfigyeli a terepet, a legelhagyatottabb egyént kívánja felfedezni, majd hamarosan meg is találja egy fiú személyében. Magányosan üldögél, szinte csak a földet bámulja. Hannah szerelmi bánatra tippel, de nem biztos? Talán ez komolyabb annál? *

~ Hé, mi van veled? Áh így nem mehetek oda hozzá. Hű de lehangoltnak tűnik. Talán oda se kéne mennem. Nah akkor csak szép lassan? majd meglátjuk mi sül ki az egészből. Legrosszabb esetben leordítja a fejemet, hogy miért próbálok beleszólni az életébe és hogy húzzak el. Ez még nem olyan vészes, nem ám vetne rossz fényt, épp az ellenkezője. De nem túl valószínű, hogy ez fog megesni, nem olyan srácnak néz ki. Nyugodt, de magába forduló. Épp itt az idő, hogy ezen változtassunk. És én majd teszek is róla, hogy ez így is legyen! Indulás! ~

- Áh? szia! ? nyögte ki nagy nehezen az első szót. Ezután már könnyebben beszélt, mindig a legelső lépések ugyanis a legnehezebbek. Ha nem kap durva szavakat már megérte a megpróbáltatás és a hosszas gondolkodás.

- Nos tudom, nem ismerjük egymást csak a komor hangulatodat már messziről kiszúrtam és gondoltam nem ártana felvidítani téged egy kicsit. Talán kezdhetnénk azzal, hogy elmondod mi is az a hatalmas probléma, mely a szívedet nyomja ilyen nagyon. Mert ezt távolról is bárki kiszúrja. Szóval ha szeretnéd nekem kiöntheted a lelked. Nem fogok semmit elárulni senkinek, ígérem! ? majd a szívére tette a kezét, azonban közvetlenül ezután a homlokára ? Hűű de modortalan vagyok, a nagy magyarázkodásban teljesen elfelejtettem bemutatkozni is. Hannah vagyok! ? mondta egy szelíd mosoly kíséretében.

Ahogy nagy magányában üldögél, szinte észre sem veszi, hogy valaki odasétál hozzá, csupán akkor figyel fel rá jobban, amikor ő ráköszön. Ekkora magára erőltet egy mosolyt, hiszen nem akar modortalan lenni, de talán a lánynak is feltűnik, hogy ez csupán egy kedves gesztus, amivel azt akarja kifejezni, hogy nem zavarja, sőt örül a társaságának. Hallgatja a lányt, s közben hálát ad az égnek, hogy valaki végre észrevette, és kíváncsi rá.
Amikor Hannah befejezi halkan, bár nem elhaló hangon ekképp szól:

- Szia Hannah! Az én nevem Patrick. Köszönöm érdeklődésedet. - arcán most egy kis hálás mosoly jelenik meg, majd folytatja is. - Hogy mi a baj? Nos, ez elég bonyolult. - igazán most kezdenek benne is letisztulni a dolgok, s ez fáj neki talán a legjobban. - Tudod a szüleim engem örökbe fogadtak, ám ettől függetlenül őket tekintem a szüleimnek. Nem is olyan rég felbukkant az igazi édesapám és felborította az életemet, de nem haragudtam rá, nem egy percig sem. -

Ekkor felnéz, s a kék íriszek a másik lélektükreit kezdik keresni, reméli, hogy nem untatja, s ezt próbálja kiolvasni a szemekből. Csend ült a beszélgető párosra, ám érezhető, hogy erre most szükség van, Patrick nem fog sírni, nyolcéves kora óta nem sírt, úgy gondolja, hogy az nem egy fiúhoz való dolog, ám most egy kissé mégis küzd könnyeivel.

- Szóval párszor összefutottam vele és egész jól elszórakoztunk, igazából főleg azért mert hasonló jellem, mint én. Kezdtem megkedvelni, jó fej volt, meg minden, ám nem egy apatípus, inkább mint egy jó haver. Szóval már jóban voltunk és örültem, hogy megtaláltam a vérszerinti édesapámat. Egy keveset visszakaptam abból, amit elveszítettem, ne érts félre a nevelőszüleimtől mindent megkaptam és szeretem is őket, de ez valahogy teljesen más volt. Aztán három napja levelet kaptam, a vérszerinti apám meghalt... -

Itt elhallgat, és szinte könyörgő szemekkel tekint a vele szemben ülő lányra, könyörög, hogy szóljon hozzá, mert ő most nem tud szólni. Az események, akár télen a hó hullottak most rá és taszították a földre.

Vikitirámnak, az én barátnőmnek.
Most már minden rendben lesz.

Megérkezett hozzád. De teljesen biztos, hogy e lányra van szükséged? Hiszen Ő velejéig gonosz… de tudhatod, hogy VELED nem. Te egy olyan oldalát ismerheted, amit senki más nem, mert rajtad nem fog bosszút állni, neked segíteni fog, hogy elfogadd a sorsodat, hogy belásd, aminek el kell jönnie, az mindenképpen bekövetkezik, akár akarjuk, akár nem. A végzet úgy van alakítva, hogy a vége ugyanaz a történeteknek.
Mosolyog.
- Ó még mindig sajátosan bókolsz édesem, tudod Lucifernek sajnos most otthon kellett maradnia, engem küldött egyedül, úgy vélte, hogy megrontsuk ezt a porfészket elég lesz az én gonoszságom is.
S már fonódnak is az alabástromkezek a lány háta köré, nem ereszti, de mégis tartja azért magát a vérébe ivódott protokollhoz. Ölelkeznek. És tényleg. Ő a magasabb most egy centivel körülbelül, de egy ilyen kis apróság komolyan senkit sem érdekel.
- Megígértem, hogy veled maradok, és akkor jövök mikor a legnagyobb szükséged lesz rám. Hát itt vagyok, csak meg ne bánd Maya.
Elereszti a Griffendélest, de kezét a kezében tartja azért még, s végignéz a tüneményen. Ő látja rajta a megviselt napok következményeit, azokat az apró kis pislantásokat, amiket mások észre sem vennének. Mostantól minden rendben lesz.
- Gyönyörű vagy szívem. Sokkal szebb, mint mikor legutóbb találkoztunk. Hogy mikor jöttem? Hát nem hallottad, ahogy megnyílt a föld? Körülbelül 10 perce érkezett meg a hintóm. Nem gondolod, hogy kipakoltam? Felvitettem a csomagjaimat, aztán, majd veled megteszem. Hoztam egy-két ajándékot neked. Remélem tetszeni fognak.
Elgondolkozva körbenéz, talán még egy sóhajtást is megenged magának, s tekintete megállapodik a bámuló diákseregen. Az a kacaj, mely Vikitria számára oly ismerős, felhangzik, és visszhangzik a falak között.
- Egy áfonyakoktél jól esne, tudod zellerből, banánból és áfonyából, de kötve hiszem, hogy itt tartanának ilyet. Viszont eléggé megviselt ez a minimum tíz órás út, úgyhogy leülnék, ha nem bánod.
S már húzzák is egy nyugodtabb sarok felé. Ahogy nézi Vikitria szőkés hajzuhatagát, egyszerűen muszáj mosolyognia. Furcsa beismernie, de hiányzott neki a lány, és a leveleiből ítélve, most kell gatyába ráznia.
- Sok olyan dolog történt velem, amit alig várom, hogy megoszthassak veled, de annak még nincs itt az ideje. El se hiszed mennyire vártam, hogy újra láthassalak, Anette és a többiek már kezdtek fárasztani. Biztosan te is hallottál arról az estéről, mikor a bálom után a kúriánk melletti erdőben megöltek a vérfarkasok kettő fiút. Szörnyű, de túl kell lépnünk rajta. Az események ugyanúgy zajlanak tovább.
A hírek nem számoltak be a kis afférjáról. Elég volt némi galleon, hogy ezt az apróságot elhallgassák. Észre se veszi, de újra Vikitria kezeit szorongatja.
- Képzeld ... új hódolóm akadt... Moszkva leggazdagabb és leghíresebb családjának sarja. Peter Lawenvski. Alig várom, hogy lelökjem a lóról és pofára essen. Annyi mindenre akarlak megtanítani. A nevemre írattatta Gretchen az egyik kúriát itt a szigeteken. Olyan bulikat fogunk tartani. Na mit szólsz?
Észreveszi, ahogy a többiek figyelik őket, s abban a percben erősebben szorítja meg a másik kezét.
- Most, hogy elindultál az úton, ostobaság lenne megállni ... nem hagylak el, hidd el...ne bánd, hogy a pórnép nem fogad maguk közé, a dolguk az, hogy meghajoljanak előtted és térdre boruljanak. Barátokat nem tudsz közülük szerezni, azokat csak a mi fajtánk biztosít számodra. Látom rajtad, hogy keveset aludtál az elmúlt napokban, úgyhogy, mostantól amiért itt vagyok, az első dolog amit meg kell ígérned nekem, sokat és mélyet alszol... elérkezett a változás ideje drága barátnőm.
Nem mesél egyelőre arról, hogy mennyire fél bizonyos dolgoktól, hogy mennyi mindenről lemaradt Henderson, s, hogy mi minden fog változni.
- Csodaszép vagy... elszomorít, hogy ezek a férgek valaha megbántottak téged. De ne félj, jókat fogunk még mi ketten szórakozni rajtuk.
Ismét mosolyog.

Patrick

*Nagyon mélabúsan üldögél ott az a srác, és még Hannah vidámságtól kicsattanó arca sem tudja igazán felvidítani. Egy sanda mosolyt ugyan kap a gesztusért miszerint odasétált hozzá és meglátta mennyire maga alatt van, de nem túl meggyőző az öröme. Itt valami komoly gond lehet, talán még a lány hihetetlen optimizmusa sem képes ezt megoldani. Vagy talán mégis? Remélhetőleg szerencsével jár, s ettől ő is nagyobb kedvet kap a mai nap „végigszenvedéséhez”. *

~ Nah elkezdi a „beszámolót”. Kíváncsi leszek… ~

*Patrick először szép nyugodtan bemutatkozik, utána azonban úgy végighadarja szinte a fél életét néhány mondatban, hogy a leányzó nem is tudja titkolni meghökkenését. Semmi bevezetés, semmi. Rögtön belevágott a közepébe és elég nyíltan közölte a problémáját. Ezzel nincs is gond, csak ez most így eléggé rázúdult egyszerre Hannahra. Mindegy, leleményes lány ő, majd megoldja ezt is… valahogy… *

~ Hűű ez aztán igen. Rögtön belecsapott a lecsóba. Azt hiszem most ez a legmegfelelőbb kifejezés erre a szituációra. Nah mindegy. Kezeljük nyugodtan, higgadtan! Csak jusson már eszembe valami! Gyorsan… ~

- Áh… Patrick… ez elég szörnyű… nos… nem is gondoltam, hogy ennyire komoly családi ügy van a bánat hátterében… Úgy gondoltam talán szerelmi gondok vagy hasonló… De ez… Még engem is sokkolt kissé… - mondta szaggatottan, majd kezdett visszatérni önmagához a meglepettség után – És miért kerültél nevelőszülőkhöz? A szüleid nem vállalták a gyereknevelést még akkor…?

*És amikor meghallotta, hogy a fiú apja meghalt a napokban teljesen kiborult. Szinte sírni lett volna kedve… De tudta, hogy most nem neki kéne elszomorodnia. Inkább Patricknek, aki az is úgyhogy meg kell nyugtatnia. De ez az egész olyan mint valami brazil szappanoperában.*

~ Elég kellemetlen helyzet. Tényleg nem gondoltam volna első látásra, hogy ekkora a baj. Ahhoz képest még nem is látszik rajta. Ha az ő helyében lennék… nos… biztosan a falhoz csapkodnám a porcelántányérokat vagy hasonló… Mert ilyet nem szabadna átélnie egy gyereknek sem. Meg szerintem a srácnak amúgy is elég gondja lehet a tanulással, vizsgákkal, mindenfélével. És most ez is. Szegény… De hogy vigasztaljam meg, ha ilyen súlyos a helyzet. Ilyesmivel eddig még nem volt dolgom… ~

- Hűűha… Hát ez nem semmi. Úgy tűnik a te kis életed manapság eléggé a feje tetejére állt. És tudom, hogy most erről biztos nem szívesen beszélsz, pláne nem egy idegennel, de… mi történt az apukáddal? Hogy halt meg? Ez annyira… mintha csak valami horrorfilm lenne és ha kikapcsolod a tévét vége az egésznek, mindenki boldog, de ez… ez meg az élet. És a sors néha hihetetlenül kegyetlen tud lenni! – próbált kicsit javítani a helyzeten, de hamar rájött hogy ez nem fog valami könnyen menni, talán egyáltalán nem. A szándék megvan benne, már csak elő kell hozni… valahogy… hogy végre segíthessen… eredménnyel… melynek mutatója a jó irányba mutat majd.

Hallgatom a lányt, s közben gondolkozom, azon, hogy vajon jól teszem e, hogy kiöntöm neki a lelkem, de úgy gondolom, hogy valakinek ki kell különben becsavarodnék. Jobb is, hogy van kivel megbeszélni mindezt, s talán nem lesz elege abból, hogy itt siránkozok neki, bár nem tűnik olyannak, aki csak úgy itt hagyna.
 Ekkor jönnek azok a dolgok amikre válaszolnom kéne: „Hát ez nem semmi. Úgy tűnik a te kis életed manapság eléggé a feje tetejére állt. És tudom, hogy most erről biztos nem szívesen beszélsz, pláne nem egy idegennel, de… mi történt az apukáddal? Hogy halt meg?” Egy kis erőt veszek magamon, aztán belekezdek a mondandómba.

- Tudod, az egész olyan fura, olyan érzésem van, mint nyár végén, amikor nagyon sok jó emberrel ismerkedsz meg és buliztok együtt velük és a roxfortos ismerősökkel, és egyszerűen csak nem akarod, hogy vége legyen, és amikor vége és utazol vissza, olyan furcsa megmagyarázhatatlan üresség van benned, amitől annyira rossz érzésed van, hogy szinte sírni tudnál. Hát ez volt az én nyaram, csak egy "kicsit" rosszabb…
Hogy halt meg? Nem tudom ezt nem közölték velem a levélben, de nem is akarom tudni, jobb is így talán nekem, hiszen ez már semmit sem változtat a dolgon, plusz a temetésre sem tudok elutazni, mivel nem érnék oda, bár talán könnyebb lesz így ezt a kis emléket megőrizni, őt magát pedig elengedni. Talán könnyebb…-

Egy pillanatra lehajtom a fejem, ismét erőt veszek magamon. Ekkor ismét a lány szemeit kezdem el keresni, s fájdalmas arcomon megjelenik egy kis őszinte mosoly, apró reménysugár mely mindig ott ég minden bánattól meggyötört emberben. Lehet, hogy vannak kérdések amikre nem válaszolok, de nem is mindent fogok fel, most még annak is örülok, ha a fontosabb dolgokat értem.

Patrick

~ Tudom, tudom. Fő az udvariasság, együttérzés meg minden ilyesmi… DE HÁT ISTENKÉM! Egy ekkora jelentőségű sztorit nem lehet előlem elhallgatni. A mániám talán tényleg a fontoskodás és az optimizmus. De szeretnék segíteni, mert magamból indulok ki. Tudom milyen borzasztó érzés az amikor egyedül ülsz az üres szobában és csak arra vársz, hogy nyíljon az ajtó és egy kedves tekintet köszöntsön be rajta. Tapasztalat. Szerintem ez a meghallgatós, vigasztalós, segítőkészséggel teli módszer igenis hatékony, bárki bármit is állít. Bár eddig még nem volt negatív visszajelzés ezzel kapcsolatban, ilyen szituációba még sosem csöppentem. Igaz, mindent el kell kezdeni egyszer, de mikor is… Ez egy jó alkalom lehet a bizonyításra, hogy jó emberismerő vagyok, de arra is lehetőség, hogy egy jó nagyot koppanjak. Na ennek nem akkora az esélye, de mégis… Bár ha már elkezdett megnyílni ez a srác irányomba akkor félig nyert ügyem van. Remélem legalábbis… Most pörögnie kell viszont ezerrel az agytekervényeimnek, mert ha most hagy cserben minden tudásom akkor jól benne leszek a… ~

- Áh hát egy ilyen élmény minden esetben meglehetősen megrázó. Megértem a fájdalmadat. Igaz én még sosem éltem át ilyet, de azt hiszem senkinek sem kéne magyarázni mennyire világrengető élményt nyújt egy rokonsági haláleset. Ha a helyedben lennék biztosan megszakadna a szívem… De gondolom te is így vagy vele, csak a lányok jobban kimutatják a szenvedésüket… - így próbálta indítani a „vigasztalást”, de rájött jobb volna ha valami vidám témáról esne szó. Mindegy, majd később. Most hagy öntse ki szegény a lelkét valakinek. Hisz nagy lehet a baj, ha már egy idegennel szemben is ilyen gyorsan jár a szája.

- Szóval a temetésre se mész… Biztos nem lesz később bűntudatod emiatt? Csak kérdezem, nem szeretnék semmit sem ráerőltetni… De mégis… Így talán képes lennél lezárni magadban ezt a dolgot valamelyest… De nem látok a lelkedbe, ezt nekem kell eldöntened… - magyarázta nagy átéléssel a fecsegő leányzó.

*Ekkor Hannah egy aprócska félmosolyt vél felfedezni Patrick arcán. Ettől ő maga is hatalmas vigyort ereszt, szinte fülig ér a szája. Úgy tekinti, ez az első lépés afelé, hogy ezt a srácot kihozza az átmeneti depresszióból. Nem tűnik olyan embernek, aki minden apróságért rohanna a folyóba vetni magát, de egy ilyen eset után… még akár ennek is fennállhat a veszélye. Egy hasonló helyzet millióféle reakciót válthat ki bármely emberből, lehet hogy ő pont egy olyan fajta akinek érzékeny a szíve a családját illetően és a történtek mindenki másnál jobban megviselték. Igazából a hozzátartozói főbb feladata volna ez a pátyolgatás, de Hannah önzetlensége nem sok határt ismer, ha rossz élmények feldolgozásáról van szó, így természetesen ezúttal is örömmel segít… ha képes lesz rá… *

Miközben Hannaht hallgatom, egy kicsit azért megörül a szívem, hiszen van kinek kiönteni a lelkem, s talán, nem is adja majd tovább, hogy hasonló válságba estem, de miért is adná. S amikor elmosolyodik, az egy kis reményt és önbizalmat nyújt nekem. Egy mosoly, egy jó szó, minden jól esik most. A megannyi felszínesség és tetszelgés után talán most még egy jó barátot is találtam magamnak, furcsa, hogy mennyire kinyíltak számomra a világ kapui, s mennyi újdonságot látok meg a világban. Például ez a kedves lány, nem is gondoltam volna, hogy benne találok, olyanra aki meghallgat engem.
Egyszerre csak elhallgat, s ekkor kezdenek visszacsengni fülemben az általa feltett kérdések, melyekre választ kéne adnom, s amint formálódnak bennem a gondolatok, úgy nyílik szám is szóra ismét.

- Nem fogom megbánni, hogy nem mentem el a temetésre, mivel sajnos oda sem érnék, de mondom, talán így sokkal könnyebb lesz…minden sokkal könnyebb. Bár már most is sokkal könnyebb. Ezért pedig neked tartozom köszönettel, valahogy jólesik, ha valaki meghallgat, ne érts félre nem vagyok érzelgős, sőt elég messze áll ez tőlem, de most valahogy erre szükségem volt. –

Lassan leviszem a hangsúlyt, s közben szemeimmel ismét próbálom elkapni a lány tekintetét, próbálom kiolvasni az íriszekből, hogy vajon mit gondol most. Nem szeretném ha unalmat vagy megvetést olvasnék ki onnan, bár úgy érzem erre elég csekély esély van. 

Patrick

*Ez a verőfényes nap még úgy indult, hogy egy pihenőnek van nyilvánítva. Egy jó alkalom a barátokkal való összetalálkozásra, beszélgetésre. De mindenki olyan, akárcsak egy zombi… És ráadásul itt van ez a srác, aki teljesen idegen Hannah számára mégis vele társalog e percben is és abszolút nyíltan önti ki neki a lelkét. Fura… Általában nem ezt várja az ember egy ismeretlentől, inkább azt hogy arrébb slattyog és ül búskomoran továbbra is. Hannah úgy veszi észre, hogy ez a fiúval is valószínűleg így volt csak már belefáradt a magányba és kicsordult az a bizonyos csepp a pohárból… Persze ezzel nincs gond, mert megfelelő hallgatóságra talált, de most komolyan átgondolva… akkor nincsenek olyan igazi barátai? Vagy mégis? De akkor miért nem velük beszélget ilyenekről? Újabb rejtély, mely Hannah Whitney feloldozására vár. *

~ Na jó ez elég gáz, hogy szegény srác ekkora slamasztikában van, most lenne a legnagyobb szüksége a segítségre és velem beszéli meg a gondjait. Bár még nem is igazán láttam ezt a Patricket a Roxfortban, de haverjai mindenkinek vannak. Biztosan neki is! De hát akkor merre járnak éppen most, a szükség órájában??? ~

- Jójó, hanyagolom ezt a temetés témát, mert látom erről nem szívesen beszélsz és meggyőzni ezzel kapcsolatban meg úgysem tudlak! – halvány mosoly – És tudod én már messziről láttam, hogy az egész bús bagázs tagjai közül neked van a legnagyobb szükséged a segítségre, egy kis pátyolgatásra, és hogy meghallgassanak. Ha velem is valami nagyon rossz történik akkor már 100 méterről látja minden ismerősöm, mert tudod a nap 24 órájából 20at vigyorgással töltök el és így eléggé feltűnő ha én esetleg el vagyok kenődve… - most már egy nagyobb mosolyt sugároz arca a fiú felé.

- És visszatérve a barátokra… Megkérdezhetem, hogy vannak olyan igazi „jóban-rosszban” kitartó emberek általában a környezetedben vagy… vagy esetleg baráthíján vagy… Nyugodtan mondd meg és persze azt is ha oltári nagyot tévedek, de ilyen komoly gondokról én nem szoktam idegenekkel társalogni, így meg is értem ha valaki elutasítja a segítségnyújtási ajánlatomat ilyen esetekben. De te pedig szimplán kiöntötted a lelked, ami nekem kicsit meglepő. Szóval? – kérdezi meg végül kimeredő kíváncsi tekintettel.

~ Remélem azért ez esetben is nyíltan válaszol, mint eddig, mert ez felháborító, hogy mással nem tudja megbeszélni ezt a hatalmas szívét nyomó problémát. Nem baj, itt vagyok én. A legjobb emberrel találkozott! ~

- Tudod mit! Én nem fogom hagyni, hogy itt búsulj! Most szépen elfelejtünk minden rosszat ami eddig történt és egy jókora választóvonalat húzunk! Ürítsd ki a fejedből a nyomasztó gondolatokat és próbálj meg ellazulni kicsit! Ha ezen rágódsz továbbra is akkor a homlokodra ki fog nőni egy lefelé biggyesztett száj szomorú szemekkel. Hűűha én már látom a kezdeményeket! Ajaj! Gyorsan fel kell vidulnod, mert nőnek a harmadik szemeid! – viccelődik önfeledten, reméli felvidítja ezzel inkább a fiút mint elhiteti vele, hogy Hannah Whitney totálisan kattant. ;D

Mosoly kúszik az arcomra. ~Vicces egy lány ez a Hannah, meg kell hagyni ő aztán tudja, hogyan kell valakit felvidítani valakit. ~ Lassan még egy kis nevetés is kezd kikerekedni a dologból. ~ Most, hogy így belegondolok, talán túlságosan is rágom magam, hiszen ha csak a jóra emlékszem, akkor nincs is min búsulnom. Persze bánat természetes, de ez nem jelenti azt, hogy el kell hagynom magamat és átadni életemet az enyészetnek.~

Gondolkozok ekként, s aztán mosolygó arccal Hannahra pillantok. Egy ilyen ugyan hagyd már oldalba bökéssel jelzem, hogy vettem a lapot. Most kezdem úgy érezni, hogy ezek a percek csak rólam szóltak, s egy kicsit meg is feledkeztem arról, hogy én is kérdezzem őt.

- Vannak barátaim. Csak talán velük az ilyesmit nem tudom megbeszélni, tudod, mi fiúk nem vagyunk ilyen lelkizősek. Szerintem kicsit nekik is fura volt a viselkedésem, de mivel nem kérdeztek nem beszéltem. Pedig ez a dolog olyan, amiről beszélni kéne. Hála istennek neked tudtam beszélni róla. Ha nem jössz, tuti becsavarodok. Így jövök eggyel, ha nem kettővel.
Viszont eddig rólam szólt minden, most mondj valamit te is. Ha már bút kell felednem, akkor azt kezdjük azzal, hogy azon kívül, hogy Hannah a neved, mit lehet tudni még rólad. Melyik ház tagja vagy? Hányad éves? Ilyesmik. –

Hirtelen váltottam a hangulatomon, s ebből talán Hannah is érzi, hogy azzal, hogy neki elmondhattam mindent sokkal könnyebbé vált az egész. Még a kedvem is sokkal jobb lett, szemmel láthatóan. Nem vagyok alapesetben egy negatív vagy pesszimista figura, így ez a váltás nem esett nehezemre. S bár legbelül még mindig gyászolok, azért még nem adhatom fel, nem süllyedhetek mély melankóliába, s ezen csak a gyors váltás segíthet.

Patrick

*A dolog eddig sikeresnek tűnik hisz a fiú arcára ebben a pillanatban egy kósza kis mosoly szikrája szökött. Mégsem reménytelen a feladat pedig az elején Hannah még azon is rágódott, hogy vajon megéri-e ebből kiviccelődnie magát és jobb hangulatot teremtenie vagy csak áhítozik az ehhez hasonló csodatettekről. A beszélgetés elején még úgy vélte kicsit kezd túl sokat gondolni magáról de a látottakból arra lehet következtetni, hogy a jó úton halad és ha minden továbbra is a tervek szerinte halad akkor egy vidám Patricktől fog majd elbúcsúzni később. *

~ Hmm… a tekintete arra enged következtetni, hogy kezdi elfogadni azt amit az imént javasoltam neki. Ez az első lépés a „gyógyulás” felé. Szuper! Kezdem egyre jobban bírni ezt a srácot, mert nem olyan fafejű, mint egyesek… Szóval nagyobb az IQ-ja, mint néhány Mardisnak. Isten ments hogy az iménti gondolat ítéletnek számítson, de egy-kettő olyan bunkó tud lenni, hogy hűű… Ő legalább figyel arra is amit én mondok, nem csak a saját bújára! Ez egy nagy piros pont! ~

- Értem. Sejtettem, hogy ilyesmi állhat a dolog hátterében, de mégis. Azért biztosan akadnak olyan fiúbarátok is akikkel efféle ügyekről is nyugodtan lehet csevegni. De hát nem mindegyikük olyan. Gondolom a te haverjaid pont NEM! De nem gond. Tényleg, azért is jöttem ide. Velem bármikor meg lehet beszélni lelki gondokat, erre vagyok kitalálva! – széles mosoly – De tényleg, imádok fontoskodni és jobb kedvre deríteni másokat, így az érzelmi traumák kezelése az egyik specialitásom! – folytatta légies könnyedséggel vigyorogva, de úgy hogy már szinte fülig ért a szája.

~ Magamról… Hűűha… Nem akarom neki előadni azt az unalmas sablonszöveget. Majd valamit improvizálok, hogy ezzel is növeljem a jókedvét és a többi majd jönni fog magától… Legalábbis nagyon remélem! ~

- Én… Nos… Nem biztos hogy ez annyira érdekelni fog téged, de ha gondolod. Szóval Hannah Whitney vagyok, Griffis ééés nem fogom elárulni hanyad éves. Először tippelj! De tényleg érdekel, hogy milyen idősnek nézek ki, ezt általában meg szoktam kérdezni idegenektől is és legtöbbször pozitív visszajelzésként egy-két évet rám húznak aminek örülök, mert ki akar elsősnek kinézni? – magyarázta önfeledten.

*Azért látszik a fiún, hogy még kicsit maga alatt van, de az is hogy vevő az effajta búfelejtésre és képes hallgatni a jó tanácsokra. Ez becsülendő tulajdonság, de azért a lány mégis reméli, hogy nem csak azért beszél vele most egy más témáról, mert ő ezt javasolta az imént, hanem mert ő is beleegyezett ott legbelül és komolyan is gondolta, hogy túl akar lépni ezen, most hogy már kiönthette szívét.*

Aranyos lány, jó fej, mert még mindig azon ügyködik, hogy feldobjon, amire azért nem sokan vállalkoztak volna, de ő igen és sikerült is neki. Közben a kis mondókából kiderült az is, hogy a hölgyemény is Griffendéles, szóval háztársam.
Még nem láttam a mi óráinkon szóval biztosan nem lehet ötödéves arra nem is tippelnék inkább harmad vagy negyed éves. Hmm, vajon melyik. Nehéz kérdés,de inkább hajlok a negyed felé. Annyira azért ne hányódok a két lehetőség között, s hamar meghozom ezt a „súlyos” döntést.

- Szerintem negyedéves vagy, mivel az ötödévesek között még nem láttalak, s a hatodévről is sok mindenkivel jóban vagyok, így ezt valószínűsítem leginkább. – Mondom, majd mellétűzök egy kis mosolyt is, bár nem vagyok benne annyira biztos, hogy jó választ adtam. - Szóval? Nyertem? – kis kuncogás. – Elsősnek valóban senki sem akar kinézni, hiszen akkor még mindenki olyan fiatalka, de hát miféle vakegér nézne téged elsősnek. Biztosra veszem, hogy senki. –

Mondom, majd egy kissé oldalra billentem a fejemet, s úgy várom a lány válaszát, s a „nyereményem”, ami reményeim szerint a bemutatkozás folytatása. Hiszen ez eddig nem valami sok, persze nem lehetek telhetetlen, nem szabad rögtön azt elvárnom, hogy elmondja élete történetét, így ha nem érkezik folytatás, majd én megindítom a beszélgetést további útjára. Fura, hogy az iménti bú, amely annyira nyomasztott, most szinte elillant, tovatűnt a komor melankólia.

Patrick

*A hangulat már-már alakul, egyre felszabadultabb mindkét fél. Hannah így azt is egyből tudja, hogy a srác biztosan nem hetedéves, azok általában begyöpösödöttebbek. Vagyis háát… nem ilyen rugalmasak, mint Patrick. Ő elfogadja egy nála kisebb LÁNY javaslatát és ráadásul a jelek szerint nincs is elhalmozva millió lélekkiöntésre váró egyénnel a gyengébbik nem tagjai közül tehát ez nagy előrehaladás. Egyik hölgyemény sem rajong a hím-soviniszta bunkókat, akik a nőket játékszernek tekintik vagy egy szórakoztató eszköznek. Így ez szintén egy jó pont, ha a beszélgetés egyre derűsebb, mert akkor nincsenek komoly elvi hibák a fiúban az eddig jelek értelmezése alapján. *

~ Nah vajon nagy fejtörőt adtam neki azzal, hogy rábíztam a döntést miszerint következtessen az évfolyamom számára csak úgy becsléssel. Nagyon kíváncsi leszek a végeredményre, de ha nem tart túl vigyorgós kicsinyes libának akkor mondja a szokásos negyediket. Remélem, hogy így lesz, mert utálom ha kicsinek néznek. Pláne kisebb csevely után, az olyan mintha teljesen gyerekes módon viselkednék… és remélem, hogy nem… ~

- Negyedév? Nah az jó. Féltem, hogy aprónak titulálsz, de ez megnyugtató. Főleg, hogy az ötödéves is eszedbe ötlött pedig az aztán valóban messze áll tőlem. Igazából a három a befutó szám. Nem tudom mennyire tűnik arányosnak vagy csak te mondtál direkt nagyobb számot, hogy imponálj? – kérdezte viccelődve nagy mosollyal övezve arcát.

- Igen, az elég rossz érzés ha valaki elsős a suliban. Én például egyenesen utáltam, mindenki nagyobb volt nálam és nagyon zavart! Egy fiúnak gondolom teljesen más, hisz ti langaléták a magasságotok miatt jóval idősebbnek látszotok, de mi kislányook… - kis kacaj.

*A kis „verseny” lezárult, Hannah gondolja hogy ezzel nem úszta meg, most valamit fel kell mutatnia. De mit meséljen magáról. Ha valami konkrét kérdés vetődne fel természetesen egész novellákat tudna zengeni róla, de a rögtönzés e téren nem volt az erőssége így úgy is határozott, hogy nem küszköd itt magában ennyit, egyszerűen rákérdez a tőle megszokott spontánsággal, mert ha kíváncsiskodásról volt szó, nah akkor nem fogyott ki sosem az ihletből. *

- Szívesen mesélek még neked csak így hirtelenjében nem igazán jut semmi az eszembe. Esetleg valami irányzott gondolatod van amiről érdeklődni szeretnél? – próbált kertelni, és remélte most nem tűnt túlságosan nyögdécselésnek ez az apró leblokkolás.

Kíváncsian várom, hogy vajon folytatja e a lány, de nem adtam neki túl sok támpontot a folytatásra így, ha megakad, akkor sem fogok furán nézni rá. Akkor majd kérdezek én, ebből azt hiszem nem fogunk problémát csinálni, főleg akkor, amikor ilyen kötetlen a beszélgetés.
Pontosan, ahogy vártam, sajnos, most még annyira nem vagyok összeszedett, hogy erre hamarabb rájöttem volna. Sebaj, most itt a lehetőség, hogy kérdezzek tőle. Ez még csak gondot sem jelent, hiszen ilyenkor szinte maga vagyok a kérdések tárháza.

- Igazából engem már elsősként is harmad, sőt negyed évesnek néztek, de ez csak a magasságomnak köszönhető, szóval erre ráéreztél az imént. Bár nem nehéz. – kis mosoly kúszik ismét arcomra. – Viszont azt furcsának találom, hogy egy ilyen mosolygós életvidám lánnyal még nem találkoztam itt az iskolában. Pedig alapesetben, nem úgy, mint az imént, én is elég pozitív személyiség vagyok és megtalálom azokat, akik hozzám hasonlóak. Ám úgy látszik, most valahogy ez nem jött össze. Sebaj, végül azért csak összefutottunk.
Tényleg te miket szoktál itt a sulin belül csinálni szabadidődben? Kviddicsezel? Bár akkor szerintem ismernélek. Vagy szoktál járni Griffendéles helyekre? Bocsi, hogy ezekkel zaklatlak, csak azon tűnődöm, hogy vajon, milyen okból kifolyólag nem láttalak még téged szinte sehol. –

Ezzel a gondolattal zárom le kis monológomat, s aztán tekintetem Hannah felé fordítom. Szemeimben némi csillogás is látható most már, s ez kölcsönöz nekem újra Patrickes megjelenést. A csillogástól az eddig kissé halovány kékes szemek, most ismét, mély kékre váltanak, ahogy a szemszínem változik, úgy tér vissza belém újra a lélek, a jókedv.

*A lány eddig mindent megtett a vidítás érdekében, és úgy tűnik az „akció” sikerrel zárul, mert a srác szemei egyre jobban nyerik vissza csillogásukat. Hisz amikor valaki szomorú, lehangolt, bús akkor arra a rövid avagy hosszabb időre íriszei elvesztik a tüzet, mely egyéb esetekben épen tartja a lelket. A diákok legtöbbször felszabadultak és vidámak, nevetgélnek a folyosón vagy kviddicseznek a barátokkal, de nem gondterhelten ücsörögnek. Ilyenkor túl nagy nyomás nehezedik az emberre, eltiporja és egyedül nem képes kiszabadulni a csapdából, a fájdalom csapdájából… Ilyenkor kell eljönnie a „mentőangyalnak” aki bármilyen képet ölthet magára. Ezúttal úgy tűnik Hannah képes volt belebújni ebbe az álruhába és messzire űzni a szorongásra késztető gonosz gondolatok tömegét… *

~ Remélem ad nekem valami támpontot és nem fog hülyén bámulni, de most komolyan… Tudom hogy én kérvényeztem a gyors témaváltást, de ez most még nekem is túl villám sebességűnek bizonyult. Nem gond, ha Patrick személyisége egyezik az általam kialakított képpel róla akkor nem kelt benne meglepődést ez a szünet és most ő lesz segítségemre. ~

- Hát igen, látod a fiúknak ezért könnyebb. Nagyra nőtök és kész, máris szabad bejárásotok van bárhova akár kiskorúként is meg minden. Jaj és ne is feltételezd rólam, hogy az lenne az első dolgom ha 18nak néznék ki, hogy minden tiltott helyre eljárnék… ugyaan… - mondta viccelődve.

- Óh köszönöm ezt a kis jellemzést. Furcsa, mert más emberek is szoktak sokat mosolyogni meg minden, de mégis amikor találkozok valakivel, legyen az idegen vagy ismerős mindig megemlítik a vidámságom. De én ennek örülök, mert valóban ilyen vagyok. Néha már rendesen fájnak az arcizmaim, ha egy jókedvű társaságba kerülök! – kedvesen mosolygás – És én még tényleg nem fedeztelek fel téged a suliban, furcsa. Pedig már kezdtem azt hinni, hogy nagyjából ismerem a felsőbb évfolyamok tagjait. Mindegy, így jártam. Most már viszont tényleg megvolt az összefutás. Nos ha beérek a hálókörletbe majd kipipálom a neved a listán! – kis kacaj, egyre jobb a kedve neki is és így már nagyon pörög.

- Nos hát igen… szóóval… a kviddics csapatnak nem vagyok a tagja, de imádom magát a játékot. Barátokkal gyakran járunk ki lejátszani pár mérkőzést, de gyakorolni is. Például Abbey, az egyik legjobb barátnőm a Hugrabug csapatkapitánya és mostanában ki szoktunk menni edzeni kicsit külön is. Jaj és igen, az én nevem két főbb esetben kerülhet szóba. Az egyik az állandó vigyorgásom, ami zsigerből jön, szinte meg sem tudom fékezni. A másik pedig… Nagyon sok Mardekáros ismerősöm, barátom van és nagyon utálom ha valaki csak azért szidja a zöldszegélyeseket, mert ez az általánosan kialakult vélemény. Jó, elismerem vannak köztük bunkók, de a Griffisek között is akad olyan bőven. És nekem ez afféle elvemmé vált már meg még van egy vicces történet, de azt nem igazán szeretném elmondani, mert rám nézve elég ciki… - motyog már a végén, mert eszébe ötlött az emiatt történő pofozós incidens még nagyon régről.

*Nos, igen csak egy kis ihlet kellett és az élménybeszámolók olyan gyorsan követik egymást, mint a szél. Hannahnak sosem volt gondja a sok beszéddel, csak néha kifogy a kreativitása, de pár szóval hamar elő lehet csalogatni és ismét be nem áll a szája. Persze képes hallgatni is, de csak ha legalább a fél mondanivalója kiadhatta már magából, ami körülbelül most következett be. *

~ Nehéz is lenne nem megjegyezni őt arról, hogy folyton mosolyog. Én magam szeretem a pozitív személyiségeket, s mivel magamat is annak tartom, így mindig örülök, ha van, akivel el tudok nevetgélni, még ilyenkor is, vagy leginkább ilyenkor.
Szoktak Kviddicsezni? Nos, erre mindig kapható vagyok én is, talán adna még egy kis pluszt az ismertség kiépítéséhez. Bár sokan nem szeretnek úgy játszani, mint mi, de majd visszafogom magam. ~

- Magam is szívesen kviddicsezek, bár ahogyan mi játszunk azt sokan nem szívlelik, mi szeretjük pörgetni a játékot és nálunk a szabályokon belül, de van bőven kontakt is. Én szeretnék a profi ligában játszani így edzek és élek is. Szívesen játszok mind hajtót, mind terelőt szívesen játszanék. – kicsit beleéltem magam, de mit lehet tenni nagy életcél ez nekem. – Bocsánat, nem akarlak ezzel untatni, csak szeretnék jó játékos lenni, bár szerintem nem vagyok még profi szintű, de sokan mondják, hogy lehet esélyem. Így keményen dolgozok ezért, bár eddig nem jelentkeztem a Griffendél csapatába, de legközelebb mindenképpen. – Na, már megint ömlengek. – Most már viszont tényleg befejezem, mert kicsit kezd belőlem túl sok lenni.
A Mardekárosokkal szemben nekem is vannak előítéleteim, de ez van sajnos, ezekkel nem tudok mit csinálni, nekem ezek a személyes tapasztalataim és ezen egyenlőre egyikükkel való társalgás után sem nagyon változtattam. –

Zárom le végül ezzel a mondattal a kissé talán hosszúra nyúlt szövegemet, s nézek kicsit félve, mégis mosolyogva Hannah felé, hiszen nem tudom, hogy mennyire untattam, ezzel a kis monológgal arról, hogy játékos akarok lenni, meg hasonlók. Ez van a sport az életem és nagyon különleges helyet foglal el a szívemben. Ha lehetne egy mugli sportban próbálnám ki magam profiként, de nem igazán van erre esély, így marad a kviddics, amit szintén nagyon szeretek, s profiként űzni hatalmas megtiszteltetés lenne, egy hatalmas álom válna valóra

Elhatározta, hogy soha, soha, de soha többé nem korrepetálja a fiatal Walcott-ot. Eleve veszett fejsze nyele, nade azok a kérdések… S még csak megfelelő nevelést sem kapott. Az atyja, mikor ő kérdezett ily ostobaságokat, egy nyaklevessel jutalmazta. Mely igen jó lecke volt arra, hogy mi az illendő, s mi nem. Ő pedig… Nagyon kíméletes, s segítőkész volt. Mindössze egy vonalzót lebegtetve ütött rá amikor nagy ostobaságot akart volna művelni. S minekután csak egy kis harmadikos görcs volt, ki ha igazán akar, akkor sem tud visszavágni, csendben tűrte az okítást. Végülis, ő kívánt fejlődni. Nemdebár? S a tudáshoz vezető lépcsőfokok olykor igen nehezek, s…fájdalmasak.
Az apró kölyök, aki akkor is alig látszott ki a földből, sután mozgott mellette, még mindig tapogatva a kezeit, mik vörösek voltak a két órányi gyakorlás nyomán. Természetesen Montague megtiltotta neki, hogy elmenjen a gyengélkedőre. Először is, egy férfinak bírnia kell a kiképzést. Másodszor, ez a lecke lényege, harmadszor pedig, az olyan tanárok, akik például sárvérűek, s valamiképp beették magukat a nemes intézmény falai közé, nem igazán értették volna meg a nevelő célzat lényegét. Sőt mi több. Megbüntetik. Az pedig egy igazi nagy arcon csapása lett volna a nemességnek.

- Ne aggódjon Walcott, lesz ennél jobb is. – lapogatta meg a vállát, mintha csak egy Professzor veszett volna el benne, s lökte a hülye kis cimborái közé, kik már sanda pillantásokkal méregették a társukat. Persze szólni egyik sem mert, inkább csendes gyűlölettel figyelték a beképzelt, mindig okoskodó Colient. Nagyon bosszantó tudott lenni amikor bele akart szólni a sakkjátszmákba, avagy elverte őket, oly tét fejében, hogy az addigi zsebpénzük hozzá vándorol. Szinte el is vesztette az értelmét a sakk, hisz előtte kár is volt elővenni a készletet.
Colien sejtette, nos, érezte mily indulatok is lappangnak a kis kobakokban. De leginkább csak kinevette őket, s a megszokott lenézéssel mérte végig a kicsiny kis társulatot. Megtanulhatták volna, hogy kivel érdemes kezdeni, vagy épp nem kezdeni. Ha nem túl fogékony az elméjük… Hát ő arról nem tehet. Node, nem is igazán ezzel akart foglalkozni. Sokkal inkább egy kellemesebb jelenséggel. Kereste a barnákat, kutatta az apró, huncut mosoly gazdáját, oly mód, mi nem is volt olyannyira feltűnő. Végigsétált az asztalnál, látszólag megfelelő helyet keresve, a valóságban meg… De nem. Figyelt, nézett, megállt egy-egy barna fejnél, mi tán ő lehetett, de más tekintet találkozott az övével. A griffendél asztalához is átpillantott, de csak remélni merte, hogy ott aztán tényleg nem veszi észre. Egyelőre nem fedezte fel.

- Montague! Csak nem keresel valakit? – csalafinta hang, apró mosoly játszik az ajkak szélén. Clau, mint ahogy barátnői rövidítették, tán kissé pórias nevét, most is megtalálta őt. Kérdő tekintettel pillantva rá, kíváncsian lesve a választ, fordult felé több csinos fejecske is. Igazán érdekes lett volna ha ez a kis sznob, mint ahogy a háta mögött nevezték olykor, a mardekár falain kívül nézelődne bárki után is. Nos, az apró kis kilengéseiről hallgatólagosan persze tudtak, node így, nyíltan…?

- Sajnálattal kell látnom, hogy a vörösek, az étkezést illetően, még mindig nem fejlődtek. Mindössze ezt figyeltem meg. – közölte a szépen összetett hazugságot, s biccentett a lányok felé. Nem hagyott még fel a keresgéléssel. Hátrébb lépkedve, beülve két külön kis társulat közé, mely mintegy garantálta is azt, hogy nem figyelnek rá, tolta félre egy kicsit a tányért.
Néha olyan volt mint egy vénember. Megtervezett mindent, voltak berögzült szokásai, s egyszerűen hisztis lett ha valami nem úgy alakult ahogy annak lennie kellett volna. Nos, nem minden esetben, de azért előfordult a dolog. Noés, az egyik ilyen apróság az volt, hogy mindig este olvasta el az aznapi újságot. Vacsora mellett, szemezgetve mindössze az ételből, átfutva a nagyobb történéseket, figyelemmel követve a fejleményeket, mozgolódásokat. Tehát, ezt azt vonta magával, hogy jött a baglya is. Egyszerű, nem túl nagy, szürke jószág, név nélkül, ám szépen meghízott beggyel. Hozzá sem kötődött. Csak olyannyira hiányolta volna a létezését, ha egyik este nem kapja meg időben az újságot. De szerencséjére igen pontos kis állatka volt.
Felpattintva az óra fedelét, elégedetten figyelve ahogy másodpercre pontosan lepottyan elé az összegöngyölt papírdarab, tartotta fel a kezét. Ezzel mintegy jelezve a szürkének, hogy térjen vissza. A zsebéből egy kis ceruzát előhalászva, mely valahogy akadt nála mindig, hisz szeretett a könyvek szélére írogatni, letépte a borítást az újságról, s igen egyszerűen fogalmazta meg az üzenetet.

hol vagy?

Montague

Kérdés, aláírás, s ennyi. A névre emlékezett, tán különleges volta miatt is, szóval… Egy kis étel a csőrbe, kötözés a lábra, s már bocsátotta is szabadon, félig hátrafordulva figyelve, vajh hol találja meg az üzenet gazdáját.

Monty

A délután gyorsan eltelt, s ő ez idő alatt gazdagabb lett egy talárral, mely most összehajtva pihen a párnája alatt rajta egy cetlivel a manóknak, akik szedik össze a ruhákat, hogy "Ne vidd el!" cirkalmas betűkkel. Nem tudja mennyit ér ez, hiszen a manók észjárása alapján, akár értelmezhetik úgyis, hogy a cetlit ne vigyék el. Végülis nem aggódik amiatt a ruhadarab miatt, valamilyen módon úgyis visszajut gazdájához, s ha egy manó megelőzi sem fog padlót a dologtól. Akár meg is tarthatná, persze erre nincs esély egyrészt, mert még ha át is szabatná nem érezné jól magát benne, másrészt nem az övé, és harmadrészt, talán a gazdája azért hagyta nála, hogy keresse fel, vagy esetleg neki legyen oka. Vagy ne álmodozzon inkább ilyenről.
Míg a hálóban készülődött az is felötlött benne, hogy az esti vacsorán majd odaadja, de túl sok lett volna a szemtanú, ami sosem eredményez semmi jót. Pláne egy ilyen helyzetben. És hogyan állítana ő oda a Mardekár asztalához, egy összehajtott talárral? Talán leégetné a barnát, vagy fordítva, a lényeg, hogy eldöntötte, biztosan lenne némi hangzavar. Amúgy is feszültségeket okoz, mikor egyes házak tagjai más ház asztalához ülnek le, mert mondjuk onnan szerzett barátaikkal akarnak beszélni.

Shay lelkesen integet, hátat fordítva a hugrabugos barátainak, és vigyorogva tátog Nadine irányába a hollóhátasok tengerébe.
- Jahj és láttátok hogy nézett rá? Majd felfalta... - hallja egyik évfolyamtársnőjét a közelből, de őt kevéssé foglalkoztatja a téma, így csak fél füllel figyel oda, hátha valami olyat hall, ami esetleg őt is érdekli. Egyelőre még elég nagy a hangzavar és persze megy a csacsogás, meg az egymás heccelése, míg a professzorok meg nem jelennek. Egy-egy csoport hangos hahotázása nyomja el a másikét, míg ő hangtalan pantomimezik a másik asztalnál ülő barátnőjével, elfordulva így a csivitelő társaságtól, melynek szélén ült csak ő, és háttal a nagyterem java részének. Meglehet, hogy valójában nem sokat értenek egymás mozdulataiból, de azért valamit csakcsak.
Az egyik pillanatban azonban arra lesz figyelmes, hogy a mellette ülő lány sikkant egyet, majd elkezdi Shay talárját rángatni. A leányzó értetlenül és kissé morcosan kapja oda tekintetét a mellette ülőre.
- Mi van? - kérdezi ehhez képest egészen nyugodtan, mire a következő pillanatban egy nem túl éles csípést érez az asztalba kapaszkodó kézfején. Egy kicsit megugrik, épp csak sikkant fel, de így is elég, hogy ne egy ember figyelmét vonja magára kapálózásával. Persze, alig másodpercekkel később felfogja, hogy miért is ácsorog ott a bagoly, s szemügyre veszi a kis cetlit. Keze egy pillanatra megremeg, arcán ismét mosoly gyúl és végre a terem nagyobbik része felé fordul, hogy meglesse a mardekárost. Mielőtt azonban kiszúrhatná a fiút, újabb figyelemfelkeltés ezúttal a bordák közé könyökkel. Halkan felnyög, ez azért fájt neki, majd ismét háztársnőjére figyel, aki szemével egyetlen pontot követ. A leányzó arcára kissé bamba mosoly kerül, ahogyan követi tekintetével Őt, aki mint eddig, ma sem méltatja egy pillantásra sem. Újabb sóhaj, na jó nem sóhaj, mert már sok lesz belőle, inkább egy bánatos szusszanás, majd egy élesebb csípés zökkenti ki.

- Az ég áldjon meg... - kapja el a kezét az asztalról megvonva az újabb támadási lehetőséget a madártól. Körülötte a többi lány élénk érdeklődéssel forgolódik, meg nyújtogatja a nyakát, hogy vajon kitől érkezhetett az üzenet, amelyet hála gyors reflexeinek még azelőtt a markába gyűrt, hogy bármelyikük elolvashatta volna.
- Ide adod a szemcerkád? - fordul hirtelen Lilihez, a mellette ülő lány eleinte értetlenül pislogott rá s végül ha vonakodva is, de odaadta a ceruzáját. Ezzel azonban óvatosan kellett bánnia. Finoman, ívesen és óvatosan kanyarította a betűket a falatnyi papírra.

AKI KERES AZ TALÁL

SHAY
Szinte rajzolja a puha hegyű ceruzával a betűket, vigyázva a kenhető hegyre. Nem könnyű, főleg ha az ember közben annyira izgul, hogy remeg a keze. Amint a bagoly lábára tűzte cetlit és a madár elrepült a lánysereg mintha Shaelynn valami közellenség lenne húzódott összébb, míg ő mosolyogva az előtt levő tányéron levő krumplipürét mócsingolja.

Mindig milyen szépen hangsúlyozta önmagában, semmi, semmi feltűnés. Nem lehet ezt, esetleg azt, s semmiképp se tedd meg ezt! Mintha csak az atyja utasításai pörögnének az agyában mint valami átkos jojó, nem tudva, hogy mikor is lesz vége az első menetnek. Melynek a kapott válasz sem tett épp jót. Megmosolyogta a dolgot, a gyermeki énje harcra készen állt, node… Oh! Átkos sors, hiszen nem a mardekár ház asztalánál szállt le az az ostoba állat. Sokkal messzebb tűnt annál. Biztos, hogy nem a griffendéles korcsok közt bújt meg, mi igazán megnyugtató volt, így volt egy olyan esetleges reménye, hogy hátha, hátha a hollóhát védelmező szárnyai közt nevelkedi. Az egyetlen értelmes ház, kiknek a tagjait még becsülni tudta valamire. Node a sanda hátrapislogás erre nem adta meg a megfelelő választ. S mégis miképp nézne az ki, hogy csak úgy elkezd ténferegni az asztalok között? Az cseppet sem illene a szép képhez, ugyebár. Node… s ami a legfontosabb, ez egy kihívás volt. S ő ezeket elég ritkán utasította vissza.
Jártak, pörögtek, eszeveszettül dúltak az agytekervények, most mit, mit, mit?! Valahogy meg kell találnia! Mert ha nem sikerülne akkor a másik kerülne ki győztesen a kis párbajukból. A leégésnél pedig jobban csak a vereséget gyűlölte jobban. S egyébként is, az ég szerelmére, mardekáros! A csalafintaság elvileg a vérében van. A madárral szemezve, mely ott zabált az asztalon, gazdájától nem messze, kissé gondterhelten könyökölt az asztalra, s simított végig a piszkosszürke tollazaton. Attól várva választ, ki még csak a csőrét sem tudja kinyitni. Aki… No, ettől támadt egy egészen vakmerő, s kissé lökött ötlete. Közelebb hajolva az állathoz, hogy amaz értse a beszédet, de más ne, magyarázta el neki, pontról pontra, hogy mit is kell majd csinálnia. Most nem is tűzött semmilyen üzenetet sem a lábára, bár valamit felkapart a kis darabra, mit kezében őrizgetett.
Felállva, megigazítva az ingét, mi fessül állt rajta persze, mint máskor is, nyugodt mozdulattal hagyta el az asztalt, újra csak az állat útját követve a tekintetével. Természetesen nem a tanárok asztala felől, hanem hátulról kerülve kanyarodott a végére a soroknak, s haladt viszonylagos gyors tempóban. Bár hosszú lábai végett nem kellett olyannyira elsietnie a dolgot.
Mit csinált a bagoly? Nos, Montague utasítása az volt, hogy szálljon vissza ahhoz a lányhoz akit talált, s körözzön ott, egyszer kétszer leszállva, de aztán folytatva az útját, míg csak kedves gazdája meg nem érkezik az asztalhoz. Nomármost ez a terv több szempontból is gyenge talpazatokon állt. Nyilvánvalóan feltűnő lehetett a dög, merthogy a baglyok általában nem szoktak ennyire lökötten viselkedni. Kivéve ha nagyon öregek. S ki tudja, lehet lesz egy olyan állatbarát aki magához venné. Másodszor is, az egész jelenet oly egyértelműnek tetszik. Node, egy viszonylagos megfelelő, ám mégiscsak átlátszó kifogás még ott volt a tarsolyban. De, a bagoly viszonylagos feltűnését a gyorsasággal meg lehetett oldani, a kifogás pedig…? Nem volt már akkora kölyök, épp eléggé eltudta magát adni, hogy mások ne feltételezzenek ostobaságot róla. S nem is kellett oly sokáig mennie, egyhamar elkövetkezett a… Sárgák asztala. Már csak azért is, a móka kedvéért, megigazítva a hajzatot, kihúzzva magát, hisz zöld színekben tetszelgett, emelte meg a fejét, mely tartással csak annyit mutatott, ti kis mocskok. Nos… Ha eddig nem volt hangzavar… Következett először is a síri csend, hogy akkor ez meg mi, aztán a pusmogás, hogy oh, hát akkor ez tényleg mi, míg végül a döbbenet. Élvezte a dolgot, valljuk meg, kissé magamutató dög is volt egyben, így még tetézte a dolgot egy szemréssel, majd apró megállással. Mikor is végre a látóhatárban volt a lökött állat, s a zöldek gazdája. Megszorítva a kezében a kis darab papírt, mintegy bizonyságul, hogy ott őrizgeti még, indult meg a csacsogó társasághoz.
Megállva Shay mögött, hirtelen vett mozdulattal csapva az asztalra, a keze mellett, HA ott tartotta, persze nem sértette meg, s dőlt mellkasával a hátának, ezzel mintegy megszegve minden eddig, számára is előírt törvényt. DE, mindezt csak azért, hogy az addig békésen üldögélő állatkát elkapja. S lássátok mily rendes, megszabadít a szemtelenül lopkodós kis dögtől. Hát nem cuki?
 
- Elnézést, hölgyek. Nyilván megbolondult szegény állat, hogy pont ide tévedt. – a lehető legnagyobb távolságtartás a hangban, piszkálódással egybekötve, melynek ki tudja miért, de a mardisok igen kiművelt mesterei voltak. Viszont, s ami tűn megint azt mutatta, hogy mily különös is a fiú, nem oly hangerővel mondta ezt, hogy mert ez egy hülye hely, hisz gyáva kis hugrások vannak ott. Hanem oly mód, furcsa, hiszen a zöldek asztala nincsen itt. S ezt úgy, hogy közvetlen még a lány mellett volt. Mert ugyebár ha eltávolodik akkor lehet nem is hallják, hisz lassacskán csak visszatért a hangerő a terembe. S legalább ezzel mintegy meg is piszkálhatta a másikat amolyan, na, ezt szeretted volna?! Vigyorgott volna is, node az végképp lebuktatja. Így csak maradtak az udvarias körök, fapofával végigfutva mindet.    
A madár, engedelmesen ugorva a kézfejére, barátságosan bele is csípve a karba, mi köztük már ilyen megszokás féle lehetetett, emelkedett fel, immár eltávolodva az édes testtől, kicsiny, búcsúajándékot hagyva az ujjacskák, HA nem volt ott a kéz, a tányér közelében. S HA ott volt a kéz, természetesen nem felejtette el azt, hogy egyik ujjával végigszántson a bőrön, belebugyolálva abba, hogy ő nem figyelt aztán arra, hogy a másik kezével mit csinált. Hát persze. Csak az asztalcsapkodás meg a bagolyfogás megy, mi? A hölgyek felé biccentve egyet, nem várva nagyon választ a dolgokra, fogta óvón a kis állatot, hogy amaz a mellkasához bújhasson, s távozott is a balfenéken. Hiszen ki tudja, hogy mikor tértek vissza a professzorok, s egyelőre ő sem bocsátkozott szemezésbe a másikkal. Ez a sutyiba való érintés úgyis inkább az ő stílusa volt.
Oh! S mi állt a cetlin?

megvagy.

Monty

Nem mer felnézni, nem keresgéli a mardekárost. Remekül elvan a püréturkálással, néha alibiként bekap egy-egy falatot hússal együtt, míg a lányok dünnyögését hallgatja, amiért nem mondja el, hogy mi is volt azon a cetlin. Akik a Mardekár asztalával szemben ülnek, mind lesik a távozó baglyot. Jobbjával végül felkönyököl az asztalra, hogy letakarja szemét is. Villájával körkörösen turkálja az ételt, miközben keze enyhén remegni kezd. Kezét lehajtja, lefekteti az asztalra, de még mindig meredten bámulja a tányért.
Néhányan kuncognak mellette, amire csak beharapott ajakkal néz fel, s kissé kipirult arcából már mindenki sejti mi a helyzet. A villanó tekintetek azonban egyre határozottabban mutatják az érdeklődést, mire egyszerűen megrántja a vállát és visszafordítja tekintetét a korábbi célpontra. A bagoly ismét feltűnik, de most nem hoz neki semmit, felvont szemöldökkel lesi a madarat és megfordul a fejében, hogy talán lenyelte a szájába dugott galacsint. De persze ez nem túl valószínű. Épp mikor hozzáérne, hogy visszaküldje a feladójához, a madár ismét felrepül.
~ Ez meg mire volt jó? ~ értetlenkedik gondolatban. Nem követi tekintetével a madár röptét, még mindig inkább egyetlen pontot bámul az asztalon, amikor a madár visszatér és kényelmesen leáll csipegetni. Pár pillanattal később csattan mellette egy hatalmas tenyér. Újra összerezzen, meg is ugrik egy pillanatra, baljából kibillen a villa, míg a jobb az asztalra simul, hiszen éppen mellette csap le. Meglepetten kapja fel fejét a forrást keresve. Nem kell messzire fókuszálnia, hiszen egészen közel hozzá, egészen pontosan hátához simulva Montague arca tűnik fel alig pár centire az övétől.

Jön, aminek ilyenkor jönnie kell. Nem csak a fiú közelsége miatt, nem csak mert ez egy kicsit meredek lépés, hanem mert még ezeknek fejébe a terem fele őket nézi. Van, aki csak azért, mert a többség érdeklődik, van, akit az asztalra csapás mozgat és vannak a többiek, akik csak szimplán várnak valami történésre. Szíve iszonyatos sebességgel ver már, és ennek meg is van az eredménye, hiszen arca újra lángba borul. Szeretne ő olyan könnyeden reagálni, ahogy ebben az esetben kellene, hogy minden látszat ellenére azt sugallja, hogy nem, nincs itt semmi, tényleg csak a bagolyért jött. Szemei ragyognak a felfokozott izgalmi állapottól, így néz bele a barnákba. Nem köszön, nem szól, de arrébb sem húzódik, ahogyan azt ilyenkor az ember tenné, ha egy idegen mardis hajol hozzá ilyen közel. A hangsúly az idegenen van.
- Csak nyugodtan... - viháncolja az egyik lány, aki szemben ül Shaelynnel és csillogó szemekkel méregeti a mardekárost, a többiek is egyetértően nevetnek fel. A barna nem törődik velük, szemével végigköveti a fiú minden mozdulatot. Ahogy a gazdáját kiszolgáló bagoly visszamászik tulaja kezére, miközben ő nem átall megjegyezni néhány nem igazán kedves szót. A lányok fel sem veszik, de benne ott van, hogy most igazán bokán rúgná a fiút, meg is tenné, ha ennek nem lenne tanúja több száz ember. Nyílt kihívás lenne. Morcosan fújja ki a levegőt, összevonja szemöldökeit, s vág egy fintort a fiúnak, majd elfordítja tekintetét. Persze tehet megjegyzést, de na…
A műsornak hamar vége szakad, még mielőtt bárki azt gondolhatná, hogy túlságosan is elhúzódott a dolog, hogy esetleg gyanút foghatnának vagy bármi hasonló, már el is húzódik. De egyetlen pillanat, ennyit még megenged magának, egyetlen finom, szinte szellő gyengédségű simítás, és egy szinte észrevehetetlen manőver, amellyel eljuttatja hozzá a választ. The show’s end.

Tenyerébe fogja a cetlit, elolvassa azt az egyetlen szót. Ajkain mosoly. Feltekint, még látja, ahogyan leül, ahogy eltűnik a köztük levő asztaloknál ülők tengerében. Sóhaj. Hogyan is vághatna vissza. Nem hagyhatja csak ennyiben, ezt nevelték bele, hiába a sportnak megvannak a maga hatásai. Újra kézbe veszi a szemceruzát, persze előbb meg kell ígérnie Lilynek, hogy amint lesz rá lehetősége vesz neki egy másikat, meg még egy apróságot is.  A fecnire szintén csak egyetlen szó kerül, majd előveszi galagonya pálcáját és több bűbájt elmotyogva előbb egy pici papír madár lesz a fecniből, ami aztán elkezd verdesni apró szárnyaival. A címzett rajta. Meglátjuk el is éri-e ezt. Shay kezébe veszi a kis „teremtményt” és megadva neki a kezdő lökést engedi útjára a

CSALÓ

névre keresztelt piciny madárkát. Majd újra felkönyököl az asztalra, vigyorát pedig tenyerébe rejti, ahogyan fejével kezére támaszkodik. Baljával ismét kezébe veszi a villáját és néha kíváncsian felpillantva turkál tovább az ételében, egyáltalán nem éhes már, a gyomrában keletkezett görcstől.

(http://www.frpgs.co.cc/images/mykm159ko3ftp6bntyi.png)

*Nos igen, a sráccal még nem találkozott, ami számára is furcsa, mert ő is úgy van ezzel a dologgal, hogy a életvidám emberek hamar a szívéhez nőnek. Patrickkel azonban még sosem találkozott. Ebből kifolyólag elhiszi, hogy csak ettől a szörnyű hírtől vált ily lehangolttá, s más esetben jókedvű és pozitív. Na persze ebben a műfajban Hannah hiperaktív arcizmait senki sem képes lepipálni, az biztos. Bár, van egy illető… egy srác akitől a leányzó szíve valamiért hevesebben kezd lüktetni, talán ő az egyetlen méltó ellenfele mosolygásban és nevetésben. De ez már egy másik történet… *

- Akkor úgy látom te nagyon komoly kviddics rajongó vagy és sokat is gyakorolsz. Na és kivel szoktatok ilyen „vérremenő” villámmeccseket lezavarni? Csapattagokkal vagy inkább csak affajta „kívülálló” gyakorlókkal? – kérdezte érdeklődve.

- Hogy untatsz-e? Dehogyis! Én szívesen hallgatom meg az érdeklődési körödet és ahogy látom ez te nagy életcélod és az ember az ilyesmiről sokkal nagyobb lelkesedéssel beszél. De ez természetes. Hidd el én mindenféle apró kis dologról képes vagyok órák hosszáig magyarázni és mikor elfelejtem hol járok újrakezdem… Na ilyenkor nem hiszem, hogy valami nagy örömöt tudok okozni a barátaimnak. De már megszoktak! – mondta mosolyogva - Szóval ezt a témát nyugodtan kitárgyalhatjuk, mert ez afféle közös pont. Eszem ágában sincs veled a körömágy jelentősségéről csevegni, nyugi! – szónokolt kis kacajjal a végén – Na látod most is átbeszélek egy délutánt… Bocs, rázz meg ha már úgy jár a szám mint a motolla! – vigyorgott.

~ A Mardisokról nem ejtett szót úgyhogy valószínűleg nem ért velem túlságosan egyet ebben a témában, de sebaj. Mindenkinek megvan a maga véleménye, én próbálok változtatni rajta, de ha nem fogékony rá az illető, hát így járt. Az igazamért 100%, hogy mindig kiállok, de hogy győzködjek valakit akár hangnemváltással… nem, az nem az én műfajom. ~

- Hű te amúgy ahogy észrevettem nagy sportember vagy. Vagy azzá akarsz válni. A lényegen nem igazán változtat. És másban is jeleskedsz vagy csak afféle „életem a kviddics” beállítottságú srác vagy? – kérdezősködött, ezzel is mutatva hogy érdeklik őt is fiú foglalatosságai, elvégre egy barátságot csak így lehet kiépíteni.

*Már így a vége felé a téma abszolút elterelődött a szomorúságról, bánatról. Csak a lány fejében cikáztak még ezzel kapcsolatos gondolatok, de remélte, hogy Patricknek már eszébe sem jutnak a történtek. A jelek szerint ez így volt, s ez örömmel töltötte meg a leányzó szívét, ha még fért oda egyáltalán egy cseppnyi boldogság is… :) *

A bagoly, kicsit fészkelődve a kézben, boldogan figyelve a nagy tömeget, hálásan csipogott a gazdájának. Ki ennyit elég ritkán törődött vele. De ugyebár valamire csak kellett az alibi. Mégis miképp számolt volna el ezzel a kis… kitérővel? Bár ahogy már benne volt a szituációban, sőt mi több, alakította a tökéletes szerepet, egyre jobban élvezte. Mintha csak egy színész lett volna egy nagy színházban. Egy maszk, két maszk, s showtime! Ő pedig sikerre vitte a darabot. Már csak a közönség reakciója hiányzik. Nem tudta kikerülni ugyanis a vélemények záporát. A mardekáros lányok úgyis kis féltékeny hárpiák voltak. Nem volt az első számú alfa hím, nade na, az ő házuk, az ő portékájuk. Idegen kis hugrások ne akarjanak közülük válogatni.

- Nocsak Montague… Elkóboroltál? – nem kis iróniával telt hang, némi kis sértettséggel átitatva. Végülis, vele is foglalkozhatott volna, nemdebár.

- Nem szeretem ha idegenek nyúlnak a dolgaimhoz. – tartózkodó válasz, ezzel mintegy kimerítve azt, hogy mi is történt. A madár maradása jól példázta azt, hogy igen, szegénykének csak valami baj van a fejével, szóval most vigyázni kell rá. S én, mint féltékeny valaki, az úr, mi mást tehetett volna? Tán jussanak rossz kézre az üzenetei? Ezzel mintegy kiszolgáltatva magát akár egy vörös kis oroszlánnak?
Nem is beszélt tovább a lánnyal. Mely igencsak osszantotta őkelmét, hisz egy dühös pillantással eresztette csak útjára a másikat. Mert az a hülye Colien nem tud kibökni három teljes mondatot egymás után. Pedig milyen kíváncsi lett volna arra, hogy mily körülmények is vitték őt eme… csalásra? Árulás. A vér megszentségtelenítése! Rosszabb bármi másnál! S pont egy sárga. Ami talán a pirossal egyenértékű. A tányérja felé fordulva, a többiekkel egyetemben tartva a pletykadélutánt, engedett meg még magának annyit, hogy kövesse a tekintetével a másikat. Pedig hogy ott tudta volna tartani…
Colien, erre mit sem reagálva, a maga nyugodt kis öles lépteivel haladva a helyére, hol érkeztére el is halt a társalgás, foglalt kényelmesen helyet. A jószágot a tányérja mellé tette, s elégedetten dőlt hátra, aznapra beérve némi gyümölccsel. Amúgy sem volt híve a nehéz ételeknek éjszakára. Mindig csak ostobaságokat álmodott tőlük. S egyébként is, túlságosan örült a pillanatnyi győzelmének. Bár közelebb is lett volna a másikhoz, de… Ekkor érkezett meg a levélke. Szép szárnyakon szállva, pontosan a tányér közepére pottyanva. Ez már kicsit feltűnőbb akció, nade… Mindenesetre kíváncsian utána nyúlt, s kihajtotta. Ugyanaz a maszat valamivel írt rövid szó. Csaló? Széles vigyor terült szét az arcán az üzenetre, amin persze megütköztek a vele szemben ülők, ismerve nagyjából a szokásait ugyebár, de ennek senki sem adott hangot. Egyébként sem mertek volna nagyon beszólogatni neki. Ezért is jó alsósok közé keveredni.

elvesztettél valamit.
talán visszaadom.
várlak vacsora után a csigalépcsőknél.

Montague

Elég határozott egy figura volt, s most is megkívánta szabni a dolgok menetét. Ezért ebből az üzenetből érezhető volt, s innen ne tovább. Majd úgyis lesz alkalmuk beszélgetni. Ha elmegy a csigalépcsőkig. Ha visszaakarja kapni azt amit elvileg elvesztett. Nade mi lehetett a fiúnál ami tőle esetleg hiányzik? Ez érdekes kérdés.
Montague, elégedetten firkantva alá a kis cetlit, a maga kis cirkornyás betűivel, koppintott a papírra, s tekeredett madár alakzatba a könnyű alak. A címzett ismert volt, úgy szólt az ige, neki már csak annyi maradt hátra, hogy útjára bocsátsa a kis valamit. Persze a szürke elég féltékenyen tekintett az újszülöttre, melynek hangot is adott egy huhogással. Monty, felvont szemöldökkel tekintve a kis kövérre, apró szemkörzéssel adta tudtára, hogy oh atyám. Elfordulva, aprót fújva az alkotásra, inkább a szabadon bocsátásával törődött. No meg persze várta a vacsora végét, reménykedve abban, hogy fog találkozni a másikkal.

Montague

A látványosság már olyan mindegy volt. Csak néhányan láthatták, ahogyan útjára engedi a kis papírkolibrit, s még egy ember ismerte a feladó kilétét egy távolabbi ponton. Ennyi még igazán belefér. Ő nem számít olyan kirívó pontnak, mint a mardis, aki még ennek tudatában, sőt élvezve a helyzetet vonult végig az egész termen. Láthatóan a stílusuk is más, vagy Shay egyszerűen úgy viselkedik, mint egy vérbeli hugrás és nem mer nyilvánosan lépni. Mert miért tenné? Eltöltött vele néhány kellemes percet, de sok mindent nem beszéltek, és még mindig csak annyira ismeri, amennyire az őt megelőző híre engedi. És nem mellékes tény, hogy ez ráadásul szöges ellentéte annak, mint amit ő tapasztalt. A hálóban, míg átöltözött a vacsorához járt az agya, és elgondolkodott a történteken. Olyan művészi volt az egész, mint azokban az ostoba könyvekben, melyekből már több tucatnyit olvasott el. Elbizonytalanodva turkált a ládájában és egyre csak az járt az eszében, hogy most csak egy tökéletes, ámde teljesen megjátszott alakítást kapott, vagy van ilyen oldala is, amit mondjuk csak kevesen ismernek.
Nem az a nagy kalandor, aki ezt mindenáron ki akarná deríteni. Már nem hallja a körülötte beszélgetőket, szemei is egy távoli homályos pontra merednek, arcán ott felejtett mosollyal, néz egy címerpajzsot a szemközti falon.

Egy apró bogyó zuhan élettelenül a tányérjára. Újra összerezzen, hiszen nem számított rá. A madárból ismét fecni lesz, ahogyan széthajtja és zöldjei kíváncsian és kissé talán lelkesen követik a sorokat. Szemei meglepetten merednek a papírra, szemöldökei egészen a homloka közepéig szaladnak.
elvesztettél valamit. kezdődik a levél, itt még semmi extra, elsőre azt gondolja, hogy Monty is meccsnek tekinti, amit művelnek, de a következő sor rádöbbenti, hogy nagyon nem erről van szó. Azt azonban nem érti, hogy miről is lehetne szó. Ő elveszített volna valamit? Hirtelen kap nyakláncához, mint legnagyobb becsben tartott értékéhez, az megvan. Más nincs, ami olyan fontos lehet hogy kellene neki. Mégis, az invitálás... de nem lenne már sok ez egy napra? A papírdarab végül a talár zsebében végzi, óvatosan, kicsit tartva a madártól vesz kézbe egy csipet húst és a csőrébe adja. Nem tudja, hogy elfogadja-e, majd várja a pillanatot, hogy elrepüljön. Mára nincs több levél, nyitva marad a kérdés, vajon elmegy? Oka nem sok van rá, elvégre nincs hiányérzete és az sem feltétlenül egy meggyőző érv, hogy élvezhesse a mardekáros lenyűgöző társaságát. Vagy ez elég indok?

Az élet lassacskás visszatért az asztalhoz. Belefeledkeztek a saját kis világukba, a mindig magának való hülyét meg hagyták ott ahol volt. Mégis, miért törődtek volna vele? Tán híres? Nem. A legerősebb? Az sem. Vallja a nagy hf nézeteket? Eddig nem tett róla tanúbizonyságot. Szóval semmi sem alapozta meg a komolyabb érdeklődést. Legfeljebb a „barátai” kíváncsiskodhattak volna, nade ez az ő esetében elég kétesélyes dolog volt. Jobb napokon lerendezte, egy semmi közötök hozzá-val a dolgot, míg a többin megmutatta, hogy milyen új átkokat tanult. Az utóbbit sosem szerették tesztelni. S az elmúlt napokban tényleg sok könyvet forgatott. Ha szeretne kísérletezgetni… Nem-nem. Majd egy varázsló sakk közben. Olyankor viszonylag nem szeret varázsolni. Inkább koncentrál a meccsre. Szóval, egymás közt ezt megvitatva, kitalálva a legjobb megoldást a dolgok megtudakolására, nem is intették magukhoz. Ugyanis még mindig belemélyedt az újságjába, ami újból csak azt jelentette, hogy senkire sem kíváncsi.

- Colien… Hát itt vagy.- érkezett meg a szöszi királyné, kéretlenül is helyet foglalva a megüresedett helyen. Közelebb húzódott, „véletlen” téve a kezét a karja mellé, várva egy kedves gesztusra, apró érzékiségre. Hát… Épp egy nagyo érdekes cikket olvasott arról, hogy miképp is bánt el néhány halálfaló bizonyos varázslókkal. A halottakról még képek is virítottak az újságokon. Sőt mi több, a körözési kis fényképek is ott szerepeltek mellettük. Hmh, hmh… Mindig olyan nyúzottnak tűnt mindegyik ilyen mágus. Nem voltak épp ápoltak. Talán ez is elriasztotta ezen szakmáktól. Ki a fene akart volna napokat üldözni valami idiótát aki nem fér a bőrébe? Avagy egy megalomániás nagyúrnak nyalni a hátsó valagát? Cöh.

- Hallottam eljössz a családoddal a születésnapi partimra. Remélem valami szép ajándékot hozol.- jah, igen. A parti. A szülei mondták, ő találkozik néhány rég látott unokatestvérrel… Érdekes lesz. Különösebben azonban nem hatotta meg a történet. Mármint, a lány szempontjából. Ezért, mindössze egy hümmögéssel zárva le a témát, mi félig bizonyította azt, hogy van hallás az esti prófétán túl, lapozott egyet. Talán ez bosszantotta a kicsit.

- Elég sokat képzelsz magadról ahhoz képest, hogy csak egy kereskedő…- összehajtva az újságot, elkapva a lány kezét, még mielőtt az valami visszafordíthatatlan ostobaságot művelt volna, emelte ajkaihoz a lágy kacsót. No, erre aztán elhallgatott. Pont valami ilyesmire várt. Hadd irigykedjen a többi kis szuka, hisz ezt a gesztust oly sokan feledték már. Így, elégedetten dorombolva, mondhatni, könyökölt az asztalra, s rebegtette felé a pilláit. Nem dobott egy hátast tőle. De tartani kell az etikettet.

- Ezt a társalgást folytathatnánk a klubhelyiségben. Éjfél? – villantak meg a barnák, eresztve a kis kezet, ezzel mintegy egyértelműsítve, hogy mily beszédtéma is lesz az. A lány persze úgy tett, mintha nem is érdekelné a dolog, s ő aztán nem fog ezzel a hülyével találkozni, de… Apró szikrák gyúltak a kék lélektükrökben, mik azt mutatták, hogy nagyon is ott lesz.

- Kérlek, Montague… Nem érdekelnek az ostoba kis játékaid.- hajlibbentés, kézkitépés, majd távozás. Talán nem megy el? Annyira nem izgatta a történet. Legalább nem kellett tovább hallgatnia az ostobaságait. Bőven elég. Szépen kihajtva az újságot, befejezve, szép komótosan a cikket, egyelőre kivárt. Gondolva az új kis programjára.

Hallgatom Hannaht és közben azon tűnődök, hogy vajon miért is nem futottam össze vele korábban, hiszen a hozzám hasonló embereket meg szoktam találni. Amikor azt mondja, hogy órák hosszáig képes beszélni apróságokról, egy kicsit szélesebbre húzom a mosolyomat, hiszen ez szerintem egyáltalán nem baj, sőt kimondottan kedvelem azokat az embereket, akikkel nem kell feltétlenül keresni a közös témát, hanem szinte dől belőlük a szó. Én nagyon jó hallgatóság tudok lenni, így nem is zavar ez a dolog annyira.
Ekkor ismét kérdést intéz felém, s én szinte azonnal válaszra is nyitom a számat, hiszen az egyik kedvenc kérdés köröm.

- Imádok sportolni. Sok fajtáját szinte rajongásig szeretem. Nem csak a varázsló sportok vonzanak, hanem a mugli játékokat is szívesen űzöm. A mozgás nekem szinte lételemem. – Most én kezdek egy előreláthatólag nem rövid beszédbe. – Tudod nekem ez a neveléssel jön, a nevelőszüleim is folyton foglalkoztak azzal, hogy mozogjak, még kicsi koromban. Aztán ahogy idősebb lettem kezdtem önállóan elsajátítani ezeket a dolgokat. Sok varázstalan sportot megismertem és ezek közül játszok is nagyon sokat, főleg a griffendéles haverokkal. Szerintem a mozgás egy egyáltalán nem elhanyagolható dolog. Hozzá tartozik a nyugodt kiegyensúlyozott élethez. No persze, ezzel sem mindenki ért egyet velem. – kis kacagás töri meg a monológot. – Nem minden áron akarok profi lenni, de ez is szerepel a tervek között, sok mással egyetemben. –

Egy kicsit kifújom magam, hiszen, most így hirtelen jócskán megeredt a nyelvem. A korábban komorrá változtató dolgok, már nem vagy szinte csak alig járnak a fejemben. Megtette hatását a Hannah kúra. Arcom ismét kivirult, s számomra ismét virágba borult az egész világ. Nem gyötörnek, a fájdalom nehéz béklyói s nem taszítanak önmarcangolásba a kósza komor gondolatok. Jobb ez így, talán apám is így akarná, hiszen ha életében bánkódtam amiatt, hogy sosem láthatom, most halálában miért örülne, hogy ismét magamat rágom mindenért.

~ Nos remélem, hogy ettől az unalmas nyavalygástól nem megy a falnak, mert most képes voltam megint a lehetetlenre. Tíz mondatban körülírni egy apró dolgot, annyit hogy túlbonyolítom az egyszerű témákat és hatféleképpen fűzöm hozzájuk ugyanazt a mondatot, csak kissé átalakítva, de lényegét nem változtatva. Néha már komolyan mondom magamtól is ki tudok borulni, mert még egy ilyen kíváncsiskodó, nagyszájú csitri nem terem a Roxfortban. Vagy csak nem tudok róla… egyelőre… De előttem nem maradhat titok… Óh igen! Ez is egy borzalmas tulajdonságom. Hű a végén teljesen magamba fordulok, egy kis sötét sarokba és késsel… Na nem! Ez viszont tuti nem történhet meg, de tényleg érdekel még az… hogy csak én látom magam ilyen idegesítőnek, vagy mások is csak nem merik bevallani…??? ~

*A fiún nem látszik a szorongás jele, hogy el akarna innen tűzni most hogy jobb kedve van, mert már nagyon ki van akadva Hannahtól. Nem tűnik még csak idegesnek sem, pedig bőven lenne rá oka. Ő mégsem… Különös. Bár még nem nagyon találtatott olyan beszélgetőpartner aki elmenekült volna a leányzó társaságából, de attól még nincs kizárva Patrick esetében ez a felmerülő lehetőség. Persze a „kis griffis” egyáltalán nem szeretne elkergetni maga mellől az égvilágon senkit… sosem… De most talán megint túlzásba vitte a fecsegést… *

- Igen, engem is hasonlóképp neveltek a szüleim, de persze nem azt akarták, hogy világbajnok sportoló legyek. Nem. Csupán annyit, hogy ha idekerülök a Roxfortba legyen némi tapasztalatom az önvédelem terén is és a fizikai „megpróbáltatásokat” is könnyű szerrel átvészeljem. És szerintem ez be is vált, mert tényleg hasznát veszem annak, hogy mozgékonyabb, gyorsabb vagyok némely évfolyamtársamtól. Szerintem remek dolog az, ha egy felnőtt így gondolkozik és foglalkozik a gyermeke szellemi és egyaránt fizikai frissességével! – magyarázott, majd ráébredt, hogy ismét csak az ő szája jár, de mivel Patrick monológja sem sikeredett a legrövidebbre, így most az egyszer nem zavartatja magát és egy levegővételnyi szünet után folytatja is.

- Szerintem abszolút igazad van ebben, és csak a nagyon könyvmolyok nem érthetnek veled egyet. Az se jó, ha valaki túlzottan sok időt fordít olvasásra, művelődésre, mert átesik a ló másik felére és okos lesz ugyan, de közben elfelejt élni, kihasználni a gyerekkorát, nem lesz túl szociális alkat. És ott lesz a többi társa akik naphosszat játszottak, kviddicseztek és persze azért a tanulással is törődtek. Nekik a továbbiakban is boldogabb és a hogy te mondtad kiegyensúlyozottabb jövőjük és jelenük lesz egyaránt! – zárja le a kis beszédet ezen szavakkal.

*Úgy tűnik, hogy a sok beszéd és a témaelterelés hadművelet sikerrel zárult. Patrick arcát mosolygás övezi, s a megnyugtató látvány hatására Hannah is kénytelen elengedni egy felettébb boldog vigyort. Most azonban el tűnt, mert még fel kell tennie egy kérdést ami a szívét nyomja. *

- Patrick, téged amúgy zavar, hogy ennyit jártatom a szám és rossz érzést kelt benned vagy tényleg azért szólsz közbe, mert érdekel netán? Őszintén…? – teszi fel nagy nehezen, mert a megfelelő közlésmódon törte a fejét.

- Nem! Egyáltalán nem zavar. – szólok szinte azonnal és határozottan. – Ha zavarna, azt megmondanám. Engem nem zavar az, hogy beszélsz. Én örülök minden egyes szónak, és ezt nem csak azért mondom, mert felvidítottál, hanem mert komolyan így is gondolom. Szeretem a csengő bongó hangokat, mindig megörvendeztetnek. Szeretek beszélgetni, főleg olyanokkal, akiknek mindig vannak ötletei a beszélgetés folytatására. Te egy olyan pozitív jelenség vagy aki mellett nem lehet elmenni csak úgy és az, hogy szinte bárkit szóval tudsz tartani, hogy kifogyhatatlan vagy a szavakból, nem hogy baj, hanem egyenesen csodálatos. Bárki, aki mást mond, jelentkezhet nálam a pálcájával egyetemben. -

Ismét egy kedves mosoly ül ki arcomra. Örülök, hogy ezt elmondhattam, hiszen ezzel valamit visszaadhattam Hannahnak, abból, amit ő adott nekem. Komolyan gondoltam, amit mondtam, nem csak a levegőbe beszéltem. Érezhető, hogy szavaimnak súlya van. Egy pillanatra elgondolkozok, hogy egy nálam két évvel fiatalabb lánnyal is tökéletesen el tudok beszélgetni. Miközben korában az volt a véleményem, hogy jobb, ha nem nyúlok messzire, ez az elgondolásom is módosulni látszik a beszélgetés alatt.
Egy egyszerű beszélgetés két háztárs között mennyi mindent megváltoztat.

~ Hékás! Azt kell, hogy észrevegyem, hogy ez a lány elérte, hogy meghasonuljak önmagamban. Egy szempillantás alatt megváltoztak az eszméim, a sztereotípiáimat egy ilyen apró teremtés szanaszét zúzta, s ezt én csak most veszem észre. KI vagy te tünemény? Ki vagy te aki egyik pillanatról a másikra kicserélt engem? Nem kérdés a tündérek valóban léteznek, de sokan közöttünk élnek. ~

A mosoly az arcomról egy pillanatra sem tűnik el, s közben azon kapom magam, hogy gondolataimba mélyedve keresem a választ az elmúlt percek történéseire, azonban válaszok nincsenek, ami itt történt az egy mesébe illő idilli pillanat, valóságossá válása.

*Hannah éppen olvadozni készül a felé irányuló kedves bókoktól. Látja a fiún, hogy az igazat mondja, nem kertel hisz szavai úgy hagyják el száját, mint a vízfolyás. Ez nem lehet füllentés, szépítés… Ezt komolyan kell, hogy gondolja. A lány szívét melegség önti el, felettébb boldog, hogy ez a mai napja eddig ilyen remekül sikerült és remek első benyomást tud tenni az emberekre. Legalábbis ezúttal feltétlenül így járt. *

- Óh ez nagyon aranyos volt. Köszönöm szépen. Egy sima „nem zavar” is megtette volna, de így sokkal jobb volt természetesen. Nos igen, az biztos, hogy én bárkit szóval tartok bizonytalan ideig. Legtöbben ezt szeretik, mert akik nem olyan iszonyúan beszédesek azok is tudnak velem egy jót társalogni, de valójában én magamon szoktam érezni, hogy mintha már túl sok lenne belőlem… Ezzel a dicsérő kis beszéddel viszont abszolút mértékben megnyugtattál és ráébresztettél milyen rosszak az efféle megérzéseim! – egy megkönnyebbült sóhajt hallat – A pozitív pedig… nos ez valóban igaz! De szerintem, ha nem vagy ilyen búvalbélelt vagy letört akkor te is így viselkedsz! A mosolygás igazán egyszerű dolog, de magunkon mosolyogni vagy rossz hírek esetén jól felfogni a dolgokat és vidámnak maradni, nos az már komolyabb fejtörést okoz szinte mindenkinek… - meséli önfeledten.

~ Még csak úgy egy órája ismerem és mégis milyen jó véleménnyel van rólam. Hihetetlen. Úgy látszik valóban van egyfajta pozitív kisugárzásom, ami megfogja az embereket, mert én a helyében már ezer éve leütöttem volna saját magamat, mert az én szememmel nézve iszonyúan idegesítően szócséplő vagyok… ~

*Patricknek mosolytól sugárzik arca, a bús gondolatok elterelődtek akárcsak odakint… Az idő csodás, a szürke gomolyfelhőkkel telített égbolt megtisztulni látszott. A Nap „reménysugarai” besütöttek a méretes ablakokon és fénytüneményeikkel elárasztották a termet. Az eddig kissé árnyékba boruló kastély most gyönyörben pompázott, s a benne életüket tengető diákok is kezdtek egyre nagyobb kedvet kapni a mai tennivalók elvégzéséhez vagy csupán szórakozáshoz, beszélgetéshez, kviddicshez akár. *

~ Igen, talán ezután még néhány emberhez való viszonyulását is befolyásoltam, mert ugyan kicsi vagyok még és hasonló lenéző szavakkal is lehet illetni, de szerintem képes vagyok véghezvinni egy érett társalgást épkézláb monológokkal díszítve. Ennyi azt hiszem még tőlem is kitelik és remélem ez már benne is tudatosult. Az előbbi szívmelengető szavak hallatán pedig én úgy érzem, hogy már ő is tisztában van ezzel. ~

- Húha lassan már átmegy ez a beszélgetés valami mély eszmefuttatásba és a végén úgy fogunk kikerülni az egészből, hogy teljesen átszellemülünk! – most pedig ideje egy kis színt is vinni a csevelybe – Majd én elintézem, hogy így legyen. Most már nyugodtan elárulhatom, hogy egy titkos agymosó szekta tagja vagyok. Értelmetlen az ellenállás. Ne is próbálkozz! – viccelődik fülig érő mosollyal arcán.

Amikor Hannah vicces megjegyzését hallom, ismét mosolyra húzódik a szám, s rögtön egy frappáns válaszon töröm a fejemet, hogy megfelelő partner legyek ne csak a komoly, hanem a sokkal gyermetegebb témákban is. Amint éppen töröm a fejemet, önkéntelenül is egy kis kuncogásban török ki, hiszen olyan sok bolondság jut eszembe, hogy azt merev arcizmokkal elviselni egészen lehetetlen.
Amikor aztán a megfelelően infantilis válasz is megfogalmazódik bennem, máris szóra nyílnak ajkaim, s rögtön dőlni kezd belőlem.

- Nem mondod? Hát akkor kollégák vagyunk, ez nem is kétséges, ezért nem sikerült hatnom rád. Valószínűleg azért nem tudhattál jöttemről, mert olyan titkos vagyok, hogy sokszor még én sem hiszem el, hogy létezek. Hihetetlen nem de? Mennyi esélye volt annak, hogy két agymosó szektatag egy iskolában, s annak is az egyik legforgalmasabb pontján fényes nappal találkoznak. Majdnem nulla és mégis micsoda hihetetlen csoda történt… - ekkor egy pillanatra megtorpanok, s nem folytatom a mondandómat. – Bocsi, de ezt már nem bírom fapofával. – nevetésben török ki, nem megy az olyan egyszerűen, hogy ekkora örültségek után is ugyan azzal az arccal nézzek tovább. – Nagyon sajnálom… -

A nevetés nem tompul, s én már a hasamat fogom, hiszen, bár magam sem értem olyan nevetőgörcs tört rám, ami megmagyarázhatatlan módon nem ereszt, s talán az utóbbi napok búslakodása, talán a tanulás és a sok teher, vagy szimplán csak a jó érzés tört ki belőlem, de most minden olyan kellemes, olyan egyszerű és érthető számomra is. Olyan könnyűnek érzem magam, hogy egy kósza szellő hátára ülnék s szárnyalnék rajta héthatáron túlra is akár, hogy aztán minden gondtól mentesen elterüljek a puha főben s bámuljam az eget.

*A nap elején még Hannahban is rossz érzések keringtek. Mindenki letört volt, punnyadt és voltaképp senki nem csinált semmi érdekeset. Maximum még a kis elsősök futkároztak odabent, s levegőt kapkodva osztották meg egymással a legjobb vicceket. A lány sosem értette, hogy miért kell ilyen kiskorban már iderendelni az újoncokat. Elvégre még bőven a gyermeki bolondsággal megáldott éveiket élik, nincs okuk aggodalomra, se bánatra. És amint idekerülnek minden megnehezedik. Ez mindenkivel így volt, van és lesz is. Hannah is ekképp élte meg első éveit, mára pedig nagyjából kiképződött gondok kezelése terén. Íme a kitűnő példa, ez a mai nap miszerint Patrick arca mosolytól tündököl, s ezáltal a lányé is. Nincs jobb érzés, mint másokat boldoggá tenni, felvidítani, ha egy rossz élmény után épp nem magányra hanem együttérzésre vágynak. Ebben az esetben különösen nagy szükség volt a segítségnyújtásra, mely téren a leányzó kimagasló adottságokkal rendelkezik. Valahogy már az arckifejezésével is képes nyugalmat sugározni, s ezáltal nyomban egy lépéssel előrébb jár az illető a „gyógyulásban”. *

- Óh hát te is szektatag vagy? Ezt el sem hiszem. Még szerencse, hogy kiderült ez az információ, mert épp át akartam mosni az agyad. De mivel ez a tény napvilágra került már nem áll szándékomban zombivá átalakítani téged. Pedig egész nap erre vártam. Hmm… elrontod az ember szórakozását! – magyarázott össze-vissza bolondságokat Hannah, miközben széles mosoly ült az arcára és olykor-olykor harsányan felnevetett.

~ Miért állt meg a beszédben ilyen komoran? Valami eszébe ötlött? Remélem nem mondtam valami rosszat, mert nem volna túl kellemes érzés számomra ha az eddigi sikereimet lerombolnám egyetlen nem odaillő szóval/mondattal. Hűha, na már mondja… kíváncsi vagyok mi történt így hirtelenjében… ~

- Jajj te dinnye, már azt hittem hogy valami komolyabb gond van! Erre annyit mondasz, hogy nem bírod már ki ilyen fapofával? Szép mondhatom, a frászt hoztad rám. De legalább rádöbbentettél, hogy túl ijedős vagyok ilyen téren. Mindegy, ez akkor is gonosz húzás volt! Vigyázz, mert még egy ilyen és jön az agymosás! – fenyegetőzött kacagva Hannah, s közben hajába túrt egy sóhaj keretében.

~ Jól van… Nincs gond… Hű lassan már kezdem úgy érezni, hogy inkább nekem volna szükségem kis nyugtatásra, mert már kórosan mindig a legrosszabb eshetőségeket veszem figyelembe. Most már legalább látom, hogy semmi probléma nem csúszott a vidító tervbe, ezek után lehet lazábbra venni a figurát. ~

*A reggeli kihalt suli már-már kezd valóban éledezni, mintha csak Patrick megkönnyebbülésével felszabadult volna a Roxfort egy átok alól. Persze ez csak egy hasonlat, mert semmi valóságalapja nincs és értelme sem sok, de a lényegre koncentrálás most a fő. Ez pedig az, hogy a beszélgetés már igazi mosolyözön keretében történik. *

Kijelentésem után csupán kuncogok a lány kis ijedtségén, majd egy nagy mosollyal fordulok felé, s mellé lépve a könyökömmel barátilag kicsit oldalba böködöm, mint egy kisgyerek, majd ismét nevetni kezdek.
Szinte észre sem vettem, hogyan szállt tovább a bú, röpke pillanat műve volt csupán, varázslat, mi egy ilyen helyen nem is olyan meglepő. Nekem mégis az, ám egy cseppet sem bánom, hogy így alakult, hiszen Hannah, olyat adott nekem, amit egy bánatos szívnek mindig is kapnia kell, nevetést és baráti megértést. Sokkal tartozom neki.

- Ugyan, - szólalok meg végül – a tény mely csupán most került napvilágra, mindössze az, hogy ijedősebb vagy az átlagnál, s hogy eggyel megyek. – megvonom szemöldökömet, ismét inkább hasonlítok egy komisz tíz évesre, mint egy ötödéves diákra. – Tudod mit, azt hiszem jövök eggyel neked, a tudod mi miatt, inkább ne is említsük, olyan jó most úgy s a hangulatom, így kérj bármit én megteszem, természetesen bizonyos keretek között. Értsd nem fogok sampont adni Pitonnak, vagy hányás ízű drazsét enni. Azonban elég sok mindenre hajlandó vagyok, hiszen sokat tettél értem. –

Fejezem be végül ekként, mosolygok, s ez a mosoly őszinte, s e őszinte mosolyt e aprócska lány fakasztotta. Apró teremtés, s mégis mekkora dolgot vitt véghez. Talán ő nem érzi, talán igen, de én tudom, megváltoztatta a világomat, s talán az örök mélabútól mentett meg. Lehet, hogy ez csupán afféle romantikus túlzás, amire valljuk be, olykor hajlamos vagyok. Ám mégis ha e kis túlzásnak helyet adunk, akkor tudhatjuk, hogy minden egyes tett mely egy eltévedt lélek irányába történik, többet jelent annak az embernek, bárminél…

~ Amennyire csak tudtam segítettem neki a „lelki egyensúly megtalálásban”, de a többi nagyrészt már csak rajta múlik. Ha elfogadja az örömöt és nem fordul magába akkor az már fél siker és ha ezek után a megdöbbentő és felettébb szomorú hírek után is képes jókedvűen nevetni… igen… az már gyógyulás… ~

*Az emberek furcsa lények. Csak akkor képesek többnyire helyrejönni egy komolyabb megrázkódtatásból, ha valaki ás segít nekik ebben. Azonban ez bárki lehet, mint az iménti példa szemlélteti akár egy jött-ment idegen is. Igazából ez személyenként változó, mert akadnak olyanok is akik csak legbizalmasabb ismerőseiktől fogadnak el jó tanácsokat, s azáltal zökkennek vissza a régi kerékvágásba. Egy jó barát a bajban többet ér ezer zsebkendőnél vagy alkoholnál. Pont az a fő probléma, hogy a búfelejtő legtöbbeknek (főként felnőttkorban) nem egy kedves ismerős, hanem az ital, a drog, és egyéb szerek, melyek az egészségre ártalmasak és csak ideiglenes hatást érnek el a lélek megvidítása szempontjából… *

- Na nem baj. Kikezeljük a dolgot. Hidd el! Egy kis agymosás itt, egy kis fényezés itt… és hipp-hopp olyan higgadt és nyugodt leszel mint egy zomb… izé… pszichológus… hehe… nem hallottál semmit… - félretekintés, persze csak játék az egész – Áh mit szenvedek én az alibivel, hisz úgyis tudod a titkot… már késő… akkor kíméletlen leszek és ha kell erőszakkal rángatlak el a műtőig… mit választasz halandó? – kérdezte komoly tekintettel, majd pár másodperc múlva már dőlt a röhögéstől és a fejét fogta.

- Bármit… hmmm… jól hangzik… - kaján vigyor – Áh nyugi, gátat tudok szabni a perverz gondolatoknak meg amúgy is… van barátom szóval az ilyen jellegű kívánságoktól ezáltal mentesülsz automatikusan – mondta mosolyogva – És a viccet félretéve pedig, semmivel sem tartozol…

~ Eszébe ne jusson bármivel is kárpótolni. Én olyan vagyok mint a napenergiás autó, csak épp én a szívből jövő mosolyokból kapok új erőre, nem másból. Még hogy szívesség? Meg sokkal jön nekem? Dehogy is… Nem ismer még ahhoz eléggé, hogy képbe legyen efelől… Soha nem fogadnék el az égvilágon semmit sem egy baráti beszélgetésért, a gondok megszüntetéséért, semmi ehhez hasonlóért. SOHA! ~

- Örülök, hogy segíthettem, tényleg. És ha gondolod szívesen meghallgatlak máskor is, tudom milyen jól jön néha egy barát akire bajban is lehet támaszkodni. Szóval ha csak kellek, majd röppenek! – ajánlotta fel nevetgélve, mosollyal arcán… mint mindig…

*A Nap is jobban süt az égen ha ilyen boldog események történnek a világban. Egy kis hely, távol a mugliktól és mégis mennyi gond, teher, fájdalom… De mint a varázstalanok világában, itt is hasonlóképp működnek a lelki problémák megoldására alkalmazott módok. A baráti együttérzés az, amely egy reménysugárrá válhat a szomorú szívnek egy efféle sanyarú helyzetben… *

Hannaht hallgatva, arcomon ismét egyre szélesebbre húzódik a mosolyom, hiszen a lány sok olyasmit mond, ami megmosolyogtat, de az tény, hogy ezzel a „kis” segítséggel, egy jó barátot és segítőt szerzett. Nem vagyok, olyan típus, aki az ilyesfajta segítséget egykönnyen elfeledi, s ha majd egyszer mondjuk harminc év múlva lesz szüksége egy kis segítségre, hát szinte biztos lehet benne, hogy rám akkor is számíthat majd.

- Ám legyen. Azonban a helyedben semmiképpen sem feledném, hogy ha sok év múlva segítségre lesz szükséged, akkor, nyugodtan számíthatsz majd rám. Csak kikiabálsz az ablakon s én azon nyomban meg is érkezek hozzád. Ha kell a nagy „V”-vel is szembeszállok. - hangomban fellelhető némi gúny amikor Voldemortra utalok, valahogy bennem sosem keltett olyan hatást a fickó, hogy másként beszéljek róla, persze engem is aggaszt a dolog, de inkább próbálok mindenkire nyugtatólag hatni az ilyen kérdésekben. – Mivel egy titkos agymosó szekta tagja vagyok, amint azt már tudod, s én is rólad, odamegyek és pillanatok alatt rózsaszín ruhás póni lovaglós kislányt varázsolok belőle. Képzeld, hogy is nézne ki. Nagyon komoly nem? –

Kissé komolytalan a megnyilvánulás, de most valahogy ez kell ide, hiszen Hannah is és én is elvittük már korábban a beszélgetést olyan irányba amiben benne van néha egy jó kiadós nevetés. Hiába a rokonlelkek egymást rántják a komolytalanság ingoványos talajára, ami valljuk be néha olyan csodás, hogy a savanyú is édessé válik. A sokszor groteszk és bizarr elképzelések, amelyek az olykor rémisztő helyzeteket bagatellizálják el olyannyira, hogy azt merev rekeszizmokkal nem lehet bírni. Ez csodálatos.

~ Tényleg örültem, hogy segíthettem egy társamnak s így egy jó barátra tettem szert. Nem szerettem tartozni senkinek sem, így többnyire én voltam hasznára másoknak. Ha nekem volt valami búm akkor azt kizárólag a velem legbensőségesebb kapcsolatban állókkal osztottam meg, de erre nem sokszor került sor. Nem tudom, hogy különlegesnek mondhatom-e magam, de ha velem valami rossz történik próbálom mindig a pozitív oldalát nézni és így egyedül is képes vagyok átvészelni a gondokat. Néha persze elkél a segítség egy társtól, mint a mai napon ez be is bizonyosodott. Ha pedig valakivel összetűzésbe kerülök akkor azt mindig vele kell hogy tisztázzam, mert azzal nem könnyebbülök meg – csak talán egy picikét – ha másnak kezdem el szidni az illetőt. Talán azokban a pillanatokban ő is ugyanazt teszi és hová vezet ez? A zűrzavar és az ármánykodás felé… Én épp ezért nem vagyok az efféle „gondmegoldási” módszerek híve. Legjobb az egyenes beszéd! ~

- Rendben van, nem feledem el. Ha majd „Tudjukki” fogságba ejt engem és azt akarja, hogy készítsek vele egy interjút az újságomba akkor tudom kit kell hívni! – mondta viccelődve Hannah, de legbelül nagyon jól estek neki Patrick szavai, melyeket tudta, hogy komolyan is gondolt – Most képzeld el, hogy a Nagyúr riportalanyként mesél a chipsek rákkeltő hatásáról, melynek köszönhetően kihullhat a hajuk és komolyabb esetekben még az orrunk is leeshet!

*Miután ezt így elmondta nevetőgörcs támadta meg s nem engedte el. Túl nagy fantáziája volt, s ezt is mind elképzelte. Igaz valójában tartott Voldemorttól és attól, hogy egyszer majd ostrom alá hajtja a Roxfortot, de egy ilyen laza beszélgetés keretében úgy vélte talán ennyit még kiejthet a száján, hogy ne tűnjön „tiszteletlennek”. Az iskolában nem is azért szólták volna meg, hogy a Nagyúrral szemben udvariatlan, hanem annak okán hogy könnyedén cseverészik róla, mely ott eléggé tiltott cselekedetnek számít, hisz a nevét sem ejti ki senki sem a száján… csak aki meri… *

- Hoppá… - ejtette ki a száján Hannah miközben a falon csüngő méretes órára emelte tekintetét – Már ennyi az idő? Megígértem McGalagony professzornak, hogy fél négyre elviszem neki a beadandót! Már csak 3 percem maradt… Nem gond, majd megoldom valahogy! – hadarta el a leányzó – Viszont most kénytelen vagyok elbúcsúzni, de remélem… áh miket beszélek… Szóval biztosan fogunk még találkozni! És majd még valamelyik nap sort kerítünk egy ehhez hasonló bolondos csevelyre! – javasolta – Örülök, hogy találkoztunk! Szia! – búcsúzott el végül kedvesen, szeretettel a hangjában.

*Ezek után rögvest a lépcső felé vette az irányt és elég gyors iramban kezdett el haladni az egyik terem felé ahol a professzor tartózkodott. Nem volt sok ideje, de gondolta azért ez a néhány perc késés még belefér. Számára biztosan megérte hisz találkozott egy remek emberrel, akivel egy mulattató beszélgetésen vannak túl… *

Tyanával lassan három éve vagyunk barátok és hiába két külön országból származunk, megismerkedésünktől kezdve kedveljük a másikat, és miután haza kellett mennie sem szakítottuk meg a kapcsolatunkat. Sőt, elég sok időt töltöttünk együtt nyaranta és valamiért életem legnagyobb emlékeit neki köszönhettem. És most itt van. Itt és nem is megy sehova.
Más ez a barátság, mint amihez hozzá vagyok szokva. Sokkal bensőségesebb és sokkal nyíltabb, de mégis távolságtartóbb. Talán, mert kevés időt tölthettünk együtt, nem tudom. De valami azt súgja nekem, hogy ez a mai naptól meg fog változni, hisz azok a hetek az elmúlt nyarak folyamán, amit egymás társaságában töltöttünk feledhetetlenek voltak. Vajon mi vár ránk, ha egy iskolába is járunk? Belegondolni sem merek, de alig várom.
Azok közé a kevesek közé tartozik ő is, akik Mayának hívnak. Csak azoknak engedem meg ezt a megszólítást, akiket elég közel érezek magamhoz, hisz ezt a nevet anyukám után kaptam. Akárki nem nevezhet így, mert ez a név számomra különleges és jóval több egy középső vésetnél a papírjaimon.
- Ne bolondozz! Hogy festhetnék jól ebben semmilyen göncben? – célzok a kötelező iskolai viseletre.
Az egyenruha néha már tényleg az agyamra megy. Annyira szeretnék végre a saját ruháimban pompázni, vagy egyszerűen szólni az igazgatóságnak, hogy javítsunk ezeken az elavult ruha nemükön, és akkor talán nem lenne annyi lázongás, hogy egyedivé tegyék magukat a diákok. Teljesen megértem azokat, akik képtelen elviselni ezt a semmilyen szürke valamit, amiben minden áldott nap lenniük kell.
- Oh, szóval, az a hatalmas rengés, amit a lábaim alatt éreztem a te jöveteled jelzése volt. A pakolásban viszont nem hinném, hogy segédkezhetnék, sajnálom. Griffendélesként nem mehetek a Mardekár Klubhelyiségébe, de az ajándékod alig várom – és egy huncut mosoly jelenik meg az arcomon - és nekem is van ám meglepetésem a te számodra.
Felnevet. És hirtelen még több szempár fordul felénk. De mit számít? Ez a nevetés az én arcomra is egy felhőtlen mosolyt eredményez és be kell vallanom, hogy már hiányzott. Rettenetesen hiányzott.
Helyet foglalunk, távol a tömegtől. Még jó, hogy a Nagyterem félig már üres, így ez az apróság nem okoz gondot.
- Hát, itt tényleg nem szolgálhatok neked, effajta különlegességgel, de ha ínyességekre vágysz, megoldható, csak tudni kell, hol kell keresni – és rákacsintok – majd mindent megtanítok neked, amit erről az iskoláról tudni kell.
Egymás kezét szorongatjuk, mint két idióta fruska, de nem bánom.
És mesélni kezd, én pedig figyelmesen hallgatom, mert már olyan rég nem szólt hozzám így senki és ráadásul róla van szó, Tyanáról.
- Igen hallottam róla, és nagyon sajnálom. De igazad van. Felesleges a múlton rágódni, ezt lassan én is megtanulom.
Hát igen… lassan… De talán minden könnyebb lesz most, hogy Tyana itt van. Mellette nem kell hátrafelé néznem csak előre, nem kell bánnom a régi barátokat, mert ahogy tudja pótolja őket, viszont őket sem fogom tudni soha elfelejteni. Van, amit soha nem lehet kitörölni az emlékek közül.
Tovább hallgatom Chelseat és ahogy telnek e percek, annál jobban kezdem azt érezni, hogy újra átjárja a testem az élet, hogy újra fogok tudni önfeledten nevetni és ez be is következik, mikor a közös bulikat említi. Egy biztos, mindig is tudunk mulatni.
- Ez nagyszerű! Alig várom! – örvendezek – Már a gondolat is fantasztikus. Mi ketten… az ördög mennyasszonya és szeretője – és tovább nevetek. Én, akitől már nem tudom mikor lehetett utoljára hallani ezt a gyöngyöző kacajt.
Nem véletlenül neveztem őt mennyasszonynak és magamat szeretőnek. Ismertem annyira, hogy tudjam, engem sosem bántana, de kegyetlen tud lenni, míg én csak most kerültem be abba a világba, ahol ő már születésétől kezdve tartozott. Mary szerint rossz hatással van rám, szerintem csak segít abban, hogyan maradjak életben a körben ahová tartozom.
- Szóval Peter Lawenvski. Mit érdemes tudni róla? – kérdezem hamiskásan, ahogy csak a barátnők tudnak kérdéseket feltenni – És Crassoval mi lett? Egy ideje már nem meséltél róla, pedig az elején minden leveledben szerepelt – és egy huncut mosoly csillan a szememben.
Látom, hogy sokan árgus szemekkel figyelnek minket, és a helyzetek nagy részében csak rátennék egy lapáttal, ahogy ezt Chelsea is tette, azzal hogy megszorította a kezem, de most mégsem. Nem, mert nincs hozzá kedvem. Érdekes lenne megfigyelni az arcokat, ahogy fürkészően és kíváncsian figyelik, miként Vikitria Mirol a jelenlegi pletykák főszereplője egy ismeretlen lánnyal beszélget és önfeledten nevetgél, de ez a pillanat más. Most nem akarok szórakozni a Tyana által pórnépnek nevezett diákságon, most csak rá akarok koncentrálni, hallgatni és elmesélni mindent.
- Szerintem keressünk egy csendesebb helyet. Tudok a parkban egy kellemes és nyugodt zugot, ott kettesben lehetünk.
És ha beleegyezik, már állok is fel és szorosan mellette elindulok, a park felé, ahol az egyik legkedveltebb  helyem (http://www.roxfort.frpg.hu/index.php?topic=2403) van.

                                                                   Barbi            

A folyosó üres és nagyon nyirkos, csak pár diák lézeng. Igaz még nagyon korán van, körülbelül 7 óra lehet .Én is csak azért vagyok fent, mert nem tudtam aludni, a kinti eső kopogására ébredtem fel, ami még most is hangosan hallatszik a folyosó hatalmas ablakain. Olyan mint ha még most is este lenne. Míg megyek azon töprengek, hogy mit lehet egy ilyen esős napon csinálni. Az embernek egyszerre rossz  kedve lesz, ha ki néz az ablakon, hát a válasz a tanulás. Erre fogom szánni az időmet kivéve, ha nem találkozom valakivel akinek jobb elfoglaltsága van és én is vele tarthatok. Még szerencse hogy hoztam a tankönyveimet, nagyon nehezen szántam rá magam.   

Már meg is érkeztem, a nagyterembe. Belököm nehéz fakapuját, ami ilyen kor, kora reggel és fáradtan még nehezebb, beléptem. Az asztalok nagy része üres.Még soha nem láttam a termet ennyire kihaltnak és csendesnek. Miután végignéztem a termen megpillantottam a legkedvesebb barátnőmet, Barbit. Odamentem mellé és egy vidám -Jó reggelt-te köszöntem neki,majd leültem elé, letettem a könyveimet, majd hozzáláttam a falatozáshoz. én a kedvenc reggelimet kaptam, két darab eperlekváros pirítóst, egy bögre hideg tejjel. Nagyon finom volt és a hideg italomtól fel is ébredtem. Barbi omlettet evett tojással. A tányérja mellett ült a törpegolymója, akit Lunlanának hívtak. Azt hiszem nem jönnének ki jól az én macskámmal Vattával, de lehet hogy tévedek.

                                                                  Barbi

Hmmm... Nagyon finom ez a reggeli, ezek a manók elképesztőek. Sajnálni fogom, hogy miután végeztem a sulival többet nem ehetek ilyen finom pirítóst. Bár az sem semmi amit otthon szoktam enni, de ez akkor is más ez valamiben mégis csak különbözik valamiben a megszokottól. Valamiben amit nem tudok megfogalmazni ezt nem lehet leírni ezt a finom ízt érezni kell. Bár az is meglehet, hogy nem a pirítósban hanem az eperlekvárban van valami ami más és mássá teszi ezt a pirítóst.

Barbi örült nekem és ahogy láttam fel is vidította a találkozásunk mert ritkán futunk össze. Persze az órán azért találkozunk, de csak az előtt tudunk beszélni mielőtt a tanár illetve tanárnő belép a terembe és elkezd tanítani. én mindenesetre nagyon boldog vagyok hogy látom és senki nem akadályoz meg abban hogy beszélgessünk jól érezzük magunkat a fincsi reggeli közben. Most már nincs is annyira rossz kedvem sőt, kifejezetten vidám és jókedvű lettem és remélem hogy, délutánra eláll az eső és hét ágra fog sütni a nap és lemehetünk a parkba vagy csinálhatunk valami közös programot. Ha marad az eső akkor kénytelen leszek az eredeti tervhez ragaszkodni és a tanulással foglalkozni. Még így is próbálom a dolog pozitív oldalát nézni és arra gondolok hogy a tanulás és a könyv olvasás a könyvtárban ( mert persze, ez is egy lehetséges megoldás ) a hasznomra válhat. Barbi volt olyan kedves és rákérdezett hogy mi újság velem.

- Köszi a kérdésed, nagyon jól vagyok, amúgy semmi érdekes nem történt velem. :D - és egy széles mosoly kúszott az arcomra. Észrevettem, hogy ő is hozott könyveket, láttam hogy ránézett a könyveimre és megkérdezte hogy én is tanulni készülök-e.
- Igen, mert ebben az esős időbe mást nem lehet csinálni, leszámítva a könyvtárat mert ott lehet még olvasni. Meg a tanulás úgy sem árt, főleg amikor a tanárok így megdolgoztatnak minket :D - ezen nevettem egy jót és az utolsó falatot is bekaptam a második pirítósomból, kár hogy elfogyott de itt van még a hideg tej, ennek a bögrének a fenekére kell még néznem :D.
- Te is tanulni készülsz, vagyis úgy értem hogy mindenféleképpen tanulni akartál, vagy te is csak az eső miatt választottad ezt az elfoglaltságot? -reménykedtem benne hogy egy cipőben járunk, mert akkor a jó idő esetén délután csinálhatunk valamit, például lemehetnénk Roxmortsba az aranyseprűbe de csak most mi ketten, azt hiszem nagyon jó szórakozás lenne.

Hatalmas pislogások közepette foglalok helyet a Griffendélesek asztalánál a Nagyteremben, szemeim csöppet táskásak, még mindig nem hevertem ki a pár nappal ezelőtti balhémat, azt mikor fogalmam nincs, hogy kerültem hajnalban az ágyamba.
Tekintetem úgy ugrál a kávé feketesége és a csésze hószíne között, mintha valami teniszmérkőzést néznék. Fáradt vagyok pokolian, sosem szabadott volna hagynom, hogy odáig fajuljanak a dolgok, hogy elveszítem a lábam alól a talajt. Sóhajtok…a legrosszabb, hogy fogalmam nincs mi történt azon az estén, hajnalban, hiszen … annyit ittam, ami egy lónak is megártana.
Pedig megesküdtem, hogy többé egy kortyot sem iszok. Megesküdtem, hogy nem hozom magam olyan helyzetbe, ahol nem tudok vigyázni magamra, mégis így lett…vagyis ..fogalmam nincs, hogy lett végül.
Ahogy belekortyolok a kesernyés kávéba, hirtelen beugrik egy arc. Biztosan csak egy mugli fiú….egy csók…biztosan csak egy kis flört …egy szenvedélyes pillantás.
Hevesen rázom meg a fejemet, hogy elhessegessem ezeket a gondolatokat, de tekintetem mégis a távolba réved.
Mi történhetett?
Ki lehetett Ő?
Páran elmennek mellettem, egyesek üdvözölnek és mindegyiküknek küldök egy fáradt mosolyt. Háttal ülök a Mardekárosoknak, nem mintha ez valamit számítana, csak úgy megjegyzem magamnak.
Egy hűvös kéz érintése…
Elég elég elég…
Török magamnak a péksüteményből, pedig egyáltalán nincsen étvágyam, valahogy ha piálok ezt hozza ki belőlem, még napokkal később is.
Elég egy falat, hogy befejezzem a reggelimet, inkább részesítem előnyben a bögre kávét. Figyelem a fekete nedűt...
Beletúrok szőke tincseimbe, kissé kócosak, és az ing is épp hogy csak be van gombolva rajtam.
Fáradt vagyok.

//Elnézést a hosszért, kezdő reag átka...//

Ella

Megropogtatom a nyakam, az ujjaimat, végül nyújtózok még egy utolsót, s elindulok a nagyterem felé. Ugyan kicsit még álmos vagyok, de viszonylag tűrhető napnak nézek elébe. Nem lesz túl sok órám, ráadásul úgy tűnik, hogy a tegnapelőtti akcióval az anyagi problémáim is megoldódtak egy időre. Ráadásul, hetek óta most először végre van étvágyam, s képes lennék megenni kettő, három, kiflit is, amit a manók finoman megsütöttek.
Ahogy könnyed léptekkel haladok a helyiség felé, biccentek néhány közeledő diáknak, s néhányan furán néznek rám. Nem csodálom, általában egy hülye bunkó szoktam lenni, s a köszönés sem tartozik a legkedvesebb szokásaim közé, ráadásul többnyire ijesztő a külsőm is, ma azonban egészen megembereltem magam, nem is tudom, hogy mi ütött belém.
Reggel, a zuhanyzás után megborotválkoztam, ami nálam nagy szó. Persze, azért nem húztam le minden egyes szőrszálat, hogy babapopsi kinézetet kapjon az arcom, de a már-már szakállra emlékeztető borosta nagy részétől megszabadultam. Miután végeztem a fürdéssel, magamra kaptam egy kék farmert, s egy fekete inget, végül beleugrottam fekete alapú kínai tornacipőmbe. Engem nem nagyon érdekelt a divat, vagy hogy ki mit mond, szerettem ezt a tornacipőt és a világ pénzéért sem cseréltem volna olasz bőrre, amit a többi aranyvérű ficsúr viselt...
Szóval, mondhatom, hogy most egész normális a kiállásom, ráadásul a hajam is rendezett, odafigyeltem, hogy ne szanaszét álljanak sötét tincseim...
Lassan el is értem a nagyterem ajtaját, s amikor beléptem, tekintetem azonnal körbefuttattam az étkező diákokon. Kivételesen most nem azt néztem, hogy kitől mit lehetne majd lenyúlni, hanem kerestem valakit, egy lányt, akivel pár nappal ezelőtt sodort össze az élet. Csak annyit tudtam, hogy Ellának hívják, s mint kiderült, griffendéles. Klassz kis estét töltöttünk együtt, már amire emlékszem. Motoroztunk, aztán hazahoztam. Kezeimet a zsebeimbe csúsztattam, s elindultam a mardekár asztala felé, de tekintetem a griffendélesek asztalát pásztázta. S micsoda véletlen, megpillantottam őt, éppen egy péksüteményből falatozott. Ajkaimra egy apró mosoly húzódott, eszembe jutott, hogy a csaj milyen matt részeg volt, s milyen ostobaságokat dumált, s hogy mennyire őrjítő volt. Ezt nem tudtam elfelejteni...Hátulról közelítettem meg, szerencsére a közvetlen környezetében senki sem volt. Jobb kezem becsúsztattam az ingem zsebébe, majd előhúztam egy láncot, egy igen csak drága láncot, amely megérhetett mugli pénzben több száz fontot is. Nem is csoda, elég volt csak arra az ékkőre pillantani. Összeszorítottam a markom, ujjaim elfedték az ékszert. Ahogy mögé értem, tekintetem végig siklott a haján, a nyakán, s a vállain. Szívesen megérintettem volna, de nem tudtam, hogy mennyire emlékszik rám, azt meg nem akartam, hogy ott helyben leátkozza a fejemet. Így, nem törődve azzal, hogy melyik ház asztala, lehuppantam mellé, bal kezemmel az asztalra könyököltem, s felé fordulva figyeltem őt.
- Szia boszi, emlékszel? - kérdeztem vigyorogva...

Próbálok emlékezni, isten látja lelkemet, hogy próbálok emlékezni mindenre, ami azon az éjszakán történt, de nem megy…egyszerűen képtelen vagyok emlékképeket felidézni…néha ugyan beugrik egy-kettő magától, de olyankor azt kívánom, hogy bár ne történne meg, hisz így csak rosszabb…olyan mintha egy filmből kapnék ízelítőt, de sose láthatnám a teljes filmet.
Nem vagyok éhes, messzire tolom a péksüteményt, és továbbra is csak a kávémra összpontosítok. Fekete-fehér….fekete-fehér…fekete-fehér…
Micsoda kontraszt, micsoda különbség … micsoda kettősség…
Hosszú pilláim összefonódnak, majd egy perc múlva szétnyílnak, miközben szép szemeimmel a termet pásztázom, és újból kortyolok a kávéból.
Se cukor … se tej, semmi. Kell a józanító keserédes íze…kell, hogy a földhöz ragadjak. Soha többet nem hagyhatom el magam. Soha.
Épp hátra dőlök, mikor valaki hirtelen mellettem terem és rám néz.
Egy arc…
Ő…
Először a reggel folyamán csillan valami a szemeimben.
Engem néz, rám mosolyog, talán illene visszamosolyognom? De hát egy Mardekáros mit akar tőlem? Mi hozta a közelembe?
…boszi…
…Gyere boszi…
- Mégis mire kellene emlékeznem?
…ajkak…
…forró ajkak….
Újból kortyolok a kávéból, miközben tekintetem megállapodik az Ő szép szemein. Elcsodálkozom. Annyira ismerős…annyira magával ragadó…és annyira boldogságot adó…
- Te …
Suttogom csendesen, s közelebb csúszom hozzá a padon, vállunk összeér. Nem mosolygok. Csak nézek. Próbálok emlékezni. Nem megy …
Egyszerűen valami rég nem ismert érzés lakja be a szívemet, egy olyan érzelem, amit gyökerestül akartam kitépni magamból évekkel ezelőtt…talán mégse sikerült ? Kezem önálló életre akar kelni, meg akarja fogni Clyde kezét, de nem engedhetem meg.
Többen is furcsán néznek ránk, hiszen, ő Mardekáros én meg Griffendéles vagyok. Nagyszerű, nem mintha nem lenne elég a múlt botránya most még ez is….
De…
Ez valamiért kevésbé rossz.
Közelebb simulok hozzá. Még közelebb. Már szinte az arcunk, az ajkunk egymáshoz ér.
- Te …
És elmosolyodok. Nem kell, hogy tudjam mi történt kettőnk között, nem kell, hogy tudjam ki Ő, elég annyit éreznem, hogy jó volt az az este, főleg ha vele töltöttem. Ha máshonnan ismerős, akkor most marhára megszívtam szokás szerint.
Újból a hajamba túrok, a mai reggelen már sokadszorra.

Széles mosollyal figyeltem őt, azt az értetlen, s meglepett arcot, amit vágott. Beharaptam az ajkam, s kíváncsian vártam, hogy vajon végre beugrik-e neki valami rólam, vagy arról a dögös estéről. Ő csak lassan közeledett, s ezért én is lassan közelítettem fel.
- Én...- toldottam meg egyetlen szóból álló "mondatát", s még mindig vigyorogtam. Azért hihetetlen volt ez a csaj, nem háborgott, nem hápogott, nem tett fel ostoba kérdéseket, nem kezdett el őrjöngeni, hogy mit akar tőle egy mardekáros, s ezzel csak még jobban lenyűgözött. Most már nem csak azt tudtam, hogy nem kxrva, mégis jól csókol, hanem azt is, hogy olyan stílusa van, amit én könnyedén el tudnék viselni. Egy nő, aki alig beszél? Minden férfi álma, nem? Gondolataim nem vonták el a figyelmemet róla, továbbra is közeledett felém, s ekkor már olyan közel kerültünk egymáshoz, hogy bőrén érezhette a leheletemet. Tetszett, hogy csak annyit tud, mondani, hogy "Te", ez egész jó elnevezés volt, sokkal jobb, mint a "szemét", amit többnyire rám akasztottak. Ajkunk már szinte összeért, mikor elmosolyodott. Végre, már azt hittem, sosem teszi meg, de így legalább sejtettem, hogy ha nem is tudja, hogy hívnak, nagyjából már sejti, hogy ki lehetek.
- Én...- Ismételtem meg utoljára, bal kezem, mellyel korábban az asztalt támasztottam, most az álla alá csúszott, közelebb húztam, s szenvedélyesen megcsókoltam őt. A csók után hátrébb hajoltam, s vigyorogva néztem rá, nem igazán érdekelt az, hogy most, majdnem minden szempár csodálkozva szegeződött ránk.
- Ne pislogj rakéta csaj, inkább nézd meg ezt, neked hoztam. - nevettem rá, majd jobb kezemből az övébe csúsztattam a nyakéket. Amíg nézegette, addig átvetettem egyik lábam a padon, hogy kényelmesebben üljek, s úgy néztem őt.
- Ne mond azt, hogy nem emlékszel, ez tetszett neked legjobban abból a mugli kirakatból..- mondtam mosolyogva, majd közelebb hajoltam hozzá, s a fülébe súgtam.
- Elloptam neked..- visszahajoltam, s hátra simítottam a szemembe lógó hajtincseket.
- Amúgy Clyde vagyok, ez múltkor lemaradt. - vigyorogtam még mindig, vicces volt ez az egész szitu, de bevallom, élveztem...

Nézem, tudom…akarom…
Ő…
Figyelem minden mozdulatát, és annyira ismerős, de nem tudom hova rakni, még akkor sem mikor már szinte az ölében ülök, oly annyira a közelébe csúsztam.
Mosolygok és nem értem, hogy miért, vagy hogy mi vitt erre rá…Még közelebb húzódok, úgy látszik, hogy a testemnek egyszerűen képtelen vagyok parancsolni.
Egyfolytában csak azt suttogom, hogy te…
Mintha megőrültem volna, de nem érdekel. NEM. Rég éreztem ezt bárki közelében is így, örömmel bújok még és még közelebb hozzá.
Mikor ujjai az államhoz csúsznak, megborzongok, de jólesően, úgy, ahogy már rég nem tettem. Nem értem még mindig az egész szituációt, ám mikor ajkaink egybe forrnak, mintha az égett dia újra éppé válna…
Nem eresztem el. Mohón, akaratosan és szenvedélyesen ölelem át, miközben szinte már harapdálom az ajkait.
Tudom ki ő…tudom végre ki ez a fiú.
- Perverzkém …
Susogom, cirmos cica módjára dorombolok neki, élvezem szavaim hatását, ugyanis tudom, hogy milyen reakciót vált majd ki belőle.
Szemeim hatalmasra nőnek ahogy a kezéből a kezembe csúszik a nyakék, s megforgatom magam előtt. Hihetetlen mennyire csodálatos tud lenni egy aprócska ékszer, és persze mennyire drága.
- Tetszett?
Kérdőn nézek rá, erre valahogy már nem emlékszem, annak is hálás lehetek, hogy ő legalább beugrott nekem…az est további része? … Nos az már keményebb tészta.
Füléhez hajolok, úgy teszek, mintha legperverzebb vágyaimat sorolnám fel neki, s talán először Clyde is azt hiheti, hogy így lesz ám inkább egészen más történik.
- Persze édes …persze… Szóval te is ilyen szolgáltatásokat nyújtó pasi vagy…
Óvatosan megpuszilom a füle alatt a nyakát, tudom mennyire érzékeny ez egy férfinál és nagyszerű köszönet az ajándékért.
- Nem teszed fel?
S már fordítok is neki hátat, egyetlen másodpercembe kerül, hogy úgy üljek ahogy ő, és mint klónja simuljak hozzá teljesen.
Kezem a lábára ereszkedik, s úgy folytatom a beszédet.
- Clyde …örvendek. Azt hiszem érdekes éjszakánk volt a múltkor…nem-de?
Vigyorodok el most már én is, hiszen boldog vagyok, nagyon boldog, hogy tudom ki ő, és miért érzem az aprócska kis tüzet lelkem legmélyén újra.

Elvigyorodok, amikor egy becenévvel illet, s úgy tűnik, hogy kezd képben lenni, aminek örülök, ugyanis akkor kevesebbet kell majd mesélnem. A duma amúgy sem az erősségem, jobban mondva utálok órákat cseverészni és az utóbbi időben nem is volt túl sok ember, aki meghallgatott volna. Igazából totálisan felpörget ezzel a hanglejtéssel, annyira, hogy elfeledkezem a külvilágról, arról, hogy tulajdonképp most hol is vagyunk és újra megcsókolom. Másnak talán már betegesnek tűnhet, pedig ez csak szenvedély, amit nem tudom, hogy mi váltott ki. Utoljára Lolánál voltam így megkergülve, ő is ugyanígy hatott rám, persze, meg is lett a vesztem...most azonban nem is igazán foglalkoztam a jövővel , csak a mának éltem. Kezeim a derekára siklottak, s közelebb húztam magamhoz. Mondjuk annyira nem kellett húzni, mert önmagától is kereste a társaságom és hozzám evickélt a padon, így egészen közelről élvezhettük egymás társaságát.
- Igen, emlékszem rá, hogy ezt mondtad, idézem: " Baromira bejön az a nyaktekerészeti csiri viri cucc ott abban a halál vicces képkeretben, csak ne lenne olyan drága..."  - ismételtem vissza a szavait, s reméltem, hogy talán beugrik neki, hogy mi történt.
- Ez akkor volt, amikor megálltunk a motorral London sétálóján, hogy megkeressük neked a szökőkutat.. - fűztem még hozzá, hátha így jobban visszaidézi az eseményeket. Ezután említettem meg, hogy az ékszert loptam, s ő azonnal támadásba lendült, ismét közelített felém, s alig bírtam ellenállni neki. Persze, ravasz volt, s kiderült, hogy semmi perverzkedés, semmi csók, csupán csak egy egyszerű mondatot súgott a fülembe. Viszont, mikor ezután a fülem alatti részt megcsókolta, alig bírtam válaszolni a mondatára.
- Én...igen, vagyis mi? - tértem észhez, mire eljutott a tudatomig a mondat valódi jelentése.
- Nem, nem nyújtok szolgáltatásokat, egész más a szakterületem...- jegyeztem meg nevetve, közben elvettem tőle az ékszert, s mikor hátat fordított, közelebb csúsztam hozzá, így mellkasom a hátához simult. Egyik kezemmel megemeltem a haját, majd kicsit félresöpörtem, ezután nyakába akasztottam a láncot, s bepattintottam , amit be kellett, majd végül ujjaim a vállaira fonódtak, s a háta mögül előrébb hajolva pislogtam le a nyakláncra, közvetlenül a válla mellől. Persze, akaratlanul is szemen ütött a dekoltázs, ami egy mosolyt csalt az arcomra.
- Szép, szép...kiemeli a vonalaidat. - vigyorogtam szemtelenül.
- Hogy érdekes? Az nem kifejezés...vad és perverz éjszakánk volt, de részleteket nem árulhatok el...fogadalmat tettem a Merlin szobornak..- jegyeztem meg nevetve, s furcsa, de úgy ültünk ott, egymáshoz simulva, mint egy hetven éves öreg pár...

Úgy látszik tetszik neki, hogy ezzel a becenévvel illetem, és hát igazából tényleg csak az éjszaka első felére emlékszem, és abban volt az, hogy megkérdeztem tőle mennyire perverz. Mosolygok. Kedvesen, szexisen és őszintén.
És úgy látszik, hogy ez neki is tetszik, vagy legalábbis én ezt szűröm le a reakcióiból….márpedig én ismerem a férfiak reakcióit. Talán túlságosan is jól.
Tetszem neki. Érzem, látom és tudom.
Megcsókol újra, váratlanul és nincs erőm se kedvem, hogy tiltakozzak. Szenvedélyesen ölelem át, nem eresztem, azt akarom hogy ne érjen véget a csókunk. Ne érjen véget…ne…
Rég élveztem ennyire közelről egy fiú társaságát.
Valamiért a nyöszörgő kislány a lelkem mélyén most hallgat. Csendben van. És ennek roppantul örülök.
- Én ilyet mondtam volna? Komolyan?
Hát igen..ha részeg vagyok, elég érdekesen tudok fogalmazni, de sokszor még magam is meglepődök,  mikor valaki visszamondja az előző esti beszólásaimat.
Kuncogok.
Próbálok emlékezni ám hiába. Szökőkút? Jesszusz.
- Könyörgöm mondd, hogy nem másztam be a vízbe és nem pancsikoltam…kérlek, könyörgöm mondd, hogy nem.
Hátulról hozzám simul, és nyakamba akasztja a nyakéket, keze érintésére kiráz a hideg, persze teljesen pozitív értelemben. Próbálok nem ránézni, valami semleges hülyeséget találni a teremben, ami miatt nem pirulhatnék el, de hiába. Arcomat kis pír borítja, de hála égnek ő ezt nem látja.
Viszont így most szembesülhetek a bámuló diáksereggel. Frankó, nagyszerű…ennél csodásabb sose legyen.
Kezei a vállamra kúsznak, és érzem a perzselő tekintetét.
- Hm…kár, hogy nem nyújtasz szolgáltatásokat, pedig már úgy belendültem…hááát, most nagyot csalódtam. Akkor nem talállak hétvégén a szobámban kibilincselve ugye?
Színpadiasan sóhajtok, majd felnevetek.
Szép, szép...kiemeli a vonalaidat….
Óvatosan megmarkolom a combokat, miken a kezeim pihennek, majd a körmeimet végighúzom rajta.
- Hááát Casanova, ha annyira perverz és vad éjszakánk volt, akkor bizony már lassan meg is unhatod ezeket a vonalakat…
Ismét nevetek, majd egy lendülettel hátra dőlök, hogy ő tartson meg, ő öleljen át, és ha nem tiltakozik, akkor így beszélek hozzá mosolyogva.
- És én milyen fogadalmat tettem a Merlin szobornál?
Vajon visszaél azzal, hogy nem emlékszem? Vajon megálljt tudok parancsolni magamnak? Vagy ez egy végtelen leejtő kezdete?

Merlinre nem tudom, hogy mi ütött belém. Hová tűnt az a morc, bunkó lényem, aki bármelyik közeledő nőt csak kihasználta, majd a sarokba hajította, mindezt jobbik esetben, rosszabbikban nagy ívben elhajtottam őket a p...ba. Mi lehet az, ami ennyire vonzz ebben a griffendéles szöszkében a szenvedélyen kívül? Nem igazán értettem, csak azt tudtam, hogy teljesen megőrjít (pozitív értelemben)...
Átölel, s én is magamhoz húzom, abszolút nem érdekel hogy ki mit gondol, az sem akadály, hogy még nem is ismerem. Még csak azt sem tudom, hogy hány éves, mi a vezetékneve, de ezek annyira mellékes dolgok ebben a világban. Az a lényeg, amit érzünk, s amíg az vonzalom, addig nincs gond. Egy pillanatra elmélyülök a gondolataimban, majd mélyen a szemeibe pillantok. Ez már durva, hogy milyen hatással van rám, vonzz mint egy mágnes, mint hullócsillagot a nagyfater szeme.
- Igen, többek között ezt is mondtad, illetve még pár dolgot, bár azok inkább már pajzánkodásnak minősülnek.- jegyeztem meg nevetve, de nem csoda, ahogy egymásnak estünk, természetes, hogy volt pár gondolat. Vajon mennyire emlékszik? Tudja, hogy nem történt semmi komoly? Elmondjam neki, vagy inkább ne? Hmm...Következő kérdésére csak egy széles mosoly kúszik az arcomra. Nem csak, hogy bemászott a kútba, de olyan táncot lejtett, hogy az állam valahol a szökőkút alján ért földet. Az ékszer felrakás után, még mindig a vállain pihennek ujjaim. Visszaigazítom a haját, mely nem túl hosszú, nem is oly rövid, éppen hozzá illő.
- Szeretnéd? Megoldható  - válaszolom egy apró vigyorral, miközben egyik ujjammal végig simítok a vállán, majd a karján. Ekkor támadásba lendül, s úgy érzem, hogy itt lenne az ideje, hogy felállítsam a stop táblát. Nem csak azért, mert tekintetemmel kiszúrtam, hogy az egyik tanár szúrós tekintettel néz minket, hanem azért is, hogy a stop tábla helyett ne valami más álljon a játszóterünknek választott környezetben. Éppen ezért cirógató kezeim a csuklóira siklanak, majd finoman lefejtem azokat a combjaimról.
- Rakéta lány, ne akarj felhúzni. - súgtam a fülébe játékosan, majd felpattantam mögüle, és átültem vele szemben. Közben néhány griffis leült az asztalhoz, s úgy lestek, hogy már tényleg zavaró volt. Vetettem feléjük egy mogorva pillantást, majd tekintetem a reggelijükre siklott, valami zöld trutymó ült a tányérjukon.
- Lehet szépen belapátolni a cuccot...- Elég volt ez a mondat, a kanalak máris megindultak a kezükben, öröm volt látni, hogy értenek a szóból. Gyorsan vissza is pillantottam az őrjítő személyre, kinek ördögi hatása alól szerencsére egy kicsit fellélegezhettem, s normalizálódott a vérkeringésem. 
- Visszatérve a korábbi kérdésedre...te megfogadtad Merlinnek, hogy örökké a rabszolgám leszel.- vigyorogtam rá, persze, ez egyáltalán nem volt igaz, de miért ne játszhatnék vele? Így izgalmas...Egyik kezem a tarkómra siklott, kicsit megvakartam, miközben azon gondolkodtam, hogyan is ismerhetném meg? Ugyanis, amit idáig műveltünk, az csak egy játék, egy őrjítő forgatag, én viszont valamiért tudni akartam, hogy ki is ő valójában, s ki lehet rakétalány?
- Este hétkor a Merlin szobornál, ne késs! - hajoltam közel, majd megcsókoltam, aztán felpattantam az asztaltól.
- Áh, és ez nem randi! - jegyeztem meg vigyorogva, majd elhagytam a nagytermet...

*Csak néhányan lézengnek a teremben még, hiszen szombat korán reggel van. A normális diák, ilyenkor kihagyja a reggelit, és csak ebédkor bújik elő félkómásan vackából. /Szerény vélemény./ Csak néhány nagyobb haspók, vagy a rendesebb kölykök, esetleg még az elsősök támolyognak zombiként, az asztalok között. Hirtelen a nagyterem ajtaja szinte kicsapódik a helyéről. Természetellenes viselkedése a nagy ajtónak ez a gyors mozgás, amire fel is nyöszörög fáradtan. Ki az a nagyon... Őhm... Diák, aki így nyit ki egy ilyen megfáradt ajtót? Bam felmordul, mert nem ehez van szokva, hogy egy ajtó ellenkezik, mikor ő kinyitja. Igenis, ennek az ajtónak (és az összes többinek a Roxfortban), megtisztelésnek kéne vennie, hogy a fiú egyáltalán kézzel ér hozzá. Ha olyan élete lenne mint Dennis bejáratiának! Bezzeg azt lábbal nyitja! Bár, az a lényeg, hogy ez most nyitva van, és ott áll a tövében egy fiú, akire ha ránéz az ember, azt várja, mikor esik már végre össze. Kezei általában olyan lazán lógnak mellette, hogy félő néha, hogy már tényleg csak néhány idegszál, vagy erecske kapcsolja csak a fiú testéhez. Hónalja alatt, ott pihen egy gördeszka, ami szintúgy félő, hogy kiesik helyéről. De ez csak a látszat, egyébként úgy szorítja magához, hogyha valaki megpróbálná kivenni, akkor nem sikerülne neki. Szorításon kivül természetesen van még egy ok, amiért nem sikerülne, az pedig egy ingyenes plasztikai beavatkozás, amit Bam fejlesztett ki. Avagy, a piszkálódónak felműti az orrát, egyenesen a homloka közepére. Csak pár pillanatos művelet és érzéstelenítő nélkül... De szerencsére a Roxfortban még efajta dologra nem kényszerült. Kicsit felemeli kezét, és újra megigazítgatja sapkáját. Lehet le kéne venni a Nagyteremben, mert úgy illő, de. Dennisnek erre két oka is van, hogy miért létfontosságú sapkája. "1.) Mert kell, 2.) Az első pontban megtalálod." Szó mi szó, sapka marad, és már majdnem megfeledkezett a mellette állóról. Bizony, kivételesen társasággal érkezett a Nagyterembe, és nem is akárkivel. Egy Mia nevű lánnyal, aki előbb még furcsa atrakciót vágott le gördeszkájával. Még mindig nagyon izgatott volt ez a hölgyemény, de mindenki másmilyen. Talán egy kis vérnyomáscsökkentő segítene. Elmosolyodik, hiszen, azon kívül, hogy kicsit hiperaktív a lány, semmi más gond nincs vele. Aztán végigfürkészi a termet, és egy gonosz mosolyt ejt a "zombik" felé. Hogy lehetnek ennyire őrültek, hogy korán reggel?... Jó Bam maga kivétel, mert ő alapból őrült, tehát, magának elnézhető, hogy korán reggel érben van. Újabb morránás zavarja meg a csendet, ami egyenesen a fiúból jön.*
- Na, felrobbanok e még ma?! *Majd automatikusan, a lányról egy pillanatra megfeledkezve megindul a Griffendéles asztal felé.*
 

*Az úton csendben haladtak, Mia hangtalanul kuncogott a nagy haskorgáson, és bizony mire a Nagyterem ajtajához értek, az ő hasa is alig hallhatóan felmordult, és a lány újra csak elpirult. Utálta, hogy állandóan el kell pirulnia, és ez ellen nem tehet semmit sem, és most először gondolt arra, hogy ő is két kilónyi festéket fog használni, hogy aztán ne láthassák az áruló foltokat. Azért kicsit zavarta, hogy olyan nagy csendben masíroztak a folyosókon, mert kicsit attól tartott, hogy a fiú meghallja a közeledő gyomorkorgását, de ez nem következett be. Aztán a fiú ,,kinyitotta" az ajtót, és minden diáknak jóreggeltet kívánt, aztán mosolyogva indult el... Mia szemöldöke felszaladt, és felkiáltott.*
- Te is Griffendéles vagy? Sosem gondoltam volna..
*Azzal ő is Bam után ugrándozott a megannyi zombi között, és a nyúzott fejű emberkék között, és lehuppant a nagyasztalhoz. Aztán egy ideig csak csodálkozva nézte a mellette lévő srácot, majd elnevette magát, és az evésnek látott. Először is rántottát pakolt a tányérjára, amire tett egy kis reszelt sajtot, mellé paradicsomot és uborkát, öntött magának tejet, és nekilátott. Amikor eltüntette a tányérjáról az utolsó morzsát is, egy szelet pirítót kent meg, megsózta, és azt kezdte el csócsálni, láthatóan elégedett arccal, mosolyogva, és bele- bele kortyolva a pohár tejébe.*

~Is?!~ Kapta fel a fejét Bam. Hogy Mia is Grffendéles lenne? Akkor miért nem látta még sohasem? Mondjuk, lehet látta,  csak sötétebb napszemüvege volt rajta, vagy pont, hogy nem napszemüvegben. Bár akkor már fel kellet volna ismernie. Mondjuk az ő memóriája. Csoda, hogy még a nevét vissza tudja keresni abban a nagy zűrzavarban, ami a fejében uralkodik. Mert akármilyen érdekes is, Bam feje nem üres, egyszerűen csak, zavaros. Olyan egy kicsit itt abból, egy nagyobb ott ebből. Szóval mint egy rossz gép. De akkor is furcsa, hogy nem látta még. Lehet nem egy évfolyamon vannak. Kicsit végignéz Mián, miközben egy bundáskenyér után nyúl. Biztosan fiatalabb tőle a lány, bár azt még nem tudni mennyivel. Minimum negyedikes lehet, külsőleg. Odafordul az idővel jól megpakolt tányérjára, és egy kis tejfölt keres. Furcsa párosítás ez tény. Bam se merte először megkóstolni de aztán Donor besegített neki. (Pontosabban belenyomta az arcába.) Azóta pedig rabja ennek a furcsaságnak, és gyakran merednek rá fura szemmel. Mikor végre elkészült a kaja, már eljutott az agyában, a felfogó központba Mia mondatának másik fele is. "Sosem gondoltam volna." Na ugyan miért nem? Netán ennyire rá van írva, hogy más házba kellet volna kerülnie? (Szobatársai szerint, mikor Bamre került a Teszleksüveg, akkor az megőrült a nagy ürességtől, és rossz házba osztotta be.) Nagyot harap kenyeréből, majd Mia felé fordul.*
- Mé, mime mondoft... *Itt be is fejezte a beszédet, mert rájött, hogy teleszájjal bizony nem igazán megy neki. Felemelte mutatóujját, hogy jelezze a lánynak, hogy hamarosan elmondja normálisan is, csak el kéne először tűntetni a falatot a szájából. Kis artikulált rágás következett, ami semmivel sem gyorsította ennek a műveletnek a sebességét, de legalább azt a látszatott keltette, hogy siet, majd hangos nyelés.* - Miért mire gondoltál, melyik házba való vagyok?  *Kis szünet, közben egy gonosz mosoly került újra arcára.* - Mardekár mi?  *Igen, megszokta, hogy gyakran úgy gondolják Maredkáros. Néha még jómaga is úgy érzi, tényleg odavaló, de sohasem bánta még, hogy Griffendéles lett.

*A fiú felkapja a fejét, és aztán csak hagyja. Mia elmerül a kajálásban, de közben érzi ám, hogy a fiú nézi őt, és valamiért kíváncsi tekintetet érez magán. Nem érti, és nem is nagyon kíváncsi rá. Jobban el volt foglalva a rántottájával. Ám amikor a pirítóshoz érkezett, a figyelmét már csak Bamnek szentelte, meg a poharának, amibe aztán egy kis csoki öntött a kancsóból, és élvezettel belecuppogott. Nagy barna szemei kissé kistányér méretűre nőttek a fiú első... Mondata után, aztán érdeklődve oldalra billentette a fejét, ami nála a figyelem és az érdeklődés jele volt, és várt. Aztán jött a nagy rágás, amin megremegett a válla, de hősiesen megállta nevetés nélkül, és megvárta, amíg a fiú lenyeli, és elmondja, amit szeretett volna. Az első kérdésre csak kis arcrángással közölte:*
- Határozottan a Hugrabugba...
*Aztán bólintott is, és aztán betömte a képébe az utolsó falat pirítósát majd attól kezdve csak a forró csokijának élt. A gonosz mosoly hidegen hagyta, valahogy kezdte megszokni ezt a fiút, és egész jó fejnek tartotta. A második kérdésre csak vállat vont.*
- Tudod, lehet hogy elsőre annak tűnsz, de ha most jobban megnézlek... Szerintem okkal történt... Én azt vallom, nincsenek véletlenek...
*A hangja a végére a magyarázkodóból kissé halkabb lett, és az utolsó mondata már elég halk volt, de hallható azért, és felettébb szomorkásnak tűnt, arcán meg egy sötét árny suhant át, és aztán inkább a forró csokis poharába temetkezett, elrejtve arcának egyik jelentős részét. Majd amikor elfogyott a csokija, újratöltött, és két kézzel markolta meg, elmerengve felette....*
- Talán nekem sem itt lenne a helyem... De itt vagyok...
*Suttogta a poharába, majd hirtelen nézett nagy csokiszemeivel Bamre, és bocsánatkérőn pislogott rá. Ezt nem kellett volna hallania... Talán jobb volna, ha most elmenne? Bár, lehet hogy Bam ezt nem veszi majd úgy fel... Lehajtja a fejét, és iszogatni kezd újra.*

*Tömi magába a tejföltől csöpögő bundáskenyeret. Szerencséjére, még azt megtanulta, hogy ruháját hogy ne kenje teljesen össze, de azt hogy kezét, tányérját, és arcát hogy mentse meg mindettől, azt már nem. Ezért minden kenyér után egy szalvét után nyúlt, beletörölte képét-kezét, és kezdte a következővel. Durván 7 szalvétagalcsin volt már mellette, mikor ő még nyúlt a következő felé, de kezei megakadtak.*
- Hugra, mi? *Keményen belemarkol még vagy 3 kenyérkébe.* - Hm. Nem is rossz. *Nyögi, majd a kis tejföl után nyúl, és bepacsmagolja vele mind a három kenyeret. A hugrabugban lehet találna olyan magánakvaló figurákat, akikkel jól elröhögcsélne, de általában az ottaniak meg túl visszafogottak. Tehát lehet jót röhögnek azon az ötleten, hogy "szánkózzunk!" (nyáron, tűző napsütésben), de ki tudja, tettlegességik elmennének-e. De nem ítélkezik senkiről sem előre, hiszen a lány, akire addig azt hitte, egy hiperaktív, most hirtelen megnyugodni tűnik. Vagy, ez pont hogy nem nyugalom? Furcsa komolyság telepedett Mia arcára, és Bamnek ez most korán reggel még furcsább volt a megszokottnál, ezért egy egész kenyeret kishíjján egyben tömött be képébe, és úgy figyelte a lány további szösszeneteit. Egy hosszabb szünet következett, amit most Den nem tört meg. Talán mert tele volt a szája? Nem ez csak egy egyszerű, és jó kifogás volt most számára. Ha nem lett volna tele, akkor se sokat tudott volna mondani, mert nem igazán tudja most mit is mondjon. Mondjuk az igaz, hogy nincsenek véletlenek, de mire gondolhat Mia? Ekkor újra folytatja, még sokkal halkabban, és Bamnek abba kellet hagynia a rágást, hogy hallja Mia hangját. Egyre furcsább volt ez számára, és nem igazán tudta hova rakni a hirtelen jött borongós esőfelhőket. Nagyot nyelve, szalvétáról megfeledkezve, Mia felé fordult.*
- Hé Mi! Tudod, hogy most hatalmas sötétség árad belőled?  *Mondja ezt az akinek az orrán és a fél arcán hatalmas adag tejfölfolt ékelkedik.* - Lassan esőt csinálsz! * Előkapja pálcáját.* - Lumos! * És már világít is a pálca vége, amit Bam közelebb tolja Miának, és meglimbálja előtte.*

*A lány egy ideig csak nézte a fiút, aki nagyon maszat lett, és ettől valami ingert érzett odabent, hogy hangosan felnevessen, de nem tette meg. A sötét gondolatok, amik bekúsztak elméjébe, és megfertőzték. Megrázta a fejét, amitől kipotyogott néhány, és inkább Bamre nézett, a derülésének okát kutatva. Meg is lelte, elég volt egy pillantást vetnie felé, és máris elkapta a nevethetnék. A fiú elmereng a Hugrabug felkiáltáson, és úgy tűnik, valami jót is mondhatott, mert nem érdekezik nagy ellenvetés. De komolyan. A Hugrabugban nagyon jó fej emberkék laknak, és el lehet velük lenni. Persze csak módjával, és úgy, hogyha nincs az embernek rossz napja. Azért jó a Griffendélben, mert ott mindegy, milyen hangulata van az embernek, általában békén hagyják. Aztán a fiú is elkomolyodik, és komoly fejjel kezd el rágni. Igaz, kissé maszatka, és a lány el is somolyodik ennek láttán, és a fejét lassan megcsóválja. Aztán a fiú lenyeli a szájába betömött egész kenyeret, és aztán hirtelen szólal meg. Az első mondatokra csak elmosolyodik, a felkiáltásra meg csak kuncogni kezd, és amikor a világító pálcával integetnek előtte, felnevet. Egyszerűen nagyon bizarr látvány tárult elé, és ezt még az ő gyomra sem bírta idegekkel. Aztán a poharát inkább az asztalra csapta, és úgy kacagott tovább, és amikor sikerült alábbhagyni vele, kinyögte, könnyezve.*
- De legalább nincs tejföl a bajszomon!
*Azzal tovább nevetett, és egy papírzsepit nyújtott a fiúnak, mert tényleg nagyon vicces látványt nyújtott. Mia a könnyeit törölgette, a fiú meg a tejfölt... Aztán vigyorgott mint a vadalma, és várta, mi lesz ebből. De a kedve kétségtelenül felszökkent.*

*Apránként Mia arca felderül, ami Bamben is egy kis megnyugvást költöztet. Vagy valami ahhoz hasonló, megkönnyebbülés szerűséget, mert hogy ez a Den egy percre is nyugodt legyen, azért az egy kicsit lehetetlen dolog. Talán csak akkor nyugodt ha alszik, bár szobatársaitól már nem egyszer megkapta, hogy kapálózik, és néha még akkor is kiabál, valami halandzsát. A már újra nevető lány előtt, még egy kicsit jobban megcsóválja pálcáját, és pont mikor épp arra jött rá, hogy ezzel a kis fénnyel akár íni is lehetne, akkor "rontják el" a játékát.*
- Nox. *Nyögi értetlenkedős hangon, majd pálcáját visszadugja zsebébe. Szintúgy rossz helyen van, mint a farzsebében pihenő napszemüvege, mert nála sohasem lehet tudni, mikor megy neki a falnak, esik fel, vagy hasonló, de érdekes módon, még semmije nem tört el. Csak csontja. Lassan nyúl a zsebkendő után és hirtelen rántja el.*
- Dihekt. *Szólal meg flegma úriembert megszégyenítő hangal, majd kisujját eltartva törölgetni kezdi arcát.* - Náhunk így szokás. Úgy hívjuk Angolföl. *Még mindig törölgeti magát, már egyre idegesebben. Végül a nagy kupacához odavágja ezt is, és megkisérli, hogy hátát valaminek nekidőlti. De sajnos fél úton rá kellett jönnie, hogy bizony itt nincs háttámla. Mintha előző dolgát meg sem kisérelte volna, fordult vissza a lány felé. Végre, újra mosolygott. Már megijedt, hogy netán egész reggelinél már ilyen hangulatba kell ülniük. De mi lehetett a gondja? Vajon mire értette, hogy ő neki sem itt lenne talán a helye? Mondjuk lehet ő is így első ismeretségre inkább Hugrabugos, de kitudja mit látott a fejében a Teszleksüveg mikor rárakták. Mert bizony, ő még olyat is lát, amit talán nem kéne. Ezért is óckodott tőle annyira, meg még most is. Az ő fejében ne turkáljanak! Majd csak a boncorvos...*
- Te. Én még soha nem gondoltam, hogy az éhalálon kívül, van olyan is hogy, teleétthalál. *Majd hasa után nyúl, és úgy nézi a még rá váró dzsuvát a tányérján.* - Szégyen, ide-oda, én már nem eszlek meg. *Nyögi a kenyérkéknek, miközben arébbtolja őket, az asztal másik végébe. Kishijján lelökte, de az már nem zavarja. Majd újra Mia felé vezeti tekintetét, és arcára egy mosoly ül.* - Mit lehet itt művelni szombaton délelőtt?!

*Bam lassan megnyugszik, és Mia igyekszik egyre jobb képet vágni. Szóval nagy mosolyt varázsol elő, és a szemeit is megcsillogtatja, hogy a fiú ne érezzen már arra késztetést, hogy fel kell őt vidítania. A pálcán lévő kis fénygolyó kihunyt, és már csak a szokásos napfény áramlott be a nagyterembe, majd nézte, ahogy a pálca csatlakozik a napszemüveghez. Aztán Bam elveszi a papírzsebkendőt, és megtörölgeti vele az arcát, amin Mia még szélesebbre húzza a száját, és befelé kuncog csak. Aztán csak bólogat nagyokat az Algolföl-re, miközben minden egyes nevetéshez szükséges izma rángatózik. Aztán a fiú elindul hátrafelé, és Mia akármennyire tudja, hogy a srác extrém, mégis kissé összerezzen. Szóval fürkésző pillantást küld oda, és rajtakapta, ahogy amaz töprengve nézi őt. De a lány csak tüntetően mosolygott, hogy neki ne kelljen megint valamit kiötölnie hangulatkezelésére, inkább megvárja, amíg elköszönnek egymástól, és majd az után veti le álarcát. De a teleétthalál szócskán felnevet, és a terem zengeni kezd tőle. Kissé hátradől nevettében, de amúgy olyan biztosan ül, mint a nyeregben. Majd fejét csóválja kuncog a fiún, és nem hiszi el, hogy lehet valaki ilyen... Ilyen... Ilyen! Aztán jön a kérdés, és egy pillanatra ő maga is meglepődik. Hiszen a fiú idősebb tőle, ezt látja, és akkor miért tőle kérdezi? Hiszen róla nem rí le kilométerekre, hogy a könyvtárban ücsörög, vagy egy eldugott helyen, ahol lehetőleg kevesen járnak, hogy tovább álmodozhasson, és éljen abban a tévhitben a kis világában, hogy apja még él... De a mosolya nem halványul, és vállat von. *
- Amit akarsz! Szombat van. Például házit is írhatsz!
*Teljesen ártatlan képpel mondja az utolsó szót, hiszen van egy olyan sejtése, hogy amaz nem szokta megírni csak lemásolni, talán megírhatnák a leckét is együtt. Aztán belegondol, hogy ez túl unalmas lenne ehhez az alakhoz, mert nem nagyon tudja elképzelni hogy ül, és tanul. Jó, lehet a vizsgáknál... Ezen csak kuncog, majd vállat von.*
- Mehetnénk felfedezni a kastélyt. A sok év ellenére nem jártam még be az egészet. Csak pár helyen voltam, ahova a sors keze sodort, vagy ahova muszáj volt elmenni. Szóval... Nekem mindegy...

*Egyre jobban kezdi azt érezni, hogy a lánynak már kialakul valami kép róla. De vajon milyen? Mire gondolhat? Hiszen lány, ők nem úgy gondolkoznak mint egy fiú... Mindent úgy meg csűrnek csavarnak, hogy a végén még a legegyszerűbb dologra is mást képesek kilogikázni. Pedig olyan egyszerű népek a fiúk. Amit mutatnak, mondanak, az úgy van, és nincs mögötte semmi átvitt értelem, vagy valami más hasonló. Na jó nagyon ritkán talán, de annak valami nagyon olyan alkalomnak kell lennie. Szóval inkább azok a fajták, akiknek nincs szükségük rejtett beszédre, csak egyszerűen kommunikálnak. Vajon ez a lány is ilyen? Kigondolta már azt, hogy milyen is lehet Bam lelkivilága? Végigfutatta agyán mindenféle teszten, hogy a végén kijöjjön egy valószínüleg téves kép? Vagy csak egyszerűen belátta, hogy bizony ez a vele szemben ülő, szakállas, kékszemű lény, nem túlzottan az IQ harcosok körébe tartozik. Bam elmosolyodik, ez az a földöntúli mosolya, amit agya dukmál arcára, ha valami ilyesmiken gondolkozik. Majd felemeli tekintetét újra Miára, aki csak kacag és kacag. Szereti, ha a körülötte lévők nevetnek viccein vagy gondolatain. Ez élteti, a jókedv, a boldogság. A legtöbb lány akikkel túl jutott a gördeszka szituáción, azok ilyenkor már fejvesztve menekültek előle. Pláne ha még haverjai is mellette voltak. Tényleg, vajon ez a lány hogy viselné el Donort? És Második ordítozásait? És Füles idétlen idegesítő kérdéseit? Ám ekkor gondolataiból felébreszti a lány egyáltalán nem hétköznapi (legalábbis számára nem) válasza. Bam arca eltorzul, és egy nagyon csúnya káromkodás jutott eszébe, de nem mondja ki. Egy néhány pillanatos csend után szólal csak meg, mikor elűzte azt a szót a szájából.*
- Negatív! *Nyögi nagyokat pislogva. Újabb szünet, majd nevetésbe tör ki.* - Házit... Hjájj...*Nagy levegő.* - Te szoktál házit írni?  *Kérdezi úgy mintha jómaga nem írna sohasem. Pedig szokott, de csak abból a tantárgyakból, amit szeret. Amit nem, azt meg vagy másolja, vagy meg nem is foglalkozik vele. Azért is áll olyan rosszul a szénája néhány dologból...*
*Időközben a téma átterelődött a kastélyra. Nem lenne tényleg rossz ötlet újra körbejárni. Elsős korában ugyan körbegurimpázott, de túl sokszor verte be akkor a fejét, és már nem igazán emlékszik ő sem. Meg jó lenne felfedezni újra, hogy hol is voltak azok a jó kis ugrató helyek, meg hasonlóak. Ki tudja, talán még valami izgalmas dologba is belecsöppenek.*
- Helyes! *Hirtelen felpattan helyéről, kiveszi farzsebéből napszemüvegét, és felkapja. Nem tudja miért, de most ez így olyan jól esett neki.* - Akkor trappoljunk. *Hatalmas ugrással kerül át a lóca másik oldalára, majd mosolyogva fordul Mia felé, és várja, hogy indulhassanak.*

*Mia újra csak felnevet a fiú arckifejezésén, és örül magának, hoyg megint jól következetett, hiszen a fiú tényleg olyan, mint amilyennek elképzelte. Tényleg nem szeret házit írni, és ezen csak újra jót derül. Viszont az érzi, hogy másnp nagyon fog fájni minden izma, met már most annyit nevetett, hogy holnap izomláza lesz. Vagy legalább görcsök. Éljen. Aztán Bam elneveti magát, és Miában felmerült, hogy min nevetett vajon, de aztán érkezik a kérdés, és újra Mián a sor, hogy nevessen. Majd a fejét csóválja.*
- Igen. Mivel nincs jobb dolgom...
*És ebben a mondatban benne volt szinte majdnem minden, amit érzet. Hiszen ő nem szokott hazudni. Nem voltak barátai, sem jó ismerősei, tulajdonképpen senkit nem ismert, az iskolai éveit csak úgy tengette, jó volt neki ott, ahol volt, és nem panaszkodott, mert mindig is azzal volt elégedett, ami volt. Hiszen már az tökéletes volt, hogy Elisabethtől nagyon távol volt, és biztonságban. Ugyan ki az, aki otthonról menekül? Van még olyan szerencsétlen rajta kívül a világon, mint ő? Megrázta a fejét, és inkább arra gondolt, hogy legalább ez a nap jól kezdőtött, mégha többet nem is fog találkozni ezzel a Bammel, mégis nagyon jó fej, és egy új nézetet is megismert. Vagyis... tulajdonképen sok nézetet ismert, ő inkább új jellemet talált. Tudata könyvekből hogy van ilyen, de elképzelni nem tudta. Ez most sokat segített. Sóhajtott, miközben felállt, és átlépett a lócán, majd Bamre nézett, és egy futó mosoly szaladt át rajta. Majd megrázta a fejét, és hagyta, hogy a loknit ugráljanak körülötte, és a kusza haja alól pillantott a fiúra. Majd megragadta a kezét, és elinduldtak kifelé. Futott, a haja a háta mögött lobogott, arca nevetett, és ragyogott. Majd ahogy kiértek a teremből jobbra fordult a lépcsők felé, és a fiú talán azt hitte, hogy tudja, merre mennek, tulajdonképpen foggalma nem volt róla. *
- Van ötleted, hogy hova menjünk? Vagy jó arra, amerre az orrod mutat?
*Kérdezett hátra a válla felett, miközben felszaladt a lépcsőn, hangja megelevenedett, és nevetett, míg a szeme is kalandéhesen pillantott a lépcső tetején szét, és csak egy pillanatnyi tétovázás utánindul el valamerre, talán jobb felé, már maga sem tudta. Egy idő után arra ébredt, hogy valami folyosón fut, mellette Bam. Ránevetett, és lassított. Nos, azt nem lehet róla elmondani, hogy nem szereti a kalandokat, és messzire lerítt róla, hogy valami nagyot akar, amit még nem látott. Mégha csak egy szoba is lesz az, ami üres...*

Az egész egy tűz…tűz, amit táplálni kell, különben elalszik, és én táplálom hűen, annyira fanatikusan, hogy szinte már fájdalmat okoz a csók nélkül eltöltött idő.
Annyira de annyira vágyom a csókjaira. Arra, hogy az ajkaink összeforrjanak…hiszen ha jól emlékszem, azt az egészen furcsa éjszakát együtt töltöttük, egymás karjaiban kötöttünk ki…
Aminek a valósághoz semmi köze, hiszen Clydedal semmi több nem történt pár csókcsatán kívül. Csakhogy én erről nem tudok. De vajon felvilágosít? Elmondja ezt nekem? Fogalmam nincs.
Egy-két emlékkép beugrik, ahogy hallgatom leendő kedvesem beszámolóját.

„Lábujjhegyen állok, nekidőlve a szobornak, a ruhám vizesen tapad rám, s a csípőmet riszálom, miközben a hajamat dobálom, ujjamat begörbítem és azzal intek a fiúnak, hogy jöjjön közelebb….közelebb….
FILMSZAKADÁS.”

Elpirulok, és már csak a következő mondatát hallom, ami visszazökkent a valóságba.
- Megoldható? Tényleg? Akkor gyere a szobámba az ünnepek alatt és hozd a bilincset. Ez a karácsonyi kívánságom.
Vigyorgok, s úgy látszik, hogy nem tetszik neki annyira, ahogy végigkaristolom a lábát körmeimmel és óvatosan megszorongatom őket…vagy épp ellenkezőleg? Ennyire tetszik neki?
A következő mondatnál magam is megbizonyosodhatok erről, hisz a fülembe suttogó édes ajkak pikáns szavakat közvetítenek.
- Hm…Tolvajkám, pedig azt hittem ezt szeretnéd.
Hogy mit is? Hát lehetséges, hogy megint kétértelműen beszéltem? S ha igen? Akkor mi van? Szokásommá válik lassan…lassan de biztosan. Kezdek mellette rátalálni új önmagamra.
 Erre a gondolatra ismételten elmosolyodok.
- Olyan agresszív vagy szegényekkel…és még csodálkoztok, hogy miért tartanak tőletek a Griffendélesek? Vagy éppen az összes másik ház? Annyira gonoszak tudtok lenni….Annyira…
S ahogy velem szemben ül, egy másodperc alatt végignézek rajta, komolyan már csak a szájnyalás hiányozna, de türtőztetem magam és most nem követek el ekkora terrort ellene. Majd máskor, máshol.
A szemei..
Az ajkai..
A nyaka…
A keze….
Majd tekintetem lentebbi helyekre vándorol, s íme így kell ezt csinálni, hiszen nem pirulok bele önnön prűdségembe.
Aztán visszafelé haladok.
A keze…
A nyaka…
Az ajkai…
A szemei..
Mi ez az egész? Talán csak nem eltalált Ámor nyila? Hiszen az isten szerelmére még azt sem tudom, hogy hányadikos…vagy, hogy mi a családneve. Csak annyit, hogy Mardekáros Clyde, és pokoli jól csókol, illetve, hogy kedveli a sört. De…..ajjj ebbe a gondolatmenetbe még a fejem is kezd belefájdulni.
- Örökre a rabszolgád? Jesszusz…de ám legyen. Ha megfogadtam, akkor nincs kibújó… a rabszolgád leszek, míg élek perverzkém.
Mielőtt felocsúdhatnék az újabb gondolataimból, már csak az ajkát érzem az enyémen, s a távoldó hangját hallom. Muszáj vigyorognom.
Ujjaim eközben akaratlanul is a nyakláncra fonódnak, elkezdem tapogatni. Vajon álom az egész?
Egy hirtelen ötlettől vezérelve utána kiabálok.
- ÓÓ dehogynem randi…

//Köszönöm a játékot//

                                                   Barbi

Ő is úgy gondolja, hogy amit  a tanárok csinálnak az már egyenesen nevetséges. Neki egy háromszáz szavas házidogát kell írnia gyógynövénytanra.

Én is végeztem a reggelivel,  meg Barbi is, majd válaszolt a kérdésemre és nagy szerencsémre azt amit reméltem, ő sem rajong a tanulásért és szerintem egy diáknál ez így normális. A jó időben reménykedünk mind a ketten. Talán én is felvetek pár ötletet arról, hogy mit csinálhatnánk. De az sem lenne rossz ötlet ha Sabrinát is hívnánk. Ez csak egy kósza gondolat volt. Bár most jobban mennék az én legkedvesebb barátnémmal,  mivel olyan ritkán találkozunk, Sabrinával meg egy csomószor mivel ő is hollós. De az sem lenne rossz, ha a birtokon sétálnánk.
- Nagyon örülök, hogy a tanuláson kívül  :D  semmi komolyabb programod sincs.-Itt nagyot nevettem, de ezen még én magam is csodálkoztam, hogy reggel ilyen jó hangulatom van és ez ráfogható a jó társaságra.
- Nagyon reménykedtem ebben, nah, meg még mindig reménykedhetünk a jó időben délutánra, mert nagyon jó ötletnek tartom, hogy sétáljunk, bár én arra gondoltam, hogy lemehetnénk a Három seprűbe. De talán a birtokon jobban el tudnánk beszélgetni.

Márt alig várom a délutánt és nagyon szeretném, ha jó idő lenne, mert ilyen nyomasztó nap után nagy szükségem lenne Barbira, hogy minden problémámat kiönthessem neki, vagy is egy szerűbben, hogy lelkizhessünk mert mostanában senkivel sem tudtam úgy beszélni mit ahogy vele szoktam. az olyan érzés amit nem lehet elmondani.

Hektor, a bájitalok mestere

Ha Hektor nem emlékeztette volna a lányt, hogy ebéd nevezetű csoda is létezik a földön, sőt még a varázsvilágban is szoktak élni vele az emberek, akkor Amy teljesen elfelejtette volna és kihagyja. Amikor azonban a fiú megpendítette az étkezés lehetőségét, Amy gyomra hangosan megkordult, amin talán maga a leányzó lepődött meg a legjobban.
- Az ebéd oké, a kérdések áradata pedig pláne - válaszolt mosolyogva, miközben ő is nekilátott a bájitalfelszerelése elpakolásának.
Menet közben felmerült Amyben, hogy a Nagyterem talán mégsem a legmegfelelőbb hely ahhoz, hogy barátja átalakulási szokásairól és a kezdeti - esetleges - nehézségekről érdeklődjön, hiszen az mindig zsúfolva van diákokkal és mi van, ha valaki esetleg kihallgatja őket? Abból még baja is lehet Hektornak. Azonban végül elvetette ezt a feltételezést, mivel egyfelől a Griffendél asztala nem közvetlenül a mardekárosoké mellett volt, másfelől pedig senki nem tudhatott kettőjükön kívül a fiú képességéről és egyébként sem valószínű, hogy pont most és éppen őket akarná kihallgatni bárki is.
- Olyan korán kezdted? És hol tudtál gyakorolni? Már úgy értem, hogy egyedül nem gyakorolhattál, mert ha esetleg balul sül el véletlenül a dolog, akkor nincs aki segítséget hívjon. Segített valaki vagy egyedül csináltad végig?
Amy úgy döntött ez a néhány kérdés elég kezdetnek, majd ha ezekre választ kapott, akkor teszi fel a többit is, mert kérdése az van bőséggel. Mindig érdekelte az animágia, ám mivel idén bekerült a kviddicscsapatba, így mostanság alig volt ideje utánaolvasgatni mindezeknek, a legnagyobb részét különben is csak személyes tapasztalatból lehetett igazán megválaszolni.
Ezenközben beértek a nagyterembe.
Az ötödéves kinézett egy olyan helyet a Griffendél asztalánál, ahol viszonylag kevesen ültek, így bőven volt szabad terük, nem kellett nyomorogni, a könyöküket az oldalukba vájva falatozni.
- Gyere, oda üljünk - mutatott a nem is túl távoli hely felé.
Miután leültek, Amy még nem szedett magának kaját, hanem előbb néhány újabb kérdést zúdított Hektorra.
- És mondd, mit érzel, amikor átalakulsz? Hogyan mehet ez az egész pálca nélkül? Mert végülis a varázslók és boszorkányok egyetlen fegyvere a varázspálca, de akkor egy ilyen fontos transzformáció hogyan mehet végbe a pálca nélkül? Neked hanyadik próbálkozásra sikerült? A visszaalakulás hogy megy? Azt is olyan nehéz megtanulni, mint magát az átalakulást? Mikor derül ki, hogy mivé leszel az átalakulás során? Már csak az első sikeres átváltozásnál vagy előre lehet tudni bizonyos jelekből? - érdeklődött szinte mohón Amy.
Azután vaktában lapátolt a tányérjára egy kevés krumplipürét, egy szelet sült húst, rántott sajtot és némi salátát. Az étkezés valahogy jóval kevésbé izgatta, mint az animágia.

Apró léptekkel haladtam Hektor mellett, és valószínűleg ő is tartotta a tempómat (mivel nem maradtam le), közben a lábam elé néztem, nehogy még elessek valamiben. Tényleg, kész csoda hogy amikor rohantam, ez nem történt meg, pedig elég sok kiálló gyökér van a Tiltott Rengetegben.

Végre elértük az erdő szélét, én pedig megkönnyebbülten sóhajtottam, ahogy megpillantottam a kastélyt. Mostmár teljesen nyugodt voltam, és előre örültem annak, hogy a Nagyterembe megyünk enni valamit. Nos, az is biztos hogy még csak mi ketten leszünk ott, ilyen hajnali órában..
"Patrónus bűbájt" - hallottam Hektort, bár nem értettem ahhoz miért kellett az erdőbe mennie. Hát, végülis miért ne?
Aztán hirtelen témát váltott. Hogy őszinte legyek, perpillanat teljesen mindegy volt nekem mit egyek, de a bundáskenyér tényleg nem volt rossz ötlet.
-Bundáskenyér, vajsör.. Remek- Egyetértően bólintottam, hiszen imádom a vajsört. A következő kérdése kissé meglepett, hogy rólam akar hallani. Végülis miért ne, gondoltam, de az álmomat továbbra sem akartam megemlíteni. Épp elég ügyesen kivágtam magam, amikor felajánlotta hogy keressük meg azt a valamit, ami amúgy nem is létezett.. Aztán mikor az animágiáról hazudott, nem is tudtuk hogy kvittek lettünk.
Mikor beértünk a terembe, teljesen üres volt. Vajon lesz már így egyáltalán kaja? jutott eszembe, hiszen még sosem volt rá alkalom, hogy idő előtt a Nagyteremben kopogtassak reggeliért. Kérdően Hektorra néztem, hátha ő tudja majd mi is a teendő. Az egyik szélső asztal felé vettünk az irányt, és leültünk egymással szembe. Rámosolyogtam, egész megjött az életkedvem.
-Akkor bundás kenyér vajsörrel?- Kérdeztem, késleltetve még kicsit Hektor faggatózását - rólam.

Barbi

Barbi szerint szépen befelhősödött, de nem tudom, még bármi lehet. Nem rajongok az ötletért, hogy az időjárásról dumáljunk de legalább van témánk. Ekkor egy kicsi csönd lett míg Barbi köröl nézett, én is forgattam a fejem jobbra meg balra, de semmi érdekeset nem láttam, csak az tűnt fel hogy, márt nem is vagyunk annyira kevesen az ebédlőben, sőt egész szép számmal gyarapodtunk. A csendet Barbi törte meg, azzal, hogy megkérdezte, hogy hol van Lunlana. Oda nézek a barátnőm mellé és tényleg, Lunlana szőrén szálán eltűnt. -Tényleg, én sem látom sehol. :o- Én is el kezdem keresni de nem találom, mire Barbi kimászik a padból és le néz az asztal alá, ott találja a golymóját. E közben be a be jött egy hollós srác és Barbi mellett próbált elmenni de sajnos ez nem igazán sikerült neki, mert miközben Barbi fel akart állni ő meg el akart menni összeütköztek. A srác tökleve a fejemen landolt, és az egész hajam olyan lett. Ez nagyon ciki volt de képzelem mit érezhetett Barbi. A nagy csörömpölésre minden szem ránk szegeződött.
-Szerintem mi végeztünk.:D Menjünk mielőtt nagyobb feltűnést keltenénk.-fordultam Barbihoz és ebben az esetben ezt találtam a leghelyesebb megoldásnak.

Mikor beértünk a nagyterembe üresség fogadott minket. Alig voltak páran. De hát ki kelne korán hétvégén. Nem kell órákra járni, ráérnek tanulni és pihenhetnek. Odasétáltam az egyik asztalhoz, majd Raelyn-t is hellyel kínáltam.
-Most úgy sincsenek sokan, nem fog szólni senki ha leülsz ide. - mutatok a velem szemben lévő padra. Amíg a lány reakcióját várom, már pakolom a tányéromra a bundás kenyeret, meg a rántottát.
-Remélem mesélős kedvedben vagy. Mert én egy kissé igen. - kezdem és remélem, nem tolakszom Raelyn-nél olyan nagyon.
-Nos már tudod, hogy Hektornak hívnak. Anyám meghalt. Egy halálfaló végzett vele két évvel ezelőtt, mikor vásárlásból tartott haza felé. Apámmal élek, és sajna egyke vagyok. Mióta anyu meghalt nem sok mindenünk maradt. Én itt töltöm az életem nagy részét, apám meg megőrül egyedül abban a nagy házban. - kezdetnek ennyi megteszi, aztán majd meglátjuk, hogy a Hugrabugos mennyit fog elmondani. Remélem nem bántom meg semmivel, és nem mondok semmi rosszat.

Ahogy gondoltam. Amy rögtön kérdésekkel kezdett bombázni miközben szedett magának egy kis kaját. Már a kérdések sorrendjét sem tudom, úgyhogy remélem kielégítő választ tudok majd adni neki.
-Semmilyen különösebb érzés nincs benne. Egyedül az érzéke szervek és egy két kifinomultabb érzékkel leszel gazdagabb. Például, hogy az állatok megérzik a vihar, vagy a földrengés közeledtét. De nem fáj, nem csikiz semmi extra. Viszont jobban látsz, hallasz és a többi. A vízben pedig egyértelműen jobban boldogulsz, mint mások még akár varázslattal is. Azért mégis csak egyszerűbb egy félig vízi állat alakját felvenni és úgy úszkálni korlátlanul, mint mondjuk varanygdudvával egy óráig nemde?  - kérdeztem és közben én is szedtem magamnak némi ennivalót. Fogásokból ismét végtelen volt a választék. A házimanók mindig kitesznek magukért, de hát ez a dolguk. Szedtem egy kis rántott húst meg némi krumpli pürét miközben elmagyaráztam Amy-nek az animágia hatásait és vártam a következő kérdés áradatot.
-Pálca és transzformáció. Nos igazából nincs közük egymáshoz. Tény, hogy az animágia is egyfajta átváltozás, de ez sokkal inkább hasonlít mondjuk a varázsige nélküli varázslásra. Remélem érted miről beszélek. Hogy mit érzek? Semmit. Másképp kezdem látni a világot. Ennyi, semmi több. Úgy isten igazából nem nagyon foglalkoztam azzal, hogy miben hasonlít és különbözik egy általános transzformációtól. De most hogy mondod. Szerintem semmiben. Csak itt nem egy tárgyat, állatot vagy mást alakítasz át, hanem saját magadat. Külsőleg és belsőleg is. Mikor sikerült? Hmm, jó kérdés. Pontosan nem tudom, de szerintem a nyáron sikerült véglegesen átalakulnom száz százalékig. Addig csak helyi átalakulások voltak. Gondolok itt arra, hogy mondjuk megnőttek a fogaim, vagy csak a farok volt meg, ilyenek. Egyéb kérdés? - fejeztem be, várva, hátha van még kérdése.

Hektor

Rá sem nézett a tányérjára, úgy villázta magába apró falatokban a kaját, miközben a választ leste.
Hektor mondatai igazán érdekesen hangzottak számára. Végülis az animágia a leányzó szemében egy meglehetőst különleges dolognak számított, szinte kiváltságnak, hiszen a könyvek szerint hosszú évekbe telik megtanulni, s nem is mindenki képes elsajátítani a tudományát.
Amy csak akkor kapta fel a fejét, mikor villája az üres tányér alját karistolta. Ekkor tudatosult benne, hogy tulajdonképpen már jól lakott, s nem is érti mi a bánatért keresgélte vaktában az ételt a tányéron a villával. Továbbá azt is észleli, hogy a fogtöméslazító kapirgálás hangjainak hallatán a környékükön ülő alacsony létszámú roxfortos hangulata igencsak megromlott, kifejezetten csúnya tekintettel méregették a kérdezgető és a töredelmesen válaszoló griffendéleseket.
A lány mintegy bocsánatkérően vállat vont, szája különös fintorba rándult, azután "mi sem történt" tekintettel fordult vissza Hektor felé, hogy a válaszokat hallgassa, majd újabb kérdéseket tegyen fel a fiúnak. A további érdeklődést firtató kérdésre meglehetősen kíváncsi tekintettel és néhány újabb kérdéssel válaszolt.
- És kivel gyakoroltál? Ki mondta el, hogy hogyan kell csinálni ezt  az egészet? Vagy netán könyvekből olvastad? Csak mert azokban gondolom nincs benne minden, így nem biztos, hogy onnan ment vagy ment volna magadtól. Valószínűleg egyedül sem próbálkozhattál, mert ha esetleg csak félig sikerült eleinte az átváltozás, akkor is vissza kellett változnod valahogy, ami talán ugyanolyan nehéz eset volt, mint maga az átváltozás megtanulása. A konkrét állatot pedig csak akkor tudtad meg, amikor teljesen átalakultál? A te szemszögedből nyilván másként látszott az egész, akkor például amikor még csak félig alakultál át miből tudtad, hogy sikerült, valami már változott? És hol tudtál gyakorolni? Gondolom a suli nem a legmegfelelőbb hely erre...
Joy egy szuszra hadarta el a kérdésáradatot, persze a különféle gondolataival keverve az egészet. Talán úgy festett beszéd közben, akárha bőrlégzése volna, mint egy jóféle ebihalnak, ám mindössze arról volt szó, hogy hajtotta a kíváncsisága. Ilyenkor pedig néha nehezen tudta visszafogni azt a mohó tudásvágyat, ami miatt a Teszlek Süveg anno fontolgatta a Hollóhátat és a Griffendél mellett, de végül a kislány néma fohászának hála a pirosak házába sorolta a gyerkőcöt.
A hölgyemény letette szépen a kiürült tányért, mielőtt figyelmetlenségében újfent karcolgatni kezdte volna. Fogott helyette egy pohár narancslevet, és a poharat forgatva, átlag kétpercenként egyet-egyet kortyolva figyelmesen hallgatta az újabb válaszokat.

Beértünk a Nagyterembe.
Hektor hellyel kinált, úgyhogy leültem vele szemben, és a fiú kisvártatva megszólalt. Beszédes kedvében volt, aminek perpillanat nagyon örültem, bár úgy tűnt, ő szintén ezt várja el tőlem... Közben elvettem egy tányért és szépen rápakoltam két szelet kenyeret, a poharamba meg kitöltöttem a vajsört. Először annak húztam le a felét, és utána kezdtem az evéshez - bár elég hamar abbahagytam. Gyorsan leraktam a kenyeret, és megtöröltem a kezem egy szalvétában. Hektor olyan dolgokról beszélt, hogy úgy gondoltam, nem illene közben a fejemet tömni, akármennyire is éhes vagyok.
Meghalt az anyja. Halálfalók.
Ez a két szó ragadta meg a fülemet. Persze furcsálltam is a közvetlenségét, hogy most találkozunk szinte először és máris elárulja, mi lett az édesanyjával. Én biztos hogy nem kötöttem volna egy vadidegen orrára, de tetszett hogy ennyire nyílt és nem titkolózik. Úgyhogy hasonlóképpen válaszoltam, szinte saját magamat is meglepve: ha már ő elárulta ezt a titkát, talán én is elmondhatom, ráadásul azok után hogy megmentett... "Megmentett" az erdőtől, igen. Vettem egy nagy levegőt, majd hozzákezdtem.

-Édesapám meghalt autóbalesetben, és a bátyámmal lakom Cambridge-ben-
Itt komolyan rápillantottam, hogy lássa, nem kamuzok,  nem csak azért mondom ezt, hogy rokon léleknek tűnjek a szemében vagy ilyesmi.
-Ötödéves Hugrabugos vagyok, mint láthatod-  
Mondtam, hiszen már a pulcsim sárga címeréből és szegélyéből valószínűleg rájöhetett.
-Notórikus késő vagyok, van egy macskám és nem szeretem az SVK-t. Ja, és félreértés ne essék, nem szoktam a Rengetegbe járni, ez most kivételes alkalom volt- Fejeztem be a kissé rendszertelenül felépített mondandómat, bár nem hiszem hogy az volt a célja, hogy minnél többet megtudjon rólam. Inkább az, hogy ne legyen csönd meg kriptahangult. Rápillantottam, vajon mit szól a kis bemutatkozásomhoz, és magam is elmosolyodtam rajta. Hát, lehet hogy ezek után nem fog százasnak nézni, dehát istenem, most valahogy annyira nem érdekelt. Inkább örültem - ez volt az első alkalom, hogy ennyire nyíltan tudtam arról beszélni, hogy meghalt az apám. Talán azért, mert ő is annyira nyílt volt.

Ismét a bundáskenyeremért nyúltam, és rágcsálni kezdtem a szélét. Az ég felé sandítottam - a Nagyterem tetején már átvilágítottak az első, halvány napsugarak.
-És egyébként szereted a sulit?- Kérdeztem, miután elpuszítottam fél szelet kenyeret. Mondatát, "Én itt töltöm az életem nagy részét" nem tudtam, hogy örömmel vagy inkább csalódottan mondta, ezért kérdeztem inkább rá.  "Apám meg megőrül egyedül abban a nagy házban" - talán szívesebben lenne otthon az édesapjával? Vagy az iskolában, hogy ne kelljen őt hallgatnia?...

Belépvén a nagyterembe már majdnem mindenki a reggeliző asztaloknál ült, s tömte magába a fenséges fogásokat. Gyorsan körülnéztem, s kiszúrtam rég nem látott ismerősömet, Jose-t. A lányt, még elsős koromban ismertem meg. Amolyan mentorommá vált az évek folyamán. Segített az iskolán belüli tájékozódásban, a varázslóvilág kisebb s nagyobb titkainak megismerésében, milyen tárgyakat, milyen tanárok tartanak, s kinél mire kell odafigyelni, mi a hepje … Csak Piton professzor megítélésében nem értettünk egyet. Nekem se volt szimpatikus a figura, de csöndben figyeltem az óráin és igen sokat tanultam tőle. „Élni s élni hagyni.” volt az elvem ezen az órán.
- Szia Jose. – köszöntöttem a leányt, s lehuppantam mellé a padra. – Na..tojás. – mondtam, s kiszedtem nem ép szerény adag reggelimet. Tojás, bacon, kolbászka, palacsinta, bab, sültparadicsom és egy hatalmas pohár sütőtöklé.
- Szeretem a Szombatokat. Békésen lehet reggelizni és nem kell streszelni és kapkodni az órák miatt. – mondtam a lánynak, s nekiláttam az ezúttal is fenséges reggelinek. Evés közben szemem körbejárt a termen, amely mint minden reggel, minden órában, ezúttal is lenyűgözött. Ötödik évemet kezdtem a Roxforban, de egyszerűen a mai napig képtelen voltam betelni a hellyel és a mágiával. A varázsszóra megterülő asztalok, az elvarázsolt mennyezet, a szellemek.
- VIGYÁÁÁZ! – kiáltottam, amikor szemem megakadt a mindig rosszban sántikáló Hoborc-on, aki egy a feltehetőleg konyháról lopott, rohadt paradicsommal célzott Jose és felém.
A paradicsom még szinte el se hagyta a kezét, amikor villámgyorsan talpra ugrottam és egy , a baloldalomon reggeliző, elsőéves üres tányérjával ütöttem vissza a paradicsomot, amely átszállt a szellem fején, s a szemközti falón kenődött szét. A szellem pufogva s szitkozódva repült ki a helyiségből, sikertelen szabotázsa és a fején átszálló rohadt paradicsom miatt.

Végre ismét hétvége...és persze lehet csinálni a méretesebbnél méretesebb házi feladatokat az órákra. Természetesen ki más, mint Piton követelte meg a leghosszabbat, de ezen már meg sem lepődtem. Nyújtóztam egy nagyot az ágyban, majd kipillantottam az ablakon. Semmi kedvem nem volt kimászni a meleg takaró öleléséből, de végül erőt vettem magamon, s elindultam a fürdő irányába. A hajamat kisimítottam, és egy kényelmes szerelésbe bújtam, elvégre semmi extrát nem terveztem be mostanra. Barátnőim kíséretében levonultam a Nagyterembe, ahol már a legtöbben a reggeli közepénél tartottak. Helyet foglaltunk a szokott részünkön és hamar nekiláttuk teleszedni a tányérjainkat. Tekintetem egy pillanatra a Mardekárosok asztalánál bohóckodó Malfoyra esett, aki épp megint kifigurázott valakit. Istenem, csak adná az ég, hogy egyszer kettesben maradjak vele, megtanítanám egy-két dologra...utána ezer százalék, hogy befejezné a hülyeségeit. Azt hiszi, övé a világ, csak mert az apja Voldemort csatlósa. Morogtam egy sort magamban, majd tekintetemmel Gilest kerestem, de a fiút nem találtam sehol.
Időközben annyira elmerengtem s a gondolataimba süllyedtem, hogy fel sem tűnt, már egy jó ideje csak a reggelimben turkálok. Egy ismerős hang rázott vissza a valóságban, ahogy rám köszönt, s lecsüccsent mellém.
- Helló Mike! - köszöntem mosolyogva az eggyel alattam járó fiúnak, majd szórakozottan beletúrtam a hajamba. Érdeklődve figyeltem, ahogy ő is jól teleszedi a tányérját, bár a mennyiség konkrétan elborzasztott. - Biztos, hogy te ezt mind meg fogod tudni enni? - kérdeztem tőle, majd bólogatni kezdtem a szombattal kapcsolatos gondolatmenetére. - Na igen, a reggelivel nem kell rohanni, viszont házit lehet csinálni... - jegyeztem meg, miközben egy falatot tettem a számba.
Már azt hittem, ez a rövid idő nyugisan fog eltelni, de baromi nagyot tévedtem, mint mindig. A semmiből hirtelen Hóborc bukkant fel, aki kezében egy paradicsomot dobálgatott, s áldozatot keresett, akit jól megdobhat. Nagyban nézelődött, mikor összeakadt a tekintetünk. Na ez nem kellett volna. Gonoszan elvigyorodott, majd becélzott engem és hatalmas lendülettel elhajította a zöldséget. Épp a pálcámért nyúltam volna, de Mike megelőzött, ugyanis a mellette ülő elsőéves kissrác üres tányérját felkapta, majd visszaütötte a paradicsomot, ami keresztül repült Hóborcon és végül a szemközti falra kenődött fel. A szellem morogva hagyta itt a Nagytermet, hogy mostani csínja nem úgy sikerült, mint ahogy eltervezte.
- Szép ütés. - vigyorogtam a srácra. - De ha ezt Frics meglátja, abból tuti, hogy büntetőmunka lesz. - tettem még hozzá, majd ittam egy kortyot az italomból. - Még szerencse, hogy egy tanár sem volt most erre, mert lehet, a fal helyett rajta landolt volna a zöldség.

Az akció sikere után, visszahuppanok helyemre, és egy jól megrakott villányi kaját tömök a számba.
- Ef..a..pojáfs..finom. – mondom, tele szájjal, majd lenyelem s Jose felé fordulok, míg villámra, újabb, félelmetesen nagy adag étket szurkálok fel.
- Nincs kedved délután piknikezni egyet a nagy Tölgynél a tó mellett? – elsős koromban találtam ezt a kis, nyugodt, eldugott helyett a tó partján. Kellemesen süt ide a nap tavasszal s nyáron. Árnyék mindig akad. És megfelelően messze van,a  többség által preferált helyektől.
- Tanulni is kellemesebb ott ilyen szép időben, villantom meg szép fogsorom a lány felé, majd egy újabb XXXXLes adagot tömök az arcomba, amelyet egy nagy korty tök lével öntök nyakon.
- Akkor..kéne vinni valami harapni valót is. – mondom s pálcám egyetlen suhintásával egy piknikes kosarat varázsolok az asztalra. Isteni finom szendvicseket csinálnak a házimanók, így azzal nem kell fáradoznom, és a különböző ízesítésű, töltelékű szendvics remekekkel rakom tele, majd egy varázspalackba két nagy kancsó sütőtöklevet öntök, hogy szomjan ne halljunk a kellemes nap folyamán.
- Nah, éhen már nem halunk. – mondom kacagva.

Mindketten mosolyogva térünk vissza a reggelink falatozásához, mikor Mike tele szájjal közli, hogy a tojás nagyon finom. Annyira viccesen mondta, hogy majdnem megfulladtam a nevetéstől.
- Neked még nem mondták, hogy tele szájjal nem illik beszélni? - kérdeztem tőle, miközben letöröltem arcomról a nevetés könnyeit.
Időközben befejeztem a falatozást. Bár szeretek enni és kiélvezni az ízeket, most szerettem volna pikk-pakk befejezni az étkezést. Ekkor a fiú egy érdekes ötlettel állt elő, ami kellemesen meglepett.
- Piknik? Végül is, nem rossz ötlet egyáltalán. - gondolkoztam el. Úgyis régen mozdultam már ki a kastély falai közül, szóval megengedhetek magamnak ennyit, hogy egy kicsit lazítok. - Részemről rendben van...de azért remélem, nem vagy olyan elvetemült, hogy minden áron tanulni akarj? - pillantottam rá tettetett ijedtséggel.
Mike egy újabb nagy adag ételt tett a szájában, miközben egy piknik kosarat bűvölt az asztalra, ami hirtelen feltöltődött finomabbnál finomabb szendvicsekkel. Belekukkantottam, majd visszaültem a helyemre.
- Hát az tuti, hogy ebből két évfolyam jól lakna. - nevettem - Remélem, nem akarsz felhizlalni, mert a végén rajtad verem le a felszedett fölös kilókat. - csipkelődtem, miközben felálltam az asztaltól.
- Végeztél? - kérdeztem tőle, majd a válaszától függően elindultam a Nagyterem kijárata felé. Az ajtóban megálltam, hogy bevárjam társamat. Míg várakoztam, időnként biccentettem egy-két ismerősnek, illetve szóba elegyedtem egy-két emberkével, akik azután érdeklődtek, mikot lesz megint koncert az együttesünk termében. Pontos választ nem tudtam nekik adni, mivel egyelőre a próbák szüneteltek, de megnyugtattam őket, hogy amint tudunk valamit, mindenkit értesíteni fogunk. Ezen olyan szinten fellelkesültek, hogy még én magam is meglepődtem a dolgon.
Beletúrtam a hajamba, s azt figyeltem, Mike mikor bukkan fel, hogy el tudjunk indulni a kitűzött cél felé.

Jose hamar rácsapott a piknik ötletre. Bár, a nevetésrohamától, nem könnyen nyögte ki.
- Debv[de]. – mondtam tele szájjal, az étkezési etiket ismeretemet firtató kérdésre.
- Hát, két évfolyam nem. Én vagy egy – két hálókörlet. – feleltem szellemeskedve, a lány poénjára.
~ Újabb adag ételt tömtem a számba, amit egy kupa tök lével  öblítettem le, majd hátradőlve élveztem a jóllakottság érzését, egy tál pitével a kezemben, amiből kis falatokat csipegettem.
- Tanulni? Őrült vagy? Egy ilyen szép napon? Dehogy is. Gitár, olvasás, szunyóka, hülyéskedés. Esetleg egy két parti varázsló sakk, vagy  valami más játék. Ilyenre gondoltam. – mondtam, miközben a pite felét magamba tömtem. Ekkor Jose felugrott és elindult a kijárat felé.
~ Hogy a fene egye meg. Emellett a csaj mellett, nem lehet nyugodtan enni~ futott végig fejemen a gondolat, és gyors betoltam a maradék fél pitét, s Jose után futottam.
- Nah, menjünk. Még felmegyek a gitáromért, aztán egy tíz –tizenöt perc múlva találkozunk a fánál. Rendben? – kérdeztem s vártam a választ.

[Bocsi, hogy csak ilyenkor]

Amikor el kezdtem mesélni magamról és eljutottam anyámig és a haláláig, Raelyn abbahagyta az evést egy pillanatra és letett minden ehetőt és nem ehetőt a kezéből. Aztán mikor befejeztem, kis csend következett, már kezdtem azt hinni, hogy itt vége szakadt a beszélgetésnek, aztán megtört a jég és beszélni kezdett. Megtudtam, hogy az apja egy autóbalesetben halt meg és a bátyjával lakik. Itt hirtelen és szinte már bunkón félbe szakítottam.
- Ne haragudj, de anyukád? Ő vele mi van? - kérdeztem, majd közben én is pakoltam a tányéromra illetve töltöttem az előttem álló kupába. Hülye kérdés lehetett, valószínűleg ő is az apjával volt. Vagy nem tudom, nem akarok mindjárt összeesküvés elméleteket gyártani, ezért hagyom had mondja el. Addig veszek még bundáskenyeret a tükörtojásom mellé, ami valljuk be elég furcsa párosítás. Töltök némi töklevet a kupába és hallgatom amint Raelyn beszél. A hangja valahogy megfog. Zene füleimnek és azon kapom magam, hogy elképzelhető módon pirulni kezdek, ahogy fantáziám előrébb szalad a jövőben. Aztán visszarántom magam a jövőbe és megkérdezem.
- És mit szeretnél csinálni, ha végeztél itt? - amint erre válaszolt a következő kérdése, hogy szeretem-e a sulit. Erre mit lehet mondani?
- Igen. Nem tudom mi lenne a varázslókkal és boszorkányokkal, ha nem lenne ez a suli. Mindenki járhatna külföldre. Ugyanakkor a baj az, hogy mindennek pont itt kell megtörténnie. Ahogy látom itt dől el a varázsvilág jövője. Ezt abból gondolom, hogy jó sok mindene átment a suli. - fejezem be.

Dash

*Hosszú az út fel a csigalépcsőkön a közös hálóig, ahogy az este is messze van még. Gyűlölök várakozni, az ember nem akar mást csak menni, menni, menni, és bármit lehet csak azt az egyet nem. Valahogy nincs kedvem a korláton csúszkálni, se a többiekkel viccelődni, túlságosan is el vagyok merülve ahhoz a jelenlegi bajaimban. Baj egyáltalán? Igen az; rögtön meg kellet volna mondjam neki, hogy inkább hanyagoljuk egymást, de érdemel egy esélyt, és mindenkinek lehetnek kirohanásai. Na meg, lehet majd odajön, hogy csak vicc volt és nevet rajtam egy kört amiért ilyen komolyan vettem. Igen, ez lesz az, csak egy játék…
Ezzel a gondolattal dőlök el az ágyamon, nem fecsérlem az energiámat a függönyre, úgysincs itt senki ilyentájt. Nem tetszik az előbbi gondolatom. Nem, ne legyen játék! Ha már kekeckedik velem gondolja komolyan! Még akkor is ha nem tudom mit kezdjek ezzel az egésszel.
Megőrjít ez a sok gondolkodás, nem rám vall. Tegyük most is azt amit mindig, szimplán azt ami jól esik! Kiugrok az ágyból, és mennék is le a nagyterembe, de eszembe jut, hogy még több óra van vacsoráig. Egy gyors káromkodás után visszaesek a puha paplanok közé, Daisy vigasztalóan nyalogatja az arcomat, de továbbmorgok. Végül úgy döntök akkor már átváltozástanra gyakorlók egy kicsit. Pontosabban az animágia eljövendő gyakorlati alkalmazására, és ugyebár fontos, hogy az ember azonosulni tudjon az állatokkal, ezért pontosan megfigyelem Daisy reakcióit a simogatásra, és a hirtelen mozgó fonalakra, illetve magam is részt veszek ebben a tevékenységben. Persze szigorúan a tanulmányaim érdekében.


Lassacskán azért eljött az este is, bár már elálmosodtam, és komolyan megfontoltam, hogy a talár alatt pizsamában menjek le, de inkább tartom magamat az álmos szemekhez, és kócos hajhoz enyhén félrecsúszott talárral. Hiába, a macskával való ágyon hempergőzés álmosít. De elég ebből a punyatságból, izgalmas kérdés dől el most! Alaposan körbenézek, fontos, hogyan választom meg a helyemet. Olyannak kell lennie, ami csupa hugrás között van, de jól látható, sőt szinte kirívó mások számára. Hosszas nézelődés, és csupán négy nekem ütköző és átkozó diák után felcsillannak a szemeim. Megvan! Középen, két üres hely, és mellette egy a haját szabályellenesen rikkancs vörösre varázsolt boszorkány, aki még förtelmesen hangosan is nevet, és gesztikulál, amiért mindenki rosszalva sandít felé, ideál! Ha ide le mer ülni, megbocsátom neki a kis kirohanását. Nah, akkor helyezzük el magunkat szépen. Éppen el is foglalom a nekem kijáró helyet, amikor hirtelen magam mellett találok valakit. Nem az akit vártam, egyáltalán nem.
A legtöbb diákot ismerem, legalábbis a hozzám hasonló korúakat és ezt a lányt is sajnos. Ritka az az ember, akit nem kedvelek, de ő ehhez a csoporthoz tartozik, tehát nem is lesz bűntudatom, ha elűzőm. Még úgyis tartozok neki eggyel, amiért szegény cicámról  „viccként” eltüntette a szőrt egyszer. Most rajtam a sor. Amikor nem figyel, gyorsan meglendítem a pálcámat az asztal alatt, és köhintés alatt elmorzsolok egy igét. Hamarosan fiatal hősnőnk nem túl örvendetesen sikolykát hallat és ugrik el az asztaltól, mivel sok kis pókocska kúszik fel a cipőjéből. Szórakoztató lenne nézni, ahogy ugrál, és letépi a cipőjét, illetve szenveleg egy kicsit, de most figyelnem kell egy kósza kígyócskára. A mellettem levő helyre meg egy tányért rakok, amire kis mosolyt rakok ki a kenyérhéjakból, nehogy megint elfoglalják.*

~Mennyivel más ez a vacsora, mint a többi? Ugyan, semmi különleges nincs benne! Lemész, elsütsz pár cuki viccet, és... És? Aztán? ~
*Dashiellt még most is a délutáni napsütés illata lengte körbe. Kifejezhetetlen napillata volt, hiszen csak fél órával ez előtt ment be, hogy átöltözzön. Sokáig állt két ing felett, nem tudta eldönteni, aztán mérgében egy harmadik mellett döntött. Csak azért, hogy a lépcsőről visszafordulva a világos bézs színűt húzza fel. Először is azon mérgelődött, hogy minek ez a sok készülődés. Csak egy normális, hétköznapi vacsora. A fejében egy gonosz hangocska szajkózta, hogy ,,de a Hugrásokkal, de a Hugrásokkal!” és ettől nem lett jobb. Szóval gyorsan felfrissítette magát kedvenc parfümjével, melynek finom és könnyed illata volt, melytől meg is nyugodott kissé, hosszú vászonnadrág, melynek olyan vasalása volt, hogy benne még karcsúbbnak tűnt, és egyszerű bész cipő. Az ing, melyet felhúzott, mint mindig, a nyakánál ki volt gombolva a két felső gomb, hogy a tekinteteket odavonzza, hosszú ujjú volt, lenge, és sármosnak tűnt benne. Még vizes fésűvel átszaladt haján is, elegánsabb kinézetet adva magának, és elégedetten nézett a tükörbe. Hirtelen késztetést érzett, hogy most szépen széttúrja, de... Meggondolta magát. A talárt most sem húzta fel, nem szerette, mert az emberek többsége elrohant a Mardekár jelét látva. Pedig ő még a talárban is kifejezetten helyesnek tűnt. Zsebre vágta az egyik kezét, a másik könnyedén lógott oldalán, magabiztosan lépkedett lefelé. Eddig még soha nem késett. Hajszál pontosan érkezett mindig, mert neki az volt egyik alapelve, késni nem szabad, mert illetlen, de... Theoval most más volt. Időt akart nyerni mindkettőjüknek. És amire leér, addigra elég sokan lesznek lent. Tudta ő jól, hogy a Hugrás fiú mit is akart ezzel az egész vacsorával, és mégis... Hallotta, ahogy mögötte összesúgtak, és mint mindig, most sem fordult meg. Hidegen hagyta mások véleménye. Kissé fennkölt arccal lépett a Nagyterem elé, felsőbbrendű arckifejezéssel lépett be. Először a szélen lévő Mardekár asztalra pillantott, és észrevett néhány reménykedő arcot, akik odébbhúzódtak, helyet csinálva neki, de a tekintete átsiklott rajtuk, át a Griffendél és a Hollóhát asztalán, végül a sárgán állapodott meg. Totál nemtörődöm arca volt, ugyan olyan lazasággal indult el az asztal felé, nyugodt, lassú léptekkel, és nem törődött a zúgással, ami ez után támadt. A nevét hallotta mindenfelől, de ő már enyhe mosollyal arcán a Hugrások felé tartott. A lányok odébb húzódtak, ragyogtak, de ő továbbra is kereső pillantással nézett végig.. Meglátta. Nem a vörös lányt, hanem Theot. Nyelt egyet, és rendíthetetlen léptekkel ment felé, mintha ezt tervezte volna, sőt, mintha teljesen hétköznapi volna, hogy mindig máshol eszik, sosem a saját házával. Megállt Theo széke mögött, és lenézett. Arcán puha mosoly, tekintete meg kifejezéstelen. Lehetetlen volt olvasni benne. Mint mindig, a vonásait tökéletesen uralta. Mint egy bálon, vagy gálán. Csak lazán, természetesen! *
- Szabad?
*Halkan kérdezte, mégis a hangja hangosnak tűnt, főleg, hogy az egyik kezét rátette Theo vállára. És kissé oldalra dőlt, hogy lássa a fiú arcát. Hétköznapi. És Dashtől tényleg az. Jó, nem éppen az, hogy más asztalnál ül, és bárki mellé leül, hanem hogy udvarias. Elegáns. Már-már észvesztően tökéletes. Az ,,üres” székre nézett, és szélesen elmosolyodott. Szabad keze átlibbent a haján, ellenőrizve minden tincset, majd rápillantott a környező vacsorázókra és biccentett. Szegény lányok fuldokolni kezdtek, vagy elvörösödtek... Dash mosolyogva elvette a tányérkát a székről, és lehuppant. Majd mintha a saját asztalánál ülne, a szalvétát az ölébe terítette, és szedett magának egy kis bundás kenyeret, hozzá uborkát és sajtot, meg tejet. Majd újra Theora pillantott, de most mélyen a szürkékbe nézett, és mintha mást mondana:*
- Jó étvágyat!
*Ha valaki messziről nézte, azt hihette, hogy bókolt, annyira átható pillantással nézett a fiúra, aztán minden figyelmét látszólag a tányérja tartalmának szentelte. Lehet, csak ügyetlen volt, de valahogy evés közben szemnek észrevehetetlenül, de érezhetően ,,véletlenül” meglökte könyökével a másikat, hogy aztán csendben, mély hangján bocsánatot kérjen, vagy csak kezével ért hozzá, ha a sóért nyúlt. Mindannyiszor a másik íriszeibe pillantott, és mosolyt csillantott fel. A mellette ülő feltűnő hölgyemény beszédbe akart vele elegyedni, de ő csak mosollyal, vagy biccentéssel válaszolt, így amaz feladta. És bár senki sem látta, Dash valahogy... aprócska elektromos szikrákat indított el, és szinte vibrált a levegő a két fiú között. Aprócska kisülések, és hiába, hogy érintésért ordítottak porcikái, továbbra is szorgalmasan kente a sajtot a kenyérre, sózta az uborkát, és szalvétába törölte a kezét, hogy leöblítse az egészet tejjel. Mintha ő nem érezné a szikrákat, és azt a furcsa légkört... Pedig belül igenis érezte. Ám erről még a látszólag tökéletesen nyugodt smaragdok sem árulkodtak, mozdulatai is kecsesek, táplálkozása nyugodt, ráérősen ízlelgette a vacsoráját. Csak azok a kis ,,véletlenek” ne volnának... *

Dash

*Sikolyog a szél, ahogy átvág a régi ház falai között, a sok lyuktól már szinte olyan, mint egy darab sajt, máshol meg a kiszáradt fa rostjai a leggyengébb nyomásra is reccsenve összedőlnek, igazi csoda, hogy még áll ez az öreg viskó. Pedig áll, még ha orkán jön is, vagy veri a jégeső, hóvihar, rezegnek a lécek, elhajlanak az oldalgerendák de mégis áll.
-Miért állsz, mire vársz öreg ház? *Zengi a varjú a faágról, hatalmasra nőtt a tölgyfa, ami még magonc volt a ház építésénél, de ő is lassan kezdet elmállani, szétkorhadni, pár ágacskán zöldelltek csupán levelek.
-Ha én nem állok, ki fogja fel a szelet, ki tartja kint az esőt, és ki ad meleget? Ki védi meg kincsemet?
-Már rég átfúj rajtad a szél, esőnek útját nem állja a tető, és hideg marja belsődet, mi kincsed élhet még? *Kapzsin villan a varjú szeme, ahogy arrébb ugrik az ágon, akarja, mindenét akarja szegény háznak, ellopta már szilánkjait az üvegnek, a díszes cserepeket, a virágokat a kertben, mindent, mindent elvett már csak azt az egyet nem. *
-Szabad? *Hallatszik hirtelen egy hang a kunyhó válasza helyett, és hosszú ujjak érintenek. Kicsit megijedve nézek az jövevényre, de mivel csak Dash fogad így megnyugszok, és valamelyest csalódottan szelélem a hirtelen mozdulattól összedőlt pirítós sátramat. Az asztalra helyezem a mosolygós tányért, és a kakaóm után nyúlok, amit már korábban kikészítettem, de valahogy elmaradt a kóstolás.*
-Nos, ha mindenképpen ide akarsz ülni miért is ne lenne? *Hunyorgok rá a finom ital felől, igazából más nem is kéne nekem, ezen is elélnék. Azért nem teljesen semlegesen nézzek rá, picit huncutul talán, de főleg gonoszkásán. Megérdemel egy dicséretet, amiért valóban eljön, nem voltam biztos benne, sőt, egyáltalán nem hittem, hogy el fog. De ez még csak a játszma kezdete, a kvidicsben sem nyer senki, csak mert megjelent. Bizonyítson. Mutassa meg, hogy kellek neki, hogy nem bolondozik, és van benne, amiért érdemes időt szánni rá. Túl komoly lennék? Nos, a szív ügyeit soha nem lehet túl komolyan venni, ezt az egyet én sem játszom el.
Halk, túlságosan is halk nekem. Tehát kerüli a feltűnést, értem. Ez egy rossz pont.  Viszonzom az udvarias megszólalást, aztán figyelem, mit eszelt ki vajon? Jön az a sok apró érintés, amik nem mondom, hogy rosszul esnek, nem is arról, hogy idegesítenének. De nem ezt akarom. Beszéljen hozzám, mondjon regét, mesét, sok apró bolondságot, vagy édes hazugságot, de mondjon, ragadjon el, hol marad az a híres varázslat, amit a lányokon használ, miért nem érzem?
Látom rajta, hogy őt megfogta valami, lehet érzi más is, mégis pont előlem maradna elrejtve a mágia, aki mindenbe belelátja? Ennyi ember között, és egy barát mellett is ennyire hidegnek érezném a levegőt? A pár darab pirítóst rágcsálva, nézek rá, a szemeimben lassan egyre erőszakosabbá válik egy érzés, egy utasítás. Gyerünk, kezdj, mondj, lássam! Nem azért hívtalak ide, hogy a legyezőmmel nyugtassam magamat, miközben ájuldozok, akár egy úri dáma. Rátapadnak a szemeim az ajkaira, de nem csókot várnak. Ennyi ember előtt? Dehogyis. Valami egészen mást, amitől kiráz a hideg, és elönt a forróság, és amit Daisyvel együtt is mindig éreztem.
Folyik tovább a vacsora, és a kakaóval együtt fogy a türelmem, majd sóhajtva leteszem. Tulajdonképpen végeztem, és nem érzem úgy, hogy lenne okom maradásra. Nem, tulajdonképpen nincs.
 Felállok, hogy elmenjek, és itt hagyjam ezt az egész játékot, és a tehetetlenség érzését, de végül visszaülök magamra is mérgesen. Mért vagyok ennyire jószívű, és türelmes? Miért nem tudok egy pillantás után elhessenteni mindenkit, mint a lányok? Hirtelen felé fordulok, és halk, de a célzott személy számára jól érthető kérdést teszek fel*
-Miért nem a Mardekáros asztalhoz ültél? *Vigyázz kicsi kígyó, ezen a fonalon függsz, és ha elbuksz, ham, bekap a sárkány!*

*Mikor megérkezett, bizony Theo eléggé el volt foglalva azzal, hogy a piritóssal játszik, és az jutott eszébe, hogy kicsi korában az elsők között volt, amit mondtak neki, hogy ne játsszon az étellel. Nos, nem minden esetben tartja ezt be, és be is ismeri, ha kell, még hangosan is, hiszen szinte mindenki tudja róla, hogy gyakrabban váltja a barátnőit, mint más a nadrágját. Nem tehetett róla, hogy ez volt, egyszerűen képtelen volt megtartani valakit, aki egy idő után csak kolonc volt, és akit nem szeretett. Igaz, vele még nem fordult elő, hogy szeretett volna valakit... Theo szórakozott, ezt látta... a kakó, és az étel... a pillantás.. vagy csak ideges? Feszült lenne? Dash néha lopva a szeme sakából odapillantott, és nem trődött azzal a sutyorgással, amit a Hugrás asztalnál üldögélése okozott. Theo szavai belőle egy játékos mosolyt váltanak ki. Hát még a tekintete! Dash ekkor küldött a fiú felé egy mély, és jelentőségteljes pillantást, miközben elkapta a tekintetét. És a szemekben látta a meglepődést. Miért lepődött meg? Hiszen mondta, hogy eljön? Vagy ha nem mondta, akkor is tudni kellene, hogy Dash... Ki tudja? Még ő sem! Kicsit sok ez neki, de hát istenem. Carpe diem! Ahogy eszik, érzi a pillantást, érzi a sürgetést, és a fürkésző tekintetet magán, de nem tördik vele. Egyrészt mert ahhoz meg kellene szólalnia, és nem érzi magát belül olyan magabiztosnak, mint amilyennek kívülről tűnik. Bizsereg a bőre, ahol csak a szörke tekintet figyeli, és éri, de nem néz fel, vagy csak egy villanásnyi ideig, zöld szemei odavilannak, elkapják a másik íriszeit, majd a kis szorongatás után máris elengedi, hogy a figyelmét újra a vacsorája felé fordítsa. Sóhajtás... Dash lassan úgy érzi, hogy itt az ideje annak, hogy most cselekedjen. És mégsem teszi. A terem fokozatosan csendesül, és már kevesebben vannak, mégis milliónak tűnik a tömeg. Theo feláll, és Dashiell kezében megáll a kés. Idegei pattanásig feszülnek, és látszik rajta, hogy megmerevedik. Egész micsodát e miatt a fiú miatt csinálja! Most meg elmegy? Ennyi? Visszaül. Theo felé fordul lassan, és most már a figyelmét neki szenteli. És igen. Újra megszólal. Kérdez. És Dash nem lepődik meg, vagy háborodik fel. Hanem halkan, és csendesen válaszol neki.*
- Mert itt kell lennem. Az én kis esőfelhőm csak itt nem ontja könnyeit. Nem látod? A fejem felett, egy nagy szürke gomolyog, és állandóan ver. Nincs erőm eltüntetni... csak megszüntetni ideiglenesen. És nálad mindig süt a nap... Nem vetted észre?
*Burkoltan nagyjából, hallgatózó füleknek totál káoszt küldve... De Theonak szólt. És nagyjából az ő fejében ez annyit tett, hogy ő nem tud szeretni. Állandó eső, és magány. Hideg... Borús idő. Viszont a másik fiúnál, kai itt ül vele szemben, és figyeli, annak társaságában jól érzi magát, mert az mindig mosolyog, és jó vele. Vidám, és személyisége is van. Süt a nap. Társaság, meleg, és napfény.. Az evőeszközöket kissé leteszi, és alig láthatóan Theo felé fordul. Ez az igazság. Miért ülne akkor a Mardekárnál, ha ide hívták, és jól érzi magát? Mégha nem is tudja kimutatni, mert... Mert nem megy. Sajnos, őszinte érzelmeket ritkán mutatja ki. Talán mert nem tudja, hogyan kell...*