Roxfort RPG

Egy kisebb, zöld gyepes terület, melyet U-alakban körbevesznek az épületek. Itt tanítják az elsőéveseket repülni, mivel jobbára szélvédett terep, és többé-kevésbé teljesen belátható.

[Johnathan ^^]

No nem. Nem azért jöttem ide, hogy gyakoroljam a seprűlovaglást, hiszen az tökéletesen megy. Elvégre nem hiába vagyok a csapatom Fogója… a csapatnak, melynek úgy tűnik egyelőre én vagyok masszív tagja. Elég szomorú dolog ez, hogy a többi háztársam nagyjából tojik erre az igen is fantasztikus sportra! Mindegy… legalább egy ideig nem kötök ki a Gyengélkedőbe sem, nem töröm össze magam, vagy szerzek rondábbnál is rondább sérüléseket. És a plusz pozitívum az, hogy emiatt Ryan sem mérgelődik. Mert ő aztán különösen utálja azt a sportot, és főleg amikor mindenféle kötés éktelenkedik rajtam.

Szóval hol is tartottam gondolataim széles skálájában? Áh meg is van. Miért is vagyok itt. Szerintem ez egyből mindenki leveszi, hiszen a pálya szélén a fülben ücsörögve, terpeszbe fektetett lábakkal ügyködök valamin. Olyan csodásan szép volt az idő, és végre, hogy nem az eső zuhog, hanem a nap szórja fényét, úgy döntöttem, ideje az iskola falai közül kiszabaduljak. Egyébként is, Ryan már megint valamit besegített Emszi Galinak, így feleslegesen toporogtam volna a sarkában. Vélhetőleg egy idő után csak a bajt hoztam volna a fejére. Mint mindig.

Tehát a zöld fűben ücsörögve, hiszen az elsősöknek sem volt most órájuk, lehetett kiszúrni először a rikítózöld tornacipőket, melyeket a fekete cuppanós nadrág követett. Hogy miért cuppanós? Fogalmam sincs, egyik ismerősöm illeti ilyen nevezővel a csőszárú nacikat. Majd utána jött egy rózsaszín felső, melyen a „Született szőke vagyok, lassan beszélj” felirat díszelgett. Aztán jött maga a fej, vagyis a fejem, az arcom, mely nagy részét az előrehajolás végett a hosszú ezüstöt tincsek eltakartak, illetve időnként felbukkanó hatalmas piros rágógumi gömb rontotta el a képet. Persze ha először valakinek a mostanában igen divatossá vált platina szőke haj tűnt volna fel, akkor a sorrend felsorolt érdekes momentumok felsorolásában fordítottá vált.

Ja igen, a divatos hajszín. Valamiért már nem is számítottam különösnek, hiszen sok mindenki ilyen fejjel rohangált. Csak tudnám nekik miért jó? Mert az egy dolog, hogy én így születtem, s változtatni nem nagyon tudtam volna. Mert egyébként a fekete haj sokkal jobban bejött, s talán nem is sápított volna. Na meg a vélák utánzása… eh, nooo comment.
Felé hajolva a gördeszkámnak, mely most a hátán feküdt, hiszen a kerekeit cseréltem ki, emeltem fel a kezem, melyben ott tartottam a csavarhúzót. Ideje volt már kicseréljem a négy kereket, hiszen enyhén elkoptak. Nem bírták ezt a Roxforti macskaköves dolgot… A sulin belül pedig nem örültek, ha szeltem a folyosókat.
- Hhhmmm… - Gondolkoztam el hangosan, miközben kissé kiegyenesedtem, és vettem le a kereket, majd néztem körbe a zacskó után, melyben az újjak lapultak. De vajon hol lehet?! Hiszen az előbb még itt volt! Láttam, de tényleg!

[ Yo ^^']

*Friss levegő, de nem a park, nem a többi túlzsúfolt hely. Valami nyugisabbra vágyom most, olyanra, ahol löknek föl a rohangáló, komolytalan elsősök.
Futni ugyanis csak így lehet. Ha senki nem keresztezi az utadat. Hetente párszor le szoktam jönni ide futni, csak, hogy karbantartsam magam. Ha nem csinálok semmit, csak ülök a könyvek fölött és eszem, egy idő után eltunyulok, amit nem szeretnék. De arra kíváncsi lennék, mit tennének a szülei, ha egyik nyáron úgy látnák kedves fiacskájukat, hogy az a kevés kis izom is eltűnt róla, ami eddig rajt volt.

Persze futni nem talárban vagy szövetnadrágban szokás. Csak ha egy órára sietsz, vagy ha valaki elejtette a jegyzeteit, és te loholsz utána, hogy visszaadd neki.
Joggingot és kényelmes futócipőt vettem fel. Ez talán nincs megtiltva. Legalábbis eddig nem szóltak érte. Göndör hajam, min eddig, most is szanaszét áll, lehetetlen kordában tartani őket, mintha minden egyes tincs külön életet élne.

Körbenézek a pályán és észreveszek egy szőke lányt, valahol a másik oldalon. Vállat vonok, csak nem fogja zavarni, hogy itt vagyok.
Kisterpeszbe állva előrehajolgatok, nyújtok, lazítok, stb. Malomkörzés előre, hátra. Páros karkörzés előre, hátra. Monotonnak tűnik. Az is. Helyben futok, szökdécselek, majd elindulok körbe a pálya szélén. Hajam most is száll utánam, de még az ilyen szembeszélben sem hajlandóak a göngyöli tincsek egy kicsit is egyenesebben mutatkozni. Mint a rugó, úgy pattannak vissza minden egyes lépésnél, érdekes képet mutatva a külvilágnak. A lány is biztos érdekesen bambul most rám. Mintha érezném magamon az égető tekintetét. Ne nézzen már.
Nem bírom ki és a lány felé fordítom a tekintetemet. Nem nézett. Szusszanok egyet.

Viszont ezt most nem kellett volna. Koncentrálnom kellett volna a futásra, különben most nem következne be egy szörnyű kis baleset. Érzem, ahogy az egyik lábam beleakad a másikba. Elveszítem az egyensúlyomat, a lendülettől már nem tudom visszanyerni. Már csak azt veszem észre, hogy hangos puffanással a poros földet érem. *
~ Remek. ~
*Magamban szitkozódva tápászkodok föl. Leporolom a ruhámat, majd térdemre támaszkodva levegő után kapkodok. Ekkorát sem mostanában estem.*

[ Fürtös ;D ]

A magányom az én kis csendes magányom megzavarják. Mondjuk, ahogy felpillantok, és meglátom az ismerős alakot, egyből elszáll minden olyan gondolatom, hogy már megint kell keressek egy saját kis zugot magamnak. Mert a srác, akit egyébként a Hollóhát KH-ban néha szoktam látni, egyedül van, és nem valami csordába verődve. Tehát egy ember nem zavar. Azt már nem tudom, hogyan is hívják, hiszen éppen csak, hogy sikerült megjegyezzem a saját évfolyamtársaim nevét, illetve azokét, akik felettem járnak. Hogy tudjam, kitől kell elkunyizni majdan a jegyzeteket, ha letették RAVASZ vizsgáikat. Azt már nem lennék képes betájolni, hányadikos is, de 5-re vagy 4re tippelnék, kizárásos alapn. Ám arra tisztán emlékszem, hogy még Bennek is megemlítettem, hogy rá emlékeztet, csak nem olyan nyakigláb, mint ő. Tényleg Ben, még mindig nálam van a SVK jegyzete hhm… na majd visszaadom neki.

Egy párpillanatig elmerengve figyeltem, miként is ugrabugrál, gondolom bemelegítés céljából, majd újra elkezdtem bütykölni a gördeszkám. Remélem, hogy nem fog rám köszönni, és esetlegesen, ha tudja is hogy hívnak a nevemen szólítani, mert elég ciki ha én nem tudom az övét… Itt mutatkozik meg, milyen sok időt lebzselek a Griffendélesek portréjának környékén… jóval többet, mint a saját házaménál.

Nagyban bütykölök, leszedve a többi kereket is, majd dobva félre, a kukába valók közé, amikor egy puffanásra leszek figyelmes. Hamar fel is kapom a fejem, s nézem, hogyan terül el a másik. Még éppen sikerül elnyomnom egy tipikus, Yolandás kárörvendő vigyort. Lassan feltápászkodva, egy rongyban letörölve kezemről az olajt, és egyéb oda nem illő cuccost, dob le a többi kacat közé, majd rugalmas, ráérős léptekkel megyek oda hozzá. Talán a felebaráti szeretet éledt volna fel bennem? Esetleg némi anyáskodási ösztön, amiről azt gondoltam, hogy nem voltam ott amikor osztogatták? Jó kérdés, mindenesetre, elé állva, ahogyan ő, úgy én is a térdeimre támaszkodva hajolok le, s nézek rá.

- Jól vagy? – Kérdezem, s bár kétlem, hogy egy ilyen eséstől bárkinek komolyabb baja lenne de… most legalább láthatja mindenki, hogy van nekem ám jó oldalam is.

[ Szöszi :P]

*Hallom, ahogy közeledik, mire az összes vér az arcomba szökik. Ilyenkor remekül jönnek a hosszú, göndör tincsek. Kicsit jobban előredöntöm a fejem és már nem is látja. Így szuszogok még egy darabig, majd mikor úgy vélem, arcom színe megfelelő, felpillantok Rá.*
- Ö… I- igen, kösz.
*Húzom ki magam, és kérdőn nézek a lányra. A nevére… arra nem igazán emlékszem. Talán valami Yv, vagy.. vagy valami hasonló, de y-nal kezdődik. Kint szokott lenni a neve a faliújságon, meg szoktam is néha látni. Hollóhátas, az tuti. És… szőkesége ellenére nem tűnik olyan csajnak min a többi. A rágó stimmel, de cseppet sem magamutogató, nem csordákba tömörülve jár-kel.

Ilyenkor azt hiszem, mintha illene bemutatkozni. Legalább tudja annak az idiótának a nevét, aki ekkorát zakózott egyszerű futás közben.*
- A-a nevem. Johnathan.
*Nyökögöm, majd biccentek neki. Fogalmam sincs, mit mondhatnék, ez egy elég érdekes szituáció, én pedig egyáltalán nem vagyok oldott hangulatban. Nem tudom, most nekem kellene e kérdeznem, vagy esetleg most tennem kéne valamit? Fussak tovább? Pofátlanság lenne.

Tanácstalanul álldogálok a cipőm orrát bámulva, olykor felpillantva a lányra. Nem vagyok egy nagy Don Juan, a női szivek megdobogtatója, aki bármelyik pillanatban elbeszélget egy csajjal, sőt! Még egy sráccal se tudok normálisan beszélgetni, nem, hogy egy lánnyal.
Könyörgöm, kérdezzen valamit, mert itt halom meg magam a nagy tehetetlenségben.*

Szösziiiii? *morog*

[ Fürtöööööss ;D ]

Előredönti jobban a fejét, mire kissé felvonom a szemöldököm. Tán rosszul van? Már épp tenném fel a következő kérdést, de visszafogom magam, hiszen már is jön a válasz. Még ha az nem is éppen a legmagabiztosabb, egy-két lélegzetvétellel fűszerezett fáradt lihegésben kimondva.
- Remek. Elég érdekes hangja volt az esésnek, szinte már hallani véltem a csontok roppanását… de ez csak az én hülyeségem. Mert annyiszor sérültem már le kviddicsezés közben. – Magyarázom, miközben felegyenesedek, és a hosszú hullámos ezüst tincseket a vállam mögé dobom, hogy ne arcomba lógva zavarja a rálátást a másikra. Hát persze, már megint csak jár a szám mint mindig, de sosem bírom huzamosabb ideig befogni! Főleg ha egyszer belekezdek… akkor csak úgy dől a szó. Egy valaki mellett tudom magam fékezni, de az is nem kevés erőfeszítésembe kerül.

- Yolanda, örvendek. – Biccentek én is, miközben a zsebeimbe mélyesztem a kezem, s elkezdek vadul turkálni a még bontatlan Hubba Bubba rágom után. Szinte már mosolyt csal az arcomra, ahogy előttem áll, sőt felém magasodik, még így is, hogy nem az az égig meszelő típus. Félre is csusszan az ajkam egyik széle, s elővéve a kizárólag meggyes rágóm, bontom ki, majd az illemmel mit sem törődve, kettőt egyből a számba nyomva kezdem el vadul rágni, s újabb gömböket fújni.

- Kérsz? – Nyújtom felé, mert azért minden nevelés nem veszett ki belőlem. Megkínálom én őt, csak magam után. Van még mit csiszolni a modoromon, tény. Hol engem, hol a cipője orrát lesi. Hát… próbálom kicsit oldani a hangulatot, ha már igy összehozott a sors. S gondolkozva összehúzva szemöldökeim, szólalok meg újra.

- Mond csak Johnathan. Ha ilyen futós, sportember vagy, hogy-hogy nem vagy benne a Holló kviddics csapatába? – Ez tényleg érdekel, ráadásul mi van, ha végre tudnék valakit csábítgatni, ezzel növelve a tagok számát egyről a kettőre.

Fürtös.  8)

[Szööszííí :P]

*Csak hallgatom, ahogy beszél és beszél és… szemöldököm kicsit magasabbra csusszan a kelleténél. Talán mégiscsak hasonlít kicsit a csacsogó szőke csajokra.
Szóval Yolanda. Mégsem Yv. De hívtak egy csajt Yvette-nek is, ebben biztos vagyok. Őrá nem emlékszem.

Biztos valami nagyon fontosat keres a zsebében, hogy ekkora beleéléssel kotorászik. Kicsit meg is lepődöm, mikor össz-vissz két rágót kap elő onnan, és rögtön eltűnteti a szájában. Aztán még jobban meglepődöm, mikor megkínál a rágógumival.*
- Öhm… egyet igen. Köszönöm.
*Veszem el a felém nyújtott kis kockácskát. Szépen kibontogatom, majd elnyeli a szám sötétje. Egy csepp erőlködést sem mutatva rágom össze és csámcsogok rajta.

Következő kérdése már jobban érdekel. És arra jó hosszan kell válaszolni. Legszívesebben lerendezném egy „Nem tudom”-mal, de azt nem lehet.*
- Hát… tudod… nem vagyok egy társasági ember.
*Vonok vállat és -kerülve Yo tekintetét- nézek körbe a pályán, közben mohón de halkan csámcsogva a rágón*
- Jól ülöm meg a seprűt meg minden, csak… furcsán néznék ki a csapatban. Inkább néznék ki a csapat bohócnak…
*Ilyen frizurával valóban inkább bohócra hasonlítok, mint kviddicsjátékosra. Mikor pályára lépnék, hallanám, ahogy röhög a közönség. Így is sokakat megmosolyogtatok a folyosón, nem kell még nyílvánosan szerepeltetni is.*

Közelről sem nevezhető csodálatosnak az újabb nap, ami főhősünkre virradt, azaz a mindenki által ismert Harry Potterre. Amiatt is eléggé frusztrált tudott lenni, ha különcnek nevezték, vagy ezzel zaklatták, de most más kavarta fel a lelki világát. Elég kótyagosan telt a reggel, tekintve, hogy az éjszaka folyamán nem sokat aludt, járt az agya, mit is lehetne kezdeni az új helyzettel. Forgolódott, és próbálta feldolgozni a történteket. Igen, a DS-t elárulták, ráadásul immáron egyértelművé vált, hogy egy olyan tag szivárogtatott ki információkat, akiben a csapat nagy része megbízott, és akit jól ismertek. Legalábbis azt hitték?nagyot tévedtek?Harry tévedett. A Griffendél csapatkapitánya, Vikitria. Odabent, a támadás alatt nem volt ideje nézelődni, mert azonnal megtalálták a Mardekárosok, mintha rajta valamiféle külön célkereszt lett volna. A másnapi büntetőmunka után kereste fel egyesével a jelenlévőket, és beszélte át velük a támadást. Mind egyöntetűen jelezte, Vikit látták a saját emberek közül, aki ellenük fordult.

Nem ismerte pontosan a körülményeket, ugyanis az érintettel még nem beszélt, nem volt rá alkalma?vagy, talán nem is igazán kereste. Ahányszor rágondolt, elöntötte valami furcsa érzés, olyan gyomorideg, amit nem érzett még az iskola első éveiben. Az utóbbi időben, mióta Voldemort, az a gyáva utolsó féreg visszatért, érezte csak ezt. Ahogyan felsejlett Vikitri képe, azonnal átkok jutottak eszébe, és nem azok a gyermekies dermesztőátkok, vagy semmittevők?hanem a Sectumsempra, Crucio.

Megdermedve üldögélt az ágyában, bámulva a háló ajtaját, merengve azon, hogyan állhatna bosszút a barátaiért. Tudta, hogy nem helyes, egyszerűen nem Ő az, aki ezeket képzeli. Vagy mégis? Aprót rándult a feje, a seb a homlokán pedig égetni kezdte.
~ Nem?nem?nem. Ez nem én vagyok, soha nem bántanám. De, elárult minket, mindegyikőnket. Felrúgott egy fontos dolgot, a barátságot. Mert akik odajártak, egy családdá kovácsolódtak. ~
Lehunyta a szemét, majd hátradőlt.
- Nem!
Suttogta csendesen, mert nem akarta felébreszteni hétalvó barátját, akinek szintén kijutott a jóból. Beszélnie kellett valakivel, aki úgy tudja szemlélni a helyzetet, hogy mindent mérlegel, mielőtt döntést hozna.
~ Mione, beszélnem kell vele. NEM KELL! KERESD MEG AZ ÁRULÓT! Nem, nem bánthatom, ki tudja, miért tette? TUDOD AZ ÁTKOKAT, TUDOD, HOGYAN TEHETSZ ELLENE, HOGY ÚJRA MEGTÖRTÉNJEN! Nem, nem! Végig kell gondolnom, hagyj békén! ~
Zilálva tért magához, szemei vérben forogtak, mély lélegzetekkel próbálta nyugtatni önmagát.

Hirtelen kipattanva az ágyából kapta magára a ruháit, majd szaladt be a mosdóba tisztálkodni. Amikor visszatért, az asztalon heverő pergamenek egyikére felvésett három szót, és a nevét : ?Találkoznunk kell! Gyakorlópálya! Harry?
Azzal a lendülettel bűvölte meg, melynek hatására a pergamen összehajtogatta magát, és kireppent az ablakon, egyenesen a címzett szobája felé véve az irányt. Harry ütemes léptekkel indult meg a kijelölt helyszínre.



A pályához érve körbetekintett, nem szerette volna, ha kelletlen fültanúi lennének az elkövetkezendő beszélgetésnek. Elvégre, eléggé kényes témáról lesz majd szó, főleg annak fényében, hogy egy házuk béli lányt kell kibeszélniük. Mivel nem látott senkit a környéken, kissé megnyugodva dőlt neki az egyik karikát tartó oszlopnak, majd várta Hermionét, remélve, tőle majd megkapja a választ, és útmutatást a problémáira. Ketten biztosan sikerül valamiféle érdemleges ötletet kisilabizálniuk, mit is lehetne tenni.

Ron? Neki is megvoltak a problémái, azért nem ébresztette fel, és rángatta magával. Később biztosan meg fogja kapni, hogy nem tette meg, de barátja majd rájön, az Ő érdekeit tartotta szem előtt. Hadd pihenjen?később mindenbe be lesz avatva úgyis?

Mivel ma úgyis hétvége van, ezért úgy döntött, hogy nem ébred fel korán, inkább kipiheni az elmúlt napok fáradalmait, hogy újult erővel folytathassa a tanulást. Május van már, hamarosan jönnek a vizsgák, bár igazából nem aggódik egyáltalán, mert minden órán ott volt és rengeteget olvasott minden tárgyhoz még pluszba, így egy kicsit könnyebben fognak majd menni. Így hát még az igazak álmát aludta a leányzó, mikor egy tompa hang riasztotta fel álmából, mely az ablak felől érkezett. Gyorsan kipattant az ágyból, - gondolva közben, hogy ennyit a továbbalvásról- és odasietett az ablakhoz, mert bizonyára valaki megint félreküldte az egyik baglyot és nekicsapódott az ablaknak, de ezúttal nem ez történt. Kinyitotta, majd kezébe vette az izgő-mozgó küldeményt, amelyet neki címeztek.
?Találkoznunk kell! Gyakorlópálya! Harry?
-Remek. Ennyit a délelőtti tanulásról.
Azzal összehajtotta a megbűvölt papírt, egy laza mozdulattal az ágyra dobta, majd gyorsan felkapta a mára kirakott ruhát és beállt a tükör elé egy fél pillanatra, hogy rakoncátlan tincseit megszelídítse, azonban ez ahogy máskor sem, most sem sikerült túlzottan.
Sietős léptekkel szaladt le a toronyból, hogy ne késsen, mert a késés a világ legudvariatlanabb dolga, főleg akkor, ha egy barátról van szó.
Harry lehetett volna egy kicsit előrelátóbb is és például reggelizhettek is volna együtt vagy ilyesmi, mert ma még semmit nem evett legalábbis Hermione, üres hassal meg nem lehet gondolkozni, az tény és való. Na, de nem baj, végülis ma úgysincs iskola, a tanulás meg ráér.
Ilyen gondolatot is ritkán enged meg magának, hogy ?ráér?, de mivel úgy tűnik sürgős a dolog, ezért inkább hanyagolja a dolgot, minden bizonnyal Harrynek nyomós oka volt arra, hogy Hermionét odarángassa, ahová.
Rossz emlékek, szörnyű, szégyenletes emlékek? Sok éve történt már, mikor egy csapat kisdiák kivonult a szépen zöldellő gyepre, mindegyik kezében egy formás seprűvel, hogy majd megtanulják a seprűlovaglást. Ekkor volt az, hogy Hermione kezébe egyszerűen fel sem ugrott a seprű, nemhogy még lovagolt is volna rajta! De aztán idővel mégiscsak sikerült megtanulni, de inkább marad a hoppanálásnál?
Sietős léptekkel ért hát ki az udvarra, ahol a karikák tövében megpillantotta barátját, majd egy mosolyt villantva rá indult meg felé.
Első látásra nem tűnik túlságosan nyugodtnak Harry? Most már világos, hogy miért hívta ide a lányt. DS. Mi más?
-Jó reggelt, Harry! Ron nem tart velünk?

Nem telhetett el több röpke tíz percnél sem a hatodéves griffendéles üdvöske érkezését követően, amikor a távolban feltűntek a trió lánytagjának körvonalai is. Mio láthatóan nagyon sietett, nehogy túlzottan sokat késsen a rögtönzött találkozóról, noha pontos időpont nem szerepelt a levélen, az sem, mikor érkezzen. Sőt, az sem, miért! Az igazat megvallva a fiatal Potter fiú most döbbent csak rá, micsoda arcátlan módon hívta le barátját ebben a cseppet sem melengető időben. Az pedig már csak hab volt a tortán, hogy a fodros hajú Hermione alig utána érkezett meg. Harry az ágyból való kikászálódást követően a keze ügyébe kerülő első ruhadarabokat öltötte magára, hogy aztán a mosdóban kissé rendbe szedve magát indulhasson meg az elhagyatott udvarra. A legjobb választás volt, ugyanis tanítás csak órákkal később lesz majd itt, a diákok pedig feleslegesen nem járkálnak errefelé, főleg nem ilyen korán. Ebből is látni lehetett, hogy a barátság mindenek felett áll, no meg az is, hogy a háztárs bizony már ébren lehetett a levél megírása alatt, előtt. Harry kissé elrugaszkodva a gondolatmenetétől egy erőltetett mosoly kíséretében lökte el magát a rúdtól, majd egyenesedett ki. Rengeteg gondolat cikázott a fejében, alig tudta őket rendszerezni és sorba tenni. Túl sok minden történt az utóbbi időben, amit egyszerre fel lehetett volna dolgozni, kellett egy kis idő.

Amikor a lány odaért elé, és halovány, bíztató mosollyal az ajkain feltette a kérdést, A Potter család sarja egy másodpercre oldalra pillantott, mintha a barátját elfelejtette volna felkelteni.
- Őőőőő, Ron!
Erősítette meg a látszatot, holott esze ágában sem volt hülyének tűnni Hermione előtt. Csupán a rengeteg gondolat volt az, ami elhomályosította egy pillanatra a tisztánlátását. Miután sikeresen feldolgozta a hallottakat eszmélt csak fel.
- Nem, alszik! Rengeteg dolga akad így is, nem akarom még tetézni azokat.
Ez igazán kedves megnyilvánulás volt tőle, megint nem gondolkodott, mielőtt megszólalt volna.
~ ?persze Mionak nincsenek problémái tü ütődött, ő készségesen áll a szolgálatodra? ~
Visszapillantott a barátjára, a szemeiből látszott, hogy leesett neki, mit is mondott valójában. Mentve a menthetőt fintorodott el, majd kezdett bele.
- Nem úgy értetten?
Lemondóan emelte ég felé a tekintetét, látszott az ábrázatán a ?már úgyis elszúrtam maszk?, így nem is folytatta tovább az elkezdett gondolatmenetet. Újra Miora tekintett.
- Ne haragudj.
Remélhetőleg elegendőnek bizonyul majd a soványka bocsánatkérés a hatalmas baklövés mellett.

A fiú meggyötört tekintettel vetette hátát a karika oszlopának, majd szépen lassan, nem törődve a talárja épségével és tisztaságával lecsúszott rajta. Most az sem számított, hogy a gyep még nedves volt a reggeli harmat miatt. Ez volt a pillanat, amikor le kellett ülnie, mert besokallt az agya, és meg kellett nyugodnia. Tiszta fejjel kell nekiállni a felette tornyosuló feladatok megoldásának, első körben a DS újjászervezésének. A földre huppanva két kezét a fejére téve, könyökével a térdén támaszkodva szólalt meg a földet bámulva.
- Nem adjuk fel a DS-t, csak?
Megakadt a szava, mert nem tudta, hogyan fejezze ki magát.
- ?hallottad a meséket, nem?
Ez volt a pillanat, amikor újra feltekintett a lányra, mintha várná a választ, mit is kezdjenek Vikitrivel. Fel sem kellett tennie a kérdést, annyira evidens, volt, hogy ez következne.

Valóban szokatlan, hogy ezúttal harmadik barátjuk nincs itt, de talán jobb is, mert legalább nincs kivel összeveszni, bár olykor előfordul az is, hogy Harryhez sincs türelme, és természetesen nem sosem Hermionéban van a hiba, félreértés ne essék.
-Tudod, furcsa, hogy őt nem hívtad. Sülve-főve együtt vagytok. ?mondja kicsit nyersen, igazából hanyagolni is kéne a Ron témát, mert azonnal rosszul lesz, ha arra gondol, Lavender Brown hogyan nyalja-falja azt a fiút éjt nappallá téve.
-Jó nem is baj, hogy nem jött? Mindegy. Te is tudod, hogy most nem túl zökkenőmentes a kapcsolatom Ronnal. Na, de nem rólam kell beszélni most.
Zsebredugott kézzel hallgatja Harry szavait, aki épp a találkozó célját említi, és hát persze, ki is találta mikor ideért és meglátta az imént a gondterhelt arcot, hogy igen, persze, hogy a DS miatt hívta a lányt.
-Harry, tudnod kell, hogy Vikitriát minden bizonnyal valamilyen súlyos átok érte, azt hiszem Imperio hatása alatt cselekedett. Azt tudod, hogy Főbenjáró átok? Nem tudom, ki tehette. Vagyis? -harapja el a mondat végét majd aggódó tekintettel Harryre néz. ?Ugye, tudod, kire gondolok?
Minden bizonnyal az ő keze van a dologban. Kétségtelen. Draco Malfoy bármire képes, talán már csatlakozott is a Sötét Oldalhoz? egy egyszerű diák nem merne csak úgy egy Főbenjáró átkot használni.
Gondosan szétnéz az udvaron, nincs-e arra egy véletlenül arra kószáló diák vagy tanár vagy valaki, nehogy illetéktelen személy fülébe jusson az értékes információ, majd folytatja.
-Vikitria pedig? nem tudom. Nem dönthetünk anélkül, hogy meg nem hallgatjuk őt. Mindenképp beszélnünk kell vele, és akkor tudni fogjuk, hogy mit tegyünk. Ha hazudik, akkor? elveszítünk egy igaz barátot. Ha igazat mond, akkor talán kaphat még egy esélyt? Vagyis? nem tudom Harry. Ez igazából a te döntésed, viszont tudod jól, hogy melletted áll? unk.
Ideges sétába kezd a harmatos fűben, mert ilyenkor valahogy le kell vezetni a felhalmozódott feszültséget, és a járkálás mintha megnyugtató lenne. Dönteni egy barát sorsáról igencsak megerőltető feladat, főleg akkor, ha ez a barát ellenük fordult és az ellenkező oldal színeiben tevékenykedett.

Szinte várni sem kellett a válaszra, mintha a trió egyetlen lánytagja érezte volna, hogy ez fog következni. Persze ez nem hatott újdonságként Harry számára, elvégre közel hat éve ismerték már egymást. Ennyi idő alatt azért eljutott a barátságuk olyan szintre, hogy a másiknak mondania sem kellett, amire gondol, a vele szembenálló azonnal tudta. Jó, a hat év jobbára csak öt, és amellett még pár hónap?mégis, felesleges efféle számokkal dobálózni, elvégre a csapat azóta teljessé vált. Ellentétek olykor akadtak, ahogyan a legjobb családokban is. Gondolva itt a már csak két érintett fél által észre nem vett szerelmi háborúra, amelyet Ron és Mio folytatott.

Az egyetlen Potter sarj csendesen méregette a barátját, várva, az vajon miféle érvekkel fog felszólalni. Ahhoz kétség sem fért, hogy védeni fogja a griffendéles lányt, elvégre mindig is azon emberek közé tartozott, akik próbálnak másokon segíteni. Nem kellett csalódni, már az első mondat is Vikitri védelmében csattant el, szárnyainak oltalma alá véve az árulónak kikiáltottat. Más kellett, hogy legyen a háttérben, elvégre kizárt, hogy egy DS-tag árulóvá váljon. Nem hiába válogatták be, nem hiába vetették belé a bizalmukat többen is. A ?mégis mi történt akkor??-ra Hermione következő gondolatmenete szolgáltatott lehetséges megoldást. Malfoy-al foglalkozott, azzal, hogy csak ő lenne képes ilyen mérvű átokkal támadni.
- Imperio!
Tekintett oldalra egy pillanatra a fiú, melyet követően erőteljes fintor ült ki az arcára. Lehunyta a szemeit, hogy kissé kitisztítsa a fejét, és úgy tudjon gondolkodni, hogy nem zavarja semmiféle tényező. Veszett fejsze nyele. Esélye sem volt arra, hogy az abban keringő ezernyi gondolatot elhessegesse, mert mindegyik fontos volt. Persze jelenleg nem volt fontosabb a háztárs béli lány sorsánál, elvégre minél hamarabb megoldást kellett találni. Kirekesztették, és ha nem gondolkodtak volna a jövőjén, párakból bizony ki lehetett nézni, hogy tettlegességig húzza magát. Köztudott volt, hogy a mardekárosok mellett a griffendélesek azok, akik igencsak szenvedélyesen tudnak kiállni az igazukért.

Újfent kinyitotta a szemeit, és feltekintett barátjára, aki addigra már belekezdett az újabb gondolatmenetbe is.
~ Nem dönthetünk?.DE, DÖNTS! ~
Megint rátört valami, talán Mio is észrevehette, mert arca egyszeriben elkomorodott, és kissé meg is rándultak az izmok azon.
~ Beszélnünk kell vele?NEEEEEEEEEEEEM! Esély?ESÉLY A NYAVALYÁT! ~
Harry egyre jobban érezte azt, hogy bosszút kellene állni, a legrosszabb az egészben az volt, hogy talán már maga is kezdte elhinni azt, amit a másik énje üvöltött. Pedig tudta nagyon jól, hogy nem lenne szabad ilyen hamar ítélkeznie?mégis, úgy érezte, jól esne neki az ítélethozatal. Persze azzal aláírná egy talán ártatlan lány sorsát, mert utána mindenki megvetné. Nem, ezt nem teheti.

Mélyet sóhajtva figyelte, ahogyan Hermi fel-alá sétálva próbálja végiggondolni a lehetőségeket. Nem fürkészte sokáig a tekintetével, de az a pár másodperc nagyon megnyugtatta.
- Nem!
Szólalt meg a kelleténél hangosabban, de érezhető volt a hangjának lejtéséből, sokkal inkább magának címezte a tiltást, mint a mellette sétálgatónak. A levegő, a táj, esetleg a lány kisugárzása?maga sem tudta, csak azt érezte, kezd kissé oldódni.
- Rendben, akkor beszélnünk kell vele, addig nem hozunk döntést.
Meglepően határozottnak tűnt a kezdetekhez képest, pedig továbbra sem volt az. Egyszerűen remélte, hogy jól értékeli  át a helyzetet, és nem követ el valami hatalmas baklövést. Lassú mozdulatokkal kelt fel a karika támasztásából, majd végigsimította a talárját, hogy a nedves fű leperegjen róla.
- Te keresd meg Vikitrit, és faggasd ki. Lehet, hogy furcsán fog viselkedni, de próbálj vele beszélni, ez nagyon fontos.
Nem akarta hozzátenni, hogy ezt a támadást azért már ők sem hagyhatják szó nélkül?de a tervek még nem rajzolódtak ki a fejében, mit is lehetne lépni a történtekre.

Legjobb barátomnak

- Harry, ne olyan hangosan! ? inti óva barátját hirtelen, amint kimondja az egyébként sem túl gyakran használatos szót, az igét, ami a Sötét Oldal egyik kedvenc szava talán.  ?Bárki megbújhat itt a bokrok között, nekünk meg egyáltalán nem hiányzik, hogy egy besúgó továbbadja azokat, amiket itt hallott.
Jól tudja, hogy nem kellemesek ezek a napok barátja számára, mert hiszen nem elég, hogy a Sötét Nagyúr üldözi, hanem már az iskola sem az a hely, ahol biztonságban van. Az elmúlt években egyre inkább ez jellemző.
- Jól vagy Harry? ?kérdezi aggódva a fiútól, aki szemlátomást meglehetősen furcsán viselkedik, vagyis arckifejezéséből látszik, valami nem stimmel vele, és ezt Hermione is megérzi, hiszen elég jól ismeri barátját már ahhoz, hogy ilyeneket észrevegyen. Meg egyébként sem jellemző Harryre, hogy üvöltözzön a lánnyal, és az imént elhangzott erélyes ?Nem!? igencsak elgondolkodtatja a lányt, hogy a fiú egyáltalán figyel-e rá, vagy mérföldekkel arrébb jár.
- Miért mondod azt, hogy nem? ?kérdezi a fiútól, és kérdő tekintettel mered rá, hogy mi volt ez az iménti megnyilvánulás a részéről, mikor tudja jól, hogy Harry is tisztában van a lány által feltett kérdésre adandó válasszal. Draco Malfoy. Ettől nyilvánvalóbb nem is lehetne, és ezt a barátja is tudja. Mindegy, újabban különösen viselkedik olykor, de elnézi neki, mert az iskol falain belül immáron csak egymásra számíthatnak, egyre kevesebb segítségük van, hiába a DS is? Csak egy ember kell, hogy elárulja a titkot és vége is mindennek. Vége, mint most is.
- Nem beszél-ünk. Beszél-sz! Te, Harry. Te vagy a DS vezetője, és te is tudod jól, hogy nem Ronnak és nem nekem kell beszélnünk vele, hanem neked. Te vagy V- Voldemort legfőbb ellensége, és így? így? szerintem miatta művelik ezt a Mardekárosok, amit. Sok embernek érdeke közülük, hogy meghalj, Harry. Viszont azt nem értem, hogy miért pont Vikitria az, akit kiszemeltek maguknak? Vagyis?  - megáll egy kicsit gondolkodni, majd pár pillanattal később folytatja- lehet hogy az, hogy a napokban fény derült a titokra, miszerint egy neves halálfaló család sarja. De ezt te is tudod.
Harry továbbra is erősködik, hogy márpedig Hermione legyen az, aki kifaggatja a lányt. Nem mintha nem tenné meg ezt barátjának, csak mégis az lenne a legjobb, ha Harry lenne az, akinek megvallja, hogy mi is történt azon a délutánon. Mondjuk abban meg igaza van, hogy egy lánynak talán könnyebben elmondja, hogy mit miért tett, hiszen egy szobában is laknak. Az már mellékes, hogy napok óta egymáshoz sem szólnak. Mindegy, valahogy majd csak megoldja Hermione, ő nem arról híres, hogy meghátrálna bármilyen feladattól, még akkor sem, ha ez nem egy beadandó dolgozat.
-Jól van. Beszélek vele. De neked is kell, mert? tudod, hogy nekem úgysem azt mondja, amit neked. Mégiscsak te vagy a DS feje. ?egyezik bele végül, hogy eleget tesz majd Harry kérésének.

(http://kepfeltoltes.pirateclub.hu/pics/Eaton.jpg)

Két nap telt el azóta a rémséges tavaszi vakáció óta, mégis úgy éreztem még mindig otthon vagyok. Teljesen megmérgeztek az ottani események, talán még sosem voltam ennyire pocsékul, legszívesebben törtem-zúztam volna. Gyűlöltem az ősöket, és a bátyám is. De azt hiszem már nem csak őket, egyszerűen mindenkit. Magányra vágytam, még annyira sem kerestem a társaságot mint eddig, és Sue sem volt kivétel. Tegnap szabadidőm nagy részét a klubhelyiségben töltöttem, egy nyugodt sarokban, távol mindenkitől. Gondolkoztam, csak úgy járt az agyam. ~Nem beszélhetsz így fiam!... olyan vagy, mint egy felesleges pokróc?máskor haza sem kell jönnöd!...Bezzeg Bill! ~ Apám kegyetlen, erőteljes mondatai kavarogtak a fejemben. Szinte fülemben csengett az egész házat betöltő mély, dühtől fertőzött hangja. Láttam a fotelben terpeszkedő lusta bátyám, aki gúnyos mosollyal fúrta szemeit szemeimbe, mintha belém akarna látni, tudni a titkaimat, hogy aztán a lehető leggonoszabbul felhasználja ellenem. Megszervezte, hogy én legyek a család fekete báránya, ő meg a szent, akire fel kell nézni, így akarta. Kiprovokálta azt a kemény bal egyenest. Megérdemelte, sőt többszörösét érdemelte volna, még olcsón megúszta a féreg?de persze ezért is én kaptam. Az én véleményem ebben a családban már semmit se számított. Előttem volt anyám szánalmas arca, amely a kétségbeesést tükrözte, de ez is csak álca volt. Mindannyian gyűlöltek, de ez kölcsönös volt. Nem volt családom.
Ott, a klubhelyiség rejtett zugában mindent így láttam.

Magamban fortyongva róttam a folyosókat, se láttam se hallottam, csak mentem teljesen céltalanul.  Egész éjszaka nem aludtam egy szemhunyásnyit sem. Csak feküdtem az ágyon, a plafonra meredve és töprengtem. ~Biztos, hogy jó ez így nekem? Miért viselem el, hogy a bátyám az Isten, én pedig egy kis senki vagyok? Ezt akarom én? Nem, ki kell törnöm, bizonyítanom kell, felé kell kerekednem! De Josh, akarsz egyáltalán bizonyítani? És ha akarsz, kinek? Magadnak vagy az ősöknek?~ Ezek és még sok más kérdés tartott ébren és őszintén szólva még most sem tudtam mit kellene tennem. Egyetlen dologban voltam biztos, hogy cselekednem kell, változtatnom a helyzeten.
Szombat volt, egy meglehetősen meleg, tiszta őszi délután. A szél csak ritkán zavarta meg a természet nyugalmát. A madarak lágy dalolása minden szívet megpuhított. A Nap vidáman, ?frissen? bocsátotta le tündöklő sugarait a virágzó növényekre, a Roxfort falaira, mindenre. Csak én nem láttam ezeket a csodákat, nem tudtam észrevenni az élet apró örömeit. A düh, a zavar felülkerekedett rajtam és irányítani akart, vonszolni maga után, mint mikor az egér előtt húzzák a sajtot és követi, le se veszi róla a szemét a jószág. Ez történt velem is, mentem a csali után és a külvilágból semmit se észleltem. Fagyos arccal vágtattam föl a hálóba, nem néztem se jobbra, se balra, a mellettem elsuhanó diákokra ügyet sem vetettem. Talán köszönt is valaki, már nem emlékszem. Mikor elértem a mardekár portréjához, egyszeriben megtorpantam. ~Mégis mit akarok csinálni ma? A hálóban ülni és hagyni, hogy a gondolatok ismét belémfészkeljék magukat? Nem, tennem kell valamit, ami leköt, ami egy kicsit más utakra tereli a figyelmem?de egyedül lehetek.~
Kisvártatva rájöttem mi is ilyenkor a legmegfelelőbb elfoglaltság, ami ráadásul a testemre is jótékonyan hat. Elrebegtem a jelszót, majd miután az ?ajtó? kitárult előttem a szekrényemhez siettem. Gyors mozdulatokkal kapkodtam ki a kívánt göncöket, majd miután ezzel is megvoltam kihalásztam az alsó polcról a legféltettebb kincsem?a seprűm. Ing, farmer, sportcipő, táska, seprű összeállításban álltam immár indulásra készen. ~ Áá Kingsley!~ -gondoltam egy merészet és megragadtam pitonom üvegotthonát. Mivel sejtésem se volt meddig leszek kint, inkább bedobtam egy csokit is az éhenhalást megelőzve.

Már a kis sétányon jártam, de még mindig nem tudtam pontosan a célom. Olyan helyet akartam keresni, ahol senki sem zavarhat meg. Egyedül akartam lenni, élvezni a száguldozást és elfelejteni az otthoniakat. Talán az utóbbi a legnehezebb. Eldöntöttem, hogy legelőször is kinézek a gyakorlópályára, hátha szerencsém lesz és nincs ott senki. Mázlim volt, a pálya üresen kongott. Begyalogoltam a friss gyepre, majd a pálya szélén hagytam Kingsleyt, hadd szívjon egy kis friss levegőt. Táskám levetettem mellé, majd magam alá helyeztem a seprűt és nekilendültem. Nagy erővel rúgtam el magam a földtől és szempillantás alatt a magasban repültem. Egyre gyorsabban és gyorsabban szeltem a levegőt és minden erőmön azon voltam, hogy ne gondolkozzam. Nem sokáig sikerült megállnom. Sajnos a gondolatok, kérdések ismét belém bújtak és addig-addig bizeráltak, míg agytekervényeim forogni kezdtek. ~Tennem kell valamit! Vissza kell szorítanom Billt! Nekem kell uralni a családot! Bosszút kell állnom! Kiemelkedőt kell nyújtanom! Át kell állnom! Nem megfelelni akarok, hanem felülemelkedni!... Sue...nem...~ Ekkor már olyan ütemben száguldottam, hogy talán képtelenség lett volna megállni. A pálya vége felé közeledtem és éreztem, hogy óriásit kell rántanom a seprűn, ahhoz, hogy ne menjek ki a világból. A kanyarnál megbillentettem a szerszámot és teljesen rádőltem. Elvétettem. A seprű megmakacsolta magát és hiába húztam balra, az csak azért is lefelé ment...a talaj felé. Nem volt mit tenni, egy esélyem maradt. Vettem egy mély levegőt és mikor már közel volt a becsapódás leugrottam a fűbe. Óriásit puffantam a talajon, majd mögöttem kisvártatva megérkezett a "bűnös". Megpróbáltam megmozdulni, de azonnal feljajdultam. Valami nem stimmelt a jobb karommal. Épp kezemmel azonnal a zsebembe nyúltam, pálcám után, de hiába tapogatóztam nem volt ott.
- A francba! -fejeztem ki véleményem és tovább feküdtem a földön.

(http://i45.photobucket.com/albums/f57/RonnieHalcoln/josh.png)

 - Ohhhó, nem kéne. Menj már, inkább keress más szórakozást, kérlek ? hessegetett Eaton feje fölött párat, miközben a Roxfort melletti kis füves területe üldögélt. Az, akinek e szavak szóltak azonban egyáltalán nem akarta tágítani a fiú szőkésbarna tincseitől, s néha meg-meglibbentet egyet.
 - Phillip? Van elég problémám ? csüggesztette le fejét térdén összekulcsolt karjaira, és meredt maga elé a semmibe.
Nagy volt a nyomás. Belülről. De csakis és kizárólag belülről. Mintha telefújták volna a fiú fejét sűrű, harapható füsttel, és az eltompította volna érzékszerveit. Szeme sajgott, hallása pedig tompult, ami igencsak irritálta, elvégre létfontosságú szerveit mintha elkoptak, elhasználódtak volna, ami egy nyolcvanévesnél még elmegy, de egy 16 évesnél probléma!
 - Baj, baj, baj? - motyogta Phillip varjú módjára az ő sajátos rekedt, gyermeki hangján, miközben leszállt a friss zöld fűre a fiú előtt, és aranyos kerek szemeivel gazdájára bámult. Kékeszöldes tollacskáit meglebegtette a szél, ahogyan alá kapott, szinte idillikus képet alkotva Eaton számára. A papagáj fején lévő méregzöld hosszú, vékony tolla fel-le játszadozott, ahogyan az állat érzései változtak, és ahogyan érezhetően kezdett idegessé válni, már ha ez egy madárnál lehetséges.
 - Mi baj lehetne Phillip? ? A madár, ahogyan észrevette, hogy gazdája meghallotta szavait, szárnyát széttárva csapott párat, majd oldalra fordítva fejét pislogott.
~ Renben, meg kell hagyni, hogy volt néhány pillanat, amikor értelmes dolgokra hívta fel a figyelmem, de ez mégiscsak egy madár. Mi baj lehetne? Felhős lesz az ég vagy mi? ~
Phillip mozdulatlanul vizslatta Eatont, aki mély sóhajjal adta fel pihenős pózát, s feltápászkodott.
 - Nah, mi lenne az, mondd! ? Az aprócska madár felröppent, és mintha örülne gazdájának, körözött fölötte párat, majd előre repülve mutatta az utat egyenesen a kviddics gyakorlópálya felé. ? A gyakorló pályán senki sem lehet, nincs is csapatunk még! Vagy van? ? Eaton elmélyedt a ?Van-e kviddicscsapatunk?? kérdésben, és még így sem sikerült eldöntenie, hogy odaértek a pálya széléhez, az öltözőkhöz.

 - Na jó, kedves és hiszékeny leszek, így megnézem van-e itt valaki. Megfelel? ? Phillip, mint a földet ásó vaddisznó túrni kezdte a levegőt, ütemes mozdulatait akár tánchoz is lehetett volna hasonlítani.
Eaton a kilincshez nyúlt volna, hogy az ajtót feltárva beléphessen a folyosóra, ahonnan az öltözők nyílnak, ám az ajtó résnyire nyitva volt. A fiú arcán könnyed meglepetés tükröződött, majd kezével betolta a nyílászárót, és átsétált az öltözőbe. Nem talált semmi különöset ott, így ahogyan a madárnak megígérte, gondolta, tesz egy pillantást a pályára is, elvégre lehetséges, hogy az illető nem itt vedlett át. Lassú léptekkel cammogott ki a pálya szélére, ahol megpillantott egy fényt visszaverő valamit, mely jobban szemügyre egy akvárium volt. Eaton közelebbről is szemügyre vette az üvegdobozt, és leguggolva melléje a benne lévő állatot is sikeresen azonosította.
 - Piton. Ez Reynolds kígyója lesz. ? Eaton fölegyenesedve tekintett a hatalmas pályára, ahol a földön senkit sem látott. A kékes ég felé emelve tekintetét megpillantotta a száguldó fiút, amint az seprűjére hajolva száguld a föld felé. Arcán még ily távolból is felismerhető a harag és a düh, vélhetőleg feszültségoldásként vetődött ide, erre a kietlen helyre, mindent és mindenkit maga mögött hagyva.
 - Hát Phillip, véleményem szerint Josh nem akar minket látni? - motyogta vállán csücsülő madarának, mire az csak csipogott egyet, mintha csirke lenne. Eaton sok madárral összezárta már, hogy megnézze, milyen gyorsan tanulja meg Phillip egy másik állat hangját. A papagáj mostanra képes volt vagy 10 madárhangot utánozni, ezek mellett pedig tudott ugatni, nyávogni és mekegni is. A többi állatot felesleges megemlíteni is, mert a felsorolásnak ki tudja, hol lenne a vége.
Eaton épp indult volna visszafelé, de gondolta, vet még egy utolsó pillantást Mardekáros társára. Csak egy pillantás, nem kellett több. Josh leugrott a seprűről, mely irányíthatatlanul csapódott bele a földbe utasa után. Reynolds gurult még párat, és vélhetőleg nem igen volt több energiája ahhoz, hogy felpattanjon, és elhordja seprűjét a világvégi dolgoknak, csak feküdt a földön, mint akinek nincs több dolga mára.

A fiú úgy vélte, megközelíti társát annyira, hogy megnézhesse, nem okozott-e magában nagyobb kárt, majd elhúz a fenébe. Nem szívesen hallgatta volna végig, amint a másik kitárja elé hatalmas szókincsét, és megáldja minden földi és égi jóval.
 - Ökhm. Szórakozásból akarod összetörni magad? ? kérdezte nyugodt hangon, miközben a fekvő egyén mellé lépett, és szemöldökét égnek küldve tekintett le rá. Reynolds egyik karja mintha eltört volna, de nem úgy tűnt, hogy a fiú megpróbálna felkelni és elmenni a gyengélkedőre.
~ Miért nem használja a pálcáját? Vagy magánál sem hordja, és azért nem kapta még elő, hogy hadonásszon vele? Mázli, hogy az enyém jól el van rejtve, elvégre nem szándékozok senkit le megnyomorintani, és kiszúrni a szemét. Ugye, hogy ugye?

//Eaton//

Összeszorítottam a fogam és minden erőmmel azon voltam, hogy valamilyen módon feltápászkodjak és elbattyogjak a hálóba az ottfelejtett pálcámért. Sajnos az első lépés sem akart összejönni, akárhogy is próbálkoztam, a fájdalom többnek bizonyult nálam. Már a legapróbb mozdulat is elegendő volt ahhoz, hogy feljajduljak, pedig legelőször nem tűnt a helyzet ennyire komolynak. Mi lett volna ha a seprűvel együtt csapódok be? Tényleg, a seprű. A gondolatra, hogy netalántán az is elszenvedte a maga sérülését sőt talán súlyosabbat is, felkaptam a fejem és szemeimmel az imádott tárgy után kutattam. Sejtettem, hogy nincs közvetlenül mellettem, valahol arréb landolhatott. Ahogy forgattam a fejem, egy pillanatra még a fájdalom keserű érzete is kiment az eszemből...a seprűm mindennél fontosabb volt. Nem hiába, hisz remek darabnak bizonyult, sok esetben mentett meg már hasonló balesetektől...ez kivétel volt. De erről nem is az tehetett. A dühöm bosszút szült és ezt kaptam. Beletelt pár percbe míg sikerült rálelnem a kincsre, szerencsére egy darabban volt és úgy látszott nem szenvedett komolyabb sérüléseket. Nem úgy, mint a felelőtlen gazdája.
Egyedül voltam és tulajdonképpen ezt is akartam. Most viszont mégis jól jött volna egy kis segítség...nem, még véletlenül sem vágytam társaságra, egyszerűen csak a pálcámra. Hogy lehettem ekkora marha, hogy bent hagytam? Ez is a szétszórtságom következménye, az állítólagos családom hibája. Ennyi kellene csak, egy rohadt apró tárgy, ami megoldana mindent. Egyetlen varázslat és már itt se lennék. De nem lehet, nincs esélyem. Azonban mindenképp magam akartam megoldani a helyzetet, hisz tisztában voltam azzal, hogy ezt bizony én okoztam. Egyébként is egy Reynoldsnak nem lehet probléma egy kis csonttörés. Mi ez? Egy nagy büdös semmi. Erre fogtam magam és önbizalommal telve felemeltem a sérült karom. Nem kellett volna. Óriási ordítás tört ki belőlem, de mentségemre szolgáljon, hogy ezt senki sem bírta volna máshogy. A fájós végtag egyből visszazuhant és lüktető fájdalom járta át.  Rájöttem, hogy nincs más választásom, nem tudok mit tenni. Várnom kell...hogy mire? A csodára vagy egy pálcára. Megmentőre semmiképp.
~Ura vagyok a helyzetnek.~
Ahogy ott feküdtem, teljes semmittevésben gondolataim megint szabadon szárnyalhattak...nem sikerült megállítani, visszaszorítani őket. Felettem álltak, uralták a testem, bennem éltek, rabjuk voltam. Most azonban más vizekre eveztek, már nem a család volt a téma, hanem más...a szerelem, Sue. Próbáltam elterelni a fránya gondolatokat, a felhőket bámultam, a pályát vizslattam sőt tekintetem Kingsley dobozán is átfutott, de végül Suenál kötöttem ki. Tudtam, hogy mi az amit tennem kell...elvégre bizonyítani akarok, le akarom igázni Billt, az ősöket...mindenkit. Ebbe a képbe nem fér bele egy griffendéles szerelme, meg alapvetően senkié. A szerelem túl lágy, bájos, szelíd. Én nem vagyok az, többé nem leszek.

Egy hang zökkentett ki, méghozzá egy fiú nyugodt hangja. Szóval mégis egy ember lesz az, aki... nem. Rápillantottam a közeledő alakra, legalábbis megpróbáltam így tenni, de helyzetem nem igazán engedte. Háttal feküdtem a pálya bejáratának, így még véletlenül sem láthattam ki tette jelenését. Ő mindenesetre ismert engem és közelebb is jött, épp elém. Hanyagul kaptam fel fejem és rászegeztem villámló tekintetem. Ismertem a kölyköt, egy évvel járt alattam és ugyancsak mardekáros volt, de nem kedveltem. Mondjuk mostanság nem létezett a Roxfortban olyan diák akit igen, szóval ez nem volt olyan nagy csoda. Eaton, hisz így hívták a srácot, mindig is idegesített. Tenyérbemászó képe volt és egyáltalán nem illett a zöldek táborába így külső alapján. Amolyan nyálmukinak látszott, akiből nem néztem ki, hogy kicsit is bátor. Anyuci pici fia. De azért a pálcája megteszi.
- Te meg mi a francot akarsz? Egyáltalán nem vagy vicces Eaty! -vicsorogtam a srácra és magamban röhögtem a találó név ötletén.
- Nem láttál még fehér embert? -vágtam a képébe, mivel elég furcsa tekintettel vizslatott.
- Inkább lökd ide a pálcád vagy nagyon megbánod! -vettem elő a tarsolyomból a valóban félelmetes joshos arcot.
Szemeim le se vettem a kölyökről. Vártam.

Nehéz volt most bármi másra is gondolni, az a hangocska a fejében egyszerűen nem akart eltűnni, ösztönözte, hergelte, és sarkallta arra, hogy a DS álljon bosszút, minden egyes, a Mardekár oldaláról résztvevőt diákon, büntessék meg őket. Hiába volt erős, és próbált ellenállni, minden egyes alkalommal egyre nehezebb és nehezebb volt. Olykor már maga is úgy érezte, képes lenne azokra a szörnyű tettekre, amire az elméje akarja kényszeríteni. A kapcsolat közötte és Voldemort között napról napra erősebb lett, a fiatal griffendéles pedig folyamatosan fáradt, de még tartotta magát. Miért is ne tette volna, elvégre, amikor megtudta az igazat, arra tette fel az életét, hogy megölje szülei gyilkosát, vagy legalább visszavágjon neki. Nem mutatta, mert mindenki ellenezte, a dolgot, de ott, mélyen, legbelül mindig is motoszkált a tudat, mekkora megkönnyebbülés és revans lenne a számára. Azt tudta, hogy nem csak jómaga látja úgy a helyzetet, a történtekért a felelőssel beszélni-, az ellenlábas ház résztvevő tagjait pedig büntetni kell?mindenki más is. Még az előtte álló Hermione is, ez biztos. Hiába az álca, a nyugalom, hiába minden ész érv, nem szabadott hagyni, mert azzal csak maguk alatt vágták volna a fát.

Harry azon mondatra kapta fel a fejét, amikor barátja arra sarkallta, jobban mondva, kijelentett, márpedig ő fog beszélni Vikitrivel. Elfordult, vissza az oszlopok irányába, és elfintorodott. Nem érezte magában azt az erőt, hogy képes lenne ép ésszel lefolytatni a beszélgetés fonalát. Biztos volt benne, hogy elragadnák az érzelmei, ami adott helyzetben nem hozna megoldást. De, ő már csak ilyen.
- Fogok én is, ígérem! Meg fogom keresni, de nem tudom, hogy a történtek után hinni lehet-e a szavának. Az a varázslat, az ember tud küzdeni ellene, ha akar! Ez a kulcsszó, az AKAR.
Az utolsó szót kellőképpen megnyomta, miközben a válla felett hátratekintve vette szemügyre, vajon Hermione mit is csinál. Akkor törnek elő a lányból a szavak, amellyel belátja, jobb lesz, ha jómaga is próbál kérdezősködni háztársuktól. Elvégre a lányok hamarabb megbeszélnek dolgokat egymással. Az viszont tény, hogy Harry a DS szervezője, és jobbára a többiek által megválasztott tanár. Ennek fényében neki is kötelessége majd, bármennyire kerülné is, a találkozás. Nem gondolkodott rajta, hogy mit is mondana Vikitrinek, de biztos volt benne, ha el fog jönni az ideje, akkor nem lesz probléma. A lényeg, hogy tudjon nyugodtan koncentrálni, ne kelljen a fejébe furakodóval is megküzdenie. Abban az esetben igen nehezen hozna reális döntést, és elítélne egy talán ártatlan lányt. Most, jelenleg nem látta annak Triát, elvégre ahogyan azt már mondta korábban is, csak akarni kellett volna, és nem történik meg a tragédia.

Mélyet sóhajtva rázta meg a fejét, majd fordult a barátja felé. Pár pillanatig csak méregette, majd lassú léptekkel indult meg az irányába. Itt volt az ideje, hogy lassan visszabattyogjanak az iskolába?közben még úgyis meg tudják beszélni a felmerülő problémákat?ami pedig akadt szép számmal?

A Legjobb Barátnak

Már igazán megszokta, hogy az ő közbenjárásával kerül megoldásra mindenféle probléma, de jelen pillanatban mégsem ő a legalkalmasabb személy, hanem Harry. Hiába ellenkezik, akkor is ő az, akinek beszélnie kell Miss Árulóval, nem pedig Hermione.
Való igaz, hogy egy szobában alszanak, de az még nem jelenti azt, hogy Hermione a legmegfelelőbb személy arra a bizonyos diskurzusra. Hát mindegy, de ha már beleegyezett, nem mondhatja vissza, bár egyáltalán semmi kedve nincs bájologni azzal a lánnyal, akiről feltételezni lehet, hogy átállt a másik oldalra.
Hermione tudomása szerint a Mirol-dinasztia mindig a sötét oldalt szolgálta a kezdetek óta. Nem kell ahhoz sok, hogy valaki gondolkodását megváltoztassák? elég egy befolyásos rokon, aki egyszerűen képes megváltoztatni a dolgokat. Minden bizonnyal nem az első eset, hogy valakit átállítanak a sötét oldalra. Bár, lehet, hogy nem állították át? Az Imperius átok ?kiváló? munkát tud végezni, óh? még belegondolni is rémes!
Hirtelen végigfut a lányka hátán a hideg, melyet talán a csípős reggeli szellő, talán az iménti gondolatok váltottak ki belőle, mindenesetre lehet, hogy jobban tennék, ha bemennének valahová, és ott beszélnék meg a továbbiakat.
Bár továbbiak meg nem nagyon vannak, mert még egyikőjük sem beszélt az érintett leányzóval és addig fölösleges találgatásokba bocsátkozni.
- Tudom Harry, és igazad van. Egy hazugság után nem lehet hinni már senkinek. De? nem tudom? -mondja oly tétován, elgondolkozva. ?Ha valakit megátkoznak azzal az átokkal, akkor nem tud mit tenni. Nem akarom védeni Vikitriát, de bárhogyan történhetett? És most még a könyvek sem tudják a választ, nem igaz?
Eszébe jut azonban egy kósza ötlet, amely talán megoldást jelenthet számukra.
- Mi lenne, ha? -kezdi újra mondókáját az előzőt követve azonnal, de nem fejezi be, mert azzal is csak az ő baja gyűlne meg, vagy akár mindhármójuké, és egyébként is ezt a lapot már egyszer bejátszották. Piton kiszagolná, hogy ők a tettesek.
Egy bájitallal megoldható lenne, de túlságosan kockázatos, és nem biztos, hogy hamar el tudná készíteni. Veritaserum lenne a kulcs a zárba. De nincs kulcs, a kockázat túl nagy és az ára talán az lenne, hogy kizárják őket az iskolából, az pedig megengedhetetlen, legalábbis Hermione szemében, de nyilván Harry is hasonlóképp gondolkozik, Ron meg? mindegy is! Kósza, buta ötlet.
Elgondolkozva bámulja a kavicsos földet, miközben tornacipőjével arrébb rugdos egy-egy követ a fűbe. Barátja elindul a karikákat tartó oszloptól, s talán vissza akarna menni a kastélyba, ám ha még ennek a beszélgetésnek nincs vége, nem túl jó ötlet, hiszen ott a kísértetek bármit hallhatnak és akkor hiába az egész titkolózás, a terv amit ő és barátja megbeszéltek.
- Menjünk be? Csak mert ha még van valami ehhez kapcsolódó mondanivalód, akkor mondd el itt, nem lenne szerencsés, ha egy kószáló kísértet kihallgatna bennünket, vagy akár rosszabb esetben egy mardekáros? -javasolja a fiúnak majd elhúzza a száját, mikor kimondja az utolsó szót. Sosem volt jóban a két hát egymással, de történtek óta meg még kevésbé.

(http://i45.photobucket.com/albums/f57/RonnieHalcoln/josh.png)
Eaton lassú léptekkel kezdi megkerülni a fekvő egyént, mire az kissé agresszív kérdésekkel támadt reá. A fiú nyugodtan végigmérte mardekáros társát.
- Te meg mi a francot akarsz? Egyáltalán nem vagy vicces Eaty! ~ Nah vajon mit, töketlen? ~ Eaton szájának sarkában felütötte fejét egy aprócska gúnyos mosoly, melyet az igen mulatságos látvány csalogatott elő.
- Nem láttál még fehér embert? ~ Dehogynem, tán túl sokat is. ~
- Inkább lökd ide a pálcád vagy nagyon megbánod! ? morogta a földön fekvő fiú, mire Eatonből előtört a nevetés. Az édes nevetés, mely jókedvet hozott feléje, melytől a fiú teljesen felszabadult. Rövid, de annál erőteljesebb nevetés volt, a vége mintha gúnyos kacajba ütött volna át. De? Csak mintha?
 - Szerintem nem kéne ennyire pattognod, elvégre jelen esetben te nyalogatod a gyakorlópálya homokos talaját, nem pedig én. Mellesleg, öt percen belül vagy háromszor nyögtél fel a karod miatt ? bökött Eaton fejével a srác törött karja felé, mely még mindig tehetetlenül hevert a porban.
 - Az már más kérdés, hogy aki nem képes felállni, pedig csak a keze tört el, az ne ugasson, mert ha továbbra sem leszel képes elviselni a fájdalmat, és feltápászkodni, nem jutnál sehova sem innen. És gondolom, nem várod el, hogy segítsek is egy ilyen kedves és szépszavas fogadtatás után. Nem mondhatod, hogy seggfej voltam, mert hát, valljuk be? Eléggé pozitív arcomat próbáltam mutatni feléd, mikor feltűntem a színen.
A fiú zsebébe mélyesztette kezeit, és akkora távolságra állt a napozó Josh-tól, hogy az ne érhesse el se lábbal, sem pedig kézzel. Furfangos mi?
Eszébe sem jutott, hogy elővegye pálcáját a ruhája alól, ráér még az. Reynolds egyébként is olyan pöffeszkedő kedvében van, hogy senkitől sem fogadna el segítséget, még ha éppen haldokolna, akkor sem.

 ~ Makacs, önfejű és igen szánalmas viselkedés, de nézzünk szembe a tényekkel, így, kívülálló szemmel még mulatságos is. Lehet, hogy meg van rá az oka, hogy bunkó, érzéketlen és tapló legyen, a tiszteletlen lenézést már nem is kéne felsorolnom. De akkor is, az életben nem lehet így megmaradni. A hangos embereket gyorsan elteszik láb alól. ~
A fiú egy pillanatra előkapta zsebéből az óráját, és felpattintotta díszes fedőlapját. Az idő csendesen kattogott markában, mintha csak tőle függne minden.
 - Ha végre ráveszed magad, és normálisan beszélsz, tán leszek olyan kedves, és segítek? Vagy? Ragaszkodsz hozzá, hogy nem kell? ? tárta szét karjait Eaton. Nagyon jól ismerte Josh ezen oldalát, elég volt pár percig figyelnie a klubhelységben vagy a Nagyteremben. Mindent ő maga akart csinálni, legalábbis ez jött le. Bizonyítani akart, de Eaton nem tudta, kinek és hogy mért.
 - Ha nem burkolóznál be a fekete felhődbe, akkor tán még jó haverok is lehetnénk. Nem kéne mindenáron ragaszkodnod a magányhoz és ahhoz az elgondoláshoz, hogy egyedül kell mindent csinálnod. ? A fiú leguggolt poros barátja mellé, majd száját húzva, kissé sajnálkozva tekintett reá. Nem akart mocskos lenni, de némiképp így hathat társának lelkére? Már ha még van ott benn valaki, és nem űzték el a tűzzel.
 - Nos?

A lány utolsó szavaira nemlegesen bólintott, nem volt már más a témával kapcsolatban, amin át szerette volna rágni magát. Éppen eleget beszéltek róla, és kínos volt mindkettejük számára ez a jó pár perc. Harry tudta jól, egyikük, sem Hermi, sem ő nem hibáztathatóak azért, ami történt, mégis, egy barátot titokban kibeszélni a háta mögött mindig is kellemetlen. Ennek ellenére ezt a diskurzust meg kellett ejteni, hiszen a fiú nem dönthetett egymaga arról, mi legyen. Hárman alapították meg a DS-t, ennek fényében hárman kellett azt is megbeszélniük Vikitri jövőjének egy részét. A hogyan tovább kérdés pedig már minden tagot érintett, hiszen egy visszavágás nem csak rajta, vagy a lányon, Ronon múlt, hanem minden egyes tagon, aki a szignójával hitelesítette a csapatba való tartozását. Jó, Ron most nem volt itt a találkozón, hogy véleményt formálhasson, de volt több baja is annál, hogy még ezt is a vállára vegye. Dumbledore üdvöskéje eldöntötte, amint visszaér a hálóba, mindent elmond a legjobb barátjának, hiszen neki és éppúgy van beleszólása, mint kettejüknek.

Odaérve Hermione mellé ökölbe szorította a balját, majd óvatosan és játékosan a vállon bokszolta. Halovány mosoly húzódott az ajkaira, olyan igazi Harry-s, mint amikor nincs semmi probléma. Igen ritka az ilyen eset, de elő szokott fordulni. Most, hogy letudták ezt az egészet, kissé feloldódott, a tudat ellenére is, hogy egyszer így, vagy úgy, de neki is el kell beszélgetnie a háztársával, Vikitrivel. A szándék élt benne, hogy a lányt is kissé felvidítsa, vagy legalább jobb kedvre derítse. Nem szabad mindig stresszesen felfogni a dolgokat, nehéz, de olykor fel kell oldódni. Ráadásul, hogyan festene, ha letargikus arccal sétálnának vissza az iskola folyosóira. Azon nyomban megindulna a pletykálkodás, ami persze már kezdett mindennapossá válni.

Lassú tempóban indultak meg, pillanatokig nem is szóltak egymáshoz?de?most kellett valami, akármi. Egy apró mozdulat, egy téma, ami eltereli a gondolataikat, és visszataszítja őket a mindennapokba. Pár lépést követően Harry nem tudta tovább tartani magát, egyszerűen érdekelte, mi is a helyzet Hermione és Ron között. Elvégre mindketten a barátai voltak, őt pedig nem ejtették a fejére. Mostanában a páros igencsak elhidegülni látszott egymástól, amit nem szeretett volna. Nagyon jó triót alkottak ők hárman, veszni hagyni egy ilyen csapatot, ilyen barátokat pedig nem szabad, mert nem talál minden egyes sarkon az ember. Lépései közben oldalra pillantva kereste ház- és évfolyamtársa tekintetét.
- Amúgy?
Kezdett bele kissé félszegen, hiszen mégiscsak magánjellegű dolgokról akart kérdezősködni.
- ? most mi a helyzet Veletek?
A kérdést követően azonnal előretekintett, az folyosó falainak irányába. Rádöbbent, hogy igen, sikerült kiböknie a kérdést. Azt hitte sokkal nehezebb lesz, de egyszerűen jött az egész magától. Tényleg aggódott a két legjobb barátja miatt? és tudni szerette volna, hányadán is áll Hermione Granger és Ronald Weasley? elvégre már csak a vak nem látta? nem, ez tévedés, mert még a vak is látta az evidenciát? Azon nem aggódott, hogy a lány nem érti majd a kérdést, mert ennél világosabb már nem is lehetett a dolog, esetleg csak a patrónus varázslatának a fénye.

//Eaton//

Magabiztos, amolyan "most megmutatom neked kivel állsz szemben" ábrázattal néztem fel a közeledő srácra. Szúrós szemeim szinte belehatoltak az övéibe, tekintetem egy pillanatra sem vettem le róla. Vártam a hatást. Néha azonban a látszat csal, ugyanis cseppet sem éreztem a szitut olyan biztosnak, olyan magától érthetődőnek. Kiszolgáltatott helyzetben voltam, akárhogy is nézzük ez az igazság. A fegyver egyenlőre Mclain kezében volt és ha ez még nem lenne elegendő ő állt a helyzet magaslatán. Fel kellett néznem rá, megalázó, szánalmas dolog, de muszáj volt kihoznom ebből a legtöbbet. Tudtam, hogy kivel állok, azaz fekszek szemben, tudtam, hogy nem lesz könnyű meccs, de az számít a legtöbbet, amit az ellenfeled lát, hall, érez. Mclaint erős egyéniségnek ismertem, ehhez kétség sem férhet, olyan volt, aki nem tojt be pár erőteljes, harsány szó hallatán, mindig megőrizte hidegvérét. Legbelül talán tiszteltem is ellenfelem, de ezt egyáltalán nem érzékeltettem vele...azonnal elvesztem volna.
Eaton olyan mérhetetlen, már-már idegesítő nyugalommal állt meg felettem, hogy kicsit magam is meglepődtem. De ez még nem volt minden. Szavaim hallatán mosoly jelent meg szája szegletében, amiből kisvártatván eget rengető kacagás lett, gúnyos, amolyan lenéző hangos nevetés.
~ Provokálni akarsz, Mclain? Valóban ki akarod hozni belőlem a bennem rejlő szörnyeteget? Csak tessék...folytasd csak kölyök!~ - fúrtam szemeim vigyorgó arcába, a düh átjárta egész testem. Tekintetem hirtelen cipőjére tévedt és csak akkor láttam meg, hogy csupán pár centire áll tőlem...nagyon bátor, már-már vakmerően merész. Úgy döntöttem stílust váltok. Hagyom a támadást, mert abból jó úgysem sülhet ki, megrohadni meg mégsem akarok a homokban. ~Okosnak kell lennem, most ezt ésszel kell megoldanom! Taktika Reynolds...egy kis taktika az egész! Kötözködni...mindenbe belekötni, de még véletlenül sem támadni, az most itt nem jó fegyver.~
- Nem vagyok én labda Mclain, tudod pattogni az szokott. -mondtam teljesen nyugodtan, de azért egy halvány mosoly megjelent a szám szegletében, amolyan elismerő mosoly volt ez...~egész jól megy ez nekem!~ - Jah, majd elfelejtettem örülök, hogy ennyire jó kedved van...kívánom, hogy maradjon is meg! - iménti mondatom hallhatóan gúnyosabbra sikeredett, de ez volt a cél, a burkolt kedvesség...egy kis idegesítés, csapda. - Azt hiszem szükséged lenne egy jó alapos szemvizsgálatra, ugyanis se nem nyalogatom se nem eszegetem a homokot...nincs hozzá gusztusom. - Ha ideadnád a pálcád hidd el nem nyögdécselnék többet! -vágtam zárszóként a képébe, de már nehéz volt tűrtőztetnem magam.
~Ha a taktikázás bejönne, nyert ügyem lenne...több szempontból is.~ végiggondolva jóleső érzés járt át, tudtam, hogy tartanom kell magam, ki kell bírnom ezt a hangnemet...a cél érdekében mindent.
- Höh...bocs, de ugatni sem szokásom...nem keversz te véletlenül össze azokkal a házijószágokkal? Ami meg a felállást illeti, jobban érzem magam itt lent, ennél már nincs lejjebb és a karomat se kell támasztani...ez a legpraktikusabb testhelyzet ilyenkor haver -az utóbbi kis szócskát jól megnyomtam és a hangsúlyból is arra lehetett következtetni, hogy igazságtartalma nem igen van.
- Nyugi, tisztában vagyok a helyzetemmel, nem kell lefestened előttem.  Én nem várok senkitől semmit, könyörögni meg végképp nem fogok, az nem az én stílusom...de még térden csúszni sem feléd. Egyet viszont elismerek, rosszul kezdtem a dolgokat. -vettem elő a tarsolyomból a mézesmázos szöveget...ne tudjátok meg mennyire nehezemre esett ezeket a szavakat kimondani. De a cél érdekében...
Mclain ekkor kissé távolodni kezdett, majd ismét megállt. Követtem szemeimmel, próbáltam minden apró rezdülését figyelni, éreztem, hogy ennyi nem lesz elég neki...nem fog máris a tenyeremből enni. ~Talán fél, hogy nem mert mellettem maradni? Nem, ez lehetetlen, hisz nála van a pálca. Mégha felállnék és nekimennék akkor se lenne esélyem...Persze nem vagyok én olyan tökkelütött, hogy bármi ilyesmit tegyek, annál azért több eszem van! De mégis miért hátrál?~
- Most meg mi van? Becsurgott?? Vagy ennyire büdös vagyok, hogy nem bírod ki mellettem? -poénkodtam, de közben majd szétpattant a fejem. Kezdtem elveszteni a türelmem.
A srác eközben elővette zsebóráját és megszemlélte az időt.
- Csak nem randid van Mclain? Mert akkor siess, le ne késd itt miattam! Nem is értem miért nem hagytál még itt megrohadni. - jól megnyomtam az utolsó szót, hogy még kifejezőbb legyen. Tudtam, hogy nem fog lelépni és felhagyni a szócsatával. Élvezte ő ezt. Én már nem annyira.
- Óhh, ez nagyon megható, és mégis mennyiért segítesz? Nem értem mit kell ennyit dumálni, mikor csak a pálcád kell. Nem kell aggódnod, nem rontom el...ha ettől félsz.
Túl egyszerűnek tűnt a dolog, mégsem volt az. Egy dolgot nem akartam, a gyengélkedőn kikötni. Engem senki se ápolgasson egy hülye törés miatt. Egy varázslat lenne az egész és vége.
- Mit gondolsz ki vagy te? Lelkisegélyszolgálat? Kezdesz túlmenni egy határon Eaton! Nem vagyok kiváncsi a gondolataidra, nem kértem tanácsokat, csak egy apró tárgyat és már itt sem vagyok. Vágod?
Úgy meredtem az időközben mellémguggoló Mclainre, mintha legalább megölni akartam volna. De ezt már nem bírtam tovább. ~Mégis mit gondol ez magáról? Seggfej. Mégcsak nem is ismer!~
Pedig talán jobban ismert, mint én magam. És mennyire beletalált a közepébe...

(http://i45.photobucket.com/albums/f57/RonnieHalcoln/josh.png)
Josh megpróbált taktikázni, hirtelen váltásai túlságosan feltûnõek voltak. Hol megpróbált kedvesebb lenni, hol nyáladzani, teljesen úgy tûnt, mint mikor egy legyet bezárunk befõttes üvegbe, és hagyjuk, had verje magát az üveghez, míg le nem higgad.
Eaton mélyet sóhajtott, miközben végigtekintett az igen háborgó háztársán. Kissé lesajnálóan vette tudomásul, hogy egyesek idáig jutnak agyilag. Dühöngõ örültként tombolnak végig mindenkin, akin csak lehet, s utukba kerül. Josh nem akart a gyengélkedõre kerülni, ezért is nem emelte vol hátsóját idáig, és bandukolt be a falak közé. Mondjuk, Eaton bevallása szerint is eléggé szánalmas helyzet lett volna, elvégre 16 évesen az ember nem annyira szerencsétlen, hogy eltöri a karját akkor, amikor 'csak úgy kimegy gyakorolni'.
Valljuk be, igen nevetséges...

 - Ferula - mondta ki egyenesen es visszavonhatatlanul a bûbájt. Pálcájának végébõl fehér kötözõ fonál jelent meg, mely kígyóként kúszva Josh karja felé a töröt testrészt vette célba. Szempillantások alatt körbefonta a megsebbzett kart, s szorosan rásimulva biztosított tartást neki.
A fiú kis ideig elgondolkozott azon, hogy vajon milyen mértékû sebet okozhatott magának Josh, majd félretéve az episkey lehetõségét, ráküldött egy gyógyító varázslatot is társának karjára.
 - Hippocrax - a bûbáj gyógyító varázslat, de ki tudja, hogy milyen gyorsan hat, vagy hogy mûködik, nem sok embert kell az iskolán belül ápolgatni, elvégre, mindenki fogja magát, és van olyan kedves és elviselni a gyengélkedõ bûzét, meg az ott ért megaláztatást, hogy rászorulsz a gyógyításra.

Eaton eltette pálcáját, természetesen csak olyan közelségbe, hogy ha Josh túl közel jönne, elõkaphassa önvédelem céljából. Még ha nem is varázsol vele, de kiszúrhaja a szemét társának. Ez természetesen sosem volt benne a kitûzött célok nevezetû zsákocskában, de sosem tudni, mennyire sûllyed mélyre elmebeteg társunk, vagy épp mikor van dührohama. Sosem tudni, mardekárossal állunk szemben. Még ha egy is a ház, senkiben sem lehet megbízni.
Összefonta karját maga elott emberként, és kissé morgó tekintettel lesett a porból fölporoszkáló Josh-ra. Apró fejcsóválással jelezte, hogy azért viselkedni tudni kéne.

 - Randim nem lesz, és azért jöttem távolabb, mert még meglehet, hogy az idegbajod ragadós. Nem szívesen kötnék ott lenn ki, ahova te kerültél most, akár fizikailag értjük, akár átvitt értelemben.
Josh beteg, vagy beteg?... Esetleg lehet, hogy beteg? Nem is tudom, alig tudok választani a sok lehetõség közzül, mingyegyik annyira lehetséges és annyira igaz. Áh...

Mirabella

Amy gyakorolgatott. Előbb vagy utóbb mindenkinek fel kell készülnie az RBF vizsgákra, s a lány szerint most jött el az idő, alig két hónappal a tanév vége előtt. Nem mintha olyan veszekedetten jó idő lett volna idekint, a kastély falain kívül, ám Joy nem bánta a hűvös, alig-alig napos, tipikusan tavaszias időjárást. Így legalább nem mászkáltak arra diákok, akik megzavarhatták volna a tréninget.
Talán nem a legegészségesebb dolog ilyenkor a fűben hasalni, a griffendéles kamaszlány mégis ezt tette, nem zavartatva magát annak nyirkos voltától sem. Vastag, kapucnis pulóvere úgyis felfogta a víz legjavát, attól a kevéstől meg talán nem lesz beteg, amit farmerja szára engedett át. Edzőcipőbe bújtatott lábfejei vígan lengedeztek a fű fölött, míg az egyik előre lendült, a másik hátra, azután csere.
Eddigi sikeres próbálkozásait ünnepelte a láblógázással.
- Avis! - szólt magabiztos hangon, mire tölgypálcája hegyéből tucatnyi madár kelt szárnyra.
Gyönyörködve nézett a légies könnyedséggel tovalebbenő kékes madárfergeteg után. Hát igen, ők seprű nélkül is tudnak repülni. Bezzeg az embernek ez nem adatott meg, neki szüksége van valamilyen segédeszközre a szárnyaláshoz. Milyen jó volna, olyannak lenni, mint a madarak...
Stop, most koncentrálni kell!
- Locomotor! - szegezte a tölgyfavesszőt az orra előtt császkáló hangyára, aki éppen egy fűszál megmászásán fáradozott.
Az apró soklábú szépen a levegőbe emelkedett, ám helyzetét cseppet sem élvezve, dühödten kapálózva küzdött a rejtélyes lebegtető erő ellen. Amy megszánta a szerencsétlen, ezért hamar véget vetett a varázslatnak, mielőtt szívbajt kaphatott volna a hangya. A gyakorlást azonban folytatta, habár eltökélte, hogy ezentúl lehetőleg nem szadiz élőlényeket, megmarad az élettelen dolgoknál.
- Evapores! - mutatott egy kerekded kavicsra, mely közel fél méterrel feküdt előtte.
A kavicsnak nem volt ellenvetése, illedelmesen eltűnt onnan a varázslat hatására. Ezután még a Baziteo! varázsszóval ellátott növesztő bűbájt próbálta ki egy virágon, majd két perc töprengés után az óriásira nőtt virág felé viccből elmormogott egy Relaxo!-t. Nem hitte volna, hogy elvéti a célt, de hát fekve ugyan ki képes pontosan célozni, ha éppen a könyökein támaszkodik? A pálca végéből hulló szikraeső pont eltalálta a virág mellől előlépő lánykát, ezzel néhány másodpercre megbénítva őt.
Amy döbbenten ugrott fel, holmijai frontális részein terebélyes vízfoltok díszelegtek. Az ijedtség hatására nagyot nyelt, majd ajkába harapott, mire abból vér serkent. Az ötödéves leányzó hebegve kezdett magyarázkodásba, s a nagy dadogásban a bénító varázslat megszüntetéséről is csaknem elfeledkezett.
- Jaj, ne haragudj ööö... izé, én-én nem akartam... nem tudtam, hogy te pont most, hogy te pont itt... Mivel tehetném jóvá? Bocsánat, ezt még... Finite Incantatem! Tényleg sajnálom, szóval nem v-volt szándékos - dadogja tányérnyi szemekkel a balul elsült varázslat miatt.

Amy

Sétálni indultam ma reggel a Gyakorlópálya környékén kötöttem ki, ez a mai rendkívül unalmasnak és eseménytelennek tűnt. Amint kiléptem egy furán hatalmasra nőtt  mögül előre nem látható igalom következett be. Pontosítva egy nem várt bénító varázslatnak lettem gazdája csak pislogni tudtam tulajdonképpen csak a szemem járt meglepődve jobbra-balra valahogy nem ilyesfajta izgalomra számítottam de kezdetnek ez is jó lesz. Aztán egy ijedt lány vágódik elém nedves ruhában és bocsánatot kér én azonnal mondanám is neki hogy minden rendben de egyszerűen a bénító következtében nem tudok megszólalni. Aztán végre feloldja az átkot. Nagyot sóhajtva engedem ki a levegőt a tüdőmből.
-Szia! Semmi baj..azt hiszem már jóvá tetted! Mondom mosolyogva, lihegéssel keverve mert eddig nem nagyon tudtam levegőt venni.
- Egyébként Bella Litwin vagyok. Nyújtok neki kezet, jó erős átok volt én sem csináltam volna jobban csak nem biztos hogy magamnak küldtem volna.

Mirabella

Lesütött szemmel nyújtott kezet, egyszerűen nem mert véletlen-áldozata szemébe nézni, mint aki attól tart, hogy a másik mindjárt kirobban az iménti baleset miatt. Ám amikor ez nem következett be, Joy mégiscsak felemelte tekintetét, szemügyre vette a szembeni leányzót. Közel azonos magasságúak lehettek, mindketten szőkék, kékszeműek, ám mégis akadt számos eltérés. Például az áldozat haja ezüstös szőkén csillogott, míg Amyé inkább a barna felé hajlott enyhén. Amy szeme áfonyakék volt, ám a másik lányé babakéken, csillámosan tündökölt. Az öltözködés sem egészen stimmelt, lévén Joy a sportos hanyagság elegancia híve.
Lazán fogta meg Bella kezét, nem állt szándékában semmiféle erőfitogtatás vagy a másik szivatása.
- Jó név, Bella Litwin - mosolyodott el könnyedén. - Én pedig Joy vagyok. Amy Joy. De a barátaim mostanság a cica becézetet ragasztották rám valamiért...
Tétován meredt a virágra a lány, mint aki maga sem érti a becenév keltének okát. Hiszen nem nyávogós, vinnyogós liba, nem cirmos és nem is olyan szőrös, mint egy négylábú bajkeverő. Mindegy, lényegtelen; a barátai időnként így szólították és Amy készséggel hallgatott rá, mert semmi sértőt nem hallott ki ebből a becézésből.
- És még egyszer bocsi az iménti balesetért. Jaj, tényleg, mielőtt még valaki megint bajba kerülne miattam! Reducio! - szegezte pálcáját az óriási virágra a lányka. - Még jó, hogy nem Tarantallegrát szórtam arra a szerencsétlen virágra az előbb, akkor mit gondoltál volna rólam?!
A szöszi elnevette magát a gondolatra. Vajon mennyire tartotta volna elvetemültnek őt a másik varázsige esetén Bella? Valószínűleg táncolva menekült volna az első tanárig, aztán Joy mehetett volna büntetőmunkára a meggondolatlan játszadozás miatt.
- Amúgy mi jót, rosszat csinálsz idenkint ilyen ordenáré időben, Bella? - érdeklődött kedvesen, ám arcán enyhe szégyenpírral a bénító varázslat miatt.

---

Bella drága, egy óriásira növesztett virág mögül lépsz elő ::)

Amy

Elfogadja a kezem és megrázza, valószínű hogy szegény még mindig szégyenli magát az előbbi incidens miatt pedig én nem haragszom. Akkor se haragudnék nagyon ha direkt lett volna pláne így hogy véletlen volt. Bemutatkozik és megdicséri a nevem, aztán elmondja a becenevét cica hmm. Érdekes lehet hogy kedves és hízelkedő esetleg mindig talpra esik. Én néha pofára, lejjebb húzom a rövid sötétkék ruhámat.
-A te neved is jó. Rövid és kellemes hangzású.
A második mondat egy kicsit halkabb végül is nem akartam igazán kimondani csak hangosabban gondolkodtam a kelleténél, nem tudom hallotta-e Amy és ha hallotta is akkor sem valószínű hogy kifejezetten érdekelné a beható véleményem.
-Engem általában Dr. Szöszinek vagy porcelán babának hívnak.
Nem tudom miért mondom hiszen egyik becenevemet sem szeretem ezért teszem gyorsan hozzá az előbbi mondathoz a következőket.
-Viszont jobban szeretem ha csak Bellának vagy Aley-nek hívnak.
Nehogy az előbb elhangzott neveken szólítson mert azoktól a plafonon vagyok. Érthető becenevek, érhetőbbek mint az övé szőke vagyok, fehér bőrű és hollós. Valamilyen szinten okos vagyok. azt hiszem. Vagy valami ilyesmi. Legalább nem úgy jártam mint egy másik lány akit "lassú víz partot mos"-nak becéznek, idióta becenév és hosszú is. Legalább nem az enyém.

Bella, aki csak nekem Mira ;D

Válasz helyett Amy mindössze elmosolyodott. Sosem volt túl büszke a nevére, néha kissé fantáziátlannak tartotta érte az őseit, ám az tény, hogy sok dolgot leegyszerűsített az életében. Például amikor még a Roxfort előtt azzal kínozták diákként, hogy szabványbetűkkel írja le egy milliméterpapírra az összes létező adatát, előbb kicsi-, majd nagybetűkkel. A nevével legalább alig kellett bíbelődnie.
A Dr. Szöszi hallatán viszont kiszélesedett mosolya, nem tudott mit tenni ellene, majd kuncogva jegyezte meg.
- A Szöszke jobban hangzana, nem?
Érdekes módon a porcelánbabát is teljes mértékben meg tudta érteni, hiszen tényleg úgy nézett ki a csaj, mint akit frissen, ropogósan rántottak elő valamiféle skatulyából, ahogy a muglik mondanák. Az iméntinél némileg visszafogottabb vigyorral folytatta a szövegelést:
- Azért én maradnék a Bellánál, ha nem baj... Az Aley honnan jött? Nincs semmi aleyes a nevedben szerintem.
Érdekes módon Joy kezdte kissé kényelmetlenül érezni magát mindössze amiatt, hogy a másik hölgyemény sokkal elegánsabban, jobban öltözöttebb volt, mint ő. Apró-cseprő kisebbségérzet kezdett kibontakozni Amy lelkében, némi irigységgel megfűszerezve, ám ezt igyekezett visszafogni a sportleány, s mivel ezek a fílingek amúgy nem sűrűn fordultak meg benne, ezért viszonylag könnyen elnyomta őket.
Nem kerülte el a lányka figyelmét, hogy társa elmulasztott válaszolni az előbukkanást firtató kérdésére. Fejében rögvest "támadásba lendültek" az ironikus agyáramok, melyek általában nem a legjobbkor szoktak volt működésbe lépni.
Biztosan hadititok a jövetele célja, ezért nem óhajt felelni. Vagy a bánat tudja, talán csak szelektív a hallása, elkerülte a fülét a kérdés, ezért nem válaszolt. Ám hadd őrizze meg titkát, nem akarom túlságosan faggatni, nehogy tolakodónak higgyen - vélte Amy, ám mégis újra meg újra ugyanaz a kérdés tolult nyelvére a kíváncsinak. Joy ráharapott az apró izomra, s csak azért is mást kérdezett.
- Mondd csak, Bella, milyen vagy átváltoztatástanból és bűbájtanból? Kéne valaki, akivel gyakorolhatnék, tudod, egyedül nem élvezet és nekem sem megy minden tökéletesen - reménykedve pislogott a babakék szemekbe, hátha pozitív lenne a reakció.
Tényleg elkelt volna némi segítség Amynek, erre példa a virágos eset is. Bár legalább sikerült helyretennie azt a hibáját, a véletlenül félreszórt varázst.

Amy
Édes kiscicalány,szőrös kicsi talány.
Egy kicsit büdös, egy kicsit különös.

Szöszke, hát igen elmosolyodom a szőke hajszín a legtöbb embernél egy dolgot jelent. Buta, szép de buta semmiképp sem hozható kapcsolatban az intelligenciával. Pedig a szőkék nem feltétlenül ostobák. Aztán az Aley becenevemet kérdezi, persze hisz nem teljes nevet mondtam. Szétszórt vagyok és figyelmetlen, megint.
-A teljes nevem Aleydis Mirabella Litwin csak így hosszú lenne , nem szokásom így bemutatkozni. Nem, tényleg nem szokásom mondjuk jobb mintha olyan nevem lenne amit le sem tudnék betűzni. Aztán megkér hogy gyakoroljunk együtt, eléggé szeretem a tantárgyakat amikre rákérdezett és nem is vagyok rossz belőlük. Persze ez nem öndicséret, nem szeretem magamat ajnározni.
-Elég jó vagyok belőlük. Szívesen gyakorlok veled.
Kedvesen mosolygok csak máskor vigyázzon arra hogy merre gyakorolgat mert nem biztos hogy mindenki örülni fog a rontásainak. Nekem végül is pont mindegy, időm van bőven nem sietek. Ha már idő, az is egész kibírható, nem lesz itt nagy probléma.

Bella, aki csak nekem Mira ;D

- Még mindig jobb, mintha az összes neved hat rövidke betűből állna... Az ember bemutatkozik, mire tíz emberből tizenkettő ott áll vagy három percig és várja, hátha jön folytatás, hátha mégis valami érdekfeszítőbb figura a bemutatkozó, nem egy ilyen szimpla hatbetűs bige. Na mindegy - vont vállat a lány.
Valójában sok dolgot leegyszerűsíthet egy rövid név, bizonyos helyzetekben viszont mégsem ez a nyerő. Egyszer fent, máskor lent, mondanák rá a muglik. Amy elgondolkozott. Erre a mondásra még sosem hallott semmilyen mágikus verziót, pedig annyi mindent tanulhatott a roxfortos barátoktól az elmúlt öt év alatt. Vajon létezik egyáltalán rá boszorkányos duma?
- Mondd, Mira, van arra valamilyen boszi-szöveg, hogy "egyszer fent, máskor lent"? Tudod, ez egy mugli közmondás - kérdezte teljesen oda nem illően, majd töprengőn meredt varázspálcája mellett a földre.
Pár másodperc múltán hirtelen megrázta a fejét, mintha el akarná űzni a felesleges gondolatokat és csak a lényegre koncentrálni, amiért kijött: a tanulásra. Hiszen mindig így bliccelte el a tanulást, mindig eszébe jutott valami sokkal érdekfeszítőbb probléma, amin járathatta az agyát. Márpedig alig valamivel az RBF-ek előtt nem a legjobb ötlet egy idétlen közmondáson agyalogni.
- Tulajdonképpen a reptető bűbájjal gyűlt meg a bajom, mert alig-alig akarnak elemelkedni a cuccok a talajtól, hiába mondom szépen, hogy Locomotor. És az Evapores sem megy túl jól, általában marad egy darabka abból, amit el akarok tüntetni vele. És mivel nemsokára vége a tanévnek, ezért kezdek frászolni. Tudod, ötödéves vagyok, ergo hamarosan jön az RBF. Elég ciki lenne, ha ilyen alapvarázslatokkal buknám el, nem?
Amy igyekezett a tőle telhető legszebb tekintetével nézni, ekként kérlelve Mirát, hogy szánja meg és korrepetálja. Hiába, ha egyszer rászorul, akkor muszáj, nincs menekvés, most aztán tényleg tanulni fog. Amy remélte, hogy nem csak ő látja bele azt a rengeteg tudást leendő segítőjébe, hanem tényleg van valami alapja a dolognak.
- Tényleg, te hanyadéves vagy? - kérdezte még utolsó menekvésként, hátha ezzel mégis megúszná a leckét.