Roxfort RPG

Az északi bejárat közvetlenül a veteményes kert mellett halad el, egy folyosón.
A bejárat két részre oszlik, egyrészt a belső, és hatalmas északi udvarra mutat, másrészt az iskola másik udvarára, mely a folyóhoz vezet.

((Greg))

Még szerencse, hogy melegedett az idő, télen rosszabb lett volna, ha kiszorulok a klubhelységből és mostanában nem fűlt hozzá a fogam. Minden estémet ott töltöttem még két héttel ezelőttig, együtt a barátaimmal, Maryvel, Greggel és Damiennel. De minden megváltozott. Először Greggel, aztán pedig Maryvel vesztem össze, hogy az óta még csak rám sem néz Damien pedig… Ő meg leginkább szerintem Greg és Mary miatt haragszik rá. Most pedig egyedül vagyok.
Egyre nehezebb ez az egész, egyre inkább nem találom a helyem a világban és kezdem úgy érezni, hogy valami nagyon elromlott körülöttem, hogy nem így kellett volna alakulniuk a dolgoknak. Greggel nem az a bizonyos este volt a gond, vele más sokkal régebben megromlott a viszony és egy hülyeség miatt, mert igenis az volt és hogy nem tudta magát túl tenni rajta arról nem én tehetek. Egy csók… egy csók ami, amint elcsattant már bántam, de megváltoztatni az eseményeket nem lehet. Igen, hiba volt, hogy bátorítottam egy pillanatig, aztán elrohantam és elküldtem, de okom volt rá, ő pedig azóta sem jött oda hozzám, hogy beszéljünk, csak duzzog. Látom, hogy bántja a dolog, most meg…
Maryvel azért sokkal komolyabb a dolog. De ami a legrosszabb, hogy akkor még magamtól is megijedtem. Pálcát szegeztem rá és kevesen múlt, hogy ne küldjek felé átkot. Pont rá. De nem csak én voltam a hibás, nem kellett volna sértegetnie, sem engem sem a családom, mert hiába nem rég óta ismertem csak őket, a körükben úgy éreztem, hogy hosszú évek után végre hazataláltam, és ha ezt Mary képtelen megérteni arról nem én tehetek.
Kint töltöttem a délutánomat a szabadban, mint mostanában oly sokszor, mikor volt egy kis szabadidőm, de sötétedni kezdett és ráadásul a levegő is lehűlt. Az iskolai egyenruha talár nélkül meg hát nem a legmelegebb, így elindultam az iskola felé, hogy majd keresek egy csendes zugot magamnak, ahol eltölthetem a hátra lévő időt, és ha szerencsém van, akkor összefutok valakivel. Általában ilyenkor Dracora vágytam mostanában ez egyre kevesebbszer volt így. Nem, nem az együtt töltök órák arány csökkent, csak a vágyakozás, mikor szükségem lenne valakire. Ő nem az a fajta ember volt, aki meg tudott vigasztalni és ráadásul mostanában megint rengeteget veszekedtünk.
Elértem az északi bejáratot és beléptem rajta. Megcsapott a meleg és azonnal le is vettem a pulóverem, így egy gyűrött ingben indulhattam tovább.

Messziről láttam már Greget, de miután arra vezetett az utam, amerre ő volt, nem igazán tehettem mást, közeledtem felé. Egy hátraarcot meg nem volt kedvem bejátszani. Az nem is én lettem volna. Nem voltam az a fajta, aki meghátrál a gondok elől és különben is két hete, hogy az a bizonyos veszekedés lezajlott, azóta folyamatosan járunk órákra és ha már osztálytárak vagyunk, sajnos nem kerülhetjük el a találkozásokat. Pedig néha milyen jó lenne…
Ez volt azaz ok, ami miatt valójában szemmelláthatóan kevesebb időt töltöttem a Klubhelységben mint régen. Jó, bevallom, ha lehetőségem van rá akkor nem keresem a bajt, vagy nem is ez a legjobb megfogalmazás, hanem inkább nem keresem olyan emberek társaságát, ahol konfliktus adódhatna.
Gregtől nem tartottam, hisz az iskolaterületén, meg belegondolva akárhol máshol, mindenkinek ugyanolyan joga van tartózkodnia, az meg, hogy köztünk nem minden stimmel, az a mi dolgunk. Azt el kell tudnunk intézni, a gond csak az, hogy ezt már csak úgy lehet, ha nem szólunk a másikhoz, mert a legapróbb apróságból is hatalmas vita keveredhet köztünk. Mindez, mert Mirol vagyok.
Rám köszönt.
Na ettől féltem. Hisz ha megvetően nézne csak rám, akkor egy szó nélkül el tudok mellette menni, akkor nincs gond, de így… kötözködni akar és ebben biztos voltam, az ösztöneim meg általában nem szoktam csalni.
A gyanúm beigazolódott.
Először nem tudtam hova tenni a kis megjegyzését, de aztán rájöttem. Tud Dracoról. De honnan? Én nem mondtam el neki, egy teljesen nyilvánvaló indokból: mert képtelen voltam rá. Képtelen voltam a szemébe mondani az igazságot. Azóta persze már számtalanszor megtehettem volna, hogy ne úgy könyveljen el, hogy csak szórakoztam vele, hogy csak jó kis játék volt, hogy visszacsókoltam aztán otthagytam. Pedig nem játék volt. Sose játszadoztam volna vele. Csak…
Több volt számomra egy szimpla barátnál, jóval több, de mégsem tudtam belészeretni. De akkor abban a pillanatban annyira észszerűnek tűnt, hogy megcsókoljam, hogy ne mondja neki nemet, csak aztán rá kellett jönnöm, hogy az csak pillanat műve volt. És tény, hogy rosszul reagáltam le, de akkor megijedtem a helyzettől, Greg pedig nem könnyebbítette meg a dolgom.
De ma már mindegy. Ma már mindennek mindegy. Nem fogom Greg kegyeit keresni, azok után nem, amiket a fejemhez vágtak, és hogy süt belőlük a gyűlölet felém. Most meg ez a megjegyzése… De ha ő így akkor tőlem sem várjon többet.
- Tessék? – játszottam a hülyét – fogalmam sincs miről beszélsz, de nem mintha rád tartozna, de Briant-nel járok.
Persze ez nem volt igaz, de tudtam, hogy bökni fogja a csőrét, hisz Briant szintén DS-es és őt nem zavarta, hogy Mirol lettem, nem úgy, mint Greget.
- Egyébként, köszönöm szépen jól vagyok. Te?
Hiába próbáltam takarni, nem sikerült igazán lepleznem a megvetést, amit Greg iránt éreztem, és nem mert sárvérű, hanem mert úgy bent velem ahogy.

>> Sean bácsi <<

Áttetsző szürke árny, mintha a szél játéka lenne, de nem… mégsem az.
Te csak az árnyat látod, nem látsz mögé, még akkor sem, ha azt hiszed.
Vannak, akik igen, de azok rendkívül különleges emberek.
Barátok? Talán.

Mit is tehetne egy kislány a kastélyban? Nos, először is, a legfőbb feladatát kell ellátnia: kísérteni. Ez már kezd meglehetősen unalmas tevékenységgé válni, azonban sajnos ezzel örökké együtt kell élnie, úgyhogy jobb lesz, ha megkedveli. Másodszor, alkímia órákon részt venni. Bár a varázsláshoz még nem igazán ért, csupán néhány könyvet forgatott már ezzel kapcsolatban, de nem is a tudás számít. A látvány. Minden egyes ott töltött perc egy igazi csoda, mely sajnos hamar tovaillan. Az a két véla pedig állandóan ott sorakozik a tanterem bejáratánál már kezdés előtt jóval, s ez pedig jelentősen csökkenti a csodaélményt. Majdnem rémálom lesz olyankor a csodákból.
Ami a legjobb dolog a világon: Cedrah és Sean bácsi. És a babák.
Hiába a kor, a babákkal legalább el lehet szórakozni, nem szólnak vissza soha, ráadásul igazi barátnak tekinthetőek, mivel rendkívül figyelmesek és mindig meghallgatják bájos kis gazdájukat. Miről? Nos, elsősorban az „élet” nagy fájdalmairól. Voltaképp ezt nem igazán lehet életnek nevezni, de Iris Mackenzie számára igenis az.

Most is épp a bársonyruhás Emmát cipeli magával. Ilyenkor a legnagyobb probléma az, hogy a falakon való áthaladás esélye nullára csökken. Nem baj, ha a diákok és a tanárok tudnak a folyosókon közlekedni, akkor Iriske és el tud lebegni pár centivel a fejük fölött.
- Hé! Vidd már innen ezt a babát! –kiált rá egy kisdiák hirtelen, majd elszedi tőle imádott játékát. –Nem vetted észre, hogy jól fejen találtál ezzel a szörnyűséggel? –folytatja a kislány dorgálását, aki immáron visszatérve álomvilágából sikeresen magához ragadja a szót (már ha a babáját nem sikerült…).
- Bocsánat, nem akartam! Add vissza nekem, kérlek! –kérleli a kisdiákot, aki talán a Hugrabug házát gyarapítja, következtetve erre a sárga címeres pulóveréről.
Közben odagyűlik még néhány korabeli diák és nevetésükkel illetve megjegyzéseikkel ők is elkezdik piszkálni a kislányt.
- Ajj, hogy Hóborcnak is pont ilyenkor kell a túlsó szárnyban lennie! –dünnyögi magának, majd szétnéz, hogy mivel lehetne visszavágni a gyerekeknek, hogy megmutassa: igenis ő az ügyesebb. Néhány falidísz lóg a falakon, képek és egyéb faragott, illetve szobrászi kezek által megmunkált alkotás.
- Ez jó lesz! – állapítja meg és egy többszáz éves, Merlint ábrázoló képet akaszt le a falról majd azon nyomban visszasuhan a kölykökhöz.
-Figyelj, ha nem adod ide Emmát, ezt ledobom a földre és azt mondom Cedrah bácsinak, hogy ti voltatok és mehettek hozzá büntetőmunkára! El van átkozva a kilincs ott, úgyhogy… - ajánlja a visszautasíthatatlan üzletet, ám a rosszcsontok továbbra sem veszik komolyan a kislányt és elkezdik tépkedni a baba ruháját és haját. Mondani sem kell, hogy ez szörnyű szívfájdalmat okoz(na) a kislánynak (ha lenne szíve).

Ledobja a képet, s az a festett vászonnal lefelé landol a durva köveken, ráadásul az kopott, arannyal futtatott fakeret is bánja, mivel darabokra tört, hiszen az idő eléggé megviselte már ezt is.
- Bárcsak le tudnám győzni őket! –dünnyögi elszottyanva, s durcásan hátatfordít a díszes társaságnak, azonban ott nem hagyja őket, mivel mindenképp vissza akarja szerezni imádott Emmáját.

.-= Kiscsillag =-.


Unalom.
Ricsaj.
Véget értek a délelőtti órák, Bimba is annak rendje és módja szerint fejezte be az anyag leadását, majd elbocsátott minket, miszerint következik a nagyszünet, mehetünk Merlin hírével. Arra gondoltam, ha már időben lettünk szélnek eresztve, hát elindulok a Nagyterem irányába, ahol összegyűjtök némi élelmet, azzal pedig egyenesen a csillagvizsgálóba megyek. Igen jó idő volt már, a fenének sem volt kedve a sok rohadt majommal egy helyen tengődni, és úgy ebédelni. Hallgatni azt a sok szart, ami ömlik belőlük, majdnem mindegyikükből. Igen, igen, eljutottam arra a szintre, hogy képes vagyok elhinni, talán, de mondom, csak talán akadnak kivételek ennek a szörnyen elhanyagolt épületnek a falai között. Azonban, mivel mindenki összeszedte a cókmókját, jómagam is elléptem az órai anyag mellől, majd a sarokban lévő kis asztalkára helyezett mappámért nyúltam. Érdekes módon, ahogyan odatettem, a diáktársak egy pillanat alatt pakoltak át a másik sarokba. Szeretem ezt a fajta magatartást, mert így biztosan nem keveredik el az enyém, továbbá, ha sietek, akkor nem kell tolonganom a többiekkel egy apró szegletben, hogy hozzáférjek ahhoz, ami az enyém. A bőrkötésű, díszes irattartót megfogva a hónom alá csaptam, persze képletesen, balommal tartottam a derekamnak támasztva, úgy léptem ki a melegházakból a többiek után.
Zajongás.
Kósza gondolatok.

Közel húsz, harminc lépésnyire Bimba „tantermétől”, egy apró, macskakövekkel rakott út végén volt az ajtó, és ha jól láttam, tárva-nyitva tátongott. Jó pár diák álldogált nem messze onnan a folyosón, és hangosan hahotázva figyeltek valamit. Nem tudom, mi lehetett az, de két okból nem szerencsés a számukra. Egyrészt, mert arra fogok menni, másrészt, mert átmegyek közöttük, minden szó nélkül. Természetesen lendületesen haladva, hátha sikeresen felborítok egyet, esetleg többet is a söpredékek közül, csak és kizárólag azért, hogy fenntartsam a hírem. Persze, sejtettem, hogy amint meglátnak, maguktól lépnek majd félre, csak páran lesznek, akik megpróbálnak keménykedni. Így szokott ez menni, gyáva, beszari népség.

Lépkedtem.
Lassan.
Ahogyan átléptem a „küszöböt”, páran észrevettek, és azonnal helyet hagyva félreléptek. A többiekkel sem törődtem volna, ha nem szúrom ki a kör közepén álló diákot, aki egy ismerős babát tartott a kezében. Jobban mondva szaggatta szét, és ez rendkívüli módon tetszett neki. Előtte pedig ott állt egy árny, egy szellem, akit a játék révén azonnal azonosítottam. Túlzottan sokat nem gondolkodtam, jobbommal is megragadtam a bőrkötésű mappát, majd azzal a lendülettel, ahogyan sétáltam a két kézre szorított irattartóval tarkón vágtam a cseppet sem szimpatikus illetőt. Lány? Fiú? Leszarom, ne szórakozzon a családommal, mert ezt az egyet nem vagyok hajlandó semmilyen szín alatt tolerálni. Ahogyan a nyakat érte a mappa, elengedtem azt, a fiú egy lépést tett előre, és a babát elengedve odakapott. Nem álltam meg, hiszen miért is tettem volna. Alig fordult meg, hogy lássa, ki volt a bátor, megláttam a szemében a riadalmat. Gondoltam kitörlöm belőle, ne féljen tőlem szegény, ezért minden erőmet, amit tudtam, beleadtam a jobbhorogba. Lentről indult meg a kéz, egyenesen felfelé, az állkapocs irányába.
Találat.
Tompa koppanás.

A test ernyedten zuhant a földre, majd pillanatokkal később az előbb még igen kemény fiatalember hangos sírásban tört ki. Röpke pillanatok alatt a kezemben termett a pálca, amelynek hegye pontosan rá mutatott. Biztos voltam benne, hogy lesznek páran, akik esetleg próbálkoznak, ez majd elveszi a kedvüket.
- Nem színház, kotródjatok innen, különben megölöm!
Üres, unott hangszín, amely a legnagyobb nyugalomra utalt. Az is voltam, mire fel féljek, páran megátkoznak? Akkor mi lesz? Semmi.
- DE!
Tettem hozzá természetesen, hiszen nem volt még minden számla rendezve.
- Szeretném hallani a bocsánatkérést mindenkitől, máskülönben kénytelen leszek egyéb eszközökkel ösztökélni a kis csapatot.
Továbbra is nyugalom, figyeltem, ki lesz az, aki először a pálcája után kutat, hogy egy pillanatot sem tétovázva reppenjen a stupor, capitulatus, petrificus totalus, levicorpus, aquamento, legvégső esetben, amikor védekezésre kerül a sor, protego. Valószínűsíthetően nem lesz kalamajka, mert a diákok többsége jól ismer. Miközben vártam, egy lépést téve a földön heverő felé tapostam meg annak kezét a sarkammal, még véletlenül se jusson eszébe neki sem rosszra gondolni.
Vártam.
Figyeltem.

>> Sean bácsi <<

Nem telik bele sok idő, meg is érkezik a felmentősereg Iriske kedvencSean bácsija személyében.
- Elvették… -mondja a fiúnak írásra görbülő ajkaival miközben jobbjával a gézengúz bandára mutogat. Még mindig jóval a társaság feje fölött libeg, így legalább biztosra veheti, hogy nem fognak azzal szórakozni, hogy átmennek rajta az ilyen rendetlen gyerekek.
Könnybe lábadt szemecskékkel figyeli bácsija mentőakcióját, aki –mint mindig –ezúttal is győzelmet arat a piszkos kis kölykök hadserege fölött.
Közben a földre hullott baba ruhája jócskán magábaszedte a folyosón halmozódó port, ám a kislány ezúttal figyelmen kívül hagyta mindezt, hiszen minő nagy boldogság, hogy ismét magánál tudhatja imádott játékát! Ilyenkor elröppennek az olyan mániák, mint a tisztaság és egyebek… Lényeg, hogy Sean bácsi alaposan megleckézteti a kölyköt, hogy soha többé eszébe nem jusson újat húzni a kislánnyal.
A fenyegetés talán a legjobb eszköz, de a tényleges cselekvés sem egy rossz ötlet, ám kockázatos, mivel az iskola falain belül nem igazán szabad egymást varázslattal bántalmazni, különben megrovás lesz a vége.
Bár Cedrah bácsi bizonyosan kimenti majd Sean bácsit…
Miközben a fiú a rosszcsont kölyökkel foglalkozik, a kislány hirtelen ott terem babája mellett és magához veszi azt, s a gondoskodó anya szerepét magára öltve szépen letakarítja a bársonyos ruházmányt és a csillogó szőke tincseket. Szerencsére nem tettek nagy kárt Emmában.

- Bocsánatot? Én? Ugyan miért? Ő kezdte! –mondja méltatlankodva a földre kényszerített nebuló, majd a feje fölött lebegő kislányra mutat. A többiek lassan elszivárognak a tett helyszínéről és már csak a fiú két barátja marad ott, remélve hogy cimborájuk mihamarabb kikerül az iskola rettegett szörnyetegének karmai közül. Ám szemlátomást ők sem ittak túl sokat a Bátorság nevű varázsitalból, mivel látszik szemükben a rettegés, akárcsak a földön fekvő ifjúéban is. Nem véletlen hát, hogy a Süveg a legszörnyűbb házba osztotta be őket.

- Nem én kezdtem, Sean bácsi! –felesel vissza a fiú szavaira –Én csak jöttem itt a folyosón és ő vette el tőlem… Ráadásul azt a képet is leszedték a falról és összetörték.
No igen… bár a Merlint ábrázoló festmény túlságosan magasan van ahhoz, hogy bárki is elérhesse, így lehet, hogy nem túl hihető a vád. Frics annak idején létráról pakolta fel az ilyen műalkotásokat. Kizárólag a kísértetek érhetik el.
Viszont tekintve, hogy egy tündéri kislányról van szó, bizonyos, hogy nem a gonosz (igazmondó) fiúcskának fog hinni Cedrah bácsi, hanem az elbűvölő unokahúgának, ha esetleg szóba kerül egy villásreggeli alkalmával. Az pedig nem vitás, hogy Sean neki hisz, hiszen Iriske az ő Kiscsillagja.

-Jó… Bocsánat. Csak szállj már le rólam! Különben jelentem az ügyet Bimba tanárnőnek és megnézheted magad tee… -hadarja duzzogva a fiú, majd megpróbálja kihámozni magát Sean lába alól. Sírásnak már nyoma sincs az arcán, sőt, most leginkább az foglalkoztatja, hogy minden bizonnyal egy hatalmas dudor éktelenkedik a nyakán vagy a fején, mindegy, hol, mert igen fájdalmas, akárhol is van.
A kislány eközben bűbájos kacagásba tör ki, látva a fiú szerencsétlenségét, sőt még egy elégedettséget sugárzó nyelvnyújtás is belefér, ami természetesen az ismeretlen Hugrásnak címez.

.-= Kiscsillag =-.


Félelem.
Határozatlanság.
Ahogyan azt sejtettem már a kezdet kezdetén, az a bizonyos hírnév, amely állítólag lépésekkel előttem járt mindig, most is meghozta a várva-várt gyümölcsöt. Ez bizony nagy előny tudott lenni bizonyos helyzetekben, mint például most is, de voltak olyan pillanatok, amikor a hátam közepére kívántam a dolgot. A pálca továbbra sem mozdult, egyenesen a földön heverő szemei közé mutatott a hegye, noha pillantással sem méltattam a szarházi fajtáját. A lábam sem mozdult, ezzel is biztosítva az önnön biztonságomat, hiszem amíg a jobb tenyéren ott topogott a sarkam, addig a bal biztosan nem gondolt arra, hogy óvatlan mozdulatot tegyen. A többieket méregetve enyhén gyilkos tekintettel volt egy olyan sanda gyanúm, hogy nem sűrűn szeretnék megkockáztatni a cselekvést. Egyrészt, egyesek aggódtak a barátjuk miatt, mások pedig egyszerűen beszariak voltak, utolsó kis pondrók. Amikor nincsenek veszélyben, a pofájuk olyan hatalmas, akár egy termetes roxforti kapu. Persze, ha csak a pofon szelét megérzik, fülöket visszahúzva menekülnek el. Azt nem mondanám, hogy a farkukat, mert az ilyen emberek közül a magukat fiúnak vallók is lányok. Szánalmas emberi viselkedésforma, amit soha nem fogok tudni megérteni egy pillanatra sem. Nem értem, miért nem lehet elfogadni a vereséget… én is elfogadom… az más kérdés, hogy azt követően az újabb menetet már minden bizonnyal nyerem. Az pedig, hogy elfussak? Maga lenne a legnagyobb gyalázat, amelyet a varázsvilág a hátán hordott.
Mentegetőzés.
Rettegés.

Megvallom, ez a délután nem is sikerülhetett volna kellemesebben a számomra, hiszen több tucat ember szemében láttam a félelem írmagját, arról már nem is beszélve, hogy egy arra méltót rendesen helyben is hagytam. Pedig csak kétszer kellett lendíteni a kezemet, ez szép teljesítmény. A babát tépkedő mentegetőzése közben sem pillantottam rá, a többieket mustráltam, várva bármiféle apró mozdulatra, hogy ismét lesújthassak. De nem történt meg, hogyan is történhetett volna. Iriske szavait hallván halovány mosoly kúszott az ajkamra, és fél szemmel felpillantottam a falra. Amott úgyis látszik majd, hol lógott a festmény, hiszen ebben a koszfészekben ott kevesebb fos lesz majd. A magasságból hamar meg lehetett állapítani, fizikálisan lehetetlen lett volna, hogy a kis surmók vegyék le… hacsak nem használták a vingardium leviosa varázsigét. Mindegy is, tették, avagy sem, a legnagyobb kérdés itt és most a családot való sérelem volt.

Bocsánatkérés.
Fenyegetés.
Mondanom sem kell, a szavak hallatán azonnal úrrá lett rajtam a remegés, még hogy be leszek árulva a szőrmók Bimbánál, rettenetes. Mivel ez újfent egyfajta fenyegetés volt, lassan megemeltem a sarkam, de mielőtt a kölyök kihúzhatta volna a kezét, ismét rátapostam. Látva, hogy a többiek tömege szépen oszlani kezdett, a szemem sarkából villantottam egy „kuss a neved pór” pillantást, afféle dorgálás céljából. Örüljön a fattyú, hogy nem került elő a bicska a kezemből, és tűnt el az egyik ujj a kezéről. Elengedvén hajoltam le mellé, majd a pálcát mélyen a torkába nyomva suttogtam neki a szavakat, másnak nem kell hallania a mi kis egyezségünket.
- Ne legyen legközelebbi alkalom, mert akkor kelletlen, de kénytelen leszek durvább eszközökhöz folyamodni.
Egy pillanatra elhallgattam és a szemébe révedve méregettem szúrós pillantásokkal.
- Kotródj.
Szép záróakkord, totális megalázás…de ez jár az ilyen rohadt görényeknek, akik az erejüket fitogtatják, és amikor eljön a pillanat, megrémülnek.
Felkeltem.
Megfordultam.

Miután kettesben maradtunk a már babáját szorongató családtaggal, a pálcát a nadrágszáron lévő zsebbe csúsztatva szólaltam meg.
- Hódolatom Kiscsillag!
Kezemmel jelezve invitációs szándékomat, lassú léptekkel folytattam a Nagyterem felé vezető utam. Gondoltam, Iriske miért ne lehetne ott velem, amikor megebédelek. Nem tiltja senki és semmi, ráadásul, ha tenné valaki sem érdekelne különösebben a dolog.
- Kellemesen telik a napod?
Kérdeztem egy halovány mosoly kíséretében, hogy mégiscsak megindítsak valamiféle beszélgetést kettőnk között.

>> Sean bácsi <<

Sean bácsi ügyesen elbánt ezzel az undorító kis kölyökkel. Ilyenkor hátrány, ha a kísértetek alakja nem változik a halál után, mert akkor bizony egy komoly, tizenhat esztendős nővel kellett volna szembenéznie a kis sárvérűnek, így pedig hiába mondana bármit, gyerekes hangja és megjelenése egyáltalán nem tükrözné a belül lapuló lelket.
Bűbájos mosolyt villant megmentőjére, majd a menekülő csapat után fordul, s egy utolsó gyilkos pillantást vet akadékoskodó ellenségeire.
Miután mindenki elszállingózott, csak ők ketten maradtak ott, s mivel Sean épp tartott valamerre, Irist is invitálta magával. Kapva kap az alkalmon, hogy együtt lehet kedvenc Sean bácsijával s lelkesen vele tart természetesen.
- Szervusz, kedves Sean bácsi! Köszönöm, hogy ráténykedtél erre a szörnyű kölyökre… Utálom, ha kikezdenek velem. –mondja kissé mérgelődve, s a megcsonkított babára tekint, mely ismét gazdája tulajdonában van, bár már nem olyan állapotban, mint tíz perccel ezelőtt. Ruhája és csillogó haja sem ugyanolyan már, mint korábban, s ez rendkívül fájó dolog a kislány számára, mivel családja után a babák a legfontosabbak neki.
- A napom? Hát olyan, mint máskor. Mindig piszkál egy kölyök… nincs olyan nap, hogy ne tennének ellenem valamit. Na, de mindegy is, már hozzászoktam, ami azt illeti. –mondja kissé fásultan, majd kicsit jobbkedvűen kérdez vissza. – És a tiéd? Látom, hogy óráról jössz… Milyen óráról? –kérdezi, miután megpillantotta a fiú kezében a mappát, melyben általában az iskolai dolgait szokta tartani, legalábbis alkímián így látta.
- Egyébként hová megyünk? –kérdezi újfent Sean-tól, aki lassan-lassan ki sem fog látni a kérdések óriási halma alól. S ha tudná, hogy mi vár még rá!
- Majd szeretnék kérdezni tőled valamit, de csak akkor, ha senki nem fogja meghallani, mert nagyon titkos kérdés. –mondja rejtélyesen, mellyel bizonyára felébreszti bácsija kíváncsiságát.
Sajnos a kérdést ténylegesen csak akkor teheti fel, ha ketten lesznek valami eldugott helyen, mivel nagyon kényes kérdés és nem biztos benne, hogy itt nem hallgatózik-e valaki a falban.
- Képzeld, lesz pálcám! Vagy mondtam már? Ó, mindegy is, ezt nem lehet elégszer mondani! El sem hiszem! –meséli lelkesen, s ilyenkor igazán olyan, mintha tényleg egy hatévessel társalogna az ember. Vékonyka s nagyon lelkes hang, csillogó szempár és hatalmas, elégedett vigyor az arcocskán.
Miközben céljuk felé tartanak, megesik, hogy át kell surrannia egy-egy vastagabb falon vagy akármilyen tárgyon, hogy végig egymás mellett mehessenek. De mivel Sean bácsi ismeri már unokahúgát, bizonyára nem meglepő számára, ha pár pillanatra eltűnik mellőle egy szűkebb folyosón vagy átjárón. A csilingelő hang mindig elárulja, hogy merre tartózkodik épp.

.-= Kiscsillag =-.


Iriske.
Fecsegés.
Lassú léptekkel indultam meg a Nagyterem irányába, elvégre mára szerencsére véget értek a megpróbáltatásaim. Az órákon sem lehet már nyugta az embernek, mert a diáktársak ott is elkezdték az üres locsogást a legjelentéktelenebb problémáikról. Legszívesebben magam lennék a rend és fegyelem fenntartója órákon, szívesen elfogadnám a tanári kar ezen irányú felérését. Persze, erre sajnálatos módon esélyem sincs, tekintve, jól tudják az okítók, akkor bizony igencsak megszaporodna a gyengélkedő amúgy igen gyér forgalma. Levágott nyelveket nem lehet egyszerű visszanöveszteni, mint ahogyan az sem lehet kellemes, ha valakinek varázsvarratokat kell kiszedni összefogott szájából. Durvább dolgokra nem térnék ki, mert már eleve ez elegendő, hogy efféle pozíció kialakításra kerüljön. Meg persze, oda is a legnagyobb seggnyalók kerülnének, és természetesen a stréber szarkupacok. Ahogyan haladtunk, Kiscsillag úgy belelendült a kérdésekbe és kijelentésekbe, hogy egymaga képes volt folyosónyi zsivajt alkotni. Ennek ellenére ez mégsem zavart, mert értelmes dolgokat volt képes a maga fiatal felfogásával feltenni, mint a nálánál idősebb iskolatársak.
Vártam.
Csend.

Amikor a mellettem, a talajtól mintegy méterre lebegő lányka elhallgatott, haloványan elmosolyodva tekintettem oldalra, pontosan a szemébe nézve.
- Szeretnéd, ha többet nem piszkálnának a majmok? Szólj, mondj neveket, mutass rá arra, aki bántott.
Gúnyos mosollyá alakult az amúgy halovány és kedveskedő, mert olyan gondolatok sejlettek fel a fejemben.
- Egy idő után meg fogják tanulni, hogy nem kellene szórakozni.
Ismét a folyosószakaszra pillantva ballagtam tovább, válaszolva a második kérdésre is.
- A Nagyterembe megyünk ebédelni. Ott maradsz velem, amíg eszem?
Kérdés, hogy alkalomadtán Kiscsillag nehogy úgy érezze, bele szeretném fojtani a szót. Nem mintha ezt el lehetne érni, de mégis, érezze, hogy kitüntetett törődést élvez, elvégre családtag.

Kérdés.
Titokzatos.
Amikor jelezte, valami igen titkos dolgot szeretne mondani, lassítottam, majd megálltam. Felé fordulva hajoltam közelebb, hogy suttoghassa, elvégre, itt minden szarnak füle van. Pálca. Neki. Nem ígérhetett neki más ilyet, csak és kizárólag az igen „szimpatikus” nagybátyám. Hallottam felőle valamit arról, hogy szeretné, ha a lányka nem ebben a formában „élne”, hanem valamelyest anyagibb formát öltene. Nem szerettem volna belefolyni a dologba, noha alkímia területén, köszönhetően Cedrahnak és a halott… szóval jól álltam.
- Nem hallottam Kiscsillag! De ezt nagyon tartsd titokban!
Egy kacsintást követően folytattam utamat, remélhetőleg útitársammal egyaránt. Elgondolkodtató dolog szellemből az anyagi lét síkjára hozni valakit, hiszen annak következményei vannak, de meglátjuk, mire képes a pálcás-piroskabátos majomparádé.
Ballagtam.
Lassan.

>> Sean bácsi <<

Mint ahogy azt Sean bácsi említette, a Nagyterem felé igyekeznek éppen. Iriske nem igazán fordul meg azon a környéken, kizárólag akkor, ha épp Hóborccal játszanak vagy épp omádott nagybácsiját kíséri el ebédelni. Ez utóbbi sokkal szimpatikusabb a kislány számára, hiszen mi sem élvezetesebb annál, ha egyetlen szerelmével lehet csak kettesben.

Igaz, hogy mióta felfedezte magának Sean bácsit – akibe ugyan nem szerelmes – vele is szívesen tölti az időt, leginkább azért, mert igazi „énje” a fiúval egykorú, így remekül megértik egymást.
Eldöntötte, hogy Sean lesz az egyetlen ember, aki tudomást szerezhet a kislány kettős életéről. Miért? Azért, mert megbízik benne, és tudja jól, hogy soha, semmilyen körülmények között nem adná tovább a titkát Cedrah-nak.
Annyiszor, de annyiszor kipróbálta már, hogy hogyan fogja előadni a fiúnak a hírt, de sosem vitte rá a lélek, hogy megtegye, mivel meglehetősen fél az iskola falai között ilyen információt kiadni, mert nem tartja túlságosan megbízható helynek a Roxfortot.
Most el is veti ezt a gondolatot, hogy bármi ilyesmit mondjon, a pálca, a hosszú ideje áhított pálca most sokkal fontosabb, hiszen újdonság Iris számára.

Csendben figyeli a fiú szavait. Nem csalódik benne, most már látja, hogy ő is úgy tekint Iriskére, mint a kislány őrá. Talán barátként? Seannak nem igazán vannak barátai, sőt, Iriske még egy embert sem látott túl gyakran a közelében. Elüldözi magától őket.
- Köszi, Sean. Nem tudom, hogy kik azok, akik piszkálnak… Nekem minden diák egyforma. –    mondja bájosan, majd egy vállrántással le is zárja a témát, felesleges volt ennyi szót is azokra a gézengúz kölykökre pazarolni.
- Megyek, persze. Remélem, nem okoz gondot, hogy veled maradok… Tudod, a többi diák meg ilyesmi. Nem akarok, hogy megszóljanak azért, mert egy kísértettel diskurálsz. Ahh… mennyivel könnyebb lenne, ha élnék. – fejezi be szomorkodva, majd elkezdi bámulni a földet, amely rohamosan szalad légnemű lábacskái alatt. Neki nem probléma, ha szembejön valaki, hiszen a finnyás kölykök úgyis kikerülik őt, ha meg nem veszik észre, akkor meg átsiklik rajtuk. Nem nagy dolog.

Észre sem veszi, hogy a mellette siető fiú megáll. Egy szívdobbanásnyi idő múlva ő is ráeszmél és visszasuhan Sean mellé, aki csendesen ugyan, de hallgatásra inti a kislányt. Nyilván a pálca-ügy okán. Állítólag nem a legjobb dolog, ha egy poltergeist kezébe varázspálca kerül, de érthetetlen, hogy mi az oka ennek. Iriske is ugyanúgy fogja használni, mint bármely más ember, főleg, ha majd visszanyeri emberi alakját!
- Jó. Rendben.   – válaszolja csüggedten, majd egy vigyort erőltet a bájos arcocskára.
Nahát, most tűnt fel neki, hogy már oda is értek a Nagyteremhez! Milyen izgalmas! Nemsoká megkérdezheti Sean-tól azt, ami már hónapok óta fúrja az oldalát.

.-= Kiscsillag =-.


Mosoly.
Halovány.
Ahogyan lassan ballagtam a folyosókon, úgy hallgattam a mellettem lebegő kislány mondandóját. Akaratlan, vagy éppen szándékkal, de mindig képes volt megnevettetni. Ironikus, nem is kicsit, már nem élő valaki tudja elérni nálam, hogy jobb kedvre derüljek. Azt ugyan sajnálattal hallottam, hogy nem tud neveket mondani, kik azok, akik bántják napról napra, mert valóban szívesen segítettem volna neki. Sokan tévhitben élnek a Roxfort falai között, nem keresem a bajt, nem keresem azt, mikor és kibe köthetek bele, de van pár alapvető szabály. Első a család, aki a családomat bántja, az engem bánt… és aki engem bánt, annak számolnia kell azzal, nem vagyok egy gyáva kis fasz, és megtorolom a tettét így, vagy úgy. Kettő, ha mondok valamit, nem azért teszem, mert éppen olyan kedvem van, most azonnal bele kell kötnöm valakibe. Általában okkal teszem amit teszek, és értelme van, lényege. Ezt a két tételt az emberek általánosságban úgy fogják fel, figyelek az alkalomra, hogy magamra haragíthassam, aztán, ha megtörtént a baj, összecsomagoljam őket. Tévedés, de megszoktam már… nincs olyan napom, hogy ne lenne legalább egyetlen valaki, aki nekem ront, mekkora szemét alak vagyok… vagy adott helyzetben a megjegyzésemre sírva szalad a világ végére.
Folyosók.
Diákok.

Többen is meglepődve fordultak meg utánunk a folyosókon, ahogyan haladtunk és beszélgettünk. Mintha ez valami természetellenes dolog lenne, vagy éppen visszataszító. Akik így tettek, azok megkapták a szúrós tekintetet, mert nehogy jól érezzék magukat. Legszívesebben az ilyen emberek torkát egy baltával vágnám fel, hogy aztán a lehulló koponyájukat kifőzve bólét adjak az estélyemen, amire nem hívok meg senkit. Kiscsillag felvetésére, mely szerint reméli, nem teher számomra, ha velem tart, megráztam a fejem. Kapóra is jött a dolog, talán a sok köcsög látva, hogy velem van, többet nem fogja szurkálgatni.
- Egy ilyen úri hölggyel elkölteni az ebédet megtiszteltetés, sem, mint teher!
A hangom teljesen másképpen csengett, volt benne szín, lejtés, még a tekintetem sem a megszokott, unott és üres volt, hanem valamilyen szinten kedélyes. Persze ez túlzás, de mindenképpen azt kell mondanom, fejlődőképes vagyok ezen a téren, mióta nagybátyó nevelget.

Nyugalom.
Komolyság.
Amikor elértük a Nagyterem bejáratát, az arcomról lelohadt a halovány mosoly is, nem kell látnia az emberszabásúaknak, hogy képes vagyok efféle érzelem megnyilvánulásra is. Belökve az ajtót tartottam meg azt, majd mutattam a lánynak, hogy csak utána. Nem voltunk idegen helyen, ilyenkor az etikett ezt diktálja. Miután belebegett, én is megindultam a sorok között. Úgy gondoltam egy olyan asztal megteszi, ami üres, de a körötte lévőknél azért üldögélnek. Hadd lássák csak, hogy a lányka velem van, és ébredjenek rá végre, nem ildomos kikezdeni vele. Megvártam, amíg az egyik pad fölé lebegve úgy tesz, mintha leülne, csak azután foglaltam én is helyet. Elegendő volt gondolni, az étel máris megjelent kettőnk között, aminek jóízűen estem neki. Az egyik falat lenyelését követően szólaltam meg.
- Még nem is gratuláltam, ügyes voltál alkímián!
Azzal visszatekintettem az ebédemre, és folytattam a falatozást.
Figyeltem.
Rá.