Roxfort RPG

A tornyokat és az egyes épületszárnyakat fedett, árkádsoros hidak kötik össze. Téliszonyosak ne nézzenek le!

Borongós, szeles márciusi hétvége. A nap éppen hogy süt, ám meleget egyáltalán nem sugároz. A hét eléggé esős volt, igy a diákok sokat kuksoltak az iskolán belül. A Roxfort nagy toronyrengetegében, az északi és déli szárnyat összekötő arkádsoros hidon egy magas fiatalember áll. Hosszú talárja lobog, a nyakán egy kötött sál, barna, eléggé hosszú hajával játszadozik a szél. Könyökével neki támaszkodik a hid oldalának, tekintete a csodálatos völgyet pásztázza. Egyik kezében egy óriási pergamentömböt tart, másik kezében grafitdarabot. A pergamenen éppen megelevenedik a völgy képe, az egyik sarokban a Griffendél tornyával.

A környék kihalt, már egy ideje egy diák sem járt arra. Matthew gondolatai egy kis időre a természetről elkalandoznak. Mint mostanában eléggé gyakran, a jövő jut eszébe. A jövő, mely eléggé ködös képpel kecsegtet. A Roxfort már hét éve az otthont jelentette, bár azt remélhetőleg átveszi a Gyógyitóképző Akadémia. Ám általában a magánytól fél a legjobban, hiszen ha kikerül a nyagyvilágba, nincs sok ember, akihez fordúlhatna.

Kissé megrázza a fejét, hogy a negativ gondolatokat kiüzze, majd újra rajzólni kezd. Egy ideje kimondottan sokat rajzól, már kel fog kelleni menni Roxmortsba, egy új tömböt beszerezni. Mostanában eléggé kerüli a társaságot, mióta Mariella elhagyta az iskolát, sokminden összedőlt benne, csalódott magában, hiszen még mindig hibáztatja magát kissé. Még szerencse, hogy a tanulás lefoglalja, és a Dsre is jár.

A tájkép már majdnem kész, és Matthew egy pillanatra megpihenve, nézegeti a grafit alakokat.

Gondoltam szívok egy kis friss levegőt, úgyhogy felöltöztem, és elindultam sétálni. Szerettem egyedül sétálgatni, és nézni a többi Roxfortost, hogy mit csinálnak.

Ahogy az észak-déli összekötő hídon sétáltam, megakadt a szemem egy fiún, aki magányosan állt a hídnál, a völgy felé nézve. Hajába bele- bele kapott a kósza szél.Kezében pergamen és szén volt... Valahogy nem tudtam csak egyszerűen elsétálni mellette. Megálltam, és jó néhány percig néztem. A nyüzsgő diákok mellett a fiú olyan volt, mintha egy burokban lett volna, akinek tudomása sincs a többi emberről körülötte.

A rajz, és ez az egész helyzet felkeltette az érdeklődésemet. Én is imádtam rajzolni. Mögé lopóztam, és belelestem a pergamenbe.

Félelmetesen szépen rajzolt... Úgy adta vissza a tájat, mintha csak egy fekete-fehér fotó lett volna. A fákat tépő szél és a borongós égbolt... Mikor a pergamenre néztem, pont olyan volt, mintha csak a tájat néztem volna.

Nem akartam megijeszteni, úgyhogy halkan szólatam meg:
- Gyönyörűen rajzolsz... Egészen elképesztő. Jaj, majd el felejtettem - csaptam a homlokomra - Sarah vagyok, Sarah Black.

||Miss Black||

A graffital éppen a torony tetejét javitgatja, mert nem tetszik, ahogy sikerült. A borongós égbólt képe is álmegy valami változáson. Minden figyelme a tájképen nyugszik mikor egy halk, lágy női hang hallatszik a háta mögül. Hirtelen felkapja a fejét, ám nem ilyed meg. Amint megfordúl, megpillant egy hosszú barna hajú lányt, és felismeri benne évfolyamtársát, akivel elégé keveset beszélt. Sarah háztársa és évfolyamtársa, és szimpatikus neki a lány, de Matt eléggé csendes természet, és kevés emberrel van közeli kapcsolatban. Megfordúl, és mosolyogva néz a barna hajú lányra.
- Helló. Köszönöm. Én meg Matt Ambrose, örvendek.
Amint Sarahra néz, hirtelen eszébe jut, hogy alányt is látta már rajztömbel a kezében, és egyszer talált egy kimondottan jó rajzot a klubhelyiségben, amit azóta is a tömbben őriz.
- Véletlenül nem rajzolsz te is? – kérdezi hirtelen ötlettel, miközben a tömbből kihúz egy pergament, ami egy óriási kúriát ábrázól. - Nem a tied véletlenűl. A klubhelyiségben találtam, és megtartottam, hogy ha majd megtalálom a tulajdonosát, visszaadhassam.
A lánynak nyújtja a lapot, és közben a barna szemeket nézi érdeklődve.

Ahogy a fiú megfordult, azonnal felismertem. Matt volt az, aki évfolyamtársam volt, és még ráadásul ő is griffendéles volt. Hogyhogy nem ismertem fel?
Csendes fiúnak ismertem meg, aki sokszor egyedül üldögélt a klubhelyiségben. Igazából még nem nagyon beszélgettünk ezelőtt. Sokszor méregettem már, hiszen eléggé hasonló gondolkodásúnak tűntünk.

Meglepetésemre az egyik elvesztett- legalábbis azt hittem- rajzomat nyújtotta át, hogy az enyém e. A rajzot az egyik nyári emlékem alapján készítettem, sokat sétáltam, és ez a ház nagyon megfogott. Hirtelen meg sem tudtam szólalni, csak pár másodperc fáziskéséssel válaszoltam, mire le tudtam venni a szemem a fürkésző barna szempárról.
De, az enyém- mondtam. Igazából nagyon megörültem a rajznak- Köszönöm, azt hittem, hogy elvesztettem.
De tudod mit? Azt hiszem neked adom. Eddig is jó helyen volt nálad- szóltam mosolyogva.
Odaléptem mellé, és rákönyököltem a hídra. A hűvös szél lágyan fújta a hajunkat.
Nem baj, ha csatlakozom?- kérdeztem

Sarah egy pillanatra mintha meglepődött volna, mikor meglátta a rajzot a kezemben. Amint a szemét néztem, kiolvastam belőle hogy ez egy számára értékes kép, ezért meglepett a következő mondata. Meglepett, hogy a képet nekem akarja adni, bár alig ismer, és én a képet megörzésre tartottam meg, hiszen gondoltam, hogy valaki majd hiányolni fogja. Hirtelen nem tudom, hogy mit is mondjak. Közben a lány mellém lépve a korlátra könyököl. Amint háturól nézem, egy pillanatra eszembe jut Mariella, de egy gyors gondolatváltással ejtem a képet. Én is megfordulok, a tájra pillantva, majd a kezemben levő rajztömbből lassan kiszakitom az előbb készült tájképet. Még egy utólsó pillantást vetek rá, meggyőződve róla, hogy készen van. Egy pillanatig nézem a lány mosolyát, majd megszólalok.
- Jó, ha akarod, megtartom, de cserében neked adom ezt. – mondom a völgyről készitett képet felé nyújtva. Remélem, hogy nem fog ellenkezni, és elfogadja. Egy ideig csend hónol majd kis belső unszolgatás után, megtöröm a csendet.
- Persze, hogy nem zavar. – mondom az előbbi illedelmes kérdésre felelve. – És te hogy s mint? – kérdezem rápillantva.

Ahogy a tájat nézem, érzem, hogy Matt még nem fordult meg... Vajon mire gondolhat?
Aztán meghallom a jól ismert hangot... A szakadó papír hangját. Vajon mit csinál Matt? Megfordultam, és szembe találtam magamat vele. Egy rajzot nyújtott felém. Méghozzá nem is akármilyet, hanem azt, amit az imént rajzolt. Neked adom. Mondta. Meg sem tudtam szólalni a meghatottságtól. Tudtam, hogy egy "művésznek" mennyit jelent a rajza. Egy rajz, egy darabka magából az emberből. Egy pillanat, ami fontos volt neki, amiért megküzdött, hogy megalkossa. Igaz, énis neki adtam az enyémet. Egyszerűen tudtam, hogy jó helyen lesz nálla.
- Köszönöm- szóltam remegő hangon.
- Hát, én jól vagyok, köszönöm, habár kicsit hűvös van- szóltam összehúzva magamon a taláromat.
- És te? Hogyhogy csak így egyedül?

Amint Sarah elfogadta a rajzot, én is a völgy fele fordulva, a korlátra könyökölök. A tavaszi szél egyre erőteljesebben fúj, és a hajamat a szemembe söpri. Bár metamorf vagyok, csak a kimondottan szükséges esetekben változtatom az alakom, igy most hagyom, hogy a tincsek össze vissza röpködjenek, bár megrövidithetném őket. Amint Sarah felel a kérdésre, és még jobban összehuzza talárját, eszembe jut, hogy az illem szerint egy hölgyet nem szabad hagyni fázni, és, mivelhogy az én nyakamon ott van egy jó meleg sál, ezen könnyen segithetek. Miközben a tájat szemlélem, könnyedén leoldom a sálamat, és Sarah felé nyújtom.
- Tessék, ezt kösd fel. Biztosan megmelegit. – mondom mosolyogva. Egy rövid szünek, majd folytatom.
- Én is jól, köszönöm. – egy ideig habozok, választ keresve a magányos útjaimra, majd újra belekezdek. – Meguntam a klubhelyiségbeli ricsajt, és sétálni indultam. A diákok nagyrésze nem szeret közvetlen esős idő után a sáros udvarokon járkálni, igy nem hivtam senkit magammal.
Hát ez minden esetre furcsa magyarázat volt, és persze nem is igaz, de reménykedtem benne, hogy ezt Sarah nem veszi észre. Az igazság az, hogy nem volt, akit hivjak, mert mostanában eltávolodtam mindenkitől, csak próbálom leplezni. Tekintetem Sarah arcáról a Grffendél torony ablakaira vándoról, amelyekből máris fény szűrödik ki, bár még nincs este. Túl nagy volt a közénk telepedő csend, igy megszólaltam.
- Jártál ma a gyakorlóterem felé. – kérdeztem teljesen nyugodtan, remélve, hogy megérti a célzást. Természetesen a Ds termére gondoltam, de nem mondhattam ki a rendes nevét, nem lenne ajánlatos Piton elé kerülni vele, még képes velem Veritaszérumot itatni, hogy elmondjam az igazat. És a gyakorlóterem egy mindennapi kifejezés volt, hiszen a hetedévesek rendszeresen jártak ilyen helyekre, a nyilvánvaló okból.

Ahogy álltunk egymás mellett, nem néztem oldalra, de fél szemmel láttam, hogy Matt csinál valamit. A következő pillanatban a sálát nyújtotta felém. Olyan melegség áradt rajtam végig, amit már rég éreztem. Rég volt már hozzám valaki ilyen kedves. Mosolyogva álltam mellette, és a tájat néztem. Csak kis idő múlva tudtam egy köszönömöt mondani, olyan jól esett a dolog...

Nagy a sár, nem sokan akarnak ilyenkor sétálni... Kaptam a választ az előző kérdésemre.
Egyértelmű volt, hogy nem igaz. Többször is feltűnt már nekem Matt, hiszen egy órákra járunk, és egy a klubhelyiségünk is, és mindig egyedül volt. Mikor a klubhelyiségben üldögélt, szünetekben az udvaron, elhúzódva egy csendes sarokba, vagy ahogy az órákra mentünk.
Pedig akadna neki barátja, abban biztos vagyok, hogyha ő is akarná... Vajon mi történhetett vele? Viszont nem akartam neki mutatni, hogy átlátok a dolgokon, szóval egy Hát, igen, kevesen szeretik ezt az időt megjegyzéssel egyeztem bele az ő válaszába.

- Óh, a gyakrolóterem... - kezdtem a válaszba a kérdése után- Igen, ma is voltam ott... Igazából az az, ami el tudja terelni egy kicsit a gondolataimról... Legalább kikapcsolódok kicsit ilyenkor, meg hát, az sem utolsó, hogy legalább normálisan megtanulunk harcolni.- A mondat végén halkabbra fogtam a hangom, én sem akartam, hogy meghallják illetéktelen fülek.

Téged viszont nem láttalak a tegnapi edzésen... Vagy tévedek?- kérdeztem rá. Igazából tényleg nem emlékszek, hogy ott lett volna, de az is lehet, hogy egyszerűen csak figyelmetlen voltam...

Míg vártam a választ egy másik kérdést is feltettem.
- Sétálunk?- Tettem fel a rövid és tömör kérdést. Igazából a híd nagyon huzatos volt, és a lábam is kezdett már elgémberedni, gondoltam hátha van kedve sétálni egyet...

A lány elfogadja a sálat, ami örömet okoz nekem, hiszen szeretek általában segiteni másokon. Ám a tekintetéből, bár a szavai mást mondanak, kiolvasom, hogy észrevette a buktatót az előbbi magyarázatomban. Minden esetre meg kell változzam ebből a szempontból, és ezért is csatlakoztam a Ds-hez. Mármint ez volt az egyik ok. Már nekem is elegem van az egyedüllétből, de sokszor mégis visszakozok, és egyedül maradok. A másik ok temészetesen a fejlődés a párbajban, amiben máris elég jó vagyok, de mindig is szerettem mindenre jól felkészülni, és a suli után soha nem tudhatom, mit hoz a sors. És a tudás soha nem árt, azt senki nem veheti el.
A szél egyre erőteljesebben fújt, és már eléggé zavaró volt az álldogálás a huzatos hidon. Hallgatom Saraht, és kissé bólintok, egyetértésem jeléül. Majd jön egy újabb kérdés.
- A tegnap? Pedig én ott voltam. – mondom egy kissé szomorkás hangnemben. – Ami azt illeti, és voltam az első. Hamarabb mentem, hogy kipróbáljak egy pár kombinált varázslatot, amit a tegnap találtam egy könyvtári könyvben. Biztosan nem figyeltél. – mondom mosolyogva.
Kissé elszomoritott, hogy Sarah a tegnap észre sem vet, már nem mintha valami szembetünő jelenség lennék, de mégis, már átlátszó is vagyok. Hát igen, én csináltam magamnak, én is kell, hogy helyrehozzam.
- Persze, sétálhatunk. – felelem a javaslatra, már kezdték érezni a lábaim a sok egy helyben állást. – Merre menjünk? – kérdezem, hiszen a lányoké az elsőbbség, igy rá hagyom a döntés jogát.

Ahogy szomorúan mondja válaszát elönt az önmardosás.
Egyszerűen igazából tegnap annyira szétszórt voltam, hogy azon sem csodálkoztam volna, ha nem tűnik fel, hogy például senki nincs a DSen.

Pedig nem egyszer volt már, ahogyan kerestem a szememmel a folyosókon, vagy a klubhelyiségben.
Igazából egyre jobban kezdek rájönni, hogy mennyire sok a hasonlóság közöttünk.
Hogy azért mentsem a helyzetet, és ne tűnjön úgy, mintha csak hétköznapi dolog lett volna, hogy nem vettem észre, elkezdek magyarázkodni-ami igazából nem is magyarázkodás, hanem igaz.

- Tudod, édesanyámat tegnap előtt beszállították a Szent Mungoba, azért nem vehettelek észre... Nagyon szétszórt vagyok mostanában - lehajtottam a fejemet, és a földet néztem. Nem igazán akartam kimutatni a gyengeségemet, de véletlenül sem akartam, hogy azt higgye, hogy nem akartam észrevenni, vagy hogy még eddig nem vettem észre sosem.

Miután megkérdezte, hogy hova menjünk, egy pillanatig elkalandozott a tekintetem a barna hajtincseken, amiket a szél kedvére fujdogált, majd összevontam a szemöldökömet, és úgy gondolkoztam...

- Mit szólnál a tóparthoz?- kérdeztem a rövid gondolkodás után
- Persze csak ha neked is jó.  Nagyon szeretek ott sétálni - folytattam, immár mosolyogva...

Igazából tényleg nagyon szerettem a tópartot. Akár leülni egy fa alá, akár a víz mellett sétálni, valahogy mindig mintha egy külön világban lettem volna. Szerettem nézni a sötét víz lassú fodrozódását...

Sarah tekintete kissé zaklatottá válik, amikor elmondom, hogy én pedig ott voltam a tegnapi Ds edzésen. Már sajnáltam is, hogy érződött a szomorúság az előbb a hangomon. Sarah máris belekezd a magyarázkodásba, és amint arról beszél, hogy édesanyja beteg, arcomon aggodalom jelenik meg. Bár nekem nincsenek szüleim, soha nem szerettem hallani, hogy másoké beteg, vagy bajban van. Itt mindig kiütközik rajtam a „segiteni, mintegy hogy ezer idegen” szindróma. Sarah mintha palástolni szeretné a szomorúságot, vagy lehet, hogy gyengeséget, kerüli a tekintetem, és a földet nézi. Kissé megcsóválom a fejem, hiszen nem szeretem ha az emberek palástolni próbálják emberi voltukat. Mert a gyengeségeink is a lényünkhöz tartoznak, sőt, nélkülünk néha nem is lehetnénk olyanok, amilyenek. Persze, néha hátrányt jelentenek, de sokszor előnyt is. Kissé közelebb lépek, és ha engedi, az állát könnyedén érintve, felemelem arcát, és a szemébe nézek.
- Ne szégyeld… - mondom, befejezetlen hagyva a mondatot, hiszen tudhatja, mire értettem.
Arcomon egy bátoritó mosoly jelenik meg..
- És ha nem zavar, hogy megkérdezem, hogy érzi magát, jobban van már. – folytatom, miközben lassan elindulok a hidon, és érdeklődve várom a választ.
Látom, amint tekintete egy ideig elidőzik az arcomon, vagy lehet, hogy a hajamon, majd szemöldökráncolva gondolkodőba esik. Kissé elmosolyodok, a helyes kis redőkön, amiket a gondolkodás a homlokán eredményez. Majd jön a javaslata, amit rögtön helyeslek is.
- A tópart jó lesz. Én is szeretek arra sétálni. – mondom mosolyogva, miközben lépkedek a huzatos hidon.

//Bocs a késésért.//

Ahogy lehajtottam a fejemet, ő közelebb lépett, és finoman az államhoz érve, felemelte azt, így éppen a folyó szín szemeibe nézek. Ahogy ezt tette, bizsergetés futott végig rajtam.
Ahogy mondta, hogy ne szégyelljem, beláttam, hogy igaza van. Hiszen miért is titkolják az emberek a másik elől ennyire az érzéseiket? Miért is titkolom én Matt elől... Hiszen ő annyira... Annyira... Megértő, és valahogy úgy érzem, mintha már évek óta ismernénk egymást... Annyira félnek az emberek az érzések kimutatásától, hogy inkább elfolytják azt, és inkább örlődnek magukban? Felesleges... És erre Matt döbbentett rá.

Ahogy belegyezik a tópartos ötletbe, szépen lassan elindulunk...


Folyt.köv a tópartnál ;) :D


//Neked szabad ;) ;D//

// C.C.  -  csak azért is Christine ;D //


Adam egy kivételesen szép tavaszi délutánon úgy döntött, hogy kimegy az udvarra.
Szinte bebarangolta az iskola egész területét.
De valamiért úgy érezte, nem akar bemenni.
Ezért a kiindulás pontból, vagyis az Északi udvarról elindult az Észak-déli összekötő híd felé.
Kicsit megint furán érzi magát... nem tudja, hogy egyedül akar lenni vagy barátokkal ismerősökkel.
Olyan furán nyugodt napja volt, mindegyik tanár megdícsérte, természetesen Piton nem, de ma valami csoda folytán nem kötött bele a munkájába.
Muszáj lesz egy kicsit megint egyedül lennie. Igen este megint kirepül, akkor jól esik egy kicsit a magány.
De most még élvezné a barátai társaságát.Talán összefut valaki ismerőssel... Reméli.
A hídhoz egyre közelebb érve egyelőre még csak egy ember sziluettjét vesz ki, még közelebb érve már arra is fény derül, hogy ez az illető egy lány.
Méghozzá C.C.
Odalép mellé.
- Szia C.C. - tanult az átváltoztás órán majdnem kialakult incidensből, ami amiatt robbant volna ki, mert Adam le Christine-ezte a lányt. :D
Megpróbál beszédbe elegyedni vele.
- Mi újság?
Értelmesebb szavak nem jöttek ki Adam száján. ;D

//Adam//

Hihetetlen, de szabad a délutánja. A csajok sem találtak ki semmit mára, a tanároknak sem tartozik semmilyen büntetőfeladattal, de még a házijait is befejezte már. Szóval van egy csomó ideje vacsoráig. Ennek azért is örül, mert már réges-rég megígérte a kicsikéjének, hogy kimennek az udvarra, és játszanak.
Fogja a sípját, amit arra használ, hogy visszahívja a görényét, majd magával az állattal, aki a nyakában helyezkedik el – ez csak a kisállatnak kényelmes, mert közben Cc-nek igencsak húzza a haját. 
Kimennek az udvarra, és az állatka már rohan is a szabadba. Hiába engedi el többször is, ilyenkor mindig úgy viselkedik, mintha életében először szaladhatna, érezhetné a fű simogatását, a különleges illatokat, amiket  a szél sodor felé.
Adam is egy ilyen pillanatban talál rájuk a hídon, épp kifelé igyekeznek az udvarra – jobban mondva csak a lány, mert a görke ki tudja, merre jár már.
- Szia Adam! – köszön a fiúnak, majd megfújja a sípot, nehogy messze menjen tőle az ő kedveskéje.
Nem kellett volna olyan gyorsan a sípért nyúlnia, mert a srácnak ideje sincs, hogy felocsúdhasson, mert már egy vadas színű görény csimpaszkodik a cipője orrába, és sehogy se akarja elengedni.
- Bi! – kiáltja el magát a lány, és azonnal hajol is le a vad állatkáért, aki ha nem is szívesen, de morcos képpel végül elengedi a jövevényt, és hagyja, hogy a gazdasszonya megszorongassa. Válaszul pedig arcon nyalogatja, amitől CC elvigyorodik.
- Ne haragudj rá! – mentegetőzik, de olyan hangsúllyal, ami inkább csak azt fejezi ki, hogy ő egyáltalán nem bánja a görénye vadságát. – Éppen kihoztam egy kicsit levegőzni, s ilyenkor még vadabb a lelkem…

// Christine //


Egy támadás Bijoutól...
Mérlegelte a helyzetet Adam, majd az állatka kissé morcosan elengedi a fiú cipőjét és C.C. felemeli, majd simogatni kezdi.
- Semmi gond - szól mosolyogva, és ő is megsimogatja az állatot, már ha a gazdája és ami a legfontosabb az állat is engedi.
- Aha, értem - szól megértően amit C.C. elmondott.
- Emlékszem mikor még elsőben feltúrt egy kukát a King's Crosson - nevet, majd eszébe jutnak az emlékek amikre néha szép máskor rosszként emlékszik.
Az év még jól kezdődött, de az ősszel rosszabra fordult aztán szakítottak Kayjel... Legalábbis Adam így tudja hiszen a lány nem nagyon keresi a fiú társaságát és ebből egyértelműen a szakítás ténye látszik.
De legalább nem utálják, és ez már egy jó dolog. :)
- Még rengeteg időnk van a vacsoráig.
- Ha esetleg majd visszaviszed akkor nincs kedved kijönni és repülni egyet a gyakorlópályán?
- Ha már ilyen szép az idő... - ezzel be is fejezte a társalgást és várja Christine válaszát.

//Adam//

- Noooooooon! – kiáltja el magát, amint meglátja, hogy a srácnak nem volt elég annyi, hogy a görénye a lábát kezdte trancsírozni, most még meg is akarja simogatni. Azonnal hátrább rántja a kezét, amiben a kicsi állat már nyaldosni is kezdi a szája szélét.
- Azt akarod, hogy leharapja az ujjad? – förmed rá a fiúra, de közben azért kezd lenyugodni. Simogatja a görény fejecskéjét, aki szinte már dorombolna, ha macska lenne, de nem az, így a szeme azért kíváncsian forog körbe-körbe, azt nézve, kit is vehet ismételten célba. Valahogy Adam nagyon bejött neki, ami nem igazán tetszik Cc-nek, mert nem szereti, ha a kis kedvese mindenkinek csak úgy neki megy.
- Repülni? – csillan fel a szeme. Naná, hogy van kedve, hiszen nem tudná megmondani, hogy mikor nem lenne. Bár bűntudata van egy kicsit Bijou miatt, mert oda nem viheti, nem hagyhatja magára. De a repülési vágya gyorsan legyőzi az állatkával érzett érzetét.
- Rendben – válaszol végül. – Beviszem Bit a helyére, adok neki egy kis finom falatokat – ami nem más, mint szárított hal, amivel a teknősöket etetik. – S mondjuk 10 perc múlva találkozunk a pályán. Okés?
S ha a fiú rábólint, már rohan is el, néhány puszit nyomva a kedvencének, aki morcos arccal figyeli a folyosó másik végét, ami mögött ott lenne a szabadság. Helyette megint a bezártságot kaphatja, bár a jutifalatok azok mindig csábítóan hatnak rá.

// Christine //


Adam egy kissé meglepődik azon, hogy milyen habitussal förmed rá Christine.
Megérti, hogy vad egy kicsit, de azért annyira mégsem lehet az, vagy mégis?
- Bocsi - szól és egy kicsit lesüti a szemét, de látja, hogy C.C. is kezd megnyugodni.
Bijou-nak nagyon szimpatikus Adam... ezt valahogy a fiú is észreveszi mivel az állatka egyfolytában felé kacsingat és nyújtogatja a nyakát.
- Igen repülni.
- Remek - elmosolyodik, mivel örül neki, hogy a lánynak is van kedve repülni.
- Oké... akkor 10 perc múlva a gyakszi pályán.
Ezzel le is zárták a beszélgetésüket és mindketten a kastélyba indulta sietős léptekkel.
Adam gyorsan bement egy-két ajtón, aztán megmászott pár lépcsőt a Griffendél toronyig.
Majd elhadarta a jelszót a Kövér Dámának és már keresztül is futott a klubhelyiségen és fel a szobájába.
Az ágya alatt féltve őrzött csillogóra fényesített seprűjét nagy gondossággal és odafigyeléssel kivette majd ismét lerótta az utat de ezúttal visszafelé.
Majd a gyakorló pálya felé vette útját.


// Akkor folytatás a Gyakorlópályán ;) //

[ Abbey ]

Már maga sem tudja, hogy akkor, miért is kérdezte meg Abbey-t lenne-e kedve valamikor, valahol összefutni vele, és beszélgetni. Azt a döbbent arcot, melyet a háztárs akkor vágott, talán soha nem fogja elfelejteni…
Na igen, egy rendes ember ezen már meg sem lepődik, hiszen nem arról volt híres, hogy bárkivel is csak úgy szóba elegyedjen. Nem, Ő mindig olyan felsőbbrendűen, és kimérten tudott viselkedni, ahogy nem méltó egy hugrabugoshoz. A könyvtárban történtek, a parkos, majd a csónakházas események, azonban ha akarta, ha nem, ha beismerte, ha nem, sokat változtattak rajta, az azóta eltelt pár napban. Már olykor-olykor lopva rajta feledte egy-két közelibb társán a szemét, feltűrte a pulóvert, és láttatni engedte a heget, és sétálás közben ugyan megmaradt a fejtartás, és a felhúzott orr, ám már rá-rápillantott azokra, kik eddig soha nem láthatták a hidegkék íriszeket. Megváltozott... tagadhatatlanul...

Lassú, nyugodt léptekkel haladt végig a folyosón, cipője alig keltett valami kis zajt, talárja hang nélkül suhant utána, körbeölelve a törékeny testet. Miért ezt a helyet adta meg Abbey, fogalma sem volt. Ám nyugalom szempontjából az tökéletesen megfelelt. Nem szerette volna, ha esetleg kihallgatják, miről is beszélnek… Senkinek semmi köze. Ha egyáltalán elmondja neki, miért is olyan nyúzott, ha rákérdez, ha észreveszi a heget, ha…
Megrázta a fejét, és az apró fintor újra kiült a rózsaszín ajkak szegletébe. Biztos, hogy ezt kellene tennie? Mély sóhaj, amint kinyitja a hídra vezető ajtót, és átlépi annak küszöbét…

A késő délutáni nap fényében pillant el a csónakház irányába, ahol nemrég egymásra találtak Davisszel. Gyanakodva pillant körbe, hogy valaki látta-e amint idejött. A találkozóig még volt pár perce, Abbey is amondó volt, hogy ilyen tájt találkozzanak, közvetlen a hugrás kviddicsedzés után. Persze arra nem számított, hogy miután megkérdezi az órán Abbey-t napokra rá, Ő a mólónál fog csókolózni Davis Perryvel, ami egyébként nem lenne akkora kuriózum, ha nem pont Róla lenne szól. Félmosollyal az ajkain idézte fel azt a viharos napot, ami megpecsételte a sorsát, felkavarta minden idegszálát, s újfen olyan érzéseket ébresztett benne, melyek túl régóta kerülték el...
A fekete szőttes meg-megvillant a talár mentén, ahogy a hídon sétált. Benne ott rejlett a könyv, amit nemrég olvasott, s amelyre anno a Parkban rálógott a fiú kabátja.

Különös,hogy éppen aznap kérte meg Abbey-t... Micsoda egybeesések... Álmában nem gondolta, hogy ekkorát fog változni az élete egyetlen Vele eltöltött nap után...
Értetlenül meredt maga elé, elunva a sétálást, újból körbepillantott, és halk sóhajjal felhúzta magát a híd széles kövezetére. Most úgysem látja senki, vagy ha igen, hát csak rajta, kürtölje szét…
Hidegkék íriszei a távolba meredtek, és a múlton gondolkozott... Boldog volt, de félt is...
Még mindig nem akart megnyílni, de valakinek muszáj volt, és erre ki más lehetett volna alkalmasabb, mint Abbey, akire bármikor számíthatott, mégha Julia olyan volt, amilyen…

Rápillantott az órára, vele együtt az az alatt húzódó hegre. Lassan emelkedett a jobb kéz, és siklottak végig annak vonalán az ujjak. Elméjében körtáncot jártak az emlékek, biztos, hogy beszélni akar erről?…
Mély sóhajjal vette maga elé vette a táskát, melyben benne lapult a könyvecske. Éppen csak kinyitotta, amikor halk surrogást hallott a háta mögül. Ösztönösen ereszkedett le jobbja, és ragadta meg a pálcát rejtő kapcsot, melyet, ha kinyit, az láthatatlanul, és engedelmesen siklik a kezébe. Nem veszi elő, csupán kinyitja, bármi történjék is… Végül nem bírja tovább, megfordul, és szembetalálja magát a seprűjén ülő Abbeyvel.
- A frászt hoztad rám… - csóválta meg a fejét, miközben háta mögé rejti a karját, és visszacsukja a pálcát rejtő kis kapcsot. Nem száll le a helyéről, újabb meglepetésre okot adva, csak elpakolja a könyvet, és feltűri a talár ujjait… A heg megmutatkozik, de ezúttal nem takarja el, ha a háztárs kérdezni akar, hát csak rajta…de óvatosan...

*Alig pár nap telt el, hogy Julia bájitaltanon megkérdezte tőle, hogy nem akarnak e összefutni valamikor, valahol... Na az a meglepetés, amit akkor okozott még a találka napján sem múlt el. Az az arc, amit akkor vágott... na arról akár tanulmányt is lehetett volna írni, ami a varázsvilág legbénább és legmeglepettebb boszorkánya címet viselhette volna. Tény, Juliat öt éve ismerte, s egy olyan lány bontakozott ki előtte, aki ritkán vetemedik olyanra, hogy órákon kívül bárkivel is találkozzon, még ha az az illető esetlegesen egy jó barátnője. Mert Abb, Ju-t nagyon jó barátjának tartotta ahhoz képest, hogy szinte csak órákon látták együtt őket. De, ő mindig is kereste a lány társaságát. Maga sem tudta miért, de szerette, az olyan típusú embereket, mint a milyen évfolyam és háztársa volt.

A meghívás előtti napokban, még teljesen másképp viselkedett. Valahányszor találkoztak, ott volt a gőg a szemében, a felemelt orr, a büszke jégszín íriszek. A Jégkirálynő... tipikus. De mit van mit tenni, vannak ilyen emberek. S persze Abb, egyáltalán nem volt rossz véleménnyel a lányról, sőt. És ezt elég sokan tudták, hogy a Hugra CSK-ja mennyire... hogy is mondjam keresi a Jégkirálynő társaságát. Volt, aki ezt rossz szemmel nézte, olyan, aki nem tarotta a Hugrába valónak Ju-t, de persze ezeket az embereket rendszerint helyre tette Abb, és minden jó is lett.
Aztán jött az a nap... az a bizonyos, furcsa, sokat sejtető nap. A reggel is furán indult, s a továbbiak sem változtattak az ötödéves fura érzésén, hogy ma történni fog valami, valami...csak ő maga sem tudta, hogy mi. Aztán jött a bájitaltan, a jó kis feladat, a meghívás – ami kicsit padlózta a lányt -, a sikeres bájital elkészítése és a K osztályzat. Tényleg furcsa és jó is volt a nap. De persze a találkozójuk volt, az amit valószínű Abb megérezhetett. Időpontnak az edzés utáni szabad órákat beszélték meg a lányok. Többek közt azért, mert Abb úgy érezte szüksége van fizikálisan lefáradnia, s edzőtársain kitöltenie mindent, hogy ne az éppen megnyílni készülő Ju-t küldje vissza csigaházába az esetleges fura megnyilatkozásaival és kirohanásaival. Bár ismerte már a lány annyira, hogy lehet, nem történt volna semmi ,de jobb volt nem kockáztatni.

Az edzésnek vége lett, kellőképpen megnyuvasztotta a csapatot, láthatólag elég kevés embernek maradt kedve gyalogosan visszamenni a kastélyba. Mindenki jobbra-balra dőlt, mikor földet értek, de kiválóan játszottak, egyre jobban. Csak jó lenne, ha leszoknának már a folytonos késésekről, mert az baromi idegesítő... Arra viszont még nem jött rá, hogy hogyan is lehetne megzabolázni a rendetlen csapatot... De majd rájön, ha addig él is... Rájön!
Tehát a fárasztó edzés és kiabálás után seprűn száguldott a kastélyba, s a megbeszélt helyre is. Ott igen halkan libbent Ju mögé, aki a híd peremén üldögélt és egy könyvet olvasott. Mögé suhant, ezzel persze a fárszt hozta a lányra. Még sem fáradt el eléggé... ha elfáradt volna, nem lett volna kedve itt poénkodni. Ju meg is dorgálta, majd elpakolta könyvet, feltűrte a ruhája ujját s Abb felé
fordult.*


-  Szija Ju. - köszönt vidáman. - Bocs, ha megijesztettelek, viszont azt nem mondhatom, hogy nem volt szándékos. Azért azt reméltem, hogy tán csak nem átkozol le. - nevetett a lány, mert nem kerülhette el a figyelmét Ju mozdultat, mikor meghallotta maga mögött a zajt. Azt pedig már tudta, hogy mi rejtőzik a lány talárjában.

- Látom unatkoztál, azért próbáltam sietni, de mit van mit tenni, az a késős csürhe... - tette hozzá nevetve. Persze, ezt nem gondolta teljesen komolyan, de jó volt elmondani valakinek. Katnek csak nem mesélheti el, hogy már megint elkéstek a többiek... Vagy Lyrának, Freddienek... esetleg a többieknek. - Mit olvastál? - tette fel a kérdést, s ismét végig követte a már nem létező mozzanatot, s ekkor siklott tekintete évfolyamtársának kezére. A hegre.

*Arra a hegre, amit eddig még soha nem látott, pedig egy szobában laktak öt éve. S mégis, ez a dolog eddig elkerülte a figyelmét... akarattal? Vagy akaratlanul? Ez jó kérdés... Lehet, teljesen megadta a lánynak a titokzatosságot, s nem is figyelte, hogy mi van rajta, vagy... vagy olyan jól titkolta? Elgondolkozott... Tekintetét a hegen felejtette. Eszébe sem jutott, hogy Ju esetleg észreveszi, hát hogyne venné észre, hiszen csak látja, hogy mit néz. Hirtelen elkapta a barna szempárt a társa csuklójáról, s a jégkék íriszekbe fúrta kíváncsi tekintetét.*

-  Szóval, mit is olvastál? - tette fel ismét a kérdést, ha eddig nem válaszolt volna a lány, bár ha válaszolt, azt sem biztos, hogy meghallota. Lekötötte figyelmét az a dolog.

*Megvárta míg válaszol, majd hogy oldja a dolgot, s magában döntésre jusson leugrott a seprűjéről, letámasztotta, majd odatelepedett a lány mellé. Figylmesen végig hallgatta annak válaszát, esetleges extra hozzáfűni valóját a könyvvel kapcsolatban, vagy kérdéseit. Mindeközben tekintetét mélyen a lány szemeibe fúrta, hátha...hátha felolvadt odabent valami, és végre megismerheti ki is az a Julia Woodrow... Igen, elhatározta magát. Öt év ismeretség után, most végre megismeri barátnőjét!*

[ Abbeybaba  :D ]

Még nem tudta, vajon meg fogja-e bánni, hogy akkor elhívta beszélgetni Abbey-t, de valakivel muszáj volt beszélnie Róla… Abbey... nos, Ő pont az a személy volt, aki a végletekig kitartott mellette, pedig talán nem is érdemelte ki. Nos, talán itt az ideje, hogy meghálálja, vagy legalábbis nyisson felé. Az elmúlt időszak szinte teljesen megváltoztatta, újjászületett Davis mellett. Alig egyetlen nap, és mégis másképp látta a világot. Nem, a stílusa, a fennköltsége ugyanaz maradt, mint annak előtte, nem lett előzékenyebb, kedvesebb, csupán eleddig egyetlen emberrel, vele, és senki mással…
Még volt visszaút, akár vissza is lépkedhetett volna a klubhelyiségbe, de nem akart. Abbey nem érdemelné meg, hogy cserben hagyja ily rút módon.

Egy apró sóhaj, és egy félmosoly. Vajon a lány mit szól a Davis, és közte kialakult érzelmekhez? Vajon…? Megannyi kérdés, melyre választ várt, és amelyről tudta, idővel fel is lebben róluk a fátyol csupán neki is engednie kell egy picit.
Az engedés megtörtént, innentől már nemcsak rajta múltak a dolgok. Lassú léptekkel sétált el az ajtótól pár lépést, és telepedett fel a hídra. Maga a mozzanat is annyira elütő volt, a mindig pedáns lánytól, hogy nem csodálkozott volna, ha másoknak szemet szúr. De nem érdekelte, ahogy eddig sem, és ezután sem. Kivételek persze vannak, de az olyan helyzetekben még most sem félt volna pálcát ragadni, és figyelmen kívül hagyni olyan mások szemében talán cseppet sem aprócska tényt, hogy háztársra nem szegezünk varázstárgyat. Ha csak egyetlen is közülük megkérdőjelezi a tetteit, nos, nem lenne a helyében.

Kósza félmosollyal nyitotta ki a könyvecskét, amikor halk suhogást hallott a háta mögül. Egy mozdulattal a kezében volt a míves fadarab. A lopakodó ki más is lehetett volna, mint a kviddiccsapat kapitánya. Futó mosoly, szinte olyan halovány, hogy alig látni, majd becsukva a könyvet rejtette kezét el, és kapcsozta össze a pálca rejtekét szolgáló varrott zsebet. A lány persze nem volt vak, tudta jól, ha felbosszantják a Jéghercegnőt, honnan is kerül elő pillanatok alatt az a bizonyos kis tárgyacska.
- Á dehogy, nem vagyok én annyira hirtelen. Csak nem tudtam ki settenkedik a hátam mögött. – válaszolta hűvösen, de a hangnem, mégis olyan más volt, mint általában… Észre kellett vennie a háztársnak.

- Késős csürhe? –kérdezett vissza reflexből. – Ejnye-ejnye, hogy beszélhet így a csapatáról egy kapitány? – a mondat végére kiszélesedett az iménti ajakgörbület, és már Abbey is láthatta azt a bizonyos arcot, mely a maszk mögött rejtőzött évek óta.
Futó pillanat csupán, ahogy a pulóver ujja felcsúszván láttatni engedte a hosszú heget. Megborzongott, majd a lányra emelte a hidegkék lélektükröket.
~Neki is feltűnt… ~ Egy mély sóhaj, de nem tette szóvá a dolgot, ezzel is jelezvén, nyitottságát, ám azt is, hogy ha kérdez, óvatosan tegye…

- Ó, most kivételesen nem anyám művét. –lóbálja meg a könyvet, amiből széles ívben kirepül a könyvjelző. Megcsóválja a fejét, előveszi a pálcáját, majd elmormol egy invito-t, és az egészet a táskába süllyeszti.
- Nem ajánlom, hogy kiröhögj. – emeli vissza a tekintetét, ezzel is kis fűszert adva a beszélgetésnek. Talán érdekesen fest az „új” Julia, de egy cseppet sem zavarja, sőt, lassan kezdi mulattatni a helyzet immáron tapintható komikuma. Na igen, a vihar előtti csend, már ha vihar lesz.
Egy gondolat, egy fiú, és elfordulva újra a csónakház felé néz. Felsóhajt, és éledező kíváncsisággal nézi, ahogy Abbey mellé telepszik.
- Talán feltűnt, hogy nem a könyv miatt akartam veled találkozni… - kezd bele, aztán a mondatnak vége szakad, mintha elvágták volna. Segélykérően fúrja a lélektükreit a lányéba,e mintha azt mondaná, dugóhúzó módszerrel kell kiszedned belőlem, egyedül nem biztos, hogy menni fog… Az álca visszacsúszik, immáron csak a szemek árulkodnak az odabent zajló lelki tusákról...

[Olvadásnak indult Jéghercegnő]



* Kellőképpen ráhozta a frászt Ju-ra, s ő ezt láthatólag rossz néven vette, mert a mozdulatsora egy pálca előkerülését sejtette. Ezt persze Abb gyorsan egy mókás megszólalással el is került. Szerencsére Ju sem volt olyan hirtelen, s nem átkozta le őt a seprűjéről. Sőt, a válasz, amit a megjegyzésére kapott.. nos olyan más volt. Nem Julia volt... Illetve ő, de mégsem ő.
Aztán váltottak, s a hugrás CSK beszámolt az elmúlt órákról, az edzésen történtekről, amit persze barátnője nem hagyott szó nélkül. Mármint, hogy hogy beszélhet a csapatáról úgy.
És a végén... a végén elmosolyodott. Nem olyan teli szájjal, mint ahogy Abbs, vagy Hannah szokott. De mosoly volt. Egyszerre, mintha látni vélte volna a lepattanó viasz darabokat, amelyek eddig a lány maszkját képezték. Mintha kalapács csapott volna egy ablaktáblára, úgy hullott darabjaira az a Julia, akit Abbs az elmúlt öt évben ismert.
Ledöbbent. Amit látott teljesen letaglózta. Nem volt elég a „meghívás, most még ez is...
A fiatal lány hirtelen nem tudta, hogy hová legyen, s mit mondjon. Első körben csak állt ott, barátnőjével szemben, s nem tudott megszólalni.
Nem, nem akart rá kérdezni, hogy mi volt ez. Elsőre, így most nem. De elhatározta, hogy a beszélgetés végére kideríti. Lám, jól sejtette, hogy fontos lesz ez a mai nap.
Majd gyors váltás. Arcát a megdöbbentről az érdeklődő és bőszen mesélő kinézetre varázsolta, majd bele is kezdett, a „csürhe” megmagyarázásába.*

-  Hogy hogy? Hm, hol is kezdjem. Asszem az elején... a legkevesebbet Kat, és Mike késett... ők voltak, akik nem. A többiek... hááát... azt hiszem nem minősítek. Bár ez legyen a legkevesebb. Ezt leszámítva szuperül játszanak, még pár ilyen kemény edzés, s le kell hogy seperjük a Griffendélt a pályáról. - mondta minden magabiztosságával a lány.

*Majd óriási vigyorral folytatta. Sugallván, hogy egyelőre még ő sem ilyen biztos magában, de szeretné elhitetni ezt, s nagyon bízik a csapatában.
Abb tekintete a könyvre vándorolt, aztán kérdezett... Elsőre nem is vette észre a heget... Ismét meglepetés. Ju-tól ez már a harmadik. Mi vár még rá, ma?
A válaszból megtudja, mit is olvas épp a lány. Kivételesen nem édesanyja egyik művét. Eközben a hugrás lóbálni kezdi a könyvet. Eredmény? A könyvjelző szép ívet hoz, majd landol a földön. Abbs már épp röhögni kezdene, mikor leesik neki, hogy ki is az, aki a párkányon ül. Valószínűleg ez a lány az egyetlen, akit még soha, semmilyen körülmények között nem nevetett ki. Soha nem parodizálta, soha nem tett olyat felé, amit mindenki más felé meg merne tenni. Ju valamilyen értelemben Tabu volt. A Tabu.
Apró mosoly jelenik meg a szája sarkában, mikor a párkánybirtoklótól dorgáló szavakat kap. Ezek a szavak mégsem olyanok... nem olyanok, mint eddig... Pont ezért engedi meg magának a következőt.*

-  Én? Soha. Honnan veszed, hogy megtenném? - mondja, majd az apró mosolyka valódi, baráti, csipkelődő mosollyá szélesedik.

*A kis közjáték után, Ju réveteg és vágyódó tekintettel néz a távoli tó felé.
~ Vajon mi van ezzel a nővel? ~
Leugrik a seprűjéről, letámasztja, majd felküzdi magát Ju mellé a párkányra. A lány vár pár pillanatot, majd bele kezd... Illetve mégsem. A mondat felénél abbahagyja. Abbre néz. Szemeiből, most nem a hideg fennköltség sugárzott, valami más. Valami olyan, amit egyelőre nem tudott hová tenni. A szempár, ami rá tekintett... kérlelő volt. Azt sugallta, hogy mindent megtudhat, ha a kérdéseit jókor és jól teszi fel.
Az arc, amelyről korábban leolvadt a maszk, most ismét megszilárdul, s csak a kéklő íriszek mutatják, hogy ez a lány, nem az, aki napokkal ez előtt volt. Nem az, aki öt évig volt.
Akkor legyen. Arca komolyra vált, majdnem komorra. Majd gondolatait összeszedi, s bele kezd.*

-  Igen, az elmúlt percek eseményei erre engedtek következtetni. - nyitott a lány. - Én nem tudom, hogy konkrétan mi miatt találkoztunk, aminek persze nagyon örülök, de biztos vagyok benne, hogy azóta is történt valami, mióta megbeszéltük a találkát.

-  Tehát, ha nem a könyv, akkor? - szemeit továbbra is a jégszín íriszekbe fúrta, s azon gondolkozott, hogy hozzá fűzzön e még valamit.

*Majd Julia tekintete azt árulta el, hogy igen. Kell, hogy mondjon még valamit. Kell, hogy hozzá fűzzön még valamit.*

-  Talán szeretnél... elmesélni valamit?- tekintete végig futott a lány karján, s a hegen állapodott meg.

*Feltűnően.
Láthatóan.
Direkt.
A labda most Juliánál volt. Bele kezd, vagy továbbra is elhallgatja? Esetleg, van valami más is, s abba kezd bele, hogy erről ne kelljen beszélnie? Esetleg az, ami láthatólag nyúzottá tette a lányt?
Volt valami fura érzése a fiatal hugrásnak, hogy köze kell, hogy legyen a hegnek a mai találkozójukhoz, ha nem is közvetlenül... *

[ Abbey ]


Ez a nap tényleg más lesz, mint a többi…
Soha nem hívta még találkozóra a másikat. Soha nem beszélgettek úgy, mint két jó barátnő, és soha nem mosolyodott el előtte.
Fürkészően, de mégsem feltűnően figyeli Abbey minden rezdülését. A szemeit, az arcát, a mozdulatait. Fél perc is elég volt hozzá, hogy tisztában legyen a helyzettel, és annak súlyosságával. Zavarban van, nem tudja hova tenni a váltást. Hát persze. Öt évig csak a maszkot látta, melyen senki, és semmi nem volt képes áthatolni, és az most egyszerre minden előzetes jel nélkül darabokra omlik előtte. Már azon se lepődne meg, ha a lány feltenné a tízmillió galleonos kérdést, miszerint most szórakozik-e vele. Ezt az utat azonban maga választotta, egyedül kell végigmennie rajta…

A hidegkék lélektükröket előbb a kövezetre, majd a másikra szegezi, és apró mosollyal a szája sarkában hallgatja a magyarázatot, miért is csürhézi a csapatát egy kapitány. A témát lezárja, és másra tereli a szót, történetesen a kezében tartott könyvre. Apró lóbálás, egy könyvjelző, és máris kiesett a visszavett szerepből. Ám Abbey elmosolyodik, mégha csak haloványan is, és ez már megérte a beszólást. Csupán a szempillája rebben a játékos szavakra, a mosoly kiszélesedik, ám a stílusa megmarad.
- Csupán, mert nyitottabb vagyok a kelleténél… - nem fejezi be a mondatot, a szavak magukért beszélnek. Egyfajta jelzés is a másik fél számára, innentől komolyabb lesz a hangvétel, már ha egyáltalán sikerül megtennie azt, amire készül.
Egy pillantás a Tó felé, egy félmosoly, mintha az akire gondol erőt adna neki a folytatáshoz…

Belekezd, ám a felénél újból abbahagyja. Nyílt tekintet, furcsán csillogó, és több mindent képes egyszerre közvetíteni, mint ahogy azt bárki is gondolná. Egy mély sóhaj, csend, melyet csupán a hűvös szél kavar fel. Nem megy. Még nem…
A csapatkapitány arcáról is leolvad a mosoly. Komolyan pislog háztársára, mint aki nem tudja, hogy most szabad-e kérdezni vagy sem. Végül megszólal, és a lány már tudja, hogy hosszú estéjük lesz…
A kezdeti mondatok érdekesen keverednek, mint a pohárban a koktél elemei. Egy lépés előre, egy lépés hátra. Elfordítja a fejét, nem tud a szemébe nézni. Már nem…

- Én... –szólal meg újra, de nem tudja folytatni. Kérdés, és találat. Csak annyit kellene hozzáfűznie, hogy igen, nem emiatt, hanem…
Segélykérően pillant a Tó felé, az eddig szorított vonások ellágyulnak, ahogy a távolban felderengnek a fiú körvonalai. Kivetülés csupán, de számára mindennél többet jelent.
Lehunyja a szemeit, és Davis alakját maga elé idézve bólint egyet, majd nyitja szólásra a száját.
- Valóban nem. – vallja be, amit a másik már önmagától is pontosan tud. Időhúzásra játszik, egy ilyen súlyú dolgot, nem két perc alatt fogja az ember kibeszélni magából. Annál sokkalta fájóbb élmény, melyről eleddig csak egyetlen emberre volt képes beszélni… Vele…
A jégkék íriszeket takaró szemhéjak felemelkednek, és a kérdezőre vetülnek…
- Én… engem… - lesütötte a pilláit, és újfent a Tavat kezdte el fixírozni. Nem tudta, hogy kezdje. Davissel teljesen más volt, Ő kerek perec megkérdezte. Persze, ha akart volna, akár azt is megtehette volna, hogy nem válaszol. – Te csak a pletykákat hallhattad. – szólalt meg hirtelen – De kevesen tudják, mi a valóság. Az, hogy egy mardekáros miatt, végzősök megkínoztak egy elsőévest... Akkor szereztem ezt itt… - mutatta fel a bal kezét, melyen élesen világított a csuklót éktelenítő heg. A heg, melyet oly sok évig takart, és ami megváltoztatta az életét…

[Zsüli]

*Abb megjegyzésére, élcelődő válasz... Nyitottabb? No igen, nyitottabb lett a lány, és nem is kicsit. Furcsa volt látnia barátnőjét ilyennek, de a hugrás nagyon örült, hogy végre kiszabadult saját üvegkalickájából Julia, és ismét él... Illetve... szóval Abbey nem ismerte őt Az előtt... nem tudta milyen is volt, mert az első év, az... olyan... szóval gyorsan eltelt és akkor nem voltak jóban. Ennyire nem.
Elvoltak, együtt jártak órára... Beszélgettek. De Ju, akkor is kicsit más volt. Persze nem zárkózott a jégfal mögé, de megvoltak benne azok a jellem vonások, amelyek a zöld szegélyesek házát jellemezték inkább. És, láthatólag szívesebben is barátkozott a lány velük. Így hanyagolta saját háztársait.
Viszont a változás igen szembe tűnő volt, s a fiatal csapatkapitány el tudta végre képzelni, hogy milyen is lehetett volna a barátnője, ha nem történik vele valami... S hogy ez mi volt, egyelőre rejtély maradt... De valamikor fény derül erre is... lehet hogy még ma?
Aztán tovább lép... Abbs elmés megjegyzésére Ju elhaló választ ad.

~ Szóval mégsem, hát ezt sejtettem, csak jó lenne tudni mi miatt... ~ morfondírozott. Meg kell jegyezni, hogy a lánynak volt egy fura tulajdonsága. Soha nem hajtotta annyira a kíváncsiság, hogy ha valaki nem mondta el akkor és ott a dolgokat, akkor nem faggatta, s nem kíváncsiskodott, még ha ez lett volna célra vezetőbb mindkét fél – de főleg a másik – számára.
Tekintet a Tó felé, mintha onnan jönne a messiás, vagy valami... Esetleg az előre megírt szöveg hever a parton s a lány azt próbálja elolvasni...
Aztán ismét megszólal... Igen, bevallja és talán bele is kezd... De nem, megint csend... Majd mély levegő... Abbs kérdése... és... és... és belevág.

Elmeséli az egész történetet, amit eddig a hugrás lány tényleg csak pletykákból hallott. S most döbben rá, hogy mennyire is képes az ember elferdíteni a valóságot. Hány olyan buta mesét hallott az esetről, aminek – így a tények tudatában – még csak annyi köze sem volt hozzá, mint Trelawneynak a jósláshoz. Olyan meséket, miszerint azért történt a dolog, mert a lányka összetűzésbe került a mardekárosokkal, és ők tették... Vagy, véletlen baleset volt... Volt olyan, ami a lány halálhírt rebesgette... S a legszebb az volt az egészben, hogy az illető kilétét nem fedte fel egyik sem... legalábbis azok, melyek hozzá eljutottak.
Ennek tekintetében teljes megdöbbenéssel hallgatta a lány szavait. Eleven kép jelent meg előtte, ahogy Julia meséjét hallgatta. Lassan teljesen összeállt a kép.
Most már értette a lány viselkedését, értette a falat, a bizalmatlanságot, a ridegséget... mindent. Illetve mindent nem érthetett, hiszen konkrétan fogalma sem volt, hogy mit élhetett át, még csak el sem tudta képzelni, de valahogy, valami folytán érezte... átérezte a lány helyzetét.*

- Ööö, most igazán nem tudom, hogy mit mondjak. Egyelőre annyit tudok, hogy nagyon sajnálom. Nem akarok közhelyekkel élni, hogy megértem mit érzel, mert nem érthetem. És soha nem is fogom. Viszont azt tudom, és értem, hogy miért is lettél az, aki vagy. - szólalt meg végül, pár percnyi hallgatás után. - Nem fogom felszakítani még jobban a régi sebeket azzal, hogy bele vájkálok, hogy pontosan mi is történt. Ezt rád bízom. Tudd, hogy én meghallgatlak, de ha nem mesélsz, hát akkor sem fogok rosszallóan nézni rád.

- Azt, viszont nem értem, hogy mire fel történik ismét egy változás. Nem, korántsem azt mondom, hogy ez rossz. Ellenkezőleg. Én nagyon örülök neki, hogy végre újra láthatom azt a Juliát, akit még elsős ként ismertem... akiből keveset láttam... aki voltál... aki leszel...

* Majd miután befejezte a mondatot, furcsa ötlettől vezérelve, leugrott a párkányról, Ju-hoz lépett és átölelte a lányt. Remélte, hogy jól fogadja. Ha esetleg nem, és eltolja magától a lányt, akkor sem változik semmi. Mindkét esetben csendesen visszaül, s várja, hogy magyarázatot adjon, ha tud és akar, az ismételt változás okára. *


//ne haragudj, hogy csak most//

×Jooos <3×


Vagy ötvenszer elolvastam a levelet, melyet a kezemben szorongatok, de egyszerűen képtelen vagyok felfogni. Minden szó olyan, mintha kitépnének egy darabot a szívemből, de nem érdekel, ismét elolvasom… Még egyszer, még kétszer, még háromszor… Nem, nem akarom elhinni, mert ha elhiszem, az olyan, mintha egyszerűen beletörődnék… És nem tudok beletörődni… Nem megy… Talán nem is akarok. Rengeteg gondolat cikázik a fejemben. Emlékek, melyek most elhomályosodnak, elmosódott képek, egy arc… Egy mosolygó arc, és mégis, tekintetéből árad a szomorúság, a fájdalom… Miért kellett így történnie a dolgoknak…? Nincs kire támaszkodnom. Minden támogatóm eltűnt, nincs senki, akire számíthatok… Elveszett minden…

Lassú, alig hallható lépésekkel haladok végig az északi és déli szárnyat összekötő hosszú, széljárta hídon. Fedettsége csak a csapadéktól véd meg, a széltől nem, így fázósan összehúzom magamon a kabátomat, és úgy sétálok tovább.

Hirtelen megtorpanok. Nem tudom, miért, de furcsa érzés tölt el… Szinte megmagyarázhatatlan érzés… Nem lehet semmihez sem hasonlítani. A híd széléhez sétálok, és letekintek. Kezd felkelni a Nap, így a táj most vöröses – narancssárgás színben pompázik. Égszínkék szemeimből egy könnycsepp hullik alá, s folyik végig keskeny, hófehér arcomon. Nem lenne szabad sírnom… Hiszen mindig ezt mondta… ~Csak ne sírj, ha valami elmúlik… Gondolj arra, hogy mennyire jó volt, amikor együtt voltunk… Gondolj a szép emlékekre, és akkor sosem vesztesz el…~ Könnyű mondani. Mégis, hinnem kell benne, elvégre Ő soha nem volt képes hazudni nekem… Lehajtom a fejemet, ezáltal hollófekete hajam a szemembe hullik, így eltakarja a fájdalmat kifejező tekintetemet, lassan vöröslővé váló lélektükreimet. Nekitámaszkodok a híd szélének, és csak állok… Csukott szemmel, mélyeket szívva a friss levegőből. Csak várok… Várom, hogy megnyugodjak, hogy összeszedjem magam, hogy felfogjam…
Meghalt.

- Josey...
Valami birizgálja az arcát. Nyöszörögve hessegeti el.
- Josey, ébredj...
A feje alatt megmozdul párnája. Erre azonnal kinyitja a szemét. Dohányszag és tiszta ing illata csapja meg az orrát, ahogy szemét dörzsölgetve felegyenesedik. Elaludt volna?
Csak a következő pillanatban jut el a tudatáig, hogy már nem éjszaka, hanem reggel van, ez is csak abból, hogy kialudt a tűz a méretes kandallóban, az idelenti lámpások pedig élénkebben világítanak, mint éjjel szoktak. Az ébrenlét vaskos kezei ellenmondást nem tűrve rángatják ki édes szendergéséből, ahogy hirtelen megrohanják a gondolatok. Hétfő. Bűbájtan. Nem gyakorolta a feladott bűbájt. (...) A klubhelyiségben van. Nem kell oldalra néznie, hogy tudja, voltaképp Keith karján (vagy karjában) aludt el az éjjel, most pedig itt vannak, és...
Késésben.
A francba!

Tíz perccel később már a folyosón szalad, és épp a talárba próbál belebújni, de ez elég komplikált műveletnek bizonyul, főleg hogy közben a pálcáját próbálja belegyömöszölni a táskájába a dögnehéz tankönyvek mellé, persze sikertelenül. Végül az egész kiborul, mert miért ne... Ő meg hozzáláthat összeszedegetni a holmijait, mikor az óra már öt perce tart, és...
Áááárgh!
Kifolyt a tinta...
Na jó, kész, feladta. Lassan lehajol, és türelmesen elkezdi összeszedni a holmijait, és közben azt is eldönti, hogy a ma reggeli bűbájtan órát inkább elblicceli. Úgyse sokat csinálta még az évben. Majd azt mondja, rosszul volt, nos, neki ezt bármikor készséggel el is hiszik. Ez legalább pozitív.
Annak ellenére, hogy elég pocsékul indult ez a nap, mégis jókedvű. Miután megszabadította a könyveit és a cigijét a kiömlött tintától (még jó, hogy Keith gyújtója nem lett csupa ragacs...), talárját is belegyömöszöli a táskába, és fél vállára vetve úgy dönt, hogy inkább kiballag az egy emelettel felette levő hídra, és elszív egy cigit... Vagy kettőt. Ilyenkor az elég néptelen hely szokott lenni.
Amint kilép azonban a lengőfolyosóra, megpillant valakit nagyjából középtájt. Fogalma sincs, ki lehet az, de ahogy egyre közelít, észre veszi, hogy lány, és azt is, hogy nagyon természetellenes szögben hajol kifelé.
Pár nappal ez előtt ő is ezt csinálta. Igaza volt a srácnak, tényleg ijesztő látvány...
Először úgy gondolja, nem szól bele, hagy csináljon a lány, amit akar, de aztán hirtelen beugrik neki. Tyara osztálytársa. Látta már a hálójukban. És...
Sír?
Nem tudja, mikor torpant meg, de nagyjából fél perce már ott ácsoroghat a lány mögött, hátrafordulva. Mikor erre ráeszmél, becsukja a száját, és belekotor a táska oldalzsebébe, hogy kivegye a cigijét. Rágyújt (ez kisebb nehézséget okoz a huzatos hídon), majd odalép a lány mellé, és ő is kikönyököl.
Szeme sarkából szemmel tartja.
Nem szól.

×Az óraelbliccelőnek×


Hosszú percek óta álldogálhatok ott, az összekötő hídon, és úgy tűnik, hogy feleslegesen. Cseppet sem érzem magam jobban, a nemrég érkezett levél felzaklatott, egyszerűen fogalmam sincs, mit csináljak, és nem tudom, hogyan állhatna helyre az életem ismét. Egy újabb esemény, ami elszomorít, megint egy ok arra, hogy egyedül, magányosan üldögéljek valahol, hogy elvonultan rágjam magam a múlton, hogy kínozzam magam az emlékekkel. Pedig tudom, hogy nem lenne szabad… Ha ezt tovább folytatom, a Mungóban fogom végezni, az meg nem hiányzik nekem. Korlátok, kötöttség… Bármi más, csak azt ne…

Hiába a friss levegő, hiába a halk, csendes táj, és az egyedüllét… Semmi sem segít. A visszatartott sírás csak ront a helyzeten, sírnom kellene, utolsó könnyeket ejteni miatta, de nem lehet, nem szabad…

Lassacskán teljesen kihajolok a hídról, magam sem tudom, miért… Nem akarok olyat csinálni, amit megbánna… Amit Ő nem hagyna… De nem, nincs itt, nem láthatja, így teljesen mindegy… ~Ne ess túlzásokba… Ez nem a világvége… Helyre fog jönni minden, csak hagyj időt…~  Talán így van, mégis, tehetetlennek érzem most magam…

Lépések. Halk lépések. Valaki közeledik felém. Nem nézek oda. Mindegy, ki az, senkivel sem akarok beszélni… Most nem.
Elhalkulnak a lépések. Megszűnik a nesz, ebből is tudom, hogy az illető megállt. Valószínűleg mögöttem áll, de nem, ennek ellenére sem fordulok meg. Majd elmegy… Ismét lenézek a magasból. Egy pillanatra megszédülök, így beljebb lépek. Az izgalom hatása… Vagy tériszonyos lennék…? A mögöttem álló továbbra is ott van, így felegyenesedek, megigazítom a hajamat, letörlöm a könnycseppeket az arcomról, és sóhajtok egy mélyet, majd visszatámaszkodok a híd szélére. Alig hallható kattanás, majd füst… Szóval rágyújtott. Nem zavar, sosem zavart, így akkor is ugyanúgy viselkedek, mikor mellém lép. Oldalra tekintek, és megállapítom, hogy láttam már a lányt. Apró, igen sovány termetű, akihez az ember fél hozzáérni, nehogy eltörje véletlenül. Hallgat. Nem szól, ahogy én sem. Csak az eget kémlelem, de hosszú hallgatás után mégis megtöröm a csendet:

- Rossz nap…?

Egyszerű kérdés, mégis, akár egy hosszabb beszélgetés elindítója is lehet. Minden azon múlik, megtaláljuk-e a közös hangnemet, és a megfelelő témát, vagy sem…

Talán zavar. Talán el kéne mennie. Ő is gyűlöli, ha sírdogálás közben zavarják meg.
Gyűlölné...? Tényleg? Nem csak arra vár inkább olyankor, hogy valaki rátaláljon, és azt mondja csendben, "nincsen semmi baj"?
Mindegy igazából, hogy ő mit gondol, hiszen az, hogy a felsőbbéves hogy látja ezt, az pillanatokon belül ki fog derülni. Előreláthatólag.
Ő csak cigizget itt csendben. Itt van, ha kell, de bűntudat nélkül is faképnél lehet hagyni, a legnagyobb lelki nyugalommal. Sose akart beletolakodni mások életébe. Sose akart tehet lenni.
A cigiből lassan két centi is elfogy, mikor a lány megszólal végül. Hogy hívják? Hogy is hívják...
Mindenestre távolságtartó vele, mint ahogy bármelyik felsőbbéves is az lenne egy kisebbel szemben. Egészséges öregségtudat, tekintélymegőrzés... nevezzék ahogy akarják. A külvilágnak szól, és nem neki.
Mindenesetre elmosolyodva ereszti ki a füstöt.
- Éppenséggel nem - válaszol. Hangja mély és fátyolos a sok cigitől: ez fura, hiszen még csak 14 éves. Bár egy gyerekben talán több kárt tesznek és rövidebb idő alatt ezek a dolgok, mint egy felnőttben.
Tekintetét ekkor fordítja csak el a lányról - és ekkor veszi észre, hogy keze, hiába pucolta meg teljesen a táskában levő holmikat, csupa tinta. Lehet, hogy a kérdés ennek a ténynek szólt?
Mindegy. Nem foglalkozik most a kékes foltokkal, ragadni úgyse ragadnak már. Ebben a szeles hídban az a jó, hogy minden könnyen felszárad. Ahogy a tinta a kézről, úgy a könnyek is az arcról. Nyomuk sincs.
Lepöccinti a hamut. Örvényként tűnik el a mélyben.
- Jól vagy? Kicsit szarul nézel ki.
Őőő...
Ez most talán nem volt túl udvarias...
Mindenesetre őszinte.

×Miss Őszinteségnek×


Sokszor kerülik az olyanokat, mint én, akik egyedül, mindenkitől elzárva élnek, és senkit sem engednek közel magukhoz – talán jobb is így. Az, hogy most idesétált a lány, és nem ment inkább el, kicsit furcsának tűnik számomra, de la kinézetéből, és a róla szóló történetekből, pletykákból, melyeket az iskolában terjesztenek, az jön le, hogy bizony sokkal, de sokkal érettebb, mint a korabeli lányok. Nem nézem le, mert alsóbb évfolyamra jár, nem viselkedek bántóan vele, mert fiatalabb… Főleg azért, mert nem tűnik gyerekesnek, igyekszem úgy beszélni vele, mintha egyidősek lennénk… Elvégre nem kisgyerek…
Kétségtelen, nem fogok a nyakába borulni rögtön, és elsírni neki minden bajomat, hiszen nem is ismerem… Nagyon keveset tudok róla, viszont nem egyszer láttam együtt Tyával, az évfolyam- és osztálytársammal. Mikor hozzászólok, elmosolyodik, majd kifújja a füstöt, mely a szélben gyorsan szerteoszlik. Megszólal. Hangja mély, kissé talán rémisztő is, elvégre nem ilyet vártam… Ha jól emlékszem, negyedéves, márpedig egy negyedikes lányhoz nem éppen ilyen hangot gondolna az ember. Biztos túl sokat dohányzik…

- Hát akkor? Unalmas az első órád?

A kezére néz. Hirtelen nekem is feltűnik, hogy itt-ott kékes foltok színezik el a bőrét, valószínűleg tintás lett…
Idővel felszáradnak a könnyek, eltűnik a fájdalmas arckifejezés, és kezd kitisztulni a fejem. A gondolatok most szertefoszlanak, még ha pár percre is csupán, de megnyugszom…
Visszakérdez… Meglepődök, majd válaszolok neki…

- Végre egy őszinte ember, aki tényleg megmondja, mit gondol… Kérdésedre felelve… Semmiség, kicsit rossz napom van.

Az őszintesége meglepő, mégis, jó, hogy van még olyan ember, aki őszinte tud lenni… Én már rég nem vagyok az. Íme egy óriási hazugság, és nem csak vele próbálom elhitetni, hogy minden rendben – saját magammal is…
Én még magamnak is hazudok.

Gyorsan visszakérdeznek... Mintha fontos lenne, hogy miért van itt. Tökmindegy, nem? Csak itt van, és kész. Utálja, ha bármit is számonkérnek rajta. Gyorsan megnézi, prefektus-e a lány, bár hülyeség... mindenki tudja, hogy a hatodév prefektusai az utánozhatatlan Parkinson-Malfoy páros. Keh. Tehát elávileg el is árulhatná, hogy lóg.
- Olyasmi - biccent féloldalasan, miközben hanyagul vállat von. Nem fontos, nem fontos. Sokkal jobban érdekli a tény, hogy ez a lány az imént ugyanúgy hajolt ki a korláton, mint ő, amikor épp azt latolgatta, miért is érné meg, ha átvetné magát a perem felett, és miért lenne rossz ötlet. A másik ugyan ezt nem tudhatja, Joseyban mégis fura szimpátiát ébresztett a látvány.
Amúgy meg... a Buttler-lányról úgyis az a hír járja, hogy teljesen kattant. (Ami mondjuk tény.) Akkor meg miért ne közölhetne különös kijelentéseket, és tehetne fel furcsa kérdéseket? :)
A téboly híre egyfajta szabadságot ad - miközben persze szoros béklyókat is ró rád. Citromból limonádé...
Ez se menne Keith nélkül.
Tekintete ismét a lányra szegeződik. Már a meglepettség látványa is megmosolyogtatja, a döbbent közlést hallva azonban halkan fel is nevet. Igen. Őszinte ember. Kivéve, ha saját magáról van szó. De azokról, amiket eltitkol, tényleg jobb nem is tudni.
Semmiség, mondja a lány.
Nyilván. Ő is ezt mondaná. Nem felel rögtön, hagyja, hogy a másik megmaradjon abban az illúzióban, hogy hisznek neki. Egy kicsit még.
Nem akar ő betörni a személyes terébe. Azt se akarja, tényleg, hogy kiöntsék neki a szívüket. Persze meghallgatná, nem arról van szó. Csak tény sajnos, hogy nem tud tenni semmit a másikért. Ennek egyszerű oka pedig az, hogy ő sem tud megtenni egy lépést sem anélkül, hogy ne fogná valaki más a kezét. Egy percig arra gondol, hogy Eminek is Keithre lenne szüksége, de persze nem cipelhet minden szomorú embert a fiúhoz... Nevetséges gondolat. El is hessegeti.
- Végül is - válaszol végül, kellő idő elteltével -, ha képes vagy ezt állítani, az azt jelenti, meg tudsz bírkózni a problémával...
Még jobban ráhajol a párkányra: ráhasal, két kezét álla alá téve. Súlyos, bordó válltáskája valahol a térdénél lógicsál.
- Mostanában úgyis annyi szar hírt kapunk, hogy hozzászokik az ember...Nem?

×A kis igazmondónak×


A kérdés, miszerint mit keres kint, és miért nincs órán, talán kicsit számon kérőnek tűnhetett, pedig nem annak szántam. Magam is ellógtam jó pár órát, akárcsak most – hiszen nekem is órám lenne, csak éppen itt álldogálok a hídon, éppen magamat sajnálom, és egy másik mardekáros lánnyal beszélgetek. Kétségtelen, ezerszer kellemesebb elfoglaltság, mint egy unalmas órán ülni, és azon fáradozni, hogy le ne csukódjon a szemem. Végignéz rajtam, gondolom keresi a prefektusi jelvényemet, de nem találja… Nem találhatja, elvégre nem vagyok az, szerencsére. A válasza egyszerű, rövid, és tömör, viselkedéséből kiderül, hogy cseppet sem érdekli, hogy órája van.
Ismételten rám néz. Mosolyog, aztán egy halk nevetést hallat… Valószínűleg ő is érezte, hogy az, amit mondok, nem fedi a valóságot, ő is tudja, hogy igenis baj van… De jobb azt hinni, hogy elhitte.
A következő mondata azonban nem igaz – nem, nem vagyok képes megbirkózni a problémával, hiszen teljesen egyedül vagyok, nincs, aki segít átvészelni ezt az időszakot. Csak magamra számíthatok… Vagy még magamra sem…? Kezdem felmondani a szolgálatot, lassacskán beleőrülök mindabba, ami velem történik… Nem bírom…

- Közel sem ez a helyzet… De igyekszem kiállni a próbatételt…

Aztán megint igazság hangzik el a lány szájából, és elgondolkodom azon, hogy valóban negyedéves-e... Igaza van... Tele van az életem mostanság rossz hírekkel, folyamatosan kapom az elkeserítő leveleket… És igen, talán már egy kicsit hozzá is szoktam… Mindeddig sikerült rövid idő alatt feldolgoznom az információkat, a legutolsó üzenet azonban betett… Már nem megy olyan könnyen…

- Igen, rengeteg szar hírt kapunk, de van egy pont, van egy olyan hír, ami után már nem tudsz olyan könnyen továbblépni…

Most értem el ezt a pontot… Pont most kaptam meg azt a levelet… Ő is tudja, hogy milyen érzés az, ha valaki nem bírja tovább. Ha valakinek, akkor neki tudnia kell…

Nem? Szóval nem. Oké, egyre és egyre közelebb kerülünk a dologhoz. Már legalább azt beismertük, hogy gáz van. Csendes, megértő mosollyal nézi a lányt, mintha a belsejébe látna. A viszonylag közömbös, fegyelmezett felszín alatt valami mély-mély szomorúság és kétségbeesés rejtőzhet.
Mint ahogy mindannyian rejtegetnek valamit...
Ő a tébolyt... Más a gyengeséget... Még mások a bánatot.
- Nem is továbblépni kell - szólal meg rögtön. Nem vitatkozva és nem kekeckedve... Szavai talán csendes gondolkodnivalót adnak csak: valamit, ami eltereli a figyelmet a tényleges fájdalomról. Végül is az is segítség, ha csak megismered a dolgok természetét.
Ő már csak tudja. Tudja, milyen feladni a küzdelmet, és hagyni, hogy belezuhanj egy olyan helyzetbe, ahol már többé semmi sem számít. Ahol nincs semmiféle Úr, de nincs Isten sem. Senki sincs ott, és mégis minden ott van, ott dübörög a koponyád falán a világ, és sajnos te is köztük vagy: azok között, akik bebocsátást kérnek. Mert elvesztetted a kontrollt.
Vele megtörtént már... És épp csak most kezdi visszanyerni önmagát.
Senkinek sem kívánja. Nem járt még a pokolban, de ezt az állapotot senkinek sem kívánja.
- Megkapod a tényt, és elfogadod. És beleépül a tudatodba. Ha mindenen csak továbblépsz, és semmit sem tudatosítasz, elvesztél.
Olyan, mintha magának beszélne. Igen, szóban magyarázza el magának a dolgokat, amik mindig ott voltak benne, de ha megfogalmazod a gondolataidat, azok kiemelkednek a többi káoszából, és új értelmet nyernek. Talán.
- De nem ez a lényeg - mond ellent magának hirtelen. Csapong. Talán érthetetlen, amit beszél.
Hisz nem szedi a gyógyszereket...
- Mi történt? - Mégis, mégis megkérdezi. Minden szó csak üres locsogás lenne innentől, ha nem tudja a tényeket. Semmit sem gyűlöl jobban, mint az üres locsogást. Josephine folyton azt csinálta, igaz, mindenki csüggött az ajkain olyankor. Is.

×A tapasztalt Törpicúrnak <3×


Ajjaj, veszélyesen közel kerülünk lassan a valódi problémához. A pillantása a bensőmig hatol, olyan, mintha tudná, mit gondolok, és mit érzek. Jól ismeri az embereket… Tudja, hogy rengetegen öltenek fel egy álcát, egy maszkot, és próbálnak megfelelni a társadalom, és a környezetük elvárásainak… Vagy próbálnak erősnek mutatkozni.
Ismeri a fájdalmat. A zavarodottságot, és a szenvedést… És azt is, hogy milyen az, ha valaki feladja a harcot, és hagyja magát mély depresszióba süllyedni… Majd egyre mélyebbre, míg meg nem őrül.
Abban, hogy nem továbblépni kell, talán igaza van… De mégis mit tegyek? Fogadjam el, próbáljak meg mellette, vele élni? Nem érzem magam elég erősnek hozzá…
Percről percre erősödik bennem a gondolat, hogy tényleg nem egy negyedévessel beszélek. Olyan tapasztaltan, olyan felnőtten beszél, mint kevés korabeli. Alig egy órája ismerhetem, mégis, nagyon sok mindent tudtam meg róla…
Épphogy elgondolkodom az elhangzottakon,  ismét megszólal, viszont a mostani hozzáfűznivalója teljesen ellentmond a előbb mondottakkal… Mégis, egy pillanatra sem zavar össze (persze ebben a nagy zavarodottságban hogyan lehetne még jobban összezavarni…?), tudom követni. Igen, furcsa ez a váltás, de nem érdekel… Tudom, hogy neki is vannak gondjai… Mindenki tudja… És mindenkinek vannak problémái…
És jön a kérdés… A valódi kérdés, az, amit valószínűleg már egy ideje meg akart kérdezni, csak… „Nem akarta beleütni az orrát”, vagy valami hasonló. Az elmúlt percekben valóban a semmiről beszéltünk, csak burkoltan folytattunk eszmecserét a dolgokról… Most pedig válaszolnom kellene…
Annyira. Nehéz.
Még magam sem fogtam fel a dolgot, hogy tudnék róla beszélni…?

- Elvesztettem valakit. Ennyi történt…

Mennyivel könnyebb csupán ennyit mondani… Mennyivel könnyebb volt ilyen rövid választ adni… Amikor tudom, és talán ő is tudja, hogy ennél sokkal bonyolultabb a dolog… A teljes válasz azonban még várat magára. Nem megy. Gyenge vagyok ahhoz, hogy elmondjam. Segítség…

A világ nincs tele erős emberekkel. Sajnos. Szerencsére. Erősnek lenni annyit jelent, elzárkózni az érzelmek elől. Milyen lenne egy érzelmek nélküli világ?
Sivár...
Aki nem tud igazán szenvedni, igazán örülni sem tud.
Ez így logikus... nem?
Vajon van bármi haszna annak, hogy itt könyököl, és hallgatja ezt a lányt, és beszél hozzá? Neki segít egy picit, de vajon a másiknak? Még a nevét sem árulta el, bár... Számít? Az mindenesetre tény, hogy még nem hagyták faképnél. Mi mást jelenthet ez, ha nem azt, hogy szükségük van erre most, mindkettejüknek? És nemcsak azért, mert akadt egy közös lyukasórájuk, amit el kell ütni valamivel.
Nem akarta beleártani magát. Tényleg nem. De már túllépték azt a vonalat (épp az imént), ahonnan még vissza lehetett volna táncolni.
Semmi sem rosszabb egy félkész munkánál.
Tekintete a levélre siklik a lány kezében. Eddig nem szemlélte meg, mintha nem is tudatosult volna benne, hogy az ott van, pedig ott van. Tinta-feketén és pergamen-fehéren. Elhozta a hírt.
A választ hallva nem vágja rá, hogy "sajnálom". Elnyomja a csikket a hideg kő peremén, és ledobja a mélybe. Zsugorodik, zsugorodik, végül eltűnik. Örökké. Akárcsak a fájdalom.
Felegyenesedik (táskáját a háta mögé lendíti), és most már közelről néz szembe a felsőbbévessel. Sokkal alacsonyabb nála, talán egy egész fejjel.
- Mind elvesztünk valakit. - Egyszerű megállapítás. Josey tudja, hogy nem az övé a legnagyobb fájdalom, de a másik vajon tisztában van ezzel? - Maradtak, akik melletted állnak, nem?
Reméli. Nagyon reméli. Ha ez a blöff most balul sül el... Felesleges volt minden, amit eddig tett, vagy mondott.

×Annak, aki még akkor is ott volt... <3×


Nem értem, miért hallgat meg… Miért érdekli, mi a bajom, miért nem megy el, és hagy magamra a gondolataimmal, a problémáimmal… Nem is ismer, semmit sem tud rólam, mégis olyan… Olyan furcsa, itt van, és kérdez, én pedig válaszolok, ki tudja, miért… Időközben sikerül megnyugodnom. A beszélgetés visszaránt az életbe, kevésbé emésztem magam, mintha egyedül lennék.
Óriási véletlen, hogy pont most, pont egyszerre lógjuk el az óránkat. Örülök ennek a véletlennek, legalább összeszedem magam a lány segítségével. Hirtelen eszembe jut, hogy be sem mutatkoztam, de jelen pillanatban nem tudom, érdekelné-e, hogy ki vagyok. Csak egy beszélgetőtárs, valaki, akivel el tudja ütni az időt… Talán nem is akar tudni ezekről a dolgokról… Talán csak udvariasságból kérdezte meg… De nem, nem érdemes ezen gondolkodni, hiszen már elkezdődött a beszélgetés, már nem lehet csak úgy abbahagyni… Már egy kicsit meg is nyíltam, már a rosszkedvem okát is tudja…
A levél. Ránéz. Én is rápillantok. Fekete, apró, kacskaringós betűk állnak a pergamenen, a betűk pedig kiadják a hírt… Azt a hírt, ami miatt most ilyen állapotban van… Elnyomja a cigijét, és a elhajítja… Bárcsak a problémákat is így el lehetne hajítani…
Mogyoróbarna szemeit az enyéimbe fúrja, s így szólal meg ismét. Tény, hogy mind elvesztünk valakit, de nem mindenkinek maradnak igazi támogatói… Akárcsak nekem. Én teljesen egyedül maradtam. Arcom most még a szokásosnál is sápadtabbá válik, szemeim előtt elhomályosul a kép... A párkányt alkotó köveket nézem, és halkan, kissé dühös, kissé vádló hangon szólalok meg...

- Sajnos nem. Tudod, azok, akik a szüleimnek nevezik magukat, sajnos túl elfoglaltak ahhoz, hogy velem törődjenek. Barátok… Nos, nincsenek barátaim… Illetve…

Nem fejezem be a mondatot. Csak elnézek a messzi távolba, kikotrom a hajamat a szemem elől, és rövid hallgatás után folytatom… Kicsit másképpen.

- Ha a barátok eltűnnek, nem tudnak melletted állni.

Változnak a dolgok, és ezt nehezen viselem. Főleg így, hogy mindenkit elvesztettem… Mindenkit, aki fontos volt a számomra…

A másiknak elfátyolosodik a tekintete. Ne. Ne. Csak ezt ne. Megkapaszkodik a kőkorlátban ő is. Most... Elbaltázta. Szegény lány. Mintha nem lenne elég problémája, Josey még a fejéhez is vágja őket, szép mondhatom...
Nagyot nyel, és már várja, hogy közlik vele, nem ért semmit, és csak egy szánalmas kis hülye, aki "úgyse értené meg". Pedig...
Jobban megérti, mint bárki.
Kicsit ingerült választ kap, nem erre számított, de ez jobb. Ez nem jelenti a beszélgetés végét (bár talán az is áldásos lenne... ki tudja, ezek után, hogy az egész árt-e vagy használ), sőt, újabb és újabb dolgokat tud meg, mik árnyalják a dolgokat.
Legszívesebben felnevetne, hogy hé, várj, ugyanez történt velem is! De ez sajnos egyáltalán nem vicces. Csak valami groteszk észjárás tudná ezt mulatságosnak találni. Josephine nyilván röhögne.
Sőt, lehet, hogy Keith is.
Ez a háború talán mindannyiukkal ugyanazt teszi. Mindenkit máshogy tesz tönkre, de a végeredmény mindig ugyan az. Elidegenednek egymástól, mindenki el van foglalva a saját fájdalmával, a saját balsorsával, és közben sértettségükben egymásra mutogatnak.
Mondjuk Ez A Másik Lány most egyáltalán nem vádol, és nem is vagdalkozik. Nincsen "bezzeg te", sem pedig "úgyse értheted".
Hosszú a csönd. Nem lehet erre mit mondani. Nem segítene, cseppet sem segítene, ha most ő is elsorolná azok listáját, akik fontosak voltak neki egykor, ám nincsenek többé - és nem azért, mert eltűntek, hanem mert meghaltak. Egytől egyig.
Az anyja, akit sosem ismert.
Aiden, aki nem tehetett semmiről.
Az apja, aki példát akart neki mutatni a bátorságával.
Dominique, akit igaztalanul vádolt meg, pedig ő is csak a körülmények ócska áldozata volt.
Zelda, aki...
Gombóc gyűlik a torkában.
Quintin...
És a Kicsi...
Ő is dühösen néz félre.
Nemcsak neki van fájdalma... De nem vár feloldozást senkitől. Igazán nem.
Legyűri a gombócot. Le kell gyűrnie.
- De van lábad, nem? Magad is talpra tudsz állni!
Talán ez is kicsit ingerültebb lett a kelleténél. De neki is ment, az ördögbe is. A nagy, szurtos, dohánnyal és kátránnyal átitatott kéz csak a végén nyúlt felé, az utat egyedül tette meg.
Zaklatott, és a másik talán nem érti, miért, hisz Josey nem sokat árult el, bár a jelek maguk is sokat elmondanak.
Nem tud többet mondani. Össze kell szorítania cserepes kis ajkait, hogy ne bőgje el magát.
Egek, nem akar többé bőgni. Nem fog. Nem fog. Mélyeket lélegzik. Nem... Fog.

×Az egyik legkedvesebbnek <3×


Szemeim lassan megtelnek könnyekkel, de nem engedek utat nekik. ~Nem szabad sírnod… Ne felejtsd el, mit ígértél…~
A lány pontosan arra a dologra kérdezett rá, amire nem kellett volna… De honnan tudhatta volna, hogy nem áll mellettem senki más? Nem, igazából eszembe sem jutna bántatni emiatt, nem volt a homlokomra írva, hogy teljesen egyedül vagyok a problémámmal. Így is csodálom, hogy elviseli a nyavalygásomat, hogy egy rossz szó nélkül meghallgatja mindazt, amit a nyakába zúdítok… Annyira furcsa… Teljesen megérti, mi a helyzet, azt, hogy mit érzek, és olyan jól szemléli a dolgokat… Annak viszont nem örülök, hogy ilyen fiatalon ilyen jól ismeri ezeket az érzéseket… Mennyit szenvedhetett…
Szavai erőt adnak nekem, bátorítanak, ösztönöznek arra, hogy felvegyem a harcot, elfogadjam a helyzetet…
Nem tudom, mire gondolhat a lány, miközben én saját magam lenyugtatásával foglalkozom, de valószínűnek tartom, hogy most neki is eszébe jutottak a terhek, amelyeket kénytelen magával hurcolni… Vajon miféle gondok lehetnek ezek? Milyen emlékek? Kérdezzek rá? Nem is tudom… Lehet, hogy nem kéne… Nem akarom, hogy rosszkedvű legyen.
Oldalra néz. Ezzel bizonyítja, hogy valóban ugyanolyan (ha nem jobban) problémákkal teli élete van, mint nekem…
De megszólal. És egyre ingerültebb… Őt is belülről fojtogatja valami, lassan ő is sírásközeli állapotba kerül… Én nem akartam… Bűntudatot érzek, amiért ilyen helyzetbe hoztam, arcomon egy könnycsepp gördül alá, majd cseppen a párkány kövére. Kezeimet ökölbe szorítom, harcolok, küzdök a sírás ellen, ez viszont koránt sem olyan egyszerű, mint amilyennek gondolnánk…
Ránézek. Hallgatok. A beálló csendet viszont meg kell törni, mert tudom, hogyha továbbra sem szólalok meg, annak szörnyű vége lesz… Nem sírhatok mások előtt…

- Talán képes leszek talpra állni, ha valaki segít…

- És Te, honnan ismered ennyire jól ezeket az érzéseket? Miért tudsz ennyire megérteni…?

Szavaim kedvesen, erőtlenül hangzanak, és csak reménykedni tudok, hogy nem leszek leordítva amiatt, hogy csak úgy rákérdezek… Elvégre semmi közöm sincs hozzá… Mégis, valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag, érdekel, hogy mi történt vele…

Problémák? Elege van a problémákból. És abból is, hogy újból és újból előtörnek ezek a rég eltemetett érzések. A sebek egy ideig fájnak, de ha folyton azokat nyalogatjuk, mint a kutyák, sose forrnak be.
Az előbb magával ragadta a harag és a kétségbeesés, ám ennek nem szabad engednie többé.
Mert igen, Josey is cipel terheket, egy fél tucat holt lélek emlékét hordja a szívében, de mindez kit érdekel? És mi haszna származna abból bárkinek is, ha elsorolná a neveket, a tragédiákat, a kínokat, a fájdalmakat és a csalódásokat?
Miért fárasszon vele másokat?
Neki magának is épp elég volt átélnie őket.
Nem lesz könnyebb, ha elmeséli.
Rohadtul nem.
Leküzdi a könnyeket. Egy csepp sem csordul ki szemeiből. Egy percig mindketten visszavonulnak a saját kis világukba: egy percig nincs ott senki más, csak mindkettejük a saját búrája alá zárva, a saját bánatukkal.
Kell ez ahhoz, hogy megérjen a fájdalom, és erővé alakuljon át. Erővé, ami segít megtenni a következő lépést, ami hajt tovább, mindig tovább, hogy ne add fel.
Hisz van oka annak, amiért TE nem vagy még az elhunytak listáján...
Szinte meglepi, hogy a másik lány egyszer csak megszólal. Egyáltalán nem várta. Pislog egyet-kettőt, amint ránéz.
Ez ugyanaz a lány?
Épp válaszolna, hogy bizonyára talál majd valakit (és nyilván akkor, amikor a legkevésbé számít rá), mikor neki szegeznek egy újabb kérdést.
Rájön, utálja a neki szegeződő kérdéseket. A merengő kijelentésekkel semmi baja nincs, a kérdésektől viszont feláll a nem létező szőr a hátán.
Elfordul, a táskájában kezd matatni, az órarendjét keresi.
- Talán azért - mondja közben, mintha nem is számítana -, mert mindkettőnk ugyan abban a cipőben jár.
Kisstílűen primitív megfogalmazása ez a dolgoknak, de a lényeg változatlan.
Most, hogy így négyszemközt vannak, egyvalamit azért hozzátesz:
- És mindenért egyvalaki a felelős.
Megtalálja az összehajtogatott pergament, de mégis felnéz. Egyenesen a felsőbbéves szemeibe. Egy igent vagy egy nemet vár.
Sose tudhatja az ember, hogy milyen emberrel hozta össze a sors... És sose lehetsz biztos a dolgodban, ha a másik ember történetesen mardekáros.

×Imádott Josomnak <3×


Irigylem őt. Irigylem ezt a lányt itt mellettem, aki igen, képes legyőzni a fájdalmat, képes legyőzi minden problémát, mert hisz abban, hogy sikerülni fog. Neki sikerült megtanulnia – nekem viszont nem, az évek során csak csalódtam, mindent egyedül kellett megoldanom, nem sok támogatóm volt… És most már egy sincs…
Mesélhetne magáról, mesélhetne arról, hogy milyen volt a múltja, hiszen meghallgatnám, de nem kérhetem rá… Egyszerűen… Nem lehet.
Hosszú percekig csak némán álldogálunk, ki-ki saját problémáiba merülve, de megtöröm a csendet… A lány arcán látszik a meglepődöttség, mintha nem számított volna erre… Ezt egy egyszerű mosollyal nyugtázom, majd arcom ismét a megszokottá válik.
Valójában nem csodálom, hogy meglepődött. Gyorsan változik a hangulatom, képes vagyok egyik pillanatról a másikra boldog lenni, tudok hirtelen más stílusban beszélni… Persze ezt sem tudhatja…
Elfordul. A táskájában kezd kutakodni, de nem tudom, mit kereshet. Most rajtam van a sor, hogy meglepődjek, hiszen közben válaszol is a kérdésre…
~Mindkettőnk ugyanabban a cipőben jár…~
~És mindenért egyvalaki a felelős…~
A fülemben cseng az imént elhangzott két mondat… Pontosan, egyetlen egy ember tehet az engem ért balszerencsék nagy részéről… A csapásokról, melyek óriási sebeket ejtenek, melyeket legfeljebb kezelni lehet, de a nyomuk mindig ott marad…

- Egyvalaki. Ahogy mondod. Azt a valakit pedig utálod azért, mert azt tette veled, amit.

Nem, nem kérdezek. Úgy tűnik, nem szereti a kérdéseket… Én pedig nem fogom csak azért is kérdezgetni… Az nem az én stílusom. Ha akar, úgyis beszél…

Talán? kicsit szigorú az előtte állóval. Valószínűleg ő sem fogadott volna sokkal jobban egy halálhírt, sőt, talán inkább sokkal rosszabbul. Igen, végül is egy ház felgyújtásáig fokozódott dühroham sokkal rosszabb a puszta kétségbeesésnél, sőt, saját magad hónapokon át tartó vagdosása is kicsit szánalmasabb reakció pár őszinte könnycsepp legördülésénél.
Olyan könnyű másoknak megmondani, hogy mit tegyenek? Ugye Josey?...
Nézi, hosszan és mozdulatlanul nézi az előtte állót. Ő tette fel a kérdést, mégsem érti a választ. Nem biztos benne, hogy ugyanarra a személyre gondolnak... Tudjukkivel szemben ugyanis az ?utálat? kifejezés túlságosan enyhének tűnik. Bár...
-  Nem is számít... A gyűlölet az utolsó, amit bárkivel is szívesen megosztanék.
Kiereszti az addig keményen, konokul benntartott levegőt, és még egy mosoly is kiül halvány, vaskos, szürke kialvatlanság-karikákkal színezett arcára.
Előhalássza a pergament a táskájából, de nem hajtogatja szét, hogy megnézze. Az első órájából még úgyis hátra van legalább tíz-tizenöt perc. Biztosan. Szájába teszi a papírt, és ismét előhalássza a cigis dobozt, amit kb tíz perccel ezelőtt tett vissza az egyik zsebbe. A dobozt kinyitja, és a lány felé nyújtja, és akár vesznek belőle, akár nem, ő megkínálja magát. Egy utolsó percig még elmereng, honnan és hová is jutottak el, majd miután a szájában tartott órarendet kivette és még mielőtt a cigit beledugta volna, egyszerűen közöl egy nevet.
-  Josey Buttler.
És kattan a súlyos ezüst relikvia-öngyújtó.

×Egyetlen Josomnak×

Utálom, utálom, utálom. Gyűlölöm, hogy ilyen gyenge vagyok. Nem szabadna hagynom, hogy magával ragadjon a kétségbeesés, a szomorúság, mert igenis, érdemes harcolni!
Minderre ez a? Hogy is lehetne jellemezni a mellettem álló mardekárost? Különös, mégis teljesen egyszerű, és őszinte lány. Kimondja, amit gondol, és tökéletesen megért.
Igen, jelen pillanatban pedig pontosan erre van szükségem. Arra, hogy megértsen valaki, arra, hogy ne sajnáljanak, és ne próbáljanak megvigasztalni? Az sokkal többet ér?
Összeszedem magam, mert tudom, hogy így helyes. Hiszen Ő is mindig ezt mondta?
De azt, amit a Nagyúr tett vele, az gyakran képes elfeledtetni velem az ígéretet, miszerint sosem fogok szomorkodni, ha eltávozik?
Meghalt. Talán már nem is számít az ígéret??
Ebben a pillanatban jövök rá, hogy de, igen, pontosan ezért számít az, amire a szavamat adtam.
Újult erővel pillantok rá a lányra, aki ismét megszólal. Gyűlölet?
Jól ismeri a gyűlöletet, de nem hagyom annyiban. Érdekel, mi történt Vele. Egyszerűen tudnom kell, miért lett olyan, amilyen. Feltehetőleg rosszul fog rá reagálni? De ezúttal komolyan kíváncsi vagyok valaki életére?

- Túl sok fájdalmat okozott már a Nagyúr, úgy látom, neked is. Kit vesztettél el?

Halk, bátorító, komoly hangon nekiszegezem a kérdést, akár tetszik, akár nem. Elküldhet a fenébe is akár azzal, hogy semmi közöm hozzá, és őszintén szólva meg is érteném.
Felém nyújtja a cigarettás dobozt. Egy egyszerű fejrázás közepette elfordítom a fejemet, és az égre szegezem a tekintetemet. Mikor bemutatkozik, visszanézek rá, és egy kedves mosoly kíséretében megszólalok.

- Örülök.

Ismét visszanézek a tájra... Már másképp látom... És nem csak a környezetet.

Nem kér. Hát, jó. Joseynak sem kéne dohányoznia, igazából még 15 éves sincs. Mégis hónapok óta pusztítja magát ezzel a szeméttel. Értelme ugyan nincs, de így azért... van mibe kapaszkodnia. A rossz szokások nehezen vesznek el. Ráadásul... ez a dohányrúd legalább ott van a kezében, mint egy kétségbeesett felkiáltójel, ami azt akarja jelezni, hogy "Hé, figyelj ide, valami nincs rendben ezzel a gyerekkel!" Talán. De igazából ez egy olyan dolog, ami senki nem lepődik meg manapság. Senki sem kapja fel a fejét, ha ittas vagy betépett diákokat lát, és azon sem, ha valaki hónapok óta nem eszik, és olyan, mint egy csontváz. Azon se, ha esetleg dührohamai vagy sírógörcsei vannak. Amit a világ lát, az csak annyi, hogy valaki nem jár órára, nem teljesít, és hogy fegyelmezetlen. Így meg cseszhetjük az egészet.
Miközben azon ügyködik, hogy ismét összecókmókolja a táskáját, és lehetőleg egyik résen vagy apró nyíláson se essen ki semmiféle kacat, kap egy kérdést, amit megválaszolnia elég egyszerű.Tíz perccel ezelőtt még úgy gondolta, hogy erre a kérdésre semmilyen körülmények között nem adna választ senkinek, csakhogy most már úgy véli... Miért is ne? Nincs ebben semmi rossz... Elvégre, a felsőbbévest talán még meg is vigasztalhatja, hogy lám, van, akinek sokkal rosszabb, mint neki. Persze Jos nem mártírkodik. Csak... Kijelent dolgokat.
Egy keserű és örömtelen nevetést hallat, mielőtt válaszolna, s kiveszi a cigit a szájából egy pillanatra.
- Mindenkit.
Füst kifúj, nem néz a lányra.
- És ne hívd Nagyúrnak, mert nem több egy undorító, gonosz féregnél - szögezi le deviánsan, minden tiszteletet nélkülözve a hangjából. Igaz, hogy valójában retteg Tőle és minden egyes Halálfalójától. De az is igaz, hogy gyűlöli, ez a gyűlölet pedig undort szül, viszolygást.
Keserű szavak ezek egy ilyen kislány szájából. De ez van. Tényleg, tényleg mindenét elvesztette Miatta, és amije van, valamiért az sem az övé igazán. Se a "családja", se Tyara, se Keith, se semmi más.

×Drága Josey-nak, aki... Aki... Aki... <3×


Nem vagyok benne biztos, hogy értem, miért dohányzik egy olyan lány, mint Josey. Illetve? De, mégis. Sokakat megnyugtat, így talán őt is, de lehet, hogy csak azért, mert éppen olyan társaságban van, ahol a legtöbben cigiznek. Ilyen emberek között pedig könnyen rákap az ember arra a kis fehér rudacskára, akár szeretné, akár nem.
Mondjuk, egy kicsit sem lepett meg az, hogy rágyújtott. Először is, manapság a legtöbb fiatal cigarettázik, másodszor, valahogy Josey-hoz ?illik? is. Nem tudom, miért gondolom így, egyszerűen csak? Csak ezt gondolom, és kész.
Figyelem, ahogy a táskáját próbálja rendbe rakni, közben pedig kíváncsian várom, hogy mit fog felelni arra a könnyű, mégis Jos nyakába súlyos terheket helyező kérdésre, amelyet nemrég tettem fel neki. Találgatok, gondolkodom, hiába az ötletek, itt most nem csak gondolatok kellenek, hanem kimondott szavak is, és ha a válasza nem éppen az lesz, vagy olyan lesz, amilyenre számítok, akkor is legalább kimondta, és én meg hallottam.
Egyébként nem számítok semmire sem. Majd mond valamit?
És mond is. Válasza furcsán cseng, az a szomorú, bánatos nevetés szinte idegborzolóan hat a híd széljárta szélén, meglepődöttségemet arcom világosan tükrözi, az értetlenséget azonban nem. Aztán kijelenti azt is, hogy milyen is Voldemort, és igen; igaza van. Valójában ez az ember? Lény? Meg sem érdemli, hogy bárki is a szájára vegye a nevét, vagy a ?beceneveit?.
Mi állhat a dolog hátterében?

- Mindenkit? Ezt? Komolyan úgy érted, hogy _mindenkit_? ? kérdezem döbbent, és tulajdonképpen teljességgel szánalmas hangon, de más nem jön. Annyira furcsának tűnik az, hogy mindenkit elvesztett, hogy szinte el sem tudom hinni.

Ilyenkor merengek el azon, hogy vajon jogosan szomorkodom-e. Elvégre íme, az élő példa arra, hogy van, akinek sokkal, de sokkal rosszabb, és hiába fiatalabb ? nálam sokkal, de sokkal felnőttesebben, és komolyabban képes kezelni a helyzet.

Egy biztos. Nem fogom annyiban hagyni. Ki kell derítenem, mi történt ezzel a lánnyal. Ki. Kell. Derítenem.

Chris lassú léptekkel ballag át a hídon, majd mint aki meggondolta magát, a végén visszafordult és sétált még egy kört, végül a híd közepe táján letámaszkodott a korlátra két oszlop között. Lustán bámult a mélybe kezében egy doboz bonbont lóbálva a sziklák felett, miközben egy régesrégi, talán magyar eredetű szám átköltött változatát dúdolgatta.
- Ledobjam, vagy ne dobjam; azon tűnődtem... egy nagy pofon nem old meg semmit sem...
Szabad kezével bosszús mozdulattal csörrentette meg a jobb fülébe aggatott tengernyi függőt: kisbaltát, stukkert, slóziláncot, marihuánalevelet, vágtázó lovat. Még a klubhelységben rájött a csokiehetnék, ezért lehozta magával a fiúhálóból a hétvégi roxmortsi kiránduláson vásárolt mágikus édességet. A szabadlevegőn akarta elfogyasztani, elvégre olyan csábító a napsütés, de mire ideért a hídra, értelmét vesztette azu egész. Egyedül nem jó enni, még csokit sem. A napfényben ezüstösen megcsillan a bonbon nejloncsomagolása - talán valaki kiszúrja a kastély egyik ablakából...
Bárha! Legalább nem tűnne olyan hülyének, amikor egyedül visszasétál a klubhelyiségbe, kezében az érintetlen dobozzal. Á, mindegy minek nézik, legfeljebb ezen is poénkodik egy sort és ezzel le lesz tudva az egész; úgyis ő a helyi mókamester, ne meg Rico, az ikertesója.
Kíváncsian olvasná végig a csomagolásra írt összetevőket, ha fel volnának tüntetve. Csakhogy ez nem közönséges mugli édesség, ő sem hozná nyilvánoságra hogyan bűvöli meg a csokit ahhoz, hogy például mozogjon.
Nyílik az ajtó, aztán csukódik. Chris tovább bámul a mélybe, majd tekintete fókuszt vált, s a felhőket veszi szemügyre, miközben a korlátra könyökölve tovább lóbálja a csokit. A dúdolást sem hagyja abba, hiszen az idegen úgyis csak áthalad a hídon. Miért is állna meg? Nincs abban semmi rendkívüli, ha egy kamasz az eget bámulva, dudorászva támaszkodik a mellvéden. Újra felcsendül az elferdített refrén, bár a fiú fel-felívelő, mutáló hangján talán kissé bizarrul hat.
- Ledobjam, vagy ne dobjam; azon tűnődtem... egy nagy pofon nem old meg semmit sem...
Úgysem ismerne rá a hídon átgyalogoló illető, ha netán mégegyszer meglátná a Roxfort falain belül, hiszen csak a hátát szemlélheti most is. Hacsak nem dönt mégis a megállás mellett, de az esetben neki kell megszólítania a fiút. Christian ugyanis meglehetősen félénk az idegen lányokkal szemben, alig mer megszólaln vagy ha mégis, akkor igen gyakran elpirul; azt pedig csalhatatlanul elárulja orra, hogy nőnemű lény lépked a hídon. Nem fog megfordulni, nem, nem és nem. Most valahogy nincs kedve leégni a tré szövegeivel és a félénkségével.

Már egy ideje vége van az óráimnak. Örülök is nagyon, mert a végére kezdett unalmassá válni az egész. Majdnem bealudtam, ami persze elég kellemetlen lett volna. Ilyen kis pálcikákkal kellett volna a végén már kibigyóznom a szemhéjamat, hogy ne tudjam becsukni a szememet. És az a szörnyű az egészben ,hogy nem az óra témája miatt volt, hanem mert én voltam fáradt. De szörnyen, pedig normálisan aludtam, és a nap elején még olyan voltam mint máskor. Aztán valami szörnyen lemeríthetett de lövésem sincs.
Hékás, álljon már meg a menet! Én vagyok az, aki lefáraszt másokat, ai miatt kullog az egész nép mert teljesen lemerült a Duracell nyuszi benne. Most meg visszavágott az átok. Ez így nem kóser.

Szememet dörzsölgetve, táskámat a hátamra dobva slattyogok a folyosón. A többiek csak úgy száguldoznak mellettem, nem tudom felfogni. Elmosódik körülöttem az élet, én meg csak állok ott egy helyben és nézek ki a fejemből. Vagy hirtelen felgyorsult körülöttem a világ vagy én vagyok lelassulva teljesen. Valószínűleg az utóbbiról van szó. Sőt, biztos vagyok benne.
Megszédülök. Muszáj megtámaszkodnom valamiben. Vagy valakiben. Vagy valahova dőlök. Dőlnöm kell. Odébb megyek pár lépést. Vállamat nekidöntöm a hideg kőfalnak és kapkodom a levegőt, a szemeim lehunyva, de a világ így sem áll meg, csak forog körbe, körbe. Nem...nem érzem jól magam.
És ez senkit sem érdekel.
Senkinek sem tűnik fel, hogy rosszul lettem, de nem is gond. Ne törődjenek velem, menjenek tovább, én kérem, hagyjanak, meg tudom oldani.
Mély levegők, Alma, nyugodj meg, csak egy kicsit megszédültél, csak egy pillanat zavar volt az egész. Egy perc, vagy kettő... öt. És semmi baj nem lesz, lehet, hogy még jól is leszel, teljesen. Mint reggel. Lehetséges.
Mély levegő. Kinyitom a szememet és lassan eltolom magam a faltól, hogy újra lábra álljak. Körbenézek. Az emberek lelassultak, vissza, normális tempóra, nem rohannak már, csak annyira, amennyire máskor is szoktak. Megkönnyebbült sóhaj, aztán összeszedem magam és megyek tovább.
Levegőt!
Villan be hirtelen és rögtön megindulok a híd felé. Kivágom az ajtót, aztán már nem is foglalkozom azzal, hogy becsukódik e mellettem vagy nem. Csak mélyet szippantok a friss levegőből és végre teljesen megnyugszom. Erre szükség volt.

Nem állok meg, sétálok tovább. Egy másik Hugrás, lám-lám. Nem vagyok egyedül. Ami kár is, meg rossz is, de ha még egyszer előfordulna az, ami az előbb és esetleg súlyosabb lenne, lenne aki segítséget hív és nem veszek el a tömegben. Közeledek felé, mikor meghallom, hogy egy dalt dúdolgat. Nincsen kifejezetten jó hangom, sőt. Zenei érzékem sincs igazából, de az ilyen ember is hallgathat zenét. Elmosolyodom és folytatom a dalt. Nem tudja jól a szövegét, nem bizony, de én csak azért is belepiszkálok és folytatom.
- Statiszta voltam melletted, a gyűjteményedbe kellettem...
Csöndesen éneklem, éppen meghallja. Nem ismerem. Azt hiszem. Így hátulról semmi ismerős nincs a srácban, bár ki tudja, a végén még kiderül, hogy évfolyamtársam. Dobok egy hátast akkor.
De csak óvatosan, nehogy beleszédüljek.

Tévedett. Az a bizonyos áthaladó leányzó nemcsak hogy megáll, hanem még folytatja is általa parodizált dalszöveget. Ijedtében Chris szélsebesen elhajítja az addig lengetett dobozt és egy hangos csuklás kíséretében, követhetetlen sebességgel fordul meg.
A bonbon kihasználja váratlanul kapott szabadságát: szárnyakat bont. Ám nem a szédítő mélység felé röppen, hanem a két hugrabugos közé zuhanna le a földre, ha Christian el nem kapná az utolsó előtti pillanatban.
A fiúnak semmi értelmes nem jut eszébe, ezért azt az egyetlen szót nyögi ki, amire mégis emlékszik:
- Alma...
Majd hihetetlen intelligenciáról tesz tanúbizonyságot, amikor néhány másodperc múlva megismétli:
- Alma...
Alma az évfolyam- és háztársa társa, így aztán persze hogy tudja a vezetéknevét, sőt valamennyire ismeri is a leányzót. Érdekes módon csaknem mindenki a vezetéknevén szólítja Almát, s mindezt megegyezés nélkül. Chris valószínűleg akkor sem tudná felidézni a lány keresztnevét, ha akarná, hiszen az elmúlt öt év során ő mindig Alma volt számára. Mázlijára már első óta ismerik egymást, ezért egy cseppet sincs zavarban; csak éppen ráhozta a szívbajt a lányka, ami miatt biztosan néhány évvel rövidebb ideig fog élni. A füléhez kap, mint ahogy minden hasonló helyzetben teszi, és megzörrenti a különféle lógattyúkat, így ellenőrizván, hogy a helyükön vannak-e még.
A kelleténél mélyebben lélegzi be egy párszor a levegőt, de valahogyan mégis igyekszik túltenni magát az első ijedtségen, ezért aztán egyre terebélyesedő mosollyal folytatja:
- Körte, szőlő, barack... tulajdonképpen csak szórakoztam az előbb azzal a dallal. Kérsz csokit? - kínálja Alma felé a bontatlan dobozt.
Nincs semmi alattomosság a szándékban, tudja, hogy háztársa majd' megőrül az édességért, különben meg sem kínálná. Amúgy meg neki is kell valami idegcsillapító erre a hatalmas ijedtségre. Christian kedveskedő félvigyort csillant a lányra, miközben lazán visszatámaszkodik a korlátra, s már-már fel is ülne rá, ha eszébe nem jutna a mögötte lévő mélység. Márpedig ő tériszonyos, és ha nincs biztos támasz a talpa alatt, akkor a világ minden kincséért sem menne semmilyen szakadék közelébe.
S hogy ne álljanak ott kukán, hanem valamiről beszéljenek is, a fiú megkérdezi:
- Mondd, Alma, honnan ismered azt a számot? A legtöbb embernek gőze sincs róla, hogy ilyen is van a világon, nemhogy még tudja is a szövegét.

[ Damien ]

Május.
A tavasz hónapja. Hamarosan vége a félévnek, és újabb két hónap várja otthon. Talán nem is baj. Épp elég ennyi egyetlen évre.
Már nagyon mehetnékje van. Távol a kastélytól, az emlékektől, mindentől. Felejteni akar. A lehető leghamarabb. De a megnyugtató magány, ahol nem kísérti semmi, fényévnyi távolságnak tűnik a lány szemében.
Hibázott.
Mint mindig. Miért kellett? - Már nem számít. Már semmi sem számít. Az ítéletet Ő szabta ki magára, az utat Ő választotta, és végigmegy rajta.
Lehetett volna másképp is. De, már mindegy. Mindenkinek magának kell a tetteiért vállalni a felelősséget. Akkor is, ha fáj, ha kínos, ha jó, ha rossz. Ő épp ezt teszi, mert ez a helyes.
Kósza szellő lebegteti meg a sötétbarna hajkoronát, a hugrabugos lassú mozdulatokkal tűri el a füle mögé elszabaduló tincseit. Egy erősebb fuvallat azonban újfent az arcába fújja. Felsóhajt, és éledező dühvel lófarokba köti.
Szabaddá vált karjait az előtte heverő könyvecskére helyezi, és szorosan megmarkolja annak felső részét. A finom ujjpercek kifehérednek a szorítástól, hátradönti a fejét, és szemeit lehunyva mélyre szívja a levegőt. Lassan elszámol háromig, majd kifújja, aztán elölről kezdi.
Hosszú percekbe telik, amíg a szorítás enyhül, és végre kinyitja szemeit.
A jégkék íriszek megvillantak a nap fényében.
Még mindig itt van. Egészen elképesztő eredmény. Képes tíz teljes percet megmaradni egy helyen.
Szúr a szeme. Nem, nem fog sírni. Soha többé, senkiért, és semmiért.
Megváltozott. De ezúttal örökre. Nincs, ami visszatartsa, már nem.
- Nincs maradásom. - suttogja maga elé. Tétován az ajtóra pillant, ahonnan jött. Vissza kellene mennie. Be a kastélyba, ahol nem tépázza ruháját a szél, fel egyenest a szobájába, kiülni az ablakba, és csak nézni a messzeségbe.
Nem tud elindulni. Valami fogva tartja, és nem engedi mozdulni. Ettől újra fellobban szemében a gyűlölet. Valahányszor a tükörbe néz, mérhetetlen megvetés sugárzik a tekintetéből. Balja ökölbe szorul, és felsóhajt. Most nem segít a számolás. Az erőlködéstől könnyek gyűlnek a szemébe. Nem sírhat. Neki nem szabad. Soha.
Megkeményíti a vonásait, miközben mélyeket lélegzik. A szíve megvadulva dörömböl a bordái között. Újabb mély lélegzetet vesz, miközben mindkét könyökét a párkányra teszi, és ráhajtja fejét. Hozzá nem illő mozdulatok, de nem érdekli. Az, hogy valaki meglátja így? Az meg pláne nem. Gondoljon mindenki azt, amit akar, lényegtelen.
Halk surrogás üti meg a fülét. Nyilvánvalóan már nincs egyedül.
Különös módon, ez most nem zavarja. A kísértésnek ellenállva azonban nem néz hátra. Kíváncsi, akad e még valaki az iskola falain kívül, aki megszólítja, vagy egyáltalán leáll vele.
Perceken belül úgyis kiderül.
Az álca visszacsúszik a helyére, és már ugyanaz a Julia, aki egy félórája volt. Nyomát sem látni annak, ami az imént történt. Mélyen legbelül legalábbis ezt reméli.
Hátratűr egy hajtincset, ami orv módon elszabadult a többitől, mire a szél varázsütésre abbahagyja a számára kirendelt feladatát.
Előredől, és elmélyülten tanulmányozni kezdi a párkányt. A léptek zaja finoman jelzi, az imént nem tévedett. Valóban erre jár valaki. Már csak az a kérdés, hogy ki, és miért?

Alma  
Az égbolt elborul, s hirtelen erős szél támad, mely az ágakat arra készteti, hogy romantika nélkül cirógassák az ablakokat, összekarcolva azok felületét. Levelek kavarognak a szellővel, s már messziről érződik az a por és eső illat, amit a távoli vihar kezdeményezett. A sötét felhők gyorsan gomolyognak a kastély fölött, úgy tűnik, a vihar ezen területet sem kerüli el. Egy arc tükröződik vissza a megvilágított folyosó ablakairól, egy sötét, kicsit kócos haj, borostás ábrázat, s egy karikás szempár vehető ki a vonalakból. Az illető ráérősen ballag, egyik keze lazán bújik meg farmernadrágja zsebében, másik keze egy hátizsákot lenget, amely nem tűnik megtömöttnek, mégis súlya van. Clyde kikanyarodik a folyosóról, s felsétál az összekötő hídra. Ahogy kiér a nem teljesen zárt részhez, előrébb tesz néhány lépést, majd megáll az egyik oszlop mellett, s a táskáját leteszi a lába mellé, mely egy halk koppanással ér földet. Pár perc telt csak el azóta, hogy elindult az iskola épületéből, de ez elég volt ahhoz, hogy a szél felerősödjön, olyannyira, hogy ez már a hídon is érezhető legyen. A szellő erősen fújdogálja a sötétbarna, már szinte fekete hajtincseket, s néhány apró esőcsepp is a fiú arcára kerül. Megtámaszkodik az oszlop mellett, majd a mélybe pillant, s közben mélyen beleszippant a levegőbe, mely annyira friss, s annyira természetes. Egy ideig csak nézi a mélységet, ami egyszerűen elvarázsolja őt. Nem fél, nem úgy mint mások és egyáltalán nem zavarja a közelgő vihar. Sőt, mintha csak ezért jött volna ki. Lekapja fekete bőrdzsekijét, így már csak egy barna, hosszú ujjú póló és a nadrágja marad rajta. Lassan lecsúszik az oszlop mentén, nem érdekli, hogy eközben már szitálni kezdett az eső. Élvezi a neszezéseket, a szél süvítését, a mennydörgést és a villámok alkotta fényeket. Egyik lába kinyúlik a hídon, a másikat felhúzza, s azon pihenteti jobb kezét. Bal kezével a földön heverő dzsekije felé nyúl, s annak belső zsebéből kihalász egy cigarettát és egy gyújtót, előbbit a szája szegletébe illeszti, utóbbival meggyújtja a jointot...

Esik az eső és megtisztítja a természetet. Megtisztítja az egész világot, mert bejut mindenhova. Akárhogy is, de eljut az emberekhez. Imádom, valami mesés. Aztán jön a fény, a zaj, de alig egy pillanatra. Már megy is el, de tudod, hogy vissza fog jönni. És már itt is van. Egy mosolyra késztet.
Nem tudom ,hogyan kerültem ide, csak mentem előre, nem is gondolkodtam, csak kibámultam az ablakokon, aztán ide jutottam. De tökéletes hely ahhoz, hogy az esőt bámuld. Csak dúdolgatok és nézem. az eső, az aprócska cseppek pedig eljutnak hozzám. Rátapadnak a ruhámra, az arcomra, a hajamra, ami máris csapzottnak tűnik, pedig alig fél perce vagyok itt. Dúdolom a dallamot és mosolyogva nézem ahogy esik. Alig látni, de ha valaki jobban figyel, észreveheti a cseppeket ahogy zuhannak alá. Alád, alám, és alá.
Mert észrevettem ám, hogy nem vagyok egyedül, ez nem kerülheti el a figyelmem. Csak azt nem tudom, hogy ki az. Majdnem megijesztett, de nem sikerült ám neki! Nem lehet csak úgy rám ijeszteni, ez csak a profiknak szokott összejönni. Az éneklést azért befejezem, nem kell, hogy teljesen idiótának nézzen, elég ha csak kicsit néz annak. De hát Ő sem teljesen normális, ha ebben az időben itt van.
- Hahó.
Kiáltom felé, de... úgy látom, mással van elfoglalva. Közelebb megyek és beállok mellé. Ejnye, rossz fiú, itt bagózik és összefüstöli a világot, amit már majdnem megtisztított az eső. Csúnya dolog. Beszállhatok?
Egy percre talán ez fut át az agyamon, de aztán csak megrázom a fejem. Én nem csinálok ilyeneket, mert én aranyos meg jó kislány vagyok. Hiszed te ezt. Meg a piszi.
Egy zacskót szedek elő a zsebemből. Gránátalma, még ebédnél szereztem be. Szemezgetni kezdem a magokat aztán a srác felé nyújtom.
- Alma. Gránátalmát?
Egy kis mosoly, aztán bekapok egy szemet. Finom. És milyen kis aranyos, hogy a nevem is benne van.

pictures (http://www.youtube.com/watch?v=yQUWsCzT0pc&feature=channel_page)
Csak ott ül, hátát a falnak támasztja, s élvezi a joint ízét és bódító varázsát. Már régóta használt ilyen szereket, nem ez volt az első, de nem is az utolsó. Mindig kiválasztott egy megfelelő alkalmat, ahogy most is, egy olyan pillanatot, amikor érdemes volt füstölni. Ez az idő pedig tökéletes alkalom a képzeletbeli szárnyalásra. Ücsörgése közepette még mindig kémleli a távoli eget, s a cikázó villámokat, melyek lenyűgözik őt. Minden egyes dörrenésnél az ő szíve is hevesebben üt, s már azt sem érzi, hogy milyen hidegen fúj a szél. Nincs rajta kabát, pedig ez már nem nyári időszak, itt már nem lehet szórakozni ilyennel, akár még meg is fázhat, de őt ez egyáltalán nem érdekli. Kékesszürke szemei csillognak, ajkai résnyire nyitottak, s talán még egy apró mosoly is megfigyelhető a máskor oly zord arcvonásokon. Ez lenne a boldogság? Számára biztosan, ugyanis soha életében nem volt semmi, amiben örömét lelje, talán csak kiskorában. Eszébe jut az a csodálatos tó, a kis csónak, amellyel mindig kieveztek a zöldeskék színű tó közepére és pecázták a kisebb nagyobb halakat. Két kis kéz nyúl felé, szőke hajszálak lebbennek meg a levegőben, s hallja húgai nevetését. Azon apróságokét, akiket annyiszor ugratott, s akikhez oly sok kedves emlék fűzi. Aztán valahogy vizuálissá válik egy hang, oldalra fordítja a fejét és meglát egy közeledő szőkét, aki odamerészkedik hozzá. Ekkor már kénytelen felpillantani, a fölé magasodó lányra, kinek haját a szél lebegteti. Néhány pillanatig csak nézi, hogy lehet ez, hogy itt van az egyik húga? Ez nem létezik, biztosan csak káprázik a szeme. Aztán felé nyúl a kéz, ő is elindítja saját kézfejét, mintha csak el akarná érni a másikat, de hirtelen eltűnik a képzet, s csak egy ismeretlen lányt lát maga előtt, aki egy gránátalmával kínálja őt.
- Almát? Nem kell. - feleli, bár most nem is olyan bunkó, mint általában, ahhoz talán túl jól van, jelenleg. Kiemeli szájából a cigarettát és a másik felé nyújtja.
- Joint? - villannak meg szemei a másik tekintetén, ha a lány kér belőle, átadja, ha nem, akkor nem erőlteti. Visszafordítja a tekintetét előre, s ismételten a távoli villámokat bámulja...

Tényleg ismerem, én ezt már nem is akarom elhinni. Ez taán mintha a lehetetlennel lenne egyenlő. Egy évfolyamra járunk, sőt! Ő is Hugrás, tök Király és így már a neve is beugrott. De hol van az ikertestvére? Mert olyan is van neki, úgy tudom. Valami hülye neve van, azt már el is felejtettem. Hülye neve, mondom ezt én, ejnye. Mintha nekem tök normális lenne.
Áh, megvan! Rico, azt hiszem. Fú, sokat ordítozták már a klubbhelyiségben, szeritnem nem azért mert annyira örültek. De sak üldögéltem tovább, nem is foglalkoztam velük. Nem is akartam.
Hátast persze azért nem dobok. Az arcomon látszik, hogy egy kcisit meglapődtem azért, de semmi komolyabb. Nem kockáztatom a testi épségemet, nem érné meg.

Röpül a doboz, ki tudja, hol áll meg. Szerencsére nem pottyan le, hanem ismét Chris kezeiben van. Remek, kár lett volna a bon-bon miatt. Elmosolyodok, ő meg a nevemet ismételgeti. Vagy másodiknál már a gyümölcsre gondolt? Csudába is, hogy az ember sosem tudja ezt megkülönböztetni, van, hogy néha már átkoznám a szüleimet, hogy így neveztek el. Pedig szép név szerintem, nagyon is, meg egyedi, szóval semmi gond nincs vele. Csak az, hogy ebből kifolyólag azt hiszi a sok hülye, hogy nekem csak almát lehet enni és éjjel nappal ezt is teszem. Bibi van a fantáziájukkal, az egyszer biztos.
Micsoda? Hogy csokit kérek-e? Hát naná.
- Ühümm, kérek, hát persze.
Lesek a doboz után, talán még egyben van a csoki benne, nem érte nagyobb gond repülés közben. De ehetőnek még tutira ehető, effelől semmi kétségem nincsen. Az meg, hogy milyen, kit érdekel. A csoki az csoki, bármi is legyen bele töltve. Én pedig mindegyiket szeretem, nem tudom ,hogyan lehet utálni bármelyiket is. Finooooom. Nyamm, de hol is van?

- Apukám szokta hallgatni. Nem tudom mi ez, csak megmaradt.
Rántok vállat, bár nem esik túl jól, de illett ehhez az egészhez, hát miért ne?
Tényleg sokszor hallgatta, leginkább olvasás közben. Sokat olvasott és mindig ezt hallgatta. Nem kérdeztem meg tőle soha, hogy mi is ez meg miért ez szól állandóan. Lehet, hogy nem is válaszolt volna, ki tudja. De szerette, még talán most is szereti.Furcsa, az egyszer biztos.
- És te honnan ismered, ha már itt tartunk?
Hátamat a falnak vetem és hátradobom a hajamat, egy kicsit már zavart. Sosem tud megmaradni a helyén, a szellő meg játszadozik vele. Csúnya egy dolog ez a szellőtől, nagyon-nagyon csúnya dolog. Na majd még megkapja a magáét. Tőlem, személyesen. Azt nem fogja túlélni, biztos lehet benne.

zene: the kills - black balloon
megjegyzés: bocsi a késésért, nagyon sajnálom.

Tök nem ismerős a srác, szerintem még életemben nem láttam. Nem is úgy fest, mint aki annyira szeret feltűnősködni, szóval nagyon nem egyezik meg a személyiségünk, ez az első pillanatban lejön. Vagy csak nagyon-nagyon rossz kedvében van, hát fene tudja, nem akarok most ezen problémázni, felesleges.
Eléggé fura arcot vág és... Nyújtja a kezét felém, te jó ég. Ez be van szívva? Hátrább lépek egy párat, de aztán csak megrázom a fejem. Dehogy is, az lehetetlen. És mintha máris értelmesebb feje lenne. milyen meglepő... Lehet, hogy csak képzelődtem, de hát mindegy is.

Leguggolok mellé és tovább kínálgatom a gránáltalma magocskákat, közben én is bekapok egyet. Ropogós, édes, kár, hogy nem kér belőle, igazán bánhatja.
- Nem tudod, mit hagysz ki.
Billegetem meg a fejem oldalra, de hát ez van. Lehet, hogy nem szereti vagy mit tudjam én. Bár van egy csomó ember aki azt sem tudja, hogy mi ez, de hát az Ő bajuk. Én nem tehetek róla.
- Szabad a hely?
Kérdem mellé pillantva. Esetleg vár valakit vagy csak úgy egyedül ücsörög itt kint. Az előbbi tök okés, akkor lelépek, az utóbbi inkább furcsa meg vicces. És akkor nem tud lerázni szerintem, de hát mindegy. Hol érdekelt engem bármi is. Ha-ha.

Ó, Ő is megkínál. Udvariasság vagy mi a szösz ez. És akkor már azt kínálja, ami neki van. Cigi, hát ez tök király, főleg, hogy nemet kell mondanom. Mert tudni kell nemet mondani. Ez olyan, mintha egy elágazáshoz értél volna az életedben. Ő itt kínálgat, te meg eldöntheted, hogy bulik, elvonók vagy tovább az eddigi mesés életeden?
A bulik nem lennének rosszak, ez tény, mintha már nyúltam volna a szál után, aztán mint aki sündisznóba nyúlt, már kapom is el.
- Nem, köszi, nem dohányzom.
Tündéri vigyor és egy újabb gránátalma. Nyamm-naymm. Ez jó lesz nekem.

zene: the kills - u.r.a. fever

music (http://www.youtube.com/watch?v=8teT_9_nqnw)
A távolban egy hatalmas villám cikázik az égből, egyenesen a föld felé, a látvány néhány tized másodpercig tart, s egy pillanatra fénybe borul minden, majd ismét elsötétedik, s ekkor ér el a hang is, egy erős, dübörgő robaj, melybe még az iskola ablakai is beleremegnek. Kicsit ijesztő és nem éppen olyan az idő, amiben célszerű kint tartózkodni. Az eddig csak záporozó eső egyre nagyobb lendülettel tör elő a fellegekből, hallani a lehulló cseppek koppanását, az egész olyan, mintha csak egy öreg bakelit lemez sercegne a lejátszó tűje alatt, a szél pedig továbbra sem unja játékát, a cseppekkel játszadozik, s azokat dobálja kőre, ablakra, arcokra. Clyde maga elé fújja a füstöt, majd a csacsogóra pillant. Féloldalra dönti a fejét, s úgy figyeli a lányt. Igazából nem szoktak hozzá beszélni, főleg nem ennyit, sőt, kínálni sem szokták semmivel. Persze, az is igaz, hogy ő sem tűr meg maga mellett senkit, általában, de vannak olyan pillanatok, amikor nem érdekli semmi, amikor szellemi és fizikai állapotára hatással van a fű. Ilyenkor nem foglalkozik azzal, hogy elzavarja a másikat a pxcsába. A kérdésre csak maga mellé int, ezzel jelezve, hogy akad még hely az amúgy nem éppen kényelmes talajon. Ezután egy apró mosoly a visszautasításra. Látja, hogy a másik mennyire feldobott, szinte sugárzik belőle a boldogság, így nem is erőlteti a füstölgő szálat. Inkább ismét beleszív,majd elnyomja maga mellett a csikket. Táskája felé nyúl, közelebb húzza, elfordul és matatni kezd benne, majd röpke pillanatok alatt egy fényképezőgépet húz ki belőle. A szemei elé emeli, kicsit hunyorít, s a következő villámlásnál kattint. Ismét egy dörrenés, ezúttal sokkal kisebb, mint az előző. A lány felé fordul, s egy újabb kattanás kíséri ujja nyomát.
- Hogyan csinálod? Mi az, amitől így ragyogsz? - teszi fel a kérdést,miközben elemeli arca elől a gépet. Ugyan vannak hallucinációi, amire a villám is rájátszik, azért nem ment el az esze. A kérdést csak képletesen érti, egyszerűen csak tudni akarja, hogy mi az , amitől valaki ilyen boldog tud lenni ebben a nagy kupac fertőben...

A leányzó tekintetét látva lassú, nyugodt mozdulattal szeretné feltépni Chris a dobozra feszülő csomagolót, amiből persze az lesz, hogy szélsebes mozdulattal rántja le róla két darabban a nejlont. Ennyit a higgadtságról. Feneketlen mélységű zsebébe gyömöszöli a nejlont, mert otthon arra tanították, hogy az ember sehol ne szemeteljen, pláne ne ott, ahol tanárok is előfordulhatnak, még ha egy jócska szakadék kínálkozik is erre a célra.
Elegánsnak szánt mozdulattal nyújtja a lány felé a dobozt, miközben ősrégi nemesekhez méltón raccsolja - bár azok a bizonyos nemesek bizonyára kevésbé vigyorogtak hozzá -:
- Pahancsoljon választani a hölgy - azután normál hangszínen folytatja tovább. - Roxmortsi csoki, lövésm sincs mi található benne, mert nincsenek ráírva az összetevők, tehát ne lepődj meg semmin. De azért biztosan nem mérgező. A szám eredeti címe pediglen így hangzik: Megüssem vagy ne üssem, előadója a Bikini és 1986-87 körül kezdték el játszani, tehát közül tíz évvel ezelőtt.
Félig hátradőlve támaszkodik rá a kőkorlátra és maga mellé helyezi a bonbonos dobozt is, azonban nyitva hagyja, hogy Alma bármikor vehessen belőle, ha kedve támad hozzá. Chrisnek hirtelen beugrik, hogy ő még meg sem kóstolta a csokit, ezért vesz belőle egy szemet. Arca elé emelve szemrevételezi a formáját, majd beleharap az ínycsiklandó sárgadinnyekrémmel töltött kockába, miközben a haját igazgató lánykát figyeli.
- Én még régről ismerem. Először egy nyaralás során hallottam, aztán később innen is, onnan is,végül már a csapból is ez folyt. Persze akkor még sokkal kisebb voltam, de a fülbemászó dallama miatt valahogy megmaradt bennem, na meg azért, mert jól lehet ferdíteni a szövegét.
Néhány másodpercig tétován nézi Almát, aztán egyéb ötlet híján egy meglehetősen idétlen, sablonos mondat hagyja el a száját.
- És te tulajdonképpen... mit csinálsz errefelé? Na nem számonkérésnek szántam, csak hogy beszélgessünk is valamiről, tudod - szabadkozik Christian a padlót bámulva egyre halkuló motyogással.

Hamarosan kezdetét veszi a kijárási tilalom. Alig van pár hátra pár perc, de én még mindig ott ácsorgok a híd egyik egész távol eső pontján. Nem is lehet igazán kiszúrni, hiszen oly apró vagyok, hogy fel sem tűnök senkinek. Már csak a prefektusok járőröznek a folyosókon, hogy mindenkit betereljenek, de ide nem fúj senkit a szél. Csend és nyugalom. A hűvös, s roppant tiszta levegő végigkarcolja az arcom, melybe megannyi könny vájt hosszú árkokat. Hogy lehettem ilyen ostoba! Ostoba, ostoba, ostoba!

Egyik lábamról a másikra helyezem a testsúlyom, s kezeimmel eszeveszett őrülettől vezérelve kapaszkodom egyre csak a híd korlátjának kinevezett faborításba. Megannyi szálka fúródik most a finom kéz bőrébe, s az ujjakba, de ez nem nevezhető fájdalomnak. Főleg ahhoz képest, amit most érzek, hiszen.. Hiszen megtettem azt, amire életemben leginkább vágytam, de hogyan?! Megremegő ajkaim összepréselem dühösen s leszegem a fejem. Ahogy telnek az órák, melyeket tisztán kell eltöltsek, úgy villannak be egyre másra a képek. Csók, nem is egy nem is kettő, az érintések, a sóhajok, a szavak.. egy vallomás. Ahogy szerelmet vallottam neki ráadásul hangosan! Felkínáltam magam, mint egy utolsó útszéli.. Gátlástalanul s leplezetlenül. Hát csoda, ha ezek után még annyira sem fog rám nézni, mint eddig? Kerülni fog, rólam fog sztorizgatni más körökben. Vagy éppen gyűlölni fog mert.. mert.. mert egyáltalán létezem! Mert ismerem, s mert egy levegőt szívtam vele, s mert enyém volt, s én az Övé hosszú perceken keresztül, megannyi sóhajon át! Bolondság.. őrültség..

A gyengélkedőn tértem magamhoz, s akkor tudatosultam vele, hogy nem haltam meg. Soha nem is haltam meg, nem fulladtam bele a vízbe, pedig bárcsak..! Bárcsak megtörtént volna, s a felpuffadt hullám most vahaol a víz türkén lebegne messze, nagyon messze innen. Minden együtt töltött pillanat valóságos volt, minden szó elhangzott, s egyik sem volt kába hallucináció. Nem látogatott meg, pedig két teljes napot töltöttem ott. Csak a szívem legeslegmélyén vágytam rá, hogy bár eljönne, s bár itt lenne velem, de.. nem. Nem aza  fajta lány vagyok, aki mellett kitartanak jóban rosszban, hanem akitől elveszik amit akarnak. Az értéseit, az odaadását, a csókjait és a testét.. majd elfelejtik. Leköpik. Nem ismerik meg. Darren pedig nem alacsonyodhat le hozzám, soha de soha. Meg sem érdemlem, hogy rám nézzen, hogy szót fecséreljen rám, hogy egyáltalán.. egyáltalán.

Meg akarok halni. Bevégeztetett. Az egyetlen egy célom is ami volt az életemben, megtörtént a kábulat mámorában. Nem akarom látni többé Őt úgy, hogy tudom, minek tart, hogy azokból a csodálatos íriszekből a rideg közöny helyett egyenesen undor süssön. Előrehajolok, egészen túl a korláton, s nézek le a mélybe. A sötét tincsekkel bohókás játékot űz a szellő. Borzolja, érinti, pont ahogy Ő tette azon az éjszakán. Vége, mindennek vége már.

Hangos kongással jelezte a szobámban lévő óra a kijárási tilalom kezdetét. Könyvem hangos csattanással csapódik össze, én pedig egy hirtelen mozdulattal emelkedem fel a fotelből, ahol eddig kényelmesen üldögéltem. Ideje portyára indulni. Igaz nem vagyok prefektus, mégis a legjobb dolog ilyenkor sétálni a kihalt folyosókon. Nincs ember.. és hogy esetlegesen rámförmed valami idióta? Kit érdekel? Engem ugyan nem!

Halk léptekkel közeledek a folyosókon keresztül egyenesen az összekötő híd felé. Agyam valahogy csak egyetlen irányba kalandozik.
Víz, hideg, csókok..
Igen, nem olyan régen volt szerencsém kimenteni egy kislányt a tóból.  Szinte már önkívületi állapotba sétált bele a halál karjai közé. Az utolsó pillanatban rántottam onnan vissza. Természetesen nem köszönte meg.. csak egyféleképpen, az viszont talán még a szavaknál is többet mondott. Teste sóvárgott utánam, engem akart mindenestől. Mintha én lennék számára az egyetlen a világon. Hiába akarom szavait kiverni a fejemből, hiába akarom nem a könyörgő tekintetét magam előtt látni mégsem tudok ellene semmit sem tenni. Nem fogott meg .. inkább ledöbbentett. Hiszen soha nem találkoztam még ehhez hasonló rajongással, ilyen szintű szeretethullámmal. Furcsa, hogy valaki ennyire imádjon engem.
Engem, aki csak szórakozik, játszik az emberekkel.. engem, akinek egy élet semmit sem ér, csak egy apró játék.. egy apróság, melyet egy intéssel el lehet venni. Hát ez van..

Egyre jobban sietve haladok célom felé, mikor megpillantom az alakot. Vékony lehet, mert körvonala, árnyéka nem épp terebélyes. Ahogy közelebb érek, végre láthatóvá válik arca, óriási szeme. A borzongás egy pillanat alatt végigszáguld rajtam. Belebámulok hatalmas íriszeibe és egy másodperc alatt elveszek bennük. Arcom megkeményedik, előkerül a maszk és vele együtt az a fránya védelmi mechanizmus. Néma csendben sétálok felé, majd torpanok meg pontosan előtte. Kezem önkéntelenül is ökölbe szorul, hirtelen nem tudok mit mondani.. hiszen mit is mondhatnék..
Csak egy éj volt.. egy szenvedélyes pillanat..  

Hallottam. Hallottam a durva lépteket, melyeket a szél messze-távolból fújt felém, szétszaggatva az engem körülölelő csend vékony leplét. Lassan kiegyenesedtem, s a zaj felé pillantottam, s ekkor megláttam Őt. A fájdalom éles tőrként hatolt a szívembe, s a heves imádattól láthatatlan borzongás futott végig rajtam. Szavai még most is élénken éltek bennem, mintha csak józan pillanatomban suttogta volna az ajkaimra. Nem, Ő nem az anygalom volt, hanem a Démonom, aki megkísértett, aki uralkodott felettem, aki használt, s aki.. aki még most is rendelkezhetne felettem ha akar, de jól láthatóan nem. Nem akar. Pillantása még ilyen távolságról is a lélektükreim legmélyéig hatol, akár a méreg, s az arca jól láthatóan átrendeződik. Megkeményedik. Rideggé válik.

Gyűlöl engem. Hiszen csak rá kellett néznem! Elfordítom a fejem, ahogyan megteszi az első lépést, s lehunyom a szemei. Kezeimmel a szoknyám alját gyűrögetem, s szinte belefehérednek az ujjaim, annyira görcsösen szorongatom az anyagot. El fog menni mellettem. El fog menni mellettem. Elfordítja a fejét, s úgy tesz, mint aki egyáltalán nem is látott. Levegőnek néz. Semminek. Hiszen az vagyok, főleg a számára. Egy semmi, egy féreg, akit el kell taposni de még arra sem méltó, hogy bemocskolja vele a cipője talpát.

A hangok egyre csak közelednek, dumm dumm dumm, a szívem olyan hevesen ver, hogy szinte fáj. Minden pillanat, amivel egyre közelebb ér hozzám, hogy mögöttem menjen el, megforgatja bennem a tőrt. Fáj, s vérzik. Ömlik belőle, s ha ez így lenne.. valóban így lenne, már holtan estem volna össze. Csak menj, menj, siess! Itt van. Érzem az illatát, újra csak megcsap s megrészegít. Szorosan hunyom még mindig össze a szemeim, s csillagokat látok a fájdalomtól, s egész leszegem a fejem, mint valami házimanó, aki nem nézhet a házurára.

Megáll. Előttem, én pedig nem értem, mi ez az egész? A szemeim felpattannak, s felkapoma  fejem, majd úgy pislogok rá. Fölém magasodik, akár egy torony. Annyira erős, és annyira.. szeretlek. Az alsóajkamba harapok, s nem mondok semmit, csak lesütöm a szemeim, majd hátrálok egy lépést, de a híd tetőszerkezetének egy tartóoszlopába ütközöm, s ott maradok.
- Én.. – Kezdem elhalló hangon, de minek is szólalok meg? Ugyan minek töröm meg  akettőnkre telepedett csendet? Hiszen úgy sem szeretne mást, csak ha örökre megnémulnék! – én.. köszönöm. -
Nem emlékszem, hogy kimondtam volna egy szóval is azt, hogy az életemet neki köszönhetem. Hogy ha Ő nincs akkor már nem is élnék, pedig.. arra vágyok most is. Szomjazom a halált, hogy ennek az egésznek végre vége legyen!
 De ha megtenném.. az olyan lenne, mintha az Ő munkáját mocskolnám be. Megmentett, de nem értem miért.. de lehet, nincs is miért. Egyszerűen Ő ilyen. Tökéletes.

Abbahagyom a szoknyám gyűrögetését, majd a talárom zsebébe rejtem megremegő kezem. Rámarkolok a zacskóra, ami jellegzetesen csörren meg a zsebemben. Túl sok volt a valóvilágból. Az álmaimra vágyom, a látomásokra, a hallucinációkra. S a fehér csodaszer most is itt van nálam. Szükségem van rá.. egyszerűen kell! Oldalazva lépek egy lépést, s cipőim orrát bámulom. Elmegyek innen, elmenekülök, hiszen.. szomjazom rád.

Gyűlölnöm kellene!
Gyűlölnöm kellene minden egyes porcikáját, minden egyes kimondott szavát.. hiszen sunyi módon próbál csapdába csalni testének babonázó létével, lelkének szerető ragaszkodásával!
Gyűlölnöm kellene, hiszen ki Ő? Ő csak egy senki ebben az óriási világban, egy elhunyt halálfaló egyetlen élő rokona, egy szánalmas alak, aki önkívületi állapotban előszeretettel válik gyenge emberré!
Gyűlölnöm kellene.. azonban mégsem tudom…
Hiszen attól függetlenül, hogy mint gondolok róla...
annyira megérintett!
Megérintett a ragaszkodása, a feltétel nélküli hűsége. A simulékonysága, a könyörgő, rajongó szavai, valamint testének minden egyes mozdulata, mellyel teljességgel körülölelt, magához fogadott. Egy esendő ember csak, és én mégis máshogy érzem! Szinte már szívesen bújnék hozzá, karjainak meleg ölelésére vágyom, hiszen olyan fajta nyugalmat sugároz ebben a rohanó, idegtépő világban, melyre egyszerűen szükségem van. Na jó, nem mindig.. csak néha. Akkor viszont jó lenne szeretetében elveszni, megosztani a problémákat egy olyan emberrel, aki hűsége miatt soha nem fogja elmondani senkinek, és jó lenne, ha lenne valaki, aki a lelkem rezdüléseit magával viszi a halálba, a Pokolba is ha én úgy akarom.. Jó lenne számítani végre valakire, aki értem, miattam vagy éppen velem is halna, ha úgy kívánnám. Aki ingyen, egy szó nélkül adná az életét egyetlen érintésemért, pillantásomért…!

Lassan a földre tekintek, nem akarom, hogy lássa a szemeimben az indulatot. Igen, az indulatot, ugyanis ez a találkozás sikeresen felpiszkált. Gyűlölöm, mert olyan érzéseket vált ki belőlem, melyekre nincs magyarázat, melyek nem én vagyok!
Kezem még mindig ökölbe szorulva pihen törzsem mellett. Inkább azt fixirozom, csak hogy ne kelljen a szemeibe néznem, hogy ne kelljen látnom zavarát, hófehér bőrét, kétségbeeséstől elnyíló ajkait. Lehunyom a szemem, valahogy nincs kedvem ehhez az egészhez. Nem vagyok gyáva, azonban most mégis inkább menekülnék. Hiszen ha itt maradok, meg fogom bántani. El fogom érni, hogy megvessen, hogy gyűlöljön Ő is, hiszen a kettőnk közötti minimális kapcsolatot is le kellene redukálni a nullára. Semmi értelme az egésznek, a nyiladozó érzelmeknek, az esetleges ragaszkodásnak.. hiszen mit akarhat ő tőlem?! Hiszen én egy vagyok a Nagyúr emberei közül.. ő pedig egy senki..

Halkan koppan valami..
Felnézek és látom, hogy hátrébb lépett. Feje jótékonyan beleütközött a tartópillérbe, ennek köszönhető tehát az a tompa puffanás. Ezek után hallom hangját.. erőtlen, szinte már elhaló szavait.
Megköszöni..

Szemöldököm a magasba szalad, majd óriási szemekkel meredek rá, az arcára. Nézem csillogó szemét, a zavar eltüntethetetlen jeleit.. az ujjakat, melyek szinte már elemi erővel markolják a zöld szoknya szegélyét, a kipirult arcot és az ajkait, melyek egy pillanatra megremegnek. Megeresztek egy mosolyféleséget, úgy bámulok rá a továbbiakban.
- És tulajdonképpen mit szeretnél megköszönni? Azt, hogy megmentettem az életedet, vagy az utána következő heves együttlétünket..? – kérdezem vissza pimaszul, csak azért, hogy még jobban zavarba hozzam, hogy megszeppenjen. Kérdésem után egy lépést tesz oldalra, elengedi a szoknyáját, kezét zsebre vágja és távozni készül. Persze én sem vagyok bolond, hogy csak úgy hagyjam távozni. Zsibbadó ujjaimmal megragadom csuklóját, majd rántom vissza az eredeti helyére. Kezét nem eresztem el, nem hagyom, hogy csak úgy itt hagyjon. Hiszen még hátra van pár dolog, melyet tisztáznunk kell. Még el kell érnem, hogy megvessen.. az pedig nem megy egy mondat után.
Eközben erővel szorítom kezét, már csak azért is. Nem fog eliszkolni! Nem hagyom..!
- Hova, hova? Csak nem gondoltad, hogy így itt hagyhatsz? Ez még viccnek is rossz,  édesem! – mondom egy enyhe fenyegetéssel a hangomban, majd állok elé, immár teljesen megfosztva a menekülés lehetőségétől.

Csattan egy pofon. Hirtelen s élesen, s még hosszú percekkel később is érzem a sajgó helyét, még ha nem is emelkedett meg az a hosszú kar, s nem is emelt rám kezet abban a pillanatban, a kérdés felért egy visszakézből érkező áldásra. Minden izom megmerevedik, s szemeim is nagyra kerekednek el, a döbbenettől pedig elfelejtek levegőt venni. Miféle kínzás ez s miféle próba? Miért szól hozzám, s miért emlékeztet a múltra? Hiszen ami volt az elmúlt, napokkal ezelőtt, hosszú órákkal később vagyunk már, az pedig a múlt, egy csúnya folt az Ő múltján, egy csodálatos emlék nekem. Miért vág bármit is a képembe, miért.. mirt és mit akar tudni? Mit akarsz tőlem még? Hiszen ha akarnám se engednéd, hogy szeresselek!.. Egy rekedtes lehelet csupán az, ami feltör belőlem válasz gyanánt, hiszen mit is mondhatnék erre? Nincs válasz. Nincs válaszom. Tehetetlennek érzem magam, s megalázottnak. Viccet csinál az érzéseimből, nevet az imádatomon, a ragaszkodásomon, azokon a vallomásokon, melyeket öntudatlanul suttogtam bele az éjszakába, félreérthetetlenül neki szegezve. Nem tagadhatom le, felesleges volna, elvégre a vak is látta akkor rajtam, hogy soha nem voltam még őszintébb, mint akkor! Zavartan sütöm le a szemeim, s abbahagyva a szoknyám anyagának gyűrögetését, tördelem a hosszú, hófehér ujjakat, s kezdem el harapdálni a telt, alsó ajkat.
- Darren.. én.. – Micsoda egy gyenge próbálkozás! S micsoda pimaszság, hogy az ajkamra mertem venni a nevét, hogy kiejtettem, hogy egyenesen megszólítottam! Legszívesebben a Föld alá süllyednék most szégyenemben, s erről árulkodik a pirospozsgás arcom, mely még egészségesebb fényben tüntet fel engem, s észre sem veszem, mikétn varászolja vonásaibb még szebbé. - .. az életem köszönöm neked. -
Befejeztem hát a megkezdett mondatom, mégpedig úgy, hogy kissé megemelve a fejem, hagytam, hogy pillantásom összekapcsolódjon az övével, s egybeforrjon pont úgy, ahogyan mi váltunk ketten eggyé abban a bűnös, vágyal s kéjel teli órában. Köszönöm, amiért kihúzott a vízből, s köszönöm, amirét érintéseivel ha csak egy éjszaka erejéig is, de életet lehetl abba a porhüvelybe, amit én a testemnek nevezek, amit én birtoklok nem egy éve.

Menekülnék. Elfutnék, ha tehetném, de nem tehetem. Mert nem hagy, s ez meglep. Azt hittem, mit sem fog azzal törődni, hogy egy utolsó kis féregként eliszkolok, hogy a szeme elé sem akarok kerülni a történtek után, s micsoda szégyen, hogy még most is mámorban úszva gondolok vissza azokra a pillanatokra! Ujjai a vékony csuklóra fonódnak, s nem kell túl nagy erőfeszítést tennie ahhoz, hogy kissé visszarántson. Halk nyikkanás, még annyit sem engedek meg magamnak, ahogyan visszarántanak, pedig éles fájdalom nyílal bele a gyönge vállakba, s ez egyre csak erősebbé válik, ahogyan Darren fogása hihetetlen méreteket ölt.
Meghökkenek a becézésen, de bizotsan csak zsigerből jött. Mindenkinek ezt duruzsolja a fülébe, csak a hangsúly más, esetleg sokkal édesgetőbb, vagy éppen esetemben csöpög a gúnytól.
- Sajnálom. – Elnézést kérek.. elnézést azrét, amiért egyáltalán létezem. Azért, amiért szívni merem a levegőt, azért amiért.. akkor éjszaka ott voltam, s viszonoztam a kapott csókokat. – Nem fogom.. soha nem mondanám el senkinek. -
Újabb védekezés. Egy szót sem kell szólnia, már biztosítom arról, hogy soha semmilyen körülmények között nem fog szólásra nyílni a szám. Nem árulnám el.. soha.
- Hamarabb vágnám le a nyelvem, mint hogy szégyenbe hozzalak mások előtt. – Suttogom kétségbeesetten, még mindig lesütve a szemeim, s várva a büntetésem, melyet ezekben a percekben fognak kiróni rám. Annyira szeretlek, hát nem látod? Nem tudsz mit kezdeni ezzel a nagyfokú ragaszkodással, igaz? Túl sok, túl intenzív..

Bántom! Szinte már magától értetődően! Hiszen ezt akartam! Azt akarom, hogy végre felejtsen el engem, hogy szálljon le rólam! Ne űzze, hajtsa a lelkemet, mert én nem akarom! Pedig ha tudná, hogy igazából mélységesen megérintett. Hogy szívem szerint most sem bántanám, hanem édes, behódoló ajkait csókolnám, pont mint egy fuldokló. Mégsem tehetem. Egyszerűen lehetetlen a kapcsolatunk! Ő csak egy szánni való kislány, aki nem ér többet annál, hogy szavaimmal, tetteimmel a földbe döngöljem. Egy kis senki, aki az egyik kábulatból a másikba esik. Pedig ha tudná, hogy igenis vannak szép dolgok az életben.
Érdekes, hogy itt áll előttem lehajtott fejével és nekem az élet szép dolgai jutnak az eszembe. Nem vagyok egy romantikus alak, nem vagyok egy olyan ember, akit megérint a szépség, mégis valahogy előhozza belőlem azt a fajta viselkedést, amit való életemben kerültem. Hiszen a Nagyúr sem véletlenül fogadott be a Halálfalók csapatába! Egyszerűen lehetetlen ahogy viselkedem.

Ahogy kezét szorítom, ahogy elállom az útját figyelem mozdulatait. Nézem zavarát, hallgatom szavait, lágy, csilingelő hangját és ismét csak feldühítem magam. Bal kezemmel őrült módjára csapok a falba. A vér apró foltot hagy a fehér köveken, ujjaimon immár a forró nedv csordogál. Lágyan, de fájdalmasan. Hiszen ez is miatta van. Ki akarta, ki kérte, hogy a szemem elé kerüljön. Miért van itt egyáltalán ebben az iskolában? Miért nem vitték el valami intézetbe? Hiszen úgysem normális dolog, ha valaki öngyilkos akar lenni! Ráférne egy alapos kivizsgálás!

Szinte már vadul rántom magamhoz. Vértől vöröslő kezemmel megragadom hajánál fogva és arcát az arcomhoz húzom. Pár centiméter választja el tőlem. Mondjuk nem lehet számára ez egyszerű. Ugyanis jóval magasabb vagyok nála. Vajon meddig bír lábujjhegyen álldogálni csak azért, hogy ne okozzon saját magának is kellemetlen pillanatokat?
- Még szép hogy megköszönöd! Hiszen a nyamvadt életed miatt estem bele abba a csapdába! Mégis mit gondoltál? Hogy majd egy-két érintéssel letudod természetben a hálát? Hát nem! Segíteni fogsz nekem! Tartozol édesem! És ezt nem fogod megúszni, azt tuti! – Sziszegem, majd mikor nekem magyaráz hangosan felnevetek.
- Igen? Levágnád a nyelvedet is? Igazán bátornak hiszed magad, ugye? Bezzeg a halálba olyan simán menekültél volna.. hol maradt akkor a híres bátorságod, mellyel most éppen nekem ígérgetsz? – kérdezem élesen. Nem foglalkozom azzal, hogy esetlegesen pofonnak érzi e a szavaimat, hogy kompromittálóként tekint- e a kérdéseimre. Ezek úgyis jogos kérdések. Pláne azok után, hogy megmentettem a semmi kis életét!

Kezemmel eközben szorítok még egyet a haján, immár nyaka, feje teljességgel hátrahajlik. Belenézek óriási íriszeibe, látnom kell a rettegést. Azonban hiába bámulom közvetlen közelről, csak azt nem látom, amit szeretnék. Inkább érzem úgy, hogy ő egy megszeppent gyerek, mint egy rettegő nő! Talán ez az a pillanat mikor tudatosul bennem..
Ő soha nem fog engem gyűlölni, ő soha nem lesz az az ember, aki elárul. Túlságosan ragaszkodik hozzám, már-már bálványoz.
Hiszen az én zsebkendőmet szorongatta olyan vadul. Lehetséges lenne?? Elképzelhető, hogy menekülésébe én kényszeríttettem tudtomon kívül is?
Pupillám óriásira tágul, arcomra a döbbenet ül ki. Egy pillanat alatt kisimulnak a vonásaim. Nézem őt! Nézem arcának minden egyes részletét.. Szemének csillogó fényét, szemöldökének ívét, orrának egyenesét, az azt körülvevő bőrt, mely a sok fehér anyagtól szép lassan egyre vékonyabbá válik, valamint ajkainak teltségét, melyet olyan gyakran rág idegességében.
- Miért akartál meghalni? Mi elől menekültél? Tudni akarom! – morranok rá egyáltalán nem kedvesen. Várom a válaszát. Hiszen lehetetlen, hogy én legyek az, aki miatt egy ilyen tettre szánja el magát. Ha mégis én lennék az oka.. hát .. valószínűleg egy pillanatra sokkot kapnék.
Hiszen a ragaszkodása, a hűsége, a szerelme.. és amit én érzek annyira rémisztő!
Mintha egy tóban fuldokolnék…

Shaelynn Scarborough

Lashawn sétált a hídon keresztül. Nemrégen ért véget a tanítás és a Hugrabug klubhelyiségébe tartott, hogy letegye a cuccát és pihenjen egy kicsit a tanulás és a vacsora előtt. A híd közepén a fiú egy lanyha fuvallatot érzett, ami kellemes volt és felüdítette a fáradt lélek még fáradtabb hordozóját. Jobban és tovább szerette volna élvezni a fuvallat üdítő hatását, ezért megállt itt. Letette a táskáját a lábához és neki támaszkodott a korlátnak. Pár másodperccel később egy hirtelen ötlettől vezérelve felmászott a korlátra. Terpeszállást vett fel és a két karját vízszintesen az oldalán nyújtotta ki. Nagyon jól érezte így magát, de egy kicsit szomorú volt, mert ha meg tudta volna valakivel osztani ezt még jobb lett volna. Akivel megosztaná az lehetne fiú is, de a legeslegjobb az egy lány lenne. Elég romantikus hely volt és, ha egy lánnyal találkozott volna itt, akkor az ismerkedő és rövid csevejükből később egy kapcsolat is kibontakozhatott volna. Sajnos nem volt erre emberfia se, csak ő. Így egyedül kell élvezkednie ezen a gyönyörű helyen.

A tanórák végeztével hugrásunknak kedve támadt egy nagyobb sétához. Egyen szoknyában, fehér ingében, egy fekete converseben (képtelen hordani az iskolai egyen cipőt), s kilazított sárga-fekete nyakkendőjében indult útnak a hálójából, ahol villámgyorsan szabadult meg döglesztően meleg talárjától, rabiga érzetét keltő táskájától és a csúnya fekete harisnyájától. Mivel most nincs az az idő, hogy mugliruhában lehessen a többit kénytelen kelletlen magán felejtette. Karkötőjén igazított egyet, amióta felmerült, hogy talán újra összejönnek a DS tagok, Shay kis ékszerére bűvölte hamis galleonját, hogy ilyenkor, mikor szoknyát visel is érezhesse, ha netán végre felforr ismét. Egyszer Nevillel beszélgettek erről, s kimondottan örül neki, hogy végre van valaki, aki legalább annyira reménykedik benne, hogy újra lesznek edzések, mint ő maga.
Léptei alig keltenek zajt a folyosón, ahol megint meglepően kevesen töltik el idejüket. Tekintete fürkésző, nem régen volt egy kellemetlen találkozása Hóborccal, aminek következtében több óra és 5 hajmosás után sikerült kivakarnia az összes tintát a hajából pluszba nem kis utánajárásra volt szüksége, hogy az arcát is megszabadítsa a maszattól. Igaz magának köszönheti a fölös köröket, hiszen egyszerűbb lett volna azonnal Hermionéhoz fordulnia. Kész lexikon az a lány, ami nem is baj, Shay is szeretne olyan agyat. Most már azt is tudja, mit lehet tenni a kopogószellem ellen, csak akadjon vele össze, na jó talán mégsem szeretné azt annyira.

Nyikorogva nyílik a hídhoz vezető faajtó, s ki nem találnánk ki tűnik fel a nyílásban. Megkímélve magát a lány csak annyira tárja fel a súlyos ajtót, hogy egy shaynyi lyuk képződjön, amin kifér. Nem azért csinálja, mert gyönge lenne, csak utál szerencsétlenkedni velük. Amint bezárul az ajtó és a lány megfordul, azonnal meg is torpan, s még azelőtt kicsúszik egy rövid ijedt sikkantás ajkai között, mielőtt eléjük kaphatná kezeit. Szemei meredten figyelik a csendéletet, melyet láthatóan háztársa hozott össze. Shaynek megremeg a keze, s azonnal a galagonya pálcára fonódnak ujjai, bár ötlete sincs, hogy milyen bűbájjal akadályozhatná meg, hogy még véletlenül se forduljon elő, hogy a másik hugrabugos lezuhanjon.
- Te meg mit csinálsz ott? - kérdezi valamennyire emelt hangon, hogy azért a frászt se hozza a srácra, de mégis meghallja, hogy szólnak hozzá. Nehéz ügy, s talán jobb lett volna megvárni, amíg a fiú legalább a szemeit kinyitja, majd akkor valami zajt csapni. Már késő.
És még rá mondták, hogy gyogyós. Na szép.
Végül kezét még mindig a pálcájára fonva, indul meg lassan a párkányon álldogáló irányába, s ahogy kicsit jobban szemügyre veszi, felismeri, hogy nem ugrani készül...
~ De akkor mi a kénköves ménkűt művel ott fent... ~ zöldjeiből nem tűnik el az aggodalom és a gyanakvás, de ettől függetlenül próbál közelebb kerülni háztársához.

Shaelynn Scarborough

Teljesen kiürült a testéből és az elméjéből a rossz érzések és gondolatok. Ez a pár perc teljesen felüdítette, így maradt élvezni a szellőt. Annyira bele merült e megszokott természeti jelenség nem mindennapi élvezésébe, hogy nem vette észre az ajtó nyikorgását. Ha meg is hallotta volna az iskola egyik fura tulajdonságának fogta volna fel. A sikkantásra kissé magához tér, de csak a szél süvítésének titulálta magának, mert nem hallotta mások lépteit vagy az ajtók hangjait. De a sikkantás után pár másodperccel követő kérdésre már megijedt. Emiatt elvesztette az egyensúlyát és próbálta visszanyerni, nehogy a mélybe zuhanjon. A karjaival elkezdett kalimpálni, hogy még jobban sikerüljön. Egyelőre úgy tűnt, hogy nem sikerült és le fog esni. Végül másfél-két perces küzdelem után nem sikerült elkerülni az esést, de annyit el tudott érni, hogy hátra, a hídra essen. Egy puffanás kíséretében ért földet. A háta egy kicsit fájt és a fejét is a földhöz koppantotta. Most fogta fel azt a tényt, hogy nem egy tanár szólította meg, hanem egy lány. Gyorsan felült és a hang forrása felé fordult. Eltalálta. Tényleg egy lány nem messze tőle. A háztársa volt és elég csinos is volt.
- Én csak élveztem fent a szellőt - felelte a lány kérdésére. - Amúgy  üdv. Én Lashawn Elwyn vagyok. Benned kit tisztelhetek?
Szeretett volna megismerkedni a lánnyal, de a jelenlegi állapotában nem tűnt szalonképesnek. Ráadásul le is járatta magát a lány előtt, amivel romlottak az esélyei. Közben a fejét tapogatta és imádkozott azért, hogy hamar elmúljon a fájdalom.

Aggodalma nem volt alaptalan, de csak azután gondolkodott, hogy megszólalt volna, így pedig elég nehéz volt már elkerülni a kibontakozó történteket. Nem számított rá, hogy a srácot ennyire elragadta magával az, amit épp csinált, s hogy egyáltalán nem nyitott a külvilág felé, legalább is annyira nem, hogy a természetesebb hangokat meghallja. Most már ő is tudja, hogy nem volt bölcs dolog ezt az utat választani, mert háztársa élénk viaskodásba kezd a gravitációval és saját egyensúlyával, Shay pedig tanácstalanul toporog egy helyben. Nem tudná megmondani melyik pillanat volt az, amikor előkapta pálcáját, s még inkább nem tudna arra választ adni, hogy mégis mit akar vele művelni. A srác kalimpálása és dűlöngélése sem segít a dolgon ugyanis félő, ha nem őt találja el bűbájával, a keze közelében levő oszlop, vagy a lába alatti korlát robbanhat szét, amivel biztosan elintézné, hogy lezuhanjon a mélybe. Senkinek nem tenne ez jót, talán a fiút jobban megviselné a helyzet.

Kétségbeesetten keresgél, hogy mit bocsáthatna a segítségére, amibe megtudna kapaszkodni, amikor szeme sarkából elkapja a pillanatot, és látja lezúgni a fiút, szerencsére a hídra. Shay nem hezitálva tovább lépett közelebb a földön ücsörgő fiúhoz, akiről, ha nem is 100%-os bizonyossággal, de megállapította már, hogy felsőbb éves.
- Minden oké? - érdeklődik, miközben térdre veti magát, hogy megvizsgálhassa a fejét. Közben a srác be is mutatkozik, miután ad egy elég érdekes választ a kérdésére.
- Üdv, Lashawn - mosolyog rá, majd a srác fején növekvő púpra néz - Shaelynn vagyok, Scarborough. Jó nagyot tanyáltál - jegyzi meg nem kevés vigyorral, mely különös egyvelege a megkönnyebbülésnek és a ténynek, hogy milyen szép hasast mutatott be a fiú. Vékony ujjai kérdés nélkül érnek a fejéhez és kezdi el vizsgálgatni a puklit, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve veszi elő zsebkendőjét, összegyúrja, hogy egy kis párna legyen belőle, majd újra pálcájához nyúl, melyet a földre ejtett pillanatokkal ezelőtt.
- Glacius! - motyogja, mire pálcája megremeg, érzi a kellemes hűvöset, mely áramlik a pálcáján, a másik kezében viszont a jeget, mely a zsebkendőből lett.
- Tessék, ezt szorítsd rá és nyomd. Jobb sajna nem jutott eszembe - húzza el száját, mintha ez azt jelentené, hogy mennyire tudatlan. Mosolya barátságos, majd feláll, mint aki jól végezte dolgát és elindítja kezét, hogy felajánlja segítségét a felálláshoz, de félúton meggondolja magát, ismerve a fiúk mentalitását csak egyetlen esetben fogadnák el a segítő jobbot, ha beakarnának vágódni.
- Egy kérdés, a szellőt nem lehetett volna mondjuk ülve élvezni, vagy hogy jobbat mondjak a korlátnak ezen az oldalán? - a védőbűbájokat meg sem említi már.

                                                          Shaelynn Scarborough

- Minden rendben. - felelte a lány kérdésére. - Jól vagyok és meg vagyok.
Megtapogatja a fejét, ami eléggé fájt. Sőt! Egyre jobban fájt,  de nem mutatta a külvilág felé a fokozódó fájdalmát.
- Hát nem terveztem mára egy esést se -mondta a lány megjegyzésére, de közben már ő is elmosolyodott. Mikor a lány hozzáért a púphoz kicsit megrándult. Azonban a hideg és a jéghatására a fájdalom nem nőtt, majd szűnni kezdett. Ekkor a lány feltett egy jó kérdést, amire nem tudott válaszolni  és sokat gondolkodott azon, hogy mit is mondjon Shaelynn-nek.
- Hát most kicsit fáradt vagyok. Tudod itt az iskola idő vége a RAVASZ és nagyon lefáradtam év közben - kezdte el a fiú. - És a korlátnak támaszkodva nem lehetett annyira érezni a frissítő hatását. Neked is ajánlom, bár most, hogy estem egyet nem nagyon fogsz vállalkozni erre.
Észrevette a lány furcsa mozdulatát, de az elmúlt percek történései, az esés és a lány, hatása alatt állt és nem figyelt semmire.
Ezután felállt a földről és indult volna a korláthoz, de eszébe jutott, hogy eléggé illetlen lenen, ha a lányt nem hívná és csak úgy itt hagyná.
- Oda jössz a korláthoz? - kérdezte a lánytól. - Na persze nem állunk rajta, hanem néznék a tájat, ami olyan gyönyörű, mint te.

A bizalom lassan épül fel, apró téglákból alkot hidat két ember között. Josey tekintete a lányra villan. Hát mégis van bennük valami közös?
Állj, állj. Mi ez az érzés? Nem is érti igazán.
Valaki kérdez. Róla kérdez, és ez egészen megdöbbentő. Hát létezik még a Földön olyan ember, akinek ő számít? Vagy ha nem is, hát jól tetteti. Egy kósza másodpercig fölfelé néz, a lányra, majd lesüti a szemeit. Zavarban van, mint az elhanyagolt gyerekek, mikor egyszer kedvesen szólnak hozzájuk. Téblábol a cigivel, húzza a száját.
- Néha... - nyögi, keresi a szavakat, és már a hülye is láthatja rajta, hogy most megint valami egészen másról fog beszélni, mint ami a kérdés volt... vagy mégsem? - hallom, ahogy beszélnek hozzám. Nem, nem, nem úgy értem! - siet hozzátenni. A francba, hogy ő még a leghétköznapibb dolgokat is úgy tudja előadni, hogy őrültségnek hangozzon!
Inkább visszatér a kérdéshez. Mármint a válaszhoz.
- Elvesztettem a szüleimet, a szerelmeimet és a barátaimat. Gyakorlatilag mindenki halott, akihez közöm volt valaha. Néha elég öregnek érzem magam. Te nem?
Ábrándos, költői kérdés, épp csak megvárja a választ, már kalandozik is tovább.
- Itt van hatszáz másik ember, még sincs semmi közöm hozzájuk. Üres kísértet vagyok a folyosókon. Akihez hozzáérek, megborzong. Az állatok őrjöngve menekülnek előlem. Bár szerintem ismered ezt. - Néz, vár, hogy a lány nevezze meg, miről is beszél.
A Magányt.
- Mit gondolsz, van valami értelmes oka annak, hogy miért ne ugorj le innen? - kérdezi, miközben lazán a mélység felé fordul, két tenyere a kőkorlát felületéhez csapódik, mintha csak lelkesen tapsikolna még a gondolattól is.
- Szerintem mindent összevetve nincs. Mégis itt vagyunk. Az előbb úgy néztél ki, mint aki mindjárt átfordul a korláton. Szomorú halál lett volna. A holttest is összezúzódott volna, nem szép látvány.
Úgy beszél, mintha ez az egész nem lenne nagy ügy egyáltalán. Vajon mi az oka annak, hogy így meglódult a nyelve? Ki tudja... Az utolsó szó joga...
- Mondjuk... ha már az életednek nincs semmi különösebb értelme nincsen, legyen akkor a halálodnak.
Nem is néz Emilyre, csak a mélybe, mintha őt is vonzaná valami furcsa erő odalentről. Le se veszi róla a pillantását, farkasszemet néz a tornyok ködös tövével.
- Most már lassan úgyis én következem.
Bólint is, és elmosolyodik.
- Sose tudhatod, nem igaz?
És felnéz. Ártatlan, bizakodó mosollyal.
Most már egész biztos, totál kattant a csaj.

Shay még mindig kissé ideges a történtek miatt. Nem nagyon van hozzászokva, hogy itt a párkányon lát embereket álldogálni, bár még mindig jobb, hogy csak azért állt ott fent, mert élvezni akarta a kellemes levegőt. Nem érti ugyan mire jó az, de nem érthet meg mindenkit, így a végzőst sem.
A nem kicsit epés megjegyzésre pedig egy elég erős arcpír a válasz. Hát a srác nem tervezett esést, ő pedig nem tervezte, hogy valaki ilyen módon zavar meg. Megpróbált a lehető legkisebb hangon a lehető legkevésbé ijesztő lenni, bár talán az lett volna a legjobb, ha egy szót sem szólva tovább megy, vagy épp visszafordul mit sem törődve azzal, hogy háztársának mi a szándéka ezzel a vakmerő húzással.
- Sajnálom... - kér végül elnézést, fejét is kissé lehajtva, mintha szégyellnie kellene valamit, persze erről szó sincs, csak nagyobb így a nyomaték. Tényleg van valamennyi lelkiismeret furdalása azért a pukliért, de nem igazán tehet róla, a DS miatt komolyan lassan neki is olyan szindrómája lesz, mint Potternek. Mármint, amit terjesztenek róla, persze Shay sosem ül fel ezeknek, még ha nem is ismeri igazán Harryt.
- Még egy darabig sajogni fog - néz a jégdarabra - nem szédülsz? Nem látsz kettőt vagy valami? - érdeklődik tovább, miután a srác a RAVASZról beszél. Nem szeretné, ha miatta lenne valami maradandó baja, amitől nem tud majd tovább készülni a vizsgáira. Elvégre ez mégis csak RAVASZ. Erről eszébe jutnak saját RBFjei és kicsit kirázza a hideg. Nem szeret a vizsgákra gondolni.
- Nem, kétlem, hogy felállnék, tudod, jó érzékkel vonzom a bajt, félek én nem lennék ilyen szerencsés - itt Lashawnra néz, majd a púpjára, vagyis az azt elfedő jégre. Na igen, lever mindent, amit más képtelen lenne, igaz az egyensúlyérzéke jó és a reflexei is, csak olykor esetlen egy csöppet.
- Öhm... - épp válaszolna, hogy végül is miért ne mehetne oda a korláthoz vele, amikor a megjegyzése a végére ér. Shaelynn egy pillanatra zavarba jön, zöldjei vidáman csillognak, mosolya is vidám és természetes, ám zavara is látható, ahogyan arca elvörösödik.
- ...most már biztos, hogy túlságosan is beütötted a fejed, talán nem ártana elmenned a gyengélkedőre - méghogy egy végzős azt mondja rá, hogy gyönyörű, és teljesen önszántából.
Biztos, hogy károsodott az agya.
Gondolja magában, s a korlát felé veszi az irányt, felkönyököl és előbb lenéz, majd a távolba.

Feléled bennem a védelmező ösztön, ahogy döbbentem figyelem a lesújtó kezet, s hallom a fülnek szinte hallhatatlan reccsenést. Elkerekednek a szemeim, s a sötét, hosszú pillák megrebbennek egy pillanatra, miközben figyelem, miként váj magának utat a hóka bőrön a rubintosan vöröslő vér. Megragadom az ingem, mely betűretlenül, ziláltan, s gyűrötten hull alá, majd meggyűrve az elvékonyodott anyagot, rántom meg. Az anyag szakad, egy hosszabb csíkot tépek le, hogy aztán megfoghassam a kezét, s a sebes részt bepólyálhassam az anyaggal, ezzel megvédve a sebet.
- Engedd meg.. – Nézek rá kérlelőn, miközben körültekerem a kezén az anyagot, s kötöm össze a két végét. Nem hagyhatom, hogy akár csak egy csepp vére is odavesszen, főleg nem miattam! Nem, nem engedhetem meg ezt, nem tudok ezen az apró sérülésen sem csak úgy túllépni, hiszen a világ legdrágább kincsét jelenti Ő a számomra, s ha tehetném, mindig vigyáznék rá, s óvnám, akár a széltől is, feltétlen szeretettel s odaadással, mint ahogy most is. Lehet, hogy csak egy apróság az egész, ahogyan bekötöm a kezét, ráadásul az ingem egy kiszakított darabjával, de mégis.. minden benne van, aminek benne kell lennie. A mozdulatban, a finom, vigyázó érintésekben, a tekintetben, melyet most ráemelek.. Az életem is odaadnám a boldogságodért.

- Bármit.. bármit megteszek érted. – Reszketeg válaszom határozott pillantással, s elvetemültséggel párosul, mely egyszerre lehet bizsergető s rémisztő. Az őrületbe taszít, ahogyan magához ránt, s közelebb húz. Megakarlak csókolni. Megízlelni újra és újra ajkaid, melyekkel ostorként csapsz le rám, ám legyen bármilyen mély is a seb, sosem tudnálak megvetni. Lábujjhegyen egyensúlyozok, mintha csak a szakadék szélén táncolnék, az valóság és az őrület határán. Összezavarodtam, nem értem, miféle csapdáról beszél, milyen segítségről, de nem is érdekel. Csak Ő, Ő és Ő, semmi más nem fontos. Összerándulok, ahogyan gonosz nevetés harsan, s lehunyom egy pillanatra a szemem, nem hagyva, hogy a könnyek előtörjenek belőlem, hogy végigfussanak az arcomon, még inkább nyilvánvalóbbá téve a gyengeségem, s a szánni való valóm. Hozzásimulok, ám kezeim szigorúan magam mellé szegezem, hiszen nem.. nem érinthetem meg, nem szabad. Csak egy halvány, keserű mosoly fut át az ajkaimon, a kérdését meghallva, de amint szólásra nyílnak a telt ajkak, már ott sincs az imént felfedezett apróság.
- Mit számít az, hogy élek vagy halok e? A félelemnél csak a magány a rosszabb, mely körülölel a nap minden percében. S ha életem utolsó tette téged boldoggá tenne, örömmel teljesíteném azt. Öngyilkosság. Így hívják, pedig e tettnek semmi köze a gyilkossághoz: nincs vérszomj, nincs szenvedély, csak a halál van, a remény halála. – Még mindig nem tettem le arról, hogy az életem eldobjam magamtól. Belefáradtam az élő létbe, a hosszúra nyúlt, semmitmondó napokba, az emberekbe, a magányba, hogy egyedül csak egyedül.. Miért titkolnám, mi a célom? Miért hazudnék a szemébe, amikor olyan mennyiség lapul a zsebemben, ami majd percekkel később, ha karmaiból szabadultam, átsegítenek a túloldalra? Nem kértem, hogy megmentsem, hogy kihúzzon, s most sem kérem azt, hogy fogja meg a kezem, s rántson vissza a biztos talajra. Nem kérek holmi reményekből, melyeket vérző szívembe ültethet, gondos kertész módjára, hiszen.. nem is ez a célja. – A titkot magammal viszem a túlvilágra. -
Nem fogok neked gondot okozni, nem követlek majd úgy, mint egy árnyékot. Nem foglak imádatommal terhelni, ahogy a jelenlétemmel sem zavarni.. soha, soha többé.

Rettegek. Rettegek attól, mit hoz a holnap, s mi lesz vele. Vajon ha élő létemben nem tudtam őt óvni, majd fentről megtehetem? Vigyázhatok rá, mint egy angyali képben? Ám nem rettegek tőle, s ahogy a szemeimbe néz, nem lát mást, csak végtelen hűséget, s odaadást, no meg szerelmet. Fájóan éles s intenzív szerelmet, melyet az ember életében talán egyszer tapasztalhat meg. Nem szisszenek fel, hogy erősebben szorít, nem tiltakozom, hogy a nyakam egyre hátrább hajlik, s akkor sem ellenkeznék, ha itt és most lelökne a mélységbe, vagy ujjai a nyakamra fonódva szorítanák ki belőlem az élet utolsó leheletét. Számomra már nincs kiút, nincs jövő, nincsenek tervek.. nincs mitől igazán félhetnék. Már eldobtál, már visszautasítottál, ugyan hogyan árthatnál még nekem?

Újabb kérdések tolakodnak elmémbe, hiszen érthetetlen a számomra a tény, hogy pont Ő keres okokat viselkedésemre, hogy miért akartam azt tenni amit.. de nem kérdezek vissza, hiszen nem merek oly pofátlan lenni, hogy ezt tegyem. Szürke pöttyök játszanak a szemeim előtt, s érzem, miként tompul az éles nyíllaló fájdalom a lábamban. Úgy érzem, mentem eszméletemet vesztem, de ragaszkodom az ébrenléthez, most az egyszer, hogy megadhassam neki a választ, melyre oly kíváncsi.
- Nincs miért éljek, s nincs kiért éljek, hiszen akit szívből szeretek, pont olyan hévvel gyűlöl s megvet, mint amivel én bálványozom Őt.. Téged. Mi értelme hát egy üres létnek, ha minden elkövetkezendő lépésed láthatom a másvilágról, s őrizhetem földi életed? Nekem nincs már jövöm ezen a Földön. –  Csak egy kongó, üres váza vagyok csupán, egy szánalmas porhüvely, melybe hálni jár a lélek, mégis mit vársz attól a növénytől, mely gondozásra szorul de senki nem ad neki egy csöppnyi vizet? Elgyengülök, s le-le csukódnak a szemhéjaim, s érezhetően elernyednek izmaim, képtelen vagyok tovább tartani magam, s hagyni, hogy rajtam csattanjon a dühe, pedig ha több erőm lenne.. magam kínálkoznék fel eme szerepre, hogy töltse ki rajtam minden negatív gondolatát s érzését.

Elkerekülő szemekkel figyelem reakcióját, melyet a vérző kezem látványa vált ki belőle. Inge hamar feladja és máris egy hófehér anyag puhaságát érzem kezemen. A vörös foltok, szinte már az egész anyagot ellepik, ezzel is a vér színével egyenlővé téve a puha fehérséget. Nézem óriási szemeit, és hirtelen nem tudok megszólalni. Hiszen annyira aranyos, hiszen annyira magával ragadó a lelke. Annyira tiszta. Pont olyan tiszta, mint az a hófehér ing rajta. Kár, hogy az én lelkem a vörös posztóhoz hasonlatos, melyet a vér bemocskolt.

Miközben bekötözi a kezem, elfordítom a fejem. Nem akarom látni a szemét. Nem akarok ránézni, hiszen túlságosan mély érzéseket vált ki belőlem. Olyanokat, melyeket nem kellene. Hagyom hogy azt tegye amit akar. Szinte már megadom magam neki. Ez pedig felér még egy bűnnel. Az esendőség bűnével.. Ahogy a csomó rákerül az anyagra pont olyan hirtelen rántom el a kezem, mint ahogy ő letámadt a gyámolítási mizériájával.
- Elég is lesz ennyi babusgatás..! – szólok rá, majd folytatom a fájdalmas műveletet, mellyel már kínzom egy ideje.

Újult erővel rántom hátra a fejét, na nehogy már elfelejtsük az eddigi dolgokat. Nem vesz le a lábamról ilyen egyszerűen. Arca egyre közelebb kerül hozzám, én pedig önkéntelenül is a szeme helyett az ajkait bámulom.
Hiszen mennyire forrón csókolt, mennyire vadul, mégis tiszta szívvel szeretett azon az estén.  Mintha nem is létezne más rajtunk kívül. Csak ő és csak én. Egy test, egy lélek, mely azon a napon az enyémhez csatlakozott. Egy béklyó a számomra, melyet mások nem láthatnak, és soha nem is fognak látni..  én mégis tudom, hogy létezik, hogy húzom magam után, akárhová is megyek már ebben az életben.. mindig velem lesz.
Szinte késztetést érzek arra, hogy közelebb hajoljak hozzá és végre a sóvárgó ajkaimat az övéire illesszem. Mégsem teszem. Még tűrök, még ellenállok. Hiszen nem lehet elég a betörésemhez egyetlen tündöklő szempár, néhány hosszú szempilla és finom érintés..! Egyszerűen lehetetlen, hogy ezt tegye velem. Homlokomon megjelennek a már jól ismert ráncok, melyeket ismét ő idéz elő. Hallgatom szavait, kérdését.. és ismét elakad a szavam.

Képtelen vagyok feldolgozni, hogy engem szeret, hogy engem akar. Képtelen vagyok megérteni ezt a ragaszkodást, ezt az érzést, melyet irántam táplál. És, hogy a magány miatt akar a halálba menni? Ez nevetséges gyávaság.. és őrültség!! Hiszen senki nem olyan bolond, hogy a nyugodt perceket lecserélje a másvilágra. De hogy nincs miért élnie? Hogy engem imád? Hogy miattam nem akar élni.. csak azért, hogy vigyázza a lépteimet. Ez is tipikus női logika. Én szerencsés vagyok, az Ördög vigyáz a lépteimre, Ő mégis a halálba menne, mintha egy angyal bármit is tehetne értem. Egy angyal soha nem fog vigyázni az én bűnös lelkemre, mely már önmagában is a pokolba jut. Egy angyal soha nem fog egy ennyire ördögi lélekkel foglalkozni, melynek már nincs lehetősége arra, hogy a Pokolból a mennybe emelkedjen.

Ujjaim egy pillanat alatt elengedik haját, majd kezemmel megfogom, még mielőtt összeesne. Óriásira tágult pupillákkal, villogó kék szemekkel nézek meredten magam elé. Arcomon a döbbenet apró jelei figyelhetőek meg, többek között az is, hogy elfelejtek pislogni.
Hiszen nem szerethet engem, nem akarhat! Én nem érdemlem meg az ő kedvességét, az ő tisztaságát. Nem lenne jó se neki, se nekem. Megbántanám, megsérteném, végiggázolnék rajta olyan erővel, hogy utána soha többé nem lehetne az az angyal, aki szárnyalásra képes.
- Hogy mit mondtál? Hogy a magány miatt, melyet mindenki annyira keres – többek között én is – amiatt akarsz a halálba vonulni? És azért, hogy rám vigyázz onnan fentről? – ismétlem meg szavait, majd meredten az arcába bámulok.
- Ez egy hülyeség! Ennek egyáltalán nincs értelme! A magamfajtáknak köze sincs a mennyhez, pláne nem egy angyalhoz! Egy tiszta lelkű kislány, még ha öngyilkosság által hal is meg, soha nem fog angyalként szárnyalni mellettem, és fogni a kezem, hogy segítsen! Hogy is alacsonyodhatnál le a Pokol legmélyebb bugyraihoz?! Hogy?! És egyáltalán, hogy képzeled ezt? Mi az, hogy önkényesen eldöntöd, hogy most, miattam a halálba távozol?! Nincs jogod hozzá, nincs jogod ahhoz, hogy még ezzel is az én mocskos lelkemet terheld. Na nem mintha, annyira sajnálnám, ha történne veled valami.. De akkor is! Nincs jogod ehhez! Érted??? – rázom meg könnyű kis testét, immár ismételten az őrület határán járva. Nem is tudja elképzelni, hogy mennyire fel tud idegesíteni egy pillanat alatt. Teljesen kikészít, és nem veszi észre, hogy egyszerűen nonszensz amit csinál.

Kezem vadul megmarkolja gyenge kis karját, majd elvesztem az uralmamat a testem felett. Agyam felmondja a szolgálatot. Vadul rántom magamhoz, szinte már magamra húzom. Arcom egy pillanatra áll csak meg arca előtt.. csak annyira, hogy a szemeibe nézhessek. A következő másodpercben pedig már sóvárgó ajkaimmal mohón csókolom száját, nyelvemmel feltérképezem nyelvét, fogát, ajkának belsejét, és szinte észre sem veszem, hogy pilláim eközben lecsukódnak, hogy átadom magam ennek az őrült, hihetetlen vágynak. A kezemben lévő görcsös szorítás enged, ujjaimmal átkarolom derekát, lágyan simítok végig testén, cirógatom finoman, és emelem magamhoz egyre közelebb és közelebb…
Hiszen annyira szeretetre méltó, hiszen annyira másabb, mint a többi nő.. hiszen talán pont ő az, akihez elmenekülhetek a hétköznapok borzalmai és a Pokol mély bugyra elől…

Shaelynn

Amikor látja, hogy a lány elpirul és bocsánatot kér már rögtön tudja azt, hogy rosszul kezdett. Megint. Szerencsére a nőket pár bókkal le lehet venni a lábukról és így elfelejtik, hogy valami bajuk volt.
- Nem kell sajnálnod semmit se - mondta, s rámosolygott a lányra.
- Nem szédülök szerencsére - felelte Lashawn a lány kérdésére. - Szerencsétlenségemre viszont nem láthatok kétszeresen, háromszorosan az előttem álló angyalból.
Imádkozott érte, hogy a lány ne érezzen lelkifurdalást, mert ő leesett és saját magát hibáztassa a történtekért. Lashawnnak ugyanannyira, ha nem jobban hibás a történtekért. Végül is ő állt a korláton. A lány csak megijesztette, amúgy fordítva is hasonló történt volna. Amikor látja, hogy a lány elvörösödik az egyik bókjára tudja, hogy jó úton van a cél felé.
- Szerintem a gyengélkedőből rögtön elküldenének, mert a munka nagy részét elvégezte a legcsinosabb ápolónő, aki a világon van - mondott egy újabb bókot Lashawm. A korlátnál gyönyörködött egy pár pillanatig a tájban, de észrevette, hogy a lány így oldalról nézve szebb, mint a táj. Ezért már nem a távoli csendéletet, hanem a mellette álló isteni szépséget nézte.

Miért oly nehéz elhinned azt, amit látsz? Hisz minden kérdésedre ott van a szemed előtt a válasz. Nem egy mítosz ez, mely az iskola falait körbelengi, hanem a valóság. Nem kérik tőled, hogy higgy egy olyan dologban, ami talán nem is létezik, hogy hazug szavak tartalmát vedd igaznak, nem. A bizonyíték ott van a szemek kéklő csillogásában, a fakó bőr pórusaiból szivárgó melegben, a telt ajkak mozdulataiban, ahogyan a szavakat formálja. Nyisd hát ki a szemed, s ne csak nézz, hanem láss is! Hát hol van most a világokat megrendítő önbizalmad? Hol van a hit, mellyel a saját álmodat kergeted, hogy elérd azt a célt, amit kívánsz? Neked most nem kell küzdened, mint a Nagyúr kegyeiért, hanem el kell venned azt, amit felkínálnak. Hiszen annyiszor tetted már azt, mit számít most, hogy ennél önzetlenebb kínálkozást még a vénséges bolygó melyen élsz, az sem látott?

Az erős karok megtartanak, mielőtt végképp megadná könnyű testem magát a gravitációnak. Hitetlenkedve pislogok magam elé, ahogyan fejem kissé lehajtom, majd szemeim összeszorítom, s veszek egy mélyebb levegőt. A hűs levegő végigkaristolja a torkom, mintha ezernyi tű szúródna a légcsövembe, azt éreztetve velem, milyen nagy ajándék az élettől a levegővétel. Hisz teljesen természetesnek vesszük ezt a mozdulatot, az éltető oxigén beszívását, de mi van akkor, ha erre már nincs több alkalom, s nincs több esély? Figyelmeztetni akarnak némán, s felteszik a kérdést, valóban úgy szomjazom a halált, mint egy haldokló?

Nem látom a döbbenet viharfelhőit gyülekezni gyönyörű arcán, ahogyan azt sem, hogy oly annyira elmerül gondolataiban, hogy még pislogni is elfelejt hosszú másodperceken át. Kezeimmel önkéntelen karolom át a derekát, s kapaszkodom meg benne, visszanyerve kissé az egyensúlyom. Vörössé válok, ahogyan felfogom, mit is tettem, mit merészeltem, egyszerűen csak átkarolni, ruhán keresztül is hozzáérni, mégsem.. mégsem kapom el a kezeim riadt őz módjára, aki megérzi a veszélyt, s elmenekül.  Lassan emelem meg a fejem, ahogy őrültnek tetsző szavaimat visszaismétli. Sokkal magasztosabbnak, sokkal szebbnek tűnnek így, hogy az Ő hangján hallhatom mindezt. Túl vak vagyok, túl elszánt ahhoz, belássam, micsoda bődületes baromság ez az egész!  Mennyire irreális, mennyire abnormális!
-  Az Én létem megpecsételtetett már ezen a Földön. Biztosan tudom, hogy a túlvilágon egy sokkal szebb élet vár rám. – .. ahol több leszek egy átlátszó ablaknak tűnő alaknál. Ahol nem úgy nézel rám, mint az életed megkeserítőjére, ahol szemeidben csillogást láthatok, nem pedig azt, mit is gondolsz rólam, hogy csak egy eltaposnivaló féreg vagyok, akivel még a cipőd talpát sem mocskolnád be. Tisztaság? Én rég nem vagyok már tiszta, hiszen évekkel ezelőtt bemocskoltak. Eladtak, s idegen kezek értek hozzám, nem kívánt csókokat leheltek a bőrömre. Mindenhol. Erős ujjak markoltak, s fogak tépték fel hóka bőröm, mely mindaddig sértetlen s érintetlen volt. Egykoron az lehettem, akit Darren hisz, de most már nem vagyok több egy hervadó virágszálnál, mely napról napra egyre több szirmot hullat el. Mocskos..
A szavai nem mondanak nekem semmi újdonságot, hiszen miért is sajnálná, ha egyik napról a másikra eltűnnék? Csak egy keserű mosoly minderre a válaszom, s szégyenteljesen lesütött szemek. Nem számítok.. nem számítok már.

Nem szisszenek fel, amikor megragad a karjaimnál fogva, s szinte érzem, hogy a vékony anyagokon keresztül a bőrömbe mélyednek a körmök. Édes fájdalom ez, hiszen Ő teszi ezt velem, Ő ragad meg úgy, mint egy bábot, s Ő tölti ki minden gondolatom, éjjel s nappal. Vele szeretnék maradni örökre, de tudom, hogy ez lehetetlen. S most magához ránt, majd a szemeibe néz. Ajkaim elválnak egymástól, hogy újabb vallomást suttoghassak kettősünk közé, de alkalmam sincs rá, hogy a kívánt imát elrebeghessem.
Mintha az álmom, az elmúlt éjszaka csodás perceit élném át újra, ahogyan ajkai az enyémhez érnek, s apró, finom csókok helyét a sóvárgó mozdulatok veszik át. Nem visszakozok egyetlen egy percig sem, boldogan csókolom őt, s ettől a határtalan örömtől reszketve egész testemben húzódok hozzá közelebb, mint aki ezen szenvedély tüze mellett szeretne megmelegedni. Ujjaimmal belekapok a talárja anyagába. Nem akarom elereszteni, nem akarom, hogy mint egy álomkép, úgy váljon semmivé.
- Szeretlek. – Mondom ki hangosan s egyértelműen azt a szót, amit már oly sok ideje a szívemben hordok, s számtalanszor vallottam meg neki némán. Egyszerű, letisztult suttogás ez, melyet más nem hallhat, csak Ő s én. – Ígérem, vigyázni fogok rád. -
A most érzett boldogság nem részegít meg annyira, hogy elfelejtsem azt, amit órák múlva tenni fogok, lent a parton. Felszívódok, mintha soha nem is léteztem volna.

A lány, aki most mellettem áll, hasonlít hozzám. Nem, nem arra gondolok, hogy neki is hasonló színű haja van, mint nekem, nem is a szomorúságra a szemében, ezek a külsőségek most eltűnnek. Már rég eltűntek. Itt nem az a lényeg, hogy is néz ki a másik, kizárólag az, hogy milyen a jelleme, milyen a tulajdonsága a beszélgetőtársnak.
Josey olyan, mint én. A bizalmát nehezen, nagyon nehezen lehet elérni, mégis úgy érzem, hogy megnyílik előttem, hogy elmond olyan dolgokat, amelyeket nem szokott világgá kürtölni.
Ez pedig egy furcsa, szívmelengető érzéssel tölt el. Jól esik. Soha nem bíztak még bennem. Senki sem bízott bennem igazán. Talán mert nem is akartam, hogy bízzanak bennem. Ebben a pillanatban ráébredek, hogy erre szükségem van.
A bizalom apró szikrája azonban kérdések tömkelegét kelti bennem, és hirtelen annyi mindent kérdeznék; de kimondani egyet sem tudok.
Jégkék szemeimet lehunyom egy pillanatra, hogy száműzzem a gondolatokat, és csak arra koncentráljak, ami ténylegesen is elhangzik. Hófehér kezem a korlátra rakom, és a mélybe pillantok. Egy másodperc erejére megszédülök, erősebben szorítom meg a hideg követ, majd tekintetemet Joseyra emelem, úgy hallgatom tovább.
Nehezen jönnek a szavak a szájára, vagy éppen csak nem merné kimondani…?
Ívelt szemöldökömet kissé felhúzom, mikor magyarázni kezd, és csak utólag fogom fel, hogy miért is hangozhatott furán az elhangzott mondat.
Nem gondoltam semmi különösre.
Szavai sűrű füstként elszorítják a torkomat, a szemeimet csípni kezdi a nemlétező gőz, majd lehajtom a fejemet. Miért kérdez? Ne kérdezzen, nem tudok megszólalni! Nem tudom kezelni a helyzetet, valaki segítsen…
Körözök egyet-kettőt a nyakammal, hallom, ahogy a csigolyák a helyükre állnak, a ropogástól kiráz a hideg, majd végül megszólalok.

- Öregnek? Nem. – szünetet tartok – Átoknak tartod, igaz? Azt hiszed, hogy ez a sorsod. Azt hiszed, hogy neked nincs más ezen a földön, csak a szenvedés… – mondom hirtelen, nem is igazán értem, miért, majd folytatom – Én mindig így érzem.

- Éreztél valaha késztetést arra, hogy nyiss a többi hatszáz ember felé? Akartad valaha, hogy közöd legyen hozzájuk? Akartál-e már életedben nem csak egy üres kísértet lenni? Akartad-e igazán, hogy az emberek, akikhez hozzáérsz, melegséget érezzenek, ha megérinted őket? Akartál-e magyarázatot találni arra, hogy az állatok miért menekülnek előled?
Kismilliónyi kérdés, jogosan feltett kérdés, magamban sorra válaszolom a nemeket, magam is elgondolkozom azon, hogy akartam-e valaha kikerülni ebből a mocsokból, amiben benne vagyok.
NEM.
Mert Ő, Ő soha nem hagy el, a társam lett, Vele együtt vagyok ma teljes.
A Magánnyal.
Akárcsak Josey.

Egy pillanatra elakad a lélegzetem, mikor a kőkorláthoz érinti a tenyerét, egy pillanatra azt hiszem…
De nem.
Felsóhajtok.

- Nem hiszem, hogy ezeknek a dolgoknak lenne értelmes oka. A halál nem racionális! Nem lehet, hogy az legyen. Nem SZABAD, hogy az legyen.
Hűvös borzongás fut át rajtam.
Most már lassan úgyis én következem. – mondja Josey, és nem értem, miről beszél.

- Ezt hogy értetted? – kérdezem, de nem ismétlem meg. Bensőmben egy hang szólal meg: Figyelj rá…

És igen.
Figyelni akarok rá.
Vigyázni akarok rá.
Őt meg kell menteni.
Megpróbálom, bár tudom, kevés vagyok hozzá…

Szeretnék Rá gondolni az utolsó pillanatban. Szeretném, ha az Ő arca lebegne lelki szemeim előtt, vagy ha az ő ölelő karjaiban érne utol a halál. Tudom, ez lehetetlen, hiszen másodpercek vannak csupán hátra, hogy ellökjön magától, a földre taszítson, s átlépjen rajtam. Hátrahagy engem, akár egy eldobott, végletekig megunt játék babát, én pedig egy pillanatig sem ellenkezem.

Ölelése szenvedélyes, és forró. A biztonság csalóka érzetébe hajszol engem. Eddig nem is ismert melegség jár újra át, sokkal intenzívebben, mint akkor éjszaka a parton, összefonódott testünk által. Megadja nekem azt, amit annyi más lány keres nála, olyanok, akik nem is érdemesek rá, meg sem érdemlik egyetlen egy érintésüket sem. Egy másodpercre nőnek érzem magamnak, gyönyörűnek, sőt, csodálatosnak, egy végtelenül törékeny porcelánnak, mely a szakértő kezek között biztonságban van. Odaadóan simulok hozzá, s kínálom fel újra és újra az ajkaim, hogy birtokolhassa. Vékony karjaim felkúsznak a mellkasán, tapogatózva, kitapintva a talár alatt rejlő forrongó feszes testet, a hevesen dobogó szívet, melyet az erős mellkas rejt. Halk sóhaj csusszan ki vöröslő, telt ajkaim közül, rekedten, borzongatóan, könyörgően s hálát adva egyszerre. Semmi érdekem nincs abban, hogy most közelebb simulok hozzá, lábujjhegyre állva fonom karjaim a nyaka köré, ezt pedig Ő is pontosan tudja. Érzem a vágyát, s újra elönt a forróság. Jóleső borzongás fut végig a gerincem mentén, s ösztönösem feszítem csípőm az övének. A legőszintébb s legmélyebb érzelmek által vezérelve csókolom őt, hevesen viszonozva a gesztust, megmutatva neki, mennyit jelent nekem, s az elmúlt éjszaka sem csak a kábulat és a szer irányította a mozdulataim, a tetteim, a cselekedeteim.

A pillanat meghittségét most megtöröm, elrontom, bemocskolom a meggondolatlanul is kiejtett szavakkal, melyek halk imaként kaptak szárnyra, s most meghallgatásra találtak. Hiszen Neki mondtam el, szemtől szembe, nem pedig a párnába suttogott vallomás ez, mely senkit sem ér el. Csend telepszik kettősünkre, én pedig zavartan engedem el Őt, s húzódok kissé hátrébb tőle, megpróbálva kiszabadulni a bűvköréből, a varázsából meg körüllengi, s mely rabul ejtett. Lehetetlen.. képtelen vagyok a képzeletbeli láncokat lerázni magamról, melyek hozzákötnek.

Ellök, érzem a dühöt, a keserűséget, s szinte arcul csap. Nem válaszolok a feltett kérdésekre, nem védekezem a vádak ellen, a hamis megállapítások ellen, nem magyarázkodom. Félreértett, kiforgatta a szavaim, s nem lelte meg bennük a valódi jelentést, a valódi tartalmat, az én ajándékom, amit Neki szántam. Hogyan is tekinthetném őt gyermeknek? Hogyan is gondolhatnám, hogy egy.. szerencsétlen, egy nyomorék? Ezek a jelzők messze állnak tőle, hiszen oly nemes, oly dicső, oly férfias.. oly tökéletes. Nekem Ő a minden, a megtestesült Isten, az Angyal bőrbe bújt Ördög. Újfent nem szerelemmel ragadja meg a karjaim, s nem cirógatóan ér hozzám. Durva és kegyetlen. Meg akar büntetni.. hát tegye! Tedd meg! Figyelem a hirtelen megemelkedő kezet, majd sütöm le a szemeim, s emelem meg az állam kissé, jobb orcám pedig felé fordítom. Tessék, üss meg, pofozz fel, s nem csak a jobb, de a bal orcám is odafordítom, ha kéred. Büszkén fogom viselni a fehér bőrömbe égetett hosszú ujjak nyomát! Nem rezzenek, csak az ajkaim remegnek meg egy pillanatra árulkodóan. Feltörni készülő keserű könnyeim visszatartom, a torkomat szorító gombóccal küszködve nyelek egyet. Nem félek tőled.. nem félek a fájdalomtól, nem félek a haláltól. Már nem.

[ Endorius Samlard ]


Nem hiszem el, hogy mindjárt vége a tanévnek. Nem akarom itthagyni a Roxfortot. Nem, nem és NEM!
Dühösen sétáltam végig a folyosókon, egyszerűen nem tudom, és nem is vagyok hajlandó elviselni azt, amikor a származásom miatt sértegetnek.
Legszívesebben pálcát rántottam volna, és apró darabokra átkoztam volna annak a retardált majomnak a fejét, de nem tehetem, mert azzal egyenes út vezet haza, akár a biztos halálba.
Ahogy elhaladtam egy csapat mardekáros mellett, egy pirinyót azért mégis irigyeltem őket valahol. A nagy százalékuk aranyvérű. Nekik nem hinném, hogy azt kell hallgatniuk egész nyáron, hogy ha így folytatódnak a dolgok, nem jöhetnek vissza jövőre.
Könyörgöm, hatodéves vagyok, nehogy már pont az utolsó évem ne élvezhessem ki itt a kastély fala között! Egyszer úgyis meghalok, akkor nem otthon szeretnék, hanem valami olyasféle helyen, amit szeretek, amiért bármit megadnék.
Dühös voltam, rettentően, és a tetejébe még csalódott is. Az egész csak Miatta van. Egyedül az Ő hibája.
Ha annyi éven át képes volt rejtőzni, és terveket kovácsolni, hogy térjen vissza, miért pont most? Miért akkor, amikor nekem még dolgom lenne itt, de anyám azzal fenyeget, hogy nem enged vissza. Persze, mintha otthon sokkal nagyobb biztonságban lennék, mint itt.
Egy kicsit talán önző vagyok, hogy csak magamra gondolok, és nem érdekel, mi lesz az utánam jövő generációval. Azokkal, akik most lesznek majd elsősök, és azokkal is, akik most végeznek. Számukra többé nem fog mentsvárat nyújtani az iskola. Nekünk még igen.
Azt se néztem, merre megyek a nagy rohanásban, tervem sem volt, csak sétálni akartam. Kiszellőztetni a fejem, és valahol mélyen szembenézni a jövővel is. Kész öngyilkosság lenne otthon maradni. Anyáéknak így is épp elég bajuk van Ryannel, ne kelljen már velem is foglalkozni.
A családnak össze kell tartani! – szólalt meg egy hang a fejemben.
Össze, igen, de hogy?! A levelek egyre kétségbe ejtőbbek, néha már azon kapom magam, hogy fel-alá járkálok a szobában, és engedélyt akarok, hazatávozni. De azzal semmit nem oldanék meg, viszont az úton könnyebben bajom eshet, mint a diákokkal tömött vonaton.
Hirtelen megtorpantam, amikor a hídra kiérve valami puhába ütköztem.
Felnyitottam a szemeim, és a taláron díszelgő címert kutattam legelőször. A kezem már nyúlt a pálcámért, ahogy a tekintetem haladt fölfele a lábszárától a mellkasáig.
Fiú, de vajon…
Légyszi, csak ne mardekárost, légyszi, légyszi, légyszi… - imádkoztam Merlinhez, pedig sosem volt szokásom.
Megkönnyebbültem, amikor a kék szegélyt megláttam. Ha van egy kis esze, és miért ne lenne, akkor Ő nem fog piszkálni. Legalábbis nagyon remélem.
A biztonság kedvéért, a zsebem mellett maradt a kezem, hátha tévedek, és mégis szükségem lesz rá. Egy párbajtól nem tartok annyira. Lehet, hogy a vérem nem olyan tiszta, mint egyeseké, de a fegyverem gyorsan forog, ha kell.
- Szia. – pislogtam rá óvatosan. – Bocsi. – húztam el a számat. – Én, csak… - kezdtem bele a magyarázkodásba, de aztán gyorsan abba is hagytam.
Minek nekem magyarázkodni? A nagy túrót. Véletlen volt, ha túlreagálja, hát szíve joga. Ugyanúhy, ahogy nekem szépen elsétálni, ha nem tetszik a modora.

Lyrának
A kissé üldözési mániás Hugrásnak


Kint tikkasztó meleg van, a szél alig fúj. A tó vize lassan fodrozódik, az óriás polip, lassú mozgásától. Síri csend honol, a tájon alig akad diák, aki most a szabadban töltené a szabad idejét inkább a hűvös falak közt tengeti az idejét. Így van ez Endorius Samlard-dal is. Csak fekszik a hűvös hálószobában, és a királykék baldachint nézi.
 9 nap, ennyi időm van még itt a Roxfortban. Igaz még „csak” hatodikos vagyok, úgyhogy nem végzős, de amiket hallok Greg-től azok nem túlbíztatóak… Állítólag Voldemort át akarja venni az uralmat az egész varázsvilág fölött. Ami egyszer biztos én ide többet be nem teszem a lábam, ha a halálfaló csürhe átveszi az irányítást. Pedig, milyen szép emlékek fűződnek, ehhez az ódon kőépülethez. Az év végi hajtás és a vizsgák utáni végtelen boldogság…
Így merengtem miközben az ágyamon feküdtem, és hallgattam a klubhelyiségből beszűrődő nevetéseket, hangokat. Nekik semmi gondjuk sincs, nem nyomja a lelküket az, hogy bármelyik percben jöhet egy bagoly azzal az üzenettel, hogy a családját lemészárolták a halálfalók. De nekem az egész évem így telt.
Mennyivel könnyebb lenne az életem, ha átköltözhetnék egy másik testbe, egy teljesen átlagosba, egybe azok közül, akik a klubhelyiségben nevetgélnek.
Ezt verd, ki a fejedből! Szól, rám egy belső hang.
Igaz, nekem ez jutott, de nem fogok megfutamodni. De a legjobban mégiscsak a Roxfort fog hiányozni. Az eltűnő lépcsőfokok a mindennap máshová vezető folyosók és persze a Szükség Szobája…
Milyen jó lenne még egyszer utoljára körbejárni ezt a csodás helyet.
A lábam már cselekszik is helyettem. Felállok, kisétálok a hálószobából át a klubhelyiségen ki az ezer éves falak közé. Milyen melegséget árasztanak ezek a kőfalak és mennyi diáknak adott otthont már ez az iskola. Akik otthon kirekesztettek voltak azok itt barátokra lelhettek…
Tekintetemmel simogatom, a szeretett épület falait. Nem mintha, otthon nem lenne jó, de azért ennek a helynek megvan a maga sajátos varázsa.
Így merengek, miközben nem is nézem, merre megyek, csak a lábam visz. Egyszer csak valami olyasmibe ütközöm, ami azelőtt még nem volt ott. És a valami kifejezetten ember formájú. Miután jobban megnéztem, arra a megállapításra jutottam, hogy a valami nem lehet más, mint egy Hugrás lány… Legalább nem Mardekáros mondtam magamban miközben felsegítettem.
 - Szia – köszöntünk szinte egyszerre. – Bocsi. – mondtam, és szinte másodpercre pontosan ő is velem egyszerre. Itt már nem állhattam nevetés nélkül.
 – Mondd csak – mondtam, még mindig mosolyogva.
 - Én csak… - kezdett bele a magyarázkodásba, de elnémult.
 - Te csak, mi? – kérdeztem udvariasan, de még mielőtt válaszolhatott volna ismét megszólaltam. – Hagyjuk ezt a sablon, dumát. End Samlard Hollóhát. De erre gondolom rájöttél. – és barátságosan kezet nyújtottam, mondjuk hozzá tehettem volna, hogy „Még jó, hogy rájöttél mivel a taláromon a címert úgy bámultad, mint Hipogriff az új seprűtárolót." De nem akartam bunkónak tűnni inkább csak kezet nyújtottam. Kedves lánynak tűnik. De nem túl jó belépő, hogy majdnem fellöktem, de hát majd úgyis kiderül.
 - Mi jót csinálsz itt egy ilyen meleg délután? – kérdezem, s próbálok egy beszélgetést kezdeményezni.

[ Endorius Samlard ]


Nem mardekáros.
Komoly szerencse. Már csak az a kérdés, hogy mennyire elvakult vérmániás a szentem? Néha olyan fennhéjázó tud lenni egy-egy kékszegélyes, hogy az már átfestődhetne mélyzöldre.
Na de induljunk neki pozitívan, maximum lesz, akin kiadhatom a dühöm, még akkor is, ha én húzom a rövidebbet, és mondjuk a gyengélkedőn végződik a párbaj. Bár ha elvesztem az eszméletem, csak tanárra számíthatok, félvéreknek nem segítenek csak úgy, puszta szeretetből, főleg nem ilyen időkben…
Ha legalább a bátyám itt lenne… Mindjárt más lenne az élet, nem kellene lehajtott fejjel közlekednem, és nem kéne fanyar mosollyal tudomásul vennem az ócska vicceket. De Ő már meghalt, és nem tud segíteni az egyetlen, imádott húgának. Ez van, ezt kell szeretni.
A pálcám azért még kéznél maradt, ha szükségem lenne rá. Most, hogy nem lógott az oldalamon a mázsás kis fekete szőttesem, sokkal könnyebben tudtam mozogni, vagy egyáltalán közlekedni.
Mély sóhajjal tudatosult bennem, hogy az írói vénám rútul cserbenhagyott egy ideje, és a szünidő végig vissza se fog jönni.
Talán az a baj, hogy túl sok minden történt, és nem tudok koncentrálni igazán semmire. Vagy pont az ellenkezője, és ami volt, elmúlt… Tegnap bevágtam a ládámba, annak is a legaljára az egészet, hogy minél kevesebbet lássam. Úgyis csak rossz emlékek jönnek elő, az önsanyargatásnak, meg megint csak semmi értelme.
A hollóhátas nevetése megnyugtatott. Ez csak jó jel lehet, egy vérmániás előbb köpne le, minthogy velem együtt mosolyogjon ezen az egészen.
- Öh, semmi…. – kezdtem bele a magyarázatba, de félbeszakított, és bemutatkozott.
Igazán megnyerő a stílusa, nem köntörfalazik, és nem híve a felesleges beszédnek. Utálom a felesleges köröket, és a jujhellósziahogyvagy-okat.
- Lyra Sandraye… Backwood. – fogadtam el úgy fél percnyi blokk után, aztán megráztam a fejem, és újból elnevettem magam.
Az elmúlt egy évben elég kevesen voltak, akik normálisan képesek voltak beszélgetni velem. Semmi sem szörnyűbb annál, amikor olyan személy ül melletted, aki a származásod miatt, többé a füle botját sem mozdítja feléd. Ennek is a Sötét Nagyúr az okat.
Bár ha őszinte vagyok magamhoz, azok talán sosem voltak barátok, akik erre képesek. Én ha kiváltásos lennék, nem hiszem, hogy így viselkednék. Aztán ki tudja. Lehet, hogy velem is megfordulna a világ. Tudom, hogy sokan félnek, még akkor is, ha nem vallják be. Nem tudnám elmondani, miért, de tudom, és érzem…
- Ha az igazat kell mondanom, akkor épp semmit, mert felidegesítettek, amiért nem aranyvérű vagyok. – kezdtem bele a vállvonva. – Ha hazudnék akkor azt mondanám, hogy ááá, csak erre jártam. – folytattam könnyedén.
Úgy döntöttem, jobb az elején letisztázni a szabályokat, és a kártyákat, nehogy későn ébredjünk arra, hogy ezt a beszélgetést nem kellett volna elkezdeni…
Nagyon reméltem, hogy nem a többi fennhéjázó majom közül való. Olyan rég volt normális társaságom, talán még akkor, amikor nem kezdődött el ez az egész csendes közöny. Mindenki megváltozott…
Mindenki.

Lyrának
A kissé üldözési mániás Hugrásnak


A kézfogást, csak egy pár másodperc után fogadta el, de ezt nem vettem rossz jelnek.
Velem is volt már olyan, hogy alig figyeltem a környezetemre és a végén úgy jött ki mintha én lennék a bunkó… Kézfogás után rögtön bemutatkozott, és tovább nevetett. Én mindig is a vidám embereket kedveltem a komorakat sose. Mivel a komorságuk mindig átragad rám, és nincs rosszabb egy szomorú Én-nél. Akkor, képes vagyok naphosszat egymagamban ülni, és semmit tenni és még csak az étel sem kell. Ezt tapasztalatból tudom. Amikor Nessáék elköltöztek vagy egy hétig csak ültem a szobámban és alig ettem.
De ez most nem tartozik ide…
Arra a kérdésemre, hogy mit csinál elég érdekes választ kaptam.
- Ha az igazat kell mondanom, akkor épp semmit, mert felidegesítettek, amiért nem aranyvérű vagyok. – kezdett bele a váll vonva. – Ha hazudnék, akkor azt mondanám, hogy ááá, csak erre jártam. – őszintén szólva az utóbbira számítottam, de örülök, hogy a bizalmába fogadott. És mivel nem értem mivel érdemeltem ki ezt, szóvá is teszem.
 - El tudom képzelni… - mondtam, de rögtön hozzá tettem – Látod, már megint ez a sablon duma. De hát mit mondjak, ezek majdhogynem már a könyökömön jönnek, ki mivel általában semmi sincs mögöttük. És az igazat megvallva fogalmam sincs milyen érzés lehet valakit a származásom miatt megbélyegezettnek lenni. De őszintén szólva megvetem azokat, akik ilyen mélyre süllyednek, mint Voldemort… - és megint kimondtam a nevét… nem hiszem, el pedig tudom, hogy mások már a nevétől is félnek, de nekem ez nem több mint egy elmebeteg neve. – Látod itt egy másik rossz szokásom. Mindig kimondom a nevét. – mondom és elkezdek sétálgatni a folyosón.
 Nem értem az emberek miért félnek kimondani Voldemort nevét.
Azt hiszik, rájuk talál, ha kimondják? Ekkora hülyeséget.
Voldemortnak bármily nagy a hatalma az mégsem vetekszik a Mágiaügyi Minisztériuméval. És csak magának a Mágiaügyi Miniszternek van hatalma tabuvá tenni, egy nevet vagy kifejezést és azért ott még nem tartunk, hogy Voldemort legyen a Mágiaügyi Miniszter… Akkor lesz csak jó világ. Az összes csatlósát kiszabadítja Azkabanból, és a helyükre a mugliszületésüeket és félvéreket zár. És a sok nyomorult ember azt se tudja majd hová lett a fél varázstársadalom.
Hát igen elég súlyos következményei lennének ha Voldemort hatalomra kerülne. És Caramel sokáig még azt sem volt képes elismerni, hogy visszatért, pedig maga Dumbledore bizonygatta neki. Akkor talán lett volna esélyünk ellene, de így? Az ember azt se tudja, kiben bízhat meg. Még az időt is fél megkérdezni, egy idegentől…
Pár perc merengés után észreveszem, hogy magamban beszéltem. Majd Lyrához fordulok.
 - Szerinted mi lesz ha Voldem… Tudodki átveszi a hatalmat? – kérdezem és odasétálok mellé. Majd a válaszát várva fürkészem az arcát. Akárki akármit mondd, szerintem ez az egyik legfontosabb kérdés jelenleg. És az a szöveg, hogy „Ez nem gyerekeknek való téma.” szerintem merő baromság. Mivel ez mindenkire tartozik, és ebben a mindenkiben benne vannak a gyerekek is. Igen elég érdekesen gondolkozom, de hát ha Voldemort kerül hatalomra nem csak a felnőtteket, hanem a gyerekeket is érinteni foglya. Az lesz majd csak szép, ha a „sárvérűeket” nem engedik vissza Roxfortba. Az az egész varázs világ végét jelentené.

A kilátás igazán szép, bár nem lelkesedik a különféle visszataszító lényekért, azért a természetet szereti. Néhány igen magas szikla ugyan nem jelent valami óriási látványosságot, mégis az emberek nagy része rajong az ilyesmiért és szinte lenyűgözve figyelik. Ő inkább a horizont felé mered, a távolban lustán fodrozó vízfelületet, azt jobban szereti.
Valamelyest enyhíti rossz érzéseit, hogy úgy tűnik Lashawn nem haragszik a történtek miatt, sőt annak ellenére, hogy bizony elég nagyot zakózott a kőre és a fejére egész kedélyes tudott maradni. Ettől Shay is jobban érzi magát, hogy nem kell azon aggódnia, milyen módon is próbálja meg kiengesztelni a fiút. Ez könnyedség neki, mivel nem jó az ilyesmiben, általánosságban magasról tesz mások érzésére, vagy épp arra, hogy kinél milyen lenyomatot hagy a személyisége.
Az újabb elég nyilvánvaló bókra nem felel semmit, csak szimplán megrázza vigyorgás közben barna üstökét, haja ide-oda libben nyaka előtt. Ha esetlegesen nem a lágyan lengedező szellőre figyelünk hallhatjuk, ahogyan még fojtott hangon kuncog is mellé. Ideges egy kissé, nem nagyon viseli jól a bókokat, mert nem igazán tud velük bánni, nem tudja hogyan kell kezelni őket. Önmagával szemben nincsenek ilyen megállapításai, hogy mennyire is gyönyörű, de hogy egyáltalán szebb-e mint az átlag. Nem törődik ilyesmivel. Keze a kövekből kirakott korláton pihen, még ez a szerencse, különben látni lehetne, hogy mennyire remeg is. Zavarban van, és ezt nem igazán kezeli jól. Továbbra is a horizontra tapad tekintete, de szeme sarkából látja, hogy háztársa korántsem ezzel van elfoglalva. Némileg meglepetten fordul ismét Lashawn felé, ajkait összeszorítva mosolyog rá, de megszólalni nem igazán tud. Ujjai idegesen dobolnak a kövön, míg arra vár, hogy megszólaljon, ám végül is ő az aki, megszólal.
- Öhm... és... tudod már mihez szeretnél kezdeni, ha sikerülnek a vizsgáid? - érdeklődik az őt leginkább érdeklő dolog felől. Neki még van ideje eldönteni ezt, előtte még van egy nagyobb lélegzetvételű megmérettetése a RAVASZ előtt, és előbb azzal szeretne foglalkozni. Jobbjával felkönyököl a párkányra, csípőjét kitolva a másik irányba kényelmesít egy kicsit a pozíción. Zöldjeivel a végzőst hugrást fürkészi, bár a szemébe nem igazán mer nézni.

Ő is abba az irányba tekintett, mint a lány. Úgy gondolta, hogy a lány a táj képeket szereti jobban. Azon se lepődne meg, hogy a rondaságokat nem szereti, csak az unikornist. Bár azt megértené. A szépek kellemesebbek a tekintetnek, de a szépséget és a csúnyaságot mindenki maga határozza meg. Mert lehet, hogy szép egy unikornis az emberek szemében, de egy thesztráléban ki tudja.
- Én szeretnék aurorként dolgozni és segíteni a Minisztérium munkáját - felelte a lány kérdésére. - Bár, ha így haladunk tovább nem lesz értelme a miénknél dolgozni.
Olyan érzése támadt, hogy a lány kerüli a tekintetét, amit nem tud mire vélni. Több dolog is állhat mögötte, de egyikben sem biztos. Inkább hisz a legegyszerűbben: a lány unja a társaságát. Ezen okból próbálná oldani a feszültséget oldani és valahogy érdekesebbé tenni saját magát. Hirtelen eszébe jut egy szabály, amit ismerősei mondtak neki, ha egy lánnyal beszélget.
- Szabad idődben csinálsz valamit? - kérdezte a lánytól. - Esetleg nem sportolsz valamit?
Bár utóbbi szinte egyet jelent a kvidiccsel, de ha jól tudja még mindig létezik az a híres seprűverseny, hátha a lány készül arra vagy esetleg már részt is vett rajta.

Kedv függő, hogy mit szeret igazán nézegetni, az utóbbi időben leginkább a helyes fiúkat szereti stírölni, leginkább pedig a helyes, kviddicsező fiúkat. Most csak nézelődik ki a fejéből, hogy addig se kelljen égnie az orcájának, de mivel kérdez és válasz is érkezik rá, nem sokáig alibizhet.
- Auror? Az kemény. Mármint... - nincs ezen mit magyarázni, jelenleg nagyon is megfontolandó az auror szakma, bár szinte minden megfontolandó, amit a kastély megbízható falain kívül lehet tenni. Néha azon gondolkodik, ha nem javul a helyzet, bekéri magát a konyhára a manókhoz, vagy jelentkezik seprűkarbantartónak az iskolai seprűk mellé. Mindegy, csak ne ki innen oda, ahol egyik napról a másikra meghalhat.
- Ugyan, aurorokra mindig szükség van. Főleg manapság... - fintorodik el. A gyomra is megcsavarodik egy kicsit a fejében felsejlő gondolatokra.
Nem unatkozik, csak hát férfi társaságban kicsit feszélyezett, főleg olyankor, ha bókolnak neki. Ő meg kapott ott az elején igazán kedves szavakat, amiktől még mindig nem sikerült megszabadulnia. Haját birizgálja egy kicsit, miközben szeme sarkából fel-felsandít aztán oda is fordul.
- Sport? Háááát... - tudja jól, hogy háttal nem illik mondatot kezdeni, de most ez szükséghelyzet - ...a szüleim szeretnék, de nem igazán visz rá a lélek. Nézni szeretem például a kviddicset, szeretek repülni seprűn és anyámék erősködésének hála, van benne jártasságom, de a csapatba nem fogok belépni. A-a... - rázza meg a fejét, nyomatékosítva kijelentését. Van persze egy eset, amikor megtenné, de egyelőre nem kell attól tartani, hogy betöltetlen poszt marad. Megereszt egy mosolyt a srác felé, talán most már érthető, hogy zavarban van. Egy kicsit.
- Te szereted a kviddicset? - érdeklődik viszont, vigyora mellé érdeklődve könyököl vissza a korlátra, továbbra is a végzőst fürkészve zöld íriszeivel.