Roxfort RPG

A belső udvar egy zárt kis udvar. A diákok kedvelt helye, lévén közel van a könyvtárhoz is. Körbe egy nyitott folyosó vezet(keringő), melynek mentén tantermek találhatóak.


Itt evett csigát Ron.

Nem bírtam mosoly nélkül megállni, a lány biciklis megjegyzését. Felderengett előttem, hányszor sikerült már nekem is közel kerülni a tűzhöz, azaz majdnem otthagyni a fogamat. Az egyik legemlékezetesebb esetemet, végül el is meséltem:
- Hát én, esküre többet estem bringával, mint seprűvel. Egyik kedvencem az volt, amikor sikerült lekaszálni egy téglakerítés tetejét fejjel…  Utána meg a bent lévő kutyák akartak nekem esni… -hát igen... Visszagondolva már csak derülni tudok az ilyen eseteken, de azért tényleg volt egy-két veszélyes húzásom is… Ugyebár, „nem volt mit veszítenem”. Majd kiderül innentől kezdve, hogyan lesz tovább.
- Fúúú kedvenc kviddics csapat? –követtem a hirtelen témaváltást én is- Nem nagyon van, az az igazság… Szeretem a sportot, mind játszani, mind nézni, de olyan első számú favoritom soha nem volt -*talán mert kiskoromban nem is tudtam róla, hogy létezik ilyen játék…* fejeztem be magamban a mondatot. Valószínűleg akkoriban dőlt volna el, kinek szurkolnék teli torokból minden meccsén, de hát így jártam, ezt van, ezt kell szeretni.
*A.. Audrey eljön megnézni a válogatást?* jöttem hirtelen zavarba a lány következő szavainak hallatán.
- Jaja, hajtónaknak jelentkezem -próbáltam meg elrejteni a rám törő lámpalázat több-kevesebb sikerrel- Aztán majd meglátjuk hogyan alakulnak a dolgok. Sok jelentkező lesz a csapatba, azt hallottam… Amúgy, igazán köszi, hogy eljössz… Sokat jelent nekem… -eeez az utolsó kis félmondat akaratom ellenére csúszott ki a számon... *Miket gondolok magamban már megint? Majd érdekelni fogja a lányt, hogy én mit gondolok? Hihető…* vette át a hatalmat ismét a pesszimista életszemléletem. Az elmúlt idők tapasztalatai szerint, már tudnom kellett volna, mikor ne jártassam a szám feleslegesen… De ez a mai nap, a hirtelen rám törő jókedv, rózsaszínben látatta velem a világot. Na jó, ez erős túlzás, de végre nem voltam magamba fordulva. Ez pedig haladás!
- Négy testvér? Az nem rossz –szúrtam be halkan Audrey beszámolójába- Én egyke vagyok… Néha nem tudom eldönteni, örüljek-e neki, vagy ne… -hallgattam el, ahogy a lány folytatta. Már ezt a kis beleszólást is bunkónak találtam, éreztem, hogy a zavarom kezd kiülni az arcomra is... Remek. Bár ezt talán lehet írni még a kviddics válogatás számlájára is, de a lényegen nem változtat.
Mindazonáltal, miközben a lány beszélt, kicsit elkalandoztam fejben. Ismét csak ledöbbentett, mekkora energiával tör ki belőle a vidámság és a jó kedv. Egy magamfajta céltalan srácnak, ezt nagyon… nagyon jó volt látni. A remény egy apró szikráját ültette el bennem: van még miért élni…
- Apud a Hírverőnél szerkesztő? -kérdeztem vissza- Aaaz nem rossz –tettem hozzá mosolyogva. Hát igen, legalább egy rejtélyre fény derült: miért tartják sokan furcsának Audrey-t. Az igazság az, hogy a mai napig, én is érdekesnek találtam a lányt… Nem, nem ítéltem el, mert ismeretség nélkül soha nem írok le senkit; sőt, utálom is az olyan embereket… csak szimplán furcsának tűnt na… De a lényeg, kellemeset csalódtam, életem során először!
- Anyud pedig seprűfejlesztő? Huhh… Hát az aztán nem semmi hallod! –reagáltam a lány következő mondatára. Tényleg, még soha nem gondolkoztam el rajta, vajon hogyan készül egy seprű? Na de ennek nem most volt itt az ideje, az is biztos- Nagyon jó családod lehet –ennél értelmesebb választ sajnos nem hirtelen tudtam kinyögni, de elmondott mindent, amit legbelül éreztem. Kezem-lábam, a varázserőm, mindenem odaadtam volna érte, ha apám újra köztünk lehetne… hogyha nem futott volna vakvágányra minden… De ez egy jó nap, nem fogom elrontani a saját kedvemet, már csak azért sem!
- Hm… -gondolkoztam el, amikor az „én köröm” következett- Milyen tantárgyakat szeretek? Hát, a kedvencem az Átváltozatástan, de hogy miért azt nem tudnám megmondani… Tetszik, hogy szinte bármit meg tudok tenni… De különben mindent szeretek valamilyen szinten, kivéve a jóslástant és a mágiatörténetet… Azokon aludni tudnék… Jóslástant le is adtam, de a  mágiatörténet… hagyjuk inkább –hagytam nyitva a témát egy széles vigyor kíséretében. Nem akartam élből azzal kezdeni, hogyan sikerül néha félálomban bámulni ki az ablakon, amíg a koboldfelkelésekről regél a tanár úr.
- Nah te jössz! Te mit szeretsz a legjobban a suliban?  –kérdeztem vissza még mindig mosolyogva. Igazából, ez egy kétértelmű kérdés lett, de jól is volt így. Legalább el tudunk térni kicsit a tanulás témától talán. Amúgy voltak még fontosabb kérdések is amiket fel akartam tenni, de most ez illett ide. Különben is, hosszú még ez a nap, és elvileg máskor is fogunk találkozni. Innentől kezdve, csak nyugodtan, időm mint a tenger…

[Máskor, egy más időpontban, este teljesen egyedül]

Ryan <3

Kiléptem az udvarra, s ahogy bezárult mögöttem az ajtó, haladtam tovább, majd toprantam meg egy pillanatra, s néztem körbe. Szörnyen festettem, de tényleg. Minden túlzás nélkül. Az általában mindig színesen virító ruhákat leredukáltam feketére. Fekete tornacipő, fekete farmernadrág, s hosszú ujjú fekete pulcsi, amin most felirat sem díszelgett, hirdetve az aznapi aranyköpésem. A felső kapucniját a fejemre húzva pislogtam ki a pereme mögül. Nem láttam senkit. Kissé behajlítottam a térdeim, s azokon megtámaszkodva hajoltam előre,. Ennek következtében, az anyag mögé tuszkolt ezüst tincsek könnyedén törtek maguknak utat, s hulltak előre, sápadt arcomba, melyen a mindig ott virító mosolynak híre sem volt. Vettem egy mély levegőt, majd felegyenesedtem, s újra elindultam… valamerre. Amúgy sem ismertem jól a birtokot, de most a legkevésbé sem érdekelt. A kezemben ott forgattam azt a bizonyos dolgot, amit megfogattam, hogy soha többet nem fogok. Ryan miatt, mert ő utálta, ezt már a legutóbb is leszűrtem. Ám most Ő nincs itt, és amiről nem tud, az nem fáj. Nincs itt… igen, mert ma berágtam rá délelőtt, hogy inkább a kis barátnője mellett ült Átváltoztatástanon. Pedig én úgy szerettem volna mellette lenni, vele ülni, de nem. S ő hajthatatlan volt, magam sem tudom miért. Azóta is kerültem, egész délelőtt, majd az ebédnél, és délután is meg a vacsoránál. Hát mellettem ülni, maga a főnyeremény, nem?!

A számhoz emelve, előkaparva a gyújtott, gyújtottam meg, majd szívtam egy nagyot. Nincs még egy órája sem, hogy megkaptam a levelet. Egy újabb levelet, a Kórházból. Öt nappal ezelőtt küldték az előzőt. Miszerint a nagyi beteg, de az a szemét… Piton. Már csak a neve említésére is felmegy bennem a pumpa. Nem engedélyezte, hogy meglátogassam. Pedig csak egy egyszerű hoppanálás, de nem. Mert, hogy az iskola nem átjáró ház. S itt nem ugyan azok a szabályok érvényesek mint a Beauxbattonsban.

Fogalmam sincs, mennyi idő telt el, mire oda keveredtem egy padhoz, s szívtam tovább a jointot. Egyébként azok után, amikor Ryan szépe leüvöltötte a fejem… kidobtam az összest. Mert tényleg megfogadtam, hogy bármennyire is jó buli, nem fogok olyanhoz nyúlni. Ám ahogy a levél… igen a levél, ami a vacsora végén érkezett, s én bolond, az asztalnál elolvastam. Lesokkolt… Szó nélkül pattantam fel, s hagytam el igen csak viharosan a termet. Az egész ládám átkutattam, mire megtaláltam a legaljában, egy kis dobozban az utolsó darabot, amit még a másik suliból meghagytam… Vésztartalék, vészhelyzetre. Hát ez az volt, Vészhelyzet. Hiszen a nagymamám meghalt.

Én, pedig még elbúcsúzni se tudtam tőle.

Csak fut az idő, és fut és fut, és a füvescigimből már nincs, csak egy utolsó szippantás, majd a végét szórakozottan elnyomva a padon, dobom félre, s nem is esik messze tőlem, ráadásul a kitaposott, s jól látható helyre. De ez nem érdekel. Úgy érzem, minha puha légpárnán lebegnék. Felemelve a karom, lebegtetem meg a szemem előtt, majd vigyorodok el idétlenül.
- Hhhmm…, de szomjas lettem. – Motyogom magam előtt, ahogy az övtáskámba kezdek el kutatni, s kapok elő a jó öreg flaskát, majd a fülem mellé tartva rázom meg. Újabb bárgyú, ám elégedett vigyor, s pattintom le a kupakját, majd húzok le párkortyot. Leküzdve a torkomon a Lángnyelv whiskyt, kezdek el köhögni. A szemeim is belekönnyeznek. Megdörzsölöm őket, majd fekszek el a padon, s bámulom a csillagos eget. Igazából nagyon hideg van, s már az ajkaim is kezdenek ellilulni, de ez a legkevésbé sem érdekel.
- Egy csillag, két csillag három csillag, 4 csillag 6 csillag ööö vagy 5 csillag? – Beszélek magamba majd csuklik a fejem oldalra, a hatalmas zöld területre.
-JÉÉÉÉ! – Kerekednek el a szemeim. – Birkák! – Pont mint a mesékben. Van egy fakerítés, és azon ugrándoznák. A hasamra fordulok, majd a balk kezem behajlítom, s arra támasztom meg a fejem, a másik lelőg a földre, az ujjak között megtartva a flaskát.
- Egy birka, két birka, juhhúú, de álmhoos vagyok. – Nevetséges, milyen jól elbeszélgetek magammal, amikor itt vannak a birkák. Egy hatalmasat ásítva, fordítom az arcom a pad felé, így kényelmesen megtámasztva a homlokom, s a hajam kellőképpen eltakarja az arcom. Csak a nagy ezüst hajzuhatagot lehet látni. Bár ennyiről is fel lehet ismerni tény, meg a tornacipőről…

Yo’

Nők, komolyan mondom! Az eszem megáll tőlük! Csak egyszer nem ülök le mellé és már akkor is kiveri a hisztit! Nem tudom, hogy mi baja van. Mert Maggie mellé ültem le? És? Élek óta mindig mellette ülök. Nem fogom csak azért ott hagyni mert őnagysága nem bír ki negyvenöt percet anélkül hogy nyilvánosan megalázzon. Amikor szólongatja a macskát, vagy ha elkezd szerinte „cuki” beceneveket adni nekem. Amitől még most is feláll a szőr a hátamon. S persze amikor meg már szerzek neki helyet magam mellett a griffendélnél.. Egyszerűen csak elkerül! Ezt sem értem, egyszer azt mondja, hogy mellettem akar ülni, de aztán amikor már mellettem ülhetne akkor meg nem akar. Nők!
Megrázva a fejem, beletúrva a barna tincsekbe, simítottam végig a szürke pólón. Bár tudom, hogy _természetesen_ nem csináltam semmi rosszat, azért tettem egy kitérőt a gyógynövénytan felé. Összeszedve az üvegházak mellől pár virágot, amiről tudtam, hogy Bimba Professzor csak a saját kedvére ültette, lógtak még mindig kicsi gyökér, s földdarabkák le a végéről. Anya azt mondta hogy egy virág az csodákat tud tenni. Nem tudom, azon kívül hogy jó szaguk van, persze nem mindegyiknek, nem sok értelmét látom a dolognak. Elrakják, egyesek olyan fanatikusak hogy le is szárítják, aztán nézegetik. Újabb olyan hóbort ami… Majd megőrjít. Mintha csak a drágalátos iskolatársaim az öt éves hugom szintjén lennének. Akitől újra csak megkaptam a heti levelemet. Ettől egy kicsit boldog mosoly kúszott az arcomra. Mármint… Megnyugtatott hogy jól van, s mindenki megvan odahaza. Már csak a szőkét kellett volna megtalálni. Biztos már megint eltévedt valahol az iskolában és nagy kerek szemekkel bámul hogy merre is kéne mennie. Mert már ezerszer megmondtam neki, hogy este ne csavarogjon, vagy legalább ne az udvaron, de nem, neeeem. Senki és semmi sem hallgat rám! Már lassan úgy érzem, hogy semmi értelme sincs annak hogy beszélek. Szerencsére az egyik hollóhátos csajt sikerült elkapnom, s ő valami olyasmiről hadovált nekem, hogy kirobogott a klubhelyiségből. Ehm… Komolyan mondom, hogy lassan egy csengős nyakörvet teszek rá. Így aztán fél éjszaka kereshetem!
Ekkor lépett a képbe Csini. Aki, ki tudja honnan keveredett elő. Biztos megint kaját kunyerált valahol. Vagy csak pásztoróráért ment ahhoz a mardekáros macskához? Igen, van egy mardekáros macska szerelme. Aki lány. Hálistennek. Az egyedüli probléma az, hogy ilyenkor a déli szárnyban szokott kódorogni hogy hízelegjen annak a kis feketének. Amivel szintén az őrületbe tud kergetni. De most, látszólag biztos tudással tekergőzött a lábaim körül, s dorombolt egyre csak hangosabban. Beleharapott a farmeromba, s elkezdett volna húzni, már ha tud, egy adott irány felé.

- Remélem nem kaja kell…- morogtam felé, s indultam meg utána. Általában ilyenkor volt valami célja is, szóval nem kételkedtem abban, hogy a helyes irányba vezetne. Erre mondta McGalagony hogy ez egy különleges macska. Valami varázslény meg normális macska keveréke s ezért okos. Én erre csak a vállamat vonogattam, hogy voltaképp ez a hugom macskája, s csak azért van itt mert itt még több kaját tud elcsórni. Nos, annyi értelme azért volt hogy kihúzott a bajból. Más meg…

Nem kellett túl sokat haladnunk ahhoz, hogy végre meglássam őt. A tornacipő az már biztos jel lett volna, meg egyébként is sejthettem, hogy csak ő lehet ilyen… mindegy, szóval aki este a padon heverészik. Tehát, hiszen biztos valamit a csillagokkal kezdett vagy csak unatkozott, egy fejcsóválás kíséretében trappoltam oda hozzá miközben tovább szorongattam a gazokat a kezemben. Nos… Megint az az átható szag. Ami azonnal fordított egyet a gyomromon, s az agyamon, így lassan feledtem is a virágok gondolatát. Elejtve azokat, nem dobva, hajoltam hozzá, s fordítottam a hátára. Sajnos nem tévedtem. Ami a csikkből is látszik meg… Az arca. Leginkább nem amiatt voltam dühös hogy az én szava ellenére csinálta, hanem… A változás. Engem mindig félelemmel töltött el ennek a szernek a hatása.

- Yo, a ku…életbe! – káromkodtam el magam, s megemelve, becsúsztatva a kezeimet a lábai alá, huppantam fel a padra, s szorítottam magamhoz miközben a maradék piát tartalmazó kis flakon jó messzire szállt. Egyelőre nem ordítottam, mert nem értette volna s sok értelme sincsen, csak próbáltam úrrá lenni a saját kesze kusza érzelmeimen melyek most elöntötték az agyamat, s vörössé tették az arcomat.

- Miért kellett ez…? – néztem rá, de választ nem vártam. A fejéhez hajoltam, ajkaimmal érintettem a szőke tincseket, s úgy szorítottam össze a szemeimet. Csak ne tomboljon, ne tomboljon…           

Ryan <3

Nem is tudom, hány birkánál tartottam, akiket már nem is láttam, mert lehunytam a szemem, s egy nagy szusszanás kíséretében éreztem, hogy az álmok olyan gyorsan ereszkedik petyhüdt agyamra, mint a gyorsvonat. Az álmomban pedig… amelynek minden pontját szinte átéltem, szőke kislányként jelentem meg. Olyan 9 éves forma lehettem, s a Lévesque kastély birtokén, a hátsó kertben, mely nekünk volt fenntartva a bátyáimmal, megint bújócskát, fogócskát, háborúsat játszottunk. Pont mint annak idején. Verőfényes időnk volt, s amikor a terasz felé pillantottam, apró kis kezecském a szemem fölé kellett emelnem, hogy lássam az ott ülőket. Anya a tolószékből figyelt minket, miközben rendületlenül kötött… talán egy új pulcsit valamelyikünknek? Mellette ott ült a nagyi, kinyújtva a kezeim, hevesen, ugrándozva integettem nekik. Minden annyira szép volt….

S ahogy Matt elkezdett kergetni, gyorsan szedve kis lábaim futottam keresztül az udvaron, fodros szoknyám szélét megragadva. Boldogan sikongattam, majd nem észlelve a gödröt, léptem bele, s vágódtam el. Hatalmasat csattanva, néztem fel, majd láttam meg, hogy a szép, új ruhám füves lett. Az ajkak megremegtek, a kék szemek könnyesen csillantak meg, de még mielőtt elkezdtem volna keservesen zokogni, egy meleg kéz megfogta a kezeim, s felállított, s felvett az ölébe. A nagyi volt az, a drágalátos nagyim.

Elégedetlen morgás, ahogy valaki a hátamra fordít. Automatikusan emelkedik a kezem, hogy megfogva a fekete kapucnim, még jobban az arcomba húzzam, hogy a szemem is eltakarja. Halványan hallva, hogy valaki kimondja a nevem, fintorgok egyet, de még a szemem nem nyitottam ki. A flaska kikerül a kezemből, már nem érzem a hűvös fémet, ahogy az ujjaim hozzáértek. Pár francia szót elmotyogva, igen csak álomittasan aludnék tovább, ha nem nyúlna a lábaim alá. Újabb morgás, de a szemeim még mindig nem nyitom ki. De legalább életjelet adok minden egyes elégedetlenségemkor.

- Mi, mi mi? Én nem csináltam semmi rosszat! – Kapom fel a fejem, ahogy észlelem a másik test közelségét, a másik test melegét, s mielőtt újra elaludnék, egy kérdést szegeznem nekem, ami sokkal tisztábban cseng, és a hang is igen csak ismerős bizsergést vátl ki belőlem. Ekkor nézek Ryanra, majd vonom fel a szemöldököm, s pislogok laposakat. Látszik még, hogy nem vagyok észnél, sőőőt.
- Ryaaann, úgy hiányoztál. – Török ki hirtelen, majd fonom át reszketeg karjaimmal a nyakát, s magamhoz ölelve, nyomok egy puszit az arcára.

Lassan simítva végig a szőke buksin, mintha csak én lennék az apja, vagy legalábbis a nevelője, hallgattam. Ami számomra is terhesebb volt minden sértésnél vagy számonkérő szónál. Talán megvolt annak az oka, hogy ezt tette. Újra. Talán nem. Nem az én tisztem volt mindezt eldönteni. Csak valahogy fel kellett volna ébresztenem hogy végre elmúljon az a kótyakosság, s meglássa a maga körül lévő valós világot. Mert újra csak nem gondolt bele, hogy mi lett volna ha… Mi van ha nem jövök utána, s nem egy tanár vagy Frics találja meg? Ha egy másik férfi kerülgeti, s kihasználva ezt az állapotát hozzáér?! Sok kimondatlan oktatás, s számonkérő mondat tolult a fejemben, s mégis hallgattam. Tőlem meglepő mód. Csak az váltott ki belőlem elégedetlen cöccintést ahogy átkarolta a nyakam, s jó részegek módjára kezdett el magyarázni.

- Igen, igen… - simítottam végig a hátán, s sóhajtottam egyet. Ez egy hosszú éjszaka lesz. Jó apám, már amikor egyszer hazatértem alkoholos állapotban, egy jól irányzott pofonnal s egy kád hideg vízzel térített magamhoz. A pofont most kihagynám, de a víz ötlete valahogy felderített. Mármint, ha ezzel visszahozom valamilyen szinten. Lefejtve magamról a kezeit, lerakva a padra, lehetőleg úgy, hogy ne szédüljön le, álltam egy lépéssel hátrébb, melyből tán hihette hogy ott hagyom, s szegeztem felé a pálcámat.

- Sajnálom Kicsim. – egy kis vigyor azért megült az ajkaim szegletében, de tényleg nem akartam bántani. S ezzel megelőzhettük azt is, hogy olyan dolgot tegyen amit később megbán, s esetleg engem utál meg a végére miatta. Szóval, elmormogva a bűbájt, melynek hatására jó adag víz került szegényke képébe, ezzel majdnem megtörve a sosem mosolygok álarcot nálam, ébreszthette fel. Elrakva a pálcát, megszemlélve a művem, egyelőre megtartottam az egy lépés távolságot, mert nem voltam benne biztos, hogy nem akar egy jól irányzott rúgással megköszönni a „segítségemet”.   

- Mműűűűű, most hova méééssszz? – Kérdeztem, szinte már rossz macska módjára nyávogva, ahogy lefejte a karjaim a nyakáról, majd mint valami rongybabát, ültetett a padra, én pedig megkapaszkodva a szélébe, dőltem előre kissé, majd néztem rá összevont szemöldökkel. Még is mire készülhet? Kótyagosan vakartam meg a fejem, majd kezdtem el leesni a fűben a kis flaskám, amiből jó lett volna pár kortyot nyerni.
- Mit? – Kérdeztem vissza reflexből, amikor azt mondta, sajnálja, s pillantottam rá, s kerekedtek el a szemeim a pálca láttán, ám tiltakozni sem volt időm, mert egy hatalmas adag vízsugár talált szembe, én pedig reflexszerűen a karjaim az arcom elé kaptam, s sikoltottam egy nagyot, mint egy tiltakozásképp. Amikor végre nem fröcskölte rám a vizet, engedtem le a karjaim, majd álltam fel a padról, s néztem végig magamon. Lehúzva a fekete pulcsi cipzárját, bújtam ki belőle, ami alatt csak egy fekete trikó volt, semmi más. Eltartva magamtól a darabot, csavartam ki az ujjából a vizet, majd vágtam be egy újabb fintort, s néztem Ryanre, s egy hirtelen mozdulattal vágtam hozzá a felsőm.

- Szárítsd meg de azonnal! – Dobbantottam egyet dühösen a lábaimmal, majd fogtam meg a hajam, egy csomóba, s abból is kicsavartam egy kevéske vizet, már amennyit tudtam, s fontam össze dacosan a karjaim magam mögött, vacogva, elvégre nem lehetett 5 foknál több, s egy szál trikóban még inkább fáztam, mint egyébként. Ütemesen kezdem el topogni a lábammal, majd jutott az eszembe, hogy annak a flaskának itt kell lennie. Elindultam megkeresni vagyis… már az első lépésnél meginogtam. Hiába, ha még egy kicsivel tisztább is volt a tudatom, attól még a sok káros szer ott munkálkodott bennem. Na de, egy megingás nem fog megakadályozni abban, hogy megtaláljam a Lángnyelv whiskym.
- Semmire nem mentél ezzel, most csupa vizes vagyok és… és megfogok fázni miattad! – Tomboltam tovább, bár a közelébe nem mentem, hogy jól megpüföljem, hiszen felesleges lett volna, így is alig álltam meg a lábamon.

Egy, lépés, kettő, majd térde ereszkedve, négykézláb kezdtem el a füvet átkutatni, mint valami rossz alkoholista, közben a kedvenc mesém, a pindúr pandúrok főcímdalát dúdolva.
- Hova dugtad? Biztos te voltál, amikor aludtam. – Pillantottam rá, a földről, majd vontam össze mérgesen a szemöldököm.

- Oh, csak nem fázunk? – kérdeztem elégedetten vigyorogva mikor láttam, a tervem beállt. Persze nem is történhetett volna másképp. Nem igaz? Úgy látszik apámtól nem csak a verés tanító jellegét tanultam meg. Lehet, hogy mostantól nem is szólok hogyha elkezd piálni csak leöltöm egy kis vízzel. Egy idő után biztos megunja a dolgot. Ahogy felém vágta a pulcsit, rögtön el is kaptam, s magamtól kicsit távol tartva nézegettem. Talán túl sok vizet használtam volna? Oh…jaj. Annyira nem is bántam a dolgot. Legalább megérti hogy mit csinált. Egy elegáns mozdulattal leejtve a földre, felvont szemöldökkel figyelve hogy voltaképp mit is csinál, raktam el a pálcámat a farzsebembe.

Csini, nem meglepő módon, még mindig ott volt. Megkerülve a padot, lehetőleg úgy, hogy Ryan ne lássa, battyogott lassan a négykézlábra ereszkedett Yohoz, s simult végig kárörvendően az oldalán, egy apró kis nyaffantást is engedve magának mikor az arcához ért. A fejét az állához simítva, egyre hangosabban dorombolva, persze nem mutatva meg a flaska helyét, sétálta a feje alatt, hogy lehetőleg a hosszú farka mindig a szájába lógjon. Ez lett volna a bosszú az altatásért, vagy csak ennyire szórakoztatta az eset?

- Macska, elég lesz! – csóváltam meg a fejem, s léptem oda Yohoz. Megragadva a derekánál fogva, megemelve, mert elég kiábrándító volt ott a fűben látni, állítottam talpra, s öleltem szorosan magamhoz. Még csak esélyt sem adva arra hogy esetleg szabaduljon. Belemarkoltam a könnyű trikóba, végigsimítottam a háton, s karjaimmal szinte közrezártam. Így már biztosan nem fázhatott. Persze mindez nem azt jelentette, hogy feledtem a dolgot. Csak rá nem tudtam haragudni túl sokáig. Ezt az ostobaságot is nem rossz szándékúság vezette hanem valami más, s így… Nehéz lett volna megtartani a dühöt. Ápolgatni s védelmezni. Sőt, a végére már egész jól ki is jött a helyzet. Csak ne lett volna ott mindenében az az átkozott szag. Szinte megrontotta a varázsát a dolognak. Szerencsére azért a víz enyhített valamennyit. S szórakoztató volt látni ahogy remegve pillant fel rám a vizes tincsek árnyékából. Közelebb hajolva, lágyan érintve az ajkait ajkaimmal, már ha hagyta, s nem tolta el a fejét, húztam közelebb magamhoz.

- Nincs rá szükséged. – mormoltam halkan, hisz tényleg így volt. Itt voltam neki.

- Ha-ha-ha. Nagyon vicces, Ryan Blake. – s már csak azért is hátat fordítottam neki, nem is foglalkozva, mit csinál a felsőmmel. Mert egyébként tényleg nagyon fáztam. S a pálcám nem volt erőm előkotorni, sőt… szerintem egy normális varázslatot sem tudtam volna végrehajtani, még a pálcának az egyenesen tartásával is igen csak gondok lettek volna. – Kár, hogy nem vagyok humoromnál. – S ezt megtoldva pár igen csak szaftos francia káromkodással, melyekből érezhető volt milyen jelentést is tartalmazhatnak… A hanglejtésből, és ahogy sziszegve, dühösen ejtettem ki a máskor, vágyat hozó szavakat.

Egyik kezemmel megtámasztva magam, másikkal, pedig beletúrva a fűszálak közé, másztam, s kapkodtam a fejem. Tény, hogy a látásom kissé furcsa volt.
- Jéé… hullámzik a fű. – Motyogtam az orrom alatt, majd meglepetten vettem észre, sőt, éreztem meg, hogy Csini hozzám dörgölőzik. – Csini, én nagyon kedvellek de… - Kezdtem bele, majd felegyenesedve ültem a lábaimra. -… a szőrős farkad ne dugd már a számba. –
Miután ezt közöltem vele, egyszerű mód kikerülve őt, haladtam tovább a keresésben, még ha próbált is akadályozni, amikor Ryan odalépett, s megragadott a derekamnál fogva.
- Héééé, neee, még nem találtam meeeg. – Nyávogtam megint, talán még Csinit is megszégyenítve, de nem volt ellenvetés. Már is a két, nem éppen stabil lábamon álltam, s fonta, össze dacosan a karjaim, majd szegtem fel a fejem. Felhúzva a pisze orrom, húztam el a szám. – Különben is, mit ajnározol itt engem, mint valami gyereket. Miért nem a kis barátnőddel gubbasztasz a könyvtárban? Azzal a hogy is hívjákkal… Meg, vagy Mag, Mug izé… Maggie. –
Nem pörgött a nyelvem rendesen, tény, s ezért is már önmagában is nevetséges lenne, ahogy a nevet próbálom kitalálni, ám a tekintetemben felfedezhető sértődöttség, és mérhetetlen nagy féltékenység, már kevésbé volt vicces. Féltékeny voltam, óóó de még mennyire! Amúgy is féltékeny típus voltam, még ha okos sem lett volna rá, bennem akkor is ott volt a birtoklás. Hogy csak az enyém és senki másé. S mi az hogy inkább mellette ült, mint velem? Ráadásul még nem is volt szép… Akkor meg miért? Biztos… lassú víz, partot mos. Vagy mint a szappanoperákban, visszatér pár hét után, és megszépül. Hhm… azt hiszem, kissé elragadtattam magam… de akkor is! A fenébe is vele…túlságosan kötődtem hozzá.

A dühös, kitalációk még akkor sem halványultak el teljesen a fejemben, amikor szorosan magához ölelt, én pedig egy röpke pillanatra szabadulni akartam, sértettségből. Tudjátok… ez a csak azért is dolog. De ez tényleg csak annyi volt, mint egy kósza gondolat, hiszen megadóan simultam hozzá, homlokom a mellkasának támasztva vettem mély levegőt, s kezeimmel ragadtam meg a felsőjét. Felpislogva rá, simítottam ki egy tincse az arcomból, mely még mindig vizesen tapadt az arcomra. Egyre erőteljesebben lilult el a szám, s azon kaptam magam, hogy a fogaim összekoccannak. Ahogy közelebb hajolt hozzám, fordítottam el a fejem, s ért ajka az arcomhoz.
- Szerintem ezt se sem gondolod komolyan. Bűzlök a fűtől, és a whiskytől. – Jegyeztem meg merő iróniával, s nem kevés szégyenérzettel. Visszataszító, és kiábrándító voltam, a szó szoros értelmében.

- De, szükségem van rá. – Nem néztem rá, hanem oldalra, s haraptam az alsó ajkamba, hogy még véletlen se kapjam azon magam, hogy sírok. – Talán így enyhíteni tudom a tátongó üresség által okozott fájdalmat, amit a lelkemben okozott a nagymamám halála. – Igen, kimondtam. Végre, hogy miért is tettem ezt, hogy mi nyomott napok óta, amit pár viccel, és egy vigyorral elrejtettem, hiszen sejtettem, hogy a vég elfog jönni, de… de ilyen gyorsan és hirtelen? Még szerettem volna vele egy kis időt eltölteni… csak egy kicsit.

- Ja, érzem én is. – simultak ujjaim a tarkójára, s vontam közelebb magamhoz egy jóval szenvedélyesebb csókra. Nem mintha nem zavart volna a dolog, de így… Ennyi kis ruhában, s csurom vizesen. Újra csak felélesztette a vad férfi ösztönt mely nem zavarodik meg némi kellemetlen szagon. Sok volt ez az egy nap, hogy távol töltötte tőlem majd minden percét. S ez hirtelen újult erővel éledt fel bennem. Elhagytam a nagy elveket, porba tiportam a nevelést, s csak erősebben ragadtam meg, mintha attól féltem volna hogy egyszer véget ér a pillanat s minden szertefoszlik. És… Hát igen. Levegő. Az azért kellett, így mikor elváltak ajkaink hagytam hagy csacsogjon tovább. Nem hitte volna hogy elmondja nekem a félten óvott titkát.

Halkan, csendben enyhült a szorítás, de nem azért mert ereszteni akartam volna. Mindössze már nem az a vad szerelmesek módjára való görcsös összefonódás jellemezte a kis kettősünket hanem óvó félelem. Mert tudtam milyen a halál. Éreztem, ott volt a levegőben az utcánkban, s rám is az várt. Már ha a halálfalókat tekintettük. De a rettegés jóval jobb volt mint a szeretett személy fölött érzett fájdalom. Mert nem tudtad magadhoz szorítani, dédelgetni, beszélni hozzá…

- Részvétem. – sose voltam az a túl érzelgős típus, ezt tudhatta jól, így mást nem tudtam mondani. Esetleg elemeztem volna azt, mily fájdalmas is az elmúlás, de azért mégis maradjon talpon? Nem. Egyébként sem tudtam volna úgy megfogalmazni hogy ne legyek bunkó, s sértsem meg, főleg amikor ennyire elesett. A hidegtől vacogva, belém kapaszkodva várva a szőke herceget. Pedig én legfeljebb a paraszt voltam az ekén. Inkább illett az ilyen címdarab a nyeszletbélűnek. Ami egyáltalán nem jelentette azt, hogy elengedtem volna. Csak nem tudtam így viselkedni. Tettekbe, ki nem mondott szavakban mutattam meg azt mit is érzek. Mert talán így engem sem érhetett csalódás.

A hátát becézgetve, nem tévedve rossz utakra, hagytam hadd sírjon ha akar. A könnyek már rég nem borzasztottak el. Ugyanis Emilytől rengeteget kaptam mikor újra útra keltem a roxfortba vagy a nagyszülőkhöz. Persze azok nem igazi fájdalommal átitatott mély érzések voltak. Vaon tényleg képes lettem volna megvigasztalni? Nem kellett volna egy barátnőjét hívni vagy…vagy bárki mást? Én mégis mit tehettem volna? Azon kívül hogy eldobom a francba a piáját, s leszoktatom a fűről? Általában mindig van valami más ami… Amitől elkezdenek függeni. S nem akartam hogy bármi is újra rabjává tegye. Még ha én is lettem volna az. Szabad emberként akartam hogy kötődjön, ne pedig egy pótlólagos dologként tekintve rám. De ez… Olyan valószínűtlen volt, hogy maga a gondolat is zavart keltett bennem. Milye hülyeségeket nem képzeltem. Mintha csak körülöttem forgott volna a világ. Pedig most jobb lett volna ha rendesen koncentrálok.

- Ha akarod lehet nálad Csini. – neveztem nevén a macskát, még ha fájdalmasan nehezen is, miközben lepillantottam a szürke nagy dögre mely együttérzően pislogott a kettősünk felé. Miután, szerintem, mindegyik ház klubhelyiségét pontosan jól ismerte nem volt kétségem affelől, hogy otthonosan mozogna Yo hálókörletében is. Egy kis plussz jutalomfalat pedig nyilván egy kis hízelgést is kicsikarhatott volna belőle.   

No, mondom én, hogy nem éppen vagyok vonzó formámban. Nem leng körül az a finom parfüm illat, mint mindig, s nem vonzom a tekinteteket kirobbanó formámmal, pozitív életszemléletemmel, a hatalmas mosollyal, a megcsillanó kék szemekkel… Ezen még a vélaság sem tud segíteni. Mert abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy amim van, azt remekül tudom használni. Na de ha azt, amim van, teljesen elrontom… akkor abba a szánalmas állapotba kerülök, amibe most vagyok. S még is… ennek ellenére, simulnak az ujja a tarkómra, s húz magához. Ám most nem ellenkezem egy pillanatig sem, elvégre… Én figyelmeztettem, s ez mégsem tántorította el. Kezeim lecsúsznak a mellkasán, egészen le a csípőig, és ott állapodnak meg, magamhoz húzva. Mivel mondhatni, igen csak illuminált állapotban vagyok, még jobban felizzik bennem a vágy, lábujjhegyre állva simulok hozzá, mert érezni akarom, teljes egészében. S ahogy elválnak ajkaink, szinte dorombolva bújok hozzá, átnyúlva a karjai alatt ölelem át libabőrős karjaimmal.

- Merci beaucoup. – Suttogtam elhalló hangon, köszönetet mondva s… nem is vártam többet. Csak ennyit, és hogy szorosan öleljen. Nem voltam kíváncsi a sok álszent dumára, az egy kaptafára készült megszokott szövegre, mely arról szól, hogy el kell engednünk a szeretteinket, hogy a lelkük itt marad, s csak a testük kerül a föld alá. Nem. Ezért is nem mondtam azt sem senkinek, hogy haldoklik, a halálhírét pedig végképp nem fogom a homlokomra kiírni. Neki is azért vallottam be, mert tudtam, hogy megértő lesz, s nem elkoptatott szavakkal akar majd megvigasztalni, és mert már nem bírtam tovább. Talán pont ezért is szeretem annyira, mert ő… ő olyan más volt. Szeretem? Most ezt komolyan végigfutott az agyamon? Megborzongtam, majd lehunytam a szemeim, s vettem ismét egy újabb mély levegőt. Idő, idő, idő. Mindenhez idő kell, ehhez is, neki is nekem is, izé…

Sírni? Oh nem. Engem nem olyan fából faragtak, mint azt a sok libát a suliban. Én nem csikartam ki magamnak semmit sem a megjátszott vagy éppen valós könnyekkel. S bár az ajkaim olykor megremegtek, vagy hunytam le a szemeim, mert azok elfátyolosodtak, soha… soha nem sírtam senki előtt sem. Nem, még ha csak saját magam voltam, akkor sem. Inkább törtem, zúztam, de sírni… soha.

- Tényleg? – Pillantottam rá, s jelent meg halvány mosoly az arcomon, majd a macskára pislogtam. – Szerintem nem lesz hajlandó velem jönni. –
Főleg a legutóbbi húzásom után, amit valószínű azóta sem felejtett el, illetve ott volt a másik dolog is. Sokkal inkább őt magát cipeltem volna fel a Hálókörletbe, de… ezzel millió szabályt megszegtem volna. Elsőként, Hollóhátas körletbe Griffendélest vinni, az, hogy egy fiú a lány hálókörletbe tartózkodjon, sőt, egy ágyba egy lánnyal, még ha nem is történne semmi. Mekkora botrány lenne belőle… de várjunk csak…
- Add nekem a felsőd. – Váltottam hirtelen témát, s pislogtam rá. – Léééégysziiii. –
Lehet az gondolja majd, nem vagyok normális, még is mire kéne a felsője? Hát abban akarok aludni, ma, és holnap és holnap után, amíg érződik rajta az illata, aztán majd visszakapja, s megint elkunyizok egy másikat.

- Ha azt mondom elmegy akkor elmegy. – vitát nem tűrően szólaltam meg. Rá sem kellett néznem ahhoz a macskára hogy tudjam, most sértetten szegi fel az állát. Ahhoz azonban már túlzottan ismertem hogy tudjam, a kaja az kaja. Akármennyire is sértett erre azért hajlik. S volt benne némi…együttérzés? Igazság szerint nem tudom hogy minek nevezhetném a dolgot. De nem kételkedtem abban, hogy ezt az estét együtt töltik. Egyedül az vert éket a fejembe, hogy odaadom. Mármint, eddig Maggie-n kívül más nem vigyázhatott rá. S neki sem azért adtam oda mert azt akartam hogy jobb kedve legyen. Mindössze a szörnyű kényszer hajtott mely ott lebegett akkor az orrom előtt.

- Mit?! – vontam fel kérdőn a szemöldököm, miközben kicsit hátrább hajlott a hátam. Tényleg ennyire fázott volna? Újra csak gondolkozás nélkül, egyszerű mozdulatokkal toltam őt félre, s vettem le könnyedén a pólót. Ráhúzva, hisz ha nem is emelte fel a karjait akkor is könnyeden ráfért, tettem egyik kezemet a állára miközben visszahúztam magamhoz. Egyedül Csini panaszos nyávogása törte meg a varázst, de a változatosság kedvéért ez egyáltalán nem érdekelt. A bűz ellenére is megcsókoltam, erősen szorítva, mikor újra visszatért belém az élet, főleg az érintések hatására. Vad csók, erős karok, s szinte éreztem hogy hamarosan a körmei a bőrömbe vájnak. Nem zavart volna. Sőt… Megemelve, hisz alacsonysága végett mindig nekem kellett lehajolni hozzá, markoltam a fenekébe.

- Akkor most… Ideje aludni. – tettem le, eresztve őt, hiszen nem akartam kihasználni a zavart kis buksit, fogtam meg a pici kacsót, miközben lehajoltam Csiniért s a karom alá csaptam. Hideg volt, ez már igen jól éreztem, s holnap egyébként is büntetőmunkára kellett volna mennem.
Téve egy öles léptet, magam után húzva, a megszokott ellenállást nem tűrő módon, néztem körbe. Friccset kerestem vagy a ronda dögjét, esetleg egy unatkozó prefektust. Kinéztem volna Wafflingból hogy keresi az alkalmat amikor újabb munkára küldhet Piton sötét laborjába.

- A fenébe… - elengedve őt, visszalépve a lehullajtott virághoz, szedtem fel a kusza csokrot, s nyomtam a kezébe. Mintegy mellékes dologként, jelenleg semmit sem fűzve hozzá. Ha már elloptam Bimba kertjéből akkor legyen is meg a haszna. 

Ilyenkor egy röpke pillanatra megsajnáltam a macskát. Ennyire ráparancsolni szegény állatra? Viszont… értem, miattam tette. Hogy ne legyen olyan egyedül este, s amennyire féltette eleinte tőlem, most úgy ajánlotta fel, hogy lehet nálam. S sejtettem, hogy ez bizony igen csak nagy kegy tőle. S mind ezt azért, hogy jobb kedvem legyen? Vagy legalább a hangulatom, esetleg az is benne van, nehogy megint olyanhoz nyúljak, amit ő ennyire gyűlöl.

- A pólód. – Fogtam meg az anyagot, az ujjaim közé, hogy egyértelműsítsem, mire is gondolok. Ennyire meglepte volna a kérésem? Nos… tény, hogy vannak érdekes húzásaim de… még egy lány se kérte el a felsőjét, vagy csórta el, hogy abban aludjon? Naaa neee. Ezt nem hiszem el. Elvégre az ő illata olyan… mmm férfias *-*
- Hé, nem azt mondtam, hogy most azonnal! – Lepődtem meg, amikor már rám is húzta, mint valami zsákot, s pislogva párat néztem rá. – Megfogsz fázni! – Szerintem, nem értette, miért is kell nekem a felsője. Hhmm… lehet talán jobb is, de most a szívem is belesajdult, ahogy ott állt egy szál fehér trikóban. Kidugva a karjaim, megkeresve a felső ujjait, kissé szemlesütve bár, s kialakuló enyhe pírrel az arcomon nézegettem őt. Nyeltem egy nagyot, majd néztem inkább Csinire, mielőtt rám fogja, hogy bámulom. Mondjuk tény, hogy bámultam. Hát azért ilyen felsőtest sem rohangál mindennap velem szembe az utcán, sem az iskola folyosóin. Mondjuk feltűnt már a dolog de… így, kissé kótyagos állapotomban mintha minden erőteljesebben hatott volna rám. De nem is volt sok időm agyalni, hiszen szinte azonnal visszarántott magához. Hogy a macska nyávogott volna? Igazából… fel sem tűnt, úgy zubogott a vér bennem, s vert a szívem. Szinte semmit nem hallottam, a másik szívdobbanásán, és légzésén kívül.

Újra csak megemelt, amit én annyira imádtam, s fontam körül a derekát lábaimmal, hogy meglegyen a kellő támaszom, majd karoltam át a nyakát. Már csak a háttérben pukkanó tűzijátékok hiányoztak volna, de mit sem számított, hol vagyunk, s én milyen állapotban is. Az sem, hogy órákkal ezelőtt mindent olyan sötéten és borúsan láttam. Ostoba voltam, nagyon, nagyon, nagyon ostoba. Félredobva a gyerekes hisztim, őt kellett volna megkeressem, hogy elpanaszoljam neki, mi bánt. De… ez a mérhetetlen makacsság, és önállóság. Hogy majd én megoldom a problémáim… Jellemző.
Talán levegőt is elfelejtettem venni, ahogy őt csókoltam, s karcoltam végig a tarkóját, öntudatlanul játszva újra a macskát, belemélyesztve a körmöm a puha bőrbe, de nem túl mélyen, nehogy az édes fájdalom, bántóan hasson rá.

- De ugye ez nem a jó éjt puszi volt? – Követelőztem kisgyerek módjára, ahogy lerakott a földre, s pislogtam fel rá, s hagytam, hogy megfogja a kezem, és elkezdjen húzni magával, majd kaptam észbe.
- A pullcsiiim! – Mivel a sötétben a sötét pulcsit elég nehéz lenne megtalálni, csatoltam le az övtáskám, majd a szemem elé emelve kezdtem benne kutatni, s már könyékig voltam benne, amikor végre megtaláltam a pálcám, s rántottam ki, persze vele együtt valami más is kiesett, még hozzá egy összehajtott valami. Ha jobban megnézte az ember, óh igen, egy térkép! Na de milyen térkép? A legelső oldala nagy betűkkel hirdette, „Aberdeen és környéke”. Bizony, bizony. Másnap egyből beszereztem egy ilyen térképet, s unalmas óráimban azt böngésztem. Jha, hogy a másik valószínű elfelejtette, az anno tett ígéretem? Biztos vagyok benne. Mert mindig mindenki azt hiszi, hogy csak blöffölök. Na de most annyira elvagyok foglalva a pálcámmal, hogy észre sem veszem, miket szórok el. Egy begyűjtő bűbájjal magamhoz csalogatva, ragadom meg, majd tapogatom meg az ujját.
- Nem szárítottad meg, te kis komisz. – Mormogtam az orrom alatt, de az aprócska mosolyból, és a becéző szóból lehetett tudni, hogy nem gondolom én komolyan.

Újabb káromkodás, vajon megint mi történhetett? Érdeklődve figyeltem, miért hajol le, majd amikor a kezembe nyomott egy kis csokor virágot, pislogtam meglepetten, s a csokorról rá emeltem a tekintetem.
- Azért a virágátadási módszereiden van még mit csiszolni. – Vigyorodtam el, majd megragadva mellkasán a fehér trikó anyagát, rántottam magamhoz, s leheltem csókot az ajkaira. – Ha ez bocsánatkérés lenne a Maggies dologért akkor… megbocsátva. –

- Nem kell aludnod. – feleltem a jóéjt puszira való elköpésre, melyben érezhető volt, hogy most aztán vissza lesz toloncolva a hollóhátba. Velem nem aludhatott, én nem aludhattam vele. Egyértelmű az ábra, nem?! Meg egyébként is, bár nem mutattam, de azért egy kisebb csutakolás után vinném be az ágyamba. Hiszen a fű szaga… Mindig felidegesít. S több órán keresztül nem tudtam volna elviselni a közvetlen környezetemben. Még ha pont ő viseli is. Hiszen az emlékek, az ébredés, s ami aztán következett. Mindig ott voltak, s ott is lesznek bennem. Mint valami billog vagy más… Ebben teljesen igaza volt apámnak, mocskos dolog. Biztos hogy én is jól elverem majd a gyerekemet ha ilyenhez ér. Az ő ajkai sem ezt érdemelték volna. De már megint csak hülyeségeken gondolkoztam. Ő pedig kibontakozott a karjaim közül s nekilátott megkeresni a pulcsiját.

- Azt hittem, ho… - akkor mi a fenéért kellett a póló?! Nők! Sosem fogom őket megérteni. A mondatot mindössze csak azért nem fejeztem be mert félrebiccentett fejjel figyeltem a kirepülő kis papírdarabot. Amire Aberdeen volt felvésve. Lehajolva, felvéve, ujjaim közt megforgatva, konstatálva hogy voltaképp ez egy térkép, ejtettem le magam mellé a kezemet. Szóval tényleg megkereste merre is van. Nem mintha egy térkép megmutathatta volna azt, hogy mi mindent rejt a táj. A csendes kis lankák, az eldugott helyek a parton, a háborgó víz mikor este kicsónakáztam a tengerre. Ezek olyan képek melyeket magam sem tudtam volna leírni, de minden évben visszacsábítottak oda. Az már csak egy részletkérdés volt, hogy halászni is kellett. Végülis nem volt fáradtságos meló, s közben még Maggie-vel is találkozhattam. Csak amiatt olyan szoros már első óta a barátságunk mert a családja, bár aranyvérűek, Aberdeen-ben élnek. S mily meglepő, nem hordják fent olyannyira az orrukat. Lassan meg a két család össze is barátkozott. Én meg… Elfogadtam mint egy újabb hugocska. Élveztem ahogy Emilyt néha rászedte, s aztán mégis beadta a derekát a babákkal való játékra. Olyanok voltunk mint valami összeforrasztott nagy család. Olyan…megnyugtató volt. Ám egy kis hiba mégis ott volt a nagy számításban. Maggie, miután rajongott a mugli dolgokért, melyeknek a működését gyakorta én magyaráztam el neki, rákapott a fényképezőgépre. S valahogy, valahol, nem tudom voltaképp miért, de csinált rólam meg Yo-ról egy képet. Ami számára azért csodálatos mert nem mozog. Viszont… Ezt elküldte a hugomnak. S most a levelekben mostmár a fejeim körül csupa szívek vannak, s fogom egy szőke nagy fejű baba kezét. Remélem, hogy anyám már nem tervezgeti az esküvőt.
Megvakarva a tarkómat, a zavar, s kis düh miatt, pislogtam rá amikor visszafelé tartott, s nyújtottam neki a papírdarabot. Persze írással lefele mintha nem is láttam volna. A megszárításra persze csak megvontam a vállam. A pólóm már rajta volt, akkor meg nem kell sivalkodni. S egyébként is. Közelebb vonva, nehogy elszökjön, éreztettem, nem kell az a pulcsi.

- Hö? – virágátadási módszer? Miért? Odanyújtom, elveszi, örül, és béke. Ennyi. Nem tudok más módszerről. De úgy látszik hogy igazán nem is kellett mert magához húzva, egy csókot lehelve ajkaimra már meg is bocsátott. Már majdnem megszólaltam, hogy nem azért, hiszen Maggie miatt nem szégyenkezem, de úgy döntöttem, hogy erre a napra egy kicsit jegelem a témát. Úgyis fáradt voltam már, s másnap reggelre volt programom. Myrtle felügyelete alatt takaríthattam a mardekárosok folyosóit. Felemelő. 

- Mit hittél? – Pislogtam rá, és egyre inkább vált erősebbé bennem az a gondolat, hogy halvány lilája sincs, mire kell nekem a felsője. Hhm… lehet talán jobb is. Csak adja Isten, hogy mire beérek, ne vegye át azt a bűzt, ami engem terjeng köre és körbe. Miután beszereztem a pulcsim, tetem el a pálcám, majd néztema felém nyújtott térképre, ami biztos kiesett, amikor annyira turkáltam.
- Kösz. – Apró mosoly, majd tettem vissza azt is a helyére. Nem kezdtem bele abba, hogy látta e vagy nem, vagy hogy „Na látod, betartom az ígéreteim.” Minek? Nem azért tettem, hogy neki bizonyítsak, hanem magam miatt, mert érdekelt, ennyi. Látta, látta, ha nem, nem. Nekem édes mindegy. Újra csak a derekamra csatolva, söpörtem hátra a még mindig vizes tincseket. Ebből már biztos, hogy egy alapos megfázás lesz. Főleg, hogy hajlamos voltam elkapni mindenféle bacit, aztán meg jól belázasodni. Ami annyiból jó, hogy lehet hiányozni a suliból. Viszont ismerve Madam Pompfreyt, nem hagyta volna, hogy akár egy igen csak fontos tanóráról lemaradjak.

Szélesen elvigyorodtam a reakción.
- Úgy értettem… - Kezdtem bele, majd gondolkoztam el látványosan, miközben átkaroltam a derekát, s kezdtem el húzni a suli épülete felé. – Hogy általában hozzá szokták fűzni, hogy „Tessék, ez neked hoztam” vagy valami hasonló, nem csak úgy nesze itt van. Na de a „Virágot a virágnak” duma… attól még én is a fára mászok. –
Csacsogtam vidáman, s persze valószínűsíthető volt, hogy saját tapasztalatból beszélek, legalábbis a szavaimból ez jöhetett le. Annyira ez azért nem igaz. Annyi bunkóval összehozott a sors, hogy még a névnapom is elfelejtette, sőt a szülinapom is. Eh… a sok marha akikre pazaroltam az időm, teljesen feleslegesen. Vagy nem? Nyertem vele. Sok tapasztalatot. S bár Ryan stílusa hagyott némi kívánnivalót magam után, nekem pont ez tetszett annyira benne, és ennek ellenére még is volt benne némi figyelmesség!

Ezen gondolatok hatására pislogtam fel rá, ahogy próbáltam tartani a lépések iramát, s mosolyodtam ismét szélesen.
- Mondtam már, mennyire imádlak? –

Fin

-Ugyan, semmiség. *legyint mosolyogva* Majd a lelátókról drukkolok, hogy bejuss. Egyébként én is úgy hallottam, hogy sok jelentkező lesz. *alsó ajkába harapva kezd mélázni, tekintetét most egy közeli fa ágán pihenteti* Azt hiszem hamarosan a Hollóhátnak is válogatást kell tartania.. Olyan szörnyű, hogy hirtelen ennyi ember kilépett a csapatokból. *morog elszontyolódva.
Ezután sorozatos biccentés következik. Bizony, négy testvér, Hírverős apa, seprűfejlesztő anya. Kicsit elpirul, mikor úgy érezi, hogy ezzel a család témával  ismét érzékeny pontra tapint Kevinnél, ezért örül is, hogy az iskolára terelődik a szó.*
- Hmm, hogy mit szeretek legjobban az iskolában? *mélázik el ismét, egy újabb cukorpennával szája sarkában* Igazából, én már kiskorom óta ide akartam bejutni.. Szóval, szinte mindent imádok itt. Azt, hogy repkedhetek a seprűmön, anélkül, hogy figyelnem kellene a mugli szomszédokra, hogy igazán önmagam lehetek, a mozgó lépcsőket, a hatalmas nagytermet, a házimanókat, a folyosón lévő páncélokat, az óriási udvart.. Itt minden jó, az órákat is szeretem. Na ja, tantárgyak.. Nos, azok közül, hmm.. Mindet szeretem azt hiszem, kivéve a jóslástant, amit csak Trelawney miatt nem tudok kedvelni. Talán a bűbájtan és bájitaltan a kedvencem.. Vagy a sötét varázslatok kivédése.. Valami olyasmi, amit gyakorlatban kell művelni.*No igen, Audrey mindig is gyakorlatias ember volt. Igaz, hogy órákig tudna felhőket bámulva mélázni, az elmélet pedig olyan könnyen vésődik be elméjébe, mint puha vajba a kés, de valahogy a cselekvés tölti fel energiával. Szeret ösztönösen cselekedni, olyan gyorsan, hogy esélye sincs végiggondolni, mit is tesz éppen, ennek ellenére, ritka az olyan alkalom, mikor valami orbitális eszetlenséget csinál. Cukorpennájának utolsó falatkáit eszegetve akaratlanul is fülébe szökik órájának heves kattogása. Egy röpke pillantással megállapítja, hogy igencsak rájuk esteledett, és közeledik a takarodó ideje, de ezt a találkát nem akaródzik neki félbeszakítani. Gyorsan végiggondolva a dolgot, már nyílik is a szája, hogy a következő találkozó időpontját javasolja*
- Figyelj Kev.. *Igen, becézi a fiút. Rossz szokása, hogy amit csak tud, azt lerövidíti, legalábbis, ha nevekről van szó. Eszébe sem jut, hogy a fiú esetleg utálja, ha becézik, vagy nem szokott hozzá*
- Mit szólnál hozzá, ha mára visszavonulnánk, és szombaton, persze csak akkor, ha ráérsz, lemennénk a pályára kviddicsezni egyet, na? *mereszt nagy szemeket a fiúra. Reméli beleegyezik a dologba, és nem veszi rossz néven, hogy Audrey javasolta a következő találka helyét és időpontját*

- Hát jah, én is nagyon sajnálom, hogy hirtelen ennyien léptek ki a csapatokból… -feleltem a lánynak- Lehet az egész játék, csak hirtelen fellángolás volt részükről, vagy nem tom. Ahogy érzik... –hallgattam el. Már régen be szerettem volna kerülni a csapatba, talán most végre megadatik ez a lehetőség. Bár, fogó már nem lehetek, mivel Harry nemrég visszatért, azért jelentkezem hajtónak, aztán majd lesz ami lesz..
Na de visszatérve, az igazság az volt, hogy nagyon nem tudott meghatni soha, kiről éppen mi az aktuális pletyka. Ezért nem tudtam, semmi érdemlegeset hozzáfűzni a kilépésekhez sem… Ezt kb annak írhatjuk  a számlájára, hogy az én sorsom sem izgatott soha senkit… Ezt viszont csakis a saját hülyeségem számlájára írhatom, szóval az egész gondolatmenet a szokásos helyen ér célba: az eddigi életemet teljesen elrontottam… hurrá...
Azonban, amikor láttam, hogy Audrey ismét szólásra nyitja a száját, visszakormányoztam a figyelmemet a jelenre. Fájdalmas volt a múlt, igyekeztem is lezárni, de ez nem ment olyan könnyen… Viszont, úgy nézett eddig ki, hogy a lány szemében talán érek valamit, szóval tartoztam neki annyival, hogy a teljes figyelmem neki szentelem… Már csak azért is, mert már ilyen rövid ismeretség után is, sokat jelentett nekem a lány. Ő volt az első személy, akivel huzamosabb ideig el tudtam beszélgetni anélkül, hogy kiutált volna az életből is… Ezért pedig, nagyon hálás voltam neki.
Na de tényleg ideje volt visszatérni a jelenbe… Mosolyogva hallgattam a lány szavait, ahogy mesélte mennyire szeret itt szinte mindent; mennyire élvezi az éltet.... Haloványan felfogtam, hogy valahol a lelkem mélyén ismét fel akar törni a keserűség, azonban az Audrey-ból áradó vidámság, könyörtelenül eltaposta… Kellemetlen, de így járt…
Éppen nyitottam volna válaszra a számat én is, de a lány folytatta:
„Figyelj Kev…” Kev… Kev?! visszhangzott a fülemben pár pillanatig… Nem, félreértés ne essék, nem zavart, vagy idegesített a dolog, hanem… hanem megdöbbentett. Így eddig csak otthon hívtak… Jól esett hallani ezt a nevet, végre más szájából is.. Hiába, én már csak ilyen vagyok: ilyen kis dolgoknak is tudok örülni…
Azonban Audrey szavai után, hiába csendült fel a lelkem mélyén ezer vészharang könyörtelen hangja, nem szabadott kimutatnam mennyire elszomorodtam egy pillanat alatt... Tudtam, hogy egyszer vége szakad ennek a gyönyörű estének, hogy a lány most elmegy, és ismét egyedül maradok… De nagyon nehéz volt elfogadni… pedig már az első perctől kezdve tudtam, hogy eljön ez a pillanat. Bármennyire is fájt, ez van…
- Persze, oké… -feleltem elég idiótán, de hirtelen csak ennyire tellett tőlem. Amúgy be kellett ismernem, Audrey-nak igaza volt, sikerült már nekem is teljesen átfagynom… csak erre eddig nem figyeltem… A lány azonban, valamelyest mégis jobb kedvre tudott deríteni:
- Szombat? Tökéletes! -tört ki belőlem a válasz- Deeee ha esetleg úgy gondolod… -próbáltam meg én is felvetni egy ötletet- A „meccs” után akár lemehetünk Roxmortsba is mászkálni egyet, vagy beülni valahová…
Nem tudtam a lány mennyire fogja díjazni az ötletet, de meg kellett próbálnom… innentől kezdve, lesz ami lesz…

//Lucas//

~Na hát, ilyen is van még az életben?~ -nézett Mandy csodálkozva az órarendjére. A meglepődésének oka az volt, hogy az 5. óra melletti kis négyzet ki volt húzva. Azaz, érthetőbb nyelven lyukasórája volt a mi Mandynknek. Ilyen nem túl gyakran fordul elő vele, általában minden napja be van táblázva, és ha ez még nem lenne bőven elég akkor a délutánokat is végig kell tanulnia. Ez pedig nem csoda, hogy eléggé lefárasztja, és szórakozásra már ideje sincs. Apropó szórakozás...Ostara bál...természetesen Mandy is jelentkezett rá, de az öröme mégsem akkora, mint amekkora lehetne. Sajnos még mindig nem talált párt, pedig hirdette is magát...persze nem úgy :D( hopsz ez félreérthető lett :P), de választ senkitől sem kapott. Áááá, de miért is szomorkodjon ilyen apróságok miatt, elmegy, jól érzi magát, és hát csak felkéri valaki táncolni...azért annyira nem csúnya. :) Mandy miután szemrevételezte a mai napirendjét( azaz órarendjét), úgy döntött lemegy kicsit az udvarra, hátha találkozik valakivel akinek szintén lyukas órája van, és beszélgethet egy jót...őszintén szólva már nagyon vágyott egy kis pletykálásra, egy jó társaságra. Felkapott egy laza felsőt...úgy látta elég szép idő van kint...egy farmert, cipőt, majd kezébe fogott egy könyvet, amit még anyjától kapott...természetesen mugli könyv volt, és tök izgi. (Agatha Cristie egyik krimije) Melléfogta a bájitaltan tankönyvét is, mivel következő órája ez lesz, bár azt nem tudta, hogy lesz neki ideje olvasni és tanulni egyszerre, meg esetleg beszélgetni is, de hát jobb mindenre felkészülni. Nem mintha Mandynek túl sokat kellett volna böngésznie ahhoz a tankönyvet, hogy a fejébe menjen az anyag, főleg ha bájitalokról volt szó. Imádta ezt a tantárgyat...nem csoda, hisz nővére profi volt a bájitalok terén. Hát volt kitől örökölnie.:) Ígyhát Mandy lebaktatott a lépcsőn, végigment két folyosón, majd végül kiért a belső udvarra. Szerette ezt a helyet, hisz talált benne nyugalmat is, azonban a nyüzsgés is gyakori volt. Most épp teljesen kihalt volt, egy lelket sem látott sehol, nem is nagyon értette...~Nocsak, mindenki órán lenne?~ kicsit meglepődött, majd ezen átesve, keresett egy napos padot, leült, kinyitotta a könyvét, és olvasni kezdte. Már egy jó ideje ült így néma csöndben, amikor felpillantva egy közeledő alakra lett figyelmes. Lassan kirajzolódtak a srác körvonalai...és ekkor Mandyt elfogta a remegés...ugyanis a felé tartó srác Lucas volt, az a bizonyos személy.

/Mandy/

Kissé összenőtt szemmel kóvályogott a folyosón Lucas, hiába az előző órák, mindazok ellenére kb egy zombi éberségével rendelkezett, ahogy visszatért a mardekáros hálóba, lepakolni a dolgait és átadnia magát az előtte álló majd egy órányi édes szabadidőnek. Ahogy a csarnokból látta gatyarohasztó időjárás uralkodik odakint, legalábbis az elmúlt pár hónap átlagos három-négy fokához képest. Ennek megfelelően kibontotta ma kifejezetten ízlésesre megkötött nyakkendőjét, kigombolt pár gombot a nyakánál a fulladásos halál elkerülése végett és a zöld ezüst kiegészítőt a nyaka köré tette, hogy lelógjon a vállairól. Ingujjait feltűrte, így végül sikerült valami kellőképp laza szerelést kölcsönöznie az egyenruhájának, majd felkapta kedvenc bonyolultabbnál bonyolultabb bájitalait tartalmazó könyvét, amit ha másnak nem párnának majd használhat, de elsősorban olvasni vitte a vaskos könyvet.
Könyvével a hóna alatt kicsivel élénkebb hangulatban haladt a belső udvar irányába, ahol ilyenkor többnyire egy lélek sem tartózkodott. Lépcsőn fel, majd balra, folyosón előre, lépcsőn le kicsit tovább majd ki az életető napsütésre végre.
Az árnyékos folyosók után hunyorognia kellett a hirtelen nyakába zúduló sok-sok luxnyi fény miatt, így elsőre csak egy nagy fénygömböt érzékelt a terület helyén és ahogy beljebb haladt és szoktatta a szemét a világossághoz lassan körvonalazódott egy évfolyamtársa alakja egy távolabb eső padon. Megörülve az ismerős arcnak, arra is vette az irányt, pláne hogy felismerte az alakot, akivel még akár el is lehetne beszélgetni, a bájitaltanról. Micsoda véletlen nem-de? Két jó bájitaltanos találkozik. Elég ritkaságszám...
Ahogy közel ért a padhoz, meg is szólította a lányt.
- Szia Mandy - udvarias mosollyal az arcán - Leülhetek? - kérdezte a könyvet tartó kezével a lány mellett lévő terület felé integetve.

//Lucas :)//

Mandy mikor észrevette a közeledő srác alakját, úgy döntött inkább a könyvébe merül, mintha fel se tűnt volna neki, hogy felé tart valaki...de mégha csak valaki lenne...csakhogy ez Lucas...az a srác, akibe kis híján belezúgott...vagyis nagyon bejött neki. Azt maga sem tudta megmagyarázni, hogy miért, de ha meglátta elfogta a remegés, és a szíve 5-ször olyan gyorsan vert. Jah és hát az a bizonyos rossz szokás...a dadogás. Igaz még sosem állt vele szemtől szembe, néha köszöntek egymásnak, de ilyen helyzetbe még nem kerültek. Mandy már most attól tartott, hogy ha tényleg odamegy hozzá...akkor aztán annyi...meg se fog tudni szólalni. Egyébként se volt túlzottan bátor csaj, bár ha megismert valakit, és szimpatikusak voltak egymásnak hamar feloldódott. Na de ez most teljesen más eset, mégiscsak arról a fiúról van szó...és mellesleg mardekáros. Ennek ellenére Mandy valahogy másmilyennek gondolta Lucast, az arca megnyerő volt, nem tűnt bunkónak, mint a legtöbb mardekáros, egyszóval egy kicsit kilógott a sorból. Vagy csak Mandy akarta ilyennek látni.
Szóval Mandy csak ült ott lehajtott fejjel, de igazából egy szót sem értett meg az olvasott szövegből, mereven nézte a könyv lapját, de csak Lucas lépéseire koncentrált...ami valljuk meg egyre közelebbről hallatszott.
~Nem fogok betojni...bátor leszek...hisz ez csak egy közönséges srác...jajj de mégsem az...nem...nem veszíthetem el a fejem...magamat fogom adni, de nem a dadogós magamat~ -bíztatta magát Mandy, de még mindig nem volt biztos benne, hogy meg tudja tenni. Azonban nem volt már túl sok ideje töprengeni, hisz Lucas már nagyon közel járt...és mostmár teljesen biztos lehetett a lány abban, hogy felé tart. Azért a fejét még mindig nem emelte fel, húzta az időt, majd ráér ha megszólítja a srác. Ez a pillanat azonban egyből eljött, mert a fiú kedvesen köszöntötte, majd megkérdezte leülhet-e.
~Na most adj bele mindent Mandy, és légy természetes...mennie kell~ -győzködte magát a lány, majd összeszedte minden erejét.

- Szia Lucas - ~ez az, nem dadogok~ -örült Mandy, majd bátrabban folytatta. Persze, foglaj helyet nyugodtan. -ezzel arrébbpakolta a bájitaltan tankönyvét, és a szabad helyre mutatott.

Csak ekkor nézte meg kicsit jobban a srácot, és a megjelenése is teljesen letaglózta. Istenien állt rajta az az ing, és még ki is volt gombolva. Mandy nem nagyon tudta róla levenni a szemét, de nemsokára észbekapott, és inkább elindította, vagyis folytatta a beszélgetést.

- Látom te is tanulni készültél...én úgy tudom te is szereted a bájitalokat, ugye? Tudod én megőrülök értük, a nővérem egyszerűen profi ebben, olyan bájitalokat tud készíteni, hogy a szavad is elállna, de komolyan. -mosolygott rá a lány, tényleg kezdett feloldódni, talán rájött, hogy Lucas nem fogja leharapni a fejét.

- És egyébként mi újság, történt veled valami izgalmas mostanában? Mindjárt itt a bál, már nagyon várom...csak hát az örömöm nem teljes.

~Na ennyi egyszerre elég lesz, nem kell túlzásba vinni a célozgatást~

[ Roxanne ]  

A lány egy padon üldögélt, és a kezében leledző könyvet olvasta. Végre vége a hétnek, és nem kell semmi mással foglalkoznia, mint azzal, amivel csak akar. Arcán egyetlen arcizom sem rezdül, hófehér maszkja, semmiféle érzelmet nem közvetít a kötete oldalait forgatva. Na nem mintha ez csodaszámba menne nála. Az egyetlen, aki néha-néha halvány mosolyt tudott varázsolni az arcára, már nem tartozik a Roxfortosok közé, sőt, az Élők közé sem.
Nem tehetett róla, újabban egyre többször gondolt a fiúra, és egy bizonyos másikra is, aki mindezt újra felszakította benne.
Vegyes érzelmekkel sóhajtott fel, és révedt el a semmibe. Haragudott Rá, és mégsem. Nem tudta, mit akart vele elérni, és talán soha nem is fogja, hiszen, otthagyta a könyvtárban.
Megváltozott azóta, bár kívülről semmi nem látszott de a belsőt már kikezdte valami megfoghatatlan, ami a közjáték előtt soha nem volt. Nem táplált érzelmeket, nem hiényzott neki senki, és nem érdekelte, mi történik körülötte. Most azonban, gyakran pillantott fel, hátha meglátja a fiú alakját valahol. Nem, ez többet meg sem fordulhat a fejében. Szerencsére az elmúlt pár napban nem találkoztak össze, nem is baj. Sőőt. Talán jobb is így…

Álmatag tekintettel pillantott fel, fejét kissé félrebiccentve vesztek el lélektükrei. Maga előtt képek sokasága pergett le a könyvtárból, órákról, a múltjából. Megkeményítette vonásait, és dacosan meredt a csuklójára. A nap fénye árnyékot vetett a hegre, mely az alabástrom bőrt éktelenítette. Hátratűrte a szemébe lógó tincseket, és apró fintorral ajkain visszahúzta rá a pulóver felcsúszott ujját. Tudta, hogy semmi értelme rejtegetni, de mégis gyűlölte a szánakozó, vagy más egyéb pillantásokat, melyeket kapott érte. Nem sokan tudták, tulajdonképp mi, és hogyan történt, a pletykák, melyek annakidején keringtek, még a valóságot sem közelítették meg. Julia soha nem törődött azzal, hogy ki mit mond a háta mögött, egyetlen esetben tette szóvá, akkor sajnálatos módon az illető húzta a rövidebbet. Azóta mondhatni teljes lelki nyugalommal sétált el mindenki, és minden mellett. Ha jó kedvében volt, és te el találtál zakózni előtte, nagyobb volt a valószínűsége, hogy talán előbb segít fel, és utána szól be, nem fordítva.

Az, hogy furcsán néznek rá, mentalitása miatt, rég nem zavarta. Nem volt társasági lény, ebből következően, nem is tették szóvá előtte. Vagy ha mégis, apró fintora, vagy jeges pillantása elég meggyőzően hatott, hogy ne folytassák tovább a fejtegetést. Mindenki tudta, hogy bár sárga címert visel, fölénye, tartása, és mozdulatai egy ízig-vérig mardekárosé voltak.
Egyik lábát keresztbe tette a másikon, pilláit gyors mozdulattal nyitotta ki, és szegezte újra a könyvre. Lépteket hallott...
Mély sóhaj, de nem mozdult, nem is szólalt meg, csak hallgatott, figyelt, és várt. Szíve legmélye egyetlen embert akart, de az esze tudta, hogy Vele itt bizony nem fog összefutni. Valaki más tartott vélhetően határozatlanul felé.
Hátradőlt, és bár arcán nem látszott semmi, de kíváncsian szöktette oldalra lélektükreit, hogy lássa, ki közeledik felé. Ám amaz pontosan a háta mögött érkezett, így egyenlőre barátkozott a fogalommal, hogy rövidesen társasága lesz…

// Julia //

Mindennek megvan az oka, ebben egész biztos volt Roxanne, azt azonban még sem tudta megérteni, hogy miért kell az embereknek átélni szörnyűségeket és olyan dolgokat, amit egyáltalán nem akartak. Miért vannak rossz dolgok, miért nem lehet elkerülni az ostobaságokat és kikerülni a végzetes hibákat. Próbatétel lenne, esetleg tanító célzattal alakulnak így a körülmények? Egy biztos, a lány élete sokaknak lehet tanmese és okító példa arra, hogy hogyan ne éljük az életünket…

Ezen rágódva sétálgatott a belső udvaron, újonnan beszerzett talárjában, ismerkedve a környezettel, amibe alig néhány napja csöppent bele. A sötét talár könnyedén suhant utána, barna színű sportcipőjében könnyedén lépkedett a folyosó padlózatán. Tekintetét körbevezette a belső udvaron, nézegetve, hogy melyik ajtó, melyik tanterembe nyílik.

Mégis, gondolatai visszaugrottak az elmúlt évre, a szomorú pillanatokra, melyeket Bow elvesztése okozott. Roxanne-nek a mai napig bűntudata volt az miatt, amit tett, annak ellenére, hogy tudta, cselekedetével és saját maga feláldozásával a családján segített…Szeretettel gondolt vissza édesanyjára és öccsére, azonban dühöt is érzett, főként anyja hibái miatt…

A folyosón diákok zaja törte meg a csendet és ez rángatta Roxanne-t vissza a valóságba. A múlt képei eltűntek és most ismét a kerengő képsorai tárultak elé…

 ~ Mit is kerestem? Oh, persze, mágiatörténet…melyik is volt az? Kellemetlen, még csak azt sem tudom, hogy hívják a tanárt…~

Roxanne megállt a kerengő egy pontján és tanácstalanul pillantott körbe, hogy vajon kitől is kérhetne segítséget, amikor az egyik padon ücsörögve megpillantott egy ismerős arcot .Egy lány ült ott egy könyvet olvasván. Néhány pillanat múlva leesett Roxynak, hogy a lányt a hálótermeknél és a klubhelyiségben látta.

~ Áh, egy évfolyamtárs, talán ő tud nekem segíteni…~

A lány megindult a másik felé és a padhoz érve megszólította őt:
- Szia, elnézést, hogy zavarlak, tudnál nekem segíteni? –
Tette fel a kérdést és remélte, hogy nem zavarják el őt, hisz tisztában volt azzal, hogy a sárvérűeket nem kedvelik, ráadásul, még ha a múltjáról is tudnak, az egy újabb ok lehet arra, hogy ne szimpatizáljanak vele…Nos igen, ugyan Roxanne nem oly rég került a Roxfort-ba, alig néhány napja, máris érdekes pletykák kerültek róla a napvilágra, természetesen minden szó a valóság 10x-es nagyításában és elferdítésében jutott a lány fülébe….Már csak az a kérdés, hogy ki indította és egyáltalán honnan tudott róla, hisz ő senkinek sem mesélte el az életútját…

[ Roxanne ]

Látszólag teljesen el volt merülve az olvasásban, ám agya lázasan forgott az elmúlt időszakról. Általában nem akadt olyan személy, aki hosszútávon is elviselné, kivéve Abbey-t, bár sokszor Ő maga sem értette, miért tartja amaz jó társaságban főleg, ha éppen rossz kedvében találja, és rövid úton elhajtja. Igaz mostanában sokat változott, na de azért mégis megvan benne az a szunnyadó aljas énje, akivel a fél világot meg lehet őrjíteni, de egy- két embert biztosan.
A legrosszabb az egészben, hogy még élvezte is, ha kiélheti a szadista vágyait azokon, akik útjába akadnak, véletlenül, vagy szándékosan, nem számít.
Tulajdonképp így már érthető, miért lehet oly gyakran egyedül látni, morózus ábrázattal, összeszorított ajkakkal, és apró fintorral, mely letörölhetetlen volt a szája szegletéről.

Nem kedvelte a társaságot, túl sok olyat élt meg, melyet nem akart másokkal megosztani, nemcsak mert nem bízott senkiben, hanem mert magának is nehéz volt ezen emlékekkel együtt élni, és a gőg, a fölény, mely körbeölelte a törékeny lánytestet, nem engedte meg, hogy gyengének látszódjon. Így is éppen elég volt, hogy egyvalaki gyengének látta. Átkozta a pillanatot, amikor nem döntött úgy, hogy inkább elül, amikor hozzáért a fiúhoz, s az megláthatta a heget, s szavakkal illette Őt. Szavakkal, melyek az elmúlt napokra bélyegkényt nyomták rá hatásukat. Nem találta a helyét, zavarodott volt, érzései kuszák, a rideg maszk, mely mögött nyugalmat talált, pedig többször hagyta cserben, mint eleddig bármikor.
Lelkében a harag, a gyűlölet, és még valami megfoghatatlan kergetőzött. A valami pedig egyáltalán nem hozzá méltó gondolat volt. Nem öltött testet, Julia rémülten gondolt arra, hogy nem is szabad, mert akkor elveszett. Nem, erre nem is gondolhat… most legalábbis nem.

Léptek zaja billentette ki a mélázásból, talán épp időben, talán nem. Apró fintora újra a helyére kúszott, mintha világéletében ott lett volna, annyira elválaszthatatlan volt tőle. A halk surranás elhalt, ahogy a közeledő a fűre lépett, halk dobogás vette át a helyét. Nem nézett fel, bár minden zsigerével érezte, hogy felé közelednek, immár határozott célirányossággal.
Amikor a másik megszólalt, Julia sóhajtott egyet, a könyvet gyors mozdulattal csukta be, ahogy Abbey, talán az idegen lány is összerezzenhetett.
Felvont szemöldökkel emelte meg fejét, és villantak meg hidegen szemei a kora délutáni napsütésben. A fény egy pillanatra elvakította. Összehúzott szemekkel meredt a lányra, akit egyelőre csak a sárga címer alapján tudott beazonosítani, hogy háztárs, egyébként halovány lila gőze nem volt, hogy ki lehetett.
Jó szokásához hűen nem flegmázott, bár lélektükrei elárulták, mennyire nem kíváncsi annak gondja, bajára. A hidegkék íriszekből csak úgy sütött az érdektelenség.

Nehezen szólalt meg hűvös, mégis dallamos hangján. Nem tehette meg, hogy egyáltalán nem válaszol, de gondosan megválogatta szavait.
- A mágiatörténet termet abban az irányban találod. – nyújtotta ki karját, és mutatott egyenest a lány háta mögé. - Lépcsőn fel, egyenesen, majd balra elfordulsz. – Mire a mondat végére ért, már leszűrte, hogy a lány igencsak új itt, ha termet keres, és még csak nem is angol az arcberendezését elnézve. Ja hát persze… Az új lány Kanadából… Roxanne, vagy kicsoda…
Unottan nyitotta ki a könyvet ott, ahová az előbb belebiggyesztette a könyvjelzőt. Szemeit, továbbra is a másikéba fúrva, várt, hogy a lány marad, vagy indul, amerre mutatta.. Nem is tudta minek örült volna jobban. Hallott már ezt, azt Róla, bár nem szokott törődni az ilyen pletykákkal, tanulva a saját esetéből.
Hogy mégse hasson úgy, mintha valami idióta lenne, azért egy árnyalattal finomabb hangon még hozzátette:
- Esetleg, segíthetek még valamiben?- Adta meg a lehetőséget, hogy válthatnak még pár szót, de azt is, hogy Roxanne szabadon elmehet, ha akar...

// Julia //

Kérdésére első körben egy erőteljes könyvbecsukás volt a válasz, amire Roxanne kicsit meg is riadt, bár ez csak a szempillája rezzenésén látszódhatott. Figyelte háztársa arcvonásait, s úgy érezte, hogy most rossz emberhez fordult kérdéssel, valaki olyanhoz, aki inkább elzavarná, mint válaszolna. Már majdnem úgy döntött, hogy inkább válasz nélkül tovább áll és megkérdez valaki mást, amikor megkapta a szavakba öntött választ is.

~Na stopp…~ Akadt meg Roxy gondolata egy pillanatra. ~ Honnan tudta, hogy mit akarok kérdezni? Hm, de most komolyan, honnan? ~ A lány körbepillantott, hogy rájöjjön a trükkre, hátha saját maga adott valami segítséget , de nem. Akkor viszont honnan tudhatta , hogy a segítség kérése pontosan mire irányulna?...Roxy visszanézett, majd talán kicsit csodálkozva, de megszólalt.

-Öhm, köszi szépen…Nem, mást nem akartam, de …honnan tudtad, hogy a mágiatörténeti tantermet keresem? Mondtam volna? …-* Továbbra is ott állt, kíváncsian, tudni akarta, hogy milyen jelekből jöhetett rá erre a háztársa…*
-Oh, amúgy Roxanne Davies vagyok, de szólíts csak Roxy-nak, évfolyamtársak vagyunk…-*mutatkozott be és nyújtotta a kezét a másik hugrabugos lány felé. Nem ismerte őt, sőt , tulajdonképp még csak alig ismert néhány diákot az iskolából…

[ Roxanne ]

Apró fintor a szavak után. Micsoda meglepetés, hogy beletalált. Legalább a harmadik, aki az elmúlt tíz percben ezzel találta meg. Hidegen villogtak a kék íriszek, minek képzelik őt, valami két lábon járó térképnek, vagy mi?
Felháborító, hogy az ember elsétál a kerengő legtávolabbi, legelhagyatottabb padjához, hogy maga lehessen, és a következő óráig, ami mi más is lehetne, mint mágiatörténet, egy kicsit kiszellőztethesse a fejét. Erre fel, ma mintha a feje tetejére állt volna a világ. Ez túlzás. Jó pár napja a feje tetejére állt a világ körülötte. Vagy csak Ő volt sokkal ingerültebb, mint máskor?
Ezt a lányt is, hogy letámadta, pedig semmit nem vétett ellene, az égegyadta világon. Csupán, pont akkor akar kapcsolatot létesíteni vele, amikor épp nem kellene. De ezt persze a másik nem tudja. Honnan is tudná, hiszen csak pár napja van itt. Na és az sem egy utolsó momentum, hogy Julia sem az a letámadós ”hellósziamizujs” – típus, akivel aztán könnyen szóba lehet elegyedni.

Mély sóhajjal csukta vissza a könyvet, ujját otthagyva, ahol éppen tartott, mielőtt megzavarták volna. Lélektükreit újból a lányra emelte, újabb pillanatnyi villanás, ahogy a rideg maszk visszacsúszik a helyére, nehogy a lány, még azt hihesse, hogy Julia barátságos, esetleg kedves. Nem, még egyszer nem engedhet magához közel senkit. Nem élné túl, ha mégegy olyan trauma érné, mint elsőéves korában, amikor kis híján kioltották az életét…
A hűvös hang újra felcsendült, ezúttal talán egy leheletnyivel kisebb éllel:
- Ezek szerint talált süllyedt. – jellegzetes félmosoly a szája szegletében, melyről ember legyen a talpán, aki el tudja dönteni teljes bizonyossággal, hogy gunyoros, vagy jóindulatúan szelíd. – Az elmúlt tíz percben legalább hárman kérdezték ugyanezt, a poén kedvéért, rajtad már leteszteltem, de úgy látom sikerült beletrafálnom.- fűzte tovább a gondolatmenetet a továbbra is szenvtelen görbüléssel ajkain. Kíváncsi volt, vajon a háztárs tekintete mit árul el erről a néha igencsak idegesítő szokásáról.

A sárga címeres azonban újra megszólalt, immáron témát váltva mutatkozott be. Julia biccentett a név hallatán, lassan állt fel, tanulván a múltkori esetekből, melyek szerencsére a hálóban történtek, majd fojtott el egy megjegyzést. Meglepte, hogy akad még olyan ember Abbey-n kívül, aki kezet nyújt neki, és két percnél tovább is elviseli a társaságát. A legtöbb diák, inkább kerülte morózus ábrázatát, hideg tekintetét, és rezzenéstelen arckifejezését. Röpke mélázás után csúsztatta kezét a másikéba, és fogadta a kézfogást. A pulóver, mely a heget takarta ismételten felcsúszott. Julia a háztársra nézett, immáron azt akarva, hogy pillantása jegesnek hasson. Nem akart válaszolni az esetleges kérdésre, remélte, hogy a másiknak eszébe nem jut majd, hogy rákérdezzen. Sajnálta, hogy előtte is fel kell vennie a szokott maszkot, tudta, hogy egy újabb embert fog elveszíteni vele, de már nem volt megállás. Íriszeit a másikéba fúrva húzta el jobbját. Egy pillanatra elmélyülten bámulta a könyvet
Összeszorította száját, mély lélegzetet vett, és egy árnyalatnyival melegebb hangon szólalt meg.
- Ööö.. Julia vagyok. Julia Woodrow. – fonta karjait össze maga előtt. Nem állt szándékában többet mondani, mint amennyi a valóság volt. Nem szokták becézni, mint Roxanne-t, azt pedig pontosan tudta, hogy évfolyamtársak. Felesleges beszéd, mellyel csak az idő fogy, és a lényeges dolgok maradnak megválaszolatlanul. A lány az órájára pillantott, még bőven volt idejük órakezdésig. Ám, mivel nem volt az a beszédes típus, így Roxanne-től várta, hogy, ha esetleg úgy dönt, beszélgethetnek, ám ha akar, szabadon távozhat…

// Julia //

Figyelte a másikat, akin látszott az érdektelenség és valami olyasmi, hogy nem szívesen kommunikálna a lánnyal. Roxanne ezen kicsit meglepődött, mert régebben, a másik iskolájában elég sok barátja volt, de itt idáig még egyet sem talált. Elgondolkodott azon, hogy vajon mi válthat ki ilyen ellenszenvet a másikból.

~ Megzavartam, igen…biztosan azért, vagy…talán azért, mert angol…Ők nem túl barátságosak, kivéve, ha az időjárásról kell beszélgetni…Igen, csak ez lehet….Azt nem hinném, hogy a sárvérűségem miatt, vagy mégis?? És ha a pletyka miatt? Nem, ezt nem akarom…Csak tudnám, hogy ki és miért terjeszti és egyáltalán honnan tudja….~

Gondolatok cikáztak a fejében, miközben szemből fintorokat és közönyösséget kapott, próbálta megfejteni a helyzet titkát, de annyi oka lehetett, hogy elveszett a válaszok rengetegében…Ekkor jött a válasz és egy apró mosoly, amiből Roxanne nem tudta, hogy barátságos, avagy inkább gúnyos, netán lenéző…Válaszként az ő arcizmai is megrándultak, s egy apró mosolyt viszonzott, ami olyannak tűnhetett, hogy „oké, vettem a lapot, már megyek is”..

-Érdekes, úgy tűnik, a mai napon senki sem tudja, merre van a tanterem…- Tette hozzá mosolyogva, hátha sikerül megtörnie ezt az erős közönyösséget a másik részéről.

~ Pedig háztárs és évfolyamtárs is egyben…jó lenne valakivel összebarátkozni, hogy elmondja, hogy mennek itt a dolgok…nem akarok senkivel rosszban lenni…de most komolyan, miért barátságtalan mindenki? A mai napon mindenütt csak ezt az arckifejezést kaptam…~

Roxanne bár próbálta titkolni, látszott rajta némi csalódottság, ami az egész napját az arcára festette. Nehéz egy új diáknak beilleszkednie egy új közösségbe, főleg olyankor, ha egyáltalán nem könnyítik meg a dolgát. A lány ezekre is csak az okokat kereste és a végén mindig csak oda lyukadt ki, hogy bizonyára a múltja miatt történik ez…szinte már beképzelte ezt a hülyeséget, aminek tény, hogy bizonyos körökben valóban volt alapja, de ez nem volt jellemző az egész közösségben…

Valami azonban mégis történt, a lány fogadta a kézfogást. Roxanne ennek örült, mert úgy tűnt, hogy talán mégsem olyan rossz a helyzet, mint ahogy gondolta. A kézfogást egy apró mosollyal díjazta, de a mosoly pillanatok alatt el is tűnt az arcáról, amikor megpillantotta a hegeket. Nem azért, mert megrettent volna, hisz a mugli világban számtalan szörnyűséget látott már…inkább csak azért, mert nem szokványos hegnek tűnt…Felpillantott Juliára, de nem hozta szóba, nem tett fel kérdéseket, hisz semmi köze sincs hozzá…Úgy érezte, hogy most lenne a legjobb pillanat távozni, bár ezzel nem akarta megsérteni a másikat, de már kezdetek óta , a másik gesztusaiból és mimikáiból megítélve tudta, hogy a fél nem szívesen kommunikálna vele…

-Örülök, hogy megismertelek, még biztosan találkozunk és köszönöm a segítségedet…- Búcsúzott el, utoljára megengedve egy apró, barátságos mosolyt a  másik felé, majd hátat fordított és lassan elindult a tanácsolt irányba. Alig tett a padtól néhány lépést, talán 1-2 méternyire került onnan,  amikor szemből három mardekáros fiúba botlott.

-Öhm, bocsi…-*mondta a szokásos, barátságos , kellemes hangján, egy apró mosolyt megeresztvén és próbálta őket kikerülni, de a fiúk körbeállták.*

-Nocsak Roxanna, ugye szólíthatunk így? Hová sietsz ennyire? - *szólalt meg az egyik langaléta alak.*

-Biztosan van egy kis időd, hogy mutass nekünk valamit…- *mondta a másik, alacsonyabb, hátrazselézett hajú fazon, aki talárját lazán, kigomboltan viselte.*

Roxanne csak nézett és pillanatok alatt tudta, hogy miről van szó. Egy pillanatra előjöttek az emlékei, a kivilágított színpad, a sok kaján vigyorú, ittas, nyálcsorgató férfi, akik alig várták, hogy elkezdődjön a show…Rox dühös volt, mindig is utálta a pletykálkodásokat…Arcára hirtelen kiült a komolyság és némi düh…

-Sajnálom, nem tudom, miről beszéltek, elengednétek?..- *kérdezte és próbált valahogy kiutat találni, de a három fiú körbeállta és bárhová is nézett, nem volt menedék…*

-Még nem, előbb hadd lássunk egy kis műsort…- *szólalt meg a harmadik, egy pufók és elég magas gyerek…Roxanne nem tudta, hogy mit tegyen, teljesen tanácstalan volt, s ismét körbepillantott, hogy merre is mehetne, vagy kitől kérhetne segítséget, de rajtuk kívül csak Julia ücsörgött a padon…A lány háztársára pillantott, de ekkor a langaléta megfogta a kezét és ráncigálni kezdte…

-Na, nem hallod? Mutass valamit…Van pénz, ha ez kell…- *Kaján vigyor húzódott a magas srác arcára, miközben a zsebéből kihúzva pénzt kezdett lobogtatni, aminek a varázsvilágban nincs sok értelme, de a srácok tisztában voltak azzal, hogy a lány sárvérű és azzal is , hogy a családja a muglik között él…*

[ Roxanne ]

A lány láthatóan zavarban volt évfolyamtársának hűvös tekintete, és szerfelett rossz szokása miatt. Julia meglepve tapasztalta, hogy állta jégkék íriszeinek villogását, mely nem sok jóra engedett következtetni. Roxanne kedves szavaira az álca egy pillanatra felengedett, és egy félmosoly volt a válasz. Nem akarta megbántani a másikat, Ő ilyen volt. Ugyan a lány ezt még nem tudta, de pár hónap múlva már hozzá fog szokni az ilyen apró fintorokhoz, a hűvös hanghoz, és a kiismerhetetlen mozdulatokhoz. Egy pillanatra megfordult a fejében, hogy ideje lenne, visszatalálni magába, és elölről kezdeni mindent, ám az évek alatt maszkká lett arc, erre még nem volt képes. Már az is csodaszámba ment, hogy nem hajtotta el pár keresetlen szóval. Új volt még, és nem ahhoz szokott, hogy könnyedén vegye az olyan személyeket, mint amilyen Julia volt. Mentalitásával ékesen tűnt el a hugrások megszokott kedvességétől, ám azt senki, vagy csak egy-két ember tudhatta, mi lakozik a kék lélektükrök mögött.
Julia elszakította pillantását a máikétól, nem akart gyengének, vagy barátiasnak tűnni. Nem akart újra összetörni…

A csalódottság kiült a háztárs arcára, agya lázasan foroghatott, hogy vajon miért ilyenek vele. Kissé ridegen mutatkozott be a kézfogás után, szemei villogtak a heg feltűnése miatt, hogy a másiknak eszébe ne jusson kérdezősködni. Ahogy várta, felpillantott, ám a Jéghercegnő, ahogy a hugrások szólítani szokták nem árult el semmit. Arca rezzenéstelen, tekintete üres maradt. Morózusan biccentett, amikor a lány elköszönt. A másodperc töredékéig még megfordult benne, hogy enged, és barátias lesz, aztán Roxanne hátat fordított, Julia pedig visszaült, és kinyitotta a könyvet. Mély sóhajjal próbálta újra felvenni a fonalat ott, ahol abbahagyta. Rá gondolt… Rá, akire nem lett volna szabad, mégis elfoglalta a tudatát. Megrázta a fejét, újra felsóhajtott, és a nap felé fordult. Ma már nem fog tudni olvasni az egyszer biztos.

Szemeit körbejártatta a keringőn, amikor meglátta távozó háztársát három zöldszegélyes gyűrűjében. Apró fintor ült ki a szája sarkába, ujjai akaratlanul is ökölbe szorultak. Leomló haja tökéletesen takarta a mozdulatot, ahogy a talárja ujján kigombolta a kapcsot mely a pálcáját rejtő varrt, hosszúkás, kívülről láthatatlan zsebet takarta.
A pálca engedelmesen csúszott a kezébe, ahogy lassú mozdulatokkal feláll. Haját meglebbentette a szél. Dühös volt. Bár kifelé rideg, és gunyoros volt, olyan, aki senkinek, és semminek nem hajlandó fejet hajtani, most úgy érezte fel kell állnia, és tennie kell valamit. Háztársat cserbenhagyni a világ legutolsóbb dolga volt a szemében. Ha Roxanne félreérti, az az Ő baja.
Amikor ez egyik srác, meglobogtatott egy mugli bankót, Julia ugyanabban a pillanatban invitozta ki a kezéből. Mire amaz felfoghatta volna, honnan jött a támadás, már összegörnyedve térdelt Roxanne lábai előtt.

Julia elégedetten mosolyogva, kivont pálcával sétált a fiú felé. Odaérve, megragadta annak arcát, és maga felé fordította.
- Ezt ne merd még egyszer. – szólalt meg jeges hangon, villámló tekintettel. A pénzt, mely a kezében volt, belegyűrte annak ingjébe. Azon egy apró szakadás látszódott. Julia arcán elvetemült mosoly szélesedett ki. – És vehetnél magadnak egy új inget is. – Félrebiccentette a fejét, miközben a fiú felállt. – A műsornak vége van. –intett a baljával, miközben pálcás kezével megragadta Roxanne-t és elhúzta onnan.
Pár lépés után elengedte, visszaérve a padhoz, hátat fordított neki, elrámolta a pálcát, és a könyvet, majd odébb tette a táskáját, és visszafordult a lányhoz. Az talán szólni akart volna, de Julia beléfojtotta a szót.
- Na akkor kezdjük elölről. Szóval Julia Woodrow vagyok, ház, és évfolyamtársad. – nyújtott kezet alig látható félmosollyal ajkain. A lány bizonyára megdöbbent a hirtelen váltástól, ám ez Őt a legkevésbé sem zavarta. Nem hagyta, hogy szóhoz juthasson a másik, komoran, de immáron sokkal barátiasabban folytatta.
- Már ha meg nem sértelek, mi volt ez az egész?...

~ Julia ~

Szinte már kétségbeesetten állt a fiúk által alkotott lánc közepén, nem tudta, hogy mitévő legyen. Pálca ugyan volt nála, de ebben a pillanatban eszébe sem jutott volna, hogy használja. Még , ha felmerült volna ennek a gondolata, akkor sem biztos , hogy cselekedett volna, hisz még nem volt tisztában a szabályokkal…

Arcán kiült a félelem és vele együtt a gyűlölet, legszívesebben nekiugrott volna a gúnyolódó srácoknak, de tudta, hogy ezzel csak az ő igazukat erősítené és talán még boldogítaná is őket hisztis kirohanásával. Amúgy sem volt dühöngő fajta, aki képes lenne vulkánszerű kitörésekre…Kezei ökölbe szorultak, gyomra görcsbe rándult az idegességtől, s amikor rángatni kezdte az a srác, akkor ismét előjött egy újabb emlék a múltból, egy számára igen kellemetlen pillanat, amikor nevelőapja molesztálni akarta őt..

-Nee, engedj el!...-*szólalt fel erőteljesebben , de hangjában érezhető volt a remegés, amit az idegesség és a félelem egyvelege váltott ki belőle…Ekkor, s talán a legjobb pillanatban lépett közbe a háztársnő, aki egy igen hatásos belépővel elővette a pálcáját és a lány karját rángató srácot találta el varázslatával. Roxanne megszabadult a langaléta ujjai által font bilincstől, s kissé riadtan pillantott a zöldekre, majd Julia-ra, aki határozott fellépésével elérte, hogy a srácok arrébb lépjenek …Roxanne igazából kissé leblokkolt és fogalma sem volt, hogy mi fog történni a következő pillanatokban…Szerencsére az évfolyamtárs ezt is megoldotta, szépen kiosztotta a társaságot, a maga gúnyos stílusában, s Roxanne már csak annyit vett észre, hogy most egy másik kéz fűz gyűrűt a karjára, majd már húzzák is el őt, távol a mardekárosoktól…A srácok, úgy tűnik kissé megszeppentek a harcias hugristól, s talpon fordulva tovább indultak útjukra, hangos morgásokat hallatva , s ezzel sérelmeiket és szitkozódásaikat kinyilvánítva…

A padhoz érve elengedte őt, s Roxanne fellélegezhetett. Vetett még egy utolsó pillantást a távozó mardisok után, s közben összefonta maga előtt karjait, mintha valami védelmi pajzsot vonna maga köré…Visszapillantott megmentőjére és ajkai már éppen bocsánatkérésre nyíltak volna, amikor a szavakat teljesen belé fojtották…A lány meglepődött a másikon, úgy érezte, hogy dejavu-je van, ezért fejében gyorsan lepörgette az eddigi eseményeket és rájött, hogy ez már megtörtént…ettől függetlenül kezet fogott a lánnyal és ismét megakarta próbálni a köszönetnyilvánítást, azonban Julia-nak másodszor is sikerült beléfojtania a szavakat, ráadásul most számára kellemetlen kérdéseket intéztek Roxanne felé…

-Öhm, semmi…vagyis…- *Ekkor ledobta magát a padra, de még mindig összefont karokkal ült, s így pillantott fel háztársnőjére.*
-Ez egy hosszú történet….és …elég kellemetlen a számomra…- *mondta ki őszintén, s szomorkásan a szavakat. Néhány pillanatig azon gondolkodott, hogy vajon most mondjon valamit? Adjon erre az egészre magyarázatot, vagy  inkább ne mondjon semmit? …Ekkor azonban az jutott az eszébe, hogy az rosszabb lenne, ha a lány különböző pletykákat hallana Roxy-ról…*

  - Tudod, most érkeztem Kanadából, egész pontosan Californiából…hallottál már rólam valamit?...-*Kérdéssel felelt a kérdésre, előbb tudni szerette volna, hogy Julia vajon mennyit is tudhat Roxanne-ről…*

[ Roxanne ]

Muszáj volt valamit tennie, nem hagyhatta cserben a háztársat, még akkor sem, ha ez tökéletesen ellenkezett a maga által felállított szabályoknak. A pálca a kezébe csúszott, és onnantól már nem volt megállás.
Amikor visszaértek a padhoz, kis rántással engedte el a lány karját. Dühös volt, magára is amiért hosszú ideje nem csinált ilyesmit, a lányra is, amiért nem tudja megvédeni magát, és a három idiótára is, akiknek éppen megint nem volt jobb dolguk.

Gyors mozdulatokkal pakolta el a dolgait a táskájába azzal az elhatározással, hogy itt hagyja a lányt. Miután minden a helyére került, megállt Roxanne-al szemben, és összehúzta szemeit. Mielőtt amaz köszönetet, vagy bármi mást mondhatott volna, megkísérelte, hogy ezúttal normális hangnemben, és kevésbé hűvösen viselkedjen vele. Tudta, hogy hülyén nézhet ki, hogy újra bemutatkozik, és kezet nyújt, de ez nála azt jelentette, hogy induljunk tiszta lappal, mintha mi sem történt volna. Remélte, hogy a háztárs ezt nem fogja szóvátenni, meg sem adva neki a lehetőséget, a kézfogás után rákérdezett arra, ami jelen pillanatban a legjobban foglalkoztatta. Miért kezdték ki a mardekárosok?

Félrebiccentett fejjel várta a választ, án az késni látszott. Hideg szemei jegesen villantak meg, nem szerette, ha megvárakoztatják. Az, hogy a másiknak talán kellemetlen dolgokról kell nyilatkoznia, a legkevésbé sem zavarta. Ha már egyszer vette a fáradtságot, hogy kimenekítsen egy biztos mugli őstől esetleg kettőtől származó hugrist, tudni akarta, legalább megérte-e?
Amaz talán vette a lapot, mert nagy nehezen megszólalt, gondosan megválogatva a szavait.
Julia felvont szemöldökkel nézte, ahogy ledobja magát a padra, és karjait védekező tartásban még mindig maga előtt tartja. Apró fintor az újabb szavakra, mit kell ezt túlspilázni?
Bár változatlanul nem mutatott semmit kifelé, hisz a közjáték hatása elmúlt, a hófehér arcra visszacsúszott az oltalmat jelentő hűvös maszk, mégis meglepte a lány szomorkás hangvétele. Eleddig azt hitte, sötét titkai csak neki lehetnek, vagy talán még pár embernek, de róla ezt nem tudta elképzelni. Ékes példa, mennyire nem lehet, és szabad megbízni az emberekben, hiszen soha nem lehet tudni, mit rejt egy-egy arc, vagy egy ártatlan mosoly, melynek helyében inkább a hátadba döfnék a tőrt.

A lány elhallgatott, Julia pedig fékezve magát, türelmesen várt, hogy folytassa. Látszott rajta, a bizonytalanság, mondja vagy ne? Nem tágított, felülkerekedve, az ép ésszel szabott határain, hajtotta a kíváncsiság, vajon mi lehet ekkora titok? Mi az ami annyira megbénította, hogy még a pálcáját is elfelejtette használni a tehetetlenség helyett. A gondolatra összeszorította a száját, eszébe ötlött, hogy mardekárosok voltak, akiktől a lányt megszabadította. Ha ez visszajut az Ő fülébe… vállrándítás, szemmel láthatatlan, ugyan kit érdekel az már?
Roxanne végre megszólal, kivételes alkalommal pont időben mielőtt újra elkezdene agonizálni a múlton.
- Nem, nem hallottam semmit.- mondja szenvtelenül. Azért, hogy barátságosabbnak hangozzon, még hozzáteszi; - Kellett volna? – Nem, nem felételez azonnal rosszat, bár, ha valaki így kezdi a mondandóját, annak vaj van a füle mögött. Párat pislog, eltűri a szemébe toluló hajtincseit, és kíváncsi arccal várja a folytatást…

Ahogy Lorielt méregetem csodálva nyugtázok egy gondolatot magamban... Nem is tűnik gonosznak... Bár oké, jó, én sem gondolom minden mardekárosról, hogy a vérében van a gonoszság... Csak... Több sötét énű emberke fordul meg ott, mint a többi házban... De ugyanúgy ahogy a hollóhátban is vannak olyanok, akiket kimondottan rühellek, a mardekárban is lehet olyan valaki, aki kedves vagy/és jófej.

Ahogy ezen gondolkozok a fel fel támadó szél belekap a hajamba, és úgy játszadozik vele mint macska az egérrel... Én speciel annyira nem élvezem ezt a dolgot. Folyamatosan próbálom immár kócos tincseimet kiseperni a hajamból, melyet mindig visszafúj egy-egy fuvallat. Óóóó, hogy lenne rövidebb a hajam!

- Cccccöhhh - nézek sötéten mikor a büntető feladat plusz körülményeit meséli Loriel.
Persze, mert megint ezek az előítéletek. Ahogy a mardekárosokat az állítólagos rosszindulatuk miatt kapják a megvetést, úgy a hollóhátasoktól meg elvárják, hogy mindig mindent tudjanak, és mindig odafigyeljenek. Na jó, ezek általában igazak is, de ugyan mááááár! Nem kellene ennyire előítéletesnek lenni...
Nekem például szokásom órákon elaludni.... Nem tehetek róla,ha nagy az alvás igényem,nnna!:D
- Hát megértelek... Én sem tartozok a kedvencei közé. Csak azért mert nem esek ki folyton a padból, ha valamit kérdez... Na mindegy...Ez van.
 Ezzel a végszóval felállok, és át ülök Loriel mellé a padra.
- ha nem baj... -szólok.

Furcsa gondolatok futottak át a fejemen, és olyan tettre szántam rá magam, amit évente kábé egyszer szoktam csinálni.
- na, adj ide valamit. Szívesen segítek a gyógynövénytanban, vagy ha valami másikkal szeretnél kész lenni, akkor add ide, megcsinálom. Csak majd óra előtt olvasd át, hogy tudd, hogy mit írtál- kacsintok rá.

Elvégre csak hollóhátas voltam... Nem voltam én buta,csak iszonyú lusta. Úgy, hogy maximum 10 perceket tanultam dogák előtt is majdnem mindenből ötösre álltam, talán ezért kerültem a hollóhátba. Mert hogy másért nem, az is valószínű...

~ Julia ~

A válaszok úgy tűnt, nem nyerték el a háztárs kegyeit, hisz újabb és újabb fintorok jelentek meg az arcán. Roxanne számára Julia ridegnek tűnt, mintha egy maszkot viselne, azzal elrejtve az érzelmeit. Ahogy alig pár perccel az ezelőtti bemutatkozásukkor, most sem látott rajta semmi különöset, de érzett valamiféle távolságtartást, ami nem igazán oldódott az elmúlt pillanatokban. Másrészt azonban az is észrevehető volt, hogy ennek ellenére a lány mégis kíváncsi, mintha tudni akarná, hogy miért történt ez az előző incidens…Persze, ez természetes dolog, hisz ki ne akarná tudni, főleg, ha segített megoldani az ügyet…Roxanne kíváncsian hallgatta, hogy miket pletykálhatnak róla, de úgy tűnt, hogy Julia semmiről sem tud…

~ Hm, ezek szerint még nem mindenhol terjedt el…csak tudnám, ki mondta el és egyáltalán honnan tudta…remélem, hogy nem Jesse volt, egyedül neki meséltem el, de ő sem tudott minden részletet pontosan…~

Gondolataiból hamar kizökkentette a másik lány, s így most figyelme ismét rá terelődött…A következő kérdésre csak sóhajtott egyet, majd körbepillantott és látta, hogy senki sincs a közelben…

-Na jó, elmondom…már úgyis mindegy…jobb, ha tőlem hallod az igazat, mintha pletykákból tudnád meg …- *kezdett bele Roxy, bár jól tudta, hogy ennek akár az is lehet a vége, hogy Julia kigúnyolja, vagy egyből itt hagyja és szóba sem áll vele többé, sőt attól is aggódhatott, hogy a lány majd a háztársakat is uszítani fogja rá, s pszichoterrorizálni fogják őt…Persze, az is lehet, hogy megértő lesz…Nem teketóriázott tovább, folytatta, miközben a háztársára pillantott…*

-Sárvérű vagyok…ezt talán tudod…Kaliforniában születtem….és ott is éltem a tengerparton, egy lakókocsiban…Apám meghalt…anyám hozzáment egy autókereskedőhöz…hozzáköltöztünk…mivel Kanadában tanultam, ritkán voltam otthon, s nem tudtam, hogy a családommal mi történik…Tavaly…- *Ekkor egy mély lélegzetet vett, látszott rajta, hogy most jön a zűrösebb rész…ismét Juliára pillantott, s folytatta..*

-Tavaly történt minden…anyám férje meg akart erőszakolni…nem sikerült a disznónak…kiderült, hogy anyámat és az öcsémet rendszeresen verte…el kellett költöznünk, de semmi pénzünk sem volt…anyámat sehol nem alkalmazták…az öcsém még csak 11 volt…nekem kellett megoldást találnom a helyzetre…és….-*Újabb sóhaj, újabb fájó emlék, ami miatt a mai napig szégyellte magát a lány..*

-Egy bárban dolgoztam…táncoltam pénzért…vetkőztem…még most is kiráz a hideg, ha arra gondolok, hogy mennyi kaján vigyorú, pénzes férfi csorgatta a nyálát…-*Amikor ezt mesélte, látszott rajta, hogy már az egész gondolatától is rosszul van, szemei megcsillantak, de nem engedte, hogy könnyek csorduljanak ki szemeiből…*

-Szörnyen szégyellem, hogy ezt kellett tennem…ott úgy bántak az emberrel, mintha k…va lenne…minden nap erőt kellett vennem magamon és leküzdenem a gátlásaimat…azért, hogy segíthessek a családomon…sikerült, de ez örökre mély nyomot hagyott bennem…egyedül csak egy embernek meséltem el…és , amióta itt vagyok, észreveszem, hogy néha összesúgnak a hátam mögött…s most láthattad, tudják…valaki elmesélte és még ki tudja, milyen pletykákat hintenek rólam…*mesélte csalódott, s szomorkás arccal…*

-Hát , ennyi lenne a történet…-*Pillantott fel Juliára, s várt valamilyen reakciót, közben arcát tenyereire támasztva dőlt előre, majd nézett egyenesen maga elé..

[ Roxanne ]

Talán az utolsó pillanatban rángatta vissza a háztárs, mielőtt a hidegkék íriszek újra üresnek hatottak volna, amint elmerülnek a múltban. Julia apró fintora visszatért ajkaira, s ezzel együtt az élet is. Nem, a másik nem láthatja meg pillanatnyi megingását, nem szabad. Éppen elég volt neki a könyvtársa incidens, és az öt év, hogy rájöjjön, mennyire nem szabad kimutatni semmit. Csak maga alatt fűrészelné a képzeletbeli ágat, hiszen megnyílásával egy ütemben növelné a sebezhetőségét. Egy gyenge ember könnyebb irányítani, megingatni, tévútra terelni, mint egy olyan személyt, kinek arcáról semmit nem lehet leolvasni.
Hosszú évek kemény munkájával, túljutva egy sor csalódáson, vitán, és párbajon, nem akarta kockára tenni, amit elért eddig, senki, és semmi kedvéért, most mégis, hosszú idő óta először megmentett egy mugli származásút a megalázástól. A lány úgysem fogja megtudni soha, hogy nem csak az Ő kedvvért, hanem valamiféle erőfitogtatás is állt a cselekedet mögött.
Julia számára e pillanatban a legfontosabb azonban váratott magára. Az információ, mely magyarázatot ad arra, miért állták körbe, és lobogtattak pénzt előtte.

Nem tartozott a türelmes lények közé, ujjain megfeszültek az erecskék, ahogy a válaszra várt, mely úgy tűnt, egyre inkább késett. Fejét félrebiccentve sóhajtott fel, mikor Roxanne végre megszólalt. Nehezen formálta a szavakat, mely arra engedett következtetni, hogy talán olyasmibe fog belecsöppenni, amihez nem biztos, hogy köze van. Alig látható vállrándítás, és egy biccentés volt a válasza, jelezvén, nem szakítja félbe felesleges kérdésekkel, folytassa.
A háztársból újabb sóhaj szakadt, ki majd folytatta, amibe belekezdett…

Némán hallgatta végig, az első mondatokat, olykor bólintva, hogy igen, esetleg intve, hogy nem. Egyelőre nem fűzött mozdulataihoz megjegyzést, tudta, még nincs vége a monológnak, bár a helyzet kezdett felettébb kínosan hatni rá. Egy pillanatra megingott, hogy biztosan végig akarja e hallgatni, de kíváncsisága felülkerekedett, és karjait szorosabbra fonva maga előtt, csendben meredt a lányra.
Akarata ellenére váltott át fintorból morózus szemöldökráncolásra, és komor tekintetre az első szavak után. Pillantásában a döbbentség, és még valami megmagyarázhatatlan vegyült. Sajnálat? Nem tudta, Ő soha nem szokott sajnálni senkit, ahogy Ő se sajnálták. Persze az már más tészta, hogy előbb átkozta volna az illetőt, mintsem hagyja, hogy szánják bármiért is. Nem tűrte, talán egyik legrosszabb tulajdonságaképp büszke volt…

Roxanne megállt, újabb mély sóhaj, Julia pedig tovább mélyesztette a barázdákat a homlokán. El nem tudta képzelni, hogyan tudta ezeken túltenni magát a lány, arcvonásait, s a szomorkás tekintetet elnézve, legfőképp sehogyan. Éledező dühvel pillantott a három fiú után, ám azok már elhagyták a kerengőt, jelen helyzetben szerencséjükre.
Amikor a sárga szegélyes befejezte a monológot, Julia lehunyta a szemeit, és ezúttal Ő sóhajtott fel mélyen. Remélte, hogy Roxanne felpillant majd rá, ha összeszedi magát egy csöppet.
- Az emberi rosszindulat határtalan. – szólalt meg hűvös, mégis dallamos hangján, egyenesen a másikéba fúrva íriszeit. – A fájó emlékeket pedig csak olyannak szabad elmondani, akit elég ideje ismersz ahhoz, hogy megbízhass benne. – szemrehányás tény, de szavakba kell önteni a gondolatokat, hogy tanulhassunk a hibáinkból. Ő már tanult. Soha, senkinek nem mondta el, és nem is fogja, mi történt, amikor elsőéves volt, miért van a hosszú heg a csuklóján, és miért vált ki belőle heves indulatokat, ha valakivel pár mondatnál többet kell beszélnie. Ezt persze soha nem kötné senki orrára, másképp az álca elvesztené hivatását, azt amiért egyáltalán megalkottatott…

Egy lépéssel közelebb lépett, és feltűrte a pulóvert, ami által láthatóvá vált a heg, mely az erekkel merőlegesen futotta körbe a csukló belső felét. Jeges szemvillanással jelezte, hogy a másik ne kérdezzen rá.
- Ha nem tanulod meg, hogyan rejtsd el mások elől a fájdalmad, az iménti eset még a legfinomabbak közé fog sorolódni. – Félreértés ne essék, ezzel nem arra célzott, hogy váljon olyan szenvtelenné is rideggé, akár Julia, egyszerűen csak egy jó tanács, melyet ha megfogad, kevésbé fognak a szívébe marni, az ehhez hasonló momentumok…

~ Julia~

Vége , elmesélte az elejétől a végéig. Most már nincs titok a háztársa előtt, fellélegezhet. Persze, ez mégsem megy neki olyan könnyen, hisz az emlékek fájdalmasak, kínzóak és újra előidézik azt, ami miatt a lány idejött, amiért elhagyta régi otthonát. Roxanne felejteni érkezett Skóciába, mégis , már az első napokban lerántották róla a leplet, ezzel csak bosszúságot okozva szegény lánynak. Felsóhajtott és úgy pillantott Julia-ra. Arca tükrözte a fájdalmat, s a szomorúságot…mégis , a lelke mélyén valahogy kicsit jobban érezte magát, azért, mert elmesélhette mindezt. Már csak az a kérdés, hogy vajon megfelelő emberre bízta a titkát, ami tulajdonképp már nem is titok, hisz régi iskolatársai bizonyára kiszivárogtatták. Ennek már a gondolatára is dühös gondolatok futottak át Roxanne fejében. Nem mintha bosszúálló típus lett volna, de biztos volt abban, hogy ha összefut társaival , lesz hozzájuk néhány kéretlen szava…Közben figyelte Julia-t, próbálta kitalálni, hogy vajon most mit gondolhat róla a lány? Egy utolsó senkiházinak könyveli el vagy talán megérti , hogy a lány miért cselekedett így? A lány szavai kissé megdöbbentették őt. Háztársa nem gúnyolódott, nem szólt be neki rosszízűen, de a mondatában mégis érezhető volt némi szemrehányás…Közben figyelte háztársát, akinek ismét elővillant a heg a kezén, ezzel kérdéseket szülve Roxanne fejében, azonban a lány nem kérdezett. Jelenleg amúgy is megvolt a maga baja…Majd ismét egy tanáccsal gazdagodott. Azonban nem érezte úgy, hogy most oly nagyot hibázott volna azzal, hogy elmesélte azt, ami már nem is titok, éppen ezért megszólalt.

-Ebben igazad van, ha visszapörgethetném az időt, soha senkivel nem osztottam volna meg…neked is csak azért mondtam el, mert szemtanúja voltál az esetnek és jobb, ha tőlem tudod az igazat, mintha különböző pletykákból értesülnél róla…Engem már az is meglepett, hogy idáig nem hallottál róla…szerencsés eset, de azok a srácok, ők tudtak róla és sajnos van egy olyan érzésem, hogy nem csak hárman hallották…-*mondta kissé keserű szájízzel, nem hitte volna, hogy a jövőjét a múltjával kell elkezdenie…*
-Fogalmam sincs, hogy mi lesz….remélem , hogy hamar elvonul a pletykaözön és egy idő után a homályba vész…- *mondta ki  a szavakat, mintha csak saját magában akarná megerősíteni ezt a dolgot, pedig a lelke mélyén jól tudta, hogy ezzel a problémával még egy ideig küszködnie kell…Talán pár pillanat is eltelt, ahogy így ücsörgött és maga elé nézett, de valahogy terelni akarta ezt a témát , minél messzebbre, ezért egyszer csak felpillantott Julia-ra.
-Fantasztikus volt, ahogy elbántál azokkal a srácokkal, nekem nem ment volna…nem is értem, hogy volt ilyen lélekjelenléted…

[ Roxanne ]

Julia szemei hidegen villantak meg a monológ után. Hogy lehet valaki ennyire buta, hogy itt van pár napja, és az első embernek, aki az útjába téved, kiadja legféltettebb titkát?
Soha nem értette, miért képesek az emberek első pillanatra megbízni valakiben, elégedetten bólintott magában, hogy hála a neveltetésének, Ő ekkora baklövést soha nem követne el.
A cseppet sem barátiasnak szánt instrukciók után tett egy lépét hátra, és karba fonta a kezeit. A rózsaszín heg szinte világított az alabástrom bőrön.
Csendesen hallgatta háztársát, amint az kifejtette a jövőre néző aggodalmait.
Apró fintor kúszott a Jéghercegnő ajkaira, mintegy közvetítvén, erre már akkor is gondolnia kellett volna, amikor idekerült, és eljárt a szája.

Fejét félrebiccentve fúrta íriszeit a lányéba. A dicséretet nem vette fel, helyette az azt megelőző szavakra válaszolt, vagy inkább tett megjegyzést a szokott stílusában, jelezvén, attól hogy tett egy pirinyó szívességet, még nem lesznek puszi-pajtások.
- Látod ezt itt a kezemen? – mutatta fel a csuklóját, és tartotta Roxanne orra alá. – Bárkit kérdezel itt meg, senki nem fogja tudni megmondani az igazat, maximum csak pletykákat. – elvette a kezét, és visszaillesztette jobbja fölé. - Soha, senkinek nem beszéltem róla, és nem is fogok, mert nem tartozik másra. – Apró utalás, hogy neki sem fog. Ergo felesleges bármit is kérdeznie.
Mély sóhaj, ahogy visszatűrte rá a pulóver ujját. Tekintetét visszafüggesztette a lányra, és száját összeszorította. Egy pillanatra elnézett abba az irányba, ahol az imént kihúzta a csávából, majd visszafordult felé.
- Azt hiszem, hozzá kell szoknod, hogy még egy darabig biztosan beszéd tárgya leszel. A mostani eset után pedig többen kíváncsiak lesznek, mi volt ez a közjáték…
Fanyar mosoly, Ő is keresztülment már ezen, sajnos nem minden csoda tart három napig. De idővel persze mindegyik elhalványul, ha az ember nem ad rá okot, hogy újra, és újra előszedjék, vagy van más, amivel lehessen foglalkozni.

Fantasztikus, ugyanmár…
- Nem volt ebben semmi fantasztikum – folytatta ridegen. Nem szerette, ha dicsérték, a lány pedig nem tartozott neki hálával, vagy bármi mással. Bárki más megtette volna a helyében, csak nem pontosan azokért az indokokért, amikkel Julia. Persze ezt a másik nem tudhatja, hogy a szándékai mögött erőfitogtatás is meghúzódott meg a kötelesség, hogy a háztársért mindent szabály érvényesülhessen.
- Nem azon múlt, hogy van e lélekjelenlétem, vagy sem, hanem azon, hogy magam láttam a te helyzetedben, és ösztönösen cselekedtem. Ennyi… Ha hagyod, hogy az emlékeid felülkerekedjenek a józan eszeden… - Nem mondott mást, felesleges volt, rideg lélektükrei elárulták, hogy semmit nem engedett fel, ahhoz sokkal több mindennek kell történnie, hogy olyan legyen, mit a vele szemben ülő. Nagyon sok mindennek… Julia nem az a fajta, aki egykönnyen megnyílik bárkinek is, bár... ezt a másik már biztos észrevette…

~ Julia~

Talán Julia ütődöttnek nézheti a lányt, amiért az elárulta a titkát. Persze, azt nem tudhatja, hogy Roxanne csak egyetlen embernek mesélte el és az illetőt nem itt ismerte meg, hanem még a régi iskolájukban és mondhatni, hogy ott a legjobb barátnők voltak. Ám ezek szerint az a bizonyos baráti kötelék mégsem létezik, már csak az a kérdés, hogy a mardekár házába került lány miért tette ezt Roxyval. Talán azért, hogy bevágódhasson a többieknél? Nagy valószínűséggel ez lehet az indok, hisz a lány soha semmi rosszat nem követett el ellene…

Roxanne figyelmével követte háztársát, aki néhány lépéssel távolodott, s kezein ismét felvillant a nem túl szép heg.  Bár nem akart tudomást venni róla, tekintete egy pillanatra mégis megakadt a hugrabugos lány sérülésein. El sem tudta képzelni, hogy mi történhetett a lánnyal, de a szemeiből látta, hogy nem túl kellemes emlék fűződhet hozzá és ezért sem kérdezett rá, hogy mi az, hogyan keletkezett, s mi történt…A fintort is észrevette, de ettől függetlenül egyáltalán nem érezte magát hibásnak és az sem igazán érdekelte, hogy a háztársa most mit gondol róla…Hisz nem volt ott, nem érezte át ezt és nem tudhatja, hogy mi történt…Bár, abban valóban igaza van, hogy nem kellene erről beszélnie Roxy-nak, s a lány ezt átgondolva most már biztos, hogy soha senkinek nem mesél erről és már a pletykák sem fogják érdekelni, majd csak megszokja valahogy…

Ekkor érte a lányt a kérdés, s Roxy csak biccentett. Persze, hogy látta a sérülést, elég feltűnő látvány a lány karján.

-Igazad van, valóban, nem mindig célszerű elmesélni az ilyen dolgokat, de tudod, az emberek különbözőek, más érzésekkel…Van akit nem viselné meg annyira egy ilyen eset, nos, én nem ebbe a kategóriába tartozom…Így , visszagondolva akár megbántam, hogy beszéltem, akár nem…jól tettem, legalábbis a lelkemnek jót tett az, hogy valakinek elmondhattam…* mesélte el saját gondolatait ezzel kapcsolatban…Kicsit furcsa volt ez , hogy egy számára mondhatni vad idegennel beszélget ilyen komoly dolgokról…

-Tény, most már semmit sem tehetek, de nem fogom magamat hagyni…inkább tudomást sem veszek az ilyen bajkeverőkről, ez lesz a legjobb…és majd próbálok megkeményedni, valamennyire…

Ugyan ezeket mondja, de úgysem lesz ebből semmi. Érdekes környezetben nevelkedett, mindig barátságra nevelték, s arra, hogy senkivel se szítson viszályt és ne legyen ellenséges…már csak az a kérdés, hogy ha vele fognak így viselkedni, akkor azt legközelebb hogyan fogja lereagálni…

Közben, ahogy hallgatta a lányt, érezte rajta a ridegséget, egyfajta tűzfalat, amit senkinek sem enged áttörni. Talán valamilyen fájdalom emelhette mindezt, de egyértelműen látszott rajta a távolságtartás. Roxanne úgy érezte, hogy a mai beszélgetés és események ellenére ők sosem lehetnek igazi jó barátnők és ez nem a lányon múlik, hanem a háztársán. Próbálta elképzelni, hogy milyen hasonló szörnyűség történhetett Julia-val, de csak találgatni tudott, azt meg nem akart..Csak abban reménykedhetett, hogy azért a beszélő viszony megmarad közöttük és egyszer , talán megváltozik Julia természete és ő is többet mesél magáról…

~ Áh, könnyű mondani….de, nem őt akarta a nevelőapja…az a r..adék…nyugalom Roxanne, az a dög nem érdemli meg, hogy felhúzd magad, inkább felejtsd el….ezt az egészet, s kezdj új életet…igen, az lesz a legjob…~

-Mindenesetre köszönöm…-*mondta utoljára, majd az órájára pillantott és látta, hogy hamarosan kezdődik az óra, s még az előtt szeretne beszélni a tanárral, ezért felállt a padról és Juliara pillantott…*
-Örülök, hogy megismertelek, köszönöm, hogy meghallgattál…*ekkor közelebb lépett, s ismét a kezét nyújtotta a lány felé.*
-Remélem, egyszer te is leküzdöd a problémádat és megszabadulsz a lelkedet súlytó terhektől…-*felelte őszintén, mert biztos volt abban, hogy valami Julia lelkét is nyomja és abban is biztos volt, hogy a lány ez miatt olyan rideg és távolságtartó… A kézfogás után elindult, hogy megkeresse a tantermet… *

                                        ||Más idősík||

Vidám léptekkel halad előre Lei az udvaron, egy kis fekete vékony könyvecskével a kezében. Valójában egy kis rajznotesz volt, amiben a rajzait tartotta. Nagyon vidám volt valaminek, az ok rá pedig az volt, hogy...hát még én sem tudom. Ez egy megszokás, amiért mindig boldog, és sosem unatkozik. Most is megjött a kedve egy kis friss levegőhöz, és a szabadban rajzoláshoz. Egy darabig megáll egy helyben és kinyújtózik, mivel kifáradt a sok mai kószálgatástól.

- Mi lenne, ha...talán. Nem is tudom. Igen! Megvan!- mondta csendesen, halk szavakkal magának, mivel most azokat döntötte el, hogy mit is fog rajzolni. És amiért már meg is volt, hogy mi lesz az a nagy művészi dolog, szembefordult a Roxforttal, és azt kezdte a pennájával pingálni. Szerencsére a grafikát jobban szerette, így most csak szépen és lassan, vagy kicsit gyorsabb tempóval rajzolni kezdte. Az időt kicsit borúsnak rajzolta meg, így az égbolt kihozta belőle a feltűnést. Leilának hirtelen volt egy olyan érzése, mintha valaki a háta mögött volna. Hátranézett, de nem volt ott senki.
*Ez jó. Már halucinálok is.*
Még pár húzás, satír itt-ott, és már kész is volt a remekmű.

- Ezzel meg is volnánk.
Belevéste a dátumot, és a rajz nevét, ahogy szokta, mert csak nem fogja otthagyni étlenkedni. Eltette az írószert és a füzetét a táskájába, majd ölbetette a kezeit, és úgy figyelte tovább a későbbi alkotásokat.
*De jól esne most egy forró csoki.*

//Abban a bizonyos másik idősíkban... Leilának//


Adam boldogan, lépked az északi szárny lépcsőin és folyosóin.
Hogy miért boldog?Hát talán most végre szabadnak érzi magát.A tavasz a zöldellő fák és virágok.
És az, hogy már nem érzi, hogy görcsbe rándul a gyomra amikor Hannah-val találkozik az iskolán belül.
Na meg az is jó tényező, hogy már nem érez a lány iránt többet barátságnál.Most viszont itt van egy másik lány.Leila Eclair McDailon.Igen úgy tűnik Adam egyik iskolában töltött hónapja sem lesz érzelemtől mentes. ;D
De hát ez a másodéves fiú "génhibája", hogy mindig szerelembe esik.
Miközben a saját lelki ügyeivel foglalkozik azt veszi észre, hogy ott áll az Északi szárny belső udvarán, vagyis ahogy a  legtöbb diák hívja a Kerengőn.
Megpillant egy alakot tőle balra.És szíve mintha egy ütemet kihagyna, amikor rátör a felismerés.Vagyis az, hogy Leila ott ül tőle méterre.Most tesz el egy lapot egy fekete kis jegyzetfüzetféleségbe.
Ezek szerint rajzolt.A lány hirtelen hátrakapja a fejét, de Ad nem ott van.
- Szia - szólal meg végre.
- Zavarlak? - teszi fel a kérdést más értelmes nem jutott az eszébe, és így talán még társalgásba is elegyedhetnek.

//Adam//

Valami tényleg volt ott, vagy talán csak a szél suhogása. De aztán, mikor még Leila nyugisan ült, a másik pillanatban már meg is szólította egy hang. Félig ismerős volt, félig nem. A lány oldalra nézett, nem volt ott más, mint egy griffendéles fiú, aki vele volt egy idős. Adam. Adam James? Igen. Ő az.
- Öhm. Szia. Nem. Nem zavarsz, csak rajzolgattam.- bökött ki rövid szavas mondatokat. Éjszakára nem az a beszédes kiscsaj marad, mint reggelente, illetve délutánra.

- Mit keresel idekint éjjel? Ha szabad kérdeznem.
Azért még pár kérdésre futja, ha már beszélgetésbe elegyedett vele a fiú. Eközben Leila fejében ütött a ritmus, mivel megint zenélgetett magának. A muglik között azért tanult gitározni is, és azóta nagyon jól csinálja.
*Ma estére más program? Nincs, azt hiszem. Egy kis esti alvás, ami sose megy, mert helyette mindig mást csinálok.*-eresztett el maga mellett egy halovány mosolyt. Majd ránézett Adamre még a választ várva költői kérdésére, ami nem is volt annyira költői kérdés, de megválaszolható, már ha megválaszolják egy értelmes és kissé rövid válasszal, vagy hosszabbal.

Pontosan félhold van ma este, és már lassacskán jelennek megfele a csillagok is az égen.
*Ha jók az időszámításaim, akkor mához  2-3 nappal telihold lesz. Remek! Vagy ez most holdfogyatkozás? Mindegy. Nem is érdekel.*- gondolkodott magában, majd újra csak a zenét fújta gondolatban, de közben oda is figyelt a beszélgetésre.

// Leila //

Adam miután már Lei is visszakérdezett, közelebb megy a lányhoz és le is ül mellé, ha nem gond.
- Nem baj, ha leülök?
Ha a lány igennel válaszol akkor helyet foglal mellette, ha nemleges választ hall akkor viszont állva marad.
De inkább az "igen-t" fogja hallani... reméli.
- Hát, még tavaly vált szokásommá, hogy éjszaka mászkálok.
- Eddig szerencsére nem kaptak el - elnyom egy mosolyt a lány felé.
- És neked éjszaka van ihleted a rajzhoz? - kérdi mosolyogva.
Majd a tekintetét az égre szegezi, és megpillant egy pislákoló csillagot, majd egy felhő arrébb csusszan és így tisztán látható a hold.Szinte egy árnyalattal világosabb lett a kis udvar ahol helyet foglal a két kisdiák.
- Szép idő van... bár egy kicsit még hűvös.
- Kéred a pulcsim? - kérdi mivel ekkor veszi észre, hogy a lányon nincs semmi melegebb ruha.
Ha kéri akkor gyorsan lekapja magáról és odaadja, ha pedig nem, akkor meg legalább ott lesz kéznél.

 //Adam//

- Nem gond. Mellettem mindig tárva van a hely.- ereszt arcára egy aranyos mosolyt.
*Éjszaka mászkálni? Akárcsak én szoktam. Sose tudok megnyugodni egy helyben.*- gondolta, majd még egy kicsit csendben maradt, és csak utána válaszolt a kérdésekre.
- Nekem mindig éjszakára jön az ihlet. És amugy is, annyi sok rajzolnivaló van, hogy nem telnék be minddel. Nem férne a füzetembe.- egy kisebb kacaj hangzik el.

Kissé hideg van, de mégsincs annyira, hogy Leila fázna vagy ilyesmi. Hiszen megszokta a hideget, és éppen, hogy ekkor szokott mindig így kijönni. De régen is volt, mikor odahaza mindig egy szál pólóba kergették egymást a bátyjával. Szóval, egyáltalán nem fázott.
- Hűvösnek hűvös, de azért...- ekkor hallotta meg csak a kérdést.- Oh, köszi, kedves vagy, de nem fázom. Megszoktam. Gyerekkorom óta így vagyok éjszaka. Szóval semmi fázás. Még soha sem voltam beteg, remélem, hogy nem is leszek.- eresztett el még egy halványabb mosolyt, ami a halványnál kicsit élénkebb volt.

- Ha nálam lenne, akkor talán meg te fáznál.- most már tényleg, hogy egy élethűbb mosolyt csalt ki arcára. De elég legyen ebből a sok mosolyból, arról van szó, hogy nem tudjuk miről.
- Megnézed a rajzom?^^
*Azért kikérem valaki véleményét a rajzaimról. Nehogy azt higgyem, hogy még a rajzhoz sem értek.*

// Leila //

A fiú egy mosoly kíséretében leül a lány mellé, majd meghallgatja annak válaszát.
- Aha... értem.
- Jó is egy kicsit egyedül lenni - egy halvány mosolyt küld a lány felé.
- Én sem vagyok egy fázós típus, de a hálónkban két gyerek fagyasztó bűbájokkal szórakozott, és elég hűvös lett ott benn, mivel minden megfagyott.
- Ezért én gyorsan "kimenekültem" onnét.
Adam leveszi magáról a pulóvert, mivel furcsamód kezdett melege lenni.Óvatosan alig látható mozdulatokkal megpróbálja eltakarni a pulóverén látható maszkos fejeket.Hát igen a Slipknot IOWA-s korszakából való maszkok nem épp a szépségükről híresek, nem mintha az újabb maszkok azok lennének. ;D
A másodéves szereti őket, de attól még másnak nem kell szeretnie.Főleg ha csak abból indul ki, hogy valamelyik nap egy Hugrabugos lány sikítozva rohant el mikor meglátta a pulcsit. ^^
- Persze, hogy megnézem.
Adam megvárja, míg a lány előkapja a kis füzetét.Ha a fiú jól látta, akkor Lei a Roxfortot rajzolta le.
Mivel a padon úgy helyezkedett el, hogy azt lássa.Adam is gyorsan elsuvasztja a pulcsiját, maga mellé, úgy, hogy félig meddig takarásban legyen és csak a piros betűk látszanak...

|| Adam||

Leila csak nevet az egész fagyasztósdis dolgon, majd kutatni kezd a táskájában, és előveszi a fekete rajzfüzetféleségét. Azt pedig a fiú felé mutatta. Lei közben tekintetével elkalandozott a holdra, így egy kicsit olyan, mintha álomba szenderült volna, és nem figyelne a körülötte történtekre, és a külvilágra. Miután már Ad megnézte a rajzokat, a lány is gyorsan visszafürkészte a táskájába. Furcsa módon kicsit meglepte, hogy a griffendéles fiúnak már melege van. Bár nem mintha hideg lenne, vagy meleg, de tud ez is néha meglepődöttséget okozni. És ekkor vette észre a fiú pulóverét.

- Azta!! Te is szereted a Slipknotot? Én úgy imádom, hogy nem tudom elmondani. Örülök, hogy rajtam kívül vannak még, akik szeretik. Legalább ebben nem vagyok egyedül.- eresztett el egy gyengédebb mosolyt.
*Hú, de jó. Na...este megint nem fogok aludni.*
- Nekem meg az egyik pólóm Slipknotos. Kár, hogy nem az van rajtam most.- vigyorodott el, mostmár kicsit jobban, hiszen még mindig nem tudott hova kapni.
*Lassan már Slipknotos fehérnemüt is elkezdenek gyártani. Azt majd megnézem.*

Mikor már végre kitombolta magát a sok nevetéssel, lenyugodott, illetve ahogy szokás mondani azt, amikor már nem nevet annyit.
- Hé. Van kedved egyet járni? Úgyértem...nem egy helyben itt ülni, mert az unalmas, és pont az unalom a "nem szeretem" közé tartozik. Nos?
*Ha jól nézem, akkor olyan 8 körül lehet, szóval lassan takarodó.*- gondolta még, majd várta a válaszokat.

// Leila //

- Még szép, hogy szeretem - válaszol kurtán, egy nevetés kíséretében.
- Azért jó tudni, hogy nem csak én szeretem a zenéjüket - ismét mosoly.
Nyolc óra után lehetnek, már a takarodóra hívnak fel minden diákot.Úgy néz, ki, hogy ez a két másodévest a legkevésbé sem zavarja.Csak beszélgetnek és beszélgetnek.Nem zavarja őket a néha ijedtébe el-elfutó egy-egy diák aki fél attól, hogy elkapják amiért még ilyenkor kint van.
Azért nekik sem ártana ha helyet változtatnának.Így kisebb lenne rá az esély, hogy Piton vagy a néha arra "kószáló" McGalagony professzor elkapná őket.
- Persze... van kedvem sétálni.
Felkel majd felsegíti a lányt is és a pulcsiját a hóna alá csapva elindulak valamerre a kastély területén belül.
Az is lehet, hogy a parkba, vagy egy másik szárny másik kis zugába.
Ki tudja...

// Lei :-* //


Egy kicsit mintha kínos és feszült csend lenne a két diák között.
De nincs.Igazából csak egyikük sem tudja, hogy miről kéne beszélgetni.Lassan lépkednek le a kissé síkos lépcsőkön... a Park felé tartanak.Mivel jobb ötlete nincs Adamnek, ezért a repülésre kérdez rá.
- Szeretsz repülni?
Reméli, hogy a lány szeret, mert akkor "leparancsolja" a seprűjét a hálóból és megrepteti egy kicsit a tavaszi alkonyatban.Nincs is annál szebb mikor a nap vöröses-narancssárga színben pompázik.
Az ifjú Griffendéles minden este megnézi.
A duó nesztelenül halad az enyhén vizes fűben, majd megállnak egy padnál.Nem akarnak leülni hiszen azért indultak el egy kis sétára, hogy ne csak egy helyben üljenek.
Repülsz velem? - kérdi mosolyogva, majd ha egy "igen" érkezik akkor le is hívja a seprűjét a toronyból.
- Invito Ezüst Nyíl! - A begyűjtő bűbáj segítségével a seprű egy-két pillanat alatt leér a két nebulóhoz.
Felpattannak a repülő alkalmatosságra... természetesen Leila, Adam elé ül.
Szép, kecsesen repülnek el az Igazgatói iroda felé onnét a legszebb az égi látványosság.

*Michael Smith*

A könyvtárban volt dolga, így gondolta, kijön levegőzni. Persze mint naposabb időben rendesen, kisebbfajta tömeggel kellett az udvaron osztozkodnia- a kerengő oszlopainak támaszkodva kettesével-hármasával diákok beszélgettek, páran sétáltak, és volt, aki a kerengő külső (udvar felőli) oldalán elhelyezett padokon ült. Szerencséjére talált egy üreset, és el is foglalta. A vegyes táraságban kevésbé érezte magát feszéjezve, mint a szökőkutas udvaron- ugyan ott is megfordult minden ház, azért ott túlnyomóan a Griffendélé volt a terep, míg itt nagyjából egyenlő arányban képviseltette magát mind a négy. Ez afféle „senki földjének” számított, semleges területnek, akárcsak a park. Na persze ez semmire sem tökéletes garancia, de azért megnyugtató… Pláne, ha az ember elég okos ahhoz, hogy ne párbaj-ellenfelek vagy kötekedés után járja az iskola udvarait.
Megrázta a fejét, hogy elterelje kicsit a gondolatait. Felnézett a per pillanat relatíve tiszta égre, amit nemrég még borúsnak látott. Anyja francia vérének tulajdonította, hogy bár sosem panaszkodott, mindig zavarta a túl sok eső- bár ebben lehet, hogy csak a sok Franciaországban eltöltött nyaralás a ludas… emlékszik, két évvel a levél megérkezése előtt dőlt csak el, hova küldik majd iskolába. Anyja szerette volna, ha az ő régi iskolájába, a Beauxbatonsba jár (bár nem kötötte az ebet a karóhoz), de apja nem akarta olyan messzire elengedni- és anyja végül is egyetértett vele.
Felsóhajtott, és elővett egy könyvet, hogy időtöltés gyanánt olvasson- megunta kicsit a nézelődést. Alig kezdett bele azonban, a háta mögött beszélgető csapatból valaki hirtelen felnevetett, és Zoey, bár nem volt ideges típus, meglepetésében elejtette a könyvet. Már épp felvette volna, mikor észrevette, hogy valaki áll előtte, és az a könyv után nyúl.
-Köszi… -motyogta zavartan, majd felnézett.   

[Zoey Cleve]

*Egy kis délutáni séta, egy kis társalgás a többi diákkal, satöbbi, satöbbi. Leginkább azért megy, hogy kiszellőztesse a fejét. Ilyenkor mindig jól jön. Főleg most, hogy semmi kedve az akusztikus gitárját nyüsztetni.*
- Cső!
*Int az egyik srácnak, akit speciel ismer is, majd mikor kiér a kastélyból több tekintet is rá szegeződik. Lehet, hogy a ruháját nézik, kit érdekel. Zsebre vágott kézzel gyalogol. Zöld hosszú ujjú póló van rajta, melynek nagyobbik részét elfedi a vékony, fekete kabátja. Sötétkék farmernadrág van rajta, és fekete, Converse  tornacipő. Varázspálcája a zsebében van.
Int még kettő lánynak emellett, majd észreveszi, hogy egy másik lány, pontosabban Zoey, elejti a könyveit. Nem is kétséges, hogy a Rómeó odalép a lány elé, és udvariasan lehajol érte, majd felveszi neki. Aztán jön a rágóreklámos mosoly.*
- Igazán nincs mit.
*Rápillant a könyvre és egy halvány mosoly…*
- Nocsak, nocsak.
*Vigyorog immáron szélesebben a lányra.*
.- Bűbájtan haladóknak? Remek.
*Átadja a kis pergamenkötetet, majd ismét zsebre vágja a kezeit.*
- Michael Smith. Te pedig… Zoey?

//Nincs ihlet, sajnálom.//

*Michael Smith*

-Igen, így hívnak… De honnan tudod? –kérdi meglepetten, végigmérve a fiút. Jól néz ki, magabiztos… nem rossz párosítás. Elég népszerű lehet, mert páran még így is odaköszönnek neki, hogy beszélgetőpartnere akadt, ő pedig vissza-visszabiccent- vagy épp int. Próbál visszaemlékezni a fiúra, és rájön, hogy a Hugrabug csapatában látta már, eggyel fölé jár és még neki, a laikusnak is észrevehetően jól játszott. Márpedig az nagy szó, tekintve, hogy ő éppen csak a posztok és a labdák nevét tudja, meg a legalapvetőbb szabályokat… elsős repülésórájuk óta nem is ült szinte seprűn, meghazudtolva ezzel nővéréhez, a csapatkapitányhoz fűződő rokonságát. Hiába, belőle mindenfajta érzék (és különösebb érdeklődés) hiányzott a kviddicshez, épp csak kiment megnézni a meccseket, mert a teljesen üres kastélyban azért mégsem szeretett volna kóvályogni… még alaptalanul megvádolták volna.
-Jól emlékszem, te csak nemrég kerültél a Hugrabug csapatába? Milyen poszton vagy? –kérdi, miközben hellyel kínálja maga mellett a padon, mert nem emlékszik, hogy sok meccsen játszott volna már a fiú. Mindenki az udvaron el van foglalva a saját dolgával, pár hangosabb szóváltás is megüti a fülét, bár érteni nem érti, mint mondanak, és a résztvevőket sem látja- ugyan az is igaz, hogy nem keresi őket. Választ várva a fiún tartja tekintetét.   

[Zoey Cleve]

- Öhm… Hát az… őőő… lényegtelen. Csak tudom.
*Mosolyog tovább is. Aztán leül a padra, hiszen nem akar ácsorogni. Onnét néz fel a lányra, mégpedig úgy, hogy a homlokát ráncolja. Ha hallaná, hogy hogyan is dicséri őt össze-vissza, bizonyáa nevetne. Annyira azért nem jó… MÉG! Lehet, hogy nem kellett volna az a fél év kihagyás.*
- Izé… nem. Már második óta benne vagyok, sőt tavaly még csapatkapitány is voltam.
*Nem érti. Nem sok meccset nézhetett a lány, vagy csak nem ismeri fel. Pedig nem sokat változott azóta.*
- Ezt a fél évet halasztottam, másik iskolában kellett tanulnom, míg édesanyámnál voltam.
*Közben a lányt nézi. Csinos tetszik neki ez a fekete haj. Bele is gondol milyen lenne mondjuk, ha… Áhh, megrázza a fejét. Nem túl okos ilyenen morfondírozni. Soha sem lehet tudni, hogy mikor hozza össze a sors egy legilimenciával foglalkozó egyénnel.
Összeráncolja a homlokát ismét.*
- Hajtó vagyok egyébként.
*Tér vissza az előző témához. *
- Ödövéses vagy ugye?

*Michael Smith*

Elszégyelli magát. Ilyen pocsék lenne az arcmemóriája? Elsős kora óta látta a srácot minden meccsen, és még csak nem is emlékszik rá? Talán tényleg jobban figyelnie kellett volna… Jó ég, ez aztán a kínos helyzet… Én meg az a nagy szám…-szidja magát. Nem kellett volna ilyen hamar kérdeznie… de hát ami megtörtént, az megtörtént.
-Igen, ötödikes vagyok. –feleli még mindig vörösen a szégyentől. Kétségbeesetten próbál találni valami új témát, bármit… de nem igazán megy. Közben körülöttük zajlik az élet tovább, hisz miért is állna meg? Hirtelen nagyon ismerős nyávogást hall- lenéz az udvar füvére, és meglátja a lábak közt felé tartó Gingert. A vörös-cirmos házikedvenc hangosan dorombolva az ölébe ugrik- Zoey mosolyogva cirógatja. Fogalma sincs, hogyan és miért jött ki szokásos tanyájáról, a lányhálóból és a klubhelyiségből, de nem is igazán érdekli- eszébe jut egy jó kérdés, amit azonnal feltesz:
-Te milyen tárgyakat vettél fel harmadikban és milyen állatot hoztál?
A doromboló Ginger érdeklődve szimatol a fiú felé, látszik rajt, hogy át akar mászni. Gazdája megfogja, próbálja lefoglalni… egyelőre. Végül is, mégsem hagyhatja csak úgy mindenki ölébe befurakodni Gingert… az övé rendben, mert ő a gazdája, de a biztonság kedvéért amíg engedélyt nem kap, vagy észre nem veszi a fiún, hogy nem zavarja, inkább a maga felén tartja a cicust. Közben bőszen reménykedik, nehogy macskaszőr-allergiás legyen beszélgetőpartnere…     

[Zoey Cleve]

*Ugyan, nem annyira kínos. Igazság szerint ez bárkivel megesik. Egy bátorító mosolyt küld a lánynak, ám amikor az még el is pirul, még pár kedves szót is fűz mellé.*
- Hé, nyugi! Semmi gond nincsen. Vagy, van valami más?
*Ha tehetné nevetne ezen az idétlen párosításon. Mike tökre magabiztos, nem szokása az ilyeneken felkapni a vizet. A kviddics csak egy játék, kit érdekel, ha nem emlékeznek az arcára a meccsről? Őt ugyan nem. Ilyenek miatt nem szokott harapni. Főleg nem egy ilyen szép lányt.*
- Igen, akkor te tényleg az a Zoey vagy. Egyik barátomnak régebben… öhm… nos mindegy.
*Vigyorodik el kissé zavartan. Nem akarja kellemetlen helyzetbe hozni sem a haverját, sem pedig ezt a lányt.
Aztán a zavart vigyor lágy mosollyá alakul, amint megérkezik Zoey cicája is. Hát igen, otthon egy időben neki is volt macskája, ám aztán a Roxfort-ba már nem hozta. Szerinte lényegtelen ide elhozni, elvégre semmi hasznát nem veszi, csupán szeretgeti. Igaz, otthon is ezt csinálja vele, de ott más. Itt inkább olyan állatok kellenek, amin valóban el is lehet végezni mondjuk egy kísérletet, vagy például leveleket képes vinni-hozni. Erre a célra a béka (elavult) és a bagoly a jó.*
- Mi a neve a cicusnak?
*Teszi fel még a lány kérdése előtt, melyre megpróbál minél hamarabb válaszolni.*
- Őőő… semmi érdekeset, had ne sorolgassam kérlek! Állatok? Egy baglyom van.
*Látja a macskán, hogy át akar mászni, és látja a szerető gazdin, hogy ismét zavarban van. Ezt kommentálja is.*
- Lazulj már egy kicsit! Olyan vagy, mintha Piton óráján ülnél.
*Átveszi a macskát, ha szabad, majd elkezdi annak füle tövét vakargatni. *
- Gyere, sétáljunk inkább egyet. Hm?

// Hannah ;D//

~Nézzük csak, a következő napirendi pont -pillantottam az órarendemre - a lyukasóra...egy kis láblógatás~ -vigyorodtam el, miközben kidobáltam a táskámból a szükségtelen tankönyveket. Úgy terveztem hogy ezt a röpke 45 percecskét a természet lágy ölén töltöm el. Gyorsan átvedlettem...egy percet sem akartam elszalasztani a "kimenőből", ahhoz túl értékes volt. Ma már 3 órán voltam túl, és nem mondanám hogy könnyen átvészeltem. Reggel elég kemény fejfájással ébredtem ami nem szokott előfordulni velem, így ilyen állapotban tényleg nem igazán ment a koncentrálás. Mostanra már úgy ahogy sikerült kihevernem, de a pihenés, lazulás nem ártott.
Szóval felkaptam egy pólót, beállítottam a séróm, egy kis cicamosdás, könyv a kézbe...és go az udvarra. Jah, majdnem elfelejtettem...maroknyi zenegépecske...egy kis mugli cucc, ami nélkül sosem bírtam élni. Így már tényleg indulásra készen álltam, még a pálcám is fent hagytam, én naiv... de tudtam hogy most nem lesz szükségem rá. Végülis ki akarna megtámadni egy békésen olvasgató ötödéves griffis srácot? Mondjuk lenne pár tippem, de azért sem fordultam vissza. Vidáman, hármasával szedtem a lépcsőfokokat, és alig vártam már, hogy megérezzem a kellemes, langyos levegőt. Már az ablakoknál jártam...már a kapunál ami a belső udvarra nyílt, és végre elértem a kilincset. Egy szélsebes mozdulattal nyomtam le, és a levegő éppoly gyorsan csapott meg. Nem voltak túl sokan kint, ezen egy kicsit meg is lepődtem, de különösebben nem zavart. Láttam pár mardist az udvar túlsó végén, de nem foglalkoztam velük. Nem voltak előítéleteim...mielőtt a Roxfortba kerültem apám mondott róluk egy s mást, de nem vettem készpénznek a véleményét. Azonban nemsoká rájöttem, hogy lényegében igazat beszélt. Persze voltak köztük jófej, rendes srácok, akikkel lehetett tárgyalni, de a legtöbbjük teljesen más volt mint én. Ők cseppet sem kedvelték az olyanokat mint én. Egyszerűen utálták a mugli dolgokat, én meg pont hogy nem tudtam meglenni nélkülük. Valójában sokáig azt éreztem hogy kilógok innen, ez nem az én világom. De megszoktam a furcsaságokat, és simán fel merem vállalni a mugli tárgyaimat. Ilyen volt például ez a kis fejhallgatós készülékecske, amit a muglik csak MP3- nak hívnak. Azért kíváncsi lettem volna mit szólna egy mardis ha a fülébe nyomnám a hallgatót. Hehe...biztos azonnal kiütésekkel lenne tele a feje. :D
Ígyhát kezemben a könyvvel, odasétáltam egy üres padhoz, ledobtam magam, majd egyik lábom a másik térdemre raktam. Még arra sem volt erőm hogy a nyakamba dobjam, pedig annál kényelmesebb testhelyzet nem igen volt. Mégha ezt mások nem is díjazzák...főképp a tanárokra gondolok. Kinyitottam a kedvenc kis könyvemet aminek már a címe nagyon árulkodó volt: Varázslók vagy csak egyszerű muglik? Szerettem ezt olvasgatni, hisz mindig megtudtam belőle valami érdekeset, amiből kiderült, hogy a varázslók is csak emberek...felnagyított emberek. Megvannak azok a tulajdonságaik amik egy muglinak, csak annyi, hogy jól forog a kezükben a pálca.
Így olvasgattam körülbelül 10 percen keresztül, de aztán meguntam...már majd belealudtam az egyre érdekfeszítőbb könyvembe. ~Talán mégsem ez a világ legjobbja.~ -ezzel letettem magam mellé, és inkább a zenét választottam.
~ Na igen, ez az ami kell nekem. ~ -ráztam a fejem a ritmusra, majd kezemmel mintha dobverő is lenne benne ütni kezdtem a levegőt.

- Well, I'm a king be...want you to be my queen...well I'm a king bee babyy...want you to be my queen...together we can make honey...the world has never seen -énekeltem egyre hangosabban a dalszöveget.

Nagyon magával ragadott a ritmus, behunytam a szemem, és hagytam hogy átjárjon a zene.

<Kevin>

//Ezer, tízezer, százezer bocsi a késésért!  :'( //

*A mai nap... nos nem valami szerencsés. Hannah dúskált a tanórákban, szünetekben pedig írhatta a hiányzó házidolgozatokat. Mindenhol őt szólították fel, neki kellett megcsinálni az alantasabb feladatokat, melyek elvégzéséhez a professzorok nem akarták pocsékolni páratlan varázserejüket. A mai  egy "pikkelj szegény Whitney lányra" napként folyt, s már a leányzó kezdett belerokkanni ebbe az állandó egrecíroztatásba. Alig várta, hogy végre lepihenhessen kicsit az ágyára. Már a hálókörlete felé tartott, mikor szembe jött vele Trelawney professzor, aki arra kérte, segítsen neki a szertárba vinni a tanteremben összegyűlt lomokat. Persze a hölgy nem mocskolta be ujjai, avagy pálcáját ehhez a poros doboz pakolgatáshoz, ámde a kis griffendélesnek ezt nyugodtan meg lehetett csinálni kézzel. Már fortyogott a dühtől, úgy érezte bármelyik percben betelhet a pohár, de csak várt... és várt...*

- Ez volt az utolsó... mostmár mehetek? - kérdezte meg halkan, úgy hogy udvariasnak tűnjön sietsége. Szerencsére a tanárnő ezt nem vette rossz néven, s egy köszönöm kíséretében bólintott a kérdésre, melynek hatására Hannah elsüvített a nő mellett, s kiviharzott a teremből.

*Már tényleg nem vágyott másra, csak egy kiadós szunyókálásra az ő pihe-puha kis helyecskéjén... Be is ért a szobába, levetette magát a fekvőhelyre, s mély álomba szenderült. Ezt az idillt hamarosan a sipítozó lányok harsogása zavarta meg, akik berohantak nevetgélve, s nem voltak figyelemmel a körülöttük lévőkre. A harmadéves lányka ezt már tényleg megelégelte, s bősz indulatait fokozva próbálván vágtatott ki a zajos falak közül.*

~ Ezt tényleg nem hiszem el... ma... wáh... mégegy ilyen peches napot... bárcsak vége lenne már, miért történnek ma ezek a rettentő dolgok veleeeeeeeem? ~

*Úgy döntött sétál kicsit, s ennek célpontjául a Belső Udvart választotta. Elindult felé, már látta is, hogy kik tartózkodnak a közelben. Nem igazán vélt felfedezni ismerős arcokat... Egyszercsak... meglátott... egy fiút... egy fiút aki... ÉNEKELT? Itt az udvar közepén? Ez megbuggyant vajon? Mindesetre nem árt megkérdezni tőle nincs-e valami problémája...*

- Ööö... hahó! Figyu... jól vagy? - kérdezte kissé meglepődötten, s érdeklődő arckifejezéssel Hannah, hisz nem tudta mire vélni az imént szeme előtt lejátszódó jelenetsort.

<<Hannah ;)>>   

Akárhogy is próbáltam visszafogni magam, sehogy se ment. Egyre hangosabban énekeltem, de egyébként tegyük hozzá, egyáltalán nincs rossz hangom. Kiskoromban még azon is elgondolkoztam hogy lehet énekesnek állok ha nagy leszek, de erről a tervemről hamar letettem. The Rolling Stones...az örök kedvenc, a megunhatatlan, a király. Mint mindig úgy is most is ez dübörgött a fülemben. És ezt nem lehetett szó nélkül hagyni, de hang nélkül egyszerűen bűn lett volna. Oda-vissza fújtam az összes dalszöveget, legmélyebb álmomból felkeltve is bármelyik ment volna, bár ez nem olyan nagy csoda hisz ha zenét hallgattam (ami gyakori volt), akkor csak ezt nyomattam. Még a körülöttem lézengő emberek sem zavartak, elvoltam a saját kis világomban, ilyenkor az agyam teljesen kikapcsolt. Egész lényem a zenéjé volt. Kezeimbe odaképzeltem a dobverőket, és a levegő játszotta a dob szerepét. És ha ez még nem lett volna elég, a lábaim is keményen jártak, persze szigorúan ritmusra. Egyszer csak távolról jövő hangok ütötték meg a fülem, és erre azért kinyitottam a szemem. Jah, merthogy azok is csukva voltak, olyannyira átadtam magam a zenének. Pár mardekáros srácot pillantottam meg elég messze voltak tőlem...de persze mindegyik engem bámult.

- Elment az eszed hapsikám?? ... Idióta!!! -röhögtek, jobban mondva már-már fuldokoltak a nevetéstől.

Őszintén szólva semmi kedvem nem volt visszapofázni, bár eszembe jutott pár frappáns válasz: pl.: "Már régen, de nem is hiányzik." vagy hogy " Sosem volt, de jól megvagyok nélküle." és a legjobb "Nekem legalább van minek elmennie." Megtehettem volna, de nem alacsonyodtam le az ő szintjükre. Ehelyett inkább egy lekezelő legyintéssel tudattam velük hogy egy kukkot sem hallok, kár próbálkozni. Majd hogy még világosabb legyek hevesen mutogattam a fülemre, és azon belül is a benne lévő kis hallgatóra. Hátha eljut a tudatukig hogy mit akarok itt elpantomimezni nekik...márha van nekik olyan hogy tudat. Mindenesetre több bunkó beszólást nem kaptam, így ebből arra következtettem, hogy valami úton-módon mégis felfogták mi a szitu, és leléptek.
Újfent behunytam a szemem és visszatértem testben és lélekben is a Rolling Stones világához. Olyannyira belemerültem a dalolgatásba, hogy szinte felriadtam mikor egy lány hangot hallottam közvetlenül a fülem mellől. Mondom mi van...új tag a Stones-ban, és fel se tűnt? :D Vagy netalán elromlott ez a kütyü? De nem...egyik se nyert. Kinyitottam a szemem, és még mielőtt bármit is mondtam volna az újonnan érkezett kedves társaságnak (nem irónia), kihúztam a fülemből a benne lévő dolgokat, majd felálltam és csak úgy lazán dobtam egy hátraszaltót.

- Ciao bambina! Köszi kérdésed...mostmár tökéletesen. -nyújtózkodtam egyet, majd folytattam.
Hannah, igaz? Én Kevin vagyok, de szólíts bátran Kev-nek -nyújtottam felé a kezem egy mosoly kíséretében. Dobd le magad, csak nyugodtan. -kínáltam fel a magam melletti üres helyet, majd újra levetettem magam.

Megvártam míg ő is kényelembe helyezi magát, majd folytattam. Örültem hogy végre dumcsizhatok valakivel, és nem egyedül töltöm el a drága lyukasórámat.

- Ugye jól emlékszem, te is griffis vagy? Egyébként az éneklésen nem kell meglepődnöd...gyakori dolog ez nálam, sosem bírom csöndben. -vigyorogtam rá, majd felpakoltam egyik lábam a másikra.


//semmi gond//

Én nem utálom a mágiatörit. Én azt utálom, hogyha a tanár egész órán úgy fixíroz, hogy legszívesebben az álla alá raknék egy vödröt, ami felfogja a csepegő nyálát. Persze most is magamban hallom Mary hangját, amint kiröhög, és közli, hogy nem vagyok normális, de - ezeket a szavakat többé nem fogom már hallani a szájából.
És (nevetek a gondolatra, pedig igazából inkább sírhatnék) ez is a mágiatörinek köszönhető. Ha nem kapjuk karácsony előtt azt a házi feladatot, aminek köszönhetően lehullt a lepel az igazi származásomról, akkor most minden ugyanúgy lenne, mint rég. Azok, akiket valaha a barátomnak neveztem, még mindig mellettem állnának, együtt sétálnánk és napoznánk most azon a padon (hányszor tettük...), Greg hülye poénjain nevetnék, és az égvilágon nem lenne semmi gondom.
És ugyanúgy boldogtalan lennék attól a titkos és elfojtott éntől, aki... Nos, most vagyok, végül is.
Felszegem a fejem, és átszelem a kis udvart. Egy pillanatra szemembe süt a déli napfény, ahogy beragyogja az árkádos udvart, de a szabad terület annyira pici, hogy alig két métert lépdelek, és máris árnyékban vagyok ismét. Árnyékban. Ismét.
Meg még azt utálom a mágiatöriben, hogy ilyen ESZMÉLETLENÜL NEHÉZ könyvből kell tanulnunk... Komolyaaan! Nem hiszem el, hogy a mágusok képtelenek kitalálni erre valamit!
Elcsigázottan vetem le magam a padra itt a hűvösben, a táskám pedig megadóan zuttyan le mellém, benne a legalább tíz kilós történelemkönyvvel.
Igazából elő kellene vennem az átváltoztatástan dolgozatomat, mert még három-négy mondat hiányzik belőle, leginkább a végéről. (Te mégis milyen befejezést írnál egy dolgozatnak, amit előző este éjfélkor írtál meg, miután beestél a klubhelyiségbe egy fárasztó büntetőmunka és egy még fárasztóbb edzés után, és ami arról szól, hogy milyen veszélyei vannak, ha az ember magán akar elvégezni egy ember-állat transzfigurációt?) Mindehelyett azonban csak hátradőlök, karba teszem a kezem, becsukom a szemem, és úgy teszek, mintha minden a legnagyobb rendben lenne körülöttem.
Ez mindig ment.

Dél van, a nap legjobb időpontja arra, hogy az ember kikeljen az ágyból, de neki már kora reggel órán kellett lenni. Azokon az átkozott semmilyen órákon, mi helyett foglalkozhatott volna százszor fontosabb dolgokkal, amiket a Nagyúr bízott rá, de sajnálatos módon az iskola is megkövetelte a maga szabályait és még egy éjszakai büntető munkához nem fűlött a foga.
A következő órájának a színhelye felé tartott, amiig volt még egy kevés idő, de nem volt kedve a két gorillájához és Parkinsonhoz. A tanterem a belsőudvar keringőjéről nyílt, így ahelyett, hogy történelmi képekkel kirakott helységben, foglalt volna helyett, inkább az első lehetséges helyen befordult a belső udvarra.
 Egy pillanat elég volt, hogy meglássa a tőle nem messze lévő padon ülő szőkeséget. Vikitria keresztbe font karokkal és lehunyt szemekkel dőlt hátra a falnak. Az árnyékos részre beszűrődő kevés napfény pont a lányt világította meg, ami még szebbé tette és felidéztette Dracoban a néhány nappal ezelőtt történt eseményeket.
Egy gúnyos mosoly jelent meg a szája szegletében, ahogy a pihenő lány figyelte. Milyen békés, milyen nyugodt, ahhoz képest, hogy pár napja, megint együtt töltötték a délutánt és olyan információk birtokába jutotta Dracot, amit remélni, sem mert volna. Vikitria elárulta a barátait és még csak nem is sejti, hogy ez milyen következményeket fog maga után vonni.
Megtudta miben mesterkedik Potter és a kis csürhéje. Dumbledore Serege... nevetséges, de a legszánalmasabb, hogy azok a szerencsétlenek azt hiszik, felvehetik a harcot a Nagyúrral. Ostobák.
Ahogy tovább nézi a lányt, eszébe jutnak a csókok, a tökéletes előadásba illő, megtévesztő, nevekkel ellátott, vágyserkentő csókok, aztán a hirtelen jött vég. Emlékszik, hogy a legszívesebben magához húzta a volna a csiripelő Júliáját, hogy a hasznos információkért cserébe adjon is valamit, de persze nem csak ez volt az indok. Túlságosan is hatása alá kerítette akkor a lány és hibázott, elbízta magát és elszúrta.
Henderson.... Az utolsó név, az utolsó amit Vikitria kiejtett a száján, és azaz egyetlen szó rosszabb volt annál a tudatnál, hogy Ő hibázott. Régebben a Mirol nevet nem akaródzott a szájára venni, hisz a Mirolok, családja ellenségei és hogy a lány annak a famíliának a tagja lett, minden megváltozott. A semmirekellő sárvérűnek hitt senkiből, a varázslók egyik legrangosabb körébe lépett, de névváltozással együtt a lány is változott: "csak neved ellenséged, nem te magad". Már megint egy idézett, ami rájuk illik... Kísérteties hasonlóságok, de egyet már most tudott, ha Vikitriával véletlenül történne valami, ő akkor is élné tovább az életét.
Pontosan mint most is. Miután a lány ott hagyta egyedül, vágyakozva, és elrohant a többi névvel, amit neki még tudnia kellett volna, azóta kerülték egymás tekintetét. Draco a megaláztatás miatt, Vikitria valószínűleg a bűntudat miatt és ezt akarta Draco most kihasználni. Mert hiába, hogy azóta is akárhányszor csak eszébe jut a lány, forró csókjait érzi a testén, akkor is megalázták és ez nem maradhat megtorolhatatlanul.
- Üdvözlet, Júlia! - hangzik a köszönet és megvárja, hogy a lány ráfigyeljen, majd mielőtt köszönésen kívül bármit szólhatna Vikitria, folytatja - Azt hittem, ti minden percet megragadtok a gyakorlásra.
Egy apró célzás...

Nem akarom kinyitni a szemem. Most jó - most egy kicsit ábrándozhatok arról, hogy minden rendben: most elfelejthetem, hogy barátaim árulója lettem, most nem kell rettegnem se a következő órától, amikor majd úgy húzódnak el mellőlem, mint a pestisestől, se az éjszakától, mikor mindenki úgy tesz a hálóteremben, mintha ott se lennék... Pedig még nem is tudják. Ők még nem is tudják.
Tény, hogy megváltoztam. Tény, hogy szeretném, ha minden a régi lenne, de az is tény, hogy nem akarok többé álarcban járkálni, nem akarok többé olyan lenni, mint ők, hogy elfogadjanak. Vagyok, aki vagyok - ha pedig ők ezt nem értik, akkor csak magukra vessenek. Kit szerettek eddig? Ki mellett álltak ki?
Hazugságok... Én nem akartam, hogy így legyen...
Észre sem veszem, milyen mélyet sóhajtok.
És az sem tűnik föl, hogy valaki közeledik felém, bár a léptek halk és finom neszére felfigyelek: épp akkor, amikor elhallgatnak. Épp mellettem. Hirtelen nem érdekel, hogy ki az és mit akar: minden, amire vágyom, az az, hogy tűnjön el innen, és nézzen levegőnek. Ám pechem van.
Kinyitom a szemem, és egyenesen a félig árnyékban, félig a fényben álló fiúra nézek. El se téveszthetném. Örülök? Nem. De nem is ijedek meg, pedig meglettem volna még egy kis ideig nélküle. (Még jó, hogy nincs felettem plafon - rám szakadna.)
- Szia - válaszolok semlegesnek szánt hangon, és még időben megakadályozom, hogy szélesen elmosolyodjak. Megspóroltam magamnak a mozdulatot, hisz akövetkező mondat hallatán úgyis csak leolvadt volna az arcomról.
Eszembe jut, hogy ha most a kviddicsről lenne szó, mennyire könnyedén beolthatnám, de mindketten tudjuk, hogy ehhez a megjegyzéséhez a sportnak semmi köze sincsen.
Egy hosszú pillanatig a kesztyűt fölvéve meredek jéghideg szemeibe, egész addig, míg fel nem elevenedik bennem a legutóbbi találkozásunk végszava. Mosolygok. Szerintem fogalma sincs, miért.
- Amint látod, nem. - Hű, ez elég gyengécske felelet. Igazából elkezdhetném becsmérelni a többieket: mondhatnám, hogy pedig nagy szükségük lenne rá, de ettől még az én gyomrom is felfordulna jelenleg, bár neki kétség kívül imponálna...
- És te kiheverted a múltkorit? - Vissza akarok vágni, de nem megy. Én hibáztam nagyobbat, én vagyok jelenleg a sérülékenyebb, és sajnos tudom, hogy ezt ki is fogja használni. Ismerem.
Bár ne tenném. Jelenleg több fájdalmat ez a kapcsolat,, mint amennyi örömöt bármikor is adhat majd.

&&& Kev &&&

*A srác hangosabban és hangosabban énekelt… Úgy tűnt mintha nem lenne helyén mind a négy kereke, de valamiért mégis egy olyan energiát árasztott, melyet ha valaki megérzett szinte azonnal dalolászni támadt kedve. Talán ő is ezt érzi legbelül, s azért viselkedik ilyen furcsán ekkora tömeg előtt, ráadásul a Roxfort intézményében. Talán… megeshet… de a legbiztosabb, ha személyesen járunk utána a dolgoknak… Nos igen, ez akár Hannah jelszava is lehetne, hisz arról híres, hogy minden ügyletbe akaratlanul is beleártja magát…*

~ És vajon az őt nem zavarja a legkisebb mértékben sem, hogy a többiek olyan csúnya dolgokat vágnak a fejéhez? Megállás nélkül sértegetik és röhögnek… miért nem szól vissza…? Talán mégis flúgos, nos egy kicsit biztosan… Vagy esetleg… neadjisten süket? Áh, azt nem hinném. De akkor mégis mi baja? Ha hozzám így szólna akár csak egy ember is az még aznap a gyengélkedőn kötne ki az tuti. Ő miért hagyja magát… Nem számít, majd én megteszem helyette ha kell! ~

*Hannah örömmel fogadta, hogy a srác kedves hangnemben válaszolt neki, s egyáltalán nem szenved semmi testi fogyatékban… a jelek szerint… bááár ki tudja?! Nem, úgy látszott normális, csak talán kicsit elvont személyiség, mint oly sokan. Ez nem bűn, de a másokon való nevetgélés az, úgyhogy Hannah elhatározta, kezelésbe veszi a csúfolódókat.*

- Áh, remek! – mondta miután köszönt neki – Egy pillanat és jövök! – lökte oda, s pár határozott lépést tett a jókedvű tömeg felé.

- Szóval ez szerintetek nagyon vicces? Nah és az milyen poénos lenne, ha az öklöm a szép kis arisztokrata arcotokban landolna? – mondta haragosan – Nos, ha mára kiszórakoztátok magatokat el is lehet tűnni…! – bökte ki végszóként, s úgy tűnt hatásos volt a dolog.

*Hannah odasétált, vissza a fiúhoz, s kedvesen rámosolygott, mint aki nem azt tette, amit az előbb ez a kis Griffendéles leányzó.*

- Igen, Hannah vagyok. Hannah Whitney! – mondta kissé meglepődötten, hogy tudták a nevét, mégis ő nem ismerte ezt a bizonyos Kevint. Majd a nagy meghökkenés közepette helyet foglalt mellette.

- Ööh… igen, griffendéles vagyok, de honnan tudsz te ennyit rólam? Remélem nem az derül ki a végén, hogy egy kukkoló kis kém volnál?! – mondta viccesen, s mosolyogva – Nos az éneklésed kicsit érdekesen érintett, de hát nem mindenki egyforma! De ha te már ilyen jól informált vagy felőlem, hagy halljak én is valamit rólad… persze csak ha nem bánod… - felelte, majd érdeklődő tekintettel várta a további fejleményeket.

Látszik a lányon, hogy leolvadt az arcáról a mosoly, ami még rá sem tudott ülni, de Draco csak élvezi a helyzetet, hisz pontosan ezt akarta. Elégtételt venni a lányom, amiért ott hagyta megszégyenítve. Egyedül.
A tipikus, már megszokott gúnyos mosolya megjelenik az arcán, de nem sokáig marad ugyanabban az állapotban, mert a lány ahelyett, hogy a megbánás szikrái lennének rajta felfedezhetőek, szintén mosolyogni kezd. Miért? Nem érti és próbálja takargatni az érzelmeit, és nem mutatni, hogy megdöbbent Vikitria reakcióján, hisz nem erre számított. Úgy képzelte, hogy majd Júlia bűntudata miatt, elkeseredetten karjaiban keressen vigaszt, ő pedig szépen ellökhesse magától, majd mikor a lány teljesen elkeseredett megvigasztalja és ezzel is tudatosítja a szőke szépségben, hogy vele nem éri meg packázni.
De nem így történt. Vikitria magabiztosan szólal meg, mintha nem lenne lelkiismeret furdalása, amiatt, hogy elárulta a ?barátait?. Fúj, hogy mennyire utálja azt a csürhét és hiába a csábítás, az állandó duruzsolgatás a lány füleibe ellenük, még mindig fontosak a számára. Még most is, hogy kiadta őket és ezzel végzetes hibát követett el. Akkor vajon miért ilyen felhőtlen Júlia? Miért nem tört össze?
És ekkor rájött.
A lány következő mondata után, vicsorra húzódott a szája, ami először az önelégültséget, majd a megdöbbenést, most a megvetést tükrözte. Hisz, mit képzel magáról Vikitria, hogy felemlegeti a megszégyenülését? De megbánja még ezt.
Ismerte Júliát, ismerte a módszereit, és most a saját fegyverével akart visszavágni. Teljes semlegesség, ez az egyetlen érzelem volt már látható csak Dracon, a vihar előtti csend. Tudhatod, ilyenkor rúg a legnagyobbat.
- Ki - szólalt meg - hisz volt más akivel játszadozhattam. Nem vagy pótolhatatlan Júlia ? és a Júlia szót enyhén megnyomta.
Talán lehet, hogy most túl messzire ment? De egy büszkeségében sértett férfi már csak ilyen.

~Rico~

Verőfényes napsütéses szép délutánunk van. Legalábbis a jelek szerint. Ugyanis hétágra süt az a sárga gömb, de annyira, hogy majd? megvakulok. Mi a fenének ez? Nem egyszerűbb lenne, ha sötétség lenne? Áhh, annyira elegem van ebből az egészből. A suliból, a tanulásból, az emberekből, mindenből. De legfőképpen ebből az elcseszett életből. Miért, miért, miért?

Miért azon csapódik mindig az ostor, aki egy ártatlan bárányka, semmiről sem tehet, senkinek sem ártott?
Hmm. Ez érdekes okfejtés? Christine Avoyane Limda ugyanis erős túlzással sem tartozik a fent említett személyek közé. Szerény személyem egy undok, számító dög, akit nem érdekel senki és semmi Na, akkor hogy is van ez? Nem érdekes?

De az szemmel látható, hogy ma nem érdemes zavarni engem, mert nagyobbat harapok egy magyar mennydörgőnél is. Az pedig biztosan fáj? nagyon?

Lassan lépkedek a kis udvaron, ami tele van emberekkel. Nincs jobb dolguk, minthogy pont ott rontsák a levegőt, amit éppen királyságom székhelyévé kívánok tenni? (Legalábbis egy rövid időre biztosan?) De ami a legidegesítőbb az egészben, hogy egyetlen korombelit, de még csak hasonló egyedeket sem látni széles e világon. Csupa pöttöm elsős. Blöá. Hogy ezek mindig csak láb alatt vannak? Szándékosan követnek engem, vagy csak nem tudják felfogni, hogy az okosakkal (jelen esetünkben ez én lennék?) nem célszerű újat húzni?? Hát, azt hiszem mégis lesz itt egy kis mulatság? Ha már alkalom adódik rá, miért is ne?

Tovább lépkedek, majd megállok a fal mellett. Karba teszem a kezeimet. A környéket pásztázom, mint gyilkos, amelyik épp a leendő prédáját lesi. Arckifejezésem is ezt tükrözi. Szemeim keskenyekre húztam össze, ajkaimon gonosz vigyor jelenik meg. Pálcámat már készenlétbe helyezem, arra az esetre, ha szükségem lenne rá?

Christy


Ismét csak egy szokásos unalmas, szürke nap. Ráadásul meleg is van, Az a fojtogató meleg, mikor az ember legszívesebben beülne egy kád jégbe, s ott maradna mindörökre. De a legszörnyűbb, hogy szinte mindig eső, vihar követi az ilyen hőséget. Az pedig nem jó, mert olyankor az embernek a kastély falain belül kell unatkoznia, nem mehet ki, hogy seprűjére felpattanva repüljön pár kört a birtok felett, s unalmában már a leckének is nekikezd. Azonban szerencséjére még csak meleg van.
Szerencsére a melegből, valamennyit felfognak a kastély vastag falai, s a klubhelyiségben egész kelleme az idő.
Éppen az  ágyán fekszik, s a Kviddics Évszázadait olvassa immár sokadszor.
Unatkozik.
Szeretne beszélni Chrissel, de testvére még reggel lelépett, s így csak az üres, vetetlen ágy maradt utána. Talán meg kellene keresnie, de túlságosan lusta hozzá.
Csend
Egyedüllét
Unalom
Már az utolsó oldalaknál tart, s ismét elérkezik az az idő, mikor befejezi a könyvet. Még azzal sem foglalkozik, hogy a helyére tegye a könyvet. Egyszerűen csak ledobja az ágy végére, miközben felül, s egy hatalmas nyújtózásban részesíti magát

*Meg kellene keresnem Chrisst. Remélhetőleg nem a könyvtárban nyúzza az agyát, hanem inkább Gwennel csavarog valamerre. Talán én is csatlakozhatok hozzájuk. S talán még a repülésre is rá tudom venni őket.*
Elhatározásának megfelelően ládájához lép, s rövid keresgélés után magára kap egy pólót. A talárt most inkább a szobájában hagyja, s úgy indul el megkeresni a testvérét

Elsősök
Kevés ember lézeng ilyenkor a folyosókon, és azok is mind első, és másodévesek. Mintha a felsőbbévesek egyszerűen eltűntek volna. Gondolkozik, keresi, kutatja, hogy hova tűntek a többiek. alán kviddicsmeccs van? nem, arról ő is tudna, ráadásul arra az alsóbb évesek is lejárnak. Ekkor egy emlékkép villan be pár nappal ezelőttről.
- Hát persze. Ma le lehet menni a Roxmortsba, és szinte minden felsőbbéves ott tanyázik. Az alsósok, meg itt kell maradjanak. Szííívás
Mondja félhangosan csak úgy magának, s közben megpillant egy ismerős arcot a diákok rengetegében. Rövid gondolkodás után, hagyja a testvérét, s inkább odalép a lányhoz

- Szia Christy! Hát te? Hogyhogy nem vagy a Roxmortsban?
Kérdések tömkelegével árasztja el ötödéves háztársát.
- Azt hittem, hogy mindenki lement, csak én meg az alsósok maradtunk itt.
Ezt csak úgy magának mondja, majd a lányr pillant.
Nézi.
- Csak nem akarsz megátkozni?
Bociszemek^^

//Hannah ;)//       (ezer, tízezer, százezer bocs az eget rengető késésért...nagyon el vagyok havazva :()

~Egy pillanat, máris jövök??~
Vajon hova készülhet...mit tervez? Vagy esetleg bent hagyta valamelyik könyvét, és azért siet vissza...vagy mi lehet? A hangsúlyból arra következtettem, hogy nem ez a megoldás. Kíváncsi arccal fordultam felé, és csendben vártam a fejleményeket. A nemrég még fülemben dübörgő zenekütyü most ott pihent mellettem a könyvem társaságában. Figyeltem. Majd kicsit előredőltem, tekintetemmel követtem Hannah-t, nem mozdultam. Arra azonnal rá kellett jönnöm, hogy nem a nagy kapu felé veszi az irányt, szóval a "benthagyott cucc" variáció kilőve. Pontosan azokat a srácokat vette célba, akik az imént oly kedvesen beszóltak. Nem mintha túlzottan felvettem volna az ilyeneket. Tulajdonképpen megszoktam már ezt. Máshogy viselkedtem, nem voltam az a tipikus roxforti diák, aki él-hal a varázslásért...vagyis én nem csak ezért éltem-haltam. Megvoltak azok a bizonyos mugli dolgaim, amit az aranyvérűek nem nagyon akartak elfogadni. Engem viszont ezek az apró tárgyak, mozdulatok tettek boldoggá. Én ez vagyok, és kész...aki pedig nem bírja ezt elfogadni, azt csak sajnálni tudom. Kezdetben még fel tudtak idegesíteni a különféle beszólások, de hamar rájöttem hogy ezzel csak még egy lapáttal teszek a tűzre. Nem kell támadási felületet hagyni, egyik fülemen be, a másikon ki. Persze azért vannak olyan szituációk amikor nem tudom megállni, és keményen odamondok valamit. Na ez a ritkább...4 év alatt megtanultam visszatartani magam. Mert higgyétek el, a szaltókhoz, és egyéb mutatványokhoz bizony kell erő...szóval nem biztos hogy egy verekedésben én húznám a rövidebbet. Hehe...verekedés. Látszik hogy nem vagyok egy vérbeli varázsló. Hiszen itt olyan nem igazán létezik hogy verekedés...itt egy szó létezik, a pálca. Hát persze. Na de azért abban sem vagyok rossz. Mikor idekerültem jóformán azt se tudtam mire való, most azért már el tudnék átkozni néhány "kedves" egyént.

Szóval még mindig ott álltak...azok. És egyenesen feléjük tartott. Elég erélyes csajnak tűnt, kinéztem belőle, hogy jól megmondja nekik a magáét. De ez rámnézve elég ciki. Egy kiscsaj védjen meg? A mozdulatokból arra következtettem, hogy itt bizony kemény szavak hangozhatnak el. Sőt az "el lehet tünni" kifejezést már saját fülemmel hallottam. Húha...nem semmi ez a csaj, mit ne mondjak...van vér a ...akarom mondani tökös csaj...vagyis baromira bátor. Szóval értitek.
Miután befejezte a kioktatást, vigyorogva tért vissza szerény személyemhez...mintha az előző kirohanás nem is tőle származott volna.
~Bírom ezt a csajt, nem semmi.~

- Te aztán nem vagy kispályás...de úgy érzem ezt kihagyhattad volna. Én magasról tojok az ilyenekre, nem érdemes fölöslegesen jártatni a szád, erre már rájöttem.- mondtam lazán, de érződött a hangomon, hogy kicsit cikis ez az ügy nekem.

Gyorsan túlléptem a dolgon, és visszanyertem eredeti formámat. Elmosolyodtam az arckifejezésén. Ugyanis eléggé meglepődött hogy tudom a nevét. Ezt nem sokan tudják rólam, de nagyon jó a memóriám. A neveket pedig mindig is megjegyeztem. Griffendéles volt...igaz hogy alattam járt, de azért hallottam legalább egyszer a nevét, és az bőven elegendő volt.

- Hogy honnan? -küldtem egy apró mosolyt felé, miközben mindketten kényelembe helyeztük magunkat. Épp az imént csiripelték a madarak...sajnálhatod hogy lemaradtál róla. -nevettem. Na jó viccet félretéve, jó a memóriám, mindent megjegyzek első hallásra, így a neveket is...jah és arcot is társítok mellé. Nem, nem vagyok kém...bár most hogy mondod...nem is lenne rossz -kacagtam.

- Az éneklésemmel mindenki így van, pedig ha tudnád mennyire felemelő érzés. Te nem szoktál a fürdő...vagyis néha mikor nem órán ülsz? Hidd el teljesen kikapcsol...ennél nincs jobb. Vagyis, hamár szeretnél többet megtudni rólam, mégiscsak van egy legalább ennyire jó dolog. A tornamutatványok. Imádom. Egy kis szaltó, egy kis bukfenc, egy kis végtagcsavargatás...hmm mindig, minden mennyiségben. Jah, és egyébként ötödéves vagyok, csak úgy mellesleg.

Figyeltem az arcát, de már most el tudtam képzelni mennyire idiótának néz. Na de majd bizonyítok.

Lám-lám. Érzékeny pontjára tapintottam - ismét. Hiába, a nagy Draco Malfoynak mindig is az egyik legérzékenyebb pontja lesz a hiúsága. Csak pár pillanatig élvezhetem azonban azt a fájdalmas és sértett fintort az arcán, aztán átveszi a helyét a teljes apátia. Mintha mi sem történt volna.
Valami furcsa, baljós előérzet már azelőtt átfut a gyomromon, mielőtt megszólalna. Legszívesebben ekkor állítottam volna meg a pillanatot, de ez nem áll hatalmamban.
Olyan jó lenne végre egy kis csend... Vihar nélkül.
Amint kimondja a szavait, elfut a méreg. Hogy képzeli ezt?! Eddig tűrtem, bár idáig is rosszul, és eléggé meg is viselt, ahogy bánik velem, de ezzel vége, betelt a pohár.
Észre se veszem, hogy felpattanok a padról, a mozdulat teljesen önkénytelen, és a kezem már lendül is, hogy pofon csapjam.
- Ezzel játszadozz, te felfuvalkodott hólyag! - vágom a képébe, bár szinte rögtön meg is bánom. Szőke hajam az arcomba hullt a lendülettől, most pedig úgy állok, mintha éppenhogy engem pofoztak volna fel.
Mi ütött belém?
Hisz ezzel is csak azt érem el, hogy még inkább felhergelem. Nem félek tőle. De attól a fájdalomtól igenis félek, amit okozhat, és most nem a fizikai fájdalomról beszélek. Hisz minden egyes sértést, minden egyes arcul csapást háromszor kapok vissza. Mégis, egyszerűen képtelen vagyok leállni.
Már nagyon régóta képtelen vagyok neki ellenállni.
- Tűnj a szemem elől... - mondom halkan, hangom pedig valami miatt teljesen rekedt, mintha csak valami mélyről jövő, de elfojtott sírás mardosná a torkomat. Nem nézek rá, egyszerűen nem akarom látni az önelégült képét.

~Rico~

Csönd.
Nyugalom.
Egyedüllét.
Ezekre lenne most szükségem. Szükségem, mert csak. Nem érdekes, hogy miért. Ne is kérdezze senki, mert nem vagyok épp bájcsevegős hangulatomban.
Már csak azért sem, mert mindezeket nem kaphatom meg. Ezeknek pont az ellenkezője zúdul rám.
Ricsaj, hangzavar és tömeg. Elsősök (és másodévesek) tömege.
Szórakozás gyanánt, vagy csak azért, hogy kitöltsem valakin a mérgemet, nem is tudom pontosan, milyen felindulásból, de hihetetlenül erős belső késztetést érzek arra, hogy valami nagyon csúnya dolgot tegyek velük, amit életük végéig emlegetni fognak?
Gonosz vigyor, szúró tekintet. Egy-két oldalrapillantás a diákokra. Arckifejezésem, mimikám is tökéletesen tükrözi tervemet.

Ekkor hirtelen egy ismerős hang üti meg fülemet. Váratlanul jelent meg mögöttem. Egy apró sikkantással reagálok. Észre sem vettem, hogy más is van itt rajtam kívül.
-Hogy mi? Roxmorts? Miért lennék ott? Egy dögunalmas hely, tele roxfortos diákokkal, nyüzsgéssel, és már egy utcán sem tud végigmenni úgy az ember, hogy meg ne támadná őt valaki.

Ez utóbbi éppen a mai nap termése. Tudniilik ugyanis, hogy épp most tértem vissza Roxmortsból, amelynek főutcáján rám támadott egy hatalmas, vérszomjas kutya. Én ezen persze nagyon felkaptam a vizet, jól kiosztottam a pasit, és mint egy sértődött hercegnő, sarkon fordultam, és visszajöttem a kastélyba. Ezért is vagyok most olyan ideges, és ez kihallatszik a hangomból is. Semmi kedvem most beszélgetni.

Hátrafordulok, és ekkor megpillantom a mögöttem álló srácot. Ismerősnek tűnik. Valószínűleg ő is ismer engem, mivel a nevemen szólított. De hogy őszinte legyek, cseppet sem érdekel, hogy ismerem-e vagy sem. Első pillantásra feltűnik, hogy milyen helyes is a srác. Aranyos. Édes.
-Áhh, szia! Nem is láttam, hogy te vagy az...
Mosolygok csábosan a köszönés mellé. Jobban megnézve őt, rájövök, hogy ki is ő valójában. Rico Ashmore, az évfolyamtársam. Hmm, nem rossz. És az időzítés is tökéletes. Most éppen erre van szükségem. Egy jó kis flörtre. És Ricot ismerve ő bármikor kapható az ilyesmire?
-Hogy megátkozni? Áhh, nem. Téged nem. Csak idegesítenek ezek
Az elsősök felé intek fejemmel.
-Számukra keresek éppen valami hatásos kis bűbájt, amin jót lehet nevetni? Nincs esetleg valami ötleted?
Szivatós tervemről nem mondtam ám le azért, mert Rico megjelent. Egyszerűen muszáj most valami aprócska kis kegyetlenséget tennem?

Kev <3<3<3

*Hannah kis ?kiruccanása? a gúnyolódó kis ivadékok felé sikeres volt, s a lány kiadhatta egész napos dühét, talán kicsikét túl is lőtt a célon, na de ez őt természetesen a egy csöppet sem érdekelte, nemhogy még zavarta volna. Mindig is tele volt spiritusszal és kimondta amit gondol, bármikor, bárkinek? na jó ezen azért javítanék egy picit, de csak annyit, hogy a tanároknak nem igazán mert azért még ő sem beszólogatni. Viszont egy hetedéves mardekárostól aztán nem ijedt meg, olyan még nem volt, hogy harcra került volna a sor egy ilyen miatt, de ki tudja mit rejt a jövő? A lényeg, hogy egy lánynak jóval könnyebb ilyet tennie, mert vannak olyanok akik erkölcsileg képtelenek bántani egy nőnemű egyént, de leggyakoribb, hogy visszadumálnak Hannah kotnyeleskedésére, s ekkor a lány sokszor még keményebb hangnembe vált át. Ő úgy tartja, hogy vele aztán senki sem szórakozhat, sem ártatlan és gyámoltan társaival az iskolában.*

~ Hmm? a hangsúlya? talán rossz dolognak tartja azt amit az előbb tettem. Nos én azt hittem, hogy azért gúnyolták megjöttemkor is, mert ő nem volt elég határozott ahhoz, hogy elküldje őket a búsba? De talán mégsem ez a helyzet? Jajj én meg az a kemény fejem? Ezt most lehet, hogy nagyon elszúrtam? ~

- Kispályás? Nem bizony! ? mondta mosolyogva ? Ööö? sajnálom, ha esetleg problémát okoztam ezzel, de én nem tudom néha türtőztetni magam, ha ilyet látok. Ez olyan? szemétség! Jó az igaz , hogy néha más megoldás célravezetőbb, de számomra ez a ?néha? nem sokszor jön el! ? fejezte be egy kicsit erőltetett vigyorral, amiről le lehetett venni, hogy szégyelli magát ez kicsit, hogy beleütötte az orrát amibe a jelek szerint nem kellett volna.

*Aztán eleresztett egy kis viccet, amitől Hannah jobb kedvre derült, s vidáman kezdett bele a szórakoztató válasz lereagálásába.*

- A madarak? hmm? de kár, pedig láttam őket idefelé jövet, de hát pechem van. Nah majd legközelebb! ? mosolygás (mint mindig) ? Jó memória, hú az nekem is elkelne. Bár azt mondják a többiek, hogy nem panaszkodhatom rá, de mégis egy csomó minden ki szokott menni a fejemből. Hát ez van! De örülhetsz a saját okos buksid miatt, viszont ha kémhálózatot tervezel üzemeltetni a közeljövőben akkor hagyj ki engem az áldozatok listájáról, oké? ? ezen még mosolygott egyet, talán többet mint általában szokott (pedig az rekordmennyiség) de ezzel a fiúval mégis 5 percnyi ismertség után is jól szórakozott.

- Éneklés? hmm igen? a házunk otthon tele van a kiskori videóimmal ahogy karaokézok és anyukám minden egyes vendéggel végignézeti az összeset? olyan ciki? - szája legkisebb szegletében egy aprócska segítségért kiáltó mosoly ? Szóval én is szerettem? szeretek, de azért nyilvánosan nem mernék, vagy talán azért mert akkor elveszteném a temperamentumomat, amivel elkergetem ezeket a pukkancsokat! ? meleget sugárzó csillogó kék íriszei rámerednek a fiúra ? Torna, jaj na azért én is odavagyok? sajna a szaltó még csak a medencében megy, és többnyire a bukfenc is, de azért fejlődök. A magasugrást viszont imádom! Amiben viszont tényleg teljesen borzasztó teljesítményt nyújtok az a kézenállás meg a fejenállás. Olyan ciki, hogy egy csomóan meg tudják csinálni és meg olyan szerencsétlen vagyok?

~ Talán eddig azt gondolhatta, hogy hülyének nézem az iménti monológja miatt, de erről szó sincs. Tök jó, hogy nem csak a szája jár, sőt. És ha úgy vesszük abban hasonlítunk, hogy őszinték vagyunk, csak ő nem szóban, hanem azt csinálja amit szeret, akkoris ha másoknak ez nem tetszik. Viszont nálam ez egy jó pont! ~

//Hannah ;D//

Hannah vidáman tért vissza "kis kitérőjéről", de mikor megszólaltam, és kerek perec megmondtam a véleményemet, mintha megváltozott volna az arckifejezése. Kicsit talán bepánikolt, hogy olyat tett amit nem kellett volna, olyanba ütötte bele az orrát amihez semmi köze. Ami részben igaz is volt, és talán a hangom is arra engedett következtetni, hogy ezt mégsem kellett volna...de nem éreztem haragot. Engem nem lehet ilyen könnyen dühbe hozni, és egyébként is tudtam, hogy jót akart nekem. Csakhát mégis csak fiúból vagyok, az a fránya férfiúi büszkeség bennem is ott van, és egy kicsit cikis volt ez a helyzet, mert valószínüleg a nemtörődömségemből arra következtetett, hogy nem merek beszólni nekik, nem merem kimondani amit gondolok. Pedig erről szó sem volt, és úgy éreztem ezt mihamarabb tudtára kell adnom. Azonban alighogy megszólaltam volna ő egyből bocsánatért esedezett. Láttam szegénykén, hogy kicsit rosszul érzi magát, és félve tekint rám, ezért gyorsan a segítségére siettem.
- Áhh semmi gond, felejtsük el. -küldtem felé egy bíztató mosolyt. Tulajdonképpen csípem az erélyes csajokat, de nem szeretném ha félreértenéd a helyzetet. Tudod engem már elsőben kinéztek ezek a majmok...merthogy van pár mugli szokásom, amiről még az ő kedvükért sem mondok le.- keményen megnyomtam az "ő" szócskát. Szóval azóta szívatnak, és hidd el az elején még én se kezeltem ilyen lazán a dolgokat. Keményen odamondogattam, vagy csak elhülyülve a helyzetet beszóltam valamit. Egy idő után azonban rájöttem, hogy semmi értelme...úgyse szállnak le rólam, ez a vérükben van. Na azóta eleresztem a fülem mellett a mondókájukat, és hidd el ez sokkal hatásosabb. Nem érdemes rájuk pazarolni a drága szavakat. Ők ezt sem érdemlik meg. -fejtettem ki elég részletesen álláspontomat.
- Hát nekem ez a megoldás a nyerő. Szemétség ide vagy oda tojok az egészre. Jobban megéri. De szerintem hagyjuk is ezt a témát, mert tudod...a rájuk fecsérelt szavak... -vigyorogtam Hannahra.

Majd visszatértem az én kis vicces világomba, és próbáltam jobb kedvre deríteni Hannaht. És láss csodát...sikerült. Nem is volt annyira nehéz. Boldog voltam, hogy félresöpörhetem ezt a cseppet sem vidám témát, és szabadon kezdhetek egy új, sokkal testhezállóbbat. A poén a véremben van, ez az ami éltet.
- Bizony, bizony nagy kár, pedig annyira szépen csicseregték a neved -nevettem rá, majd folytattam - de legközelebb megmondom nekik, hogy várjanak meg, hátha hallgatnak rám. Na figyuzz, tesztelem a memóriád... ha erre a kérdésemre tudsz felelni, akkor minden rendben van, ha viszont nem...ajajj -röhögtem, majd feltettem azt a bizonyos megerőltető kérdést. Hogy köszöntél nekem mikor ideértél? Na? Nem lesz a, b, c válasz...ne is álmodj róla! -nevettem, majd vártam.
- Kihagylak ne félj, bár szívesen kinyomoznám minden apró titkodat. Egy ilyen vidám csaj nagy kincs. -kacsintottam rá.

- Komolyan? -néztem rá tágra nyílt szemekkel. Akkor ebben is hasonlítunk. Nálunk anyám mániája volt, hogy kiskoromban minden kis szárnypróbálgatásomat magnóra vette, "hadd maradjon meg az utókornak a kis tehetség" jelszóval. Szerintem nincs ebben semmi ciki, fogd fel úgy, hogy ez is egy okkal több a nevetésre. Ha visszanézed biztos nem fog el a sírás. :D És a vendégek is jól szórakoznak, ami nem utolsó szempont. -hozakodtam elő a régi karaoke videók előnyeivel. Engem a nyilvánosság sem zavar, de ezt már tapasztalhattad -küldtem egy apró mosolyt felé, szám szegletéből. Én ott eresztem ki a hangom ahol rámjön...na jó kis túlzással. De hidd el a helyszín, és az idő nem olyan fontos...az érzés...az a lényeg. Nem kell ettől megijedni, ha egyszer kipróbálod, meglátod mennyire felemelő érzés. A rád meredő arcokkal meg ne törődj! Tudom, könnyű ezt mondani, de megtenni se annyira nehéz, csak ki kell zárni a külvilágot, és csak a zenével foglalkozni.

- Kezdetnek nem rossz, bár én medence közelében sem voltam. -vigyorogtam a lányra. Ez olyan velem született tehetség, asszem így mondják. Már kiskoromban furcsa volt, hogy ahelyett, hogy a kis kocsikkal játszanék én inkább bukfenceket hányok, és törökülésben járkálok. Nem mindennapi dolog. Amikor meg nagyobb lettem direkt rátettem egy lapáttal, és elkezdtem fejleszteni a mutatványokat. Ma már nem okoz gondot a kezenállva menetelés, vagy a többszörös szaltó, de a lábam is simán a nyakamba tudom pakolni. Ezért is ragadt rám a Gumiboy megtisztelő cím. -mosolyogtam kedvesen.
- A magasugrás se rossz, mennyit viszel át? Amúgy ha annyira cikinek tartod, hogy nem tudsz kezen meg fejenállni, ami hidd el cseppet sem ciki, akkor szívesen leszek a személyi edződ...persze csak ha akarod. -pillantottam rá.

Nem tudhattam mit gondol rólam, de azért sejtettem. Ha itt beszélget velem, és még nevet is az esetleges poénjaimon, akkor azért nem lehetek olyan rossz társaság. Én kifejezetten élveztem a beszélgetést.

Júlia túl sokszor próbált már győzedelmeskedni felette, Draco Malfoy felett, és az utóbbi szemtelenségével túl messzire ment, azt nem lehetett megtorolatlanul hagyni. Tudta jól, hogy mi lesz a lány reakciója, várta a pofont, és nem is tért ki előle. Be akarta bizonyítani, hogy Ő az aki irányít,  Vikitria csak egy játékszer, és ezt jobb ha az eszébe vési, hisz már az megtiszteltetés lehet a számára, hogy vele lehet.
Az önbecsülését sértette meg a lány aznap este, mikor felcsigázta a csókjaival és végül ott hagyta néhány névvel, amit ő is kitalálhatott volna. Mit várt Júlia, azok után mit fog kapni? A legnagyobb diadal volt a számára, hogy végre elérte a lánynál, hogy mellé álljon, hogy elfelejtse azokat a senkiházi barátait, akik azt hiszik, dacolhatnak a Nagyúrral, erre a végén meggondolta magát.
Figyeli, ahogy a mindig erős Vikitria, most összetörten áll előtte. Aranyfürtjei az arcába lógnak és érzi, hogy most megtörte a lányt, hogy most ő győzedelmeskedett, de mégsem olyan édes ez a győzelem, mint azt képzelte.
Tűnj a szemem elől? Hallja sokadszorra is azokat a mélyről jövő szavakat, melynek mintha a mögöttes tartalma azt jelentené, hogy soha többet nem akarja látni a lány. Hogy most valóban messzire ment és Vikitria végleg otthagyja. Ez a gondolat rosszabb volt akárminél, még a Nagyúr haragjánál is, vagy annál, hogy nem sikerült még végre hajtani feladatát.
Lassan a lány álla alá nyúlt, hogy felemelje annak fejét és a szemébe nézhessen. Mit művelt vele ez a nőszemély? Hogy volt képes Júlia, őt Draco Malfoyt gyengévé tenni, hogy képtelen itt hagyni, hogy képtelen lenne elhagyni? Szüksége volt a lányra, még ha ezt nem is vallotta be magának - Júlia megértette és ismerte a titkait, előtte nem kellett hazudoznia és a lány így is, minden bűnével együtt megtett volna neki bármit.
Nem szólalt meg. Csak a lány szemeibe akart nézni, tudni akarta mit is gondol Júlia, pedig soha nem tudott olvasni a lány fejében. Mikor azt hitte, ismeri, a lány előrukkolt valami teljesen újjal. Most is. El akarta érni, hogy Júlia bocsánatért esedezve a karjaiban kössön ki, erre odáig fajultak a dolgok, hogy a lány tenyere megint az arcán csattant, de ahelyett, hogy ezek után megint valami velőset vágott volna Vikihez, csak gyengéden az álla alá nyúlt. Mit művel vele ez a nőszemély?
-?Hogy menjek innen, hogyha itt a szívem?
  Fordulj, sötét föld, és keresd a napfényt.?
Nem tudja miért jutott ez most eszébe és nem is tudja miért mondta, de valamit mondania kellett, nem állhatott csak ott a lánnyal szemben némán. De semmi értelmes nem jutott ezen kívül az eszébe.

Az utóbbi időszakot az életemben méltán hívhatjuk zavarosnak. Leginkább olyan érzés ez, mikor beültetnek egy vidámparkban a hullámvasútra, és azt se tudod hol jársz, hogy épp fejjel lefelé csüngsz a semmi közepén. Csak egyet tudsz felfogni; ki akarsz szállni.
Hát valami ilyesmit éreztem én is. A vizsgák, az elmegyógyintézet, aztán Luc halála, és Sean? túl sok volt ez. Túl sok és túl váratlanul ért minden. Mint mikor az ember elmegy nyaralni, s mikor visszatér, minden a nyakába szakad, még azok a dolgok is, amelyek korábban messze elkerülték.
Egyedül mindössze annyi vígasztalt, hogy Ben rádöbbentett, tényleg meg kell változnom. Ám ezt könnyebb mondani, mint megtenni. Ő könnyen beszél? de?
Nem tagadom, a tantermi beszélgetésünk több volt, mint érdekes. És valahol számítottam rá, mint barátra. Hisz ki látogatott meg Yolandán és Luc-ön kívül a Szent Mungóba? Ben. Ki volt az, aki megvédett, mikor más nem tette, még a tudtom nélkül is? Ben. És ki volt az, aki rajzolt rólam, amely egyszerre hízelgő és félelmetes a számomra? Ben. Mindent Bishop tett, tesz vagy tenni fog. És ez más esetben, más körülmények között nagyon is zavarna, oly annyira hogy nem vetemednék meg még jó kis beolvasástól sem. De ez most más. Egyszerűen más. És ennek egy oka van; meg akarok változni.

Igazság szerint fogalmam sincs, hogyan kellene belekezdenem. Belekezdhetek-e egyáltalán? Én, Yvette Delacour, a ?Jéghercegnő?. Valószínű, a világ röhögne rajtam, ha ezt hallaná. Na nem mintha érdekelne. Viszont egy valami biztos, mindezt Benjamin szavainak köszönhetem. Meglepő hogy most mintha először úgy igazán szembeszállt volna velem. S ez rádöbbentett arra, nemcsak nekem lehet igazam. A másik, amit viszont bevallom titkon irigylek tőle, a kitartása. Ezért akárhogy is vihorászik bárki, nem mondok le erről. Megváltozom. Kedvesebb leszek. Kedvesebb? Jó ég ezt én mondtam? :o
Nem akaródzott kimozdulni a könyvek mellől. Valahogy nem ment, hiába nyaggatott Yolanda, aki persze ki nem állhatta, ha fél percnél tovább kell bent időznie a négy fal között. S az ő unszolása hatására rávettem magam, hogy a hétvégén egy teljes (!) napot Roxmortsba töltsek. Persze belém hasított az érzés, hogy Ben is a faluba lehet, hisz ide akart levinni, amikor leszúrtam a szavaimmal. Hiába, de tilosban járt, és ő ráadásképp egy Prefektus. Szép kis példa lett volna ez másoknak. S mégis? ott álltam a faluban a testvérem oldalán, s bántam mindent, amit tettem. Éreztem hogy ez szánalmas viselkedés, de nem tehettem mást. Még Yo viccei és történetei sem vidítottak fel, s mivel ő megtalálta a többi barátját a Három Seprűben, így én ?kimenőt? kaptam.
Míg magányosan róttam az utcákat és bámultam a kirakatokat, azon gondolkodtam, hogyan tehetném jóvá. Jóvá ezt az egészet. És vajon Ben szóba áll-e velem? A kérdések záporoztak, a válaszok meg mint ilyenkor lenni szokott, elmaradtak. Csak az írószerbolt kirakataiban lévő újabb csodás pennák mutogatták magukat a fényben csillogva, várva az újabb gazdájukra. Sarkon fordultam hát, és beléptem az üzletbe.

A Roxmorts-i kirándulás óta már három nap is eltelt. Félelmetes, hogy szalad az idő. Azóta Bent csak egyszer láttam talán, de ő rám sem nézve távozott. Meglehet észre sem vett, így nem is hibáztatom. Amúgy sem lenne jogom hozzá. Inkább magammal voltam elfoglalva na és a tanulással, amely hál istennek mára már nem okoz problémát. A lemaradásom 90%-át behoztam, s így viszonylag könnyedebb tempót tudok diktálni magamnak.
A mai szokásos könyvtári látogatásom után pedig úgy döntöttem, a szokottnál kicsit korábban vonulok vissza a tanulás elől. Utam az udvaron vezetett át, ahol szinte senki sem járt. Jobb ötlet híján letelepedtem hát az egyik padra a nagy fa árnyékába, ahol kevesen láthattak és én keveseket láthattam. Yolanda úgyis későn szokott beesni a klubhelységbe, szóval nem érdemes rohannom és rá várnom. Mivel pedig szünetet tartok, azaz kivételesen nem a könyveket bújom és magolok, így egy másik könyvet vettem elő. Egy könyvet, amely meg se közelítette az ittenieket. Igen, igen egy regényt. Meglepő de még ez engem is szórakoztat. Talán jobban, mint mások, ami hiba elvégre, megfogadtam, ezentúl megpróbálok társasági lényt játszani. Kíváncsi vagyok ez mennyire fog sikerülni. Ám egyenlőre inkább nem foglalkozom a kérdéssel. Helyette felütöm a vaskos könyvet a középrésznél, ahol megjelöltem, s folytatom az olvasást, fel se pillantva a közeledő léptekre?

***Kev*** :-*

*Kínos csend egy ideig. Nos igen, Hannah mindig is híres volt szép nagy szájáról, mely hosszas monológokat volt képes egy kellemes dialógusként feltüntetni, de volt néhány titkos módja ennek kivédésére. Például az egyik egy ilyen volt, mint a mostani. Pokolian érezte magát, a bűntudat úgy söpört végig az önérzetén, mint egy hurrikán. Persze azért nem olyanok jutottak eszébe, hogy most rögtön főbe lövi magát vagy elbujdokol, de úgy vélte ezzel a baklövéssel elvesztett egy esetleges barátot, ráadásul akár még az ellenségévé is válhat, de ebben azért kételkedett.
Mégis, a feje nem volt tiszta és nyugodt, nem járta át testét az az idilli, frissítő érzés, mint máskor, most nem. Most ideges volt és nagyon izgult azon, hogy vajon olyan jófej lesz-e a srác, hogy fátylat int az egészre, vagy talán csak ő értette kicsit félre a dolgot és nem is szánta letolásnak az iméntieket, vagy mindkét megoldás téves és gyűlölködő tekintettel suhan el mellette, a messzi távolba és minden egyes találkozásuknál, mikor a szemük egy síkba fog esni, ezt a pillantást kell elviselnie. Számára ez szinte még a halálnál is rosszabb lenne? na jó azért talán annál nem? de akkor is, ő nem szeret veszekedni, csak másoknak beolvasni, persze azt is csak akkor ha jogos a dolog. De ettől az újonnan kialakult helyzettől a hideg futkos a hátán még neki is? *

~ Felejtsük el? Most komolyan ezt mondta? Én vagy hallucinálok vagy? vagy? áh? ez biztosan nem képzelgés volt, el sem hiszem, hogy ez történt. Úgy látszik még nem szúrtam el nagyon. Lehet, hogy tényleg csak az én törékeny lelkivilágom fogta fel ilyen borúsan a dolgot és nem is volt szó ily komoly esetről? szuper? most nagyon megkönnyebbültem? ~

- Hmm? értem? és felettébb örülök, hogy nem fajultak el a dolgok, én senkivel sem szeretek rosszban lenni. Persze nem is vagyok érdekbarátságban senkivel sem, például az efféléket nagy ívben elkerülöm. De talán a legeslegjobb barátaim nagy része nem is Griffendéles, ezért szeretek ismerkedni, de nem így. Vannak olyan vérmániások akik még néha engem is meggondolatlan cselekedetekre kényszerítenek. Persze azért nem kell olyan nagyon komolyra gondolni, de megesett már, hogy nálam idősebb fiúk arcán is csattant a tenyerem. Hát na, akkor tényleg megérdemelték! ? sóhaj ? Lehet, hogy most magam alatt vágom a fát, de ahogy te sem mondasz le a szokásaidról, amiket szeretettel űzöl, így én sem adom fel számomra hasznos jellemvonásaimat. Lehet, hogy néha kissé nyers vagyok és túlontúl határozott, de az igaz barátokkal szemben kenyérre lehet kenni! ? mosoly ? Viszont, ha ilyen eseteket látok, mint a mostani, sajnos már ösztönből nem tudok nem beleavatkozni. Szóval ezért bocs és ha ez számodra tényleg jelentős indok, hogy most elhúzz a közelemből, csak tessék.

*Még az ő monológja kapcsán néhány kósza mosolyt és szívből jövő elvigyorodást intézett a lány irányába, melyeket ő szívesen tudott be barátkozás jelének, s gondolta, hogy ezek után hátha van esély, hogy ez a srác nem viharzik el mellette, mintha sosem találkoztak volna?
Kevin ezután viccesebbre vette a figurát, melynek Hannah tényleg nagyon örült, nem volt kedve ilyen elszomorító beszélgetést folytatni senkivel, melyben ő csak szánakozik és szörnyen érzi magát.*

- Hogy hogyan köszöntem? Nos a memóriámmal általában nincs gond, de most a passzolást választanám. Bár ha nagyon elkezdek töprengeni akkor valamiféle ?hello?-t vagy ?hahó?-t, esetleg ?halihó?-t vethettem oda neked legelőször, mert nem tudtam, hogy minden rendben van-e?! ? most nagyon elmosolyodott, tudta hogy a kérdés valójában költői kérdésnek is felfogható volt, sőt? de nem érdekelte, mert szeretett volna rá válaszolni, hisz egy jónak bizonyuló társaság igazán fel tudja vidítani az embert.

- Minden apró titkom, ne is akard őket tudni! ? széles vigyor, jókedv, minden szuper. Talán még egy kis, nagyon apró, icuri picuri pirulás is benne van a válaszban, elvégre a fiú iménti mondatát mindenki bóknak fogná fel.

- Hmm? van benne valami, de hát a család azért mindig megtalálja azt a dolgot, amivel cikis helyzetbe hozhat? gének? - mosoly ? Bár talán egyszer kipróbálom, hogy nem fogom vissza magam, de talán egy lánynak erre nehezebb rávennie magát. Az elvvel viszont abszolúte egyetértek, tényleg. Csak valakinek megy, valakinek nehezebben, néhányaknak egyáltalán nem?

- A vicces az, hogy tényleg el tudom képzelni, hogy amikor a kis aranyvérű csöppségek a méregdrága játékboltokban keresték a megfelelő ajándékot a születésnapjuk negyed év múlvai bekövetkezésére, akkor te vígan mutatványoztál otthon. És ez szerintem tök jó dolog! A Gumiboy pedig igazán találó? Gumiboy? hihh? ? majd Hannah még egy mosolyt intézett felé ? Tudod az sem túl gyakori, hogy valaki annyit mosolyog, mint én? hmm lassan komoly vetélytársam leszel ebben! ? mondta viccesen, majd újra szélesre nyílt a szája.

- Nos azt hiszem, hogy olyan 1 méter 15 centi volt eddig a maximum, de azt mondják ez nagyon jó egy 13 éveshez képest. Nos, remélem?

- Személyi edző? benne vagyok, miért is ne? Talán nem vagyok olyan reménytelen eset és egyszer talán majd az olimpián szurkolhatod végig a talajgyakorlatomat! ? elmosolyodott ? Ki tudja??! ? kis kacaj.

*Hannah felettébb élvezte ezt a beszélgetést, rég volt már így feldobódva, és rég talált már egy hasonlóan szabad gondolkodású embert, aki képes elengedni magát és hülyeségekről is dumálni.*

Hannah

Ahogy kimondtam azokat a bűvös szavakat, egyből látszott mekkora súlyt veszek le ezzel Hannah válláról. Arcáról eltűnt az ijedtség, a megkönnyebbülése szinte hallható volt...de talán valóban sóhajtott egy aprót. Eszemben sem volt megjátszani, hogy haragszom, és hogy mekkora baklövés volt ez, mert nem akartam méginkább megrémiszteni szegényt. Persze egy haverral simán megtettem volna, nem lehetett volna kihagyni, de ez a helyzet más volt. Mégiscsak egy törékeny lány állt előttem, igaz, hogy a humor a vérében van, de felmérve a szituációt, a poénomon nem nevetett volna olyan nagyon. Ígyhát gyorsan el is vetettem egy pillanatra a bolondozást, és mihamarabb próbáltam feloldozni a kétségek alól. Ahogy ránéztem, már-már kezdtem megbánni, hogy olyan lényegretörően fejeztem ki magam, de nem hagyhattam, hogy olyat higgyen ami nem úgy van.
Hamarosan azonban kifejtettem álláspontomat, és sikerült meggyőznöm, hogy ennél azért lazábban fogom föl a dolgokat...embert meg főleg nem eszek. Nem szeretek haragudni másokra, na jó a mardekárosok kivételt képeznek, de valójában rájuk sem haragszom, csak kerülöm őket különböző okokból. De szerintem ez tök érthető, aki kicsesz veled, azt miért kedvelnéd, nem igaz? Szóval velük sosem jópofiztam, viszont a többi házba tartozókkal próbáltam mindig jóban lenni. Persze közülük is voltak kiemelhető személyek, akiket igaz barátaimnak mondhattam...és mertem remélni, hogy Hannah is csatlakozik majd hozzájuk. Nagyon aranyos csajnak tűnt így elsőre, és máris sok közös tulajdonságot fedeztem fel kettőnkben. A humor az máris nyerő. Anélkül nem könnyű hozzám közel kerülni, mert a depresszió és állandó lehangoltság...jajj ettől a hideg is kiráz. Persze vannak az embernek rossz napjai, nálam is előfordul, hogy valami nem klappol, és kicsit rosszabb a hangulatom, de úgy tartom, hogy az ilyet hamar el kell űzni. Ezért vannak a barátaim, akik ilyenkor könnyen visszahoznak eredeti formámba...főleg Bastian...na róla azért tudnék mesélni, de majd máskor.

- Elfajulni?? Ne viccelj! -mosolyogtam. Ilyen apróságokon nem szoktam fennakadni, ez nem léphet egy alakuló barátság útjába. Igazából én úgy vagyok ezzel, hogy minden barátot jól megbecsülök, mert tudom, hogy sokan idiótának néznek és a közelembe se jönnek. Szóval örülök ha valaki meglátja, hogy ki is vagyok valójában. Nekem talán többet jelent egy barátság mint másnak...de ha jól belegondolunk sok esetben nem is lehet két ember kapcsolatát barátságnak nevezni. Felszínes haverság...na ez az amire egyáltalán nincs szükségem. Inkább egy igaz barát, mint sok "haver".

Az iménti monológon még én is meglepődtem. Mintha nem is én beszéltem volna, annyira komoly volt az egész, hogy sokáig meg se szólaltam. Csak ültem, és néztem magam elé. Valójában azonban átgondoltam az előbb kimondott szavakat. Ez is én voltam. A megfontolt, komoly Kevin. Hihetetlen, de mégis igaz. Hát de miért ne lehetne megfontolt egy örök bolond srác? Jó kérdés, mégis általában mindenkit meglep ha komolyan beszélek...még engem is. Pedig vannak pillanatok amikor ki kell mondanunk a legbelső gondolatainkat, és Hannaht alkalmasnak láttam arra, hogy ezt megtudja. Ennyi az egész, nem is kell ezt túlragozni.

- Pontosan így vagyok ezzel én is...utálok haragot tartani, sőt ha lehet kerülöm a konfliktusokat. Érdekből pedig semmit sem teszek, nem ér annyit. Hát nekem a legjobb barátom griffis, nélküle talán semmit se érnék. Bastian volt az, aki megmutatta nekem, hogy attól még, hogy "más" vagy lehetsz különb sokaknál. Ő imád festegetni, és ezt sosem adná fel holmi beszólongatás miatt...mint ahogy én sem a dobolást, és a tornát. Azok már nem mi lennénk.- Lehet, hogy igazad van, és néha én is jobban érezném magam ha egyszerűen odamennék és jól behúznék egyet valamelyik marhának. -húztam mosolyra a szám hosszú idő után először. Csak mégis valami visszatart...nem a félelem, inkább a reménytelenség. Következő alkalommal úgyis folytatódna elölről...ezért hagyom inkább a fenébe. Figyelj, ha nekik ez okoz örömet...áldásom rájuk. Legalább ennyi örömük legyen az életben. -mosolyogtam a lányra.

- Dehogy, én nagyon csípem a vagány, bevállalós, szókimondó...és még folytathatnám a sort...csajokat. Te pedig pont ilyen vagy! -kacsintottam rá, majd következő mondatára felkaptam a fejem. Elhúzni??? Most viccelsz ugye? Figyu, ha én egyszer azt mondom valamire, hogy fátylat rá, akkor azt úgy is gondolom. Viszont ha még egyszer felemlegeted ezt, szó nélkül lelépek. -próbáltam egy apró mosolyt intézni felé, de ez most nem igazán jött össze.

Csak erre az egy mondatra tudtam gondolni:Szóval ezért bocs és ha ez számodra tényleg jelentős indok, hogy most elhúzz a közelemből, csak tessék. Mi az, hogy ez tényleg jelentős indok? Mondtam én valaha olyat, hogy emiatt lelépek? Nem értem. Csak tessék...furcsa, nagyon furcsa. Gyorsan megpróbáltam túllépni ezen, de nem volt túl könnyű. Ez esett rosszul, nem pedig az iménti incidens. Igaz, hogy ez csak egyetlen apró mondat volt, és biztos nem rosszindulatból mondta, mégis úgy éreztem, hogy engem nem ismer annyira mint én őt. El tudja rólam képzelni, hogy elhúzok és itt hagyom, pedig azt hittem kiderült ennyi idő alatt, hogy nem vagyok egy merev srác. Na mindegy, talán nem is ilyen vészes a helyzet.
Felderült az arcom, ha minden igaz sikerült visszanyernem eredeti formám. Ígyhát elkezdtem irányítani a társalgást, nehogy megint visszakeveredjünk a kínos esethez, és a bocsánatokhoz, mert azt már tényleg nem tudtam volna elviselni. Szóval új, sokkal vidámabb témákat dobtam fel, ami láthatóan Hannaht sem hagyta hidegen. Végre mindketten szívből nevettünk, és azt hiszem sikerült kiverni a fejünkből az iménti lehangoltságot.

- Nyert a "hahó"...nem rossz, nem rossz. -kacagtam, és örültem, hogy egy ilyen idióta kérdést sem eresztett el a füle mellett.

- És ha én mégis szeretném... -húztam egy kicsit, látva az apró zavart a lány arcán. Na jó, abbahagyom. -vigyorogtam.

- Próbáld ki, szerintem neked simán menne. Egy ilyen vidám csajszinak. -mosolyogtam folyamatosan.

- Örülök, hogy jó dolognak tartod. Gyűjtöm az ilyen kivételeket, akik nem hülyének tartanak. -röhögtem.
- Remélem le is győzlek... a "mosolygás királya", megtisztelő cím lenne. -huncut mosoly.

- Nem semmi, te tényleg nagyon ügyes vagy. Még a végén magasugrásban világbajnok leszel. Én mindenesetre támogatlak, ha úgy döntesz megcélzod a nagy versenyt. -mosoly.

- Akkor ezennel örömmel kijelentem, hogy tanítványommá fogadlak. -kacsintottam a lányra. Az edzések időpontját pedig majd megbeszéljük, de nyugodtan mondd ha van ötleted a napokat illetően. Ohóó, első sorból fogom végigszurkolni...jah nem is, mert az edződ leszek, aki ott áll majd a szivacs mellett. -kacagtam ráébredve a valóra.

Igazán felemelő érzés volt Hannahval beszélgetni, és a kezdeti rossz hangulat nagyon hamar elszállt. Úgy éreztem ő is megérdemli majd az "igaz barát" címet.

Azért még messze járunk az év végétől, ennek dacára a tanárok úgy tesznek, mintha maholnap már az évzáró vizsgákat írnánk. Hihetetlen, úgy rohangálnak a tananyagban, mint a mérgezett egerek, és azt is elvárják a diákjaiktól, hogy tartsák a tempót. Mit tartsák, még teljesítsék is túl önnön magukat! Na persze, mintha mindannyinkban egy kis stréber bújt volna meg, csak arra várva, hogy buzgómód bizonyíthasson.
Hogy a Hollóhát kék-ezüst címerét viselem a szívem fölött, még baromira nem jelenti azt, hogy bármi kedvem is van a tanuláshoz, sőt. Mostanában annyi erőt nem érzek magamban, hogy pennát fogjak a kezembe, és.. pont. Még a penna megtartása is komoly erőfeszítésbe kerül. Reggelente literszám vedelem a kávét, de más mind emellé nem kívánkozik lecsúszni. Nem sok étvágyam van, bár ezt jól titkolom a többiek előtt. Nem mintha annyira figyelnének rám, de azért adok a látszatra. Így is elég nyüzüge vagyok, a saját testsúlyom egynegyedét sem lennék képes felemelni.. száánalmas, de ez van. Majd talán egyszer kipróbálok valami sportot. Mondjuk valami mugli izét, azok a sportok sokkal változatosabbak és egyik-másikban talán még én is megállnám a helyem. Pingpong! Van is egy asztalunk otthon, csak elő kell pakolni, és kész is az edzőpálya. Ha napi tizenkét órát játszok, elképzelhető, hogy olyan izmos karom lesz, amiről korábban még csak nem is álmodhattam. Én leszek Izmos Jobbkar.

Magvas gondolataimat a Házam színeiben pompázó sálam bugyraiba motyogom, de úgy, hogy közben a szám sem nyílik egy aprócska résnél nagyobbra, a kezeim pedig változatlanul fekete kabátom zsebeinek mélyén matarásznak. Rém szociális alaknak festhetek a sok vidáman fecserésző diák között elhaladva. Még szerencse, hogy egyikük sem akar tőlem semmi különöset. Egek, mikor lettem én ilyen negatív? Rossz hatással van rám a kora tavasz, meg az olvadó jégcsapokról pötyögő vízcseppek idegesítő-monoton hangja. Bárhova megyek, ezt hallom. Jó, ez talán nem meglepő, ha a szabadban sétálok, de a kastélyban sem volt már maradásom. Tulajdonképpen.. legalább magammal őszinte leszek: semmiképp sem akartam összefutni a Delacour lányok egyikével. Ilyen sem volt még, mióta itt tanulok! De fogalmam sincs arról, hogy mi történt Yvette-tel a két héttel korábbi péntek óta, amikor egyszerűen otthagytam az egyik üres tanteremben. Miután szépen kiosztottam. Részint azóta is gyötör a lelkiismeret, amiért olyanokat mondtam neki, részint pedig örülök annak, hogy végre kimondtam azokat a dolgokat, amiket már korábban ki kellett volna.
És ezek után persze hogy megint én vagyok összezavarodva. Talán kissé erős lépés volt ez a kerülősdi, de szerintem nem tűnt fel a lánynak. Láttam a második emeleti folyosó ablakából, amikor a Roxmortsba látogatók gyülekező csoportját gyarapította a személyével, és rögtön elfogott a féltékenység. Nagy hülyeség, tudom, de olyan fojtó volt azt látni, hogy Yo mellett toporog. Ha elfogadta volna a furcsa meghívásomat a faluba.. áh, mindegy, biztos nem sült volna el szerencsésen. Jobban alakult, hogy a testvérével ment el szórakozni, ezt szentül hiszem. Na de hé! Már megint Rajta gondolkodom!

Egyébként is, kinek kell a mélabú ilyenkor, a szünetek küszöbén. Azt hiszem, új korszakot nyitok az életemben. Igen, kell a változatosság.
Új, de korántsem kirobbanó erővel lendítem a mellkasom elé a régi-régi táskámat, hogy némi kotorászás után a kezeim közé kaparintsam a jegyzetfüzetemet meg egy közönséges ceruzát. Már csak egy megfelelő hely kell, és el is leszek a kora délutáni órákban, mint a befőtt. Tanulni a klubhelyiségben ugyanis semmi kedvem.
A déli passzázson menetelve egyenesen az északi udvar mérsékelten kicsiny kerengőjéhez érek, ahol megpillantom ? mint valami istenségnek emelt főoltárt ? azt a benga nagy fát, amit igazság szerint mindig is kedveltem, bár sosem kerestem fel félórás semmittevős ücsörgésre, vagy szerelmes szavak fatörzsbe vésésére. Most viszont újítok a szokásaimon. Egyenesen a tövét körbeölelő padokhoz szökkenek, de nem állok meg előttük; felpattanok a padra, és a háttámláját foglalom be ülőhelyemként. Úgy láttam, hogy egyedül az enyém a kerengő, bár nem néztem az öles fa mögé. Gondolom, megtaláltam a birtok legmagányosabb területét.

Tölem, neked <3

*Nah igen, a kimondatlan érzelmek talán még nagyobb kárt okoztak volna Hannah lelki világában, mert ha máskor is megtette volna ezt akkor lehet, hogy még kellemetlenebbül érezné magát. Így már kezdett megnyugodni afelől, hogy ez csak egy baráti monológ volt, s csak azért mondta el Kevin, hogy Hannah is tudja ?mi merre hány méter?. Természetesen nem bánta volna, ha igazat adnak neki a kis elüldözésében, de talán így jobb volt, mert nem élte bele magát tévhitekbe. Emiatt, hogy a srác nem félte a szemébe mondani a valós tényeket, még szimpatikusabbá vált a lány számára, hisz ő úgy tartotta, hogy az őszinteségnél nincs is fontosabb. Az minden kapcsolat alapja, akár baráti, akár másféle?
A lényeg, hogy ő nagyon meg tudja becsülni ezen nemes tulajdonságot, úgyhogy Kevin szerzett nála még egy piros pontot. Azt persze nem öntötte ódákba, hogy mennyire hálás a ?kis letolásért?, ami persze nem volt az, csak először tűnhetett talán annak. A lelke mélyén viszont remekül érezte magát, hogy végre valaki ténylegesen becsüli őt annyira, hogy elmondja a véleményét, még ha az nem is feltétlenül pozitív. Voltak olyan barátai is akik inkább azt mondták neki, hogy szuper az a ruha amit vett, majd aztán a többi lánytól kellett megtudnia, hogy elég pocsék. Ha az a bizonyos személy hamarabb megmondja az őszinte véleményét nincs gond, de így Hannah nagyobb rosszul érezte magát ezután az eset után.
Ennél a Kevines dolognál sem értette igazán először, hogy miért baj az amit csinált, de aztán felfogta és azt is, hogy a fiú értékeli, hogy segíteni próbált, még ha nem is volt rá szükség. Ez így sokkal jobban jött ki, mintha azt hazudta volna neki, hogy nagyon hálás érte, mert a következő alkalmakkor is ez történt volna és egy egész hazugságlavina vette volna kezdetét. Így, hogy még az elején tisztáztak mindent, mindketten nyugodt érzésekkel vághattak neki a csevelynek? *

- Jajj örülök, hogy így gondolod és nem vagy kibukva rám. Pedig azt is megérteném. Tudom, tudom hogy kotnyeles vagyok és szervezkedő és túl sokat jár a szám, mint most is? szörnyű vagyok? Valójában, ha én te lennék tuti szóba sem állnék magammal ezek után, meg amúgy se? - vont le rossz következtetéseket Hannah ? De ez az elméleted a barátságról, ez nagyon bölcs dolog. És igaz! Tényleg lehet valakinek rengeteg ismerőse, akikkel jóba van és összefutnak néha, de igaz barát nem sok adatik meg egy életben és ha kifogod azt az egyet-kettőt, akkor meg kell becsülni? - mélyült bele a gondolatmenetbe ? Persze most nem magamról beszélek, mondom hogy én tuti nem barátkoznék össze magammal! ? mondta már kicsit oldottabban és mosolyogva.

*A lány látta, hogy Kevin az iménti kis beszámolóján eléggé elgondolkozott, amit meg is értett, mert ő sem hitte volna, hogy ez a bolondos, viccelődő srác képes ilyen szép gondolatokat is kiejteni a száján, ráadásul saját kútfőből. Ez tiszteletreméltó tulajdonság szintén, és hiába még csak pár perce ismeri a fiút, mégis már vagy 10 jó jellemvonást összegyűjtött vele kapcsolatban? Furcsa, ilyen még nem akadt? *

- Igen, valójában igazad van és ezt én tudom is. Lehet, hogy egyszer a gyengéledőre küldenéd a mocskokat, de utána kezdődne előröl? sőt rosszabb esetben utána hív magával az illető két jó nagydarab havert, aki kiveri az emberből a szuszt. Nah még ez az én nagy bajom? hogy nem gondolkozok előre. Én már ösztönből rögtön leütöttem volna bármelyik, nem átgondolva a lehetséges következményeket. Nos első látásra nem gondoltam volna rólad, de nagyon sok minden bölcsesség van, amit tanulhatnék tőled? komolyan! Nem hízelgés, tény! ? mondta mosolyogva.

- Áh szóval ez a bizonyos Bastian a te legjobb barátod. Biztos ő is olyan megfontolt lehet, mint te. Sajnos nem ismerem, talán csak látásból, de a neve nem rémlik. Nos nekem olyan nagyon igazi legjobb barátnőm talán kettő van, de lehet hogy több. Az egyik Abbey, ő Hugrás és imádom. Aranyos, kedves, kicsit visszahúzódó, de barátok közt azért nagy a szája neki is. Aztán még ott van Beatrice is. Ő Mardekáros, vele véletlenül futottam össze egyszer, de nagyon bírom azt a csajt. Ő is őszinte, kimondja amit gondol, nem kertel. És még sok olyan ember van akik tényleg megérdemlik, hogy szeressék őket, talán túl sok is! ? tette hozzá fülig érő szájjal.

- Jajj ne, inkább nem ejtem ki többet a ?bocsi? szót, csak most ne húzz el! ? mondta kacarászva ? Örülök, hogy neked is bejönnek ezek a tulajdonságok, sok embernek túl sok ha valaki mindig megmondja amit gondol. De szerintem így helyénvaló. És ha már itt tartunk én meg az ilyen őszinte, egyenes, humoros mégis komoly fiúkat bírom, mint te! ? mondta kicsit hízelegve - Szóval kvittek vagyunk! ? mosoly.

- De igazából nem gondoltam ám rólad azt, hogy lelépnél csak úgy? igazából ez aféle ?próba? volt, kíváncsi voltam, hogy tényleg az vagy-e akinek gondoltalak. És azt hiszem örömmel elmondhatom, hogy igen! Szóval ne rágd magad az előbbin, ha az zavart. Mert láttam az arcodon, hogy eléggé hidegzuhanyként hatott rád? Szóval nem volt az olyan komoly! ? szólalt meg kicsit megnyugtatólag Hannah.

- Jó? köszi? - és sikerült eltüntetni a kis pirulást, s gondolta hogy a fiú is azért hagyta abba, mert meglátta akis zavarba jövést.

- Esküszöm neked, hogy egyszer ki fogom próbálni! ? nyugtatta meg Kevint efelől.

- Ugyan, szerintem téged csak a hülyék tartanak hülyének? - vigyor ? De tényleg! Jah és ha trónomra pályázol, akkor nem fog sikerülni! ? és kierőszakolt magából egy akkora mosolyt amekkorát csak bírt, majd kacagott egyet.

- Óh nagyon köszönöm, de néha úgy elbénázom az egészet, hogy még a 80 centit is leverem. Egyszer fent, egyszer lent. Ez rám SAJNOS igaz? Ilyenkor legalább hozok pár örömteli percet a többi felkészülőnek! ? mondta vidáman továbbra is.

- Óh nagyon köszönöm ezt a megtisztelő kinevezést, hol kell aláírni? ? mondta nevetve ? Nekem szinte minden nap jó, a tanulást pedig bármikor letudhatom. Igaz az fontos meg minden, de hát ha mindig csak a könyvek felett ülnék akkor lekésném az élet nagy ?lehetőségeit?. És ez bizonyos annak számít! ? mondta egy kedves mosollyal övezve.

*A beszélgetés eddig tényleg sikeres és Hannah láthatóan jól érzi magát, s remélhetőleg társa is, akivel eddig minden jel szerint barátságot kötött. Ennyi idő alatt? Ez még a lánynál is rekord? Ez mindenesetre tényleg egy különleges barátság kezdete? *

A könyv a kezembe, a gondolatok pedig a fejembe kergetik egymást. Felpillantok, hiszen az egyedüllétemet a léptek zaja zavarja meg, akire most joggal haragudhatnék. Csakhogy azt se tudom kire is, bár ez nálam sosem volt probléma. Bárkit szívesen kiosztottam, mint például régen Benit is, csak azért mert vagy olyan hangulatom volt, vagy mert tényleg zavart. Nem tehetek róla, egyszerűen... ilyen vagyok. És ennek Yolanda a megmondhatója.
De most m ás a helyzet... azt hiszem. Igaz, a tekintetem villámokat szór, mert hát van, ami túl régóta bevett szokás ahhoz, hogy egykönnyen levetkőzzük, de most kivételesen nem emelem fel a hangom. Nem esek neki az idegennek, bárki legyen is az -akár egy mardekáros szájhős...- mindössze csak jól megnézem -és megjegyzem- magamnak. Nem csoda hát, hogy, amint a nyakam engedelmeskedik, s a fejem megemelkedik, hogy végre valahára a látszószögembe kerül az idegen lábszárán kívül az arca is, megdöbbenek.

Túl ismerős az alak, mert talán túl jól is ismerem. Vagy ő engem. Végtére is mindegy. A lényegen nem változtat. Az arcot mindössze egyetlen pillanat erejéig szemlélhetem, addig, míg a másik meg nem fordul, így nekem háttal áll, s le is ül a pad tetejére. Ne, nem a rendesen kialakított ülőke részére... dehogy is. Na igen, mit is várok én a viszonylag normálisnak vélt emberek normálisnak vallott viselkedésétől. Igazából eljátszom a gondolattal, hogy Frics mit szólna ha így látná az egyik szeretett iskolai berendezést, amelyért -mint minden másért is- ő a felelős. Biztosan diadalordítással vetődne a meglepett Bishop felé, aki köpni-nyelni nem tudna.
Na de nincs itt Frics csak... én. S mit tehetek én azután a tanteremben lezajlott veszekedésünk után?
Meglepő volt már az is, hogy ez az egész nem érintett hidegen. Korábban nem sokat törődtem mások érzéseivel, ahogy ők sem az enyémmel. Persze a kivétel már akkor is Benjamin volt, de az akkoriba nekem semmit sem jelentett. Most pedig... itt állok, azaz ülök, és azon töröm a fejem, mit is kellene tennem. Bocsánatot kellene kérnem, elvégre azok a rajzok teljesen ártalmatlanok voltak, de akkor se hajlok erre. Miért? Mert RÓLAM készültek. A megkérdezésem nélkül... bár ha megkérdezett volna, akkor meg se születtek volna, az biztos. S tehetetlenségemben csak Ben hátát figyelem, hogy aztán hangos csattanással zárjam be a kezemben lévő könyvet és rakjam el a táskámba, miközben egyúttal a szavak is megtalálnak engem és elhagyják a számat.

- Miért van az Bishop, hogy mostanában gyakran fordítasz hátat? -
Legszívesebben hozzátenném azt is, hogy korábban bezzeg nem bírtam levakarni magamról, de nem teszem. Azért még nekem is van szívem... a kegyetlen jéghercegnőnek...
Inkább csak elfoglalásképp a táskám mélyéről szedem elő az átváltoztatáskönyvemet. Egyedül az a házidolgozat maradt mára, amelyet meg kellene írnom. Kivételes alkalom a mostani, nem égek a vágytól -mint általában amúgy mindig- hogy ezt most rögtön és azonnal megtegyen. Inkább csak átrágom magam még egyszer a harminckilencedik fejezeten -amit mellesleg kívülről betéve tudok de nem baj, elvégre ismétlés a tudás... anyja...^^ - hogy este majd a klubhelyiségbe ennyivel is kevesebb dolgom legyen. S hogy miért csinálom mindezt miközben elvileg ott van mellett valaki? Az a valaki, Benjamin. Aki nem áll szóba velem. Aki kerül. És akivel csöppet sem voltam kedves az előző percben sem. Nem hiszem hogy hosszasan elnyúló értelmes társalgást fogunk folytatni. Az... ki van zárva.

//A mosolygás királynőjének :P//

Jajj ne, már megint kezdi...vagyis folytatja! Hogy tudnám ezt a csajt egy kicsit leállítani? Vagyis nem úgy, csak, hogy abbahagyja ezt az önsanyargatós, bocsánatkérős egyveleget. Nem értettem miért kell ezt az ügyet ennyire túlspilázni. Oké, odament és elhamarkodottan cselekedett, de bocsánatot is kért...és számomra ez ennyivel le volt tudva. Sokkal szívesebben maradtam volna a mosolygós, viccelődős beszélgetésnél, végre hátam mögött hagyva az előzményeket. Ha tudom, hogy ez lesz belőle, inkább nem is mondtam volna semmit az incidens után...csak az a baj, hogy azt nem bírom megtenni. Ha van egy bizonyos véleményem, márpedig a legtöbb esetben volt, most is, akkor azt bármi legyen is megmondtam. Fő az őszinteség. Most azonban kezdtem úgy érezni, hogy a halgatással többre mentem volna. Elkerülhettem volna vele ezt a kínos párbeszédet, mert a sok mentegetőzés valóban kínossá tette a szitut. Nekem legalábbis az volt, és valószínüleg ő sem volt felszabadult. Pedig a szabadság, és lazaság a legfontosabb az életben...szerintem...jah és a vidámság. Na ez az ami most nem volt meg.
Kettős érzések kavarogtak bennem. Egyrészt semmi esetre sem akartam megbántani, távol álljon tőlem. Másrészt viszont véget akartam vetni ennek. Egyikünk se boldog így, akkor meg miért is csináljuk? Miért is kell ennyire túlragozni...? Ő úgy gondolja, hogy így tesz jót...talán ez a magyarázat. Igen, ha viszont így van, akkor tényleg nem ismer még (mondjuk ennyi idő után nem akkora csoda), mert ha én egyszer valamit lezárok, akkor az bennem le is van zárva. Az nálam azt jelenti, hogy ennyi, és nem is beszéljünk róla. El van felejtve...ebben az esetben. Lazán és cseppet sem feltűnően kellett megoldanom a helyzetet, fel kellett szabadítanom a lelkiismeretfurdalás terhe alól, és végérvényesen lezárni ezt a témát.

- Ne, kérlek ne...hagyjuk ezt a témát, de tényleg, teljesen. Vegyük úgy, hogy nem történt meg, és haladjunk tovább, evezzünk élvezetesebb témák világába! -mosolyogtam rá, és nagyon reméltem, hogy nem következik ismételten a sajnálkozás.

A barátsághoz már inkább semmit sem fűztem, túl akartam lépni ezen az egészen. Meg a lány utolsó mondatát már kedvem sem volt lereagálni. Mi az, hogy nem barátkozna össze magával? Ekkora butaságot. Azt hittem ennél azért több önbizalma van ennek a csajnak. Na mindegy...ezzel lezártam magamban is.

- Na ez az, látod. Sok barátommal egyetemben én se vagyok az a kigyúrt állat, aki bármikor elbán pár rám uszított, jól megtermett ződdel. Hidd el, néha jobban jársz ha inkább hagyod a fenébe, mintsem kék és zöld foltokat szerezz...vagy ami még rosszabb a gyengélkedőn köss ki. Nem éri meg. Nem olyan nagy baj az, néha az is bejön -vigyorogtam- lehet, hogy valamelyik mardist el tudod ijeszteni, ha kemény vagy...mondjuk én ilyennel még nem találkoztam. -mosoly. Ááá, nem vagyok én olyan bölcs...lehet, hogy pont az a hülyeség amit én mondok...de azért köszi -kacsintottam rá, miközben hízott a májam.

- Így igaz, Bastian a király. -röhögtem, miközben a legjobb élményeinkre, és bolondozásainkra gondoltam. Valóban megfontolt, de azért nem ez a legjellemzőbb rá...mint ahogy rám se. Mi, ha egymás közelébe kerülünk, abból sok jó nem sülhet ki. Igazából alig lehet vele két komoly szót váltani, de amikor vele vagyok nem is akarok. Meg se fordul a fejemben a komolyság. Jó, mi? -nevettem. Abbey...Abbey...na várj csak, mindjárt eszembe jut...ismerős. Igen, megvan, Abbey Green, igaz? -ismét előjött a szuper névmemóriám...bár az arca nem ugrott be így hirtelenjében. Sajna ismerni nem ismerem, de biztos aranyos csaj, pont mint te -pillantottam rá szemem sarkából, olyan bokorba csalogatóan. Persze, vannak a mardekárosok közt is jófejek, nehéz rájuk találni, de azért akad. Mondjuk Beatricet annyira se ismerem, mint Abbeyt, de már a nevét hallottam.

- Óhh, pedig olyan szívesen elhúztalak volna a másik padig -hülyültem. Örülök, hogy bírsz, titkon reméltem, hogy szimpi leszek neked. Elvégre két vicces ember... -néztem mélyen a szemébe.

- Most végképp megnyugodtam. Sikerült elűznöd a kételyeimet, mert valóban volt pár, jól láttad az arcomon. De, ha tényleg az vagyok akinek gondoltál, akkor az jó hír...örülök, hogy ilyen hamar rájöttél erre. -kacsintottam rá, majd pillantásom a mellettem unatkozó könyvre tévedt. Hogy állsz a mugliismerettel? -vettem kezembe az elhanyagolt könyvecskét.

- Igazából én se tartom magam túl normálisnak, ha jobban belegondolok. De egyszerűen így érzem jól magam, nem is akarok olyan lenni, mint a többi roxfortos diák. Nekem nem a varázslás a minden, de azért nem rossz, hogy megvan ez a képességem -vigyorogtam. Viszont a mugli világtól képtelen vagyok elszakadni...ebben nőttem fel. Aki meg ezt nem tudja elfogadni, azt csak sajnálni tudom.

- Ha azt hiszed, hogy ez az egetrengető mosoly és kacagás elég lesz a győzelemhez...akkor csalódást fogok okozni -és úgy elkezdtem röhögni, mintha csikolnának...sokat gyakoroltam ezt. :D

- Hát az mindenkivel előfordul. Én is estem párszor a fejemre, öröm, hogy még nem tört be soha. -hogy bizonyítsam, hogy valóban hülye vagyok, leguggoltam és a középső ujjammal lekopogtam ezt 3-szor a fából készült pad alján...majd mint aki dolgát jól végezte visszaültem Hannah mellé. Sőt egyszer sikerült a karomat magam alatt hagynom esés közben...gondolhatod mi lett a vége... -húztam el a szám, felidézve azt a mérhetetlen fájdalmat, amit akkor éreztem.

- Ide a homlokomra kérek egy aláírást hölgyem -mutattam nevetve a pontos helyet. Így igaz, a mozgás mindig nagy lehetőség. És gondolj bele, ha majd kézenállva közelíted meg a görény mardisokat...felugrasz és úgy boxolsz be -röhögtem, ahogy elképzeltem a szituációt.

Igazi felüdülés volt ez a társalgás. Szerintem kimondhatom, hogy bővíthetem a barátaim listáját.

Lélegezni kezdek, és szorosan lehunyom a szemeimet. Mindaddig így akarom tartani, míg meg nem hallom a távolodó lépteit, vagy legalább valami gúnyos ciccentést, vagy egy kárörvendő nevetést, vagy bármit, ami megerősít abban, hogy igazán megérdemelt már végre egy nagy büdös pofont. Tény, hogy általában megérdemli, hisz igazán rászolgál az örökös dicsekvésével, piszkálódásával és a beszólogatásokkal, és azzal hogy soha nem kér bocsánatot és hogy soha nem is bán meg semmit, de mindezek ellenére sem tudom gyűlölni, nem tudok rá haragudni, sőt, mindezzel csak azt éri el, hogy jobban és jobban kötődöm hozzá. Mert minden disznósága és szemétsége ellenére is van mindig egy-egy pici gesztus, egy mosoly, egy érintés, egy csók, vagy valami a hangjában, amitől megdobban a szívem és bizseregni kezd a gyomrom, és az ilyen apróságokkal láncol magához. Még ha folyton el is taszít, mindig utánam nyúl. Mint egy rossz játék, melyben csak én veszíthetek, de azt is csak azért, mert hagyom nyerni.
De az ég szerelmére, ki ő nekem? Miért éri ez meg nekem?
Kisemmiz...
De ennek most vége, legalábbis ezt hiszem mindaddig, míg meg nem érint. Az állam alá nyúl, és én lezsibbadok, annyira, hogy bár legszívesebben újra ráüvöltenék, hogy takarodjon innen, menjen a közelemből... még mielőtt...
Ehelyett marad és én is csak állok, tanácstalanul, megsebezve, miközben felemeli az arcom, és tekintetem előbb-utóbb rátalál majd az övére. Miért nem képes egyszer azt csinálni, amit mondok neki?! Ám hiába, már megtörtént, a szemembe nézett, én pedig visszanézek rá.
És teljesen ledöbbenek a szavaitól. Legszívesebben elbőgném magam itt helyben, és csak azért nem teszem, mert én már nem sírok többé. Elcsapom a kezét az állam alól, és annyi mindent mondanék hirtelen, hogy teljesen leblokkolok egy pillanatra. Megint a földet nézem a lábunk alatt. Egyszerre akarom az arcába üvölteni, hogy gyűlölöm, és azt, hogy szeretem, egyszerre akarom megmondani neki hogy nem vagyok a lábtörlője és azt, hogy mellette leszek, hogy számíthat rám mindenben, de mindezek felett győz a büszkeségem.
- Tűnj már el!
Kezem az inge után kap, eredetileg azért, hogy távolabb taszítsam, de végül csak belekapaszkodom.
- Tűnj el innen, tűnj el a fejemből, és tűnj el a gondolataimból...
Nem teheti ezt velem, nem...

A ceruza vége elindul a papíron, kacskaringós vonalként hagyva maga után az útját, én pedig egészen közel hajolok a térdemhez, amelyen a jegyzettömböt tartom. Az előbb még konkrét tervem volt a rajzzal kapcsolatban – azt hiszem, a Köpkő Klub e havi versenyének a plakátját akartam felvázolni –, de hirtelen mintha elvesztettem volna a határozottságomat. Vagyis inkább az alkotókedvet. Így a kunkorodó vonal értelmetlenül fodrul önmagába, és kusza grafit gomolyagként pihen meg a kezem alatt. Egészen különös feszültség lett rajtam úrrá, mint amikor egy szempár szegeződik az ember tarkójának. Rosszat sejtve hátralesek a vállam fölött, de csak a csupasz fatörzs néz vissza rám, ami eddig is ott állt a pad mögött. Visszafordítom a tekintetemet a lapomra, de már egyáltalán nincs kedvem semmiféle tervezéshez.
Épp mikor ehhez a végleges elhatározásomhoz jutottam, valami mégis megmozdul mögöttem. Pontosabban egy hang az, egy csattanás, amitől majdnem egyensúlyomat veszítve zuhanok a földre. Hát mégsem vagyok egyedül! Ismét megfordulok, de most egész törzsből, s ekkor találnak hozzám a fa mögül elejtett szavak.
- Talán mert szokásoddá vált hátulról támadni – jegyzem meg nem kevés célzattal a hangomban, épp olyan halkan, hogy azt még Ő is meghallhassa. Most komolyan, mekkora esélye volt annak, hogy pont Yvette-tel akadok össze ezen a csöppnyi helyen? – Én csak megadom neked a kellő felületet.

Nem érzem ki a hangjából, hogy sokat töprengett volna a legutóbbi összeszólalkozásunkon, legalábbis nem tűnik sokkal kedvesebbnek, mint egyébként. Kicsit előredőlök ültömben, hogy jobban lássam, mit csinál éppen. Áh, sejthettem volna, hogy az egyik tankönyvét igyekszik kihámozni a táskája börtönéből. Kétségkívül nem sokáig bírja támasz nélkül, és kezdem azt hinni, hogy keményen függő lett. Tanulás-függő. Bár.. ha jobban belegondolok, mindig is az volt.
Idegesen túrok bele a hajamba, még mindig a térdemen elnyúlva, hogy azért biztos távolságból szemmel tarthassam a tűzokádó vélát. Hiába haragszom rá, és érzek miatta lelkiismeret-furdalást, közben még kíváncsi is vagyok. Furcsa, hogy ennyi mindent képes vagyok egyszerre érezni, de tényleg szeretném megtudni, hogy mit gondol most.. mindenről. A viselkedéséről, rólam, önmagáról..
- A múltkor nálam maradt a Bűbájtanod – szólítom meg magabiztos rekedtséggel, de nem fűzök semmi egyebet a mondandómhoz. Tényleg kölcsönkértem tőle a könyvét, és amikor olyan feldúltan beledobáltam a cuccaimat a táskámba, ezt is belefogtam a saját holmim kupacába. Nem is értem, hogyhogy nem követelte vissza tőlem. És most mégis ezzel hozakodom elő, amikor jól tudom, hogy úgysincs itt nálam.

Odébb araszolok a padon, hogy ne kelljen olyan nyakatekert pózban figyelnem rá, ha esetleg méltóztatna válaszolni nekem. Bár ennek nem adok olyan sok esélyt.

A könyvbe temetkezve szinte nem is látom a külvilágot, s többek közt ezért szeretem az irodalom példányait. Olyan jól eltakarnak. S ha nem akarod hallani a világot, hát megmentenek tőle. Mondjuk nem épp az átváltoztatás könyvemre kellene ezt mondani, mert mégis csak egy tankönyv, azonban nekem bármi legyen is az, megfelel. Emlékszem év elején a feminista világ felépítéséről szóló példány volt a Nagyteremben folytatott évnyitón a kezembe. S akkor senki sem merte megkérdőjelezni, hogy mit keres az nálam, talán azért, mert elértem a kívánt hatást és észre sem vettek, ahogyan én sem fordítottam senki felé nagy érdeklődést, figyelmet meg még annyira sem. Viszont már akkor is volt valaki, akinek szemet szúrt a viselkedésem. És az a személy egész este megpróbált szóval tartani. Ráadásul most az illető épp itt ül pár lépéssel előttem. Bishop, a minden lében két kanál?

S míg az én tekintetem szorgosan járja a lap szépen nyomtatott sorait, addig Bejamin hangja jut el hozzám. Meglepetésemre legalább annyira sértődött stílusban válaszol, mint ahogyan még soha. Mert voltaképpen a régebbi összezörrenéseink során épp ő volt az, aki kereste a társalgást velem, s most fordult elő talán először, hogy ez nem fordult elő.
Ám nem akarom, hogy lássa mindezt rajtam. Nem, nem, nem. Még csak az kellene.
Érzem magamon a pillantását, a fürkésző tekintetet, de azért sem adom meg neki azt az örömöt, hogy lásson rajtam valamit. Bármit. Semmit. Rezzenéstelenül ülök, aztán végül nagy sokára kecses mozdulattal lapozok egyet. Már igazán olvasni sincs kedvem. Jobb lenne, ha tényleg estére hagynám. Fölösleges a koncentrálással vesződni, Ben miatt úgysem megy. S magamban sóhajtok egy hatalmasat, miközben a kezeim becsapják a könyvet, hogy az ismét a táska mélyére kerüljön az ott uralkodó rendbe.
- Ez igazán kedves tőled? - Válaszolom Benjaminnak némileg melegebb hangszínben a bájos megjegyzésre, amelyet kaptam tőle, de persze mint mindennek, ennek is megvan a célja. S a befejezés egy másodpercnyi szünet után érkezik is, még ridegebb stílusban, mint ahogyan azt talán kellett volna.  -? de nem kellett volna erőlködnöd? el ne eredjen az orrod vére még a nagy erőlködésben. -
Mondhatnám, hogy nem venném a szívemre, de ez csak felemás igazság lenne, szóval nem mondom. Már az undokság sem érdekel, elvégre rajtam túltenni úgysem tud. Inkább fel is állok, miközben a könyvekkel megrakott táska cipzárját próbálom behúzni. Az én táskám ugyanis tönkrement, van egy sanda gyanúm, hogy az egyik elsős taknyos kölyök tette tökre, így kénytelen voltam Yolandáét kölcsönkérni, pechemre.

És míg a mugli kütyüvel szenvedek, a táskából előbukkan egy barna kis csücsök. Ennek köszönhetően pedig rögvest bevillan, hogy ez még a nyakamon maradt. Ugyanis a Roxmortsi út óta nálam van. Na itt a remek pillanat. Bár nem a legjobb, de? mégis megteszi.
Ujjaim lágyan de határozottan fonódnak a kis barnaság szélére, hogy finoman kirántva a többi vaskos könyv fogságából végre az én kezembe landoljon. Sokkal vékonyabb könyv ez, mint a többi, de nem is ez a fontos benne, hanem az hogy, nincs benne semmi. Tényleg semmi. Most persze jönne a kérdés, hogy minek veszek olyan könyvet, amely üres, de nem naplóvezetés miatt. Ahhoz ez túl nagy. Viszont vázlatokkal, rajzokkal meg lehet tölteni. Persze nem az én tehetségemmel.
- Nem számít. Majd elpostázod, ha lesz egy csöpp időd? -
A könyvemre mindössze ennyi a megjegyzésem, miközben lassan elindulok előre. Bishop  úgyis tudja, bevasalom majd rajta, de egyenlőre tudom nélkülözni. Ha annyira égek a vágytól, elveszem a Yolandáét, amely kicsit megviseltebb ugyan, mint az enyém, de azért használható. S lényegében ennyivel le is tudtam a bűbájtan tankönyv kérdését. A kezemben lévő mappát viszont nem. Azt még valahogy oda kellene adnom Bennek. És ez nagyobb feladatnak tűnik most, mint egy RBF vagy egy RAVASZ vizsga. Ennek ellenére a kezem ösztönösen mozdul, s a fiú felé nyújtom a kötetet, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Igaz, megfordult a fejemben hogy az ölébe hajítom, de hát az? az? azt nem illik.
- Békülési ajándéknak szántam? - Na ez a nevetséges a javából. S a nemtetszésemnek egyetlen apró kis grimasza nyilvánul meg az arcomon, mégpedig az, hogy elhúzom a számat. ? ?de azt hiszem nincs szükség már rá. ?
Ezzel pedig le is tudtam. Így miután Benjamin kezei közé kaparintotta a számára értékes kincset, én elindulok be a kastélyba. Útközben azért hátrafordulok, még egy megjegyzés erejéig.
- Azért remélem, rólam nem lesz benne több kép. A Jéghercegnőt senki sem kedveli. ?
Nem kell a népszerűségemet még tetézni. Így is van belőle elég bajom. De Bishop esetleges megjegyzésére már oda sem figyelek. Mindössze csak? elindulok ismét az ajtó felé, majd talán fel a hollóhát klubhelységébe, mert már igazából nincs mit keresnem az udvaron.

(http://www.frpgs.co.cc/images/agh1ypaj363l2zo13jsp.png)

*Kezdett Hannahban végre tudatosulni, hogy ezzel a bocsánatkérő áradattal inkább eltaszítja magától a fiút, minthogy jól érezné vele magát. Igen, kicsit túlbonyolította a dolgokat? sőt sokszor nem is kicsit. De hát ez volt ő és bármennyire is helytelenül cselekedett néha, ez már olyan berögződés volt nála, mint más embernél a levegővétel. Szóval már-már ilyen komolyságúvá fajult ez az egész, s lassacskán már tényleg a rossz szokásaihoz lehetett sorolni a túlzott sajnálatot és a bűntudat felesleges érzetét. Szerencsére még nem volt kóros azért az esete, de nem is volt egy túl egészséges vagy hétköznapi dolog, hogy valaki ennyire szánta bánta ekkorka kis bűnét, mely még annak sem volt mondható ebben a pillanatban. Mert ezernyi kín söpört végig szinte teste minden porcikáján amikor megpróbált eddig bármikor eltérni jó avagy rossz szokásaitól. Sajnos az embernek a teljes értékű léthez mind a kettőre feltétlenül szükség van. Talán ezeknek a száma valakinél eléri a többszázat, vaalkinél csak az egyet vagy a kettőt. Nem számít. A lényeg, hogy minden ember más, mások a gondolataik, a testük, a lelkük, az agyuk, a félelmeik, a kedvenceik, az érdeklődési körük, a? egyszóval mindenük? Nincs két egyforma földi halandó, mert pont ez a szép ebben a már-már reménytelen jövőjűnek tűnő világban, hogy minden lélek más-más titkokat és érzéseket rejt, s ezért van értelme a barátságnak és a beszélgetésnek. Ha soha nem kérne senki bocsánatot az se lenne jó, ha pedig folyamatosan mindenért, az már unalmas és idegesítő? Viszont a tökéletes egyensúlyt nem mindenki képes elérni, de aki mégsem az pedig másban bír nagyobb önuralommal. Ez az élet rendje? *

- Jól van, igazad van, tudod? áh? mindegy? sokan néha ki tudnak borulni tőlem az ilyen érzelmi kirohanásaim miatt? Néha, főleg ha zavarban vagyok akkor hajlamos vagyok nagyobb jelentőséget tulajdonítani az effajtáknak. Bocsi. Ezért is. De emiatt már csak egyszer kértem! ? mondta vigyorogva és lakatot téve a szájára.

*Igen, néha Hannah úgy viselkedik, mint egy szégyenlős óvodás? Pedig nem ilyen legtöbbször, sőt a Roxfort egyik legvagányabb kiscsaja, pláne harmadik évfolyamon. Azonban ritkán, de megesik, hogy rá is rájön az ?ötperc? amikor kicsit lankad az önbizalma és túl nagy önkritikát állít fel. *

- Nos olyan mondjuk még nem esett meg, hogy kék-zöld foltokat szereztem volna, vagy esetleg monoklit a szemem alá, de valószínűleg azért, mert lány volnék. Azért egy aranyvérű kis porontynak nem azt tanították 7 évesen, hogy üsd-verd a lányokat. Maximum azt, hogy fennhéjázó módon hord le őket mindennek, majd szépen, előkelő léptekkel suhanj el mellettük, akárcsak a szellő, hogy még ők érezzék magukat megalázva, megszégyenítve és lenézve? Ez az általános Mardekáros világkép? Nem valami helyes, de ez van? azt viszont nem mondom, hogy ezt kell szeretni? Jah és szerintem viszont tényleg bölcs dolog amit mondtál, egy fiúnak főleg! És nem minden az izom vagy az erő? Sokszor többet ér egy gyorsan pörgő agy, mint két kigyúrt kar, komolyan! ? mondta kis mosollyal a szája szegletében.

- Hát elhiszem, de nem is kell a legjobb haverokkal komoly és életbevágóan fontos csevejeket lebonyolítani? Én is azért szeretek a barátokkal lógni, mert olyankor végre kibújhatok a hivatalos öltözékből és, mintha visszakapnám a saját bőrömet, a saját személyiségemet? - mosoly és folytatja ? Ismered Abbeyt? Mármint hallottál már róla?? Mármint láttad már? Nah érted mit akarok kinyögni? - mondta egy kacajjal körítve ? Szóval igen, nagyon aranyos meg minden? És én az lennék? Nos köszönöm, örülök, hogy 5 perc beszéd után így látod! ? köszönte meg szívből jövő hálával a szemében.

- Nah azért neked sem kell önkritikáért a szomszédba menned, de voltaképp igazad van és tök jó veled dumálni, mert nem kell etikett szerint csinálni mindent, mint néhány olyan emberrel? - mondta kis panaszkodással a hangjában a Griffendéles leányzó.

- Mugliismeret? Nos anyukám mugli úgyhogy nem rosszul, mert van tapasztalatom is benne, de amúgy is a kedveltebb tárgyaim közé tartozik? na és te? A muglikat gondolom bírod! ? válaszolta vidám hangon Hannah.

- Azt hiszed legyőzhetsz a saját műfajomban? Már-már úgy keresztnevemmé válik a mosolygás, és senki sem állíthat meg benne! ? mondta olyan hangon, mintha egy akciófilm főgonoszát játszaná ? Héé, tudsz te ennél jobban is röhögniii! ? mondta ki majd azon nyomban elkezdte csiklandozni a fiút, de csak úgy 10 másodpercig.

- Nos úgy látom komisz kis gyerek lehettél, tényleg az a nagyon hiperaktív, szebb szóval? örökmozgó típus, aki sosem fárad el, de este úgy nyomja az ágyat, mint akit meglőttek. Hát ez a helyes, mert az a jó dolog, ha az embernek felettébb játékos gyerekkora van, akkor válhat belőle teljes értékű egyén? szerintem?

- Áh máris adom uram! ? mondta viccesen és a mutató ujjával egy Hannah Whitney aláírást varázsolt Kevin homlokára ? Csak UV fényben látható! ? nevetett ? És nem kenyerem az erőszak, de ha kell és szükségét látom akkor? nah? érted te is? remélem legalábbis! ? mosoooly.

*Nos már ez a társalgás sem mondható túl értelmesnek vagy szellemi munkát igénylőnek, de pont ezt élvezi benne a két fiatal, hogy ebben a percben kikapcsolódhatnak és nem kell szigorú szabályok szerint beszélgetést folytatniuk egymással, mint az órákon a tanárral. *

//Miss Little Szmájli 8)//

Csak úgy záporoztak a kérdések és válaszok. Ezt élveztem igazán, ez volt az életem...a beszélgetés. Nem sokáig bírtam szó nélkül, de ezt már mindenki tudja rólam. Viszont az persze nem volt mindegy, hogy kivel történt az a társalgás. Most itt ültem az egyik "legforgalmasabb" udvaron, annak is az egyik szélen elhelyezkedő padján egy imádnivaló csajjal. Mert Hannah valóban az volt, és talán nem túlzok ha azt mondom, hogy ennél jobb beszélgetőtársat keresve se találtam volna. Igazából olyan volt mintha a húgommal beszélgetnék. Nagyon közel éreztem magamhoz, úgy éreztem, hogy szinte egyek vagyunk...tudjuk mire gondol a másik, tudjuk meddig mehetünk el. Az a bocsánatkérős szitu pedig már egy cseppet sem érdekelt, tudtam, hogy megértette, és ő is szeretne más vizekre evezni...élvezni a társalgást. Azok a nevetések... Talán ennyit egyszerre még életemben nem nevettem. Szinte minden mondatunkban volt valami mulatságot fakasztó dolog, és ezt élveztem a legjobban. Imádtam viccelődni, bolondozni...önfeledten kacagni. És ezt Hannahval mind lehetett. De nem csak ezt. Ahhoz képest, hogy ilyen hülyülős lány volt, ki tudta belőlem hozni a komolyságot...ami sokszor nehezen jött elő. Neki mégis sikerült. Lehetett vele komolyabb dolgokról beszélgetni, és ez szerintem mindkettőnket meglepett. Egyikőnk se hitte a másikról, hogy tud komoly lenni. Pedig...

- Ne, ne, ne, ne is mondj semmit! -kezdtem egyből mikor megszólalt. - Én nem borultam ki, félre ne értsük egymást. Már megint kezded?...vagyis folytatod? Persze, most csak egyszer...de ezelőtt hányszor is? -röhögtem a helyzeten, és magamban számolgattam, nem sikerült két kezemen összehozni a végeredményt.

Nem tudom mennyi ideje ülhettünk így itt, nekem soknak tűnt...de valószínüleg nem lehetett több 10 percnél. Időérzékem az nem nagyon van. Lábam kicsit elzsibbadt, megmozgattam kicsit, majd egyiket a másikra pakoltam.

- Ami késik nem múlik. -feleltem viccesen, de annál bölcsebben, bár magam se gondoltam komolyan. -Hát igen, valószínű, hogy nem erre tanították őket...nekik a lelki terror a fontos. Pont ahogy mondod. Szegény haveromat is kinézték maguknak, mert látszik rajta, hogy fél tőlük. Pedig a gyengeség ilyenkor a legrosszabb amit tehet. Állandóan bíztatom, hogy legyen kemény, mutassa azt, hogy lesz*rja az egészet...már bocs a kifejezésért...csak hát ilyen a jelleme. De ezt félretéve a legjobb fej. -meséltem.
- Áhh, egy mardistól mit várjunk? Megnevelni nem lehet őket, mindig is ilyenek lesznek...tényleg a legjobb beletörődni, ha már változtatni nem lehet rajta. Nem lehet mindenki olyan tökéletes mint mi. -nevettem rá. - Igen, főleg akinek nincs két izmos karja...bár én gyúrok. -feszítettem be vigyorral a fejemen. -Na jó, csak edzek...gyúrástól ez messze áll. De nem is zavar a dolog, sokkal jobban szeretem ésszel megoldani az ügyeket, ha már van...

- Na jah...a haverok nem azért vannak. Amikor velük vagyok kikapcsolok, teljesen kibújok a bőrömből, és szabadjára engedem ami bennem lakozik. Bár ha jól belegondolok nem csak haverokkal nyílok így ki, eleve így közelítek mindenkihez, aki meg nem veszi a lapot...az így járt. Akkor nem erőltetem a dolgokat. Az szeretek lenni aki vagyok. Szóval érted. -hiperszéles mosoly.
- Értem persze. Két bolond könnyen megérti egymást, nem? -kacsintottam rá. - Nem, személyesen nem ismerem, de hallottam már róla...hugrás ugye? Biztos aranyos...igen az vagy! Ez milyen kérdés? -néztem rá felhúzott szemöldökkel. - 5 perc??? Komolyan csak ennyi? -néztem a karomon elképzelt órámra, mivel nem volt rajtam. -De akkor is aranyos vagy ha 5 perc. -tettem le a kezem nagy vigyorgás közepette.

- Persze, nekem is megvan az önkritikám, de ez szerintem egy nagyon jó dolog. Akinek egy szemernyi sincs, az túl öntelt, azt hiszi magáról, hogy mindig mindent jól csinál. Pedig ilyen ember nem létezik. Ennek örülök...etikett?? Az meg mi? -röhögtem tettetett hülyeséggel.

- Komolyan mugli?? Nem gondoltam volna... Ez csúcs, szeretem a félvéreket...mármint nem olyan értelemben...szóval nem bőrszín...érted te. -fejeztem be miután már sikerült jól bekevernem magam is. -A kedvenc tantárgyam, imádok új ismereteket szerezni róluk, érdekel a mugli világ és kész. Hisz félig én is az vagyok. Nézd csak ezt a könyvet. -kaptam fel a kissé elhanyagolt könyvecskét és a lány kezébe nyomtam. - Ha gondolod lapozz bele, de ha érdekel akár el is viheted.

- Azt hát. Addig küzdök amíg nem sikerül...sosem adom fel - tettem hozzá határozott, fenyegető hangon, majd kitört belőlem a röhögés. - Áhh neee!! -kacagtam már-már fuldokolva, mikor a lány keze elérte a hasam. - Hozzá akarsz juttatni a győzelemhez? -röhögtem és röhögtem, miközben próbáltam kibújni a csaj kezei közül.

- Pontosan ilyen voltam, de azóta se változtam túl sokat ebből a szempontból. A mozgás ugyanúgy az életem része...fontos része. Este pedig most is úgy alszom mint a bunda. -mosolyogtam. - Így van...te aztán tudsz bölcs dolgokat mondani. Mindennel egyet kell értenem. Szerintem is a gyerekkor határozza meg, hogy milyen leszek ha felnősz. Ez alapozza meg az egészet.

- Azta!! Veszek egy UV lámpát azonnal! Ezt látnom kell! -mondtam, mint egy kissrác aki most kapta meg azt a játékot amire legjobban vágyott. - Értem, mint mindig. -feleltem, miközben a homlokom tapogattam ámuldozva. :D

Jól éreztem magam. Ez szerintem mindent kifejez.

Nos a igen, talán a legmosolygósabb lány címen kívül Hannah Whitney a legtöbbet fecsegő hölgyemény díj jogos tulajdonosának is tudhatja magát. Bizony, ha egyszer valakivel csevejbe elegyedik ott nincs megállás, egyszer miatta még egy kis első évfolyamos is lekéste a sok locsogása miatt az óráját, amely pont Piton professzorral lett volna és ezért jó alapos szidást kapott. Hála a lánynak. Nagyon röstellte a dolgot, azután is vagy százszor legalább bocsánatot kért, ha nem ezerszer, de a kiskölyök már félt tőle meg a nagy szájától, hisz csak 10 éves volt? szegényke? Bár Hannah egy jótett lélek, azért a túl ?odafigyelés? néha ilyen terrorba torkollhat. Hát igen, néhány efféle apróság még nem készült fel a világ dolgaira? főként lelkileg? az ő kis birodalmukon sebet ejt, ha valaki tőlük függetlenül segíteni próbál, mert azt ők támadásnak fogják fel, és sokkal visszahúzódóbbakká válnak szép lassan, az idő múlásával...
Jó tett helyébe jót várj, tartja a mondás?
Óh de szép áhítás ez?
Mintha valaha is valóra válna?
Ha mégis akkor is egy életbe elég kevésszer?
Kevesebbszer, mint ahogyan azt kéne?
Ez a mai világ már? csak rohanás?
Igen, ez a beszélgetés azért más, felszabadultabb és vidámabb, mint amikor egy eltévedt kisgyereket próbálsz a helyes folyosóra vezetni mikor még magad sem ismered túlzottan az aktuális helyet és együtt bolyongtok tovább? Igen, ez határozottan más szituáció?

- Oké, abbahagytam.. bár látom, téged eléggé kiboríthattalak, ha? ha csak hebegsz-habogsz össze-vissza? nos, ezért is bo? szóval remélem helyrejön a nyelved állása és nem marad így! ? tette hozzá mosolygás közepette.

- Akkor mostantól a bocsi az tiltott, vagy ha úgy tetszik tabu szó! Mint mikor? - mondta, majd elhallgatott és visszaemlékezett egy mugli rajzfilmre, melyet a televízióban látott amikor nemrég hazalátogatott, s abban épp azon sopánkodott a tanár, hogy a fiú kimondta a ?b? betűs szót?

- Nos, igen? már nagyon elvadultak a dolgok, s a zöldszegélyes erőemberek úgy gondolják, hogy kedvükre szórakozhatnak szegény ártatlan kis diákokkal, akik vagy félnek vagy túl bátrak velük szemben, s valamelyik a kettő közül nem tetszik a kicsi szívüknek. Óh, szegénykék? Bár olyankor otthon is gondok lehetnek, vagy nevelésben, vagy bánásmódban, vagy veszekedések miatt, mert magától egy gyerek nem lesz ilyen? öö? elfuserált? - nyögte ki végül Hannah, majd kivételesen kicsit komolyabb arckifejezést vágott, egyszer az életben.

- Nos, nem is érdekelnek, foglalkozzanak csak a saját kis rosszul alakított életvitelükkel, és tartsák távol magukat tőlünk! Ugye? ? mondta vigyorogva ? És hát igen, nálunk tökéletesebb nincs persze a Föld kerekén, nyithatunk akár ?Hogyan érd a tökéletes lelki állapotot?? klubot figyelj! Ezt a gyönyört már tanítani kell! Önképző kör! ? viccelődött vidám fejjel a lány.

- Értem én. Persze, ez veelm is természetesen így van, hisz a barátaink azok az emberek akik talán a legközelebb állnak hozzánk és velük megoszthatjuk minden minket bántó problémát és jókat dumálhatunk is, ha épp olyan kedvünkben vagyunk! Szóval a legtutibb dolog a világon a barátság! Van is egy nagyon szép idézet miszerint: "A bánat megvan magában is, de hogy az örömöt teljes mértékben átérezzük, meg kell azt osztanunk valakivel." Mark Twain. Ez szerintem egy nagyon igaz állítás és tényleg? nem érheted el a boldogság legfelsőbb fokát, ha nem élvezi valaki veled együtt azt? - mondta, már-már könnyeivel küszködve, mert kissé elérzékenyült, de aztán a következő témától hamar jobb kedvre derült, s újra a régivé varázsolódott vissza.

- 5 perc? szerintem, de csak úgy mondtam? és örülök, hogy tényleg így látod, te ezért vagy aranyos! ? mondta óvodás kislány módjára vigyorogva.

- Igen, az önkritika fontos, de ha mondjuk valaki tudja, hogy ő jó jegyet érdemel, mert kitett magáért és ezt be meri ismerni a többiek előtt, akkor a lusta nagyszájú libák elkezdenek szörnyedezni, hogy mit képzelsz magadról ,meg hogy milyen öntelt kis hülye vagy és milyen gáz és ők milyen édesek és tökéletesek és mindenki értük van oda! ? hadarta el gyorsan, ugyanis az egyik barátnőjével ez már megtörtént és akkor is felettébb bosszantotta a dolog.

- Igen, félvér és ezért is szoktak néha beszólni a kis fruskák, hogy én csak féltékenységből olvasok be nekik, ha szemetek valakivel. Na persze, mert az egész világ olyan akar lenni, mint ők, persze? csakis? ez minden álmom, remélem te is rájöttél már! ? mondta mosolyogva ? Milyen könyv ez? ? kérdezte, majd alaposabban szemügyre vette.

- Megtaláltam a titkos fegyvert és immár a kezemben tartom! A kezemben tartom! ? ismételte kacagva ? Gonosz nevetés következik: Muhahahahaha? - próbált egy silány utánzatot nyújtani ebből a műfajból.

- Felettébb nagy öröm tölt el, hogy egyet értesz körmönfont elméletemmel! ? mondta, majd mosolygott egy sort ? De tényleg, így is gondolom. Hát nah, néha komoly is tudok lenni, bár az ritka? pláne hogy ilyen gyakran változik a hangulatom? egy beszélgetésen belül? ilyen még sose volt, ez tök furi! ? vigyorgott.

- Óh helyes, szerezd be minél hamarabb, nehogy lekopjon a mű! Ja és majdnem elfelejtettem mondani az árat a dedikálásért, hisz manapság semmi sincs ingyen? - mondta sunyin, de közben nevetgélve.

~ Nagyon rendes, tényleg odafigyel arra amit mondok? persze én is az ő mondandójára? olyan mint a Yin és a Yang, kiegészítik egymást és tényleg? mintha ez egy ilyen eset volna? de ez nem rossz, sőt? nagyon szórakoztató és ez is komoly, mert már annyit vigyorogtam az elmúlt néhány percben, hogy majdnem kiakad az állkapcsom! ~

//Csak Neked :-*//

Hannah csak mosolygott és mosolygott. Egyszerűen nem tudta abbahagyni, ahogy én sem. Ennyit egy huzamban talán még sose nevettem, legalábbis emlékeimben nem él hasonló eset. Ráadásul ilyen rövid idő alatt ennyit...nem semmi. Már kezdtem megijedni, hogy a végén úgy marad a szám, vigyorra állva...kicsit furcsa lenne. Mondjuk gondoljatok bele abba, ha Piton óráját mosolyogva ülném végig. Vicces lenne. Vagy a folyosón beszólongató mardekárosokra csak vigyorognék. Vajon mit szólnának? Lehet, hogy meglepődnének, talán egy jó fegyver lenne az örök mosolygás. De az is megeshet, hogy egy jól irányzott balossal visszaállítanák a szám eredeti állapotába. Na de ezen még nem kell gondolkozni, hisz az a bizonyos testrészem még úgy mozgott ahogy én akartam, nem élt saját életet. És talán addig jó nekem.
Csak most figyeltem meg jobban a lányt. Meglehetősen csinos volt, és idősebbnek nézett ki mint amennyi volt. Bár az örök jókedv, a bájos arc mégis fiatalabbnak mutatta. Őszintén szólva el se tudtam képzelni őt sírni, vagy szomorkodni. Pedig biztos volt már ilyen, hisz az embernek nem lehet állandóan jó hangulata, az már nem igazi ember. Most néztem meg először Hannaht úgy mint egy lányt. Eddig úgy tekintettem rá mint egy testvérre, mondjuk ez nem is változott. Az összhang teljesen megvolt kettőnk között, olyannyira, hogy akár gondolhattam volna többre is, de mégsem...valahogy meg se fordult a fejemben, hogy mi ketten esetleg... Persze nem azért, mert nem volt szép, egyszerűen csak nem tudtam rá úgy tekinteni. A barátsága volt fontos számomra.

- Ki ne merd mondani! -röhögtem. -Nem, hidd el engem nem lehet ilyen könnyen kiborítani, ahhoz még sokat kell fejlődnöd. -vigyorogtam rá. -Látod már ki is gabalyodott a nyelvem! Ez jó ötlet, aki kimondja az csinál 5 fekvőtámaszt! -mondtam keményen, mert én csak a tornára tudtam gondolni...más nem létezett. De legalább biztos lehettem abban, hogy nem mondja ki.

- Hát figyelj, ők olyanok, hogy mindig találnak valamit ami miatt szekálhatják a másikat. Ha nincs okuk rá akkor keresnek, nem bírják ki anélkül, hogy belekössenek valakibe. Ez az életük...jaja jól mondod, tuti, hogy a nevelésben van a baj. De most gondolj bele, hogy bánhat az a szülő jól a gyerekével akivel ugyanolyan rosszul bántak? Sehogy...na pont ezért egy megállíthatatlan folyamat ez, amíg léteznek addig így is lesz. Bele kell törődni, nincs más választásunk. És én azt is teszem. -küldtem felé egy amolyan "tedd te is azt" pillantást.

- Pontosan! -nevettem. - Hogy találtad ki, hogy pont ezt akarom mondani? Kezdek félni tőled...belelátsz a fejembe?? -hőköltem hátra kiguvadt szemmekkel, nagy röhögés közepette. - Nem is rossz ötlet! Neked tényleg vág az eszed, mint a borotva. Szerintem ebben a suliban jópár emberre ráférne egy ilyen oktatás. Két profi, hozzáértő szakembertől. -hülyültem miközben azon kaptam magam, hogy majd lefordulok a padról a nevetéstől.

Hirtelen a nyakláncomhoz kaptam, hogy egyáltalán megvan-e még...vagy a nagy csikolás alatt sikerült leejtenem...de szerencsére ott lógott a helyén, a medállal együtt. Egy pár másodpercig szorongattam, talán a lánynak is feltűnt. Imádtam ezt a láncot, de főleg a rajta csüngő szerencsét hozó patkó alakú medált. Anyától kaptam még egészen régen, és azóta ez a legkedvesebb ajándék számomra. Állandóan rajtam van, még fürdésnél és alvásnál se tudok megválni tőle. Észbekaptam, hogy ez most nem a legalkalmasabb pillanat a merengésre és újra Hannah felé fordultam.

- Egyértelmű. Ha jól belegondolok nem is tudom mit kezdtem volna itt Bastian nélkül. Talán még mindig teljesen kívülállóként tekintenék a Roxfort világára. Nem érezném otthon magam...bár még mindig kicsit távol áll tőlem, de sikerült haverokra lelnem, és ez a sulit is megszerettette velem. Ez mind a "kis Picasson" múlott. -mosolyogtam felidézve a vele töltött legjobb pillanatokat. Volt bőven. - Ezt még sosem hallottam, de valóban szép.
Erre énekelni kezdtem: - Mert barát nélkül gyenge még a sárkány is... -vigyorogtam, majd átöleltem Hannaht. - Na nehogy sírj , nincs nálam zsepi. -küldtem felé egy apró mosolyt erősítésül.

- Aranyos vagyok? -széles mosoly, mint egy 5 éves. - Szerintem cuki, cuki vagyok! -daloltam viccelődve.

- Tojom le a hülye nagyszájú libákat. Felőlem érezzék maguk tökéletesnek, az sem zavar. Én mindig megmondom mit gondolok, legyen szó itt érdejegyről, vagy bármi másról. Aki fontos nekem azt meghallgatom, a többiekre meg nagy ívben... -vigyor. - Mindenki már tuti nem, mert itt ül a padon két kivétel...jah és mi többnek számítunk mint kettő. -nevettem a saját hülyeségemen. - Mielőtt megkérdeznéd, nem, nem vagyok öntelt...távol álljon tőlem. -kacagtam.

- Ez tök szuper! Már ezért is jó, hogy találkoztunk itt kinn. Ááá ne is foglalkozz velük, tudod milyenek, nem érdemes felhúznod magad rajtuk. Érnek ők ennyit? Dehogy. Már a köszönéskor tudtam, ne viccelj. Az a "hali", vagy nem tom mi mindent elárult. -fogtam a hasam a röhögéstől. -Jah és ahogy szapulsz engem, szerintem menj is, azonnal csatlakozz hozzájuk. -lábammal már dübörögtem a kemény talajon, annyira nem bírtam. - A címe: Varázslók vagy csak egyszerű muglik? -vettem kezembe a puha fedelű könyvecskét. - Nyugodtan elviheted ha gondolod, szerintem nagyon érdekes.

- Nem sokáig! -kiabáltam, majd odaléptem a csajhoz, és kicsavartam kezéből a nem létező fegyvert. - Én tartom a kezemben! Höhö! Ez jobb mint a muhaha... -röhögtem megállás nélkül.

- Tudok én mást tenni, mint egyetérteni? -néztem rá felhúzott szemöldökkel. - Az igazat beszéled, ezen nincs mit szépíteni. -mosoly. - Látod ezt is én hoztam ki belőled. De ahogy észrevetted én is tudok komoly lenni, bár nem túl gyakran sikerül...de most azért párszor összejött. Pedig nem is beszélünk hosszú ideje.

- Nem kopásálló? -pillantottam rá kérdőn. - Na mesélj, mennyit és miben fizessek? -néztem rá huncut mosollyal.

*Még mindig tökéletes volt a hangulat, Hannah még a barátjával sem szórakozott ilyen jól sohasem és voltaképp ez a tény még kicsit zavarta is. Kevin olyan hibátlannak tűnt, de nem egy Mardis vagy nem akárki szemszögéből, a Hannah-éból. Számára a vidámság, az őszinteség és a kedvesség voltak a legfontosabb tulajdonságok, csak ezután következett minden más. Az ő arcberendezése mintha csak ezen háromra lett volna kialakítva, de a jelek szerinte a fiúé is, hisz ennyit egyhuzamban még egész életében nem mosolygott. Pedig aztán ő tud egy jó ideig. Amikor szóban kell felelnie, vagy akár csak egy apró választ adnia és tehetetlen, mert nem tanult vagy teljesen leblokkolt hirtelen, esetleg nem figyelt oda, ilyen esetekben mindig bájosan rámosolyog a vele épp szemben lévő tanárra, szempilla-rebegtetés és minden egyéb csel ami csak eszébe jut, hogy ne kelljen azon nyomban válaszolnia a kérdésre, melyre most képtelen lenne. Odafigyel, hogy mindig legyenek ilyen apró kis trükkök a tarsolyában, hiszen ki tudja mikor jön épp jókor az efféle közjáték. Egy lánynak nagyon fontosak az etéren szerzett képzettségei, mert ha egy fiú csinálná ugyanezt? nos? egy kicsit ferde szemel tekintenének rá azután a tanárok vagy akárki más? *

- Majd előbb-utóbb úgyis sikerül! ? mondta vidáman ? Na akkor mától ilyen szó nincs a szótárunkban! De miről is beszéltünk? ? kérdezte nevetve, s közben a fejét vakargatta, mintha tényleg halvány fogalma sem lenne az egészről ? Örülök, hogy ezt megbeszéltük és nem orroltál meg rám emiatt a hülye ?sajnálomosdi? miatt? - vallotta be semleges arccal, majd mikor túlesett a mondaton újra kivirult a feje.

- Nos, igen ez igaz, de mégis? kéne komolyan valami ?Legyél normális másokkal? különfoglalkozás az ilyen nehéz eseteknek, mint ez a jópár a Mardis? de a szomorú az, hogy nem csak a zöldszegélyes ház tagjai közül vannak efféle selejtek? az egész suliban, még a Griffendélben is, én már találkoztam olyannal? nem tudom mit ihatott éppen a Süveg mikor azokat az illetőket beosztotta, de? nem volt helyénvaló döntés? egyáltalán? Meg én nem is foglalkoznék velük annyira, csak a kisebbeket sajnálom, azokat akiket folytonosan bántanak és esetleg nem csak szavakkal? vagy ha csak azzal akkor is ez néhányakra a lelki fejlődés akadálytalan fejlődésének a meggátolása. Sajnos? És ez borzasztó, hogy itt a Roxforton belül is van ilyen? - mondta kicsit lebiggyesztett szájjal, nem úgy mint eddig minden monológját.

- Nos most lebuktattál! Gondolatolvasó vagyok! De ne áruld el senkinek és akkor megígérem, hogy a te fejedbe nem fogok beelnézegetni? báár? azért vannak itt érdekes dolgoook! ? mondta Kevin feje felé nyúlva, mintha érezne valami vibrálást körülötte ? Óh már látoom? minden tiszta? - játszadozott Hannah kicsit Trelawney professzort utánzova.

~ Ez szuper, hogy már ennyi csevegés után is egyre többet és többet nevetünk és poénkodunk. Máskor ennyi mosoly és vidámság után már kezd ellaposodni a hangulat, mígnem a két fél elválik egymástól, s megy új beszélgetőpartnert keresni, de ez olyan más? ~

- Van egy nyakláncod? Tök jóó! Afféle amulett? ? kérdeződködött, majd közelebb lépett a fiúhoz és a szemébe nézett, mellyel azt kívánta sugallni, hogy ?Megfoghatom, hogy jobban szemügyre vegyem?? és persze a mi kis Hannahnk bármilyen válasz esetén megnézte volna, így hát a medálnál fogva kijjebb emelte kicsit, s alaposan megnézegette. Ezután elengedte, valószínűleg a fiú legnagyobb örömére, s visszament eredeti helyére ? Nagyon szép, tudni kell róla valamit? Úgy értem van esetleg valamilyen története?

- Azért örülök, hogy minden viccet félretéve is tudunk beszélgetni komolyabb témákról is, amely mélyebb érzéseket is kivált? főleg belőlem? - mondta kicsit szipogva, amikor is a fiú átölelte őt kedvesen,s vigasztalón. Hannah talán még jobban meghatódott, de próbálta most már leplezni ?gyengeségét? ? Köszi, már jobban is vagyok! ? mondta egy apró mosolyt küldvén Kevinnek a szája szegletéből.

*Ekkor a fiú énekelgetni kezdett, melytől a lány rögvest felvidult, s már nem is látszottak iménti könnyei. Ennek talán mindketten örültek, s Hannah különösen, mert most jött rá, hogy Kevnél gyorsabban még senki sem volt képes őt jókedvre deríteni. Pedig még alig ismeri? *

- Hú, ebből a monológodból most nem igazán tudtam megérteni mindent, de azt hiszem a lényeget mégis? szóval nem is nézlek önteltnek, csak azokat a kis ?majmokat?, akik tűsarkú cipőben riszálják magukat, amíg hasra nem esnek? - jelentette ki határozottan a lány, akinek visszatért immáron a teljes önbizalma.

- Jó, jó? a te kedvedért nem idegesítem magam ezen tovább? - ígérte meg Hannah ? Rendben van, szívesen beleolvasok, hátha tanulok is valamit végre! ? mondta vigyorogva, majd hóna alá csapta a könyvet.

*A Griffis lány az egész kis jeleneten már csak nevetni tudott, s megszólalni nem nagyon. Élvezte ezt a hülyéskedést, mert végre kikapcsolódhatott kicsit, kiengedte a gőzt, a fölös feszültséget és talán leginkább úgy érezte magát, mint az óvodában, ahol nem törődsz azzal, hogy ki vagy, csak a jelennek élsz és a boldogságnak? *

- Örülök nagyon, hogy elismered ha valakinek igaza van, mert van pár olyan srác aki valamikor inkább hajtja a saját bolondságát, csak hogy meggyőzzön, hogy lány létedre nem lehetsz okosabb nála? Ez olyan szánalmas dolog? - mondta el véleményét, s közben próbált intelligens fejet vágni az egészhez.

- Nos most az egyszer ajándékba adom, de nem kap még egy ilyen ajánlatot, úgy vigyázzon! ? válaszolt kacagva a leányzó.

- Ó? - mondta Hannah az órájára tekintve ? Mennem kell, mert 20 perc múlva kezdődik az egyik órám és még semmit sem készültem rá? Most akartam, de úgy elröpült az idő! ? mondta vigyorogva ? Remélem még találkozunk! Sőt, biztosan! Mondjuk? neked mikor lenne jó? És hol? Mert nekem bármi tökéletes, ha túlvagyok ezen a napon! ? mondta a lány várva a fiú javaslatát, melyet ő feltétel nélkül kész volt elfogadni.

Türelmetlenül figyelem, ahogy a szavaim hatására az arca rezzenéstelen marad; sehol egy rosszalló grimasz, egy magáról megfeledkezett kis ránc a szemek között, de még csak az ajkait sem préseli össze. Tehát sikerült teljesen azonosulnia a gúnynevével. Jéghercegnő.
Azonban az előbbieket nem azért mondtam, mert mindenképp bele akartam rúgni egyet a gyanútlan lelkébe. Nem, sokkal inkább a sértettségemet hivatottak verbálisan létre formálni, és kellő maró hatással Yvette elé hinteni. Egyszer én is lehetek a sebzett, ám le nem győzött fél! Persze nem szó szerint, mert akkor már rekordokat állítottam volna a gyenguson töltött heteimmel. Summa summarum, egy kicsit felpöndörítettem az orromat a múltkor történteken, s mivel azóta stagnál a harci helyzet, hát nem engedhetek a jóból. Vagyis a büszke duzzogásból.
- Ugyan, nem kerül semmibe. Elég, ha megfordulok, és már érzem is a hátamban forgó tőrt – egészítem ki merő jó szándékból a humorosnak szánt megjegyzését, amit érthető okokból egyáltalán nem tartok viccesnek.
 
A jegyzetfüzet halk puffanása egészen meglep – észre sem vettem, de annyira előrehajoltam ültemben, hogy az irka egyenesen leszánkózott a térdemről. Kelletlen mozdulatokkal leeresztem a lábaimat a padról, mint két veszettül szánalmas horgonyt, majd öregasszonyos stílusban derékból lehajolok a lapokért. Az ujjaim elkerülhetetlenül hozzáérnek a tavasz ellenére még mindig keményen sercegő földhöz, s erre a váratlan érzésre felszisszenek. Nem meglepetten, sokkal inkább kimérten és jól hallhatón. Meg mernék esküdni rá, hogy az előbb még a leheletemet is láttam. Yv neszezésére oldalt fordítom a fejemet, és az egyenesbe görbedés röpke másodpercei alatt nem is veszem le róla a szemem. Ahogy azzal az ismerős, személyétől oly elütő táskával babrál, elmosolyodom egy pillanatra. Minden bizonnyal a saját táskája egész egyszerűen megadta magát, és leszakadt a mázsás súlyok kényszerére.
Szinte csak jelképesen ülök vissza a padra, a pózom nevezhető már-már laza támasznak is, de a füzet immár nekem is a táskám feneketlen gyomrában pihen, ahogy a lánynak is a saját könyve. Most már nem is leplezem a kíváncsiságomat, nyíltan követem figyelemmel Yv ténykedését. Elrakott egy kötetet, hát most előkap egy másikat? Eltökélt léptekkel, hipp-hopp, előttem terem, és egyenesen az orrom alá nyújtja az iménti halászzsákmányt, egy barna papírba bújtatott csomagot. Értetlenül pillantok előbb rá, majd a barnaságra, közben gigászi ügyességgel kiszűröm a helyzethez nem passzoló információkat a látványból. Mélyen magamba rejtem meglepettségemet, miszerint nem követelőzik, nem hisztizik az elcsaklizott tankönyve miatt, sőt. Nem elég, hogy nem idegesíti a tény, hogy megrövidítették a Bűbájtanával, de meg is jutalmaz érte! Komolyan, ezt most nem értem..
S a magyarázat, melyet az igényesen összefűzött lapköteghez (mert közelebbről vizsgálva már látom, hogy mi ez valójában) társít, még mindig csak homályos sejtéseket indít bennem.

- Ami azt illeti.. hát.. – illedelmesen habozok egy fél másodpercig, majd csontos ujjaim közé fogom a naplószerűséget – elkallódni nem fog nálam.
Kiemelem finom kezei közül a békezálogot, felcsapom egy tetszőleges helyen, és mélyen beszívom a lapok friss és ihletgerjesztő illatát. Én is elhúzom a számat, bár ez a mozdulat sokkal bizalomkeltőbb, mint Yvé.
Egészen furcsán érint ez az eltitkolt kis ajándék, a gesztusról nem is beszélve. Azt hittem, Yvette halálosan megsértődött rám, és épp készült kikaparni a képemet az évkönyvből, miután rongyból fércelt vudu-másomat rituálisan elégette a pokol tüzéből kölcsönvett, csenevész kis lángok között egy szabad fél percében. Még a válaszomat sem várja meg, inkább gyors visszavonulót fúj, és megint csak az igézőn libbenő ezüst haját látom távolodni. Illetve..
- A Jéghercegnő az iskola legszeszélyesebb teremtése – mondom félhangosan, de már lépek utána, nem is akárhogyan. Háttal előrefele megyek, kitéve magamat a veszélynek, hogy belehajtok valami vandálba, aki nem képes az utat figyelni.. így viszont szemmel tarthatom az arcát beszéd közben is. Egészen elképesztett a békülékeny szándéka.
- De ha ragaszkodsz hozzá, meg is esküszöm, hogy a te arcodat nem örvényli partra művészetem stilizált tengere – nyomatékosan rákoppintok a könyvecském borítójára, mert a kacsintást már bőven túlzásnak érzem – Most komolyan, véremmel veszem végét a Múzsa simogatásának, ha akarod – idétlen vigyoromat visszafognám, de a számra hajló nevető-ráncoknak nem tudok megálljt parancsolni. Ha Miss Delacour Egy ekképp óhajtja, hát csinos arca nem kerül vászonra. Színtiszta szerencse, hogy Miss Delacour Kettő a megszólalásig hasonlít rá.

(http://i45.photobucket.com/albums/f57/RonnieHalcoln/nadine-1.png)

Eaton rengeteg mindennel szokta tölteni szabadidejét, olvas, rajzol, zenél, esetleg kisétál a parkba, és elmélázik az időjáráson, a rohangáló, vidám, fiatal diákokon. De hogy társalogjon, az nem tartozik a mindennapi tevékenységei közé, így eme napot is pirossal át lehetne húzni, és ünnepnappá nyilvánítani. A mardekáros fiú sok éve először vette rá a fejét olyasvalamire, amihez titokban nem igazán fűlött a foga, de hogy megtartsa udvarias, és tisztelettudó stílusát, elvállalt néhány plusz munkát, ahol bizony, nagy meglepetésre másik diáktársának kell beszélni, magyarázni és mutogatni.
~ Képes vagyok rá, ugyan miért ne menne? Egy kis önkontroll és önbizalom-növelésre lenne szükségem ismét, mintha megcsappant volna a bizonyosságom és szilárdságom saját tudásomban és képességeimben. Lehet, hogy nem kapok elég elismerést az utóbbi időben. Több szorgalmit és kutatómunkát kéne végeznem, hogy a tanárok szájából újból hallhassam azokat a szépen csengő szavakat, melyek melegséggel és büszkeséggel árasztják el testemet. ?Büszke vagyok Önre, Mr. McLain.? ~
A fiú nyakkendőjébe belekapott a kicsit hűvös, gyermeteg szellőcske, mely betévedt az északi folyosóra, és mindent megmozgatva keresett akárcsak egy szűkös rést is, melyen távozhat a kőfalak közül. Eaton megigazította ingjét és nyakkendőjét, hogy a köztérre kilépve a kellő eleganciát sugározzon jelenléte. A belső udvar igen közel volt az iskola hatalmas, és sokszor látogatott könyvtárjához, melyet akár a kiemelt helyek közé is sorolhattak volna Eaton szótárában, ám mivel ő nem szándékozott különbséget tenni eme csodálatos építmény pontjai között, így nem kivételezett sem a klubhelységgel, sem pedig az imént említett könyvtárral.

A kerengőnek elbecézett közrezárt terület tökéletes hely volt egy-egy találkozásra, udvarlásra, szórakozásra, vagy csupán egy délutáni könnyed pihenőre a barátokkal, évfolyamtársakkal. A Hugrabug klubhelységének közellétéből fakadóan igen sok sárga-fekete ruhás fiatal és suhanc bukkant fel a sarkokon és az ablakokban. Az idő, április révén igyekezett a nap sugarait a felhők mögül előcsalogatni, ám ez még nem ment oly tartósan, mint ahogyan azt remélték a diákok. Kellemesen, lágyan meleg volt kint, a lankásabb hőmérsékletű szelek ideálissá tették a délutáni perceket egy kis tanulásra.
Eaton pont ilyen célból ?tévedt? az iskola északi szárnyába, ahol természetesen nem önmagát próbálta szórakoztatni a megannyiszor átnyálazott Bájitaltan könyvekkel, hanem segíteni jött. Nos, igen, lehetséges, meglepően hangzik, mégis így van. Segíteni.
~ Minek is vállaltam el? Magyarázni egy teljesen triviális anyagot egy lánynak, aki automatikusan be akarja majd magolni, ahelyett, hogy fél percet is rászánna a megértésére. Egyáltalán, miért törődök mások problémájával? ~
Eaton lassú léptekkel megközelítette a füves térre vezető nyitott átjárót, majd az egyik masszív oszlopnak dőlve körülpillantott, szemével kutatva a tanítandó diáklányt. Az oszlop rideg anyaga, és durvás felülete nyomta a fiú vállát, ám még ha komolyan fájt is volna neki, nem szándékozott kimutatni a legkisebb fájdalmat vagy kényelmetlenséget sem, elvégre ő eldöntötte magában, hogy minden mozdulata maga a meggondolás, így még az oszlopnak dőlés sem lehet véletlen vagy hátsó szándék nélküli. Megköszörülte torkát, majd nadrágjának zsebébe süllyesztette kezeit, és számára hosszas percekig csak várt. Nála a pontosság és a rendezettség fontos volt, igyekezett inkább előbb elindulni, minthogy késsen. Most is, vagy öt perccel a megbeszélt idő előtt érkezett, így nem volt más dolga, mint nyugalomban fel-feltekintgetni a pázsit füvéről a zsebében levő órára.

Lassan telt az idő, minden egyes másodperc örökkévalóságnak, órájának mutatójának mozgása pedig lassított filmfelvételnek tűnt, mintha az időt megnyújtották volna, akárcsak a rágógumit. Eaton az első percben úgy vélte, pitiáner dolog lesz kivárni azokat a perceket, míg az óra a megfelelő állásba lendül, ám vagy három perc után feladta ezt az elméletét. Unalmában nekiállt a kissé nedves oszlopra telepedett mohacsomó elemzésének, és érdeklődve hajolt közelebb, tapintotta meg a puha párnácskákat.
~ Ők nem bántanak. Nem fecsegnek, nem árulják el titkaimat, és mi több, meghallgatnak. Mindennemű előítélek és gondolkodás nélkül. Természet. Mily csodás és mily egyszerű? Nem is zargatom kis mohát. Ő megérdemli, hogy éljen. Nem úgy, mint egyesek? ~
Eaton tétlenségében elővette oldaltáskájának egyik flakkjából a Bájitaltan könyvet, és a szamárfülekkel dagasztott oldalak között lapozgatva nekiállt újraolvasni az anyagot, amit leadni szándékozott. A lapok egytől egyik tele voltak apró megjegyzésekkel, praktikus átjavításokkal és leegyszerűsítésekkel, melyekkel egyes főzeteket hatékonyabbá lehet tenni, vagy épp gyorsabban lehet elkészíteni. A különböző bekezdések melletti kis akasztófás rajzok, valamint idétlen allusztrációk csupán arról árulkodtak, hogy mely órákat élvezte, és melyeket töltött gondolati kalandozásokkal a fiatal diákfiú.

      (http://www.frpgs.co.cc/images/dvdob4m0i47ll8l1oz3k.png)
- Átkozott óra -morogja maga elé egy hollóhátas leányzó a folyosón rohanva. Kezében tankönyvek, pennák és pergamenek tucatjai próbálják elkerülni, hogy kicsúszva a lány kezéből a földön kössenek ki, míg tulajdonosuk Miss. Hayes azt igyekszik elkerülni, hogy minden vele szembejövő diáknak neki menjen. Csak úgy cikázik az iskola diákjai között és közben magában szidja Murphyt. Jellemző, hogy olyankor vannak ilyen sokan a kastély azon részén, ahol ő akar áthaladni, amikor késésben van és sietnie kell.
Pedig Nadine nem az a fajta lány, aki mindig mindenhonnan elkésik, úton útfélen elhagy vagy összetör valamit és még csak a saját lábában sem szokott orra esni. Sok minden elmondható róla, de az, hogy szeleburdi lenne az nem. Mindig is összeszedett, rendszerszerető embernek tartotta magát, amire világéletében büszke volt. Bár a hallási utáni memóriája nem volt a legjobb, ezt ügyesen kiküszöbölte azzal, hogy határidő naplót vezetett. A legjelentéktelenebb dolgokat is felírta, így biztosan nem felejtette el, ha valamit megbeszélt valakivel. Napjában többször is elővette ezt a kis füzetet és újra meg újra átfutotta, hogy mi vár rá ma és mi vár majd rá a következő nap.
Szóval Hayes nem azért volt késésben, mert elfelejtette, hogy McLainnel megbeszélt találkája van. Azért volt késésben, mert elromlott a karórája. Egyszer csak úgy döntött, hogy felmond és nem hajlandó tovább mutatni az időt a lánynak. Mivel pedig Nadine nem szokta a másodpercmutató mozgását figyelni, így nem tűnt fel neki, hogy az egy helyben áll. Ráadásul az a cseles másodpercmutató pont úgy állt meg, hogy a nagymutató mögötte helyezkedejen el, így olyan hatása volt az órának, mintha egyáltalán nem rendelkezne másodpercmutatóval.
Az idő tehát telt, csak éppenséggel az időmúlásáról senki nem értesítette a mi hollóhátas leányzónkat. Akkor az mégis hogyan lehet, hogy most mégis a folyosón sprintel végig?

Nos, ez bizony annak a kedves diáktársának köszönhető, aki leült mellé a könyvtárban, ráadásul a lány jobb oldalára ült, így a bal csuklóján lévő óra számlapja láthatóvá vált.
Nadine egészen véletlenül nézett el arra. Először csak meg akarta tudni, hogy ki ült le mellé, aztán pedig arra volt kíváncsi, hogy vajon mit tanul az illető. És ekkor akadt meg a szeme az órán, melyen a mutatót idő, vészesen közel volt a találka időpontjához. Így hát Hayes otthagyott csapot-papot, felkapta a cókmókját és már rohant is ki a könyvtárból. Szegény diák pedig azt hitte, hogy azért menekült el ilyen hirtelen a lány, mert ő leült mellé?
~Utálok késni, utálok késni! De most késni fogok? Milyen kifogást találjak ki? Valami hihetőt? Feltartott egy tanár, párbajba keveredtem, dementorok támadtak rám? vagy inkább egy magyar mennydörgő? ?pánik helyzetben elszabadul a mi Miss. Hayesünk fantáziája. Végül úgy is az igazat fogja mondani, mert az nem az ő hibája, meg persze amúgy sem szeret nagyon füllenteni, hazudni, lódítani (kinek, hogy tetszik).

Igazából az egész megbeszélt találka furcsa neki. Hivatalosan korrepetálásra megy. Merthogy a Bájitaltan nem az erőssége. Pedig az elméleti része ennek is meg van, minden tanult bájitalnak tudja az összetevőit, az elkészítési módját és a hatását. De amikor tényleg ott van az üst felett, és tényleg végig kéne csinálni a megtanult sorrendben a lépéseket, akkor valami sosem úgy sikerül, ahogyan kéne. Az, hogy most segítséget kért valakitől még számára is furcsa. Elvégre ő az a fajta lány, aki szeret mindent a saját erejéből megcsinálni. Akkor mégis mi vitte rá őt arra, hogy segítséget kérjen McLaintől?
~ Az egész azért van, mert szép ?könyveli el magában. Igen, csúnya, rossz tulajdonság, de sajnos igaz a leányzóra. A szép emberek a gyengéi. Ha valaki szép, akkor máris érdekesnek is találja. Meg akarja ismerni az illetőt, beszélni vele, együtt tölteni az időt. Szereti a szép emberek társaságát. De persze a szép tárgyakért ugyanúgy rajong, csak azok nem jelentenek neki kikapcsolódást, nem szórakoztatják. Az emberek ellenben igen.
Viszont nem mehet csak úgy oda valakihez, hogy ?Hé, fussunk már össze délután?. Indok nélkül elég érdekes hatása lenne és már is indulna a pletyka, hogy Nadine Hayes kit akart elhívni randevúra. Pedig egyáltalán nem randevúról van szó. Egyszerűen csak a társaságot keresi.

Tehát Dina talált indokot, méghozzá egészen hihetőt is. Azt mindenki tudta, hogy a Bájitaltan nem az erőssége, és azt is mindenki tudja, hogy Eaton McLainnek viszont az egyik kedvenc tantárgya. Így az, hogy külön órákat kér tőle egyáltalán nem furcsa.
~ Összekötöm a kellemeset a hasznossal ?fűzi még hozzá gondolatba, aztán hirtelen lelassítja a lépteit. Elvégre már mindjárt odaér a kerengőhöz, nem kéne futva megérkeznie és a lihegéssel is fel kellene hagynia lassan. Addig van ideje, míg oda nem ér a fiúhoz. Megteszi azt az utolsó lépést és már látja is az egyik oszlopnál várakozó mardekáros fiút. Fogalma sincs, hogy mennyit késett, de nagyon reméli, hogy nem túl sokat. Sőt reméli egyáltalán nem késett. Erre még esélye is van, hiszen mikor neki kezdett a futóedzésének még nem múlt el a megbeszélt időpont. Ráadásul a könyvtár egészen közel is van a kerengőhöz. Hátha? Hátha elég gyors volt.
- Szia! Még egyszer köszönöm, hogy segítesz nekem Bájitaltanból. Gondolom, lenne jobb dolgod is ? érkezik meg a fiú elé. Lihegni már nem liheg, és a sétálós szakasz során a kezében lévő felszerelését is megigazgatta. Határozottan úgy néz ki, mint aki kényelmesen, teljesen nyugodt tempóban sétált el a könyvtártól a kerengőig. A látszat pedig a legfontosabb, így nem csoda, ha néha csal?

(http://i45.photobucket.com/albums/f57/RonnieHalcoln/nadine-1.png)

 - Hm. Pontos voltál, Hayes.
~ Pedig már kezdtem reménykedni, hogy késni fog a hölgyike, és megajándékozhatom egy gúnyos félmosollyal. Kár ezért a pillanatért. ~
Eaton lassan becsukta a Bájitaltan könyvet, és egy óvatos mozdulattal táskájának mélyére süllyesztette. A barnás-zöldes színű oldaltáska igen sok mindennek adott otthont, többek között pennáknak, tintásüvegeknek, pergamentekercseknek, és esetlegesen tankönyveknek. Ez utóbbiak valójában csak pár röpke percig élvezhették a többi tárgy fantasztikus társaságát, mert többnyire kézben utaztak.
 - Nos, kezdjük a legfontosabb kérdéssel. ? Eaton kimérten körbetekintett. Nem szándékozott a zárt falak között magyarázni, hiszen a napok nagy részét úgyis a termekben töltik, ám a fűbe sem akart letelepedni, már csak azért sem, mert nem kívánkozott piknikszerű látszatot kelteni, különben is, a fű beletörik a ruhájukba. Azt pedig senki nem szeretné.
 - Meg kell keresni azt a tökéletes helyet, ahol nyugalomban figyelhetsz rám, és arra, amit éppen magyarázok. Legyen mondjuk ez a pad ? mutatott könnyedén az egyik, oszlopok melletti faszerkezetre, mely oly idillikusan feslett, mintha a sipákoló, viháncoló fiatalok nem is lennének ottan. - Nem kell túlzásokba esni, azt hiszem? Téged úgyis jó tanulóként tartanak számon, vélhetőleg nem lesz nehéz feladatom.
Eaton udvarias várakozás után helyet foglalt Miss Hayes mellett a padon, és mély sóhajok, valamint a belső béke megtalálása után a lányra pillantott. Ridegséget sugárzó, mégis lágy tekintetével kereste a kontaktust a másik féllel, ugyan csak egy pillanatra, hogy utána nekiállhasson kérdészuhatagának szabadon engedéséhez.
 - Tehát azt mondod, hogy a Bájitaltannal gondjaid vannak. Pontosan mi nem megy benne? A bájitalokhoz szükséges hozzávalók listájának megtanulása okoz problémát, vagy maga az elkészítés? Esetleg valami más
A fiú már igen sok problémával találkozott, volt már, mikor fiatalabbaknak adott egy-két tanácsot tanulás szempontjából, melyek érdemeként tanári dicsszavakat kapott. Igaz, néhányan már kérdezték tőle, hogy miért nem kér segítségéért valamit, elvégre ez így túlságosan jólelkűen hat. Erre mindig csupán egy kurta vállvonogatás, valamint egy bevált mondata volt: ?A mardekári cím nem feltétlenül hozza magával a kegyetlenséget és gonoszságot, mint emberi tulajdonság.?
~ Lehet, hogy mások nem vélnek méltónak a Mardekár színeinek viseléséhez. Változni kéne? ~

Nem igazán tudom, mit akar Ben. Azaz, igen, de mondjuk úgy, nem akarom tudomásul venni ezt az egészet. S legszívesebben hangosan felnevetnék több mint gúnyosan Bishop megjegyzésére.
?elkallódni nem fog?.
Tényleg? Ki hitte volna? Habár meglehet Ben mindössze csak elfelejti a dolgokat például magával vinni, mikor épp kellene vagy visszaadni azokat az eredeti tulajdonosuknak. Mint ahogyan ez az én könyvemmel is megtörtént már. S bár valójában abszolúte nem hiszem ezt, mivel simán el bírom képzelni hogy a másik táskájába bizony a félig összeszáradt almacsutkát is meglelem, mégsem aggódom. Talán lehet nem véletlen adtam oda neki. És persze azt is tudom, milyen hatással vagyok rá, s ő is, hogy mi jár azzal, ha kárt tesz az egyik hőn szeretet kötetemben. Viszont ahogy eltelik egy perc, csak egy halk torokköszörüléssel intézem el a dolgot, a válaszadást, s körülbelül ennyi kommentárt fűzök a dologhoz. Lényegébe ez pozitív is meg negatív is, de úgy értelmezi Beni, ahogyan jól esik neki. Én? különösebben nem foglalkozom hát ezzel a témával.

S el is indulok a kicsiny udvaron át, ahol már-már egyre több és több diák lézeng. Lassacskán talán túl sok is. Vagy csak eddig nem tűntek fel? Meglehet, habár nincs időm eltanakodni ezen, mivel egy hang megállít. Tudom, kihez tartozik, tudom, honnan jön, hisz nemrég épp otthagytam, mondván, nincs értelme az időnket pazarolni egymás? idegeinek kikészítésére. S mégis? valahogy ezek a szavak megállítanak, mintha egy láthatatlan kéz visszarántana, vagy? mintha egy üvegfalba botlanék. Látom mi van a túloldalt, de nem tudok eljutni oda.
Némán és lassan fordulok meg, szememben talán meg is villan valami, valami harag és meglepettség, amely egyenesen Ben felé árad. Kevert érzés ez, s neki köszönhető, de hogy mennyiben jó, azt még én sem tudom. Minden esetre a szemöldököm pár centimétert feljebb csúszik, miközben cseresznyeszín ajkaim aprót rándulnak. Lenyelem az elsőre kikívánkozó választ, mert úgy érzem, nem lenne teljesen helyénvaló. Elvégre ez nem sértés volt, s épp ez a baj. Azokat? már megszoktam. Fel se veszem másokkal ellentétben, akik sírva rohannak el mondván, megbántották őket. Én bezzeg mindig le tudom kezelni ezeket a helyzeteket. Viszont ez új felállás még nekem is. Egy dicséret, elismerés vagy nevezze mindenki annak, aminek akarja. S a kedvesség, amit Benjamin hangja burkoltan hordoz magában. Mit mondhatnék erre?
Csak megrázom a fejem, nemet intve neki, mert nincs igaza. Szeszélyes, igen az vagyok, de ez nem érdemel figyelmet. Közel sem annyit, amennyit kapok. És? valljuk be, nem is akarom azt a figyelmet, amivel a legtöbben kitüntetnek. Inkább maradnék a magányos szürke kis egér? de akkor túl könnyű lenne az életem. Halk, aprócska sóhajjal indulok el, s nem nézem rá Ben-re, ahogy talán ő se rám már. De? tévedek.

El sem telik egy fél pillanat, mikor megjelenik a szemem sarkában, hogy aztán betöltse az egész, azaz majdnem az egész látóteremet, mivel tőlem alig fél méterre lépked, felvéve az én tempómat. Ráadásul mindezt háttal úgy, hogy nem zavartatja magát, ha esetlegesen valaki vagy valami mögé ér. Bátor, bátor?
A szavak viszont semmi jót nem ígérnek. Azaz épp hogy ígérnek. Miért érzem azt, hogy ezek úgy is üresen csengnek?
- Tudom, hogy ez nehezen fog menni neked? -
Gúnyolódom, s meg is lepődöm magamon. Ez lehet furcsán hatott tőlem, de ha egyszer ezt hozza ki belőlem a megérzésem? Márpedig ezt hozza ki.
- ? de örülnék, ha megpróbálnád. Így is? épp elég bajom van. -
Nem hiányzik az én arcom miniatűr mása az iskolai újságba vagy a falakra, esetlegesen egy-két fiúhálóba. De ezt talán Ben tudja a legjobban? azt hiszem.     

         (http://www.frpgs.co.cc/images/dvdob4m0i47ll8l1oz3k.png)
Pontos voltál, Hayes. Pontos voltál, Hayes. Pontos voltál, Hayes. A mondat csak úgy visszhangzik a lány fülében. Hát így alakult. Ügyes volt és nem késett el. Pedig majd nem sikerült neki. Csodák még vannak.
Azért az picit meglepi, hogy a köszönet nyilvánítására nem reagál semmit a fiú. Szívesent nem nagyon várt, de egy nincs mit, vagy egy ?majd még valamikor visszafizeted? megszólalást azért el tudott volna képzelni. Mindenesetre nem fog ezen a ponton leragadni, mikor annyi más dolga is akad. Többek között meg kell találniuk a legjobb helyet, ahol neki kezdhetnek a tanulásnak.
E mögé a feladat mögé már is pipa kerül, McLain elintézte ezt helyette és kijelölte az egyik közeli padot. A friss levegő olyan tekintetben jó, hogy nem hagyja az embert elaludni, azonban az, hogy körülöttük diákok sétálnak és cseverésznek már csökkenti a koncentrációs képességet. Mindenesetre valamit, valamiért. Így legalább nem az unalmas osztálytermekben ücsörögnek. Nadine-nak tehát nincs kifogása a pad ellen, hamarosan már el is foglalja rajta a helyét, majd Eaton követi.
És akkor a fiú rátér a tárgyra, lánykánk pedig az alsó ajkába harap. Tulajdonképpen nem tudja, hogy mi nem megy neki a Bájitaltanban. Egyszerűen csak elég gyakran sikerül elrontania. De, hogy pontosan mit csinál rosszul?
- Az az igazság, hogy én magam sem tudom, hogy mi az, ami nem megy benne. Tudom az összetevőket, az elkészítés módját, de amikor ott vagyunk órán, valahogy sosem úgy sikerül, ahogyan kéne. Gondolom az elkészítést magát rontom el újra és újra, csak éppenséggel nem tudom, hogy azon belül mit csinálok rosszul. Lehet túlfőzöm, rosszkor adom bele a hozzávalókat, rosszul keverem vagy? fogalmam sincs ? vallja be és közben nagyon ügyel arra, hogy arca és hangja ne tükrözzön kétségbeesést, tudatlanságot. Egyszerűen közli a tényeket, mintha csak az időjárásról diskurálna. Közben figyeli McLain reakcióit, hátha sikerül már azelőtt rájönnie arra, hogy a fiúnak van-e megoldó képlete ehhez a feladathoz, mielőtt ténylegesen szólásra nyitná a száját. Reménykedni persze abban reménykedik, hogy évfolyam társa tud megoldást a problémára.

Természetesen nem csak azért figyeli a fiút, mert kíváncsi a reakciójára, hanem azért is, hogy tüzetesen szemügyre vegye a vonásait. Először az arcát vizsgálja meg, majd a kézfejét és végül a ruházatát. Merthogy az sok mindent elárul az illetőről.
Például annak ellenére, hogy tanítási idő alatt kötelező az iskolai egyenruha az mégis mindenkin másképpen áll. Valakin látszik, hogy szenved tőle és ma sem örömmel vette fel; a másiknak mindegy úgy sem foglalkoztatja az öltözködése, így csak kivette gyűrötten a szekrényből és magára kapta. De vannak olyanok is, akik igyekeznek kihozni belőle a legjobbat és figyelnek arra, hogy hogyan néznek ki, ráadásul képesek viselni is az egyenruhát. Eaton Nadine szemében ez utóbbi kategóriába tartozik. Már csak azért is, mert a fiú, ha nem egyenruhát hord, akkor is elegánsan, rendezetten öltözködik. Hayes pedig szereti az elegáns viseletet. Igaz csak azon, aki képes hordani egy ruhát nem pedig csak felöltözik valamibe. Merthogy az igenis látszik, hogy egy ruhát valaki örömmel visel-e vagy csak kényszerből. És Nadine mostanra egészen jól megtanulta felismerni azt, ha valaki nem érzi jól magát a ruhájában? Éppen erről ismeri fel azt is, hogy egy-egy stílust ki az, aki valóban képvisel és ki az, aki csak menőnek tartja, és különben köze sincsen hozzá, csupán eljátssza, hogy ő is olyan. Akaratlanul is feszeng, a kinézete, mint ha nem is az övé lenne, és szavai is furcsán hatnak.

Nadine már csak azért is tudja ezt, mert egy időben ő is más akart lenni, mint aki. Bár néha még ma is más akar lenni, mint aki. Annak ellenére, hogy egyre kevesebb problémája van önmagával, attól tart, hogy másoknak problémái lesznek ő vele, hogy nem látják szívesen. Pedig ő azt akarja, hogy mindenki szeresse és kedvelje. Hogy ő jusson mindenkinek először eszébe, ha valami páros vagy csoportos elfoglaltsághoz lenne a másiknak kedve. Annak ellenére, hogy tudja ez lehetetlen, szeretne mindenkinél az első lenni. Ám ettől határozottan messze áll, az bizony tény? Igaz nem is tesz túl sok lépést a cél eléréséhez. Ez inkább csak, amolyan álom, vágy, ami néha feltámad a lányban és furcsa dolgokra készteti. De azért Nadine igyekszik minél jobban megtalálni önmagát, rájönni, hogy tulajdonképpen ki is ő. Éppen a felnőtté válás rögös útját járja, így ez teljesen természetes.
- Gondolom, az lenne a legjobb, ha tényleges elkészíthetnénk a főzeteket, nem csak így elméletben. Kár, hogy nem igen van rá órán kívül módunk?- tér vissza ez eredeti témához. Elvégre nem divattanácsokat készülnek egymásnak osztogatni, hanem a főzetek rejtelmeit akarják felfedni.

(http://kepfeltoltes.pirateclub.hu/pics/20090123185049hannah.jpg)

Nem is tudom mikor éreztem magam ennyire jól. Ennyi hülyeséget csak Bastiannal sikerült összehoznom, mondjuk ez alap volt. Vele nem gyakran fordult elő a komoly beszélgetés...ha valamelyikünknek rossz kedve volt, a másik azonnal felvidította valami ökörséggel, dőlt belőlünk a poén. Na de Bastian egy teljesen más téma. "Ezer éve" ismertük egymást, nem úgy mint Hannaht, akit jóformán csak pár perce. Na ehhez képest óriási volt az élmény, és komolyan úgy éreztem, hogy már jó ideje ismerem. Őszintén szólva meglepő volt, hogy ilyen könnyen szert tettem egy újabb barátra, "poénpartnerre", nálam ez nem szokott ilyen egyszerűen menni. Szinte olyan volt, mintha egyek lettünk volna, mi nem kiegészítettük egymást, hanem úgymond megdupláztuk egymást. Hihetetlen érzés volt, hogy be nem állt a szánk, és nem túlzok ha azt mondom, hogy vele bármiről lehetett beszélgetni. Úgy éreztem, hogy mindent megoszthatok vele, talán még a legféltettebb titkaimat is. Mert tudtam, hogy attól függetlenül, hogy a szája nagy sosem árulná el azokat senkinek. 5 perc után megbíztam valakiben...ez elég ritkán fordult elő velem...de most éreztem, hogy bízhatok is a lányban.
Lábam előre lendült, és a rajta levő meglehetősen piszkos tornacsuka elérte az előttem heverő apró kavicsot...megcéloztam és jópár méterrel arrébb lőttem. Ezután, mint aki dolgát jól végezte felpakoltam lábaimat a pad szélére, kezeimmel átöleltem térdeimet és egy ideig így maradtam. A sok ficánkolás mindössze annak tudható be, hogy kifejezetten utáltam egy helyben ülni huzamosabb ideig. Na mármost a közel 10 perc az nálam annak bizonyult. Akár jó társaságban voltam, akár nem, a mozgás nekem lételemem volt. Nem kell itt nagy dologra gondolni, egy egyszerű séta is elegendő volt számomra, a lényeg, hogy ne legyen túlzottan statikus a helyzetem. Most mégis bírtam...kellett ez a lábemelgetés, végtagmozgatás, de ennél többre nem volt szükségem. Lehet, hogy azért, mert már a beígért közös tornánkra gondoltam? :D Talán ez volt az oka.

- Ajánlom, hogy előbb legyen, mint utóbb! -vigyorogtam rá. -Tudod, amit ma megtehetsz ne halaszd holnapra! -fejeztem ki magam a legkomolyabb fejemet előkapva, mintha valami okos bagoly lennék. -Megegyeztünk hölgyem! -mosolyogtam rá egy kacsintással egybekötve. -Na el ne kezd megint, még szép, hogy nem vágom be a durcit, nem vagyok én olyan... -röhögtem kissé vékony, cincogó hangon.
~Ez a fránya mutálás!~

- Hát a normális szó ránk szerintem annyira nem illik -vigyor- de persze értem mire gondolsz...csak van egy olyan sejtésem, hogy nem érnénk el semmit egy ilyen "képzéssel" -mutattam utóbbi szónál a macskakörmöt ujjaimmal is, a nyomatékosítás kedvéért. - Ők teljesen öntörvényűek, még ha odakötnénk a székhez őket, hogy "márpedig ezt akkor is végig fogod hallgatni ha beledöglesz" jelszóval, akkor is bezárnák a fülüket valamilyen módszerrel, nehogy valami rájukragadjon...a koszon kívül.
- Jaja, tökre egyetértek veled. Én is tapasztalom ezt nap mint nap...akkor sem lepődök meg túlzottan, ha egy griffendéles próbál a földbe döngölni. Megszoktam már ezt, legyen szó itt mardisról vagy akármelyik házról. -hagytam abba rendkívül komoly monológomat. - Hehe, biztos leitatták szegényt, vagy kapott valami kétes eredetű anyagot... -nevettem el magam az elméletemen.
- Sajnos így igaz, hidd el a saját bőrömön tapasztaltam ezeket. Hogy teljesen őszinte legyek, mikor idekerültem baromi szarul éreztem magam, mert minden pillanatban szivattak a mugli dolgaim miatt. Egyetlen nyugodt percem sem volt...belémrugtak, megátkoztak és legszívesebben azon nyomban itthagytam volna ezt a sulit. De tűrtem és volt értelme. Ma már teljesen más a helyzet. Bocs, hogy ez kitört belőlem... -húztam félre a szám és a lányra sandítottam.

- Áhh, szóval gondolatolvasó! De, én szeretném hallani mit látsz a fejemben. -küldtem Hannah felé egy csibészes mosolyt, miközben a lány kezei közeledni kezdtek a búrámhoz. - Ahha, persze...mese habbal...méghogy tiszta...ez tiszta kamu. Majd szólj ha valóban belelátsz a fejembe. -röhögtem nagyon nagyon.

- Pontosan, méghozzá nem akármilyen nyaklánc. -fordultam teljesen a lány felé. Hannah eközben megindult elém, és kérlelő tekintettel nézett égszínkék szemeimbe. - Gyere, nézd meg bátran -halásztam ki a pólóm alá csúszott ékszert és a lány kezébe adtam. -Bizonyám...ezt még anyától kaptam olyan 7 éves koromban. Látod, van rajta egy patkó alakú medál? Biztos tudod, hogy a szerencse jelképe. Ez a legkedvesebb ajándékom, ha bármi gond van csak ezt szorongatom...le se rohad rólam. -nevettem el magam.

- Mondom, hogy nincs nálam zsepi...ne szipogj itt nekem hékás! -mondtam tréfásan, miközben kezem még mindig ott pihent a vállán. - Na azért! -mosolyogtam vissza a csajra.

- Ööö...bo...akarom mondani néha elég értelmetlen tudok lenni...a génjeimben van. -vigyorogtam. - Reméltem, hogy nem tartasz annak...egyébként engem a tűsarkú egyáltalán nem hoz lázba, sokkal jobban bírom a sportos csajokat. Na vajon miért? -tört elő belőlem ismét a kacaj.

- Hidd el ebből tanulhatsz, szerintem sok érdekes dolog van benne...főleg ha érdekel a mugli világ. Nyugodtan nálad lehet ameddig csak akarod...tudniillik én már harmadjára olvasom. -mosoly.

- Miért ne lehetne okosabb egy lány? Szerintem ebben nincs semmi gáz. Én tudom magamról, hogy nem vagyok az a nagy lángész, de azért annyira sík se. -nevettem. - Utálom ha valaki annyira nagyra van magával, miközben meg se közelíti a másikat. Mert ha legalább alapja lenne az önteltségnek...

- Óhh, mily nagy megtiszteltetés hölgyem. Hálás köszönetem...majd meghálálom. -ravasz mosoly.

- Oké, oké...le ne maradj itt róla miattam! -kacsintottam a lányra. -Örülök, hogy megismertelek és még jobban ennek a fergeteges beszélgetésnek...röhögésnek. Hogy mikor lenne jó? Tudod, megígértem neked, hogy megtanítalak egy-két dologra a torna terén! -mosolyogtam a készülődő lányra. -Hmm...hát ha tényleg bármi jó, akkor várlak holnap, ebéd után nem sokkal a tóparton!
- Akkor szia, ügyes légy! -integettem a távozó lánynak.

Még egy ideig követtem szememmel Hannaht, majd felkeltem a padról, jól kinyújtóztam, és megcéloztam a bájitaltan tantermet. Alig vártam, hogy másnap délután legyen.

(http://i45.photobucket.com/albums/f57/RonnieHalcoln/nadine-1.png)

Eaton eltöprengően oldalra pillantott, majd térdére támasztott könyöklésbe kezdett, miközben nagyon komolyan az állát dörzsölgette. Ezt a szórakoztató pillanatképet akár egy öregapó meséjéből is ki lehetett volna ragadni, ahogyan az öreg elgondolkodva mereng a régi idők csínyjein és szórakoztató gyermekkalandjain.
~ Tehát még ő maga sem tudja, hogy mi a problémája. Mily nevetséges. Odamegyek a fagylaltoshoz, miközben kígyózik a sor, majd azt mondom neki, hogy nem tudom milyen fagylaltot kérek, de addig nem állok ki a sorból, amíg nem adja azt, amit én kívánok. Jós vagyok, vagy mi? Ennyire nem vagyok tehetséges, hogy csak úgy akárkinek megtaláljam a megoldást a bajára. Mi van, ha az időzítésével van a baj, vagy nem vágja eléggé apróra a hozzávalókat, esetleg tudom is én, nem keveri eléggé gyorsan, vagy csak simán nem pontosak a mérései. ~
 - Tehát nem tudod pontosan megmondani, hogy mit is rontasz el a bájital készítése közben. Viszont így én nem tudok segíteni, nem szoktam figyelni, hogy mások miként ügyködnek. Azt, hogy órán kívül kotyvasszunk, vélhetőleg nem engedik, engedélyt kell szereznünk rá. Ám ha nincs más ötletünk, akkor az lesz.
~ Hm, miért nem mondom azt, hogy akkor jöjjön vissza, ha már tudja, hogy mit akar? ~
 - Ezt a korrepetálást Te most komolyan gondoltad? Értem én, ha nem tudod mi a problémád, hogy keresnél rá megoldást?
~ Ez kicsit nyers lett. De jól esett. És végül is jogos. ~
A fiú tétlenül igazgatta a táskáját, egyszerűen nem tudott mit kezdeni magával. Kezdett igen sokszor pislogni, és érezte a belső nyomást, így még mielőtt problémája lett volna, behunyta szemét, és egy ködös napra gondolt, amint kint áll az egyik sziklán a tengerparton, és hallgatja a hullámok nyaldosását, partfalnak való csapódását. A legmegnyugtatóbb hangot, mely létezik a földön. Érezni rajta az erőt, hatalmat és elpusztíthatatlanságot, stabilitást. Eaton szinte érezte a sós víz illatát, azt a mámort, mely elringat, amikor... Visszacsöppent a valóságba, a padra, és szembe kellett néznie Hayes kisasszonnyal, aki mint nő, nem tudta mit is akar.

 - Na jó, nem fogok idétlenkedni, van egy ajánlatom ? magyarázta a lánynak pont olyan kellemes és lágy hangon, mintha épp édesgetné a lányt, udvarolna vagy egyszerűen bókolna. Könnyedten, férfiasan és elegánsan. Kezével a pad szélén megtámaszkodva a lány és a közte levő távolságot rövidebbre faragta. ? Feladok Néked különböző feladatokat, melyekkel megpróbálom kiszűrni, hogy készítéskor mi lehet a probléma , esetleg ha írásban nem megy, hát reggelinél még gyakorolhatjuk is. ? Utolsó mondatát befejezve átfutott gondolatai között, hogy véleménye szerint, nem ez lenne a legjobb megoldás, elvégre ki akar közös asztalnál ülni egy Hollóhátassal? Még a végén kinevetik, vagy gúnyt űznek belőle, és ezekre az eseményekre nem igazán fűlik a foga, így ki kell küszöbölni ezeket, esélyt sem szabad adni arra, hogy kiszivárogjon bármi is.
 - Bár én az írásbeli dolgokat preferálom inkább, gyorsabbak, és könnyebb a javításuk, ráadásul nem igényel akkora odafigyelést és időt, mint bármi más. Úgy vélem, hogy erről nem is kell kikérnem a véleményedet, számomra egyértelmű, hogy Te sem a Nagyteremben akarsz bolondot csinálni magadból, és jószerrel piros táblára kiírni, hogy Te éppen a reggeli tejes-müzlin gyakorlod a bájitaltant, mivel nem sikerülnek a kotyvalékok. Vagy, rosszul vélem?
Utolsó mondatának hanglejtése egy vak számára is mindent elárulhatott. A fiú ajkai egy gúnyos félmosolyba húzódtak, arcvonásai még így is kék szemeire terelték az emberek figyelmét. Eaton Nadine reakcióját, és mozdulatait fürkészték, ruhájának libbenését a puha szellőben. Mintha csak egy vékony próbababára adták volna rá az egyenruhát, s mindennemű korrekció nélkül kiállították volna, mondván: Élj!
~ Túl hibátlan az arca, sőt, irreálisan az. Tán kissé zavaróan. Hm? Mindegy. Mókás.

     (http://www.frpgs.co.cc/images/dvdob4m0i47ll8l1oz3k.png)
Nadine legszívesebben a szemét forgatná és vágná a pofákat, meg úgy jól megmondaná a magáét Eatonnek. De ezek közül egyiket sem teszi meg. Azzal nem jutna semmire, csak arra, hogy a fiút magára haragítja és az végleg nem fog segíteni neki. Ami már csak azért se lenne túl praktikus, mert ha már így megalázza saját magát, hogy egy mardekároshoz rohan segítségért, még ha nem is ez volt a fő célja, akkor legalább legyen annak valami haszna. Szóval csak tűri és várja, hogy a fiú befejezze.
- Igen, nem tudom, hogy mit rontok el. Valamint, igen, komolyan gondoltam a korrepetálást. Én magamtól ugyanis nem tudtam rájönni a problémámra. Úgy pedig nehéz saját magamat kijavítani, hogy ha nem érzem, látom a hibámat. Gondoltál segíthetnél egyáltalán megtalálni a hibás részt. Külső szemlélő jobban átlátja a dolgokat ? magyarázza halál nyugodt hangon, bár belül igencsak ideges és bizonytalan. Egyre inkább kezd kétségbeesni, hogy a Bájitaltan lesz az a tantárgy, amit gyakorolhat majd éjjel-nappal, hogy ha nem akarja, hogy meghúzzák.
Persze mindez csak költői túlzás, Miss Hayes rémálmainak képei. A vizsgák gyakorlati része? Nos az általában jóval nagyobb lámpalázat vált ki a kis hollóhátas leányzóban, mint az írásbeli. Bár az írásbeli mondhatni semmilyen lámpalázat nem vált ki nála. Szóval az a kisebb izgulás a gyakorlati vizsga előtt így határozottan sokkolja mindig a lányt. Pedig ha tudná mások miket élnek át?

Aztán Eaton jön ezzel az ?adok neked írásbelit, aztán csináld meg őket? ötlettel mire Nadine nem tudja már tovább visszafojtani a szemforgatását. De azért igyekszik gyorsan csinálni és lehetőleg úgy, hogy a mardekáros srác ne vegye észre. Bár valószínűleg észrevette?
- Ha azok kiszűrik a hibáimat felőlem? Bár? az írásbelikkel nem szokott gondom lenni ?azért egy kis önfényezés még belefér. Az ember legyen büszke a teljesítményére ugyebár, növelje az önbizalmát. És ezt az egy mondatot most megengedhetőnek érezte a mi kis drágánk. Sőt! Még egy magabiztos fél mosolyt is megengedett mellé. Csak nem törik meg a porcelán baba külseje és repülnek ki belőle az érzelmek?
- Én viszont a gyakorlatot preferálom ?mond ellent rögtön Eatonnek, amint a fiú kiejti a száján, hogy ő az írásos feladatokat szereti jobban és ennek indokait már szinte meg se hallja. Az egyik fülén be a másikon ki? Nem is kérdéses számára, hogy melyiket választaná a tudása elmélyítésének érdekében. Az írásbeli tesztek számára nem sokat érnek, olyan mintha a könyvből másolná ki a megoldásokat. Mert hát, tulajdonképpen ezt is teszi, csak a könyv a fejében van. Lehet irigyelni, lehet utálni érte. De erről senki nem tehet, csak anyuci meg apuci, akik úgy hozták össze a dolgot, hogy a lányuknak ilyen memóriája lett.
- Nem tudnánk mégis engedélyt szerezni az órák utáni kevergetéshez? Foleyt megkérjük szépen, kedvesen, aranyosan aztán hátha megengedi. Ha nem sikerül? Esetleg megkérdezhetnéd drága házvezető tanárodat, hogy segítene-e rávenni az engedély megadására. Téged biztos szeret, mert téged szeretnek a tanárok, mivel szorgalmas, ügyes és tisztelettudó vagy ?áhá! Jön a: ha másként nem megy bókold halálra magadat. Elvégre mindenki szereti, ha dicsérik, és nagyon ritka az olyan ember, aki ilyesmire nem érzékenyülne el legalább egy kicsit. Ezért olyan jó, hogy az emberek általánosságban igencsak egocentrikus világnézetet vallanak. Ha az ember kellően szerencsés és ügyes, akkor ezt jól ki tudja használni és a saját malmára hajtja a vizet. Igaz Nadine általában nem elég ügyes ehhez, de azért szeret próbálkozni. Rendszerint ott követi el a hibát, hogy túlzásba esik és annyi dicséretet összehord, hogy bármennyire is öntelt az illető, már nem hiszi el, hogy Hayes komolyan mondja, amit mond.

A lényeg a lényeg, hogy minden követ igyekszik megmozgatni annak érdekében, hogy Eaton ne mondjon le róla. Ha már így egyszer sikerült rákényszerítenie magát a fiúra (mert annyira azért nem naiv, hogy ne tudja a srácnak lett volna jobb dolga is, mint őt boldogítani?), akkor nem akarja elszalasztani az alkalmat, hogy esetleg valami ismeretséget, haverságot alakítson ki vele. Mert Nadine szeret sok ember ismerni, legalább annyira, hogy ha összefutnak egy idegenekkel zsúfolt helyen, akkor gondolkodás nélkül odamenjenek a másikhoz, mint egyetlen biztos pont.
Aztán hirtelen a lánykánk feláll ültéből és a kezébe veszi a könyvtárból magával hozott felszereléseit és indulásra készen áll.
- Nem sétálunk? Valamivel izgalmasabb, mint egy helyben beszélgetni?

A jégherceg kezd olvadni, és mindez egy lánynak köszönhető, egy lánynak, aki naivan azt hiszi, van benne jóság, pont benne. Pedig Júlia téved, benne aztán ilyesfajta érzelmek nem lakoznak, de mégis ha megbántja Vikit, akkor valami furcsa érzés kezd keringeni benne, talán a bűntudat. De nem a Malfoyok legifjabb tagja senki iránt nem érez bűntudatot, főleg nem egy makrancos Griffendélessel kapcsolatban.
Júlia csak egy a sok közül, akit meg kaphat akármikor, próbálná meggyőzni magát, de tudja, hogy sokkal több annál. Akárcsak Tyara. De Tyarával minden könnyebb, vele nem kell olyan háborúkat vívnia, mint Júliával, ő a felesége lesz, de Vikitria? tudja, hogy sohasem lehetnek együtt, de mégis vele maradt.
Nem érti a nőket. Pontosabban ezt a két nőt nem. Eddig sohasem voltak problémái a másik nemmel. Egy szavába került és omladozva borultak sorba egymás után az ágyába a lányok, de mióta Tyara és Júlia beléptek az életébe semmi sem olyan, mint régen. Már nem érdeklik azok a könnyen kapható cafkák, az a két nő minden erejét felemészti, és minden gondolatát leköti, és a maga módján gondoskodni is szeretne róluk.
Itt áll Júliával szemben, az arcába vágott egy hazugságot, utána pedig egy idézettel próbált bocsánatot kérni. Miért tette? Meg akarta mutatni a lánynak kiirányít, hogy hódoljon csak be neki, mert a nagy Draco Malfoyt nem érdeklik a hozzá hasonló nők bajai. Bántani akarta a lányt, csak mert az a hiúságában taposott, és amint megtette, ellepte az a furcsa érzés, amit gyűlöl.
Látja, hogy a szavak megint csak megtették a hatásukat, Júlia ellágyul, de végül nem úgy reagál, ahogy várja. Azt hitte, hogy majd most végre a karjaiba veti magát, hogy minden megy tovább és elfelejthetik ezt az egészet, és már ma este újra együtt lehet vele. De nem. Júlia újra csak elküldi, újra csak azt kiabálja, hogy tűnjön el, de ugyanakkor nem ereszti.
Csak figyeli a megtört lányt, és a bűntudat egy pillanat alatt elszáll és átveszi a helyét a győzelem íze. Győzött. Júlia képtelen elengedni, még akkor is, ha szavai mást mondanak.
Nem szól, nem mond semmit, csak közelebb lép a lányhoz és megcsókolja.
Tudnia kellett, hogy a lány mellette marad e, tudnia kellett, hogy mennyire akarja őt, és ez most kiderült. Napokon belül végre kell hajtani egy parancsot, amiben Júlia is nagy szerepet kap, de előtte meg kellett bizonyosodnia, hogy milyen érzelmek is tombolnak az árulása után Vikiben és nem csalódott.

Meglepő, hogy Yv nem reagálja túl a dolgot? Igen. És nem. Épp olyan kimért, ahogy azt kedves közönsége megszokhatta tőle. Nem mondom, elbírna egy csipetnyi sót még az a drága természete, de hát akkor már túl tökéletes lenne. Gondolom, így is van elég gondja a rajongóival. Na mindegy, ez nem az én problémám.
Mindenesetre nem szívesen lennék a pszichológusa. Szegény ördög, félelmetes lehet, amikor Yvette eszét vesztve toporzékol, hogy kiadja minden dühét, amit a hétköznapokon egyszerűen legyűr a torkán, és iszik rá egy pohár vérfagyasztóan hideg forrásvizet. Az ám a tisztítókúra. Bár tudnám, mitől fordult ki magából, abból kedves és karitatív kislányból, aki szinte beragyogta jelenlétével az iskolát. Amitől ilyen bizalmatlan és rideg fiatal nő lett. De ha tényleg olyan szörnyű dolgok állnak a háttérben.. talán jobb is, hogy nem tudok róluk. Egyébként sem vagyok olyan helyzetben, hogy egész éjszakán átívelő pizsamás lelkizésre számítsak tőle. Nos igen.. elég sok időbe telt, mire ezt beláttam, és bármennyire is önsajnáltatóan hangzik, tényleg szenvedtem miatta. Mint ahogy az itt tanuló hímneműek közel teljes létszáma. Egyébként is, kinek az elborult ötlete volt, hogy vegyen fel a Roxfort véla lányokat? Ráadásul ikreket. Mintha nem lenne elég nehéz feladat pusztán túlélni negyvenöt eseménytelen percet egy szürke tanterembe zárva. Oh, lehet, hogy a két Delacour lenne a fény a sötétségben?

- Kösz szépen a mérhetetlen bizalmat – villantok rá egy vigyort, jó keserűt, amiből mostanra minden előzékenység kiveszett. Hát ennyire tart engem? Talán azt hiszi, hogy idáig terjed az értelmem, és a kérését is már csak nehézkesen tudom dekódolni magamban? Na szép.
- Bízhatsz benne, hogy szellemi csekélységem mellett azért képes vagyok megtartani egy ígéretet. Azt viszont el kell nézned nekem, hogy nem fér a fejembe, miért reagálsz olyan hisztérikusan az egyetlen dologra, amihez úgy-ahogy értek – immár a gúnyos mosoly is lepergett az arcomról, és egy lelombozott mozdulattal én is menetirányba fordulok. Kezeimet a nadrágom zsebeibe süllyesztem, könyökhajlatommal az oldalamhoz szorítva a friss és ropogós rajzmappát. Rongyos táskámon a megmaradt bőrfoltok minden lépésnél elkínzottan sóhajtoznak, ritmust dúdolva, amit csak az én füleim hallanak meg.
Talán ez a suttogás indít el bennem egy kicsiny gondolatgörgeteget, ami gyorsan lavinává változik, ha nem kontrollálom magam. Veszélyes lenne megint összeveszni Yvvel, persze nem is ez a célom. De a jószándékú közeledés a szemében egyet jelent a zsákmányszerző hódítással, a végső pusztulást hozó támadással, valamivel, ami romlott és fájdalmas.

- Hogy tudnál bárkiben is megbízni, ha téged senki sem ismerhet meg? Bezárkózol, és azt hiszed, hogy ez a jó neked. Hát akkor sajnálattal közlöm veled, tévedsz.. – a hangom az utóbbi percben monoton búgássá redukálódott, ezzel is féken tartva a bennem mozgolódó indulatokat. Ha arra gondolok, hogy micsoda butaságot művel magával ez a lány, elkomorodok, és egyre csak sötétül a hangulatom. Yvette olyan okos, hát hogy fér ez össze ezzel a feneketlen esztelenséggel, amellyel a környezetét igyekszik kizárni?

Lépteim csendesen hallatszanak addig a két pillanat erejéig, míg elindulok. Addig, míg Ben tesz egy lépést, hogy utolérjen és a nyakamba zúdítson? mindent. S előtte persze biztosítson róla, tényleg nem fogja a jövőben az én szempontjaival ütköztetve életre hívni a tehetségét. Viszont ez csak egy aprócska elégedettség-morzsa, szinte semmi sem a számomra. Mint egy szösz a kabáton, ami zavar és leveszem, mert nem illik oda. Ilyen vagyok, nem tehetek róla. Na de hogy a szösz még meg is mondja a véleményét?
Ez sosem fordult még elő. Soha. Bishop is inkább fejét lesunyva osont el régebben történt esetleges szóváltásunk után, vagy, ami még jobb volt akkoriban megpróbálta a lehetetlent; kerülni engem. Aztán persze ez se sikerült, csak miután eltűntem. És most? most azt hiszi csak azért, mert egyszer Yolanda színészi képességeinek köszönhetően elfogadtam a létezését ?ugyanis rájöttem már, hogy a húgom semmit sem akar igazából tőle, bár azt nem értem miért- most visszaél mindennel. Mindennel. Az előre megadott bizalommal, a nagyon gyötrő kedvességgel, amelyet sikerült kipréselnem magamból és arról nem beszélve, hogy egy fél pillanattal ezelőtt azt hitte s még mindig azt hiheti, meg tudja menteni a világot. A világot? és engem. De? ez súlyos tévedés. Mert nincs nekem semmi bajom, jó minden úgy, ahogyan van, mellesleg pedig a békejobb nem jelenti azt, hogy Ben Bishop a Delacour csajok pszihomókusa és lelki társa. Nem szorulok senki segítségére sem. Senkiére. Mi ezen annyira felfoghatatlan? És? soha nem kértem, hogy Benjamin valaha is felügyelőt játsszon a számomra. Nem. Én nem vagyok a világ közepe, soha nem is voltam, s noha lehet Ben így érezte korábban annak ellenére, hogy elég sokszor rávilágítottam ama szánalmas tényre, hogy ezt csak ő képzelte be, az álláspontom még a Mungóbeli kirándulásom után sem változott.

Összevont szemöldökkel állok hát meg s fordulok felé, de eleinte csak a lábamat figyelem, s megpróbálom a kevésbé sértő és lélekbe tiporó hangszínemet előszedni, mert mégsem akarom a gyökeres ellenségeskedést kiépíteni épp akkor, mikor a kezdetleges barátság szintjét próbáltam kiépíteni és rájöttem, hogy már talán nem is lehet ezt igazán vagy annyira könnyen, mint eleinte gondoltam. S majdnemhogy megbékéltem a helyzettel, mikor Ben elkezd a jótündér keresztanya szerepében tetszelegni, s segíteni ott, ahol nem tud és ahol talán nem is kellene. Ezért kevésbé kedves, sőt már-már félelmet keltő ábrázattal pillantok fel rá, s tulajdonképp meg sem próbálom rendezni az arcvonásaimat. Ebből a beszélgetésből, ami most jön talán megint nem fog semmi jó kisülni. De? magának köszönhet mindent Bishop. Én megtettem, ami tőlem tellett, az okoskodása az ő hibája. S bár a barátság az őszinteségre alapszik mégsem kérdeztem ki a véleményét. A kritikát pedig? nehezen bírom, főleg ha az a személyiségemet illeti. Hiszen senki sem kötelezi semmire. Én meg még inkább nem.
- Megbízni? Megbízni? Tudod mit jelent ez a szó? Felelősséget, Bishop. F e l e l ő s s é g e t ! Szóval nekem nem kell magyaráznod, de te? te talán némi ismeret híján vagy. ? elszánt tekintetem élő eleven fegyverként szegeződnek a másik arcába. S mindez annyira természetes, mintha minden reggel ilyen dühvel kelnék fel. ? Tudod, miért zárkózom be? Tudod, miért nem állok szóba szinte senkivel se, mikor pedig megtehetném, mint Yolanda? Hát elárulom a nagy titkot. Örülhetsz. Az emberek gyarlóak, önzőek és hazugok. Hátba támadják a ?barátaikat? és bárkit, akit ismernek és aki megbízik bennük. -
Szavaim nyersen, élesen hasítanak bele a köztünk beálló csöndbe, s röppennek tova, mint egy madár, aki kiszabadul a kalitkájából, de ugyanakkor ott is maradnak felettünk némán, mint valami rossz ómen. Mint valami nagyon rossz ómen.

S tekintetem egyszer csak hirtelen elszakítom Benétől, s lassan lehajtott fejjel fordulok el tőle. Nem szólok egy darabig, mert tudom, most ismét ő mondja el a magáét. Hogy nem vagyok normális, és hogy? de bármi legyen is az, amit mond, nem számít túl sokat. Luc is megígérte, hogy velem marad? s bár nem rajta múlott, mégsincs itt ma velem. Hogy bízhatnék bárkiben? És hogy várja el ezt Ben pont tőlem?
- Ne kérj tőlem olyan Benjamin, ami lehetetlen. Olyat ne kérj? mert fájni fog, hogy csalódnod kell. ?
A szavak, amelyek talán túl csendesen kerülnek a napvilágra valami olyasmi mélyről jövő őszinteséget hordoznak magukban, hogy én magam is meglepődöm. Igazából nem akarok Bishopnak bajt, gondot okozni. És nem akarom, hogy rosszul essen neki a visszautasításom, ami alapvetően nevetségem rám nézve. Soha nem érdekelt mások érzése. S most, Luc halála óta, és az újabban itt eltöltött hetek óta megváltozott valami. Valami, amit nem tudom kinek köszönhetek, s ami nem tudom, jó-e vagy rossz. Még annyit se tudok, hogy mennyire változtat meg engem? Talán azért nem érdekelt senki lelke, mert egy névtelen-arctalan idegen volt. De Yolanda nem az, Luc nem az volt. És Ben? már ő sem az egy jó ideje. De vajon mióta?

Ahogy összecsukódnak az ajkaim, a kezdeti bizonytalanság érzete után elönt valamiféle elégedettség. Mégis jó, hogy kimondtam mindezt, és lám, Yvette reakciója milyen simulékony, hihetném talán azt is, hogy a szavaim elérték a hatásukat. A lány bűnbánóan lehajtja a fejét, és csak a cipőjét fixírozza, nem is mer a szemembe nézni. Na nem akartam ám ilyen lelki mizériát okozni neki, de azért az már komoly haladás, hogy magába néz. Itt és most. Kicsit gyors is, hogy mit ne mondjak..
Aztán felpillant rám. Én csak értetlenül pislogok arra a gyilkos tekintetre, amit rám vet, és meg mernék rá esküdni, hogy ő is hallotta, mekkorát nyeltem az előbb. Lehetséges, hogy félreértelmeztem az előbbi szemérmeskedő jelenetet. Nagyon is lehetséges, a fenébe is.
Viszont ahelyett, hogy most meghúzódnék, sőt, megszégyenülten elsunnyognék, inkább öntudatosan kihúzom magam, és gúnnyal átitatottan fel is horkantok a szavaira.
- Á, értem már, szóval szerinted én soha senkiben nem bíztam meg. Soha nem adtam ki magamat másoknak, soha nem hallgattam meg mások sirámát, nem őrzöm más titkait, és a sajátjaimat is mélyen magamba temetem. Fogalmam sincs arról, mi az a ?felelősség? ? legszívesebben estig hajtogatnám ugyanezt, de érzem, ha méltatlankodnék még egy kört, már az elején elcsuklana a hangom a méregtől. Annyira, de annyira.. nincs is olyan ember, aki Yvnél jobban fel tudna húzni.
- Hát akkor jobb, ha elmesélem. Képzeld, én is bíztam másokban, aztán alaposan rá is fáztam. Egyszer, kétszer, állandóan. Mert másoknak mindig fontosabb a saját lelkük, hiába beszélek nekik, nem hallanak meg. Sosem figyelnek! Ez, kérlek szépen, a csalódás. Részemről, nyilván. Nem tudom, te ismered ezt a dolgot? Mert szívesen bemutatlak neki, mi már haverok vagyunk, biztos kedvelnéd őt. Hát még a kuzinját, az önsajnáltatást!

Valaki felelőtlenül tökig csavarta a vízcsapot, és a slag most elszabadult. Hogy ilyen primitív mugli példával éljek. Yv isteni tehetséggel vágja mindig a képembe a feketelistás mondatokat.
- Ó, nem mondod! Önzőek és hazugok az emberek! Nem is tudod, mire jöttél rá az előbb! Jó ég, a Merlin-díj aranyfokozatát ide, egy zsenivel állunk szemben.. Yvette, légy szíves. Ne csinálj úgy, mintha még mindig tizenhárom éves lennél ? csitítóan lehunyom egy pillanatra a szemeimet, és mély levegőt veszek. Veszélyesek ezek a közhelyek, de nem létezik, hogy egy ilyen okos lánynak ezek a félelmei, ezért zárkózik inkább magába. Ez nem csupán értelmetlen, de egyenesen nevetséges is. Nem hiszem el, hogy ez a valódi ok a viselkedésére. ? Rendben, nem kérek tőled semmi olyat, amit ne tudnál teljesíteni. Ne törődj vele, hogy csalódok-e vagy sem, csak nyisd ki végre a szemed.

Ez utóbbit már én is higgadtabb hangon mondom, talán válaszképp az ő halk őszinteségére. Yv, te nem törődsz másokkal, rendben van, de legalább magadat ne hanyagold. A magány nem megoldás. Hogy is tudnám ezt érthetően közlésre adni?
Még mindig ugyanúgy állok a lány előtt, széttárt karokkal, fegyvertelenül.
Aggódom.

Abigail

- Végre, vége ennek a dögunalmas órának. Ti szeretitek a mágiatörit? - kérdezte Oliver haverjait, miközben a belső udvar felé baktattak, fekete talárjukban. Régen a srácnak egész jól ment a tantárgy, de ahogy öregszik, egyre kevésbé érdekli őt. Ma már csak a számmisztika és a kviddics az , amiért él és hal. Már azon is gondolkodott, hogy jelentkezik az iskolai laphoz, hogy ő szerkeszthesse a sportriportokat. Most azonban annak örült, hogy vége lett ennek az unalmas órának és van egy hosszabb szünet, plusz egy lyukasóra, így kipihenheti a fáradalmakat.
- Ilyen hülye kérdéseket ne tegyél fel Olie, naná, hogy nem szeretjük. - jegyezte meg az egyik haverja, miközben elérték az egyik kényelmes padot. Az udvaron elég sok diák lézengett, nem csoda, most talán három - négy óra is véget ért. Néhány srác a padra ült le, de páran csak akörül tudtak megállni, köztük Oliver is.
- Láttátok az ötödéves csajokat? Szerintem jobbak, mint akik a mi évfolyamunkra járnak. - kezdett bele az egyik griffendéles és így a srácok központi témája a lányok lettek. Sorban kezdték kibeszélni az ötödéveseket.
- Mit szóltok Rebbecahoz? Dögös nem? - tette fel a kérdést az egyik szőke, kék szemű, nyakigláb srác. Erre szinte mindannyian elvigyorodtak, még Oliver is.
- Na és a hugrabugos Abigail? - kérdezte vigyorogva az egyik szeplős képű, erre a társaság hangosan felnevetett.
- Az a bányarém??- kérdezett vissza a szőke, majd Olivert kezdte cukkolni.
- Na mi van? Te nem szólsz semmit? Bejön neked Abie? - kérdezte a srác gúnyosan, cukkolva őt. Oliver nem igazán ismerte Abigail Wolfot, s ugyan nem beszélt ki másokat, de nem szerette, ha a társai összehozzák őt hírben mindenkivel.
- Ugyan már Colin. Abigail Wolf?? Na ne csináld, abban a lányban nincsen semmi. Sőt, úgy viselkedik, mint egy pasi...áh, kizárt...amúgy is, csak rá kell nézni...- válaszolta Oliver lazán a srácoknak. Valódi gondolatai egész mások voltak, de, ha most elkezdte volna védeni a hugrabugost, akkor sosem mossa le magáról, így inkább választotta ezt a kiutat...

OLIVER

/Óra vége, óra után/

Hamarosan kicsöngetnek bájitaltanról.  Nem nagyon szeretem az órát (köszönhető talán ez a tanárnak is.), bár ettől függetlenül jól ment a tantárgy. Az órai anyaggal már végeztünk így a hátralévő néhány percben már unottan meredtem magam elé. A másodpercek szörnyen lassan teltek, és olyan érzésem volt, hogy soha nem lesz vége. Pont az utolsó pillanatban hangzott el a megváltó csengőszó. Felkaptam cuccaim, majd átléptem a tanterem küszöbét.

/Folyosó/

Nem csak az én órámnak volt most vége. Már jó néhány ember választotta az udvart, a szünet eltöltésére. Így tettem én is. Kisebb nagyobb csoportokban álltak vagy pedig üldögéltek a padokon. Ha már itt járok, akkor teszek egy nagyobb kört az udvaron és kiszellőztetem az agyam. Az utam egy hatodikos fiúkból álló csoport mellett vezetett. Épp lányokról beszélgettek, mikor elhaladtam mellettük és elcsíptem beszélgetésük foszlányait:
?? na és a hugrabugos Abigail?...Az a bányarém??...

Ezt a pár mondatot nehéz volt nem félreérteni. Ekkor még megpróbáltam, úgy tenni, mint aki semmit nem hallott. Ám ekkor a mondat végét is hallottam, ami mellett nem tudtam csak úgy elmenni. Nem dühítettem volna fel magam ezen az egészen, hiszen a mondat második részében volt egy kicsi igazság. Hirtelen fordulatot tettem, és elindultam feléjük. Kiszúrtam a társaságból azt a srácot, aki ezt merte mondani. Mikor odaértem, hangosan rájuk köszöntem:
- Sziasztok srácok. ?és vártam a reakciójukat.-
Ezek után Oliverhez léptem és meglódítottam a kezem. Kissé váratlanul érhette hát, meg ami utána következett. A térdem felemeltem, és megpróbáltam semlegesíteni. Úgy gondoltam ennyi elég volt, innen hagyom kibontakozni, ha van ereje, vagy ha a társai mernek neki segíteni, akkor hadd bosszulja meg. De azért még eleresztettem egy kérdést.
- Miért is?

Abigail

A srácok nevetni kezdtek Oliver megjegyzésén, de hirtelen a szőke piszmogni kezdett, majd mindenki elhallgatott és összesúgtak. Huxley még mindig nevetett és csak a csöndre figyelt fel.
- Mi van? - Nézett értetlenül a többiekre, amikor felcsendült a háta mögül egy lány hangja. Ahogy megfordult, a hugrabugos Abigailt pillantotta meg, s meglepettségében nyelt egy nagyot, amely még nem túl látványos ádámcsutkáját is mozgásra késztette. ~ Bakker, mit keres itt? Hogy az a ...~ Na igen, ilyenkor mondják, hogy előbb kellene gondolkodni. Oliver sejtette, hogy a lány meghallotta a beszélgetést, hisz a srácok szinte túlharsogták a belső udvart és érezte, hogy most talán valamilyen átkozódásra számíthat.
- Szia - köszönte a többi srác, szinte kórusban és síri csöndben figyelték tovább az eseményeket, meghúzódva Oliver mögött.
- Hello - jött egy bátortalan köszönés Huxley szájából is, de ami ezután következett, arra nem számított. A lány ökle olyan gyorsan száguldott az arca felé, hogy még csak esélye sem lett volna pislogni,nem hogy elkapni a fejét. Így az ütés betalált Oliver bal arcfelére, közvetlenül a szeme alatt, majd egyből ezután következett a második csapás, amire végképp nem számított. Egy erős passz középre, s ettől képzeletbeli csillagok jelentek meg a srác szemei előtt, miközben térdre esve a földre görnyedt.
- Ááúúú - Jött a fájdalmas válasz a csapásokra, s a néhány pillanat alatt, amíg ő a földön szenvedett a haverok hatalmasat röhögtek, s nevetésük betöltötte az egész udvart.
- Ne röhögjetek már..- Mordult rájuk, majd dühösen pillantott a lányra, aki még mindig ott állt fölötte. Felpillantva szólalt meg.
- Nos, kérdésedre válaszolva, a pofon után még azt mondtam volna, hogy bocsánat, de ezután az az érzésem, hogy gondolkodnod kellene, mielőtt kérdezel. Úgy viselkedsz és úgy reagálsz , mint egy fickó. Ennyi elég ?  - tette fel a kérdését, miközben próbált felkászálódni a földről. A srácok persze röhögtek, s közben felálltak a padról.
- Na jó, köszi a műsort Abie, de mi megyünk, te csak szórakozz a cimbinkkel. - mondták vigyorogva, majd eloldalaztak a helyszínről. Oliver feléjük pillantott, elég dühösnek tűnt. ~ Szép kis cimborák vagytok...~ Jegyezte meg magában, majd visszafordult a lány felé, s farkasszemet nézett vele.
- Van még kérdésed, esetleg ütnél még párat, vagy tán bebizonyítanád nekem azt, hogy nem vagy olyan, mint amilyennek gondollak? - Indulatosnak tűnt, dühös is volt és persze nem igazán akarta beismerni, hogy most jogosan kapta az ütéseket. Hibázott, nem a barátai előtt kellett volna villognia, inkább nem szólt volna semmit sem, így megakadályozta volna ezt a kialakult helyzetet, de most már nem tudott mit tenni...

OLIVER

A fiú reakciója után kissé elgondolkoztam, hogy talán nem kellett volna ennyire hirtelen cselekednem, talán várhattam volna a kitörésemmel. De hát kissé hirtelen haragú vagyok, na. Tényleg túlzásba estem, pedig ennyire nem szoktam bántani a körülöttem élőket.
Miután végiggondoltam az egészet összeszedtem minden bátorságom, majd megszólaltam:
-Bocs, csak elborult az agyam. Nem kellett volna túlzásba esnem. ? sajnálkoztam-
Remélem, nem lesz nagy harag köztünk. És tényleg bocsánat, hogy beégettelek a haverjaid előtt.
Megpróbálom jóvátenni ezt az egészet, de lehet, hogy ezt már elcsesztem. Kissé magamba kell majd, hogy szálljak ezek után. Ez most kicsit sok volt. Túl sok. A pofon még oké, de aztán nem kellett volna? persze később ezt már könnyű mondani.
- Figyelj, nem foglak többet megütni, meg semmi egyéb. Én is hülye voltam, te is az voltál, megtörtént ennyi. De legalább rájöttünk, hogy egyikünk sem tud gondolkozni.
Szóval a másik énemet is szeretné megismerni. Hát ezzel most kissé gondba vagyok, ugyanis általában fiús énem bújik elő, ritkán lehet kihozni belőlem a nőiesebb oldalamat.
- Most tudom, hogy egy idióta agresszív elmebeteg csajnak gondolsz, habár kitudja, van némi igazságtartalma. Mivel tudnám bebizonyítani, azt hogy tudok normális is lenni? Mondj valamit, amivel ezt az egészet úgy-ahogy jóvá tudnám tenni. Persze csak akkor, ha ez az egész lehetséges.
Most pedig eljött a remény pillanata. Lehet, hogy nem fog megbocsátani, de egy próbát megér talán?

Abigail

Tekintetét nem vette le Abigailről, továbbra is figyelte őt, s a hozzá címzett mondata után várta a további csapásokat, megvolt arról győződve, hogy túlzott őszintesége talán további ökölcsapásokat és rúgásokat csalogat elő a lányból. Most már készült ezen eshetőségekre is, ha esetleg bekövetkezne, akkor el tudjon hajolni, azonban abban is biztos volt, hogy ő nem fog visszaütni. Számos olyan fiú diák volt az épületben, akik simán visszaütöttek volna, de Oliver nem véletlenül tartozott a griffendélesek közé. Lovagiassága és józan esze megakadályozta abban, hogy valaha is kezet emeljen a gyengébbik nem tagjaira. ~ Na, mi lesz már? Mikor jön a következő pofon?~ Csak nézett a lányra, aki végül megszólalt, s Huxley meglepetésére bocsánatot kért. A fiú szemöldöke először a magasba szökött, hallva a sajnálkozást, de ennek ellenére sem tartotta túl szimpatikusnak a lányt ezek után. Ugyanis egy dolog az, hogy ki mit mond, de a fizikai bántalmazás az sokkal durvább és agresszívebb cselekedet, amit jelen esetben a srác nem igazán tudott elnézni.
- Még, ha csak a haverjaim előtt égettél volna be, de ahogy látod, az udvar tele van..- Nézett Huxley körbe, figyelte az őket figyelő diáksereget, majd visszapillantott. Közben még mindig fájlalta a két fájdalmas pontot, ahová az ütéseket bezsebelte. Kezével a szeme alatti részt kezdte el tapogatni, ami a nyomásra kicsit megfájdult. ~ Van ereje, hogy ez milyen gázos lesz holnap...~
- Na jó, nincs gond, én is bocsánatot kérek, hogy ezt mondtam. Nem lett volna szabad így nyilatkoznom, hisz nem ismerlek...- Kért ő is bocsánatot az eset után, de még mindig kínosan érezte magát, főleg azért, mert hagyta, hogy megverje egy lány. Másnap nem arról fog majd zengeni az iskola, hogy Oliver, a lovagias fiú, aki nem ütött vissza, hanem a pojáca, akit még egy lány is megver.
- Szerintem ne erőltessük a dolgot, bocsánatot kértünk egymástól, ennyi. Ezek után nehéz lenne bizonyítanod, hogy másmilyen vagy. - Mondta el őszintén a véleményét, de valahogy úgy érezte, hogy talán mégis kellene egy esélyt adnia, ha már ő kezdte a bunkóságával.
- Várj...öhm, fogalmam sincs. Talán, ha próbálnál megváltozni, valahogyan...-tette hozzá, egyelőre semmi normális dolog nem jutott az eszébe...

Nem is tudom mit várok Benjamintól. Hiszem? megszokhattam volna, mindig is ilyen volt. Akárcsak? akárcsak a többi felfuvalkodott hólyag. Azt hiszi, ért mindent. Azt hiszi, tud mindent, pedig nem. Abszolúte nem. És minek akkor leállni vitázni? Úgyis csak a saját szavait hajtja, azt az elképzelést, amely számára tökéletesen helytálló és magát a nagybetűs Igazságot fejezi ki, de aminek lényegében semmi vagy jó esetben csak csupán részben van köze a valósághoz. És bevallom, mindehhez se kedvem, se időm nincs. Én úgy érzem, s talán tényleg jogosan, a lelkiismeretem tehát megnyugodhat, megtettem azt, amit kellett. Léptem, cselekedtem, s talán ezzel rendeztem azt a tartozást, amely régóta vagy mindig is köztünk volt. Mert Ben többet akart már régóta. S én végre felajánlottam valamit. A barátságot. De nem gondoltam, hogy mindez ezzel jár. A kioktatással, a fennhéjázással, az agymosással és hasonlókkal. Ezt megkapom nap mint nap Yolandától. Sőt, néha még egy két levélben is a családomtól. Pont elég ez. Ben pedig csak hab a tortán amit már nem is bírok és nem is akarok lenyelni. Épp ezért talán sokkal mérgesebben rántom meg a Yo-tól kölcsönkapott táska szíját, s a halk megadó hangra nem is figyelek oda mivel épp farkasszemet nézek Bejaminnal.

- Azt hiszem, Bishop, hogy ez lerágott csont. Hogy te étes valamihez, nem kétlem, de ne akarj mindenhol és mindenkivel tündérkeresztanyáskodni. Nem áll olyan jól, mint képzeled. -
S a hűvös hang most a megbántottság miatt kerül a felszínre. Elvégre épp az előbb öntöttem ki a lelkem s mondtam el azt, amit szinte még néha önmagamnak is félek bevallani. Hogy igenis utálom, ha hátba támadnak és ha hazudnak. Épp az arcomba. S bár Ben csak bíztatni próbál mégis támadásnak érzem, amely nyíltam az én személyem ellen irányul. Tudom, eleve butaság ez, hisz Bishop a légynek se tudna ártani, de én sosem voltam az a fajta aki nem ösztönösen nyílt volna meg vagy tette volna amit kell, legalábbis ilyen dolgokat tekintve. Mert mindek erőltetni mindezt??
- Honnan tudhatod mi a jó nekem, ha te magad sem ismersz? ?
A hangom suttogássá válik, s bár nem várok választ, mégis elhallgatok s hagyok időt. Bele se merek gondolni, mit kapok. Még abba se, hogy mit nem mond el nekem Benjamin. Mert valahogy érzem, most mégsem fog annyira nagy hévvel érvelni, s lehet ennek kiváltó oka az én gyászos hangvételem. Pedig, mindez csak egy őszinte kérdés volt. Hisz ő maga mondta, hogy engem senki sem ismer, mert nem nyílok meg. Ő is épp annyit ?kapott? belőlem, mint mindenki más.

- S mégis? mire megy ki ez az egész? Nem akarok megváltozni Ben. Én ilyen vagyok. Jobb, ha minél hamarabb megszokod ezt a gondolatot és elfogadod? -
Talán ez volt az utolsó és kegyetlen döfés a másiknak. Talán én tévedek és nem így lesz. Minden esetre csak kiseprek a szavak után egy kósza hajtincset az arcomból s míg Benjamin meleg tekintetébe nézek, tudom, valami változni fog, talán kicsit talán nagyon. De nem foglalkozom a kérdéssel, most nem. A mappát megkapta, vele együtt lényegében egy kis helyet is a szívemben és ha tényleg megérdemli, nem kell csalódom. Miért érzem hát úgy, hogy máris sarokba vagyok szorítva?
Inkább csak újra elindulok és  nem nézek hátra. Egy két méter és ott az ajtó, hívogatóan és taszítóan, de talán csak azért látom így, mert bennem is pontosan kétségbe ejtő érzelmi viharok dúlnak. Ennek ellenére azért a kezem kinyúl, s az ajtót kinyitom a halk nyikordulás kíséretében, hogy beléphessek végre az ódon kastélyba. Hogy Bishop jön vagy marad, az már rajta múlik.

Abigail

Mint mindig a belső udvar tele van diákokkal, s mindenkinek megvan a maga kis teendője: vannak lányok akik nevetgélve beszélgetnek s olykor velük egy idős fiúkra sandítanak, s vannak a fiúk akik egy-egy bíztató mosollyal nyugtázzák a lányok figyelmét, ami belőlük újabb kacagást vált ki, vannak akik itt-ott üldögélve olvasgatnak, tanulgatnak, s vannak akik csak szimplán élvezik a szabad levegőt.
Aztán egy pillanat múlva a kerengőben feltűnik egy gondterhelt arcú fiú, akit láthatóan nem az zavar, hogy rossz az idő vagy, hogy a lányok épp őt figyelik. Amint kiér a kis udvarra, annak közepén megáll, s tűnődő arccal elkezd körbe nézelődni, mindig egy-egy ajtót vesz jól szemügyre, majd megrázza fejét, s inkább egy következőre futnak szemei. Egy kissé magába roskad, majd leül, s tovább töri a fejét. Nem egy feltűnő jelenség, bár sokan látták már erre felé hiszen a háztársaival a szabadidejüket általában itt töltik.
Egyszer csak, hirtelen felpattan, s most az arcokat kezdi el vizslatni ugyan úgy mint az imént az ajtókat, ám most kevesebbet időz el az arcokon, hiszen nem akarja, hogy bárki közeledésnek vélje a szemlélődést, s ezzel ellenszenvet váltson ki az adott egyénből, vagy éppen ellenkezőleg biztató jeleket küldjön felé. Aki egy kicsit jobban megfigyeli őt, láthatja, hogy tekintete hol felcsillan, hol pedig azon nyomban tovatűnik arcáról ez a csillogás. Láthatóan keres valamit vagy valakit, ám most ismét visszahuppan előző ülőhelyére, hiszen most sem járt sikerrel. Az arcokat még figyeli, de már nem olyan intenzitással, mint korábban. Csalódottság ül ki arcára, s a mindig csillogó acélszürke szemek, most nem oly vidámak, mint majd mindig.

Belső udvar. Jó hely bár nem kimondottan a kedvenceim, közé tartozik, de szeretem itt eltölteni a szüneteim nagy részét, és a délutánokat is jól el lehet itt tölteni, ha jó a társaság. Az arcok a szokásosak és a társaságok a szokott helyeiken üldögélnek. Ezen a szép napos délutánon is ez történt. A padok mind tele voltak és az árnyékot adó fákat is körülvették a diákok. Tőlem pár lépésre a negyedéves hollóhátas lányok röhögcséltek, nem messze tőlük pár srác a kvidics csapatokat elemezte. De voltak olyanok is, akik a házijukat próbálták elkészíteni kisebb nagyobb sikerrel. Csak egy fiú volt, aki nem tartozott egyik csoporthoz sem, vagy legalábbis nem úgy tűnt. Arcán látszott egy kis idegesség, a szemei pedig hol felfelé tekintettek, hol a földet tanulmányozták. Nem tűnt ismerősnek, akármennyire is erőltettem a szürkeállományom. Mivel én is egyedül mászkálok lehet, hogy csatlakozok hozzá. Végül is én rosszul nem járhatok, ha nem kér a társaságomból, akkor így járt. Ő fog unatkozni nem én. Pár másodperccel később, mikor már mellette álltam. Leültem mellé és megszólaltam:
- Szia, Abby vagyok. Csatlakozhatok hozzád?

A bocsánatkérések megtörténtek, de még mindig csak ott álltunk az udvar közepén, némán. Jó néhány perc eltelhetett már amióta valamelyikünk utoljára megszólalt. Láttam, hogy a fiú még mindig a sebeit tapogatja. Ott ahol az öklöm lesújtott szép nagy piros folt volt. Elég fájdalmas lehetett. A másik sérüléséről már nem is beszélve. Tényleg hülye voltam, de hát ez van, könnyen elpattannak a húrok nálam. Ezt a kínos csendet már nem bírtam elviselni, úgyhogy inkább megszólaltam.
- Látom még a sebeid tanulmányozod. Amúgy nagy az esély arra, hogy holnapra már semmi nem fog látszódni belőle. De rá is segíthetsz, egy kis jeges borogatás csodákat tehet. Attól meg ne félj, hogy mit szólnak a többiek, úgyis elfelejtik holnapra, vagy ha nem akkor is minden csoda csak három napig tart. ? próbáltam nyugtatni szegényt.
A légkör közöttünk ettől függetlenül sem lett nyugodtabb. A támadás óta már lenyugodtam, de Oliver nem tűnt valami boldognak még most sem. Enyhe tanácstalanság ült az arcán, gondolom semmi normális nem jutott eszébe. Őszintén megvallva nekem se sok minden futott át az agyamon az óta. Még mindig nyomasztó volt számomra a légkör, kissé kínosan éreztem magam, sőt nem is kicsit, nagyon.
- Semmi használható nem jut az eszembe, gondolom neked sem. ? mondtam ki véleményemet, majd vártam a fiú reakcióját.

Amy megkönnyebbülten ugrik fel, mikor a Bimba professzornő int, hogy mára végeztek. A lánykának ma a gyógynövénytan volt az utolsó órája, így már csak a könyvtárba kell benéznie egy könyvért, aztán szabad a pálya! Na nem a kviddicsmeccsek színtere, hanem a lustulás és barátokkal való bohóckodás pályája. Joy azonban úgy dönt, mégsem könyveket bogarászni megy előbb, hanem egy kicsit kiélvezi a melengető április elejei napsütést, és egyúttal sétál is egyet, ezért aztán a belső udvar felé veszi az irányt.
Döntését nem is bánja meg, hiszen már a kerengőből kiszúrja azt a bizonyos ismerős alakot az udvaron: Alexet, és rögtön eldönti azt is, hogy nem fog elé sétálni széles vigyorral. Nehogymár, az túl könnyű, túl egyszerű lenne. Inkább meglepi vagy talán ráijeszt egy pöttyet.
Ám mielőtt elindulna mindössze egyetlen pillanatra, de elbizonytalanodik. Mintha mégsem Alex lenne az srác... de, biztosan ő az. Ajkain egyre terebélyesedő mosollyal, visszafojtott lopakodik az ifjú háta mögé, s az utolsó pillanatban egy hatalmas ugrással a fiú nyakába veti magát, ezt visítván:
- Hejhó, Alex!
Azonban mikor átkarolja a pasas nyakát, már tudja, hogy jócska hibát követett el. Hiszen ez nem Alex! Ugyanis az ő nyakában mindig ott lóg egy dögcédulaszerű, könnyű fém nyaklánc, emezen a nyakon viszont nincs semmi. Pedig ugyanaz a szőkésbarna haj, ugyanaz a magasság, az alkat, de még a különféle karkötők sem hiányoznak a csuklójáról! Hogyan történhetett ez? Miféle tévedés? Alex nem regélt róla soha, hogy lenne ikertestvére - mivel egyke.
Amy halacskásan hápogva lép az ismeretlen elé, akiről rögtön kiderül, hogy valójában ismerik egymást DS-ről. A lány minden zavara elmúlik hirtelen, gyöngyöző hangon felkacag, azután kötelességtudóan elnézést kér.
- Ne haragudj, James, csak éppen... annyira hasonlítottál rá hátulról. Mármint Alex Bleedsre, de mindegy, őt nem ismerheted. Teljesen megtévesztettél, még a karkötők is stimmeltek, meg a járásod is. Sajnálom - mondja, azonban cseppet sem úgy fest, mint aki szánja-bánja tettét, bár kissé kipirosodik a melegtől.
Gyors mozdulattal dobja le magáról a pulóverét egy padra, és utánalép, laza könnyedséggel telepszik le. Közben azért "áldozatáról" sem feledkezik meg, hatalmas csillogó szemekkel bámul fel a pasasra, megpaskolja maga mellett a padot mondván:
- Csüccs, Jamie! Mi újság veled mostanság? Régen láttalak.

Colin gondolataiba temetkezve üldögél, s még mindig fejét töri, hogy vajon ki és hol tudna neki segíteni, ekkor egy hang csapja meg a fülét. Fejét lassan fordítja a hang irányába, s ezzel együtt húzódik barátságos mosoly arcára. A szavak visszacsengnek fejében, s szint azonnal válaszol is.
- Szia Abby! Ha van kedved, nyugodtan csatlakozz, mindig szívesen veszem mások társaságát. A nevem Colin. -
Hangja barátságos, s az acélszürke szemeken a napfény csillan meg egy pillanatra, majd most az ő kérdése következik, hisz azt mégsem engedheti, hogy csupán üljenek ott, s nézzenek a nagyvilágba, s a lány talán még segíteni is tud neki.
- Amúgy, ha nem titok, megkérdezhetem mi járatban erre? Vagy csak úgy jól esik a friss levegőn lenni? -
Amint elhagyja az utolsó pár szó a száját, máris nagy érdeklődés ül ki az arcára. Mindenkivel szívesen ismerkedik meg, hiszen az első két évben csak ritkán bújt ki ?csigaházából?, így csupán háztársaival s néhány évfolyamtársával ismerkedett meg. Úgy gondolta, hogy az mégsem járja, hogy úgy teljen el az iskolában töltött idő, hogy csupán a mugli világban vannak barátai és ismerősei. Éppen ezért a harmadik év már az ismerkedés kapcsolatépítés éve volt számára, ha lehet ezt így használni. Sokkal több tanulót ismert meg és részt vett a közös programokban is, hamar ráérzett a Roxfortos élet ízére.

                                 Emma

Verőfényes napsütés, ez az ami egy tökéletes naphoz kell, például Patrick számára, aki éppen ebben a pillanatban tűnik fel a kerengőben. Még az iskolai öltözetben van, valószínűleg csupán némi friss levegőre vágyott a nyomasztó órák után. Haja most is zselézve van, nem hiúságból, de már ezt szokta meg. Ahol elhalad, a fiatalabb lányok össze-össze súgnak a háta mögött, nem zavarja, hiszen tudja, hogy valamiért kedvelik őt. Igazából ő sosem kérkedett ezzel, nem is mindig akarta, hogy ez így legyen, de, mint amolyan fiú, azért örül neki, hogy nem kell sokat pedáloznia a lányoknál. Mindemellett azonban, a dologhoz hozzátartozik, hogy soha nem használta fel ezt a dolgot úgy, hogy azzal bárkinek is ártson.
Az udvaron a napfény édes íze csapja meg, s amikor kilép egy mélyet szív a friss levegőből is. Ahogy azt már megszokhatta, most is sokan vannak az udvaron, tanulni vágyók, és azok, akik csak a közösségi élet miatt jöttek ide.
Furcsa mód Patrick, most nem a szokásos haveri társasággal érkezett, egyedül van, de ezt sem bánja túlzottan. Keres magának egy helyet, ahova leülhet, s ott élvezi, hogy végre elszabadult. Mivel elég sok mindenkit ismer, így néha felnéz, hogy visszaköszönjön azoknak akik őt üd-vözölték vagy éppen ha észrevesz egy ismerőst akkor ő köszön rá.
Figyeli az udvaron tartózkodókat, hátha talál valakit akivel múlathatja az időt, hiszen jobban telik a pihenés is ha van kivel társalogni.

Érdekes volt ez az átváltoztatástan óra. Ma a szemöldök színének megváltoztatását gyakoroltuk. Nekem sikerült megváltoztatnom többször is a színét. Volt kék, lila, narancs, zöld, fehér, de még egyszer fekete-fehér kockás is, a sakktábla színeit idézve. 
Péntek délután volt és a folyosón sétáltam. Több órám már nem volt mára, úgyhogy eldönthettem, mit csináljak. Két lehetséges ötlet volt fejemben. Az egyik az, hogy felmegyek a klubhelyiségbe és pihenek egy kicsit, a másik pedig az, hogy lemegyek a kerengőbe és hülyülünk egy jót a haverokkal.
Az utóbbi csábítóbban hangzott, így hát a kerengő felé vettem az irányt.
Útközben lehetőségem nyílt elgondolkozni holnapi teendőimen és gondjaimon.

Holnap le kell mennem a könyvtárba, ugyanis elhatároztam, hogy nekilátok animágiát tanulni, könyvből. Tudom, így nehezebb és mindenképpen lassabb lesz, de meg kell próbálkoznom vele. Hiszen, tanár, nincs, aki megtanítana rá, vagyis lenne, de ő tuti hogy nem vállalná be. McGalagony professzor. Ahogy hallottam mostanában kevés ideje van az öreglánynak. Kevesebbet is szoktam látni. Bezony, senkinek sem könnyű, főleg most, hogy a sötét nagyúr újra visszatért, most mikor az emberek sorra tűnnek el. Itt a Roxfortban is vannak olyan diákok, akik szüleit halálfalók ölték meg. Őket többnyire sírdogálva, szomorú arccal látni. Ilyenkor azért engem is gyakran elfog a félelem. A félelem és az aggodalom amiatt, hogy mi lesz, ha mondjuk, pont a nagyit szemelik ki maguknak azok a mocskok. Könnyű dolguk lenne vele. Egy védtelen öregasszonnyal, aki egyébként jól forgatja a pálcáját, de fene tudja.

- Hé, te fiú, milyen a szemöldököd? - mordult rám egy különösen mogorva festett férfi.
Gyorsan körülnéztem és odaszaladtam a legközelebbi ablakhoz, melyen viszont láttam magam és világoskék szemöldökömet. A francba, ez úgy maradt. Gyorsan előkaptam pálcámat, majd elmormoltam a varázsigét és szemöldököm máris a régi színekben pompázott.
Megfordultam, kihúztam magam és elindultam tovább a kerengő felé. Mikor elhaladtam a portré mellett odavetettem egy halk köszönömöt a férfinak. Az nem is reagált rá, csak bambult tovább ki keretéből.

Nah, hol is tartottam? Jah, igen. Szóval, ha halálfalókkal találkozna, lehet, hogy nem élné túl.
Ott van még a költözés. Most már biztos. Már biztos, hogy miután vége a tanévnek költözünk. Ráadásul nem akárhová, hanem Godric?s Hollowba, oda hol?

- Hééé?! - kiáltottam föl hangosan, ugyanis valaki a nyakamba ugrott hátulról. Először Gwennie-re gyanakodtam, de mikor megfordultam és jobban szemügyre vehettem csinos támadómat rájöttem, hogy nem Gwen volt a titokzatos fojtogató hanem Amy Joy, a Griffendél hajtója. Jól ismertem őt a kviddics meccsekről és a DS-edzésekről. Elég ügyes lány, jól bánik a pálcájával az már egyszer biztos.

- Oh, csak te vagy az. Szia Amy! - mondtam egy kicsit megilletődve az incidenstől, majd adtam három üdvözlő puszit a lány arcára.

- Semmi baj. - feleltem immár mosolyogva. Belegondolva eléggé vicces volt ez a kis szituáció. Alex Bleeds. Biztos. Nem tudom, ki lehet a fazon, de nem is igazán izgat. Biztos jó fej lehet, ha ő is ilyesmi göncökben jár.
Körülnézvén ráébredtem, hogy ha Amy nem támad, meg akkor továbbmegyek és elhagyom a kerengőt ahova épp tartottam. Mondjuk az is elég kínos lett volna.

- Jaja, tényleg régen találkoztunk. Talán a legutóbbi kviddics meccskor azt hiszem. Tudod, amikor olyan szépen kivédtem a kvaffodat. - feleltem mosolyogva kérdésére, miután jókedvvel lehuppantam mellé, a kis padra.

- És veled mi a helyzet? Van-e már barátod? - tudom, hogy ez egy kicsit személyesebb jellegű kérdés, de régen annyit beszéltünk erről a barát-barátnő témáról. Gondoltam egy kicsit felelevenítem a régi szép időket.

A leányzó mégcsak össze sem rezzen a kiáltásra, hiszen már tudja, hogy hülyeséget csinált; de azért az a "csak te" egy kissé szíven üti. Látszatra. Valójában azonban nevet az egészen, de ezt nem mutató a világ minden kincséért sem, hanem lesújtó hangon jegyzi meg:
- Igen, csak én vagyok.
Ám amikor megkapja a puszikat, már újfent megjelenik az a jellegzetes vidám szikra a szemeiben ezzel is jelezvén, hogy az imént csupán bohóckodott. Persze tudja ő, hogy James nem haragszik a kis tévedéséért, de hát miért is tenné? Hiszen mindig jól kijöttek egymással. Amy intrikára intrikával felel:
- Ugyan, Jamie, az én kvaffomat nem védhetted ki, mert az kivédhetetlen, ellenben amikor a csapattársad visszapasszolta a labdát, azt utolérhetetlenül sikerült megfognod. Három centivel a karikák előtt - és nyelvet öltve kacag a pasason Joy.
Csaknem hátraveti magát a padon, ám még időben eszébe jut, hogy nincs háttámlája az ülőalkalmatosságnak, tehát csúfos lezúgás lenne egy ilyetén könnyelmű mozdulat vége. Lebőgni pedig nem akar a fiú előtt. Ehelyett fogja pulóvere ujjait és úgy, ültében a derekára köti, még mielőtt elhagyná, mert képes elveszíteni amilyen lökött és szórakozott mostanában.
Váratlanul éri a barát létezését firtató kérdés, némileg felkészületlenül is. Néhány másodpercnyi merengést enged meg magának, amíg végigpörgeti fejében a korábbi, hasonló jellegű beszélgetéseiket, és egyúttal átgondolja az iméntire adandó válaszát.
- Akár úgy is mondhatjuk, hogy "pasifronton béke honol". Dióhéjban ez annyit jelent, hogy most éppen leráztam az összes jelentkezőt, mert elegem van minden hülye pattanásos, problémás kamaszból. Valamiért mindegyik sajnáltatná magát és nekem ez nem fekszik, a tizedik ilyen kiscsaj után te is biztosan unnád a szitut. De nem kell aggódnod, fiúk voltak, vannak és mindig is lesznek, csak idő kérdése, hogy találjak egy alkalmas díszpéldányt, akivel érdemes kíséretezni, hátha összejön egy normális, kevéssé zűrös kapcsolat.
Meglehet, tovább is tudná ragozni Amy a pillanatnyi állást, ám muszáj felnevetnie. Biztosan átváltoztatástan órája volt a szerencsétlennek, azért maradhatott egy-két kékes és lila szál a szemöldökében. Talán nem vette észre, belőlem pedig nem fogja kihúzni - kacag a lányka hangosan, mígnem lassacskán belefájdul a hasa. Na igen, ezért óvják például a muglik a frissen műtött emberekét mindenféle vidámságtól, mert még felszakadna a varrat a röhögéstől.
Joy megpróbálja abbahagyni a kacarászást, azonban teljesen sikertelenek az erre irányuló kísérletei. Alig néhány perc után az eredmény is megszületik: a lány szívderítő hangon kezd csuklani, de azért közben kiprésel magából néhány értelmes szót.
- És veled mi a helyzet, szőke herceg? Még mindig tapadnak rád a csajok, vagy már rájöttek, hogy egyiküket sem fogod megtanítani kviddicsezni?

Felszabadultan pattanok fel a székről és indulok el az ajtó felé. Még hátravetettem egy hangos "viszlátot" a professzornak, majd felcsaptam az ajtót és kivágtáztam rajta. Végre megszabadulhattam rúnatanról. Már nagyon untam. Az óra utolsó 10 percében már szinte a pad alatt feküdtem, annyira nem volt kedvem ehhez az egészhez. Mostanában mindig ilyen kedvtelen, plöttyedt hangulatom volt a meleg idő hatására. Ez után az óra után hova máshova mehetnék, mint a belső udvarra, közismertebb nevén a kerengőre. Az a hely csodás kikapcsolódást jelentett számomra. Sokat szoktunk ott hülyülni a haverokkal és sokszor csak azért megyünk be, hogy még óra előtt gyorsan összedobjuk a házit, amit éppen elfelejtettünk elkészíteni, így kikerülve az esetleges "T" veszélyt.

Útközben hozzám hasonló, a meleg hatására nyomott hangulatú diákokkal sétálok szembe. Vannak köztük fura szerzetek is. Például egy lány, aki talár helyett rózsaszín miniszoknyában és fehér ingben és nyakkendőben tipeg, topog a folyosón a hímnemű diáktársak csodáló tekintetét maga után vonva.

~Csak találkozzon McGalagonnyal, majd lefagy a mosoly a sminkes kis pofijáról. ~

Mikor a kerengőhöz érek és tekintetemmel pásztázom a kis, fűvel borított udvart nem látom egyetlen egy hugrabugos barátnőmet sem. Pedig ők ilyenkor már itt szoktak ülni és kuncogva nézni szokták a pasikat. Általában én is ezt csinálom, ha odamegyek hozzájuk.

~Hát, ha most nincsenek itt, akkor kénytelen leszek máshova ülni. ~

Egyetlen szabad pad sem volt.  Most már a verseny azért folyt, hogy ki mellé üljek, ki legyen az a becses személy, akit megtisztelek azzal, hogy...
A szemem egyik griffendéles évfolyamtársamon akadt meg. Patrick McNeil-en, aki mind idáig egyedül üldögélt egy fa alatti kis padon.

~Majd én mellé ülök, remélem örülni fog nekem.
A sráccal csak látásból ismertük egymást, illetve már beszéltünk egy-kétszer, de lényegtelen dolgokról, mint például az időjárás, vagy az épp soron következő tanóra. Szóval csupa hülyeségről. Sajnos. ~

- Szia Patrick. Ideülhetek melléd? - kérdeztem tőle kissé vékony hangon.
- Mi a helyzet?? Hogy vagy mostanság?? Rég beszéltünk...

Mikor meghallom Amy "igen, csak én.." válaszát  elmosolyodok.

- Jajj, Am. Tudod, hogy nem úgy értettem. - mondtam neki kissé vigasztaló hangon, de mosolyogva.
Látom, hogy a puszik újra visszavarázsolják arcára a korlátlan örömöt és a gyönyörű mosolyt. Ráadásul mikor megkapom a frappáns kis válaszát az előző meccsre utalva olyan jót nevetek, hogy majd? leszédülök a kis padról egészen a fűbe, hol az apró bogarak, melyeket most innen föntről nem látok, sikoltozva menekülnének zuhanó testem árny alakjától, majd miután hátammal rájuk pottyannék, szépen agyonnyomnék belőlük vagy 10-et, 20-at biztosan. De most hál? istennek nem történt ilyen kis affér. Eléggé cikis lett volna, ha mégis.

- Biztos nem Joy, neked kihagy a memóriád. Az a védés tényleg úgy volt, de azért ne túlozz, próbálj csak visszaemlékezni, hány kvaffodat védtem már ki. - felelem neki még mindig mosolyogva.
- Persze, hogyne, megértelek. Velem is volt már ilyen. - válaszoltam neki egy megértő mosollyal. Jól tudom milyenek az ilyen csajok, akik egyfolytában ragadnak, olyan mértékben hogy le sem lehet őket vakarni. Egyszerűen undorodok azoktól a fajta lányoktól.
Csak nézem a kacagó Amyt, aki mintha a homlokom felé sandítana a hangos kacarászás közben.

~Fogalmam sincs, hogy mit nevethet, talán még mindig színes lenne a szemöldököm? Neeem, az nem lehet. Vagy mégis?~

- Jelenleg nincs barátnőm, de igyekszem. - felelek előző kérdésére, miközben ő még mindig nevet.

~Csak tudnám, hogy min!~

~Nagyon idegesít a folytonos nevetése, már azon a szinten vagyok, hogy ha nem hagyja abba, akkor felállok, és itt hagyom, nem érdekel, ha utána megsértődik rám, de előtte még megkérdezem tőle.
- Megtudhatnám, hogy mi olyan vicces? Szeretnék én is nevetni egy jót. - kérdezem tőle rideg hangon.
~Tisztára, mint egy vallatás, tök izgalmas. ~ :P  ;D

Ahogy egymagamban üldögélek, s éppen az arra járó, s kelő diákokat figyelem, hirtelen feltűnik neki egyik évfolyamtársam Emma. Látásból, s néhány apróbb, jelentéktelennek hitt beszélgetésből ismerem már a lányt, ám szorosabb ismeretség nem alakult ki közöttünk, ám most talán újabb jó kapcsolatot köthetek. Ahogy mellém ér a lány, szinte rögtön kérdésekkel bombáz engem, azonban ez abszolút nem zavar, hiszen végre valakivel beszédbe elegyedhetek, s nem kell egyedül tengődnöm egész délután. Mikor úgy érzem, hogy a lány befejezte mondandóját, lazán hátradőlök, s egy pillantást vetek az égre, s aztán egyből a másik felé pillantok.

- Szia Emma! Nyugodtan ülj csak le. - egy kis mosolyt is megenged, ezzel is nyomatékot adva mondandójának, majd ekképp folytatja. - Valóban elég rég beszéltünk. Mostanában? Eltekintve az unalmasnál, unalmasabb óráktól, egész jól vagyok. Néha meglepődök még az új dolgokon, amiket a mostani elsősök hoznak magukkal, nem vagyok egy konzervatív figura, de hajmeresztő, amiket elengednek, nem tudom te hogy vagy vele de én nem voltam ilyen. És ha nem durva a kifejezés. akkor egyikük sem egy véla szépségű hölgyemény.
Amúgy veled mi a helyzet? -

Mondandóm befejeztével még egy apróbb mosolyt is megengedek, hiszen Az utóbb elhangzottak valóban igazak is. Sosem voltam egy álszent szabályokat mereven tartó srác, de amit ők levágnak az már nekem is sok néha. Mintha nem is a Roxfortban lennék, sokkal inkább valami féle divatbemutatón.

- Pfff… igen, az új elsősök, hallatlan hogy mit meg nem engednek meg maguknak. - mondom Patricknak, közben hátrasandítok egy feltűnően rikító sárgába öltözött lányra.

- Nézd meg azt, hogy néz ki. - mondom, közben fejemmel hátrabökök- Az sem egy véla típus, nézd, meg mekkora hasa van. Hogy mer ilyen alkattal ilyen ruhát felvenni? Mindegy, beszéljünk inkább másról. - próbálom terelni a szót egy kellemesebb téma felé, közben fejem visszafordítom, így újra Pat arcát látom magam előtt.

- Nem tudom, de én valahogy nem voltam ilyen elsőben. Nekem is volt egy-két kihívóbb ruhám, de azért ilyen gusztustalan cuccokat fel nem mertem volna venni, még fogadásból sem. Azt hiszem, jól megkaptam volna McGalagonytól ha, úgy meglát. Jó, neked könnyű Patrick, neked nincsenek olyan ruháid, legalábbis gondolom.

~Végül is soha nem tudhatjuk, hogy kivel van dolgunk, nem?~
Egyre melegebbre fordul az idő, sajnos.
~Jól esne már egy kis nyári zápor, ami jól kitisztíthatja az ember fejét.Meg az a jó illat, ami általában az eső után van, ha az ember kimegy az udvarra. Azért egyszerűen mindent odaadnék. Imádom azt az illatot. Kellemes emlékeket ébreszt fel bennem. ~

A kerengőben egyre több diák gyűlik össze, egyre többen leszünk és egyre kevesebb hely, marad.
~Nem igazán bírom a tömeget, sose kedveltem azt a sok embert egy helyen. ~

Hirtelen felállok, ledobom magamról szörnyű, fekete talárom, így már csak egy kék nadrágban és egy zöld felsőben vagyok. Ez a ruhakombináció még mindig nem hasonlítható azokhoz a kirívó pávatollakhoz.

- Bocsi, de már nagyon melegem volt. Hol is tartottunk? - kérdezem a fiútól, miután a talárt magam mellé terítve visszaülök az alacsony kis padra.

Olykor mosolyogva fogadom a lány kis kitöréseit, mindamellett, hogy természetesen igaza van. Aztán egy kis csend következik, s amikor újra megszólal a lány, hirtelen nekem is gondolkoznom kell azon mi is volt a téma, aztán mikor eszembe jut, egy kissé megilletődve kezdek bele a mondandómba.

- Nos, valóban nincsenek ilyen problémáim. Nem vagyok az akit annyira izgat, hogy mi is van rajta, ne legyen koszos meg annyira ódivatú aztán itt le is van tudva a dolog. Végül is, hogy ezzel a közhellyel éljek, nem a ruha teszi az embert. -

Mikor befejezem, egy kissé elmosolyodok. Kíváncsian nézek Emmara, vajon neki mi a véleménye minderről. Érdekes egy ilyen kérdést feltenni egy fiúnak, hiszen mi nem nagyon szoktunk ezekkel törődni, főleg nem az ilyen típusú ruhákra vonatkozóan.

- Tudom, hogy nem úgy gondoltad - borzol bele mosolyogva Amy a fiú hajába. Igazság szerint benne fel sem merült, hogy Jamie komolyan gondolhatta a morgását.
Néhány másodperccel később a leányzó vigyorogva szemléli a hollóhátas nevetését, amitől még inkább jókedve kerekedik, hiszen a krapek nem tudhatja, hogy Amy valójában rajta derül ilyen jót. Próbál emlékezni James védéseire, de ilyenkor persze egyetlen egy sem jut eszébe, csupán bohóckodások képei villannak fel a kviddicspályán a karikáknál, néhány meccs, amikor a lány nézőként volt jelen meg hasonló emlékek jelennek meg lelki szemei előtt. Vállat von, ezzel letudva a témát.
Lassacskán a hiénaszerűvé váló kacarászást is abbahagyja a lányka, ám a csukláson mi sem változik. A fiú kérdésén, mely a vihogás témáját firtatja nemes egyszerűséggel átsiklik, mintegy elfelejt válaszolni rá, helyette inkább kedélyesen eltereli a témát.
- Mi ez a szirti morc hangulat, Jamie? Netán haragszol rám valamiért? - sandít újra a srác szemöldökében ékeskedő élénklila szálra egy hatalmas csuklás közepette. - Nem értelek, máskor olyan békés vagy, olyan szelíd típusú emberke. Igaz aki kviddicsezik, az már nem lehet sem békés, sem szelíd, de a látszat néha csal. Egyébként az mit jelent, hogy próbálkozol? Egy hímnemű egyén vagy csajozik vagy nem, kettő közti átmenet nincs, vagy legalábbis én még nem hallottam róla.
Joyt tényleg érdekli a válasz egyfelől azért, mert gyaníthatóan egy újabb tréfa vagy valami bődületes hülyeség lesz, legalábbis amennyire a fiút ismeri arra gyanakszik, hogy el fogja poénkodni a választ; másfelől pedig azért, mert most talán valami újat is megtudhat a pasasokról, még ha a történet fele sem lesz igaz, de abból is ki lehet szűrni valami ki igazságot.
Eközben vesz egy mély lélegzetet, majd visszatartja a levegőt, hátha így hamarabb elállna a csuklása.
- Jah, tényleg - jut a lány eszébe alig valamivel később -, nem tudod mikor lesz a következő edzés? Mármint DS, nem kviddics. Csak mert egy ideje nagyon nagy csend honol, és ez sosem jó jel.

Colin  

A fiú arcára mosoly ült ki miután letelepedtem mellé. Végre valaki, aki örül is a társaságomnak. Ekkor eszembe jutott egy korábbi találkozásom egy sráccal, de ezt a képet gyorsan el is hessegettem magam elöl. Ennek most nincs itt helye. Közben a fiú válasza és kérdése is eljutott a fülemig. Egy kicsi hatásszünet állt a beszélgetésünkbe, ezért gyorsan válaszoltam is.
- Kösz, hogy csatlakozhatok hozzád. Nyugodttan megkérdezheted, nem titok. Semmi  különleges célom nem volt, csak gondoltam, hogy elindulok valamerre és megyek amerre a lábam visz. Amúgy te miért pont ezt a helyet választottad magadnak a pihenésre?
Ritkán láttam a kék taláros srácot itt, de amúgy sem sokszor láttam őt, pedig már nagyjából 2-3 éve ide járhatott.
Amúgy téged miért nem láthat a „nagyközönség” oly sokszor? – kérdeztem tőle. Remélem, ezt nem veszed tolakodásnak. –folytattam tovább a kérdéssorozatot.
Érdeklődő tekintettel néztem körbe az udvaron, és közben vártam a fiú reakcióját. Tőlünk nagyjából kétméternyire egy színes kismadár szállt le az egyik pad tetejére. Érdekes  teremtmény volt, ráadásként még a mosoly is kiült az arcomra.
- Nézd Colin, hát nem aranyos az a madár ott a padon?

- Nem, dehogyis, miért, lenne okom haragudni rád? Nem tudom. Valahogy most nem vagyok humoros kedvemben.

Próbálkozni.

Hát igen, el sem tudják képzelni a lányok, hogy mit jelent ez. Hisz nem oly könnyű csajozni, mint ahogy azt a lányok gondolnák. Szegények olyan kis naivak.
- Fogalmazzunk úgy, Amy hogy alakulóban van egy kapcsolatom. - mondtam neki finoman formálva a szavakat. Semmit nem akartam elárulni neki róla. A fiúk csajozási szokásairól pedig nagyon nem volt kedvem mesélni.

Huh, DS edzés. Mikor a lány szóba hozza, alig jut el az agyamig, hogy mire is gondol, hisz DS gyűlés már vagy egy éve nem volt. Utoljára a rajtaütés napján gyűltünk össze. Azóta nem. Néha-néha találkoztam a suliban egy-két taggal és hangosan köszöntünk egymásnak, néha még beszélgettünk is a "régi szép időkről".

- Nem tudok róla. Hidd el, már nekem is hiányzik egy jó kis Harry-féle tanítás, de sajnos nem. Szerintem nem is lesz, hisz nemsokára vége a tanévnek, így eléggé kétséges egy újabb gyűlés. -mondom Amynek kissé szomorkás hangon.

-Jó kis társaság voltunk. - próbálom egy kissé jobbkedvre deríteni a csajt.
- Igen, a csend. Az bizony sosem jó jel. De gondolom te is, tudod hogy mi a helyzet a varázsvilágban. Tudod hogy Tudjukki visszatért, és hogy mekkora terror van városszerte. Még jó hogy a Roxfortba nem mernek bejönni, hisz itt van Dumbledore. - mondom neki komoly arccal. A helyzet valóban ez volt. Bizony nehéz időket élünk és mostanság semmi sem könnyű.

- Viszont, ha már szóba került a kviddics, akkor hadd kérdezzem már meg tőled, hogy szerinted, ki nyeri a házkupát idén. - kérdezem tőle bujkáló mosollyal, bár sejtem a választ.

Griffendél.

Bár nem biztos, azért mi is elég szépen játszottunk eddig, lehet, hogy mi fogjuk megnyerni.  
- Jajj te lány, mindjárt vége a tanévnek és jön a hetedév...és a RAVASZ. Semmi kedvem újra vizsgázni és halálra tanulni magam.
~Semmi kedvem itthagyni a Roxfortot.~

~Hm, hát igen. Az biztos hogy a fiúknak könnyebb dolguk van az élet rögös mezején, hisz nekik nem sok problémájuk lehet. Csak a csajozás és a lábszag. Semmi más. De mi, lányok tudjuk hogy milyen, ha a6z embernek sok a problémája, hisz nekünk ott van a pasizás, a különböző nemi dolgok, és későbbi éveinkben a terhesség, ráadásul még mi mosogassunk, főzzünk és takarítsunk hét nap alá téve. Szóval a férfinép belegondolni sem tud, abba hogy milyen nehéz, nekünk, nőknek. ~

- Hát igen, az tuti hogy nektek könnyebb ezen a téren eligazodni, hisz míg ti reggel felkeltek és elintézitek a készülődést azzal hogy felveszitek az épp kezetekbe kerülő ruhát és megejtetek egy gyors fésülködést. Míg mi fél órát dilemmázunk, azon hogy melyik ruhát öltsük magunkra, úgy hogy nektek is tetszünk, meg magunknak is, aztán jön a smink, ami szintén minimum fél órát vesz igénybe, mert meg kell találnunk a ruhához illő színkombinációt, majd jöhet a hajunk, ami szintén nem öt percet vesz igénybe. Az is minimum tizenöt perc, míg kitalálod, hogy hogy álljon, majd beállítod úgy, hogy csinos legyen. - fejtettem ki véleményemet a dologról. Lehet, hogy kissé meghökkentette Patrickot hogy ilyen jó beszélőkém, van, de hát ez megeshet, hisz nem ismer annyira, hogy ezt el tudja dönteni.

- Hát ez igaz, valóban nem a ruha teszi az embert. - felelek előző okfejtésére, majd újra kíváncsiskodni kezdek - Akkor szerinted mi? Mi alapján ítélsz meg egy embert? Mi alapján döntöd el, hogy szimpatikus-e számodra?

Hallgatom a lány kisebb monológját, s közben azon gondolkozok, hogy van abban valami amit a lány mond, de főleg azzal a részével értek egyet, hogy el tudnak lenni azzal, hogy ruhát válasszanak, meg sminket, meg „tetszik e majd neki, de nekem nem”. Na ettől a falnak tudok menni, de hát ilyenek a nők. A randizás egyik legrosszabb része amikor a késő lányra várok, mert még öltözik, sminkel vagy gondolkozik, hogy jó e a kompozíció amivel nekem és főleg magának készült.

- Rengeteg dolog az, ami alapján megítélek valakit. Legyen benne élet, ne pedig egy tunya semmire kellő legyen, aki egész nap csak fekszik és siránkozik, hogy ez nem jó vagy az nem jó. A legtöbbször én például olyan emberek társaságában szeretek lenni, akik körül felpezsdül az élet, akik szeretnek mozogni, sportolni, jókat bulizni, beszélgetni, kiülni a szabadba és ott elütni a szabadidőt.
Nem szeretem, azt, ha valakiből csak a gonoszság és a másnak való betartási szándék ömlik. Az alattomosság sem az én asztalom, a spicliket egyenesen utálom. Az alamusziság nem kizáró ok, de mindenképpen megpróbálnék segíteni neki, hogy ezt leküzdje, az ön sajnáltató embereket pedig egyszerűen nem értem…
Tehát, oké, persze számít a külső, valahol azt mindig szem előtt tartja az ember, mert hát az elérhető vizuálisan, minden más csak a megismerés során felfogható és kiismerhető, de a többi érték is lényeges szempont, mert egy barbieval aki bele van szerelmesedve a tükörbe meg a cukiságba, nem sok mindent tudok csinálni. Tehát számomra ezek fontosak, de vajon te mi alapján ítélsz? –

Kérdezem meg az Emmáéhoz hasonlóan rövidke monológom végén, majd hogy nyomatékosítsam, az akasztják a hóhért hangulatot, egy kis mosolyt is odatűzök a végére. Persze ez amolyan ismerkedősdi az évfolyamtárssal dolog, tehát semmi durva nincs benne, mint például odaszúrogatás, de most már én is teszek fel kérdéseket, én is kíváncsi vagyok Emmara.

~Uhh, ez nehéz kérdés, igazából ezen még úgy sosem gondolkoztam, de most úgy tűnik, hogy eljött az ideje. ~
- Hát… öhm… ami nekem fontos az az, hogy a srác ne legyen bunkó, se velem se a barátaimmal, ez nagyon fontos nekem, hisz ha nem élvezem a társaságát a bunkósága miatt, akkor nincs miről beszélnünk, vagyis akkor nem érdekel. Az is fontos hogy legyen jó a humora, ne legyen felvágós esetleges aranyvérűsége miatt, vagy gazdagsága miatt, fontos hogy legyenek közös dolgaink, például én szeretem az extrém sportokat, még ha ez nem is látszik rajtam. Ne legyen kis nyeszlett alkatú, nem hátrány a kockahas vagy a kidolgozott felsőtest sem, ne legyen nagyképű, nem szeretem azt, sem ha a fiú túlságosan naiv. Ha azt mondja, hogy szeret, akkor az legyen úgy, ne pedig hazugságokba bocsátkozva éljük meg kapcsolatunkat, fontos hogy hűséges legyen, ne pedig megcsaljon az első szőke cicababával, aki az útjába kerül. Igen, igen, az nálam is fontos hogy szeresse a bulikat, a hangulatos kis beszélgetéseket, az önsajnálatot pedig én sem kedvelem, egyszerűen szánalmasak az olyan emberek, akik egyfolytában magukat sajnáltatják, egyszerűen irritálnak ezek a személyiségek.
Naná, a külső is számít, és a belső is nagyon fontos, például hiába van egy nagyon jóképű, cuki pasim, aki egész álló nap fésülködik, és a haját zselézi, én ettől a falra tudok mászni. Egy fiú legyen igényes, de ne túlozza el. – fejezem be hosszúra sikerült monológom, majd szusszantok egy hatalmasat és Patrickra nézek.

~Milyen helyes és… hé, várjunk csak, a leírása, amit mondott, majdhogynem olyan, mint én.~
Az az érzésem támadt, hogy bejövök Patricknak, hisz visszaemlékezve az ideáljára, én nagyban hasonlítok arra a lányra, akit keres. Ebbe belegondolva kissé elpirulok. Nem mindennapi helyzet hogy találkozok egy sráccal és öt perc múlva már az ideálokról beszélgetünk, kissé furcsa számomra, de élvezem.
Körülnézvén látom, hogy kezd kiürülni a kerengő, valószínűleg az iménti csengőszó lehet az oka, ugyanis a felsőbb éveseknek még óráik vannak, szóval már beszélhetek is hangosabban, nem kell már megtartanom a bizalmasabb hangnemet, ennek örülök, hisz én soha sem voltam az a csendes lány, kinek szavait alig hallani.
Már csak pár rikító kis folt van az udvar másik sarkában, körülöttük meg egy csomó szürke taláros fiú álldogál nyálcsorgatva.
~Szánalmas.~
No persze vannak még diákok a kerengőben, de ők nem hívják fel magukra figyelmet, nekik ugyanolyan szokványos külsejük van mint nekem, vagy a mellettem ülő Patricknak.

~ Teljesen szokványos véleménye van a dolgokról, amolyan hétköznapi, de ne feledjük el, hogy a hölgyeményt csak baráti szempontból közelítjük, hiszen tényleg jó fej meg minden, de inkább csak haverként, mintsem lányként tekintek rá. Na jó, ebbe nem is nagyon fogok bele bonyolódni, jobb itt mindjárt gátat is szabni a dolgoknak és egy kicsit inkább haverkodósra venni a dolgot még mielőtt félre értené. ~

Elmélkedek ekképp az eseményekről, majd egy kellemes mosollyal nyugtázok mindent, ezzel is jelezve, hogy nem kell aggódni attól a kis csendtől, ami hirtelen ránk ült. Ennek nyomatékot adva rögtön bele is kezdek valami másba.

- Van egy két lány itt az iskolában akiben mindez meg is van, de ráérek még próbálkozni náluk van még bőven időm. És te? Találtál már az ideálodnak megfelelő srácot? Bár tudom nem sok közöm van hozzá, de mégis hátha megosztanád velem ezt. Ki tudja? Nem? – egy kis mosolyt is megeresztek mondandóm mellé – Na jó, ha nem akarod nem kell válaszolni. –

Ezután néma csend lengi be ezt a két személyes társaságot, s én csak várok, vajon Emma mit fog reagálni. Remélem, nem veszi tolakodásnak a kérdésemet. Bár amint az nekem az eddigiekből kiderült nem túl valószínű, s én is próbáltam kellően tapintatos lenni.

Kissé pirulva hallgatom végig Patrick választaná, melyből az derül ki, hogy én csak egy barát vagyok számára, no sebaj, vannak nála sokkal helyesebb pasik is a Roxfortban,, igazából én sem tartottam sokkal többre a srácot, csupán egy jó barát, semmi több. Nem is vártam el hogy rögtön rám ugorjon vagy valami, ez csak egy hirtelen kis fellángolás volt, de már vége, a lángok eltűntek egy szempillantás alatt, egyetlenegy kis foszlány sem maradt és már arcomat sem öntötte el a pír, mely két perccel ezelőtt még vörösre festette arcom.

- Hát még nem nagyon, bár vannak fiúk, akik tetszenek és valóban, tényleg nincs hozzá közöd, de engem nem zavar ez a téma, nyíltan beszélek róla.

Megengedek egy finom mosolyt a fiú felé, kinek társaságát még mindig élvezem. Bamba tekintettel meredek az előttem álló fára és a rajta lévő madarakra, közben pedig gondolataim elkalandoznak távolra, egészen távolra.  
Alakokat látok mozogni egy üzlet előtt, ahonnan finom, süteményillat árad és emberek ülnek egy teraszon. Ott vagyok közöttük én is egy fiatal fiú társaságában, aki szintén fagyit eszik, mint és…
Hirtelen egy nagy sárga „paca” tolakodik látóköröm elé.
- Hé, húzz már el előlem. - kiáltok rá az előttem ácsorgó elsős kis picsára.
De hiába húztam fel magam ennyire, a látomásnak vége lett, nem láthattam a végét. Tuti hogy egész este ezen fog kattogni az agyam és nem tudok aludni sem tőle. Egészen biztos.
Ez volt a második eset hogy látomásom volt és ez volt a második eset hogy valaki megzavart, így nem láthattam a jelenés lényegét.

Egy pillanatra meglep a lány. Most vagy én voltam kicsit tapintatlan vagy őt érintette ilyen rosszul, hogy barátilag közeledek hozzá. Bár talán nem ez az oka… Azonban, nekem elsőre ez jön le. Nincs mit tenni, úgy látszik, azért elfogadja a dolgot, így nyugodtan tovább léphetünk, minden esetre meglepett a dolog, jobb lesz ha legközelebb kicsit megfontoltabban közelítek, mert úgy látszik most átléptem egy határt.

- Oké, oké! Értem én akkor nem is kérdezlek tovább erről. Ha zavar… - Egy kis mosolyt azért elengedek oldván a szerintem keletkezett zavartságot. – Hogy kiürült az udvar. – Nézek körbe hirtelen. – Szinte alig maradt itt valaki. Így elment az idő? Hiába, ha jól mulat az ember, ugye… - kis kacagás. – Apropó mulatság. Szoktál jó bulikba járni? Kíváncsi vagyok, hogy itt a környéken milyen bulik vannak, mert nekem nincsenek túl jó tapasztalataim, inkább nyáron járogatok el ide-oda. –

Zárom ezzel a gondolatsoromat, amikor hirtelen elkiabálja magát Emma. Egy kicsit megugrok, mert meglep a dolog hirtelensége, s az is, hogy ekképp szólt ahhoz a lányhoz. Hiszen semmit rosszat nem tett, csak ott álldogált. Értetlenül nézek, s cseppet sem leplezem, hogy ez nem egy szokványos helyzet számomra, s valamiféle magyarázat jól jönne ide.

Úgy nézem, hogy Patrickot egy kissé meglepte, hogy ily nyersszavú vagyok, mind a válaszomnál mind pedig akkor, mikor rárivalltam arra a csajra, tulajdonképpen szinte oktalanul. Tudom hogy oktalanság volt, de az egész csak hirtelen felindultságomból jött, nem akartam úgy leordítani szegény csajt, de nem baj, úgyis megérdemelte a miatt a szemtelen felső miatt.

- Bocsi, csak volt egy, öhm, csak…
Olyan rossz, nem tudom, mi történik velem. Nem tudok uralkodni az ilyen látomásaimtól. Nem tudom hogy ezek jót, vagy rosszat jelentenek. Áh, én már nem tudok semmit. De ez most lényegtelen. Igyekszem nem foglalkozni vele, majd este lesz elég időm hozzá, most inkább a mellettem ülő Patrick a fontos, aki még mindig nem tudja, hogy mi történt velem, hogy miért ugattam le egy elsős csajt, és még mindig nem tudja, hogy milyen közel állok hozzá, hogy elsírjam magam. Teljesen elvesztettem nyugalmam és kezdek kissé kiborulni. Még sosem kavart fel ennyire egy puszta látomás, vagy épp egy jelenés, vagy akár egy emlék, melybe úgy merültem el, mint holmi kis bogár a vízben.

- Öhm, bocsi Pat, nem figyeltem, sajnos nem értettem hogy mit mondtál. – felelem neki remegő hangon.

Mi a fene van ezzel a lánnyal, tűnődök el egy pillanatra. Azonban látom, hogy valami nagyon nincs rendben és leginkább most ez aggaszt engem, olyan hirtelen váltott hangulatot és hiába próbálja leplezni mindezt most észrevettem, hogy valami nagyon nincsen rendjén s így.
Egy gyors mozdulattal felé fordulok, s nagyra nyitott szemekkel, eléggé aggódóan tekintek rá, kémlelem a tekintetét, és látszik, hogy valami nagyon nincs rendben, ezt nem is hagyom szó nélkül.

- Teljesen lényegtelen dolgokat mondtam, de veled minden rendben van? – kis aggodalom hallatszik a hangomban. – Jól vagy? Nincs semmi baj? Tudok segíteni valami? Figyelj… Ha bármiben tudok neked segíteni csak szólj, de tényleg ha nem túl személyes nekem elmondhatod és ha tudok és engeded szívesen segítek is. –

Rég voltam ennyire megijedve, bár most sem igazán ijedtség, ami elfogott inkább aggodalom. Valami itt nagyon nem oké, de ha nem engedi, akkor nem is tudom meg, hogy mi az ami nincs rendjén. Ha pedig nem tudok segíteni, akkor nekem lesz olyan érzésem, mintha elmulasztottam volna segíteni egy olyan társamon, aki nem érdemli meg azt, hogy cserbenhagyjam.

De aranyos, hogy kétségbe van esve, hogy próbál segíteni. Vajon elmondjam neki? Nem fog teljesen kattantnak hinni, ha elmondom neki. Ez most abszolút, de mindegy, ha már ennyire aggódik, akkor joga van megtudni az igazat.
- Hát, nem is tudom, hogy ez mi volt. Olyan volt, mint egy látomás, de, mégis olyan valóságosnak tűnt az egész. Szóval csak ennyi volt, de engem mégis egy kicsit felzaklatott. Nem tudom, hogy miért történnek velem ilyen dolgok, nem tudom őket korlátozni és ez nagyon zavar.  
Egy kicsit közelebb húzódok a sráchoz, majd nagy bociszemekkel ránézek és próbálom kiolvasni szeméből, hogy most miket érezhet. Egy kis aggodalom és talán még egy fikarcnyi kis félelem is van benne.
Fejem elfordítom, le, a föld felé, hol hangyák és egyéb más bogarak szaladgálnak fel-alá a fűben élelem után kutatva.

Eltelik öt perc, így, egy hang nélkül, míg én a földet nézem. Majd újabb öt perc pereg le szinte észrevétlenül és én még mindig nem szólalok meg. Csak üres tekintettel bámulom az alattam lévő füvet, földet és apró kis lakóit.
Nem bírom tovább, nyomaszt ez a csend.
Felemelem fejem és próbálok magamra erőltetni egy mosolyt, hogy Patrick lássa, már semmi bajom, de a művelet nem úgy sül el, ahogy akartam és a mosoly átmegy grimaszba, én pedig gyorsan leveszem tekintetem a fiúról. Nem tudok mit mondani neki. Egyszerűen nem jut eszembe egyetlenegy szó sem, melyet használhatnék érzéseim kifejezésére.  Inkább szétnézek a kerengőben, ma már vagy tizedjére és a látvány szinte ugyanaz, mint az előbb. Senki érdemreméltó nincs itt rajtam és Patrickon kívül.

---

Akármennyire is gondolkodom, nem tudok arra rájönni, hogy kitől kaptam ezt a doboz bonbont. Kezeim között forgatom, nézegetem a csomagolást, talán mégis csak van rajta valamilyen jelzés, egy név, egy monogram, egy üzenet. Sehol semmi, pedig még az alját is alaposan szemügyre veszem. Rá kell jönnöm arra, hogy bárkitől is kaptam, titkolni akarja előlem a kilétét. Ez miatt újabb kérdések merülnek fel bennem. Ugyan, miért akarna valaki titkolózni? És miért kaptam a csomagot? Se születésnapom, se egyéb ünnep sincs, hogy ilyet érdemelnék. Talán egy titkos hódoló? Ó, ahogy belegondolok, egy apró mosoly kúszik az arcomra. Bevallom, ez a titokzatosság igen csak beindította a fantáziámat. Jó érzés, ha valaki ajándékot kap, de a bizonytalanság , s a tudatlanság egészen kikészít. Mindig is kíváncsi természet voltam, éppen ezért nem tudok nyugodni, annyira fúrja az oldalamat, hogy ki vihette a csomagot a szobámba. Csak hugrabugos lehetett, vagy nem? Hmm, lehet, hogy valamelyik háztársam lenne? Vagy a szobatársaim közül valaki besegített a titkos ajándékozónak?

És, ha Marcustól van? Lehet, hogy még mindig folytatja azt a buta játékát, amit a főtéren kezdett? Nem igaz, miért nem tud leszállni rólam? Már megunta a gúnyolódást, most azt játssza, hogy odavan értem? Ez annyira gyerekes, felnőhetne már végre...

A hónom alá csapom a dobozt, kicsit dühből, bár ismét forogni kezdenek az agytekervényeim, s már nem tudom eldönteni azt, hogy kitől kaphattam. Annyira bosszant ez a tudatlanság, ráadásul pont a kedvencem, konyakos meggy, aranysárga papírba tekerve. Sárgával szegélyezett taláromban sétálok, jobban mondva odabicegek az egyik padhoz. Már csak egy kis kötés van a lábamon, a bájkenőcs is sokat segített, de azért picit még fáj. Hol is tartottam? Persze, a talár. Ugyan nem szokásom egész nap ezt a ruhadarabot viselni, most , mivel még délelőtt van, s bizony lesz még egy órám, kénytelen vagyok elviselni. Jó, annyira nem zavaró, hisz mégis csak egységesít a háztársaimmal, ráadásul jó minőségű anyagból készült, s a szabása is tökéletes. Mégis, meleg van, így igen csak zavaró. Bal kezemmel lazítok rajta egy kicsit, így a talár alól kivillannak a további kötelező ruhadarabok, úgy, mint a hófehér blúz, egy, a házamnak megfelelő kis sál, egy sötét, térd fölöttig érő szoknya, s egy fekete magassarkú. Talán ez az egy tér el a kötelező viselettől. Nehogy már viselnem kelljen azt a hosszú zoknit ilyen időben, nem is beszélve azokról a lapos topánkákról, amelytől a bokám olyan vastagnak látszik. Jobb kezem gyorsan a pálcámra siklik, s megnyugszom az érintésétől. Nálam van és ez már jó. Azóta a délután óta, hogy megtámadott az a szemét és aljas mardekáros, mindig leellenőrzöm, hogy nálam legyen. Többet nem kerülhetek olyan helyzetbe, s erre lélekben mindig felkészülök.

Körbepillantok, alig lézeng néhány diák az udvaron, legtöbbjük csak áthalad, némelyek bőszen olvasgatnak. Szépen lehuppanok a kiszemelt padra, egyenes testtartással ülök, jobb lábamat keresztbe vetem bal térdemen, de még csak nem is lengetem, nehogy a szemben ülő fiú szexuális célzásnak vegye. Bizony, etikett. Tudtátok, hogy ha valaki előre-hátra lengeti a lábát fiúk társaságában, állítólag jelzéseket ad? Én is csak azóta, amióta édesanyám a fejemre koppintott, ha előkelő társaságban viselkedtem így. Nos, tehát, betartva a szabályokat, szépen ülök, s az ölembe helyezem a dobozt. Annyira csábító ez a sok bonbon. Csak egy kis falatot, na. Ennyit megengedhetek magamnak, az a pár kiló már nem oszt, nem szoroz.

Gyorsan felmérem a terepet, nem néz senki, jöhet az akció. Ujjaimmal nekiesek a csomagolásnak, kibontom a dobozt, majd felmarkolok egy szemet. Megnyalom a szám szélét, elég csak rágondolnom a csoki ízére. Gyorsan be is kapom, de máris bontom a következőt. Úgy esek neki, mint maci a lépesméznek. Az ujjaim már csokisak, talán a harmadik, negyedik szemnél tartok, s meg is feledkezek a külvilágról. Olyan finooom.

Egy könyvet tartva maga előtt, összeráncolt szemöldökkel futva át a sorokat, haladt gyors léptekkel. Rosszul érezte volna magát a sárgák területén? Ugyan kérem. Mintha bárányok közé tévedt volna a farkas. Mintegy automatikusan ki is kerülték, s most ő sem kötözködött, szóval végső esetben ő vonta félre a vállát. Egyébként nem szívesen töltötte itt az idejét, hisz semmi sem kötötte eme szárnyhoz, nade… A közelben kezdődött hamarosan az órája, s előtte szerette volna átolvasni az anyagokat. Már vagy ötödjére. Mert biztos ami biztos, nem igaz? Oké, csak azért, hogy ne kelljen a többi hülyével kötelező társalgást megejtenie. Aznap végkép nem volt hozzá hangulata. Még mindig zsongott a feje a sok hülyeségtől, s az elmúlt, nem épp kellemes élménytől. Nem, nem így szokte rendezni a dolgait. Igazán nem is realizálta magába, hogy lépcső, aztán amikor ránézett… Az arca, nem volt tökéletes hasonlóság, sőt, másoknak tán nem is oly egyértelmű, de ő Morgant vélte felfedezni az ajkak mögött. Ostobaság, vagy csak egy Freudi projekció, de a lényeg a lényegben, újra meg kelett mutatnia, számára semmit sem jelent. Kár, hogy végső soron csak nem ő ült ott. Sajnos erre igen későn eszmélt rá. Akkor, mikor semmit sem lehet helyrehozni. Szerinte legalábbis. De persze ott voltak a megnyugtató rigmusok. Csak egy hugrás, ostoba kis nőcske, kérette magát aztán meg átverte. Ennyi, semmi több. Senki sem ítélné el. Gondolva itt mardekáros háztársaira. Sőt, jó tréfának vélnék a dolgot, mintegy dicsőítve. A gondolatra összepréselte az ajkakat, s dühödten csapta össze a könyvet, megállva az udvar közepén. Dühítette még mindig a dolog. Nem is amiatt, hogy esetleg megbántotta a lányt. Oh, az igazán kis semmiség. Hanem az, hogy ilyen könnyen befolyásolhatták az érzelmei. A régmúlt kinyúlt az idő sűrű homályából, s torkon ragadva, könnyű báb módjára mozgatta, feledtette a józan ész által diktált törvényeket. Egyszerűen egy idióta volt. Már a másikon sem kéne bánkódnia, sőt, semmin sem! Tökéletelenség, hiba hátán, s tán csak rosszabb lesz. Fújva egyet, mondhatni gondterhelt arccal pillantva fel, nézett körül. Nagyszerű, persze nincs egyedül, és… Hűha. Első pillantásra ha nem is, de már másodikra realizálódott benne, hogy ki is a csokimajszoló hölgyemény. Nos… Ezekszerint az atyjának igaza volt. Minden nő megvesz ezekért. Nem mintha bármivel is tartozott volna a másiknak. Sőt. Csak egy felesleges gesztus volt a részéről.
Gondolkozott rajta, hogy írjon rá nevet, esetleg szöveget, de végül, jó pár összegyűrt cetli után úgy döntött, hogy ennyi bőven elég lesz. Ugyanis, ha ráírja a nevét akkor azt jelenti, hogy valamit gondol a dologról, de nem épp mardekáros szemszögből. Ergo, felhasználható ellene. S ha még rá is told erre egy sajnálom, vagy elnézést szócskával, akkor már egy súlyos vétek, hatalmas zsaroló eszköz lenne a kezében. Amit az ő helyzetében természetesen nem engedhetett meg magának. Ha úgy vesszük, szerinte legalábbis, így is a tűzzel játszott. Rávenni egy kis idióta kislányt, hogy juttassa el, s ráadásul ne is beszéljen, vállalva újra meg újra a lebukás eshetőségét. Hát igen, milyen nagylelkű. Nem is gondolta volna mindezt önmagáról. Ez némi enyhet szolgáltatott. Ez nem töltötte el bűntudattal. Végülis… Se több, sem kevesebb nem lesz az ilyen kis ostobaságoktól.
A lányra tekintve, nem kapva el a fejét ha esetleg rá pillantott volna, állt meg egy percre. No, itt jött az igazi kihívás. Az előző, ilyesfajta botlása nyomán nem találkozott újra ama személlyel ki a sérülést elszenvedte tőle. Így még csak nem is kellett azon gondolkodnia, hogy mit tegyen. Mármint, nem volt ott a kínos, mostani perc, mely a távozást sürgeti. Nade mégis, ő egy nemesi… Oké, az elmúlt alkalom során ez nem igazán mutatkozott meg. Egyáltalán, ha nagyon elvesztette a kontrollt akkor az egész odaveszett. Nem gondolta, hogy kitudná magát magyarázni a dologból. Szóval, egy biccentéssel, mondhatni köszönve, ezzel nem is tudom mit mutatva, ült le egy félreeső padra. Az arcán nem bújkált gúnyos mosoly vagy lenéző tekintet. Inkább az a fajta apró riadtság mely a lépcső tetején költözött a barnák mélyére. Persze ezt nem mutatta a világnak, inkább önmaga börtönébe zárta. Így meglehet a másik nem is vette észre. Aminek örült is volna. Jobb ha dühös. Talán neki is könnyebb.

Ez mennyei, nem is tudom, mikor ettem újra ilyen minőségi bonbont. Mert ugye az édességek között is lehet különbséget tenni. Vannak azok a csokigolyók, melyek kakaómasszából készültek, állítólag, de lehet, hogy kakaót még soha életükben nem "láttak". Vannak a valódi csokoládéból készült bonbonok, melyek töltetlenek, ezek már finomabbak, s végül jön az igazi bomba, az igazi csokoládé, s a töltelék keveréke, legyen az meggy, mandula, vanília, marcipán, meggy. Nem mondhatjátok, hogy meggycentrikus vagyok, de tény, hogy az a kedvencem. Szóval, bárkitől is kaphattam ezt a dobozt, biztosan nagyon szerethet, vagy legalább kedvelhet.

Újabb szemre nyúlok, kihámozom a papírból, s ahogy a számba helyezem a finom falatot, úgy pillantok fel. Miért? Miért kell felnéznem evés közben? Önön gyilkosommá fogok válni, ha így folytatom, mert akkorát nyelek, hogy a bonbon megakad a torkomon. Ott áll, tőlem alig pár lépésnyire és felém biccent. Mit tettem, hogy így üldöz a balszerencse? Hirtelen azt sem tudom, hogy mit tegyek, a pálcámért nyúljak, vagy próbáljam megszabadítani torkomat a fullasztó bonbontól, mely eddig még édes , s krémes volt.

Egyszer elképzeltem, hogy milyen lesz a halálom, sok-sok kerítést láttam, meg mertem volna esküdni, hogy vélük fogok elpusztulni, egy gonosz dementor személyében, de arra, hogy egy ínycsiklandozó falat áldozatává essek, eszembe sem jutott volna. A szemeim elkerekednek, a doboz kicsúszik a kezeim közül, s a földre borul. Én meg csak tekintetemmel követem, ahogy leül a padra, s közben hörgök, mint tengerimalac, mikor túl sok magocska jutott a pofazacskójába.

Határozottan úgy érzem, hogy fulladok. Tovább folytatom a hörgést, eközben egyik kezem automatikusan a torkomra fonódik, mintha ezzel sikerülne tovább gyűrnöm a falatot. Szinte felszökkenek ültő helyemből, riadtan pillantok körbe, az olvasó okoskákra, rá, szemeim már a kín könnyeitől csillognak, arcom vöröslik, érzem, hogy a pánik, s a fulladás gyorsan fog végezni velem. Valaki segítsen! Üvöltöm a gondolataimban,csak mily kár, hogy ezt senki sem hallja. Még ez az átkozott mardekáros sem, aki miatt félrenyeltem...

- Mi a… ? – elejtve a könyvet, első meglepettségben, ott hagyva az értékes művet a földön, futott a másikhoz, s állt meg előtte. Na akkor most mit?! Oké, oké, semmi pánik! Bár gondolkozásra nincs idő. Előkapva a pálcát, mely a talár belső zsebében pihent, szegezte a másikra, s mondta ki az első dolgot ami eszébe jut, s tudta, hogy segíthet a másikon.

- Invito csokigolyó!- s miután hatodikos volt, ezerszer plusz egyszer begyakorolta eme bűbájt, valószínűsíthető volt, hogy nem fog hibát véteni. Persze… Nem biztos, hogy épp kellemes lesz ha így jön vissza a finom étek. Kikerülve a csoki repülési irányát, a földre irányítva azt, nehogymár hozzáérjen az a valami, grimaszolt egyet. Oké, ez nem a legjobb módszer volt. Valahol mintha valamikor olvasott volna egy olyan bűbájról melyet pont ezekre a helyzetekre találtak ki… Csak épp fogalma sem volt róla, hogy mily szavakkal, mozdulattal lehet létrehozni. Azért ennyire nem mélyedt bele a dologba. Az az orvosok dolga. Ő pedig a világ minden kincséért sem ment volna annak. Szóval…
A lányhoz lépve, elkapva a derekát, ha netán esni kívánt volna, meglepetten hajolt közelebb hozzá, ellenőrizve, hogy él-e még egyáltalán.

- Te atya ég Lena! Mégis, hogy eszel?! – megfeledkezve a magázódásról is, ami lehet kissé furcsán hathatott a szájából, vagy az a tény, hogy emlékezett még a névre, de az az arc amit közben vágott… Mint amikor az apukák megszidják a kislányukat, hogy mégis mit művelnek a nyilvános tereken.
Nem épp így tervezte a következő találkozást. Ujjai feszülten a pálcán, amazt a földre szegezve, megint ártatlan kis léleknek tűnt. Nade egy berzerker meddig is lehet az?! Az erős kéz a derékon, bár könnyű belőle utat találni, s a hevesen dobogó szív ott a mellkas mögött. Mi próbálja megkeresni a rég vágyott ritmust. Ahhoz képest egész jól reagálta le a dolgot. Gyorsan, ügyesen… Egy ige egyszerű dologgal. Szóval az elégedettség mámora kerülte, ám nem törte meg a csendet, nem csacsogott össze vissza, inkább arra figyelt, hogy a másikkal mi lesz. Aggódott volna érte? Nos… Nem szeretette volna felvésni a számlájára, hogy egy halottat is betudhat a háta mögött. S egyébként is. A férfiak megvédik a nőket. Mióta a világ a világ ez így van, s így is lesz. Ezen nem kéne változtatni.

Ajkaimat kitárom, talán levegőhöz juthatok, de a csokigolyó továbbra is elzárja az útját, így folytatódik a hörgés, s a küzdelem a fulladás ellen. Érzem, ahogy gyengülök, olyan, mint az ájulás előtti pillanatok, a szemeim előtt már fekete, apró pöttyök ugrálnak ide-oda, mintha csak egy bogár mászkálna a szélvédőn. Mondjuk azért nem lehet azt mondani, hogy ne küzdenék, mert igen is küzdök, szeretem az életemet és semmiért nem adnám fel. Gyötrődésem közepette még érzékelem, ahogy felém rohan Colien, s kirántja a pálcáját, majd nekem szegezi.

Remek, ennél aljasabb és galádabb nem is lehetne, olyankor támad, amikor védekezni sem tudok. Hiába kapnék a pálcám után, teljesen felesleges, hisz úgysem tudnék kimondani egy árva szót sem. Jobban belegondolva, talán pont kapóra jön a támadása, mert így majd nem azt mondják, hogy egy bonbon vette el az életemet, s a mohóságom, hanem egy párbaj veszteseként könyvelik el az esetet. Talán még a síromra is kiírják, esetleg híres leszek...

Hihetetlen, milyen gondolatok futnak át a fejemben ezen halálközeli pillanatokban. Annyira mérges vagyok, hogy...Már összeesnék, amikor hirtelen valami folytán a csokigolyó kirepül a számból, s én levegőhöz jutok. Bár, elég lassan áramlik a szervezetembe és már a lábaim sem tartanak. Megindulok a föld felé, azonban mégsem terülök el, érzem, ahogy a derekamra két kéz fonódik, s megtart. Néhány pillanat kell ahhoz, hogy összeszedjem magam. Ezzel egy időben figyelek fel a hozzám címzett szavakra, s tekintetem a fiú arcvonásaira siklik.

Most álmodom, lehet, hogy meghaltam, vagy tényleg ő az, aki megmentett? Lehetséges ez? Miért? Őszintén szólva, nem értem ezt a helyzetet, de ennek ellenére nem változott a véleményem. Még mindig eszembe jut az a pillanat, amikor megalázott ott a lépcsőknél, s kihasználta a tehetetlenségemet. Ezt sosem fogom megbocsájtani neki. Ez a pár pillanat pedig tökéletesen elegendő ahhoz, hogy összeszedve magam, kezeimet a vállaira helyezzem, s ellökjem magamtól, még azt is megkockáztatva, hogy akár a földön köthetek ki...Ha ez sikerül, így vagy úgy, kicsit hátrálok, s pár lépéssel távolabb kerülök tőle, amit még biztonságosnak érzek. A szemeibe pillantok, s értetlenül állok ott néhány pillanatig.

- Ez...ez nem tudom, hogy mi volt, de sosem fogom elfelejteni, amit tettél! - Szikrázom felé a szavakat, láthatóak rajtam a düh, s talán  a félelem apróbb jelei. Lehet, hogy azt várta, hogy majd a nyakába ugrok és hálálkodok, de ez nem így megy. Most talán azt gondolja, hogy kiegyenlítette a számlát, ebben is téved. Bármit tehet, akkor is tudom, hogy milyen ember, biztos ez is valami aljas módszer kezdete. Idegesen kapok a pálcám után, jó érzés, ha a kezemben foghatom. Ki is rántom a talárom alól, de egyelőre nem szegezem felé. Nem szoktam ilyen otromba lenni, de nem vagyok képes megköszönni, nem megy...

Él. Ennyi pont elég. Nem is kellett volna itt maradnia. Persze, hős… Oh, dehogy. Mindössze azt akadályozta meg, hogy a másik ne kísértse őt mint valami ostoba szellem. Még ha apróságot is tett, hiszen nem volt akaratos, biztos volt benne, hogy a lány szemében már rögtön egy teljes nemi erőszakkal határos fóbiái meg rossz érzései maradtak. Az ő fejében, beképzelve, elképzelve, túlozva. Mint ahogy általában a nők szoktak. Mindezen gondolatokra a válasz az, miképp ellöki magától, s dühödten köpi felé a szavakat. Node, drága barátunk, amilyen fejlett érzelemvilággal rendelkezik, nem igazán vette mindezt magára. Az ő részéről 1-1. S innenstől kezdve nem is kell azon gondolkoznia, hogy mi lett volna ha. Mert a tartozását bőven lerendezte. Így, széttárva karjait, mikor is a másik ellökte, szabadjára bocsátotta a „kismadarat”. A fenének lett volna kedve megint ahhoz, hogy összeborzolják a haját, avagy megsértsék a finom kis kezét. Oké, neki durva keze volt, de akkor is, az érzés számít. Megigazítva a ruházatot, mi majdcsaknem gyűrött lett a kis akciótól, kegyesen biccentett a másik felé, mely csak egyet jelenthetett, a szavak nélküli társalkodás kézikönyvei alapján. „Hát rendben, hölgyem”. Igen, beképzelt stílusát tekintve valahogy így fogalmazta volna meg a szavakat. Nem fogja az értékes, s drága szünetét azzal tölteni, hogy egy liba károgását hallgatja arról milyen rossz fiú is. Ezt magától is tudja, nem kell a hízelgés. Így, ellépve tőle, persze nem feledve ama kicsiny momentumot sem, hogy közben pálcát ragadott, sétált visszafele a batyukhoz. Szóval, készen állt rá, hogy esetleg a másik szeretne rajta kikísérletezni valamiféle kis bűbájt. Szóval nem hagyta őt szemkontakton kívül. Persze nem feltűően… Ezt nála könnyen meg lehet jegyezni. Minden kis akció diszkréten, stílusosan. Mint ahogy ő maga is ilyen. Node, ha már úgyis ott volt, s még jobban el akarta mélyíteni a kettejük közt keletkezett szakadékot, egy apró kis megjegyzést tett a másik felé.

- Rendben, hölgyem. De, ha lehet egy javaslatom, előbb a rágás, s aztán a nyelés. – igen, ezt nagyon nem tudta megállni. Már ott pörgött meg forgott az agyában a jó kis mondat, s túlontúl egoista kis majom volt ahhoz, hogy ne csillogtassa meg a jó humorérzékét.

- Ezt még a meggyes bonbonoknál is meg lehet kockáztatni. – olyan szívesen vigyorgott volna, de akkor hova lesz az öntudat? De azért az ajkak szélén ott táncolt valami. Már megint feledve egy ici-pici dolgot. Ugyebár a nagy móka miki tára közben. Mégis, honnan tudta, hogy milyen ízesítésű édességet evett a másik? Persze ezt az apró bakit egyelőre nem fogta fel. Csak öles léptekkel vágott át a kicsiny területen, s intve a pálcával, már minden ugrott is a megfelelő helyére. Úgy döntött, hogy a szünetet mégis a terem előtt tölti el, ostoba kis beszélgetésekbe bocsátkozva, melyeknek úgy sem lesz semmilyen komolyabb haszna. A zöldek óvó gyűrűjében úgyis jobban érezte magát.

A lány egy bólintással nyugtázza az elhangzottakat.
Alakulóban van egy kapcsolatom…? – visszhangzik fejében a mondat, s bizony megfordul mellette a kérdés is: ki volna a választott szerencsés? Csakhogy Joy hiába kíváncsi alkat, akkor sem fog rákérdezni soha az illető nevére, mivel tapintat is van a világon; ehelyett inkább lakatot tesz a szájára. Ha akarja, Jamie úgyis elárulja, ám ha még nem publikus a hölgyemény neve, akkor semmiképp nem fogja tudni kiszedni a pasasból.
Inkább a DS-en kezd töprengeni. Igen, jó kis társaság voltak, csak aztán akadt egy kis problémájuk. Konkrétan azzal. Hogy törvénytelen volt az egész, mármint nem volt engedélyezve Dumbledore által és ütközött a házirenddel meg egy csomó egyéb szabállyal az egész csoport létezése.
- Azért jó lett volna még egy búcsútalálkozás a szünet előtt, hogy feltűnés nélkül elköszönhessünk mindenkitől – sóhajt fel a lány halkan, aztán komoran folytatja. – Tudom milyen helyzet van ’odakint’, a sulin kívül és éppen emiatt szorul össze a gyomrom a hazamenetel gondolatától. Féltem anyát, nem akarom, hogy bármi baja essen, viszont attól is tartok, amit ez a nyár hozhat. Hát igen, itt a Roxfortban megvéd Dumbledore puszta jelenléte minket, de otthon senki ágya fölött nem fog őrt állni a szelleme, Tudodkivel szemben pedig nincs esélyünk.
Amy elhallgat. Végre ki merte mondani valakinek a félelmeit, nem egyedül őrizgeti többé kisded titkát, miszerint bizony ő is félti a szerettei- és a saját életét.
- Jah, a kviddics – nevet fel néhány másodpercnyi csúszással a leányzó. – Természetesen a Griffendél nyeri, miért is nyerné más?! Na jó, ez volt a vicc. Fogalmam sincs ki nyeri, de remélem nem a Mardi, bár a legutóbbi állás szerint nekik nem nagyon van esélyük rá. Majd meglátjuk. De ha ti nyernétek, akkor a vendégem vagy egy italra a Három Seprűben.
A lány szinte teljesen biztos a győzelmükben, ezért is ajánlja fel olyan könnyedén Jamesnek, hogy a Hollóhát győzelme esetén fizet neki egy italt.
- Különben nem értem miért vagy úgy oda a hetedév miatt, hiszen ha az RBF-et túlélted, akkor a RAVASZ már nem jelenthet gondot. Te amúgy is hollós vagy, oda pedig csak az okos srácokat veszik fel, nincs miért aggódnod. A Roxfort után pedig úgyis lesz valami, lesz más hely, ahol jól érzed magad, szerzel új barátokat akár továbbtanulsz, akár trógerolsz – találja ki Amy a fiú gondolatát.
Hát persze. Neki sem lenne kedve elmenni, imád a kastélyban lenni a barátaival. Ha jobban belegondol, rengeteg szép emléket vihet innen magával, többet mint egy mugli kollégiumból tudna, mivel itt a hétvégéket és néha az ünnepeket is töltötték, együtt a haverokkal, a dolgozatok és felelések pedig nem is olyan rémesek – ebből a távlatból nézve –, mint amilyennek az órákon tűnnek néha. Még a vizsgák is túlélhetőek. Naná, hogy nem akarná itt hagyni ő sem a Roxfortot, csakhogy a fiúval szemben neki még két teljes éve van itt.

ne haragudj a késésért :-[ *szépen néz*

semmi baj *ölelölel*



Kémlelve fürkészem a csaj arcát, aki ahogy látom eléggé elmélyedt gondolataiba. Biztos kíváncsi lesz a lány nevére és tapintatlanul rákérdez. Ismerem már annyira Amy Joy-t, hogy tudjam a lány eléggé kíváncsi típusú. De nem tapintatlan. Nem tudom, hogy mire várhatok, mit fog mondani, így hát kíváncsian felé nézek.
Hál’ istennek a barátnő témát ügyesen kikerülte és rátért a DS-re. Igaz az sem volt olyan kellemes téma, de pont megfelelt. Mostanában kissé szomorúan gondolok a kis csoportra, mely kényszerűen felbomlott.
- Hát igen. Egy újabb találkozó, de jó lenne. Még a szünet előtt. Jól összejönne a kis csapat, abban biztos vagyok. Tényleg, neked meg van még az ál-galleonod? – kérdem a lánytól az aranyszínű kis érmékre gondolva, melyeket még a tavalyi évben használtunk Umbridge ellen. – Én még ma is magammal hordom mindenhová, most is itt van a zsebemben. – válaszolok a csaj újabb kérdését megelőzve.
Nem tudom, hogy lehet kötődni ennyire egy tárgyhoz, de mióta ez a kis érme megvan, azóta a zsebemben hordom, minden egyes nap. Csoda hogy még nem adtam oda valamelyik boltba fizetségképpen.
- Valóban. Keserves időket élünk, úgy bizony. Ha így halad a roxfortos diákok hazavitele évvégére csak mi ketten maradunk itt. – mondom Amynek, hogy kissé felvidítsam. Szeretném már végre látni a lány gyönyörű mosolyát, mely régen mindennapos panoráma volt. – Persze, ez természetes, amit érzel. Én is féltem a nagyanyámat és Abbyt, de hát Abb még itt van a Roxfortban, a nagyi pedig London egyik legeldugottabb mugli részén él, egy társasház tizedik emeletén, ráadásul kiválóan forgatja a pálcáját. – számolok be saját helyzetemről Amynek, majd hogy megnyugtassam, gyors mozdulatokkal előrehajolok, majd lágyan megölelem, kezeimet hátára téve.
Végre egy mosoly, végre egy kis nevetés. Ez hiányzott nekem.
Én is elmosolyodok a leányzó pillanatnyi örömén, mellyel a kviddicset üdvözölte majd figyelmesen végighallgatom, és csak azután felelek.
- Jó, hát valóban. A hollóhátnak már nem sok esélye van megnyerni a kviddicskupát, de a házkupára azért még számolhatunk, igaz, a jelenlegi állás a mardekárnak kedvez ezen a téren. – mondom neki keserűen, majd gyorsan eszembe jutott az ajánlat. – Oké, menjünk, de ha már ilyen ígérgetős kedvedben vagy, akkor én meg megígérem neked, hogyha a Griffendél nyeri a házkupát, akkor elviszlek a Szárnyas Vadkanba és fizetek neked egy jó kis kecskeszőrös mézbort. Kóstoltad már? Komolyan mondom jobb, mint Madame Rosmerta címeres borai. – ajánlom fel tisztességes adományaimat Amynek, majd hangosan kacagok egy jót magamon.
Bezony, a Szárnyas Vadkan nem volt valami luxus-hely ebből a szempontból, meg hát más szempontból sem, de most ezt a témát hagyjuk, szörnyű, ami ott megy, nem tudom, hogy lehet a kocsmáros ilyen igénytelen.
Nagyot mosolygok a hollós fiú-okos fiú elméleten, majd kissé szomorú arccal próbálom védeni magam.
- Nem is inkább a RAVASZ-tól tartok. Sokkal inkább attól, hogy itt kell hagynom a sulit. Itt van minden barátom, minden ismerősöm, mindenki. Nagyon a szívemhez nőtt, de gondolom ezzel te is így vagy, meg hát szinte mindenki.
Szomorú arccal szétnézek a kerengőben, de nagyon fel sem fogom a látottakat. Gondolataim elködösítik látásomat, így csak a fejemben kavargó ezüstös színű hosszú-hosszú emlékfonalakra összpontosítok.
- El sem tudom hinni, hogy egy év és vége. Egy év és itt hagyom a sulit. Jó, persze, ha nagyon keménynek akarnék látszani, akkor mondhatnám, hogy nem azt sajnálom, hogy itt kell hagynom, hanem a többieket, akik itt maradnak, hogy milyen rossz lesz nekik nélkülem. – vázolom fel a helyzetet Amynek, majd megejtek egy kis mosolyt és vigyorogva a lányra nézek.

---

Nem akadályozott meg abban, hogy kirángassam magam a karjaiból, nem volt erőszakos, ennek örülnöm kellene. Nem is estem el, így elég volt előrántanom a pálcámat és felé szegeznem. De minek is? Miért nem támad rám, miért nem gúnyolódik úgy, mint akkor? Félre ne értsetek, nem vagyok az a típus, aki élvezi, ha bántják, Stockholm szindrómában sem szenvedek, legalábbis nem tudok róla, de mégis, furcsálom a viselkedését. Bár, talán megvan rá az indoka, hisz ahogy körbepillantok, látom azt a néhány diákot, akik a könyveiket bújják. Lehet, hogy csak miattuk nem tesz semmi rosszat, talán ilyenkor már nem is olyan nagy legény, mint akkor, ha nincs közönség.

Tekintetem talán értetlenséget sugároz felé, melynek jelei az arcomra is kiülnek, mikor hátrál, s biccent egyet. Ennyivel elintézné? Tényleg csak egy biccentés a záróköve ennek a találkozásnak? Óh, Lena gondolkodj, mit is akarsz tulajdonképp? Magyarázatot arra, hogy miért mentette meg az életed? Igen, erre lenne szükségem, tudnom kell, hogy miért. Mi ez a hirtelen pálfordulás? Lehet, hogy mégsem csalt meg azon nézetem, mely szerint alapvetően mindenki jó? Lassan emelem le a pálcámat, úgy érzem, hogy teljesen felesleges felé tartanom, hisz úgysem lennék képes leátkozni azt a helyes fejét, s még azt az érdekes mosolyt? sem. A beszólásának következtében a magasba szöknek a szemöldökeim, ez annyira felháborító. Én szépen ettem, nem tehetek róla, hogy miatta félrenyeltem, kellett neki megjelennie éppen itt, pont most. Ajkaim már szóra nyílnak, de inkább  nem mondok semmit. Már régóta megszoktam mások szemtelenkedését és nem is szoktam magamra venni, általában csak jóízűen mosolygok az efféle dolgokon, de most mégis bosszant. Óh, legszívesebben megmondanám neki, de nem, csak nyugalom, nem fogja elérni a célját, nem bosszanthat fel. Most is mosolyognom kellene, mint a hasonló helyzetekben. Áááh, miért nem megy?

Nem baj, nem foglalkozom ezzel. Én szép lassan megnyugszom, ő pedig, ahogy látom, visszatér a könyveihez. Remek, itt az alkalom, hogy összeszedjem a földről a csomagolt bonbonokat és visszavonuljak, el innen, messzire. A pálcámat lassan visszacsúsztatom a helyére, s már az édesség felé lépnék, mikor újra megszólal. Felkapom a fejem, s ha eddig még nem látszódtak rajtam a döbbenet jelei, most egész biztos, hogy mindez az arcomra van írva. Te jó ég, honnan a csudából tudja, hogy meggyes? Vagy ez csak nekem ilyen meglepő?
- Mit mondtál? - Teszek felé pár lépést, miközben figyelem, ahogy összeszedi a cuccait egy varázsütésre.
- Colien, ugye nem te küldted? - Szegezem neki a kérdést, s remélem, hogy méltóztatik felém nézni Mr. Sznob és Perverzió.

Elégedett kis macika volt. Végre rendezte a tartozását. Immár teljesen kinyújtózhatott, s tehette azt, mit minden mardekáros. Röhögni más házak lakóin, gúnyolódni, esetleg pár kis tréfát elsütni, nomeg persze készülni a leendő minisztériumi állásra. Gyakorolva a díszes mondatokat, intrikákat, s hízelgést. Oké, nőknél még csak-csak, nade férfiaknál? Ez embert próbáló feladatnak tetszett a számára. Ezen szempontból néha, lelke legmélyén, senknek sem árulva el a titkot, kicsit kételkedett a gyors előremenetelben. Pedig mást nem igen szeretett volna leművelni.
Szóval, gondolataiba merülten, tervezgetve, hogy majd miket is fog csinálni, esetleg ténylegesen átnézi az anyagot, ütötte meg a lány hangja a fülét. O-ó… Megállva a mozdulatban, visszafordulva felé, kicsit megdöbbent a hallottakon. Főleg azon, hogy nem átallott mindezt hangosan mondani. Gyorsan körbepillantva, egy köhögésbe csomagolva a pillanatnyilag megtört játékot, igazgatta a nyakkendőjét, végigsimítva a taláron. Tollászkodás. Cöh. Ezzel mintha mindent tudna leplezni. De megtévesztő tud lenni, hisz általában van egy-egy dolog amit el kell simítani, szóval az ismerősei sem tudják biztosra, hogy mikor takargat valamit, s mikor jön elő a tényleges rendmániája. Jelen esetben persze arról szó sem volt.

- Hogy? – tökéletes ruházat, nincs mit tovább rendezni. Ha egy szakadt kis griffendéles lenne akkor könnyebb dolga lenne. Álló napot tölthetne azzal, hogy mindent pontosan a helyére rakjon. Így meg csak két mozdulat kell ahhoz, hogy minden úgy álljon ahogy kelljen, s aztán csak ő marad meg a másik.
Körülnézve, szerencsére annyian nem figyeltek rájuk, de azért na, páran felkapták a fejüket. S ez egyáltalán nem jó. Nagyon nem jó. No, ilyenkor érkezik el az a pillanat, hogy le kell lépni. Vagy el kell hallgattatni? … No igen, az a rész nem ment volna. Szóval maradt az első változat, mit az önbecsülése nem engedett. Tehát valamiképp megint el kell érnie, hogy utálja, ezzel mintegy megszabadulva attól a kínzó érzettől, hogy érzelmielg felelős lenne bárkiért. Mert ugyebár már egyenlített! Immár nincs bűntudat. Csak egy kíváncsi nő. Nem is tudta elképzelni, hogy miképp romolhatott meg ennyire ez a nap.

- Remélem ezt Ön sem gondolta egész komolyan. Már maga a feltételezés is nevetséges. – tagadás, tagadás, tagadás. Azt még nem igazán realizálta, hogy mégis miből jött rá a lány, hogy ő volt a „bűnös”, node ha mindezt nagydobra is verné… Annyi a felépített hírnévnek. Sőt, a házában való maradásnak. Esetleg mondhatná azt, hogy meg akarta mérgezni, vagy hányatós varázslatot bocsátott rájuk csak elcserélték a dobozokat. Igen, igen. A gondolattól is rosszul volt, ahogy maga előtt megjelent a förtelmes jövő, melyben nem félnek, vagy egyszerűen nem foglalkoznak vele, hanem… nevetnek rajta. Még a gyomra is elkezdett fájni olyan ideges lett. Ez pedig sosem jelent jót. Már megint kis ideges buci maci lesz egész álló nap.

A lányka válasz helyett előkotorja egyik feneketlen zsebe mélyéről az említett érmét, és a magasba emeli, hogy megcsillanjon a napfényben. Szomorú mosolyt villant fel a művelet kísérőjeképpen. Bizony régen volt az az utolsó találkozás, ami végül botránykővé vált. Nem baj, akkor majd máshogy igyekszik elbúcsúzni DS-társaitól, legfeljebb mindenkit egyenként félrevon, amikor beléük botlik a folyosókon.
Amyt meglepi a nyugtatásnak szánt ölelés, összerezzen ijedtében, de aztán James vállára fekteti fejét és megjelenik arcán a régről hiányolt és ismert kedves, jókedvű fintor, az a mosolyszerű valamicsoda, ami mindig olyan vidámmá, derűssé teszi a leányzó kinézetét. Már nem ártott, hogy visszatérjen ez a bizonyos mosoly, sokan voltak, akik hetek vagy már hónapok óta hiányolták. Amy újra a régi Amyvé válik, elég hozzá egy jóbarát feltűnése.
Joy vidoran legyint egyet, immár saját nyakára helyezvén feje teljes súlyát.
- A Mardekárnak szemernyi esélye sincs a házkupára, hiszen mindig elbénázzák, ha hamarabb nem is, de az utolsó pillanatban úgyis elszúrják valamivel. Vagy Potterék alakítanak megint valamit, ami néhányszáz pontot jelent nekünk és azzal visszük a pálmát. Amíg csak McGalagony létezik, addig kizárt a mardekáros győzelem, hidd el nekem.
Amy egy jóságos, mindentudó mosollyal, doktornénisen bólogat James fejtegetésére, miszerint itt kell hagynia a sulit alig egy év múlva, holott minden barátja itt van. S bár pontosan érti a helyzetet, nem kell neki magyarázni semmit, mégis türelmesen végighallgatja a fiú mondandóját, hiszen ő is bátran elmondhatta a félelmeit neki.
- Jaj, Jamie, olyan lökött vagy! - nevet fel a lányka. - Egyébként ha ilyen szomorkásan töltöd el itt a maradék bő egyév "letöltendődet", akkor azzal elrontod az egészet, mert csupa-csupa szomorú és rossz emléked fog maradni róla, semmi nevetés a barátokkal, Ashmore-féle buli vagy csajozás. Inkább örülnöd kéne neki, hogy még egy teljes évet eltölthetsz itt közöttünk, elvégre itt szeretve vagy, semmi okod a búskomorságra is. Különben meg: búsuljon a ló.
Amy szemében vidám szikrák csillognak, miközben kajánul nyelvet ölt a fiúra, azután elneveti magát. Jamesnek talán leesik a "lóval" pontosan rá, az ő mélabújára célzott a lány; és talán le is harapja eme merész pimaszságért Joy fejét a fiú.

---

Ott állok, tőle pár lépésnyire, kezeimet összefonom magam előtt, mondhatni egyfajta védekező pozíciót felvéve. Ilyenkor irigylem a teknősbékákat, akik olyan szép nagy páncélzattal rendelkeznek, amely biztonságot nyújt nekik, bárhol is legyenek. Gyerünk, mire vársz, válaszolj. Egyre türelmetlenebb vagyok, nézzetek csak rá, hogyan tollászkodik. Olyan, mint egy első bálozós, hihetetlen, hogy egy fiú mennyit tud foglalkozni azzal, hogyan áll a nyakkendője, a talárja, vagy épp a frizurája. Nem csak sznob, hiú is. Meddig várjak még? Na végre. Hogy?? Mégis mi ez a kérdés? Nagyon is érthetően kérdeztem. Figyelem a vonásait, de azokból semmit sem tudok kiolvasni. Tagadja, hogy tőle kaptam volna, de akkor honnan tudta, hogy konyakos? Ajkaim résnyire nyílnak, mondanék valamit. Lehet, hogy csak tippelt, s talán csak én csinálok ebből az ügyből ekkor felhajtást. Arcvonásaim csalódottságot sugároznak, talán ebből azt gondolhatja, hogy amiatt érzem ezt, mert kiderült, hogy nem tőle van a bonbon. Pedig igazából csak az az oka, hogy nem jött be a tippem, s mégsem ő az ajándékozó. Óh, hogy én mindig beégetem magam. Most is mit képzelhet? Amúgy meg miért érdekel, hogy mit képzel, nem teljesen mindegy? Áhh, ahelyett, hogy lelépnék, ilyen hülyeségeken gondolkodom. Mondjuk nem csak ez idegesítő, hanem az, hogy már megint magáz, én meg még mindig nem szóltam egy szót sem. Általában nem szoktam zavarban lenni, de az, hogy ilyet feltételeztem róla, most mégis azzá tesz. Bal kezemmel a hajamat kezdem el csavargatni.
- Igaz,  bocsánat a feltételezésért. Gondolhattam volna, hogy ön nem venne bonbont egy olyan Hugrabugros lánynak, mint én - felelem kissé ironikusan, hisz való, s igaz, még mindig a fülemben csengenek a szavai, melyek a súlyomat célozták meg. Nem esett jól, de akkor sem érdekel, inkább legyen néhány kiló feleslegem, mint hogy ne látszódjak, ha szembe jönnek a folyosón. Ezen gondolataim közepette úgy érzem, hogy lassan itt lenne a tízórai ideje, jó lenne enni egy kis gyümölcsöt vagy valamit, amibe nem fulladnék bele. Na meg az is jó lenne, ha nem bámulnám ilyen szúrós tekintettel, hisz mégis megmentette az életemet. Lehet, hogy mégis meg kellett volna köszönnöm? Nem, azok után nem. Inkább elfordulok és tovább megyek. A fordulat meg is van, de eszembe jut valami, így visszapillantok.
- Legközelebb nem fogok ilyen mohón bonbont falni, s így elkerülheted az életmentést. - Mondom kicsit dünnyögve, de a hangszínemből mégis érezhető, hogy talán ebben az egy dologban egyet értek vele, hisz megfogadom a tanácsát a közeljövőben. Ezután fordítok hátat, majd visszasétálok az én padomhoz, leguggolok, s szépen visszapakolom a kigurult bonbonokat a dobozba...

Szomorúan nézegetem az ál-galleont, mely vagy már egy éve nem izzott fel, egy-egy találkozó közeledtét jelezve. Kellemes, mégis szomorú végletű emlékek rohamoznak meg. Nem is próbálom leplezni hirtelen jött rosszkedvem. Szomorúan a lányra nézek, majd hirtelen, mintha megijedtem volna valamitől, alkaromra kapom szemem, egy régi heget nézegetve. Lassan, végighaladok tekintetemmel alkaromon, előre csuklómig. Érdeklődve nézem a kidagadó ereket, majd a tenyerem sok sok vonalát, melyből egy jobb jósnő akár vakon is kiolvasná jövőm titkait, majd megfordítom kezem, eltitkolva a kíváncsi szemektől tenyerem mélyedéseit.
Mintha valaki kíváncsi lenne rá.
Amy válasza némi jókedvet hoz a kis udvarba. Tetszik a lány vidámsága és hogy még ily rossz időkben is tud felhőtlenül vidám és optimista lenni.
Nyugtalanul mocorgok, majd igazgatom csuklómon a fekete karkőtők, melyek mágnesként vonzzák a nap éhes sugarait.
Ez a förmedvényes talár sem jobb. Egyszerűen utálom ilyen időkben. Legszívesebben kidobnám a szemetesbe, majd kacagva mennék tovább egy szál izompólóba és csókolom. Ennyi. Messze nem érdekel engem a suli hírhedt szabályzata, miszerint a talár kell.
Menten felállok, majd lekapom a fekete ruhadarabot és lazán a padra hajítom. Így egy szál ingben és nyakkendőben maradok.
A mellettem ülő lányra nézek, kit valószínűleg kissé megzavartam vetkőzős jelenetemmel, majd hirtelen észbe kapok hogy még nem feleltem kérdésére.
- Talán igazad van. Tudom hogy te örök optimista vagy, de én jelenleg nem tudok az elkövetkezendő jóra gondolni, ha ugyan lesz olyan. Jelen helyzetben nem tudok pozitív nézeteket táplálni, hisz egy sem jut eszembe. Jó, most mondhatod hogy milyen halálmadár vagyok, igazad is van. Lehet.
Csöppnyi mosoly ízét vélem érezni szám szélén, ám aztán az is gyorsan lefagy.
Nem csak Amy van így vele, mostanában nekem is nehezebben megy egy-egy mosoly.
- Na látod ez viszont jó meglátás, ezzel én is így vagyok, ám mindenkinek lehetnek rossz napjai, mikro kesereghet, kiönzheti a lelkét fűnek-fának minden bűntudat nélkül. Nekem a mai ilyenre sikerült. Úgy néz ki elszámítottam az ébredést, rossz lábamat rakta előre. – próbálok viccelődni, ám nekem valahogy most nem görbül a szám széle.
Ennyire rossz napom lenne? Még egy épkézláb poént sem tudok összehozni.
Keserűen elfintorodok, majd elmélázva figyelem a kacagó Amyt.
Bárcsak én kacagnék ennyire, de nem még most is, mikor a csaj fetreng a röhögéstől, én csak egy fájdalmas kis mosolyra vagyok képes.
- Nincs kedved kicsit sétálni, engem már nyomaszt ez a fülledt levegő? – kérdem a lánytól, majd érdeklődve fordulok felé.

Szóval elhitte. Önmagának egy szót sem vett volna be a mája. Ahogy előadta, gúnyolva önmagát az ideges mozdulatok miatt… Önvád, s újabb kérdések. Legalább megszabadult egy bosszantó kis kullancstól. Mi mások is lettek volna? Követelve az érzelmeket, azt, hogy szolgáltassa ki magát az ember nekik, s cserébe… Egy nap úgyis csak azt mondják, meggondolták magukat. Hisz nem volt az a nagymenő, még ha szerette is volna, hogy mindenki egy kis tartással legyen felé. Tudta merre is van az iskola társadalmi ranglétrán a helye. Az pedig nem közelített olyannyira a felső tízezerhez. Nos, persze olyan rossz sem volt… Node, ne mentegessük szegény alakot. Hol is tartottunk?
Elégedetten konstatálta a fejleményeket. Igen, igen. Tökéletes. Egy apró fintor az ajkak szegletében, majd egy nyugodtabb testtartás, hisz a másik fordult is már el. Köszönömöt nem is várt volna. Ő sem szokta sűrűn használni eme szócskát, így valahogy természetesnek tűnt, hogy másik is hanyagolják a létezését. Az ő kis lelkivilágát meg egyébként sem kellett félteni. Túlélte azt, ha nem emlegetik fel a hős akciót. Ami inkább egy rossz mugli filmbe illett volna. Nem mintha ő ilyeneket nézett volna. Oh, nem-nem. Csak egyszer. De persze az is egy másik történet.

- Hagyd! – megtörve a csendet, ezzel leginkább önmagát lepve meg, sétált a lányhoz, s nyújtotta a kezét felé. Nos, ezen mozdulatból, hangszínből, s mondatból érezhető volt, hogy a csokik szedegetését akarta megakadályozni. Mert csak na… Milyen undorító már. A földről enni? Ilyet három éves korában csinált míg az apja végleg le nem szoktatta róla. Bár addig igen sok dolgot megtudott tanulni magától. Például, a pici barna dolgok nem mindig mindenízű drazsék, vagy ha azt is eszik, abból sem kell mindent megennie. S ha már talált egy porcicát, nem kell feltétlen megnyalnia, kipróbálva azt, hogy tényleg kismacska lesz-e belőle. Mert nem. Sokadjára sem.

- Szerzel majd másik dobozzal. – nos, mindez gondolatmenet nem tükröződött a vonásokon. Természetes mód. Mindössze annyi, mely egyértelmű volt, hogy undorító dolognak tartja ezt a földről szedegetős mókát. Oly mindegy, hogy tényleg megeszi-e, avagy csak a manóknak akar kevesebb munkát csinálni. Mert arra is meglett volna a megfelelő válasza.
Pedig milyen kiváló alkalom is lett volna arra, hogy valamilyen viccet elsüssön. Például, hogy ennyire nem is lehet szegény, avagy nem is tudta, hogy a földről szeretnek étkezni a sárvérűek. Esetleg, egy utalás a házvezető tanárra majd az általa bevezetett újdonságokra. Ha akart nagyon humoros tudott ám lenni. Most azonban, talán az aprócska ki nem mondott bűntudat miatt, avagy a pillanatnyi békesség kedvéért egyiket sem sütötte el. Csak magában sorolta eme jó kis lehetőségeket.

A lábaim alig visznek előre, én mégis a belső udvar felé tartok, fejemen a baseball sapka elég félszegen ül meg, de legalább azt nem engedi, hogy a nap a szemembe süssön. Egy gitár is van a kezemben, ennek még fontos szerepet szánok, a kis magánszámomban, sőt talán az egyik főszereplő ő lesz.
Amint kilépek a kerengőbe mélyet szívok a levegőbe, majd keresek egy üres padot, s oda lete-lepszek. A gitárt lassan magam elé veszem, s amint felveszem, rajta a fogást rögtön elkezdek rajta játszani. A lágy lassú dallamok, szinte idilli hangulatot teremtenek ehhez a napsütéses délutánhoz. Jó idővel az után, hogy a kezem már jár, lassan kieresztem érdes, ám olykor mégis simulékony hangomat, s egy sokak által ismert számot kezdek el énekelni, bár aki avatottabb a témában, már megismerhette a dallamról is.


Another turning point;
a fork stuck in the road.

Time grabs you by the wrist;
directs you where to go.

So make the best of this test
and don't ask why.

It's not a question
but a lesson learned in time.

It's something unpredictable
but in the end it's right.
I hope you had the time of your life.

So take the photographs
and still frames in your mind.

Hang it on a shelf
In good health and good time.

Tattoos of memories
and dead skin on trial.

For what it's worth,
it was worth all the while.

It's something unpredictable
but in the end it's right.
I hope you had the time of your life.

It's something unpredictable
but in the end it's right.
I hope you had the time of your life.

It's something unpredictable
but in the end it's right.
I hope you had the time of your life.

Amikor néhányan közelebb ülnek hozzám, hogy hallják a játékomat, egy kis mosoly kúszik ábrázatomra. Annyira nem lepek meg ezzel senkit sem, hiszen tőlem az ilyesmit már meg-szokhatták, s mégis tudok vele valami újat nyújtani mindig. A dal közben amikor csak a kezem jár, néha fel-fel nézek s azoknak akiket ismerek az engem körül ülők közül bólintok, s közben köszönően azért, hogy meghallgatnak, néha lehunyom kicsit a szemeimet, ilyenkor elragad a dal és ők is értik, hogy ezzel is dicsérik a munkámat, ami nem kis örömet okoz nekem.

Amy tétován néz a fiúra. Nem, tényleg nem jött be a ló-poén, de nem is ez a legfőbb baj, hanem az a különös gondterheltség, ami ott van a kamasz arcán. Annak a kesernyés vonásnak nem ott lenne a helye, ki kéne zárni a kastély épületéből, azonban azt a leányzó is tudja, hogy ez lehetetlen kérés. Sejti, egy ölelés rengeteget segíthetne a helyzeten, talán éppen erre a szeretetmegnyilvánulásra lenne szüksége James-nek, ő azonban soha nem volt az érzelemkitörések embere.
Így aztán a teendő tudatában csak ül kukán, mintegy kőbe zártan, tudván, hogy képtelen megtenni azt az apró mozdulatot.
Így aztán kapóra jön a lány számára, ahogy James a kezét és a tenyerét kezdi szemlélni. Amy elkapja a fiú kézfejét még mielőtt efelé fordíthatná azt, s visszabillenti vízszintesbe. Érdeklődéssel szemléli a különféle vonalakat, bár soha egy kukkot sem értett belőlük - de a lényeg így is benne van a mozzanatban: Joy nem fogja magára hagyni a srácot, mert egy igazi barát soha nem hagyja összeomlani a társát, hiszen erről szól a barátság. Halovány félmosollyal néz fel a tenyér tanulmányozásából a leányzó Jamie szemébe, s közben hagyja lehullani a fiú kézfejét.
Meglepődve nézi, ahogy barátja lehajítja talárját, mintha így szabadulhatna az őt nyomasztó gondolatoktól. Amy követi példáját: talárját ledobva lépdel a fiú után, mígnem megelőzi őt.
- Egy frászt vagy halálmadár, te lökött - mondja, ám ezúttal mellőzi a kacagást. Halálos komolysággal beszél a fiúhoz, szemében mintha hosszú évezredek tapasztalatai és valami különös, varázsos romlatlanság, gyermekiség ülne - Csak maradj örökké gyerek a lelkedben. Soha nem szabad felnőni, ez az örök vidámság titka, semmi varázsfőzet vagy bonyolult cselekedet. Csak meg kell őrizned a gyermeki lényedet ott belül.
Az utolsó mondat végén finoman a hollóhátas mellkasára bök, a fiú szívének magasságában.
- A rossz napokat ismerem, volt belőle részem az elmúlt néhány évben. De hidd el, túl lehet élni, mert nincs olyan dolog a világon, amit ne lehetne túlélni, csak erő és kitartás kell hozzá. Egyébként ez mindig segít...
Joy nem fejezi be a mondatot, inkább illusztrálja. Karjait széttárva veszett pörgésbe kezd a saját tengelye körül, élvezi, ahogy az udvar és a szökőkút képe egybemosódik az ég kékjével. Tüdejébe friss levegő áramlik, kimosván onnan az elmúlt napok rossz emlékeit, pillanatait. S már előre élvezi a kölyöklány, hogy majd néhány perc múltán, amikor elnyúlik a köveken, hogyan fog forogni az ég és a föld képe.
Persze tudja, hogy az egész nem más mint biológia, az egyensúlyérzékelés elvesztése; ám ezt a tudást mindennél mélyebben igyekszik eltemetni magában, mert ez kell, hogy kisimulhasson. Nyugalma talán átragad majd James-re is, vagy legalább egy kicsit hat rá...
- Gyere! - kiált Joy, miközben a fiú kezét elkapva megpörgeti őt is.

Iza

Meglehetősen ritkán veszi az a kalandvágyó kedve a könyvtár irányába - nappal. A tiltott órák valahogy jobban megfelelnek arra a célra, amire ő az ósdi köteteket használni óhajtja. Ó h a j t j a. Ízlelgeti még kicsit a szót, miközben a nem is olyan legális cigarettaszálat átbillenti nyelvével a szája másik sarkába. Egyelőre nem akarja meggyújtani, remekül elszopogatja ő így is.
- A manóba.. A manóba, hogy a gányaretek csuharangája nyalintsa fültövön a.. - mormog magában, és csak nem unja meg a bagót rágcsálni. Nem zavarja, hogy ezt a papírba tekert adagot inkább szívni illenék.
A Mirol kölyök cipőinek surrogása egyre közelebbről hallatszódhat a belső udvaron tartózkodók számára. Bosszantóan nagyokat csosszant, mintha szabályosan simára akarná koptatni a márkás sportcsuka talpának recéit. Úúúgyis telik másikra! Nem? Hát de.
Olyannyira belefeledkezik végül a nagy csoszmogásba, rágicsálásba és mormogásba, hogy mondhatni teljesen kizárja a környezetét. Egészen addig a nem egészen fájdalommentes találkozásig a kerengő egy oszlopával, ami vélhetőleg maradandó nyomot hagy majd a sötét, kócos tincsek mögé rejtett homlokon.
- Ejjjazannnnnyát! - Fájdalmasan felszisszen, hátralép kettőt, mint valami valódi balettmaistro, és ezt követően lendületből karolja át azt a pimasz oszlopot. Megpördül körülötte, tiszta Singing in the rain, aztán remélve, hogy nem sokan voltak tanúi az iménti szerencsétlenkedésének, elnyújtott, húdelaza léptekkel a belső udvarra nyöszörgi magát. Ott aztán letelepszik egy másik oszlop tövébe, hanyagul a lábai elé löki a fekete iskolatáskát, és felveszi a töprengő művészekre jellemző, felhúzott térdű pozitúrát. Nem, nem a jóga könyvből.

Örökké gyerek?
Mintha az olyan könnyű lenne, mikor számos dolog létezik szerte a világban, mely nagymértékben hozzásegíti az embert ahhoz, hogy egy életre megváltoztassák az embert, hogy elrontsák az ember gyermekkorát, így elvéve tőle ezeket, a jó tulajdonságokat.  
Csendben elmosolyodok a lány teóriáján, majd hallgatom tovább.
Már épp válaszra nyitom a számat, mikor Joy hirtelen felpattan és elkezd tengelye körül forogni, mint egy kisgyerek, mikor beáll a ventilátor alá és megpróbálja utánozni azt.
Ez tényleg segítene, vagy csak valami bolondos szokása a lánynak. Mindegy. Én biztos nem fogok itt pörögni, mint valami idétlen. Nem ítélem el Amyt, hadd csinálja, ha jólesik neki, de én megőrzöm „méltóságom” és nem mozdulok sehova. Ott állok, mint valami szobor és fülig érő szájjal vigyorgok a csajra. Ha másra nem is, de legalább arra jó volt ez a kis pörgés, hogy felvidított egy kicsit.
Mikor Amy kezemnél fogva elránt, kissé elvesztem egyensúlyom, kissé megingok, majd mikor már legyőzőm a gravitációt és újra két lábon állok, gyorsan megfogom a pörgő lány kezét, majd próbálom megfogni, hogy hagyja abba, de próbálkozásom kudarcba fulladt. A forgó csaj magával rántott. Következetesen én próbáltam megtartani magam, de nem értem el különösebb sikereket, így elestem, Joyt is magammal rántva. Így most már ketten voltunk a földön. Ketten feküdtünk egymás mellett és én szakadtam a röhögéstől. Valószínűleg ez kellett nekem. Egy kis móka, hogy újra felidézze gyermekkorom.
- Amy Joy, te őrült, eszement nőszemély! – mondom, halkan, humoros hanglejtéssel, nehogy a lány ezt sértésnek vegye.
Fejem elfordítom, majd szemébe nézek. Mosolygok neki egy nagyot, majd tekintetem az égre emelem.
Milyen szép!

Amint figyelem Emmat, s hallgatom a kis előadását, mondjuk, úgy, hogy a meglepettségtől egy pillanatra ledöbbenek. Csend van a körülöttünk, jéghideg velőtrázó csend. A hangulat nem kínos egyszerűen csak, mintha most egyikünknek sem lenne mit mondania.
Aztán felocsúdva ebből az állapotból, én hirtelen elkezdem összeszedni a gondolataimat, hogy egy épkézláb választ tudjak adni a lánynak. Semmi frappáns nem jut eszembe, így azt hiszem arról, le is tehetek, hogy egy vicces kis belépővel indítsak. Akkor most nem marad más, csak a tények, semmi másról nem folyhat a diskurzus, mintha csak az égiek akarták volna így.

- Nos, nem is tudom, mit mondjak. – szólalok meg végül. – Saj…saj..sajnálom, hogy ennyire ledöbbentem, de nem mindennap hallok ilyesmit. Azonban szerintem, mindennek meg van a maga jelentése. Nem történt veled olyasmi mostanában, ami ezt előidézheti. Ha mélyebben utána néznél a dolgoknak, talán rájönnél, mi lehet az oka. Akkor utána járhatnál, és megtudhatod, mivel tudod elfojtani. –

Még mindig van bennem némi meglepettség, és aggodalom, de már sokkal inkább kitisztult a fejem. Most úgy érzem, hogy talán még segíteni is tudok neki. Öt perccel ezelőtt? Ó nem, azt sem tudtam volna megmondani, hogy hívnak, de össze kellett szednem a gondolataimat, ahhoz, hogy ismét teljes értékű dolgokkal szolgálhassak neki.

               Gabe

Kifejezetten nem mondhatom magamat szerencsésnek, ugyanis általában az élet legszebb pillanatairól maradok le. De mindig csak egy perccel, vagy egy félfordulattal. Épp a kerengőn készültem átvágni, hogy megrövidítsem az utamat a Nyugati szárny felé, amikor megütötte a fülemet griffis társaim elfojtott kuncogása. Odafordultam feléjük, kérdeztem, mi a helyzet, min nevetnek ennyire, ők meg csak ujjal mutogattak egy, a fűben meditáló alak felé. Kicsi csomóba ugrott össze a gyomrom; Gabe Mirol, a naagy Gabe Mirol! Az előbb se látott, se hallott, úgy cirkált itt körbe, míg a végén felcsavarodott az egyik oszlopra – magyarázták a többiek. Merlin kövér va..szakállára, hogy az ilyesmiket szalasztom el! Pedig ha valaki megérdemelné, hogy röhögjön egy jót ezen az elmebajos tacskón, akkor az én vagyok.
Az ominózus rajtaütés óta – amit mi szerényen csak összecsapásnak nevezünk – az alkalmat keresem, hogy bosszút állhassak a nagyképű mardekároson, aki ráadásul telepletykálta az iskolát mindenféle marhasággal. Jó, nem azt mondom, hogy hazudozik, de bármi amit csinál – amit az én káromra csinál – megtorlásra vár.
Hány és hány ember kérdezi tőlem a mai napig gúnyosan somolyogva, hogy milyen alsónemű van rajtam, a jó életbe, mintha lenne hozzá közük! És minden ilyen alkalommal öt méteres körzeten belül legalább egy tanár is tartózkodik, nehogy véletlenül ott helyben le tudjam rendezni az idegesítő patkányokat egy csattanós rontással, a képük közepébe, hogy még hetekkel később is összeszoruljon a gyomruk, ha a Bishop nevet hallják.

E jegelt bosszúvágy ismeretében kevéssé meglepő, hogy nem tudok csak úgy elsétálni Mirol mellett, mintha mi sem történt volna. Máris nem olyan sürgős, hogy felérjek a Griffendél tornyába, előbb teszek itt egy kis kitérőt. Táskámat a hátamra vetve megindulok felé, olyan halkan, akár egy kisegér, majd mikor közvetlenül a háta mögé érek, a talárom zsebéből előhúzott penna bojtos végét egy határozott mozdulattal beledugom a fülébe.
- Kész van minden leckénk, hogy itt henyélünk és lopjuk a napot? – rikkantom a másik, „szabad” fülébe, és szívből remélem, hogy minimum a frász jön rá a hirtelen belépőmtől.

A kimért távolságtartása ellenére cseppet sem átgondolt mondat már sokkal inkább vall az igazi Yvre. Nem szándékosan provokáltam ki belőle ezt, de most megkaptam. Persze nem veszem a szívemre, hisz már megszoktam az évek alatt, hogyan kell, hogyan érdemes a dolgokhoz állni. Főleg, ha barátokról van szó. Apropó..
- Tudod, mindig azt mondom, hogy ne titkold az érzéseidet, és ne félj a barátod szemébe mondani az igazságot, még ha sértő is, vagy fájdalmas. Ezért örülök, hogy ebben megegyezhetünk. Én is utálom a jótündér szerepét – életképtelen mosolyommal nem valószínű, hogy meggyőző képet festek a filozófiámról, pedig tényleg őszintén örülök neki, hogy kimondott valami.. sértőt. Hú, határozottan jobban érzem magam tőle, mert azt jelenti, hogy Yvnek kezd visszatérni a hangja. Perverz vagyok.

- Látod, ez egy jogos kérdés. Engedd hát, hogy megismerjelek.
Hangom úgy csitul, ahogy Yv korábbi fellobbanása, és azt veszem észre, hogy ott állunk ketten a kicsi udvaron, egymással szemben, és suttogunk. Az a pár ember, aki elvétve sétálgat a környéken, csak hegyezgetheti a fülét, ha el akar csípni valamit a párbeszédünkből.
Jó, rendben, az előbbi kijelentés kicsit korai volt, de akkor is szomorú, hogy hét év után ilyet kell kérnem tőle. Szomorú, hogy elveszett az a bűbájos kislány, aki régen volt, és szomorú, hogy nem próbálja megkeresni őt. Igaza van, tényleg nem ismerem, hiába akarom elhitetni magammal az ellenkezőjét. Elismerve a körben szerzett győzelmét, a cipőimre kormányozom a pillantásom, így fogadva a folytatást. Azonban nem látok távolabb a kezemben tartott mappánál, amit kitartóan szorítanak az ujjaim a mellkasomhoz, mintha a gravitáció kétszeres erővel igyekezne elragadni tőlem.
Olyasmi érzés tölt el, mint a haldoklót, aki a halála előtt látja az életét kronológiai sorrendszerű képekben leperegni, csakhogy én ezt szándékosan idézem elő. És persze nem az egész életemre kiterjedően, úgy csöppet kiszaladnék a hatásszünet fél másodpercéből. De azért bevillan egy-két mókás vagy épp kínos élményem Yvvel, amitől még leharcoltabbnak érzem magam. Ez a mappa egy valóságos szimbólum. Erre a megállapításra jutok, amikor ismét belenézek a szikrázó szempárba, ami fürkészen lesi a reakcióimat. Nem tudom, mi a helyes érzés, amivel válaszolhatnék neki.
Inkább szó nélkül arrébb lépek egy arasznyit, útjára engedve a lányt. Hát ki vagyok én, hogy akarata ellenére megváltoztassam őt? Ebben a körben is győzött.

Várakozón nézek a fátyolos tincsek után, hátha látni engedik a letört, de végsőkig magabiztos arcot, aztán.. rá kell jönnöm, hogy ez nem fog megtörténni, Yvette nem fordul hátra. Ez az a céltudatos haladás – amikor csak előre néz, nem tapossa el a másikat, de a saját pályájáról sem tér le –, amit mindig csodáltam a nagy pálfordulása óta. Erősebb, mint amilyennek mutatja magát, pedig mindig mindenki tudtára hozta, ha lehetett, hogy ő nem egy törékeny kis virágszál, aki mások védelmére szorul. Hű. Sokszor csak akkor döbbenünk rá, hogy a szomorú pillanat nem elveszett pillanat, amikor átéljük azt.

- Várj, elkísérlek! – Kiáltom futtomban, és Yv mellé érve átnyúlok a válla fölött, hogy megtartsam neki az ajtót. Ha nem változik, hát nem változik, majd én leszek alkalmazkodóbb. Megéri, úgy érzem. Ismét látom az arcát, és őszintén elmosolyodom, mikor együtt lépünk be a kastélyba.

~Jeremy~
Kicsi egyedüllétre vágyott, esélyre, hogy pár dolgon elgondolkodjon. Vagy inkább a tömegbe menekült volna? Már nem tudta. Néha töprengeni akart, kibogozni a gubancot, amit Lucas, a nővére és az egész kinti és benti helyzet hozott… néha meg nem akart vele törődni, nem akarta hagyni, hogy gondolatai elkalandozzanak, mert félt attól, hova lyukadhat ki. Nagyot sóhajtva leült az egyik árnyékba eső padra, és csak most nézett körül, hova vetette a sors (vagy a lába) a vizsgák előtt.
A kerengő. Nem jár erre gyakran, mégsem tűnődik el, miért itt állt meg. Kész tény előtt áll, és ahogy magát ismeri, könnyen úgysem találna magyarázatot. Unatkozó-zárkózott arccal körülpillant, már amennyire a hétágra sütő nap engedi. Ismerős sehol, itt-ott beszélgető csoportok. Talárt senkin sem lát, ő maga is per pillanat krémszínű vászonmellényben, sötétbarna farmer halásznadrágban és fekete sportcipőben feszít, haja épp kontyba fogva, hogy ne melegítse annyira hátát és nyakát. Jobb így- legalább nem látják az emberen egyből, hova tartozik, és nem ítélhetik meg egyből. Ő maga nem vette ki a részét a házak közti torzsalkodásból, nem is értette, mire fel. Épp eléggé megosztja őket kint az élet, már itt se lehet nyugodalmuk?!
Némi bűntudattal hallgatta a faágak közt susogó szelet- tudta, tanulnia kéne az RBF-ekre, de nem bírta rávenni magát, hogy könyvet hozzon ide. Lehet, hogy ennek meglesz az ára a vizsgán, de ahogy a helyzet áll, nem sokáig lesz ki számon kérje az eredményeket. Még az is könnyen meglehet, hogy ez az utolsó júniusa itt, mert szülei otthon fogják.
Megrázta a fejét. Ilyenekre jobb nem gondolni, mert csak felizgatja magát, holott semmit nem tehet.
Épp ekkor figyelt fel az üres helyet kereső szőkésbarna, baseball-sapkás fiúra, aki kezében egy gitárral ül le, majd pengetni kezd. Mintha már látta volna párszor, közös órán vagy a nagyteremben… és rémlik, ez a fajta performance nem idegen a sráctól. Neki azonban még nem adódott alkalma meghallgatni. Kevesen álltak elég közel hozzá, hogy tudják: igen szereti a zenét, bár főleg a varázsvilág kultúrájában jártas. Francia (mugli) rokonságából hallott egyet-mást a mugli zenevilágról, még ha ez a szám nem is ismerős.
 ~Meg kell adni, jól énekel…~ gondolja elismerően, miközben kicsit elmélázva, arcát tenyerébe ejtve hallgatja a játékot. A dallam és a szöveg azonnal elnyeri tetszését, és úgy dönt, ha vége a műsornak, ezt el is mondja. Ritka manapság, aki zenében vagy bármilyen más művészetben örömét leli, így továbbra is kíváncsi, várakozó arccal figyel, miközben a gyerek hol biccent egypár ismerősnek, hol lehunyja a szemét, úgy tízen pedig köré ülnek a fűbe, hogy élvezzék. Ő erre semmi vágyat nem érez. Jó, tetszik a dal, de attól még ne várja senki, hogy előre tolakszik mint valami idétlen rajongólány. Kivárja a sorát, majd mikor a többi elment. Egyébként sem szeret feltűnést kelteni. Megtanulta, hogy mindenki úgy teheti legkönnyebbé az életét saját maga számára, ha nem rí ki, ha nem hívja fel magára a figyelmet.
Nem, ezt a kis előadást egyáltalán nem veszi ebbe a kategóriába, ahogy sok háztársa tenné. Nem, egyszerűen jól érzi magát a fiú, és azok is, akik hallgatják. Erre szükség van. Nem lehet mindig komoran, töprengve járni-kelni a világban.
Azt veszi egyszer csak észre, hogy a dal elhallgatott. A gitár pihen a fiú mellett, a hallgatóság elvonult. Feláll hát, és odalép.
- Jól énekelsz és gitározol. A dalválasztás is tetszik, bár be kell valljam, nem ismerem.
Ennyi. Nem kell ragozni, abba csak belebonyolódik és belezavarodik az ember. Azért egy mosoly és egy kéznyújtás jár mellé.
- Zoey Cleve, ötödév. Leülhetek?
Kedvező válasz esetén helyet foglal a padon, és a baseball-sapkás felé fordul. ~Talán ezért jöttem ide, hogy vele találkozzam?~ töpreng, bár ebből az arcán semmi sem látszik. Ezt nem „szerelem első látásra” - módon érti, dehogy is. Hanem lehetséges új barátként tekint a fiúra akaratlanul is. Valahol azt olvasta, hogy ha két addig ismeretlen tekintete többször is találkozik, akkor fontos mondanivalójuk van egymás számára, és okvetlen beszélgetést kell kezdeményezniük. Hogy ilyen eset túl sokszor előfordul, és nem tulajdonítunk nekik jelentőséget? Nagy baj, ugyanis tényleg mindegyiktől tapasztalatot szerezhetünk. Zoey máris gazdagabb egyel: a daléval.

A zene lassan elhallgat, s a gitár pillanatokon belül ott pihen mellettem. Jómagam nagyot fújok a szám végén, s aztán egy pillanatra boldogan körül tekintek. Kezet fogok néhány ismerőssel, majd visszatelepszek a helyemre. A nap süt, a zene feldobta a kedvem, s aztán egy felém közeledő lányra is figyelmes leszek. Ismerős, mintha előadásokon találkoztunk volna már. Azt hiszem évfolyamtársam. Igen most tudatosul bennem, hogy ő az egyik mardekáros, akivel egy évfolyamon tanulok.

~Nem vagyok rosszban senkivel, nem fújok senkire a háza miatt, az számomra túl felszínes és tipikus. Márpedig ha jobban szemügyre vesztek…nos, egy cseppet sem vagyok tipikus. Nem szeretek hasonlítani mindenki másra, ha van kedvük, hasonlítsanak ők rám. ~ ekkor egy kis mosoly jelenik meg az arcomon, hiszen a lány éppen odaért hozzám. ~ Helló, hogy s mint? Azt hiszem ezt a beszélgetést nem én fogom kezdeni. Zoey…~

- Milyen szép név? – folytattam aztán már hangosan a magamban megkezdett gondolatsort. – Én Jeremy vagyok. Griffendéles, hú, hú, hú! – ekkor úgy csinálok, mint aki ijesztgetni akarja – Gyerünk, fuss nyugodtan! Fuss, míg meg nem esz a pedáns! Elragad és magával ránt a mélybe. – ekkor elnevetem magam. – Sajnálom! Igazán sajnálom, csak már hozzászoktam, hogy a fiatalabb mardekárosok egy része, ilyenkor undorodva fordul el, s mondja, hogy „úristen látjátok egy griffendéles”. Persze nem sértődök meg rajta, többnyire ekkor félredöntöm a fejemet félig fej nélküli Nicket utánozva, s azt mondom, „Úristen egy félig fej nélküli griffes”, erre jót röhögnek és elmennek.
Szóval, a nevem Jeremy. Bemutatkozok rendesen is, ha már nem futottál el, mintha leprás lennék. Nyugodtan ülj le. Nagyon szépen köszönöm, mármint a megjegyzést a dalra. Nem baj, ha nem ismered a számot, a lényeg az, hogy tetszik.  Mi évfolyamtársak vagyunk ugye? Már láttalak párszor előadáson, ha jól tévedek. –

Fejezem be végül így a kis színjátékkal egybekötött monológom. A bolondos arc, most ismét komolyra vált, bár valószínűleg az utóbbi percekben erre számított volna legkevésbé. Akik közelebbről ismernek, tudják, hogy ilyen vagyok.

Iza

Ismerős kis macskalépteket hallana, ha olyan jó füle lenne, mint szegény megboldogult Jockerr kutyának, de mivel nincs, igen csak meglepődik, mikor a háta mögé kerülnek. Sőt. Nem is egészen ez a tény zavarja meg a zsibbadt nyugalomban, hanem a másik. Megtollasodott a füle!
- Hé! Normális vagy?! - Akkorát ugrik, mintha minden fűszál, ami a valagát tartja, egy egy parányi rugóval lenne kimerevítve, és makacsul igyekeznének visszanyerni alapállapotukat. Ennek köszönhetően persze a legpimaszabb Mirol gyerek tarkója ismét csak fájdalmas csókot cuppant a keringő oszlopának falára.
- Áááúúú.. Mi a frász..?! Madárnak nézel, te..?! - Lendületből fordul oldalra, így kishíján Izát is lefejeli, de még időben megfagyasztja a mozdulatot, és arcára rántja a valaha látott legidegesítőbb félmosolyát. - Jah..! Csak te vagy az, francica?
Már puszta büszkeségből sem fog odébbhúzódni. Nem adja meg Izabel Bishopnak azt az élvezetet, hogy lássa jajjgatni a frissen szerzett púpok miatt. Bár ezzel talán kicsit elkésett. Bosszúsan ráharap a cigaretta végére, és hogy tovább hergelje a lányt, egy unott mozdulattal odébbcsapja a fülét bizgató pennavéget.
- Ma még nem mostam meg, úgyhogy a helyedben nem nagyon rágcsálnám többet ennek a vacaknak a végét. Hacsak nem akarsz felszedni egy kis plussz zsírt. Bár figyelmeztetlek, keserű.  8) Elvégre Mirolból van.
Kutat egy sort a zsebében, és laza gyerek módjára rágyújt a szájában tartott, alaposan megcsócsált végű koporsószegre. Néhány pöffentés után már egész bűzös kis felhő veszi körül a fejét.
- Hmmmmm.. érzed ezt a friss, felföldi levegőt? - Ábrándosan letüdőzi a füstöt, majd gunyorosan felvont szemöldökeit megrángatva mosolyog a griffisre.
- Az ember ilyenkor úgy érzi, minden a lehető legnagyobb rendben van. Bizony. Csodálatos hatással van az idegekre. Olyan nyugodt vagyok, hogy eszem ágában sem lenne például megzsarolni egy ilyen kedves, aranyos, csupa piros és arany lánykát, mint te, Bishop. Komolyan.. Nem kérsz egy slukkot?
Kikapja a szájából a szálat, és a csaj felé leheli a bűzét.

~Jeremy ;D~

Szóval Jeremy. Meghökkentő jelenség, az egyszer biztos. Nem véletlenül került az oroszlán házába- per pillanat Zoey egy kicsit meglepve hátra lépett, ahogy évfolyamtársa (mert rájön, hogy óráról csak akkor ismerheti) ijesztgetni akarja, mint ahogy a rossz gyerekeket szokás a mumussal. Nemigen tudja, hogy reagáljon erre. Egy tipikus mardis (de ő sem az a tipikus fajta) erre lehurrogná, vagy egyszerűen felhúzott orral ott hagyná. EZ azonban a pofátlanság netovábbja, a zöldike kezdeményezett. Mikor aztán a szőkésbarna hajú elneveti magát, mosolyt kap válaszul, ami helyettesíti a bocsánat elfogadását jelző legyintést és lehervad, hisz a téma hamar változik. Kicsit zavarban érzi magát, mint akkor is, mikor Amy elmesélte a tóba dobós esetét az idősebb mardekárosokkal.
Igen, tudja, hogy nem kéne így felelősséget éreznie mások tetteiért, de hát az   ő házuk elvileg a hidegvéréről híres, hogy kihívásra jeges szarkazmus vagy gúny a válasz dühroham helyett, nem?
Időközben teljesen elfelejti a benne rekedt megjegyzést, hogy fertőző pedantériával tudtával csak egy griffendélest lehet vádolni, az is föléjük jár, egyébként ez a tulajdonság inkább a hollóhátasok sajátja. Nem is számít, csak elneveti magát, ahogy elképzeli a fejét félredöntő fiút, amint Félig Fej Nélküli Nicket imitálja. Az ő szellemükről legfeljebb azt lehet elmondani, hogy Hóborc retteg tőle, ami ugyan néha hasznos, de ilyen helyzetekben, mikor a humor a leghatásosabb, aligha segít.   
- Na ja, Nick meg a félig-feje! –kacag, miközben leül. –Mi csak fenyegetőzni tudnánk a Báróval, bár senki sem teszi, hacsak Hóborccal nem akad össze. Ráadásul Nick legalább segített elsőben (látott akkor pár eltévedt griffis gólyát, akik a gyöngyház-fehér, galléros kísértetet követték), de a Véres Báró ugyan nem fáradt volna. Egyébként igen, jól emlékszel, évfolyamtársak vagyunk. Ja, és az események sodrában kiment a fejemből megköszönni a bemutatkozásod előtti megjegyzésedet a nevemre. –mosolyog a fiú felé fordulva. Úgy érzi, nem lesz könnyű, de csak kiigazodik rajta. Ilyen meleg naphoz életvidám tréfák illenek- jól is tette, hogy nem hozott könyvet és hogy nem maradt lent a klubban. Hátradől, azon gondolkodva, mit is mondjon. Minden olyan… nyárinak, idillinek hat. Ilyenkor valahogy mintha elvesznének a szavak. Azon vesz   észre magát, hogy egy dalocskát dúdol, amit valamikor régen hallott, és amit most a fiú furcsán komoly arca juttat eszébe.


Imagine there's no heaven
It's easy if you try
No hell below us
Above us only sky
Imagine all the people
Living for today...

Imagine there's no countries
It isn't hard to do
Nothing to kill or die for
And no religion too
Imagine all the people
Living life in peace...

You may say I'm a dreamer
But I'm not the only one
I hope someday you'll join us
And the world will be as one

Imagine no possessions
I wonder if you can
No need for greed or hunger
A brotherhood of man
Imagine all the people
Sharing all the world...

You may say I'm a dreamer
But I'm not the only one
I hope someday you'll join us
And the world will live as one


Hangja egyre erősödik, ahogy belelendül az énekbe, átérezve annak értelmét, azonban a befejezés után kicsit kínos a csönd. Enyhén zavarban fordul újból Jeremy felé, hisz eddig nemigen énekelt mások előtt, csak úgy magának. Szeretni a zenét még nem jelenti azt, hogy jó a hangod, még az sem, ha te úgy érzed, hogy nem is rossz magánhasználatra.
- Milyen volt? –kérdi, ha a griffendéles csak hallgatta. Ha kedvet kapott, és beszállt az ismert dalba a gitárral, akkor puszta zavart mosollyal köszöni meg a nem kért kíséretet.

Hallgatom a lányt, s mikor hátradől s dúdolni kezd, nem szólok, bár lenne mit mondanom, de meghagyom a pillanat varázsát. Hallgatom őt, s közben felnézek az égre. Azon tűnődök, hogy miért lehet az, hogy két elvileg egymásnak ennyire ellentétes ház, két tanulója, ilyen jól el tud beszélgetni, sőt én elég sok mindenkivel megtalálom a hangot, mások meg úgy fújnak egymásra, hogy az sem tudják, kivel beszélnek.
A fejem elkezdem ingatni a dallamra, s még csak azt sem veszem észre, amikor abbahagyja, s már a fejem sem jár. Csupán kavarognak a gondolatok a fejemben. Időközben rájöttem, hogy célja volt annak, hogy találkoztam a lánnyal. Az idő megkopott és helyenként rozsdás beidegződéseit, ideje elmozdítani kicsit. Ha más nem egy kellemes beszélgetéssel, dalolgatással vagy akármi mással.

- Nagyon tetszik a dal. – szólok végül, magamhoz térve ebből a méla állapotból. – Az ég, kék, az idő szép és a szellő, a dal hangjait viszi messzire. Kellhet ennél több? Tanulni? Ugyan… - válaszolom meg ezt a magamnak feltett költői kérdést. – Majd kihozok valamit a dolgokból, nem félek attól, hogy végül nem lesz helyem majd a világban. Jönnek az RBF vizsgák, juj. Na és? Mindenki úgy tanul, mintha ettől rögtön megváltozna az élete. Meg is fog, majd két esetleg három év múlva. Én addig nem fogok betűket olvasni a homlokomra. – fakadok ki egy kissé. – Ne érts félre, nem zavar, hogy sokan tanulnak. Én is szoktam, de azt, hogy ezeket a pillanatokat elmulasszam a tanulásért, na, azt nem fogom megtenni. Végül talán nem leszek auror vagy hivatalnok, de legalább nem azt fogom mesélni az unokáimnak, hogy ej, gyerekek, mennyit tanultam, amikor ilyen fiatal voltam, mint ti.
Bocsánat ezért a kis kirohanásért, illetve eszmefuttatásért, ha úgy tetszik, csak nem értem, hogy lehet eldobni ezeket a pillanatokat, olyasmiért, ami nem fut el… -

Mikor aztán befejezem a mondandómat, szemeimmel elkezdem a lány tekintetét keresni. A mélykék íriszek úgy futnak végig arcán, mintha csak a legapróbb vonásokig meg szeretném ismerni. Végül aztán mikor találkoznak a szemek, arcomon egy kis mosoly jelenik meg ismét.

Nem pont úgy sikerül megrántania a fiú kezét, ahogy a lány eredetileg elképzelte, de már most látszik az eredmény: James mosolyogni kezdett. Amikor a fiú egyensúlyát vesztve elvágódik, Amy tehetetlenül melléhuppan, s a hátára esik. Egy hörrenéssel kiszalad a leányzó tüdejéből a levegő a becsapódás hatására, hiszen mégiscsak betonkemény kövek vannak alattuk, s nem a jól megszokott gyepszőnyeg; ám végül mégsincs semmi baj.
A fejét persze rendesen beütötte, de ez az utóbbi időben már bátran megszokottnak mondható esemény, Joy fel em veszi az ütés erejét. Mosolyog. Csillogó szemmel nézi a furcsán forgó világot, akárha kaleidoszkópba bámulna hatalmas, csodára éhes szemekkel, mint egy kisgyerek.
James szavait hallván széles mosollyal fordítja a fiú felé fejét.
- Tudom. Még kisebb koromban gyakran előfordult, hogy apukám megfogott és feldobott a levegőbe. Azután vagy elkapott vagy nem, miközben lefelé estem. Általában inkább nem kapott el, innen ered mindösszes zizzentségem. Habár ha a családfát nézzük, onnan is volt mit örökölnöm...
Vicc a szöveg, persze, hogy vicc, egyetlen szó sem igaz belőle, viszont jobb éppen nem jutott Amy eszébe.
A lány az ég felé fordítja tekintetét, tűnődve szemléli a felhőket,  még mielőtt James válaszolhatna az előbbi bolondozására, felfelé mutat és oldalba böki barátját, miközben áhítatosan suttog.
- Te, Jamie, odanézz! Pont olyan, mint egy vonat, mint a Roxfort Expressz. És ott balra, nézd csak! Ott van egy békáformájú felhőcsoport is, előtte meg lencsefelhők. Akkor ez a békalencse - kacag fel Amy, majd folytatja. - Ott jobbra pedig, hűha! Nézd, az ott Mickey egér.
És még tudná sorolni, hogy melyik felhőben mi látható, mert az égen persze nincs sem Roxfort Expressz, sem békalencse, csak néhány bánatos, magányos felhőcsoport. Az egyik mögül váratlanul előúszik a nap. Amynek sikerül pont "belenézni" a világító égitestbe, amitől villámgyrosan könnybe lábadnak szemei. A lány tenyerével ernyőzi el látószervét, ám már elkésett, retinájára ráégett a bántó élességű fényfolt, s a lány biztos lehet benne, hogy egy darabig nem fog túl sokat látni.

- Aranyos vagy hogy segíteni próbálsz, ígérem, megfogadom tanácsod és utánanézek a dolgoknak, ha nem is olyan komolyan, mint azt elvárnák tőlem, de minden tőlem telhetőt megteszek ez érdekben. – mondom Patricknak, hogy megnyugtassam, majd megfogom a kezét, hogy érezze, már lenyugodtam és hogy már semmi oka aggodalomra.
Órámra tekintek.
Négy óra lesz öt perc múlva.
Te jó ég!
Öt perc és fent kell lennem a klubhelyiségben, találkozóm van Lilyvel!?
Na most hogy fogom ezt kimagyarázni, anélkül hogy a srác ne sértődjön, meg és ne higgye, azt hogy unom a társaságát, ezért távozok ily gyorsan.
Pedig ilyenről szó sincs.
- Uhh… figyelj Pat, az a helyzet hogy nekem most mennem kell, mert öt perc múlva találkozóm lesz Lily Osmenttel, nem tudom ismered-e, szerintem nem. Szóval a lényeg az, hogyha elkések a csaj, levágja a fejem és akkor legközelebb nem lesz kivel beszélgetnem. :) Szóval nagyon élveztem ezt a kis közös együttlétet, beszélgetést. Köszönöm hogy megértettél, és nem menekültél el a látomás puszta hallatától. Köszönöm Patrick.Te el sem tudod képzelni, mennyit jelent ez nekem.  – mondom neki hálásan, majd felpattanok a kis padról, talárom felkapom és megindulok a boltíves kis átjáró felé, mely kivezet a kerengőből. Útközben még hátrafordulok.
- Cupp-cupp! – köszönök el a sráctól, majd szavaimnak hangot adva távozok a meghitt hangulatú kis udvarról.

~Jeremy ;D~

Meglepi, milyen könnyen a fiú hangulatához illeszkedett. Ebben persze Jeremynek is nagy érdeme van… meg annak, hogy mindketten kilógnak a környezetükből egy kicsit. Két kakukktojás, két ötödik kerék… tényleg sorsszerűnek tetszik a találka. Talán így mindketten megtanulhatják, hogy nem egyedül vannak, ahogy nemrég énekelte is.
Mosoly tűnik fel az arcán hálából, mikor a fiú beszélni kezd. Zoey természetesen figyel, és egyetért. Az iskolában számon kért dolgoknak nagyon kis hányadát hasznosíthatjuk kint, a való életben, és az ilyen élmények, mint ez is, segítenek, hogy ne savanyodjunk be harmincéves korunkra. Mikor a fiú ahhoz a részhez ér, hogy nem fog betűket olvasni a homlokára. Tudja, hogy közbevág, de nem bírja ki, egyszerűen annyi gondolata támad a kis monológ kapcsán.
- Jól is teszed. Aki állandóan a könyvekkel és a tanulással törődik, és nem kapcsolódik ki, az úgy nő fel, hogy nem is volt igazán fiatal, ettől pedig boldogtalan lesz. De be nem vallaná magának, á, dehogy, a világért sem! Hivatalnok vagy auror különben sem mindenki lehet, és nem is vagyunk mind annak valók. Ez így van jól. Minden hivatásban vannak olyan elvárt tulajdonságok, amik hiányában nem lehet azt a munkát elégedetten végezni, amik hiánya alkalmatlanná is tehet. Bocsánatot meg nekem kéne kérnem, miután az előbb így belevágtam a szavadba… de egyszerűen van úgy, hogy a felötlött gondolataidat egyszerűen ki kell mondanod, és ez most ilyen helyzet volt. Most hogy így mondod, én sem tudom megérteni ezt a magatartást, bár ezen eddig nem igazán gondolkodtam.
Felpillant, tekintete pedig Jeremyével találkozik. Visszamosolyog ő is, nem keresve okot.
Erről eszébe jut egy mondás, hogy ha egy jócselekedetet meg tudsz indokolni, akkor az már nem jó. Ezen, mikor először olvasta vagy hallotta (már nem emlékszik, melyik) meglepődött, de be kellett látnia, hogy ez igaz, hisz aminek oka van, az legalábbis tervszerű, ha nem számító. Már ha elfogadjuk a két abszolút kategória létét, és kizárjuk az átmeneteket, úgy, mint „jó cél, rossz eszköz”. De ez nem felszínesség-e vajon?
- Te találkoztál már olyannal, hogy valaki jó célért küzdött, de rossz eszközökkel? –kérdi. Az eddigiek alapján úgy érzi, a fiú is nyilván azok táborába tartozik, akik jobban megvizsgálnak egy eseményt, mielőtt megítélik. Egy percre átfut az agyán, hogy vajon nem zavarja-e össze a kívülről hirtelennek tűnt ugrással a fiút, de ezt a gondolatot hamar elhessegeti. Ha így lenne, Jeremynek van szája (ezt bebizonyította épp eléggé, nyugtázza magában egy mosollyal), majd kérdez, ő meg elmagyarázza. Igaz, néha nehéz leírni az utat, amit egy gondolat az ember fejében leír… de ez még az egyszerűbbek közül való volt. 

Hallgatom a lányt s élvezek minden egyes pillantást, ami összeugrik az övéivel. Nem akarok semmit egyszerűen, csak ettől tudom, hogy van kettőnk között kontaktus, érdeklődés a másik iránt. Nem, nem feltétlenül úgy, mint, ahogy egy nő néz egy férfira és viszont. Csupán a másik személyiségek fogott meg mindkettőnket. Így minden egyes pillanat apró kis színfolt ebben a színezős könyvben, amit most ketten forgatnak.
Végül aztán elhangzik egy kérdés, amire adhatnék egy egyszerű idilli választ is, de miért tenném, ha egyszer nem igaz. Így végül aztán megfogalmazódik bennem az a válasz, ami talán ezt a körénk fonódó tökéletes harmóniát egy kissé megbolygatja majd, de hát ezt is ki kell mondani.

- Őszintén szólva, ha nagyon meg szeretném tartani a beszélgetés idillikus képét, akkor most azt mondanám, hogy igen, nem találkoztam még sosem. Pedig, dehogynem sokszor, vagy csak nagyon jól leplezte, hogy ő nem a jó célért küzd. Akkor viszont első osztályú színész. Szóval azért vannak akik, nem is akarnak, küzdeni érte csak úgy tesznek mintha, de van, aki annyira béna, hogy nem veszi észre, hogy rosszul csinál valamit. – egy gyenge kissé ironikus mosolyt engedek meg magamnak. – Nem mondom, hogy küzdöttem a jó célért, mert az képmutatás lenne, de tettem már olyasmit, ami önzetlen volt, bár sokszor a saját hedonista létem korlátoz abban, hogy meglássam ezeket, néha olyan érzésem, hogy ezt kompenzálnom kell, de nem úgy, hogy görcsösen akarok jót tenni, csak úgy spontán, csak spontán…-

Olyan összevissza néhol a beszélgetés, hogy aki kicsit hosszabb ideig hallgat minket, vagy csak lassan megy el mellettünk, talán nem is érti miről is folyik a diskurzus, bár a lényeg az, hogy mi értjük a másikat. A szemeimmel továbbra is követem arcának mozgását, s keresem az íriszeit, amiben néha ott lapul a válasz, amely pár perccel később a száját is elhagyja.

~Jeremy~

- Nem is feltétlenül béna… elég, ha megingathatatlanul hisz a saját igazában, ami önmagában is hiba lehet sokszor. Én például hallottam egy történetet… Egy fiatal diákról, aki felállított egy elméletet, miszerint két fajta ember van…
Azzal mesél. Egy könyvről, aminek címével egyik nyáron találkozott. Még máig is emlékszik rá…

A francia nagyszüleinek háza. Szép nagy ablakon beömlő verőfény, otthonosság (amibe egy kicsi rendetlenség is belefér… Zoey épp a nappaliba lépett b limonádéval a kezében, ahol a szőnyegen elnyúlva feküdt egyik, talán 16 éves mugli unokatesója. Előtte vastagnak tűnő könyv és füzet, kezében ceruza, mellette toll. Nyilván először jegyzetelni akar. Halk szitkokat morog maga elé franciául, a fekete hajú pedig ugyanezen a nyelven szólítja meg.
- Na, mit adott fel megint az irodalomtanárod? –kérdi együtt érzően, miközben lehuppan az egyik fotelba. Tudja, hogy az előtte fekvő Amélie számára ez a tantárgy jelentette az iskola rémét.
- Dosztojevszkij, Bűn és bűnhődés. –érkezett az udvariasnak nem mondható hangnemű válasz.
- Miről szól?
Olvasni és írni szerető lévén felkelti az érdeklődést az idegen név és a frappánsnak ígérkező címadás. Egy mordulás után Amélie felül, majd belekezd a történet ecsetelésébe. úgy negyed óra, mire véget ér. Időközben a behozott limonádé elhagyatottan hever a fotel mellett a padlón.
- Nem értem, mi bajod vele, szerintem nagyon jó az alapötlet. –csúszik ki a száján akaratlanul is, mire egy fintort kap válaszul.
- Ja, persze… csak ne telne oldalakba, mire tényleg mond is valamit!
- Az neked nem mondanivaló, hogy mi fut át a szereplők agyán? Mert szerintem az. De persze ízlések és pofonok… - von vállat. Amélie fáradtan bólint mint akinek vitához semmi kedve, majd visszatér a leckéhez.

- Látod? Nehezebb feladat volt belátnia, hogy egyáltalán bűn és nem hiba, amit elkövetett, mint eltervezni a tettet, ami pedig csak egy kósza ötlet miatt fogant meg benne. –fejezi be.
Észre sem veszi, törődik-e velük valaki más… de nem is érdekli. Jelen pillanatban nem kell közbelépés, már az is csak zavarná őket, ha figyelnének a többiekre. Meg nem is érdemes. Őszintén szólva, magas társalgást folytatnak ők ketten, ami csak nekik szól.
- Én ezzel a típussal találkoztam inkább: a saját feje után menővel, akinek mondhatsz akármit, úgysem hat rá. Valami más kell nekik… de az személytől függő, hogy mi. Egész addig túl magabiztosak, hogy el tudják hinni: nem helyes, amit tettek.
Kicsit meglepi az enyhe gúny a fiú részéről, amikor önmagáról beszél. Lehet, hogy félreérti, de válaszol a szerint, ahogy ő Jeremy szavait értelmezi.
- Nem muszáj tudatában lenned, hogy épp valami jót vagy önzetlent tettél. Ahogy magad is mondtad: spontánul kell jönnie.  Egyébként… néha nekem is van ilyen érzésem. Mármint, hogy kompenzálnom kéne. „Vezekelnem”, ahogy egyesek mondják. Mikor valamiért megszólal a fejemben egy hang, hogy nem vagyok méltó valamire, akkor is ezt érzem. Meg némi zavart. Bár azt mondják, aki méltatlannak érzi magát, nem elég jónak, az nem lehet rossz, épp azért, mert annak nincsenek ilyen aggályai.
A griffendéles szemébe néz, mert az utóbbi, vallomásos rész alatt maga elé meredt. Várja a választ, és kíváncsi, merre is halad tovább ez a kis csevej. Elég messze jutottak a szellemektől és házaktól… 

- Értem, hogy te mire gondolsz, de én nem feltétlenül így értettem. Én így tökéletesnek látom az életemet. Tehát nem bánkódok azon, hogy ha valamit megteszek, hiszen azzal a saját magamat vonnám kétségbe, azt pedig soha sem tenném. Tudod, én úgy vagyok vele, hogy szeretek élni és ha már élek akkor csináljam jól. Így ha lehet, akkor mindig jókat bulizok, jókat szórakozok. Amikor viszont jót cselekszem, azt nem azért csinálom, mert megbántam ezeket, hanem azért, mert ezzel a közért akarok tenni valamit, segíteni valakinek, hogy jobb legyen neki is. –

Mondom nem kis mosollyal az arcomon. Érzem, hogy az életem valóban király, nem maradt ki belőle semmi, minden tökéletes benne, azokkal a kis rossz kedvekkel együtt, amik itt-ott becsúsznak. Azok sem véletlenek, én úgy gondolom, hogy a magam ura vagyok, én irányítom a sorsomat. Közben azon is tűnődök, hogy vajon miért hiszi mindenki azt, hogy attól, hogy valamit nem von meg magától, az rögtön valami felé hatalmas bűn, ami miatt rögtön vezekelnie kéne.

- Miért gondolod úgy, hogy bizonyos tetteid bűnnek számítanak? A bűn szerintem az, ha ezekkel valaki mástól veszel el valamit, de az, hogy nem vonod meg magadtól, ami jó, az nem jelenti azt, hogy rögtön bűnös is vagy. Azt jelenti, hogy élsz és jól élsz. Bár ha másból fakad a te érzésed, akkor azzal nem biztos, hogy ez a helyzet áll fenn. –

Végül aztán lassan leviszem a hangsúlyt s átadom a terepet Zoey számára, hiszen eddig én beszéltem, s én kérdeztem, most hát itt az idő, hogy ő válaszoljon.

Hallgatok. Hallgatok, mert nem igazán tudom eldönteni, amit a lány mondott vajon mennyire fedi a valóságot, megbántani pedig, egy rosszabb válasszal nem akarom. Inkább csak nevetek egyet, majd fejem felemelve körülnézek a kerengőben, vajon hányan nézhetnek minket. A két hülyét, kik a kövön fekszenek, mint a rossz csövesek.
Nem vészes, egy-két elsős, semmi több, azok meg nem érdekesek. Valószínűleg még a nevünket sem tudják, szóval aligha zavarna kémlelő tekintetük.
Fejem lágyan a hideg kőre rakom, majd újra a felhőkre fordítom tekintetem, ám most nem, úgy ahogy az előbb, nem egy jelentéktelen pillantást vetek fölfelé, hanem próbálom megfejteni a szabálytalan formájú képződményeket, melyekre Amy volt szíves felhívni figyelmemet.
A Roxfort expressz, békalencse és Mickey egér?!
Csak kémlelem a felhőket, de se a békalencsét, sem a vonatot nem találom. Mickey viszont már megvan, azt könnyű volt megtalálni, hisz pont fölöttünk helyezkedett el.
- Jójó, Mickey megvan, de hol a másik kettő? – kérdezem, majd halkan kuncogok egyet, nyomatékot adva hirtelen jött jókedvemnek.
Az élet így szép, így a semmittevés közepette.
A nap is előbújik, úgy tűnik ez a mai nap nekünk kedvez.
Ránézek a mellettem fekvő lányra, ki szemét takargatja, valószínűleg a hirtelen jött napfénytől.
Hagyom, hadd legyen el magával, addigis tovább fürkészgetem a felhők kusza alakjait.

Mintha kétkedés lenne a fiú nevetésében... vagy sokkal inkább olyan, mint aki nem tudja mit is higgyem. Amy a szeme sarkából látja, ahogy James felemeli a fejét és szétnéz. A maga részéről nem követi a hollóhátas példáját, legalábbis a fej felemelését illetően, de azért az oldalára gördülve ellenőrzi a közönségüket. Vidáman int a két-három gyerkőcnek, akik eddig is megdöbbenve bámulták őket, mire azok megszeppenve elrohannak.
- Csak hülyültem az előbb, na, Jamie. Nem tán komolyan vetted, egyetlen seprűbolondom? - billen vissza a hátára a leányzó arcán kedélyes mosollyal.
Joy helyeslőn bólint, hiszen végre nevetni, sőt kuncogni is hallotta barátját olyan hosszú idő után. Hát igen, lehetett vagy húsz perc, amit kibírtak eget rengető, parketta felszaggatós viháncolás nélkül. Ez náluk már nagy szó. Aminek azonban igazán tud örülni Amy az az, hogy a fiú őszintén és szívből kacagott, ez pedig mindennél fontosabb.
- Oké, szóval Mickey egérentyű megvan. Na figyelj, te kvaffok szomorítója: egerünk fejétől nézz el a jobb füle irányába, picit felfelé, ott lesz a vonat füstje. Annak nyomán már megleled magát a Roxfort Expresszet is - közli, miközben kezével a megfelelő irányba fordítja James fejét,  majd képzelt megafonjába kiált. - És miután kibámészkodták magukt, most megkérjük kedves utasainkat, hogy vigyázzanak a fejükre, továbbá értékeiket ne haggyák őrizetlenül... ja, ez a szöveg most nem kell ide. Bocsika. Szóval térjünk vissza a rajzfilmhősre. Fordulj tőle balra, de ne teljesen és egy pöttyet lefelét hajtsd a fejed. Mármint a lábad felé, egészen hangyányit. Ott trónol a béke a lencsefelhőkön. A lencséket viszont ne keresd, ez egy szakszó az ilyen alakú felhőkre a repülősök, meteorológusok, meg a hasonló kergék szótárában. Ha még mindig nincs meg, visíts nyugodtan.
Ezzel a lányka letörli arcáról a vakító napfény hatására kicsorduló két könnycseppet, majd békésen tovább fürkészi az égi képződményeket. Nem kiált fel minden egyes újabb alaknál, amit kirajzolódni lát vagy látni vél, hiszen a fene tudja, hogy James megtalálta-e már az előbbi két figurát, nemhogy még újakkal halmozza el őt Amy. Gondolatai némán száguldoznak szét a képzelet szárnyain, majd egy-egy különleges alakú felhő még tovább röpteti azokat.

Komolyan? Áh, dehogy, lassan már nem tudom, hogy mit szabad komolyan vennem Amytől és mit nem. Nem minta én sokkal jobb lennék. :P
Engedek a lány irányításának, hisz a bolondos felhők terepén ő van otthon, nem pedig én.
Füst?
Jah… megvan, látom már. Kis mosollyal jelzem, hogy megvan a vonat, majd fejem gyorsan a másik irányba kapom és megkeresem a békát is azokon a bizonyos lencsefelhőkön.
Elég furcsa kifejezés ez a felhőkre, mert szerintem abszolút nem hasonlít lencsére.
Miután a béka is megvan, a lányra sandítok. Mosolyogva látom, hogy Amy szája fülig ér, akárcsak nekem.
Bolond ez a világ mostanság! Hogy mik meg nem történnek!
Amy meg ez a szöveg. Te jó ég! Régen hallottam már valakit így bolondozni. Csak ömlik belőle a hülyeség, de nem baj, én így szeretem ezt a csajt. Nem is tudom, mi lenne, ha másmilyen lenne a jelleme, ha másképp viselkedne.
- Jó, visításra semmi szükség nem lesz, megtaláltam már őket. Esetleg van még pár egér, kacsa, kígyó vagy valamilyen más élőlény, tárgy az égen úszkáló felhők között? – kérdem kíváncsian, majd ismét a csajra tekintek.
Kissé fáj már a fejem és a nyakam kezd elzsibbadni a folytonos fürkészésben. Mennyi ideje fekhetünk már itt? Lehet hogy már ideje lenne felkelni, ám amíg a lány sem tápászkodik fel, addig én sem, nem szeretném megsérteni, azzal, hogy modortalanul felállok őt pedig a földön fekve otthagyom, meg hát semmi kedvem elmenni.

A lány teljesen elmélázva bámulja az eget, egyre újabb és újabb dolgokat fedez fel a felhők között, de nem szólal meg. James mondatai hallatán felrezzen az ábrándozásból és némileg dühösen tapasztalja, hogy már megint elkalandozott, képtelen a jelenben élni, normálisan.
- Mi...? - néz egy pillanatig tétován - Ja, persze! Nyilván van ott még más is, amit egy kevéske fantáziával fel lehet fedezni, de most inkább nem állnék neki megkeresni Tomot és Jerryt, ha nem bánod.
Mosolyog. Ha nem azt látná Jamie szemeiben, hogy kezd sok lenni a fiúnak az ő elvarázsolódottsága, akkor talán folytatná a szövegelést. Talán akkor mesélne neki a napról és a holdról és még sok másról. A hollóhátas azonban nem kimondottan az a típus, aki értékeli az ilyetén "dajkameséket".
Joy egy halk sóhajjal térdel fel, majd a kezét nyújtja a fiú felé.
- Gyere, Jamie. Remélem nem zsibbadtál el nagyon, elég kemény ez a vacak - int mosolyogva a föld felé.
Végül azonban feltápászkodás helyett a sarkaira ül, majd néhány másodpercig ismét az ég felé bámul. Igen, ez a látvány, na meg az ő elmaradhatatlan bolondozása kellett ahhoz, hogy barátja ismét olyan jókedvű, kedves lény legyen, mint annak előtte. Megint segített valakinek, hogy helyrezökkenjen az élete/hangulata, de ez nem is igazán tudatosul benne.
Amy szíve szerint újrekezdené a pörgést, majd a felhők bámulását, ám Jamesre sandít, s a fiú láttán lemond erről a szórakozásról. Meglehet, egyesek gyerekesnek gondolják néha a viselkedése miatt, azonban ennek egyetlen oka van: a leányzó nem akar felnőni. Soha. Ezért igyekszik mindig megőrizni valamennyi felhőtlen gyermeki derűt, ezért viselkedik néha olyan agyamenten. Talán ő még a hollóhátasnál is jobban tart attól, hogy mi lesz, ha kikerül a védett falak közül, ahol már hibátlanul kell eljátszania a felnőttet, ahol talán nem lehet többé önmaga; azaz egy egyszerű kölyöklány, aki könnyed boldogsággal éli életét. Mert akkor már jönnek a felnőttlét gondjai, a munka, a lakás, a számlák és hasonló felesleges hülyeségek. Joy így kompenzál, így próbál mégis örök gyerek maradni - hiába a "civilizáció" és a rohanó világ megannyi problémája, kötelezettsége.
Végül mégis talpra áll, azután tétován néz hollóhátas barátjára. Most hová? Mit csináljanak? Részéről teljesen ráér, egy totál üres délután áll Amy előtt, legfeljebb némi leckeírás színesíti óráit, már ha lehet a leckegyártást színesnek nevezni.

               Gabe

Egy élmény végignézni, ahogy Gabe összeügyetlenkedik, mintha direkt csak nekem akarna örömet szerezni vele. Olyan kis bájos tőle, komolyan. Bár ez a végeláthatatlan bénázás nem az ő reszortja, úgy tudom, de határozottan élvezettel tölt el, hogy rájár a rúd. Legszebb öröm, ugyebár..
- Hé, normális vagyok! – dobom vissza neki a felkiáltást az ajkaimon bujkáló mosollyal, és akkorára kerekítem a szememet, amekkorára csak tudom. Nem éppen úgy festek, mint aki összhangban van az állításaival.
Csodával határos módon olyan jókedvre derített az elmúlt másodpercekben, hogy nem, csakazértsem bosszant föl az idióta gúnynév, ami a legújabb szavajárása.
- Maximum a madár maradékának, amit maga után hagy – hajolok el tőle, hogy még az auránk se közösködjön, még a végén elkapnám tőle a veszettséget.
- Undorító vagy, Mirol – jegyzem meg semmitmondó hangon, mintha csak azt mondanám, hogy kék az ég. – Nem is akarom hallani, hogy te honnan tudod, milyen az íze.

Kényelmesen nekidőlök az oszlopnak, amihez annyiszor odakoccant ma már a feje a fiúnak, és egyáltalán nem tisztelem meg annyival, hogy szembefordulok vele. Igazából nem is annyira a tiszteletről van szó, csak egyszerűen tudom, milyen rém idegesítő, ha van valaki az ember háta mögött. Pláne, ha az nem kimondottan egy barát.
Összekapcsolt kezeimet a hátam és a kőfelület közé helyezem, és kívülről nézve szinte várná az ember, hogy mikor kezdek el fütyörészni. Pedig olyat nem fogok tenni, tekintve, hogy Gabriel megunta a bagója szopogatását, és meggyújtotta a kevésbé nyálas felét. Természetesen a ciginek. Tehát legszívesebben levegőt sem vennék, ha csak ahhoz a fullasztó, tömény méreghez jutok.
- Nem, sajnos mindent elnyom a szagod. És pechemre érzékeny orrom van – vonaglik meg a szám sarka beszéd közben, amiről magam sem tudom pontosan eldönteni, hogy mosoly akart-e lenni, vagy egy önkéntelen reakció a gúnyos szemöldökvonogatására. Ha nem tudnám, hogy a srác minden lépését a rosszindulat vezérli, és szőke lennék, és hosszúlábú és picit ostobenkó, most biztos hevesebben kezdene verni a szívem. De mégse.
Aztán ami kipöfög a száján a füsttel együtt, mégis maradandóbban megragad a tudatomban. Csak nem zsarolni akar? Kedvem lenne felkacagni.
- Ugyan mivel tudna megzsarolni egy ilyen elragadó, sete-suta zöld-ezüst fiúcska, mint te, Mirol? – Rendben van, erre most ráharaptam, nyilván ezt remélte tőlem, de akkor is muszáj volt megkérdeznem tőle. – Oh, és igen, kérek, ha már így felajánlod.
Könnyeden előrehajolok, hogy ujjaim közé csippentsem a csikket, ami egy pillanattal ezelőtt még Mirol hazug szájában pihent, majd hátammal visszalapulok az oszlophoz. A bűzölgő rudacskát elnézem egy ideig, majd lelkiismeret-furdalás nélkül nekinyomom a végét a falnak, és akkurátusan beledolgozom a darabkáit a kő repedéseibe.

- Hát ha nincs kedved hozzá akkor ne, mindenesetre én kedvelem azt a két figurát. Mindig mosolyt varázsolnak az arcomra. – mondom, miközben a felhőket fürkészem. Lehet, hogy az iménti kérdésem kissé megbánthatta a lányt. Nem tudom.
Meglepődve kapom fel fejem, mikor Amy egy hirtelen elhatározottságából feltérdel.
A lány invitálására gyorsan felpattanom a földről. Örömmel konstatálom, hogy a koponyám hátulján a fájdalom máris kezd elmúlni.
Ismét a két lábamon állok és hátratekintek Amyre, ki még mindig a földön ülve nézegeti az égbolton úszkáló képződményeket.
Jó, jó, persze engem is elvarázsolt, meg minden, de ennyi pont elég volt belőle. Én már kissé unom a felhőket, persze ez nem zárja ki azt, hogy a lány még mindig ugyanolyan rajongást mutasson feléjük.
- Amy. – próbálom felébreszteni a csajt révedezéséből, majd lassan odabattyogok hozzá és megfogom a kezét, majd leguggolok mellé és megvárom, míg újra előrehajtja fejét. Mikor ez végbement mosolyogva a szemébe nézek és megkérdem tőle.
- Amy, jól vagy? Mehetünk?
Miután mindketten talpra állunk kérdőn nézek Amy szemébe és kissé zavarba jövök attól, hogy még mindig kéz a kézben állunk a kerengő közepén, így hát gyorsan elengedem a csaj kezét, mielőtt még a rosszmájú diákok kettőnkről kezdenek fecsegni, noha nem zavarna annyira, hisz Amy nem csúnya lány, de felesleges pletykálkodást mégsem akarok.

(http://www.frpgs.co.cc/images/47pi6dzrgucx7e1uf9s.png)

Amy is kedveli a két mesefigurát, hogyne kedvelné. Néha még most is leül otthon egy-egy egeres-macskás-üldözős-hajszolós rajzfilmet megnézni. Nosztalgikus mosoly jelenik meg a lány arcán, de nem mondja meg barátjának, hogy miért is nem részletezi tovább a felhőket.
Hirtelen belehasít a gondolat: jövőre még itt lesz James, hanem a hetedik tanévet már nélküle kell kiállnia. Egy baráttal kevesebb lesz. Ekkor érti meg a fiú gondolatait, hiszen ő nem egy barátot veszít majd a következő tanév végén, hanem csaknem az összeset elveszti. Persze tartani fogják a kapcsolatot, de az már nem olyan, mintha itt áll melletted a másik és bármikor sírhatsz a vállán. A bagoly vállára viszont nem dőlhetsz rá, mert akkor aztán ingyen és bérmentve kapod a gumifalú cellát még itt, a varázsvilágban is.
Már megint James szavai zökkentik ki a bámészkodásból. Ez mostmár örökké így lesz? Végülis jó lenne, ha valaki időnként magához térítené, amikor nagyon elkalandozik. A fiú szemét nézi, aztán a száján játszó, enyhén különösnek ható mosolyt. Talán csak a nap miatt tűnik így, végülis évezredek óta barátok. Mégis... mintha zavarban lennének mindketten ahogy felállnak.
Nagyjából egyszerre jutnak el odáig, hogy talán el kéne engedni egymás kezét, s így egyszerre is mozdulnak.
A tartós vízszintes helyzetnek, a hirtelen talpra kászálódásnak és a kapaszkodó elvesztésének köszönhetően Joy elveszti az egyensúlyát, szeme előtt minden elfeketül néhány másodpercre. Mire legalább nagyjából kitisztul a kép, ő már a földre szédült és James lábai előtt ücsörög. Szemeit forgatva, halk sóhajjal ismétli meg az iménti manővert, immár segítség nélkül.
- Minden rendben, Jamie, mehetünk - közli a leányzó.
Búcsúzóul még egy utolsó pillantást vet az égre, hiszen fogalma sincs mire értette a hollóhátas fiú, hogy mehetnek-e. Hála fergeteges ügyességének, Amy ismét belenéz a napba, aminek eredményeképpen újfent színes karikák villóznak csupán retináján ahelyett, hogy bármit is láthatna. Torkot köszörül.
- Khm, kviddicstárs, akárhová is indulsz vagy indulunk, légy oly jó, hogy elvakvezetgetsz odáig, mert én az égvilágon semmit nem látok még kábé másfél-két percig. Köszike.

Lágyan, mégis egy kiváló kviddics játékos gyorsaságával nyúlok az épp összeroskadó Amy után, majd mikor újra feláll, mosolyogva nyugtázom, nincs okom aggodalomra.
- Akkor jó. – mondom, miközben kezem a csaj hátára téve támogatom a griffendélest, félek az újabb összeroskadástól.
- Hát jó, naná hogy vezetlek. De hova?
Nem tudom, vajon mi lehet a lánnyal, hogy vezetgetni kell, de ha már így alakult, akkor szívesen teszem.
Valahova menni kéne, ha már így alakult. Amúgy sincs már sok kedvem itt maradni a zsúfolt kerengőben. De hova?
Hmm… kviddicstárs… régen hívott már így Amy, persze mindig valami kvidiccsel hasonlatos beceneveket aggat rám a bolondos lány, de ezt a verziót már több mint egy éve nem hallottam. Fura hogy éppen most jött vissza.
Kviddics!
- Hallod Amy, tudom, hogy kissé szokatlan lesz az ötlet, de ezek után már nem fogok meglepetést okozni…szerintem. Na, mindegy. Szóval lenne kedved kijönni a kviddicspályára?
Szép az idő, nem esik az eső, a felhők az égen még mindig mozognak. És én meg Amy a kviddicspályára megyünk, igaz csak sétálgatni és csak akkor, ha a lány is beleegyezik, de akkor is, a kviddicsplacc, az mindig jó hely! Mi kellhet még? Ja, egy jó vajsör, de azon kívül? Semmi. Tökéletes nap ez a mai.

~Jeremy... bocsánat a késésért...~

- Egyszóval szeretnéd, ha neki is lenne egypár kellemes tapasztalata, miután magad is begyűjtöttél párat. –összegez egy apró, megértést jelző biccentés után. Arcán talán látszik, hogy becsüli ezért a fiút, de ki is mondja első gondolatát: - Nem sok emberrel találkoztam még, akik így gondolkodtak. A legtöbb ismerősöm inkább az a „Miért kéne épp nekem jó fejnek lennem másokkal, mikor senki más sem az a társaival?”- típus. Ezzel csak az a baj, hogy ők maguk is boldogtalanok ettől… mert nem is igazán tudnak igazi indokot a viselkedésük alátámasztására. Ezt azonban nem ismerik be… ami frusztrálja őket, ezt pedig ismét csak másokon vezetik le. Igaz, hogy a világban sok a másikat kihasználó ember, de ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy nekünk is ilyeneknek kell lennünk. Ha mégis beáll valaki ezeknek a táborába, szerintem csak fél. Önmagát védi, nem akar megsérülni. Aki a legrosszabbat feltételezi a másikról, azt gondolja, hogy mindenképp bizonyos fokig kellemes élmények érik: vagy, mert igaza lett, vagy mert kellemesen csalódott. Az utóbbi esetben viszont inkább lelkiismeret-furdalása támadhat, és nehezen vallja be, hogy tévedett. A legnehezebb ugyanis ezt bevallani.
 Kisebb filozófiai monológot vágott ki hirtelenjében, amin szinte mindenki megrökönyödne, hisz ezt az oldalát csak a családja és Jeremy ismerik. Megnyugtatja, felüdíti, és kellemes meglepetésként éri,  hogy végre van valaki, akivel ilyen dolgokról is beszélhet ebben az iskolában. Eddig azt hitte, itt mindent vagy a csip-csup helyi vagy bulvárpletykák, vagy a kinti légkör irányít váltakozva, ehhez az helyzethez pedig más adottságaira volt szüksége.
A griffendéles újabb mondandóját zárta le, amit Zoey tétova hangon, fejrázással kommentál, miközben maga elé néz. Könnyebb lesz úgy magyarázni, ez ugyanis nem egyszerű téma.
- Nem feltétlenül erről van szó…
Nyel egyet, próbálja összeszedni magát és a szavait. Nehéz mondattá formálni a néha feltűnő, aggasztó gondolatokat, főleg, mivel eddig hallgatott róluk.
- Hanem, hogy például mikor valami váratlan ajándékot kapok (vedd akár szó szerinti, akár átvitt értelemben), valamiért nem tudom teljesen élvezni, mert azon töprengek, hogy mivel érdemeltem ezt ki. És szinte soha nem találom a választ. Teszem azt, valaki kijelenti, hogy bízik bennem. Rögtön aggódni kezdek, hogy beváltom-e a hozzám fűzött reményeket, nem fogok-e csalódást okozni, és hogy érdemes volt-e éppen belém vetnie a bizalmát, érted? Tudom, hogy velem van a baj… hogy több önbizalomra lenne szükségem… de egyszerűen ilyen vagyok.
Összébb húzta magát, mintha fázna, pedig még mindig ugyanolyan meleg van, mint mikor beszélgetni kezdtek. Kicsit aggódva várja a reakciót, és hogy az idegessége csökkenjen, visszatér a fiú mondókájára.
- Amit mondtál, abban egyébként igazat adok, mármint hogy mástól nem vehet el, másnak nem árthat az ember. Viszont mi van akkor, ha az illető egy harmadik személlyel szemben lép fel erőszakosan, támadólag? Akkor mi a jogos?
Igen, ismét visszatértek a könyvben is taglalt témához: hogy meddig mehet el az igazságszolgáltatás, hogy a bűnösök ellen elkövetett tett bűnnek számít-e, és ha igen, mikortól. Az egyik legősibb kérdéscsoport, amióta csak a bűn és a büntetés fogalmát meghatározták, és amióta csak külön erőfeszítéseket tesznek a bűnök kiderítésére. Testtartása lazább, ismét Jeremy felé fordul, ismét érdeklődő a tekintete.     

Hallgatom a lányt, s közben látom és mivel hangot is ad gondolatainak, így hallom is, hogy hasonló véleménnyel van a dolgokról, mint én. Nem vagyok sem egy neo hippi, sem a világbéke harcosa, egyszerűen csak nem ítélek el senkit sem, csupán azért, ahogy kinéz, vagy ahova jár, vagy akikkel barátkozik. Szóval jó tudni azért, hogy van még olyan, akivel lehet beszélni a hasonló gondolatokról is. Mindenképpen pozitív az ilyesmit megosztani olyanokkal, akikről tudjuk, hogy megértik és átérzik azt amiről beszélünk.
Végül a lány utolsó kérdésére felkapom a fejemet, hiszen most valahogy a témában maradva, ám mégis valahova egészen más irányba kanyarodtunk. Az egészben az érdekes az, hogy ez a kérdés már bennem is felvetődött nem is egyszer.

- Nos, remélem nem lesz túl filozófikus a megfogalmazásom, de az igazság az, hogy olyankor: minden jogos és mégis semmi.
Úgy értem, hogy amit megteszel, az sem biztos, hogy helyes, hiszen mi van akkor, ha nem tudod, hogy a másik személy az őt támadó féllel szemben, hogy érez, viselkedik. Sosem tudhatod előre ezeket a dolgokat, így jobb, ha vársz és csak akkor lépsz közbe, amikor már tisztában vagy a felállással.
Na, de ne menjünk bele a dolgokba ennyire, ha nem baj, akkor inkább beszéljünk másról, hiszen az ég kék, az idő szép és még mindig fiatalok vagyunk, ha csak az elmúlt öt percben ez nem változott meg. Úr isten! Mi van, ha változott? Látsz rajtam ráncokat? Az igazat mond! Az igazat… -

Fejezem be végül így, hogy beszédpartnerem arcára ismét mosolyt csaljak, hiszen az imént, egy kissé úgy tűnt, hogy sikamlós talajra érkeztünk és bár lehet, hogy ő nem így gondolja, de ilyen feszültséggel telített és csúszós témákról nem ilyenkor kell beszélni, hiszen amit a kis viccem előtt mondtam az valóban igaz, az ég kék, a madarak csiripelnek, és ezt élveznünk kell.
Ekkor felpillantok az égre, s csak figyelem a felhőket, nevetve tekint rám felhőképében az égbolt, s most jöttem rá igazán, hogy bármit szeretnék, azt meg kell tennem, hiszen ha nem teszem másnap bánni fogom.

- Tudod mi a szép az életben? Az, hogy annyi minden lehetnék, annyi mindent szeretnék és mégis nem biztos, hogy mindez az enyém lesz. Ha nem teszek érte, csak fekszek és vágyakozok, akkor viszont, ha velem szembe jönnek a dolgok, akkor sem nyúlok ki értük. Annyi minden jöhet még és ha ezeket elkapom, akkor azt miért ne szeretném. –

Végül aztán ismét elhallgatok, talán Zoey már ez alatt a kis beszélgetés alatt megszokhatta ezt a fajta, gondolkodásomat és a hirtelen váltásokat, így talán ez sem lepi meg most annyira. Egy picit visszanézek az égre, majd tekintetem a lány felé fordítom s egy mosollyal az arcomon várom, hogy miként reagál az elhangzottakra.

~Jeremy :)~

Zene (http://www.youtube.com/watch?v=n7CuJ8cR9sg)

Hogy a megfogalmazás érthetetlen lenne, azt nem mondhatná- Jeremy okfejtése ésszerű és óvatosságra vall, ami a legtöbb esetben kisegítheti az embert. Itt akár idézhetné is Mordon szavajárását, de azt állandóan követni kicsit paranoid lenne, függetlenül a fokozódó nemzetközi helyzettől.
Ezt a helyzetet egyébként ő is igyekszik elfelejteni, mert mindig eszébe juttatja furcsán csendes nővérét, aki ugyan meg tudja védeni magát, de lerí róla, hogy titka van… Gondolatban megrázza a fejét, hogy visszazökkenjen a valóságba, és teljes szívével a fiúnak adva igazat alaposan lehordja magát, amiért ilyen gondolatok kínozzák most is. Érdekes, hogy ősszel vagy télen például nem ilyen borongós a kedélye… rá, úgy néz ki, a nyár kettős hatással van: egyrészt felvidul, másrészt viszont épp ez az értékbőség szomorítja el. Az ilyen időket olyan jó lenne eltenni befőttesüvegbe, mint a lekvárt, és elővenni, mikor kevés van belőlük…
~Ilyenekre most tényleg nem kéne gondolni… Miért vagyok ilyen, miért nem tudok élvezni egy pillanatot?! Ekkora ünneprontót…~ hibáztatja magát. Hülye egy természete van… de hát nem tud megváltozni, nem tud máshogy viselkedni. Francba… Ha nem lenne itt Jeremy, már rég megadta volna magát a melankóliájának, és hálás is neki, amiért nem csak komolyan lehet vele beszélni, de emlékezteti arra is, hogy ne hagyja el magát. 
Felnevet, ahogy a griffendéles megint mókázni kezd, ezúttal ráncokat keresve magán.
 - Hacsak kor-korrigálót nem vettél be, akkor nincsenek, de én ennek nem látom jelét. És te rajtam? –forgatja a fejét színlelt komolysággal, hogy a mellette ülő teljes képet nyerjen.
Ahogy a fiú az égre emeli tekintetét, Zoey szeme a nagy kékség és Jeremy arca között vándorol. Valahogy igazat ad neki, és irigykedik is egy cseppet, bár nem a rossz értelemben.
Hogy miért? Mert ő is szeretne ilyen szinten a mának élni. Szeretné, ha ki tudná zárni a múltat és a jövőt, hogy csak a jelenre koncentrálhasson… mert csak akkor élvezheti igazán.
Észreveszi, hogy évfolyamtársa figyelme felé fordult, választ vár. Kicsit kényelmetlenül érzi magát, mert nem igazán tud erre mit mondani. Az talán az arcáról is lerí, hogy igaznak érzi az elhangzottakat, de ismételgetni nem igazán szereti önmagát. Meglepődni nem lepődött, hisz bármilyen rövid is volt ez a beszélgetés, megszokta az impulzív gitáros váltásait. Végül úgy dönt, visszatér egy korábbi felvetéshez, nevezetesen: témát keres, amiről beszélgethetnének.
 - Hm, beszéljünk másról, azt mondod… - motyogja maga elé, miközben ujjait az ajkához érinti, feje pedig félrebiccen. Tekintete elgondolkodóan maga elé mered. Komikus látvány lehet, talán emlékeztet egy kicsit zizzent detektívre, aki épp az ügyén dolgozik… de kit érdekel?
Miről is beszéljenek? Vidám, de legalábbis nem szomorú téma kellene… Kérdezgetni, mi a másik kedvenc színe, hasonlók? Talán megfelelne, de eddigi beszélgetésükhöz képest kicsit sekélyesnek tűnik… elsőre. Pedig szeretné jobban megismerni a baseball-sapkást. Más téma pedig nem jut eszébe, ami illene ehhez a hangulathoz is és az eddigi hangvételhez is. Nem tudta, miért, de úgy érezte, minden örömbe kell vegyülnie egy kis ürömnek, hogy igazi legyen.
~Elég a melodrámából!~ utasítja magát, majd felnéz az égre. A hihetetlenül kék árnyalat ötletet ad, ami ki is bukik a száján. 
 - Ilyenkor lenne jó repülni… megnézni fentről, mi van a hegyek túloldalán, milyen a park, a kastély… Biztos gyönyörű… kár, hogy nem tudok seprűn lovagolni… - motyogja hirtelen. Azonnal el is szégyelli magát, de csak mert úgy érzi, nem adta meg a várt reakciót Jeremy monológjára. Ezért bocsánatot is kér, majd várja a reakciót. Úgy az egészre.

Vártam, hogy Zoey mit reagál az elhangzottakra, de azzal, hogy ezt nem teszi meg, csak arra tudok következtetni, hogy valamiféle szótlan egyetértéssel viseltetik e gondolatokkal. Szóval, hallgatom tovább, hiszen végre kicsit vidámabb témák felé keveredünk. Ekkor mondja azt Zoey, hogy ő nem tud repülni, érdekes, de cseppet sem egyedüli, bár a tekintetéből azt tudom csupán kiolvasni, hogy ő ezt nagyon így érzi, jobb, ha felvidítom egy kicsit néhány érdekes történettel a próbálkozásaimról a repüléssel. Hiszen azok között aztán van néhány elég vicces.

- Nem tudsz repülni? Hogy érted, hogy nem tudsz repülni? Nem voltál benne túl jó vagy nem ment olyan jól a dolog – eddig elég gyengén kezdtem, de majd csak kijövök belőle valahogyan. – Ne félj ez nem egyedi eset akkor sem, ha szerinted így van. Én sem vagyok egy kvidddics játékos, ha elmesélek néhány történetet, ígérd meg, hogy nem adod tovább. - hallgatás beleegyezés, mondja a szólás így belekezdek. – Szóval, amikor elsőben Hochal repülni próbáltunk, én pont olyan bagázsba kerültem, ahonnan szinte kivétel nélkül mindenki kviddics játékos lett, de itt nem is ezen van a hangsúly. Én bárhogy próbáltam nem igen ment, míg egy nap Hoch professzor segítségével sikerült felemelkednem s elindulnom és már azt gondoltam, hogy megy ez, na akkor állt meg alattam a seprű s este én orral a sárba. Kellemes érzés volt. – kissé gúnyos hangnem, ami főleg magam irányába értendő. – Végül aztán minimális szinten megtanultam repülni, de én inkább maradok, a két lábbal a földön járásnál, aztán majd hopponálok. Jobb ez így.
Nagyon sok olyan ismerősöm van akik még a fel vezényszót sem tudják kiadni a seprűjüknek, nem tudják, vagy ha tudják, akkor is úgy veri el őket a seprű, mint annak a rendje. Örülj, hogy téged még nem vert el úgy istenesen. –

Mikor aztán, ismét befejezem, kis mosoly kúszik a szám szélébe, s várok, hátha sikerült a lányt is felvidítanom. Remélem így van, hiszen ilyen téren általában célt szoktam érni, ezután áttérek a gondolatának másik felé, amire eddig nem reagáltam.

- A park és a kastély, fentről biztos csodaszép, de igazán akkor tudod élvezni ezeket, ha itt élsz a keretei között, hiszen fentről biztos nagyon szép meg minden, de nem érintheted, amit meglátsz, nem érezheted az illatokat s bőrödön a hűs tó vizét. Szerintem ezek az igazán csodás dolgok az egészben.
No lám már megint csak én beszélek, elnézést, nem akartam ennyire elkalandozni, csak néha magával ragadnak a témák. –

Végül aztán csak befejezem, s várok, hogy nem veszi e rossz néven Zoey azt, hogy ennyit locsogtam. Remélem nem, ugyanis ritkán talál az ember hozzá hasonlóan remek beszélgetőpartnert, barátot. Főleg akivel ennyire egymásra vagytok hangolódva. Végül aztán szemeim megállapodnak a lány tekintetén s azt fürkészve várom, miként reagál.

~Jeremy~

 - Hát, megmaradnom nem sok gondot jelent a seprűn, de valahogy igazából sosem éreztem rá az ízére, mindig valahogy… merev vagyok, nem tudok lazítani, ideges vagyok kicsit, ha seprűn ülök, mintha hiányozna a biztonság. Az pedig megérzi ezt, így nagyobb erőfeszítésbe kerül a helyén tartani. Eleinte nem is ment; elsőben nem csak hogy a kezembe nem ugrott fel, még többször le is dobott egyik-másik példány… - teszi hozzá zavart mosollyal. Vagyis nincs meg az általánosan leírt kellemes érzés repülés közben… ami gátol. Elveszi a kedvemet, és elég ritkán ülök fel. Na mondjuk csak óvatosan tehetném, mert a szüleim Sheffieldben laknak… De a lényeg, hogy a rutinom sincs meg. Mégis hiányzik valahogy. Talán ezért nem szeretek meccsekre járni… mert eszembe juttatja, hogy én is szeretnék odafönt, de hiányzik a bátorságom.
Ez után a bizalmas jellegű vallomás után kicsit kínos lenne a csönd, de Jeremy anekdotával előzi meg ezt- egyik felsüléses esetét meséli, mikor szerencsétlen helyen, a sár kellős közepén kötött ki… orral. Zoey képtelen megállni, és elvigyorodik, ahogy megpróbálja elképzelni a kis elsős életművészt, amint épp boldogan ül a seprűn, mígnem az megáll… amire a griffes képtelen. Ebben nincs semmi káröröm, egyszerűen a helyet komikumát értékeli, ahogy azt évfolyamtársa is tette gúnyos megjegyzésével.
 - Hát igen, szerencsére ez eddig még nem történt meg. –kacag, és tényleg örül is, hogy még nem kapott kék-zöld foltokat egy seprűnyéltől. Még „laikus” szemmel is kínos, hát még ha az ember családjában történetesen csupa jó repülő van… Kicsit átérzi ez utóbbiak helyzetét, hisz nővére annak idején a hollóhátas csapat kapitánya volt. Hogy a tehetségét honnan örökölte, nem tudni…
- Akikkel én tanultam, azok nem igazán érdeklődtek a dolog iránt, viszont szinte mindegyik tudott már repülni, hisz java része aranyvérű volt. Tudod, hogy megy az… Viszont észre sem vettek, ez pedig nem sokat változott. Érdekes, hogy más házak tanulóival könnyebben szót értek… Nálunk mintha az lenne az aranyszabály, hogy maradj magadnak, törődj a magad dolgával, de ki ne mutasd. –tűnődik, de aztán észbe kap.  –Már megint borongós irányba vittem a témát… pedig már kezdett felvidulni. Fura, észre sem veszem, de valahogy mindig ilyen irányba csaponganak a gondolataim.
Figyelmesen hallgatja a fiú leírását és véleményét a parkról és a tóról. Megszokta már a meglepő, sőt, néha költői vagy filozofikus megnyilvánulásokat a griffestől, de ilyenre nem számított. Egyetért vele, hisz távolról igazán tényleg nem lehet valamit megtapasztalni, azonban hozzátennivalója is akad.
 - Igaz, hogy élvezni igazán csak akkor tudod… de teljesen más szemszögből is látni őket hasznos. Én például néha, mikor a nagymamáméknál vagyok Franciaországban, ahol mugli rokonok is megfordulnak, megpróbálom elképzelni, milyennek látnák ők ezt a parkot és a kastélyt. Tudom, hogy van az a mugliriasztó-bűbáj, meg hogy feltérképezhetetlen a hely… azt is, hogy valami életveszélyes romot látnak, legalábbis rémlik, mikor egyik házimhoz olvastam a Roxfort történetét… de valahogy mégsem tudom elképzelni, pontosan milyen lehet. Egyébként meg semmi ok a bocsánatkérésre, az izgalmas téma mindenkiből ugyanezt a hatást váltja ki. Időnként fura végiggondolni, mi minden előjön egy beszélgetés alatt, honnan hova jut a társalgás… ugyanúgy, ahogy a gondolatok is.
Egyszerűbb, vidámabb témák, és ezek is érdeklik. A korábbi téma hatására kibukik belőle még egy kérdés.
 - Tényleg, a ti családotok milyen?
Na tessék. Kezd ő is ugyanannyit beszélni, mint Jeremy… pedig nem szokása. Ez valahogy mégsem zavarja, hisz egymás közt vannak, és ilyen társalgásban a bőbeszédűség és a terjengősség is megengedett. Meg amúgy is, ez egy ilyen nap, miért ne tennének így?

Hallgatom Zoey vélekedését, az általam elmondottakról, s rá kell, hogy jöjjek, van abban is igazság, amit ő mond. Igen, ezek a dolgok is tudnak szépek lenni, ezt is tapasztalni kell. Közben pedig már azon gondolkozok, hogy valahogy meg kéne egyszer mutatni Zoeynak, csak hogy ne legyen hiányérzete emiatt, majd megoldom valahogy.
Aztán elhangzik egy kérdés Zoey szájából, ami meglep engem, s egy pillanatra a borzongás is elfog. Aztán megnyugtatom magamat, hogy nem, ez számomra már nem egy kínos fájó kérdés. Aki miatt nehéz lett volna válaszolni, most egy jól elzárt biztos helyen van. Végül aztán némi csend után megszólalok.

-  Huh, hát tudod nekem korábban ez a kérdés jelentett komoly gondokat, de ma már ez sem. – kis erőt veszek magamon. – Az igazság az, hogy a szüleim nagyon jó fejek és bár aranyvérűek, nem igazán tartják már ezeket a dolgokat. Őket nem zavarja, ha én mugli cuccokkal ütöm el az időmet. A bátyám ide járt a suliba, nemrég végzett, s most a minisztériumban dolgozik. Él tanuló volt meg minden…
A baj nem is velük van… A többi rokonommal, a nagybátyám egyszer meg akart ölni, mert mugli tárgyak voltak nálam és hogy ezért halál jár egy ilyen családban. Anyám fegyverezte le. Sokáig rettegtem tőle, ma már elmegyógyintézetben kezelik vagy mi, így most boldog vagyok, hogy nem kell őt látnom többet. Az ő ágán mindenki idióta aranyvér mániás, engem meg a bátyámat nem is tekintenek a család részének, mert Peter a hollóhátba került, én meg a griffendélbe. Náluk ez már kizáró ok, mintha nem lenne mindegy. Bár azt hiszem nekem jobb nélkülük. –

Nagyot fújok a mondókám végén, s ekkor arcomra ismét kibújik egy kis mosoly, hiszen úgy beszéltem a nagybátyámról, hogy közben nem féltem. Lehet, hogy mindezt Zoeynak köszönhetem, lehet, hogy csak az idő teszi, a lényeg, hogy a lány az első, akinek úgy tudtam beszélni ezekről, hogy közben nem volt semmi baj, ennek örülök, nagyon örülök.

~Jeremy... bocsánat a késésért és a minőségért :( :-\~

Elszégyelli magát, ahogy a fiút hallgatja. Nem szabadott volna ezt kérdeznie… mindig kényelmetlenül érezte magát, ha mások fájó emlékeit idézte fel véletlenül. Valamiért eszébe jutott egy mondtat valamelyik könyvéből, bár nem pontosan. Két ember beszélgetése közben az egyik igen kíváncsi lesz a korábbi anekdota miatt, a másik pedig azt mondja, hogy nem tud információval szolgálni, mert van egy elve, miszerint minél különösebb eseményről van szó, annál kevesebbet kérdez. A kérdések ugyanis veszélyesek; olyanok, mint mikor egy dombon állva az ember elhajít egy követ. Az gurul, gurul, másokat is magával sodor, és mielőtt észbe kaphatna az ember, „egy szerencsétlen flótást a kertjében fejen talál, a családjának pedig meg kell változtatnia a nevét.”.
Zavarán nem segít az sem, hogy a fiú már az elején nyilvánvalóvá teszi: túltette magát a dolgon. Egy ideig csak bólogat és csendben van, majd megszólal.
 - Igen, ilyenek nélkül jobb is.
Halk, eltűnődő, zavart a hangja. Kimondatlanul is bocsánatot kér a kérdezésért- száját csak azért nem hagyja el, mert tudja, a válasz valami „Ugyan, nem tudhattad” vagy hasonló lenne, és mert kicsit dühös is magára.
Igen, dühös. Egyrészt, mert már megint elvitte a beszélgetést a kellemetlen témák felé, másrészt pedig mert úgy érzi, nem szabadna ennyire zavarba jönnie. Tényleg nem tudhatta, milyen terepre tévedt. Igyekszik valami más témát kitalálni, valamit, ami nem rontja el a hangulatot. Mégsem megy egykönnyen.
 - Próbálok valami vidám témát keresni… de semmi nem jut az eszembe. –böki ki a néma töprengés után. –És neked?
Reméli, a mindig optimista fiú elő tud hozakodni valamivel, mert némán ülni már nem igazán szeretne. Egy másik ötlete támadt, hogy elmegy… de hogy nézne már az ki?!  De komolyan. Most nem mehet el, valamiről pedig beszélgetni kell. Ha az egyiküknek nincs ötlete, majd ad a másik- így működik a beszélgetés, nem?
Legalábbis reméli, miközben várja a feldobott labdát, hogy elkaphassa.

Az XX Bishopnak  8)

Gabriel barátunkat mondhatni a legkevésbé sem bosszantja az a tény, hogy a háttérben meghúzódó, csupa vörös szegélyes egyénből álló csapat továbbra is vígan hahotázik. Hogy min? Valószínűleg nem azon, hogy az egyiknek akkora donga hasa van, amit Hagrid is megirigyelhetne, és óó, sajnos az sem képezheti nevetség tárgyát, hogy annak a Susan Raiman csajnak olyan sörtés bajuszka húzódik az orra alatt, amitől az ember hátán szó szerint feláll a szőr. Nem, ők nem ezen kacarásznak. Hanem Gabriel Mirolon, a srácon, akinek az imént pennát dugtak a fülébe.
-   Hajrá, Iza! – Csiviteli az alacsony Clanna Dawidson, egy göndör, szöszke angyalfürtökkel megáldott kis tündérbogár, mire Gabe arcára féloldalas vigyor rándul.
-   Aha. Nem tudtam, hogy vonzónak találod a guanót, de megjegyzem.
Lökött tyúk. Mirolunk csak vigyorog rá, s némi elégedettséggel dől hátra – ezúttal óvatosabban, hogy a már említett cigarettával foglalhassa le a kezeit. Ahogy a lelki szemei elé idézi Iza legutóbbi megnyilvánulását… konkrétan a képet, amint fejjel lefelé lebeg előtte, a nyakába csúszott szoknyával, leküzdhetetlennek tűnő vágy kapar végig a torkán – majd nyálcseppekkel teleszórt, prüszkölő röhögés formájában robban ki a fiú torkából.
-   Ajj, Iza-Iza-Izabiza… Hidd el, én sem akartam tudni, milyen fehérneműket hordasz, mégis premier plán szembesülhettem az igazsággal. – Elfintorodik, mintha hihhetetlen mértékű traumát okozott volna abban a habtiszta lelkében a már említett incidens, s még képes, és ezt követően olyan szűkölő kölyökkutya tekintettel pislog a lányra, amihez csak keveseknek van valódi tehetségük.
-   Egész addig abban a hitben voltam, hogy boxerben nyomod, erre… erre…! Istenkém, hogy fogom kiheverni?… - Még néhány műkönnyel is megtoldaná a dolgot, de némi nemű erőlködés után feladja. Azért elmorzsol egy nem létező könnycseppet a szeme sarkából, mielőtt ismét idegesítően széles mosolyt rántana a képére.
-   Ehhehe. Ugyan már, mindenki tudja, hogy keserű! Próbáld ki, ha nem hiszed. – Újabban nem szándékosan, de roppant provokatív. Talán a háttérben vihorászó lányok tehetnek róla, akik előtt az ember fia már csak azért is mórikálni akarja magát. Bár… ahogy elnézi, lassan csak ráunhatnak a műsorra, mivel a bajszos Susan jól láthatóan maga után rángatja az apró Clannát, aki belekapaszkodik a Hírhedt Rocker Davisbe, aki füttyent egyet Ginnek, és voilá, a társaság egy emberként indul meg a dolgára.
Mintha csak erre várt volna, és már nem is lenne érdekes nyomatni a frankót, Gabriel egy pillanatra elhallgat, és valóban nekilát a cigarettával vacakolni. Öngyújtó után kutat a zsebében, s mit ad az ég, mit húz elő helyette majdnem? Naná, hogy azt, amit a legkevésbé sem akar. Még szerencse, hogy nem valami feltűnő az a kis kulcs, amit mindig, minden körülmények között magánál tart. És különben is. Mit érdekelheti Izát, miféle kulcsok miféle lakatokat nyitnak, ahova a Mirolok legbosszantóbbikának szabad bejárása van?
Na nem mintha ideges lenne, de egy pillanatra megdermed a zsebében matató kéz, s csak aztán folytatja a kutakodást; végül győzelemittasan elő nem rántja azt a bizonyos öngyújtót, amit még… hmm… mindegy, nem emlékszik, kitől nyúlta le a citromsárga, fekete kockás ketyerét, de nem is számít.
Lopva Iza felé pillant, és bár nem volt ideges, azért örömmel konstatálja, hogy a háta mögött időzik. Addig sem látja, mit össze küzdött egy öngyújtóért, és azt is max a kattanások számából hallhatta, hogy elsőre nem is igen akart meggyulladni a finom bagó vége.
Megtarthatja a laza gyerek benyomását.
-   Pechedre a passzív dohányosokat is ugyanúgy elviszi a tüdőrák. – Vág vissza udvarias arisztokrata stílusban, s csak úgy mellesleg a nyelvével átpöccenti a füstölgő szálat szája másik sarkába. – Naa… több tiszteletet a nikotin felé, ez tart féken. Légy hálás a ciginek. Szeresd a cigit! Ahh… Fogalmad sincs, mit hagysz ki. Tudod, mikor a füst végigkarcolja a torkod, és érzed, ahogy leszivárog a tüdődbe, végigcsiklandozza a nyálkahártyáidat… Mennyei.
Újabb bűzös felhőcskéket ereget a levegőbe, és nekilát kviddics gyűrűket formázni belőlük. Egy csücsörítés a karika, majd egy hosszan eleresztett, füttyös biccentés a pózna. Háth… Oké, ne részletezzük, mi bukott ki a száján.
-   Hmm… Mivel is? – Néhány intéssel eltörli maga elől azt a fura, hímivarsejt alakú akármit, s csak úgy mellesleg hátrapillant a vállai fölött. – Mondjuk elújságolom a kis hálótársaidnak, miféle cuccokat viselsz az egyenszoknya alatt. Ha pedig megkérdik, honnan tudom, azt felelem, járunk. Ehhez mit szólsz, vaníliás gerslim? – Borzasztó széles mosolyt produkál, mintha széjjel akarna szakadni az arca. Csoda, hogy egyáltalán van hely rajta egy ekkora résnek! Ami pedig a tekintetét illeti, Gabrielre mindig is jellemző volt az elvetemült pimaszság, de a pillantása most szabályosan háborút üzen.
Óh, és hogy biztos legyen benne, miszerint Iza veszi az adást, még arra is képes, hogy lustán feltápászkodjon a földről, és odalépjen elé.
-   Vedd ki a számból. – Milyen romantikus! Oké, nem jellemző rá ez a hozzáállás, és most sem szalad át elméjén ez a gondolat. Helyette egy öntelt fintorral leplezi az arcára kiülni készülő megütközést. Iza és a dohányzás? Most komolyan bele fog szívni abba a cigibe, ami nem is olyan rég még Gabe szájában csócsálódott hosszú, hosszú perceken át? Mik vannak… Mik vannak!
Gabriel felszegett állal vár, közben az égő cigarettát szája egyik sarkából a másikba lendíti. Mit törődjön azzal, hogy mindene csupa hamu lesz ettől az előadástól? The show must go on, és társai. Na jó, aztán megállítja, és mind a harminckét fogát kivillantva kínálja fel Izának. Nem mellékes információ, hogy mindeközben annyi füstöt eregetett ki az orrán, akár egy náthás sárkányfióka.
-   A végén még kiderül, hogy… HÉ! Mi a fenét képzelsz, mi?! – Megpróbált az elnyomott kis kincs után kapni, de elkésett, így most dühösen fújtatva mered a griffendéles arcába, és szinte látni, ahogy szaftosabbnál szaftosabb sértések, ragacsosan felköhögött szitkok, és hosszan, jó ízesen elnyújtott átkok tobzódnak a nyelve hegyén.
-   Ez volt… az utolsó szálam. Bishop. – Sziszegi szabályosan megreszketve a haragtól, s mintha ennyi nem volna elég, két tenyerét Iza két oldalán a falra tapasztva elállja a menekülési utat. Bosszúsan rácsap az oszlopra. – Cseszd meg! – Aztán még egyszer, majd ellöki magát a csajtól, és leguggol, hogy összeszedje megbecstelenített tulajdonát.
-   Tudod, Bishop, most mindent tönkretettél. Működhetett volna. De azt hiszem, nincs más választásom. Az egész iskolát telekürtölöm kettőnk románcával! Ennyit a griffendéles pályafutásodról, te gumaráni gurkó!
Alig vakarta össze a koporsószeget, máris felkel, és sebesen körbekémlel. Néhány diák még mindig lézeng a kerengőn, bár a legtöbben egyelőre úgy fest, a saját dolgukkal foglalkoznak.
Gabriel tehát cselekszik. Először is zsebre vágja a cigaretta maradékát. Aztán egy apró lépéssel áthidalja a kettejük közti távolságot. Majd bagóbűzös puszit nyom Iza szájára.
- Ezt magyarázd ki. – Azzal mit is tehetne jobbat, sebesen elhátrál, és gonoszul somolyogva, zsebre vágott kezekkel megállapodik valahol térd-hatókörön kívül. A mogyoróit azért félti. Pláne egy ilyen tökös csajtól, mint ez a Bishop. Hmm…

Figyelem a lányt, s közben ismét mosoly ül ki az arcomra, hiszen látom, hogy Zoey kellemetlenül érzi magát. Nem a lányon nevetek csupán azon, hogy talán azért szégyellhette el magát, mert nem ismeri a történet további részeit.
A lány kérdésére is fogalmazódik meg bennem válasz, mivel hogy téma van bőven a tarsolyomban, s azokat nem is vagyok rest előhúzni.
Előbb azonban, azért, hogy megmutassam Zoeynak, hogy nem kell zavarban lennie, hiszen nem tudhatta, milyen a helyzetem, egy gyors mozdulattal odanyúlok a füle mögé, s onnan egy kis papírlapot húzok elő. Ha a lány kinyitja, azon egy mosolygó arcot láthat, s alatta egy felirat: „Mindenkivel megesik, hogy olykor ingoványos terepre téved, de soha se hagyd, hogy aztán el is süllyedj.”

- Hát igen ez a bűvészkedés a varázsvilágban nem olyan nyerő dolog, de talán azért tudok még vele valaki arcára mosolyt csalni. – szemeimmel fürkészem a lány tekintetét, hátha abban is fellelek egy kis mosolyt. – Nem kell emiatt kényelmetlenül érezned magad, nem tudhattad, meg amúgy is, én is már csak nevetni tudok a dolgon, akkor pedig más miért legyen tapintatos, nem zavar egyáltalán nem, ha folyamatosan a múltba gondolnék, akkor nem lennék csak egy utópista unalmas ember.
Sokszor gondolkoztam már el azon, hogy vajon miért érezzük úgy ilyen helyzetekben, hogy ezzel a másikat megbántjuk, mikor a többség már rég feldolgozta az efféle eseményeket. Sőt mi több, sokan ugyan úgy, mint én, még nevetnek is rajta.
Valamelyik nap lemehetnénk a faluba? Mit szólsz hozzá? – kis nevetés, amikor megfogalmazódik bennem a következő mondat. – Beugrunk a Mézesfalásba és még csak ellenkezned sem lehet, amikor én fizetek, ugyanis jövök neked ezzel, azok után, hogy ilyen kellemessé tetted ezt a délutánt.
Régen jártam már ott, sőt a faluban is régen voltam. Te mikor jártál lent utoljára? –

Fejezem be végül ezzel a kérdéssel, a kis monológomat, amiben talán már is benne foglaltatik, a következő téma kezdete, hiszen bármiből ki lehet hozni valami jót, valami érdekeset. Ha belegondolok az eddigi beszélgetésbe, akkor még azt is megállapíthatom, hogy Zoeyval pedig főleg. Bármiből jó kis nevetéssel teli témát varázsolunk.

~Jeremy :)~

Kicsit meglepődik, mikor Jeremy keze gyorsan a füle mögé nyúl, majd onnan egy papírlappal gazdagabban jön elő. Látott már hasonló mugli bűvésztrükköket, de olyanról nem tudott a Roxfortban, akit ez egyáltalán érdekelt volna, nem hogy meg tudta volna csinálni… pedig állítólag az egész csak ügyesség kérdésre meg gyakorlásé. Miután odaadták az „ajándékot”, a lány kinyitja, és felvidul az üzenet láttán.
 - Köszönöm. –mosolyog, majd azonnal hozzáteszi: - Nem tudtam, hogy érdekelnek ezek a trükkök. Lehet, hogy nem olyan menők, de mivel itt nem ismerik annyian, mint a muglik közt, hatásosak. Ott már túl sokszor látták őket, úgyhogy hacsak nem vagy tényleg kivételes vagy nem állsz elő valami újjal, nehezen tarthatod fent az érdeklődést… egyik unokatesóm is mutatott párat, és azt tervezte, hogy az iskolai tehetségkutatón azokkal lép fel, sőt, nagyobb karrierről is álmodozott, de nagypapa ezzel hűtötte le.
Az utópistaságról és társairól szóló részre csak bólint- ehhez nincs hozzáfűzni valója, úgy érzi, ezzel ezt a témát lezárták.
A falu. Hát igen, régen járt ott… főleg társaságban. Kicsit hiányzott neki a légkör, ami kicsit szabadabb volt az iskolainál, és az, hogy elhagyhassa a kastély területét. Óriási a birtok és az épület is, de azért rá lehet unni egy idő után, mint minden másra is.
 - Elfogadom a meghívást, úgysem voltam egy ideje. Talán még az ősszel… Házik és hasonló életformák, tudod… de úgy érzem, rám férne egy kis kimozdulás. Legutóbb is épp peches napom volt, mert locsogott az eső, úgyhogy alig volt kedvem lemenni, de mivel jobbat nem tudtam kitalálni, elindultam. Legtöbb időt persze bent töltöttem… zsúfolva volt minden- a Zonko, a Mézesfalás, a Három Seprű, a posta, de még az Aranytalár, a könyvesbolt és Madam Puddifoot giccses kávéháza is… Talán a Szárnyas Vadkan nem, de oda inkább nem mentem, nem volt nálam pohár- azt hallottam, ajánlatos vinni. –kuncog a végére. – Te milyen édességeket szeretsz? Mert nekem a mirelit egerek, a mindenízű drazsé, a csokipocak meg a kondéros keksz a kedvencem. Zonkóba szoktál járni?
Meg kell vallania, ő nem igazán azokhoz tartozott, akik közül Zonko törzsvevői rétege kikerül - talán ha egyszer vett nála valamit, alighanem bűzbombát… de arra már nem emlékszik, hogy elhasználta-e. Valahogy nem érezte szükségét, hogy így bolygassa fel a suli életét. Akkor már inkább a Weasley Varázsvicc Vállalat- ott válaszgyártó és auto-korrektor pennákat is adnak, ezekből pedig vett egy-kettőt. Ki tudhatja, mikor látja szükségét- lehet, hogy a vizsgateremnek közelébe sem viheti, de addig a házi feladatoknál segíthet, nem igaz?

- A Zonkóba? Nem, nem igazán szoktam oda járni. Őszintén szólva, ha valami ilyesmi kell, akkor inkább megyek a Weasley ikrek boltjába. Ott általában megtalálom, amit keresek. Amúgy pedig az én kedvenc helyeim a Mézesfalás és a Három seprű.
Örülök, hogy van kedved lejönni velem. Melyik nap lenne neked jó? Csak azért kérdeztem, mert akkor úgy tervezem meg az elkövetkezendő napjaimat. Hú, ez de hülyén hangozott, én előre megtervezem a napjaimat, most komolyan, csak nekem tűnt ez a mondat ennyire abszurdnak?. –

Ez után a kérdés után nevetésben török ki, s közben azért figyelem Zoeyt, hogy miként reagál erre a dologra, hiszen már jól ismer engem, így talán azért érzi a dologban azt a nevetséges ellentétet, hogy én sohasem tervezek előre, a rendezettség az életemben egy elég elhanyagolható tényező. Én a spontanitás híve vagyok, s pont ez teszi nevetségessé a kijelentést.
Amikor kezdem abbahagyni a nevetést, kicsit szabadkozva kezdek bele ismét.

-  Sajnálom, remélem nem zavar, hogy figyelembe sem véve téged itt nevetek saját magamon, de azt hiszem, ha ez a mondat igaz lenne, akkor komoly baj lenne velem. Szóval örülnék ha mondanál egy napot, hogy neked mikor lenne jó, de ha most nincs konkrét elképzelésed, akkor úgy is jó ha majd szólsz amikor éppen kedved van.
Amúgy te, hogy vagy ezzel a problémával? Mármint a magadon nevetéssel? Sokan nem szeretnek, nem tudnak nevetni magukon. Neked megy? –

A kérdés után szemeimmel fürkészni kezdem a lány sötétbarna íriszeit. Mostanra teljesen el is felejtettem, hogy az idő a beszélgetés úgy rohant el a kis beszélgetésünk alatt, hogy körülöttünk lecserélődött szinte teljesen a társaság. Nem szólok, Zoeynak nem akarom, hogy menjen olyan jó társaság, rég beszélgettem ilyen jót.

~Jeremy~
 - Igen, jártam náluk, elképesztő a választék. Van érzékük az üzlethez, az egyszer biztos. Hogy melyik nap? Péntek vagy szombat nekem tökéletesen megfelel. –mosolyog, majd szélesen elvigyorodik és a fiúval együtt nevet, mikor az azt ecseteli, hogy a tervezés mennyire nem lételeme, sőt.
 - Nem, nekem is.  –kacag. – Már bocs, de elképzeltelek határidőnaplóval a hónod alatt… Nem a te stílusod lenne… de ez így van jól. –teszi hozzá már csak mosolyogva, és örül, hogy ezt Jeremy maga is így véli. Mindenkinek megvan a maga személyisége. Átfut egy pillanatra az agyán egy kaján gondolat, hogy legalább egy perc alatt megmondható, hogy tényleg a griffendéles-e az, vagy sem- túl egyedi, hogy hiba nélkül utánozhassák. 
Meglepődik, hisz ennyire spontán emberrel ritkán hozta még össze a szerencse (nem, ezúttal nem a Sors volt, mielőbb bárki kérdené), ráadásul az is ritka manapság, hogy valaki ilyen jóízűen nevessen egy bakiján. Fejlett humorérzékre vall, amit a lány becsül, hisz az egyik lehetséges módja a hasonló nehéz, vészterhes idők túlélésének. Tudja, hogy vannak dolgok, amiket komolyan kell venni, és hogy itt nem babra megy a játék, de akkor is.
 - Őszintén… nem gyakran futok össze olyannal, aki egy egészségeset tudna kacagni magán, ezt pedig sajnálom. Tudok én is, már ha nem jövök túlságosan zavarba, bár az ritkán fordul elő, mert kevés ember van, akinél számítana, hogy előtte hibáztam, vagy ha erősebb az a gondolat, hogy milyen komikusan nézhetek ki, és kénytelen vagyok megállni nevetés nélkül. Nem tudom, miért, de így alakult. Viszont, mondom, azt sajnálom, hogy más csak ritkán képes rá, mert akkor a humorérzékükkel is lehet valami baj. Márpedig a humorérzék sokszor kihúzhat a bajból… segít megőrizni a hideg gondolkodást, nem engedi, hogy a stressz ránehezedjen az emberre.
Várja, mit szól ehhez Jeremy, és fogalma sincs, mennyi ideje beszélgethetnek itt. Arról sem, hogy most vége van-e már az összes órának, vagy még mennie kéne egy-kettőre.
De őszintén? Nem is tudja valahogy érdekelni.   

- Ó micsoda bókok hegye? – kis nevetés. – Nem is tudom, hova bújjak, hogy ne látsszon, ha belepirulok. – kezeivel teljesen ellentétesen kalimpál, mint amit amúgy cselekszik. – Komolyra fordítva a szót, ha magadon nevetsz, akkor az feljogosít arra, hogy másokon is nevess. Hiszen, hogy ha te abban a pillanatban, amikor elkövet valami vicceset, kineveted, akkor sincs semmi, mivel ha te veled történik ilyesmi, akkor a másik is nevetni fog.
Én e szerint élek, de komolyan csak így érdemes, a nevetés majd mindenre gyógyír, a legtöbb betegséget gyógyítja. Nem mondom, hogy csontot növeszt vagy elmulasztja a köhögést, de erőt ad, hogy végig menj az úton.
A nevetés a legjobb ellenszere a bánatnak. Egy pillanat alatt elmulasztja azt. Nem vagyok bölcs, de ha elveszítünk valakit vagy valami szomorú dolog történik és éppen le vagyunk törve, akkor is csak arra gondolunk ami előtte szép volt vagy ami vicces volt és máris nevetünk, ha ehhez az kell, hogy magunkon nevessünk…nos, akkor azt tesszük. –

Kicsit kapkodva, ide-oda ugrálok a gondolataim között, csak ahogy szoktam kevésbé összeszedve, mindig azt mondom el amit éppen fontosnak tartok, van aki ezt zavarónak, érthetetlennek tekinti, de akik ismernek könnyen kiigazodnak rajta. Egy kis szünet után azonnal folytatom.

- A humorérzék mindennek az alapja, olyan, mint a levesben a só. Ami lehet finom ételízesítővel, de az még sem só, valahogy hiába van meg benne minden fűszer, valahogy a só vagy túl sok, vagy túl kevés.
Az élet is ilyen, ha hiányzik belőle a humorérzék, akkor lehet pótolni egy sűrített valamivel amiben van némi humorérzék, de az is vagy túl sok és így erőltetett, vagy túl kevés, amitől meg olyan fapofájú az egész. –

Mosoly ül ki az arcomra, s közben azon gondolkozok, hogy mire nem jó egy gitár, hiszen ha erősen visszagondolok, a gitáromnak és a zenémnek köszönhetem, hogy Zoeyval találkoztam. Ez nem véletlen, ez a sors keze.

~Jeremy~

  Nagyot nevet a fiú újabb mókázásán, mikor az lányos zavart mímel. Ezt szereti benne: hogy szerénytelennek tűnhet ugyan, de egyáltalán nem nagyképű. Tisztában van a képességeivel, az adottságaival, a tulajdonságaival, és a magabiztosságát, úgy tűnik, semmi sem képes megrengetni. Irigyli is ezért- lehet abban valami, hogy a diópálcák tulajdonosait könnyen befolyásolhatónak tartják, mert valahol Zoey is az, hiába szégyelli néha.
 - Szerintem is. Ha magaddal szemben ilyen kritikát gyakorolsz, nyugodt lélekkel teheted meg a többiekkel is, és még meg sem sértődhetnek rajta igazán, hisz sem többet, sem kevesebbet nem kapnak, mint amennyit adott helyzetben te. Hogy a Mungóban még nem jutott eszükbe nevetésterápiát is alkalmazni… - csóválja a fejét szálas vigyorral. – Lehet, hogy épp azért nem jutott még eszükbe, mert olyan banálisnak és magától értetődőnek tűnik. Egyébként anyu is sokszor mondta, mikor panaszkodtam, hogy később úgyis csak a jó dolgokra emlékszem, szóval fölösleges.
Az eddig eltöltött idő elegendőnek bizonyul ahhoz, hogy Zoey kiismerje magát az impulzív fiú témaváltásai közt. Ha Amy Joy gondolatmenetét a gyengélkedőn ökörködés közben követni tudta, most sem lesz akadály, márpedig az szép kis asszociációs lánc volt.
Só. A humor az élet sava-borsa. Egyetért ebben is, bár ezt most csak bólintással és mosollyal jelzi. Nem volt valami mese arról, hogy „úgy szeretlek, mint levesben a sót”? Nem rémlik neki gyerekkorából, pedig anyja varázsló és mugli mesékkel egyaránt traktálta. Mégis akkor honnan hallhatta? Valamelyik mugli származású gyerek említhette, vagy valaki, aki mugliismeretre jár, már ha ott tanítanak ilyesmit.
 - És még azt mondják, az angoloknak nincs humorérzékük, vagy csak kicsavart. –nevet. – Itt vagyunk mi ellenpéldának, hogy csak kettőt mondjak. Meg ott van Amy is, Amy Joy… griffis ő is, a mi évfolyamunkból, biztos ismered. –mosolyog. – Nemrég érdekes kalandunk volt… - tűnődik el. Ha felkeltette Jeremyérdeklődését, elkezd anekdotázgatni, ha nem, hát nagyja a témát.     

Hallgatom Zoeyt, s közben azon gondolkozom, hogy vajon mi lesz ha egyszer elszakít a jó barátoktól a helyzet. „Márpedig engem nem fog!” Jelentem ki magamban, s ekkor mosolyom még szélesebbre húzódik, s úgy figyelek a lányra.
Olyan srácnak tartom magamat, akinek ha úgy tartja kedve, akkor a régi vashídnál ott a házunktól nem messze ugrok egy hatalmas fejest. Engem nehéz megbántani, hiszen bármit könnyen elviccelek, s ezért is alakulhatott ki a lányban ez a kép rólam, de nem is baj, hiszen valóban ilyen vagyok. Kicsit szétszórt kicsit élvhajhász, egy igazi világfi.
Amikor a vicces történetre utal, hirtelen kapom fel a fejemet, hát igen az ilyenek érdekelnek, hiszen ekkor mások viccesebbnél, viccesebb történeteivel leszek gazdagabb. Téves az a tézis, hogy azért mert ilyen vagyok, egyből hülye is és nem látom meg a szépet, a jót és a vicceset vagy nem értékelek valamit, de higgyen mindenki azt, amit akar.

- A humor, nos az, az én igazi fegyverem. Én nem tudok felvágni a tudásommal, nem vagyok egy művész lélek sem, bár a gitározás jó, de nem vagyok művészi szinten, de a humor az, – nevetek egy kicsit – ami az én kezemben veszélyes. Az pedig, hogy az angoloknak nincs humora… Egyszerű sztereotípia.
Vicces történet mi? – húzom fel szemöldökömet, majd kissé oldalba bököm Zoeyt, s mosolygok. – Érdekel minden ilyesmi, szeretem mások történeteit hallgatni. Főleg ha a barátaim mesélnek ilyeneket. –

Egy kis mosolyt is odatűzök a végére. Olykor jó ha tudatom a másikkal, hogy szimpatikus nekem, de azt mondani, hogy a barátaim egyike, no az már tényleg hatalmas szó. Zoey e röpke kis beszélgetés alatt érett meg erre, nem szokványos, hogy ilyen történik, ezt jól tudom, de az sem szokványos, hogy valakivel ilyen jól megértem magam.
Sokszor eltűnődök azon, hogy vajon miért ilyen nehéz igazi barátokra találni, már rájöttem, azért, mert egy olyan embert találni, akiben teljes mértékig megbízol, akivel egy húron pendültök, aki meghallgat bármilyen témát is hozol fel, nem sok van, talán minden életben egy vagy maximum kettő. Eddig csak demagóg károgásnak hittem mindezt, de ma már tudom, hogy koránt se volt az.

~Jeremy~

Zoey még egyáltalán nem gondolkodott azon, hogy mit tenne, ha úgy fordulna a helyzet, hogy elszakadna az iskolától és a barátaitól. Megpróbálna mindent megtenni ennek elkerülése érdekében, természetesen, de hogy ez után mit kezdene, az jó kérdés. Persze még nem sejti, mi vár rá augusztustól… szerencséjére azon két ember társaságában, akik nélkül legnehezebbnek érezné- vagyis Jeremy és Amy oldalán.
Igen, ugyanis a fiú nála is kiérdemelte a barát kategóriába sorolást. Olyan ember, akivel ilyen jól lehet beszélgetni, ráadásul, aki mellett még a csend sem olyan kínos és szégyellnivaló, kevesebbet semmiképp sem kaphat. Előre érzi, hogy élmény lesz a falusi kirándulásuk is, időjárás és választék ide vagy oda.
Elmosolyodik. A humor a fegyvere, hm… nem rossz.
 - Az is lehet olyan hatásos, mint bármi más, akár barátszerzésről, akár visszavágásról van szó. Csak a használótól függ. Márpedig te aztán tényleg tudod, hogy kell használni. –nevet fel. Persze ezt nem szurkálódásnak szánta, csak arra reagált, hogy a srác kicsit érdekes ízzel kezdte a mondatot, mondván, hogy ő nem tud felvágni semmivel. Nézete szerint erre a humorra is fel lehetne vágni, ahogy sok mindenre is… de nem igazán érdemes. Aki elismeri, elismeri, aki meg nem… az így járt.
Nézzenek oda, kezdi átvenni Jeremy filozófiáját!
 - Sok ilyen van, és elhomályosíthatják az ember ítélőképességét… de azért abban mégis van valami, hogy bizonyos népek teljesen eltérő „jellemmel” rendelkeznek.
Tapasztalatból beszél félig-meddig, hisz egyrészt féli francia, ezért anyján és rokonain is látja, másrészt gyakran utaztak Franciaországba is, harmadrészt Lizzie különböző országokban különböző népek fiaival és lányaival dolgozott együtt, és ő is mesélt. Érdekelte a terület, mert az ilyen frázisok, közhelyek mögött szerette volna meglátni az igazat. Főleg, mivel az előítéletekből esetenként neki is kijutott… nem minden griffes, hollós vagy hugrás olyan nyitott, mint Jeremy és Amy voltak.
Széles vigyorral nyugtázza a bátorítást, hogy meséljen csak… ám egy pillanatra el kell gondolkodnia. Csak óvatosan, ki tudhatja, mi jár a tóban úszkálásért… ráadásul Pomfreynak letagadták… Bízik a fiúban, hogy nem adja tovább, de azért körbesandít, elmormol egy Disaudiót, és halkabbra fogva meséli el az esetet - a teljes verziót.
 - Kint a tóparton találkoztunk… úgy árpilis-május környékén. Beszélgettünk, kisütött a nap, így úsztunk egyet a tóban…
És mesél. A hínárról, a viharról, a csúszásról, az agyrázkódásról, meg a gyengélkedőről. Némi szünetet kell tartaniuk, mert ki akar bukni belőle a nevetés az emlékek hatására, és nem szeretne feltűnést.
 - Erre én: „Mink itten békés népek vagyunk…” –idézi kuncogva önmagát. Ahol tudja, felidézi az eredeti szöveget, így hamisítatlanul adhatja tovább a lökött piás patás és a párnacsata esetét is.
 - Szóval, így történt. –zárja le. – Madame Pomfreynak nem mondtunk el mindent, mert ki tudhatja, mit kapunk ha Piton és McGalagony fülébe jut a tavi úszkálás… Szerintem kitérnének a hitükből, amennyire rivalizálnak néha… - vigyorodik el, majd elkomolyodik. – Lényeg a lényeg… te vagy az első, aki a teljes verziót hallotta.             

- Megtisztelve érzem magam. – tekintetem most komoly, majd így folytatom. – Azonban el kell, hogy mondjam ezt McGalagonynak. Sajnálom, de muszáj megtennem, valójában egy pedáns diák vagyok, aki minden alkalmat megragad, hogy árulkodjon. Lebuktatok, s rossz ember előtt buktattad le magad. Most azonnal mennem kell hozzá. – lassan felállok, s amikor tennék egy lépést, egy mozdulattal fordulok vissza kezemben a gitárommal, s közel hajolok Zoeyhoz, majd így kezdek bele énekelve. –
Miféle ember lennék, ha ez így volna? – arcomra mosoly ül ki. – Nem lennék jobb, mint egy spionfióka. – a gitárt eztán leteszem, s hatalmas mosollyal az arcomon, kezdek bele a valós mondandómba. –
Azért kicsit beugrottál? Na? Ne szerénykedj, jó voltam. A lényeg azonban az, hogy vicces kis történet ez és a legviccesebb az egészben, ahogy magam elé képzelem az egészet, bizony, el tudom képzelni, hogy nézhettél ki, és ez nem olyan, mint egy rosszul elkészített fénykép, amit elvehetsz tőlem, így maradsz meg örökre az emlékeimben. A vizes kócos Zoey. –

Nagyot nevetek, annyira, hogy észre sem veszem, amint mellé ülök a korábbi ülőalkalmatosságomnak s a földre huppanok. Ekkor a nevetésem tovább erősödik, s közben szemeimmel keresem Zoey tekintetét, aki valószínűleg szintén nevet, magán és rajtam is.
Milyen csodás nyár lesz, szinte már látom, szörfözés, barátok, csajok és Rock N’ Roll! El tudom képzelni, amint egy tarajos hullám hátán figyelem a parton sütkérező, grillező és bulizó haverokat. Jó is lenne… Valahogy azonban az, az érzésem, hogy ez nem így lesz, az idilli nyárba bele fog szólni valami. Azonban én akkor is jó nyarat fogok varázsolni, a kedvemet semmi sem ronthatja el.

- Azt ugye tudod, hogy a nyáron semmiképpen sem úszhatod meg, hogy találkozzunk. Bizony kötelező jelenésed van nálunk, ami ha csak másként nem rendelkezik a sors, nem itt lesz az országban, szóval úgy készülj, hogy naptej, jó hangulat mindenképpen kell.
Jó oké, nem tervezek ennyire előre, meg nem kötelezek erre senkit, de ha minden optimális lesz, akkor szívesen látlak nálunk, majdan. –

Tekintetemben megül egy boldog szikra, s szemeim reménnyel teltek. Tudom, hogy ez a nyár más lesz, mint a többi, lehet, hogy egy kicsit izgalmasabb, de ki szereti, ha a nyarak mindig ugyan úgy telnek. Persze a tóhoz le kell menni, persze szörfözni külföldön fogunk, de ha nem így lesz az sem baj. A lényeg, hogy mindenki érezze, hogy nyár van és valami más ebben is, ha beüt valami krach, akkor pedig biztos, hogy izgalmas lesz…

~Jerry~ Avril- Freak out (szerintem nagyon illik Jeremyhez :D  (http://www.youtube.com/watch?v=eT0PJV63iAA)

Már éppen szabadkozna, mikor a megtiszteltetés kerül szóba… De szemei akkorára tágulnak, mint egy csészealj.
Alig bírja elhinni. Hogy ő árulkodjon? Na, ne… Mit vétett?! Összejátszik ellene a sors, nem vitás… Először az a meghívás, amiről még várja a szülei válaszát. Aztán a hírek hiánya. Meg Gary. Most meg még ez is… Ha a fülükbe jut, neki vége, akár csomagolhat is.
Aztán hirtelen visszafordult a fiú. Gondolatban homlokon vágja magát. Hát persze, hogy is dőlhetett be neki, mikor Jeremy Matthews meg a pedantéria két igencsak külön fogalom… Meg egyébként sem ilyen képet alkotott magáról, a griffendélesek pedig nem arról híresek, hogy egyik pillanatról a másikra váltogatják a viselkedésüket.
 - Nagyon megrémítettél! –vigyorog megkönnyebbülten. – Nem gondolkodtál még rá, hogy színésznek állj? Vagy mondjuk humoristának.
Nagyot nevet, mikor a fiú azt ecseteli, hogy látja lelki szemei előtt kócosan, víztől csöpögve, sárosan.
 - Tudok jobbat: gyengélkedős pizsamában, egy rakás toll között, pihékkel teli hajjal és ruhával! –tódítja a képzelgést. Végül is, akkor sem nézhetett ki rosszul, fekete tincsei közt szépen elütő fehér foltocskákkal, amint épp tüsszenteni készül…
Na, most meg annyira nevet, hogy lehuppan. Pont, mint Amy, komolyan… Kész ez a gyerek. De ezért szereti, mi másért?  :)
Neki is nevetnie kell, képtelenség megállni ebben a helyzetben. Egyrészt ő is látja maga előtt, hogyan festhetett letapadó hajjal, sáros képpel, csuromvizesen, bár persze megnéznie magát nem volt alkalom, hisz nem vett elő tükröt, és amint a bejárati csarnokba értek, megszárította mindkettejüket.
Hallgatja a meghívást, bólogat rá.
 - Ezt is elfogadom. Viszont Amy is meghívott magukhoz, úgyhogy lehet, hogy kettesben toppanunk be, ha nem baj… vagy te is felugorhatsz, kérdezd meg Amyt. –azzal elővesz egy cetlit, amire felfirkantja a címet (London, Boszorkány tér 2.) és átadja.
Nem tudja, mit várjon a nyártól. Azt tudja, hogy Amyvel és Jerryvel biztos találkozik, ami mindenképp jó mókának ígérkezik. Ők együtt fenekestül fel tudják forgatni a világot, ha nekilátnak, persze pozitív értelemben.
Csak adná Isten, hogy élvezni is tudnák… bár, ha jobban belegondol: velük lehetetlen nem szórakozni.   

- Lehet, hogy megkeresem Amyt, hiszen milyen jó lenne, ha a nyáron veletek is össze tudnék futni többször is. – mosoly szökik az arcomra. -  Annak meg különösen örülnék, ha mind a ketten jönnétek hozzánk a nyáron.
Remélem jól fogunk szórakozni, bár miért ne történne így, hiszen ha a nap süt, az ég kék, akkor nagy baj nem lehet. –

Ekkor kicsit elhalkulok, hiszen eszembe jut, hogy talán nem lesz elég a kék ég és a napsütés. Nem is merek belegondolni, mi lesz ha esetleg valami baj történik. Egyenlőre nehéz ezen gondolkozni, úgyhogy gyorsan ki is verem a fejemből, s reménykedek, hogy Zoey nem vette észre ezt a kis megingást.
Arcomra visszatér a tőlem szokásos mosoly, majd lassan ismét csak a vidám dolgok jutnak eszembe, így hamar témát tudok váltani, s megpróbálom úgy alakítani a beszélgetést, hogy Zoey ne nagyon tudjon utalni arra, hogy egy pillanatra bennem is felmerülhetett, hogy talán nem lesz zavartalan a nyarunk. Talán nem említi meg…

- Szóval ha jöttük, akkor mindenképpen készüljetek egy hatalmas bulira, fergeteges lesz, ezt hidd el nekem. Mindazonáltal sok új élményben is részetek lehet, hiszen nálunk nagyon sok mindent ki lehet próbálni, és itt nem az illegális dolgokra gondolok, hanem a legális őrültségekre.
Hamar eljön ám a szünidő, szóval lelkileg készülj arra, hogy ilyen jól még sosem érezted magad. –

Szememben most nyoma sincs a megingásnak vagy a keserűségnek, sem a félelemnek, csak a szokásos Jeremy féle bizakodásnak és vakmerő jövőbetekintésnek. Fejemben csak az jár, hogy ha én nem tartom a többiekben a lelket, akkor ki? Ki hiszi el, hogy lehet még jobb, hogy nem kell mindig a legrosszabbra számítani, hogy lesz még új nap, hogy érdemes bízni…

~Jeremy ;D~

- Igen, jó lenne többször is összefutni… Ilyen év után megérdemlünk egy kis lazítást… - dől hátra, többet azonban nem szól a kinti helyzetről. Megint csak elrontaná a hangulatot, és nem szeretne ünneprontó lenni. Hiába próbálkozik azonban, valahogy még mindig mintha nem tudná elérni, hogy ne féljen.
Hogy mitől? Hogy az egész csak álom, hogy elveszti, hogy hirtelen összeomlik minden. Szeme sarkából mintha Jeremy arcán is hasonló gondolatokat olvasna, de nem mer hinni a szemének. Ugyan már, hogy ez a vidám és mindig mókás fiú ilyen téma közepén sötét gondolatokkal küszködjön?
Bár… végül is… Miért ne? Azok mindenkinek vannak, még ha néhányan képesek is nem mutatni őket. Mindenesetre egy szót sem szól, mert még az is lehet, hogy egyszerűen rosszul látta… Hisz nem nézett rendesen oda, és meleg is van… játszhatott vele a szeme.
Elvigyorodik. Nagy bulinak hangzik, pont olyannak, amilyet a griffendéles fiú szervezne. Lazulás, szórakozás, némi ökörködés, de mértékkel. Ilyenben ő is teljes mértékig benne van. 
 - Például? –kérdi a legális őrültségek említése után. Az ő szemei előtt például egy medence és egy óriási, nyakatekert csúszda jelenik meg, vagy mugli módra egy gumikötél, amivel a bokádon le kell ugrani több száz méter magasból is… esetleg egy vidámpark. Ki tudhatja, mi van Jeremyéknél?
Annak mindenesetre örül, hogy barátok közt lehet, és hogy ha rövid időre is, de feledni tudja a gondot-bajt.
Mert kikapcsolódni muszáj, különben összeroppanunk. Mindenki. Valahogyan le kell tenni a terhet, valaki kell, hogy megtanítson minket: bízni érdemes.
Hirtelen eszébe jut valami…
 - Azt mondtad, valószínűleg nem belföldön lesz. Akkor hol? –kérdi kíváncsian, lábait lógázva.     

- Nos, ezt még pontosan nem tudom. Tudod milyen vagyok, de amint eldől értesítelek. Az biztos, hogy a tengeren megfordulunk majd párszor és amennyiben nem zavar néhány mugli szórakozási formát is kipróbálunk. Bulizunk és jól érezzük magunkat a parton, tábortűz, grillezés, gitár és éneklés… Lesz itt minden.
Hú, már alig várom. Remélem mindenki el tud majd jönni, nagyon a szívemre venném, ha valaki kimaradna. –

Szemeimben a vágyakozás tüze gyúl, látszik, hogy nekem ez az életem, a barátokkal lenni, csajozni, bulizni. Egy igazi világfi így él. Nem a sztereotípiának akarok megfelelni, egyszerűen csak így érzem jól magam. Ez ad nekem erőt, ahhoz, hogy ha problémám van, akkor azt is át tudjam vészelni. Örülök, hogy így rakott össze az élet, hiszen meg van minden boldogságom.

- Hagyjuk is most ezt, mert nagyon bezsongok tőle és akkor már szinte elviselhetetlen lesz a várakozás.
Terveztek valamit a hétvégére? Kéne valamit itt is csinálni, hogy ne legyen unalmas ez az egész. Komolyan itt semmit sem lehet csinálni. Lesz kviddics meccs? Ki kéne menni és ott ellenni, most szurkolhatnékom van és a haverjaimmal van egy Griffendéles szurkolócsapatunk. Mindenféle különös jelmezben és hangszerekkel buzdítunk, persze mi ebben is csak a bulit látjuk meg. –

Nevetésben török ki, s közben a kezemmel próbálom mutatni Zoeynak, hogy ne haragudjon, de eszembe jutnak azok az emlékeim, amelyek a mugli csapatsportokból maradtak meg, érdekes meg minden, csak sok mindent nem értek benne.

Mint akibe hálni jár a lélek, járok kelek a folyosókon. A szemeim égnek, a fejem legszívesebben szétrobbanna, a gyomrom émelyeg, de nem sajnálom egy percig sem, hogy nem hagytam ki a tegnapi bulit.
Kis kotorászás után a zsebemből egy darab papírt húzok elő, amely bár eléggé gyűrött és koszos, de a lényegen ez mit sem változtat, hiszen a név és a ház jól kivehető. Ismét sikerült egy lánnyal összekeverednem az éjjel nyugtázom magamban örömmel, s arcomra kaján mosoly ül ki, akkor egy felém szaladó másodévesre leszek figyelmes, s arcomon még nagyobb öröm lesz látható hiszen tudom, hogy a jó öreg kávém van nála, amely nélkül egy ilyen nap nem is indulhatna el.

- Heló James! Két cukorral, ahogy kértem ugye? – Teszem fel a kérdést, a fiú felé kis szigorral hangomban.
- Természetesen pontosan, ahogyan szereted. –
- Ügyes gyerek vagy te, megfelelő utódom és tanítványom vagy, de túl korán elmentél tegnap. Persze tudom, hogy csak másodéves vagy, de ebben a korban is tartani kell egy szintet, ne felejtsd el. Lányok? –
- Nem semmi sem volt. –
- Ne szomorodj el, ez még nem a világ vége. Fel a fejjel a te korodban még én sem voltam nagy nőcsábász. –

Egy tanári mosolyt engedek meg a srác fel, majd a vállát megpaskolva adom tudtára, hogy mehet. Eztán én is folytatom az ilyenkor jól megszokott utamat. Az egyik ablakpárkányról egy reggeli prófétát is magamhoz veszek végül a kerengő felé veszem az irányt.
A kerengőbe lépve még eszembe jut James. Remek gyerek, akár még olyan is lehet, mint én, bár ahhoz a legtöbb tanárhoz be kell vágódni.
Az egyik padhoz érve leülök s a kávémat kevergetve, olvasgatom az ölembe terített újságot, s egy-egy érdekes hírnél hümmögéssel vagy épp nevetéssel adok hangot véleményemnek. Az újság olvasást befejezve, folytatom az ilyenkor szokásos sznobista napirendemet, s a pad támlájára téve a kezemet figyelni kezdem az arra járókat.
A szemem hirtelen megakad egy mardekáros lányon, akinek épp csak a neve nem jut eszembe. Sebaj, ha elég sokáig bámulom, tuti idejön megkérdezni akarok e valamit…

- Most meg mi bajod van? – kiáltott utánam Celeste. Én már a portrélyuk felé lavíroztam a pamlagok között.
- Levegőre van szükségem – vetettem oda a vállam fölött. Többen is felkapták a fejüket kijelentésemre, de nem törődtem velük. Komolyan levegőre volt szükségem így hát kimásztam az üres folyosóra és elindultam.
 
Szellemként suhantam végig a kihalt folyosókon. Egy olyan helyet kerestem, ahol biztosan nem zavar meg senki. Tudtam, hogy Celeste a lányvécében keres majd először – azt hiszi, olyan sekélyes vagyok, hogy simán magamra zárom az egyik fülkét és alaposan kibőgöm magam.
Micsoda hülyeség!

Végül megtaláltam a tökéletes helyet. A belső udvar teljesen elhagyatott volt, a kerengő holdfényben fürdött. Leültem a fűre és elbámultam a messzeségbe.
Mindig is szerettem ezt a helyet - olyan, mintha kint ülnél a tisztáson, de közben ki sem kellett mennem az iskolából.
Tulajdonképpen nem is Celeste a hibás – gondoltam magamban. Tudtam, hogy amennyiben visszatérek a klubhelységbe, és Celeste-t még ébren találom, akkor nem nagyon fogok aludni ma éjjel. Ezért mindenképpen meg akartam várni, amíg elalszik. Most nehezemre esett az érzéseimről beszélni, pedig ő biztosan kifaggatna és megint átesnénk a szokásos majd-csak-túl-leszel-rajta-típusú beszélgetésen. Celeste első óta a legjobb barátnőm, de még ő sem ért meg engem teljesen. Nem érti, nem tudja, min mentem keresztül!
Néha úgy érzem, senki nem ért meg engem. De lehet, hogy csak velem van a baj és túlreagálom a helyzetet. Újra felidéződött bennem az imént történtek emléke.

Békésen üldögéltünk a parázsló tűz körül a klubhelységben. Celeste egy hollóhátas fiúról áradozott, akivel közösen dolgozott gyógynövénytanon. Egy halkan elmotyogott „nekem nem az esetem” -mel beléfojtottam a szóáradatot. Rám nézett, kék szemeiben szemrehányás csillogott:
- Tudod, csak azért, mert te „Szent Jay Parker” után már minden srácot lenézel, néha adhatnál nekik egy esélyt – az én ízlésemet pedig ne kifogásold, légyszi!
Letöröltem egy könnycseppet a szemem sarkából. A kastély toronyórája elütötte az éjfelet. Úgy döntöttem, ideje visszaindulni, Celeste már úgyis biztos lefeküdt.

Már félúton jártam vissza a klubhelységbe, mikor a következő lépcsőfordulóban egy lámpás imbolygó fénye tűnt fel és meghallottam Friccs recsegő hangját:
- Ki van ott? – majd, mintha csak magának beszélne, félhangosan folytatta: - Várj csak, amíg elkaplak! Ilyenkor van kedved császkálni, mi? Na, majd én elveszem tőle a kedvedet…
Megfordultam és hanyatt-homlok rohantam vissza a belső udvarra. Hangtalanul futottam végig a folyosón és lebuktam az alacsony kőkorlát mögé. Arcomat a hűvös fűbe nyomtam, hogy leplezzem lihegésemet. Friccs csoszogó léptei közeledtek, hallottam szaggatott légzését.
A lámpás árnyékot vetett a fűre. Moccanatlanul figyeltem, ahogy lassan közeledik rejtekhelyem felé, majd továbbhalad. Vártam még egy percet, amíg a léptei biztosan elhaltak a távolban.

Óvatosan feltápászkodtam és leporoltam magam. Tudtam, hogy Friccs most egy jó darabig nem tér vissza, de nem akartam összefutni vele a folyosón, ahol nincs hová elbújni. Ezért inkább újra leheveredtem a fűbe és felbámultam az égre.

Váratlanul egy kavics hullott az arcomba és felriasztott töprengésemből. Elég kellemetlen módja az ébresztésnek, de a célnak megfelelt. Első gondolatom az volt: „Micsoda szerencse, már majdnem elaludtam!” mikor azonban felpillantottam, hogy köszönetet mondjak jótevőmnek, egészen lefagytam.
Egy mardekáros lány magasodott fölém. Kék szemeiből megvetés sugárzott, ahogy végignézett rajtam, a talár alatt viselt zöld blézerből és fekete nadrágból álló öltözékemen. Belőlem is hasonló reakciót váltott ki az ő ruhája.  Tipikus mardekáros.

Egyébként el kell ismernem, Alyson nagyon szép lány, de mégis, amint megláttam, rögtön tudtam, hogy valami nincs rendben vele. Hosszú szőke hajával és kék szemeivel teljesen úgy nézett ki, mint Celeste – de mintha egy fordított tükrön keresztül nézném.
Mintha kicsit keserű lenne... Vajon mi változtatta meg ennyire?
Ilyen kérdések ötlöttek az eszembe, amikor megláttam. 

Felpattantam és gyors mozdulatokkal leporoltam magamat. Gúnyos kérdése hallatán felágaskodott bennem a büszkeség, de egyúttal éreztem, hogy kifut a vér az arcomból – a lánynak ugyanis igaza volt.
Felrémlett előttem Celeste kishúga, Violet, ahogy csillogó szemmel bizonygatja:
- Ha nagy leszek, olyan akarok lenni, mint Nox! – mit szólna szegény kicsi, ha tudná, hogy éjjelente szabályszegővé változom és fittyet hányva minden szabályra, kiszökdösöm, hogy a sebeimet nyalogassam?

Mindenesetre felszegtem a fejem és mélyen a szemébe néztem.
- Szóval már hallottál rólam? – kérdeztem, felvonva egyik szemöldökömet. – Nagyon helyes. Nos, tudd meg, én is hallottam már rólad, Alyson Leingter. Ha már itt tartunk, te mióta mászkálhatsz szabadon éjjelente?  Ha most az a terved, hogy megzsarolsz, vagy beköpsz McGalagonynál, előbb gondold végig alaposan: az én szavam a tied ellen. Szerinted kinek hisznek majd? És jobb lesz, ha megjegyzed, hogy Roxan Nox Winterbellt nem szokták büntetlenül sértegetni.
- Egyébként meg honnan ez a keserűség, kedvesem? – indítottam ellentámadást. Felöltöttem egy bájos mosolyt és mézesmázos hangon folytattam: - Mit követett el az emberiség, hogy téged kaptunk büntetésként? – egyre inkább belemelegedtem. Szavaim elérték a kívánt hatást; egy pillanatra megingott magabiztossága.

Úgy döntöttem, most, hogy megvédtem a becsületemet, itt az ideje távozni. Elhaladtam mellette és megcsapott a parfümmel keveredő cigarettafüst összetéveszthetetlen illata. Szóval emiatt mászkál éjjel a kastélyban…

A cigarettafüst illata felkeltette az érdeklődésemet – éreztem, hogy ez a lány titkol valamit. Bár tudtam, hogy csak csípős megjegyzéseket kapok majd válaszul, felébresztette a kíváncsiságomat. Így hát megfordultam és újra szembenéztem vele. Az előbbi kirohanásomat még mindig helyénvalónak éreztem – nem tűröm a sértegetést. Viszont most meg akartam mutatni neki, hogy az éremnek mindig két oldala van – és (ismét a büszkeségemnek köszönhetően) nem akartam közönségesnek mutatkozni - még egy mardekáros előtt sem. Ezért ismét felöltöttem az előbbi bájos arcomat és újra belekezdtem:
- Azt hiszed, rád nem vonatkoznak a szabályok? Tudom, hogy neked is van mumusod, csak talán még magadnak sem mered bevallani. Arra még nem gondoltál, mi történne, ha levetnéd ezt a keserű álarcot és végre egyszer kiöntenéd a lelkedet valakinek? – leheletnyi szünetet tartottam, vártam, hogy esetleg mondjon valamit, de egyelőre kifejezéstelenül nézett vissza rám, ezért folytattam.

- Szerintem hasznodra válna. 

Hangosan nevetett mindazon, amit a fejéhez vágtam. Egy pillanattal ezelőtt talán még érdekelt volna, hogy ezzel felhívja ránk a figyelmet, ijedten körbenéznék, fülelnék nem hallom-e Friccs közeledő csoszogását.
De most semmi más nem érdekelt. Csak ő és az, amit mondott.

Éreztem a hangjában bujkáló fenyegetést, de nem figyeltem rá különösebben. Sértett, hogy ilyen lekezelően beszél velem, mintha a bugyuta kishúga lennék, akinek sejtelme sincs az élet dolgairól. Lelkemben újra felszította a büszkeséget, de már okosabban viselkedtem. Láttam, hogy bármit is mondanék, ő pillanatok alatt kifigurázza, kifordítja a szavaimat és csak nevet az egészen.

Egy halk hang a fejemben azt mondta: Én megmondtam előre.

Elhessegettem a hangokat a fejemből és viszonoztam a pillantását. Kedvem lett volna újra visszavágni neki, de tudtam, hogy azzal csak magam alatt vágom a fát. Beláttam, hogy az üres fenyegetőzés tényleg lealacsonyítóan hat. Ezért felöltöttem hideg, közönyös arcomat és szótlanul hallgattam. Hirtelen ráébredtem, milyen ziláltan festhetek mellette.
Tényleg olyan, mintha a húga lennék, akit most éppen jól megdorgál. Ez futott át az agyamon, amint elképzeltem magunkat kívülről. Utáltam, hogy fölém tud magasodni, pedig szerintem egyforma magasak voltunk. Ebben a percben komolyan bánni kezdtem, hogy nem hoztam el a Roxfortba azt a gyönyörűséges, vörös bársonyból készült magas sarkú cipőmet, amit Sarah vett nekem a 16. születésnapomra.

Kifejezéstelen álarcom mögött a fejemben ezer meg ezer gondolat és ötlet csapongott. Bevallom, volt néhány, amik rendkívül csábítóan hangzottak, de ha végrehajtottam volna bármelyiket is, azzal ismét csak szégyenbe hoztam volna magamat. (Például: Megnézném, hogy vigyorog, amikor a cipősarkak a fejéből állnak ki és ehhez hasonlók.)

Süket duma! Méghogy őt még a pokol sem fogadta be! Ugyan, kérlek, ezt nem gondolhatja komolyan! És még engem nevez oktondinak! Mikor ő az, aki ilyen beteges képzelgésben él, hogy nála nincs rosszabb ezen a földön. Tudd meg, szőkeség, láttam én már nálad ezerszer rosszabbakat is!
Hátrahőköltem az utolsó mondataitól. Bántott, ahogy a vezetéknevemet kimondta, mintha egy szitokszó lenne.  Az utolsó mondatnál szemem elkerekedett a megdöbbenéstől, álarcom egy pillanatra megingott, de aztán gyorsan visszarendeztem arcvonásaimat.
- Ezt nem gondolhatod komolyan! – kiáltottam rá. – Igazad van, nem ismerlek. Látom, hogy tévedtem veled kapcsolatban, Leingter; nem egyszerűen keserű vagy, te maga vagy a pesszimizmus. Igaz, nem tartozik rám, hogy mi a mumusod, ahogy neked sincs közöd az enyémhez. Én csak azt akarom mondani, hogy ha szembesítenéd magad a saját mumusoddal, könnyebben el tudnád fogadni mások – és saját magad – hibáit.

- Ami pedig a lelkedet illeti – személy szerint én egyetlen embert ismerek, akinek nincs lelke. Ez az ember pedig Lord Voldemort.

   
  Még ez a fene hideg sem tudta bántani testem jelenleg. Bárgyú mosoly ült arcomon, ahogyan az alacsony kis pad előtt álltam, mely térdem aljáig ért csupán. A koromfekete szövetkabát mohó szörnyként nyelte zsebeibe kezeim, melyeken egy-egy vékony, ujj nélküli kesztyű igyekezett taszítani a hideget. A hollóhát színeiben szőtt sálam térdemig lógott le, kicsivel tovább, mint a kabát alsó pereme. Fejem egy részét barna sapka takarta. Teljesen jól elvoltam a kis udvaron, semmi sem tudott aggasztani, annyira tökéletes volt jelenleg az életem, hogy kívánni sem tudtam volna jobbat. Már vagy öt perce, hogy Kat felment a klubhelyiségbe, de még mindig érzem parfümjének édes illatát. Egyre jobban kezdem megszeretni, egyre közelebb kerülünk egymáshoz, és egyre inkább beleélem magam ebbe az egészbe.
   Szerelmes tovarévedésemből Cormac McLaggen szakított ki, aki úgy dúlt át előttem a bokát verdeső hóban, mint amikor egy disznó foglalja el helyét a csodás mocsárban. Mosolyom rögvest gúnyosra váltott, és apró fejcsóválással hagytam rá, hogy észre sem vett. A griffendéles kviddicsesek hajlamosak az ilyesmire, McLaggennek pedig külön lap van a köcsögökről szóló könyvben szentelve, szóval teljesen felesleges lenne erőltetnem magam miatta.  
   Kiveszem kezeim zsebeimből, összedörzsölöm őket, és összehúzott szemmel nézek körül. Rajtam kívül még csak két griffendéles gyerek van itt. Arthur Bellefleur és Dylan Kyers. Kellemes mosollyal nyugtázom a fiatalokat, akik éppen a fa tetején trónoló baglyot igyekeznek levadászni. Nem ismerek minden alsóst, de ennek az Arthur gyereknek már most nagy híre van, hiába csak másodéves. Már tanárokat is hallottam bosszankodni miatta, azt mondják, a Weasley ikrek méltó utódai lesznek ezek itt ketten. Nem is bántom hát őket, inkább elindulok a nagyterembe, kezdek éhes lenni, ám mikor a folyosóra lépek és meglátom a szembejövő Lottot, rögvest meg is feledkezek az ételről.
   Fülig érő mosollyal nyugtázom szavait, kedvem lenne nevetni rajta, de fontos, hogy a szerepemben maradjak, így nem teszem. Helyette inkább megállok, és megvárom, amíg mellém ér.
- Hát Looooouuuiiiiseeeee! – köszöntöm, gúnyosan-viccesen nyújtva a nevét. Ezt akár hiheti tettetett jókedvnek is, ami mögött maró gyűlölet bújik, bár tudom, hogy úgysem fogja így gondolni. Tudja ő, hogy kedvelem ám, csak nagyon, rendkívül nagyon mélyen, amit neki soha nem fogok megmondani, vagy nyilvánvalóvá tenni. De hát ez ilyen, kellenek ilyen emberek is az életembe. Ha mindenki kedvelne, akkor túl tökéletes lennék. – Kérlek, hagyjuk a formaságokat és a mellébeszélést. – mosolygok rá, különös, de teljesen őszintén. – Tudom, hogy csak azért hoztad fel ezt, mert szúrja a szemed, hogy te nem kaptál meghívót. – csóválom fejem, mint valami dorgáló szülő, kislánya előtt. – De nyugalom. – jobb kezemmel megfogom, s csöppnyit megszorítom vállát. Nagy traumán segítem át, elkél a támogatás. – Ha a megfelelő ember nadrágjában matatsz, majdcsak egyszer sikerülni fog. – egy kacsintással is megtoldom, nehogy aztán túl komoly éle legyen a mondatnak. Aminek mondjuk van némi igazságtartama is, nem vagyok hülye, és tudom, hogy ő sem az. Hallani pletykákat, pláne a hollóhát klubhelyiségében. Egyik kis viszony sem maradhat sokáig titokban. Igaz-e?

   
   Mondhatni igazán jól szórakoztam a reakcióin. Volt egy ember, aki teljes egészében tudta értékelni, ha a humorom ellene használom, és rajta ércelődök, ez pedig nagyon jó érzés volt. Gwen ehhez mindig túl sértődős volt, Kevin pedig sosem értette rendesen a bunkóság lényegét, és mindig parasztnak tűntem mellette. Lottban, nő létére megvan az a fajta mocskosság, amit azt gondolom mindegyik férfitársam értékelne, és ami kell egy ilyen beszélgetéshez. Már ha lehet ezt teljes jogú beszélgetésnek nevezni, bár biztos lehet már…
   Elégedetten nyugtáztam reakcióit, s kezeim szép lassan zsebre tettem. Úgy voltam vele, bőven eleget fogdostuk már egymást, nem kell azért túlzásba vinni a haverkodást. Persze, kedveljük egymást, deeeee nem leszünk barátok. És az volt a leggyönyörűbb mindebben, hogy nem is akartunk azok lenni.
- Én mindig csak arra vágyok, hogy a nadrágomban matass, Lott. – sóhajtottam boldogan, miközben egy lekicsinylő tekintettel illettem személyét, csak, hogy érezhesse, hol is a helye. – És az ártatlanságom. – horkantok fel gúnyosan. – Mit tudsz te mégis az én ártatlanságomról, kéééérlek!? – indokolatlanul színpadias vagyok? Ja, rohadtul. Zavar-e bárkit is? Kit érdekel?!
   
   Valószínűleg ha tudná, hogy az ártatlanságom még szóba sem került az igaz szerelmemmel, legalábbis a jelenlegi szerelmemmel, mert igaznak nem hinném, hogy nevezném. Mármint a szó értelmében, igaznak igaz, de abban az értelemben, hogy ő a nagybetűs Ő, meg hasonló nyálas dolgok, na úgy nem. Mármint ezt majdcsak érzi az ember, ugye? Mindegy, nem ezen kell most agyalnom, teljesen felesleges.
   Vállat is vonok, hogy elengedjem, csak aztán jövök rá, hogy Lott is tuti észrevette, de mindegy. Ha tehetném, újra vállat vonnék, de azt már nem tussolnám el anélkül, hogy ne nézne hülyének. Bár azt hiszem pont az ő véleményével nem kéne törődnöm. Na mindegy. Vagyis az, de nem. Hagyjuk már!
- Tudtad Lott, hogy a múltkor ezen a folyosón két negyedikes a falra festett egy karikatúrát rólad, és azt írta mellé, hogy Louise Lott, a hegyi trollok királynője? – kérdezem tőle, teljesen komoly hangnemben. Egyébként tényleg történt ilyen, csak nem az ő neve volt a falra írva, illetve a festménynek szánt valami sem hasonlított rá. Csak ha az ember nagyon akarta, én márpedig nagyon akartam. – Mármint ezt most ne heccelésnek fogd fel. Komolyan megtörtént. – nézek rá, ajkaimon apró mosoly játszik, félősen mer csak előbújni, nehogy rontson a játékon.

                     
   Egyszerűen csak gyűlöltem a tényt, hogy rohadtul mindenki azt hiszi, hogy X lányon mentem már át, én pedig szemlesütve konstatálom, és veregetem képzeletben a vállam, miközben legszívesebben sírni lenne kedvem rajta, hogy nem. Abszolút egyáltalán sosem nem és nem. Nem történt még meg, jó? Mondjuk ki, igen, kérlek, sokkal jobb lesz tőle. És hogy szexelnék-e? EMBER! Tizen-kurva-hét éves vagyok! Ha tehetném, egész nap csak szexelnék.
   Fú, ideje lenne a fejben való kommunikáció dialógusokban való megvalósulását befejezni. Meg úgy mindenféle önmagammal való kommunikációt. Nem normális dolog ez. Asszem. Ahogyan az sem normális dolog, hogy mikor Lott szó szerint felajánlja magát, kissé elpirulok, holott egyáltalán nem kéne komolyan vennem, de közben meg mégis megindít bennem valamit, amit nem kéne. Na jó, nem a tejelválasztást, még mielőtt valaki arra gondolna. El is fordítom kicsit az arcom, nehogy észrevegye, mert akkor lőttek a kialakult imidzsnek, bár szerintem azt már amúgyis baszhatom.
- Csak szavadon ne fogjalak. – dünnyögöm nagyfiúhoz illően. Hiszen egy macsó ezt válaszolná, sőt, mi több. Rohadtul ezt válaszoltam, és most rohadtul büszke is vagyok magamra. Hogy tényleg megtenném-e? Hát, elég szerelmesnek érzem magam úgy Kat felé, de igazából amikor nincs itt, akkor annyira nem tűnik nagyszámnak a dolog és hát egyszer élünk, nem igaz? Amit ő nem akar megadni, még úgy… hát egy évig – ami elég kibírhatatlan időnek tűnik, na jó, az is, marokmarcsával nem lehet kihúzni addig – és más meg itt lenne, és rendelkezésemre bocsájtaná mindenét, akkor miért is ne tenném meg? Már nagyon nagyon nagyon unom a többiek beszámolóit hallgatni a szexuális élményeikről. Legközelebb én akarok mesélni, csak kár, hogy semmi esélyem sincs rá.
   
   Menet közben vállunk kissé összeér, hátam rögtön libabőrös lesz. Nem, James. Rossz fiú! Nincsenek és nem is lehetnek olyan gondolataid. Fú, nagylevegőőő. Észnél kell lenni, nagyfiú. Kissé kacsázva szedem arrébb lépteim, hogy a felesleges érintkezést kerüljem, bár nem egészen vagyok biztos benne, hogy valóban kerülni akarom. Nem tudom, igazából még sosem tekintettem Lottra úgy, most azonban azzal, amit mondott, kicsit megváltozott a nézőpontom. Na de melyik pasinak ne változott volna meg egy ilyen – mondjuk ki – ajánlat hallatán? Nézzünk már rá te jó ég!
   És a poén az, hogy még fokozza. Nem jövök zavarba, de azért elég sokat kell erőlködnöm hozzá, hogy megőrizzem a hidegvérem. Nagyon fura érzés, mert egyszerre érzem szexuálisan feszültnek magam, és egyszerre van jókedvem is, ami a levakarhatatlan vigyort biztosítja arcomon. Mert egyébként elég jól érzem magam, tök boldog vagyok, az meg már más kérdés, hogy be tudnám-e rángatni a lányt az egyik sarokba, mindenféle rosszat művelni, mert igenis, óóó de mennyire hogy be tudnám… rángatni… meg miegymás. Anyám.
- Jaj Lott, látod. Ezért nem veszlek én téged komolyan. – ha lehet fokozni a lekicsinylő és komolyan-abszolút-nem-vevő mosolyt, akkor én ezt most hű de nagyon megtettem. De tényleg, asszem ez a legjobb mód arra, hogy ne vegye észre, hogy igenis vevő lennék én arra a mézes csuporra.

- Jaj neeeeem. Hát honnan tudnánk mindketten, hogy semmi kifogásolni való nincs rajta? – nézek rá vigyorogva. Jön az újabb humorbomba… vagy nem. Kinek mi. Vagy kinek mi nem. Nem mi. Mi? Megrázom fejem, leginkább, hogy a sok hülyeség, meg a folytonosan dialógusozó és értelmetlen elmélkedő ürge kicsusszanjon onnan. – Ezt csak te tudod meg aki már látott öhm… mindent. – nyögöm ki szenvedve. Ja, szenvedve, mert igyekszem erőteljesen minden másra fókuszálni, nem pedig arra, hogy mégis milyen lehet teljes valójában. Remélem azért nem nagyon hasonlít a nagyira, mert abból a látványból bőven elég volt egyszer, azóta sem tudtam kiheverni.
- Talán megmondom majd nekik. Vagy talán szólok nekik, hogy nagyobb és görbébb orrt csináljanak annak a trollnak. Ez majd még kiderül. – mondom sejtelmesen. Bravó, Mr. Rejtély, tényleg. Közben tekintetem a fiúkra vándorol, akik az udvaron szaladgálnak, talán bújócskáznak, vagy tudom is én, arra hasonlít igazából. Szélesre nyúlik mosolyom, és a lányra pillantok. Pillanatnyilag nem igazán tudom, hogy pontosan mit is csinálok, és nem is nagyon megy, hogy kordában tartsam a gondolataimat, mármint a biztonságos vonalakon belül. Útközben a következő boltíves nyílásnál a napfény ránk vetül, kissé hunyorogva figyelem. Erősen gondolkozok, hogy mégis hogyan kéne tálalnom a dolgot, de talán nem is kell annyira megerőltetnem magam.
- Tudod mit, Lott? Gondolkoztam az ajánlatodon, éééés… - hihetetlenül zavarban vagyok, de közben meg izgatott is és nem tudok a következményekre gondolni, vagy, hogy mi lesz. Egyszerűen csak jól akarom magam érezni, és ha lehet, még ennél is boldogabbnak lenni. Kihasználni a csekély időt, amit itt kapunk, élni akarok a rohadt életbe. – Ha sikerül elkapnod… talán azt mondom, hogy benne vagyok. – búgom somolyogva, majd egy fogvillantós mosoly után megfordulok, teszek két lépést hátrafelé, miközben tekintetem szemeit keresik, aztán visszafordulok menetirányba és futni kezdek…