Roxfort RPG

A szárny legmagasabb tornya, ám még így is alacsonyabb a többinél. Széles panorámát nyújt a kastély többi részére, a tóra és a Rengetegre egyaránt.

Lágy fátyol omlik a fekete angyalra, csipke cigarettafüstből. Egy egyik párkányon ül, felhúzott térddel, és a mélységet bámulja. Kihajol, messzi: súlypontja már-már átbillen, ám az utolsó pillanatban, mikor odalentről szél tép már kósza sötét tincseibe; mikor már érzi, valami mindjárt lerántja; mikor már olyan közel van ahhoz, hogy leessen, hogy hirtelen elkezd rettegni a zuhanástól - hátrahőköl mindig, és zihálva illeszti ajkai közé a karcsú slimet.
Mióta játszhatja ezt? Húsz perce, vagy másfél órája?
Tényleg azért jött ide föl, hogy leugorjon, de ez a dolog mégsem olyan egyszerű, mint azt gondolta.
Gyáva vagy, Belle. Csak egy gyáva kis féreg.

Kihajol. Nézi a sötétet odalent. És nem meri megtenni a következő mozdulatot. Hiába akarja, a teste nem engedelmeskedik. Bár persze, talán nem is akarja igazán, a teste pedig csak tudja ezt. Ám ennek semmi értelme.
Mert mi a fene köti ehhez a szemét világhoz? A felégetett kúria, a hűtlen szerető, a méhéből kikapart gyermek? Az összeszabdalt, széttépett teste, vagy a száz darabba tört szíve, mely azóta hever romokban, hogy párhónaposan megtette élete legelső lépéseit?
Mindig van hova továbblépni - ezt mondta Dr. Chen is, a pszichiátere. De Dr. Chen nem tud semmit arról a mélyen kongó, soha-választ-nem-adó Ürességről, mely odabent tátong. Semmit nem tud arról sem, mennyire nem érdekli Josey-t, mi van vele, hol van, és hogy minek is kellene történnie. Közöny. Depresszió. A muglik ezt így hívják.
Tényleg, minek erőlködik? Egyszerűbb lenne csak lendíteni egyet ezen a szánalmas, ezer hegtől fehér csíkos testen, a következő pillanatban szétroncsolt arca pedig már az anyaföldet csókolhatá.

Az elnyomott, megalázott csikk tehetetlenül hullik alá. A kóválygó szél fel-felkapja, s néha nekicsapja a falhoz: majd eltűnik a sötétben. Bosszankodva mászik le a párkányról.
Még van egy pár doboz cigije a ládája alján.
Feljön ide újra majd holnap.

~Josymmal~

A hetek csak úgy elröppentek. Elszaladtak mellette az órák, a napok, és semmi sem változott. Lelkében egy vértől vöröslő tátongó űr kong az ürességtől, és pulzál fájdalmasan. Nem beszélt senkinek erről, nem hagyta el keserű szó vörös ajkait, nem ejtett egyetlen könnycseppet sem jó pár hete. Pedig valaki hiányzik az életéből.
Igen…még hallja azt a hisztérikus kiáltást, ami az Ő nevében csúcsosodott ki, még érzi a kis kéz szorítását, ahogy ujjak csúsztak le ujjairól, még látja a könnyes szemeket.
..Josey…
Már egy hete annak, hogy mindennap felsétál ide, és reménykedik, hogy egyszer csak valaki a nyakába ugrik, hogy érezheti a kis test minden rezdülését…
De hiába.
Soha senki nem mosolyog itt rá, soha senki nem nyújtja felé kezét, és senki nem vár rá a sötétségben. Ezek a magányos éjszakák egyetlen dologgal teltek el. A párkányon ülés már egy megszokott dolog, viszont az, hogy csendben a csillagos eget fürkésszük és egy rég nem látott személyre gondolunk, már nem annyira.
Pedig Tyara sóhajai messze szálltak, talán a szeretett személyhez is elértek egyszer.
Az igazság, a nagy büdös igazság az- az, hogy fogalma sincs arról, hova tűnt, mi lett Joseyyal. Hogy mi lett az után, hogy Ő maga is eltűnt?
Igen…
Ő az a lány…
Akit szeret, akiért megőrül, aki sokkal több számára egy puszta barátnál. Akit már-már szerelmesen óvott.
Éjszakánként, a sötétben, szellemképek peregtek gesztenyebarna lélektükrei előtt.
…Csitt…
Az emberek általában senkin nem segítenek. Azokon sem, akiknek az életüket menthetnék meg. A pocsolyában vergődő hangyát sem emeli ki senki, hagyják, hogy rángatózzon, aprócska kis testét ellepje a víz, majd végül, miután már sokat szenvedett, csak az után, végre meghalhat.
Ő se segített az ici pici minimardekárosán. Magára hagyta.
Leszegett fejjel bandukol felfelé a lépcsőkön, nézi, ahogy fogyatkoznak a fokok, és halkan szuszog. Messze van már az ahonnan elindult.
De még milyen messze.
A torony bejárata a múlt. A lépcsők a jelen. És az a kis szoba fenn, ami már nagyon vár rá, nos az a jövő. Ami sok mindent hozhat.
Végül…
Végül felér, megteszi az utolsó lépést is, és egy aprócska ajtóhoz lép. Elméjében, valahol, ahol a régi emlékeket őrzi, felvillan egy picinyke kép. Egy lélegző talárcsomóról.
Akaratlanul is elmosolyodik. Ujjai a kilincsre fonódnak. Nem vár semmit. Tudja, hogy senki nem lesz mellette ezen az estén sem. Az ajtó kitárul és Ő belép.
Fel sem fogja, hogy előtte a valódi, igazi Josey Belle áll, azt hiszi, hosszú másodpercekig, hogy ismét csak egy szellemkép kísérti. Sóhajt. Igaza volt. Egyedül van.
Az igazság az, hogy annyiszor várt erre a pillanatra, annyira vágyott erre a percre, hogy most, hogy eljött, már nem hisz benne. Előrelép.
Oldalra billenti fejét.
Megdermed.
Szája elé kapja kezét, másik a dübörgő szívét tapintja ki, menten elájul.
Itt van.
- Jos…Josym…
Előre tör, ölelni akarja a kicsiny teremtést, aki oly sokat szenvedett már, ám retteg attól, hogy amint karjai között érezné a törékeny testet, köddé válna és elszállna az esti széllel.
- Istenem…
Könnyes mosoly. Hát tényleg itt van. Itt…mellette…
A tátongó űr, lyuk, beforr lelkében.

Hideg van idefent. Nagyon hideg. Fagyos, tűnékeny emlékképek kísértik, ahogy nekiszédül az érdes kőfalnak. A kő egy kiszögellése válába nyomódik.
Még hátranézni sem mer. Bőgni akar. Gyáva ahhoz, hogy leugorjon, de retteg az élettől.
Minden olyan sötét.
Néha, álmában szellemképek kísértik. Kísértetek a múltból, gonosz, aljas, elhagyott kísértetek. Néha férfiak, néha nők, mindet ismeri, de egyiket sem akarja felismerni. Egy sebes arc, egy-egy vicsorrá torzuló mosoly, egy-egy csengő-édes kacaj, mely ijesztő, hisztérikus vihogássá válik, ölelő hókarok, melyek széttépik. A gerincénél kezdik, majd csendben lefejtik a húst a bordáiról a hátán, végül a falhoz csapják értéktelen, gyenge testét. Csontok roppannak, szív törik koszos szilánkokká.
Rémálmok, melyekből nincs ébredés. Ez maga az élet. Bohócjáték.
Ellöki magát a faltól. Tudja, hiába szólongatja a múlt árnyait, soha senki nem felel. Akik mellette voltak valaha, mind eltűntek, és most nincs senkije, de tudja, hogy erről csakis ő tehet. Ha nem hagyja magára az alkoholszagú vörös loboncost, ha nem hagyja, hogy a Sötét Jegytől való rettegése eltávolítsa a fekete démontól, ha nem őrül bele a féltékenységbe és nem gyújtja fel dühből az az istenverte házat, ha nem hagyja, hogy kikaparják méhéből gyermekét, most legalább lenne valakije... És főként, ha nem engedi el akkor azt az angyali kicsi kezet, ami úgy szorította az övét... Csakis ő tehet mindenről. Bár újrakezdhetné! Bár nem... Sose lenne képes újra keresztülmenni ennyi borzalmon. Tudja, nem élhet a múltban, nem építhet a kedves emlékekből álomvilágot, tudja, nem menekülhet örökösen, de talpon maradni nehéz, annyira nagyon nehéz. Bőgni akar.

Megrettenve mered a nyíló ajtóra, szívverése kihagy egy ütemet. El akar bújni, el kellene tűnni, bár megszűnne létezni most azonnal! Bár leugrott volna egy perccel ezelőtt, akkor nem kellen most szembe néznie azzal, aki rátalált most, mikor a lehető legszánalmasabb állapotban van, és még csak meg sem tudja védeni magát... Fontolóra veszi, hogy amint az a valaki belép az ajtón, ő félrelöki az útból, és lerohan a lépcsőspirálon, de valami azt súgja neki, ne tegye.
Huzat kócolja össze csapzott, rendezetlen haját. Tépett varjúként áll a torony tetején, a kör közepén, együgyű célpontot nyújtva bárkinek, de nem mozdul.

Földbe gyökerezett lábbal mered a kísértetre. A finom arcél, a hamvas orcák, a sötét szemek, az angyalszárny-szemöldök, a vérvörös ajkak egyenként olyan ismerősek, de nem... Az lehetetlen. Nem lehet Ő.
A szellemalak tesz egy lépést felé, Josey egy lépést hátrál rettegve. Nem lehet Ő...
Csendes rádöbbenéssel merednek egymásra, szemtől szembe, mint amikor a fényképész szólítja föl erre a friss házasokat.

Egy szó.
A saját neve, melyet ebben a formában millió éve nem hallott senkitől.
Ekkor törnek ki belőle a könnyek, melyek egész este fojtogatták. Ekkor rohan oda a tűnékeny angyalhoz, és veti magát a nyakába. Mint egy őrült, kapaszkodik a testbe, mely az övéhez képest kellemesen meleg. Csont és bőr karjai a vállakat, a nyakat, a hátat ölelik, ujjai a húsba nyomódnak, miközben könnyekkel árasztja el a selymes barna hajcsigákat. Retteg tőle, hogy a felbukkanó lány, akármennyire is igazinak tűnik, csak egy újabb játéka tébolyult elméjének. Egy újabb illúzió, melyből olyan sokat látott már, melyek mind-mind gyomron rúgták, mikor kiderült, hogy egy ágyon fekszik leszíjazva. De olyan rég látta már ezt a csintalan angyalt párnájára hajolni, olyan rég csalták már meg érzékei, hogy most reméli, mer benne reménykedni, hogy ez itt és most a valóság. Csak öleli, szorítja Tyát, miközben úgy zokog, mintha évek fájdalma rázná a kicsi, gusztustalanul sovány testét. Nem tud beszélni, de talán nem is kell. Megkérdezhetné ugyan a látomást, hogy valódi-e, de a válasz úgyis mindenképp igen lenne, hisz álmában is ezt akarná hallani.
- Nem... nem akarok... felébredni - nyöszörgi két zihálás között, miközben lassan csitul már, ahogy fejét a nála centiméterekkel magasabb lány nyakához fúrja.

~Picimnek, Joseyemnek~

Az emberi élet kincs.
Még ha ezt sokan nem is látják be, az állítás igaz. Könnyen dobnák el maguktól azok az életet, akik sokat szenvedtek már. Akik úgy érzik, hogy nem lehet semminél sem rosszabb az a kínzó érzés, az, ami a szívünket szaggatja, az, ami álmatlan éjszakákat okoz. Kimerülve nézzük társainkat, úgy érezzük, hogy nincs tovább, és nem is akarjuk, hogy folytatódjon ez a kibaszott játék, ez, ami annyi életet tesz tönkre. Mert valaki meghal, valaki szenved, valaki mindig nyer, valaki sose győz.
Valaki…
Sose…
Győz…
Hogy milyen érzés? A legártatlanabb mosolyt is gonosznak látod, a legkedvesebb megszólalások is éles tőrként hasítják lelkedet ezernyi darabra, majd mikor mást boldognak látsz, azok az apró kis cafatok még tovább sínylődnek. Fáj, hogy más örömét leli valamiben, nem érted Te hol hibáztad el életed, hogy miért nem sikerül semmi sem az ég adta világon. Hogy valaki miért győz? Miért? Miért? Miért?
Zuhansz.
Fejed fölött az ég sötét lesz. Felhők kúsznak a Nap elé. Megölöd magad lassan, de biztosan. Tested ugyan még él, szíved még dobog, de lelked, az, ami már csak egy felismerhetetlenségig szétszaggatott valami, nos, az már nem ép.
Hiába támogatnak, hiába állnak melletted azok, akiket szeretsz, mindez csak amolyan háttérzajnak hat.
Azonban valami mindig történik, mielőtt megtennéd a végső lépést. Valami mindig megakadályoz.
Lehet ez félelem az ismeretlentől, égető bűntudat, hogy itt hagyod társaidat, még kínzóbb önvád mikor elképzeled a kisírt szemeket, a könyörgő mondatokat, amik azokat a szép ajkakat hagyják el, amikben arra kérnek, hogy gyere vissza.
Az élet furcsa. De még mennyire az.
Tyara, aki most, csak ölel, csendesen, mohón, akaratosan, őrülten, zokogva, nem is gondol arra, hogy valaha az ő pici fejecskéjében is megfordultak hasonló gondolatok, mint egyetlen Joseyében.
Visszatartotta…
Az az érzés, a tudat, hogy biztosan látni fogja még ezt a kis törékeny teremtést, pedig esténként, mikor némító bűbájjal ordított a sötét éjszakába, sok minden megfordult a fejében.
Hogy vajon mit mondanának mikor sírjánál állnának? Ott valahogy a leggonoszabb ember is mindig jónak tűnik, sose mondanak semmi rosszat, nem mondták volna el, hogy hányszor okozott fájdalmat embereknek, hogy hány szívet tört össze, és, hogy egyszer egy borús délutánon magára hagyott egy gyámoltalan lelket. Egy barátot.
Ez.Megbocsájthatatlan.Bűn.
Azt, akit most annyira ölel, hogy szinte ujjai széttépik, akit nem akar elereszteni, aki miatt majdnem vércseppeket hullajt.
Érzi karjai között a szívdobbanásokat, a reszketést, és akár egy édesanya ki gyermekét óvja, csak szorítja a kis testet.
Le kell hajolnia, de nem baj, miért lenne az, amikor ezt Joseyért teszi? Mikor arcát a sötét hajzuhatagba fúrhatja.
A zaklatott csendet egy már-már könyörgő mondat töri meg. Nem..
Nem a szél hozza, nem is az est, ez a mondat úgy hasít tudatába, mint egy megfent kard. Itt és most. A jelen kísérti. Szinte visszhangzik…
„Nem... nem akarok... felébredni”…
„Nem... nem akarok... felébredni”…
„Nem... nem akarok... felébredni”…
NEM AKAROK FELÉBREDNI. Tyara ez a sötét szárnyú angyal se szeretne méregzöld baldachinos ágyában felijedni, zokogni, párnát ölelni. Kinézni az ablakon, elhinni, hogy a világ jó, még akkor is jó, ha szerettünk nincs mellettünk.
A hideg test, akár halottnak is tűnhetne. De nem az. Meleg bőrétől, a jég is megolvadna, érzi, ahogyan saját teste lehűl, míg Joseyé felmelegszik.
Bármit megtenne érte. Akármit.
És most már csak azért zokog, mert örül, hogy nem tette meg az utolsó lépést hónapokkal ezelőtt. Hogy láthatja Őt, láthatja a tündért, a szép illúziót, a cserfes szempárt, az apró selymes kis kezet, amik annyira ölelik, hogy már fáj, de ez se számít most ebben a percben.
- Itt vagyok. Nem kell felébredned…ez a valóság…
A szavakat leheli, fuldoklik saját könnyeiben, marja a torkát az a sós édes vizes lé. És ennyi. Még mindig nem ereszti el a tüneményt, karjaiban tartja, már csak azért is, hogy ne illanhasson el. Hogy még húzza az időt, mielőtt felébred ebből az álomból. Mert nem hiszi el, hogy tényleg a valóság lenne.
Túl szép. Túl jó. Akár egy beteljesült álom. Tehát mégis csak egy álom.
- Ne félj….többet nem eresztelek el…soha többet.
Mintha csak a múlt elevenedne meg, az a perc, mikor utoljára látták egymást, mikor ujjak csúsztak ki ujjakból, mikor nevét hisztérikusan kiáltották, mikor elszakították egymástól őket. Csak most, ebben a másodpercben ez nem történik meg. Nem ereszti soha, soha, soha többet el. Soha többet. El.
- Bocsáss meg nekem. Bocsáss meg.
Zokog. Remeg. Szívét valami olyan érzés járja át, amit nagyon régen nem érzett. Szövetek fonódnak össze, erek hálózzák be azt az üres lyukat testében, majd újra élettől kezd el lüktetni. Pulzál, de már nem fájdalmasan.
- Josey….
Simogatja a hajtincseket, a hátat, a derekat, a nyakat, igazából ott cirógatja ahol éri. Meg kell nyugtatnia. Mást nem tehet. És ilyenkor jó, hogy a létet nem dobtuk el magunktól.
Mert…
Az emberi élet kincs.

Forró könnyek peregnek végig a sovány, beesett arcon, érzi, hogy végigcsiklandozzák orcáját, és aztán elmaszatolódnak valahol angyala hajában.
Ez a valóság.
Légzése csitul, már csak szepeg. A szorítás, az eszeveszett kapaszkodás, tépés-szaggatás simítássá szelídül. Lehunyja a szemeit. A szavak annyira gyönyörűek, mint még semmi, amit eddig hallott. A kezek játéka megnyugtatja, a lágy, gyöngéd, gondoskodó cirógatás kimasszírozza minden fájdalmát. Csitul. Nyugszik. Úgy érzi magát, mint egy gyermek anyja karjaiban. Kicsi, gyenge és védtelen, de itt biztonságos. Itt minden szép.
Lehunyt szemmel lélegzik, szepeg, lélegzik. Rándul még egyet-egyet, az iménti vad zokogás emlékeként, de végül kisimulnak a görcsök, elalszanak a hullámok, és csak az ölelés marad.
Áhítatos, hálás, szerelmes ölelés.
Ismét kimondják a nevét, mocorogni kezd. A buksi kócos fej felnéz, ekkor végre rájön, milyen ostobán és gyerekesen viselkedik. Nehéz megmozdulni, de kezei végül nem csimpaszkodnak többé Tyara nyakába. Szégyellősen lép hátrébb, lehajtja a fejét, és mintha csak a haját akarná kisöpörni a szeméből, meglegyinti arcát, ám valójában a könnyeket maszatolta el karikás szemei alól.

Hülye helyzet. Itt áll, ezer éve ezt a pillanatot várta, reménykedett, hogy újra látja majd a lányt, egyszer, valaha, és tudta, hogy a nyakába fog ugrani, de arról sosem szólt már a fáma, hogy mi lesz az érzelmes viszontlátás következő mozzanata.
- Hiányoztál - böki ki az egyértelmű, hülye tényt, és sután elmosolyodik. Pótcselekvésként ismét megdörzsöli a szemét, újabb könnymaszatokat tüntet el. Kezét koptatott farmerébe törli, ujjait a zsebbe mélyeszti, mielőtt újabb felesleges mozdulatokat tenne velük.
Fura... De olyan, mintha rácsodálkozna a másik lányra. Mintha most látná először, mintha fel akarná mérni, kivel is áll szemben, csak nézi, nézi a másikat. Nem így élt a lány emlékezetének kopott, sérült fotóalbumában, annyira különböző, mégis annyira ugyanaz. Azonos a tekintetet, de különbözik az arc komolysága. A vonások határozottabbak és érettebbek lettek, a tekintet mélyebb, a szemek karikásabbak. A látvány ugyanaz, de az érzés annyira más - bár talán csak az ő perspektívája vált inverzzé nemrégvolt tébolya maradékaként.
- Olyan, mintha megváltoztál volna... - mondja ezt ő, kissé tétován: ő, aki olyan, mintha nem is lenne önmaga.
Mosoly, hosszú idő óta először: életteli, ragyogó mosoly. Szinte érzi, hogy egy fakó, sápadt papírburok lehámlik arcáról és szívéről egyaránt.
Édes, új illatot hoz a szél.

~Picimnek. Egy kis nosztalgiázás…. ^^ ~

Karjai között, egy védtelen kis tündért tart, így, örökké. Legalábbis most így érzi. Ahogy a szív megdobban.
Tam-Tam…
Tim-tim-tam…
Aztán ez is eggyé válik. Összeolvad, csendesen, boldogan.
Tam-Tim-Tam.
Szívük egyszerre ver, ritmusuk ugyanaz. Az ujjbegyei gyengéden simítják a vékony hátat, az apró derekat, a kócos hajzuhatagot. Érzi. Csak most fogja fel igazán, hogy milyen mikor a ruhán száguld végig keze, milyen mikor a meleg bőrhöz ér, és így tovább. Valami ismét megmozdul lelkében.
Álomból ébred. Sötét íriszei ködösek, ahogyan magához szorítja a minimardekárost, ahogy végre rájön egy apró igazságra.
Percek telnek el.
Mocorogni kezd Josey, szép kis fejét felé emeli, gyönyörű szemei rá, Tyarara csillognak. Egy kósza hajtincset kisöpör az alabástromarcból.
Mennyire más. Mennyire érettebb. Már nem az ő 3.-kos imádottja. Már kész nő. Vajon mi történhetett vele,hogy ilyen kín ül mélyen az íriszeiben? Kezei a derékra siklanak, majd lassan, nagyon lassan elereszti angyalát. Nem akarja, hogy egyszerűen minden véget érjen, így ilyen gyorsan és kegyetlenül, mikor már kezdi elhinni, hogy ez nem egy újabb csalfa álom.
Emlékképek peregnek le az igéző szempár előtt. Josey, a kis töpszli imádottjával sok kalandot megért.

Tyara:
*A zagyvaságok közé bevillan a gondolat, hogy mindent vállaljon be? Ő vitte be a Cigarettát? Lesüti szemeit, majd csendesen megszólal*
- Nem vagyok részeg.
*Meg kell támaszkodnia, hogy ne essen megint a földre.*
- Igen…hukk….igen professzor úr…én hoztam be mindent…
*Egyetlen szemvillanással jelzi Joseynek, hogy ne merjen ellenkezni…Míg ő egyet lép előre.*
- Minden az én hibán…hukk.
*Harsanó kacagás tör fel belőle, amint végiggondolja, hogy ő fog bűnhődni.*
*Szédülés.*
*Eltompulnak a hangok.*
*Sötétség.*
*Tyara a földre zuhan, majd pár perc után kinyitja szemeit…nem tett jót az ital a vérnyomásának, s talán a pulzusszáma is megnövekedett*

Josey:
*Így őszinte a részeg ember? Elvigyorodik.*
- Dehogy is, te hazug, én hoztam be őket... *nyom egy puszit Tyara arcára, megfeledkezve magáról. Piton már úgyis látta őket... akkor meg nem mindegy?
A másik lány vészesen meginog... Josey próbál ellen támasztani, mikor érzi, hogy Tyara lábai felmondják a szolgálatot, de túl gyenge, ráadásul ő is szédül picit. Leereszti hát a lány a lábai mellé, miközben karját kezében tartja, és próbálja röhögcsélve éberre rángatni a lányt.*
- Hééé... Ne most aludj... Tyara, hééé...
*A lány végül kinyitja a szemeit, Josey pedig leguggol hozzá.*
- Gyere állj már fel... Nem illik ilyet csinálni egy férfi előtt...

Piton:
*Milyen kár, hogy Tyarának teljesen fölösleges hazudnia (nyilvánvalóan hazudik, Piton ezt egy pillanatnyi legilimencia után látja), hiszen úgyis megbünteti mindkettejüket. Már csak a lerészegedés miatt is. Belle pusziját látva forgatni kezdi szemeit, Mortal összecsuklásán már meg se lepődik.*
- Nem részeg. Hát persze, Miss Mortal. Remélem, alaposan másnaposak lesznek mindketten, bár ez sajnos nem lesz elegendő kifogás az egészhétvégés büntetőmunka alól. Szedje össze a barátnőjét, Miss Belle, és vigye le a gyengélkedőbe detoxikálásra.

Tyara:
- Igazán nincs semmi szükség rá…hukk kapitány…
*Nevet fel vinnyogva, s szemeiből már könnycseppek is hullnak a sok nevetéstől, kacagástól. Szédül, émelyeg, majd amint jobban megnézi a férfi arcvonásait, ismételten felröhög…
- Tanár úr… olyan…olyan…hukk….mogorva az ábrázata….
Röhög, majd még egyszer átgondolja mit mondott. „Tanár úr… olyan…olyan…hukk….mogorva az ábrázata…” Te jó ég…MOGORVA!!!!! Bevillannak képek a lány agyába, amin ő és Josey sikálja a WC-t…
Szinte fuldoklik a nevetéstől, hasát fogja s gondolataira hangosan reagál…
- De büdi lehet…
Harsány kacagása betölti az egész tornyot, talán még lent a termekben is lehet hallani…Majd hagyja, hogy Josey elvigye a gyengélkedőre… 

Nem csak a visszatért illúzió maszatolja a könnycseppeket arcán, ugyanígy tesz Tyara is. Olyan egyszerű volt akkor még régen minden. Nem törődtek semmivel. Azon az éjjelen csókolta meg Joseyt. Igen, megtette, és soha az életében nem bánta meg. Ez a kislány itt előtte, aki sokkal többet szenvedett, mint Mortal, mindig többet jelentett neki egy egyszerű barátnál.
- Te is hiányoztál.
És ismét percek telnek el.
Hosszú percek.
- Megváltoztam?
Hangját a hűvös szél hozza, és mintha megdöbbenés színezné. Tényleg megváltozott, és erre is csak őszintén most döbben rá. Itt ebben a sötét toronyszobában, itt, ahol szembesülhet múltjával.
- Megváltoztam.
Az előbb kérdés volt, most egyszerű kijelentés. Minden más. Nem csak Ő, Tya, nem csak Josey, de a világ is.
- De…
Nem tudja folytatni. Csend fátyolozza. Karja előremozdul, újra meg akarja érinteni, csak, hogy tudja, tényleg itt van.
- De egyben ugyanaz is vagyok…én
Sóhaj.
- Én pici minimardekárosom.
A másik mosolyát látva megkönnyebbül. Muszáj újból megölelnie. De a mozdulat átcsap valami egészen másba.
Ha el tudja kapni a törékeny testet, kedvesen összekócolja a haját, esetleg megcsikizi.
- Szeretlek

Lassan jönnek a szavak mindkettük ajkaira. A párbeszéd akadozó és vontatott, szinte kínos. De tudják mindketten, ilyen az, amikor két ember, akik hajdan közel álltak egymáshoz, hosszú idő után viszontlátják egymást. Nehéz ugyanonnan folytatni, ahol megszakadt a szál, és ahhoz úgyis valami ostoba, nemtörődöm felületesség kellene, mely egyikükre sem jellemző. Kell egy kis idő, míg újra hozzászoknak egymáshoz. Mintha újra megismerkednének. Kedve lenne elvigyorodni, Tya kezébe csapni, és közölni, hogy csá, Josey Buttler vagyok, de nem akarja megtörni a szép, némán tapogatózó pillanatokat.
Egek, ezer éve nem voltak ilyen vidám gondolatai.
Mintha eddig szálkás deszkalaphoz lett volna feltűzve rozsdás szegekkel. Most a hatalmas karók egyenként, lassan húzódnak ki testéből. Édes zsibbadás járja át zsigereit, és a mosoly mostmár nem fagy le arcáról.
Újabb szavakat utal ki neki valami felsőbb hatalom. Sokat kell várnia, míg megszólal a szférák gyönyörű angyala, de minden hangot, melyet Tyara kiejt a száján, tiszta szívvel ölelné magához. Gyermeki rajongás csupán, amit érez, vagy valami egészen más?

Egy kéz nyúl felé. Kéz. Felé. Kéz. Nyúl. Felé. Üvöltés visszhangzik fejében, saját sikoltásának utóhangjai. Véres kísértetként jelenik meg az emlék, és hosszú másodpercekig sakkban tartják a kicsi mardekárost. Vér. Pulzál. Szívének törött cserepei közül buggyan elő, és kicsordul, kicsordul, a föld pedig elnyeli a vért. Elnyeli. A vért. A kínt. A fájdalmat. Elengedte. A kezét. Elengedte. Elhagyta. Elfutott. Cserben hagyta.

Ugyanaz vagyok.
Picim.

- Nem!
Az üvöltés torokból tör föl. Elrántja a fejét a kedves mozdulat elől, kitér. A következő másodpercben rádöbben, mit művelt, mit művelt már megint, és idegesen, szégyenkezve süti le a szemét. Esetlen kezébe temeti arcát. Az előbb azt hitte, eltávolodtak tőle a múlt démonai, de nem... Ostoba és naiv ámítás volt, önmaga bárgyú hitegetése...
A bűnök nem emlék-kísértetek csupán. A bűnök sosem tűnnek el.
- Ne... ne haragudj - kezd el motyogni. Halkan, nagyon halkan beszél, alig artikulál. - Ne haragudj. Ne haragudj rám. Sajnálom, sajnálom, bocsáss meg kérlek... Ne haragudj, sajnálom... Annyira sajnálom...
Vajon az iménti intermezzoról beszél, vagy egy másik, nagyobb bűnéről?

…Kicsimnek…

Hányszor fogadta meg éjszakánként, hogy mindig vigyázni fog erre a sötét angyalra, ha visszatér, hányszor képzelte el, hogy milyen érzés lesz újra és újra átölelni, a fülébe súgni, hogy nincs semmi baj, hogy szereti, hogy többé nem ereszti el. Hányszor elképzelte.
A rohadt életbe.
Ez mégsem ugyanolyan. Tövis fúródik szívébe, szakítja fel szöveteit, tépik ki testéből húsát. Fáj. De még, hogy fáj, hogy tönkretettek egy életet. Egy olyan gyermeki létet, aki semmiben nem volt hibás, aki nem ezt érdemelte volna. És…
Ő…
Sem…
Segített…
Megdöbbenve, zaklatott íriszekkel pillant egyetlen minimardekárosára, erre a kis csöppségre. Üvöltene kínjában, képtelen felfogni, hogy mennyi mindenen keresztülmehetett Josey, míg egy ilyen védtelen gyermekké vált, akit saját elméje, saját kísértetei tartanak sakkban. Nem tud parancsolni érzéseinek, bár visszafojtaná, de nem tudja, így gyöngyök gördülnek ismét végig arcán. Szánakozó, fájdalommal teli könnycseppek ezek.
Csillognak a hosszú pillákon, és másodpercekkel később széles pocsolyákká állnak össze a szép, kedves, bársonymelegségű íriszek alatt.
- Semmi baj…
Annyi mindent tudna mondani, hogy „már elmúlt”…
„Itt vagyok”
„Ne félj…”
„Cssss…”
„Nem hagylak magadra…”
De tudja jól, hogy nem kell mondani őket, a pici lány így is érzi ezeket. Meg. Akar. Szólalni.
Hangja elcsuklik. Valami mélyről jövő szeretet tölti meg végül a szavakat.
- Nem a te hibád…
Nem az Ő hibája. Hiszen ha akkor szembe száll a halálfalókkal…lehet…lehet, hogy megölik, és Tyara erre még gondolni sem mer. Szenvedtek…de legalább életben vannak. Legszívesebben a fejét a falba verné.
Nézz végig rajta Tyara…hát élet ez? Milyen élet?
- Bármi történik, melletted maradok. És…soha…soha többé ne kérj semmiért bocsánatot.
Csak sejti, hogy min mehet keresztül a másik, hiszen a hatodévest is sokáig gyötörték rémálmok, amelyekben meleg kis kezek szakadtak el egymástól, amiben saját nevét ordították hisztérikusan. De…
Egy idő után, elmúltak az álmok. Elmúltak a hideg pincés rémképek. Elmúltak a halálfaló maszkos kísértetek. Helyette jöttek újabbak. Az igazság az-az, hogy bármit tett, tesz, tenne, ezt a megrázó élményt nem fogja tudni soha kitörölni csak úgy az életéből. Ugyanis az emlékek örökké léteznek. Hiába nem beszélünk róla, hiába mondjuk, hogy már rég elfelejtettük, lelkünk legmélyén mindörökké ott tanyáznak, fájdalmat és kínt okoznak, amit le kell gyűrnünk.
…Sír…
El-elcsukló hangján azonban egyszer csak megszólal. Kezét előre nyújtja.
- Csá…Tyara Mortal vagyok.
Sírva nevet. Kezdjék előröl. Csak felejtsenek már el mindent, csak ezt kívánja. Csak fogja meg a kezét, és ne eressze el többet. Csak …
Csak érezze, hogy mindig mellette áll. Higgyen benne, hogy a gonosz démonok távoznak, mikor vele Tyaval van.
- Örülök, hogy megismerhetlek…
Tiszta lap. Nem kell, hogy a szép emlékeket is elfelejtsék, csak a rosszakat száműzzék magukból…
Csak azokat…
Csak felejtsenek…

Mantrája nem akar csitulni, ritmus és értelem nélkül áradnak belőle a bocsánatkérések, mintha az utolsó szusszt is ki akarná adni magából a csepp lány, hogy elfogyjon minden levegője, és lapos lehessen, lapos és halott és csendes, végre. Nem sír, sőt már kezeit is elvette sápadt arca elől, de tekintete egyelőre csak a padlóra szegeződik: nem mer fölnézni, csak lassan, nagyon lassan. Pillantása Tyara cipőjére, majd talárjára ugrik, onnan kézfejére; a hajcsigákra, a nyakra, és az arcra végül. Tekintete ködös és zavart, de jól látja azért, hogy a másik könnyezik. Ne. Ne. Csak ezt ne.
Miatta van.
Ő tehet róla.
Nem igaz, hogy semmi baj. Nem igaz, hogy nem ő tehet róla.
Igenis ő tehet róla. Ő indította a lavinát, minden döntést ő hozott, mindenről ő tehet, ez az ő élete, és mindenért felelősséggel tartozik. Ő tehet róla. Ő. Ő. Egyedül csak ő.
Látja a szánalmat a másik lány szemében, és ebben a percben gyűlöli és kiröhögi magát. Az. Sajnálnivaló kis féreg. Mély lélegzetet vesz, majd bólint, mintha pontot tenne egy gondolatmenet végére.
Nem számít. Sose várta, hogy majd megbocsátanak neki.
Hiába van tele Tyara szeretettel, megbocsátással és megértéssel, ebből Josey saját kis kőfala mögé smmi nem jut el, csak a sajnálat. Saját szenzorai megszűrik az ingereket, és olyanokkal helyettesítik azokat, melyeket ő talán csak odaképzel... bár talán nem.
Nézi, féltékeny áhítattal nézi a lány rózsaorcáján lepergő gyémántokat, és közelebb surran. Mint egy kis madár, aki az imént felrebbent, most azonban, mivel nem kaptak utána, visszaszáll gazdája ujjára. Letörli a keserű-sós könnyeket, csonts, szinte átlátszó kis keze alatt a szép vonások már nevetnek. A mosolytól újabb könnyek bukkannak elő. Gyönyörű a paradoxon.
Értetlenül nézi a lányt, hosszan néz rá, és valami halvány mosoly az ő arcán is felsejlik végre.
- Üdv... Jos Buttler vagyok - mutatkozik be. - Részemről... a megtiszteltetés - préseli ki magából.
Nehéz, és egyben nevetségesen könnyű ez a játék egyszerre. Olyan, mintha véget érne valami, és lelkesen, új, fércelt szívvel most kezdenének egy másikat.
Keze Tya keze után nyúl, ujjak kulcsolódnak össze.
- Nincsen semmi baj. Tényleg. És sajnálom, hogy rád hoztam a frászt.
Felemeli a fejét, lélegzik, örül. Nincsen semmi baj. Elhiszi.
- Hát, ezek csak az elvonási tünetek... - próbál viccet csinálni pánikrohamából, melynek még mindig nincs vége teljesen. Talán ijesztő lehet, hogy tekintete ide-oda cikázik a helyiségben, és hogy síkos tenyere idegesen markolássza Tyara gyönyörű alabástromkezét, de ezeket ő már nem is észleli, annyira hozzájuk szokott.
- Tudod, az újságok azt írták, eltűntél, mármint, úgy eltűntél, ahogy... Tudod, azok szoktak, akiket eladnak Keletre prostinak...
Csönd.
Nem kell részleteznie, hogy mennyire hiányzott neki a lány, és hogy mennyire őrülten pocsékul érezte magát amiatt, hogy végül is ő volt az, aki utoljára látta Tyarát... Ezerszer kihallgatták, és zerszer el kellett mondania, hogy igen, elengedte, és igen, elfutott. Ennél mélyebben nem is sulykolhatták volna belé, mekkora egy szar, szemét alak.
Aztán minden csak rosszabb lett... de...
Ez egy másik történet.

{Martian Bols}

~Annyira... unalmas...~
Ezzel a gondolattal mérgeztem magam, talán akarva, talán akaratlanul, mindenesetre annyira belém égett, hogy minden mást önkényűen kiszorított maga mellől. Csüggedten lógtam keresztbe az ágyamon, fejem az egyik, lábaim a másik oldalán pihentetve. Fejjel lefelé sem volt érdekesebb az összkép, egészen addig, mígnem a „plafonon” megjelent négy hófehér tappmancs és a hozzá tartozó kecses test. ~Nah, hát téged is látni errefelé, nagyságos úr?~
- Hé, Rafael... cicc ide angyalom.
Nem, nem voltam fáradt, csupán a hétköznapok szürke porát próbáltam lemosni arcomról több-kevesebb sikerrel. Nos, e napon inkább kevesebbel...
A macska rám emelte felemás tekintetét, én pedig elvigyorodtam azon, hogy kéreti magát.
- Naaaa... - nyújtottam felé karjaim. – Ne akarj nyávogni hallani...
Nem tudom, mit is akart pontosan, de nyávogni nem voltam hajlandó annak ellenére sem, hogy leült és tüntetőlegesen nem jött oda hozzám. Hozzám, a gazdájához.
~Na jó, elég ebből. A punnyadásból is...~
- Akkor is elkaplak.
Talán túl lendületesre vettem a figurát, Rafael már ugrott is és mire ott termettem, ő már ki is suhant a résnyire nyitott ajtón. Mindig is tudtam, hogy ez a dög ilyen szeszélyes, na de a sok az sok! Hetekig nem látom a pofáját és mikor háh, véletlenül felbukkan, akkor sem engedi, hogy egy kicsit babusgassam. Ennyit erről.
Lerobogtam a lépcsőn, átviharzottam a klubhelységen, majd ki is libbentem onnan, hogy nyakamba szedve a lábaimat utolérjem ezt a szenvtelen kis...
Nos, a lendületből jócskán lohadt, mire végigvágtáztam több emeletnyi folyosót és egypár lépcsőfokot is meghódítottam. Persze ennek a dögnek nem volt elég...! Maximum megsajnálhatott. Már nem azért, mert többen meg akartak átkozni, amiért kis híján frontálisan beléjük futottam. Áh, az én macskám annál kárörvendőbb.

- Te... én a... gazdád vagyok... nem holmi... kutya... akarom mondani macskafuttató – fújtam szaporán, hiszen a Déli szárny elég messze volt a hálókörletünktől. Mondjuk rosszabbul is járhattam volna, de a kis dög előtt akkor sem fogom bevallani, hogy élveztem ezt a kis hajszát. Száguldás... végtelennek tűnő száguldás...
Hol is vagyok?
Igen, ez minden kétséget kizáróan a Déli szárny. Ott is... annak is a... tornyában. Idáig jöttünk?
Rafael könnyed kecsességgel felugrik az egyik párkányra, s mint a világ legtermészetesebb dolgaként, leül oda, hogy hófehér farkát ingathassa. Ha nem ismerném, azt hinném, már-már rám vár, hogy kövessem.
~Imádnivaló, hülye dög~ - vigyorgok.
Közelebb lépek a párkányhoz, hogy kitekinthessek. A látvány csodálatos. Magával ragadó. Végtelen.
- Istenem... azt hiszem, szerelmes vagyok – suttogom, bár alig merem kiejteni a szavakat.
A tavasz friss illata, ahogy a lágy szellő incselkedve körbefon, ahogy csókot lehel az arcomra, játszik a hajammal...
Lehunyom a szemem és óvatos finomsággal lépek fel a párkányra, megkapaszkodva kétoldalt a falban. Nagyon, nagyon óvatosan...
Átszellemülök. Kell. Minden. Az egész. Ez az érzés. Ez a végtelen... szabadság.
Másik lábam is elemelem a földtől, ahogy lassan kiegyenesedek és a másik mellé teszem. Ha bárki látna most... apám bizonyára már frászt kapott volna.
Szinte félve nyitom ki a szemem, érzem, ahogy a sötét pillák megremegnek, s a szellő, az a pajkos szerető incselkedve köszönt. Üdv a magasban... ugye milyen... csodálatos?
Legszívesebben kitártam volna a karjaimat, hagyva, hogy a levegő belém kóstolhasson. Szívem heves, szapora dobogása megrészegített...
Csak egyszer szédülnék meg és...

~Annak a lánynak, aki megváltoztatta életemet~

Ha a múlttól legjobb szabadulni, akkor miért tartunk az ismeretlen jövőtől? Mert….annál minden csak jobb lehet nem igaz? Talán egyszer majd elmúlnak a rémképek. Talán egyszer majd Josey sem reszket, mint kismadár, akire macska csap le. Mint hatalmas fenséges gyönyörű főnix, ami érzi a veszélyt.
Könnyei potyognak, szépen csendesen. Szerető, kéz törli le őket, maszatolja el puha arcán a gyémántokat. Mennyire régen érezte ezt. Mennyire várta, hogy hozzá érjen, hogy tudja, mellette van. Két kis tenyér összeolvad. Két kis kéz ujjai egymásba fonódnak.
Meg se fordul a fejében, hogy ne így tegyen. Hüvelykujja lágyan cirógatni kezdi a selymes bőrt.
- Frászt? Nem…. nem ijedtem meg. Tőled… sosem.
Hazudik. De csak, hogy jobb kedvre derítse szeretett háztársát, vagy inkább, hogy leplezze saját tehetetlenségét?  Erősen, mégis gyengéden szorítja meg az aprócska kezet, és nem akarja elereszteni. Őt…őt…sosem. Sosem. Őt.
Sosem.
Felnevet. Már nem sír.
Nem akar beszélni a múltban történtekről, fájó pont saját életében is, de muszáj reagálnia valamit Josey szavaira.
- Prostinak? Naaa…. mondjuk, ki tudja mire képesek… meg aztán én is kelendő „árucikk lennék” valljuk be.
Nevetnie kéne, de nem tud. Valami nem hagyja nyugodni.
- Josey….mostantól mindig itt leszek neked, úgy mint rég, és számíthatsz rám.
Minimardekárosa a mindene, a kincs, szinte az egyetlen ajándék az élettől, amit örökre maga mellett tudhat. És olyan furcsa, hogy a pillanat, amire hónapok óta vár, most eljött és itt van, és nem tűnik el, mint egy rémálom. Nehéz elhinni.
Csak szorítja a csontos kis kezeket, mintha egyetlen kapaszkodója ez lenne, mintha attól rettegne, hogy ha elereszti őket, akkor többet sosem látja kis tüneményét. Abba pedig belehalna. Nem átvitt értelemben, hanem csak úgy egyszerűen megszűnne létezni. Képtelen lenne elviselni a másik hiányát, azt, hogy egyszer már megint mellette volt, és nem tudott rá vigyázni. Mert, hogy mostantól neki kell vigyáznia rá. Mint testvére, vagy mint….
A gondolatmenet megszakad. Nem meri bevallani, hogy mindig is több volt neki Josey, mint puszta barát. Amolyan lelki társ, amolyan kedves, hű szerető. De…
Mostanra már biztosan minden más. Neki…ott van Draco. Akihez örökké hű marad. És bizonyára Josey is szeret valakit. Saját szégyene csúcsosodik ki ismét egy könnycseppben.
- Szeretlek.
Hozzá akar jobban érni. Hozzá ér. Közelebb húzza magához, csak, hogy ne legyen füstté.
- Nincs esetleg még egy cigid?
Háát…ez az. A kis minimardekáros képes volt kihozni belőle azt a jellemét, amit soha senki más nem ismerhet meg.
- Ne titkold…érzem a szagát.
Csak egy kis nosztalgiázás.
- Emlékszel? Legutóbb….Piton rajtakapott minket. Majd most óvatosabbak leszünk. Mit szólsz?

>Quiana<

*Mozgás.
Igen… Hosszú órák óta először Marty mozgást észlel a Déli szárnyban. Ami azt illeti, nem is igazán hiányolta, hiszen éppen aludt… Álmát azonban megzavarta valami, ami a hasára ugrott. Ösztönösen összerándul – támadásra emlékezteti… A „valami” előbb a kézfejét, majd az arcát birizgálja. Az archoz tartozó orr megrándul, felhúzódik, a homlokon enyhe ráncok képződnek, majd az orr gazdája egy hatalmas tüsszentés kíséretében megremeg. A szemhéja felnyílik, pislog egyet – kettőt, mélyet szippant a friss levegőből, majd felül. A szellő végigfut rajta, minden egyes kis szőrszálat glédába állítja, és újabb tüsszentésre ingerli a fiút. Várjunk csak… Szellő. Ebben a toronyban nem nagyon szokott szellő fújdogálni, hacsak… Ó, hát persze. Nyitva van az ablak. A párkányon pedig ül valaki. Magában beszélne?…
Marty csak most figyel fel a fura, magas hangra, amelyet az ölében lévő valami ad ki. Összehúzza a szemöldökét, furcsálkodva lepillant, majd konstatálja, hogy…*

-Áhá, egy macska.

*Tehát nem a könyveivel a hasán aludt. Na de akkor hol vannak a könyvei? Egy udvarias „Ezer bocsánat!” kíséretében arrébb rakja a doromboló fehérséget, végigsimít rajta, majd térdei ropogásától kísérve feláll.*

- Invito könyvek!

*A pálca intésére a könyvek engedelmesen a kezébe repülnek, ő pedig egy laza mozdulattal maga mellé dobja a padra őket, ami kissé talán mesterkéltnek tűnhet, hiszen zavarja az ablakpárkányon üldögélő illető jelenléte… Nem szereti, ha ébredés után látják, mert olyankor olyan gyámoltalan, olyan… emberi.
Most hunyorogva az ablak felé fordul, kézfejével próbálja leárnyékolni a szemébe tűző Napot, és az előbb hallott hangokra reagálva megszólítja a lányt.*

- Szerelmes?

*A szeme időközben kezdi megszokni a fényt. A lány mellé lépked, és az ablakbeugró falának támaszkodik. Karjait összefonja a mellén, nem feszíti le, nincs neki arra szüksége, izmai így is jól láthatóak… Kusza álmaiból felmerül egy név, amit mintha egy, a lányéhoz hasonló női hang kiáltott volna, majd a kifulladt megrovás, ami talán szintén a macskának szólt… egy próbát mindenesetre megér. A nők bírják az ilyesmit… A cinikus gondolat mosolyt csal az arcára, amit a külső szemlélő összetéveszthet a macskának szóló elismeréssel, ám még mielőtt a mosoly cinikus mibenléte kiderülne, Marty úgy ítéli, hogy a lánynak volt elég ideje végigmérni, odasétál a padon heverő cicához, ölbe veszi, majd visszasétál az ablakhoz.*

- Rafael?

*Újra végigsimít a macska puha, selymes, és meleg bundáján, majd a fültövét kezdi vakargatni. Ha a macska erre dorombolni kezd, akkor szép lassan a gazdája ölébe teszi, mélykék íriszei közben feltűnés nélkül a lány szemet gyönyörködtető idomait fürkészik, ujjai súrolják annak belső combját, ám nem tolakszik, kezeit újra karba fonja.
Erőt vesz magán, és az álmosságon, a Napba fordítja fejét, egy pár pillanatig csak lila foltokat lát, vakon kinyújtja a kezét, és immár éberen, mély hangon bemutatkozik.*

- Martian Hungary – Bols. Szólíts Martiannak.

{Martian}

"Szerelmes"?
Meglepődötten kapom fel a fejem, még jó, hogy éppen lefelé másztam a párkányból... Még csak nem is ismerős a hang, így mikor biztonságosabb talajon mozgok fordulok csak a forrása felé s kényelmesen helyet foglalok a párkányon.
Szívdobbanásnyi ideig csak némán nézem a srácot.
Annyira belemerültem először Rafael hajkurászásába, később pedig a végtelen szabadság mámorító, megrészegítő érzésébe, hogy teljesen figyelmemen kívül esett, más is van itt rajtam kívül. Persze nálam megszokott dolog, hogy ha valami így elvarázsol – ahogyan a párkány mögött lévő messzeség – akkor semmi másra nem figyelek. Minden érzékem koncentrál az ominózus dologra. Legyen az egy hely, egy érzés, egy ember... bármi.

"Szerelmes"
Elhessegetem gondolataim közül a szót, a fiú hangját, s elkapom a tekintetem. Végül is, ezen nincs mit szégyellni, de az ilyesmit akkor sem szívesen dörgöli az ember egy Mardekáros orra alá… ahogy ő az alvástól, úgy én ettől a szótól érzem magam "kiszolgáltatottnak" és "sebezhetőnek".

Igazából csak ezen gondolatok után fogom fel igazán, hogy a fiú mellém ért és mellkasa előtt összefont karokkal áll. Újra végigfut rajta tekintetem, magas termetén, erős alakján. Visszapillantok a mélykék tükrökbe.

- Igen, Rafael a neve... Az egyik arkangyalról... – talán csak idegesítés céljából teszem hozzá, hogy - ... mugli dolog.
Hiszen a Mardekár háznak a tanulói – tisztelet a kivételnek -, mind fennhéjázó, aranyvér-mániás sznobok. És tapasztalataim szerint úgy általában mindenkinél feljebb valónak tartják magukat. Épp ezért irtóznak mindentől, ami a sárvérűekhez és muglikhoz tartozik. Én meg külön szeretem lejjebb tornázni az egójukat. Valahogy megnyugtat...
Valahogy az is megnyugtat, hogy arrébb áll s nem kell a karjait nézegetnem. Cöh...

A macskámra, akit felvesz, inkább szót se pazaroljunk... Úgy bújik bele a fiú karjaiba, mintha mindig is ő etette volna. Tisztán hallom kéjes dorombolását. Felháborító egy dög...
- Áruló... - sziszegem neki oda, de a fehér nyávogó csak elégedetten lehunyja szemeit a fülvakarásra és még mélyebb dorombolásba kezd.
Egyáltalán nem akaródzik neki leereszkedni hozzám, csak bújik és bújik az ez eddig idegen fiúhoz. Mintha ismerős lenne az arca... vagy csak azt akarom hinni, hogy ismerős? Ki tudja...
Mindenesetre Rafael nem díjazza, hogy újra hozzám kerül. A combjaimon lépegetve dagasztgat a mancsával, miközben a srácot fürkészi. ~Na szép... talán már meg is van, hová szökik állandóan...~

Bár alig érezhető, azért mégiscsak szokatlan az a simítás, vagy inkább csak az ujjak finom érintése, amelyet érzek. Mégpedig a combomon. Szinte áramütésként ér.
~Milyen pimasz! Azt hiszed, csak úgy fogdoshatsz...?~
Rafael kiugrik az ölemből a hirtelen mozdulatra.
- Nos – állok fel, elfogadva a kezet. – Bizonyára túl erősen süt a nap a szemedbe, ezért nem vetted észre, hogy nem egy mardekáros ribi vagyok, akit csak úgy fogdoshatsz... Visszajáró nélkül – lépek hozzá egészen közel, feltekintve rá, és szabad kezemmel megpaskolom a fenekét.

Negédes, elbűvölő mosollyal és csillogó szemekkel. Csak hogy érezze... Nálam nem sokra megy az átlátszó dolgokkal. Bár, egy kicsit belemehetek a játékba. Meglátjuk, mi sül ki belőle. Bár, ha csak „véletlenül” ért a combomhoz, akkor is megérte a dolog...
Egész formás feneke van...  :D
- Qiana. Qiana Nevaeh Reagan. Ezekből azt variálod ki, ami jól esik...
Tulajdonképpen teljesen mindegy, hogy szólít. Ennél idiótább nevet, mint a Qiana, keveset találni. A Nevaeh meg... megfordítva annyit tesz; Heaven. Nos... inkább nem fűzök hozzá semmit. Anyám mindig is bogaras teremtés volt...

- Véletlenül nem hozzád szökik ez a vadállat minden áldott nap? – sandítok hátra a „vadállatra”, amelyik éppen a párkányon ücsörög, ráérősen lóbálva hófehér farkát. Érdeklődő tekintettel fürkészi párosunk. – Állandóan hajkurászom... esetleg megzavart a szundikálásban? – kúszik félmosoly ajkaimra és lépek egyet hátra keresztbe font karokkal.

Mondjuk az is megeshet, nem számított arra, hogy egy "idegen" tévedt erre. Finoman felvont bal szemöldökkel kissé oldalra dőlök, hogy kikémleljek mögötte.
- Vagy netán vársz valakire...?
~Mondjuk egy leányzóra, aki szabadon engedi, hogy taperold...~

Nyirkos keze görcsösen markolássza Tyara ujjait, érzi a test gyengéd rezdüléseit. Nézi az arcot, az árnygödröket, a fénysarlókat - ezt a szürreális kettőséget figyeli, és közben lassan megérzi a gondlatokat, mintha hangként hallaná a vívódást, és a szégyent Tyara fejében. Megérti, hogy kedvese nem akar beszélni. Nem is kell, hogy beszéljen. Mindketten szenvedtek épp eleget ahhoz, hogy sejtsék, min mehetett keresztül a másik. Ha nem kényszerítették volna rá a pszichiáterek, ő sem beszélt volna az átélt borzalmakról senkinek, az érzéseiről meg főleg. Sosem szeretett sebezhető lenni. És gyűlölte azt is ha mások az ő problémájával foglalkoznak. Máskor szereti, ha a figyelem őrá irányul, de mikor sanyarú sorsáról kéne beszélnie... Nem. Soha többé.
Most itt vannak, a kastély tetején, az éjszaka még csak most kezdődött el, és ki tudja, mi mindent tartogat még számukra. Egyikük sem pszichiáter, egyikük sem páciens. Csak két meggyötört lány, akik régen közel álltak egymáshoz, már amennyire két fekete bárány közel tud és mer állni egymáshoz a Mardekár kígyófészkében, ahol amint gyengédséget szagolnak, eltiporják, ahol különcséget szimatolnak, megtorolják.
Ajkain lágy mosoly csücsül, szemei felragyognak, mikor Tya kimondja Azt a szót. Megszorítja a kezet, közelebb vonják. Gyermeknek érzi magát, és ezzel együtt csak egy bakfis szerelmesnek. Arcán kamaszos pír, hisz mindennél szívesebben viszonozná a vallomást, amit talán csak ő akart annak hinni, de nem teszi, pont azért, mert bizonytalan. Tyara szándékában. A sajátjában pedig főleg. Összezavarja ez az érzés, és képtelen megfogalmazni, mi ez a vonzalom, hogy mi ez az örvény a zsigereiben, és hogy miért vágyik rá annyira, hogy hozzáérhessen a lányhoz. Csak megsimítani a karját. Csak odabújni a nyakához. Csak fogni a kezét. Csak lehunyni a szemeit, és elképzelni azt a múltkori percet, mikor ajkaik összeolvadtak. Rég volt, olyan rég.
Álmodozásából egy kérdés ragadja ki, melytől nevetnie kell.
- Te jó ég, Tya - szól rekedten, miközben keze az övtáskájánál kezd matatni. Elhúzza a cipzárt, előveszi a dobozt. Kihúz egy szálat, megkínálja a lányt. - Gondolod sajnálnám tőled?
Nevet. Mosolyog. Beszél. Mint egy évvel ezelőtt.
Rég volt. Olyan nagyon rég.
Josey gyújtót nyújt a lány felé. Tüzet akar adni neki, és közben mélyen a szemébe nézni. Csak egy ostoba, ledér kis játék. Csak hogy nézzenek rá megint úgy, mintha akarnának tőle valamit. Csak hogy érezze, hogy fontos még valakinek talán.
- Piton? Nem hiszem, hogy felbukkanna, bár... - Egy cinkos mosolyt villant Tya felé, tekintete könyörgőn kapcsolódik össze a lágy, barna pillantással, majd maga után húzva a lányt, a párkányhoz lépdel, ahol az imént üldögélt.
Egy pillanatnyi habozás után felhuppan rá újra, háttal a mélységnek.
Az imént le akart ugrani innen, villan be neki a gondolat.

<Tünci>

*Szerelmes... A szó mintha megzavarná a lányt. Karcsú lábait kinyújtja, leugrik a párkányról, majd ránéz. A szemébe. Ő rezzenéstelenül állja a tekintetét, habár kétségkívül nem valami gyáva stréberbe botlott  ma...ki tudja, talán a házámba jár, csak nem ismeri? Arcán még látszik az előbbi révület, tekintete most valahová a távolba, mögé néz, úja a párkánynak támaszkodik. Talán még mindig az első szó járna a fejében?...
Szerelmes...Most a saját sorsa jut az eszébe. Talán a lányé is hasonló?.. Ugyan, nem fontos! A múltat lezárta, eltemette, nem is szabad rá gondolnia. Szerencse, hogy a lány újra megszólal. Marty az első pillanatban csak a lány érzéki száját látja, az ajkakat, ahogy mozognak..istenem, milyen régen nem látott nőt ilyen közelről.*

-Aha...Arkangyal. Mugli??

*Egy pillanatig nem tudja titkolni csalódását. Tehát akkor nem mardekáros... Mugli dolog...te jó ég. Szerencsétlen macska. Szemöldöke egy pillanatra az ég felé szökik, majd gyorsan újra rendezi arcvonásait. Mugli...hát jó, mindenkinek vannak rigolyái. Kezeit zsebre dugja, így a lány végre leveszi a tekintetét a karjairól, s újra a szemébe néz. Sárvérű hajlamok ide vagy oda, az egyenes tekintet akkor is nagyon vonzó...*
-Jól van...
*A két gyengéd szó újra a macskának szólt. Hát igen,a kis dög tipikus cicajellem, hűtlen és hízelgő, de ezzel Marty most csak jól jár :P Hallgatja a dorombolást, élvezi a magabiztosságot egészen addig amíg...*
-Hé!
*Elmosolyodik. Quiana bizonyára érzékelte, hogy az a bizonyos fenék mennyire izmos és formás..de az tagadhatatlan, hogy a mozdulat egy pillanatra újra meglepte. Hát jó, ha harc, akkor legyen harc...*
-Ribanc...nem, nem is néztelen annak, habár.. a jó kislányok ritkán csapkodják más férfiak fenekét. Tehát azt, amit akarok? Nevaeh...Heaven..My Heaven.
*Hangja egyre halkul, egy futó mozdulattal száműzi a szememből a fekete tincset, amelyet már megint elfelejtett felzselézni, egyre közelebb hajol, kezeit a lány vállára teszi, s a becenév lágy felcsendülése közben két puszit nyom a lány arcára.*
-Örvendek.

*A lány következő szavaira felnevetek, hosszan, mélyen zengő hangon. Már megint a kis dög..*
Igen.. Hozzám szökik. A múltkor még velem is aludt.
*Szavait egy kacsintással fűszerezi meg, majd a lány mellé ül a párkányra.*
-Felébresztett..Látod, ez is a te hibád!
*Hangja nem bántó, csak incselkedik Quiana-val, újra végigsimít a macskán, akinek már így is sokat köszönhet.*
-Kan, igaz? Sorstárs... Nem, nem várok senkire. Mint már említettem, aludtam, csak ti felébresztettetek. Habár talán nem is haragszom annyira..
*Újra elmosolyodik, megvakarja a feje búbját, egyik bokáját átveti a másikon, majd várja, mit lép a lány.*

{Martian :P}

~Áhá!~

No lám, tehát csak piszkálja a csőrét, hogy a macskám nevének köze van a muglikhoz. Jó-jó, belátom nem volt szép próba, de ki kellett játszani.
- Miért? Talán nem tetszik a neve? Szerintem a Rafael egy dallamos hangzású név, épp úgy, ahogy a Martian. – vállat rántok. Ami a szívemen, az a számon. Csak nehogy azt higgye, hogy ezzel én most… Jó, teljesen mindegy mit hisz, nem igaz? Miközben magammal vitázok, újra rá tekintek. Tényleg nem láttam még eddig... megeshet ilyesmi? Itt? Végül is nagy ez a Roxfort...

Ismét, szokásomhoz híven sikerült elterelnem a gondolataimat. Ahhoz legalább is elég messze, hogy csak a vállaimra simuló kezekre „térjek vissza” és a közel hajoló sráchoz. Egy pillanatra teljes kábultság vesz erőt rajtam, ahogy figyelem a sötétkék lélektükröket, amik mintha a sajátomét tükröznék. De nem... nem látom magam tükröződni bennük. Csak az arcomon nyíló pírrózsákat érzem.
- Én is... örvendek.
A nevetése azonban végleg kiráz a kábulatból. Egy pillanatra azt hiszem, rajtam nevet, ez pedig megdobbant ott bent, valamit... mélyen. Talán büszkeség? Nem tudom. De arra hamar rá kell jöjjek, hogy nem én voltam a nevetés tárgya. Megkönnyebbülve ülök le a párkányra.

*

Az incselkedésre csak az ég felé emelem tekintetem, ám kicsit arrébb húzódok, hogy leülhessen mellém.
~Perszeee, veled is aludt, miii? Pimasz vagy Martian Hungary-Bols, de ez tetszik. Egyébként meg... Most miért? Várakozás közben is lehet aludni...~ Szerintem ez tök logikus, de mindegy. Ha azonban nem várt senkit, úgy csak én járok jobban. Azt hiszem. Bár messzemenő következtetéseket levonni nem rám vallana. Úgy sem bírják sokáig velem egy légtérben... :P
Rafael, most, hogy Martian ilyen közel került hozzá, ismét közelebb somfordál, fehér fejét újra meg újra a simogató kézhez dörgölve.
Nézem őket, ám a következő szavakra rajtam a sor, hogy felnevessek. Tisztán, jókedvűen. „Habár talán nem is haragszom annyira...” ~Még jó, különben még ki is kellene engeszteljelek a tetejébe!~
Nevetésem mosolyba fullad, jókedvűen csillogó szemekkel fürkészem s kissé hátradöntöm fejem, hogy a barna, hullámos tincsek ne lógjanak az arcomba. Hátunk mögött a Roxfort végtelennek tetsző parkja, ami a Rengetegbe torkollik. A könnyed, hűs szellő pedig játékosan cirógatja hátunkat.

- Kandúr, igen. – válaszolok az egyébként feltett kérdésre, habár nem hunyok szemet egy szóra, ami veszettül piszkálni kezdi a fantáziám.

- Sorstárs? - nem, nem akarok tolakodó lenni, de a kíváncsiságom előre hajt. Ha nem akar, úgy sem válaszol. Gyorsan hozzáteszem; - Talán Te is minden nap más ágyában alszol? Vagy arra vágysz, hogy valaki dorombolásig simogasson? :P – teljesen komoly tekintet, még a bal szemöldököm is kecsesen feljebb vonom. A pimasz félmosolynak, ami ajkaimra szökik azonban nem tudok megálljt parancsolni. Nem is akarok.

[ Emily ]

A lány a kilátónak támaszkodott, kezében egy újabb könyvecske, és elmélyülten olvasott. Egy kívülállónak bizonyára ezt a képet adta, pedig a valóságban csak nézte a lapokat, és semmit nem fogott fel belőlük. Hidegkék íriszei gyakorta csillantak meg a késő délutánba forduló nap fényében, ahogy a Tóra, vagy a Rengetegre emelte pillantását. Hosszú sötétbarna haját lágyan borzolta a tavaszi szellő, és Ő csak állt, és bámult.
Egyedül akart lenni, mint mindig. Magányra vágyott az érzelmi kavalkádban, amely a könyvtárban történtek óta nem csitult egy percre sem. Annyi pletyka, titok, és furcsaság lengte körbe a fiú sziluettjét, hogy nem bírt elvonatkoztatni Tőle. Egyedül volt, ahányszor látta, magába fordulva, ha valaki véletlenül belebotlott, fejvesztve menekült előle, Neki felajánlotta a könyveit, és úgy beszélt hozzá, ahogy még senki mással nem látta…
Miért?...
Becsukta a könyvet, és mélyet sóhajtott… Ez nem lehet igaz. Miért, miért, miért? Nem értem… Akármennyit töröm rajta a fejem, egyszerűen nem értem… Vagy, én értettem félre? És… ?
Apró fintor, és karjait összefonva maga előtt pillantott el a Tó felé. A távolban azonban nem a hegyeket, hanem az Ő arcát látta maga előtt.
Nem szabad, nem lehet…
Megmarkolta a talárját, és kisimított egy hajtincset a szeméből. Az újfent előreáradt, de másodszor már nem nyúlt érte. Ajkait összeszorítva gondolkozott. Most úgysem látta senki, maga lehetett, mint tegnap a hálóban, miután feljött, és kiült az ablakpárkányra. Egész éjfélig alig aludta valamennyit, hajnalra tudott egy cseppet pihenni, persze nem sokáig, hiszen reggel óra volt…
Davis…
Lehunyta a szemét, és maga elé idézte a fiú alakját… a mozdulatait, a hidegkék íriszeit, és megborzongott. Túl régóta élt magányban elzárva mindenkitől… elég volt egyetlen szikra, hogy az álarc lehulljon, és vágyódni kezdjen az érzés után, és az után, aki kiváltotta belőle…
Jobbja lassan kúszott fel a nyakához és szorította meg a nyakában függő láncot. Bárcsak újra találkoznánk…
Lépteket hallott… Baljával rátámaszkodott a kilátó kövére, jobbjával eltűrte a szemébe lógó tincseit, és kinyitotta a könyvet. Elmélyülten nézte a lapokat, akár az imént, arcára visszakúszott a hűvös maszk, mellyel a legtöbb embert sikeresen távol tartotta magától, és várt. A jövevény vajon hozzá jött, vagy csak könnyű sétát ejtve jutott el a kilátóba. Déli szárny… Mardekár… Davis… - jutott eszébe hirtelen. Keresve sem találhatott volna jobb helyet, amikor elindult errefelé mindössze csak az mozgatta, hogy magányra vágyva eltűnhessen egy kicsit…
Fejét megemelve pillantott el újra a táj felé, és sóhajtott fel… Nem volt kedve csupán kényszerből a könyvet bámulni, ha úgysem érdekli. Hadd lássák mások úgy, ahogy eddig soha… Elmélyülten gondolkozva valamin… jelen esetben Valakin…

<Tünci>

-Tetszik a nevem? Hát ennek igazán örülök. A Tied is gyönyörű...

*Édes. Elpirult...tehát Martian jó nyomon jár. A pimaszkodás ezúttal is bejött, szemmel láthatóan felkeltette a lány érdeklődését, és talán még a fantáziája is beindult egy icipicit... Úgy tűnik, belemegy a játékba.*

-Min jár az eszed?

*Muszáj volt megkérdeznie. Pár perce hiába keresi a lány tekintetét, az valahová a távolba néz, és Martian már kezdi kínosnak érezni a csöndet. A lány hátha felvet majd egy témát, amiről jól lehet beszélgetni, esetleg közelebbi dolgokat is megtud róla, és persze közben saját maga tökéletességét is megvillogtathatja előtte. Legalábbis a látszatot... Addig megteszi a macskás vonal is.*

-Nem olyan rossz az, hidd el nekem...persze, néha azért a saját ágyamba is visszakeveredek, ha túl zsúfolt a klubhelyiség, vagy ilyesmi...

*A simogatás képzete már az ő fantáziáját is felpiszkálja. Quiana akarva-akaratlanul is vonzó lett számára ettől a megjegyzésétől, hiszen ~formás alak, széles mosoly plusz incselkedő megjegyzések - könyörgöm, én is csak pasiból vagyok...~ Csak nézi a lányt, hátrahulló barna hajzuhatagát, élettel teli megjelenését, és egyre inkább elmerül a látványban. Jó érzés végre ey nőneművel ismerkedni, a sok-sok magány és bujdosás már berozsdásította egy kissé a férfiasságát ((nem, nem azt, amire gondolsz :P)), úgy is mondhatnánk, a "charm"-ját. Ez a Quiana azonban hihetetlen vitalitással bír, egész lényéből sugárzik a jókedv és a vonzalom, és úgy tűnik, számára sem közömbös Martian.*

-Simogatás...igen, azt tényleg nem utasítanám vissza, My Heaven...

*Szavainak megfelelően végig is simít a lány karján, szemei előbb Quiana szemét, majd a saját ujjait nézik. A hideg gyűrűk végigszántanak a felső karon, az ujjak megtapogatják a könyököt, az alsó kart, majd a kezet, egészen az ujjak végéig, majd a macska hátán landolnak. Az ő szemöldöke is az égnek szökik, de csak egészen picikét, alig láthatóan, a becenév pedig talán még gyengédebb, mint az előbb, és egészen a lány arcához közel csendül fel. A pillanat azonban véget ér, Martian újra hátradől, majd valami ötleten gondolkodik.
Úgy dönt, ellsiklik a macska felett, hiszen mostmár igazán itt az ideje, hogy az emberekkel foglalkozzunk... Itt áll mellette egy gyönyörű lány, és ő a macskája nevén van kiakadva? Na ne. Ezen sürgősen változtatni kell. Ha a lány hagyja, a közeli padhoz vezeti, ahol az előbb még ő aludt, ahogy ezt a parfümje illata is bizonyítja, leülteti, majd a leggálánsabb pincér módjára ki is szolgálja. Két pohár, egész sor üveg, és némi desszert tűnik fel, valamint egy hófehér kendő Martian karján.*

-Mit parancsol, hölgyem? Rumot, gin-t, esetleg sört? A választék széles, válogasson kedvére!

×Ju  :)×


Számtalan gondolattal, és a legkülönbözőbb érzésekkel indulok meg a klubhelyiség felé. Fáradtan, elgondolkodva sétálok a folyosón, majd pár perccel később – nem tudom, hogyan, és miért, a kilátóba vezető úton kötök ki. Miközben felfelé haladok a lépcsőn, a kis, falba vájt ablakon ki-kitekintek. Gyönyörű a táj. Minden olyan narancssárgás – vöröses fényben úszik, ahogy a fényt és melegséget adó égitestünk szunnyadni indul. Lágy, tavaszi szellő fújdogál, ettől elviselhető az idő, és sokkal regénybe illőbb. A gondolatok cikáznak a fejemben, mint mindig, és most talán túl sok is… Úgy érzem, mintha a fejem bármelyik pillanatban szétrobbanhatna a sok megválaszolatlan kérdéstől, a gondoktól… A kilátóból csodálatos látvány tárul a szemünk elé. A Tó, a Rengeteg, és a birtok nagy része, és tudom, hogy ez képes lesz megnyugtatni egy kicsit. Kezemben ott van leghűségesebb társam, a vázlatfüzetem, így akár rajzolhatok is majd fent. Mikor felérek, két dolog jut az eszembe. Elsőként az, hogy jól tettem, hogy feljöttem, másodszor pedig az, hogy lehet, hogy mégsem. A kilátó nem üres – ott van egy, a gondolataiba merült lány, aki valószínűleg legkevésbé sem szeretné, hogy én is fent legyek a kilátóban… Persze megértem. Én sem szeretem, ha megzavarnak, miközben kedvenc időtöltésemet, a filozofálást, és az emlékek felidézését, ami tulajdonképpen akár kínzásnak is tekinthető, hiszen ettől csak szenvedek. Magabiztos lépésekkel odasétálok a lányhoz, és halkan hozzászólok.

- Szia… Ne haragudj, hogy csak úgy megszólítalak, nem szeretnélek zavarni, csak… Nem bánod, ha én is itt maradok fent? Vagy inkább menjek el?

Hirtelen nem tudom, hogy mit is mondjak, vagy hogy jól tettem-e azt, hogy megkérdeztem, és nem mentem el rögtön. A válasz valószínűleg az lesz, hogy maradhatok, és ő elmegy, vagy esetleg az, hogy nem, akkor pedig… Tudomásul veszem, és elmegyek valahova máshova. De talán… Talán meg is osztozhatnak a helyen…


//Ígérem, a továbbiak jobbak lesznek... Ne haragudj a mostani színvonal miatt...//

[ Emily ]

Lehunyt szemmel álldogált gondolataiba mélyedve, amikor lépteket hallott…
Mint oly sokszor már, első reakciója az volt, hogy találjon egy álcát, egy alibit, mit is keres egy sárga-fekete szegélyes a Mardekárosok uralta déli szárnyon.
Rátámaszkodott a kilátó kövére, és kinyitván a könyvet úgy tett, mint aki teljesen el van révedve… A valóságban az arca elé omló haj mögül az érkezőt várt, hogy majd megjelenik a kiszögellések előtt. Arcán ott trónolt a maszk, mely most is hűen takarta a valót az idegen szemek kereszttüzei elől.
Halk sóhajjal pillant fel a könyvből, és réved el a késő délutáni arcát mutató táj bámulásában. A Tó, a Rengeteg, és a távoli hegyek helyett az Ő arcát látja maga előtt
Nem szabad!...- apró fintor, mely ahogy jött el is illan. Nem akar Rá gondolni… Nem volt szabadott.

Mégis, a könyvtár óta nem tud tőle elvonatkoztatni. Nem, és nem. Tudja jól, hogy felesleges, semmi értelme, de mégsem tudja kiverni a fejéből. Nem azért, mert annyira megfogta volna. Illetve valamilyen szinten persze ez is közrejátszik. Egyszerűen az, amit azokban a hideg tekintetekben látott, amikor a két lélektükör egy pillanatra összeforrt, nem hagyta nyugodni. Miért ez az ellenszenv mások felé? Miért az intés, s a szavak, melyeket a heg megvillanása után ejtett? És vele miért viseltetett utána másképp? Talán Ő értelmezte félre? Talán csak beképzelte magának az egészet?...

A léptek továbbra sem halnak egy, egyre közelednek a hely felé, ahol álldogál. Óvatosan, a szeme sarkából nézi meg magának a közeledőt.
Lány, hosszú, fekete haja van, és világítóan kék szemei, kezében füzet… Talán tanulni jött, vagy rajzolni, vagy hozzá hasonlóan elmélkedni. Nem tudja miért, de különös érzései vannak vele kapcsolatban. Nem, nem rosszak, de nem is semlegesek. A lány felér, Julia pedig abban a másodpercben emeli vissza lélektükreit a tájra. Újabb, ezúttal sokkal közelibb lépések, melyek közvetlen mellette halnak el. Halk szavak csengenek a hirtelen elhalt szélben. Julia elszakítván tekintetét a látványtól a másikra emeli azt.
- Nem zavarsz... [/b]– szólal meg vékony dallamos hangján. Nem, esze ágában nincs kimérten, és jegesen beszélni a mellette állóval. Pedig talán azt kellene. Ellökni magától mindent, és mindenkit, hogy ne csalódjon újra. De nem tudja megtenni. Már nem. Az elmúlt napok túl nagy hatással voltak rá, ahhoz, hogy az álca is mindig a helyén maradjon, olykor makulátlanul, olykor csak félig-meddig. Nem érti mi van vele…

Nem szól többet, nem az a beszélgetős típus. Halk sóhaj, ahogy végigméri a másikat. Zöldszegély… Davis… Mardekár…
Hirtelen kapja el íriszeit, mintha áramot vezettek volna belé. Egy pillanatra lehunyja a szemét, elrendezi vonásait, majd félrebiccentett fejjel néz a másik íriszeibe. Még soha nem látott ennyire tengerkék színű szemeket…
- Nem kell elmenned... Van elég hely mindkettőnk számára... – ejti el a szavakat. Egy pillanatra megfordul a fejében, hogy elrakja a könyvet, de nem tudja milyen a Mardekár házába tartozó stílusa, és inkább nyitva hagyja. Testtartása azonban közvetíti, nyitott a beszélgetésre, de ha kell csendben folytatja amit megkezdett…

{Martian:P}

Szelíden viszonzom a pillantását, az óvatosan derengő mosollyal ajkaimon. Ki hitte volna, hogy én, majd egy Mardekárossal egyszer ilyen kellemesen tölthetem az időt! Tény, hogy vannak előítéleteim, legalább is, ez eddig voltak, de Martian közvetlen személyisége, könnyed pimaszsága mindet elsöpri.

Az, hogy Martian hol tölti az éjszakáit inkább csipkelődés volt, nem hittem, hogy válaszol is rá... habár, szavai inkább még magasabbra ösztönzik bal szemöldököm. Szelíd mosolyom azonban erősödik, s könnyed nevetés csendül a kilátóban.

Némán fürkészem szemeit, azzal a szokásos könnyedséggel, ami megmérgezi mosolygó ajkaim. 
A két tekintet kék és kék egymásba fonódik egy szívdobbanásig. Nem ugyanolyan a kettő, hogy is lehetne? Hiszen az enyém szinte olyan sötét, mint a házam kékjét hirdető szín, s ha boldog vagyok, szinte elfeketedik.
Simogatás...
Jókedvűen, belefeledkezve ajkainak mozgásába szinte fel sem fogom a szavakat. Sem azt, amit tesz.
Közel Hozzá, közel hozzám… szinte azt is hallom, ahogy levegőt vesz...
Emlékek rohannak meg a gyöngéd érintésre, s bár legszívesebben fölpattannék, tagjaim dermedten tagadják meg a hirtelen jött gondolatot.
Noha testem mozdulatlan várja, tán... áhítja ezt a fajta finomságot, lényem, lelkem menekülne tőle, gondolataim pedig kaotikus táncot járnak elmém színpadán. Képek villannak be, színek, hangok... Michael...
Tekintetem Martian ujjainak finom játékát figyeli a bőrömön, mely leheletnyi borzongással tölt el, s szívem olyan heves kalapálásba kezd mellkasomban, mintha csak egy riadt rabmadár lenne, aki ketrecéből kíván szabadulni...
My Heaven...

Zavartan rebbennek meg pilláim, ahogy rá emelem tekintetem. Egy szívdobbanásig csak figyelem arcának finom vonásait, s próbálok nem rá nézni, hanem belé látni. Persze, ez így nem megy. Nem ismerem, nem tudok róla semmit és van egy olyan érzésem, hogy sokkal több bújik meg e mögött a sármos külső és könnyed pimaszság mögött.
Vagy... tényleg ennyire játékos és közvetlen. Akkor pedig nincs mitől tartanom...

Újra tiszta mosoly éled ajkaimon, s finoman peregnek róla szavaim, ahogy egészen közel hajolva hozzá, füleibe suttogom;
 - Az én simogatásomat ki kell érdemelni, Martian...
Szavaimnak szinte ellentmond, mikor vékony ujjaim kezéhez érnek, lágy simítást intézve bőrére. Nos, az egész úgy tűnhet, mintha tulajdonképpen a macskát akartam volna megsimogatni, hiszen Martian azon kezére siklanak ujjaim, amelyiket Rafael-en pihentet. De persze... a látszat gyakran csal.

Egy szívdobbanásig lehunyom szemem, hangtalan mélyre szívom illatát s szinte érzem, ahogy barna tincseim arcát simogatják. Elhúzódok tőle, miközben finoman simítok végig visszafelé alkarján. Hosszú ujjaim légies táncot járnak az erős testrészen.

Pimasz félmosollyal, játékosan felvont bal szemöldökkel viszonzom az újbóli pillantást és könnyed léptekkel hagyom magam vezetni a padhoz. Nem tudom biztosra, itt aludt e, hiszen szinte mindenhol az ő illatát érzem.
Futó pillantást intézek kezemre.
~Milyen furcsa...~

Figyelmem azonban teljesen elvonja az italok hosszú sora és... édesség.
Újra dallamosan felnevetek, képtelen vagyok magamban tartani. Az édesség, a desszert a gyengém. Annyira a gyengém, hogy azzal szinte bármit el lehet érni nálam. Ha McGalagony nem vág ki minden hónapban legalább kilencszer a szopogatható penna szopogatásáért, vagy a savajujj cukor sistergéséért, ami megzavarja az óráiban, akkor egyszer sem. Helyet foglalok hát a felkínált padon és természetesen, na hogy ne engedném, hogy kiszolgáljon! Ilyen sem történik az emberrel sűrűn… bár egy Mardekárosnál sosem lehet tudni, mit miért csinál… Most azonban jó lenne elhinni, hogy ő is csak kikapcsolódik és hagyja sodorni magát az árral. Mert jól esik, mert az embernek szüksége van rá. És mert a lételemem...

Édesen-mérgező félmosollyal mérem végig, kihívóan mustrálva, lassan, szenvtelenül. Hogy mit kívánok? Miféle gondatlan kérdés ez…! Félmosolyom széles mosolyba fullad, szemeim szinte nevetnek, ahogy a ki nem mondott, játékos választ elnyelem.
- Nos, azt hiszem a pezsgő éppen megfelelő erre az alkalomra, nem gondolod? A fajtát Rád bízom, elvégre mit tagadjam, látszik rajtad, hogy tudod, mit csinálsz – kacsintok a végére, s keresztbe dobom lábaim.
Térdemre könyökölve, fejem féloldalt tenyerembe hajtva figyelem ügyködését. Mozdulatai kifinomultak és precízek, van benne valami... valami... tény, hogy megkapó, de ezen felül is. Nem tudnám megmondani, micsoda is valójában. Talán a vér teszi? Megeshet. Hiszen jóformán a Mardekárba csak aranyvérű tanulók járnak... ennyit számítana? ...számít?
Jól érzem magam. Végre egészen kellemesen ezek között az ódon falak között. Olyan, mintha az élet hirtelen felpezsdült volna.
- Tudod, Martian... bevallom, nem emlékszem rá, hogy láttalak volna már itt. Megeshet az ilyesmi?
Egyértelmű, hogy nem valami szenilis liba vagyok. Talán bizonyítja ezt, hogy házam legeredményesebb tanulóinak sorát gyarapítom...
- Vagy... nem csak esténként, de máskor is mások ágyát részesíted előnyben, ezért nem látni?
Újabb apró csipkelődés, de hát istenem. Muszáj... Bár ha belegondolunk, annyira nem is csak csipkelődés. Tényleg nem láttam még... vagy már nagyon rég volt. És tény, hogy most is itt aludt a kilátóban. És tény, hogy ezzel a személyiséggel és külsővel könnyedén elérheti a lányok jó részénél, amit akar.
Na igen... a játék az játék.

~Neked~

Percek, órák, hetek, hónapok szaladnak el mellettük. Kit érdekel ilyenkor, hogy mások szenvednek, mikor Ő, Tyara végre visszakapta Josyt? Kit érdekel, hogy valaki könnyes szemmel hajtja fejét a párnára, miközben idegesen, békétlenül markolássza a takarót? Kit érdekel? Kit?
Itt vannak, újra itt.
A múlt megismétli önmagát. Mint mindig.
Szorítja a kis kezeket, nézi a csillogó szemeket, amik boldog mosolyt csalnak ajkaira. Furcsa és megmagyarázhatatlan érzés amint szíve lassú ritmusra vált, békés, gyengéd dallamra. Táncolni tudna, magával húzná a Mardekárost is, ölelné, aztán csak forognának, forognának, forognának míg végül szédülve egymás karjaiban a földre nem zuhannának, ahol nyugodt kacagásban törnének ki mind a ketten.
Hiszen tudnák, hogy ott vannak egymásnak. Örökre.
Mi lehet ez az érzés? Ez ami oly hatalmas melegséggel tölti el Tyara szívét? Amibe egész teste beleremeg? Amitől szemei pajkosan csillognak….
Persze, ebből már mindenki tudná, hogy szerelmes. De hogy lehetséges ez?
Ott van neki Draco, akit tiszta szívéből szeret, akihez örökké hű marad.
Ez akkor sem ugyanaz. A támogatást a fiútól is mindig megkapta, de Josey valahogy olyan helyet tölt be az életében, mint senki más. Bizalom, óvás, és a legnagyobb barátság, ami a világon létezhet, mégse képes rá, hogy bevallja magának érzéseit, talán fél. Fél attól, hogy amit sikerült felépítenie, rommá válik egyetlen kimondott szó miatt.
Hatalmas pillái megremegnek, ahogy kizökken gondolataiból, és ujjai már fonódnak is a cigarettára.
Újból elmerül a szép szemekben. Olyan, mintha bármelyik pillanatban megfulladhatna ebben a nem létező tavacskában, a nem létező örvények miatt. Elmerül és többet nem jő a felszínre.
Gyilkos íriszek, szerelmes, gyönyörű, imádnivaló szempár.
- Köszönöm. Csak gondoltam, egyet hoztál … és azt szívtad el. De látom te előre felkészültél. Dicséretes dolog.
A cigaretta parázslani kezd, ahogy a tűz lassan elemészti a nyalábokba mártott részét. A keletkező füst kacskaringósan, részegen, útként vezet a csillagos égbe.
Követi a lányt, felül mellé a párkányra. Nem pont olyan, mint régen, itt és most épphogy csak elférnek.
Beleszív, hagyja, hogy a füst megtöltse a száját, nem tüdőzi le, Ő sose tüdőzi le, aztán kifújja. Nem tud mit mondani a hirtelen támadt csöndben. Könnyű lenne fecsegni, hülye kis pletykákkal fárasztani a másikat, de Joseyt sose érdekelték az ilyen dolgok, úgyhogy inkább csak némán üldögél, nézi ahogy a hamu ezüst fuvallatként száll a toronyban.
- Emlékszel? Piton mennyire dühös volt ránk? Pedig „nem” volt rá oka. Mi is volt a büntetésünk? A sárkánykarám takarítása? Vagy a díjak tisztogatása? Esetleg a wck pucolása? Már választani sem tudok. Mennyi mindent követtünk el együtt…Az esti kóborlások.

Tyara testének melege egészen átjárja a törékeny, sovány kislányt. Bár rajta egy kinyúlt, szürke kötött garbó van - ebben a dögmelegben -, és így nem érzi saját bőrén Tya karjának bársonyos bőrét, mégis belebizsereg a gondolatba. Itt vannak. Egymáshoz érnek. És süt le rájuk a Hold. Nem is lehetne jobb ez az este.
Bár elhúzódhatna az érintéstől - ha bárki más lenne az, megtenné -, hisz már csak azért is, hogy fenntartsa a látszatot: nem, ő nem akar intim közelsége kerülni a másik lánnyal, ám ez csak egy ócska hazugság lenne. Szóval marad. Először csak a szeme sarkából nézi Tyát, a finom kis profilt, a gyönyörű ajkakat. Gyengéden ráharapnak a cigaretta végére, összezáródnak, majd kieresztik a füstöt. Mély lélegzetet vesz, és észre veszi, hogy bámul: szégyellősen elkapja a tekintetét.
Ez nem helyes.
De mi az akkor?!
Megint hangok vitatkoznak a fejében. Ez nem jó, kurvára nem. Zaklatottan mélyet lélegzik, és idegesen nyitja ki a cigisdobozt ismét, hogy ő is rágyújthasson. Kattan a gyújtó, felparázslik a pálcika.
- A füst valahogy mindig kisepri a szarokat a fejemből – mondja, mert mondania kell valamit, hogy tudja, hogy ő még ő, és ő beszél. És megint rájön, hogy furcsa dolgokat csinál. Zaklatott és ideges és egyre türelmetlenebb. Ó de jó lenne, ha nem lenne elmebeteg. Annyira jó lenne, ha nem lennének ilyen idióta problémái, mint amik vannak. Olyan jó lenne csak élvezni az estét, nézni a csillagokat, és Tyát, és a csillagokat, és Tyát, és fogni a kezét, és nevetgélni, de nem megy, egyszerűen nem megy.
Bocsánatot akar kérni, amiért ilyen különös és ijesztő, de eszébe jut, hogy az imént megparancsolták neki, hogy ne kérjen többé bocsánatot.
De miért?
Jól hangzik, tény.
De vajon tényleg ilyen közel állnak egymáshoz? Még mindig? Annak ellenére, hogy elengedte a kezét, és hogy majdnem egy teljes évig nem látták egymást?
Nem, ez sajnos nem így működik. Hiába a szeretet, a szenvedély és a szükség: újra hozzá kell szokniuk egymáshoz.
Ekkor veszi észre, hogy megint Tyát bámulja, szinte tátott szájjal, miközben cigije végén a hamu egyre csak gyűlik, pedig épp csak egyet szívott bele, mikor meggyújtotta. Lepöccinti a pernyét, de nem szív bele. A térdét bámulja, az ölébe ejtett kezét, benne a cigit, és mosolyog. Emlékezik?
Talán.
- Akkor a trágyalapátolás – válaszol egyszerűen. Úgy tűnik, mintha untatná a beszélgetés, pedig nem. Újra lehamuz, és egy percig habozik, mielőtt megtenné, amire készül, de végül oldalra dől, kócos kis fejét Tya kerek vállára hajtja, és kicsit közelebb húzódik.
- Melletted megnyugszom… Hogy csinálod?
Lehunyja a szemeit, nyel egyet, sóhajt, homlokát a nyakhoz fúrja.
- Hihetetlen, hogy eddig kibírtam nélküled – leheli. Elgondolkozik, homlokát ráncolja, majd csukott szemmel beszélni kezd. - Bár voltam közben az elmeosztályon is. Ó, és sajnálom, de a tényleges szüzességemet nem tudod már elvenni. Mondjuk az anatómiailag érdekesen lett volna megoldva. Sajnálom, de hűtlen voltam hozzád. – Mindezeket úgy mondja, mintha csak színlelné a kettejük közti viszonyt, mintha csak egy játék, egy poén lenne. Pont úgy, mint mikor Zeldát a testvérének nevezte játékból: pont olyan, csak hangja, erről beszélve néha árulkodón meg-megremeg. – Három férfival is megcsaltalak. Ki nem néznéd belőlem, mi? Bár egy kivételével mind elég szar volt.
Egyszerűen árad belőle a szó. Minden, amit eddig magában tartott (nem a rossz dolgok, hanem a változások), most előtörnek belőle.
- Képzeld, kaptam végre gyámot. Normálisakat. Egy zsidó házaspár, Londonban laknak, tök jó helyen a kertvárosban. Buttlerék. Ez a nevem egy ideje. Josey Buttler. A pasi pszichiáter, pont kapóra jött… a nő meg tanár, és van egy macskájuk, aki utált engem. Hülye macska volt. Egyszer beosont a szobámba az ablakon keresztül és ráugrott a fejemre. Ja… van két fiuk is, de már felnőttek.
Kis csend. Kinyitja a szemét, hosszan néz egy tetszőleges követ a padlón, és közben elnyomja a körmére égett cigarettát, majd így felszabadult kezének ujjai lassan rákulcsolódnak Tya kezére.
- Remélem, neked valamivel jobb éved volt, mint nekem – mondja, és végül felemeli a fejét, és egyenesen Tyára néz.
Nem azt követeli, hogy beszéljen róla. Csak nyugtassa meg, hogy igen, ennyire nem volt szar az egész. Kíváncsian, aggódva nézi a lányt, szinte nem is pislog.
Igen… megint bámul.

*A múltkor olyan jól elvoltak a fiúval. Talán most is így lesz? Vagy el sem jön? Ilyen gondolatok cikáztak ide-oda Hannah fejében és szinte már majd széthasadt a feje, úgy fájt. Nagy nyomást érzett a homloka bal féltekén, csak nem tudta mitől. Talán az idegesség teszi. Talán... Mindenesetre nem tudja senki, hogy miért is várt a leányzó, hogy fél órával a megbeszélt idő előtt befut Dan. Miért is jönne ilyen hamar? És a lány miért jött ily korán...??*

~ Meg fogok bolondulni... Ugyan mit is vártam a dologtól...? Egyáltalán miért érzem, hogy a gyomrom szinte önálóó életre kelt, és annyira zuborog... Pedig csak egy vajas pirítóst reggeliztem teával, akkor meg mi a csudától fáj ennyire? Remélem mire Dan megjön, elmúlik... ~

*Nagy sóhajtás és tovább ücsörgés követte ezt a gondoltmenetet...*

*Hamarosan elérkezett az idő... a megbeszélt találkozó elvileg megkezdődött, de az egyik fél sehol sem volt. Hannah már lassan hátrálni kezdett, hogy lejön ebből a magas és ijesztő kilátóból, mert rossz itt egyedül üldögélni, de akkor megpillantotta a fiút aki miatt már ezer éve ideszaladt, hogy biztosan előtte érjen fel.*

- Áh... - és ezzel elcsuklott a hangja, nem jött ki rajta hang, senki sem tudja miért. Nyelt egy nagyot és mégis megpróbálta folytatni a félbehagyott, vagy inkább negyedbehagyott mondatocskát, mely köszönés akart lenni - ...szia! Mi újság? - csak ennyi jutott eszébe, az agya teljesen lefagyott, mintha csak egy mélyhűtőben ücsörgött volna egy órán keresztül.

*Megvárta a választ és kíváncsian végighallgatta, aztán megpróált még valami értelmes dolgot kinyögni, hogy haladjon is valamennyire ez - az eddig kicsit kínos - beszélgetés. A Griffendéles leányzó valamiért most nagyon zavarban érezte magát, de egyre csak arra noszogatta magát, hogy fejezze be ezt a félénk kismadárjátszmát és bújjon elő az igazi, vagány, nagydumás ki Hannah Whitney!*

- Kár, hogy múltkor úgy elkezdett fújni a szél meg minden... de jó hogy most újra találkoztunk és folytathatjuk a félbehagyott csevelyt, nemde? - mosoooly - Amúgy leülhetünk, ha gondolod! Én egy picit fáradt vagyok... - ezzel le is huppant az egyik padra és várta a reakciót erre a lépésre. Remélte ez nincs a srác ellenére.

*Ekkor egy kis csönd támadt, de most már tényleg azt várta, hogy Dan dobjon be valami jó kis témát, mert szegény lánynak ma nagyon nem fogott az agya. Máskor bezzeg be nem áll a szája, de most... most elállt a szava... Szívből bízott abban, hogy a fiú nem ilyen kiütött állapotban van ma és tud értelmes gondolatokat ébreszteni Hannah-ban, melyből beszélgetés kerekedhet...*

Dan ma szokatlanul ébredt. Mikor legutóbb beszélt Hannahval, megyegyeztek egy helyben és egy időpontban, ami ma elérkezett. Igaz még el kellett jutnia a déli kilátóig, de valahogy most szörnyen lassan ment az ébredés, pedig általában elég hamar kipattant az ágyból. De most másfélpercenként noszogatnia kellett magát, hogy ébredjen fel. Aztán végül sikerült is neki ez a "bravúr". Lassan kicammogott a fürdőbe és még lassabban kezdett neki a fogmosáshoz és a többi dologhoz. Elvileg még volt fél órája a találkához, de ő úgy érezte, mintha most hirtelen felgyorsult volna az idő. Valahogy úgy érezte, minden egyes perc után egyre szorosabb gombóc keletkezik a torkában, de nem tudta miért.
Aztán miután tíz percig tétlenkedett a fürdőben, végre elérte az utazótáskáját és valami normális ruhát szedett elő.

*Gondolom most nem fúj a szél, de azért nem árt, ha pulcsit veszek fel...  Csak ne lenne eggyire gyomoridegem. És érteném is, hogy mitől van.... Lehet mert nem ettem ma még? Vagy csak valami kezdődő betegség? Kitudja... *

Míg a fiú ezen mélázott, a tekintete az éjjeliszekrényén heverő óra mutatóira tévedt, ami bizony már jócskán a megbeszélt időt mutatta. Talán csak pár perc. Dan elkerekedett szemekkel, hirtelen felébredve összekapkodta a megmaradt holmit és kirohant a szobából. Egyenesen levágtázott a klubhelyiségen és ahogy szabad utat kapott a Dámától, nekivágott teljes sebességében afolyosóknak. Nem érdekelte, hogy a haja úgy fog állni, mire megérkezik, mint a szénaboglya, de félt, ha nem rohan, akkor a lány valószínűleg nem várakozik tovább rá, hanem elmegy.  És ezt a srác nagyon nem akarta. Valami furcsát érzett, ha látta a lányt, de nem tudta eldönteni, hogy mit. Csak egyvalami járt a fejében.

* Csak érjek oda időben, csak nehogy elmenjen....*

Teljesen elfeledkezett a torkában a gombócról, csak arra figyelt, hogy odaérjen.
Aztán végül elérte a tornyot is, és kiment a szabadba. Ahogy megpillantotta háttal állva Hannaht, ismét elszorult a torka és egyre gyorsabban kezdett a szíve verni. Mintha... ideges, vagy túl izgatott lett volna. Miközben odaért a lányhoz, lelapította nagyjából a haját, hogy ne tűnjön annyira kócosnak és kifújta magát.

- Szia... - mosolyodott el végül, majd ránézett Hannahra. Ekkor ismét hatalmába kerítette az a furcsa érzés és hirtelen elborult az agya. Teljes sötét. Lassan összeszedte magát és válaszolt a lány kérdésére.
- Mostanában nem sok. Csak.... Nem tudom hogy vagy vele, de.... - egyre próbálta normálisan kimondani a gondolatait, látva, hogy Hannah sincs túlságosan a toppon beszélgetésben. Kicsit mintha segítséget várt volna a lánytól, de aztán csak leült mellé és bátortalanul elmosolyodott. - ... én nagyon vártam ezt a találkát valamiért.

* Na jó, így kell, hajrá.... Mi a fene van ma velem? Mintha komolyan citromba haraptam volna... Nem értem. De remélem, hogy hamar feloldódok és akkor minden rendben lesz. *

>Tünci<

*Pimasz, könnyed félmosoly, felvont bal szemöldök. Úgy tűnik, ez a lány "adu ász"-pozíciója: arca csak ritkán vált más kifejezésre. Például most... Martian száján majdnem kicsúszik egy rosszalló ciccentés, mikor a lány arcán átfutó árnyékot észleli - hát az ő érintése mindenkiből negatív reakciót vált ki?! Miért mindig ő a rosszfiú, miért csak a rossz dolgokra, személyekre emlékezteti az embereket?
Enyhe sértődöttségét talán észleli Quiana, talán nem, az ő hangja mindenesetre könnyed marad, akárcsak a lány mosolya. Hollóhátas létére egész jól rejtegeti az érzéseit...
Rajta sem látszik semmi, irány a kihívás!*
-Minőségi szárazpezsgő, a kedvencem...
*Nem tehet róla, a hangjából kicsengő egoizmust nem tudja megfékezni, és ha már hozzá sem érhet a lányhoz, hát legalább az ő kedvencét igyák! Hosszú ujjai a pezsgősüvegre kulcsolódnak, tőle szokatlan módon varázslat nélkül tölti ki a pezsgőt. Szemei apró fordulatokkal követik a borostyánszínű buborékokat,  és a lánnyal töltött idő alatt először, nem tudja, mit mondjon. Aranyló folyadék... Erről a származása jut eszébe. Magának is kitölti a pezsgőt, majd feláll, és az ablakhoz sétál. Az a sok ember... És milyen kevesen tudják, micsoda kötelék az aranyvér! Csak a kiválaszottak... A Mardekár ház lakói...*

- Igen, sajnos tényleg ritkán alszom a saját ágyamban.. Tudod, a nők zaklatása kegyetlen és kitartó :D

*Nevet a szavakhoz, ám belül érzi, hogy a nők néha tényleg kegyetlenek. A gondolat ijesztő, és az újra beállt csöndet is jegessé fagyasztja, hát még, amikor Quiana szavai újra bebizonyítják számára, hogy a férfiak életét márpedig igenis a nők nehezítik meg.
Szerencséjére az édesség végre feloldja a lányt, ő pedig, kapva a jó alkalmon, találomra felkap egy különös csokibonbont, megszemléli, majd mintha direkt azt választotta volna, középső- és hüvelykujja közé csippenti, és Quianának nyújtja.*

-Venus mellbimbói... megkóstolod?

*Merengve szemléli a fehér cukorban kicsúcsosodó, barna gömböt, majd hirtelen a lányra sandít, a szemébe nézve. A kérdésbe jó adag nevetős pajzánságot vegyített, a feszültséget oldandó, és ha szerencséje van, most talán végre közelebb kerülhet a lányhoz. Márpedig általában szerencsés...*

*Nem volt Dannel semmi különös, mint azt gondolhatta volna már a lány. De hát ezzel illik kezdeni egy beszélgetést, nemde? Mindegy, mostmár jöhetett az a része amikor kicsit komolyabbra fordítják a szót. Legalábbis valami értelmes téma kerül szóba. De semmi. Viszont Hannah fülében még mindig a fiú utolsó szavai csengtek. Vajon ezzel mire utalt? Vagy célozni akart valamire?*

~ Várta? Nos… én is.,. mindennél jobban. Talán… áhh… az biztos nem… uramatyám, teljesen össze vagyok zavarodva. De valamit oda kéne nyögnöm neki. Valami kedveset. Jó, erőt veszek magamon! Hajrá! ~

- Óh… én is nagyon örülök, hogy itt állunk szemtől szembe végre. Nagyon boldog vagyok, hogy te sem úgy jöttél ide, mint aki a fogorvoshoz készül! – nagy vigyor, végre kezdett visszatérni saját személyiségébe – Na jó, azért ezt ne vedd komolyan! – nevetés.

*Most egy kis szünet. Elvégre hagyj mondjon valamit a fiú is. Ez nem egy kérdezz-felelek műsor volt, így Hannah azt is remélte erre olyasmit válaszol Dan, amelyből szövődhet egy beszélgetés, de ma valahogy nem voltak egy hullámhosszon. Mintha mindkettőjük kicsit zavarban lett volna.*

~ Abban nagyon bízok, hogy nem járok úgy mint legutóbb. Ó, jajj csak azt ne! De ő másnak tűnik… Teljesen másnak… Talán lehet még ebből a dologból valami, de az egyszer biztos, hogy ma semmi értelmes nem jut eszembe. Kivétel ez alól az a pár mondat, melyet az előbb sikerült kinyögnöm. Furcsa. Mintha a szavak csakúgy áradtak volna belőlem…a szívemből… Igazán érdekes egy helyzet volt… ~

*Csend. Újból. Mostmár Hannah nem bírta tovább, elkezdett kiagyalni egy jó kis beszédtémát. De mit? Felnézett az égre, mintha onnan ihletet kapna és az épp felettük röpülő madarakat szemlélgette. Legszívesebben most maga is elszállt volna innen messzire, kínosan kezdte érezni magát.
Ahogy tovább bámészkodott egyre több vándorló élőlényt látott a levegőben cikázni. Ekkor hirtelen kipattant az ötlet a fejéből. Megvolt a nagy durranás, mely talán helyreállíthatja ezt a felettébb különös napot.*

~ Köszönöm madarak. Köszönöm! ~

- Áh… Dan… mondd te szereted az állatokat? Vagy van otthon kis kedvenced? – jókedélyű mosoly – Csak úgy eszembe jutott… - padlóra bámulás – hm…

* Fogorvoshoz? Most komolyan gondolja? Én még mindig úgy érzem magam, mintha a torkomban a gombóc meg akarna fojtani, és a gyomrom is úgy érzem, mintha miniatűrre, ökölnyire zsugorodna. Nagyon rossz érzés és ráadásul rettentő zavarban is vagyok, nem tagadom. Olyan, mintha... mintha valami kis pisis lennék, aki az első randján van. Várjunkcsak... Ez most komoly? Tényleg úgy érzem magam, mint az első randimon, ami elég rég történt. Akkor sem bírtam kinyögni egy árva kukkot és ugyanígy csak ültem ott, míg aztán lassan feloldódtam. Na jó, csigavér. Nem vagyok szerelmes, sem pedig hasonló. Meg különben is, ő csak a háztársam és... talán nevezhetem barátomnak, de semmi több. Vagy.... már magamban sem vagyok annyira biztos. *

A fiú gondolatban azon kezdett töprengeni, hogy mi a helyzet is most vele, de Hannah nevetése visszazökkentette a valóságba. Kicsit zavartan ő is elmosolyodott és közben kicsit úgy érezte, mintha valami kezdené oldani a nyelvét. Talán a lány közelsége, vagy a kis enyhe idő, vagy talán a madarak? Apropó, madarak! Dan a kérdésre már a fiú is egy nagyobb vigyort eresztett meg, majd beszédre nyitotta végül a száját. Érezte, most végre majd képes lesz megszólalni rendesen is.

- Az állatokat szeretem a legjobban a kviddics után. Mikor nyáron a rokonaim birtokán szoktam időzni, akkor mindig a hugommal és a haverokkal valamerre ellógtunk a birtokot körülvevő hegyekben és mindig valami varázslény után kutattunk. Hol a mondákra hagyatkozva, hol valami kis elmesélt történetből, de állandóan azok után kutattunk, hogy meggyőződjünk róla, igazi-e.

Miközben Dan egész könnyedén kifejtette a véleményét, valami kezdte piszkálni az orrát. Ismét kezdte úgy érezni magát, mint egy randin és ez valahogy felkeltette az érdeklődését valami iránt. Az a bizonyos dolog annyira furdalta az oldalát, hogy míg a lány beszélt, addig ő végig ezen gondolkozott.

* Gyerünk nagyfiú! Talán félsz tőle megkérdezni? Pont te, aki mindent kimond, de most becsődöltél? Térjen vissza az önbizalmad és kérdezd meg. Ha már úgy érzed magad, mintha randid lenne, akkor csak van valami abban a lányban, amitől talán több neked, mint barát? Ha nem kérdezed meg, sose tudod meg.*

Dan addig győzködte magát, míg aztán nagy nehezen meg zs szólalt. Igaz nem akarta félbeszakítani a lányt, így megvárta, míg abbahagyja a beszédet és csak úgy tért rá a témára. Mélyen belenézett  Hannah szemeibe, hisz ha most a padlót bámulja zavarában, akkor a lány azt hiheti, hogy csak viccel, vagy csak simán hülyét csinál belőle.

- Öhm...  Hannah... Lehetne egy kérdésem? - a fiú nyelt egyet és kis erőt gyűjtve, hogy leküzdje a zavarát, kibökte. - Lehet most hülyén jön ki az egész, vagy túlságosan magánügy, de.... Van barátod?

*Jó, ez a kis silány téma egyelőre úgy tűnik, hogy bevált. A feszültség oldódik, a hangulat fokozódik. És mivel a válasz kedvező volt Hannah számára, elmosolyodott és azon járt az esze vajon milyen jó is lenne egyszer egy testvérkével átvágni a magas hegyek között és különféle mondák valóságalapját meghatározni. Igazán remek móka és szórakozás, de ugyanakkor tartalmas időtöltés a családdal. Hannah mindig is ilyesmire vágyott, de az ő famíliája más volt, egészen más... A főbb gond ott kezdődött, hogy az apja aranyvérű, az anyja pedig mugli... így a nagyszülők folyamatos hadakozásban álltak egymással szemben. Emiatt egy jó kis közös program említésre sem került sohasem.*

~ Miután ezen így végiggondoltam... hmm... már nem is vagyok olyan rosszul! ~

*A leányzó magas vérnyomása is kezdett az egekből visszatévelyegni a drága föld felé, és lélegzetvételeinek száma sem mutatott már oly magas értéket, mint az előbbi percek során. Ez jó jel volt, és feletébb feldobódott, hogy visszatért életereje és lazasága.
Viszont ekkor észrevette, hogy Dan nagyon agyal valamin.*

~ Min gondolkozhat? Talán gondja van velem? Úgy tűnik nagyon rágódik azon a dolgon, melytől ilyen furcsa kedve lett... Bár... úgy látom mindjárt megszólal és minden kiderül. Az tuti, hogy most nem kérdezek rá. Nem játszom megint a kíváncsi lánykát, aki néha őrjítő tud lenni. Ha bármi problémája akad, majd megosztja velem, ha szükségét látja! ~

*Hannah nyugodt hangulata egy másodperc alatt elszállt azonban mikor meghallotta Dan kérdését. Gyomrában újra görcs állt be és nagyon érdekesen érezte magát. Nem értette mire is akar pontosan kilyukadni a srác, de volt egy sejtése, és pont amiatt tört rá ismét ez a borzalmas, idegtépő fejfájás. Válaszolni készült, de össze kellett kapnia magát, hogy legyen elég bátorsága hozzá, de pillanatok leforgása altt már mondta is a magáét.*

- Óh... hogy barátom. Nem, nincs - levegővétel - Miért szeretted volna tudni? - 50%ig biztos volt abban, hogy mi az indíték, de ezt inkább a fiú szájából szerette volna hallani, még mielőtt a fejében elkezd kombinálni és akkor már beindul a szekér.

*Erősen eltöprengett az imént történteken és a fejét ide-oda kapkodta, majd pár másodpercig Dan volt a célpont és azt leste mikor kap egy helyes kis választ a kissé kellemetlen, zavarbaejtő feltevésre. Már igazán izgatott volt, és ez még kétszeresére fokozódott mikor meglátta, hogy a fiú ajkai ismét kinyílásra készülődtek.*

A lány arcára kicsit kiütközött a meglepettség, mikor Dan feltette a kérdést és a srác még észrevett valami más is, csak maga sem tudta eldönteni, miért vág ilyen arcot Hannah.  Ebben a pillanatban úgy érezte, bár ne tette volna fel a kérdést, bár visszaforgathatná az idő kerekét a kérdés feltevése előttre és ne tette volna fel a kérdést. Mi lesz, ha van már valakije? Ezen töprengett Dan is és közben magában imádkozott, bár ne lenne. És ahogy Hannah kimondta, hogy nincs, valahogy érezte, hogy az a feszültség egyszerűen szertefoszlik, ami idáig a torkát fojtogatta és a görcs a gyomrában is kezdett megszűnni. De mikor a lány feltette a kérdést neki, hirtelen nem tudott mit válaszolni. Egyre csak gondolkozott, mit is lenne jó válaszolni erre, de nem jutott semmi sem az eszébe. Aztán mégiscsak valami beugrott neki.

* Komolyan nem értem magam. Nem tudom mit válaszolhatnék erre, de előbb azt kéne kiderítenem magamban, hogy mi a fenének tettem én fel ezt a kérdést? Hisz most lehet tolakodónak néz, vagy, hogy akarok valamit. De nem. Vagy... mégis? Nem tudom, teljesen elbizonytalanodtam. De ha ránézek... Akkor valahogy úgy érzem magam, mintha semmi sem számítana. Furcsa, hogy idáig mikor láttam, akkor semmi sem történt. De mióta szóba elegyedtünk a hídon, akkor valami megváltozott. Nem vagyok teljesen biztos benne, de érzem, hogy valami más lett. *

És ekkor a fiúnak leesett az egész, hogy miért érzett gombócot a torkában, hogy miért gürcölt annyit, mikor a bálra készült és hogy miért várta ennyire a találkát. Már teljesen lehiggadt és Hannahra mosolygott. Már megértette végre, miért viselkedett mostanában ennyire furcsán, ha csak a lányra gondolt. Egyszerű az egész, csak ő bonyolította kicsit túl. Egész idáig azon töprengett, hogy mitől viselkedik ennyire furcsán, de most rátalált a válaszra. Hannah nagyonis bejön neki, de nem mint barát, hanem.... Ez egészen más. Most döbbent rá, hogy belezúgott a lányba. Viszont azt még mindig nem tudta eldönteni, hogy mondja el ezt. Hát az igaz róla, hogy nagy a szája, de ebben a témában teljesen kezdő. Csak egyet tehetett, ha a szívére hallgat. Így hát feltett mindent egy lapra, behunyta a szemét és közel hajolva a lányhoz, hosszan megcsókolta. Nem számított most neki semmi, Hannahra bízta a dolgot. Ha visszacsókol, akkor valószínűleg Dan nagyon boldog lesz, ha félbeszakítja és talán még fel is pofozza, akkor a srác így járt, majd megpróbálja túltenni magát rajta, vagy esetleg megpróbálja meghódítani a lányt. De abban most már egészen biztos volt, hogy szerelmes.

*Nos még minden elég ködös Hannah számára, bár vannak sejtései a fiú szándékáról, de inkább magában tartja, nehogy pórul járjon. Látja, hogy Dan nyugtalan, de ő maga abszolúte kiegyensúlyozott és nem ideges. A srác valamin nagyon töri a fejét, de még ez sem bírja igazán furdalni az oldalát. Úgy véli, ha mondani akar valamit, majd megszólal. Ez a taktika eddig is bevált, most miért ne?! De azért mégis ennyit gondolkozni valamin? Itt valami különös közeleg!*

~ Mi a baja? Talán beteg? Eddig azt hittem, hogy letérdel és szerelmet vall vagy valami ilyesmi marhaság, de mostmár komolyan kezdek aggódni érte. Lehet, hogy közbe kéne szólnom? Áh... inkább ne! Lehet, hogy megint mellétrafálok és akkor porba tiprom az érzéseit, hogy mennyire másnak láttam a helyzetet, mint aminek valójában szánta. Jujj... bonyolult az élet. De talán ha türelmesen várok... most ez a legcélravezetőbb megoldás... azt hiszem... Wáá! Nyugtasson meg valaki... Te jó ég! Magammal társalgok a problémáimról, ez szánalmas... Mostmár odaszólok neki, ezt a tétlenséget én már nem bírom elviselni sokáig... ~

*Már épp mondott volna valamit Dannak, amikor a fiú végre úgy tűnt tenni fog valami. Hannah számára még nem vált világossá mit is, de felé közeledett. Ez a hirtelen közeledés azonban felhozott a lánynak egy régi emléket, amikor Adam tette ugyanezt. Ekkor már sejtette, hogy ez a srác is arra készülhet, de most másképp végződött a tündérmese mint akkor. Legalábbis a harmadéves részéről.*

*Dan odalépett és megcsókolta. Nos erre számított a leányzó és úgy döntött, hogy nem rontja el a pillanatot, hiába tűnt korainak a dolog. Nagyon kedvelte Dant és talán úgy látta ő az igazi. Ha nem is jönnek ki majd annyira jól hosszútávon, most biztosan ő kell neki.
Ezek tudatában visszacsókolt, hogy éreztesse ő is készen áll arra hogy járjanak. Mikor ajkaik különváltak megkérdezte azért a biztonság kedvéért.*

- Dan... öhmm... mi akkor most járunk? - erre csupán egy egyszerű IGENt várt, semmi többet, de azt aztán határozottnak hallja, hogy biztosan megnyugodjon affelől, hogy jól döntött!

Ahogy a lány visszacsókolt, Dan már biztos volt benne, hogy ő is érez iránta valamit. Ennek késztetésére még át is ölelte Hannaht, majd miután véget ért a csók, mosolyogva a lányra pillantott.
- Háát... Azt hiszem.- mondta kicsit elgondolkozva, majd vigyorogva még hozzátette. - Igen, az én részemről járunk, persze ha te is akarod. Tudom kicsit korai volt az egész, de én már napok óta arra készülök, hogy ezt valahogy elmagyarázzam. De ebben a témában sajnos nem a szavak embere, de mindinkább a tetteké vagyok.

* Hát úgy tűnik a nehezén túlvagyok. Illetve túlvagyunk... Mert nagyon úgy tűnik, hogy Hannah is ugyanarra jutott, mint én. De innéttől akkor hogy lesz? Mert én idáig terveztem. Na de hogy innéttől akkor mi lesz? Marad minden a megszokásban, csak több közös programmal? Úgy tűnik ez a jó megoldás, márha ő is benne van...  Ajmár Daniel! Kapd össze magad, persze, hogy benne van, mivel ő rá is kérdezett, hogy akkor járunk-e. Vagyis az biztos azt jelenti, hogy akkor  ugyanarra gondolhat. Sőt, gondol is. Vagyis akkor most minden b izonnyal olyanok leszünk, mint egy normális párocska. Csak bírjam ki... Mivel már csak egy évet leszek itt ezen kívül. *

Dan gyorsan lefuttatta ezeket a gondolatokat a fejében, hisz tényleg csak pár másodpercet vett igénybe, közben Hannah-t nézte. Aztán csak ismét elmosolyodott és adott egy puszit a szájára. Rég, vagy talán még sosem érzett ennyire mélyen egy lány iránt és most remélte, hogy ez tartós lesz. Nem mintha az előzőek rajta múltak volna.

..--::Dan::--...  :-*

*Igen, a válasz igen volt. Ennél csodásabban nem is alakulhattak volna a dolgok. De most komolyan. Hannah minden álma valóra vált...szinte... És nagyon meglepődött valamin. Azon, hogy amíg egy a találkozó lezajlott, egy percig sem gondolt eddigi imádottjára. Hisz eddig, ha valaki közeledni mert hozzá rögtön lekoptatta a Malfoy-os indokkal. De most nem. Sőt, ő maga is kezdeményezett. Ez igencsak meglepte a leányzót, ilyen még sosem történt vele. De most végre túljutott azon a gyermekkori álmon, hogy ő csak a szőkeségnek adhatja a szívét. Végre vége ennek a rémálomnak, mellyel talán mindenkit az őrültbe kergethetett eddig. VÉGE! És általában ezután a szó után az jön: Kezdet. Ez is valaminek a kezdete volt. Hannah és Dan rövid vagy hosszútávú jövőjének. A lány érzései tiszták voltak és biztos volt abban, hogy emellett a srác mellett még az életét is le tudná élni. Erre azért volt esedékes gondolni, mer Dan hamarosan végez és ha akkor még együtt vannak, akár véglegesíthetnék is a dolgot. Persze még gyerekek és Hannah úgy döntött ezt a lehetőséget még nem tárja fel, mert a végén még megijesztené a fiút vele és paranoiás mániákusnak hinné. Ezt pedig végképp nem akarta.*

~ Itt állunk egymással szemben. Csak ő és én... De milyen más minden, mint pár másodperccel ezelőtt. Hihetetlen, hogy ennyire meg tudnak változni a kedélyek ilyen rövid idő alatt. Mindketten boldogok vagyunk. Remélem legalábbis, hogy ő is az. Mert rajtam ha nem lenne ez a nehéz talár tuti fellebegnék az égbe az örömtől. Rég nem voltam ennyire csodásan... ~

- Remek... örülök... - válaszolt még a "járás"sal kapcsolatos reagálásra. Minden a lehető legjobban alakult, csak az hiányzott, hogy Dan is mindent így lásson.

*A fiúra nézett. Mélyen a szemébe. De nem azt nézte, hogy milyen színű vagy hogy van e benne csipa. Nem. Azt próbálta megtudni, hogy tényleg komolyan gondolja-e vele ezt a a kapcsolatot. Mivel az íriszek gyakran csalafinták, a lány úgy döntött inkább rákérdez. Talán úgy könnyebb lesz a nyomozás végére járni.*

- Dan, mondd csak... te ugye 100%-ig biztos vagy abban, hogy ezt akarod... csak mert... én igen, de nem szeretném, ha egy hónap múlva 3 hónapot bőgnék a szobámban az ágy alatt... Érted mire célzok? Csak mert én nem olyannak ismertelek meg ezalatt a rövid idő alatt, aki csak úgy kisujjból képes lenne összetörni egy lány szívét és porba tiporni az érzéseit. Pont azért... szerettem beléd, mert te más vagy. Legalábbis számomra másnak tűnsz, mint az előző elmondott pasitípus. Szóval kérlek gondold át most és csak úgy adj választ a kérdésemre! - egyenes beszéddel, s némi körítéssel végre elmesélte mi is bántja még a kicsi szívét. Már csak az hiányzott, hogy megtudja pozitív vagy negatív irányt vesz a jövője.

~ Hihetetlen. Minden ezen az egy feleleten múlik. Minden boldogságom, mely most rámköszöntött egyetlen egy szó hatására tova röppenhet. Jajj... megöl ez a tétlenség. De már... már beszédre nyílik a szája... Most minden kiderül! ~

Dan a válaszra csak elmosolyodott. Már le is nyugtázta magában, hogy most már minden rendben, és remélte a válaszával Hannaht is megnyugtatta végre. De ahogy a lány a szemébe nézett... Az a pillantás.... Mintha még némi kétség, vagy félelem lenne a szemében, de inkább kételkedett. Legalábbis a fiú ezt állapította meg magában. Az a pillanatnyi csend egyre jobban idegesítette a fiút. Vagy nem is igdegesítette, ide nem az a szó illik, hanem inkább az, hogy kissé elbizonytalanította. Nem tudta most mi fog jönni.

* Talán valamit rosszul csinálhattam? Meglehet. Nem vagyok jártas az ilyen dolgokban még igazán és lehetséges, hogy túl korán léptem? Talán még várnom kellett volna?*

Mikor látta, hogy a lány megszólalni készül, egy pillanatra ismét parányira zsugorodott a gyomra, de ez nem tartott sokáig, csupán pár pillanatig. Tényleg csak egy pillanat műve volt az egész, mert mikor Hannah megszólalt, a fiú ismét halál nyugodt lett. Igaz ez a hirtelen hangulatváltozás olyan gyorsan következett be és múlt el, hogy nem látszott az arcán. Legfeljebb kicsit a szemében. de miután úrrá lett rajta a nyugalom, már csak a lányra figyelt és amit mond. 

*Szóval nem győztem meg eléggé. Hát akkor teljesen, de most tényleg teljesen meg kell nyugtatnom afelől a dolog felől, hogy nem csak egy hónapra gondolom. Én nem olyan vagyok, mint a többi velem nagyjából egykorú. Ők tényleg olyanok többségben, hogy felszednek valakit, elvannak egy ideig, megunja a lányt, aztán dobja. Ugyanmár... Én ahhoz már felnőttem. Én már túlvagyok azon a korszakomon és nem is vagyok rá büszke.*

Miközben a lány beszélt, ő csak türelmesen hallgatta. Nem akarta félbevágni, hisz az illetlenség lett volna, ha már ennyire elmondja mi bántja, na meg lehet azzal csak megbántotta volna és akkor faképnél hagyja. Így hagyta, hogy a lány abbahagyja a mondandóját, majd egy kis mosoly jelent meg a szája sarkán. De ez a mosoly hamar elillant és helyette megkomolyodott arccal megszólalt. Pontosabban megfogta Hannah kezét és úgy kezdett bele.

- Én nem olyan vagyok, mint a korombeliek. - itt egy kicsit elhallgatott, pár másodpercre, majd folytatta - És átgondolnom sem kell semmit. Amit az előbb mondtam, azt a lehető legkomolyabban gondoltam. És nem holmi egy hónapokra. Ha ez megnyugtat, akkor most valószínűleg egyre gondolhatunk, mert ezt a kapcsolatot nem szeretném elpackázni, sőt még hanyagolni sem. És én igenis szeretném, hogy tartós legyen. - a végén Dan elmosolyodott és úgy várta a lány válaszát. Remélte, most már elég meggyőző volt, amit mondott és Hannah is megnyugodik végre.

* Ha szakítani is akarnék, az sem most következik be, sőt egy hónap múlva se, meg később se. Azt, hogy a suli után mi lesz, azt még én sem tudom, majd az idő eldönti. Mindenesetre míg ide járok, addig szeretném, ha minden úgy maradna, ahogy most van.*

..::Daaaan::..  :-*

*A pillanatnyi csend megannyiszor előbukkant még. Majd újból pár tompa hang zavarta meg a némaságot, mely egyszer a lány irányából süvített végig a friss levegő páráján, utána pedig a fiú válaszai zavarták meg az idilli csendet. Persze ez a gyerekeknek nem volt ilyen idillikus, hisz épp most próbálálták elkezdeni a leendő közös kapcsolatukat, mely közelsem tűnik senki számára sem karikacsapásnak. Egy ilyen dologgal jól meg kell szenvedni, hogy a kívánt eredményt nyújtsa. Az ügy pedig akkor a legbonyolultabb amikor mindketten halálosan komolyan gondolják az egészet. Ilyenkor a kellőnél is több bizonytalanság szorul az ember szívébe és kellemetlen képzetekkel vonja el a boldog pillanatokról a figyelmet.*

~ Nah most mit lép... milyen választ ad a kérdésemre... vajon már most itt abbahagyja? Hmm... vagy őt nem olyan fából faragták? Mindegy... az biztos, hogy ha most faképnél merne hagyni és nemleges válasszal akkor egy hétig borogathatná a púpot a homlokán, amelyet én okoznék neki ezután, tudván, hogy csak szórakozott velem... Naná... ~

*Ebben a másodpercben azonban a helyzet hihetetlenül komolyra fordult. Dan megfogta Hannah kezét, a lány már-már kezd szívrohamot kapni, hogy milyen ijesztő rész jön ezután, de szerencsésem kellemesen kell csak csalódnia.*

~ Igeeen! Ez a nap már nem is lehetne szebb! Most komolyan... mi lehetne ennél jobb, hogy az imádottam viszontszeret. Aztán nálam sokkal idősebb... Természetesen ez nagy dicsőség, de nem ez a lényeg. A legfontosabb az amit belül érzünk és ami egymáshoz csatol minket... jujj de nyálassá tett ez az egész... ~

- Örülök... én is így gondolom... és ha te azt mondod bízhatok benned, akkor én így teszek! - nyögte ki válaszul, majd a fiú nyakába ugrott és egy puszit nyomott az arcára. Még sosem érezte magát ilyen felszabadultan.

- Na de most hogy minden oké, mit szólnál, ha bemennénk inkább? Nem szimpatikus annyira ez a kilátó. Meg már éhes is vagyok egy kicsit. Szóval, ha nem nagy baj akkor ne időzzünk itt már sokat, oké? - kérte meg kedves hangon erre a kis kívánságra újdonsült barátját.

*Miután a srác reagált a dologra, Hannah megindult a lejárat felé. Egy pillantra megtorpant, hátranézett, ellenőrizte, hogy kedvese is ott kullog-e utána. Miután meggyőződött róla, hogy igen, bevárta, majd kézenfogta. Egészen a lépcsők aljáig így rohantak le és abszolúte BOLDOGNAK érezték magukat!*

Hannah végre úgy tűnt hisz a fiúnak. Ettől ő meg is nyugodott, hisz ha a lány még most sem hitt volna, akkor nem tudta volna mit csináljon. De így már megnyugodott. Végre fellélegzett és úgy érezte most magát, mintha könnyű lenne és akármikor képes lenne elszállni. Felpillantott az égre. A felhők lassan, nyugodtan haladtak, de a nap is már  nhétágra sütött.

* Hmm... Mintha az időjárás is nekünk kedvezne. *

A fiú ezen elgondolkozva arra jutott, hogy kicsit most túl... nyálas hangulata lett. Így hát megpróbált ismét régi, voicces önmaga lenni.

* Most már értem, miért mondják, hogy a szerelem elveszi az ember eszét.*

Hannah ekkor kijelentette, hogy már nem érzi jól magát iss fent. Nos Dan is kezdte már unni a helyet, így rögtön benne volt a dologban, hogy lemenjenek. Elindult a lány után és mikor pár lépés után beérte, megfogta a kezét. Hannah ekkor szaladni kezdett lefelé a lépcsőn.

* Végülis miértis ne? Kell egy kis szórakozás is. Asszem elég a komolyodásból, így is túlontúl komoly vagyok. Most majd többet fogok gyerekeskedni. Ahogy most is.*

Dannak is tetszett ez a rohangálós ötlet, legalább jól érzik magukat. Félúton már nem is bírta tovább, csak elnevette magát és úgy is értek le a lépcső aljára. A fiút teljesen hidegen hagyta, hogy most látja őket valaki. Na és? Gondoljanak amit csak akarnak, de ők most nagyonis jól érezték magukat.

×Juuu×   *-*

Egy lány…
Akit feltehetőleg megzavartam azzal, hogy én is felmentem… A tájat nézi. Merengve, gondolkodva… Lassú, halk léptekkel sétálok oda hozzá, hogy megkérdezzem, zavarom-e. Mikor odaérek hozzá, rám emeli tekintetét. Kék szemek, fehér bőr, sötétbarna haj. Ismerős az arca…. Mintha láttam volna már… Mindig hűvösen viselkedik, pillantása jeges, dermesztő. Magába zárkózott, és nem mutatja ki az érzéseit… Ez –talán az egyetlen- olyan dolog, ami mindkettőnkre igaz… Miután feltettem a kérdést, ránézek a talárjára. Hugrabug... Vajon mit keres itt? Átnézek a válla fölött, megpillantom a tájat… és hirtelen megértem, miért pont ide jött. Csodálatos a kilátás. És tényleg alkalmas a gondolkodásra… Megszólal. Rövid, tömör, egyszerű választ ad: Nem zavarok… Mennyire furcsa, ahogy ezt mondja… Nem úgy beszél, mint ahogy gondoltam… Hangjából nem érződik az a jegesség, amely a tekintetéből tükröződik. Valami nincs rendben vele… Valami történt, aminek az lett az eredménye, hogy kiesett a szerepéből, az álarc leesett, s darabokra törött. Összeilleszti a részeket, de mindenki látja, hogy nem ugyanolyan, mint volt… A repedések, és a törés nyomai ott vannak… Végignéz rajtam, majd sóhajt. Vajon… miért? Hirtelen, idegesen leveszi tekintetét rólam, szemeit behunyja, majd ismét rám néz, és megint hozzám szól… Kicsit összezavarodok, hiszen a sóhaj, és az, hogy meg akarja osztani velem a helyet, valahogy nem illik nekem össze. Ránézek a könyvre… Olvasott. Hagyjam békén, és inkább csak rajzolgassak én is csendben? Vagy… Kezdjek el beszélgetni vele? Ugyan, én… Úgysincs szüksége a társaságra. De látszik rajta, hogy valami baj van… Belenézek a szemeibe, és még mielőtt végiggondolnám, mit teszek, felteszek kettő apró kérdést…

- Minden rendben? Tudok segíteni Neked?

Ezúttal nem a kíváncsiság vezérelt. Nem tudom, miért, de tényleg segíteni szeretnék, feltéve, ha tudok. Furcsa ez a helyzet. Kevés ember van, akivel szívesen elbeszélgetnék, és ő ezek közé tartozik. Aggódva nézem, vetek rá egy bíztató pillantást, és próbálom éreztetni vele, hogy elmondhatja… megbízhat bennem, annak ellenére, hogy nem is ismerjük egymást. Különös ez a lány. Érdekes a kisugárzása… Rejtélyes, tartózkodó… Mégis, szerintem legbelül vágyik arra, hogy legyenek barátai… Nagyon mélyen biztos… Akárcsak én…

[ Em <3 ]

Furcsamód az ember megérzi, ha valaki olyan keveredik a közelébe, akivel megéri egy kicsit másabb hangnemet megütni. Nem azt a rideg, elutasító, fennkölt, és fagyos, mint amit egyébként szokott az ismeretlenekkel. Volt annak a lánynak a pillantásában valami, ami megfogta, és különös módon olyan érzéseket keltett benne, hogy most az egyszer igazán lehetne kicsit másabb is, mint amit megszokhattak Tőle. Már nem az a Julia, aki pár nappal ez előtt volt. Túl sok minden történt, ami számára feldolgozhatatlan, amihez idő kell, és magány, hogy igazán átrághassa a történteket. De… most nincs az a pénz, amiért csendben olvasna, vagy sajnálgatná magát. Nem értette miért, de úgy érezte, ezt kell tennie, mert ez a helyes…

Egy apró sóhaj, ahogy végigméri a másikat. A lehetőség, hogy mi lenne, ha Ő is közéjük tartozhatna, ha zöldszegélyes talárt hordhatna, fájón kezdi ki újra az elnyomott, ám olykor felszínre törő rejtett gondolatokat. Láthatná…
De nem szabad, nem lehet. Már maga a tény, hogy ott áll, azon a szárnyon, ahol könnyen összefuthatnak is felháborító. Hiú ábrándokat kerget, ha valaha is azt reméli, közöttük több lehet, mint pár szó, nem, még a gondolatát is felednie kell. Nemcsak a maga, hanem a másik érdekében is. A múlt nem ismételheti meg önmagát. Nem teheti ki a sötét fátyolnak. Sem Őt, sem mást…

Halk szavak, melyekkel szinte ellentmond az előzőeknek, de nem érdekli. Már nem… Csak az, hogy ne magányban töltse el azt az időt, ami a napból még hátravan. A másik szemeiben pontosan ezek fordulhatnak meg. Furcsa… nem olyan fennkölt, és rideg, mint a zöldszegélyesek szoktak lenni. Talán még Ő maga is sokkal jegesebb nála? Álarc ez is, akárcsak az Övé?
A lány, mintha óramű pontossággal dolgozna, szólal meg, két olyan kérdést felvetve, mely csak még jobban erősítette Juliaban az érzést, miszerint amaz vagy rossz házba került vagy valami a túlparton sincs rendben.

Akaratlanul bólintott a kérdésre, bár szólni még nem tudott. Évek óta, soha nem kérdezte Tőle senki, hogy tudna-e valamiben segíteni, sőt, még azt sem, hogy egyáltalán minden rendben van-e. Egyetlen ember ez alól kivétel, akit maga próbál eltaszítani minden egyes alkalommal, amikor csak lehetséges. Talán nem kellene? Talán ..
Lehajtott fejjel csukta be a könyvet, és süllyesztette a fekete szőttesbe, majd megemelvén fejét ejtette szavait:
- Ha hazudnék, azt mondanám semmi bajom. De a való nem ez… - egy kósza pillantás a táj felé, mintha abból merítene erőt. Nem fejezi be a mondatot, a neveltetés gátat szab a folytatásnak. Egy pillanatra alapjaiban remeg meg a maszk, mely a hófehér arcot takarja. Igazán megbízhat benne? Annyira, hogy megossza vele az igazságot, fátylak, és elfedések nélkül?
A sötétbarna hajkorona óvón takarja el a külső szemlélő elől a finomabb vonásokat, azokat, melyek alig látszanak át az álarc alatt. Lágy mozdulattal tűri el a szemébe lógó tincseket, a hidegkék lélektükrök a felhőket kutatják, miközben beszél. Talán örökre bánni fogja a pillanatot, talán nem, és rálelhet az első emberre, akiben megbízhat?

- Te vagy az első, aki ezt kérdezi. - szólal meg nagy nehezen. –Tudod, Tőlem nem szoktak csak úgy ilyesmit kérdezni, most mégis örülök hogy Te megtetted. Segíteni nem hinném, hogy tudsz, de… nekem már az is sokat jelent, hogy megkérdezted. – egy futó mosoly, szinte alig látszik, annyira szokatlan hogy fintorgáson kívül másféle szájmozgást is képes produkálni.
Egyenesen a másik szemeibe néz, és félrebiccenti a fejét. A tengerkék íriszek megnyugvást, és igazi szándékot sejtetnek… vajon jól teszi, amit tenni fog, ha képes rá? Nyílt tekintet, jelzésértékű a másik számára, ha akar, kérdezhet, talán még örülne is. De beszélgetni, az mindennél többet jelentene számára…

×Ju× <3

Soha…
Nem voltam olyan ember, aki könnyen barátkozik, aki nyit mások felé, és aki kiteregeti az életét mások előtt… Nem, éppen ellenkezőleg. Inkább visszahúzódom, elvonulok, és eltitkolom az érzéseimet. A múltamat, és a régen ért csalódásokat, a fájdalmakat, érzéseket nem tudom elfelejteni, nem tudom kitörölni – talán nem is szeretném. Némelyik gondolat lehet, hogy rossz, hogy fájó – ugyanakkor talán egy kicsit szép is. Mindig ezeken a dolgokon jár az agyam… És senkivel sem osztom meg. Nem oszthatom, nem bízhatok meg csak úgy akárkiben… Szívesebben üldögélek egyedül, magányosan valahol, és csak gondolkozom, vagy rajzolgatok…

Néha…
Azonban történnek furcsa dolgok, határozok hirtelen, meggondolatlanul, és teszek fel olyan kérdéseket, amelyeket lehet, hogy nem kellene… Most pontosan ilyen helyzetben vagyok. Itt állok egy Hugrabugos lány előtt, és éppen arról kérdezem, mi baja van. Hogy mesélje el, mi bántja… Hogy kérhetem Tőle ezt, amikor én sem szívesen mesélek egy idegennek az életemről, a problémáimról? A választ saját magamban találom meg… Gondolkozz… te is megbízol benne, annak ellenére, hogy semmit sem tudsz róla… Igaz. Ha kérdezne, én is válaszolnék… Talán nem fog, de akkor is megkérdeztem. Adtam lehetőséget arra, hogy meséljen. Végighallgatom szívesen… Ha tudok, segítek is neki… Ez a természetemből adódik. Igen, én ilyen vagyok igazából. Csak félek ezt az oldalamat mutatni… Túlságosan is félek.

Esetenként…
Sikerül legyőznöm a félelmet, és nyitok… Most ezt tettem… Hátha. Az arcát fürkészem. Próbálom leolvasni róla a gondolatait, de nem tudom. A szemébe nézek. Mennyire furcsa… Nem értem, hogy kerülhetett Ő a Hugrabugba. Mintha Ő is pont ezen gondolkodna. Lenézek a padlóra, éjfekete hajam az arcomba omlik. Megszólal… És meglepetésemre, bevallja, hogy valami baja van. Hirtelen felkapom a fejem, és ismételten ránézek. Talán habozna…? Nem csodálom, hogy nem tudja eldönteni, megbízhat-e bennem, elvégre teljesen idegen vagyok. Nem ismer, talán még nem is látott. Csak azt tudja rólam, hogy egy Mardekáros lány vagyok… De furcsa… Mindenkinek szüksége van valakire, aki megkérdezi, hogy van, vagy van-e valami gondja. Mellette viszont nincs ilyen ember… Illetve, most éppen van. Én. És ha úgy gondolja, akár máskor is ott leszek. Rámnéz. Mintha azt sugallná a tekintete, hogy kérdezzek, válaszolni fog… Nos, kérdezek is.

- Mielőtt kérdeznék, bemutatkozom… Emily Dean vagyok… Mint látod, Mardekáros… Szóval… Mi történt? Rossz hírt kaptál? Valaki megbántott? Vagy… Csak összejöttek a dolgok?

Általában…
Tudok értelmesebben is beszélni, most mégsem megy. Annyira új, és ismeretlen a helyzet, hogy én barátkozom, és beszélgetek valakivel… Még egy kicsit meg is rémiszt. Ugyanakkor örülök, hogy összefutottam most vele. Muszáj beszélnem valakivel, és Ő pontosan olyan személy, akivel szívesen társalognék… Annyi minden jár a fejemben… De a legnagyobb kérdés, mely a többi felett áll… Mi van velem, és miért bízok meg benne ennyire?

Sokszor…
Szeretnék változni, és most mintha elindultam volna egy új úton… Most viszont rajta múlik, milyen irányú lesz ez a változás… Van egy olyan érzésem, hogy rossz nem lehet…

[ Em <3 ]

Nem tudta, miért teszi azt amit. Sokkal egyszerűbb volna itt hagyni, hogy minden menjen a régi kerékvágásban. Elfelejteni ŐT, aki miatt ez az egész van. Visszabújna a fala mögé, az álarc elrejtené a finom vonásokat, a mosolyt, a valódi érzéseket. Megelőzhetne vele egy sor csalódást, kellemetlen kérdéseket, azokra való válaszolást, na és persze ezt is, hogy bárki is megsejtse, mi lakozik a maszk mögött…
Ám mégsem teszi. Helyette a könyv a táskában végzi, és bevallja, hogy valóban nincs minden rendben vele. Maga sem érti miért, hiszen soha életében nem látta még a másikat, mindössze egyszer-kétszer órára sietve, vagy egy csendesebb sarokban
Olyan furcsa, hogy nem olyan fellengzős, mint a legtöbb háztársa. Vajon az arc számára is egy, a külvilág felé mutatott álca, mellyel a valót kívánja elkendőzni? Nem értem, nem érhetem, amíg nem tudom az igazat. Ehhez azonban két olyan dolgot is meg kellene vallanom neki, ami … nos talán nem a legmegfelelőbb lenne. Különös az érzés, ami elfog, valahányszor a szemébe tekintek. Mintha azt sugallaná, bennem megbízhatsz, a tikod őrizni fogom. De miért?...

Óvatosan szövi tovább a másik fél számára megkezdett gondolatmenetet, kínosan ügyelve arra, hogy a megfelelő szavakat használja, mik nem lépik túl a személyes határt, de több értelmet is adnak egy-egy mondatnak. Az már nem rajta múlik, hogy a lány miképp is értelmezi majd azokat.
A mosoly, ahogy megjelenik, hal el, mielőtt komolyabb jelentőséget is lehetne tulajdonítani annak. Egyenlőre vigyázni akar magára, az elméjére, sőt talán a másikra is. Nem felejtette el, mi történt azzal a személlyel, akit közel engedett magához, ahogy az első leckét sem, melyet az apától kapott annak idején.
„Ne bízz meg senkiben, míg nem ismered eléggé. Csak esendővé tesz, és támadási felületet ad a másiknak.”
Apró szájszéli fintor, csak magának. A szabályok megszegése nélkül az esélyt sem tudja megadni magának, hogy esetleg másképp alakuljanak a dolgai. Ha a sors könyvében az van megírva, hogy nekik itt, és most ezt kell tenniük, úgyis el fog érkezni az a pillanat, ha akarja, ha nem. Semmi sem történik véletlenül, mindennek van oka, és következménye, akár a tetteiknek…

Szavai után félrefordítja a fejét, meg is billenti, majd a szeme sarkából lesi a reakciót. Hiába, nehéz feladni az elveit, s az állandó viselkedéskultúrát, a jellemet, s az apró mozdulatokat, mellyel minden ízében azt sugallja, Ő több bárkinél is. Senki sem sejtheti, hogy épp az ellenkezőjét érzi, és gondolja. Nem sejthetik, mert nem szabad. De ez a lány… különös…
A tiszta hangra felkapja a fejét, vonásait átrendezi, majd ellazítja azokat.
- Julia Woodrow, Hugrabug. – bólint, ám a vallomás csak késik. Elkapja a tekintetét, előbb a tájat, majd a padlóra szegezi figyelmét, aztán mintha valami láthatatlan szál húzná, pillant vissza a lélektükrökbe.
Fülében ott csengenek a durva tanácsok, felszólítások, és viselkedési leckék, melyeket az otthon melegéből hozott magával, s melyekkel egyszerűbb volt felépítenie a lányt, aki látszólag senkitől, és semmitől nem riad vissza, háboríthatatlan, hűvös, akár egy jéghegy, és bevehetetlen, mint egy kővár. Ezt készül most lerombolni, mert akarja, mert úgy érzi, hogy kell ahhoz, hogy változhasson, elébb léphessen. Most nem a lépcsőfokok, amik számítanak, hanem az általános emberi dolgok, érzések, tettek, melyek Tőle idegenek voltak. Legalábbis eddig.
Halk sóhajjal szegi fel fejét, és lazítja el az alabástromszín arcot. Ezúttal ne rideg legyen, és érzelmek nélküli, hanem képes legyen azokat közvetíteni a másik fél felé…

- Mondhatnám azt is, hogy összejöttek a dolgok, ám ez már nem most kezdődött. Csupán a múlt az, ami… aminek a hatására kavarodtak össze a jelenbéli dolgaim. – szólal meg hirtelen, és fordul a Emilyvel szembe. Még nem tudja, hogyan is tovább, sem azt, helyes-e biztosan, amit tenni fog. – Ha volt már olyan érzésed, hogy ezt egyszer már átélted, ismerős lehet. Most úgy érzem, megismétli önmagát, ám az érzés oly régi, hogy már el is felejtettem szinte milyen az… szeretni... – mondja ki az utolsó szavakat, megnyomva a szót, igazi érzelmekkel átitatott jelentést adva annak.
Szeretni… Vajon tényleg az? És Emily… Háztársak. Vajon hogy állna hozzá, ha elmondaná? És a heg? Nagyot nyelve pillantott le a baljára, mely pontosan a jobb felett helyezkedett el összefonódva a mellkasa előtt. A talár ezúttal se takart rendesen.
Látszott.
Élesen, és fájón.
A francba...

.-= Jéghercegnőm =-.


.- Folyosók -.

Merengés.
Magány.
Zsivaj.
Eltelt már jó pár hét, talán hónap is mióta eltávozott az élők sorából, mégis, eleddig úgy élt bennem, hogy hazamegyek, és ott lesz, várni fog rám. Az egész nem más, csak egy nagyon rossz tréfa, és nincs semmi baja…nem lehet más, mert akkor nem marad senkim ebben a nyomorult életben…senki. Szar úgy élni, hogy a szüleidnek nevezett szemétládák a halálod akarják, nagyszülők sehol, testvérek soha nem is voltak. Tény, Cedrah átvett valamiféle nevelő szerepet, de azért az öreg nyomába sem érhet…még biztosan nem, talán nem is fog…majd hozza az élet, és az idő múlása. Bár, nem tűnik úgy, hogy szeretne, de Őket nem lehet egy lapon emlegetni, teljesen más világ mindkettő. Benne megvan az, ami David bából hiányzott, a keménység, az, hogy odavágjon, ha kell. Nem is értem, miért…szóval, hogy Ő miért kedvelt, elvégre teljesen más voltam, vagyok, és leszek is. Tudom, hogy nem lehetséges, amit kívánok…ma tudatosult bennem igazán az, aminek már hetekkel ezelőtt tudatosulnia kellett volna. Kellett egy hely, ahol egyedül lehetek, és rendezem a sorokat. El kellett tűnnöm…ma el…csak el…el…el…el.
Zsivaj.
Fájdalom.
Menekülés.

Bármennyire is nehezére esik az embernek egyes pillanatokban, helyzetekben keménynek mutatkoznia, kell, hogy így tegyen. Muszáj, különben a körötte élő dögevők észreveszik a gyengeséget, és megtámadják. Mindig a falka leggyengébb tagja esik áldozatul…én pedig soha nem tartoztam ezek közé. Soha. Olykor a vadásznak is vannak nehezebb pillanatai…ez most egy ilyen helyezet…de aztán minden kitisztul, és minden helyreáll. Olyan soha nem lesz, mint régen, de a vadász vadász marad. Mert hajtják az ösztönök, azokat pedig nem lehet kiölni valakiből, vagy csak nagy nehézségek árán.
Sétáltam.
Unott arc.
Igen, a jól megszokott jellegtelen tekintet vetült minden egyes szembejövőre, azokkal a hatalmas, és hűvös kék szemekkel toldva meg a kontrasztot. Semmi sem látszott rajtam, és nem is fog. Így van ez rendjén. Nem kellett túlzottan sok időt bolyongani a folyosókon, hogy elérjem az ajtót, amely a Déli kilátóra nyílik. Kevesen szoktak feljárni oda, pedig remek hely, ha valaki szeretne egy kicsit eltűnni a világ szeme elől.


.- A kilátó -.

Felértem.
Az ajtó.
Bevágtam.
Alig vártam, hogy végre a kilátóban legyek, és megszabaduljak a hatalmas zsivajtól, amely a folyosók egészét jellemzi a Roxfortban. Első reakcióm természetesen az volt, hogy körbepillantsak, elvégre nem akartam hívatlan vendégekkel találkozni idefent. Szerencsére nem tartózkodott a kilátóban senki a Merlinadta világon, egyedül voltam. Ezt akartam, csak ezt, egy kis magányt a gondolatok, és a fejem tisztázására. Mi történt volna, ha van itt egy diák? Valószínűsíthetően elmagyaráztam volna a számára, hogy rossz neki ilyen magasban egy helyen lenni velem.
A párkány.
Odaléptem.
Támaszkodtam.

Nem látott senki, az arcomat takaró maszk eltűnt, helyét pedig egy kesergős, lemondó pillantás vette át. Háttal álltam az ajtónak, ha feljönne valaki, nem lát majd semmit…azért erre ügyeltem. Néztem a messzeséget, mert egyszerűen jól esett csak nézni. Percek teltek el, mire megemeltem a fejem, a borongós eget kémlelve…Ő biztosan ott van, és figyel.

Átkozott gyenge pillanatok…átkozott…átkozott…átkozott…erős vagyok…erős vagyok…erős vagyok…erős vagyok…Leszegtem a fejem, és a párkányon heverő kezeimre helyeztem az állam…bámultam…

Bocsánat, hogy most. Ne haragudj.
Joseynek.
Rövid, de velős. <3<3<3<3

Gyengéden öleli kedvesét.
Valami olyan meghittség veszi őket körül, mint ami karácsonykor telepedik az emberekre, néha már erőszakosan, hogy mindenki szeresse a másikat, és mégse sikerül. De nekik itt és most talán igen. Sőt biztos. Hát miért ne sikerülne? Miért? Hisz Ő még mindig szereti ezt a kislányt itt mellette, aki oly kedves, oly törékeny és annyira szép a szemében.
Hozzáér.
Ujjai a kis állra vándorolnak.
Muszáj megérintenie. Megérinti.
- Nézz rám. Kérlek. Kedvesem. Édesem. Itt vagy újra velem, többé nem engedem el a kezed. Soha többé. Bennem megbízhatsz. Légy újra az én édes szerelmem. Kérlek. Ne hagyj te se magamra.
Egy percig nem törődik azzal, hogy Draco Malfoy a jegyese, ebben a pillanatban olyan gyengédségre vágyik, amit soha egyetlen férfi se tud megadni majd egy nőnek.
Sajnos.
Meg akarja csókolni.
Oda akar hajolni.
De nem mer.
Életében először.
- Szeretlek. Nagyon. Imádlak. Komolyan.
Közelebb hajol.
- Olyan gyönyörű vagy.
Még közelebb. Nyel egyet. Ha Josey engedi, a múlt megismétli önmagát. A füstös ajkak összeforrhatnak, de nem csak egy apró puszi erejéig, hanem a puha nyelvek gyengéden csatároznának egymással, masszíroznák a másikat.
De mi lenne akkor, ha Tyarat elutasítanák? Valószínűleg felpattanna, elszégyellné magát, és nem próbálkozna többé ezen az éjszakán.
Leszbikus lenne?
Nem.
Egyszerűen vonzódik egy olyan emberhez, aki a lelkitársa. Ez sokkal több, mint szerelem. De talán nem volt még itt az ideje, hogy újból megvallja érzéseit a lánynak. Talán lerohanta. Talán fájdalmat okozott neki. Talán felszakított pár láthatatlan sebet.
Akár beleegyeztek a csókba, akár nem halkan őrjítő lassúsággal megszólal.
- Sajnálom. Sajnálom.
Két-három könnycsepp végigfolyik arcán.
- Sajnálom. Minden éjjel veled álmodtam. Most itt vagy és nem tudom, mit tegyek. Hogy-hogyan szeresselek. Semmi sem olyan, mint volt. Sajnálom. Bocsáss meg nekem. Draco eljegyzett. Nem tudom, mit tegyek. Szeretlek. Én kedvesem.
Elfordítja fejét. Szégyelli magát nagyon.
- Josey. Könyörgök ne haragudj. Össze vagyok zavarodva.

~ Folyosón ~


Az utóbbi időben valahogy minden az én fejem fölött csap össze. A sok gond, a sok baj mind mintha engem keresne s nálam találna otthonra. Ez… kiborító. Főleg azért, mert így sem felhőtlen az életem. De most… most még nehezebb. Sokkal de sokkal. Így érzem, így látom. Hiába próbálok elfeledni mindent, nem foglalkozni semmivel és leginkább semmivel, nem megy. Egyszerűen nem. A tanárok kizsigerelnek, már csak a vérem nem szívják – mert egyik se vámpír, de ha az lenne az egyikük, még azt is el tudom képzelni az után a fantasztikus alkímiaóra után – bár megtehetnék ezt is akár. Ráadásul mindezt úgy, hogy önként és dalolva hagynám magam. Mert kezd a köröttem lévő világ egyre sűrűsödni, s én egyre kevesebbet látok belőle. S ez így van.
Yolanda közelsége, és a kibékülésünk se hozott annyi vigaszt, mint reméltem. Pedig, azt hittem minden gyökerestül fog megváltozni. Pont mint régen. Akkor, év eleje és közepe tájékán valahogy könnyebb volt az élet. Főleg azért, mert az addigi magányos életembe belépett a húgom. S most… most is itt van, ez igaz, de oly szoros a kötelék, mint ezeddig. Vagy csak nem érzem annak. Ez is meglehet.

S a gondok kínja, mely gyötör és nem hagy nyugodni, messze űz a többiektől. Minél messzebb, annál jobb. Ó, de igaz. Ám, nincs hova bújnom, nincs hova menekülnöm.
A könyvtárban nyüzsögnek az ötödévesek, hisz vizsgáik lesznek, az RBF pedig nem sétagalopp. Aztán a hetedévesek is ott tengődnek a könyvek mélyébe bújva, hogy még néhány információmorzsát gyűjtsenek szorgos hangya módjára az ő nagy megmérettetésükhöz, a RAVASZ-hoz. Én az egyiken túl vagyok, a másik pedig csak ezután jön. Jövő ilyenkor én majd szépen befészkelem magam a könyvtárba, és lefizetem Cvikkert, hogy ott lakhassak a megszokott hollóhátas leányháló kényelmes ágya helyett. De… ez majd jövőre. Addig sok minden van még.
Kint hűvös szél fúj, esőre áll az idő, és nincs kedvem agyon ázni. Ó, de mennyire nem. Még a végén összeakadok egy ugyanolyan bolonddal, mint a kis udvarok egyikén. Nem, nem kell ez nekem. Inkább hasznosan ütöm el az időt. Úgy is nemsokára sötétedik, jobb lesz ha megnézem és felfrissítem a csillagképektől tanultakat. Ki tudja, lehet még sok hasznát veszem később. Elindulok hát a legközelebbi torony felé…


~ Toronyban ~


Senki sem zavar meg utamon, így viszonylag hamar sikerül elérnem a tömör faajtót. A lépteim visszhangja is elül egy pillanat műve alatt, mikor megállok. S íme, a teljes csönd borul a kastély ezen szegletére. Így is maradna mindez, melyet az én halk szívverésem és levegővételeim zavarnak meg csupán… ha… ha. De a kezem mozdul, s erőteljesen lököm be az ajtót. Akár hogy is, ezek még mindig kibabrálnak velem. És nem vagyok sem erős, sem olyan magas, hogy ne okozzon problémát néha kinyitni ezeket.
Most szerencsém volt, melyre az épp elülő szél is rásegít. Nincs sok ellenerő, csak az ajtó súlya, amit még valahogy csak elbírok. Így kicsit lihegve állok meg a torony elejében. Olyan vagyok, mint aki maratont futott, de persze ez csak az erőlködéstől van. Mély levegő és elmúlik.
Mindeközben az ajtó magától csapódik vissza, talán kicsit hangosabban a kelleténél, de megtalálja a keretét, hogy ismét belesimuljon. Engem nem zavar, és szétnézve, mást se, mert nincs is… de van. Van.
A háttal álló idegenre pillantok. Így nem ismerem fel, de nem is érdekel annyira. Majd elmegy egyszer… remélhetőleg minél hamarabb.
A mások oldat körbefutó párkányhoz lépek és kipislogok rajta. Itt jó lesz, és senkit sem zavarok. Itt nyugodtan várhatok. Csak menne már le a nap…

Ahogy ott ül, fejét Tyara vállára hajtva, olyan egyszerűnek látszik minden. Nyugodt... és mégis zaklatott. Szíve ide-oda kalimpál. Ahogy elhúzódik, abban a mozdulatban is csak az a kívánság van benne, hogy közelebb akar kerülni: vonzódik, mint a mágnes, mégis taszítják egymást.
Mint két idegen.
Nem figyelnek a szavaira. Üres, elmakogott mondatok maradnak válasz nélkül.
Talán sose számított, mint mond. Talán csak az volt fontos, hogy ott legyen. Talán akárki más is megtette volna.
A szomorú gondolatok kegyetlen, követ szétmállasztó indaként férkőznek a fejébe, és kúsznak le egészen a szívéig.
Pihekönnyű, finom ujjbegyek érintik állát s futólag, tán véletlenül ajkait is. Mély, szaggatott lélegzetet vesz, és elhúzódna, ha lenne hozzá bátorsága. Furcsa métely szállja meg testét az érintés nyomán, édes, sűrű, fojtogató métely.
Ne. Ne.
Nem kell félnie tőle. Ez itt csak Tyara. Ő nem bántotta. Sose bántotta. Moccanni rettegve ül, benntartva lélegzetét, fogva tartott, felemelt állával. Félig leereszkedett pillái alól néz a vele szemben ülő lányra, attól tartva, hogy ez az egész, mindenféle hazugsággal megkent, mézes-mázos vallomás egyszerűen elolvad, amint hozzáér. Vágyai és félelmei hosszú, parttalan vitát folytatnak egymással.
De a félelem erősebb. Mégsem meri megváltoztatni a tényeket.
Mikor váltottak ilyen szédítő tempóra? Hány másodperc alatt jutottak el idáig? Gyors. Túl gyors. Nem kap levegőt. Bizonytalanság ujjai marnak kátrány-áztatta tüdejébe. A szívet akarták elkapni, de azt még idejében visszarántotta.
Mintha dementor hajolna fölé, ellenállásra ugyanúgy képtelen. Megbénítja valami, amiről eddig azt sem tudta, hogy létezik. Közeledik... Édesen nyílnak a rózsaajkak, érzi a lehellet balzsamát, de...
Képtelen... Arra, hogy...
Ellenálljon.
Megremeg. Ugyanúgy, ahogy akkor, a csókot most is könny áztatja el. Az érzés ugyanaz. Nem az a fontos, hogy a gyomrában ücsörgő rovarok hirtelen zizegni kezdtek, hanem az, hogy hátba támadja a szomorúság.
Ennek nem lenne szabad így lennie.
Ez csak placebo. Mindkettejüknek.
Csontos, hideg ujjai megérintik a gyönyörű, finom orcát. Nem húzódik el, csak jelzi, elég. Elég ebből a kétségbeesett könyörgésből, elég abból, hogy így próbálják elérni mindketten, hogy valami kis szeretetet kapjanak ebben a nyomorult világban. Elég, elég!
Nem kell ilyen mocskos eszközökhöz folyamodni...
Miért nem lehet ez az egész...
Tisztább?
Ő már soha többé nem lehet tiszta.
Mindenki csak a testét használta eddig. Arra, amit mondott volna, senki nem volt kíváncsi.
Lám, Tyara sem.
Csalódott?
Valóban...
De a másik arcán megjelenő könnycseppek, a sajátja tükörképeként hirtelen ellágyítják. Minden kezdődő harag- vagy sértődéscsökevény visszabújik magvába.
Igaza van Tyának. Semmi sem olyan, mint régen.
Minden elromlott.
Minden.
És ezt már az előtt tudta, hogy elhangzik a jegyesség híre, mely végképp felteszi a koronát erre a nevetséges éjszakára.
Kézfejével erőszakosan maszatolja el az arcán végigcsorgó könny nedves útját. Nem akarja, hogy látsszon, valaha is fájt neki bármi is. Nem fáj. Nem fáj.
De nem bír Tyarára nézni. A mögöttük levő semmit bámulja. Üres. Sötét. Semmi.
Ellentétes irányba néznek. Két teljesen ellenkező irányba haladnak. Egykor úgy gondolta, Tyara és ő kéz a kézben fognak végiggyalogolni egy rögös úton, dacolva az árral, dacolva mindenkivel, de most nyilvánvalóvá válik, hogy más-más út rendeltetett nekik. Ezért... Ezért nem volt akkor más választása, mint hogy elengedje Tyara kezét? Hisz... minden esemény kapcsolatban áll az összes következővel. Csak van, hogy a szálak túl hosszú idő után futnak össze újra, hogy ezt észre vegyük. De ő most megértette.
Nincs már többé "mi". Tya van, és Josey van. Sose lesz már olyan semmi, mint egykor.
Ajkán a hirtelen mindent megértés mosolyával fordul vissza a lányhoz. Szomorú ez a mosoly, de őszinte. Nem azért, mert egykor azok voltak egymáshoz, hanem mert az akar lenni hozzá újra.
Csakhogy ezt nem lehet elintézni azzal, hogy ismételten kezet nyújtanak egymásnak, és bemutatkoznak. Nem, ez nem így működik... Az élet tele van teátrális gesztusokkal, de a tényleges érzelmeket azok nem hatják meg.
- De miért? Nincsen semmi baj, Tya...
Megszólítja. Beszél. Végre, úgy érzi, az este folyamán először, tényleg Tyát szólítja meg. Eddig vagy a démonaihoz, vagy önmagához, vagy csak úgy a levegőbe beszélt, de szavai most talán... Utat találnak Hozzá.
- Nincs miért haragudnom - ismétli a gondolatot. Jó kimondani. Ez a tény végre rajta múlik, tőle függ.
Megelőlegezi az új bizalmat...
- Szeretlek, és örülök neki, hogy biztossá válik a jövőd. Válj azzá, aki lenni akarsz. Nem egy báb vagy, aki csak sodródik az eseményekkel. Te nem olyan vagy, mint én.
A keze kinyúlik Tya kezéért. Ártatlan érintés. Tiszta. Nem ad mást, csak erőt a szorítással. (Erőt...? Mégis honnan lett hirtelen ereje, amit átadhat...? Tyarából... És a tudatból, hogy szüksége van rá. Nincs ennél fontosabb tudat: szükség van rád...)
- Tedd azt, amit akarsz. Én követlek. Mert szeretlek.
...mert nem akarja feladni.
A csalódás ellenére SEM.

.-=A véla Jéghercegnőnek =-.


Bámultam.
A messzeséget.
Merengtem.
Jól esett végre kiszakadni kicsit azokból a rohadt szürke hétköznapokból, és teljesen kikapcsolni a külvilágot magam körül. Idefent senki sem zavart, és pontosan ez volt az ok, amely miatt ezt a helyet választottam ki a rengeteg másik közül. Ide nem ért fel az a büdös szenny, és fertő, ami az iskola legtöbb zugába már befészkelte magát. Az emberek, a diáktársak. Amikor megkaptam a levelem a Roxfortból, nem gondoltam volna, hogy a varázsvilág leghatalmasabb állatkertjébe keresnek gondozót, mert valljuk meg, idebent azzá váltam. A rengeteg kötözni való marha mellé kellett egy pásztor, aki óvja őket, és a helyes irányba terelgeti, hol is lehet legelészni. Az intelligencia színvonalával persze mélyen sértem a valódi állatokat, elvégre a legtöbbjükben bizonyosan több fogékonyság van, mint az összes diákban együttvéve. Akadnak-e kivételek ez alól? Sajnálatos módon még nem sikerült találkoznom olyannal, noha igaz, ami igaz, páran mutattak hajlandóságot ez ügyben. Azért annak ellenére, hogy mindkét véla tyúk egy hibbant majom, talán bennük lehet annyi értelem, hogy egyenesen végig tudjanak sétálni az ember mellett valahol úgy, hogy közben nem a rózsaszín blúzokról beszélnek. Talán.
Nem.
A gondolatok.
Elterelődtek.

Próbáltam elterelni Róla a gondolataimat, elvégre, nem szerettem gyengének lenni…de az előző eszmefuttatás alatt is az járt a fejemben, milyen jó is lenne, ha élne. A világ gyűlöl engem, hát én viszontgyűlölöm őt. Egyetlen szabálynak élek, légy mindig önmagad, légy mindig kemény, soha ne mutass gyengeséget. Eleddig nem tettem, és eztán sem fogom, mert igen, valóban ezek a legjobb szabályok. Iriske és a dallam óta kész vagyok. Kaparom össze magam…erős vagyok…erős vagyok…mindig erős.

Halk nesz.
Az ajtó felől.
Abban a pillanatban, ahogyan meghallottam, hogy valaki motoszkál a kilincs körül emeltem meg a fejem. Elégre nem utal éppen kemény jellemre az, ha valaki az állával támasztva alkarjait méregeti a tájat. Belegondolva, igen, elgyengültem az utóbbi percekben, de ennek megvolt az oka. Amiről nem tudnak az emberek az pedig nincs is, és meg sem történt…A többiek általában csak olyan dolgokon szoktak picsogni, hogy letört a körmük, egy nap többször vettek levegőt, mint a többi napon szoktak…ehhez, és hasonszőrű röhejes gondokkal küzdve élik a nyamvadt, semmirekellő életüket.
Felegyenesedtem.
Vártam.
Újra megtaláltak.
Két tenyeremmel a párkányt támasztva fordítottam a Hollóhát tornya felé a tekintetem, mintha azt figyeltem volna egész idő alatt. Természetesen még mindig háttal az ajtónak, kellett még pár pillanat, hogy rendezzem az arcvonásaimat, elvégre…csak kellett és kész.
Csapódás.
Hangos.
Az ajtó.
Az a bizonyos valaki megérkezett, és nem mozdult…csend volt idefent, csak a szellő halk fütyülését lehetett hallani…észrevett, biztosan engem bámult. Leszarom, nem pillantok hátra, ellenállok az emberi gyarlóság legerősebb csábítójának, a kíváncsiságnak. Mások talán már kiugrottak volna a toronyból, félve attól, hogy átok következik. Ez is milyen nevetséges, idebent minden diák pálcával próbálja megoldani a dolgokat. Komolyan, nem is attól kell félni, mikor sújt le Tudjukki, hanem attól, mikor tör ki a diákforradalom, romlásba taszítva a világunkat.
Röhej.
Az egész.

Nesz.
Halk léptek.
Azonnal tudtam, hogy egy lányról van szó, elvégre a lépteinek légies zaja elárulta. Egy fiú sokkal erőteljesebb hangokat hallatva mozog, kivétel persze akkor, ha egy ötkilós kis pöcsről beszélünk. De ugyebár, ők már a lányok közé sorolandók, így nem tévedhetek.
Mocorgás.
Csend.

Úgy tűnik, az érkező pontosan a túloldali párkánynál vert tábort magának, itt volt az idő, hogy elzavarjam. Nem akartam társaságot. Nem, nem, nem, nem és nem. Tudtam, hogy most nem fog úgy menni, ahogyan szokott…még mindig azok a gondolatok kavarogtak a fejemben. De meg kell tennem, elvégre nem szenvedhet csorbát az eleddig rólam kialakult kép. Minthogy az illető nem köszönt, így nekem sem állt szándékomban így tenni.
- Neeeeeeeeeem, meg se szólalj! Majd Merlin köszön helyetted!
Szín nélküli, gúnyos és lesajnáló szavak, mert megérdemli. Lány? És? Olyan helyre tette be, jelen helyzetben ki a lábát, ahol már tartózkodott valaki. Ilyenkor nem számít a nem, az érkezőnek kell köszönnie.
- Etikett! Alapok!
Elvéve a kezem a párkányról csúsztattam azt a bőrkabát zsebeibe, majd megfordultam, ülepem a falnak szegve. Azonnal felismertem, még akkor is, ha kettő van belőlük, a kis udvar. Apró mosollyal az ajkaim szegletében ingattam meg a fejem kicsit. A mosoly közelről sem neki szólt…vagy…nem tudom. Egy biztos, olyan, mintha mindig pont belém szeretne botlani…érdekes.

Csönd. Csönd. Itt csönd van. Az ajtó hangos csattanása után semmi sincs. Csak a szél fütyül párszor, amit nem bánok. Habár nemsokára, ha ez a szél hozza a vihart is, nem lesz kellemes itt. Sőt. Nagyon hideg lesz. Nagyon. De még van addig talán egy fél óra, vagy kevesebb. Egy kevés idő még van. Azt pedig ki tudom használni. Itt. Most. Vagy így, vagy úgy. És ennyi nekem bőven elég. Annyi, hogy ebben az áldott csendben, a hideg kőkorlátnak támaszkodva szemlélhetem az egyre szürkülő tájat. A sötétbe boruló kertet. A lassacskán el, eltünedező kviddicspálya távoli karikáit. Azt, melyet oly annyira gyűlölök, s amit Yolanda oly annyira imád. És ez is a különböző egyéniségünkből fakad. Semmi másból.
S a sötétedés látványa, ahogyan minden elhalványul, ahogyan a Nap utolsó halovány sugarai is megérintik, szinte… nem is… Ez… tökéletes.

Csak egy hang zavar meg. Egy gonosz kis hang, mely hasonlít a korábban fejembe lakó gonosz hangra. Arra, mely az őrületbe kergetett, s amiatt a Szent Mungóban kúráltak. Ám ez most más. Máshoz tartozik, és bezengi a területet. Azaz a kilátót. S valahol megnyugtat a tudat, nem az én elmém hábordott meg újfent. Mert ez, ez máshoz tartozik. Én már jól vagyok. Igazán.
A mély szavak sötét rejtelmei viszont hidegen hagynak. Megismerem a hangot, hát hogyne. A külső udvaron történtek, mikor hasonló szavakat kaptam, hasonlóan kedveseket, na meg az alkímia óra, az a bizonyos alkímia óra.
Ez a gondolat édes a számomra. Túl édes. Mindössze egy gúnyos mosoly suhan végig az ajkaimon. Ennyi a hatása. De hogy minek? Az órának vagy a szavak eredménye…? Nem tudni.

Egy pillanatig nézem a tájat, befogadom a látványt, a teljes látványt. Mintha minden részletet meg akarnék jegyezni úgy figyelem. Aztán egyszerűen lehunyom a szemeim, s megfordulok. Határozottan, egy levegővétellel, és igen, azzal a kicsiny de gúnyos mosollyal az arcomon.
A hátam a kőpárkánynak támaszkodik, miközben lassan kifújva a levegőt a pilláim is megrebbennek, s fel is nyílik a szemem, láthatóvá réve a két csillagként ragyogó íriszeim.
Az első, melyet megállapítok, mindössze annyi, hogy nem tévedtem. Mert nem tévedtem.
Sean az. Az, aki az udvaron aljas módon elvette a pálcám, s aki élvezettel várta a rettegést nálam. Aztán ő volt, ki az órát végigszenvedte.
A szó legszorosabb értelmében.
És ez számomra, ott és akkor elégtétel volt minden sérelmemért. Engem megpróbált megalázni, de nem sikerült neki. Nem úgy, ahogy akarta. De nekem ezerszer könnyebb helyzetem volt. Mert a sors és a véletlen úgy hozta.
A lábam előtt csúszott-mászott, és ez mindennél többet jelent. Mert ő szégyenült meg. Ráadásul úgy, hogy én semmit sem csináltam, mindössze jókor voltam jó helyen. Ezért kivételesen hálás vagyok Cedrah Lupennek, noha alapvetően egy felfuvalkodott, magamutogatásban szenvedő hólyagnak tartom. Érdekes, pont úgy, mint Seant is.
A Mardekár szégyenfoltja. Ez illene rá a leginkább. Aki még egy hollóhátas lánnyal se bír mit kezdeni. De ez talán annyira nem gond, már csak mert egy Delacour-ról van szó. Malfoy se tudott mit kezdeni velünk, velem és Yo-val, és Sean se tud. Nem is nagy baj ez.

- Te csak ne oktass ki! –
A hangom ostorként csattan. Keményen, határozottan, ridegen. Olyan, mint egy jól irányzott pofon. Oda-vissza.
- Főleg ne akkor, ha teljesen alaptalan. Mert az…
Rájöttem mi a bajod, Sean - egy percnyi szünet- Senki sem tud megfelelni. Senki nem elég jó…. Megnyugtatlak, én nem is akarok olyan lenni. –
Kész. Megmondtam. Se neki, se másnak nem leszek a bábja. Senkit sem fogok kényszeríteni, és senki se kényszerítsen engem semmire.
Élni és élni hagyni .
Ez a legfőbb szabály. Se több, se kevesebb.
- Remélem élvezted az alkímia órát. Én nagyon. –
Emlékeztetem a becsületén ejtett szégyenfoltra, amely nem túl jó ötlet, de… nem bírom kihagyni. Egyszerűen nem megy. Ennek a felemlegetése, nekem mindennél többet jelent. Leginkább a saját kicsinyes bosszúmat, és lélekjelenlétem visszakapását. Ez  az a bizonyos utolsó döfés… és biztos ami biztos alapon, forgassuk meg a másikban a kést. Csak, hogy még jobban fájjon neki. Mert a szenvedés ingyenes árucikk.   

.-= For You =-.


Nem mozdul.
Bámészkodik.
A messzeséget méregette, mire megfordultam…pedig komolyan azt hittem, a szavaim hatására már régen pálcát szegve fog fenyegetni, mire rátekintek. Legalábbis az általánosságban vett, idebent élő szarházi egyedek többsége minden bizonnyal így tett volna. Érdekes és meglepő volt egyszerre az érdektelensége, amit persze a legnagyobb vagyonért cserébe sem mutattam volna ki. Így csak csendesen álldogálva vártam, ha már volt olyan pofátlan, hogy nem köszönt, legalább a tekintetével kitüntet. Nem kellett túlzottan sokat várnom, gúnyos mosollyal az ajkain fordult meg, és vetette meg magát a párkány falán. A szemei, még mindig megfogtak…tartom magam hozzá, hogy jól festenének az éjjeli szekrényemen. Elvégre nem mindenki büszkélkedhet ilyenekkel. A legkevésbé sem érdekelt az arcára ragadt bárgyú vigyor, amivel engem szeretett volna frusztrálni, elvégre hova ürítsek. Vigyorog, vigyorog…nem tehetek róla, hogy ütődött a Lelkem.
Éles csattanás.
Válaszolt.

Lám csak, lám csak, valakinek de kinyílt a csipával itatott szeme. Oda ne rohanjak, aztán vissza, mert a végén még képes leszek és elfáradok. Ami pedig a legrosszabb, meg is izzadok. Az, amit mond persze mentegetőzés, mert ha egy cseppnyi értelem is szorult belé, vagy ismeri az íratlan etikett szabályokat, akkor tudja, most hatalmas feneket csinált a szájából. Kár lenne egy ilyen helyes pofikából ülepet varázsolni, de kinek mi van ínyére. Ha neki ez, hát legyen, nem gátolhatom meg benne. Aztán meg valamiféle újabb magyarázkodásba kezd, hogy számomra mi is a legjobb. Végtére is Ő már csak tudja, nekem mi lehet a jó, hiszen én Ő vagyok. Vagy hogy a kivéreztetett pékben is van ez? Elveszítettem a fonalat, mert ugye most én vagyok Ő, és Szőkének lenni nem éppen egyszerű dolog. De azért fókuszálok, fókuszálok.
- Egy világ szakadt össze bennem Drágaságom!
A kisudvaron így neveztem, hát tartsuk meg a jó szokásunkat, és vidítsuk fel egy efféle kedveskedéssel. Nem akar megfelelni, Merlinre, mikor kértem meg arra, hogy megfeleljen nekem?
- Merlinre, kiakadtam…a szépséges Véla hölgy nem akar megfelelni nekem!
Persze csak színpadiasan borultam ki, halovány mosollyal az ajkaimon…lehet sértésnek veszi. Igaz, félig annak szántam, mégis, valahogyan másképpen csengett a hangom. Fura, nem értettem én sem…talán a lelki állapotom. A laza és flegma, nem törődöm stílus megmaradt, éreztetni, én még mindig én vagyok, és nem fogok változni. Egyszerűen, ma ilyen vagyok. Cedrah mondta, hogy túl öntörvényű a jellemem, nem értem, mire gondolhatott, hogy szaggatnám szét a rohadt meggyszín kabátját.

Belém rúg.
Hát belém rúg.
Hihetetlen ez a perszóna, nem elég, hogy udvariatlan, picsog össze-vissza, még képes rám szakítani az alkímián történteket. Legyen, ha ezt akarja, akkor váltok, bár ez kissé keményebb lesz, talán pálcával fog fenyegetni…de leszarom, vannak határok. Ő átlépett egyet, hát itt az ideje, hogy megtegyem én is.
Ellöktem magam.
Nem szóltam.

Nem, nem válaszoltam semmit, egyszerűen csak ellöktem magam a párkánytól, és lassú léptekkel indultam meg Felé, kezeimet a zsebemben nyugtatva. Közismert volt rólam, hogy csak végső esetben rántok pálcát, ő már tapasztalta is. Nem gondoltam, hogy már út közben megállít valami átokkal…ha mégis, hát így jártam, akkor majd jön, aminek jönnie kell. Amennyiben nem? Úgy odasétáltam hozzá, közel, egészen közel…igen, a francos magánszférájába, mélyen a szemébe nézve a kékellő íriszeimmel.
Kihúztam.
A kezeim.
A zsebemből.
Megtámaszkodtam velük a párkányon, úgy, hogy közre fogjam Őt, ezzel még közelebb kerülve hozzá. Rettentően komoly arcot vágtam, látszott a szemeimből, hogy nem tetszett az, amit akkor kaptam…ráadásként úgy, hogy nem érdemeltem meg. Tudta Ő is, hogy nem. Biztosan tudta.
- Élveztem!
Böktem vissza a választ továbbra is színtelen hangon. Másképpen nem is ejthettem volna a szavakat.
- Élveztem, hogy a sok kötözni való marha miatt én kaptam!
Halkabb hang, ércesebb is, mint az előbb, érezhetően ércesebb.
- Élveztem minden egyes pillanatát!
Nem igaz, rohadt módon fájt, és a legszívesebb ott vágtam volna el a diáktársak torkát…de Merlinre, hogyan mondhatnám ki? Azzal gyengének tűnnék, én pedig nem vagyok az.

A megszólítás nem sértő, de nem is épp kedves. A hangnem… hagy jócskán kívánnivalót maga után. De mit várok? Az udvaron történtek… az alkímiaóra után… mindez… teljesen természetes. Sötét tekintet, sötét szavak, szigor, talán harag is. De nem érdekel. És ez érződik is a viselkedésemen, a hanglejtésemen, a mimikámon, az egész lényemen. Ha megbántottam… hát megbántottam. Ő olyan, aki megtorolja. De a sértett önérzet nem elég ok. Nem lehet elég ok. Én már csak tudom.
Hányszor, ó hányszor kapartam volna ki egyesek szemét. Mert kinéztek, mert megszóltak, mert kirekesztettek, mert megkeserítették az életem. Mégsem tehettem semmit. Meg volt kötve a kezem. És a szabály az szabály. Bár van aki előszerettel lépi át. Sean is biztosan ilyen. Ő is pont ilyen.

Veszélyben kellene éreznem magam. Pont mint a kis udvaron. De nem félek. Ott sem, csak talán a pálca miatti aggodalom tűnhetett annak. Most viszont szemernyi ok sincs. És valószínű nem is lesz. Mégis, a másik csak áll, köpködi a sértett férfiúi hiúságából áradó szöveget és közben les, mint a fenevad. Várja az áldozatot, na meg a megfelelő pillanatot. Én pedig némán figyelem. Nem érzek semmit, teljes a semlegesség, csak az a gunyoros kis mosolykezdemény ül arcomon, mely arra hivatott hogy a másikat bosszantsa. Több kevesebb hatással persze. Mert nem rajtam áll a dolog. Ó, dehogy.
S mire egyetlen egyszer elpislantom magam, észre is veszem, elindult.
Felém.
Szívem egy leheletnyivel gyorsabban ver, de önuralmat parancsolok. Ez jó, ez megy, már évek óta. A kontroll sok mindent old. A feszültséget is részben. De most nem tudom, mire számítsak. Ha pálcát ránt… én sem leszek fegyvertelen.
De a hangos, siető léptek közben nem tűnik fel semmi a másik kezében. Így az én pálcám is nyugodtan lapul a helyén.
Nincs értelme fölöslegesen hadonászni. Átkot sem akarok szórni. Ha ide jön, hát ide jön. Nem ijedek meg tőle. Úgy, ahogy eddig sem tettem.

Elég volt egyszer feltennem a kérdést. Máris megkapom az a választ, amire nem számítottam.
Hogy élvezte. Élvezte.
Ezt mondta, ezt és nem mást. És meglep. Tényleg nem erre számítottam. Pontosabban igen, de nem teljesen ilyen formában.
Közel van, nagyon közel. Két karja mozdul, s erre a kezem egy pillanatra, egy fél pillanatra megfeszül. Majd enged is, látva, hogy nem hozzám ér, csupán a kőkorlát kemény falán támaszkodik meg. Közrezárva engem. Mostmár a külvilágtól ő választ el. Az ajtótól. A többiektől. És ez… szokatlan. Nem szigetelem el így magam. A nyámnyila szerelmespárok szoktak begubózni, és ha valaki berontana ide, biztosan félre is értené a helyzetet. Csak mert két ember egymással szemben áll és farkasszemet néz. És várja a végítélet döntését… melyikük is nyer.
Nem tudom mi okból, de megadom magam. Egy percig fonódik össze a két kék tekintet, majd én hajtom le a fejem. Ok nincs, egyszerűen hagyom most az egészet a fenébe. Minek ez az ellenségeskedés végtére is? Minek ez az egész kakaskodás? Jobb dolgom is van, mint a szópárbaj és a másik idegein való táncolás.

- Örülök. Akkor ez esetben gondolom mások büntetését is örömest vállalod. –
Karjaimat összefonom magam előtt. Egyszerű távolságtartás, semmi több. S mégis, ez is jelzi, szeretném, ha elmenne. Ha jó messzire elmenne, vagy hagyna engem elmenni. Bárhogy legyen. Igazából nem is várok választ a szavaimra. Gorombák, ismét, újfent, megint, de ezt már csak a másik váltja ki belőlem. Mert az ő állítása hazugság. Hazugság a javából. Ő viszont szenvedi akar vagy szeret, vagy egyszerűen csak önmagának sem vall be semmit. Hát tegyen úgy. Én viszont mosom kezeim, hisz semmi vétkem nincs. Mindössze talán annyi, hogy rosszkor vagyok rossz helyen. Egyre többször.
A kezeim végül feloldják a bűvös béklyót, mellyel is megpróbáltam öntudatlanul némi személyes teret kialakítani magamnak, s egy könnyed mozdulattal legyintek. Megpróbálom elhessegetni ezt az egészet, a szavaimat, a szavait, a viselkedését, a viselkedésem, a sértettségét, a sértettségem, az önzőségét, az önőségem.
És ennyi elég is lenne talán, de nem nekem. Így könnyeden lököm el magam a faltól, s a vállánál fogva határozottan de csak annyira erősen hogy érezze mit akarok tolom meg. A kezek remélhetőleg elengedik a falat s én szabad utat kapok az ajtó felé. Ha nem…. Hát akkor marad a sípcsonton rúgás… vagy más egyéb kényes testrészek rovására mért ütések sorozata.   

Várok.
Őt nézem.
Megadja magát.
Mindenre gondoltam, tényleg minden egyes momentum végigszaladt a fejemben, miféle végkifejlete lehet annak, ha közrefogom, és teljességgel elzárom a külvilág, és menekülési utak elől. Mert levetítve vadra és vadászra a dolgot…ha az űzöttet közrefogják, vagy sarokba szorítják, azzal csak növelik a feszültségét, és a haragját. Nem kifizetődő. Nem mintha megijedtem volna a dologtól, hiszen maga a szó ismert volt számomra, az érzés azonban annál kevésbé. Mindenki mondhatja, hogy hülye vagyok, ha nem félek…de egyszerűen nincs mitől tartanom. Az alkímia esete? Egy szemernyi aggodalom nélkül markoltam rá arra a szaros kilincsre, tudva azt, hogy nem lesz leányálom, amit kapni fogok. Elvégre ott volt az ajtón az írás, amely figyelmeztetett…én láttam, mások nem. Micsoda furcsa fintora az életnek, hogy ennek ellenére mégis én kaptam meg azt, amit a többieknek kellett volna. De nem érdekelt, mert tudtam, rengeteg időm van még törleszteni feléjük. Rengeteg. Mindenki meg fogja kapni, egyesével, szépen lassan, idejében. Szenvedni fognak, és én élvezettel nézem majd végig a kínjukat.
Felemeli a tekintetét.
Megszólal.
Őt nézem.

Hát hogyne vállalnám mások büntetését is, elvégre én vagyok az egész iskola segélyszolgálata. Az ember, aki mindent elvisz mások helyett. Hülyének néz? Nem hiszem, az előbbi megnyilvánulása, az, ahogyan jelezte, feladja…aztán összefonta a karjait. Mind jelzés értékkel szolgált, olybá festett, valamilyen szinten talán fél tőlem. Ennyire mély benyomást tett volna rá az a másfél találkozás? Az udvaron, és az alkímián? Érdekes, Róla nem gondoltam volna, hogy ennyire hamar felad egy küzdelmet. Talán van valami baj, amiről nem tudok, amiről nem hallottam a sok mocskos pletykás barom révén. Hiszen eleddig soha nem foglalkoztam Vele, de ez igaz általánosságban az iskola összes tanulójára. Leszarom mindet…barmok egy rakáson. Az iskola pedig a karám, én a pásztor. Pont. Most mégis, kíváncsi voltam. Rohadt emberi gyarlóság…gyengeség…fúúúúúúúj. Utáltam magam, amiért egyáltalán a gondolat felmerült a fejemben…de a testvére is elég értelmesnek mutatkozott a Fúriánál a beszélgetés javától. Ikrek, csak nem estek messze egymástól…bár, ha az öltözködést nézem, akkor…

Megmozdult.
Elengedte a karjait.
Egy legyintést követően kelt fel a faltól, és ezzel annyira közel került, hogy a tekintetünk között már alig maradt levegő. Átkozott női praktikák…átkozott. Tudom, nem volt semmi ilyesmi az egész mozdulatsorban, de ahogyan néztem a szemeit, és megéreztem az illatát, valami kattant bennem. David sokat acsargott arról, hogy egy villanás alatt meg tud változni az ember, ha nőről van szó…Kiröhögtem, mindig kiröhögtem. Most pedig itt állok, és rám is lesújtott ez a szar…Miért most? Miért Nála? Megőrülök, de hűvös marad a tekintetem. Annak kell maradnia, elvégre mást nem is tud kifejezni.
A keze hozzámér.
A vállam.

Óvatos mozdulattal próbált arrébb taszítani, jelezvén, számára véget ért a beszélgetés, és menni szeretne. Esetlegesen azt, hogy én húzzak el a kilátóból, de minél hamarabb. Eszem ágában sem volt elmenni…és…nem, ez nem lehet. Nem, nem, nem, nem, nem, nem, nem. Merlinre, nem akarom, hogy elmenjen, mert érdekel.
Nem mozdulok.
Rápillantok..
Mélyen a szemébe.
Tudom, hogy feszítem a képzeletbeli húrt, de mindig is ilyen voltam, nem fogok megváltozni soha. Öntörvényű, noha mára azért kissé visszafogottabban, mint annakidején, de öntörvényű. Ez pedig így van jól. Vártam, ameddig éreztem, hogy várhatok…és figyeltem, nem mozdultam meg. Aztán amikor már tudtam, lépne, hogy elengedjem, emeltem meg a jobb kezem, és engedtem a törzsem mellé. Másoknak hagytam volna, hogy mellettem, összehúzódva sunnyogjanak el, megalázva…nála akaratlan, de kiléptem oldalra, hogy ne érezze ezt. Tudja, egyenrangúként kezeltem…érdekes volt átélni, gyermekkoromban történt velem ilyen utoljára. Az pedig nagyon régen volt már, az érzést is elfeledtem.

Megindult, és én csak bámultam utána…a másodpercek mintha lelassultak volna, és minden egyes pillanat az örökkévalósággal vált egyenlővé. Volt időm változtatni, mielőtt az ajtóhoz ér.
- Maradj!
Na persze, mi más jöhetett volna ki, mint egy „maradj”. Valószínű, hogy egy ilyen utasító szóra megáll, és azonnal megfordul. Ilyen helyzetben sem voltam még soha…de a hanglejtésből éreznie kellett, hogy ez közel sem parancs, mindinkább valami kérésszerűség. Legalábbis afféle…afféle…nem tudtam, mit fog tenni, vagy, ha marad, akkor én mit fogok tenni. Hihetetlen…

Mennék. Persze hogy mennék. De nem enged. Egyszerűen nem enged.
Egy test, egy akarat, s megint a néma vita. Ugyanaz, mint eddig.
Ő vagy én? Melyikünk az erősebb… az elszántabb… az akaratosabb… Ez rejtély. Olyan, melyet nem igazán lehet, sőt egyáltalán nem lehet megválaszolni. És nem is kell. Épp ezért szép az egész. Próbálgatjuk  és keressük a határokat, a másik tűrőképességének a legjét és várjuk, mindebből mi sül ki. Félek, semmi jó. Mert mi lehetne?
Igazából erre sem tudom a feleletet. Mindössze azért, mert nem ismerem Őt. Se a gondolkodását se az eddig vele történteket… semmit. Csak egy arc, egy név a sok közül, de valami oknál fogva kitűnik. Nem úgy mint mások, de Ő is kitűnik.
Talán aggasztania kellene ennek a ténynek, mégsem érdekel. Én közönyös vagyok. Ő is az. Nincs ebben sem semmi kivetnivaló.

Elég mindössze az érintés, s a némi erő a karomban, hiszem naivan, hogy eltoljam. A szabad út kecsegtet, vár. És akarom. Akarom. Ő viszont nem. Mert eltelik egy fél pillanat és semmi nem történik. Semmi a merlinadta égvilágon. Pedig reméltem, van annyi esze, hogy ne folyamodjak durvább és kegyetlenebb módszerekhez. Mert az neki fáj a legjobban és nem nekem, noha némi bűntudat mardossa majd Jég Szívemet. Vagy nem fogja, de ez már nem Őrá tartozik, sokkal inkább rám.
S magamban már tervezem az első rúgást. Gyűjtöm az erőt, összpontosítok, és kivárom az alkalmas percet. Tudom, az időzítés a legfontosabb. Semmi más. Mert ha eltalálod a megfelelő szöget, és a kellő energiát is belefekteted a lesújtani készülő csapásodba, az sem okoz akkora fájdalmat, mint amit a váratlanság. Az olyan energiát is fel tud szabadítani, amit nem is sejtesz önmagadban.
Mire viszont elszánom magam, addigra a kéz elengedi a szürke párkány peremét, s a kar lágyan hullik tulajdonosa oldalához, nekem kijárást adva az ideiglenes fogságomból.
És ismét szabad vagyok. Nem is kell több. Megkaptam, amit akartam. És elégedett vagyok. Bár ezt így nem állítanám. Ettől függetlenül mégis ellépek a másik mellett, aki meglepő módon követ, pontosabban mintha figyelne mindenre. Hiszem, hogy ez nem véletlen, mert semmi oka nincs erre a gesztusra, ahogyan sok másra sem volt eddig.
Ennek a jelentésén nem gondolkodom. Kezdem megszokni, hogy jobb az édes tudatlanság néha. És ez teljesen furcsa pont tőlem. Aki szinte álladóan éjjel és nappal csak a könyveket falja és magolja az anyagot. Ám az emberi lélek búvárává sosem akartam válni, s ezt a hőn áhított kegyetlen szakmát inkább másnak tartom. Jobb neki, jobb nekem.

Az ajtó sötét mivolta kecsegtető reményként villan fel a tudatomban. Nincs is okom habozni. Egyszerűen csak elindulok, és nem állok meg. Egyenletes, nyugodt léptek, felszegett fej, és egyenes hát. Mint mindig. Nálam ez a természetes. Noha úgy hathat, hogy pont Sean előtt akarok felvágni, vagy megmutatni magam, de ennek semmi köze sincs ehhez. Meg sem fordul ilyen a fejemben, sokkal inkább az, hogy mikor hagyom magára ezt a tohonya tuskót, aki csak megkeseríti mindenki életét és felzaklat minden normális vagy annak tűnő embert.
Csak egy karnyújtásra van a kulcs az egész beszélgetésünk végkifejletének, mikor egy szó hasít a levegőbe.
Aztán síri csönd, melyben csak a szél neszezése zavar bele. A lépteim is elhallgatnak. Már nem rohanok a külvilágba. Már… nem. Nem Sean miatt. De nem is a kíváncsiság vezérel. Valami más, melyet nem tudok nevén nevezni. És inkább ez késztet arra, hogy megtorpanjak pont akkor, mikor már végre döntést hoztam. Egy szó, mely mindent megváltoztat.
Némán fordulok meg, s tekintetem a kék íriszeket keresik. Meg is találják. És csak közömbösséget olvasnak ki. Meg talán némi halovány szikrát is, mely semmit sem jelent különösebben és egyszerre mindent.
Nem értem. Egyszerűen nem, de akarom. Ezért maradok talán… Ezzel hitegetem magam. Csakis ezzel. Leginkább, mert mással nem tudom.

- Ugyan miért tenném? –
Csak a kezem kell kinyújtanom, és a hűvös réz kilincs simulna bele megadóan. Korábban viszketett az ujjam érte. Most mégse akaródzik megfogni annyira. Talán épp azért, mert elérhető. Könnyen elérhető. És nincs semmi kihívás az egészben.
Nem én keresem a bajt, de az is biztos, lényegesen megnehezítem önmagam sorsát. Bár ezt nem kellett véka alá rejtenem.
Egyelőre nem megyek. S ebből kifolyólag nem tudom mit is kellene csinálnom. Lassan viszont rájövök; semmit. A kezem végül a csípőmön talál átmenetileg nyugalmat a kilincs szorítása helyett, miközben a jeges égszín tekintetek újból és újból megpróbálják a lehetetlen. Kiolvasni a másik, hozzá hasonlatos csillagszerű íriszekből a választ. A választ. Mindenre.

.-= Neked =-.


Megállt.
Megfordult.
A szemembe nézett.
Három szót ejtett ki, ami jelen helyzetben jogosnak volt felróható a számlájára, hiszen minek maradna egy olyan emberrel, akit érezhetően nem igazán szívlel? Talán még finoman is fejeztem ki magam…csupán a miértet nem értem, elvégre soha semmi rosszat nem tettem ellene. A kisudvaron való találkozás? Ugyan már, hiszen ő csavarta a gyomromnak a közel hatszáz oldalas könyvet annak fejében, hogy megmentettem az életét. A visszavágás természetes és jogos volt a részemről. Az alkímia óra? Ahol elszenvedtem az egész szaros csapat helyett egy kellemes kis kínzást? Valóban, van mit felhozni ellenem, elvégre én voltam a hibás mindenütt. Felcsapott bennem a szikra, miközben ezek a gondolatok végigszaladtak a fejemen, de ahogyan érkezett a tűz, úgy aludt el. Nem értettem miért, más esetében ezt itt és most a fejéhez vágtam volna. Teszem hozzá gyorsan, nem a legszebb modorban és stílusban. Azt sem tartottam volna kizártnak, hogy helybenhagyom. De…egyszerűen…nem…nem vitt rá a késztetés. Álltam, és őt figyeltem, az egész lényét mustrálva. Nem kéj sóvárogva, nem hivalkodón, csak fürkészve a mozdulatait. Apró, ámde kecses libbenés Tőle, ahogyan a kezeit a derekára fűzte. Nem mozdultam továbbra sem, az arcizmaim sem rezzentek. Tudtam, hogy mondanom kellene valamit, elvégre én kezdeményeztem…ezt most én. Az, ahogyan figyelt, ahogyan a szemeimet méregette, az iskola férfiállatai a helyemben valószínűleg már elolvadtak volna, és úgy kellene felmosni a nyálas cseppjeiket a padlózatról. Rühes barmok.
Magabiztos tekintet.
Halovány mosoly.
Oldódtam.

Bármennyire is hihetetlen ezt átélni, de valahogyan elszálltak egy pillanatra a Nagybácsiról fejemben kavargó nyomasztó emlékek és érzések. Helyüket egyfajta megmagyarázhatatlan, eleddig soha nem érzett valami vette át. Zavart a tudat, hogy nem tudtam, mi történt velem, és történik jelenleg is. Azt nem mondanám, hogy nyamvadt egy érzés, merthogy éppen az ellenkezőjéről volt szó.
- Mert kíváncsi vagy, és mert maradni szeretnél!
Érces és magabiztos hang zendült, jelezvén, nem vagyok elveszett ember. Soha nem is voltam, és soha nem is leszek. A mondat? Ez az igazság, ennek kell lennie, még akkor is, ha magának sem meri bevallani. Hiszen, ha menni akart volna, már csak annak a hatalmas rothadó ajtónak koptatnám a pofám. De maradt, mert egyszerűen hajtja a francos kíváncsiság. Nem akarom tovább magyarázni a miértet, azt, hogy miből vontam le ezeket a következtetéseket. Éreznie kell, hogy igazam van…ha nincs, hát legfeljebb egyedül maradhatok idefent a gondolataimmal.

Megfordultam.
A párkányra tenyereltem.
Újfent esélyt adtam a számára, hogy távozzon, ha szeretne, elvégre semmi sem kötelező. Minthogy nem hallottam mozgolódást, így megszólaltam, miközben a lassan szürkébe boruló égboltot, valamint a narancs és piros színben úszó horizontot szemléltem.
- Mi szél hozott fel ide? Remélem nem egy újabb mélyre szántó gondolat!
Éreznie kellett a hanglejtésből a valamelyest humorosabb vonulatot. Másrészt, ezzel is tudatni akartam Vele, hogy megmaradt bennem az emlékkép, amely az első találkánkat festette.
Hátrapillantottam.
A vállam felett.

Továbbra is halovány mosollyal az ábrázatomon, ám némi kacér csillogással a szemeimben pillantottam rá, majd ismét előre. Érdekelt, hogy odalép-e mellém beszélgetni, vagy távolról szemléli majd az eseményeket. Nem tudtam, mi fog történni, most először nem terveztem előre…csak hagytam, hogy alakuljon valahogyan a dolog. Furcsa volt, és nehezen ment…de ment, mert akartam, hogy menjen…

Van, ami gyenge próbálkozás. Van, ami lehetetlen. És most e kettő ötvöződik, mikor megpróbálok Sean tekintetéből olvasni. Mert mégis megpróbálom a lehetetlent… azaz kiigazodni rajta. De ez közel sem olyan egyszerű.
Hisz egyik pillanatban eltaszít magától, míg a másikban kér. Kér. Azt kéri, maradjak. De minek? Hogy újból célponttá válva szórja rám a szemrehányásait? Nem vagyok őrült. Nem teszem ki magam szándékosan annak, hogy még többször belém rúgjanak. Inkább felállok és visszarúgok. Most megpróbáltam rúgni pont belé. De… ő ügyes, és inkább kicselez. Sőt, mindennek tetejébe összezavar. Egy fél szóval habozásra késztet, minek köszönhetően ismét sérülékeny leszek, s nem tudok ellenállni az ő újabb támadásainak. Mivel a csillogó szemei szinte teljesen belém látnak. És a mosoly… biztosan a kétkedésemen, a tanácstalanságomon röhög. Vagy mindezt beképzelem? Már nem tudom…

- Nem vagyok kíváncsi. Mire lennék…? Rád? –
Kap egy választ a válaszra. S az a feltevés, hogy kíváncsi vagyok, röhejes. Elég jól ismerem őt ahhoz hogy tudjam, nem akarom jobban megtudni milyen ember is valójában. Mert ha van egy lény a földön, hát ő az a szörnyeteg. De persze ez első ránézésre tűnik csak így. Ettől eltekintve… nem akarom jobban megismerni. És megvan az okom rá.
Tudom, milyen Yolanda. Tudom, milyen Fleur. Tudom, milyen Gabrielle. Tudom, milyen Beni. És ennyi tökéletesen elég. Mást nem akarok ilyen jól ismerni. Mert úgyis csalódást fog okozni. Minden téren.
- A maradás meg erősen kétlem…-
Hunyorítom össze a szemeim, miközben Seant figyelem. És most vallom be igazán magamnak, tényleg nem tudok kiigazodni rajta. S mindössze egy-két lépéssel itt hagyhatnék mindent, de… nem tudok. Olyan ez az egész, mintha a másik vonzana, mint a mágnes. Egyszerre húz magához és taszít el, s te nem tehetsz mást, csak mint egy darab fa, sodródsz az árral. Mert hiába is küzdesz… elnyel az hömpölygő örvény és nincs tovább.

Egyetlen pillantásom alatt már csak a srác hátát látom, s a szavait… Ami már megint ugyanolyan, mint eddig. Minek volt hát tényleg az a maradj? Hogy legyen egy ember, akit bosszantson?
Nem. Nem leszek a játékszere. Nem. Ne is álmodjon róla.
- Ó, azt hittem eddig a szőke libák kategóriájába tartozom, akiknek köztudottan csak akkor van két agysejtjük, ha terhesek… -
Vágok vissza éles hangon, és felszegem a fejem. Egy lépéssel sem megyek közelebb, de ez nem véd meg attól, hogy a fiú tegye meg helyettem a távolság eltűntetését.
- Tehát nem lehet se mélyen szántó gondolat, se más… nemde? –
Igen, elérte, hogy bennem is felmenjen a pumpa. S ismét előtört az igazi énem. Az az igazi, elfeledhetetlen jeges viselkedés, amiért megkaptam a mindenki által hőn szeretett jelzőt…
…Yvette Delacour,
                         ... a Jéghercegnő…

Válasz.
Rideg.
Hűvös.
Nagyon sokan vannak ebben a nyüves életben, akik azt vallják, hogy a remény hal meg utoljára. Hülyeség, talán a legnagyobb, amit valaha kiejtett valaki a száján. Nem érdemelne mást, csak egy alapos verést, addig, amíg mozog. Elsőként hullik el, és nem marad mögötte más, csak a lehetetlen, az üresség. Úgy festett, valami ilyesmibe vágtam bele a fejszém, amikor megpróbáltam apró humorral fűszerezni az amúgy igencsak ellenségesnek induló beszélgetést. Soha nem ment nekem a poéngyártás, mert egyszerűen nem tartozott az én műfajaim közé. Erre ma tökéletes választ kaptam, és az élet újfent bebizonyította, nem szabad kimozdulni abból a világból, amit felépítettem. Nem szabad meghazudtolni saját magam. Ennek ellenére még mindig úgy voltam vele, hogy szeretném, ha maradna. Persze ezt így, ebben a formában kimondani, nagyon…nagyon…nagyon nehéz. Nem voltam benne biztos, hogy egyáltalán sikerülne-e…elbukni pedig mindennél jobban utálok. Az emberbe belerögződnek az évek alatt megszokott dolgok, és nekem eleddig soha nem kellett kérnem. Mindig csak kaptam, és elvettem. De ez a valami, amit nem tudok megmagyarázni, nem így működik. Tudom, hogy nem…nem ennyire egyszerű.
Álltam.
Vártam.
Hallgattam.

Igen keményen fejtette ki, nem kíváncsi se rám, se semmi másra, ami velem kapcsolatos. Ilyet sem éreztem már réges-régen, de meg kell mondanom, szarul estek a szavak. Mintha minden egyes kiejtett betű egy apró tű lett volna, amely a bőrömbe mélyed. Nem értem, miért? Elvégre nem kellett volna, hogy így legyen, hogy így érezzek. Talán amiatt volt, amin a beszélgetésünk előtt merengtem…talán még mindig bennem motoszkáltak a Davidről való elmélkedés képfoszlányai. Pedig nem szabadna, mert jelen helyzetben csak összezavartak. Ez pedig nem a legjobb pillanat arra, hogy gyengének, és sebezhetőnek mutatkozzam…főleg előtte. Ez lehet a magyarázat…ennek kell lennie…mert, ha nem, akkor…csak ez lehet.

Éles hang.
Visszavágott.
Abban a pillanatban, amikor felcsattant a hangja, és keményen visszavágva engedte szabadjára a gondolatait, és érzéseit, hátratekintettem. A hangsúly, amivel megpróbáltam humorizálni, érezhetően nem azt a hatást fejtette ki, amit szerettem volna. Nem ment…soha…soha…erre pont most próbáltam meg, egy fontos helyzetben. Áldom a saját baromságom, de már nincs visszaút. Itt és most vagy lépek, és átzökkenek egy másik világba a szeme előtt, vagy hagyom az egészet, és magam maradok. Támadva. Pusztítva. Visszavágva. De…biztosan az lennék én Vele szemben? Rohadt egy érzés, amikor az ember azt sem tudja, mit tegyen, és miért tegye. Egyszerűen csak érzi, hogy meg kell lépni, mert…egyszerűen meg kell és kész. Így vagyok most én is. De azzal, ha megteszem, és elfordul, gyengének fogok tűnni…egy szaros kis mihaszna alaknak. Az pedig nem én vagyok, nem voltam, és nem is akarok lenni. Mégis, valami, itt legbelül késztetett, hogy ne rivalljak rá…pedig…nem, de nem és nem. Ismeretlen vizekre eveztem, és ki akartam keveredni, mindegy hogyan…csak vissza abba a mederbe, ahol eleddig tengettem az életem.
Megfordultam.
Elrugaszkodtam.
Lassú léptekkel indultam meg felé, kezeim a testem mellett ringatva, egyértelműen jelezve, semmi ártó szánék nincs a háttérben. Elkomolyodott tekintettel sétáltam felé, mert nem volt min mosolyognom. Jelen helyzetben éreztem, hogy nem fog pálcát rántani, noha egyértelműen dühös volt, a hangja erre engedett következtetni. Amennyiben mégis, hát akkor sem torpanok meg, amíg oda nem érek Elé, talán fél lépésnyire megállva Tőle.
Belenéztem.
A szemébe.
Mélyen.

Vártam pár pillanatot, kíváncsian, vajon megszólal-e, vajon tesz-e valamit. De nem történt semmi. Jól tudtam, hogy nem húzhatom a végtelenségig a helyzetet, mégis, vártam, ameddig éreztem, hogy várhatok. Amikor elérkezett a pillanat, megszólaltam…magam sem tudtam, mit fogok mondani…egyszerűen csak jöttek a szavak, és a mozdulat. A mozdulat, amit soha nem gondoltam volna, hogy megteszek.
- Rossz volt a kezdet kezdete! Rossz volt a folytatás! Nem szeretném, ha a vég is az lenne!
A mondatot követően megemeltem a jobb kezem, és megérintettem az ujjaimmal az Ő ujjait, kissé emelve azokon. Elhúzza? Igen, valószínűleg ezt teszi majd…de Merlinre, most először a négy és fél évem alatt megpróbáltam kedvesebb lenni, mint szoktam. Miért? Válaszokat kerestem a miértre…meg akartam találni azokat. Talán tudta, mik azok...esetleg Ő maga lett volna a válasz?
- Maradnál?
Az legelső „maradj” utasítóan is hangozhatott…ez már egyértelműen egy kérés volt…szokatlan, és furcsa, de megtettem. Most először…

.:: Neked ::.

Csak állok, hisz mást nem tehetek. Mindössze állni, és várni, mit akar a másik, s közben találgatni, hogy hogyan is juttatja az értésemre mindezt. Mert Sean kész rejtély nekem. Soha, soha de soha nem érdekelt senki sem. Az összes diáktársamat jelentéktelen senkinek tartottam, még a tanáraim is pusztán a tananyag miatt érdekeltek. De ez a srác? valahogy?
Ő más, mint az eddigiek. S eddig életemben Ő a második? Luc után?
Ők ketten lennének csak? S ilyen hamar egymás után?
Lehetséges ez?
A kérdésre adott válasz nagyon érdekel, még annak ellenére is, hogy meglehet ?sőt biztos- nem tetszene annyira, mint amennyire várom. Mert várom. Várom. Várom.

S elég a szemek összhangja, a szavak ellenségeskedése, a pillanat varázsa vagy más egyéb is, hogy kiforrjon valami, amit a bensőm egyik része óhajt, míg a másik sikoltozva menekül előle. Hisz egy lépés, majd még egy, s ennek köszönhetően a Mardekáros egyre közelebb és közelebb kerül. Mindez szintén kettős érzelmeket vált ki. Félelmet, és haragot, meglepettséget és érdeklődést, bizonytalanságot és eltökéltséget?
Nem adom meg magam, nem leszek a játéka, nem dőlök be a hamis szavaknak, és legfőképp átlátok rajta. Kijátszom, átvágom, úgy, ahogy szoktam, mert senki nem ismer s mert senki sem tudja, milyen is vagyok én igazán? Így mindenki más képet alkot rólam, leginkább a szívtelen-dög jellemét kenik rám. Egészségükre.
Akarom, hogy Ő is csak ezt lássa.
Akarom, hogy utáljon.
Akarom, hogy jobb legyek előtte, úgy mint mindenki előtt.
A megérinthetetlen, meglephetetlen, megközelíthetetlen Delacour lány. Talán tényleg az is vagyok. Mégis? akad ellenpélda? Luc, a kivételezett?

Semmi ártó szándék, semmi csel, amit már megszoktam. Talán nem akar sarokba szorítani? Ó, dehogynem. Csak most jobb fegyvereket választott. A szavakat.
Eggyel nem számolt csupán? én sem vagyok elveszve azok terén. Mert ?lefegyverzésem? az udvaron csalás volt. Szimplán bosszú. Az előző kis jelenet pedig bebizonyította a pletykát? gyűlölöm, ha hozzám érnek. Kivéve talán Yolandát. De neki sincs túl gyakran megengedve az ölelgetés. Mert? ha erre van szüksége, hát ott van az egyik barátnője. És kész. Engem hagyjon békén.
Persze arra jó mindez, hogy mentsem magam. S most tudom, a szavai sokmindent takarnak majd, mégsem leszek közvetlen veszélyben. Mert a kommunikáció nem oly nagy mértékbe gyengeségem, mint az érintkezés másokkal. Fura, de tényleg így van. Például egyenesen tanítani kéne, hogyan intézek el koszos kis alsóévest, aki megpróbál a bizalmamba férkőzni, vagy szerelmes érzelmeivel bombáz. Még a húgom is megirigyli, bizony. Más meg csak véletlen szemtanúja lehet a dolognak, mivel nem híresztelem. Ám eme merlinadta tehetségnek köszönhetően a legnagyobb angyali nyugalommal várom? várok mindent.

Meg is kapom a magamét kedves bájos és figyelemfelkeltő köntösbe bújtatva mindezt, jelezvén a dolog nehezebbik énjét, s mindazt a tényt, hogy kivel is állok szemben. Mintha egy percre is elfeledtem volna! Dehogy? elvégre a kék szemekbe fúrva tekintetem hallom a két mondatot, melyből egy már elhangzott nem sokkal ezelőtt kicsit másképp.
Maradnál?
Mennyivel is másképpen hangzik. Mennyivel? érzelmesebb. Vagy csak ez is kitaláció? Bebeszélek itt magamnak egy csomó alaptalan dolgot, hogy aztán megint pórul járjak. Yvette, Yvette? sosem tanulsz a hibáidból.
Bár hiába dorgálom magam, tudom, válaszolnom kell. Kell. Muszáj. S már nyitnám a szám. Nem többre, mint egy egyszerű visszavágás, még egy pofon a másiknak, csak úgy búcsúzóul. Mert menni akarok. Két perce is akartam, és ezt még a maradnál se tudta teljesen megváltoztatni, noha kicsit megrengette a szilárd elképzeléseimet. Mindössze épp csak egy kicsit.

Veszem is a mély levegőt, hogy az ügyes gyorsasággal megrezegtetve a hangszálaimat szavakat csikarjon ki belőlem, közel sem kedveseket, de legalább hasonló kaliberűeket, mint amelyeket én kaptam az imént. S mindez meg is történne, hisz nyitnám is a szám, mikor hozzám ér valami meleg, puha?
Kell egy fél pillanat, mire rájövök, az ujjaimat nem valami, hanem valaki érintette meg, csak úgy, semmi előrejelzés nélkül. S ez mélyen fölháborít. A hideg is kiráz emiatt az egyszerű kis emberi gesztus miatt, egyenesen a fejem búbjától a lábaim, minden porcikámat átjárva. Ez? túl emberi. Nemcsak a számomra? Sean részéről is. Pont Tőle? Pont Ő? Itt? Most?
Mit akar elérni ezzel?
Bosszantás. Egyszerűen élvezi, ha zavarba hozhat, ha szórakozhat. Tudom, de mégsem vagyok eléggé talpraesett? bezzeg Yolanda már rég lerendezte volna.
Az ujjaim könnyeden siklanak ki az őket tartó kéz közül, hogy ismét az oldalamhoz hullhassanak, hiába érzem még az előző határozott, de nem bántó fogást rajtuk. Egyszerűen nem veszek róla tudomást, mert így könnyebb. Így csak Rá tudok koncentrálni, s nem tud ennyivel megzavarni. Vajon egy-null nekem??

- Sajnálom, ha nem tetszett? a vége sem fog? -
Közlöm ridegen, sötét fénnyel a szememben. Nem harag ez, nem is bosszú, inkább csak lenézés, és a szimpla utálat. S míg egyik részem többet kíván, a kezem szinte könyörög vissza az ujjak érintésébe, addig a nemesebbik, a nagyobb részem, aki ezer éve velem van már nem engedi mindezt, sokkal inkább a tekintélyre alapozza a szituációt.
- Már mondtam, nincs okom, hogy maradjak. Javíts ki, ha tévednék? -
Szavak. Kegyetlenek, de igazak. Eddig a magányt kerestem. Mellette mást találtam. De nem akarom ezt tudomásul venni. Akár jó vagy rossz. Még nem akarom meglátni ezt. Még nem.

Elhúzta.
A kezét.
Az a pár másodpercnyi valami, amíg az ujjaim az Ő ujjait érintették?érdekes volt, és szokatlan egyszerre. Kettős érzéseket kavart fel bennem. Az egyik énem, amelyet már hosszú évek óta elnyomásban tartottam, szinte üvöltött, hogy engedjem?engedjem?engedjem megtörténni. Kell valaki, mert egyedül nem lehet végigcsinálni, egyszerűen lehetetlen. A másik énem pedig az előzőt fojtogatta, és azt bizonygatta, elég vagyok magam is, senkiben sem bízhatok ebben a nyüves életben. Mindenki ellenség, mindenki a vesztemet akarja. Dominált, mindkét fél dominanciát akart, és a saját igazát érvényre juttatni. Nem tudtam, merre húzzak, most először voltam úgy vele, hogy el kellett merengenem, melyiket válasszam. Soha, mióta David meghalt, soha nem hallgattam az elsőre. Talán csak Cedrah és Iriske esetében. De az más, teljesen más, mert családtagokról van szó, nem pedig idegenekről. Egyszerűen nem találtam a magyarázatot, annyira spontán érkezett az érzés, vagy nem tudom, minek is nevezhetném. De mielőtt elhúzta volna a kezét, éreztem, hogy megremegett. Ez pedig az a fajta remegés volt, ami a másikkal akkor történik, ha ki nem állhatja az őt érintőt. Kirázta a hideg. Nem csodálkozom a dolgon, elvégre eléggé erőteljesnek mondható pletykák keringtek az iskola falai között rólam, arról, hogyan teszek rendet magam körül. Arról, mennyire nem tanácsos egy helyiségben tartózkodni velem. Róla is hallottam már egyet, s mást, még akkor is, ha az ellenkezőjét állítottam volna, ha rákérdez. A Jéghercegnő. Kezdtem ráébredni, miért is. Én barom, pont az Ő esetében kellett megtörténnie, hogy odabent valami megtörik, és az eddigi, mások szerint kegyetlen jellem csorbul valamelyest. Pont az Ő esetében.
Lepillantottam
Aztán vissza.

Egyenlítette a számlát, azt, amelyet az udvaron szenvedett el. De még most is azt vallom, az életét mentettem, Ő pedig kegyetlenséggel hálálta meg. Tudom, hogy vissza kellene vágnom, az a bizonyos fojtogató énem követeli is, akarja, mindennél jobban. Ki akar robbanni szavak formájában, de valamiért az eleddig elhallgattatott énem erőre kapott, és nem hagyja. Azt kéri, adjam meg az esélyt?annak ellenére, hogy utál. Minek adjam meg? Azért, hogy kedvét töltve vághasson vissza minden egyes alkalommal? Meg kell találni az egyensúlyt, mert nem, egyszerűen nem tűnhetek gyengének. Az már nem én lennék, hanem valami torz kreatúra. Soha nem akartam, és nem is fogok a nyálas barmok társaságának sorába tartozni. Egy-egy, az én köröm jön.
Akarom.
Akarom, hogy maradjon.
Akarom, hogy beszéljünk.
Akarom, hogy a közelemben legyen.
Akarom.
Rideg szavakkal felel, nem vártam mást, főleg azt követően, hogy elhúzta a kezét. A vége sem fog tetszeni. Talán nem, de továbbra is tartom magam, érdekel. Ő érdekel. Abban a pillanatban, amikor visszapillantottam rá, láttam a sötétben úszó, diadalittas szempárt. Úgy érezte, fölénybe került?pedig nem. Egy pillanatra sem.

Mosoly.
Halovány.
Szembetűnő.
Nem estem kétségbe, egy pillanatra sem, elvégre mindig és mindenkor képes voltam a magabiztos énemet mutatni a világ felé. Amikor érkezett, a gyenge tekintetem úgy vált kámforrá, mintha sosem létezett volna. Hiába, hogy előtte pillanatokkal még David a Nagyapám elvesztésén keseregtem. Egyszerűen nem engedhetem meg magamnak, hogy mihasznának lásson bárki is. Sean Blaine-t nem fogja úgy látni senki, soha.
- Ismétled önmagad!
Egyszerűen figyelmen kívül hagyom a szavait, azokat, amelyekkel arra célzott, nincs esély. Semmire sincs. Nem érintem meg újra, mert a hatás ugyanaz lenne, mint pillanatokkal ezelőtt. Azzal már fölénybe kerülne, és elmondhatná, hogy fogást talált Cedrah unokaöccsén. Ezzzel pedig az iskola falai között eleddig senki sem büszkélkedhetett.
Egy lépés.
Egyetlen.
Apró.

Már a magánszféra, bőven, mi több, mélyen az. Alig maradt féllépésnyi távolság, talán annyi sem. Az arcomról lépés közben lefagyott mosoly helyét most egy komoly, lélekbemaró pillantás vette át. Alacsonyabb volt nálam valamivel, így megbillentettem a fejem kissé előre, hogy egy síkba kerüljön a két szempár. Ezzel pedig ismét apró távolságot loptam. Már érezhette a parfüm illatát, az apró szusszanásokat. Azt, aki valójában vagyok, egy határozott, és erős jellemű embert.
- Azt mondod, nincs okod maradni! Ennek ellenére itt vagy, pedig már percek óta távozhattál volna! Valami mégis itt tart?
Az igazság, lehet, észre sem vette. De itt áll, pedig már több perce menni akart. Mégis, valami itt tartja, és nem engedi, hogy elhagyja a helyet. Valószínűleg nem akarja bevallani magának az igazat, amit még nekem is nehezemre esett önmagamnak. Érdeklem Őt. Nem tudom, miért, miként, mikor, de biztosan érzi, csak nem engedi felszínre törni.
- ?vagy Valaki!
A kulcsszó. Mintha a lelkébe látnék, tudom a választ?Ő is tudja, mégis, mindketten eltemetjük. Tagadja? Biztosan. Elmegy? Meglehet. Én maradok itt, és a tudatába égve is, ebben biztos vagyok.

.:: Neked ::.


Olyan mintha táncot járnánk. De ez a tánc mindkettőnknek ismeretlen. Sem neki, sem nekem nem megy. Pedig meglehet, hogy eleget gyakoroltuk már, csupán? csupán egymással nem találjuk az összhangot. S ennek oka több is lehet. Oly sok, hogy belegondolni is félelmetes.
Egyszerűbb hát nem foglalkozni ezekkel. Csupán érezni kell a hiányt. És én érzem. Tudom, hogy Ő más, mint én. Teljesen? tökéletesen? más.
Semmi közös nincs bennünk, semmi hasonló, mindössze talán az egyedüllét való vágy? talán ennyi, de még ennyi sem. Mert Ő biztosan nem azért van itt, hogy elüsse az időt.
Mélyen szántó gondolatok?
Az én fejemben nem tudtak megfordulni. De ki tudja Ő, milyen régóta kuksol itt?

S ekkor hasít belém a felismerés. Ha így folytatom, csak önmagamnak ártok. Mert mégis, mit akarok én tőle? Semmit. Semmit, az égvilágon semmit.
Én Luc-höz tartozom. És hozzá fogok egész a halálomig. Megesküdtem neki, magamnak, a világnak. Nem szegem meg, soha, soha. Soha? hisz nekem Ő jelentette a világot. És Ő is fogja. Senki sem tudja ezt megváltoztatni. Sem Yolanda, sem Benjamin, de még Sean sem.
A szemeim egy percig még a másik kék íriszbe kapcsolódik, majd végül lehajtom a fejem.
A szőke tincsek az arcomba hullanak, ám ez nem zavar, mivel látom a lényeget. Az aprócska kék köves gyűrűt, melyet még tőle kaptam. Aminek a belsejébe mi vagyunk belevésve. Amit azóta sem vettem le. Amit akkor kaptam, mikor először mondta ki, hogy szeret.
Sose fogja már senki sem azt mondani. Vagy ha mégis, nem úgy, ahogyan Luc tette. Mert a nyomába senki sem érhet.
S tudom, ez abszolúte nem fer. Senkivel szemben sem. Pedig Beni is megpróbálta a lehetetlent. Sikerült is közel férkőznie hozzám. Közel, mert rá számítok mindig. A barátom. De semmi több.
Viszont Sean? elég csak rá nézni. Elég csak hallani a szavait. Azokat a szavakat, melyek bántóak, de ugyanakkor marasztalnak.
A szavai a bilincsem talán, amely ide köt. A lábam nem mozdul. Lényegében gyökeret eresztettem mint egy mandragóra. Csak sikítani nem sikítok, de belül mégis? ordítva várom hogy megmentsen valaki? de ki??

Felkapom a fejem, olyan hirtelen, ahogyan a válasz hagyja el a másik ajkait. Sötéten kezd villogni a tekintetem. Persze, mire is számítottam?? Újabb gúnyolódás, újabb felhívás egy keringőre. Ám ezt már nem adom meg neki. Nem, elég volt az élvezetekből. Bőven elég.
Így felszegett fejjel tekintek fel Baline arcába, hogy konoksággal telve vágjam hozzá a válaszom. A végleges válaszom.
- Ha nem állsz elő egy értelmes magyarázattal, távozom. ?
Pillanatnyi szünet, épp hogy egy lélegzetvételre kerüljön sor. S mikor a fiú közelebb lép, én hátrálok egyet. Majd még egyet.
- És nincs válaszod. ?
Ellépek hát mellette. Valahogy meglepő módon, most hajlandóak a lábaim engedelmeskedni. Örülnöm kell, kellene?örülök hát titkon. Mert ha ezt a problémát tudná bárki is, abba belehalnék. Még azt hinnék, hogy valami bajom van a? Vagy hogy épp Blaine miatt?
Na nem.
S hallom ugyan az újabb kiáltást, az újabb reményvesztett próbálkozást, de? nem hat meg.
Kegyetlen vagyok, az is voltam. S csak egyvalakinek sikerült felolvasztania. Az én hercegem viszont elment, s a hercegnőnek nincs más dolga, visszaszenderül mély álmába? örökre.
- Tévedsz. Nincs itt semmi, csak a jéghideg szél keze? -
Torpanok meg egy pillanatra, hogy visszaforduljak. Kezem már a kilincsen s megcsillan a kék kövecskén az utolsó legutolsó fénysugara. Aztán a Nap megadva magát alábukik a hegyek lábainál.
- Csak az? semmi más?és senki más sem?-
Számomra nincs itt senki más. Mert Ő nem tehet róla, de nem az, akire én várok.
Hogy eszembe jut-e egy újabb herceg? S annak eljövetele? Nem. Hiába hogy meglehet, már itt van. De nem vagyok hajlandó észrevenni? se elfogadni. Még? 

.-= Neked =-.


Meghátrált.
Megfutamodott.
Nem, ezt nem lehet másképpen szavakba önteni, mert ez a hihetetlen valóság. Az eleddig jegesen viselkedő lány még a félelmét is az előnyére akarta fordítani, ezzel is bizonygatva magát, neki jó úgy, ahogyan most van. Valóban így lenne? Igen, az áldott magány olykor csodálatos tud lenni, sőt, az esetek döntő többségében az. De most valahogyan más ez az átkozott helyzet, még én sem értem egészen?elkezdtem felfogni, feldolgozni. Nem tudom, legalábbis biztos nem vagyok benne, Vele kapcsolatban már szinte semmiben. Ő teljesen elzárja magát a lehetőségtől, ezzel pedig akarva, vagy akaratlan, de engem is hátrálásra késztet. Persze, nem úgy, ahogyan a sok ömlengő paraszt tenné, a tipikus ilyenkor sablonos szöveggel. ?Jó, megértem az érzéseid, és nem állok az utatokba.? Mert láttam azt a pillantást az ádáz gyűrűre, és azonnal tudtam. De én nem vagyok egy átlagos kis pondró, és nem élek ezekkel a klisés, ezerszer lerágott szövegekkel. Nem, nem, nem és nem. Nem értem meg, hogy miért teszi, de őszintén. Ennél világosabban nem tudom az értésére hozni, hogy érdekel. Talán ki kellene mondanom, de?nem megy, mert azzal rengeteg dolgot megváltoztatnék, többek között magamat is. Nem akarok megváltozni, mert rájöttem valamire ebben a nyomorúságos életben, csak magamra számíthatok.
Megcsillannak.
A szemei.

Ez a csillogás azonban a rossz értelemben vett, borongós, fojtogató. Megint félreértett, vagy, annyira erős, és domináns a gyűlölködő fele, hogy egyszerűen nem hagy levegőt a másiknak, és kiforgatja a szavakat, manipulálva vele. Önmagát marcangolja szét, anélkül, hogy tudna róla. Én tudom, hogy magam ugyanezt teszem, de nekem ez így jó?nem akarok változtatni rajta. Válaszként természetesen újfent csak azt szajkózza, amit eddig is, értelmes magyarázatot követel, hogy maradjon. Tőlem követeli? Tőlem? Ő áll itt percek óta, önmagától kellene megkérdeznie, miért is? Nem tudok mit mondani, pedig akarom, hogy maradjon, és itt legyen. Még akkor is, ha egy szót nem szólunk egymáshoz?csak ülünk, és bámuljuk azt a rusnya eget.

Megszólal.
Kimondja.
A végszót.
Nem vártam Tőle mást, hiszen minden egyes találkozás alkalmával csak ellenségeskedés és vita robbant ki közöttünk. Ő kezdte, én kezdtem? Mindegy, annyira mindegy. Rosszul választott a ketyegő, már ha ő mondta ki az ítéletet, hogy azt kell éreznem, amit. Ezt a furcsa és megmagyarázhatatlan izét. Szar hallani, amit mond, de nem mutathatom, mert azzal örökre elásnám magam. Az egyik énem még mindig üvölt, hogy támadjak, de nem akarok?mert, és kész. Így döntöttem.
- Nem akarok ő lenni, sem pedig a helyébe lépni.
Miért múlt időben beszélek róla, arról a titokzatos valakiről, akit a gyűrű szimbolizál? Mert egyértelmű, érzem, hogy már nincs közöttünk. Az utolsó szavak engem hurrogtak le? Talán igen, de másképpen is értelmezhető?a kérdés csak az, akarom-e másképpen értelmezni.
Néma csend.
Egy pillanat.
Egy pillantás.

Már a kilincset fogja, és távozni készül, de még visszanéz?rám. Továbbra is a komoly, hűvös tekintettel állok ott, ahová percekkel ezelőtt léptem, ahol Ő is állt nem is olyan régen.
- De egy ?senki? sem szeretnék maradni!
Kimondtam, még akkor is, ha csak burkoltan?de megtettem, és ez hatalmas haladásnak volt mondható. Abban a pillanatban, amint a szavak elhagyták az ajkaim, elfordultam, és lassú léptekkel indultam meg a párkány felé. Nem gondolkodtam azon, hogy elmegy, vagy marad-e, úgyis kiderül pillanatokon belül. Persze, érdekelt, de már nem tudtam mit mondani, és talán nem is akartam. Mára eleget tettem, és eléggé felrúgtam az eddigi énem. Érte. De még mindig úgy gondolom, ez az áldozat kellett, mert akartam.

A párkányhoz érve megtámasztottam azt a jobb kezemmel, majd elrugaszkodva huppantam fel rá, és heveredtem le lótuszülésbe. Nem érdekelt a mélység, nem érdekelt a hűvös szellő. Egyszerűen vártam, kattan-e a zár, vagy koppannak-e a lépések. Furcsa volt évek óta először tétlennek érezni magam?mégis, valahogyan tetszett a helyzet?nem éreztem, hogy rosszul cselekedtem volna.

Az ajtó nyílik. A rés egyre növekszik. Mint egy álmos, ásító száj? A mögötte rejlő sötétség pedig egyszerre vonz és taszít. Pont, mint az itt lévő ember. Egyszerre vonz? és taszít.
Ez más mint Luc volt. Más, mint az az érzés. Teljesen más. Ezzel még nem tudok mit kezdeni. Azért talán, mert sosem volt még benne részem. De a sötétségben igen. Gyakran?. Túl gyakran? Sokkal gyakrabban, mint kellett volna. Vagy mint amit valaha bárki is megérdemel. Ám sosem panaszkodtam. Sosem, mert az a gyengeség jele lett volna. A vészsikolyom is néma volt, s nem is maradt utána semmi, csak a Mungóbeli zárt osztály?
Yvette Delacour kitett magért akkor?
De? ott volt az, akire nem számítottam? Ő. És mi lett a dal vége?? Egy ócska gyűrű emlékként. Az utolsó szimfóniák egyike szólalt meg, csendült el. De a legutolsó már? Vagy még követi újabb?

A lépteimet megállítják a szavak. Furcsa mire nem képesek ezek az egyszerű, könnyű életű, és rövid tartalmú kis hangfoszlányok. Mert igenis, most nagy jelentőséggel bírnak. Nagyon naggyal.
Senkit sem kértem, hogy változzon meg. Soha senkit. Cserébe azt vártam el, hogy engem se zaklassanak. Élni és élni hagyni?.
Miért pont Ő kér erre? Hisz egy fél szóval sem akartam, hogy bárki helyébe is lépjen? nem is lehet? és nem is kell? Bizony?nem.
- Még ha akarnál se tudnál olyan lenni, mint Ő?-
Nem beszélek múlt időben. De hogy ez véletlen lenne?? Meglehet. Egyszerűen csak kimondtam, amit érzek. Mert ez az első legtisztább és legvilágosabb érzésem. Ő nem olyan mint Luc. Senki sem olyan. Ez világos. Ám benne is van érték. Mindenkiben van? Csak? meg kellene fejtemen.
Hogy akarom-e? Talán?talán? egy kicsit?

Nézem, ahogy elfordul, ahogy eltávolodik, ahogyan a párkányra támaszkodik s ahogy végül felül rá. Természetes, semmi mesterkélés. Nem azt várom, hogy megjátssza magát? de? bennem mindig is a bizonytalanság motoszkált. Most is így van ez. S várom, mikor veti le az álarcát. Az álarcát, hogy megmutassa igazi énjét. Ám ez nem követezik be. Hiába is várom.
A kezem végül elengedi az ajtót, s az ismét koppanva kerül a helyére. Én pedig csak állok.
Ő nem akar ?senki? lenni. Nem is ?senki?. De nem akarja, hogy a számomra azzá váljon.
Vajon ennek meg mi az oka?
Rejtvényfejtés újfent. Csak az a baj, hogy az előző feladványnak se sikerült a végére jutnom. Mit vár hát? Én a csodát leginkább?
Egyet lépek előre, majd kettőt, hármat. Végül a párkány mellett találom magam.
A kiindulópont. Remek. Hátha most több sikert hoz, mint ennek előtte.
- És mit tennél ez ellen? ?
Kezeim a korlátra siklanak, hogy ott összekulcsolódjanak. A szavakat úgy mondom ki, hogy a tekintetem a másik két kék szempárt keresik, remélve hogy megtalálják. Ám a választ, feltéve ha lesz, már nem várják meg a bilincsben. Inkább az égre emelem? a vidékre? a sötétlő tájra?

.-= Yvette <3 =-.


Az első mondat.
Megfogta.
Megállt.
Már nem tudom azt mondani, hogy számítottam arra, megáll, mert igen, felkészültem arra is, hogy pillanatokon belül egyedül találom magam a déli szárny kilátójában?a csillagokkal?és a folyamatosan visszaköszönő emlékekkel. Nem akartam egyedül maradni velük, mert?csak nem, és kész. Persze, az Ő esetében nem csak ez volt a befolyásoló tényező, hanem az a valami is, amire kíváncsi voltam, amit ki akartam deríteni. Az a titokzatos érzés, ami azóta mart, hogy először megláttam azt a bizonyos mozdulatot. Igen, a kis udvarban még nem vettem észre?de ott, alkímián, amikor megmart a kín, az átok, meglepett. Véletlenül?de láttam?és akkor kattant be ez a megmagyarázhatatlan lüktetés. Az öreg ketyegő tréfálkozna velem? Nem, lehetetlen. Nem értem, miért érzem magam furcsán a közelében. Figyeltem Őt, és vártam, hogy mondjon valamit, vagy legalább vágjon hozzám egy átkot, ha már távozik. Egyszerűen ki nem állhatom, ha valaki szó nélkül hagyja, amit mondok. Fordítva rendben van, elvégre tudom, mennyire zavaró és idegesítő tud lenni az ilyesmi.
Szavak.
Bántóak.
Elutasítóak.

Még akkor sem tudnék olyan lenni, mint ő, ha akarnék. Kellemes kis szerva, de nem jegyzem meg, helyette befejeztem a gondolatmenetem, és hátat fordítva indultam meg a párkány felé?felhuppanva, az eget kémlelve üldögéltem, és morfondíroztam azon, vajon miért nem szólom le. Mi az, ami képtelenné tesz Vele szemben, hogy azt az énem mutassam, aki lenni szoktam mindenki mással. Az ajtó zárja aprót kattanva törte meg a kilátóban eluralkodott csendet. Feszült lenne? Nem, hiszen már régen nem arról szól a fáma, hogy ártsak neki, vagy bármivel bántsam. Neeeeeem?de úgy festett az előző mondatából, hogy Ő nem emelkedett felül az Őt ért intermezzókon. Pedig biztos vagyok benne, hogy valami megmozdult odabent, nála is?az ember érzi az ilyesmit. De mi az? És nálam? Mi a fészkes fene történik körülöttem, és velem?
Egy apró koppanás
Cipő.
Újabb apró koppanás.
Újabb.
Aztán még egy.
Nem ment el, pedig az ajtó tárva-nyitva állt előtte, mégis maradt. Tehát igazam volt. De akkor miért a támadó hangnem?

Odaért.
A szegélyhez.
Rákönyökölve tekintett rám, és tette fel a kérdését?nem néztem oldalra, először. Azután csak, hogy a kérdés elhangzott. Egy pillanatra kaptam el a sajátomhoz hasonlatos világoskék szempárt, amely azután a sötét égboltra szegeződött. Nem mosolyodtam el, mert egyszerűen nem éreztem azt, hogy most idevaló. Megemeltem a fejem, és végigmértem a helyenként felhőkkel borított éjfekete masszát, és az azt tarkító csillagokat.
- A kérdés nem így hangzik, és nem Neked kell feltenned!
A mondat közben egy pillanatra újfent oldalra tekintettem, az összefont kezére?a gyűrűre, aztán mélyen a szemébe. Mert egyértelmű volt, nem nálam van az adu, hanem ott éktelenkedik annak a lánynak a kezén, aki képes volt kizökkenteni a mindennapjaimból.
- A kérdés! Neked számítana, ha továbbra is tennék ellene?
Egyszerre volt válasz, kijelentés, és érdeklődés. Már tettem, úgy vélem, elvégre nem estem Neki, nem támadtam minden egyes szavammal és mozdulatommal. Teljesen másképpen viselkedtem Vele, mint másokkal, és mint szoktam. Elmaradtak azok a bántó csipkelődések, amelyek már lassan a védjegyemmé kezdtek válni. Érdeklődés, hiszen nem beszélt róla múlt időben. Érdekes volt a kialakult helyzet, mert ilyet még soha életemben nem éltem át?de, hogy erről tudjon valaki? Soha.
Újra ott a labda.
Csend.

Tényleg nem érteném az embereket? Ennyire nem érteném? A család kivétel, hiszen minden pillanatát majdhogynem velük tölti az ember. Mégis, számomra az egyik húgom kiesett. Őt sem volt könnyű kiismerni. Egy olyan ember, akinek ennyi furcsa szokása van, nagyon ritka. S miután rájöttem milyen is Yo valójában, azt hittem, mindent tudok. Mindent, mindenről és mindenkiről. De most, ebben a szent merlinszagú pillanatban esett le az igazság súlyos köve, nagy erővel fejbe csapva hogy még kellemesebb legyen az élmény; bizony semmit sem tudok. Talán még annyit sem, mint eddig. És erre pont egy Mardekáros felfuvalkodott hólyagnak kellett ráébresztenie. Szégyen, nem szégyen de ez van.
Na persze simán letagadhatom. Mindent letagadhatok. Még azt is, hogy valaha szóba elegyedtem egy Sean Blaine féle alakkal. De mi értelme lenne? A tényeken, a valós tényeken nem segít semmi sem. Még a jól bevált tagadás sem, ami úgy kínálja az orcáját, hogy kénytelen vagy arcba csapni. Mert bizony én úgy vélem, ez a gyengeség jele. És ott és akkor megfogadtam Lucnek, hogy soha, soha de soha nem leszek többet gyenge. Ha már mást nem, legalább ezt betartom. Nemcsak miatta, hanem magam miatt is. Kettőnkért. Mert ennyi jár nekünk, ha több már nem is?

Sean szavai, miszerint nem nekem kellene feltenni a kérdést, egyszerűen röhejes. Ki tenné fel ha nem én? Mégis ki? Talán ő? Kizárt. Más meg? más meg nem tenné vagy ha tenné is már nem tudja. Mindegy.
Én feltettem. Én tettem fel. Ha tetszik neki, ha nem. És már ezen se tud változtatni. Ám itt nem állhatunk meg. Nem is akarunk. S ő folytatja a gondolatmenetét, aminek én is részese vagyok egy bizonyos mértékben.
Nem mondom, hogy nem lepődök meg az újszerű folytatáson. Nem ehhez szoktam. Na de az elmúlt negyedórácskában a másik olyan dolgokat művelt, amihez a nagy valószínűség szerint senki sem szokott hozzá igazán. Piszkált és gúnyolt, miközben egyszerűen marasztalt és vágyakozva érintett meg. Nekem ez? bonyolult. Kissé nagyon.
És megint jön a kérdés: Mit is mondhatnék minderre?
Eddig senki véleménye nem számított. Soha senkié. Aztán belépett az életembe Yolanda, aki persze felbolygatta mindazt. Ő már közel állt hozzám. A gondolatai is számítottak. Aztán a másik Luc volt? aztán ő amilyen gyorsan felbukkant, úgy el is tűnt? de Sean? Sosem ismertem, és azt sem tudom ki is valójában. Hogy számíthatok hát rá? És tudja ez számomra mennyit jelent? Nem hiszem.

Mély lélegzetet véve pillantok a fákkal szegélyzet erdősáv homályba vesző alakja felé, mintha az érdekesebb lenne minden másnál. Pedig nincs is ott semmi. De ki tudja, lehet megjelenik hirtelen az óriás Hagrid alakja?
A pillanatok viszont peregnek akárcsak egy homokóra aprócska porszemei, s nincsen Hagrid, és válasz sem tőlem. Pedig a mellettem lévő ember erre vár és nem húzhatom már tovább az időt. Hát belekezdek.
- Nos?azt hiszem? igen? -
Ez nagy dolog. Tőlem igen. Egy esélyt adtam neki. Ez ezt jelentette. És egyet kap mindenki. Ha elbaltázza, nincs visszaút. De Sean tud-e a nem Sean-os stílusában tetszelegni? Meg tud-e ?változni?? El tud-e fogadni? És én el tudom-e őt? Vagy csalódok újfent egy nagyot?
Ez mind mind később nyer értelmet. Minden válasz a jövő homályában kering. És most az egyszer bánom hogy otthagytam a Jóslástant. Hiába badarság, mert az is, mégis ez az egyetlen a jövő és a mágia kapcsolatával? és ki tudja?? ki tudja...

Egy szusszanás.
Elrévedt.
A messzeségbe.
Olykor sandán, érintőlegesen pillantottam Rá, valami megmagyarázhatatlan csillogással a szemem sarkából. Az eddig ridegnek ható, érzelemmentes fapofa egyszeriben megenyhült, és formálódott a közelében. Persze csak kicsit változtak a vonások, éppen annyira, hogy szemernyit észrevehető legyen a számára is, valami történik. A sóhajtás pillanatában természetesen odasandítottam, majd arra, ahová a szemei vitték képzeletének szárnyain. A Tiltott rengeteg fátyolos köddel borított fáinak kusza sokasága felé. De vajon mi az, ami felkeltette az érdeklődését, mert nem volt ott semmi. Talán meglepte az utolsó gondolatmenet, és nem tudott mit kezdeni a hallottakkal? Ez lehetett a háttérben, mert hosszas pillanatokig a csend fojtogató leple telepedett közénk. Képtelen volt megszólalni, bár, ahogyan eddig viszonyult hozzám, lehetett egy újabb szóbéli regula előkészülete is. Nem állt szándékomban megszakítani az elmélkedését, elvégre aláírom, döbbenetes lehetett, hogy tudok valakivel úgy is viselkedni, ahogyan az elmúlt percekben tettem. Igen, igen, igen?azt ki kell érdemelni. Megtette volna?
Nem tudtam.
A válasz.
Nem tudtam.

Hosszas pillanatok teltek már el válasz, vagy bármiféle reakció nélkül?csak a távol, és a semmi bámulása fűszerezte a lomhán kúszó Hold fényét. Azt méregettem, a vészjóslón fénylő éjszakai dámát. Tényleg nem akartam sürgetni Yvette-t, de érdekelt, hogy mire gondol?azon voltam, hogy megszólalok, és megtöröm a kialakult semmit.
Megelőzött.
Megszólalt.
Az első szónál oldalra pillantottam, hogy meglegyen az a bizsergető szemkontaktus, hogy nekem mondja, ne pedig a vak éjszakának. A válasz meglepett, de továbbra is azzal a halovány kéken csillanó szempárral, és az apró mosollyal az ajkaimon néztem Őt. Az első olyan megnyilvánulás volt Tőle, amivel jelezte, hogy nem fog feltétlenül úgy viselkedni, ahogyan az megszokott. Olyan jegesen, olyan elutasítóan. Nem, nem akarom, hogy változzon, mert az nem Ő lenne?csupán egy  kis tér, ennyi kell, nem több. Ahogyan a részemről is hiányzott az engedékenység. Mégis formálódni kellene? Igen, egyes esetekben talán.

Visszapillantottam.
A Holdra.
Megértettem, hogy nem lehet könnyű neki sem, ahogyan a számomra sem. Mindketten felépítettünk magunk köré egy bástyát, talán érthető okokból. Így volt jól, és nem akartam ezen a tényen változtatni. Mégis, megfordult a fejemben, most először, hogy a vastag sziklafalnak talán lehet egy pontja, amely enged?egy ajtó. Stramm, hogy mások ne juthassanak be rajta, csak azok, akik megtalálták a kulcsot, amely a zárat nyitja. Igen. Ő megtalálta volna? Hiszen semmi különöset nem tett, mégis, valahogyan húzott maga felé, vonzott, és nem eresztett.
- Akkor?
Itt újfent rápillantottam, mert a szemkontaktus sokat tudott számítani az egyes helyzetekben. Rengeteget, sőt, olykor mindent. A szavak képesek voltak eldeformálni olyan dolgokat, amelyeket egy pillantás tudott csak kifejezni.
- ?azt hiszem, talán egyszer összefuthatnánk úgy, hogy ne a véletlen játssza a főszerepet.
Azzal a lendülettel fordultam ki oldalra, majd álltam fel a párkányon. Felé fordulva a kezem nyújtva vártam, vajon odaadja-e a sajátját, amelyet pillanatokkal ezelőtt még viszolyogva húzott el. Elvégre egy francia lányról beszélünk, tőlem pedig bizonyos esetekben nem állt távol az etikett. Felsegítem, ha Ő is szeretne leülni.
Vártam.
Nyújtja-e a kezét.

Amennyiben igen, úgy megemelve azt, segédkeztem neki fellibbenni...amennyiben nem adta, úgy halovány mosollyal az ajkaimon ugrottam le mellé a termőkövekből kirakott talajra.

A percek sokasága eszeveszett tempóban pereg. Talán már nem is szabadna itt lennünk. Hisz a hatodévesek sem lehetnek a folyosókon az örökkévalóságig esténként, kivéve a járőröző prefektusokat, akinek muszáj, hisz ez a csillogó P betűjükkel együtt jár. Mint Malfoy, aki közkedvelten lófrál alapvetően mindig az iskolában, hogy jelenlétével hát még viselkedésével idegesítsen mindent és mindenkit.
Még a Hold is feljött, várva, hogy megkezdhesse útját, hogy aztán reggel majd a nagy testvére, a Nap elkergessek s átvegye a szegény Hold helyét az égbolton. A párkányon ülő fiú nem tesz mást, csak kémleli az eget, a Holdat, s a világot. A tekintetében visszatükröződik mindaz, ami fent van, vagy onnan felfelé? Mert valójába mit is rejt ő? Hiába töröm az agyam, nem értem. A nagybátyja kegyetlen vele, de ő mégis tiszteli, nem is akárhogy. Élvezi a szenvedést, elviseli a kínokat összeszorított fogakkal, de azért persze az élvezet szó érzéseim szerint inkább a kötelességet takarják. Mert Cedrah Lupen ezt megköveteli tőle. Mégis miért?
A válasz ott csücsül a tudatom mélyén, de nem akaródzik kinyögni. Hogy a minden idők sötét varázslója miatt viselne el bárki ennyi megpróbáltatást? Egyszerre nevetséges de valós alapot szolgáltató indok. Mindent megmagyaráz, majdnemhogy mindent. De Ő, akit nem nevezünk nevén olyan messze van innen? annyira esélytelen, hogy bármelyikünknek is baja essen, itt, ahol Dumbledore vigyáz ránk és a Kis Üdvöske éli mindennapjait. Ez? egyszerűen hihetetlen. És az elképedésemet fokozz az a gondolat, hogy valószínű Sean ezzel mind tisztában van, mi több, talán csak felkészül. Talán a jövőre készül. Mondjuk olyan rokonsággal, mint a nagybátyja?

Yolandára gondolok, s ez a baj elfeledteti velem, hol vagyok. Ajkamba harapva kezdem el törni lázasan a fejem, hogy is vakarjam le a nővéremet Blaine nagybátyáról. Mert Cedrah, mégiscsak tanár, és alkimista? Ennyi erővel Pitontól is félhetnék, de tőle is tartok elgalább annyira, mint Cedrahtól. Egy viszont biztos. Nem akarom a húgomat jajveszékelve látni az órán Sean helyén.
Egy kéz lebeg az orrom előtt, lényegében erre eszmélek fel. Cseresznyeszín ajkaim meglepett o betűt formálnak első körben, mivel nem figyeltem igazán. A felélénkülő szélnek köszönhetően pedig pár hajtincs simít végig arcomon. A másik szavai végül eljutnak hozzám, de lassacskán fogom csak fel az értelmüket. Komolyan ezt mondta? Találkozni akar velem? többször? máskor?
Ez tőle majdnemhogy bóknak számít. Kár, hogy sosem szerettem az ilyet. Nagy nagy kár.
- Köszönöm, de inkább a stabil talajon maradok, nekem nem kell a magaslati levegő? -
Na igen, ez is kissé nyers volt, de akkor sincs kedvem lezuhanni a toronyból. Ki tudja, lehet maga Blaine lökne ki. Ez az új viselkedési formája ugyan nem erre utalt, de akkor is egy Malfoy féle Mardekáros, és mellesleg még ki se kellene mosnia magát, mondván; baleset volt.
- ? véletlenek nincsenek. Bár ezek szerint nem akarod, hogy váratlan toppanjak az utadba. Bevallom ez kölcsönös? Előtte felkészítem magam lélekben, hogy miket kapok? mint? mondjuk az udvaron? -
Ő ilyen, én olyan. Megmaradok annak a bizonyos Yvette Delacournak, aki bizony nem hagyja magát. Mert még ezt Luc is aláírta a számlámra. Sean is megtudja, milyen egy szőke véla, a tipikus kis hisztizős plázatündér stílus nélkül. Egyet mondhatok mindössze; sokkal rosszabb?

(http://users.atw.hu/elrond/Roxfort/Blaine/yvette.png)


Merengett.
Kizökkentettem.
Ahogyan felfogta, mi is történik körülötte valójában, meglepetten mérte végig a segítően szánt jobbot. Természetesen, ahogyan azt már az első mozdulatnál sejtettem, nem érkezett, csak elutasítás, elutasítás, elutasítás. Elvégre, ha az előbb még fintorgott az érintés révén, mit is vártam mást. Sőt, hogy továbbmenjek kicsit, miért vártam egyáltalán bármit is. Elvégre amióta másképpen viselkedtem, mint szoktam, csak erősödött az ellenérzete?persze leszámítva azt, hogy nem ment el, hanem visszatüttyögött a párkányhoz. Nem értem, egyszerűen magas, hogy miért tette, ha nagyjából semmit sem szeretne. Sőt, minek mondta azt, amit?miért mondta, hogy talán? Szar ügy, amikor az ember elveszik a világban, mert apró mozdulatok ezt sugallnak, míg mások egyértelműen az előzőek ellentétét.
Válaszol.
Undok.

Ahogyan jönnie kellett, szinte menetrendszerűen futott be a nyers, és kíméletlen marás, egyenesen a mellkasomba. Legalábbis a sok idióta, magát férfinek nevező marha bizonyosan így gondolkodna adott helyzetben. Én nem. Egyszerűen mosolyogva húztam el a kezem, hallgatva a válaszát, miközben lehuppantam mellé a párkányról. Természetesen nem volt elég, hogy visszautasította azt, továbbment, és csak rúgott, rúgott?kapart?támadott. Mellette állva mosolyogtam rá, elvégre egyszerűen nem tudtam sértésnek venni a szavakat, sem másnak. Nem volt bántó, még akkor sem, ha annak szánta?inkább s Tőle megszokott, sablonos, mégis őszinte megnyilvánulás. Sokan megpróbálták volna tapintatosan közölni velem, te egy gyökér vagy. Mézes-mázos köntösbe bújtatva a mondandót?Ő nem packázott. Jobb is így, hallani kimondva, sem mint körbeírva, nyálasan csorgatva. Úgy, hogy aztán meg nekem kelljen felmosni a rengeteg elcsöpögtetett latyakot és tócsát az illető után.

Hallgattam.
A szavakat.
Nem akartam közbevágni, mert az nem lett volna illő. Így megvártam, amíg a véla szépség befejezte a mondandóját, és átadta a stafétát számomra.
- Sajnálhatod?csak egy lépés! A látvány és érzés kárpótolt volna a félelmeidért!
Hoppá, a labda visszaadva, ráadásként elég erőteljesen kontrázva. Elvégre mi más oka lehetne annak, hogy nem lépett fel a párkányra? Félt, hogy kilököm? Neeeeeeeeem, Ő nem olyan?nem maradt más, csak a magasságtól való irtózás. Esetleg az újtól való félelem? Az, hogy valaki felveszi a kesztyűt? Sebaj, nem dőlt össze a világ, hogy nem akart mellém ülni. Legfeljebb majd elmorzsolok egy fránya könnycseppet, ha éppen több ezren látnak a Nagyteremben. Közben pedig sikítva sírok majd, hogy a Jéghercegnő miatt van?Cöcöcöcö. Tény, hogy van Benne valami megmagyarázhatatlan, de azért álljon meg az express. Nem úgy van az, hogy Sean Blaine behódol, mert kutat az ismeretlen után. Mindennek megvan a határa?tény, mi feszegetjük egymáséit. De ez az érdekes az egészben. Vajon ki, és meddig bírja majd? Nem számít, mert nem a győzelem a lényeg, hanem valami több. Még magam sem értem mi?majd az idő. Már persze akkor, ha lesz esély arra, hogy kiderüljön. Az pedig, hogy csupán egyetlen lépés lett volna? Többszörösen is igaz?fel a párkányra?és engedni egy kicsit, utat adni.
- Az udvari fiaskó!
Újabb mosoly, melyet követően a kijárati ajtóra pillantottam, ismét jellegtelen maszkot gravírozva a pofázmányomra. Neeeeeem, nincs az a pénz, hogy lépjek, mielőtt nem mondom el, amit akartam.
Néztem.
Az ajtót.

Nem tekintettem Rá ismételten, mert nem éreztem szükségét. Egyszerűen álltam mellette. Eléggé közel ahhoz, hogy a magánszférája legyen, de távol, hogy hozzáérjek. Ennyi idő elegendő volt megérteni, rühelli, ha valaki megérinti. Magyarázkodni, azért, amit ott tettem? Ugyan. Elvégre nem én vágtam hozzá a könyvet a másikhoz köszönetképpen. Téma lezárva, a részemről minden bizonnyal. A részéről úgy fest, közel sem.
- Kiforgatod a szavaim!
Ebben a pillanatban fordítottam oldalra a fejem, mélyen azokba a világoskék szemekbe fúrva a saját tekintetem. Apró hatásszünet, mert attól függetlenül, hogy rühellem az efféle köröket, olykor nem rossz élni velük.
- A jövőben váratlan, avagy direkt mód toppansz az utamba, teljesen mindegy! A lényeg, hogy betoppanj!
Újabb feldolgoznivaló a számára, egy kis apróság, amin rágódhat majd.
- Készülnöd pedig nem kell, a spontanitás olykor meglepő, mégis kellemes csalódás tud lenni.
Ismét egy halovány mosoly, elvégre való igaz. Felkészülni egy találkozóra, ha az nem hivatalos hangnemű, botorság. Jó nem sülhet ki belőle.
- Holnap, a Nagyteremben, amikor a nagyóra nyolcat üt! Vacsora, bizonyítandó, hogy spontán szép az élet!
Helyszín, időpont?mást nem is kell tudnia. Sokan lesznek, és mindenki látni fogja, hogy egy helyre ülünk? Biztosan. Pletykaalap? Biztosan. Érdekel ez? Leszarom, az összes marhát. Az, hogy megjelenik-e, avagy sem, más kérdés, természetesen foglalkoztat?de már csak ott fog kiderülni. Az eddigiek alapján esély sincs rá?mégis, ilyen eshetőségeken nem is töröm a fejem?Igen, ez már Blaine. Határozott fellépés, alku nélkül.

Lassú, mégis határozott léptekkel indultam meg az ajtó irányába. Talán még szól valamit, akkor megállok, és meghallgatom. Mégis, a másik eshetőség a biztosabb, hagyja, hogy távozzak?hogy elmerenghessen a történteken. Holnap a nap leköszöntével megtudom, mi a válasz?addig van ideje megvitatni magával, akar-e nyitni, avagy sem.

A csöndet ő töri meg. Mindössze sajnálja, hogy nem tettem meg azt a szerinte csak egyetlen lépést. Hát, nem tettem meg. Innen legalább olyan jól lehet látni a világot mint onnan. Ezen pedig vitatkozni fölösleges. Egyszerűen vállat vonok hát. Ez teljes mértékben azt sugallja: nekem mindegy. Hogy tényleg félek-e? Nem is tudom. Bele se gondoltam, hogy talán ezért nem mentem vele. S bár sose féltem és most sem érzem, de ettől függetlenül elmerengek rajta. Inkább az aggodalom vezetett, na meg az újdonság, amelyet nem akarok megismerni. Az én világomban mindennek megvan a maga helye, rendje, értéke, és nehezen fogadom be az új elemeket. Lehet maradi vagyok, de ez akkor is így van. És változtatni? nem tudok.
- Nem félek. ?
Sziklaszilárd pillantással állom a másik tekintetét. Ez is csak bizonyítja, nem annak az oka hogy nem léptem a párkányra. Másé, teljesen másé. Az számomra új dolog, és nem szeretem a váratlan fordulatokat. De ezt pont Blaine fogja felfogni?

Aztán újabb vádlást kapok. Maholnap majd ujjal fog mutogatni rám. Nevetséges helyzet, na és persze teljesen abszurd. De mit tehetnék? Csak összevonom a szemöldököm és úgy rázom meg a fejem, hogy szőke tincseim táncoljanak a halovány szellő hátán.
- Nem forgatok ki semmit sem. ?
És szentül hiszem is az igazam. Mert mit tettem? Kimondtam, amire gondoltam. Véletlenek, ekkora véletlenek nincsenek. Biztosan nincsenek. De ez nem azt jelenti, hogy át kell esni a ló túloldalára. Sean mégis elköveti ezt.
Az arcvonásaim enyhe csodálkozásba rendeződnek át, a szemöldököm pedig szelíden feljebb kúszik. Jól hallottam? Tényleg ezt mondta nekem? Ezt merte mondani?
Megszoktam már, hogy mindenki keresi a társaságom. A véla gének meg minden ilyesminek köszönhetően. És persze meg is tanultam kezelni az ebből adódó problémákat. De mikor egyszer elhatározom, hogy ?Yolandának köszönhetően- nem leszek az a magába fordult elérhetetlen ember, hanem esélyt adok a többieknek, újra ezzel találkozom szemben. Egy dolog bíztat, legalább Benjamin nem értett annyira félre, mint most Sean.

-Tessék? ?
Szólok a távolodó Mardekáros után teljes döbbenettel. Ugyan mindek is leplezni? Még ha akarnám sem tudnám, igazából. És hát nincs is értelme? már.
- És ki mondta, hogy el is megyek? ?
Na igen, még a végén sikerül gondolkodóba ejtenem. Végtére is, állítólag a Mardekárosok sem annyira elveszett lelkek. A végén kiderül, hogy egyszerű puszta logikai gondolatmenetre is képesek. Mert a szavaimból egyenesen következik, hogy inkább nem, mint igen a válaszom. Szegény, szegény Sean?
- Inkább bízd magad a véletlenedre Blaine, jobban jársz?-
Na ez most se igen se nem, hagy törje a fejét. Végtére is, mi rossz van ebben? Vacsorázni úgyis Yolandával megyek mindig. Az, hogy a testvérem másvalakikkel fog vacsorázni, már másik dolog? az hogy ott lesz Sean is? nos, az már megint egy másik kérdés. Arról nem beszélve, hogy mindebből mi fog majd ott akkor kisülni.

(http://users.atw.hu/elrond/Roxfort/Blaine/yvette1.png)


Lépés.
Egyetlen.
Se több, se kevesebb, olyan hamar érkezik a másiktól a válasz az elhangzott szavakra. Halovány mosollyal az ajkaimon torpanok meg, majd emelem meg a tekintetem. Ez olyan színpadias, rengeteg előadáson láttam már. Értelme nem sok van, bár, ha jobban belegondolok, talán jelzi a beszélő felé, attól függetlenül, hogy nem fordulok meg, hallom, és figyelek arra, amit mond. Újabb kiváltság, mert másra már úgy rávágtam volna az ajtót, hogy az egész testéből szedegetné annak a szarnak a szálkáit.
Hallgatom.
Várok.
A mosoly nem lohad le az arcomról, sőt, talán még szélesedik is az első reakciókat hallva. Nem fél, nem fél?akkor? Más lenne a félelmének alapja? De nem szólok, mert nem akarok bántóan viselkedni. Ezt is megérte a kicsi világ, Sean Blaine, az iskola nagy szemeteszsákja nem ugat vissza, hanem hallgat, és hallgat. Anélkül, hogy ujjak repkednének, csontok törnének mindenfelé. Van ez így, olykor nyitni kell, úgy fest nekem sikerült. Az, hogy vágytam erre? Magam sem tudom, mert eddig nem kaptam mást a nyakamba, csak megvetést. Na persze nem biztos, hogy a változás kellemes, David bá is ezt hajtogatta állandóan. Nem is igazán akarok megváltozni, esetleg csak egyesekkel szemben. De Yvette eleddig nem viselkedett úgy, mint akit ez különösebben meg is hatna. Hát, nem csoda. Ki ne tartana egy efféle alaktól. Az évek?a diákok már rutinból tudják, hogy mi fán termek.
Kérdés.
Válasz.

Már megint gúnyos, az, ahogyan mondja, és az, amit mond. Kell nekem ez, a mindennapjaimba? Nem hajtom le a fejem, mert továbbra is úgy vagyok vele, tudni akarom, mi a fészkes fene kavarog bennem. Amikor összeakad a két pillantás, amikor megérintettem, amikor?Merlinre, szedd már össze magad te baromarcú. Hát milyen útra léptél rá? Olyan akarsz lenni, mint az iskola összes szarházi kis nyavalyás gyökere? Akik arra sem érdemesek, hogy az ember csontot kössön rájuk, és bedobja egy sárkány elé. Igaz, szegény fenevad elé ilyen ocsmány ételeket kitenni, sértő lenne a számukra. Elvégre azért ők sem vesznek minden fost a pofájukba.
Elfordítom.
A fejem.
Oldalra, hogy a szemem sarkából rápillanthassak, azokba a rideg, jeges kék szemekbe. Mire összeakad a két fagyos szempár, lelohad a mosoly az arcomról, mert még mindig képes vagyok komolyan gondolni, amit mondtam. Más már ezerszer megkapta volna a magáét?és itt üvölt bennem az én, aki akarja, hogy tegyek már valamit. Fülsüketítően üvölt, és küzd azzal, aki most dominál. Nem fordulok meg teljes lényemben, jelezvén, nem kell több szó, legfőképp az a fajta kegyetlen ridegség, ami árad belőle. Talán már felülkerekedne az én, és nem tudnám megállni. De milyen szép is ez? Hozzátarozik a dologhoz, ahhoz, ahogyan feszegetjük egymás tűréshatárát. Ő azt, mikor tudja előhozni a vadat?én pedig az átlagos ember bőrébe bújva mikor tudom kiszabadítani az elnyomott Yvette Delacourt.

Egy pillanat.
Kettő.
Nézem, de nem szólalok meg, mert a szemeim is beszédesek, most kiolvasható belőlük minden. ~ Nem mondta senki, hogy eljössz. Nem kötelező. Nem kényszer, de?látom, hogy mégis így lesz. ~ Blaine, Blaine, Blaine, még mindig a gúny. Mintha eleme lenne az életének az, hogy távol tartson magától mindenkit. Mert?mert az jó. Bizonyos esetekben az, de vannak helyzetek, amikor félre kell tenni a sok marhaságot, és felfogni?ezt az egész rohadt életet és helyzetet. Én megtettem, talán épp a piros kabátos-piszkavasas rokonnal pincében való beszélgetés értette meg velem, egyedül nem fog menni. Igen, képes leszek egyesekkel másképpen viselkedni, de idő kell hozzá. Jó ideig feszítettem a húrt, és elérkezettnek láttam az időt, hát megszólaltam.
- Ha a véletlen olyan kegyes, mint ma este volt, legyen!
Te jó ééééééééég, ez most hogy a fészkes búbánatos Merlin termesztette retekben csúszott ki az arcomon? Ma este kegyes volt, mert Vele találkoztam?és legyen megint ilyen szerencsém? Már nem értem magam, de végtére is, így visszagondolva, elég jól csengett záróakkordként.
A fejem.
Elfordítottam.

Pár pillanatig még álldogáltam, addig, amíg végigfutott a fejemen újra, meg újra az utolsó mondat. Kissé kuszának éreztem a gondolataim, de jól palástoltam a zavarodottságom. Mégis, kimondva ezeket jó volt, elmúlt a zavartság. Elmosolyodtam, mert most fogtam fel valamit, legalábbis azt hiszem. Pár lépés?az ajtó zárja csendesen kattanva törte meg az éjszakát?egyedül maradt odafent?újra egyedül, ahogyan megszokott volt a számára?

---

~ El Finita ~

Hogy hogyan került ide azt még maga sem tudja, sétálni indult, aztán itt kötött ki.. Nem is baj, rég járt a legmagasabb toronyban, már hiányzik neki az a roppant szép kilátás. Harmadikos korukban nagyon sokszor fordultak meg errefelé Parvatival, itt szokták kibeszélni az éppen hallott pletykákat, ugyanis akármennyire "híres" is ez a torony, kevesen járkálnak errefelé ilyentájt, tehát tökéletes hely a többiek kibeszélésére. Az meg ugye ínyére van Lavendernek.. Az utóbbi időben valamiért mégis elhanyagolták a Déli kilátót, ez a tavaszi nap pedig tökéletes arra, hogy Lav naplót írjon. A hálókörletben vagy a klubhelyiségben ilyet nem lehet, mindig leskelődnek azok a fruskák vagy zavarják a többiek.. Tegnap is megpróbálta, de az a kis Creevey gyerek állandóan fotózta, hogy mennyire idegesítette..
Parvatit nem nagyon látta még, igazából nem is kereste, de egy napot csak kibírnak egymás nélkül. Meg különben is, múlt héten nem akart lemenni Roxmortsba vele, hogy megvegyék azt az új talárt, amit kinézett magának, úgyhogy innentől kezdve.. De mindegy, bírja Parvatit, talán ő az egyetlen ember ebben az iskolában, akiben feltétel nélkül megbízhat.
Mikor eléri az utolsó lépcsőfokot, kifújja kicsit magát, elég megerőltető egy ilyen fiatal lánynak is az a feladat, hogy megmássza ezt az építményt. Külseje éppúgy, mint mindig, most is makulátlan, fonott haját skarlátvörös fejkendő díszíti, s aki nagyon alaposan szemléli, az észrevehet egy oroszlánt is a masni egyik végén. Ez pontosan illik a vörös-arany ruházathoz, amit ma a fekete talár alá húzott, magassarkújáról nem is beszélve.
A párkányhoz érve lepakolja a fekete táskát, s körülnéz: a látvány tökéletes, szinte mesébe illő. Gyönyörű. Már hiányzott neki a szellő, ami idefent megcsapja, akárhányszor kihajol, hogy lenézzen a végtelennek tűnő mélységbe. Arcán apró vigyor jelenik meg, hogy aztán elővegye a bőrkötéssel felszerelt, megviselt naplót, melybe akármennyit ír, egyszerűen nem akar betelni, vagy talán nem tud, már egészen kicsi kora óta firkál bele...
Feljegyzések, rajzok tömkelege díszíti, itt-ott egy beragasztott címke, vagy préselt virágok. Még bájital recept is van benne. Ezt a könyvecskét még az édesanyjától kapta, aki feltehetően felruházta egy tucatnyi bűbájjal, más nem tudja elolvasni az ide írt sorokat, nem tudja kitépni a lapokat, ráadásul nem telik be soha. Az első oldalon szívecske, benne a keresztnevével és egy Harry felirat. Na igen, a gyerekszerelem, az a fiú volt az első, aki megtetszett neki.. Ehh, az a kis szerencsétlen, már el sem tudja képzelni, hogy hogyan is talált rá... A srác roxfortos volt, másodéves, szerencséjére már nem tanul itt, egészen tavaly júniusig nézegetnie kellett a fejét minden héten.. Szörnyű, rémséges...
Tovább és tovább lapozgatja a naplót, van itt minden: James, Nick, Robert, Marc, Ronald... Micsoda nevek, milyen trollok, Szent Szirom..

Ginny épp a könyvtár unalmat és molyirtószagot árasztó falai közt próbálta megírni az egyik házi dolgozatát, de ma valahogy nem igazán sikerült ennek befejezése. Kint sütött a nap és a legtöbb tanuló nem bent poshadt ebben a poros helyiségben, hanem odakint beszélgetett barátaival, sétált, futkározott vagy akár a pálya felé vette az irányt ha kedve volt az illetőnek egy kis kviddicshez. De persze Ginny egész héten lusta volt ezen beadnivaló elkészítéséhez, pedig általában szorgalmasabban áll hozzá az efféle ügyekhez. Most azonban kicsit ki volt bukva, és önmagát sem értette meg, hogy mi ennek a nyomott hangulatnak az oka. Arra is gondolt már, hogy talán ki kéne kapcsolódnia legalább egy nap, nem gondolni semmire, senkire, és főleg nem egy bizonyos Harry Potterre, aki miatt a legtöbbet képes stresszelni.
Egy nyugodt óra?
Egy nyugodt nap?
Egy békés hely?
Csend és hullaszag?
Nincs aggodalom?
És legfőképp egy kis magány?
Talán ezen dolgok voltak pillanatnyilag a legnélkülözhetetlenebbek a lány számára és nem pedig egy alapos pletykálkodás valamelyik barátnőjével. Most valahogy még a Ronnal való ?testvérpárbaj?hoz sem volt kedve, semmi veszekedés nem hiányzott neki? De tanulás sem? Ezért is összecsapta az asztalon pihenő öreg könyvet és visszahelyezte arra a polcra, ahonnan nemrég elhalászta egy másik évfolyamtársa orra elől. Nem volt szép dolog, de ismerte azt a diákot és tudta, hogy még éjfélkor sem kapná meg, hogy ő is jegyzetelhessen belőle. Szóval nem maradt más választás, és ahogy elnézte azt a fiút, ő sem bánta túlzottan, hisz levett ahelyett másik három hatszáz oldalas kötetet.
Ginny tehát végre végzett az untató tanulással a mai napra, s inkább elhagyta a könyvtárat, mert csábította a nyugalmas sétálás lehetősége. A jegyzeteit felcipelte a hálókörletéhez, majd lehajította őket az ágyára?
~Majd ha visszajöttem a kis körutamról akkor mindent a helyére teszek?~ tervezte el.
A kis fiókos szekrényből kiemelt egy bordó hajgumit, majd egy fésű segítségével hibátlanul és kócmentesen sikerült összefogni egy copfba haját. Nem érdekelte olyan iszonyatosan a frizurája tökélye, de a hevesen fújó szél miatt nem ártott, ha nem csapódik arcába minden harmadik lépésnél egy vastagabb tincs.
Lassú léptekkel haladt végig az udvaron, aztán onnan alulról megpillantotta a Déli kilátót. Egyik kedvenc helyei közé tartozott, mert nem volt olyan forgalmas és csodálatos kilátás tárult a fentről szemlélődő személy szeme elé. Így a választása erre a magas építményre esett, s meg is indult felfelé, a kissé meredek lépcsőfokokon.

- Egy, kettő, három, négy?? tizenkettő, tizenhárom?... huszonnégy, huszonöt?? ötvenkilenc, hatvan, hatvanegy?? hetvenhárom?? - számolt szép halkan, hogy csak ő hallja ? Hatvanné? nem? az már volt? akkor talán hetve? nem? áh, inkább hagyom? Sose fog sikerülni az összes lépcsőfok megszámlálása, pedig én tudom, hogy több van mint száz, azonban Ron nem képes elhinni?

Amikor felért a legtetejére nagy megkönnyebbülés érte. Körülnézett, s furcsán tekintett a kilátó egyik pontja felé aholis Lavender Brownt vélte felfedezni. Kicsit meglepte ugyan a dolog, de Ginny Weasleyt nem olyan fából faragták, hogy most inkább eltántorítson céljától és más, békésebb hely után kutasson. Így hát ott maradt és a lány mellé lépett.

- Öhm? szia! ? szólalt meg hosszas töprengés után.

Miután kényelmesen elhelyezkedik, megkeresi a legutolsó lapot a naplóban, hogy folytathassa a tegnap elkezdett beírást, közben pedig bőszen telefirkálja a következő oldalt különféle alakzatokkal: hogy mi is lesz az összkép, azt még ő sem tudja, majd csak kialakul. Azt sem tudja, hogy miért került oda a minap a 'Weasley és Granger' felirat ismét, nemrég még abban is biztos volt, hogy nem érdeklik már ezek a személyek. Jó, talán még mindig mérges egy icipicit, amiért ott, akkor és pont ők, ráadásul ketten, hogy az a... Csak az zavarja, hogy mindez vele történt meg, őt ültették fel, ezt még visszakapják. Bosszúsan megrázza a fejét, s már fordulna is vissza az ölében tartott napló fejé, mikor hirtelen ráköszönnek.
- Jesszusom! - Kicsit meginog a párkányon ülve, de rögtön le is ugrik, nehogy a rosszabb irányba lóduljon meg. Tekintetét az ijedelem okozójára emeli, s örömmel konstatálja, hogy csak a Weasley lány az, így köszönés helyett szimplán mormog egyet. - Jó hogy nem löksz le, Gin-Gin.
Ma már találkozott a lánnyal a klubhelyiségben, beszélgettek is, de Ginny-nek a könyvtárba kellett mennie, Lav-nak meg hát.. Nem nagyon volt kedve tanulni, főleg, hogy most nincs is különösebb dolga, az összes beadandója kész, az anyag megtanulva. Jó, néha talán stréberkedik, de ha összehasonlítják Grangerrel, akkor ő az utolsó, akire rá lehetne aggatni ezt a jelzőt. Ő csak szimplán jó tanuló. Jó és kész.
Ahhoz képest, hogy nyugalmat keresve sétált végig ezen a rengeteg lépcsőn, írni készülvén, most becsapja a könyvecskét, s visszadugja a fekete táskába. Ezek szerint tévedett, de ha jobban belegondol, nem is baj, végül is bírja Ginny-t. Jó barátnők? Ennek is lehetne őket nevezni, de azért annyira nincsenek jóban, főleg a lány bátyja miatt. Vlehh. Ezekről a dolgokról persze tud Ginny, s remélhetőleg Lavendernek is adott igazat, amikor szakítottak Ronnal, dehát a testvéri szeretet, meg a hasonló formaságok. Bár ahogy ismeri őket... Voltak ott gondok, nem is kevés, Ron beleszól a lány kapcsolataiba, Ginny meg.. Hát ő meg visszabeszél. Így kell ezt. ;D
Egyszerűen csak barátnők.
Lav pördül egyet tengelye körül, aztán rákönyököl a párkányra és kihajol. Imádja ezt csinálni, csak a haja ne menjen tönkre, még vissza is kell érnie valahogy a klubhelyiségbe, de ha még véletlenül is meglátja valaki..
- Kész van a beadandó? - Kérdezi immáron mosolyogva, hogy elterelje a témát az előző beszólásról, nem akar bunkónak tűnni, akármennyire is úgy jött le. Csak megijedt, s ezek szerint ezt hozza ki belőle a dolog. Kék szemei meg-megcsillannak, miközben tekintetét a mélységről a lányra emeli, szemöldökét felhúzza, úgy várja a választ. Valamiért egyre erősödik benne a késztetés, hogy segítsen valakinek, akármiben, csak segíthessen végre. Szívesen korrepetálna most, ötletet adna a beadandóhoz, tanítana meg egy varázsigét, csak ne őneki mutogassák a dolgokat. Különben ez most arról jutott eszébe, hogy éppen látta azt a bejegyzést a naplójában, amikor tavaly ilyentájt nem sikerült neki a patrónus-bűbáj. Ráadásul a múltkor is elrontotta az edzésen.. báhh.
Egyébként azóta elég jól mennek neki ezek a dolgok, előtte nem volt ennyire jó az ilyenféle bűbájok alkalmazásánál, most meg - Potter-nek köszönhetően - egyre csak javul. Még az RBF-je is Kiváló lett Bűbájtanból és SVK-ból. Örült is a fejének, amikor megkapta nyáron az eredményeket, s bár a nagyanyjának nem tetszett a kettő Várakozáson felüli, a család többi tagja is meg volt vele elégedve. És hát ha már ennyire nem kellett erőlködnie tavaly, akkor tökéletes ez a kilenc darab sikeres. Óh, tényleg, Ginny is hamarosan vizsgázni fog..

A lány firkál valamit a nála lévő füzetkébe? mintha egy napló volna. Kicsit talán ideges, mert úgy néz ki, hogy valami nagyon nem tetszik neki ott, hisz olyan bőszen satírozza a kis lapot, hogy a kiszakadás felé közelít lassacskán. Lehet, hogy Ginny nem épp a legjobbkor érkezett ide, de hát egyszer élünk? odamegy és bátran kiáll, mély levegőt vesz, majd kifújja. Nagy sóhaj, közelebb lép és a már elhangzott köszönésre várja a választ Lavender részéről. Még egy levegővétel, kicsit már kezd fájni a feje, sajog a homloka, ez így nem lesz jó. Már kíváncsi, hogy lekiabálják-e avagy kedvesen fogadják. Bár Lav lelki állapota nem tűnik túl fényesnek? pont az ellentéte, zavart, ideges, morcos? szóval egyáltalán nem az volt leolvasható róla, hogy bármikor szívesen csevegne most, ezekben a pillanatokban bárkivel is, és pont vele? Hisz ő? ő? szóval? ő Ron tesója ééés? talán akinek a legjobban nem vágyik a társaságára az egy Weasley? talán ki van akadva? talán pont ezért? talán pont Ronald nevét húzgálta ki a kis naplócskából? talán?
Találgatások?
De az igazat csak egy módon lehet kideríteni?
Rákérdezzen?
Vagy inkább ne?
Mi lenne a legtanácsosabb?
Talán az, ha szép csöndben elhúzna? de ő nem fog?
Ginny Weasley nem, s inkább lép Lavender felé egy bizonytalan kis lépést?
Majd nyílik a szája, s a hangok apró remegéssel elhagyják a kiinduló bázisukat?

- Köszönöm a szívélyes fogadtatást? nem volt szándékomban leugrasztani téged innen, csak épp én is erre jártam és gondoltam nem ülök le úgy, hogy még csak egy mukkot se szólok az itt tartózkodó lányhoz? - mondta határozottan, majd folytatta ? Kicsit zaklatottnak tűnsz, eléggé megrémültél a hangom hallatán? Van valami gond vagy csak a Ron-os miatt? - kezdett bele, de inkább helyesebbnek vélte, ha most elhallgat.

- Ééés? nos? az előbb láttam, hogy valamit firkáltál a kis füzetbe ott nálad. Megkérdezhetem mit satíroztál át, vagy nagyon személyes? Mert akkor nem muszáj? - csuklott el a hangja, mert tudta, hogy megint túl sokat magyarázza a teljesen érthető dolgokat.

~ Húúh? Lav tényleg nem néz ki valami jóól? Bár ezek után, nem is várnám tőle, hisz? azért ez a Ron+Lav+Mione szerelmi háromszög elég durva volt. Gyorsan jött és gyorsan lett belőle szimpla kettő. Ő már kiesett a dologból, bár már a végén az ő akarta miatt is. De akkor is biztosan megviselte a dolog? hm? ki gondolta, hogy a bátyám egyszer csak ilyen kapós legyen? Én tuti nem? sőőt? Bár, azért ez a ?Weasley báj? megvan minden tesómban, és remélem bennem is, mert a Harry-s ügy? hát Cho a mi körünkből esett ki, hasonló helyzet? Csak azt a csajt nem bírtam, egyáltalán? Cedricet mással való csókolózással felejtette el, undorító? és pont Vele? de? remélem, hogy Harryvel is egyenesbe jönnek a dolgaink, mert valahogy úgy érzem, hogy ahogy kezdene érni valami rögtön letapossuk és újból és újból megtörténnek ugyanazok a dolgok és minden ismételten előröl kezdődik? aaah? De visszatérve Lavenderre, nos, neki sem lehet könnyű? én nem állok valójában egyik oldalon sem? biztos mindkettő a saját igazát fújná, engem nem igazán érdekel? megtörtént, kész, nem tudunk rajta változtatni? ennyi? le kell zárni? és mivel Lav a barátnőm, vagy mi? hát talán illene kicsit az ő lelkét is pátyolgatni, ha ugyanezt a bátyámmal is megtettem? na jó, ráveszem magam, de csak most és utoljára?! ~

- A beadandó? Nos, már haladtam vele egy kicsit? - nincs kedve korrepetálást kapni, ezért inkább füllent kicsit ? Amíg nem voltam a könyvtárban? de utána már sikerült megcsinálni az egészet, hála az égnek! Ideje volt, nem tudom mi volt velem mostanában, de nem ment túlzottan a körmölés? viszont szerencsére erőt tudtam venni magamon és befejeztem? - mondta, majd a lelkében sóhajtott egyet, hogy sikerült kikerülnie a felesleges segítséget, melyet csak azért kapott volna, hogy Lav ebbe fojtsa bánatát vagy unalmát... valamelyiket? - És te? Már befejezted? Gondolom? neked jól szoktak menni az ilyenek? öö? kreatívan kezeled őket? szerencsés vagy emiatt! ? nyögdécselt valamit, majd egy mosolyt eresztett el a szája sarkából a lány felé.

Talán most a suli volt az a dolog, amiből Ginnynek kicsit elege volt. Az utóbbi időben annyit tanult, hogy már ereje sem maradt? semmire sem? És ez azért is rossz főként, mert jönnek hamarosan a vizsgák, amelyekhez már tényleg nincs szemernyi hangulata se felkészülni. Kifújt, nem ártana neki a pihenés, de most nincs megállás az oktatás terén? sajnos?

- Kicsit fáradt vagyok? az elmúlt időszakban annyi házidolgozatot kellett írnom és minden egyebet, hogy lassan kezd befuccsolni a rendszerem? itt helyben el tudnék szunyókálni? de most picit feldobódtam, hogy értelmes lénnyel is lehetőségem van társalogni, nem csak az SVK könyvvel? Szóval ettől a témától is kivagyok már, ha megemlítik a tanulás a hideg kiráz? - mondta panaszosan, majd nekitámaszkodott a korlátnak, így könnyebben tudott két lábon állva maradni.

Érdekes beszélgetés vette kezdetét, főként azért mert Ginny magában már megfogadta, hogy kifaggatja Lavendert a Ronnal történtekről, hisz bátyja nem mesélt el azért minden apró szaftos részletet. Majd ő megoldja magának, hogy mindenről tudomást szerezzen. Persze csak finoman és barátiasan, nem kihasználásból, csak valóban kíváncsi rá? és utána, majd ráér vigasztalni, ha ezzel a hamarosan felhozandó témával előrukkolva kicsit a lány szívébe tapos, vagy felbolygatja a fájó emlékeket, amely nem áll teljes mértékben szándékában és nem is rosszakarásból teszi, ha teszi?

Tény és való, hogy próbálkozik terelgetni a beszélgetést a szebb, könnyebb irányba, a probléma csupán csak az, hogy nem jön össze neki. Ginny sajnos átlát rajta, jóllehet nehéz titkolnia, hogy kicsit még mindig rájön az idegroham, ha a Weasley gyerekre gondol. Parvati is folyton ezzel cseszegeti: "Felejtsd már el azt a srácot.." vagy "Ne szólj be folyton Grangernek." és társaik. Pedig ő igazán nem akar rosszat (?) senkinek, még csak nem is tervez bosszút. Na jó, néha eszébe jut, de az már mellékes. Lehet, hogy mégis kellene? Nem.. de.. nem..!
Különben meg már kiszemelt magának mást és itt van Ginny is, akivel kényelmesen elbeszélgethet. Nem kell gondolnia semmi frusztráló tényezőre, mert vele bármiről lehet dumálni. Jó, az való igaz, hogy a fiatalabb lány nem nagyon szeret pletykákat hallgatni, továbbadni, akár bármily nemű kapcsolatba kerülni velük, de azért vannak értelmes témáik is... ha sikerül őket előkeríteni.
Valamiért mégis idegesíti a tény, hogy a vele szemben álló lányban mélyen a bátyját látja, vörös haj, a szemük, olyan rossz, hogy testvérek. Miért kell annak lenniük? Ha most nem így lenne, már régen leakadtak volna a témáról, de Ginny még jó, hogy megpróbálja kihúzni belőle a dolgot, pedig nagyon nincs ez ínyére. Akárhányszor találkoznak, mindig ebbe torkollik a csevegés, amiből általában az következik, hogy Lavender vérig sértődik és faképnél hagyja a lányt. Persze másnap már semmi baja sincs, így az is biztos, hogy Ginny tökéletesen megszokta az ilyen szituációkat.
- Nem, nincs semmi bajom. - Mosoly. - Különben meg ez egy napló és a naplóba írt bejegyzéseket általában nem szokták kitárgyalni az emberek. - A flegmaság nála már mindennapos, aki ezen megsértődik, az nem ismeri Lavendert. - Te nem írsz naplót? Én ezt még anyutól kaptam, nagyon régi, benne van az életem.. Hahh. - Elvigyorodik, s közben az ölébe kapja a fekete táskát, amiben már a napló is elrejtőzött. A Ronos megjegyzésre valamiért nem reagál, úgy csinál, mintha meg sem hallotta volna, úgyis eléggé halkra vette magát Ginny a végére. Aztán ahogy a lány egyre belemerül a válaszadásba, valahogy az is feltűnik Lavnak, hogy nem igazán érdekli az a beadandó, valami másra készül. Ilyenkor mindig megjelenik a szemében valami különös fény, vagy nem is tudja, micsoda, lehet, hogy csak beképzeli magának, de a végeredmény ugyanaz: a Weasley lány kíváncsi. És tudja, hogy mire akar kilyukadni, de inkább nem is törődik vele.. egyelőre. Majd ha kérdezik, válaszol. Talán.
- Nem tudom, hogy miért ellenzitek ennyire a tanulást, ezzel csak magunkon segítünk, szóval.. Persze, hogy kész a beadandóm! Ha elvégzem a sulit és jó eredményeim lesznek ? márpedig lesznek ?, csak úgy a nyakamba fognak hullani a jobbnál jobb állásajánlatok.. - Ezzel le is zárja a témát, Ginny úgysem fogja firtatni, neki meg elég, ha legalább ennyivel ösztönözheti a lányt. Nem mintha olyan rossz tanuló lenne, de hát mit várunk Lavendertől?

(http://i552.photobucket.com/albums/jj343/hannah_whitney/HP/lavendernek2.png)

én haragudni? inkább te ne haragudj =)

Ginny ennyi báty után már megtanult átlátni a hazugságokon, vagy a leplezésen. Most épp Lavender próbálkozott hasonló taktikával, hogy kikerüljön és kényelmetlen témát: Ron Weasleyt. Ez egy elég érdekes história, mely csak a lány számára olyan keserű. Nem volt ez olyan igazi nagy szerelem, főleg Hermione miatt. Gin bátyjának szíve nagy valúszínűséggel mindig is az eminens lányért dobogott, csak nem jött rá? És aztán Lavender? és kavarodás? veszekedés? sírás? minden ami belefér egy jó kis szakításba?

~ Nem akarom felhozni a témát! Még ha legbelül egy apró késztetést is érzek, akkor sem! Türtőztetem magam és nem megyek az agyára? inkább segítenem kéne neki a ?felejtésben? vagy mi, minthogy még egyet ?rúgjak? belé? Csak nem omlik össze? Remélem! Erős lány ő, általában. Legalábbis eddig annak tűnt, nem ilyen kis pityergősnek. Biztos hamar rendbe jön lelkileg, aztán jöhet a Lav féle vidámság? ~

Ginny felsóhajt, majd a vele szemben lévő lányra pillant. Úgy látszik, mintha épp készülne egy őrült hosszú monológ lenyomására, de nem igazán ez a Weasley hölgy minden álma. Akkor hallgathatja a számára unalmas sztorikat arról, hogy mi a legtrendibb szín a suliban és hogy ki kivel szakított éppen. Nem ismeri túlságosan a pletyiző fruskák világát, de sejtése szerint nagyjából ilyen ?életbevágóan fontos? dolgokról esik szó egy jelentős diskurálás alkalmával?
Nem érdekli különösebben, ritka az mikor még őt is be lehet vonni az effajta trécselésbe. Persze mivel ez nem a Fehérház, így gyorsan terjed minden hír, s az összes lány akaratlanul is tudomást szerez az aktualitásokról. Akit érdekel továbbadja, akit nem az elkullog csendben, s úgy tesz mintha semmit sem hallott volna?
Nem igazán az az alkat aki naphosszat képes lenne a körömlakkok árnyalati differenciájáról beszélgetni. Inkább áll be pár gyakorolni vágyó fiúval kviddicset játszani, azt legalább élvezi és hasznát is látja!

- Áh értem? bocs, és inkább hagyjuk is a témát. Azt írsz oda amit akarsz! A te dolgod? - válaszolt a tűzről pattant leányzónak, s távol kívánt maradni a veszekedéstől, ma ahhoz túl jó hangulata volt.

- Naplót írni? Pfű? Nem nagyon. Egyszer még egész régen elkezdtem, úgy rémlik? - elmereng és azt persze nem árulja el, hogy még egészen kisiskolás volt, s fülig bele volt esve Harry Potterbe. Akkor még gyerek volt. Egy gyerek őszinte és reménykedő. Ő is az volt, mint mindenki más. Persze mára már komolyabb lett és jobban leplezi az efféle dolgokat, de régen még? ő is kis plátói szerelmes volt. Most már kijózanodott, úgy döntött nem is gondol erre. Hisz minek? A sors úgy alakul majd ahogy neki tetszik, ő nem fogja égetni magát egy srác kedvéért sem. Nyilvánosan meg tutira NEM! És ha manapság is lejegyezné minden gondoltát, s egy Mardekáros például megszerezné. Bele is halna?

Tudomásul sem veszi Lavender előző kis kitörését, ez nála megszokott. És valójában, most az egyszer egyet is ért vele. A magánügye, belekotnyeleskedett, ennyi? Néha képtelen lakatot tenni a szájára, pedig ritkán fordul elő vele, hogy kíváncsiskodó legyen. Általában közömbösen reagál szívügyekre, de azért (mint látszik) akadnak? kivételek?

- Rendben. Nos engem is érdekel azért, hogy megbukok-e vagy éppen hogy átbukdácsolok, de azért szerintem semmit se jó túlzásba vinni? A suli fontos, igen, aláírom. De nem a jegyei határozzák meg az ember értékét? - ez kicsit nyálasra sikerült, de nem baj. Reméli eléri a kívánt hatást és nyugton marad ez a házi dolgozat és egyéb oktatással együtt járó téma?

Még mindig azzal a megkapó természetességgel simítja a mancsába Virgile ujjait, mikor felérnek végre a kilátó tetejére. Felhőtlenül kék az ég, az idő csodálatos, noha a Brit-szigetek éghajlatára még júniusban sem jellemző ez a bódító, mézédes napsütés. Most mégis hunyorítania kell a túlzott fényben, de kissé álmosan teszi, megszelídülve, mint egy nagyra nőtt macska, éppcsak az hiányzik, hogy a hasára forduljon cirógatást remélve. Oldalra döntött fejjel sandít le Virgile-re - az arcán szétterült, örömteli, gyermeteg mosoly kissé meghalványodik, ahogy a másikra tekint.
Furcsa, kábult meghasonlás; újra felvillan a percekkel ezelőtti mosoly - a mellé fűzött szavakat akkor sem fogta fel igazán -, a zsigeri vágy, hogy kezdjen valamit ezzel a karakán kis nőcskével, vagy akár fordítva is, bárhogy, oly egészen mindegy. Erőtlennek és teljességgel védtelennek érzi magát a sokat ígérő, de semmit nem kínáló ajkak, a markolnivaló vállak, a hosszú combok varázsa előtt. Magáról megfeledkezve bámul a hatalmasnak tetsző, sötét szemekbe, a gonoszul kimért pillantás felébreszti benne az éjszakát még így is, a szikrázó napsütésben állva. Felső ajkával önkéntelenül megérinti az alsót, mintha hirtelen kiszáradt volna a szája, és a tekintetében majdnem láthatóan fut át a gondolat, hogy most kellene megcsókolnia, magához szorítania, s aztán - aztán mindegy.
Mégsem teszi.
Elereszti a kezét, és azonnal odébb is lép sután, minden külön látszat nélkül, mintha most jutott volna eszébe, mennyire fontos is, hogy most, ebben a szent pillanatban kitekinthessen a korláton túlra, annyira fontos, hogy már csak a kilátó rövid távolságai mentik meg attól, hogy mozgása menekülésnek látsszék. Mi elől is - Virgile bűvköréből, vagy egyszerűen a saját gyengeségei elől, hogy ennyire az érzékei rabja volna? Őrült, megalázó pillanat. Felkönyököl a kőből emelt mellvédre, álla helyett homlokát támasztja meg a kezén, a haját azonnal szénaboglyává kócolja az enyhe, langyos szél. A válasza is lassan, távolról érkezik, mi több, szinte szégyellős a hangja.
- Attól tartok, nem rendelkezem a kellő képességekkel, hogy zavarba hozzalak - közli kifejezéstelenül.
Nem mondta, hogy egészségedre, és mintha az egész sértésáradat elkerülte volna a figyelmét. Persze, tekintve, hogy a hátát mutatja Virgile-nek, a reakciói akár leplezve is maradhatnának, de üres hallgatásából az szűrődik ki, hogy valóban nem kapja fel a vizet csak azért, mert sztereotip hugrabugosnak bélyegezték. Igaz, miután a házak kapcsán annak idején nevelőatyja mindössze annyit említett meg, a rokonai közül ki hova járt, és akkor ezt az átkozott máguscsaládot a háta közepére se kívánta, nem mart a szívébe különösebben, hogy beosztás tekintetében új fejezeteket nyitott a dinasztia történelmében - a Teszlek Süveg döntését csak később kezdte kritikusan szemlélni, mikor rájött, a Hugrabugban senki nincs, akivel bármit mondhatnának egymásnak. Mióta pedig rádöbbent, a többi házban sincs, az egésznek nincs jelentősége a számára.
- Majd megpróbálom figyelmen kívül hagyni azokat a híres lábaidat, hogy tovább élvezhesd a nyárias öltözködés előnyeit, rendben? - Mint a mágnes, csapódik vissza a megszokott látszatra közvetlen, velejében távolságtartó, bosszantóan flegma stílusához. Cigarettásdoboz s öngyújtó után kutat a zsebében. Ekkor pillant csak hátra a válla felett Virgile-re, míg hanyag mozdulattal meggyújtja a cigerattáját, a sokadikat ezen a napon. Megrántja a vállát, a fenyegetés nem úgy tűnik, hogy különösebben felizgatná. Pillantása újra végigsiklik az eléjük öntött birtok napszítta szépségén. - Okkké, hercegnő. Nem lesz több krokodilos megjegyzés. Pedig kifejezetten édes leszel tőle.

 Izgalmas látvány lehet az ifjú Carthe kisasszony, ahogy megy felfelé a lépcsőn abban a semmi kis szoknyájában, de nincs aki élvezze a dolgot, Ethan mellett megy, vagy talán pár centivel annál hátrébb, bőven elég volt mára a bugyimutogatásból.
 Mély levegőt vesz ahogy kiérnek a kilátóba, szikrázik a bőre szinte, mintha egyenesen magába inná a fényt, hogy aztán lusta természetességgel sugározza ki mindenre, ami körülötte van.  Behunyja a szemei egy pillanatra, festetlen, fekete pilláit átvilágítja a nap, halványan fut át az arcán a boldogság jele, a híresen jó arcberendezésű hugrabugos felé fordítja a tekintetét- és megpróbál nem szétfolyni a kövön.
 Nem szokta meg, hogy így nézzenek rá, hirtelen éri, hogy Ethan csokibarna szemeivel találja szemben magát, pislogni, levegőt venni is elfelejt, elnyílik az ajka, eszébe ötlik, hogy nem is lenne rossz csak úgy végigsimítani az arcán lévő sebhelyen, megcsókolni, hozzábújni, mindenfajta kötöttség és magyarázat nélkül - aztán a fiú elengedi a kezét, neki meg mintha valami halvány pirosság kúszna fel az arcára.
 Ezt is megéltük hölgyeim és uraim, Mademoiselle Carthe elpirulni látszik. Ez nem neki való játék, a piszkosul vonzó nők nem olvadhatnak el, maximum egy leereszkedő félmosollyal végignézhetik, ahogy a másik ezt megteszi. Kész kudarc.
 Hamar észreveszi magát, megrázza a fejét, mintha a kábulattól akarna megszabadulni,- és ez sikerül is, a következő pillanatban már felveti makacs állát, ruganyos mozdulattal ül fel a mellvédre, cipőit lerúgja, ezzel is növelni próbálja a szabadságérzetet, az iskolai mellénytől is megszabadul, alatta egy kellemes, vékony anyagú, izgizöld top.  Ez az árnyalat a feketébe hajló sötétzöld és az élénk neon között van, tetszés szerinti részen.
- Próbálkozni lehet. - Vonja meg gömbölyű vállát, fél kézzel igazít egyet a haján, de rögtön szét is fújja a szél a méz-szőke tincseket. Igazán elbűvölő lehet, ahogy a nap megvilágítja, tipikusan angyali, és tipikusan bukott.
 Furcsa neki, hogy Ethan semmit nem reagált a megjegyzésre, talán túl nagy és nyilvánvaló hazugság volt ahhoz, hogy figyelembe vegye? Hát mostantól csak akkor talál, ha vakon célozgat?  Pedig meg akarta sérteni, most meg, ha már úgyis ennyire mazochista, megérdemelné, hogy valaki ne csak karmolássza, hanem egy rántással leszedje a hátáról a bőrt, had szenvedjen, aztán kiskanállal írja bele, hogy egy kicseszett, egoista, élvhajhász, hugrabugos. Pedig nem az, a Teszlek Süvegnek valami nagyon komoly baja lehetett, mikor Ethan-re került a sor, hogy a fejére húzza, de lehet, hogy csak automatikusan oda rak mindenkit, akinél nem tud dönteni. Akkor viszont baj van a rendszerrel.

- Rémlik, mi az, hogy rövidnadrág? - Oldalra dönti a fejét, felhúzza a vállát, lusta félmosolyra húzódik a szája, várta már, mikor sikerül visszaesnie Ethan-nek a szerepébe. Figyeli, ahogy meggyújtja a cigarettát, megrebben a szempillája, aztán dacosan fordítja el a fejét.
- Tcheue poule...

Lassan fordítja oldalra a fejét, szinte tétovázik, aztán mégis feltekint Virgile-re. Félig lopva, félig makacsul figyeli a rengeteg haj kócos hullámait, ahogy a telt szőke színt megfakítja a napfényben mosdás, nézi a simogató tenyérre váró, ragyogással körülvont arcot, rajta a gondos kézzel kiterített, gőgös, hideg arckifejezést, a felszegett állal, azzal a szájjal.. alabástromangyal?
Félresöpri a gondolatsort. A cigarettája üresen ég, letekint, bámulja, ahogy parázslik a fekete szál vége, s száll fel az ujjai körül az áttetsző, keserédes füst. Mégis kit akar becsapni, hol gondol ő Virgile-re kőszoborként? Nem érdekelnék a hideg vonalak, nem érdekelné a szépsége sem, nem lenne jó a száj, az a titokzatos zugokkal meghúzott, évődő, harapós száj, nem kéne, akármilyen mester tehetsége őrizné is az örökkévalóságnak; ágyon képzelte el. Gyűrött lepedőn. Attól az áhított pírtől lángoló arccal, nagy, sóváran égő szemekkel, fénylő íriszének tükrén ferde, gonoszul elferdített tükörkép-önmagával.. Meztelenül. Karmolhatná akkor, ha azt kívánná, véresre is akár.. Merő sebbé karcolhatná a húsát pusztán azzal a makacs, kegyetlen lélegzetével, akkor is ebbe, az ő büszke, szaténszalagokkal megkötött vadságába akarna takarózni, az ő illatába, az ő testébe.. most őt akarja szeretni pár percre.. s mindez.. egy léha mosolytól?
Borzong. Reszketegen, mint akit lassanként mérgeztek meg, és ha az őrülten kalapáló szíve majd megáll, kimutatni sem lehet majd, elmúlik a méreg is ővele. A pillantása még mindig a lassan semmibe hamvadó cigarettaszálon függ, mintha semmi más nem lenne az egész világmindenségben. Csak ő, az a csonka szál a kezében, és a vágy.
- Gonosz vagy, Virgile.
Mintha órák teltek volna el azóta, hogy utoljára megszólalt. Nehéz, rekedt a hangja, megint nem mond semmit, a szavak csak úgy értelem nélkül szaladnak el a füsttel, a széllel, és ő még mindig csak néz maga elé. Egy, kettő, három pillanat.. akkor a következő lesz az, amikor végre lép? Négy, öt, hat, hét, nyolc pillanat.. kilenc.. tíz. A csikk a mélységbe zuhan, az izmai az elméjétől függetlenül mozdulnak, akaratlanul, mint a tüdeje. Nem válaszol. Beszélnek? Nézi, ahogy az ujjai megérintik mellette az izgalmas kiszögellést azon a finom könyéken, majd feljebb siklanak ügyetlenül, óvatosan, mintha először játszana egy drága hangszeren, végig a felkaron, a vállak finom csontozatáig, a tarkón, a hosszú nyakon tovább, a másik oldalon csupán a derékig fel..
Erőszakkal tépi vissza határozottságát a suta, lenyűgözött zavarból; hirtelen szorulnak az ajkai a másik szájának, s egész valója kell egyetlen másodperc alatt.. bármi.. minden.
Keserű füst: ismerős íz. Fahéj.. Szegfűszeg talán? Édes vörösbor?

Érzi, hogy nézik, de egy ideig csak összeszorított szájjal szemez az egyik toronnyal, vagy bármivel, ami szemmagasságban van; igazából édes mindegy, úgysem látja, hiába bámulja szakadatlan buzgalommal. Kiegyenesedik, elsimulnak a vonásai - már a padlót fixírozza. Azért se néz a másik felé.
 Ethan...Hogy nem sikerült észrevenni eddig? Hat, majdnem kerek hat éve itt van az orra előtt, és mégis pont egy ellógott óra kellett ahhoz, hogy végre beszéljen is vele, és mást is megnézzen rajta azon formás hátsófelén kívül. Mennyire istentelenül vak volt. Mert... igen, eddig pont annyira érdektelen volt iránta, mint nagyjából az egész Roxfort felé.  És most, először, mióta itt van, eljutott arra a szintre, ami a szimpátiánál már több, a szerelemhez még kevés, de magabiztos, erős lábakon álló vonzalomnak bátran lehet nevezni.
 Még magának se ismerné be, de tulajdonképpen ijesztőn új neki a helyzet; soha nem kötődött senkihez a rokonain kívül, nem is akart, nem is volt rá szüksége, vagy legalábbis nem érezte úgy, hogy lenne. Talán még Vikitra az, akire azt lehet mondani, fontos, meg az a pár ember, akikkel alkalmilag együtt rombolja a szervezetét, de nélkülük is meglenne. Független volt, magányos, hűtlen, büszke, akár macskák, még a kötelező bolondéria is helyén van, a firkálás, a kopogtatás. Mióta ott ül a mellvéden, azóta fáradhatatlanul kocogtatja körmeivel a követ. Megszokás.
 Figyel, mint aki egy másodpercet sem akar többet elszalasztani belőle -, semmiből, ami hozzá tartozik, akárhány szerepet vesz magára -, a kócos, szőkés hajból, a csokoládészínű szemekből, végigpásztázza azt a túlságosan is jól sikerült arcot, szimpatikusan határozott állat. Halvány mosoly látszik a formás, pirosas ajkakon, nagyobbra nyílik a tekintete, szemével követi a másik kezét, amíg tudja, felgyorsul a szívverése, mikor Ethan tenyere a derekára simul kitágul a vágytól a pupillája, hiába a verőfényes napsütés. Hát nem komikus, hogy ez a lepedőakrobata, vagy épp simán csak Ethan Wilde, akiért földön kúsznak a nők, úgy ér hozzá, mintha attól félne, hogy egy óvatlan mozdulattal darabjaira töri szét...
 A kidolgozott mellkasra szorul a két tenyere, mint aki el se tudja dönteni, ellökje-e vagy inkább magához húzza... Örökös, édes, vonzó kettős. De az ész érv választ; ha ellöki magától, kiesik innen, és ha nem muszáj, inkább nem szeretné csinos kis véres, nonfiguratív mintaként végezni odalent, így lassan feljebb csúsztatja kezét Ethan nyaka felé.
Kap mondjuk... két percet... ötöt... tízet?
 

A magasból mindent látni?
Olykor még azt is ami nincs a szemed előtt. Hallod a csendet?
Megnyugtató.
Megnyugtató . . .
Ugyan mit érne a szellő, ha nincs mit mozgatnia, és ugyan mit érne a kréta ha nem lenne mit összefognia. A hosszú, durva fekete szén mely lágyan simul rá a pergamen töredékeire, s hagy foltot egyaránt finom ujjainak bőrredőin. Foltot, nyomot. Mocskot?
Újbegyeit lassan beborítja a tiszta feketeség, s szemei - ahelyett hogy a koncentrálásba mélyülnének - kitágulnak s egyszerűen, pislogás nélkül követik a vonalakat. A szürke tekintetet, a hegyes állat, a tejfel szőke hajkorona minden vonulatát.
Színekre van szükségem. . .
Még mindig látja szemei előtt, a lapon szereplő arcképét. Azt az utánozhatatlan árnyékot a tekintetében, érzi azt az utánozhatatlan tiszta illatot, melyet otthagyott mikor elhaladt mellette. Hallja a szavakat, melyeket a vérszegény ajkak hagytak el, és érzi a pillantásokat, amelyek tökéletes hosszú szempillák közül jöttek elő.
Ujjbegyei rátámaszkodnak az enyhén elsárgult pergamenre, s lassan odanyomódva a laphoz, húzzák el magukat. Oda és vissza.
Oda és vissza...
Képtelen azt az árnyékot újra és újra felidézni...
Színekre van szükségem. . .
Remegő kezei leállítják az ütemet, s felemelve magukat ki-ki oldalazva egy-egy, tincset szeméből foltot hagynak fehér arcán. Kis, fekete, jelentéktelen foltokat.
Falnak támasztva hátát érzi a kőoszlop hűsítő menedékét, s tükör kék szeme egyetlen pillanatra a mélybe tekint. Majd összébb húzva magát s felemelve a portrét melyen az apró újbegyek számtalan vonása kerülgeti egymást, az immáron elmosódott arcképen, belebámul a vonalakba.
Egy pillanatra eszébe jut, hogy a gyengélkedőre kellene mennie. Egy pillanatra eszébe jut az otthona. Egy pillanatra eszébe jut ahol volt. Egy pillanatra eszébe jut a rét, a mező, a virágok. Egy pillanatra eszébe jut az otthoni kéz, fagyos, férfias érintése?
Színekre van szükségem. . .

Abbey

 A mai nap a szokásaimhoz híven tellt. Tanultam, olvastam, aztán beszélgettem valakivel az évfolyamunkból, de ez annyira semmitmondó volt, hogy már el is felejtettem. Aztán, délután támadt egy ötletem. Mivel régen hagytam már el a klubbhelyiséget, valami kimozdulásra vágytam. Aztán, valami megérzés következtében a déli kilátó felé vettem az irányt.
 Mikor odaértem, fölcaplattam a tetéjre. Most pedig odafönt álltam, és csak bámultam lefelé. Tekintetem leginkább a semmibe révedt, gondolataim azonban messze jártam. A sok gondolkodnivalóm akadt. Első például, hogy mihez kezdek a nyáron. Ez a dilemma egész évben bennem volt, de most, a nyár közeledtével fölerősödött. Hová mehetnék? Pénzem alig van valami. Az árvaház pedig teljesen ki van csukva, oda engem be nem dugnak.
 A gondolatok többsége az arcomra is kiült. Lépteket hallottam közeledni. Nem fordultam hátra, talán csak egy tanuló, aki nem is hozzám jön. Tovább bámultam a tavat, majd végül megfurdultam és köszöntem a közeledőnek. Ez valami újfajta dolog volt nálam, szinte kényszeresen köszöntem egyeseknek.
 - Üdv - köszöntem tehát a lánynak aki mögöttem állt. Először el sem jutott a tudatomig, hogy ki az, majd egy pillanat múlva bevillant: egy hugrás évfolyamtársam. Ha jól emlékszem a nevére Abbey. Igen, egészen biztosan ő az. Intettem neki, hogy álljon csak az oldalmra. Hiszen van itt hely bőven.

Egy lélegzetvételnyi távolság, ennyi, amennyit képes kettejük közé vonni. A megfeketedett tüdeje legaljáig szívja a forraltbor fűszeres páráját, és mélységes, rekedt sóhajjal ereszti ki. Tenyere újra Virgile tarkóján, ujjait a napfénytől felforrósodott, szikrázó haj sűrűjébe fúrja, közelebb húzódik, még közelebb.. Habozik. Tizedmásodpercig. A tekintete elvész a másikéban, a fénylő íriszek szélén sétál, minden elmulasztott, fél gondolatnyi idő egy botlás a mélységbe metszett cirmokban, és ezer sebből vérzik már a szempillája rebbenésétől. Bele akar zuhanni a hatalmasra tágult pupillák hívogató éjszakájába. Zuhan. Szabad? Neki mindent szabad. Virgile-lel.. Virgile-lel talán mégsem. Virgile egész lénye egy hatalmas, tiszteletet parancsoló, leigázó nem. Egy karcsú, tiltó, évődő felkiáltójel. Fogja a derekát, csípejét, ujja alatt izgalmasan kanyarodik az a vonal.. A szája nedvesen fénylik. Vörösen, mint a vér. Megkerülhetetlen. Mágneses erővel rángató. Számít, hogy szabad-e? Megint nincs sehol távolság, se lélegzetvétel. Kell. Minden kell, most, azonnal. Az ő szája kell, most csak az övé. Ő kell. Virgile. Mindenhogyan. Egészen.
Nézi, a homlokához ér a homloka, hallgatja a meggyorsuló lélegzetét, a követelőzően kalapáló szívdobogását, és míg figyeli, nem tud róla, de a szája szegletében tétova s mégis sikamlós mosoly játszik. Haloványabb, mint egy gondolat, de mintha ott lett volna mindig, szelíden, arcátlanul.. mögötte ki tudja, mi. Még mindig össze-összeérnek az ajkaik, fontolgatja, meddig bírja még nélkülük. Nem mond semmit. Így is tele van a tekintete, a rekedt lélegzete, minden mozdulata túl sok őszinte, elképzelt ígérettel és még több fuldokló, éhes vággyal. Érzi a taszítást a mellkasát simító tenyéren.. belesajdul a makacsságába. Kivárja. Felsóhajt. Beleborzong a finom, hosszú ujjak lehelletnyi perzselő érintésébe a nyakán, félig lehunyja a szemét. A derekán támaszkodó keze leljebb siklik, ujjai végigcirógatják az oldalát, mint egy-egy erőszakos kérdőjel, hogy végül a combjára, a térde feletti meztelen bőrre simulhassanak. Mégis túl rövid az a szoknya.. És még több kell, mindig több, soha nem elég. Végigsimít az alkarján, elkapja a csuklóját, ne kopogtasson, ne hódoljon más őrületnek, érjen őhozzá, érintse, mert ahol érinti, hirtelen nagyon kellemes a tüzes, kénköves pokol, és meztelen lesz, nagyon meztelen, a bőre is lehullik, mint a születésnapi ajándék színes csomagolópapírja.. Nem szabályos, szőke királylány, nem törékeny, nem szelíd, nem szende. Nem üvegbura alá rejtett virág. De neki minden egyes tövisszúrása kell, vérezni akar, ha ez az ára. Pogány istennő. Szirén. Vámpír. Vénusz légycsapója. Kőszívű, konok kislány. Senki macskája. Az ujjai közé fűzi a magáét, és az arcához érinti a kezét. Beletörleszkedik a tenyerébe. Issza az érintését. Az archaikus, őrjítő, lángokba űző mosolyát. A lélegzetét. A bőre illatát. A sebző selyemtapintását.
A szolidan mocskos félmosoly megvadul, és nevet már, az arcába hajol, a szemébe néz a csodát ígérő pillantásával nagyon is valósan, és nevet, felszabadultan és nyílt, magától értetődő örömmel, és a puszta nevetésétől úgy tűnik, nincs háború, nincs gond, se baj, és nincs semmi, ami rossz, és mindent szabad, és mindent megkapsz, és a legtermészetesebb lopni a napot, napfényben fürödni, csokin és pezsgőn élni, csókolni és ölelni, bárhol, bármikor, mindig, mindenhol. Buborékfújóból száll körülötte a gyönyörűség.

 




Milyen nagyon bátor, mennyire érthetetlenül merész, igazán az, az első ember aki nem megrémül a szőke hajkoronáktól, barna íriszektől, hanem inkább vállalja, hogy belefullad, azt is olyan vággyal teszi, mint még senki. És nem is csak ő, ez az ágról szakasztott, kócos hajú, vadóc királylány is csak kétségbeesetten nyúlna valami kapaszkodó után, hogy ne szédüljön el a sóvárgó tekintettől, türelmetlen érintésektől. De nem talál semmit, csak maga előtt a két csókolni való szájat, úgy dobog a szíve, mint aki most futotta le a félmaratont.  Nincs más vágya, csak megszabadulni a belenevelt büszkeségtől, szabadnak úgy igazán szabadnak lenni most az egyszer, mint ahogy Rapunzel érezheti magát, mikor végre valaki ráveszi magát arra, hogy levágja a haját..., de az nem jut az illető eszébe, hogy a fonat nélkül már nem ugyanaz, a királyfi kikiabálhatja a torkát, akkor se lesz mit leereszteni neki.
  .. Észre sem veszi, hogy már rég leszaggatták róla a nagybetűs Makacsságot a végtelen simítások, már valahol a csókok útvesztőjében ácsorog tehetetlenül, és pont akkor sikerül újra életre hívnia, amikor el akarja temetni, hogy ne alkalmatlankodjon már, hiszen a tiszta szerelemre áhítozik minden érzéke, nincs most kereset másfajta érzésekre. Mintha nem is a Roxfortban lennének, mint akik nem is ismerik a mágiát, és az élet anélkül is elég szép, csak két egyszerű, egymástól lenyűgözött fiatal, akik a boldogság határán egy feltűnően mocskos táncot mutatnak be, közszemlére, akár a Hyde parkban is, magasról szarva le mindenkit, aki úgy gondolja, hogy bármi beleszólása van a dologba. De mégis úgy teszi tenyerét a majdnem csupasz combján fekvő kezekre, mint aki már ezzel is tagad, hiába van szinte elkábítva attól a végtelenül őszinte, heves, szinte akaratos szenvedélytől, felszínre bukik a belerögződött méltóságérzete.   
 Megvillan a konok, érthetetlen dac a szemében, mikor Mr. MajdnemSzexuáliszaklatás ujjai a csuklójára bilincselődnek, valami abból a bezárt, intézetben is meglepő módon elvadult kislányból, amivel nem tud mit kezdeni, és hiába próbálja elhallgattatni,  a saját legyőzhetetlen igazságát ismétli, és csak rázza a fejét lekicsinylőn. Nem szerelem ez, még csak vágy, nem szerelem...
 MajdnemKözszeméremsértés kisasszony belekapaszkodik a mégbe, mind a 10 képzeletbeli körmével, mosolyra húzódik a szája, úgy figyeli a tenyerébe bújó arcot, akár a ragaszkodás jelképének is vehetné, ha nem Ethan tenné, de így még a legártatlanabb mozdulatba is belekeveredik az a sajátos pimaszság. Felkacag, mint csak annyit mondana; őrült vagy,  aztán az arcához érinti a sajátját.
- Túlteng benned az optimizmus... - Mondja halkan, nem teszi hozzá, hogy nem kellene, csak finom mozdulattal beleharap Ethan fülcimpájába, aztán hátrahúzódik. Gátlástalan, de mégis alig észrevehető brutalitással pukkasztja szét sorra a buborékokat.

Egyszerűen nem számítanak a roxforti világ szabályszerűségei, a rangok és szerepek, a félig ellógott órák sem, a távoli csengetés, a tompa fejfájás, de még a napsütés sem, nem számít, nem létezik semmi más, csak Virgile. Ő foglalja magában az egész világmindenségnek azt a szeletét, amivel törődni érdemes, ő pedig még mindig bódultan fuldokol a planéta szőke légkörében, ahol fájdalmasan magas a forralt bor illatának koncentrációja, annyira jelentős, hogy kiszorítja az oxigént, a nitrogént, a vízpárát meg a széx-dioxidot is. Ózonréteg sehol, és hiába vastag a bőr a képén, úgy érzi, hamarosan ropogósra sül a legközelebbi csillag tekintetének gonosz UV-sugaraitól. Próbálja lerázni magáról a gerince mentén terjedő szeizmikus hullámokat, mielőtt még az egész tudata egy hatalmas földrengéssé válna. És tessék, alig landolt azon a csodálatos, felfedezésre váró ősmasszívumon, amit legfeljebb holmi vékony üledéktakaró borít, már érkezik is a finom ujjak karcsú, szigorú meteorzápora, és megszakítja az expedíciót. Talán megártott neki a mugli természetismeret. De még ez is csak játék, gyönyörű játék, és az is, ahogy, mint egy becsapott kisfiú, bánatosan, csalódottan húzza el a száját – a szemében azonban még mindig ott táncolnak a gunyoros-játékos szikrák. Pár másodpercet vár, húzza a pillanatot. Aztán csak azért is feljebb csúsztatja a tenyerét egy arasszal. Tolakodó volna? Vagy csak évődő? Hogyan rakod ki az elázott, elesetten hízelgő kandúrt, ha egyszer már majdnem beengedted? Lehet, hogy sáros, de reszket és szépen világít a szeme..
- Nem érdekel a makacsságod, királylány. Dobd el a gátlásaidat, mert szebb vagy nélkülük.
Nincs aggodalom a hangjában. Nem is akarja görcsösen megdönteni, vagy ami rosszabb, görcsösen birtokolni. Ahogy diadal se volt sose a mosolyában, olyan ócska, sematikus önhittség. Elég az, hogy érzi a bőrén, látja, hallja a lélegzetén, hogy Virgile ugyanúgy akarja őt, ahogy ő vágyik rá. Mi lehetne a gond ezután? Büszkeség, méltóság, aranyvérű gőg, amit nádpálcával vagy szigorú, öreges hangon nevelt belé valaki? Makacsság? Már megingott. Felvett szerep az is, ki tudja, minek, kinek. Miért tagadná meg, ami jó neki? Múló szeszély. Nem hisz ennek a jelentősségében. Le lehet húzni, nyúzni, tépni, mint egy számmal kisebb cipőt, egy vénkisasszonyos harisnyát. Szétborzolni, mint egy túl komoly, túl szoros kontyot – ezt akarja. Megőrül a kacajáért.
Már nyitja a száját, hogy válaszoljon, de a hangja hirtelen bukfencet vet, ahogy Virgile megharapja. Megborzong, megdöbben, megég. A gerincén mérleghintázó földrengés újabb löketet kap; hiába lassított az imént, most határozottan felvillan a tudatában a kulcsszó, mint egy nyerőgép kijelzőjén, sokszor-sokszor-sokszor. Érződik az érintésén az elgyötört önuralom.
- Nem.. vagyok optimista.
Annyira rekedt és fátyolos hangja, mintha a hangszalagjai képtelenek volnának eldönteni, mihez kezdjenek ebben a helyzetben, nyíljanak vagy záruljanak, vagy dolgozzanak-e egyáltalán, esetleg hagyják a beszédet másnak, és tanácsoljanak metakommunikációt. Sokat és alaposat. Hirtelen végtelenül ostobán érzi magát, a kipukkasztott buborékok köpte szappanos vízcseppek között állva, nagyon akarva, és minden szempillarebbenéssel visszautasítva. A sebtében felmázolt, vagány mosolyában törődöttség mosódik enyhe sértettséggel. Fél kezébe fogja a makacs, szépen metszett állat.
- Essünk túl a faszságokon.

Tisztaság. Mocsok. Van különbség? Akárhányszor lecsutakolhatod a bőröd, ha belülről bűzlesz. Rohadó eszmék, férges valóság keretezte kicsiny önkép, kamu az egész. Itt áll, egy irdatlanul hatalmas sziklával a vállán, mégsem érzi, hogy ő volna Atlasz. Pedig milyen szívesen aposztrofálná magát ifjú titánként, egek, mennyire szívesen. Ha el is ért némi kis diadalt, nem volt érte dicséret. Akkor pedig minek? Hiábavaló az egész. Ő mégis mindig újrakezdi a kis szélmalomharcát az idő és a sehonnaiság ellen, és folyton elbukik, túl  nagyra tör de nincsen meg az alap ami megtartaná a tornyot. Így a torony folyton kidől, leomlik, vagy egyszerűen csak megszűnik torony lenni, és ő maga is rájön, hogy nem más pici kis lépcsőnél.
Lépcső. Újabb és újabb. Hiba nélkül haladni fölfelé. Csakhogy ő mindig megbotlik. De azért halad. Halad...
De mi várja odafent? Ugyan mi?
Huzat csap az arcába, közel már a cél.
Elegáns cipőbe bújtatott feszes léptek közelednek, ideje elrejtened, amit el kell rejtened.
- Hát te mit keresel itt? - vágja át az éjszaka meghittségét a számonkérő mondat, hirtelen, mint egy ostorcsapás. Draco maga is meglepődött. Két kezét is majdnem kirántotta a zsebéből, mivel tudja, nem illik, de végül idejében nyugalomra intette magát.
Melyikőtök is jár inkább tilosban? Számít, hogy Draco prefektus, Beatrice pedig csak egy egyszerű diák?
Végül is egyformák. Ugyanaz a színarany véna... Ugyanaz a sápatag vérszegénység.
Közelebb sétál, birtokolva a teret, mint egy tanár, aki épp rajta kapta egy diákját valami sunyiságon. Kíváncsian les bele a koszos papírokba.
Hisz innen csak kosznak látszik... Egyelőre hiányzik a második pillantás.
A ráismerés.

---

Lassan unva meg a mozdulatlanság játékát, unottan fordul meg, hogy elhagyja a tornyot. Valójában jelenteni kellene azt, hogy itt üldögél szerencsétlen kicsi rokona, de miért tenné?
Hisz ki tudja, Beatrice mikor gondol egyet majd, és ugrik le a toronyból?
Ugyan kinek segítene, ha bárki is tudná: ő is ott járt azon az éjszakán?

Kacér, hívogató lámpafény az éjjeli lepkéknek, olyan halálos lehetne, mint Vénusz légycsapója,  de mégis csak maga köré gyűjti az áldozatot, még csak nem is teljesen tudatosan, aztán megálljt parancsol,... magának is, és hagyja keringeni a megszédült bogarat. Viszont egyetlen árva kézmozdulat is árok szélére sodorja, egészen könnyedén, de olyan nincs, olyan egyszerűen nem lehet, hogy a légy erősebb a virágnál, aki amúgy sem akar ölni most, mert nem is támadott, látszólag nem is tett semmit azért, hogy a közelébe jöjjön, de ha már itt van elég csak megsebezni kicsit, mert tudja magáról: ha egyszer igazán elkezdené a pusztítást, nem lenne már visszaút.
Lehunyja a szemét, könnyebb úgy ellenállni, ha csak érzi a szegfűszeg illatot, de legalább a látvány nem vonzza, de még így is pörögnek a képek a fejében, hogy mégis mit kellene és mi mindent lehetne tenni, ha nem lenne ilyen bolondul makacs. 
A királylány szónál felkapja a fejét, halkan, keserűen nevet fel, belenéz a fantasztikusan barna íriszekbe, jobb mutatóujjával elindul Ethan nyakától lefelé.
- Az olyan királylányokat... nálunk egyszerűen csak szajhának hívják. - Végigfut a mellkason, hason, szórakozottan,  ahogy a nadrág széléhez ér el is kapja a kezét. Nem akarhatja, hogy egy hétköznapi ringyó legyen. Hátrarázza a haját..., képtelenség, gátlások nélkül nem is ember lenne, a büszkesége nélkül Virgile Carthe biztosan nem, csupán valami szerencsétlen ösztönlény, minden gondolkodás nélkül, vágyakkal és érzésekkel. Még ha pont valami ilyesmitől próbált megszabadulni, de az egész más, nem elfogadható, ha erre egyenesen felszólítják. Nem és nem. Csak a két tolakodó kezet hagyja a combján pihenni, ennyit még engedhet, még szabad, ennyit megad a saját testének is.
 Szomorúan mosolyodik el, már hogy ne lenne optimista, úgy akar, annyira hisz, hogy még hangjának se ura, nem képes elhinni, hogy most csalódni fog, ha eddig még remél is. Talán még sajnálná is, ha most nem a saját elszalasztott lehetőségét siratná, de azért a fekete koporsó mögött tündöklik a nép, trombitával, tingli-tangli zenével, harsányan ünnepelve az önkontrollt.
Felhúzza az egyik tökéletes szemöldökét, majd elkapja az állát, reflexből húzódik hátrébb.
- Tudod, helyes vagy, de annyira azért nem, hogy egy legyek a sok közül. - Helyes? Inkább átkozottul vonzó, minden kis négyzetcentimétere, de mégse éri meg. Miért éppen Ethan Wilde tehetné meg? Nem lesz senki trófeája, a macskákat nem szokás begyűjteni, akkor sem, ha sikerült elérni, hogy elpiruljon, ha olyan impozánsan rohanta is le, veszélyesen megingott és valamennyit engedett is, talán még örült is volna neki, ha csak később sikerül észhez térni...
 Ügyes mozdulattal száll le a mellvédről, kikerülni nagyon tudja az embereket, magára kapja az egyen mellényt, baljába fogja a cipőit, áll a fényben mezítláb, mint egy elrontott tündér, még egy pillanatra végignézve amit ott hagy, aztán felveti az állát, nesztelen léptekkel indul el a kövön a lépcső felé.
- Gondolom, ezek után nincs kedved lekísérni mágiatörténetre. - Csak hátraszól, de választ nem is vár, még csak meg sem áll. Nem akar odáig eljutni, hogy esetleg féltékeny legyen, ragaszkodjon hozzá, mint senkihez. Nem lehet...

PAUL

A mai napom is unalmas volt, az órákon se történt semmi amit izgalmasnak mondhatnák.  Tehát ez a nap is ugyanolyan volt mint a többi, legalább is nagyon úgy nézett ki. Kínomban már a folyosókon sétálgattam összevissza. Egyszercsak a Déli kilátó felé vettem az irányt. Rég nem jártam ott, pedig anno nagyon szerettem ezt a helyet ahol mindig elbújhattam a világ elől. Már láttam magam előtt a lépcsőket. Egy lépcső, két lépcső, három lépcső… számolgattam magamban. Már csak néhány fok választott el a célomtól, amikor megláttam egy árnyat. Ismerős volt valahonnan, de hiába erőltettem a szürkeállományom, sehogy sem akart beugrani az előttem álló árny képe. Majd egy köszönés ütötte meg a fülem. Most már megismertem, Paul volt az, ráadásként háztársaim és évfolyamtársam is.
- Szia! – viszonoztam a köszönést, majd az intést észrevéve a srác felé vettem az irányt.
- Szép a kilátás? – kérdeztem tőle kissé hülyén.- Amúgy mi járatban erre?
Szemébe néztem, majd visszafordultam és tekintettemet a nagy semminek szegezve.

 Abigail

 - Egész szép – feleltem a lánynak. Ez a nap már határozottan nem úgy fog telni, mint a tegnapi vagy az azelőtti. Azelőtt alig akadt nőnemű beszélgetőtársam, az meg, hogy a saját évfolyamunkból valaki, az majdnem lehetetlennek tűnt.
 - Elmélkedek – válaszoltam – Tudod, csak az élet nagy dolgairól, mint például mi lesz ebédre, nehéz lesz e az RBF, és arról, hogy mit csinálhatnék nyáron – fejeztem be a monológot. És a nyár alatt nem az elhelyezkedési dilemmámra gondoltam, hanem arra, hogy mit fogok csinálni. Kiruccanjak valahová, vagy éppen miket szerezzek be nyáron.
 A sötét gondolataim tovaszállnak mint a felhő, és újra kezdem derűsen látni a világot. Hiszen süt a nap, kék az ég, zöld a fű, és van egy nagy tavunk is, igaz abba nem lehet belemenni, de akkor is van.
 - És téged mi hozott ide? - néztem rá Abigailre. Bár már sejtem a választ. Ő is elunta a tanulást, vagy éppen valami mást és idejött.

Kelletlenül rebben fel a szemhéja a keserű hangra, néz rá, és abszolút fogalma sincs, mi játszódik le a magas, fehér homlok mögött. Évődik, visszatáncol, évődik, visszatáncol, mint sokan játsszák, de most abban sem biztos, mit akar elérni Virgile, ő mit csináljon.
Szófogadóan húzza magát a madzagon rángatott csalétek után, igyekszik elkapni a végét. De ő türelmetlen, civilizált állat, csak idő kérdése, mikor un rá erre a játékra.
- Hát mit tesz akkor egy szabályos királylány? Ül a toronyban, boldogtalanul, egyedül, várva, hogy mások intézzék helyette az életét? Milyen herceget vársz te? Nem vagy már kislány. Nem értelek, Virgile. – Az élvezettől rekedtté vált, halk hang elveszíti áhító elesettségét. – Nem csináltál semmit, de leribancozhatod magad.
Lehetne fölényes, de milyen fölényes, könnyen lopott csókokkal a zsebében, a tenyerével még mindig a meztelen combján. Lehetne sértő, és lehetne megalázó. De nem az. Szinte gyengéd most még a szemtelensége is, a gunyorossága is.
- Nem áll jól neked az erény. Nem is játszod jól. És közönséged sincs.
Mégis ő az, aki megint feladja. Pőre áhítás ül a szemében megint. Mennyire szeretné most, hogy ne akarjon megfelelni annak a hülye értékrendnek, ne fegyelmezze magát, ne úgy érjen hozzá, mint valami ábrándhoz, hanem hántsa le nyugodtan a húsát is a csontjáig; legyen vad, gátlástalan, heves.. Ha ettől szajha lesz, őt az sem érdekli.
Nem, ebben a pillanatban egyszerűen nem látja át, hogy ami Virgile-t izgatóvá teszi a szemében, éppen ez a hűvös, ellentmondásos héj. A ráagatott konvenciók bilincsei nélkül talán nem is vette volna észre alatta a szabadulni vágyást.
Ott az a halvány, kellemetlen mosoly, egy újabb, más formába öntött nem, és hiába vár, vár, vár, hogy a kísérletező pilleérintésből valami legyen, de mintha üvegfalakon keresztül próbálná ölelni. Nem, nem optimista. Nem hitte ő, nem remélte, hogy megkapja. Tudta. Hiszen akarja. Hiszen neki kell. Mit akar ennél többet? Hallgatja a szavait. Eltűri. Vár. Nem érti. Másodpercekbe kerül, mire egyáltalán sejteni kezdi, mire utalnak Virgile szavai. Hülye csitri, hát azt hiszi talán, számolgatja őket, mint a trófeákat?
A nyelvén érzi a keserű nevetés ízét, és mégis, annyira akarja, hogy még ebben is a feje búbjáig mártózna, a keserűségében, a gonoszkodásában is, a felszínes sértéseiben is. És most itt hagyná, ilyen könnyen, mintha sose akarta volna, mintha csak eltűrte volna, hogy hozzáérjen? Nem a szavak, nem az elhúzódás sérti meg – az, ahogy kikerüli. És ő úgy áll ott, némán, meghökkenten, mint akit arcul ütöttek. Bámul rá, ahogy fogja a cipőit, és a szél felborzolja a haját. Romlott szépségű látvány. És elkapja azt a pillantást. Mégis mi ő ennek a képmutató kis cafatnak, egy pár cipő, hogy egy pillantással felírja rá, mennyit ér, és mennyit fizetne érte?
Elkapja a karját. Túl határozott, majdnem erőszakos. Sötét a pillantása, sértett, követelőző, fölényeskedő is, gőgös, és arcátlan, és tolakodó, de éhes is, sóvár, vágyódó, és minden annyira kiszolgáltatottan, annyira nyíltan kavarog a szemében, mintha mondaná.
Mond valami mást. Odavet valamit, ami eszébe jut.
- Mert van bárki olyan helyes, hogy lennél egy a sok közül?
Nem kíváncsi a válaszra, de még ahhoz is túl sértett, hogy igazán sértő legyen. Hirtelen engedi el a kezét, olyasféle mozdulattal, mintha taszítaná is azonnal. Menjen, ha akar. Ő aztán nem tartóztatja. Pedig miért állította meg akkor?

„Az az átkozott. Az a nyomorult. Az a mocsok. Az az undorító féreg. Gyilkos átok kellett volna. Az a szemétláda. Örüljön, hogy túlélte. Az a rühes dög. Csak még egyszer kerüljön a szemem elé… Az a vadállat. Nem élné túl a találkozást… Kis másodéves nyomorék…” Gondolataimba voltam ágyazódva, ahogyan csak mentem a kastélyban céltalanul, maró dühvel. Minél feljebb akartam jutni, de annyira nem akartam mutatkozni, hogy másik szárnyba menjek át. Fejemben még mindig a 10perccel ez előtti jelenet játszódott le újra és újra, egyre részletesebben. A fájdalom, a düh, a megvetés, a gyűlölet forró lángjai akarták átégetni mellkasomat. Lépteim egyre gyorsabbak voltak a lépcsőkön, talárom szinte repülve követte indulattal teli testemet. Egyre nehezebbnek tűnt rajtam ez az átkozott fekete-zöld fürdőköntös, ami az iskolai egyenruha része volt. Megint lejátszódott bennem a jelenet. Ismét éreztem magamon a megannyi Mardekáros tekintet súlyát. Átkozott, kis vakarcs. Megérdemelte… így jár az, aki egy nálánál idősebbel kezd. Pedig az ember azt hinné, nem tenné, a Tayilor ügy után…

Minden a Mardekár klubhelységében történt, a Déli-szárny pincéjében… Tudtam, hogy nem kéne oda mennem. Hatévi tapasztalat alapján tudom, hogy ott, azoktól a patkányoktól jó szóra nem számíthatok. És akkor jött az a nyomorék a provokatív dumájával. „A Mardekár szégyene”… „Hé, Dawis, megtennéd, hogy hátrálsz négy lépést? Idáig bűzlik az a mocsok emberszagod, és szeretnék tanulni.”… „Anyád jobban tette, volna, ha megöl”. Aztán meg pálcát akart rám rántani. De én gyorsabb voltam. Még mindig fejemben harsog az átkom „Osruptum” és a hang, ami azt jelezte, hogy a pálcás kezében eltörtem a felkarcsontot. De ez még nem volt nekem elég, kimondtam az átkot még egyszer, ezzel eltörve ugyanannak a kezének orsócsontját. Ekkor már majdnem az egész ház körülöttünk volt. A gyűlöletes és megvető háztársaim tekintete, mind rám szegeződött. Nem tudtam mit tegyek, így némán és dühösen elmentem a színhelyről, ki a dohos pincéből és megállás nélkül mentem valahova, egyre feljebb a déli-szárny lépcsőin. A fiú már valószínűleg a gyengélkedőn van, és épp beszámol Pitonnak arról, hogy mit tettem. De ha tényleg köp, azt nem ússza meg. Ennyi még nem volt elég Seyala Kiba… még elkaplak!

Végül megérkeztem oda, ahonnan már nem tudtam tovább menni. A Déli torony kilátója. Üres volt. Pont megfelelő. Taláromat levettem és magam alá gyűrtem, ahogy leültem a kőre. Az udvarról és a birtokról, egyfajta zsibongás hallatszódott fel, de nem volt túl nagy. Épp ideálisan volt csend és zaj, ahhoz, hogy egy kicsit meg tudjak nyugodni. A levegő hideg volt és nyirkos. Valószínűleg eső közeledett. De nem csak ez volt érdekes az időjárásban. Még csak hétóra, vagy nyolc óra lehet és hiába volt nyár, már elkezdett lemenni a nap. A hatalmas lánggömb lassan tolta lefele a mindent megvilágító, biztonságot hozó fényt és húzta maga után a sejtelmes, veszedelmes éjjeli sötétet. A holdat felhők takarták, de pár csillag már megmutatta magát az alkonyati fényben. Eszembe jutott, mivel tudnám megnyugtatni magam és előkerestem összegyűrt talárom zsebéből egy kis fiolát. Kellemes kékes-lilás színe volt. Egyik bájitaltanon kellett készíteni én meg tettem elegy kicsit. Nyugodt álom eszencia. Képes akár 12 órára is elaltatni itt helyben és csak szép és kellemes álmom lehet tőle. De biztos igyak? Ha nem a hálóban fekszek le, nem csak a Seyala ügy miatt szívok. Lassan forgattam kezemben a fiolát, fontolgatva, hogy igyak-e belőle.

Amy magában füstölögve ballag felfelé a déli torony lépcsőin, minden egyes fokhoz keményen odacsapva talpait. Ez annyira nem fer... Jó, persze beismeri, hogy talán nem kellett volna elaludnia mágiatörin, de a büntetés azért mégiscsak túlzás. A lány mindig utálta a takarítást, s most éppen az iskolai seprűtárolót kapta meg "jutalmul", ha már úgyis a kviddics okozta a bonyodalmakat.
Előző este Viki beiktatott egy utolsó előtti edzést az idei tanév utolsó meccse előtt. Eredetileg délután lett volna az edzés, de szinte mindenki elkésett meg amúgy is csúsztak volna, szóval eléggé elhúzódott az egész. Joy pedig stílszerűen elaludt a késői röpködés végeztén, s nem átallott a mágiatörténet óra közepén besétálni. Nem értette az egészet, hiszen az ő órája szerint még volt 10 perc az óra elkezdéséig, tehát nem késett. Már csak a terem közepén tűnt fel neki, hogy a hálóban és a klubhelyiségben is pontosan ugyanennyit mutatott az órája.
Megállt az a vacak, a fene essen bele.
Ezt a teljesítményt még azzal tetézte a leányzó, hogy békésen átaludta az óra maradék részét, melyen ugyan jelen volt, ám így mégsem fogott fel a magyarázatokból és a tananyagból egyetlen árva szót sem. Ez van, másokkal is előfordult már, mégsem kaptak ilyen idétlen büntetést. Ráadásul a tisztogatásnál nem használhatja a pálcáját sem, szóval ídőtlen ideig fog tartani a meló, mire végez háromszor is megöregszik.
Amy kivárta hát a délutánt, mindösszes órái végét, hogy végül feljöhessen a déli szárny tornyában kidühöngeni magát. Ott ilyenkor úgysincs senki, legalábbis ő így számított. Rosszul vélte.
Ahogy belép, rögtön sikerül belenéznie a torony ablakán bevöröslő napkorongba. Na igen, csak ő lehet ilyen ultratehetséges. Látása pillanatnyi elvesztésétől feldühödve fordult hátra, s lábával rúgta be az ajtót maga mögött. Mivel szétnézni sem volt ideje, mielőtt elvakította volna a nap, nem vette észre a másik ott tartózkodó diákot.
Amy ismét előrefordul, s mivel jól ismeri a torony minden szegletét, tapogatózás nélkül, vakon indul előre. Nem számít azonban a lába előtt ülő akadályra, amit egy mardekáros fiú testesít meg. Sikeresen át is esik rajta.
Zuhantában hadonászva próbál valamiben megkapaszkodni, s így sikeresen kiüti a srác kezéből az apró fiolát, ami nagyot csörrenve törik mikroszkópikus darabkákra a padlón.
Mire Amy talpra áll, nagyjából visszanyeri a látását is, habár szemernyi boldogsággal sem tölti el a látvány: egy meglehetősen ingerültnek tűnő mardekáros fiút pillant meg maga előtt. A leányzó az ajkába harapva töpreng mit is mondjon, majd végül kinyögi:
- Bocs! Nem akartam összetörni az üvegcsédet, remélem nem volt túl fontos a tartalma... - azután illedelmesen kezet nyújt a fiúnak. - Amy Joy, ötödév.
Szándékosan nem a házát mondja, mivel sejti milyen mértékű indulatok elszabadulását okozhatna, ha kiderülne griffendéles volta. Szerencséjére egyetlen ruhadarabja sem árulkodik hovatartozásáról, bár biztosan nem nézné senki mardekárosnak a szája szegletében örökké megbúvó mosolya miatt.

//Bocs, hogy nem a megbeszélt vita volt, de ahoz nem volt erőm//

Elkalandozott gondolataimból, melyek arról szóltak, milyen büntetéseket kaphatok hirtelen kizökkentem, hála azoknak a lépteknek a zajának, melyek a lépcső felöl jöttek. Nocsak, ilyen gyorsan rám találtak? A nyomorult kis másodéves úgy látszik tényleg köpött. Sejtettem, hogy ez lesz a vége. A léptek egyre jobban közeledtek. Kihúztam a dugót a fiolából mikor meghallottam a csapódó ajtó zaját. A fiola már majdnem a számnál volt mikor hirtelen valaki belém esett. Illetve átesett rajtam. Az átkozott némber kiverte a kezemből a bájitalt rejtő fiolát, ami mikroszkopikus darabokra tört. Majd magyarázkodásba kezdett. Hála a fekete-zöld összegyúrt talárnak és a pulóveremen lévő címernek, bizonyára gyorsan rájött a házamra. Ő maga pedig mugli viseletben volt. Magyarázkodása végén be is mutatkozott: "Amy Joy, ötödév". A házat nem mondta… szándékosan? Hm…

Bemutatkozás képében kezet nyújtott nekem. Miért nem tudok haragudni? Már üvöltenem kéne vele, de nem megy. Fáradt vagyok ahhoz és most jobban izgat az, hogy mi lesz a pincei ügyek miatt, mit egy ilyen kis baleset. Fáradt és nyúzott vagyok egy újabb vitához. Persze azzal a Barbival, aki először ugyanilyen kedvesen közelített, tudtam bunkózni. Most miért nem megy? Pár pillanatig némán figyelem a lány göndör szőke haját és csinos testalkatát. Tehát egyszóval stírölöm. Mi van velem? Ordítani akarnék, de nem tudok. Azt hiszem, félek, vagy fáradt vagyok? Ha ordítanék, megint nem sülne jó ki belőle és átok érné a lányt. Aki abból ítélve amilyen sietősen és súlyosan jött, törékeny testéhez képest valószínűleg szintén dühös. Hirtelen beugrott ki a lány.

Amy Joy… a Griffendél csapat egyik hajtója. Vajon miért nem lep meg, hogy megint egy Griffis lány próbál velem kapcsolatba lépni? Újabban ez a mániájuk? „Csesztessük azt az idióta, bunkó Dawist”. Mondjuk Ő nem így közeledett. Teljesen véletlenül futott belém. Ahelyett, hogy bemutatkozzak, inkább pálcát rántok. De nem rá, hanem az üveg darabokra.–Reparo!- és figyelemmel kísérem, ahogy a fiola üvegfala összeforr. Egy újabb pálcaintéssel pedig megpróbáltam a kiömlött lilás folyadékot belehelyezni. –Semmi baj… kicsit piszkos lett, de még menthető egy szűréssel-  hangom meglepett engem. Egyszerre volt távolságtartóan hideg és barátságosan lágy. Talán be se kéne neki mutatkoznom? A végén feljön benne, hogy „az az idióta mardis?!”. Belenyúltam felém nyújtott kezébe, és azzal egyűt fel is álltam. Félreértés ne essék nem húzattam magam fel vele, önerőből álltam fel, csak közben fogtam a kezét. Majd kicsit megszorítottam azt, tisztes kézfogás képében. –Üdvözlöm a Griffendél kis ötödéves hajtóját –mondom neki inkább a saját nevem helyett egy "csibész mosollyal" és kacsintással megtoldva. Hangom még mindig meglepően barátságos. Hirtelen belém hasított a tudat, hogy a düh, ami pár perce szétmart szeretefoszlott. Lassan visszaültem az összegyűrt talárra és figyelmesen néztem alga zöld szemeimmel a lányra. Vajon mit reagál? Feltűnik neki a nevem hiánya?

* Elgondolkozva ballagok fel a déli torony lépcsőin, miközben simogatom a kezemben lévő kis fekete macskát, akit Salemnek hívnak, és aki születése óta megvan nekem. Szükségem volt egy nyugalmas helyre, mert a klubhelyiségünk tele van és nagy ott a hangzavar. Lassan felérek és leülök a tájat figyelni. Ide mindig is szerettem feljönni, mert innen belátni az egész kastély területét, a tavat, ami most még nyugalmas, de ha feljönne az óriás polip, akkor megzavarná a tó felszínének nyugalmát. Hosszabb ideig ebben gyönyörködöm majd a tekintetem a Tiltott Rengetegre irányul és azt kezdi el pásztázni. Visszaemlékezve rengeteg történetet hallottam már róla. Mindenféle lény él benne, vannak olyanok, amiket még csak hallomásból ismerek de, még sosem láttam. Valahogy magányosnak érzem magam, hiába van velem a kiscicám. Darian valami mást csinál és így meg nem olyan jó itt ücsörögni egyedül. Előveszek egy könyvet a táskámból, és azt kezdem el olvasni, de nem feltűnően elvégre ezt a könyvet a kedvenc mugli íróm William Shakespeare írta és nem akarom, hogy valami erre járó mardekáros vagy mugligyűlölő belém kössön miatta. Nyugalmamat léptek zaja töri meg és leeresztem a könyvemet azonnal kicsit ijedten, és figyelni kezdem az ajtót, hogy vajon ki fog belépni rajta* ~ Vajon Darian mégis ráér? Vagy egy vicces kedvű mardekáros aki elszedi a könyvemet, mint a múltkor az egyik 6. éves? Vagy az egyik barátnőm? ~ *gondolkozom el miközben még mindig az ajtót figyelem*

* Mikor feltárul az ajtó, elszáll minden félelmem, mert az egyik griffendéles lány jön ki rajta. Miután köszön nekem én is vissza, köszönök neki mosolyogva és egy kicsit közelebb, ülök hozzá.* - Mi újság Barbi? - *kérdezem miközben a lány is meg én is a tájat, fürkésszük még mindig. Én is a gondolataimba merülök a jövőt illetőleg. Lehet, hogy csak 5. - es vagyok, mégis gondolkozom már a továbbiakon. Én is aurór szeretnék lenni akár csak a papa és nagyapám és szeretném felvenni a harcot Voldemort és a csatlósai ellen. Egy kicsit fújni kezd a szél és mikor a fák ágai himbálózni, kezdenek, észreveszem, hogy a Tiltott Rengeteg szélénél megbújva egy kentaur ácsorog és Hagriddal a vadőrünkkel, beszélget. * ~ Hogy mik vannak...nem hittem volna, hogy a kentaurok ennyire ki szoktak merészkedni az élőhelyükről. Na mindegy biztos valami vadőri dologról beszélgetnek. ~ * visszafordulok a lányhoz*
- Min gondolkozol ennyire? Látom, hogy valahol nagyon máshol jársz. - *mondom mosolyogva, mert a lány arcáról lerí, hogy nem a látottakon töri a fejét, mint én. Miközben hallgatom a válaszát Salem barátságosan, odasomfordál a lányhoz és először csak óvatosan méregetni, kezdi majd miután biztosra ment, hogy a lány barátságos hozzádörgölőzik egy kis simogatás reményében. * ~ Na igen Salem már csak ilyen barátkozós típus. Mondhatni, hogy ő adja az előrejelzéseket nekem, hogy kivel érdemes barátkozni és kivel nem. ~ * mosolyogva figyelem a kis dögöt és nekidőlök egy kicsit a falnak. A gondolataim a DS felé kalandoznak és arra, hogy most mi lehet, mikor lesz a következő edzés. A rajtaütés óta minden kétséges és semmit sem tudok. Az érmém már jó ideje nem jelzett, ki tudja mikor fog legközelebb. Elhessegetem magamtól végül ezeket a gondolatokat és próbálok valami semleges témát találni a beszélgetéshez*
- Nem tudod, mikor lehet legközelebb lemenni Roxmortsba? - *kérdezem meg végül, mert már nagyon szeretnék egy kicsit a birtokon kívül is lenni. Közben elraktam a könyvet a táskámba elvégre beszélgetés, közben úgy sem olvasok*

Griffendélesünk látja a vívódást a földön ülő fiú szemeiben. Mintha valamiért nem tudná rákiáltani Amyre, mintha túl fáradt lenne az egészhez... és mintha Joy bénázása ellenére mégsem akarná darabokra átkozni. Amy szótlanul viszonozza a vizsgálódást, s úgy dönt nem ő lesz az, aki megtöri a csendet. Elvégre egyszer már megtörte, akárcsak az üvegcsét is. A lány a mardekáros talpától kezdi a nézelődést és végigtekint a nem éppen karcsú, mégis inkább izmosnak tűnő srácon. A széles vállak egy jellegzetesen pasasos nyakban végződnek, a nyakon pedig egy jellegzetesen mardekáros fiú feje ül.
Félhosszú, barna színű haj, valamint haloványan kéklő borosta keretezi az arcot. Konok-széles áll, telt, szép ívű ajkak, töretlen ívű, már-már pisze, de mégis férfias orr és zöld szemek.
Amy nem rezdül össze, amikor a szemközt álló ismeretlen mardekáros pálcát ránt, helyette akaratlanul rebbennek ujjai a saját pálcája fölé, melyet farmerdzsekije belső zsebébe csúsztatott indulás előtt. Így valahogy kevésbé érzi magát védtelennek, a világ minden kincséért sem kószálna varázspálca nélkül a Roxfortban. Pláne mivel a kviddicscsapat tagja, s így még inkább ki van téve a különféle incidenseknek.
Meglepetten tapasztalja, hogy elmarad a várt támadás, bár valószínűleg elkésett volna a védekezéssel, hiszen éppen eléri a pálcáját, amikor a névtelen krapek máris kimond egy varázsigét: Reparo! Majd a következő mondat alapján hamar kikövetkezteti a leányzó, hogy igenis fontos lehetett az üvegcse tartalma, elvégre szűréssel akarja megmenteni a mardekáros fiú. Amy egy legyintéssel könnyelmű kijelentésre ragadtatja magát.
- Áh, hagyd csak. Ha megmondod mi volt benne, szerzek neked egy másik üveggel.
Amy látja, ahogy a srác vele szemben megfogja a kezét, ugyanakkor önerőből feláll, végül kezet ráz vele. Úgy látszik őt ismerik itt. Csakhogy a lánynal fogalma sincs pontosan kivel van dolga. Enyhén félrebillentett fejjel, elgondolkozva hunyorog a fiú zöld szemeibe. Ismerniük kéne egymást? Vagy már ismerik, csupán Amy feledkezett meg erről? Kizárt, hogy ekkora "hírneve" legyen, hogy egy mardekáros is megismerje, ha belebotlik valahol. Habár a zöldek általában jólismerik a kviddicsezőket, elvégre tudniuk kell kiket támadjanak meg egy-egy meccs előtt.
- Bocs, nem értettem jól a nevedet... - tétovázik álságosan Joy.
Most végre ki fog derülni ki ez a fickó, bár azt valószínűleg sosem fogja megtudni miért ücsörög itt a déli toronyban.
Amy haragja lassan párolog elfelé, ámde némi provokálással még mindig ki lehet hozni a lányból egy párbajt.

* Hallva, hogy miken gondolkozik a lány bennem is, előjönnek ezek a gondolatok. Én is aggódom, hogy mi lesz ugyanakkor már azon is, töprengek, hogy hogyan segíthetnék majd a halálfalók és a Sötét nagyúr elleni küzdelemben. Ráadásul félvér vagyok így a halálfalók számára célpont is, lehetek...Inkább elkergetem a fejemből ezeket a gondolatokat és újra a lányra, kezdek el figyelni. Valahogy észreveszem, hogy neki is hasonlókon jár az esze, de mivel közben Salem próbálkozott így arra kezdtem el figyelni újra. *
- Jaj, semmi baj. Salem attól még kedvel téged - *mondom, mosolyogva a cica meg visszajön hozzám és elhelyezkedik az ölemben, és már szundizik is. Mikor Roxmortsról kezd el beszélni akkor heves vitába, kezdek magammal. Még soha nem szegtem meg egy szabályt, sem és most épp azt szeretném tenni. *
~ Annyi biztos, hogy nem fogom őket beárulni elvégre spicli soha sem voltam. Na jó talán egyszer igen, amikor az udvaron tiltott párbajt láttam, ami már elég komolyan ment így minden lelkifurdalás nélkül szóltam McGalagony professzornak. Ez volt az egyedüli alkalom, amikor magamra vállaltam a spicli hálátlan szerepét. De most nem, nem fogom őket beárulni elvégre ez egy apró szabályszegés, amiből nem lehet nagy baj, és ha eddig nem buktak le, akkor pont nem én fogom beárulni őket. Fogalmam sincs, hogy mit tegyek. Úgy szeretnék én is lemenni de....na mindegy megyek én is. Barbi pedig kedves lánynak tűnik és soha nem árultam el olyat, aki megbízott bennem. ~ * hosszas vívódás után végül visszafordultam a lányhoz*
- Hááát végül is miért ne. Szívesen mennék veletek, majd szólj, ha indultok - *mondom mosolyogva, majd mikor megkínál egy csomag minden ízű drazséval, megköszönöm és eszem belőle egy keveset. Kedves lány az már biztos.*
- Amúgy kikkel szoktatok lemenni? Nem buktatok még le egyszer sem? - *kérdezem cinkos mosollyal, miközben még inkább hátradőlök kockáztatva ezzel a leesés veszélyét, de azért megkapaszkodom. *
~ Ennyit a tériszonyomról. Csak nem fogok leesni. Legalábbis remélem~

* A bátorító mosolyra megnyugszom, mert azért zavarni sem szerettem volna senkit, de ha szívesen látnak, akkor oké benne vagyok. Hallva, hogy még nem buktak le, még inkább megnyugszom és akaratlanul is de, elképzelem, ahogyan McGalagony épp kifasíroz valakit. Mit ne mondjak majdnem hangosan, felkacagok mikor magam előtt, látom a képet, de végül csak egy jót mosolygok a dolgon, hogy még se nézzenek engem teljesen lököttnek. Mrs Norris említésére szó szerint kiráz a hideg, hiszen a kezdetektől fogva irtóztam attól a macskától. Hátborzongató, hogy mindenhol ott van, ezért is nem éreztem lelkiismeret furdalást akkor, amikor láttam, és jót kacagtam, azon hogy tavaly két vicces kedvű griffendéles görkorcsolyákat varázsolt a macska összes lábára és a dög nem volt képes két épkézláb lépést megtenni. *
- Cynthia Taylort? Hmm...nem, nem ismerem. Nem mond nekem semmit ez a név, bár lehet, hogy már láttam, de névhez nem tudom kötni. - *mondom elgondolkozva és próbálok visszaemlékezni, hátha esetleg volt már hozzá szerencsém. Az is lehet, hogy most csak a fáradtság miatt nem emlékszem. Na igen, ha fáradt vagyok, akkor még a tulajdon apámat sem vagyok képes megismerni. Öt percig csendben pásztázom a tájat, és mélyen gondolkozom mindenféléről majd a csendet egy újabb kérdés, töri meg.*
~ Végül is szerintem előtte nem kell titkolóznom, elvégre nem tűnik mugli gyűlölő beszűkült látásmódú aranyvér mániásnak. Elvégre velem is szóba állt, pedig félvér vagyok. Na mindegy próba cseresznye. ~
* Kiveszem a könyvet a táskámból és megmutatom neki. Egy vörös könyv, amin arany betűkkel áll a következő*
William Shakespeare: Rómeó és Júlia
- Ismered esetleg? Egyáltalán ismersz mugli írókat? - *kérdezem kíváncsi tekintettel és egy félénk mosollyal várva a reakcióját*

* Igen ellazultam egy kicsit, hiszen az, hogy ilyen kedves és barátságos, és még Salem is áldását adta rá elég bizonyíték nekem arra, hogy megbízhatok benne és elengedhetem magam a közelében. Elővigyázatos? Na igen ez a jelző illik rám a legjobban. Mindig is megválogattam, hogy kivel állok szóba, kiben bízok meg, egyáltalán ki az, akinek a közelébe megyek és kinek nem. Alapvetően nem szeretek sokat beszélni, hiszen a felesleges trécselések közben elvesznek a fontos közölni valók és amúgy sem, kedveltem soha sem az időhúzást. Ráadásul az elővigyázatosságom legfőképpen azért alakult ki bennem, mert félvér vagyok és a papa nagyon sokat beszélt nekem arról, hogy a halálfalók nem csak a muglikat és a sárvérűeket kínozzák meg, de a félvéreket is. Éppen ezért van az, hogy óvatos vagyok és meghúzódom inkább. Mikor a könyvről kezd el beszélni akaratlanul is, de elmosolyodok még jobban, hiszen eddig ilyenre még nem nagyon láttam példát*
~ Aranyvérű és ismeri William Shakespearet. Hihetetlen. Ráadásul ő is sokszor olvasta el ezt a könyvet. Elképesztő. Valami hasonlóság a sok különbség között. Elvégre ő griffendéles én, pedig hugrabugos, ő aranyvérű én, pedig csak félvér vagyok. Ő többször szegett szabályt én pedig szinte soha. Mégis végre van valami, amiben hasonlítunk. Kedves lány ez már év elején lejött nekem mégsem mertem nagyon közeledni, szerintem ezt észre is vette. ~ * merülök el a gondolataimban, miközben behunyom egy kicsit a szemeimet és az ég felé, fordítom az arcomat, hogy a napsugarak melegségét érezhessem az arcomon. Csodálatos érzés. Pláne akkor, amikor a szél egy kicsit fújni kezd és belekap a hajamba, és kicsit felélénkít a kómás állapotomból. *
- Én szinte az összes művét elolvastam már. Ő a kedvenc íróm muglik közül, de sok könyvet olvastam, már amiket nem varázslók vagy boszorkányok írtak.

Mint, kiderült rajong Shakespeare-ért. Sok művét olvasta már, a kedvenc írója. A többit nem ismerem. Ez a kezembe akadt, elolvastam, de a többit nem kerestem. Nem vagyok az a sznob aranyvérű, de jobban szeretem a mágusok írta könyveket.
Ahogy vártam azt, láttam, hogy szépen megdöbbent, hogy olvasok mugli-könyvet. Csak hogy fokozzam a hatást, rátettem egy lapáttal:
- Na jó...elmondom neked, hogy hetente olvasok egy mugli hetilapot. Anyám szokta küldeni bagollyal.- mind ezt széles vigyorral mondtam. Kínácsi vagyok, milyen reagálást ad rá.

Mennyi idő lehet? Belenyúltam talárzsebembe és egy laza mozdulattal előrántottam pálcámat. Egy könnyed lendítéssel végeztem egy kis bűbáj, amely hatására a levegőbe négy szám íródott. 18:30. Fél hét. Már jóval a júniusban voltunk így a Nap is később ment le. Hamarosan mennem kéne, holnapra még kell tanulnom mágiatörit és még baglyot is kell küldenem Durmstrang-ba. Van ott egy levelezőtársam, hetente küldünk egymásnak egy baglyot, hogy mi újság van. Szép lassan lekászálódtam a kőfalacskáról, s Nathi-hez szóltam.
- Te még maradsz? Mert én megyek sajna. Még van egypár elintéznivalóm.- vártam válaszát kérdő tekintettel. Jön velem vagy inkább marad még.

/bocsi a rövid reagért /

Barbi

* Teljesen megnyugszom elvégre Barbi arany vérű mégsem viselkedik úgy mint a legtöbb mardekáros vagy aranyvérű család tagja. Beszélgetésünk alatt remekül megállapíthattam, hogy ő azon különleges emberekhez tartozik akik nem nézik le az embereket hanem elég nyitottan viselkednek. Mikor meghallom, hogy szokott olvasni mugli hetilapot is még inkább elmosolyodom elvégre ilyet sem hallok minden nap. *
- Én is szoktam olyanokat olvasni amikor otthon vagyok. Ide nem szoktam küldetni a papával mert félek, hogy ha valaki olyan kezébe kerülne aki nem díjazza a mugli irományokat az rám szállna emiatt vagy ilyesmi és azt nem szeretném. Megígértem a papának, hogy nem kerülök bajba. Látod ezért rejtettem el kapásból a könyvet is. - *mondom haloványan mosolyogva majd egy kicsit elgondolkozom*
~ Hmm...nem kerülök bajba...igen ezt ígértem, de ha esetleg elkapnak minket a roxmortsi kilógásnál akkor igen is bajba kerülök. Mondjuk Barbi azt mondta, hogy még egyszer se buktak le és remélem most se fognak. Nem akarok csalódást okozni a papának....Na mindegy próba cseresznye...egyszer nekem is ki kell próbálnom a dolgokat. ~
* Kis idő múlva felocsúdok a lány hangját meghallva és visszafordulok felé, elkergetve a fejemből minden addigi gondolatot*
- Szerintem én is megyek mert még nekem is van pár dolgom - * kelek fel kezemben Salemmal aki már egy ideje elaludt és kinyitom az ajtót a lány előtt*

Chö. A lány végig fürkészett engem kék szemeivel, melyeknek a színe áfonyára emlékeztettek. Amikor  a bájitalt visszabűvöltem az újonnan összeforrt üvegcsébe, ajánlatot tett, hogy szerez nekem újat, hogy ne kelljen szűrni. Jaj neeeee ember… tipikus jó kis lányos megbánás… látszik, hogy nincsen sok köze a Zöldházhoz. A megbánás olyan, olyan lényegtelen. Nincsen semmi haszna az egésznek. Most komolyan úgy lehet gondolni, hogy attól vagy jobb ember, hogy rosszérzést és lelkiismeretet keltesz magadban? Nem. Ezzel csak a saját lelkedet mardosod és annak mi értelme van, most őszintén?  Mazoista az ember? Minek akarna a saját lelkének fájdalmat? Nem. A megbánás ostobaság, azoknak  hobbija akik olyan, jajdejónak képzelik magukat. Nincs helye sehol megbánásnak, miért nem tud mindenki értelmesen viselkedni? Ha teszel valamit, ami nem válik a hasznodra, csak menj át fölötte, ne hagyd, hogy  lelkedre tapadjon dementor módjára és kiszívja belőled a jókedvet. Pfhej.

Amíg ez a gondolatmenet járt bennem  Amy Joy viszonozta a „stírölésemet”, ha lehet így hívni. Szép szemei végig siklottak testemen majd feltérképezték az arcomat. Tekintetéből is sugárzott már az a –számomra- undorító jókedv, aminek a maszkját az olyanok húzzák magukra, akik nem is akarnak törődni nagyon azzal, hogy mi történik körülöttük. Azzal, hogy igen… Potternek igaza volt és visszatért ő, akit nem nevezünk nevén. Azzal, hogy hamarosan a magamfajta „nem tiszta vérűeket” hamarosan brutálisan üldözni fogják és gyilkolni… Elég volt nekem másodikban is az az átkozott szörnyeteg, ami kinyitotta a titkok kamráját. Engem is megpróbált elkapni… sőt el is kapott a gyengélkedőn kötöttem ki. Kővé váltam pedig csak a fiú illemhely tükréből láttam azt a valamit. Néha még mindig előttem lebegnek azok a hatalmas, rémisztő sárga szemek.

Már megint elkalandoztam, de a lány kizökkentett. „Bocs, nem értettem jól a nevedet...”. Tehát feltűnt neki. Mit is reméltem? Tudtam valahol mélyen, hogy fel fog tűnni neki a nevem hiánya. De ez legalább azt megmagyarázza, hogy Ő nem… nem egy olyan szuka, aki direkt akar engem csesztetni. Ez valahol megnyugtató. De azért mégis zavar a kérdés. Pedig még a „sármomat” is megpróbáltam elővenni, hogy felettesem vele ezt az apró kis részletet. Viszont ha most abbahagyom, még furább leszek… A stratégia egyszerű: bemutatkozok és próbálnom kell tovább flörtölni. Egek, még soha nem csináltam ilyet. Nagyi mindig mondja, hogy így meg úgy vagyok jó képű, de hála társaságkerülésemnek még sosem kellett eme fegyverhez folyamodnom. Abban reménykedve, hogy ha flörtölök Amyvel, neki valószínűleg nem lesz több kérdése szóra nyitottam számat. –Mert nem mondtam- sármos mosoly, kacsint- Caleb Edward Dawis… hatodév- fejezem be végül végig mosolyogva. Próbálok minél „jóképűbb pózt felvenni”, aminek az lett a vége, hogy bal térdemet felhúztam és két kezemmel átkaroltam. Úgy néztem tovább felfelé a lányra. Kigombolt-feltűrt ingujjaim kilátszódtak a feltűrt sötétszürke pulóver alól, rongyos szintén begombolatlan gallérommal együtt. Az ezüst-zöld nyakkendőre az a kis rongy szerűség emlékeztetett, ami a V-nyakú pulcsi alatt virító a fehér inges alapon. Figyelmesen fűrkéztem tovább a lányt, vajon mit reagál és közben próbáltam még mindig „jóképűsködni” vagy, hogy hívják ezt…

Naná, hogy nem mondta a nevét a pasas, nem véletlenül kérdezett rá Amy. Csak éppen olyan unalmas lett volna a sablonos ’na és téged hogy hívnak?’ kezdetű fordulat, meg a hasonló értelmetlen ismerkedős dumák. Elvégre nem ismerkedni jött ide a toronyba, hanem kidühöngeni magát; csakhogy a hatodéves Caleb Edward Dawis ezt feledtette vele. Nem maradt benne egy cseppnyi méreg sem, amit kitomboljon.
Az viszont távolról sem kerüli el a leányzó figyelmét, hogy a kérdésére/felajánlására adandó válasz nem hangzik el. Mintha az imént meg sem szólalt volna, olyan könnyedén eltekint a felelettől az immár ismét a földön ülő fiú. Amy egyik fele lélekben vállat von, hiszen nem az ő dolga, hogy ki milyen bájitalokkal mászkál a kastélyban, a lányka másik fele azonban veszettül kíváncsi az üveg tartalmára. joy már megtanulta az évek alatt, hogy ezt a kíváncsiskodó felét kell fékeznie, különben majd' minden esetben olyan bajba kerül, amiből aztán piszkosul nehéz kikecmeregnie. Végül kibírja és nem kérdez rá ismét sem burkolt, sem pedig nyílt formában az üvegcse tartalmára.
Griffendélesünk egy pillanatig hökkenten bámul a zöld szemekbe, amikor végre leesik neki, hogy mit is akar elérni a Caleb nevezetű srác a pózolással és a különös nézéssel. Tévedés azt hinni, hogy kapásból ellenszenves lenne Joy számára egy pasas csupán azért, mert mardekáros. Amy sajnálatos módon az ehhez hasonló "rosszfiúkra" bukik, Caleb azonban - egyelőre - a legcsekélyebb mértékben sem keltette fel érdeklődését. Elvégre az előzőleg kifogott őrültekkel szemben üdítően épeszűnek tűnik, ráadásul nem is úgy néz ki, mint egy drogos vagy alkoholista, kórósan agresszív, netalántán skizofrén emberke. Márpedig a lány eddig mindig ilyesféle pasasokat fogott ki, akik aztán egytől egyig hatalmas melléfogásnak bizonyultak.
A lány lázasan töpreng azon, mit is mondhatna, ám semmi értelmes nem jut eszébe, legalábbis olyan egyáltalán nincs a gondolatkezdemények között, melyhez a másik is hozzászólhatna esetleg. Így hát szótlanul hozzásimítja hátát a kellemesen hűvös falhoz, majd továbbra is némán lecsüccsen a fiúval szemben. Előbb törökülésbe akar helyezkedni, ám végül mindkét térdét felhúzza az állához és lábszárait átkarolva, állát a térdeire támasztva némán szemléli egy fél percig a szemközt ülőt.
- Mondd csak, te mit csinálsz itt... Caleb? - érdeklődik barátságosan, egyéb épkézláb ötlet híján.
Valahol mélyen sejti persze ő is, mennyire kicsi az esélye az őszinte válasznak, hiszen már az előbb a bájitalról is el akarta terelni a figyelmét a hatodéves, nemhogy még egy ilyen nyílt kérdésre egyenes feleletet adjon. Talán Amy ártatlan nézése jó hatással lehet a fiúra, de az is lehet, hogy csak bőszíteni fogja Calebet a leányzó meglehetősen nyílt tekintete és a szája sarkában bujkáló félmosoly. Egy próbát azért megér a kérdés.

A lány mélázva nézett engem egy darabig. Talán bejött a terv? Talán mindjárt elolvad, és nem kezd el kérdezősködni? Mondjuk, ha kérdezősködne is, talán rendesen felelnék. Hiszen holnapra már az egész kastély tudni fogja mit tettem, hogy hatodéves létemre neki támadtam egy másodikas kis mitugrásznak. Nem, nem vagyok rá büszke, de adott pillanatban jól esett. És most az a méreg, ami akkor mart mikor felfelé igyekeztem újra elkezdett előtörni. Újra éreztem a forró, izzó parazsat a mellkasomban. Pedig már lenyugodtam, pedig már majdnem elfelejtettem, erre pont magamnak idézem fel. Ökölbe szorítottam kezem és olyan erősen nyomtam össze, ahogyan csak bírtam és remélhetőleg a szőke lány ebből semmit nem vett észre. Próbáltam csendesen lenyugodni és reméltem nem kerül fel a téma. Gondolataimat elkezdtem másik irányba terelni. Valami téma kellene, valami, amivel el tudom terelni figyelmemet az alig félórás eseményről. Lélegzetemet lassan vettem és igyekeztem nem kimozdulni a „jaj de jó pasi” pózból.

Miről lehetne beszélgetni egy Griffendéles vigyorival? Aligha van valami közös témánk, aligha tudnánk valamiről nyugodtan beszélgetni. De még is találni kell valamit, amiről tudunk beszélni valamit, amivel el tudom terelni a figyelmét és egyben az enyémet is. De mit? A francba is miért olyan nehéz ez? A legegyszerűbb az lenne, ha sóbálvány átkot szórnék rá és lelépnék… de azért csak nagyobb büntetést kapnék. Erről jut eszembe. Egyre sötétebb van, lassan takarodó mi meg itt csücsülünk a kilátóba. Csak Frics erre ne tévedjen. Most nem tudnék visszamenni a hálókörletbe, ahol mindenki engem figyelne még nagyobb megvetéssel, mint eddig. Nem, azt nem akarom. Itt kell maradnom, itt biztonságban vagyok és legalább még társaság is van akármennyire is fura.

A szőke lány ismét szóra nyitotta a száját miután leült. Csengő hangja kellemesen hatott, ha bár a kérdés kevésbé. Mit keresek itt? Francba már! Amint kimondta a kérdést csak jobban ökölbe szorítottam kezem. Ereim megfeszültek sportos-izmos karomon //mert én fitt vagyok 8) //. Zöld szemeimben újra felizzott a gyilkos harag, amit talán az ártatlan lány is észrevett. Légzésem felgyorsult, már-már ördögi lihegéssé fejlődött. A harag, ami irányítani próbált már pálcát akart rántani, mikor hirtelen az eszem közbe lépett. Nyugalom Caleb, nyugi. Szú-szá, Szú-szá. Lassan újra megnyugodtam és légzésem megint lelassult. De a sátáni én nem távozott belőlem. Ezúttal az ördögi titokzatosság került az arcomra, ami pár lánynak még szexi is lehet, remélem Amy olyan, aki bukik az ilyesmire.

-Akarod tudni mi történt?- Kérdeztem már-már a túlvilági gonosz ravasz hangján. Az ilyesmivel könnyen fel lehet kelteni a kíváncsiságát. –Nem tűröm, ha valaki kritizál és hát lent – nem tudtam mit cselekszem. Hirtelen elindultam felé négykézláb. –a kígyó fészekben páran nem tisztelik eléggé a másikat- egyre közelebb értem hozzá és az értelmes énem csak csodálkozott, hogy tud a sátán ilyen „szexis” hangsúllyal beszélni. –és engem nem igazán tisztelnek. Még a kis pisisek sem. –Kopp-kopp. Hirtelen eleredt az eső és az apró cseppek koppanása valahogy még hangulatosabbá tette monológomat. Körülbelül csak kettő centi volt az arcunk között, de én folytattam. –Tudod, te milyen egy szál sárvérűnek lenni a vérmánikusok között? Visszatérve, volt egy kis másodikas, aki nem igazán vigyázott a szájára. –Kopp-kopp- én meg megbüntettem. –Már arcomon éreztem a leheletét. Pár másodpercig csak némán néztem szemébe, ami nem messze volt tőlem. Mikor már azt hittem, hogy lekapom hirtelen észbe kaptam. Tekintetem gyorsan levettem róla és gyorsan visszamáztam a helyemre. Elmosolyodtam és egy nevetést ejtettem meg kínomban. Igyekeztem nem a szemébe nézni.

-És te mit keresel itt…Amy?  

Kissé talán későn jön rá a lány, hogy mekkorát tévedett, Caleb ugyanis cseppet sem tűnik épeszűnek immáron, amikor gonoszdi vigyorral, csaknem sziszegve, négykézláb megindul Amy felé. Az előbbi ökölösszerándulások sem vallottak éppen tiszta lelkiismeretre és higgadtságra, a jelenlegi helyzet azonban katasztrófálisnak rémlik a lány számára a pár másodperccel korábbihoz képest.
Amy már-már kinyögi, hogy nem akarja tudni mi történt, s a lelke mélyén élő kislány hanyatt-homlok kirohanna ebből a hülye toronyból, ahol ilyen őrültek tartózkodnak, ámde hirtelen eszébe jut: hiszen ő bátor! Különben sem engedi meg soha, hogy az a kislány előtörjön belőle, hogy nyavalyogjon és elszaladjon. Elég nagy bukta lenne egy griffendélestől egy ehhez hasonló menekülés.
A lány fejében szinte visszhangoztak az esőcseppek koppanásai, egyre jobban felbőszítve ezzel Joyt. Különös hangulat lett úrrá rajta, amit tetézett az is, hogy az arcán érezte Caleb leheletét, ahogy a fiú beszélt hozzá. Hirtelen kedve támadt szájon vágni a srácot a merészségéért, a tolakodásáért, vagy csak ellökni magától. Hogy megtanulja, nem kezdhet ki akivel csak akar, ha éppen arra szottyan kedve, hogy rájöjjön mennyire elérhetetlen számára Amy.
Végül mégsem mozdult.
Csak ült dermedten és nézte a másik kínos-zavart kacarászását. Későn fogta fel azt is, hogy egyáltalán hozzá szólt a fiú szájából elhangzó kérdés, s a néhány szó jelentése is csak némi csúszással tudatosult benne, olyannyira erősen koncentrált befelé, hogy megfejtse a fiú iménti viselkedését. Vagy sokkal inkább viselkedés-zavarát?
- Semmit. Mindent. Magamat - felelte, mivel hirtelen semmi jobb nem jutott eszébe, azután vállat rándított.
Most kösse a pasas orrára, hogy egy nyomorult órai büntetés miatt jött fel ide? Ahhoz egyfelől semmi köze nincs a srácnak, mesfelől pedig olyan jelentéktelennek tűnt hirtelen az egész, értelmetlen lett volna elregélni, hogy még ki is nevesse érte Caleb. Hát persze, Caleb nem nevetheti ki őt, de az ő szája sarkában most is ott van az a felemás vigyor, amitől néha jókedvűnek tűnik, máskor pedig sokkal inkább gondterheltnek.
Jelenleg például meglepődését takargatja a röpke mosolyféleséggel. Nem érti hogyan kerülhetett mugli származású gyerek a Mardekár házba, ám miután néhány hasonló eset eszébe jut, felhagy a témakör boncolgatásával.
A lány nem szívesen tartózkodik tovább a toronyban, ám lemenni sem szándékozik. Legszívesebben sehol sem lenne most, de a lényeg pont az benne, hogy ott is egyedül legyen. Ki kéne tombolnia magából az elmúlt hetek során felgyülemlett feszültséget, azonban jelenleg egyetlen koncert sem állt rendelkezésére, hogy kiugrálja, kiénekelje magából a dühöt, a félelmet és megannyi más érzést. Pedig a koncerteken lehet a legjobban tombolni.
Így aztán jobb híján tétlenül ült a padlón, szemben a kevéssé sem normális egyén benyomásat keltő fiúval.

*Kellemes hangulatú napra ébredt ma a lány, ami szerencsére, hasonlóképpen befolyásolta gondolatait is. Habár kicsit fárasztó volt a mai, az órák után, ő mégis úgy döntött, hogy pihenés helyett szétnéz egy kicsit a kastélyban. Régen járta már körbe, és ideje lenne újra felfedezni, hiszen egy varázskastély mindennap mutathat valami újat. Ahogy lépkedett a folyosón, kedves mosolya most még jobban ragyogott arcán mint szokott. Sőt, még arra is ráfolyamodott Line, hogy a falon csüngő, néhány kedvesen visszamosolygó képnek, még köszönjön is. Jól is tette, mert egy könnyed csevejbe is belekeveredett, egy kedves középkori hercegnővel, aki divattanácsokkal látta el Linet. Igaz a mi kis mosolyzsákunk nem sokat fogadott meg belőle, de mégis jólesett neki ez a kis társalgás, a szoba csendje után. Majd léptei újra csak visszhangoztak hol erre, hol arra. Nem sok érdekeset talált, csak néhány visszamosolygó diákot, és annál több "normális ez?" ábrázatú Mardekárost. Hirtelen az utóbbiak száma nőttön nőni kezdett. Caline kicsit meg is rémült, hogy mi is történhetett. Netán bűbáj hatására, minden talár zöld szegéllyel, és Mardekáros jelzéssel lett ellátva? De akkor az övé miért nem? Igazán igazságtalan, hogy pont neki nem zöldült talárja szegélye, hanem továbbra is kéken rikított. Egy rövidebb eszmefuttatás után, azonban kénytelen volt rájönni, hogy bizony a Déli szárnyba kalandozott el, ami nem más háznak ad otthont mint a Kígyósoknak. Nem volt előítéletes Caline, de azért tartott egy kicsit a Mardekár házi diákoktól. Épp megindult volna visszafelé, mikor eszébe jutott egy remek ötlet. Ha már itt van, akkor kimegy a kilátóba! Ott még úgysem volt, és jó lenne szétnézni onnan, milyen is az iskola környéke. Lehet valami új utat, vagy ösvényt is felfedez onnan. Vagy egyszerűen csak összefut néhány madárral. Neki is indult, lépteit kicsit szaporázva, mert időközben hallotta, egy nagyobb csapatnak trappoló lépteinek zaját. Még ha nem is Mardekárosok, akkor sincs kedve most sok diákkal összefutni. Mondjuk, neki sosincs úgy igazán. Mikor végre kiér a kilátó tetejére, lélegzete szinte eláll. A látvány, ami elé tárul fantasztikus, és a levegő is mintha frissebb lenne itt fent. Bele is szippant, és hagyja, hogy az kellemesen átjárja belsője minden egyes porcikáját, nem csak tüdejét. Mikor kipréseli magából a levegőt, a tájat kezdi bámulni. Mindig is szerette az ilyen helyeket, mert itt jön a legtöbb és legszebb gondolatai az embernek. ~Legközelebb hegedűvel jövök!~ Határozza el magában, miközben gondolatai messze elszállnak e világról, és egy másik dimenzióba csöppen. Pontosabban egy madár lelkébe, amelyik ott száll a kilátó körül, szabadon és kecsesen.*

A déli szárny... Egymagamban ballagtam a folyosókon, nem is igazán tudtam merre járok. Tipikusan az a helyzet volt, amikor a gondolataimba mélyedve csak a lábaim vittek előre, de hogy merre, talán maguk sem tudták. Éppen a bájital szertárból jöttem, leadtam a sárkányvéres leckémet, amit pár napja írtam a könyvtárban némi (azaz elég sok) segítséggel; de végül egész korrekt lett. Nekem tetszett, remélhetőleg Foley prof is meg lesz vele elégedve, most pedig már semmi dolgom nem volt. Igazából nem is tudtam mit keresek még itt, nem szerettem a kastélynak ezt a részét - számomra ez volt a mardekáros övezet... Ha mugli világból akarnék példát hozni, úgy éreztem magam itt, mint amikor egy Star Wars fan betéved egy Trekkie környékre… Valószínűtlen hogy nem kötnek bele, aztán akkor kezdődhet a szokásos Vader, Kirk ellen örökrangadó...
Na mindegy, ennyit az űreposzokról, az egy másik mesevilág, nekem megvan a sajátom. Egy szó mint száz, nem igazán tudtam mit kezdjek magammal. Nem mondhatnám hogy nehéz napom volt, mégis kicsit fáradtnak éreztem magam. Tornacipőim is lustán lépkedtek, talárom vörös szegélye pedig hasonlóan unottan szedte össze a port a padlóról. Kicsit hosszabb volt mint az egészséges lett volna, de nem igazán tudott meghatni. Nem nagyon voltam oda ezért a viseletért, csak akkor hordtam, ha muszáj volt - a sportos mugli szerelést sokkal jobban szerettem... Szívem szerint már régen varrtam volna rá legalább egy ACDC logót, de a tanárok nem hiszem hogy díjazták volna. Nem, nem voltam valami nagy rocker, igazából mindent meghallgattam ami tetszett, de az ACDC a kedvenceim közé tartozott...
Ekkor megálltam egy pillanatra, és kibámultam az ablakon. Egész szép délutánunk volt, kellemes idővel, szóval elhatároztam magam: A déli kilátóban már hónapok óta nem jártam, itt volt az ideje meglátogatni... Kicsit kiszellőztetem a fejem, aztán legalább újult erővel tudok nekivágni az esti klubhelységes programoknak.
Immáron céltudatosan folytattam az utamat, és meglepő módon egy mardekárossal sem találkoztam út közben. Nem vitás, az Erő velem volt! Hm... be kéne fejezni az ilyen hasonlatokat... Na mindegy, a lényeg az, hogy az utam további része is olyan eseménytelenül telt, mint az eleje. Kettesével szedve a lépcsőket értem fel végül a kilátóba, ahol meglepetésemre már volt valaki.
Hosszú világosbarna haj, ami egy kékszegélyű talárra omlik...
Hirtelen csak ennyit tudtam megállapítani a lányról, mivel háttal állt nekem. Láthatólag nagyon el volt merengve a gondolataiban, nem tűnt fel neki az érkezésem.
- Szia – köszöntem halkan, még mielőtt melléértem volna. Igyekeztem valami barátságos hangnemet megütni a szokásos féloldalas vigyorommal párosítva, mivel nem akartam megijeszteni. Bármennyire is szerettem a nem-mindennapi belépőket, ide most egyáltalán nem illettek...
- Remélem nem zavarok... - tettem még hozzá, amikor odaértem mellé. Most, hogy láttam már az arcát is, végre felismertem, bár csak látásból ismertem eddig. Emlékeim szerint még talán nem is beszélgettünk ezelőtt; de nagyon bíztam benne, hogy nem lesz ellenére a társaságom...

*Dallamok, versek, lírák, novellák. Mit meg nem fogalmaz egy gyermeteg lélekben egy aprócska dolog. Pontosabban egy szép kilátás, mely minden eddiginél szebb távlatokba helyezi az "iskola" fogalmát. Mert bizony, nem sok iskola büszkélkethet még ilyen mesebeli épülettel és hozzátartozó vidékkel mint a Roxfort. Még az a meseszép Zeneiskola sem ér fel vele, amire kiskorában Caline azt hitte, attól szebb épület nem létezik a földön. Egy villának tűnő épület volt, halványsárgára festve, körötte megannyi vörösrózsabokorral. Teteje csúcsos volt, sötétvörös cserepekkel kirakva. Ablakai hatalmas nagyok voltak, és csak úgy táncolt rajtuk a nap fénye. Belülről nem sokat látott belőle a lány, hiszen mindig a földszinten voltak. De ha belépett valaki a hatalmas diófa ajtón, rögtön egy tölcsér alakú hatalmas lépcsóvel találta szembe magát, mely egyre feljebb érve, csak keskenyedett, végül két felé ágazódott. A hófehér fokokat, királykék szőnyeg borította, ami mindig frissen volt porszívózva. Innen ők mindig balra haladtak el, ami egy hatalmas zeneterembe nyílt. Az is csodálatos része volt a háznak, de arról regéket lehetne mesélni. Meg már nem is nagyon tudott visszaemlékezni a zeneteremnek erre a részére Line, mert egy hang törte meg, a fejében játszódó dallamok, és szeme elé vetítődött képek rengetegét. Nem volt ismerős a hang, de annál kedvesebbnek hatott a lány füleinek. Egy fiú hangja volt, amin kicsit meglepődött a lány. Eddig fiú hangot Gilesén kívül talán egyszer hallott, de ahhoz sem hasonlítható ez a hang. Ez egy új, egy másik fiúé, akit még nem ismer. Mikor mellé ér a valaki, rá emeli óvatosan szemeit a lány, és igyekszik nem mutatni, hogy bizony kicsikét talán tényleg egyedüllétre vágyott. Ám egy pár pillanat múlva már nem is kellett ettől félnie, mert ahogy meglátta a másik arcát, feltűnt neki, hogy bizony ő egy "Ismeretlen Ismerős". Ő az a fiú, aki minig csak féloldalasan mosolygott vissza Caline határozottan kétoldalas mosolyára, mikor összefutottak a folyosón. Kicsit furcsa volt, Line mindig azt hitte, hogy féloldalas mosolya csak azért féloldalas, mert nem is igazán tudja, a lány normális e, hogy így szaladgál, ám mégis átragadt valami jókedvéből. Egy biztos, a félmosoly is mosoly, ezért abba a kis rétegbe tartozik, akiket Caline "Ismeretlen Ismerősnek" nevez.*
- Szia! Nem, nem zavarsz!
*Vágja rá, majd újra a tájat kezdi kémlelni.*
- Hát nem szép...? *nyögi elgondolkozva, miközben az éppen felröppenő madarakat figyeli.*

Csak egy újabb mosollyal „válaszoltam” a lánynak miután biztosított róla, hogy nem zavarom. Igazából nagyon ritkán fogyok csak ki a szavakból, de most fogalmam sem volt, hogy mit is mondhattam volna. Egyszerűen megálltam mellette és hagytam, hogy egy rövid időre elragadjon a pillanat. Nem voltam egy igazi művészlélek, de a kastély és a Tiltott rengeteg látképe még szerintem is gyönyörű volt ezen a kora nyári délutánon - kicsit sajnáltam is, hogy nem volt nálam a fényképezőgépem. Otthon szívesen csinálgattam képeket, és akiknek meg szoktam mutatni őket (a családomnak és a barátaimnak) általában pozitív kritikával illettek. Ez a látvány is megérdemelte volna hogy megörökítsék, még ha tisztában is voltam vele: egy kép nem tudja teljesen visszaadni ezt a hangulatot.
A kettőnk közötti csendet végül a lány törte meg. Lopva rápillantottam, mielőtt válaszoltam volna, és rögtön tisztává vált: ő sokkal többet lát a tájban, mint én.
- Hát... Valóban nem mindennapi látvány – feleltem végül egyetértően, mert mást hirtelen nem tudtam kinyögni. Olyan érzés volt kicsit, mint amikor az ember nem tudja szavakba önteni az érzéseit, vagy jelen esetben a látottakat. Bármennyire is átjárt a helynek a hangulata, szavakban elmesélni szinte lehetetlen lett volna...
Na de most kicsit félretéve ezeket a dolgokat, rá kellett hogy döbbenjek, szinte semmit sem tudok a lányról. Sőt, szó szerint semmit sem tudok róla. Az évek során csak a folyosókon szoktuk látni egymást, de ezekből a rövidke találkozásokból nem nagyon lehetett kiindulni. Az biztos, hogy mindig barátságosnak tűnt nekem - legalábbis a széles mosolyai erre engedtek következtetni. Általában igyekeztem viszonozni őket a 0/24 a képemen lévő féloldalas vigyorommal –amiért egyesek hajlamosak voltak hülyének nézni – de hát ez nem jelentett semmit.
- Amúgy Greg vagyok – fordultam végül a lány felé, kicsit a háttérbeszorítva a panorámát. Elég sután hangzott ez a rövidke kis mondat, de ha azt nézzük, hogy már jóideje el kellett volna hangoznia, bőven jó volt. Legalábbis szerintem...

*Örült Caline, hogy egyetértenek vele. És még jól is fogalmazott ez az idegen, hogy nem mindennapi látvány. Ilyenkor az fut végig Line agyán, hogy olyan jó lenne, ha az ember, mégha csak egy kis időre is, de láthasson a másik szemével. És akkor leglább meg tudná mutatni otthonlévő barátnőjének, vagy éppen a mit tudja hogy hol csavargó bátyjának. Hosszabb szünet következik, ami megnyugtatóan, és boldogítóan hat a lányra. Nem tudja miért, vagy hogyan de egyre csak nyugodtabb és nyugodtabb. Pedig nem volt ám ideges. A névre kedvesen biccent, majd halkan megismétli. Nem tudja miért, de szereti, hogyha valaki bemutatkozik akkor visszamondja a nevét.*
- Greg... *Eddig szerencsére nem volt baja ebből, hiszen mindig helyesen ejtette ki a másik nevét. Talán akkor ütközött volna problémába, ha kínai, vagy valami más nyelvezetűvel találkozott volna élete során. ELmosolyodva nyújtja kezét a fiú felé, majd mikor célt ér, könnyedén, szinte táncoltatva megrázza azt.*
- Caline. De szólíts csak Linenak. Egyszerűbb. *Mondja kicsit hosszabbra nyújtva szavait, majd mikor már szabdjára engedi a másik kezét akkor nyílik meg újra szája.* - Esetleg Reihenek is szólíthatsz. Egyik barátnőm találta ki, aki nagyon szerette a német nyelvet, és a Linenak a német megfelelőjével látott el.  *Kicsit kuncog.* - Én is tanulok németet, bár nekem nem annyira tetszik, olyan durva nyelv. *Arcára egy pillanatra meglepetség ült, ami saját maga miatt rajzolódott rá, és elhalgat. Hirtelen olyan sok zagyvábal árasztotta el szegény fiút, de... Elvégre be kell mutatkozni, és lehetőséget is szeretne adni a másiknak, hogy más neveken is szólíthassa. Legalábbis most. Máskor letudja egy egyszerű Calinennel. Mosolya végül újra visszaül arcára, és kíváncsi tekintettel fordul oda teljes testével a fiú felé, félig a korláton könyökölve.*
- És te, kedveled a német nyelvet? Vagy tanulsz valamilyet?  *Arcára ártatlan kíváncsiság ült. Jó volt végre ezzel a furcsa félmosolyúval beszélgetni. Igaz még csak most kezdtek el, de lehet hamarosan jobban is megismeri, és megtudja (vagyis reméli), miért is van ez a félmosoly. Csak félig lenne boldog? Vagy csak egyszerűen ehhez van hozzászokva?*

Jézusom mit tettem. Ilyenkor mutatkozik meg, hogy tényleg mardekáros vagyok születésem ellenére is… de nem úgy, mint az a gerinctelen Malfoy… Nem. Én inkább az a fajta gonosz vagyok, aki viselkedéséből egy üldözött sátánra emlékeztet. De élvezem ezt, amikor hirtelen minden kikapcsol és a legaljasabb, legbecstelenebb, legundorítóbb dolgokat cselekszem, mint a szüleim meggyilkolása. Azok az átkozott muglik, akikbe nem szorult semmi tisztelet, akik a legnagyobb szeretet hívei voltak. Oh hát persze annyira szerettek engem, hogy el is felejtettek. Nem bámulatos?! Gusztustalan kis csúszómászók, akik meg érdemelték a lángok közti kínhalált. Néha már el is felejtem őket, de az a pillanat az agyamba véste magát örökre, akkor értetlen arccal néztek gonosz, megvető tekintetemre és a villám becsapott… bum, bum, bum. Gyönyörű volt. De most vissza a jelenbe…

Ahogy nézem Amy éppen úgy megzavarodott hirtelen, mint én. Ez válaszából is kikövetkeztethető. Hát, bizonyára nem olyan súlyos vétkekért van itt, mint én. Inkább egymásra sem nézünk az iménti kínosan ördögi jelenet után. Néma csendben ülünk gondolatainkban elmerülve és hallgatjuk az eső egyre erősödő végzetes kopogását. A nap már szinte teljesen eltűnt a messzi hegyek mögött és sötétség takarta a varázsló kastély birtokát. A fúria fűz a távolban halkan motoszkált és… hú de költői vagyok. Mennyi lehet az idő? Lassan takarodó lehet… én meg még nem is vacsoráztam… mindegy van még pár szelet piskótám a konyháról, majd azt megeszem. Lent már biztosan keresnek… hiába is próbálkozom, nem úszhatom meg a Seyala ügyet. Ideje is lenne indulni…

Lassan felálltam és honom alá fogtak a „talárgombócot”. Zöld szemeim még egyszer végig futottak a lány szőke fürtjein aztán megszólalt mély hangom. –Öhm, bocsi mennem kell… bizonyára már köröznek… hát…öhm, szia Amy…-. Lassan komótosan elindultam lefelé a csigalépcsőn, pont a paradoxával annak, ahogyan feljöttem… Ideje volt, hogy elkapjanak…

//Köszönöm a játékot^^ ;D ;D És bocsi a sok váradtatásért  :-[  :-X//

Nyugodalmas léptekkel ballagok a klubhelység felől a kilátóba. Mindig jól esik egy kis szusszanás két csaj között, bár mostanában nem pörögnek túlzottan az események. Mióta szakítottam Cassandrával sokkal felszabadultabbnak érzem magam, tudom hogy senki sem szabja meg nekem mikor kivel legyek és meddig! Igaz! Azonban valahol mégis olyan fura érzés kavarog a gyomromban, ha neve említést nyer gondolataimban. Hm… valószínűleg a lappangó hányinger tör rám, mert az a nő egy vérszívó volt! Nem hagyott nekem egy nyugodt percet sem, most sokkal lazább vagyok… úgy is mondhatnám, hogy kiszöktem a póráz szorításából. Igaz Lexi volt az első akivel több, mint egy hónapot voltam együtt, de eddig az összes hivatalos csajomat csaltam a kapcsolatunk alatt. Ő is ettől sokallt be, én meg tőle és a folytonos parancsolgatásától! Elvégre fiatal vagyok, jóképű és bomlanak utánam a nők… ez olyan borzasztó? Neki igen, én meg nem ellenkeztem amikor odajött hozzám, hogy vagy hűséges leszek hozzá a továbbiakban vagy szakít velem! Nos, így történt a rövid ideig tartó románc. Már jópár hete nem is futottam össze vele, körülbelül a kapcsolatunk vége óta! Lehet, hogy bujkál? Hm… nekem 8!
Lassú léptekkel felbicegek a hosszú csigalépcsőn a déli kilátóba. Mielőtt bárki is félreértené a helyzetet, nem a csodás tájra vagyok kíváncsi! Csupán el akarom kerülni a tanárok szörnyülködő pillantásait és óvó szavait, így úgy véltem az lesz a legjobb ha idefent füstölgök egy órán át az Angelustól kapott cigarettákkal! Mostanában sok a stressz, a vizsgák, a beadandók, a nők… kell egy kis lazítás mikor egyedül ácsorgok egy semleges helyen… egyedül! Senki sem zavar, nyugodt légkör ölel át és a lágy szellők bizsergetik enyhén borostás arcom. Igen, tökéletes kikapcsolódás.
Már készítettem is a gyújtót amint felértem, de ekkor megdöbbenve tapasztaltam a napom tönkretételét. Emlegetett szamár… Nem más állt a messzi távolt bámulva a kilátó szélénél, mint az én „drága” Cassandra Waldegravem! Minő csodás meglepetés… Máris pocsék délután elé nézek… Mit keres itt egyáltalán? Csak azt ne mondja, hogy így szereti a csörgedező kis patakokat szemügyre venni. Ezt az olcsó szöveget nem fogom bevenni. Remélem, hogy nyomós oka van ittlétének különben nem leszek tapintatos!
- Lexi… - kis sóhajtás hagyta el számat, majd folytattam miután már rám figyelt – Mi szél hozott a kedvenc cigarettázó helyemre? – vontam kérdőre.
Nem voltam túl jó kedvemben a jelenléte miatt és már megint elfogott az a vacak hányinger! Vagy bármi is az a kavargó érzés a gyomromban, de idegesít és bosszússágra késztet. Nem kellemes, az tuti!
- Nem gondoltam volna, hogy eddig süllyedsz? Már követsz is? Ennyire hiányoztam…? – gúnyolódom.
Ez a hangnem nem túl megszokott tőlem, nőkkel egyenesen soha nem beszélek így. Lexi azonban mindig is értett ahhoz, hogy kihozzon a sodromból. Ahogyan most is! Mindegy, ha már itt van és elrontotta a terveim legalább nem kell tovább szó nélkül hagynom a dolgait. Már nem az én drága és egyetlen kis barátnőm, akihez mindig őszintének kell lennem! Pff… Már attól is borsódzik a hátam, ha a vele töltött időszakra gondolok. Csupa veszekedés és ordítozás! Bár az igaz, hogy mindig úgy néz ki, mint egy hercegnő és régen pár édes szóval le tudott venni a lábamról, én meg róla a ruhát… de ennek vége! Ráuntam és kész…

Everything I know about breaking hearts I learned from you...


Elegem volt az egész rohadt világból, a suliból, tanárokból, háztársakból és úgy összességében mindenkiből. Amióta szakítottam azzal az utolsó kis... áh szó sincsen rá, hogy kivel... vagy lehet, hogy a mivel szó jobb lenne rá. Szóval azóta nem igazán találtam a helyem. És ez volt a kisebbik dolog. A nagyobbik probléma az volt, hogy bármennyire is haragudtam és utálom még most is Aaront, még is hiányzik. Hiszen szerettem. És ha most nem gyűlölném... akkor... de hát a szeretetet és a gyűlöletet csak egy lehelletnyi határ választja el egymástól. Lényeg a lényeg, hogy el akartam menekülni minden és mindenki elől. Ezért jöttem ide fel. Meg azért, hogy hódoljak az egyik nagyon rossz szokásomnak, ami nem is olyan rég ragadt rám. Igen, dohányzom. Csak pár hónapja, és nem is gyakran, de mostanában egyre többször kívántam meg a tüdőropit, amit szerencsére egy-két jó kapcsolatom által sikerült is beszereznem. Tehát feljöttem ide, leültem a párkányra és a talárom belső zsebéből előhúztam egy doboz Magus-t.
Ez volt az egyiklegjobb cigaretta a varázsvilágban, így e mellett döntöttem én is.
Kivettem egy vékonyszálat, előhalásztam az arany öngyújtómat, tüzet csiholtam, majd mélyet szívtam a bűzrúdból, mely ennek hatására felparázslott és ontani kezdte magából a füstöt.
Kettőt-hármat szívhattam csak bele, mikor lépéseket hallottam a hátam mögül. Nem, nem akartam megfordulni, rohadtul nem érdekelt, hogy ki közeledik. Majd szól, ha akar, vagy csendesen eloldalog és magamra hagy.
Hát sajnos a szólás mellett döntött. És ki lehetett volna más, mint Aaron. És már megint, hogy szól...
Az a Lexi... annyira édesen tudja mondani, csak az, amit utánna mondd... Na az fel***** az agyamat.
Feléfordultam és félválró vetettem oda.

- Bocs, nem láttam, hogy ide van írva a neved Lio. - mondtam olyan éllel, hogy érezze, azért nem körülötte forog a világ.

- Jól vagy te össze rakva? - nyögtem meghökkenten, a második mondata után. - Neked hogy tűnik? Ki követ kit? Mert szerintem nagyon úgy nézki, hogy én voltam itt előbb, és te settenkedsz utánnam. Ja és nem, abszolúte nem hiányoztál. Sőt, nem véletlenül kerültem eddig is a veled való találkozást. - tettem pontot a dolgok végére, majd visszafordultam a táj felé, és mélyet szippantottam a cigarettából. Aztán lehamuztam a mélybe.

A kis zuhanó hamu helyére éppen Aaront képzeltem... milyen szép is lenne, de persze sosem vetemednék ilyesmire... Tőlem távol áll a dolog, hogy egy mardekáros aranyvérű ficsúrral bepiszkoljam a kezemet... nem, nem, nem, majd valaki más elvégzi helyettem a piszkos munkát.
Vártam egy kicsit, s a ha nem szólt... akkor még egy utolsó mondat erejéig szóra nyitottam a számat.

 - Remélem nem gondolod, hogy elmegyek innen. Vagy leülsz az aranyvérű popódra és csendben maradsz, vagy akár el is húzhatsz innen.

Ezzel visszafordultam és ismét beleszívtam a cigibe... Sőt azon is elgondolkoztam, hogy a kis "szolgálatilaposüvegemet" előhalászom, és húzok egy nyeletet a whiskeyből, mert erre már csak az a megoldás...

Ahogy meglátom a lányt az egész jelenet lepereg előttem… újból! Nem ráztak meg túlzottan a történtek, de mégis. Valami megindult bennem. Már megint elkap a hányinger? Istenem, nem hiszem el hogy úgy megutáltam, hogy görcsbe rándul tőle a gyomrom mintha ostoba pillangók röpdösnének benne. Gyűlölöm ezt a vacak érzést, remélem ha végre lejutok innen abbamarad! Vagy beszerzek egy molyirtót…
Csak úgy odasétált hozzám… én megcsókoltam, de mikor a szemeibe néztem csak kihaltságot fedeztem fel bennük. Szája lefelé görbült, s kétségbeesett pillantásokkal illetett. Aztán elfordult, vett egy mély levegőt és ismét erősnek s határozottnak tűnt. Elég bátorságot gyűjtött ahhoz, hogy dobjon! Csupán azért a néhány afférért… Nekem lételemem a hárem, ez alól ő sem volt kivétel. És nem is lesz! Ami elmúlt az elmúlt, már cseppet sem jövök tőle lázba! Mint régen… emlékszem egy puszta pillantással is meg tudott babonázni és máris a mosdó felé araszoltunk egymás karjaiba borulva, heves csókok közepette… Sosem panaszkodtam rá etéren. Talán csak ezért voltam vele! Talán…
A lényeg az, hogy végre kivertem a fejemből és erre ismét megjelenik. Túl tökéletes, ez a probléma. Ahogyan a lágy szellő belekap fényes, dús, enyhén hullámos sötétbarna hajkoronájába és felém fújja mézédes illatát… ahogyan formás testére ráfeszül a legújabb felső tízezerbeli divatkollekció legújabb darabja… ahogyan mélybarna íriszei oly módon csillognak, hogy mindjárt tűz övezi majd a kilátót… Gyönyörű és csábító, még mindig. Tiltott gyümölcsnek is számít, mind kényessége, mind családi háttere miatt. Bár sosem kérdeztem tőle, hogy én voltam-e az első aki megkaphatta… Áh biztos nem, már olyan kiváló teljesítményt nyújtott számomra megismerkedésünkkor is… sosem felejtem el.
Igen, nem fogom letagadni, hogy jó volt vele, de mivel a „fényes kapcsolat” alkotóelemei a szex és a veszekedés voltak… Az előbbi nem érte meg ennyire! Mindketten jobban jártunk így, én pedig megszabadultam egy idegesítő perszónától! Kinek hiányzik a visítozása?

- Óh édesem, már hiányoztak a csípős megjegyzéseid. Te vagy az egyetlen kifinomult nő, akinek ilyen alpári modora van! – vágtam vissza, úgy hogy egy arcizmom sem mozdult el helyéről, komor voltam és lényegre törő.

Még hogy elkerült? Na ne nevettessen. Egy csókért cserébe az egyik szobatársából kiszedtem, hogy hogyan reagálta le a szakítást. Egész héten úgy viselkedett akár egy zombi és éjszaka mikor már úgy hitte mindenki mélyen alszik sírásba fogott, s közben arcát párnájába temette. Szóval ennyire volna túl rajtam?

- Elmenni? A kedvenc helyemről. Abból nem eszel! Mellesleg tudom, hogy titokban mennyire vágysz rá hogy láthass, hát megszerzem neked ezt az örömöt! De másra ne számíts, már vannak új „áldozataim”! – meséltem el, s tudtam egyáltalán nem vágyik arra hogy végighallgassa felvágásom, de direkt hergeltem.

 Még az is jól állt neki, ha mérges… De nem, cseppet sem izgat milyen jól néz ki! A többi hódolóm is eléggé csinos és nem terrorizálnak naphosszat! Maradni maradtam, nem érdekelt. Talán még el is tudok szórakozni azon ahogy egyre csak begurul. Nekitámaszkodtam a kilátó szélének, s így pont mellette álltam. Ráemeltem tekintetem, épp hamut szórt a mélybe s mélyen elgondolkozott, úgy véltem jobb nem zavarni pár másodpercig, majd rákezdtem…

- Enyje-bejnye! Apuci tudja, hogy a kicsi lánya milyen tiltott szenvedélyeknek hódol? – mondtam gunyoros hangnemben – De tudod jól áll a kezedben… - mondtam sármos mosolyom keretében, s tökéletes fogsorom is kivillantottam.

Nem mondhatja, hogy bunkó vagyok. Én megtettem a várva várt bókot. Tudom, hogy titkon azt reméli még mindig szeretem őt. Ugyan, sose szerettem igazán… SENKIT!
Lássuk erre mit lép!

I love and hate you
At the same time
I need you dont need you
Is that such a crime


Az utolsó nap... az utolsó pillanatok, amiket még együtt töltöttünk felötlenek a gondolataimban. Nem is volt olyan rossz az a szakítás... Csak kicsit szimpadias volt... de egész jó...
~Viszonylag korán reggel volt, amikor elindultam a hálókörletből. Lesétáltam a klubhelyiségbe, majd belesüppedtem a kedvenc fotelomba. Még egy óra volt az Aaronnal megbeszélt találkozóig, de nem akartam sietni. Ráér. Túl sok mindent tudtam meg róla. Aljas, alattomos, keserű dolgokat. Nem akartam elhinni, de sajnos ismertem annyira, hogy tudjam igen is képes erre. Még velem szemben is. Ettől függetlenül, azért reméltem, hogy tud valami értelmes magyarázatot, hogy mégis kimagyarázza a dolgot. Én pedig elhiszem, el akartam hinni. Szerettem.
Szeretem…
Még fél óra volt hátra. Felkeltem és elindultam hát a parkba, ahhoz a bizonyos szoborhoz. A mi szobrunkhoz, mert mindig itt találkoztunk. Mindig.
Kiléptem a nyitott térre, s madárcsicsergés ütötte meg a fülemet. Hiszen tavasz volt. A fák most bontogatták a virágaikat, a madarak víg dalra fakadtak. Minden olyan csodálatos volt.
Fejemet az ég felé emelve, lassú léptekkel közeledtem. Majd megálltam a szobor mellett. Hátamat a márványnak vetve vártam rá.
Nem is kellett sokat ácsorognom, lassú, nesztelen léptekkel mellémért, majd megcsókolt. Hagytam, hátha ez lesz az utolsó. Majd kibontakoztam az ölelésből és egy lépést hátra léptem.

-   Beszélnünk kell. – mondtam komolyan és a szemébe néztem.
-   Na és miről Lexi? – vetette oda hetykén, mintha nem lenne semmi titkolni valója.
-   Érdekes dolgokat hallottam. – mondtam, és ismét a szobornak vetettem a hátam. – Azt csicseregték a madarak, hogy a tavaszi szünetben is volt egy pár kalandod. Jól hallottam? – szegeztem neki a kérdést, de próbáltam flegmának tűnni. Nem ment.
-   És ha igen? Tudod, hogy csak téged szeretlek. – mondta, majd kezeit megvetve a hideg márványon szembe állt velem, elvágva a „menekülésem útját. Gyönyörű gesztenyeszín szemeivel íriszem mélyére hatolt, mintha a vesémbe látna, és azt méregetné akad e valami sötét titkom, amit a javára fordíthatna. Nem akadt.
-   Ez nem ilyen könnyű. Nem hiszek neked. Ha engem szeretnél, nem játszanád ezt el már sokadszorra. Hanyadszorra is? – pontosan tudtam, hogy ez volt a hatodik alkalom, de nem firtattam. Viszont most telt be a pohár. – Megváltoztál az elmúlt hónapokban. Nem az vagy, akivel járni kezdtem. – Majd próbáltam kiszabadulni a karok közül. Egyelőre hasztalan.
-   Ugyan már Lexi, hiszen tudod, hogy ők nem jelentenek semmit. Csak te számítottál. – elszólta magát. – Illetve számítasz ma is. Hogy hanyadik? Hát ki számolja, nem is lényeges. – tette hozzá, s próbált megcsókolni.
-   Aham, csak én számítottam? – emeltem fel a hangomat. – Számítottam? Tehát már nem számítok. – ezzel a mondattal együtt löktem el magam a szobortól, s ezzel együtt Aaront is magamtól. – Ennyi, kész. Vége. Meguntam ezt. És ha tudni akarod én számoltam, és nekem lényeges volt. Te görény. – ezzel hátat fordítottam neki, és megindultam az iskola felé.
-   Várj Lexi, kérlek.

Nem vártam.

-   Akkor menj, egyszer még találkozunk. – vetette oda, s ha megfordultam volna akkor láthattam volna azt a gúnyos félmosolyt, amit az elmúlt években aggatott magára… Nagyon nem tetszett.

Természetesen neveltetésemből fakadóan nem jelent meg könnycsepp az arcomon, de belül nagyon fájt. Mart, égetett. Sosem jártam még így. Engem sosem vertek még át. Sosem… Sosem. Ha úgy van, mindig én vagyok az, aki kihasználja az embereket, én verek át másokat, én tiprok át más embereken. És most, tessék. Megtették velem. És ki? Egy olyan ember, akit hat éve ismerek, ideje szeretek, és úgy hittem ő is engem. Na de… nem… Ennyi, kész vége. Egy életre elegem lett a pasikból.
Dühödten mentem fel a klubhelyiségbe, majd a hálókörletbe. Levetettem magam az ágyra, és ha emlékezetem nem csal, aznap ki sem tettem a lábam onnan. Lassan kezdtem megemészteni. Lassan. Másnap még látszott valami rajtam… Talán még harmad nap is. Aztán minden kezdett elhalványodni…
Természetesen, ha meglátom, még a mai napig meg tudnám ölni a tekintettemmel…
Ki tudja, mikor múlik el? Ki tudja? ? ?  ~     

Gyorsan visszatértem a valóságba, s ismét megszólaltam.

- Tudom, hogy hiányoztam, különben nem lennél a nyomonban. Alpári? Ne akard, hogy megmutassam azt az oldalamat...rosszull járnál... - vetettem oda.

Mikor visszafordultam arcomra sötét árny vetült. Megint, megint belémdöfött egy kést. Nem hiszem el, hogy egy ilyen fitala kis taknyos..ennyi fájdalmat tud okozni, és tessék. Alul értékeltem, ez tény! De ez van. Ja és nem, nem vagyok alpári. Távol áll tőlem. Lehet, hogy magamban sok-sok mindent gondolok, de hogy alpári lennék, élőszóban. Na azt nem. Kész rágalom!

- Cöhh, áldozatok? Tudom mennyit jelent neked egy nő neked, és mennyit egy "áldozat". - tudtam, hogy én nem csak egy áldozat voltam számára. Illetve reméltem.

Nekem ő volt az első. Minden téren, csak... ő ezt még nem tudja. És, hogy meg fogja e tudni valaha is? Nem tudom, lehet, egy kósza pillanatomba rá visz a lélek, hogy kibökjem... de jó ideig még próbálom titkolni.
Szó nélkül hagyom a következő mondatot... s csenben szívom a cigarettát. De ezt... az utolsót már nem tudom megállni.

- És ha nem? Mit teszel? Beköpsz? Na igen, az való egy ilyen emberhez. Jaj bocs, remélem nem bántottalak meg, hogy embernek tituláltalak... - ezzel a mélybehajítom a csikket, majd felállok.

Lassú léptekkel odamegyek Aaronhoz és a mutató ujjamat végig húzom a homlokától a szájáig.

- Jó lenne, ha vigyáznál a bagólesődre, mert megjárhatod.

Egészen közel lépek hozzá. Tudom, hogy nem fog hátrálni. Olyan közel, hogy milimétereken múlik, hogy a szánk össze ne érjen. Majd hirtelen vágok egy hátra arcot és vissza telepszem a párkányra. Előhúzom a butykost, lecsavarom a tetejét, s jót húzok belőle. Ez józanul már nem megy. Majd előveszek egy újabb cigarettát, s meggyújtom.

- Na mivan? Jót állsz magadért. - vetem oda, de úgy, hogy meg sem fordulok.

Mélyet szippantok az édes doháynból és csendesen füstölgök.

Igen, a szakítás cseppet sem viselt meg, sőt. Aznap fellélegeztem, visszanyertem a szabadságérzetem, nem zsarnokoskodtak többé felettem. De mégis… most hogy itt állunk egymás mellett a kilátó rejtekében olyan nosztalgikus hangulatom támad. És nem az óriási viták és kiabálások ötlenek eszembe, hanem azok a pillanatok amikor idefent álldogáltunk kéz a kézben, néma csöndben és csak bámultunk kifelé a fejünkből. Úgy tekintettünk le a világra, mintha uralkodók volnánk, egy felettük lévő színvonal. Ugyanolyan hiú volt mint én, ezzel kapcsolatos gondolataink mindig kiegészítették egymást. De most mikről ábrándozom itt? Hisz az imént mondtam, hogy örülök a szakításnak. Meggárgyultam… Vagy…
Nem tudod mid van, amíg el nem veszíted…

- Követlek? Hiszen az imént említettem, hogy folyton folyvást itt bagózok! – emeltem fel egy csöppnyit a hangerőt, mert felháborodva tapasztaltam feltételezéseit – Ugyan miért járnak pont a te nyomodban? Hisz ha szórakozni támad kedvem hidd el, hogy van aki eleget tesz…

Úgy láttam jobb abbahagyni a téma feszegetését, mert egyre idegesebbé válik. Ez még nem is volna gond, de már én is kezdek az lenni. Azonban a nyugalmat és a harmóniát szeretem, így jobb ha tényleg ejtjük a témát.
Nők? Áldozatok? Nem értette meg, amit az imént mondtam… Nekem egy kutya a kettő. Hisz a másik nem erre teremtetett, a férfiak számára! Hisz Isten is először Ádámot hozta létre a föld porából, neki adta a Paradicsomot, hogy kedvére tegyen ott bármit. Neki viszont hiányzott valami… és csak így keletkezett a nő!
Most azonban jártatnom kell az agyam, hogy valami frappáns választ adjak. Tudom mit vár, nem vagyok hülye! Mindig is úgy gondolta, hogy az összes eddigi kapcsolatom felett áll, ő számomra az igazi… Nos még jó, hogy ő mindig jobban tudta mit érzek, mindig kioktatott efelől, én meg feladtam, hogy vitatkozzak vele!

- Nos áldozatok leginkább akikkel egy éjszakát töltök, nők akik ennél szerencsésebbek… - elégítettem ki kíváncsiságát, s felvillantottam sármos mosolyom, hogy értse melyik kategóriába szántam és értékelje, hogy a történtek után nem alacsonyítom le!

És az imént elhangzottak mit sem számítottak, mert az egyik mondatomon ismét felkapta a vizet. Szeszélyes egy lány… Miért köpném be? Olyan naiv. Nem érti, hogy mit minek szán az ember! Áh, úgy látom mégis jobb hogy vége… már nincs kétségem felőle!

- Higgadj már le… - vetettem oda hűvösen – Mindent túlkombinálsz…

Talán érezhette, hogy egy fokkal levertebb lettem, mert ismét kezdett kibontakozni az az énje, mely mindig az agyamra ment! Próbáltam koncentrálni a csodás percekre, de ilyen körülmények között… azok elhalványulnak!

És akkor ismét meglep. Biztosan akar még tőlem valamit, mely kéjjel telt szemei ezt sugározzák át belém. Sosem volt képes irányítani íriszei csillogását, bármilyen érzelmet képes voltam leolvasni róla. Közel lép… egészen közel. Vörösen izzó ajkai hívogatóan merednek felém. Lábaim földbe gyökereznek, már megint az a vacak gyomrom! Ismét hányinger kerülget, számomra ismeretlen okból kifolyólag. Már majdnem engedek a kísértésnek mikor hirtelen visszahátrál és ital után nyúl. Túlzásba viszi… Újból cigarettára gyújt, de ezúttal már én is követem példáját, elvégre ezért jöttem ide, s maradtam. Előhúzom jobb zsebemből gravírozott öngyújtóm… a francba!!! Amilyen gyorsan csak tudom visszacsúsztatom… Ez volt a kedvenc darabom, de Tőle kaptam, az egyik születésnapomra! Én idióta, most mit hihet?! Egy másik után kotoszgálok, majd miután ráleltem meggyújtok vele egy nikotinrudat. Visszacsúsztatom zsebembe az imént használt öngyújtót és a szívásokból létrejövő hamut Lexihez hasonlóan a mélybe pergetem. Ő a párkányon ül, én pedig mellette állok, de példáját követve felpattanok mellé.

- Van pasid? – szegezem neki a kérdést kertelés nélkül.

Fogalmazhattam volna úgy is, hogy „Van olyan férfi, aki megdobogtatja a szíved?” azonban ez nagyon hülyén hangzik, így az egyszerűbb szóhasználat mellett döntöttem. Vajon belepirul? Ahogy őt ismerem: igen! Főleg, hogy rásegítésképp még egy sármos pillantást is intézek felé!

I love you, I hate you
I can't get around you
I breathe you, I taste you
I can't live without you...


Nem méltatom szóra az első mondatot. Nem, nem és nem. Pedig az itt bagózokra még lett is volna egy jó kis mondatom... Hogy naná, te mindenkire bagózol... De csendben maradtam. Nem adok okot újabb veszekedésekre. Hiszen minek? Elegem van belőle és le akarom zárni a dolgokat magamban.
Majd megjött a repost a véleményemre. Hát én még sem kaland voltam... Na igen, ezt mertem remélni, de úgy gondoltam inkább ezt sem méltatom válaszra, mert akkor tuti megint a fejemhez vágna valamit... ELEGEM VOLT. BELŐLE.

Még hogy én higgadjak le? Na igen, tényleg én húztam fel magam, de azért ő is megemelte a hangját. Meg amúgy is, ki a fene szítja folyton a tüzet? Hát nem ő? Na de, igen, pontosan ő. Csak lovagol itt a szavakon, meg az én idegeimen. Tűnj már a fenébe.

Aztán megtettem az ominózus mozdulat sort. Hát meg kell hagyni, tanulmányt lehetett volna írni Aaron arcáról. Először megjelent rajta, a Hűha, megint mit akar? Aztán a Hm, még jó is lehet, sőt. Utána meg, mikor visszavonultam az Ó bakker, miért nem folytattad?
És igen, ez volt a célom. Kicsit játszani vele, kicsit kínozni. Tudom, hogy sokat nem számít neki, mint ahogy annyira hangoztatja, hogy bárkit megkap, de az azért lehet kicsit jó lecke, hogy engem még ha akarna sem fog soha, de soha többé megkapni.
Vissza a párkányhoz, cigaretta, rágyújt, kortyol...
És hopp, mellém telepszik. Lehet, hogy hatott rá, amit mondtam... Vagy csak... Áh, ne kergessek már kósza árnyakat. Ennek a fafejnek úgyis tök mindegy, hogy én mit mondok. Mindig is mindegy volt. Sosem hallgatott rám, ment a saját feje után. Úgy hiszem, ez sosem fog már változni. De miért is változzon? Hiszen én nem akarok tőle semmit. Legalábbis bőszen próbálom meggyőzni magam, és eddig sikerrel vettem az akadályt. Nem kell, nem, nem, nem.

Egy pillanatig gondolkoztam, hogy megkínáljam e a whiskeyből ,de végül nem tettem. Még piszkos lenne a butykos.
És akkor megszólal. Van e pasim? Van e pasim? A kérdés szinte ordított a fejemben. Még egyet kortyoltam az italból, csak úgy szíverősítő gyanánt.

- És ha van? Én sem kérdezgetem hány tyúkot rángattál már az ágyadba. - vetettem oda hűvösen, még arra sem méltattam, hogy ránézzek. Semmi, nuku. És szerencsésen lenyeltem az utolsó kis mondatot. Hogy nincs, mióta veled szétmentem egyetlen pasi sem kellet. De egy valami még kibukott. - Azért majdnem jó időre elvetted a kedvem a férfi nemtől. - beledöftem én is a kést. Kíváncsi vagyok mit reagál.

- De azért lehet még is kérdezek valamit? Megdöntöttél már valami rekordot, a csajokon kívül? - félmosoly, újabb korty.

Már szép lassan kezdem érezni a fejemben a whiskey jótékony hatását. Szippantás a cigibe, pöcc le a hamu és várok.

Miért tűnik olyan másnak a szakítás után? Miért nem látom a szemeiben a vágyat IRÁNTAM? Úgy hittem esedezni fog majd azért, hogy visszafogadjam s én majd akkor jól az arcába nevetek. De nem így történt, közel sem! Biztos, hogy istenít még valahol ott legbelül, de régen nem volt ennyi önuralma. Most annyira másnak tűnik… a francba is!
Mindegy naponta nők tömegei kényeztetnek, miért is foglalkoznék csupán ezzel az eggyel? Igen, voltak csodás perceink mikor a gyönyörtől elalélva feküdtünk egymás mellett, s hullámos hajkoronájának rakoncátlan tincseit csavargattam ujjam köré. Az ilyen nyugodt percekért képes lettem volna tűzbe tenni a kezem, de neki nem volt elég ennyi. Több kellett, mindig csakis én, már a végén beszélni sem beszélhettem senkivel a jelenlétében, mert rögtön féltékenységi jelenetet rendezett!

Csendes, nem nagyon reagál az általam feltett kérdésekre. Az előbbi megmozdulása felettébb szíven ütött, úgy éreztem elgyengültem és nem tudom tartani magam a „tervhez” miszerint az őrületbe kergetem és nem engedek tökéletes ajkai csábításának. Ha viszont abban a percben megcsókol… nem toltam volna el magamtól. Azonban arcizmaimnak hamar megálljt parancsoltam miután visszatért a párkányra és el is tüntettem róla a vágyakozást tűzvörösre rúzsozott szája iránt. Nem lehet! Nem is akarom! Egy szeszélyes hibbant tyúk! Minek nekem egy ilyen púp a hátamra?

Hogy van-e pasija? Nyilván nincs! Ismerem, túlságosan is jól! Ha lenne valami felső tízezerbeli udvarlója már rég elkezdett volna hencegni vele, hogy ezzel is felidegeljen, de nem tette! Azért, hogy ne akadjak ki? Áh dehogy! Nincs mivel felvágnia! Míg én minden áldott nap más-más nők kényeztetését élvezem, ő magányosan tesped az iskolapadban és utánam epekedik, hogy egyszer majd kopogok az ajtaján és a nyakamba borulhat ismét.

- Áh szóval nincs! Rövidebben is megfogalmazhattad volna, értek én a burkolt szavakból is. Szóval még mindig reménykedsz abban, hogy mi ketten ismét…? – kérdeztem tőle gonoszkodva, ezzel is tovább hergelve.

Utáltam ha ordibált és veszekedett velem, de amikor dühös volt akkor még bájosabbnak tűnt, mint egyébként. Vörös ajkait lebiggyesztette, szemei smaragdként csillogtak, szinte láttam bennük a lángokat… ilyenkor heves volt és határozott, élvezetes látványt nyújtott… mind régen, mind most!

- Miféle rekordra gondolsz? A nőknél már nem is számolom hol járok… hisz tudod, hogy sosem fektettem érzelmet ezekbe az afférokba. Vannak… szükségleteim. Sajnos a szívemet pedig hóbörtön övezi, nincs mit tenni!

Vagy talán mégis felolvadt már egyszer? Nem tudom. Nem tudom mikor mi történik velem odabent és nem tudom miért repked ezernyi pillangó a gyomromban. Érzem ahogy az arcom kissé elsápad, épp egy árnyalattal lesz fakóbb. Nem vagyok a legjobb állapotban, miért gyötör ez a rohadt hasam? Talán összeettem valamit!

- Ugyan miért viselkedsz így? Mondd, hogy nem voltam jó szerető… - szegezem neki a feladatot, remélem hogy szívből válaszol és az igazat mondja. Ha hazudik, úgyis észreveszem! Ismerem már, mint a rossz pénzt!

To be or not to be...


Kellemesen fejembe szállt a whiskey, és igen csak átmelegített odabent. Szükségem is volt, e mellett a jéghegy mellett egy kis belső melegségre, mert az összes vért kiírtotta belőlem. Minden vér az agyamba tolult, hogy vissza tudjak vágni neki. Aztán meguntam, minek is szócsatázzak vele... pedig az az életem, de azt hiszem rá nem pocsékolok még egy gúnyos vigyort sem. Vagy még is?

- Igen, mondhattam volna úgy is, de így hatásosabb volt. - vetettem oda, felé se nézve.

Lereagálja a rekordos hozzáfűzésemet, mintha tényleg nem arra játszana, hogy minél több csitrit az ágyacskájába hódítson. Még szép, hogy arra játszik. Azt meg aztán ne akarja nekem bemesélni, hogy nem számolja. Meg vagyok győződve róla, hogy van egy kis fekete notesz, amiben minden hölgyemény benne van. Adatokkal együtt. Szerintem szám szerint meg tudja mondani, hogy hányan is gyűrték már össze alatta a lepedőt. Csak egy dolog bánt, hogy én is szerepelek abban a rohadt könyvben. Azért kíváncsi lennék, vajon ír e hozzá megjegyzéseket. Az enyémet szívesen elolvasnám. De egyáltalán... tényleg kíváncsi lennék rá, hogy egy pernahajder, szoknyapecér mit is firkantgat rólam egy kopott noteszbe? Igen, kíváncsi... De ez a vágyam úgysem fog teljesülni... Ha csak....
Áh, hagyjuk.

- Hogy miért? Nem is tudom. Talán azért, mert megszégyenítettél, kihasználtál... és azzal, hogy mialatt jártunk magad alá gyűrtél pár csitrit, még el is dobtál mint egy használt. És a használt zsepi megunta, és szakított veled. Még jó, hogy én tettem pontot a dolog végére. Így legalább egy kis önbecsülésem megmaradt. A többit elvetted azzal, hogy megcsaltál. - mondom neki, s most az egyszer felé fordultam.

Mélyen a szemébe néztem, miközben ezen mondatok elhagyták a számat. Talán egy apró könnycsepp is megcsillant a szemem sarkában, de nem láthatóan. Ő nem vehette észre, csak akkor, ha tényleg jelentek még számára valamit, mert ismer már annyira. És ha így van, akkor a szememet figyeli. Tudja, hogy az nem csal. Az mindig elárulja, hogy hányadán is állunk.

- Ami meg a szeretőségedet illeti. Nem mondom, hogy rossz voltál. Sőt egészen tűrhető az ágyban. És ha nem számítom azt, hogy utállak, most talán még bókolnék is... - kicsin múlott, hogy nem bukott ki belőlem, hogy nagyon is jó volt. Sőt. És ne tegyem hozzá, hogy egyébként sincs viszonyítási alapom, mert ő volt az első.

De egyelőre ezt a titkot még megtartottam magamnak. Vajon meddig?
Újabb korty, slukk, hamu le.

- Kérsz? - nyújtom felé a flaskát... kitudja milyen indíttatásból. Úgy tűnhet, mintha a béke jobbot nyújtanám... Vajon tényleg? Vajon tényleg békét akarok kötni vele? Újra? Újra kezdeni?

Így, kicsit ittasabb állapotban... jelenleg úgy éreztem, hogy talán... talán. De jött egy kósza fuvallat, és kicsit kitisztította a fejemet. Nem, nem akarom.
Ha elfogadja az italt, hát jó. Ha nem, akkor iszok még egy kicsit, és lerakom a párkányra. Pont kettőnk közé. Ahogy leteszem a flaskát, vagy azután, hogy ivott, vagy anélkül... Kezem véletlenül hozzáér az övéhez. Hiszen ott ül mellettem. Egy pillanatig összeér a két kéz, majd hirtelen elkapom, és talárom mélyére süllyesztem a kezem.
Másik kézben cigaretta... szippantás, csikk a mélybe.
Ránézek, és csendben maradok... Most mi lesz?

Ugyan, engem csak alkohol mellett lehet kibírni? Na ne etessen ezzel! Annyi kényeztetéssel láttam el, melyet egy férfi sem tudna ugyanúgy megadni neki. Örülhet, hogy így is megkapta a „barátnő” jelzőt egy ideig és nem pedig az „egy áldozat a sok közül” szerepet osztottam rá. Persze neki soha semmi nem elég! Jó hogy nem már rögvest nevezzem szívemnek és vegyem feleségül. Még csak az kéne…

- Hatásos, nem hatásos, én csak egy dolgot figyelek… miért nem nézel a szemembe? Talán beléd látnék, mint oly sokszor és kiolvasnám a vágyódást irántam íriszeidből? – kérdeztem ismét gonoszkodóan, de halálosan komolyan gondoltam minden egyes kiejtett szót.

Véleményem szerint tényleg csak azért fordult a táj felé, hogy ne kelljen szenvednie a gúnyolódásomtól, melyet azért kapna, mert látnám rajta, hogy még mindig reménytelenül szerelmes belém. Ez az eshetőség egyáltalán nem volt kizárt, sőt! Mi másért kerüli tekintetem?
A rekordokat illetően… mintha elmélyedt volna pár másodpercig gondolataiba. Vajon min jár az esze? Nyilván azon, amire számítok. A titkos listán. Okos lány, voltaképp ez is egy ok amiért szerettem… öhm… vele lenni! Eddig senkinek nem jutott eszébe ilyen feltételezés, hogy vezetném a megdöntött csajok névsorát, de ő persze rögvest rájött. Sikerült elhitetnem vele anno az ellenkezőjét, de biztosan sejt valamit. Vagy csak érdekli a hozzá tartozó megjegyzés! Megértem… a helyébe én is égnék a vágytól, hogy láthassam!

- Megcsaltalak? Na ne mondd azt, hogy a második velem töltött nap után nem sejtetted, hogy egyszer ilyesmire vetemedem majd?! Vagy talán tényleg ilyen naiv lettél volna? Csak nem vakított el a szerelem? – kérdeztem félmosolyra húzva számat.

Nem gondoltam komolyan, hogy belém volt zúgva teljesen, de majd ő elmondja mi az igazság. Én meg csak hadd vigyorogjak magamban odabent…
Ekkor pedig a szemembe nézett. Nem akartam elhinni azt, amit láttam. Könnyek? Komolyan sírni fog? Na ne… Ügyesen próbálta leplezni fájdalmas érzelmeit, de sosem járhatott túl az eszemen. Talán úgy véli érzéketlen bunkó vagyok és nem figyelek fel erre az „aprócska” tényre, de nagyon is izgat! Ugyan miért lábadt könnybe a szeme? Miattam? Talán kicsit vissza kéne fognom magam, nem tudtam hogy ilyen rosszul érinti majd a szakítás téma. De akkor… tényleg… szerelmes belém? Megáll az eszem…

- Ugyan, nálam jobbat keresve sem találsz és ezzel te is tisztában vagy Lexi! Az alkalom utáni kielégült mosolyaid támasztják alá szavaimat… - magyaráztam, mert nekem is van önbecsülésem, nem is kicsi! Nehogy elkezdje bemesélni nekem, hogy van aki jobb teljesítményt nyújtott, mint én!

És ekkor idenyújtja a flaskát? Gyönyörű mélybarna íriszei csillognak, talán még mindig a könnyektől. Nem fogom tovább szapulni, egy nőt sem akarok bántó szavakkal megsiratni! Azzal, hogy otthagyom őket… inkább! De hogy lássam a szenvedésüket… azt már nem! Egy ideig nem felelek, így ismét kortyol egyet a kiváló minőségű whiskeyből, majd lehelyezi a párkányra. Kezét mellé pakolja, s egy pillanatra az enyémhez ér. Rövid ideig melegség járja át a testem, ránézek de ő már rögtön el is kapja bal karját és zsebébe dugja. Fél tőlem?

- Szerintem elég lesz mára… - állapítottam meg mikro ismét italába kortyolt.

Nem bírja a legjobban az alkoholt és innen nem tudom majd lecipelni részegen. Miattam nem kell fáradni a józanság elkerülésével! Jobb kezem bársonyos arcára helyezem miközben csillogó ellenállhatatlan szempárommal arra ösztönzöm, hogy hallgasson rám és hagyja abba, mert butaság amit művel. Nem tudom meddig kellene orcáján pihentetnem ujjaim, így várom hogy ő parancsoljon „megálljt” ha akarja. Biztosan! Olyan makacs! Persze attól, hogy nem akarom, hogy a sárga földig igya magát még nem érzek iránta semmit, csupán megakadályozom, hogy kárt tegyen magában!

Milyen kár, hogy még ő se tudja mit akar, azon a nagyszabású tervén kívül, hogy az elkövetkezendő néhány hónapon belül ne találkozzon össze Ethan-nel. Ezen kívül pedig csak nagy káosz van a fejében, nagyobb, mint amivel a görög istenek kezdeni tudnának valamit. Elfordítja az arcát, lassan, fáradtan megrázza a fejét. Már kedve sincs visszavágni.
- Szabályos királylányok soha nem léteztek. - Ahogy tökéletes férfi se. Ribanc? Csak rázza a fejét, tagadóbban, mint bárki tudná, csak demonstráció volt.
 Talán túl sok emberi képzelőerőnek, hogy ő, aki lehetetlenül, néha ész nélkül lázad, még saját maga ellen is, és sosem látott makacsság titán keménységű páncélja veszi körül, díszes, apró kis dobozba pakol mindent az életében ami a szexről szól már, külön a többi kacattól, arrébb rakva széthullott,  magányos élete limlomos kupacától. Mert más, mert többet érdemel, nem szüzességi fogadalomról van persze szó, de közel sem vetkőzik le mindenki előtt. 
 Hány lehetőséget hagyott már ott bortól szédülten, kacagva botladozva, ringó léptekkel, tornácon, kertben, tóparton, mindenkit ott hagyott, akit nem tartott érdemesnek többre egyetlen követelőző, kifejezetten meglepetésszerű csóknál, sietősen, nehogy utolérje az alkoholtól felbátorodott, spicces ivótárs tiltakozást nem tűrő ölelése.
 Válogatós igen, nagyon válogatós. De most mennyivel szívesebben meglett volna a makacssága nélkül, szabadon, elkábítva az őszinteségtől és a vágytól, ellenvetés nélkül hagyta volna magát, alig kellett volna még valami és nem hogy hagyta volna, beleadta volna még a szívét is, kérés nélkül is, szikrázó napsütésben, és nem számított volna, hogy mi lesz ezután, ilyenkor senkit nem érdekel mi van a holnappal, a háborúkkal, az éhezőkkel, de kit is érdekelne, amikor itt fent, délre nézve, kék ég alatt olyan közel voltak a tökéletességhez.
 Erény? Tudja, nagyon jól tudja, hogy tehet róla; az első ránézésre nem épp egy szűzies látvány, de talán soha nem is volt eléggé az, ilyen kis semmi szoknyában, minden szemérem nélkül mutogatja magát, ha nem lenne az arcáról leolvasható elsőre az általa úgy utált nemesi származás, nem lenne a büszke arcél, tiszteletet parancsoló törékeny szépség, talán kérdés nélkül rohannák le. És nem tesz elenne semmit, játszik mindenkivel, nevetve, tiszta természetességgel, az egész teste kineveti a világot az utolsó vibráló hajszáláig. Mert Virgile Carthe úgy szenved, ahogy neki tetszik.
 Felszisszen, mint akit megperzseltek, megfeszül a teste az ellenkezésbe, döbbenten, hirtelen kényszerül engedelmeskedni ahogy visszahúzzák, és az, amit Ethan szemeiben talál túl sok neki. Bűntudat? Jobban sértette meg így, egyetlen mozdulattal, pillantással és kikerüléssel, öntudatlanul, mint előtte a sok szurkálódó, gondosan célzott megjegyzéssel, sokkal jobban, mint akarta volna, ha egyáltalán direkt lett volna , de nem tudja, nem érti...
 El van bocsátva? Ennyi.. Véletlen kérdés volt, gyerekes, hirtelen; és mégis fáj. Nem, nem bírja elviselni, ha csak egy mindenki között, még ha ez ha az igazság.
 Nem jut eszébe, hogy azok, akik számolják a nőket nem sértődnek meg, mert nem számít a nő, mert van másik millió, nem mennek utána, mert közel sem fontos annyira, nincs is annyira érzés bennük.... Nem jut eszébe, de érzi, hogy bocsánatot kellene kérnie, valamiért, amit nem is ért egészen, csak zavart képe van róla, mint mikor a sok darabos kirakót próbálgatod, még épp, hogy csak a szélét raktad ki, és nincs hozzá képed, csak sejtheted, hogy mi lehet .
 Gyanúsan fénylik a szeme, több érzés van benne, mint gondolná, és naivitásában azt hitte egészen tökélyre fejlesztette már az egyedüllét és önállóság tudományát, olyannyira, hogy eszébe se jutott nagyon sokáig, hogy a normális élethez szüksége van másokra is, már kezdett megijedni, hogy az érzelmi szintje nem fejlettebb egy virágcserépénél.
 Nem fog sírni. Egy egoista szexmániás hugrabugos miatt? Pár óra leforgása alatt elpirult, kevés híján megadta magát, de sírni nem fog, annál sokkal, de sokkal durvábbat tesz., mert ha most nem, hát soha többet.
 Annyira esetlen, emberi a mozdulat, ahogy elé lép, nem gyakorolt, mint aki először próbál járni, sután, zavartan, de kedvesen, és ártatlanabbul, mint amire Virgil valaha is képes lesz. Ne felejsd el, amit most mondok, mert lehet, hogy soha többé nem fogod hallani ezt tőlem, nem szokásom megbánni amit teszek, úgyhogy jegyezd meg jól, mert egy életre kapod, fogd fel kárpótlásként, és értsd ahogy akarod, értsd meg helyettem is. Aztán gyors csókot ad a bal orcára, és csak suttogja a "Bocsáss meg"-et, mint valami rémületesen nagy titkot, és zavart, cinkos félmosollyal az arcán fordul el.
- Ne várj ennél többet egy intézetes lánytól, Ethan Wilde. - Elhúzza a nevet kissé, de már indul el közben, ugyanazokkal a repülős, ringós léptekkel, megállíthatatlanul, mint mindig, nikotinrúddal az ajkai között, mintha mi sem történt volna.

This love this hate is burning me away...




Lassan elszakítottam a tekintetem az övétől... Észrevette... tudom, hogy észrevette a könnycseppet. Furcsa árny futott át az arcán, mint aki átértékeli az elmúlt perceket... Hát valóban?
Elmerengtem a gondolataimban és ismét húztam egyet a flaskából, majd kettőnk közé tettem. Összeért a kezünk... elkaptam, s talárom mélyére süllyesztettem a sajátomat. Fura borzongás futott rajtam végig... nem is tudom miért... Még egyet bele szippantottam a cigarettámba, majd a mélybe hajítottam, s tekintetemet előre szegezve meredtem a távolba. Nem is igazán hallottam, hogy mit mond még nekem Aaron, majd egy meleg kéz érintése rántott vissza a valóságba.

Aaron keze volt és jelenleg az arcomon pihentette puha ujjait. Meglepően puha keze volt. Ez az egyik dolog, amit imádok benne... illetve imádtam benne, hiszen most gyűlölöm... Nincs is szó, ami  megfelelően kifejezné mennyire. Viszont ez az érintés... Melegség futott át az egész testemen. Millió pillanata nem éreztem ilyet. Kellemes volt, bizsergető. Fel bolygatott rengeteg régi emléket...  Kellemes emléke, csodálatos emléket... Hihetetlenül jól esett az érintése.
Hagytam még, had maradjanak a puha ujjak az orcámon. Merlinre...

Kezemet lassan kihúztam talárom biztonságos mélyéről, igazából még magam sem tudtam, hogy mit is akarok... végtagjaim saját életet kezdtek élni. Illetőleg csak a bal kezem. Lassan elemkedett... felfelé. A felé a kéz felé, amely gyakran nyújtott biztonságot, meleg ölelést...
Szóval kezem önálló gondolattól vezérelve megindult Aaron keze felé. Csak emelkedett, emelkedett, míg el nem érte a meleg, puha kezet.
Ujjaim végig siklottak az alkarján, követve kezének futását, egészen azok végéig. Itt megállt, megálltam. Még mindig nem tudtam, hogy miért tettem ezt, de megtettem. Ujjaimat az övé köré fontam, s tekintetem még mindig a távolba meredt.
Nem láttam az arcát, nem figyeltem, nem néztem rá. Csak éreztem, csupán érezni akartam a puha érintést, a bizsergető érzést. Semmi másra nem vágytam.
Lágy szellő futott végig a tornyon. Meglebbentette a hajam és beférkőzött alá. Lágyan simogatta meg a tarkómat, mintha Aaron érintése szellővé változott volna, viszont ez valóban csak a szellő volt. Borzongás futott végig rajtam, s egy pillanatra össze is rezzentem a fuvallattól.
Kezem is megrándult, s lejjebb csúszott egészen a csuklójáig... Majd vissza vontam a kezem... Elég volt, nem akartam magam csalfa reménybe ringatni. Elég volt. De képtelen voltam tőle elhúzódni. Lassan, milliméterről milliméterre fordítottam csak el a fejem, hogy ránézzek. Rá emeljem gesztenyeszín íriszeimet. Látni akartam a tekintetét, hogy ő mit gondol, mit érez.

Csak vártam, a kéz még arcomon pihent... S már nem történt... Valami furcsa varázs volt ez, kellemes és kellemetlen egyben. Hátrébb húzódtam, s hátamat neki vetettem a falnak. Keze már nem volt az arcomon, s én csak néztem őt, egyetlen szó nélkül... Nem tudtam mi lett velem...
Merlinre mi a fene történt velem...
Egy óvatlan mozdulat, s lelöktem a kis ezüst flaskát a padlóra. Az nagyot koppanva landolt a kemény, szürke kőpadlón... Ez volt a gong, az a harang, ami vissza rántott a valóságba.

 - Mi történik velünk? - tettem fel szinte alig hallhatóan a kérdést, majd lassan lehajoltam, hogy felvegyem a flaskát.

De persze nem úgy sült el, ahogy én szerettem volna, elveszítettem az egyensúlyomat és megindultam a flaska után. A levegőbe kaptam... Aaron után... Ha elkaptam a kezét akkor szerencsém volt, félig... Mert vagy sikerült megtartania, mert nem volt oly hirtelen mozdulat, vagy nem, de akkor magammal rántottam. Ha nem értem el... Finomat puffantam a padlón... S elkezdtem nevetni... Kissé kárörvendő, fájdalmas... fájó nevetéssel.

Lexi

Zavartan elkapta a tekintetét… Talán pont ezért is töltöttem vele annyi időt, kiszámíthatatlan, többnyire… Legtöbbször azt sem tudtam mi járhat éppen a fejében, s ez igencsak felkeltette az érdeklődésemet. Nem a megszokott sablonos arckifejezésbe futottam bele, mikor rá néztem. Nem, annál sokkal több rejlett hamvas bőre minden apró rezzenésében.
Mikor a kezemhez ért, megijedt. Fél tőlem, ez nyilvánvaló. Ám talán nem is igazán tőlem, inkább attól, amit érez irántam. Mindig olyan rideg és hűvös, mégis annyi tűz lakozik benne és azt a kevéske érzelmet, melyet kőszíve rejt, mind nekem adta. Én persze csak elhajítottam, emiatt pedig már rám sem néz. Hm… furcsa. Azt hittem, ha találkozunk, rögvest a karjaiba ugrik, de úgy látszik inkább kéreti magát. Mi másért fojtaná bánatát alkoholba, ha nem miattam?!
Mikor próbáltam megfékezni a féktelen italfogyasztásban, elvem beigazolódni látszott. Kezem selymes arcán pihent, s ő meg sem rezzent, de tudtam belül tűzijátékokat gyújt meg szíve. Ekkor viszont egész váratlanul a dolgok közepébe vágott, saját kecses ujjait az enyéimre helyezte. Egy pillanatra meglepődtem, de aztán ismét visszatért az engem jellemző arckifejezés, hisz rájöttem, erre számítani lehetett, még az ital sem fojthatja el az irántam táplált vágyait.
Ahogy ott álltunk kéz a kézben (bár kissé szokatlan pozícióban) néhány kép villant be. Volt már, hogy egyikünk sem tudott aludni valamilyen furcsa jelenség folytán, s kisétáltunk a szabadba, s mikor ott csókoltam meg, mindig erre a pontra emelkedett a kezem. Tudtam, hogy azt várja néha legyek romantikus, nos tőlem többnyire ennyi telt, de persze nem lehetett rám panasza, még egy ilyen férfit nem talál magának.
Ahogyan a szellő belekapott kiengedett hajkoronájába, mézédes illata kényeztette orrom, egy másodpercre lehunytam a szemem is, hogy még jobban kiélvezhessem előkelő parfümje zamatát.
Ekkor pedig visszatért a valóságba, elhúzódott. Ebben a percben kiejtette kezéből az általa oly bőszen szorongatott flaskát, majd egy halovány hangerővel feltett röpke kérdés után lehajolt érte. Mielőtt még válaszoltam volna, avagy visszakérdezek, egy ügyetlen mozdulattal a föld felé tartott. Valószínűleg a sok alkohol ártott meg neki, mint említettem, nem igen bírja. Utolsó erejéből kezem után kapott, s szerencsére a helyzet magaslatán álltam. Jobbommal megragadtam felém nyújtott karját, s ballal pedig megtámasztottam hátát pár centire a föld felett. Úgy ragadtunk. Elmeredtem csillogó szemeibe, próbáltam kitalálni mire gondolhat most, de aztán feleszméltem… Valójában utáltam az ehhez hasonló helyzeteket, az egész akár egy vidám tündérmese, de én nem hittem bennük. Nincs olyan, hogy ’happy end’. Így ezzel a lendülettel el is kellett rontanom valamelyest a pillanat tökélyét.
-   Látod, megmondtam, hogy mára már elég lesz! Így részegen, ha rám veted magad, másnap majd kibújhatsz a felelősség alól, hogy csak az alkohol miatt volt! – szögeztem neki, de persze abban a helyzetben, ahogy jelenleg voltunk, még ez sem tűnt olyan udvariatlan megjegyzésnek, amilyen valójában volt.
-   Dohányzás és temérdek ital, nem gondoltam volna, hogy egy nap még züllöttebbé válsz, mint én… hm, ennek én lennék az oka valamilyen módon? – kérdezte kekeckedve, miközben ismét arra utalt, hogy Lexi hiányolja őt.

Aaron



A kellemes kéz az arcomon, a meleg érintés... Olyan furcsa volt. Majd a hirtelen kijózanító szellő.
Képek...
Flaska.
Zuhan.
Utána.
Én is.
Elkap.

Csodaszép pillanat.
Megtöri.
Megint.
Miért is ne.
Szokás.

Most az egyszer bele fáradtam a csatába. Nem érdekel mit mond. Leszarom. Elegem volt.
Kíváncsi leszek erre mit lép. Segítségével fel tápászkodom, magamhoz veszem a butykost, majd ránézek.

 - Lehet, hogy igazad van. És az is lehet, hogy kibújnék a felelősség alól, mert nem akarom beismerni, hogy kellesz nekem. - majd egy apró kis valami elpattan – Nekem jelenleg nem te kellesz.  - emelem fel a hangom és keményítek be. - Csak egy pasi, aki épp az utamba kerül és kész egy kósza numerára. Mert más nem hiányzik. Te meg aztán végképp nem.

Ezzel hátat fordítok neki, majd veszek egy mély lélegzetet és elindulok az ajtó felé. Igazán kíváncsi vagyok, hogy egyáltalán lép e valamit. Majd bevillan, hogy mit is mondott, hogy miatta van... Hogy miatta iszom.
Vissza fordulok.

 - Ami pedig az ivást illeti, nehogy már azt hidd, hogy körülötted forog a világ Westbrook.Te sem vagy jobb, mint akármelyik sarki selyemfiú. S az, hogy az őseid is nagynevűek még nem egyen értékű azzal, hogy te is felérnél hozzájuk. Te, te utolsó. Ha te lennél az utolsó pasi a földön, én akkor sem innék miattad. Ez, ez... szimpla pótcselekvés, feszültség levezetés így a vizsgák előtt semmi más.

Elfordulok. Ez most így sok volt. Egy kósza könnycsepp gurul le az arcomon, s szinte földbe gyökerezett a lábam. Amit mondtam, abból igazából egy szó sem volt igaz. Hiszen vágytam rá és nem az alkohol miatt. Akartam őt, és nem csak azért, mert épp az utamba került és be akartam valakit rángatni az ágyamba. Őt akartam. De fájt volna beismeri neki és magamnak is, hogy milyen mély nyomot hagyott bennem, mennyire tönkre tett. És akár... még az is megeshet, hogy valóban miatta iszom. Hiszen, korábban... vele... csak úgy...ritkán... egyedül... soha.
Képtelen voltam mozdulni, felőlem egy meteor is becsapódhatott volna a toronyba, akkor sem lettem volna képes tagjaimat mozgásra bírni. Még csak felé sem tudtam fordulni. Nem is akartam. Arcomon a könnycseppek egymást váltották fel, ezzel mély fekete árkokat húzva a selymes fehér bőrömre. A kezem sem bírtam emelni, hogy letöröljem. Szabadon potyogtak a poros földre, felverve ezzel megannyi apró porszemet, felkavarni a világot. Pont úgy, ahogy Aaron tette velem, port úgy vihart kavarni, ahogy a lelkemben dúl.
Csinálj már valamit...