Roxfort RPG

A keleti szárnyhoz két torony tartozik: egyikben a Hollóhát termei találhatóak, a másik pedig az a torony, melynek tetején Trelawney professzor tartja az óráit. Mindkettőbe csigalépcső vezet, olykor köralakú folyosók szakítják meg a menetet.

Sápadt holdfény füröszti a kihalt parkot. Olyan az egész, mintha egy mesebeli királylány volna, aki a kastély legmagasabb tornyának ablakában ülve nézi szomorú birodalmát, és közben a megszabadítójára gondol.
Néha szokott ő is ábrándozni. Néha azt képzeli, sétál mellette valaki. Néha azzal áltatja magát, hogy az a valaki nemcsak úgy mellésodródott, hanem céllal követi őt. Nem fenyegetően, csak... vigyázón. Mint egy testvér. Vagy barát. Vagy őrangyal.
Az alaknak egy ideje határozott külseje van. Egy magas és sovány férfi. Kezeit a zsebében hordja, kivéve, amikor ujjai közé cigarettát csíptet. Haját hátrafújja a szél, ruhái rendezetlenül simulnak sovány, horpadt testére.
Mély, reszelős sóhaj hagyja el ajkát, és szorosabban a mellkasához húzza két térdét. Homlokát az üvegnek támasztva mered a semmibe. Fázik. Éhes. És borzalmasan érzi magát, csak mint általában.
Nincs mellette senki.
Soha nincs mellette senki.
Türelmetlenül nyúl a cigarettásdobozba, és egy szálat undorodva a szájába dug. Lassan eljön az az idő, hogy a kátránytól is hánynia kell majd. Ám most még csak... felnyitja az ezüst öngyújtót, ami méltóságteljesen kattan egyet, a láng pedig fellobban, óramű pontossággal. Egy ideig úgy tekintett erre a gyújtóra, mint a világ legnagyobb kincsére.
Elhitte, hogy igaz volt, amit akkor ígértek neki. Elhitte, hogy a világ mégsem sóvár és magányos hely. Elhitte, de a napok csendben elteltek egymás után, és még csak nem is látta a fiút, nemhogy akár egy szót is válthattak volna. De persze mit hitt? Mégis mit hitt?
Rosszízű, savanyú füst gyűlik meg a kis ablakfülkében.
Lassan takarodó. Lassan vissza kell mennie, de valahogy semmi kedve ismét a rideg arcokkal szembesülni, vagy azzal, hogy a klubhelyiség bár tele van emberekkel, mégis ismét teljesen üresnek tűnik.

Telihold.
Mily gyönyörrel tölti is el az embert, mikor láthatja a hatalmas, fehér korongot, mely minden egyes nap elteltével, leváltja a vörösen izzó labdát, mely nappal világítja meg mindenki orcáját. Mely próbál mosoly csalni.
Mosolyt, az élet mosolyait.
Lágyan világít rá a Hold fénye a lépcsőkre. Mintha csalogatóan hívnák fényükkel az embert, hogy menyjen menyjen csak. Kövesse a fényt. Kövesse, s megboldogul. S a léptek követik. Követik mert nem bírnak megállni. Mert nem bírnak nyugovóra térni.
Mélyen aludt, mielőtt felébredt volna. Álmodott. Angyalról...Lidércről. Egy lányról, aki fontos az életében. Egy lányról, akit óvnia kell. Egy lányról, aki pár aligha ismer. És mégis a testvére.
Joseyról.
Róla is álmodott.
S akkor, a mogyoróbarna szemek kinyíltak. Mint mikor elkezdesz csuklani, s felszólalsz: Emlegetnek!
S komolyan olyan érzése volt, mintha valaki gondolt volna rá. Az ő kusza hajszálaira. Az ő mogyoróbarna szemeire. S akkor abban a pillanatban felült, nem törődve a szabályokkal s a többi mormotával kik egész este zengik nótájukat mikor alszanak. Elindult. Bele az éjszakába.
Mezítlábasan.
Hosszú fekete pizsamanadrágban.
Lágy inget véve föl félmeztelen testére. A gombokkal már nem vacakolt. Nem érdemes. Csupán csontos ujjai közé fogta azt a mugli öngyújtót, melyet mindennap ha tehetné nyakában hordana láncként. Hogy biztosan tudja ott van vele. Még ha vele is van.
Lágyan hangzanak a lépések a hideg kövön, s a bevilágító holdfényben parázsló cigaretta szál villan fel. Vörösen izzik. Mintha csak a napot akarná jelképezni. S a felfelé szálló füst keresztezi a tiszta holdfény útját. S a lépcsőn elindul.
Egy – Kettő...
Volt egy hely.
Három – Négy...
Melyből látnia birtokot.
Öt – Hat...
Egy ablak.
Hét – Nyolc...
S lám. Hűvös szellő csapja meg mellkasát. Nyitva az ablak. S ott egy alak. Apró törékeny alkat. Cigarettafüst. S az ezüst gyújtó megvillan a holdfényben.
Josey...
Kilenc – Tíz...
- Pihenned kellene...

Hirtelen mintha megfeszülne egy lánc, mely összeköti a lelkét... valami mással. Nem tudja, mi lehet a kötelék másik végén, de ez az apró rándulás arról árulkodik, az a valami fölébredt. És moccan.
Keith, Keith, Keith.
Mosoly táncol fejében. Hirtelen mulatságossá válnak a füstcsigák, amint emelkednek, majd eloszlanak. Emelkednek, eloszlanak, majd belélegzi őket. Körforgás. Az egész az.
Keith, Keith.
- Keith.
Halkan leheli maga elé a nevet, felkavarva a gomolygó füstöt arca előtt. Amint elsuttogja azonban, megretten a szótól, mintha mágikus ereje lenne. Körbepillant, vajon hallotta-e valaki az ódon falakon kívül, de nem. Nincs itt senki. Megnyugszik. Hirtelen az a fajta pánik járta át, ami általában átzúdul az embereken, mikor felmerül, hogy kitudódott egy súlyos és féltve őrzött titkuk.
Vagy várj... talán mégis? Hisz lépteket hall. Félretartja a cigarettát, mely pár szívdobbanásnyi ideig most nem az arca előtt homályosít el mindent (mintha ettől jobban hallana), és mostmár bizonyossá válik benne. Valaki közeledik a lépcsőn. Ó miért, miért menetiránynak háttal ült fel a párkányra...?!
Csendben van, összehúzódik, de az már nem jut eszébe, hogy a cigaretta sokkal árulkodóbb jele annak, hogy itt van, mint gyenge lélegzete, melyet némán visszatart.
Aztán egy számára oly drága hang zendül meg a sötétben... Szíve kihagy egy ritmust, de csak azért, hogy aztán olyan heves ütemben kezdhessen dübörögni, mintha menekülni akarna. Ki, egyenesen a torkán át.
Keith, Keith, Keith!
Nem néz fel, de izmai, melyek eddig görcse rándulva várakoztak, most elernyednek, és visszadől a falnak. Mosolyog, de nem néz fel.
- Ugyan mit kéne kipihennem? - kérdi enyhe kihívó éllel, miközben szív egy slukkot a cigiből, és lepöcköli a hamut a végéről. Igazából rájön, hogy ideje is lenne elnyomni; megteszi hát a puszta kövön, a csikket odalökve a többi három mellé a sarokba.
Lassan felnéz, miközben tekintete óvatosan végigsiklik a szabadon hagyott felsőtesten. Vajon kivel aludt az éjjel? Vajon miért kelt fel mellőle? És vajon mit keres épp itt? A három felmerülő kérdésből csak egyre nem tudja a választ - az utóbbi kettőre találhatna, ha épp nagyon ábrándos, romantikus és önhitt akarna lenni. Hisz az indok ő... Vagy mégsem?
A gondolattól nevetnie kell. Még hogy ő fontos lenne bárkinek is? Hogy képzeli?... Az utolsó, sokáig lent tartott füst maradéka távozik Josey száján keresztül, és tétován csapódik neki Keith mellkasának és nyakának. Kettejük közt azonban sajnos ennek nincs jelentősége.
- Örülök, hogy látlak - teszi hozzá végül, na nem mintha meg akarná törni a csendet... Ám végül ráveszi magát, hogy feljebb vezesse tekintetét, s immár a fiú sápadt, holdfény-marta arcát nézi. Ezt a kifürkészhetetlen, ismerős arcot.
- Minden éjjel félmeztelenül grasszálsz a folyosókon...?
Mér megint hülyeségeket beszél.

Minden kérdésre van válasz.
Minden elszánt, vagy akár jelentéktelen kérdésre melyek úgy bukkannak elő, mint az esőcseppek a fellegekből. A fellegekből, melyek sötét színnel árulkodnak arról, hogy könnyezni készülnek, mégis talán akkor jön el az idejük mikor épp nem kéne. Vagy mikor épp szükség van rá. Szükség, mint egy halk szóra. Egy gyermeki kacajara. Egyetlen szál cigarettára.
Fehér, angol bőrére a sápadt hold fénye világít rá, s Ő, csak ott áll. Áll és nézi ahogyan Josey elnyomja a csikket. A csikket mely a többi három mellett végzi. Ezek szerint, nem most érkezett. Milyen fura is lett volna. Egyszerre keltek volna fel. Egyetlen helyre. Egyetlenre... Ide.
S miért pont ez a hely?
Miért jelent ez mindkettőjüknek oly sokat?
Jelentene? Vagy csak ez is egyetlen hely lenne a temérdek közül, ahonnan látni az eget, a birtokot, ahonnan szabadon távozhat a füst, akár egy gomolyfelhő. Szabadon, mint egy madár. Akármikor...akárhová.
Vékony ajkai közé ismét beszorítkozik a vékony cigaretta szál, mely látszólagosan ugyanaz mint amit Josey elszívott. Ám belül...jóval nagyobb lökést ad az emberek. Lökést? Reményt? Csak nyugalmat.
Csak...
Csak?
Ennyit jelentene?
Csak...
...?
Mogyorószín szemei fürkészik a kis alakot,mely az ablakpárkányon üldögél. Josey... Ó, drága-drága Josey. Tudja jól, hogy pihennie kellene. Szednie azokat az ostoba bogyókat. Aludnia.
Az álmok tengerén. Az álmok tengerén...
S talán az Ő vállain kéne hogy pihenjen.
Kellene.
Léptei megindulnak, s mezítláb talpával érzi ahogyan a hűvös kő lába alatt kúszik. Ahogyan minden egyes lépcsőfokot a magáévá tesz, s végül letelepszik. Az ablak előtti fokkal. Joseyal szemben. Érzi ahogyan a füst, mellkasához csapódik, melyet Josey fújt ki az imént. S valóban, ez nem más, mint füst. Mert Josey neki nem szerető, akit vágyat ébreszt benne. Josey neki testvér, aki mellett lennie kell. Fognia a kezét, engedni, hogy fejét, ha akarja vállára hajtsa.
- Talán mert késő van...
Vékony ajkai görcsbe rándulnak. Mosolyog, hisz mindketten tudják, hogy késő van már. Talán még a füstölgő cigaretta szivárgására is. De megeshet, hogy ahhoz sosincs késő. Mert arra, mindig van idő.
Ajkain szertelenül áramlik ki a füst, miközben beszél, s csontos, hosszú ujjai között kissé megpörgeti a szálat. Zsebében még mindig ott zörög záloguk, az az öngyújtó. Majd keze megemelkedik, s újabb slukk következik. Szemeit lehunyja, s teste szinte már-már mintha betanult mozdulat lenne, úgy dől hátra. Hagyja, hogy a csend úgy eméssze el, mint az ablakon kiszálló cigarettafüstöt.
Majd hang töri meg a csendet. Édes hang,mely számára többet jelent ócska fecsegés. Mint ócska megszólalás.
Örül..hogy..láthatja...
Mintha a szavakkal párhuzamosan áramlana ki az újabb füsttömeg az orrlukakon. Ezt még eddig senkitől sem hallotta ily szépen. Ajkai őszinte mosolyra húzódnak. Ha Josey valami kisfiúcska lenne, és mellette ülne, most önkénytelenül is felborzolná a haját és egyszerűen kokit adna neki. De ezt most nem teszi. Csupán nevet. Őszintén.
- Örülök ha örülsz...
S újabb hamu simít végig a lépcső kövén. Újabb füst száll a fellegekbe. Könyökén megtámaszkodva egy percig kibámul az ablakon. Nézi ahogyan az éjszakára kiengedett baglyok röpködnek. Talán az övé is közötte van. S ott repked most szabadon...Helyette is.
Majd Josey szavaira lassan odafordítja fejét,s ismét somolygásra nyúlnak ajkai.
-Tetszik?
Ostoba nevetés.
Hülyeségeket beszél...
S akkor eszébe jut, hogy talán Joseyt más érdekelné. Talán egy mélyebb dolog, mely átüt a tréfán. Talán. Egy aprócsaka szemrebbenés, s mellkasára tekint, megigazítja kigombolva hagyott ingje gallérját, hogy az ne álljon oly kényelmetlenül.
Ő Josey. És semmit sem akar tőle. Semmit a világon ami akár sértené. Az Istenért, Ő a huga...!
- Egyedül aludtam ha erre célzol...
Ismét az a fújtatós röhögés...
S vékony ajkai között megtartja a cigarettaszálat. S maga elé nézve megpróbálja összegombolni ingjét.

Keith minden egyes szavát úgy issza, mint gyanútlan Hófehérke a pazar mérget, és közben érzi, egész testét átjárja a bizsergés. Imádja ezt a mély zengésű, harákolós hangot. Imádja, ahogy hozzá beszél. Csak hozzá.
Pedig jobbára a hangját se hallani.
Szemeit egy percre sem veszi le a fiúról. Nem bámulja szájtátva vagy nyálcsorgatva, egyszerűen csak jobb így, mintha nem nézne rá. Miért kerülné a pillantását? Van bármi takargatnivalója? Neki? Előle? Ugyan...
Pedig akad egy dolog...
A kigombolt ingre tett megjegyzésére érkezett válasz hallatán valami megcsavarja üres zsigereit a köldökénél. Tetszene neki? Valóban... Tekintete a mellkasra és a hasfalra ugrik, majd rögtön, ijedten vissza. Igen... Nem!
Nem válaszol. Keze zavarában rögtön nyúlna a cigarettájáért, de rájön, nincs több. Kiürült a doboz. Nyel egyet, lesüti a szemét, de kapkodó madárfigyelmét nem sokáig köti le a kövezet mintája.
Meleg, sötét szemek, a füstkeltette homályban és az éj fényénél alig látszik, így a szomjas fény is észrevehetetlen benne. Ajkai kinyílnak, hogy nikotint és kátrányfüstöt nyelhessen. Csakhogy...
- Nem céloztam semmire - szól rekedten.
A hang furcsálló, arca azonban ijedelmet tükröz. Honnan tudta...?
És miért röhögi ki? Azért, mert szánalmas vagy. Lebiggyed az ajka.
- Nem tartozol nekem sem beszámolóval, sem magyarázattal - teszi hozzá.
Talán szomorúság suttog a háttérben? Vagy csak a huzat. Vagy csak haluzod ezt az egészet.
Kisebb csönd előzi meg a következő drámai kijelentést. És Josey nem néz már a fiúra, sőt, mintha képtelen is lenne. Mintha rejtegetne valamit, nem fordítja a másik felé az arcát.
- Végül is nem vagyok senkid.
Nem, nem azért mondja ezt, hogy kiprovokálja a "jaj, dehogyis nem"-et, és ezt tudod nagyon jól. Egyszerűen azért hagyja, hogy kiszaladjon ez a száján, mert tényleg így érzi. És mert hozzá van szokva ahhoz, hogy egyedül van, ahhoz, hogy nem áll mellette senki, és hogy nincs is senkije, akinek elszámolással tartozna vagy aki elszámolással tartozna neki. Ez így fer.
Nincs kötődés. Nincs kényszer. Csak a szabadság van, amire, tudja, Keith oly nagyon vágyik, akárcsak ő.
Mégsem néz a fiúra, mert tudja hogy egyetlen pillantás is elég ahhoz hogy elolvadjon a gombóc, és lefolyjanak a könnyek.
De miért ilyen gyenge?!
Nem akar sírni... Nem akar írni. Nem fog itt bőgni, mint valami hülye kis picsa, hiába mondta ki az ítéletet saját fejére. Nem.
Nyirkos tenyere a hűvös fém öngyújtóra feszül.
Többé már nem.
Mély lélegzetvétel... mintha csak a hányingert akarná leküzdeni. Lassan Keith felé fordítja a fejét, és közben lejjebb cibálja az elnyűtt, szürkés pulóver ujjait: elrejti benne csíkosra szabdalt alkarjait, és kicsi, sovány, gyenge öklét is.
Úgy néz, mintha mondani akarna valamit, de egyszerűen nem meri kinyitni a száját.

Szabadság.
Mi az nekünk?
Egyedül hajózni hatalmas tengereken. Sasként szállni a fellegekben. S közben érezni, ahogyan a nap sugarai végig futnak tollaink minden egyes vonásán. Gyönge virágként hajladozni a mezőn, mikor a lágy nyári szél cirógatja hófehér szirmainkat.
Szabadság.
Egyetlen lángra gyújtott cigaretta. Melynek füstje az egekbe száll. S felemészti a kötelékeket.
Azt mondják, az ember képtelen kifejezni az érzéseit. Szavakkal, gesztusokkal. Talán, de képtelen. Míg más. A Tenger… A Madarak… A Virágok. Nem szólnak, s nem beszélnek. Csupán azt kérik, ami jár nekik.
A szabadságot.
Csapzott, s kócos haj lóg mogyoróbarna szemébe, miközben hosszan elnyúló csontos angol ujjai gombjaival bíbelődnek. Hogy elrejtse mellkasát, a hófehér selyem inggel. Mely még nem ázott el. Melyre még nem ragaszkodik dohányszag. Finom, friss illat árad belőle.
Most küldték még csak.
Otthonról.
S mintha bálványozná a tiszta ruhát. Mintha ezernyi emlék törne fel benne. Egy asszonyról, ki tiszta ruhát adott reá. Ki egykor fiatal mellkasán gombolta az ingeket. Egykor.
Valamikor…
Eltűnni látszik a cigarettavég, mely ajkai között szorong, míg a gombok végére ér. Külön, külön mindegyikre. S végül mogyoróbarna szemei, feltekintenek, s csontos ujjai lepöccintik a hamut, mely finoman simít végig a hideg, szürke kövön. S íriszei a lányra tekintenek. Hallgatja Josey szavait. Mered rá, mint egy ártatlan bárányra. Mint egy újszülött borjúra, kire senki sem figyel. Csak Ő.
Talán, mert Ő akar figyelni…
Mert Ő akar figyelni…
- Mindenki valaki Josey… Mindenki. Hiába vagy apró, vagy törékeny. Hiába vagyok, csapzott vagy függő. Mégis vagyunk valakik. S talán megeshet, hogy olyas valakik vagyunk, akiket a sors pont arra szánt, hogy találkozzanak.
S eres karjai emelkednek, közben pedig szemei nyíltan merednek rá, az apró madár törékeny mozdulataira. Ahogyan Josey rejtegetni próbálja karját. S igen nyíltan figyeli. Mintha csak szúrós szemeket ejtene rá, de nem. Kénytelen rá haragudni.
Ő nem Joseyra…
..Csak érte haragszik
S miért rejtegeti sebeit előle? 
Eddig még nem tudta megérteni. De szeretné. Talán az egyetlen dolog, amit szeretne érteni ebben a rohadt nagy keserű világban. Hogy miért rejtegeti magát. Hiszen…
Megérti…
…Vagy legalábbis megpróbálja.
Megérteni…
Megpróbálni…
Kemény szavak ezek.
Túlontúl kemények.
S lassan tekint felfele Joseyon barna szeme. S ha teheti, elkapja a leányzó tekintetét.
- Én mindig is szabadságra vágytam Josey…
Ajkain somolygás húzódik. Őszinte somolygás, s közben fürkészi a szemeket. Eres kar lendül a magasba. Újabb slukk tűnik el. Újabb hamu pihen le a földre.
- Ha tehetnéd… Te mit kívánnál?
Mindenki érteni akar…
Mindenki megakarja, próbálni…
Mindenki akar valamit.

Tekintetét hirtelen kapja vissza Keithre, és amint ismét megpillantja a barna, kábán fényes kutyaszemeket, nem tud másfelé nézni. Fogva tartja ez az akaratos, haragos pillantás. Furcsa, mintha veszélyes lenne belenéznie a sötét szempárba, de olyan jó... olyan szívmelengető érzés a tudat, hogy van, aki így néz rá, még akkor is, hogyha épp feddik egy elkeseredett kis mondata miatt. Nem bánja. Sőt, mosolyog. Halkan, megértőn. Válasz helyett azonban csak mélyen beszívja a másik cigarettájának füstjét, és megint elfordul. Úgy tesz, mintha kibámulna az ablakon, de igazából nem látja már a parkot.
Bár odakint és idebent is sötét van, valami halvány tükörképet fedez fel a sima üvegen. Előbb a kócos madárfészek lesz neki ismerős, majd az egyenes vonalak mintha vállakat és karokat alkotnának. És végül a kerek, világos forma, mintha egy arc lenne... Benne két sötét folttal. Szemek. Vagy csak üres szemgödrök. El kell telnie egy töredékmásodpercnek, mire rájön, saját magát látja. Ki ez? Mi ez?
Olyan apró...
Olyan szánalmas, hogy látni se bírja.
Visszafordul a fiúhoz, kicsit ábrándozik, de... felfogja a szavakat.
- Tudom - mondja kapkodva, gyorsan. De vajon mire válaszol? Mit tud? Mit tud ő egyáltalán?
Arca kifejezetlenségén mintha egy sóvár árny suhanna át.
Hogy mit kívánna...? Pár hete egyértelműen rávágta volna: jobban akar lenni, meg akar gyógyulni, de most... elbizonytalanodott. Mintha már nem ez lenne a legfontosabb számára.
Ám akkor mi?
Annyi, annyi minden van... Régen, régen ő maga is a szabadságra tippelt volna. Gyönyörű eszme, de borzalmas érzés. Hisz a szabadsággal együtt jár a függetlenség, a függetlenséggel együtt pedig a magány. Mit kívánhatna még? Szerelmet? Azzal a harag és a féltékenység kéz a kézben jár...
Mintha csak a szavakra adna választ, előre hajol, fél térdét leeresztve. Kezét előre nyújtja, mintha csak a cigit akarná kivenni a fiú kezéből. A hatalmas, szürkés OXFORD pulóver bő ujjából tényleg csak a kezek hideg végei látszanak ki, minden mást jótékonyan eltakar. A gyengeséget is. A pókszerű ujjak Keith nyakához nyúlnak.
Az egyik felső gombbal kezd el matatni. A fiú talán oda sem figyelt, és ezért gombolta félre. Néha vele is megesik. Érdekes, csak három gomb a hétből. A többi jól áll. Josey úgy gombolja ki a finom selymet, hogy közben hozzá sem ér Keithez. Hozzá nem... csak a ruhához. Mintha viszolyogna az érintéstől.
Képtelen azonban figyelmen kívül hagyni, hogy a selyem apró rezdüléseit a fiú légzése és határozott szívdobbanásai okozzák.
És rájön, mit kívánna...
Ezt azonban nem mondhatja ki.
Nyelve azonban meglódul, mielőtt észre vehetné, hogy hangosan kimondja gondolatait.
- Téged.
Megijed saját szavaitől, mintha fordulna egyet az ablakpárkány, és csak Keith patyolatfehér ingjének gyöngyházas gombjába kapaszkodhatna, semmi másba. Nézi a lerágott körmeit vékony kis ujjain, miközben agya lázasan lüktet. Kimondta. Kimondta. Nem hiszi el.
Pedig még nem is szerelmet vallott neki...
Megtehetné, hogy most vigyorogva felnéz, és úgy csinál, mintha csak viccelt volna, de erre képtelen.
Josephine meg tudná tenni.
Ő viszont még hazudni is gyenge.
Kiereszti a levegőt. Mostmár úgyis mindegy.
- Kérhetek valamit? - kérdi cérnavékony hangon, kezében még mindig az átkozott utolsó megigazított gombbal, mintha képtelen lenne elengedni. És nem néz föl. Egyszerűen nem mer.

Oly kicsi a világ. Mindenki oly apró benne. Még a legnagyobb ember is, ki annak hiszi magát. Sőt talán olykor a legnagyobbak a legapróbbak. S, mi a jó ebben? Az aprók, sokkal, de sokkal többen vannak. S mindig egyre többen lesznek. Miközben a nagyon, egyszerűen eltűnnek.
Mindannyian apróak vagyunk.
Hisz oly kicsi a világ.
Gondolatok suhannak, át fejében miközben íriszei a külvilágba bámulnak. Mily könnyű lenne. Bárkinek, egyetlen perc alatt feladni, s a nyitott ablakon keresztül a mélybe vetnie magát.
Könnyű.
Könnyű gyávaság.
Önzetlenül mindent elhagyni. Minden embert, minden érzést a küzdelem helyett. Hátat fordítani í világnak. Nem is.
Önmagunknak.
Némán mered bele tükörképébe, ahogyan Josey is teszi. Fürkészi saját íriszeit. Kósza tincseit. Beesett vonásait. Ó, azokat a tipikus Mirol arcokat. S őszinte akar lenni magához?
Semmi pénzért nem hagyná el a nevét. Sokan azt hiszik z a célja. De nem. Neki sokkal fontosabb más.
Más valaki…
Lassan fordítja papírszerűen beesett arcát az apró törékeny madárra, ki oly összerezzenten tekintget bele saját tükörképébe. Figyeli, ahogyan tüdejébe beszívja a füstöt, mely oly sebesen hatolt végig saját mellkasán, megszennyezve vele a még… megszennyezhetőt.
S szemében apró fény csillan meg, mikor Josey kimondja szavait.
Tudja…
Már Ő is tudja…
Kábult szemei eltűnnek a világ elől, s szemhéjak mögé rejtőznek. Hosszú pillanatokra hunyja le szemét. Hosszú ékes pillanatok ezek. Olyanok, amiket az ember sosem felejt el. Mert már saját részévé váltak.
Kusza hajtincsei fejével együtt nekisimulnak a falnak, s némán mered fel egy percre. Az ezernyi tekergő lépcsőre, mely még rájuk vár. Melyekre még rá kell lépniük. S nem hagyhatnak ki egyet sem. Mert olykor, előfordul, hogy az ember kettőt akar lépni, ám megbotlik és visszagurul. S ilyenkor már, kevesen képesek mindent újrakezdeni. Túl kevesen.
S füst száll felfelé a lépcsőknek.
Füst, mely azt jelenti…
Jövünk már…
Hideg kezek nyúlnak felé, bár nem érzi az érintésüket. Csupán, apró motoszkálást érez ádámcsutkája felé, végig a nyakán. Josey valószínűleg a gombjaival bíbelődik. Majd tekintete lassan levándorol a lányra, ki a félrehelyezet gombokat rakosgatta odébb, s aki most belé kapaszkodik. Szabad, erektől duzzadó keze megemelkedik, s a csontos ujjak őszintén simítanak végig Josey hátán. Nem vágy ez. Nem. Mind tudjuk mi ez.
Szeretet…
Érzi Josey kiálló gerincét, s ujjait nem simíthatja hátán, csupán fogja az. Mintha markolná, persze finoman. A hatalmas tenyér, lágyan szorítja magához a lányt, s közben vékony ajkai ismét a cigarettát veszik célpontul. Újabb füst száll fel a lépcsőházba.
Jövünk már…
Jövünk…
S Josey halk szavain csak elmosolyodik. Őt akarják. Hallotta már ezt, s mégis. Az oly más volt. Egy éjszakás senkik szájából. S ez most olyan más. S csak mosolyog. Hiszen itt van…
S feje ismét nekidől a párkánynak, miközben Josey rekettes hangja újból megrezzen a csendben. S füst távozik ajkai között.
- Mond csak…
Jövünk már…
Jövünk…

A kéz a hátán olyan súlyos, mint még soha egy teher sem, mit cipelnie kellett, mégis, mintha gyönyörű szárnyak gyenge töve nőne ki az érintés helyén. Melegíti a kis törékeny testet. A rezgő csontokat. A gerincet és a bordát, és a sovány izmokat.
Keith azonban nem húzza őt magához. Csak átöleli. Remény ébredezik csüggedt, mérgezett kis szívében. Talán. Talán. Talán... Talán csak óvni akarja. Hisz ő bármelyik nőt megkaphatja. Bármelyiket. És Josey tudja, hogy meg is kapja. És tudja, hogy őt is rég megkapta volna már, ha Keith azt akarná. Mégis...
Mégis könnyű lélegeznie. Mintha valami ostoba kis boldogság-bubrék töltené ki apró, rácsos mellkasát.
Szereti.
Szereti.
Nem a vágy ostoba és alantas kielégítése végett kedves hozzá, hanem mert szereti.
Buta, ábrándos, naiv kislány.
Fel mer nézni végre. Felnéz. Könnyű, és el sem hiszi, hogy az előbb nyaka még görcsösen lefelé szegezte fejét. Halkan dorombolnak fel a szavak az elroncsolt torokból. Mondd csak. Mondd csak. Kedves. Türelmes.
És olyan közel van hozzá.
- Ugye akármit kérhetek? Ugye megteszed?
Már egy morranás is elég neki. 
Keze, észre sem veszi, de a mellkasra simul. Kellemetlen az érintése.
Sokáig csak nézi, csak nézi az arcot, és megvárja, míg eloszlik az előtte gomolygó füst.
Megvárja, míg a csönd kíváncsivá teszi a fiút, hogy végre ismét ránézzenek azok a gyönyörű, gondterhelt szemek.
És kicsit kihúzza magát.
- Kérlek... csókolj meg... - mondja ki végül csendesen. Határozottan akart a fiú szemeibe nézni, de jelleme, mint mindig, most is meghunyászkodik a másik pillantásától.
Nem más most, mint egy apró, könyörgő kiskutya, és csak rajtad múlik, hogy a falhoz vágod-e.

Valaki mindig néz téged. Hihetetlen ugye? Mikor kitörsz magadból, s jól érzed magad, akkor is. Valaki néz téged. Egyesek Istennek hívják. Mások csak a belső szellemednek. Mely mindig arra késztet, hogy félj. Hogy menekülj a tekintetek elől.
De ők itt vannak.
S itt lesznek még… sokáig…
Nagyon sokáig.
Érzi, ahogyan a kezek, melyek hidegek, ám de nem hűvösek finoman mellkasába markolnak. Mogyoróbarna szemei egyenletesen tekintenek Josey kis fekete nyúlszemeibe.
Mit szeretnél Josey…
Mit szeretnél…
Mintha csak egyetlen szem villanásaként érkeznének az üzenetek hozzá. Két szem villanása, melyet olykor elmos a fel-felszálló cigaretta füst. Az az, édes cigarettafüst, mely körül öleli őket. Mint anya, újszülött gyermekét. Biztonságos karokba zárja, s nem engedi.
Mindig velük van.
Mindig velük lesz.
S némán mered rá kábult, mogyorószín szemeivel Joseyra, ki ez egyszer habozás nélkül szól. Kérdések...kérdések…
De mit kérne...
Mit kérne?
Nem válaszol. Csupán vékony ajkai közé ismét besimul a szál, mely azóta, már el-elhamvadt, s melynek hamu darabkái a párkányon túl végezték. Valahol a lépcsőn. Odalent. Az már nem jön velük. Az már nem. Talán már a szűrőnek is vége már. Biztosan. Apróbb csikk marad csontos ujjai között, apróbb, mint kellene, majd hang nélkül az is a mélybe zuhan. Le a hamuhoz. Mintha csak a pokol eszközei lennének ezek.
Pokol…
Mindenki szörnyként emlegeti azt a helyet. Ám még senki sem járt ott. S aki ott járt, az nem tért vissza. Mit tudják az emberek milyen hely az. Talán jobb, mint odafent. Talán…
Léteznek egyáltalán ezek a helyek?
Ő se tudja…
Senki se.
Csend nyugszik kettőjük tekintetére. Álomba ringató csend.
Mit szeretnél Josey..
Mit szeretnél…
S töredezett, ajkak közül szavak hullnak, s ez egyszer nem zuhannak. Csak jönnek. Kérik. Őt.
Őt…
A csókját…
Arca egy pillanatra megkomorodik. Egy apró mozdulat. S azok az ősi Mirol vonások, melyek sosem múlnak, súgják neked a szavakat.
Óh, mit súgnak?
Ezt akarod?
Feje Joseyéhoz hajol, s homloka övéhez támaszkodik.
Ezt?
Csontos ujjak érnek Josey arcához.
Ezt szeretnéd Josey?
Szeme belemered a másikéba, s szótlanul szívja be dohány szagát.
Ezt szeretnéd Josey?

A szívdobbanás súlyos, mint a lélekre gördülő kő. Ostoba szavak. Ostoba szavak! Bár ki se mondta volna őket! Hát mi ő? Ki ő? És milyen jogon kér bármit is Tőle? Keze alatt nem érzi a szívdobbanásokat. Nincs változás. Se nem akad meg, se nem szaporáz. Nem jelent az egész...
Semmit.
Mégis megfeszülnek a vonások a füstös-borostás arcon. Miért? Mit jelent ez?
Biztos gyűlöli. Gyűlöli az egészet. Josey bár félre tudna nézni, bár ne kellene látnia, ahogy mindjárt arcon köpik a felháborodott nemmel, ahogy dühösen arcul ütik, és csalódottan a fejéhez vágják, hogy mégis mit képzel... Ne, bármit, csak ezt ne.
Lenézés és elítélés nélkül közelednek hozzá, a tépett kis varjú mégis hátrarebben. Megrettent? Pedig ő kérte. Csak az történik, amire vágyott. Amire oly nagyon vágyott. Mert... igen. Hisz ezért kérte. Mert kívánja.
Meleg kéz simul törékeny kis arcára.
Mert álmatlan, elhagyott éjszakákon csak erre tud gondolni.
Tudod te, milyen a szerelemről ábrándozni? Tudod te, milyen, mikor már nem tiéd a saját tested sem, viszont szerelemből még nem csókolt meg soha senki? És hiába is várná...
Ez most sem történne meg.
Arca az Övéhez ér. Amit Ő kilélegez, Jos mélyen a tüdejébe szívja. Minden mérget, minden füstöt, minden gyengéd párát. Azt akarja, hogy a része lehessen. Azt akarja, hogy ő is legyen Számára valaki. Keith nyíltan és kizárólagosan néz a szemeibe, és ő igyekszik állni a pillantást. Ezek a magányos kutyaszemek...
Ez az akaratos, bizonygató hitetlenség...
Gyűlöl...
Ijedten, remegő ujjakkal érinti meg az eres kézfejet. Tedd meg. Tedd már meg, kérlek...
Nem. Nem. Nem. Nem. Nem, nem, ne, ne, nem, ne, ne.
Vajon észreveszed a rémült segélykiáltást a kútmély szemekben?
Érzi a forró lehelet dohányízét ajkain. Ha lehunyná a szemét, maga előtt látná a pillanatot, amit oly sokszor elképzelt, és melynek látványától zsigerei édes, remegő görcsbe rándultak minden egyes alkalommal.
Bár megtörténne. Bár megtörténne...
Lehunyja a szemeit. Elkeseredetten, megadóan.
Mozdul.
Nem, nem, nem.
Képtelen dacolni ezzel az akarattal.

Túl sok kő terheli egy ember szívét. Túlságosan is sok. S észre sem veszik, mikor már saját szívük is egyetlen ütemre dobog. Mikor már nem tudnak lassulni, vagy gyorsulni a szívverések. Mikor már nem számít, hogy ki mit érez.
Hogy Te mit érzel.
Túl sok kő van a világon.
S túl kevés az ember, hogy mindet elbírja.
Mogyoróbarna szemek merednek bele az ázott kis veréb szemeibe. Leheletük összeér. Mire vársz még Josey? Te kérted. Neked kell megtenned…
A néma csöndben mintha hallanád a mélybarna íriszek csillogását. Mint mikor álmos gyermekként képes vagy virrasztani, hogy meglesd, mit hoz a karácsony. S akkor, törékenyen összehullsz, mikor rájössz. Nincs semmiféle karácsony szelleme. Nincs semmiféle apó, ki bőszen hozza neked az ajándékot. Csak szülők vannak. Kik a Te jólétedért hazudnak.
Hát milyen hazugság ez?
Milyen…
…?
Csontos ujjai remegve tartják Josey vékony kis arcát. Remegnek a vonulatok, az erek… méreg kíván kitörni belőle. Óh, de mikor tör ki? Ó mikor? Mennyi ideje van még hátra?
Vékony ajkain, somolygás görbül. Érzi, ahogyan Josey porcikái megremegnek, ahogyan apró keze az ő erektől duzzadó kézfejére simul. S némán figyeli az elbúvó varjúszerű gombszemeket.
Megtegye?
Megtegye…
Apró villanásokat látott. Még mielőtt bezárta volna a mély szemeket világ elől? Mik voltak azok? Ó vajon mik? Mik lehettek?
Ő nem látnok. Nem. Bár talán képes lenne rá. Hogy undorító módon beleeméssze mocskos kezét Josey elméjébe. De, nem. Ennyi tartása van. Talán még ennyi…
S vajon mi történne, ha megtenné?
Ő tudja rá a választ.
A saját válaszát.
Ezer álom törne benne szét. Ezermilliónyi darabra, mely szíve ezer meg ezer helyét mardosná. Mert Josey akkor már nem lehetne a húga. Akkor már nem. Mert Ő nem az a lány.
Ő nem lehet az…
Sajnálom…
Csontos ujjai esetlennek látszóan húzódnak végig Josey megtört arcán. Mintha ajkait az övéihez toldaná. De nem. A vékony ajkak elsimulnak, Josey vérszegény ajkai mellett, s apró halovány csókot lehelnek hófehér homlokára.
Az áldásra. Ez a csók az áldása.
Mert Ő nem lehet az a lány…
Mert Josey az Ő húga…
Sajnálom…   

Gyönyörű hazugság. De a gyerekeknek szükségük van az efféle mesékre! Szükségük van álmokra, követendő példákra, vágyakra, melyek beteljesülhetnek! Az életet megszépítő apró kis mesék… Szegényebbek lennénk, ha nem lennének. És vajon mégis miféle ember nevezi ezeket a meséket hazugságoknak?
Az olyanok, mint ők. Kiábrándult, koravén, hitetlen emberek, akiknek mindez már semmit nem jelent.
Hisz nem gyerekek már. Talán soha nem is voltak. Egyikük egy ostoba, álmodozó és éretlen lélek, a másik komoly, szigorú és csalhatatlan. Miközben egyikük erejét és magabiztosságát az önigazolásból nyeri, addig a másiknak semmije sincs, csak a leküzdendő gyengesége.
Gyengeség volt elcsábulni és kimondani a vágyát, vagy épp bátorság?
Egy lépést előre tett, vagy hátra?
Érzi a Szerektől (vagy azok hiányától) idegesen ránduló kezet ujjbegyei alatt. Akármi is következik, az most fog megtörténni. A mostani és az eljövő szívdobbanásig lepergő pillanatban. Ekkor hunyja le a szemeit is.
Egyszerre mozdulnak. Ő megadóan hajtja le a fejét, Keith pedig bocsánatkérően emeli el ajkait. Pedig az egyetlen, akinek jelenleg bármiért is bocsánatot kell kérnie, az ő. Ő, ő, ő.
Jelenleg mégis a katarzis másodperceit éli át. Furcsa a kettősség, hisz bár a legszívesebben üvöltene a szégyentől és a csalódottságtól, mégis kristálytiszta könnyeket fakaszt belőle a megkönnyebbülés, miközben a felszabadultak billogát helyezik hűvösen sápadt homlokára.
Fellélegzik. Nem is tudja, mikor tette utoljára. A levegő hűvös, józanító.
Mi volt ez? Mi volt ez az egész? Kalapáló szívvel teszi fel magának a kérdést újra meg újra. Mást akar összezúzott és megcsalt kis szíve, és másra van szüksége a lelkének. Az egyik szerelemre vágyik: valamire, ami tovább keringeti híg vérét pangó ereiben - a másik pedig semmi mást nem akar, csak azt, hogy végre minden rendben legyen körülötte. Legutóbb, mikor akarata ennyire kétfelé húzott… Nos, végül az erősebb győzött. És Josephine rágyújtotta a házat az odabent alvó fiúra, akit egykor a kedvesének nevezett.
És most… most is az erősebb győzött? Biztos ez? Hisz annyira, annyira vágyott arra a csókra, de…
Elutasították. Mégis, ebben az elutasításban benne volt minden, amit csak kívánhatott. Ebben a percben döbben rá, hogy Ő sokkal több lesz neki mindig, mint bármelyik szerető. A szerelem csak egy kósza láng: ellobban, és vége, elmúlik… De ez teljesen más. Az eres, durva kezek biztonságot adó ölelésbe zárják majd mindig, amikor csak erre szüksége van. És úgy látszik - mosolyt varázsol a könnyek közé a gondolat -, Ő sokkal jobban tudja, mire van szüksége, mint Josey maga.
Az erősebb győzött - azért, mert Ő itt volt, fogta a kezét és az utolsó pillanatban visszarántotta a meredély széléről.
Keze magától indul el a beteg mellkason fölfelé. Óvatosan, de ragaszkodón nyúl fel egészen a nyakig, ahol az érintés aztán lassan öleléssé kulcsolódik.
- Sajnálom… - susogják a vérszegény ajkak.
De mit? Hogy túl sokat kért? Hogy kockára téve mindent, nem gondolt mása, csak saját magára és a lehetetlen kívánságára? Maradt még egyáltalán valami abból a cseppnyi bizalomból, amit talán ébresztett a fiúban a szimpátia? Ezt az iménti viselkedése fényében akár meg is kérdőjelezhetné. Hisz… Elárulta. Csakhogy ott az az áldás a homlokán. Az el nem követett bűn és a megbocsátás záloga.
Most jön el a szégyenérzet ideje. Mondhatná, hogy „nem én voltam”. Keith megértené… De nem lenne igaz. A fiú megbízik benne, ő pedig nem akarja félrevezetni.
Nem akarja felhasználni.
Soha többé.
Leperegnek a könnycseppek. Miért van az, hogy Őmellette mindig könnyekre fakad végül? Persze tudja a választ. Hisz ezek a Purgatórium könnyei.
A Gyógyulásé.
- Köszönöm... - szólal meg végül újra, csendesen pár pillanattal később: mikor abbahagyta a szipogást.
Fejét elfordítja a szilaj vállon: a nyakszirtet látja, és a fésületlen, hosszú, sötét hajtincseket. Széles könnyfoltokat hagyott a patyolatfehér ingen. Végigsimít rajta apró kezével, mintha letörölhetné őket, de nem…
Már mélyen beleivódtak a szövetbe.
Lassan felemeli a fejét, de attól, hogy ismét Keith szemeibe tudjon nézni, még messze áll.


((vége))

A falnak támaszkodva áll, s szívja azt a nyüves szálat. Nem tudja letenni, nem mintha le akarná. Ez már a sokadik, s tudja soha nem fog leszokni. Képtelen rá. A cigaretta valahogy megnyugtatja, elfojtja benne az érzéseket, s új ajtókat tár fel benne. Így is, úgy is meghal. Akkor nem mindegy, hogy cigi nélkül, vagy cigivel?!
Sosem értette azon embereket, akik folyton a saját tapasztalataikkal untatták. Mert untatták. Mi köze volt neki az emberek gyötrelmes életéhez? Soha, semmi közük nem volt egymáshoz, s mégis mikor cigivel a kezében látják, odajönnek hozzá, hogy elmondják sanyarú, keserű élettörténetüket, amely a megbánást mutatja a cigaretta felé. De arra, hogy ha szívták, akkor miért szívták egykor, semelyik nem tud válaszolni. Csak annyit mondanak, hogy hülyék s fiatalok voltak.
Na hát, akkor majd később Carmen is ezt fogja mondani. Mert hülye és fiatal voltam.
Mikor már harmadjára kezdik újra a filozófiájukat az élet kínjairól, igen, akkor szokott Carmen felállni, s elsétálni. Ha visszarángatják... Olyan nincs, hogy visszarángatják. Senki, soha, semmiért.
Utálja az emberek meggyötört, kiégett tömegét...

Ahogy lassan eltűnik kezében a szál, ujjai már a másik után nyúlnak. Zsebében kotorászik, dohányt keres. Talál. Tovább folytatja gondolatmenetét az emberekről, nincs más dolga.
Ajkaival gyengéden érinti meg a cigarettaszálat, majd szippant belőle egyet, majd mégegyet, mégegyet... Semmi örömét nem leli már lassan benne, hogy minden nap elszív 4-5 dobozzal, de ez már megszokás. Így van, megszokás.
Ha letudná tenni, akkor sem tenné le. Hisz gyermekkora óta így él, talán cigarettával a kezében született. Ha kényszerítenék se tudna leszokni. Ha nem engednék, hogy szívjon, akkor talán bele is őrűlne. Ha megkérdeznék, hogy a családját, vagy a cigit választaná, előre tudná a választ. Egy, egyszerű szó.
Cigarettaaaa...

Fejét felszegi, gyanakodva néz körbe. Úgy érzi, mintha figyelnék, mintha nem lenne egyedül. Kémleli a körülötte lévő csendet, a levegőt, a teret. Egyelőre nem lát semmit, senkit. Egyelőre...

-Gyere elő. Tudom, hogy itt vagy.-kezdi mogorván mondani ki a szavakat.
Majd vár. Vár s vár.
Az illető, úgyis előjön.

?a mardekárosnak, akit meg mertem szólítani?


Lassú léptek zaja töri meg a máskor oly népes folyosó csendjét. Bár jelenleg nincs oktatás, senki sem jár errefelé. A falnak támaszkodik, hogy kifújja magát, s közben hegyezi a füleit. A csend miatt még a legapróbb neszt is meghallja, így ha esetleg meghallaná a két lány hangját rögtön tovább, tudna állni. Hát igen.. Nem szerencsés dolog, ha az ember egyszerre két barátnőt tart, és vacsora után sikerül lebuknia egy harmadik csaj társaságában. Még az a szerencséje, hogy akit éppen felszedett nem kezdte el üldözni. Pont elég így, hogy két ?buta liba? szalad sikítozva utána, s közülük az egyik talán benne van az iskola top 10 bűbájtan tanulójában. Még szerencse, hogy a folyosón nem lehet varázsolni, és, hogy kicsit gyorsabban tud futni, mint ők. Ennek ellenére sosem értette a nőket. Nem bírják felfogni, hogy ő nem akar leragadni egyetlen lánynál. Legalábbis még. Hiszen még előtte van az élet. Majd később idősebb korában bizonyára le fog nyugodni, megállapodik, s családot alapít, de addig miért ne habzsolhatná a könnyű nőcskéket? Főleg, ha nagyobb részük gyakran akarata ellenére is beleszeret. Felemeli kezeit, s végigsimít a ruházatán, megigazítja haját. Kipihente már az üldözés fáradalmait, lassan ideje indulni. Minél hamarabb tűnik el, annál nagyobb az esélye, hogy a lányok holnap kisírt szemmel ugyan, de átkozásmentes hangulatban fogadják a rózsás bocsánatkérését. A gondolatmenetet tett követi, s el is indul, azonban pár lépés után kénytelen megtorpanni. Ugyanis a folyosón egy lány áll, s hirtelen jött ijedtségében, nem ismeri fel, hogy az üldözői egyike. Mikor rájön, kezét a falnak támasztja, hogy lehűtse kicsit felhevült testét, s rendezni tudja gondolatait.
~ Ahogy elnézem, nem rám vár. De lehet, hogy ők küldték ide, őrködni. Nem tudom, mindenesetre egy próbát megér, hátha eltudok menni~
Áll
Vár
Végül azonban memóriájának azon részének megerőltetésével, ahol az iskola leányzóinak neve, és bagolyszáma van elmentve rájön, hogy kicsoda az illető.
Graffelo mardekár
Csak látásból ismeri, a mardekárosok sosem voltak a kedvencei. Nem mindegyiket utálja, de eddig ha tehette mindig egy griffisre, hollósra, vagy hugrásra mászott rá.
Még vár
Ekkor Carmen úgy látszik, hogy megérzi jelenlétét, mert felszólítja, hogy lépjen elő.
Tesz néhány lépést, hogy bekerüljön a mardekáros látószögébe, majd mosollyal az arcán megszólal.
- Senki nem mondta még neked, hogy tilos az iskolában dohányozni Graffelo? Ráadásul ár év múlva olyan leszel tőle, hogy senki sem akar majd rád mászni.
Nagyszájú? ? Az nem kifejezés
Gonosz? ? Meglehet, vagy csak szeret piszkálódni.

Montague

A percek csigalassúsággal teltek, a madár végül visszarepült üres lábbal a gazdájához. Nem válaszolt Montague írására, a levél még most is ott pihen a zsebében. A desszertből egy falatot sem evett, valahogy már az a pár falat krumplipüré és hús is soknak bizonyult. Gyomra apró görcsre húzódott össze a korábban történtektől.
Amikor végre elkezdtek szállingózni az emberek kifelé szíve szerint egyből felpattant volna és útja egyenesen a hálókörlete felé vezetett volna. Mégis, ülve maradt és várt. Nadine egy picit odaült hozzá, csak míg megtudakolta a barnától, hogy mi is volt ez az egész, mire Shay egyszerűen megrántotta a vállát és egy nem tudommal zárta rövidre a dolgot. Tényleg nem tudta, hogy mi is ez az egész, főleg az utolsó levél nyugtalanította. A sztereotípiák talán mégsem csak megbélyegzés lenne? Talán lenyúlt valamit valahogyan tőle? Sok minden átfut a barna agyán attól kezdve, hogy valami szivatás a dolog, addig, hogy talán ismét látni szeretné, beszélni vele, s az egész otthagyósdi csak azért van, hogy a lány eredendő kíváncsiságát kihasználva elérje, hogy elmenjen.
Annyit biztosan elért, hogy a leányzó vacilláljon. Egyrészt nem akart menni, mert ki tudja mik a szándékai a fiúnak ezzel, másrészt akart menni, mert érdekelte mégis mik a szándékai a fiúnak. Ajkát folyamatosan harapdálta, s mire felnézett a diákság több, mint a fele már elhagyta a termet. Körülnézve látta azonban, hogy a Mardekár asztala még korántsem néptelen, de nem állt le bámészkodni, gyors felpattant és már ki is sietett a nagyteremből.

Még mindig kételkedve abban, hogy valóban el kellene mennie a találkozóra mássza a lépcsőket, már csak azt kell eldöntenie melyik szárnyt válassza. Mehet tovább, vagy térjen le. Kelet vagy észak? Most ez a kérdés. Ajkát idegesen harapdálva álldogál még mindig az elsőn a lépcsőn, ahol elágaznak a különböző tornyok, szárnyak lépcsői.
Végül, ha vonakodva is, de becélozza a keleti szárnyat, s a csigalépcsőket. Nem igazán érti döntését, de talán az az igazi ok, hogy nőből van. A nők pedig rendelkeznek eme kiborító adottsággal, hogy túlságosan is kíváncsiak. Hát ez az, ami vezérli a leányzót, és esze helyett most valami felsőbb erőnek engedelmeskedik. Igen ez a magyarázat. Ő legalábbis ezzel indokolja saját érdeklődését.

A lépcsőfokok csak fogynak, s megérkezik a csigalépcsők egyikéhez. Körbenéz, de nem lát itt senkit, erre most nem sok dolga van senkinek. A háttérben néhány festmény alak fojtott hangú diskurzusát hallja, akik amikor odanéz elhallgatnak és gyanakodva méregetik a hugrabugost. Mit keres itt vacsora után? Ő maga sem tudja. Az is lehet, hogy felültették. Ez is egy eshetőség. Erre még nem is gondolt.
~ Csak néhány percet várok, aztán olaj még mielőtt megláthatna valaki... még mielőtt jót röhöghetnének rajtam. ~ halkan sóhajt, amolyan lemondóan, mintha már most biztosra venné, hogy Monty nem jön el. Idegesen markolja a korlátot, melynek támaszkodva várja, hogy mi is fog történni.

Miután épp elég kevesen voltak az asztalnál ahhoz, hogy ne tűnjön fel a szokatlan útirány, nyugodtan dobta félre a megunt újságot, s kapta fel a baglyát az esti sétára. Nem mintha sokáig szándékozott volna vinni. Amit persze a kis dög nem is bánt volna. Szóval, haladva, haladva, semmibe vesző tekintettel róva az utat, fordult be az új irányba, s pillantott körbe. Nem túl sokan, bár néhányan kíváncsian pillantanak felé. Annyi baj legyen. A baglyot feldobva a levegőbe, ezzel mintegy repülésre ösztökélve, tisztította meg a ruházatát, kicsit megigazítva az összekuszált részeket, s túrt bele a barna fürtökbe. Nem lett volna tanácsos ha szakadt kis sárvérű módjára toppan a helyszínre. Vagy az csak nála szempont?
Nem az a szaladós fajta. Sőt, nem az a sietős fajta. De most, mint ahogy amikor el kellett kapnia a kis bújkálót, egész rendes tempóban igyekszik fel a lépcsőkön. Ha vaslépcsők lennének akkor visszhangozna, mint amikor az elefánt betért a porcelán boltba. Viszont a kő elnyeli a trappolást, így nem is oly feltűnő jelenség. Persze nem halktalan mint egy macska, vagy bújkál mint egy oposszum. Mindössze halad, előre a cél felé. Szép is lenne ha nem ilyen traktor módjára sietne.
A tekintetével kereste a lányt, gondolkozott, vajon eljön? Ah, biztosan! A női kíváncsiságra, mint ösztökélő erő, mindig lehet számítani. Csak épp akkor merre lehet? Ha eljön akkor nem biztos, hogy sokáig marad, tekintve a sárgák vérmérsékletét. Ha nem jön el… Akkor is elkapja majd valamikor. Csak akkor hosszabb játszmába kell bonyolódniuk. De nem is kellett volna oly sokat aggodalmaskodnia ily kis apróság miatt. Hisz ahogy megérkezett a kívánt pontra, mit azért oly pontosan nem fogalmazott meg, már fel is tűnt a kedves hát. Tudta, hogy ő az. Csak ő lehetett az. Nyakkendőpiszka, hajsimítás, vállmozdítás. Kis szertartás a jó kinézet érdekében. A lány mögött lépkedve, ha esetleg eddig nem vette volna észre az érkeztét, hát ő hangos szóval ugyan nem hívja fel magára a figyelmet. Így, HA nem vette volna észre, akkor a háta mögött megállva, egy-egy oldalán megkapaszkodva a korlátba, ezzel mintegy kényszerű satuba fogva őt, simult az áll a buksi hátsójára, érintve az ajkakkal a fényes hajt. Ilyet régen csinált. Nagyon régen. De nem is volt oly kellemetlen. Nem is idéződött fel senki sem, szóval… HA megfordult volna, a forgatókönyv nem sokat változik, mindössze szembe kerülnek egymással. Marad a satu, a kínos közelség, s a halk mosoly is. Csak épp akkor újra találkozhat a barna s a zöld, feledve a tényt, talán nem is kéne így lennie.

- Szóval hugrabug. Átvert, kedvesem. – nem tűnt túlontúl haragosnak. Tetszett is neki az apró játék, melyben a valódi kilétek elfedve maradnak. S oly ostoba ő sem volt, hogy valahol az agya távoli zugában ne sejtse, ők ugyan nem tartoznak egy házba. De azért megemlítette a dolgot. Már csak a biztonság kedvéért is.

- Kénytelen leszek elégtételt követelni… - hajtotta lejjebb a fejét, mely elégtételnél a napnál is világosabb volt, hogy mily módozatra utal. Mégsem volt meg benne a vad csődörök megállíthatatlan ereje, mely szinte földre dönti a szerencsétlen áldozatot. Igen, ott volt a szelíd erőszak, mi azt mondja, márpedig kell. De érezhető a magatartásából, hogy érti mi az állj, s a nem. Legfeljebb megpróbálja kitapasztalni a határokat. Apró kis szemtelenségek árán.
HA addigra nem fordult volna felé, akkor ő tette meg az első lépést, vagyis az apró kérést a kézzel, hogy hadd lássa a szép zöldeket. HA ott volt, s ki ne akarta volna látni a barnákat…
Bal kezével engedve a korláton, ezzel mintegy biztosítva a ketrec szabadságát, vándorolt a kéz az arcra, betemetve a kis pofit, dédelgetve a bőrt, mely talán finomabb anyagokhoz szokott. Jobbja, Hacsak a másik nem kapálózott a mozdulatok ellen, mik még nagy rosszaságot nem feltételeztek, a derékra fonódott, simított, s kötött ki a kis hátacskán, mely mutatta, maradj csak, nem bántalak. Még? Közelebb hajolva, immár nem suta kis félszegséggel, mely engedheti azt, hogy elmaradjon az a bizonyos valami, HA a lány nem hajtotta el a fejét, érintették az ajkak az ajkakat. Apró csak, még csak nem is francia, tekintettel itt arra, hogy mily kis édes bárányka. Apró puszi, semmiség. De a hevesen zakatoló szív, a sokat látott lélek, melyben ott lakik a mardekárosok fenevadja, mindig többet óhajt. Csak az a kérdés, hogy meddig tudja, avagy inkább akarja féken tartani eme állatot, mely a megfelelő jussát követeli az éjszakában.

Montague

Félelmetes, hogy mennyire semmi élet sincs itt, és ő mégis itt ácsorog, kissé idegesen kapaszkodva a korlátba. A pusmogás, mely a festményektől ered egyre halkul és ritkul. Néha odapillant, hogy nem-e ment el valamelyik portré alak, hogy esetleg tanárt, vagy prefektust riasszon. Végül is még nem tilos itt lenni, takarodó még nincs. Idegessége, aggodalma nem is emiatt van, sokkal inkább annak a lehetősége zavarja, hogy csak egy otromba tréfa naiv áldozata.
Jó ennyire azért nem pánikol, hiszen egyelőre semmi jele röhögő mardekáros bandának, amit valószínűleg meghallana. Biztos?
~ De utálok várni... ~ tény, nincs oda a meglepikért, mármint addig míg nem tudja mit rejtenek a csomagok. Ilyenkor mindig külön kell vele foglalkozni, hogy ne tudjon rászabadulni az ajándékokra és bontogassa őket ki idő előtt. Most is ez a helyzet. Egy ideig hallgatózik, de a képek adnak egy olyan alap hangot, aminek köszönhetően a halk lépéseket nem hallja meg.  Száját elhúzza, s teljesen rákönyököl a korlátra. Agya vadul zakatol, számolgatja a másodperceket, mely végül néma dúdolásba megy át, s ujjai immáron úgy járnak a korláton, mintha otthoni zongorája előtt ücsörögne és egyik kedvenc darabját játssza. Hang ugyan nincs, de ő hallja a zenét. Szemei lehunyva, ujjai sebesen szaladnak a korláton, mígnem keze nem a hideg fémet érinti, hanem egy kellemes meleg, és puha felületet. Szemei hirtelen pattannak fel, ahogyan érzi, hogy hátulról hozzásimulva csatlakozik Montague. Ahogyan a fejéhez ér, nem igazán tudja mit is csinál, mindenesetre tarkóján felállnak az apró pihék. Összerezzen, de nem fordul meg, talán jobb szeretné nem látni az arcát, bár nem tett semmi rosszat. Fejét csak annyira hajtja le, hogy szeme sarkából, válla fölött ellesve figyelhesse a mardis mozgását. Végül felcsendül a mély hang, mely halk, simogató mégis számon kérő. Shaelynn ajkain széles mosoly húzódik.

- Aaa- aaa... - mozgatja meg nemlegesen a fejét, még mindig nem fordul meg, kezei közel a fiúéhoz kapaszkodnak a korlátba ismét. Továbbra is csak leskelődik válla fölött hátha a mardekáros elengedi, ha látja, hogy nem kelleti magát azzal, hogy ily kényes közelben szembe fordul vele. - Én nem. Egy szóval nem mondtam, hogy mardekáros lennék. - mondja kicsit fölényesen, mintha most olyan nagyon túl járt volna az agyán. Pedig dehogy, ő nem csinált semmit, csak nem bocsátkozott részletekbe. Az elégtétel követelésen kuncog, s ahogyan leskelődik a fiú ajkai közelebb kerülnek a füléhez. Erre aprót köhint meglepettségében, de nem sok ideje van ezen megakadni, hiszen ha nem is erőszakosan, de azért határozottan ösztökéli arra kezével, hogy forduljon végre szembe vele. Sóhajtva engedelmeskedik a kérésnek, s a pislákoló fáklyafényben zöldjei érdekes megvilágítást kapnak.
Lágy érintés, simítás suhan végig arcán, mire félénk pillantásokkal válaszol, s enyhe arcpírral ad nyomatékot zavarának. Pont azt a gyengédséget kapja, amelyre vágyik, amelyről eddig csak álmodozott, amelyben még sosem volt része, s amelyről sejtelme sem volt, hogy ilyen kellemes, már-már bódító, főleg ilyen igéző pillantásokkal párosulva. Figyelme nem terjed ki a másik kézre mely olyan alattomban fonódik derekára, tekintete csak a másikét fürkészi, s mikor megérzi az érintéseket derekán, majd hátán szemei meglepettséget türköznek. A lábában minden izom megfeszül, szólni ha akarna sem tudna, mindaddig míg a feje el nem kezd közeledni felé.
~ Hőha Villám! ~ fut át a fején a parancsszó, mellyel apja mindig játékosan fékezte le a seprűjét, sokáig ő is azt alkalmazta. Soká derült ki, hogy a kettőnek semmi köze egymáshoz, ám a hirtelen történéseknél reflexből előjön nála. Karjai gyorsan simulnak a vállra, de nem azért, hogy sürgesse a dolgot, szimplán megtámasztja, hogy legyen ideje elfordítani a fejét. A puszi mindenesetre becsapódik, de az arcára, a forró arc, pedig még inkább felforrósodik ezután. Kezei csöppet remegnek, még mindig lecövekelve áll, pedig lehet, hogy jobbat tenne neki, ha néhány lépésre eltávolodna. Kezei a vállán, az övéi különböző helyeken, érdekes kép mégsem az van, amire az ember elsőre gondolna. Ajkai huncut mosolyra húzódnak, ahogyan visszatekint a barnákra. Nem tudja milyen reakciót vált ki belőle, nem is emiatt mosolyog.

- Mint mondtam, nem gondolom úgy, hogy tartozom bármivel. A talárodon kívül. - neki nem szokása a magázódás, még mindig. Most azonban nem tartja vissza a nyelvöltést, de nem olyan brutálisan, csak széles vigyorában felfedett fogai között dugja ki a nyelvének hegyét, mindezt egyetlen rövid másodpercig tartva meg.

Nem is igazán figyelt arra amit mondott. Ahhoz túlzottan lefoglalta az, hogy milyen közel van, mily kiszolgáltatott, s egyben… Félénk? Megfeledkezve a külvilágról a festmény béli alakok apró pusmogását is száműzve az agya hátsó részébe, csak egy dologra koncentrált. Vagy csak egy személyre? Közelebb, csak egy picit közelebb! Pedig már nem lehet közelebb. Hát nem látod, Montague?
Lopott érintés, tiltott perc, átkos óra, mely tán csak rosszat hoz majd a fejükre. Megpecsételve a jövőt, mely még oly szép fényben ragyog előttük. Ígérve mindent, s semmit, játszadozva a szavakkal, melyek oly szűkmarkúak tudnak olykor lenni.

- Igaz. – nyugtázta a szavakat, még csak a vita apró gondolatát sem fontolgatva. A másik illata, a szemek, az ajkak, vagy a test volt az, mely megrészegítve, feledtetve a mocskos külvilágot, engedelmes kiskutyává varázsolták egyszerre? Ki tudja. Már úgyis elveszett. A módozatok nem számítanak.
A fej fordul, a csók pedig nem talál be. Csak az arcra jut az a bizonyos puszi. A lány meg beszél, beszél… Oh, ezt ugyan őt nem bátortalanítja el. A jobb kéz ott maradt a háton, a bal pedig lesiklott az arcról, nyugodva a vállakon, mik talán beleremegtek a kéretlen simításba. S tudod kedves Shaelynn, a sakkban nincs hibás lépés, legfeljebb rossz taktika. De Montague ezt ritkán alkalmazta. Egy újabb csókot nyomva az arcra, az áll élére, engedett a jobb helyzetéből, mely addig oly szilárd alapokon nyugodott, s ujjaival a pici kis fülecske mögé sodorta a zavaró hajszálakat, melyek megakadályozták abban, hogy eljusson a nyakacskáig. A bal pedig persze biztosan tartott. Hiszen nem csinált semmi rosszat. Sőt, a kezei már csúnya helyeken sem jártak. Mindössze az ajkak feledkeztek meg arról az átkos, s nehéz illemről. Belecsókolt a nyakba, nyelvével végigszántva a barnás, selymes bőrt, egészen eljutva a fülcimpákig, mik csak arra vártak, hogy valaki mutassa meg, nem csak lentebbi régiókban rejtettek el erogén zónákat. Ő pedig, kis rosszfiú lévén, igencsak ismerte eme titkolt pontokat. S előszeretettel kényeztette is őket. Hisz fájóbb volt ez a gyors beteljesedésnél.

- Biztos? – kérdezte halkan, csak neki címezve minden egyes apró szót, immár a korlátba kapaszkodva meg, eltávolodva lassacskán a másiktól. Mi újra csak ott ordítja a lehetőséget, futhatsz, kibújhatsz a karok közül, s a lépcsőknél már… Ott vár egy csúnya mardis nélküli szabadság édes képe. Vagy nélküle már nem is lenne oly édes a dolog?

- Akkor tán jutalmat kapok, hisz megtaláltam. – aprócska mosoly, oly önbizalommal mi már-már alapból készteti az embert a nagy cöhre, s vidám kis cuncogásra, mely mutatja, bolond vagy, de azért szeretlek. Nos. Nála maradjunk a kedvellek szócskánál. Esetleg.

- Vagy majd… - megragadva a kis kezet, remélve, hogy sikerül is, emelte az ajkaihoz. – én lehozom az összes csillagot. – no igen. Ez sem muglik tévéműsorán nevelkedett. A lovagoknál megszokott ostoba, felelőtlen ígéretek, oly szép csomagba kötve mit tán nem is lehet elutasítani. Ki tenné meg ezt könnyen?
Leeresztette a kezet, de nem engedte az apró kezet a tenyérből. Újra, mint aznap délután is, melengetve, dédelgetőn tartotta, mintha csak a rég tett fogadalmat követné, újra meg újra.  

Montague

Meglepetésének ugyan nem mutatja jelét, az már elég kínos lenne. Magában azonban egyik ámulatból esik a másikba, ahogyan a fiú nem éppen házához hűen hagyja, hogy a hugrásnak igaza legyen.
- Igen? Hát pedig... - akad benne a szó, hiszen arra készült, hogy kontráznia kell, ehelyett egyetlen belenyugvó "igaz."- t kap. Tény így volt, de ez mikor zavarja a mardekárosokat, mikor érdekli őket, hogy esetleg nincs igazuk? A barnaság tapasztalatai szerint jobbára soha. Szemeit összeszűkítve néz maga elé, majd nem bírva tovább bele a barnákba. Barátságosak. Ez miért nem teszi bizakodóbbá? Egyszerűen, mert túl sokat hall a fiúról ahhoz, hogy ilyen könnyeden bedőljön neki.

Az első apró kudarc, persze ezt csak Shay gondolta, hogy annak számít a fiú számára, nem kedvteleníti el. Igen, mert nem tolja el, csak megtartja tisztes távolban. Hiába a talár, az alatta levő blúz, az érintést így is érzi a remegés így is megvan, ahogyan a bal kéz végigsimít ismét arcán, végigsuhan nyakán, melyet hosszú fürtök még valamelyest takarnak az ujjak elől, megállapodik a vállán. Jobbja eközben hátrahagyja hátát, másik orcáját is kényeztetve a lágy simítással. Ugyanaz a mozdulat, mint a másik kezével, de most eltakarítja a fölösleges fürtöket a nyakról, miközben lágy csókot lehet arcára, s állára. Orrán csöppet szaggatottan engedi ki a levegőt, mialatt kezei lejjebb csúsznak az izmos vállakról a már ismerős mellkasra, s próbálkozva azzal, amivel az előbb, hogy eltolja magától. Alapjában véve nem tartozik az erőtlen, gyönge lányok közé, hiszen attól mert a kviddiccsel felhagyott még odafigyel magára és ő is úgy szimpatizál magával jobban, hogy itt-ott kitűnnek kidolgozott testrészei. Nem olyan vészesen, inkább szexisen.
Szemei tágra nyílnak, amikor a gyengéd ellenállás ellenére Montague megcsókolja az immáron fedetlen nyakat, az egyik legérzékenyebb pontját. Kicsi korában apja állandóan azzal játszott (mármint miután odaköltözött hozzájuk), hogy a nyakába fújt extrém hangokat produkálva, emiatt a lánykát már akkor is kirázta a hideg és nevetett teljes erejéből. A csóktól egész bal oldalát végigrázza a hideg, s halkan felkuncog, és automatikusan próbál elhúzódni, ami nem is olyan egyszerű.

- Úgy gondolod megérdemelnéd, így? - kérdi határozatlanul, most már visszahátrálva a korláthoz. Nem igazán tudja mikor lehet menekülni, a helyzetfelismerő képessége, amely egykor ígéretes kviddicskarriert ígért most cserbenhagyják, mert miért ne. A legjobbkor. Természetesen arra gondol, hogy ha nincs átverés, nincs kárpótlás, ha lett volna sem biztos, hogy egy súlyban érezné a két dolgot.
- C-c-c... - rázza meg vigyorogva a fejét, le sem véve tekintetét a mardekároséról. - ... csalással. - nem mintha neheztelne rá, hiszen hogyan is várhatott volna mást tőle, egy kis kígyócskától. Naugye. - Ami ugyebár nem érdemel díjat, még ha oly furfangos ötlet is volt. - bók? Elismerés? Áh dehogy, máj hizlalás és tenyérbe kuncogás. Persze csak képletesen értve. Nem mondanám, hogy nem érintik meg Montague szavai, hogy ne táplálnák azt a forróságot, amely olykor végigszalad minden egyes porcikáján. De ezek csak szavak. Igyekszik még meccsben maradni. Végül sóhajt egyet, mintha most szándékozna elcsábulni, engedni az "ostromnak". Balja lecsusszan a mellkasról, nem mintha sok funkciót látnának el ott. Kitapogatja zsebét.
- De, egye fene, ez érdemel különdíjat nemde? Bár nem éreztem magam oly elveszettnek, hogy a becses megtalálóm jutalmat kapjon. - előhalászik néhány knútot, de ezt persze nem mutatja a mardisnak. Reméli, hogy reflexből emeli a kezét, nem kérdezve, hogy mi van a balosban. Szemei cinkosan csillognak, ahogy egyre későbbre jár, úgy borul egyre inkább félhomályba a folyosó. Ahogyan egyre változik a világítás úgy változik a szemében táncoló fény, ezzel szemszíne is. HA kitartotta kezét a fiú, akkor beleejti az érméket, HA NEM akkor óvatosan belecsempészi a zsebébe az aprót, egy kacsintással zárva a szituációt.

Miért van az, hogy a fiú minden szituációt képes továbbgörgetni és a maga malmára hajtani a vizet? Keze újra bilincsben csak úgy mint délután, újra az ajkak felé közelít, melyek újra finoman tapadnak rá a kreolszín bőrre. A megjegyzésre elvigyorodik, tetszik neki, amit hall, azt is tudja mennyire hihető eme, ígéret, melyre, ha most egy eltévedt kis fruska lenne, aki naivan azt gondolja magáról, hogy "majd én, velem minden más lenne..." kapásból visszakérdezne, hogy "Ígéred?". Naná. A mozdulatok tovább haladnak a délutáni sémán, újra leereszti kezét, de nem engedi el a lányét, s mintha csak tartana attól, hogy ha nem fogja leesik és eltörik, pedig nem olyan törékeny ám, mint látszik. A fiú érintése meleg, már-már forró, de még mindig kellemes. A lányka keze annak ellenére hűvös, hogy nem fázik sőt, a már említett melegség el-elönti. Hangja halk némileg gúnyos, de nem oly mértékben, hogy ez bántásnak tetsszen.
- Milyen kár, hogy kinőttem a mesékből, pedig kedvemre való lenne ez az ígéret. - burkolt célzás arra, hogy nem véletlenül nincs a homlokára tetoválva, hogy "palimadár". - Talán a fiatalabb korosztálynál még nyerő lenne ezzel. - kacsint rá ismét. Romantika gyilkos lenne? Inkább csak többet várt, kérdés lehetnek-e elvárásai.

Még mindig ez az ellenállás. Ez oly ritka… Vagy csak ő fordul meg rossz társaságban? Lettek volna ötletei, azt illetően, hogy mit is kezdjen a másikkal. Nade folyton csak tolták, s taszították el. Nem mintha olyannyira megütközött volna ezen. Csak épp ott volt még benne az a tartás, a hiba, mely kerülgette nyughatatlanul, s mi megmérgezte az ehhez hasonló pillanatokat is. Így enyhült a zár, távolodott a test, levegőt ádott a másiknak, mely… Jó, rossz?

- Nos, mindenféleképp így vélekedem a kérdést illetően. – csűrte, csavarta a szavakat, válaszolva arra, vajh megérdeli-e a jutalmat. Az ő kis fejecskéjében persze bármit megérdemelt volna, s a bármi alatt mindent értünk persze. Nem is értette, hogy a másik mit lenne képes megtagadni tőle. Node, mintha lassan oldana ez a feszes tartás. A kéz lágyan végigsimul a mellkason, mire vigyor a válasz, s várakozó tekintet. Valamit a zsebéből szed…ki? Nos, ez némiképp meglepte. Még a vágyait is lehűtötte egy pillanatra. Ösztönösen nyújtva a kezét, vajh mi is lehet ama értékes kincs. Ám a várt….köhöm, kincs…?
Szegény Shay, ez a fajta gesztus a nemeseknél egyenes arányú egy arcul köpéssel, csak amolyan udvariasabb formában. Merthogy knút, meg egyáltalán, pénzt adni a másiknak, ily keveset, ily módon… A levegő is megállt a mellkasban, s el is fehéredett eme gyalázatra. Igen erősen kellett önmagát emlékeztetnie arra, hogy a nő ostoba, nem tudhatja, nem is sejtheti, hogy ezzel mit hozhatna a fejére. Ez még az ő idióta csillagos hasonlatánál is sokkal rosszabb. Pedig, még ha ostoba szöveg is, ő kedvelte. Talán mert megidézte a középkor romantikáját, vagy mert ezt az egyetlen mesét adta elő neki az anyja. Vagy nagyon az utóbbi? Ujjai megfeszültek az apró érmeken, már-már elfehéredő bütykökkel, megpróbálva összelapítani az ostoba kis valamiket. A megszokott megoldás. Pusztítsd el, alázd meg, s tipord földbe. Így talán felejtheted fájdalmad.
Node, nem volt ő vasgyúró. Nem tudta meggyűrni az érméket. Helyette, széles ívben elhajítva azokat, hogy még csak a gondolatukat se kelljen elviselni, ragadta magához, tán kissé erőszakosabban a másikat mint eddig. Megpiszkálták a bestiát. Vigyázz Shaelynn, még megvadul!

- Ezt nem illik. – no igen. Megfeszültek az ujjak a ruhán, belemarkolt a könnyű vállba, s most más tekintet találkozott a zöldekkel. Náluk tényleg annyira fontos lenne ez a dolog? Tényleg halálos sértés, vendettát von maga után egy-egy elhibázott mondat vagy mozdulat? Hát igen. Gondolhatjuk itt azt, hogy ezért volt az a sok árnyháború a házak között. S persze eme kis hibák egyfelől jelzések is. Mutatják az utat, hogy ki a barát, s ki az ellenség. Ugye a lány nem akart ellenséggé válni? Mardekár végre megmutatta magát. Ezért nem hollóhátos. Hisz ravasz, vérét átjárja a mágia, s ha kell, kíméletlen. Most azonban nem kívánt leckét tartani. Elengedve a másikat, egyel hátrébb lépve, megigazítva az összegyűrődött inget, túrt bele a barna tincsekbe. Már megint tollászkodik. Nála ez egy másodlagos tevékenység volt leginkább, mi tán a zavar leküzdéséből eredt.
S igen, ilyen kis sértődős maci volt. Knútok. Ő aranynál sosem adta alább. S őt is leértékelték knútokra. Ezen biztos sokat fog még pattogni, mely ha nem is Shayon, majd a hálótársain csattan. Gondolva itt arra, hogy felülmúlva a szokásos morcosságát, mellyel egyébként is elég nehéz együtt élni, majd még komorabb, s hallgatabb lesz, eljátszva a megszokott, hadd próbáljak ki valamit rajtad, játékot. S higyjétek el, vicces a neve, de nem mókás a kimenetele. Ezt megannyi alsós kis gólya a megmondhatója.

- Későre jár. A világért sem kívánnám, hogy büntetésbe kerüljön, esetleg épp miattam. – pillantott a másikra, hideg udvariassággal közölve a tényeket, mik tán igazak is lehettek, miközben már fordult is be a lépcsők felék, elhagyva oly apróságokat is, mint búcsúcsók és apróbb szemtelenséget. Csak annyit engedett meg még magának, h a cipője mellett heverő egyik érmét, nem feltűnően, de arrébb lökje. Mert oly mocskok még a cipője talpát sem érinthetik. Főleg ha ily emlékeknek kell társulniuk hozzájuk.
Knútok…

Nem gondolta, hogy Monty ennyire komolyan fogja venni az ő kis poénját. Mert ő annak szánta. Igen félvér és nem, nem sok aranyvérű családdal került eddig kapcsolatba. Róluk nem olvasott, sajna nem árusítanak olyan könyveket, hogy, melyek azok a dolgok melyekkel sértjük az aranyvérűeket. És, hogy mennyire nincs félelemérzete, vagy mennyire nem érzi úgy, hogy a mardekáros kárt akar tenni benne. Nem biztos, hogy akart, de ezzel a húzásával elérte, hogy akarjon, a lányka arcán még sincs ott az a rettegés. Tény mosolya eltűnik, s ahogyan a fiú magához ragadja, látja szemében azt a hidegséget, amelyet akkor is látott, amikor csak megbújva társai között figyelte, ahogyan a mardekáros különítmény, vagy épp csak ez a barna példány egyedül haladtak/haladt el a folyosón előttük. Mégis csak a szemébe néz, szemei sem mutatnak félelmet. Nem, egyáltalán nem biztos magában, nem érti, miért van olyan érzése, hogy nem bántaná, hogy nem fogja bántani. Talán naivan még mindig kapaszkodik abba, hogy abban a pár percben ott délután máshogyan láthatta a fiút. Talán, hogy az az álarc, amit mások felé mutat, s az amit felé mutatott akkor, az volt a valódi. Ennyire naiv lenne?

- Sajnálom… - mondja elcsukló hangon. Nem akart megszólalni, mégis megtette, s talán hangja az, ami elárulja, hogy azért van egy csöpp fenntartása, de messze nem annyi, mint kellene. Jobbnak látja nem megosztani ama gondolatát, hogy azt várta a fiú érti a tréfát, és nem veszi ennyire komolyan a dolgot. Hogy nem veszi… személyes sértésnek, mely akár súlyos megtorlást is érdemel. Szemében valódi megbánás, nem tud többet tenni, kár lenne elcsépelt kifogásokkal élni. - …nem bántásnak szántam. – teszi hozzá, de feltehetőleg süket fülekre talál piciny, ám egyáltalán nem mellékes megjegyzése. S itt tűnik ki az, hogy mennyire tapasztalatlan még ő. Mert meghunyászkodik, mert várja, hogy a mardis megbocsásson neki. Az érmék csilingelve érnek földet valahol, odébb. Van, amelyik a falról pattan vissza a lépcsőkre. Ő nem sajnálja, ezekre már úgysem volt szüksége, de talán valahol remélte, hogy ezeket az apró kis semmiségeket úgy fogja fel Monty, mint valami, amit azért ad, hogy ne felejtse el. A cél végül is megvan, de nem éppen a legjobb vonatkozásban, és ez valahol szívtájékon apró görcsbe vonta a leányzó ketyegőjét. De mit is tehetne? A karok elengedik, az érzés mégsem tölti el megkönnyebbüléssel.
Talán élvezte a történéseket, talán tetszett neki, hogy a suli egyik ügyeletes rosszfiúja valami okból kissé érdeklődik iránta, vagy valami hasonló. Nem néz fel rá, ahogyan szárazon közli vele, hogy későinek találja már az időpontot, és nem venné a szívére, ha éppen miatta kellene büntetőmunkára mennie, mire a hugrás csak szusszant egyet.
~ Mondd azt, hogy velem lenne gáz büntetőmunkára kerülni… ~ forgatja meg szemeit, s kissé elszontyolodva harapdálja rózsaszín alsó ajkát és felváltja nyalja meg ugyanott. Újabb szusszanás, s a következő pillanatban Montague elindul.

- Elmész? – kérdezi meglepetten, kissé szomorúan. S még kiskutya szemei is előkerülnek. Hasonlóak ahhoz, mint amit az udvaron mutatott a fiúnak ízelítőképpen, de itt és most ez egészen más. A félhomály, és maga a tény, hogy most valamivel komolyabban gondolja, s több érzés is húzódik mögötte. Pulzusa picit megemelkedik, ahogyan felmerül annak a lehetősége, hogy ennek az estének így kell véget érnie. Ő megsértette a fiút, s ezt még csak jóvá sem teheti, talán meg kellene kérdenie, hogy jóvá tehetné-e ezt valahogyan. Mondjuk nem áll szándékában végtagvesztéssel vezekelnie. – Nem szeretném. – csusszan ki a száján, az ajkai közötti piciny résen, halkan, de talán érthetően. Valahol szeretné, hogy meghallja, mégis keze szája elé siet mielőtt újra valami ostobaságot mondhatna ki, hangosan is.

Knútok, knútok, knútok… Forrt a dühtől. Nos, azért kezdett viszonylagosan higgadtabb lenni. De akkor is gyűlölte az ilyen kis akciókat. De, még ha sértés is, tán nem kellett volna ennyire magára vennie. Most is csak egy másodlagos tudás, emlék volt az, mely megborzolta az idegeit, s haraggal töltötte el a lelkét. Csak… Mi lehetett az?

Lopakodás, lopakodás… Egyik szék alá, majd másik asztal mögé. Kíváncsi volt, hogy az anyja mikor veszi észre, hogy ott settenkedik valahol a nappaliban. Az apró barna kobak nevetve húzódott a terítő takarásába, némán intve a festménybéli hölgynek, ki kíváncsian figyelte, hogy psszt, ne árulj el! A rózsaszín ruhás kisasszony pedig, ki eddig feltűnően figyelte a pici gyermeket, most kuncogva fordította oldalra a fejét, mintha mi sem történt volna. Csupán a szeme sarkából figyelve az eseményeket.
Monty, felbátorodva ezen, az anyuka mögé lopakodva, ki még akkor is a könyv lapozgatásával volt elfoglalva, ugrott meglepetésszerűen az ölébe, ezzel mintegy végleg meghiúsítva azt, hogy nyugodtan olvasgasson. Megkapaszkodott a díszes talárban, életveszélyesen fenyegetve ezzel a drága brossokat, s ékszereket, vidáman figyelte, hogy miképp süt az anyuka orcájára a nap.
Hosszú, szőke tincsek, nagy, kék szemek. Angyalnak hitte sokáig, mert az ő anyukája a legeslegszebb a világon. Node tényleg pont ilyenek lennének az angyalok?

- Montague… Neked aludni kéne… - sóhajtott fel fáradtan, felvéve a gyereket az ölébe, talán már harmadjára kényszerítve vissza az ágyába. Kicsit megviselt volt. Túl fiatal egy ilyen házassághoz, ennyire aktív gyermekhez. Mintha csak egyszerre a világ összes gondja a nyakába zuhant volna, s Montague sem nyugtatgatni, hanem tüzelni akarná a fejében kopogó kis törpéket. Csak akaszkodott rá, s folyamatosan beszélt. Ugyan nem mondta ki, hisz hogy tehetett volna olyat, de egyszerűen kezdte meggyűlölni a kis embert. Vagy csak túl fáradt lett volna, s nem is voltak valósak az érzelmek? Igen, ezen is sokat gondolkozott. Megfáradva, összetörten. Mi másképp… Karjai közt a kis gömböccel aki újra kiakarja tépni a haját.

- Neeeeem, játszunk! Van egy jó ötletem! – igen. Neki mindig is voltak „jó” ötletei. Kár, hogy rajta kívül ezeket nem sokan értékelték. Nade, lassan a felmentő sereg is megérkezni látszott. A dada, aki eddig tán aludt, vagy jól megérdemelt ebédjét költötte, sebes léptekkel közeledett a fiatal asszonykához. Amaz, intve, miképp semmi szükség a magyarázkodásra, hisz ismerte csemetéje szokásait, csak némán átnyújtotta a „csomagot”.

- Vigye el a játszótérre, vagy az abszol útra, akármi. Csak egy kis…levegőt szeretnék! – érezted már azt, hogy egyszerre minden eláraszt, s egyszerűen már… Nem jutsz elég térhez? Elfogy körötted az éltető lég, s egy zárt, ablaktalan szobában érzed magad. Ahol nem is vagy ura igazán önmagadnak, a gondolatoknak, az érzéseknek. Egyszerre előtör, váratlanul, hétköznapi helyzetekben. Őrjöngsz, kiabálsz, mert egyszerűen szomjazol a szabadságra mi úgy látszik most nem adatott meg számodra. Pedig… Túl fiatal még a halálhoz. Vagy…? Igen, a kérdések mindig ott lebegnek.
Hátat fordítva a párosnak, hol a gyermek már megérezte, valami rosszat csinált, kezdte el ujjaival masszírozni az orrnyergét, mintha csak az megnyugtatta volna. Mintha számított volna bármit is. S így egyszerű is volt elrendezni a dolgot. Egy kis pénz, knútok, s megvásárolható a boldogság. Ki az az ostoba aki azt mondja, h ez nem lehetséges? Ezért is volt olyan dühös. Mert megint csak lefizették volna az nagyobb mozgástérért cserébe. Pedig… Nem akart rosszat.
Megállva, egy apró levegőt véve, ezzel mintegy megidézve az örök nyugalmat, fordult meg, a megszokott feszes-lezser-gondos ámde nagyon felelőtlen hozzáállással. Léptek, tompa morajlás, mik a halk suttogásokból származik, a fecsegi kis képek felől, s egy régi érzés.

- Reméltem is. – halk megjegyzés, mintegy önmagának, vagy tán neki is, s persze azok a jól ismert, erőszakos, ártatlan mozdulatok. Derék fonódott a karra, közelebb vonva a vékony testet, s a szabad tenyér újra csak végigsimíthatta a bársonyos bőrt, mely mit sem vesztett a reggeli varázsból. Most is szabadulhatott a lány, nos, pontosabban azután, hogy megtette azt, mit már oly rég megérdemelt volna. Vagy legalábbis szerinte. Így, tán kicsit rámenősebben mint máskor, vagy épp mások, hajolt a lány fölé, s követelte ki magának a csókot. A angolok kimértségét használva, mely persze nem állt oly távol tőle, azért nem kalandozott el a nyelvecske. Nade az ajkak már megérdemelték volna a kényeztetést, mit oly bőszen tagadtak meg tőle.

- Bajba sodorlak. – ígéret vagy csak puszta feltételezés? Lazulva a szorításon, ám még nem engedve el a másikat, kit oly jóleső érzéssel tartott „fogságban”, mosolyodott el haloványan. Mert a barnák kacéran játszhattak a zöldekkel, mik a szemtelen közelség hatására még tüzesebbnek tűntek. Vagy csupán látszat lett volna?

Montynak a fagyóba :)


A szavak meggondolatlanul csúsztak ki a száján. Keze megremeg a korláton, hiszen a második felét csak gondolataiban akarta kimondani, de nyelve most gyorsabban működött, mint az agya. Pech. Vagy mégsem? Amit akart tulajdonképpen megkapta, hiszen Montague befékez, és talán egy pillanatnyi hezitálást követően megindul visszafelé, valamit mormolva az orra alatt, mely Shaynek csak pillanatok múlva esik le. Ajkát beharapva néz rá, a fintornak is beillő kifejezés aztán végül egy mosolyba megy át.
~ Maradsz... ~ vonja le az üdvözítő következtetést a sarkon fordulás és a közeledés alapján. Ekkor fogja fel, hogy talán jobban járt volna, ha azt a fél gondolatot, vagy óhajt, inkább megtartotta volna magának. Nem azért, mert annyira ellenére van a Colien fiú közelsége, épp ellenkezőleg és épp ez az, ami egyáltalán nem tetszik neki. És az a fajta lelkesedés sem, amelyet a derekára fonódó kar, az arcát simító kissé durva, mégis kellemes simítás vált ki belőle. Szemei szinte szikráznak, pedig fény már tényleg alig van rájuk, hiszen ahogy közeleg az éjfél, úgy borulnak sötétbe a folyosók. Huncut a mosolya, s a szemében is legalább annyi huncutság fénylik. Ahogyan a kar erősebben fogja derekát, mint eddig, úgy az ő keze is rásimul a fiú mellkasára. Ám talán érezhető, hogy nem tiltakozik, legalábbis nem tolja el magától. Hogy miért? Mert jól esik neki, jól esnek neki az érintések, a tekintet, és az, ahogyan újra közelít hozzá várva azt, amit eddig nem kapott meg.

Egy ideig fürkészi az arcot, a szemeket, melyek várakozóan tekintenek rá, az ajkakat melyek hívják magukhoz mégis, talán fél tőle. Kissé tart attól, hogy megtegye. Karjai mégis felcsúsznak nyakáig, mivel fölé hajolt, csak lábujjhegyre kell egy kicsit tornáznia magát. Tenyerei közé fogja a nyakát, lágyan simítva végig az odavezető "úton", majd játékosan cirógatva meg egy pillanatra a bőrét. Egy pillanatra sem vonja le róla a tekintetét, az ő arca, ajkai is közelednek a mardis felé. Az utolsó pillanatig nem csukja be a szemét, s aztán sem. Mikor a másik már azt hinné, hogy végre megcsókolja picit "célt" téveszt, szándékosan persze, de nem teljesen az ajkára kapja a várt puszit. Félig az arcára megy. Ez amolyan kompromisszum. Meg is csókolja és nem is, a fiú megkapja, amit akart és nem is. És ő sem érzi úgy, hogy elsietett bármit. Ez egy kis semmiség, bár még ez is több, mint amiben eddig része volt. Kicsit izgatott a reakciót illetően, de mielőtt a fiú még ennyire bénának nézné kissé kiölti a nyelvét. Reméli érti a játékot a hatodéves, bár az utóbbi akciójából kiindulva talán az is nagy bátorság, hogy bepróbálkozik ismét valamivel.

A szorítás enyhül, ő mégsem lép hátrébb, kissé kapaszkodik a vállakban feladva a nyakakat. Még mindig lábujjhegyen áll, de lassan, talán észrevétlenül ereszkedik vissza a sarkaira. Mosolyog rá, a barnák pedig foglyul tartják a zöldeket és nem szándékoznak ereszteni. A fojtott "fenyegetés" egyszerűen kuncogásra készteti, de nem akar hangosan, így tulajdonképpen csak rángatózó vállaiból lehet tudni, hogy mulattatja a kifejezés.
- Hmm... - vonja fel szemöldökét kacéran mosolyogva, szemeiben valóban több tüzet lehet felfedezni, hiszen belül is kissé nagyobb lángon ég, mint eddig - ...csak nem fél valamitől, Mr. Colien? - kérdezi ajkát beharapva, még mindig rabul esve a barna tekintetnek. - Meglep. - sóhajt egy látványosat, lassan megrázza fejét, és még halkan cicceg is. - Nagyon meglep.

- ПроКЈІЯТЬІЙ !
Valahol a távolban hangzik fel a sokak számára ismeretlen kiejtésű és jelentésű szavacska, ami mégis jobban tükrözi a szidalmazó jellemét, mint bármilyen más közkeletű kinyilatkoztatás. De mit jelenthet? Egy másodpercig olyan, mintha Tyana elfeledkezne magáról. Vagy inkább mások számára már jól ismert valóját jeleníti meg e szó?
Átkozott …
Sokáig visszhangzik még az orosz kijelentés a régi falak között, mi nem egy tekintetet vonzott magához az elmúlt pillanatok alatt.
Hirtelen mindenki kíváncsi, hogy milyen veszekedésnek lehetnek fül és szemtanúi.
- Tudod Roxanne, a szerelem és a hűség nem mindig jár kéz a kézben. Szokd meg drága szívem, különben sok-sok csalódás fog még téged érni az életben, nem mondom, hogy nem örülnék neki, mert benőne végre a fejed lágya, de hát ki vagyok én, hogy ítélkezzek feletted?
Egy Hugrabugos lány áll a Mardekáros kígyó előtt, látszik, hogy a visszatartott könnycseppektől piroslik az arca, remeg a szája, de egyelőre még tartja magát.
- Ez már nem rosszindulat, ami benned van, hanem színtiszta és egyszerű gonoszság. Gonosz vagy.
Ismerős, fölényes és egyben gyilkos kacaj hagyja el Tyana száját. Nem bírta már visszatartani. Hiába.
- Tanuld meg drágám, hogy egy úrinő sose mond ilyeneket egy másik hölgynek, de megelőlegezem a bizalmat, és túllépek magamon. Mondd, hogy segítettem neked.
Miközben beszél, beletúr hosszú gyémántként csillogó hajtincseibe, mik most szabadon pihegnek a vállakon, majd a nyakában díszelgő kígyót formázó medalionnal kezd babrálni.
Szegény kicsi Roxanne, szegény, szegény.
Ha tudná, hogy igazából semmi komoly nem történt közte és a nyomorult barátja között, bizonyára másként értékelné a helyzetet, de mindenkinek kötelessége bízni a másik szavában, még akkor is, ha esetleg egy harmadik egészen mást állít.
- Segítettél? Miben?! Tönkretetted a kapcsolatomat Frederickkel. Te magad vagy az ármány. Megmérgezel mindenkit magad körül.
És még féltékeny is. Hát persze. Így szokott ez lenni, általában az esztelen sárvérűek között, de mostanság már e gyarlóság pár aranyvérűt is megfertőzött.
- Még mindig nem érted ugye? Ez csak egy játék volt, nem több. Lásd be végre.
- De hát megcsókoltad! És Ő visszacsókolt.
Ismét az a kacagás.
- Oh, istenem, ugye nem gondolod komolyan, hogy bármi komolyat akartam a barátodtól. Van nekem fontosabb személy is, aki lázba hoz. Fogadás volt az egész az egyik barátnőmmel, amiért múltkor olyan bántóan beszéltél velem. Aprócska kis tőrdöfés a szívedbe. Nem vagyok ribanc Roxanne, egyszerűen nem szeretem, ha ujjat húznak velem.
Kíméletlen, na és? Az igazság mindig fáj.
Míg beszél, gondolataiban egészen másutt jár. Ott azon az estén. Mikor forró ajkaik egymásba gabalyodtak azzal a fiúval. Tristrammal.
De mi az, hogy szeretni?
Nem ismeri ezt a szót.
- Örülök, hogy végre felfogtad. Vége …
Roxanne úgy látszik, nem bírja tovább. Hatalmas könnycseppek kezdik áztatni az arcát, mindjárt elfut.
Óóó, Tyana mindennél boldogabb lenne, ha Vikitria is itt állna ebben a kisebb tömegben, hiszen tanulnia kéne még pár dolgot tőle a szentpétervári sátántól. Legfőképp, hogy az ilyen pillanatokban sose hallgassunk a szívünkre. Csakis a jéghideg rációra.
Ismét hátsót billeget.
Helyes kis popsiját úgy illegeti, mint ahogy azt egy ilyen lánynak illik. Mert ugye ez az egyik lételeme. A hátsóbillegetés.
Na meg persze a bosszú.
De olykor az igazság, ha kiderül, csak még mélyebbre tuszkol a kétségbeesés sötétségében.
Miközben magára hagyja a szerencsétlen és megalázott lányt, teljesen véletlenül belekönyököl egy fiú vállába.
Mikor Chelsea felnéz rád, furcsa csillogást láthatsz a szemeiben.
Fenevad pompázását.
És a cseresznyeajkak nem nyílnak, hogy bocsánatot kérjenek. Nem. Ő senkitől nem kér elnézést. Sőt, mintha mi sem történt volna, tovább is sétál, ha meg nem állítod.
Mert van, aki az ördögnél is rosszabb.

Annyira hideg, s mégis olyan lágy. Árad belőlem, szanaszét szórom, ám egyetlen pillantásommal mégis, darabokra töröm, azt a hűvös és jeges hangulatot, amit a lényemmel teremtettem. A fiatalabb lányok szinte olvadoznak, amikor feléjük intek, a sok kis senkiházi meg összevont szemöldökkel figyeli minden egyes lépésemet, de igazán egyik sem gondolja komolyan, amikor azt mondja a társainak, hogy elbánna velem. Ostoba senkik, egyszer lenne elég vér az egyikükben, ahhoz, hogy közelebb lépjen, s a szemembe mondja, amit gondol. Az igazán dicséretes lenne, hiszen végre valaki komolyan is gondolja, az egészet nem csak szajkózza, az üres szavakat. Aztán eljátszadoznék vele, akár a macska az egérrel.
Lassan felemelem kezemet, s végigsimítom a hajamat. Megállok egy számomra megfelelő helyen, majd fejemet kissé oldalra biccentve várok. Hogy mire vagy kire még magam sem tudom, de azt igen, hogy amikor itt lesz az ideje érezni fogom, s cselekedni fogok.
Aztán amikor meglátom azt a lányt, akkor fog el az érzés, amire egész nap vártam, megvárom amíg közelebb ér hozzám, addig rá sem nézek, csupán a földet bámulom kifejezéstelen tekintettel, mintha nem is érdekelne, hogy éppen felém közeledik. Majd ahogy elhalad mellettem, felszegem fejemet, s egy halk alig hallható kis megjegyzést teszek.

- Sohasem értettem, hogy miért kell lánynak egy madame szerepét eljátszani az iskola falai között, ám ma már jól tudom, hogy ezzel is csak azt akarják bizonyítani, hogy ők is kiválóan megoldanák egy olyan ház irányítását. –

Arcomra mosoly ül ki, pimasz mosoly, amely az epés kijelentésemet követően csak erősítik annak sértő voltát. Várom, hogy a lány miként reagál, hiszen egy ilyen kijelentést valószínűleg nem fog megjegyzés nélkül hagyni, s nekem pont ez a lényeg.
Ismerem őt, hiszen velem egy házba jár, s párszor láttam már a klubhelységben is, habár nem vagyok ott egy túl gyakori vendég. „Tyana Chelsea Miscreant, milyen szép név”, gondolom magamban, s közben még azon is nevetnem kell, hogy egyáltalán ilyesmi eszembe jut.

~ Kialakult bennem az a sztereotípia, hogy ezek a lányok mindig kinézik maguknak az évfolyam legjóképűbbnek kikiáltott tagját, majd aztán nyálcsorgatva megtesznek neki mindent, amit csak kér. Ismerős ez a dolog nekem is, hiszen rendszeresen vissza is élek ezzel, noha nem tartom magamat annyira…. Inkább hagyjuk is, szeretném megtanítani őket arra, hogy ha így viselkednek, akkor ne csodálkozzanak, ha ekként is tekintenek rájuk. Persze rá nem kell, hogy igaz legyen, erre egyszerűen csak a kontaktusba kerüléshez van szükség. ~

Figyelem a lány, s amint ezen, gondolatok cikáznak a fejemben, arcomra mind szélesebb mosoly húzódik. Az élet már csak ilyen, hiszen ahhoz, hogy más boldog lehessen, egy másik embernek gyakran szenvednie kell, hát én ekként adok vissza egy darabot a szenvedőknek, s ezzel újabb szenvedőket teremtek. Ez a paradoxon az, ami egyben tarthatja a világot.

~ Az élet csodaszép, mondják a nagyok, ám ez koránt sincs így, mind szorongó és keserű emberek vagyunk, én ebből akarok kitörni, s válni egy boldog, felszabadult emberré, úgy érzem elég jó úton haladok…. ~

Sylvain Robinson


Épp elmenne melletted, mikor egyszer csak annyit látsz, hogy megtorpan. Figyel, úgy hegyezi a fülét, mint a macska, mikor az egér apró kis rezdüléseire összpontosít. Lassan felnéz rád, egyenesen a szemedbe néz, egy másodpercre olyan érzésed támadhat, mintha kést forgatnának a szívedben. Már ha van ilyen. Néz…néz és nem szól, vár addig amíg kevesebben lesznek a folyosón.
Biztos, hogy ezt akartad?
Szép fejét kissé oldalra dönti, zavarba hozóan és mérges kígyó módjára szegezi rád fenséges íriszeit. Úgy csinál, mintha elgondolkozna azon, amit a fiú mondott, pedig már az első másodperc után ott volt a csípős válasz a nyelve hegyén.
- Hogy mit mondtál édes? Remélem nem nekem szántad ezt a nevetséges és válaszra se méltatható kis mondatocskát. Az OLYAN házakba csak te jársz…és sajnállak is érte.
Arcán megfejhetetlen kifejezéssel pillant a fiúra, s noha szíve legmélyén reménykedik abban, hogy Syl már fél, tudja jól, hogy ez nem lesz egyszerű meccs…a másik is Mardekáros, és csak azt kaphatja tőle, amit Ő ad majd neki.
Ajkaira sötét győzelemittas mosoly kúszik, de egyelőre nem szól. Csak vár és néz. Néha beletúr a hajába, esetleg megnyalja száját.
Igen…pont olyan lány, aminek Syl hiszi. Külsőleg.
De belsőleg…
Ő sohasem futott még senkiért sem hiábavaló köröket, soha senki kívánságát nem teljesítette, és általában Ő az, aki válogathat a nyálcsorgató jelöltek közül. Hiába van egy állandó partnere, igen partnere mert Ő sohasem mondja ki azt, hogy szerelme, társa, attól még élvezi a figyelmet, amit más tud neki nyújtani. Azt, ahogy egy csókkal eszét vesztik a férfiak, ahogy egy pillantással a pokol legmélyebb bugyrába lehet taszítani valakit, s így tovább.
Tyana ezt sosem tanulta, egyszerűen a vérébe ivódott az évek során, de az is lehet, hogy már így született.
A bazsarózsa elragadó árnyalatára festett nedves, telt ajka enyhén szétnyílik.
Igaz, hogy gyönyörű, de az, hogy roppant intelligens senkit nem érdekel, hiszen Tyana az a fajta lány, akit ritkán ítélnek meg más alapján, mint a külseje.
- Ha egyszer úgy tudnál válaszolni egy lánynak ahogy illik, lehetséges, hogy már lenne egy komoly kapcsolatod. Bár…előre sajnálom szegény lányt. Úgyis csak a lábtörlője leszel, semmi más….és ez unalmas lehet majd neki is.
Hátradobja gyémántként csillogó hajtincseit, és a fiú háta mögötti szép régi falat kezdi el vizsgálgatni. Így jelzi, hogy Ő egyelőre nem kíváncsi a másikra.

- Nézzenek oda, de felvágták a kisasszony nyelvét. Tudja mindenki csak azt hallja meg amire kíváncsi is, és mindenki azt érti magára, ami jellemző is rá. Én csak vaktába eleresztettem egy kis megjegyzést várva, hogy valaki majd csak felveszi azt. – arcomra gúnyos mosoly húzódik. – Ám tudja mit, én kérek elnézést. Miként is vetemedhettem ilyesmire, Merlinre, hiszen ehhez semmi jogom sincsen…
Csupán az érdekelne, hogy ha ilyen önérzetes, akkor miért is fordult vissza, s nem ment tovább úgy, hogy egyetlen szó fecsérlése nélkül hagyta volna a levegőben a megjegyzésemet. Amelyről nagyon jól tudom, hogy mennyire illetlen és epés, ám mégis van olyan, aki felveszi, higgye el kegyed, hogy most nem feltétlenül önre célzok. Vegyük úgy, hogy az ön észrevétele csupán az erős önérzet, s az irányomba táplált nyilván való gyűlölet eredménye. Kíváncsi vagyok, hogy miért értelmezi manapság egyre több lány úgy ezt az egészet mintha ellene irányuló vad támadás lenne.
Pedig egyszerű a megoldás, ha kéjencnek öltözöl ne háborogj ha el akarnak vinni egy körre. – nevetésben török ki, s közben felemelem a kezemet, jelezve, hogy sajnálom ezt a kis jelenetet, de muszáj nevetnem, hiszen az egész olyan komikus. – Tudja, engem cseppet sem zavarnak az ilyen hölgyemények, sőt, élvezem a velük töltött minden egyes percet, csak utána ne várja el, hogy előkelő hölgyként kezeljem, mert ők nem viselkednek így.
A kis megjegyzését arról, hogy lenne valakim, ha nem lennék ilyen. Nos, ezt inkább nem firtatnám, legyen elég annyi, hogy egyetértek. Viszont, arról igazán nem tehetek, hogy ilyen fejlett társadalomkritikai érzékkel rendelkezek. A megfigyelés és az általánosítástól való elvonatkoztatás ma már ritka nagy kincs, kérem, ne feddjen meg, hogy gyakorlom is.
És még mielőtt faképnél hagyna, hiszen minden bizonnyal most ez következik, a nevem Sylvain Ian Robinson, szolgálatára. –

Arcomra mosoly ül ki ismét, hiszen jól tudom, hogy most sem voltam éppen a legtapintatosabb, csupán kifejtettem, hogy miként vélekedek bizonyos csoportok viselkedéséről és öltözködéséről. Plusz, ha tud a sorok között olvasni rájöhet, hogy egyszerű exhibicionizmusból tettem a kis megjegyzést, pusztán arra szolgált, hogy felhívjam a figyelmet magamra, s lám milyen jól sikerült.
Kezeim akár egy ódon fa ágai a lágy szélben kezdenek el lassan ereszkedni testem mellé. Nem tehetek róla, amikor magyarázok, folyton mutogatok, gesztikulálok, hiszen szeretem átélni, amiről beszélek. Várok, s közben alaposan szemügyre veszem Őt.

~ Milyen törékeny, s mégis olyan erős, bámulatos, egyszerűen magával ragadó a külseje. Ezek a leomló fürtök, legszívesebben, egész nap csak… csodálatos. S legvégül az íriszei, akár egy briliáns, olyan tökéletes, s mégis olyan rideg, olvasni lehet bennük, s mégis semmit sem tudsz meg, igézőek, s elragadnak a valóságból.
A legszívesebben átadnám az örökkévalóságnak ezt a teremtményt, de miféle önző lélek lennék, ha megfosztanám a társadalmat attól, hogy szemlélhesse, amint e mestermű a tökéletesség legfelső szintjére lép. ~

Végül tekintetem megállapodik a lány lélektükrein. Egyáltalán nem hatnak megnyugtatóan, ám mégis az én lelkemet ez simogatja oly érdesen, szinte sebet ejt rajta. Milyen jól esik, annyira jó. Most minden olyan könnyű, de nem hagyhatom el magam, nem láthatja meg ezt, nem törhetek meg ha faképnél hagy, tartanom kell magam.

Hallgatja a másik szavait, s nevetnie kell. Kacéran, vidáman, sértően csilingelően. Mostanában egyre több olyan fiúval találkozik, aki megpróbál hatást gyakorolnia Őrá, saját eszközeivel…csakhogy.
A lány már ismeri ezeket a fortélyokat, tudja, hogy mikor kell hallgatnia, hogy mikor kell hatalmasakat pislogni, mikor lehajolni egy leejtett tárgyért, s közben áldozata szemeibe nézni, mikor kell megérinteni valakinek a karját, majd csókot lehelni az arcára.
De….
Tudja azt is, hogy mikor kell olyan nyersen válaszolni, ahogy csak tud, mikor bántani egyetlen szóval, és így tovább. Syl rossz emberrel kezdett.
Nagyon is rosszal. S ez így nem mehet tovább.
Pedig egyszerű a megoldás, ha kéjencnek öltözöl, ne háborogj, ha el akarnak vinni egy körre.
Beleharap alsó ajkába, hófehér foga egy másodpercre megvillan ahogy a húsba mar.
Kissé oldalra dönti a fejét, majd közelebb lép a másikhoz, nem rég érkezett vanília parfümje belengi a teret…
- Óhh…értem már. Szóval el akarsz vinni egy körre …nagyon csábító ajánlat, de sajnos nem tudom beiktatni a többi jelentkező közé.
Nem mosolyog, már nem.
Mélytengeri íriszeiben valami kegyetlen csillogás veszi kezdetét. Elbűvölő, mégis veszélyes. Olyan, mint mikor szépnek találsz egy kígyót, csak éppen arról nincs fogalmad, hogy a kis bestia méreggel telített, s ha megmar, akkor van 10 perced arra, hogy segítségért kiálts…. különben meghalsz.
Vajon Sylvain is így akar járni? Esetleg semmit sem sejtve jár kel, hiszi azt, hogy a méreg nem hatásos? S mi történik olyankor, ha a méregre nincs ellenszer?
Még közelebb lép.
- De sajnos … nincs neked annyi pénzed, hogy meg tudd fizetni a szolgálataimat …
S már táncol is ki a fiú környezetéből, megáll előtte 3 méterre .. a vele szemben lévő falnál.
Éppen körbe nézne, mikor ráeszmél, hogy nincs értelme. Már csak Ők ketten vannak ezen a nyavalyás folyosón. Talán Sylnak sincs most órája? Vagy, hogy működik ez? Talán lóg…?
- Nincs véletlenül órád…?
Vigyorog, de már nem lép se előre se hátra. A tangónak vége.
Csak nézi a szőke tincseket, nézi őket. S a kék szemek mik igazából annyira szépek lehetnének, ha egy kis melegséget erőltetne beléjük…de hát pont Tyana szóljon ezért? Hisz neki a pillantása felér minimum 5 tőrdöféssel…voltak akik túlélték, s voltak akik nem … az élet már csak ilyen.
- Nem tudom melyikünk nyelvét vágták fel jobban … ha már itt járunk. De ezek szerint nem hiába kerültem a Mardekárba anno … hányadikos is vagy? hm….talán elsős?
Szemöldökét megemeli, nézi a vonásokat, hátha ki tud csikarni valamilyen érzelmet a fiúból.

~ Nézzenek oda, valaki, aki visszavág, végre egy érdekes préda. Sosem árt, ha van némi változatosság az áldozatok között. Mostanában úgy is olyan sivár volt felhozatal, csupa egyszerű és könnyen emészthető pláza cica, de ő, hmm, ő egészen más. Van benne valami vadság, valami keserűség, amit másokra vezet át. Tetszik, határozottan tetszik. Azonban ez még nem jelenti azt, hogy megúszhatja a kiképzést. ~

Elmélkedek ekként, majd egy gúnyos mosoly húzódik ábrázatomra, amikor úgy gondolom, hogy Tyana befejezte a mondandóját. Nem mutatok más érzelmet csak a gúny jön le a gesztusaimból. Afféle sztoikus berögződések ezek, melyeket az is észrevesz aki nem figyel engem, nem is baj ilyenkor nagyon jól jön.
Tyana rossz emberrel kezdett, engem nem tud holmi iróniával megtörni. „- Nincs véletlenül órád…?” Erre a kérdésre szinte számítani lehetett volna, egyszerű, ám sokszor ennyi is elég, azonban most inkább csak fegyvert adott a kezembe, amit fel is fogok használni.

- Órám? Ugyan kérem, ez mennyire gyenge támadás volt, próbálkozhatna kegyed valami erősebbel is, ütősebbel, de úgy érzem már ez is erőn felülről érkezett, nem is baj, sokakban nincs meg a tehetség ehhez. Ne értsen félre nekem sincs, csupán jól leplezem, nincs a véremben, az hogy úgy legyek faragatlan, mint sok pórias paraszt az iskolában.
Na, de visszatérve a beszélgetésünkhöz, szóval a másik korával jönni, nem éppen nyerő fellépés, nem lehet belőle csípős és ütős választ kihozni, bár úgy érzem ezt kár magyaráznom, hiszen süket füleket lel csupán szavam.
Hogy ne lenne annyi pénzem? Drágám, nagyon csúnyán félre informált lehet vagy csak nem ismer engem. Azt veszek meg és akkor amit csak akarok, ha kegyedre lenne szükségem, hát megvenném. Ha bármi másra megvenném, de nem kérkedek ezzel, nem szokásom, az ostobák kenyere a vagyonnal kérkedni, engem magasba emel a puszta létem, nem kell ahhoz vagyon.
Oh magas labda, le kell ám csapni. – mosolyom még szélesebb lesz. – „Puszta létem is.” Gondolom valami epés kis megjegyzés már meg is fogalmazódott, hát persze mi más is történhetett volna.
Szóval nem olyan lánnyal állok szemben? Ennek határozottan örülök. Dicséretes, mondhatnánk ezt is, de inkább azt mondom, hogy nem túl gyakori. Manapság nem jellemző, hogy egy lány feladná a bájaival megszerezhető népszerűséget, azért, hogy másként szerezze meg azt. –

Kis nevetés hangzik fel, majd arcom hirtelen vált kifejezéstelenbe, szinte olyanra, mintha citromba haraptam volna. Hagyom, hogy a mimikám fürkészése nélkül, csupán a saját gondolataiból építkezzen, szinte csak szemeim árulnak el egy-egy érzést, hiszen azokat nem tudom kontrolálni úgy, mint vonásaimat, s tartásomat.
A szemeim elárulják, hogy érdekel a lány, de azt nem, hogy milyen szempontból. Csupán azt, hogy a szemek és a szinte porcelán babához hasonló megjelenés magukkal ragadtak, akár a művészt egy tökéletes forma.

A szívem majd' kiugrik a helyéről, az arcom kipirult és egyre csak egy használható menekülési útvonal után kutatok.
- Nem tudom mit tervezel, mocskos kis félvér, de biztos vagyok benne, hogy ezután nem lesz kedved tovább próbálkozni! - Túl közel hajol, egy kis nyál is rámfröccsen, de attól még egyet értünk, akkor is, ha  most nagyban hallgatok. Hülye egy helyzet, jó lenne megpróbálni visszakövetni, hogy honnan is indult ez az egész.

Az biztos, hogy még semmi gond nem volt mikor elkezdtem sétálni. Igen, kastélyon belül, igen, ilyen időben, éppen azért, mert ilyenkor szinte mindenki kinnt tölti a szabadidejét, tehát értelemszerűen le kell ülni, jópofizni és béna vicceket is hallgatni. Valahogy most nem volt kedvem hozzá, pedig nagyjából ez az életem, kisebb-nagyobb kilengésekkel. Szóval csak róttam a folyosókat rendületlenül, annyira elmerülve a gondolataimban, hogy a következő pillanatban már arra kellett feleszmélnem, hogy ketten a falnak paszíroznak és csillagokat látok, mivel a fejemet sikeresen belevágtam a kőfalba. Emlékszem, miközben ecsetelték a bűneimet, sikeresen leellenőriztem, hogy vérzik-e, de szerencsém volt. Illetve, ahogy vesszük, a helyzethez képest mondjuk úgy, nem is rossz.
Valami olyasmi volt a bajuk velem, hogy, idézem "be akarok férkőzni a mardekárosok bizalmába, hogy aztán valami sunyi dolgot csináljak". Nem kifejezetten intelligens megszólalás, de a lényeget levettem: gondjuk van azzal, hogy Rayjel barátkozom, illetve még inkább azzal, hogy ő barátkozik velem. A sunyi dolog kicsit kevésbé könnyen értelmezhető, hiszen mi számít aljasnak azután, hogy orvul hátbatámadtak egy védtelen hugrabugos, hangsúlyozom hugrabugos kislányt. A kicsit nem is kell kiemelni, az szerencsére látványra is egyértelmű.
Egy darabig csak csendben bámultam rájuk, talán ezzel meggyőzöm őket arról, hogy tökéletesen ártalmatlan vagyok, de nem voltam túl sikeres, inkább csak valami vicsorgáshoz hasonlót hoztam ki belőlük. Kellemetlen. Jobb híján megpróbáltam beazonosítani őket. Az egyikükben felismertem az évfolyamtársamat Jonathan Nielsent, a másik viszont egy-két évvel fölöttem járhat, talán rokonok, mivel mindkettőnek olyan vastag nyaka volt, hogy tyű. Bár lehet, hogy ez valami faji sajátosság, de inkább nem kezdek előítéleteket gyártani a zöldekre, hamár ilyen szerencsétlen helyzetbe kerültem miattuk. Célszerű nem felbőszíteni az ellenséget, ezt megtanultam már.

- Szerintem félreértetek valamit. - Próbálok higgadt maradni és igen, ez már a jelen. Néhány morgás, talán ők is így gondolják - folytatom. - Semmit nem akarok tőletek, a házatoktól, tipikusan olyan ember vagyok, aki azt szereti, ha békén hagyják. - Ez mondjuk nem igaz, de ha értenek a legilimentciához akkor.. Hát, kalapom az nincs, de nagyon meg fogok lepődni.
- Átlátok rajtad.  - Át. Keresztül, kasul, szét, össze, vissza. Bizony.- Csak le akarsz rázni, de ne hidd, hogy ilyen könnyen átverhetsz.
Pedig már kezdtem beleélni magam. Ha kimondanám valószínűleg atomjaimra átkozna, de jé, így is. Már rántja is elő a pálcát, nem is értem miért dermedek le, szinte várható volt. Nincs nekik semmi bajuk velem, de elég jó alany vagyok a felgyülemlett agresszió levezetéséhez.
Most kéne sikítani, de nem megy, inkább csak reménykedek.

---

Könyvekkel megpakolt kezekkel sétálok lefelé a csigalépcsőkön, elhagyva az egyik tornyot, ahol mindig is szerettem olvasgatni. Hogy miért is egy ilyen, magas helyet választottam? Először is azért, mert csodálatos a kilátás és szeretek nézelődni a felhők magasságában is. Másodszor, itt sosincs olyan tumultus, mint a könyvtárban, nem zavarnak a piszmogásukkal. Az, hogy olykor málhás szamárnak vagy önsanyargatónak tűnhetek azzal, hogy néha vaskos lexikonokkal caplatok fel, s alá a sok-sok lépcsőn, engem egyáltalán nem zavar. Az éles nyelvek természetesen ezt sem hagyják szó nélkül, ahogy sok más dolgot sem. Talán nem is kell említenem, hogy főként a zöld selyembe bújtatott mardekárosokról van szó. Némelyikük olyan pökhendi, arrogáns, lekezelő és finoman szólva is tuskó, hogy néha megkérdőjelezném még a származásukat is. Nos, ezek alapján talán nem is oly véletlen, ha nem kedvelem őket túlzottan.

A mai napon azonban örülnöm kellene, ugyanis még egy jómadárral sem futottam össze és ez igencsak meglepő, tekintve, hogy sólymokat megszégyenítve cirkálnak az épület minden pontjában, a hét minden napján. Örülök is, a szokásos problémáimmal egészen elvagyok, leszámítva egyet, bár azt inkább a pozitív gondok közé sorolnám. Még most sem tudom kiverni Őt a fejemből, annak ellenére, hogy még csak nem is ismerem. Hisz az ember sokat változik az évek alatt, és amit másodévesen láttam, s tapasztaltam, az nem biztos, hogy most is így van. Furcsa, nem gondoltam volna, hogy az a gyerekes érzés egy újra találkozás alkalmával ismét felélénkül, és újra beindul a szerkezet, ami arra késztet, hogy próbálkozzak nála, hátha most szerencsém lesz. Hmm, tulajdonképp nem is értem, hogy miért vártam idáig?

Ezen gondolatokkal lépkedek a folyosókon, s mivel órák után szinte azonnal a tornyokhoz siettem, így a talárom még mindig rajtam van, bár már egyáltalán nem rendeltetésszerűen használom, ugyanis a ruházatom, ami egy halványkék ingből, s egy fekete nadrágból áll, imitt-amott kivillan a köpeny alól. Kezeim között éppen megcserélem a könyveket, mikor zajos beszéd üti meg a fülem, felpillantok, s csak azt látom, hogy két, zöld talárt viselő, igen csak nagyra nőtt srác egy szerencsétlen, s úgy tűnik, igen csak védtelen lánnyal szórakozik. Nekem sem kell több, amint meglátom a folyosó túlvégén a talár alól kibukkanó pálcát, máris szaladni kezdek, eldobva a könyveimet. Mindig is utáltam, ha a mardekárosok kekeckedtek, de azt már egyáltalán nem tudom tolerálni, ha lányokat támadnak meg. Rohamléptekkel érek oda, s gyorsan a pálcámat is előrántom, majd a két fiúra emelem.
- Vingardium Leviosa! - Gyorsan szedve a levegőt, határozottan ejtem ki a varázsszavakat, nincs időm arra, hogy gondolkodjak, vagy valami frappánsabb dolgot találjak ki.
- Gyere ide - nyújtom szabad kezem a lány felé, s biztosítom, hogy ha szeretné, a hátam mögött leljen menedéket. A srácok nagyjából ennyi ideig lebeghetnek a levegőben, majd talán az én hibámból, talán az ő szerencséjüknek köszönhetően megszűnik a lebegés és a földre huppannak.
- Mégis mit képzeltek, hogy..hogy lányokat támadtok meg? - teszem fel a kérdést, levegőért kapkodva, miközben ők felpattannak a földről, s dühösen vicsorogva közelítenek felénk.

- Azt hiszed, most megijedtünk, Hartley ?- Fogai közt sziszegi a magasabb, miközben a képembe hajol, s már már érzem a reggeli fokhagymás pirítós illatát, mikor a másik előrántja a pálcáját és ránk fogja. Én is feléjük tartom a pálcám, tekintetünk megvillan, bár nem igazán tudom, hogy mit kellene tennem ebben a helyzetben, csak azt érzem, hogy egyre nehezebben veszem a levegőt. Ebben a pillanatban azonban egy csapat ricsajozó hugrabugrás kanyarodik be a folyosón, talán negyed vagy ötödévesek lehetnek, s vannak egy tucatnyian. Tekintetem feléjük villan, de úgy tűnik, hogy a srácok is észreveszik, mert máris talárjuk mélyére süllyesztik a pálcájukat. Nocsak, tán vaj lenne a fülük mögött?
- Ezt még megkapod, Hartley! - Hasonló modorral sziszegi a nagyobb, miközben az alacsonyabb ugyanígy vicsorog a hugrás lány felé.
- Ostoba tyúk...neked véged...- Csusszannak ki ajkain az utolsó szavak, majd búcsúzás nélkül, egy szemvillanás alatt tovább is haladnak, otthagyva minket a folyosó közepén. Leengedem a pálcám, majd szuszogva a lány felé pillantok.
- Jó..jól vagy? - kérdezem, miközben kissé meggörnyedek, s megtámaszkodom a térdeimen...

Ha tudtam volna, hogy ez ilyen jól megy, hamarabb elkezdek imádkozni. De komolyan, a csodák mostanában csak úgy röpködnek felém. Mondjuk lehet, hogy ezt nem kéne ilyen bátran kijelentenem, a csodák sajnos hajlamosak legalább olyan gyorsan elillanni, mint, ahogy képesek berobbanni az ember életébe.
Mint például most, egy hirtelen betaláló átok képében, ami hihetetlen, de nem engem talál el, hanem a támadómat. Hirtelen a levegőbe emelkedik előttem a két monstrum, így már kivehető megmentőm alakja. Hirtelen bevillan, hogy jó lenne megemlíteni, mennyivel sejtelmesebb lett volna, ha használ egy kis perui instant sötétségport, de talán az időpont mégsem megfelelő, így csak kihasználom a hirtelen jött szabadságot és elfoglalom helyemet a srác háta mögött.
- Mégis kit ti... - ...sztelhetek benned, ez lenne a mondat vége, de mikor meghallom a két gyanúsan emberi eredetű puffanást, inkább a kialakuló vitára irányítom a figyelmemet.

Az egészből leginkább az jön le, hogy egy Igazi Hőssel van dolgom, bizony, nagybetűkkel, mert megérdemli. Megvédi az ártatlan kislányokat a gonosz mardekárosoktól, hát mindjárt a nyakába vetem magamat, csak, hogy a kép még idillikusabbá váljon. Természetesen az ellenfél nem csak gonosz, de még csúnya is - lehet, filmet kellene forgatni rólunk.
A kaland lehetőségén felbuzdulva hevesen bólogatok a fiú minden szavára, csak, hogy lássák én már számítottam az érkezésére és még tökéletes csapatot is alkotunk - ha akarunk. Mondjuk az egyetértés már kevésbé nagy, mikor leostobatyúkoznak, de hát az ilyet le kell nyelni, főleg, ha vannak szemtanúink. Senkinek sem hiányzik, hogy a végén rámsütssék, én kezdeményeztem.

Mikor végre eltűnnek, van időm jobban szemrevételezni a segítőmet és elsőre sikeresen megállapítom, hogy hollóhátas, hála a nagyon frappáns talárszegély és címer kombinációnak. Szóval intelligens és valamennyivel fölöttem járhat, mert még nem voltak együtt óráink.
- Ez szép volt, elismerésem! - Mondanám, hogy akár griffendéles is lehetnél, de valószínűleg ő büszke a házára én meg nem akarom megbántani. - És persze köszönöm. Ha nem lépsz közbe ilyen villámgyorsan, valószínűleg kicsináltak volna.
Látom, ahogy összegörnyed, hangosan szedi a levegőt s miegymás, biztos futott, hogy időben ideérjen, ami meg aztán tényleg duplán jó.
- Velem semmi gond, hála neked és a lélekjelenlétednek, inkább az a kérdés, te hogy vagy? - Nem mintha megátkozták volna, vagy ilyesmi, de olyan kimerültnek tűnik, ami mondjuk nem éppen jellemző egy ilyen korú diákra ennyi futás után. Persze, az sem kizárt, hogy a bagolyházból rohant idáig, bár akkor inkább a közöttünk lévő telepatikus kapcsolatra kellett volna rákérdeznem.

Mondjuk az is célszerű lenne, ha megpróbálnám megmagyarázni a támadás okát, ne higgye, hogy valami szörnyű bűnt követtem el, bár ha valaki közelebbről rám néz, azt sem tudja elképzelni, hogy egy légynek ártottam volna - önszántamból.
- Annyira bosszantó, hogy mindig belémkötnek mióta közülök is szereztem egy barátot. - Próbálom felvezetni, nem tudom mennyire érdekli majd. - Először csak piszkáltak, beszólogattak. Persze, az is eléggé idegesített, de legalább nem kerültem ilyen helyzetbe. Fogalmam sincs mi lehetett most az oka... Biztos a vizsgadrukk, már, ha a nagyobb darab hetedéves volt.

Ha ezt az esetet vizsgáljuk, egész különlegesnek tekinthető roxforti pályafutásom során. Amióta itt tanulok, még egyetlen egy alkalom sem volt, mikor meg kellett volna mentenem valakit a "gonosz" markai közül. Igaz, mindig segítettem másoknak, amiben tudtam, de effajta "hősiességet" még nem tettem, már ha ez annak tekinthető. Ha jobban belegondolunk, ez mégis inkább egy szívesség, és talán minden normális ember megtette volna, akiben van némi empátia, figyelmesség és segítség nyújtásra való hajlam. A lány szerencsésnek mondhatja magát, mert mi történt volna, ha nem járok erre, és más sem jár erre? Akkor valószínűleg a gyengélkedőn kötött volna ki...

Már csak az a kérdés, hogy megérte-e mindez? Ugyanis részemről elég nagy butaság volt rohangálni annak tudatában, hogy könnyedén kaphatok asztmás rohamot. Most pedig nagyon úgy érzem, hogy jelen helyzet nekem nem kedvez és az egész kalamajkának én iszom meg a levét. Nem, nem bántam meg azt, hogy segítettem, de a hülyeségem miatt saját magam kevertem bajba. Megoldhattam  volna egyszerűbben is a dolgokat, egy távoli pálcaintéssel, vagy egy hangosabb ordítással. De nem, nekem rohannom kellett, valami belső indíttatás végett...

Én sem vagyok normális, hogy ilyen dolgokon gondolkodom, miközben alig kapok levegőt. Még mindig csak támasztom a térdeimet, próbálom egyenletesen venni a levegőt, annak reményében, hogy talán jobb lesz és elmúlik. Eközben fél füllel hallom a hugrás lány szavait, a köszönetét, s kérdését.
- Én...- próbálnék válaszolni, de úgy tűnik, hogy a sors egy fecsegő lány útjába sodort, akinek annyi mondanivalója van számomra, hogy nyugodtan elhívhatnám egy vacsorára is, míg elmeséli. Igen, némi gúny szorul belém ilyenkor, mikor az éltető levegőért kapkodok, talán az oxigénhiány okozza ezt a fejemben.
- Én...asztmás vagyok...- Nyögöm ki nehezen, mikor a szemeibe pillantok. Remélem, hogy most ezzel nem hozom rá a frászt, mert  örülnék annak, ha ő lenne az, aki most nekem segít. Nem a legjobb ácsorognom, így inkább a fal mellé lépek, s leülök a földre, hogy hátamat a falnak támaszthassam. Kezeimmel azonnal a zsebeimben kezdek kutatni, keresve az inhalátorom, amit egyelőre nem találok.
- Segítenél megkeresni az inhalátorom? - teszem fel a kérdést két köhögés közé szorítva, bár az sem biztos, hogy tudja miről beszélek.
- Olyan kis izé...világoskék műanyag...mint egy pipa. - Próbálom nyomra vezetni, miközben mellkasomban szorítást érzek, ez nem a legjobb tünet, jó lenne végre pipázni. Talán érthető, ha most kicsit már lelassulva kajtatok az eszköz után, de ilyenkor nem tudok egyszerre két felé figyelni, vagy levegővétel, vagy keresés. Azért igen vicces ez a nap, először én segítek rajta, pillanatokig talán még hős is vagyok a szemében, majd a végén neki kell engem megmentenie...

Az eredeti terv valahogy úgy nézett volna ki, hogy ő jobban lesz, bemutatkozik és ezután mindig ott terem, ahol épp bajba kerülök - na, nem mintha ez olyan sűrűn fordulna elő. VIszont, sosem rossz, ha az embernek van valakije, akire mindig számíthat, aztán szépen lassan a kapcsolatunk barátsággá alakul majd... Naivan szövögetném tovább a terveimet - amik, mint mindig, elég egyértelműen kirajzolódtak, annak ellenére, hogy most találkoztunk először -, de egyre ijesztőbben szuszog, szóval itt az ideje megijedni.
Miután kellőképpen megijedtem, elgondolkozom, vajon mi is a teendő az ilyen helyzetben. Lehet, hogy valami nonverbális vackot küldött rá az egyik mardis, ami balul sült el? Mert azt mondjuk kizártnak tartom, hogy ilyen célzottan és ilyen sikeresen támadják meg valami számunkra ismeretlennel. Ő hollóhátas én meg kicsit stéber vagyok. Nem egy rossz páros.

Mikor kiderül, hogy asztmás, nagyjából világos lesz számomra a helyzet. Egyszer volt egy hasonló gondokkal küzdő osztálytársam, de az még Bristolban volt, az általánosban és ötletem sincs, hogy a varázslók mit is csinálnak az ilyesmivel.
- Tudsz valami bűbájt, vagy akármi..? - Gyenge próbálkozás, mert , ha tudna, valószínűleg nem rogyna a fal mellé, hanem elvégezné. Mondjuk az is lehet, hogy olyan rosszul lett, hogy nem képes végrehajtani, de ez mondjuk azt is kizárja, hogy képes lenne megtanítani nekem hirtelenjében. - Vagy van bármi, amiben segíteni tudok, egy ilyen hősnek?

Inhalátor... Ez stimmel, bár nem tudtam, hogy neki világoskék van, de sebaj. Mellétérdelek és hevesen turkálni kezdek a táskájában és a vészhelyzet ellenére nagyon illetlennek érzem magam. Áttúrom a nagy zsebet, a kicsiket, a hátsót, a rejtetteket, de vagy én vagyok béna vagy elfelejtette magával hozni. Mert akkor ő a béna.
- Van egy kis gond. - Kicsi, mondjuk inkább nagy, de ilyenkor nem szabad felzaklatni, legalábbis én így tudom. - Szóval az inhalátor nincs igazán a táskádban. Van esély rá, hogy a zsebedben van?  - Ha ő is olyan szétszórt, mint én akkor ez teljesen elképzelhető, viszont van egy olyan érzésem, hogy ez nem igaz. Ennyi dolog nem sülhet el jól, főleg nem egymás után.
- Esetleg lekísérjelek Madam Pomfreyhoz, hívjak egy tanárt, kezdjek el sikítani..? Mit szeretnél?  - Valaszthat, itt már csak a kreativitása szabhat határt, hiszen nyitva hagytam a kérdést.

Azért valljuk be, édes, ahogy próbálkozik, s még mindig kérdésekkel bombáz, miközben nekem már félig lóg a nyelvem. Beszélni nem szeretnék, örülök, ha levegőt kapok, így inkább csak az ujjaimat, s kezeimet használom a kommunikálásra, miközben újból elkap egy kisebb köhögő roham. Bal kezemet megemelve hevesen rázom, hogy erre ugyan nem tudok egyetlen varázslatot sem, ezután dobom be az inhalátor ötletét, s végre, úgy tűnik, hogy angyali kezekre akadtam, mert ő segíteni akar. Engem az sem érdekel, hogy kutat a táskámban, s kidobálja belőle a tollakat, a papírokat, a becsomagolt, bontatlan szendvicset, s a félig elcsócsált, papírba visszacsomagolt csokoládét. Sőt, az sem zavarna, ha végigkutatná a zsebeimet, jelen helyzetben még ez sem hozna zavarban.

Bevallom őszintén, jólesik, hogy törődik velem és próbál segíteni, utoljára anyám volt ilyen lelkes, ha rólam volt szó. Arcvonásaim kissé megkönnyebbülnek, hogy nem fogok fulladásba belehalni a Roxfort folyosóin, mert ez azért mégis csak ciki lenne, azonnal pletyka kerekedne, hogy vajon miért is fulladt meg? Le merném fogadni, hogy a rosszmájúak azt is kitalálnák, hogy elfelejtettem levegőt venni...

Amíg én halálom lehetséges elméleteit gyártom a fejemben, addig hősnönk gyorsan kutakodik, s látom, igen fürgék az ujjai. Aztán mikor rám pillant azokkal a nagy szemeivel, érzem, hogy valami gond lehet. Ezt csak megerősítik bennem a szavai, s egyre gyorsabban kapkodok a levegő után, majd kapkodni kezdem a fejem, hátha kiszúrom az életmentő eszközt.
- Segíts! - szólok rá kicsit erélyesebben, hm, lehet, hogy pánik fogott el? Valószínű, mert úgy elkaptam a kezét, s úgy szorítom, mint még soha senkiét. Ha ez nem elég nagy segélykérés, akkor sajnálom, ennél több tőlem nem telik. Általában mindig határozott vagyok, s tudom, hogy mikor mit tegyek, de jelen helyzetben nem fogom megmondani, hogy mit csináljon, hisz én sem tudom. Varázslatot erre még nem találtak ki, a sóbányák Erdélyben vannak, a  pipám pedig? Hol lehet az a fránya pipa? Gondolkodj Gavin, gondolkodj!

Lassan eljut a tudatomig, hogy amikor megláttam őt és a támadóit, akkor eldobtam a könyveimet, s valószínűleg azok tetején volt a készülék is.
- A folyosón..- nyögtem még ki, de ekkor már kezdett elkékülni a fejem, az ajkaim és valószínűleg nem nyújthattam szép látványt.
- Ott..- próbáltam még hadonászni, s én magam és oldalra vetettem magam, hogy hason csúszva -(milyen szerencsétlen helyzet) -elérjem a pipámat, ami alig pár méterre virított tőlem a folyosó kövezetén...

Csak semmi pánik. Ezt ismételgetem magamban már egy ideje, de a hatása nem túl látványos, s még csak el sem tereli a figyelmemet. Mégis, mit lehet ilyenkor tenni? Rohanjak Madam Pomfrey-hoz, hogy addig ő szépen csendben eltávozhasson az élők sorából vagy várjam ki amíg meghal a kezeim között? Nem lenne túl szerencsés, sem a történet, sem az utána való magyarázkodás szempontjából, szóval nem lenne rossz, ha találnék valami megoldást. Ha jobban belegondolok van is, de arra jobb nem is gondolni. Mégis mi lenne a nemrég eltervezett közös jövőnkkel, ha így indítanék? Persze, ha hagyom meghalni, az sem a legjobb ajánlólevél, illetve nem is lenne kinek megmutatni. Úgy már nem ér túl sokat.

- Nyugi... - Jobb híján még egyszer átpakolom a táskáját, mert meghalnék a szégyentől, ha kiderülne, hogy csak nem vettem észre az inhalátort. Persze, nincs ilyen szerencsém, így csak egyre tanácstalanabbul kuporgok mellette.
Hirtelen megragadja a kezem, ez már valamivel ijesztőbb, főleg azért mert úgy szorítja, hogy kezdem azt hinni ez az utolsó emberi reakciója és szeretne annyit kisajtolni belőle, amennyire csak futja. Szerencsére ez a tévképzet hamar eltűnik, mivel a szavai lassan, de biztosan eljutnak az agyamig.
- Segítsen már valaki! - Sírós hangon motyogom magam elé, nem a legjobb bíztatás egy fuldoklónak, de mit tegyek? Ennyit tudok nyújtani. Illetve nem, van még valami, de...
Lilul a feje, oldalra dől, én meg visszatartom a lélegzetem. Vagy most csinálok valamit vagy egy életen át hibáztathatom magam a haláláért. Egy kicsit nyöszörög, de úgy hallom csak félrebeszél szegény, így nem is tulajdonítok neki nagy jelentőséget. Még rángatózik néhányat a földön, én meg lehet, hogy elbőgöm magam. Miért velem történik az ilyesmi? Nem elég, hogy megtámadnak a folyosón, kis híján összepisilem magam a nagy rémületben, erre még ilyen komoly döntéseket is meg kell hoznom. Mi történik a világgal?!

A további hadonászás hatására végre elszánom magam. Tudom, hogy meg kell adni a módját az ilyesminek, de egyszerűen képtelen vagyok belegondolni, mit is csinálok épp.
Elengedem a kezét, fölé hajolok, majd lassan és sokkal kevésbé biztosan a szájára tapasztom az ajkaimat és ugyan olyan gyorsan el is rántom. Basszus! Újra elismétlem a mozdulatsort, ekkor már egy nagy levegőt is veszek előtte, ami sosem árt ilyen helyzetben.
Nem igazán ideális első csók, ez a legelső gondolatom, mivel mindkettőnk szája olyan száraz, mint a pergamen és a felőle érkező hangok sem kimondottan bíztatóak. Persze ez nem csók és nem is próbálom meg élvezni, ez életmentés, semmi több. Viszont, ha már jóképű és ilyen kiszolgáltatott, akkor miért ne mehetnék biztosra?
Jópárszor beleszuszogok a szájába, remélve, hogy ez már közelít a szájon át lélegeztetésnek nevezett módszerhez.

Tudjátok, a halálomat egész másként terveztem el, úgy gondoltam, hogy egy meleg, trópusi szigeten, a fák hűs árnyékában, egy kellemes nyugágyon ringatózva csukódnak le a szemeim, miután elszürcsöltem egy koktélt szeretett hölgyem társaságában. Ám jelenleg ennek még csak a közelében sem járok, itt nem legyeznek pálmalevelekkel, nem ring alattam nyugágy, nem érzem a tenger sós illatát és az egyetlen hölgy, aki mellettem van, nos, ő is csak annyit mond, hogy nyugi. Persze, várjak még pár percet, nem? Tényleg ennyit érne az életem, hogy a folyosó rideg kövén leheljem ki a lelkem, s később majd rólam zengjenek verseket és az utódok is az én történetemen szörnyülködjenek?

Nem, kizárt, hogy megadjam a kaszásnak ezt az örömet, nekem van még néhány elintézni valóm , s még vannak páran, akik számítanak rám. Talán ezért ragadom meg olyan erős szorítással Melore kezét, s ezért jelzek neki minden lehetséges módon, hogy segítsen. Lassan rájövök, hogy hol lehet az eszköz, de hiába minden kalimpálásom és hiába minden kiejtett szó, talán nem érti, bizonyára megijedt.

Láttam már hozzám hasonló esetet, egy nyáron. A srác fiatalabb lehetett nálam pár évvel, hozzám hasonlóan ő is kapkodott a levegőért, ellilult a feje, a nyelve már alig lógott, a szemei az erőlködéstől lassan felakadtak, végtagjai görcsbe rándultak, s csak a szerencsének köszönhető, hogy ő akkor túlélte az esetet. Hűha, akkor bizonyára most az én arcom is az övéhez hasonlatos, s talán ez miatt ordibál a hugrás lány?

Én még mindig azon vagyok, hogy elvezessem az inhalátor közelébe, de egyre nehezebben megy, s a sok erőlködéstől oldalra dőlök, majd lassan, a fal mentén elcsúszva elterülök a padlón.
-   Ott…ott..- utolsó erőmből még próbálok mutogatni, bár az ujjaim inkább csak görcsösen rángatóznak, szörtyögő hang tör fel a mellkasomból, még megpróbálkozok egy utolsó légvétellel, amikor az ajkaimon idegen ajkakat érzékelek. Ennyi tényleg elég lenne ahhoz, hogy életben maradjak? Akárhogy is, a kíváncsiság éltet, s próbálok észhez térni, hogy tudjam, mi történik körülöttem. Pislogok egyet, mikor újra megérzem az előző mozzanatot, ám most mintha levegő is szökne a szervezetembe. Tulajdonképp, más esetben igen csak izgató lenne ez a jelenet, most azonban, ahelyett, hogy a vérnyomásom az egekbe szökne, a vér pedig egész máshova utazna a szervezetemben, most csak nyugalmat érzek. Ez viszont jó jel, ugyanis, ha nem izgulok, akkor könnyebben veszem a levegőt is.
A hugrás lány módszere úgy tűnik, hatásos, akár szakszerűen csinálja, akár nem, valami csak hat rám. Ugyan még mindig érzem, hogy szorít a mellkasom, de néhány belégzés után már magamtól is kapok levegőt, s ekkor a tekintetem is kitisztul, s látom, hogy újra felém hajol. Az utolsó pillanatban, mielőtt még újra kísérletet tenne rajtam, megszólalok.
-   A kezemtől nem messze..- Hm, ugye, hogy milyen gyorsan kitisztult a beszédem? Szerintetek rájátszottam egy kicsit? Nos, sokan nem értékelik a humoromat, nem is tudom miért…Igaz, valóban rosszul lettem, tényleg nehezen vettem a levegőt és valóban az ájulás határára kerültem, de még lett volna időnk, míg gyorsan felveszi az alig egy méterre heverő inhalátort…Ám, hiába próbáltam jelezni, ő úgy döntött, hogy más módszert választ, egy igen jó módszert. Egy apró mosoly húzódik az ajkaimra, s megszólalok:
-   Ne nézz így rám…khkhkh, add oda kérlek..- fűzöm még hozzá kisebb köhögésroham közepette. Csak remélem, hogy most már ő is észreveszi azt a kék kis műanyagot…

Az lehet, hogy ez ember szíve olyan gyorsan dobog, hogy már nem is érzi? Najó, talán egyébként se szoktam érezni, de szerintem ezzel elég jól sikerült éreztetnem, hogy milyen állapotban is vagyok. Aki elfelejtette volna, épp a földön fekvő fiú felett támaszkodom és kétségbeesetten próbálok életet lehelni belé, úgy hogy közben ne tűnjön fel neki, hogy még élvezem is a helyzetet - egy kicsit. Ha még egyszer panaszkodni fogok az unalmas életem miatt, valaki üssön le. Hiszen nem elég, hogy bajba kerülök, ami szökőévben egyszer fordul elő, de még olyasmi is történik velem, ami az átlagember számára is különleges. Ezt a napot biztosan pirossal fogom bekarikázni a naptáramban.

Egészen olyan, mintha kezdene újra magához térni és valamivel egészségesebben is néz ki, de a biztonság kedvéért még folytatom a ténykedést, mert nem akarom a legrosszabbkor abbahagyni az életmentést. Nem, azt semmiképp sem. Mondjuk elég különös, hogy egy lélek sem jár errefelé, bár most már jobb is, mivel kívülről nézve elég bizarr látványt nyújthatunk, itt, az ételmaradékok és szétdobált papírok között csó... létezve. Épp újult erővel hajolok fölé, mikor váratlanul megszólal és a hangja szokatlanul tisztán cseng, aminek, nagy megdöbbenésemben nem tulajdonítok különösebb jelentőséget.

Kissé kábán a mondott irányba nézek, úgy érzem mintha legalább én is túl lennék egy hasonló rohamon. Lassan fókuszálgatok egy kicsit, majd meg is pillantom a mutogatása okát, mert bizony, a kis kék inhalátor ott pihen a földön és innen pont olyan, mintha az arcomba röhögne. Sőt, odalépek hozzá, a kezembe veszem és még akkor is.
- Te végig tudtad, hogy ez itt van? - fordulok felé gyanakodva és még a fejemben motoszkál az is, hogy talán meg kéne kérdeznem tényleg a hatásos életmentő akciómtól lett-e ilyen jól, így hirtelenjében. De nem, azzal csak a módszerem hatékonyságát kérdőjelezném meg, amit semmiképp sem szeretnék. A megütközve bámulást azért még megengedhetem magamnak, nem igaz?

Odadobom neki a kis műanyag akármit és jobb híján visszaülök a földre, mert kezd irritálni, hogy le kell néznem rá. Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy a hirtelen jött vészhelyzet ilyen gyorasn el is múlhat, így hol a fiúra, hol a földre szegezem a tekintetem és próbálom jól az eszembe vésni az eseményeket, hogy később majd pontosan el tudjam mesélni mindenkinek. Persze, nem lenne rossz, ha egy-két, történetszínesítő információt is hozzá tudnék tenni.
- Öhm, ha már ilyen... közeli kapcsolatba kerültünk, elárulnád a neved? - Ez persze ahhoz is hasznos lehet, ha nem állok el az eredeti tervtől és megpróbálok vele valami kapcsolatfélét kialakítani.

Végre, hála legyen Merlinnek, vagy annak a láthatatlan lénynek, aki most a hugrás lány tekintetét is a kék inhalátorra vezeti és sikerül felvennie az eszközt. Ez azért jó hír, már csak az kellene, hogy odaadja, s használatba vehessem, hisz a lélegeztető akciótól eltekintve még mindig veszélyben foroghat az életem, és újból rám törhet egy második roham.
Most miért néz rám így? Úgy, mintha bűnös volnék és végig tudtam volna, hol lapul az életmentő eszköz?
Tekintetemmel gyanakvó íriszeit fürkészem, és megengedek felé egy apró mosolyt.
- Igen, de próbáltam neked jelezni, hogy ott van, csak nem nagyon sikerült. - Magyarázom és megkomolyodnak a vonásaim, hogy még csak véletlenül se higgye azt, hogy szórakoztam vele. Valóban veszélybe kerültem, az már egy egész más dolog, hogy mikor láttam , hogy mire készül, picit még rájátszottam a helyzetre...Most pedig őt figyelem, várom a reakcióját, kíváncsian pislogok felé, s reménykedem abban, hogy nem csap hisztirohamot, hisz nincs rá oka. Ehelyett nem mond semmit, csak hozzám dobja a kis készüléket. Remek, most meg már dobálózunk, mintha előbb nem is lettem volna a halál torkában...
- Köszi - Jegyzem meg, a pipát a számhoz illesztem és párszor befújok. A gyógy segédeszköznek köszönhetően pillanatok alatt csillapodik a köhögésem és a tüdőm is eredeti funkciójának megfelelően működik. Én pedig nyugodt szívvel döntöm a falnak a fejem, s kifújom a levegőt.
- Huh, köszönöm...ha nem vagy itt, már biztosan szőnyegként díszíteném a folyosó kövezetét. - Egy apró mosoly kúszik az arcomra és a lányra pillantok.
- Ó, persze...Gavin Hartley vagyok, hollós. És te? Ki az, ki ajkaival lehelt életet belém? - Kérdezek vissza költői szavakat használva, s egy apró vigyor kúszik az ajkaimra. Közben feltápászkodok a földről és a kezemet nyújtom a földön ücsörgő lány felé, hogy felsegítsem őt.
- Ne ücsörögj ott, mert meg fogsz fázni. Na gyere...és mesélhetnél arról, hogy miért is támadtak meg téged ezek az alakok...-

//elnézést a késői reagálásért //

Gyorsan ráveszem magam, hogy a dolgok jó oldalát nézzem, illetve kezdjem el keresni, csak utána nézzem, jó erősen, mert a kicsi dolgokat erősen kell nézni, hogy látszanak. Igen, végig tudta, hogy ott az a kis... izé, inhalátor, én meg totál hülyét csináltam magamból, hiszen, uramisten, befogtam a száját a számmal. Nem csoda, hogy nem tudott beszélni! A helyzet pár másodperc alatt megváltozott, már kicsit sem érzem magam hős megmentőnek, csak lebiggyesztett ajakkal bámulok magam elé. Mit fog gondolni rólam? Biztos azt, hogy egy buta, éretlen, tehetetlen, drámázós, hisztizős, egyszóval tökéletes hugrabugos vagyok. Ha kimondja, valószínűleg annyira ki fogok akadni, hogy sorban az összeset be is bizonyítom. Remek. Na, nem, csak azért sem. Igenis tudok érett, okos... satöbbi, szóval nem olyan lenni.
- Szívesen és, szóval bocsi az előbbiért. - Ez most úgy hangzott, mintha olyan rosszul csókolnék, lélegeztetnék, hogy bocsánatot kell kérnem? Vagy mit szoktak ilyenkor mondani? Mások nem csinálnak még csak ehehz hasonlót sem, ez lenne a válasz, ha lenne belső hangom. Jellemző, hogy én még ilyen segítséget se kapok. - Ne gondold, hogy én mindig ilyen vagyok, ilyen bajbakeveredős, félreértős típus. Sose történik velem semmi, ezért nem tudom, hogy reagáljak ilyenkor, de ha még párszor rosszul leszel előttem, biztos belejövök. - Félős mosoly kúszik az arcomra. - Lehet, hogy nélkülem többre mentél volna, kettőnk közül úgy látszik te vagy a hatékonyabb megmentő.
A gúnyosan költői szavakra is sikerül elpirulnom, hát ez nagyszerű. Persze lazán kell fogadnom a dolgokat és, aki laza, az nem is kéri meg a másikat, hogy erről soha többet ne is beszéljenek, nem? Elfogadom a felajánlott kezet és csak azután szólalok meg, így legalább nagyjából egy szintre kerültünk.
- Melore Lainey és meglepő módon a hugrabugba kerültem. Lehet, hogy ezért is kötnek folyton belém, nem igazán tudok hatékonyan védekezni, ami nagyjából tökéletes alannyá tesz engem. Erre már csak rátesz, hogy az egyik barátom mardekáros, így még szerintem jogosnak is érzik, ha bántanak. - Ennél gyerekesebb már nem is lehettem volna, de már nincs mit tenni, lassan elindulok az egyik irányba, különösebb cél nélkül.
- Te merre indultál, mielőtt úgy döntöttél megmentesz egy védtelen kislányt? Ha gondolod el is kísérhetnélek, kárpótlásul az élményért.