Roxfort RPG

Idelent minden sötét, és legszívesebben nem is nyúl az ember semmihez. Maga a terem kör alakú, a falak mentén alacsony bájitalhozzávalós szekrények. Az üstöket az asztalok mellett lehet felállítani a kijelölt helyeken.

     Egész délelőtt furcsán érezte magát, s a lámpaláz jeleit vélte fölfedezni minden megnyilvánulásában. Valahányszor elhaladt mellette nagy köszöngetve egy-egy diák, rögtön görcsbe rándult a gyomra. Bosszantó érzés, mivel ez nem élete első munkanapja lesz, sőt. Nem találkozott még emberrel, aki korábban annyi helyen dolgozott volna, mint ő maga. De ilyen fontos munkája még sosem volt. Előadást kell majd tartania, előtte pedig jó lenne egy gyors bemutatkozás is.  Rendes volt a helyettesétől, hogy ilyen sokáig tartotta a frontot, ám most már ő következik.
     Elvégre egész osztályok sorsát helyezték a kezébe, s ha ezek a diákok nem mennek át még az év végi vizsgákon sem... kétségtelen, hogy a tanárt okolják majd érte. Mindent összevetve kitűnően kell teljesítenie, nem csak most, hanem a tanév hátralevő napjaiban megállás nélkül. Egy kávéültetvény is kevés lenne ahhoz, hogy biztosítsa a kellő energiamennyiséget. Túlságosan élénken emlékszik még a gyerekkorára; a sok csínyre, a professzorok kijátszásának módszereire, a különféle csalási technikákra, meg úgy általánosságban a fiatalok észjárására. Ez nyilván az ő malmára hajtja a vizet, hisz nehéz kijátszani a szakavatott tanárt, ám nem lehetetlen. Ha csak egy olyan tanítványa lesz, mint amilyen anno ő is volt, borul minden. Valószínűleg még az agya is. A kiskori alteregóit kétszeresen is meg fogja büntetni, ha kizökkentik az előre eltervezett menetrendből.

     Menetrend? Szent szalmiákszesz, mikor kötötte az életét mindenféle szabályhoz? Félre az előírásokkal, éljen a spontaneitás. Nincs miért aggódnia, az első órák általában úgyis csak az ismerkedéssel telnek. Pontosan ezt fogja ő is tenni; felméri a diákjait, kiismeri őket – már amennyire egy óra elég idő ilyesmire –, és majd csak ezután kezd el tanterveket szőni.
     Amíg maga is iskolai növendék volt, szinte a legtöbb dolgot a véletlenre bízta, hitt a spontán döntéseiben, az ösztöneiben, és sosem stresszelte magát az apróságokért. Úgy tűnik, ezt a szokást lehetetlenség kinőni, ám majdnem elfelejtette a módszert. Ennek ellenére keményen fizet az a gyerek, aki hülyét mer csinálni belőle az első óráján. Legalább a munkájában menjen minden flottul, és ne kelljen megismernie a kegyetlenebbik énjét. Hiszen ő a jófej bájitaltan professzor, aki annyi érdekeset tanít a kölyköknek, és egyébként is.

     Mély sóhaj hagyja el az ajkát, már majdnem belebúg a hangja is, de csak unalmat színlelve hátradől a felettébb kényelmes tanári székén, és lazán az asztalra emeli mindkét lábát. Rendben van, ez azért túlzás, hisz mégis csak tiszteletet vár a diákjaitól, és hogyan is kaphatná meg, ha nem mutat példát nekik? Igaz, abban egyébként sem volt soha túl jó, rá mindig csak a rossz ragadt, és ezt is adta tovább az öccsének. De voltaképpen most pontosan ezért van itt; hogy kijavítsa a hibáit, és nyugton pesztrálhassa Jeremyt.
     Gyorsan leteszi hát a koszos talpait a padlóra, s ütemes dobolásba kezd velük. Jöhetnének már azok a tacskók, hagy legyen végre túl az első órán. Állítólag a csak a kezdet ilyen nehéz. A többi már élvezet…

Március 10. Gyógynövénytan, Bájitaltan, Sötét Varázslatok Kivédése, dupla Bűbájtan, ebédszünet. Visszavinni a kivett könyveket a könyvtárba, mert Madam Cvikker letépi a fejem. Lerajzolni a furkászt másnapra, különben büntetőmunkát kapok. Noenak tartozok pár sarlóval, amiért múltkor Roxmortsban kisegített. A házi dolgozat! Már egy hete kész kéne lennie. DS lesz. Fél hétkor jelenés a csarnokban, Allie valami fontosat akar mondani.

Halk sóhajjal lapozok párat. Annyi dolgom lesz ma! Pedig holnap van a szülinapom. Legalább ilyenkor kegyelmezhetnének kicsit a tanárok... Kicsit elnézőbbek lehetnének... Kicsit kevesebb házit adhatnának... Ahh. Az első oldalról rámmosolyognak a Walpurgis Lányai-tagok, a kincset érő dedikált fotójukról. És ahogy behajtom a könyvecske fedelét, azok a cuki rózsaszín szívecskék, a kreatívan hozzárajzolt mosolygós fej-dekoráció... Egy kis sárga margaréta a sarokban, amit bűbájtanon bájolt oda az osztálytársam... Mindjárt jobb kedve van az embernek. Kár, hogy nem tart túl sokáig.
Amint a fáklyákkal szegélyezett sötét folyosó végén megpillantom a bájitaltan terem ajtaját... Görcsbe rándul a gyomrom, és egy pillanat alatt leolvad a mosoly az arcomról. Az új hóhér!... Illetve, tanár. Igen, az új tanár. Aki már a reggelinél sem volt valami szimpatikus azzal a fene goromba képével. Na lássuk, hogyan kínoz... Azaz, tanít. Belecsúsztatom a noteszt a táskám egyik nyitott zsebébe, majd a téglákkal megrakodott cipekedőeszközt szanzsén a vállamra kanyarítom. Lendületes léptekkel nekivágok a folyosónak, majd odaérve lazán belököm az ajtót, hogy ruganyosan bepördülhessek rajta. A küszöbön megtorpanok.

A terem üres, csak a tanár terpeszkedik a székén. Üres! Én vagyok az első. Az első!... Atyeég. Ha ezt McGalagony látná, küldene egy csokor virágot. Mert hogy ötéves roxforti pályafutásom alatt még egyszer sem léptem be egy tanterembe elsőként, évfolyamtársaimat megelőzve, az száz.
Időközben a hátamba vágódó ajtó jelzi, hogy kicsit leakadtam, mint egy sóbálvány. A hátsómra mért lendületes csapásra előreszökkenek pár lépést, közben persze fájdalmasan feljajdulok. Ez még mindig hihetetlen, de akár változtam ufóvá, akár nem, azért ideje lenne leülni. Vagy helyet foglalni, ahol szalonképesebb körökben szokás mondani. Bizonytalanul megkocskáztattam egy előrelépést, közben bájos vigyort küldve Mr. Foley felé.

- Jó napot, tanár úr... – kezdem udvariasan. Odaosonok az egyik hátsó helyhez, ahol majd az elöl ülők miatt kellőképpen takarásban leszek, és leteszem a táskámat a székre. A homályos derengést volt ideje megszokni a szememnek a folyosón, de itt még... talán annál is sötétebb van. Miért nem találják fel az ablakot?!

– Hogy tetszik lenni? – kérdem pimasz, kislányos hangsúllyal, amíg lehuppanok a helyemre. Pár tanár, akiknek van humorérzékük, röhögve válaszolnak valamit a „csibész leány”-nak, de Pitonnal mindenesetre többet nem fogom kipróbálni, mert hetekig szenvedtem büntetőmunkán ezért a kis megjegyzésért. Ilyen apró dolgokból is fel lehet térképezni egy tanárt, és hát, ha már itt az új professzor, akkor az ember igyekszik mihamarabb megismerni a stílusát. Lehet, hogy ez kicsit kockázatosabb vállalkozás volt, hiszen olyan mogorvának tűnt a folyosókon... De hát megéri az áldozatot, nem igaz? Kíváncsian várom hát, hogy „beloptam-e magam” a tanár úr „szívébe”. Már ha van neki hasonló...

[ Útban a terem felé ]

A lány nyugodt, kimért léptekkel sétál a terem felé. Fekete talárja, mint valami könnyű anyag öleli körül testét, szinte alig mozdul, ahogy gazdája lefelé halad.

Bájitaltan… Végre egy óra ahol tanulunk is valami értelmeset. Milyen kár, hogy már nem Piton tanítja. Na de mindegy, ha egy kicsit is megüti a Professzor khm… tanítási minőségét, biztos nem lesz rá panaszom. Ha meg lenne, nos ahhoz kinek mi köze? Eltűrtem a szemembe lógó hajtincseim, és folytattam utam.
Jellemző, hogy már megint egyedül kell mennem mindenhova. Úgy látszik ez egy ilyen időszak ismételten. Sebaj, legalább nem kell hallgatnom senki hülyeségeit, azt teszek, oda megyek, ahova akarok, és nincs senki, aki anyáskodni akarna felettem. Még a hideg is kiráz a gondolatra, hogy megint hallgatnom kelljen a *-Biztos jól vagy?*és hasonló nyáladzásokat. Meglep, hogy amennyi lágyság, és jóérzés szorult anyámba, belőlem legalább annyi hiányzik. Apámra ütöttem, már nem először mondták. Hogy ez megint, hogy jutott eszembe, gőzöm sincs.
Fáradt vagyok, és ma még óránk is lesz. Kihagyni akár egyet is? Neeem. Otthon lekapnának a tíz körmömről, az biztos. Pedig, néha gyakran játszok el a gondolattal. Sőt… Ennek ellenére valahogy mégis minden órán megjelenek, holott a pokolba kívánnám az egészet, na nem mintha lenne más választásom...

[ A terem előtt, és odabenn]

Nah, ezt a napot is megéltük. Két koppanás, hiába tudom, hogy nagy valószínűséggel én leszek az első, az illem ezt kívánja, aztán benyitok.
Hm… tévedtem. Valaki megelőzött. Na nem baj, addig sem kell kínosan jópofiznom az új tanárral. Első látásra lerí róla, hogy szereti a rendet. Helyes. Vajon ugyanígy követel is?
- Jó napot, Tanár Úr. Szia Anette. – hajtom be magam után az ajtót, majd célirányosan egy középső helyet célzok meg, ahol látni, és látszani is lehet. Bár, lehet nála édes mindegy, de nem vagyok oda annyira a hátsó, vagy az első helyekért. Ha előre ülsz, stréber vagy, ha hátra, nem érdekel az óra. Ezt apámtól tanultam, és egyre gyakrabban látom, mennyire igaza van.
Komótosan ülök le, és táskámat magam mellé téve, kutatni kezdek benne. Már megint hol van az a nyamvadt könyv? Halk sóhajjal nyugtáztam, hogy most kezdhetek mindent kipakolni, amikor végre a kezembe akad. Legalább ez a helyén van. Újabb sóhaj, aztán rápillantok az óráma, mely szerint van egy kis időm olvasni. Ha jönnek a többiek is, úgyis elrakom majd, átadva helyét a bájitaltan holmiknak. Vetek egy utolsó pillantást a griffis lányra, és a tanárra, aztán beletemetkezem a vaskos kötetbe…

*Csak halk kattanás hallatszik, ahogy a zár ismét kinyílik, engedve Audrey csípője lökésének. Gyorsan besuhan a terembe, nehogy a visszalendülő ajtó el találja találni, ám a világért sem nézne fel az újságból, amibe beletemetkezik. Szemfülesebb diákok rögtön megpillanthatják, hogy a Szombati Boszorkány egy számát olvasgatja oly elmélyülten. Gondolta, az új tanár úgyis az utolsók között érkezik, így lesz majd ideje átfutni az újságot. Vállán lógó kopott, bőr táskája, melyet annak idején még legidősebb bátyjától örökölt, minden lépésnél vad ütemet püföl a lány oldalán, talárjának kék címere selymesen csillog a terem félhomályában. Reflexszerűen elindul az első padok egyike felé, ám ekkor szeme sarkából megpillant egy vörös foltot, és végre felnéz az újságából.*
- Anette! Szia *buggyannak ki lágyan széles vigyorra húzott szájából az első szavak. Még mielőtt helyet foglalna körbepillant. Ha Anette már itt van, lehet, hogy mások is tartózkodnak a teremben rajtuk kívül. Való igaz, két másik alakot is megpillant a bájital tanterem sötétjében. Lágy mosollyal biccent a hugrabugos lány felé, majd a tanári asztal felé fordul.*
~ Az új tanerő.. Szóval már itt van. Piton bezzeg mindig órakezdés után robbant be a terembe. Végre valaki jókor érkezik. És hmm..~ *alaposan végigméri az új, és rendkívül fiatal tanárt, majd a hosszas mustrálás után, melyet remélhetőleg elfedett a jótékony félhomály, ejt el egy Jónapot tanár úr!-at.*
~ Kb. a bátyám is ennyi idős lehet.. Na jó, ő egy kicsit idősebb.~ *ehhez hasonló gondolatokkal dobja le magát Anette mellé, majd vadul mutogatni kezdi neki a Szombati Boszorkány egyik lapját, amely egy közelgő Walpurgis Leányai koncertet hirdet*

Amy bájitaltan órára sétál a pinceterembe. Állítólag új tanár van, valami Travis Foley nevezetű egyén. A lány nem is bánja, abban reménykedik, hogy végre kifognak valami épelméjű fazont, de ezt soha, senki előtt nem teszi szóvá. A terembe lépvén hangosan köszön, hiszen így tanították, és nem akarja rögtön az elején elásni magát az új tantóbácsi előtt.
- Jó napot, tanár úr!
Azután a lányok felé fordul, immár szélesen vigyorogva. Mindkettőjükkel együtt járt az órák nagy részére, elvégre évfolyamtársak, plusz Anette szintén Griffendéles.
- Hello, lányok! Mi újság?
Szív szerint megérdeklődné a tanári asztal mögött oly türelmetlenül kucorgó, mogorvás arcú hapsitól, hogy: tessék mondani, embert is tetszik enni?, ám ezt mégsem teszi, csupán kérdőn tekint végig rajta. Valószínűleg zokon venné a lány kérdését, de ez nem lényeg.
Az Anette-ével szomszédos asztalhoz telepszik le. Hátizsákjából tankönyvet, talárjából a pálcáját húzza elő, s mindkettőt a padra helyezi. Amy tudja, az első órán úgysem fognak még tanulni, legalábbis nem valószínű, inkább névsorolvasós ismerkedést sejt, egy-két pitonos keresztkérdéssel, hogy rájöjjön a tanerő, ki mennyire perfekt bájitaltanból. Hirtelen beugrik a lánynak egy sok hónappal ezelőtti óra. Akkor még Jean is itt volt, és egy Nyenne nevű mardekáros lánnyal kötözködött egy jó ízűt az óra kezdete előtt. Aztán egész órán egymást leste a három csaj, hogy vajon melyikük küld előbb titokban rontást a másikra. Végül Amy és Jean hatalmasat nevettek az egészen, igaz ekkor már a kviddicspályán száguldoztak seprűikkel. Régi szép idők – Joy már-már nosztalgikusan sóhajt fel magában. A lány számára egészen hihetetlen, hogy máris március van, mert még alig kezdték el a tanévet, és egyébként is magára kellett kapnia a poncsóját a pulóvere fölé. Hát itt a teremben sincs sokkal jobb klíma, mint odakint. Mintha a bájitaltan tanárok direkt arra törekednének, hogy szibériai éghajlatot varázsoljanak a pince ezen termébe.
A lány magabiztos könnyedséggel néz szét a teremben. Ez bizony nem sokat változott Piton óta, és gyaníthatóan nem is fog. Egyetlen tanár sem szüntette meg eddig a majdnem teljes elsötétítést, a komor hangulatot okozó fekete drapériák sem tűntek el a falakról. A lány hamar besokall a hely – lelki – zegernyéből, ám ezt sem említi meg társai előtt, miként annyi mást sem.

- Helló Julia. – köszönök kissé szenvtelenül a nemsokára betoppanó hugrisnak. Nem mintha nem ápolnék jó kapcsolatot a sárgatalárosokkal – épp ellenkezőleg, velük is barátkozik az ember, de Juliával csak tanórákon szoktam találkozni. Az meg ugye, nem valami romantikus vagy épp vidám hely. Hogy a francban lehet hát kitudjahogy összehaverkodni egy tanórán? Szóval... Nem elegyedtünk csevejbe, én pedig nekiláttam a tankönyvem kicibálásához a megpakolt táskámból. Épp kiszabadítottam egy makacs füzetrakat alól, és diadalittasan lecsaptam az asztalra, amikor újra nyílt az ajtó! És belépett rajta egy újság. Egy kifejezetten vékony és hosszú lábakon járó, hollóhátas újság. Egy újság, amelyik szanzsén lehuppant mellém.

- Te szombati boszorkány – jegyzem meg röhögve, miközben ledobja bőrtáskáját. – Csau Aud! Régen láttalak. – dobok egy vigyort a lánynak, mielőtt felnyitnám annak az átkozott bájitaltan könyvnek a fedelét. Szórakozottan belelapozok, nem is figyelve az olvasmány tartalmára, sőt, közben szinte tünteltőleg más felé nézve – egyenesen az én Audom újságjába. Örülök, hogy összehozott minket ez a kviddics. Mint előbb is említettem gondolatban, egy egyszerű évfolyamtárssal, akivel csak a kínzópadon és a vágóhídon találkozik az ember, nos, nem szövődik nagy kapcsolat. Viszont ha az ember a szabadban, barátok között, önfeledten röpködve ismeri meg igazán az alanyt – na akkor aztán jön egy új haverina az életébe. És ez így van jól. My crazy Auddal ráadásul egyforma ízlésünk van a zene terén...

- Mi varázsolta el annyira a mélyen tisztelt hölgyeményt, hogy fel sem tud pillantani abból a szerencsétlen pletykalapból? – kezdtem kissé ingerülten. A francba is, ha órán olvassa, megértem, de amikor még az nem kezdődik el, és inkább dumálhatnánk pár percet legálisan, miért bújja a hetilapját?! A kérdéssel azonban kissé elkéstem, mert közben már vadul bökdösni kezdte ujjbegyével azt a részt, amitől nem tud elszakadni. Kíváncsian olvasok hát bele a sorokba, és...

- Aaaaaaa.... – kezdek el sivítani fennhangon, tökéletesen elfelejtkezve magamról. Ó, a fene, hiszen a tanár a teremben van! Villámgyorsan áttornázom a sikolyt suttogásba, mert hát, rögtön az első órán fejmosást kapni Foley professzortól nem lenne szerencsés. Tenyeremmel eltakarom a szám, hogy ezzel is tompítsam a hangokat. Na meg hogy eltakarjam azt a ledöbbenten nagyon boldog arckifejezésemet.  - ....aaaaud! És ezt csak most mutatod?! – folytatom suttogva. Úgy süt a vidámság az arcomról, hogy úgy érzem, mintha kisütött volna a nap a sötét teremben és mindent beborítottak volna a sugarai... Félve, hogy ezt esetleg más is észreveszi, tenyerembe temetem az arcom és ott kacagok tovább. – Downing Hill! Az közel van, talán húsz mérföldnyire innen! – sugárzó arccal felnézek a lányra. - Aud! Ugye te is jössz, ugye te is jössz? Én megyek, megyek, megyek....!

Úgy nézhetek ki, mint egy tébolyodott. Igazából... kívülről nézve elég furcsa lehet a dolog. Egy egyszerű újságban valami olyan hihetetlen van, hogy egy griffis lány meghülyül tőle.... Hát, ebben a pillanatban a kívülállókkal nem tudok rokonszervezni. Önfeledt csacsogásba kezdek a legutóbbi Walpurgis Lányai-koncertről, ahol felhívtak a színpadra a zenészek, és együtt ordítottam a refrént az énekessel. Be nem fog állni a szám... egy jó ideig. Ez már biztos. Teljesen kimegy a fejemből, hogy esetleg a bájitaltannal is foglalkozni kéne, amire már vagy egy hónapja nem tanultam egy betűt sem... És úgy általában a bájitalfőzéssel sem vagyok kibékülve, és ha még bele sem olvasok a könyvbe... Jó kérdés, mi lesz velem az órán. Abban reménykedek, hogy csak ismerkedés lesz... Illetve, abban reménykedtem még a folyosón, mert most már az agyam befogadóképességének száz százalékát csak és csakis a közelgő koncert tölti ki. Egyedül az zökkent ki a beszédből, amikor megjön Amy.

- Szia, Amy! Jaaajh, Walpurgis Lányai koncert lesz!... – kezdem el rögtön magyarázni a részleteket. Szegény leányzó... Az újabb áldozatom... Ha csak Aud le nem állít a beszédben, akkor elég sokan fognak elaludni az óra elején...

     Apró, ütemes kopogás járja be a pincefolyosó sokméteres hosszát, valóssággal oda-vissza pattogva a csupasz kőfalakon. A falikarként szolgáló fáklyák igen gyér világítással szolgálnak, ám a sötét sziluettes alak tesz egy próbát, s közelebb lép az egyikhez. A tűz fényköréhez emeli a bal karját, hogy leolvashassa az órája számlapját.
     - Mi a fene… még nem is kezdődött el? Akkor meg minek töröm itt magam, hogy az a… – idegesen dobbant egyet a lábával, majd nagyot ránt a vadi új oldaltáskája pántján. A mozdulatnak hála egy emeletet süllyed a válla a ránehezedő súlytól, de most mit sem számít ez a kis kín. Mekkora kiszúrás már a szobatársaitól, hogy olyan korán leléptek a klubhelyiségből. Így teljesen abban a hitben volt, hogy a délutáni óra a kezdetéhez közeledik, s fejvesztve dobálta össze a bájitaltanhoz szükséges holmijait, aztán már rohant is a kastély ’alfelébe’.
     Ám nagyon úgy néz ki a dolog, hogy a cseverésző lányok csoportosan vonultak a vécére, vagy akárhova, de az biztos, hogy nem az óra miatt siettek olyan nagyon. És tessék, ennek a félreértelmezett riadónak Iza issza meg a levét; majd kiköpte a tüdejét, mire leviharzott a pincébe, nehogy elkéssen Mr Foley órájáról. Persze a késés egyéb esetekben mindig garantált, csupán a mértéke a kérdéses… de most! Most átverte saját magát. És elintézte, hogy körülbelül öt éve először érkezzen a tanterembe még a szünet ideje alatt. Hihetetlen.


     Lazán belöki a fémcsatos ajtót, és büszke vigyorral a képén lép a megszokott helyéhez, épp csak nem fütyörészik közben. A táskáját egy lendülettel a széke alá hajítja, majd maga is komótosan leül. Előbb tüzetesen átnézi a padja fedlapjára került friss firkálmányokat, kódolhatatlan bevéséseket és több tucatnyi strigulát, majd csak ezután néz körbe az egybegyűlteken. Nem sok lelkesedést mutat, mikor megpillantja a tanári asztal mögött gubbasztó férfit, aki minden bizonnyal az új professzor. Meglehetősen fiatalnak tűnik, s az arckifejezése olyan, mint akinek satuban szorongatják a… nagylábujját. Egye kutya, azért nem néz ki rosszul… ahhoz képest.
     - Jó nagyot kívánok, tanár úr! – kiált oda a professzornak éles hangsúllyal, majd felméri a többieket. Vegyes az összetétel, épp csak a nagymellényű mardekárosok hiányoznak még. Barátságosan int a lányoknak, s nem kerülheti el a figyelmét a két paddal mellette lelkendező páros visítozása.
     - Hahó, Anette, mi a helyzet, mitől vagy úgy oda? – pillanatok alatt ott terem a háztársa mellett, majd nem minden célzat nélkül látványosan felméri a hollóhátas évfolyamtársát is, aki szintén a kisimított újság fölé görnyed, miközben csak úgy csillognak a szemei. – Nahát, Amelie, mióta közösködsz az álnok piroskákkal? – hanyagul a pad oldalának támasztja a csípőjét, és félszemmel próbálja kibetűzni a vígság okát képező cikket a lapból. Ám az közel sem érdekli annyira, mint a magyarázat a Turner lány hirtelen barátságosságára. Igen-igen, jól emlékszik még a múltkori meccsre, amikor a Hollóhát csúnyán kikapott a Griffendéltől, s Audreyt, a terelők terelőjét kiállították a mérkőzésről. Akkor mintha egy leheletnyit ellenségesebben viselkedett volna az évfolyamtársaival… persze erre megvolt az oka, de ezt miért kéne elismerni előtte?

{ Folyosók }

A déli-szárny kietlen kőrengetegének ható, Bájitaltan tanterem folyosószakaszán egy, a Mardekár házát erősbítő, a tizenéves derekát taposó fiatal fiú jelent meg. Hatalmas, varjúszín talárja körbeölelte egész lényét, s mellkasának bal oldalán természetesen ott díszelgett az ezüst-zöldszegélyes, kígyót keretbefoglaló címer. A csendet csupán cipője talpának kőpadlózatról visszaverődő koppanásai törték meg…az iskolai kötelező viselet az egyes lépések alkalmával engedett belátást maga alá…Igen, a lábak előre lendülésekor villant meg egy-egy pillanatra a szürke nadrág…aki egy kicsit is ismerte a Perry család sarját, tudhatta, minden bizonnyal az előírt, házszabálynak megfelelő ruházatot öltötte fel a tanórára. Vasalt, éjfekete ing…ez volt az egyetlen, amiben eltért, mert nem volt hajlandó fehér színnel mocskolni megjelenését…a gyengék színével. Természetesen elengedhetetlen díszelgett rajta a szürke mellény. Cipője szintén hollószín fekete, fényesítve, a legapróbb porszemektől is mentes. Szeretett adni magára, hiszen az öltözködés nagyon sokat elárult az emberről…ki, honnan származik. Nemesi családból, büszkén mutatva származását…avagy a pórnép soraiból emelkedhetett ki, hogy megtisztelve érezvén magát egy iskolába járhasson a tehetősebbekkel.

A fiúnál nem volt táska…hátizsák…mindösszesen egyetlen ébenbarna mappa lapult jobb kezében, egyik oldalával a csípőjét szegélyező talárt koptatva. A darab bőrből volt, és minden bizonnyal meglehetősen koros ereklyék egyikét öregbítette…a rajta található díszművek hirdették korabéli mivoltát. Az irattartót a fiú annakidején az édesapjától kapta, így kellő odafigyeléssel viseltetett utána…hiszen emlék volt…emlék egy olyan embertől, akit nagyra tartott…és akit szeretni tudott. Mára már nem akadt ilyen ember a világban. A bizalmat és szeretetet, mint szót kiölték Davis-ből a közelmúlt és régmúlt eseményei egyaránt…szörnyű sorsának kálváriája pedig úgy festett, nem akar beteljesedni.

Ahogyan lépdelt a folyosón, összerakta a Nagyteremben hallott információkat az újonnan kinevezett tanerőről…ebből kiszűrte, hogy az illető aranyvérű. Legalább annyi volt az iskola vezetőségében, hogy a posztra ildomos embert emelte ki…nem holmi martalócot. Igen, DaPe újonnan kezdte másképpen szemlélni a környezetét, amelyben hathatós segítségére volt két háztársa, akik felnyitották a szemét, és kemény okításban részesítettek az etikett és illemtan szabályairól, valamint a hagyományok tiszteletéről. Megmutatták neki, hogy mit is jelent a Roxfort Mardekár alapította dicső házába tartozni.

Davis az ajtó elé érve emelte meg bal kezét…tenyerét ökölbe szorítva koppantott aprót, s lágyat a vaskos, útját keresztező faajtón. Választ sem várva, hiszen bőven időben volt még eresztette le karját, és helyezte tenyerét a kilincsre…lenyomva, a zár kattanását követően tolta meg a befelé nyíló ajtót, a tőle megszokott, mondhatni lomha módon. Az természetesen korosodó zsaluinak köszönhetően nyikorogva tárta fel a terem félhomályba burkolt valóját.


{ Bájitaltan óra }

Egy lépést téve előre fordult meg, majd hajtotta be a vaskos falapot maga mögött az illemtan alapszabályai szerint. Midőn mozdulatsorával végzett, tengerkék szemeinek jeges pillantását a tanári asztal felé vetette, mintegy felmérve, tulajdonképpen ki is szeretné pallérozni az ő elméjét. Travis Foley professzor meglehetősen hanyag tartásban üldögélt az asztal mögött, mely közelről sem sugallta a sokak által emlegetett elit vonalat. A férfi láthatóan zavarban volt, esetleg ideges az első óra miatt…az asztal alja ugyanis nem takarta lábát…továbbá a bent üldögélő diákok pletykálkodása mellett is hallani lehetett, amint lábával dobol. Az idegesség és félsz jelei…Perry nem méltatta szóval az illetőt, feleslegesnek vélte elcsépelt, és üres köszönési frázisokkal bombázni…csupán illedelmesen bólintott felé köszöntésképpen, melyet követően kilépett, és megindult a padok közötti keskeny szakaszon, hogy elfoglalja a helyét.

Odabent öt diák tartózkodott eleddig, cseppet sem meglepő módon mindőjük leányzó volt. A legutolsó sorokban Anette, valamint Audrey üldögélt, választásukkal már most kifejezve érdektelenségüket az óra anyaga felé. Hozzájuk csatlakozott még Amy is, minthogy a páros melletti szomszédos padot választotta magának ülőhelyül. A két félvér érdektelensége nem is volt annyira meglepő, mindazonáltal, hogy egy aranyvérű is melléjük keveredett…

Szemeit emelve a középtájon üldögélőkre mérte végig azokat is…éppen csak lopva, tudja, kikkel kell számolnia…noha nem igazán érdekelte a tény, kivel is kell megosztania a terem levegőjét. Woodrow valamint Bishop heverésztek azon padokban…választásuk helyénvaló volt. Az első sorokat általában Griffendéles, hugrabugos és hollóhátasok szokták megtölteni, az igazi stréberek, akik azt gondolják, kiválasztott helyeikkel minden bizonnyal belopják magukat a tanár szívébe, és csak Trollnál jobb jegyeket kaphatnak választásukból fakadóan. Persze amikor egy-egy helyénvalón leértékelt dolgozatot kapnak kézhez, eluralkodik rajtuk a pánik…nevetséges. Higgyék hát, és vigye őket a nyavalya önnön idiotizmusuk miatt.

DaPe a padsorok közepe tájékára érve, előröl a harmadik padnál állapodott meg, minél távolabb az eleddig bent üldögélőktől. Ébenbarna, mívesen díszített mappáját, mely könyvét és egy pergament rejtett tollával és tintával, helyezte az asztal felé eső sarkára. Mindkét élével párhuzamosan a pad szélével. Ezt követően húzta ki a belső sor felöli széket, majd lépett mellé. Kezeit a nyakához emelve oldotta el a varjúszín, minőségi anyagból készült talárja kötését, hogy aztán azt élére hajtogatva a pad túlsó lapjára tehesse, mintegy jelölvén, nem kíván padtársat maga mellé az óra egészére. Nem mellékesen pedig, a székre terítve a talár alja lelógott volna a porral és kosszal itatott földet érintve, amelyet csorbította volna a Bájitaltan óra utáni megjelenését.

*Fülig érő vigyorral fogadja a lány ujjongását, majd egy futó gondolattal megjegyzi magában, hogy helyesen jósolta meg Anette reakcióját.*
- Még hogy megyek-e? Ez nem lehet kérdés! *megerősítésképpen élesen csettint nyelvével, bár a szájába tömött óriási, összerágott rágógolyó nem könnyíti meg a dolgát. Az akadály leküzdése helyett inkább vadul megtépázza a fúvógumit fogsorával és egy hatalmas buborékkal örvendezteti meg a szemlélőket, de valószínűleg a teremben senki sem tudja kellőképpen értékelni a rágóbuborék fújás művészetét, melyet Audrey mesterfokon művel. Tekintetét csak most veszi le az újságban két oldalt is elfoglaló, óriási hirdetésről, most is csak azért, hogy elmélyültebben csacsoghasson Anette-tel a múltkori esetről. Igaz öt éve ismerik egymást a lánnyal, de úgy igazán csak idén beszélgettek, ami a rosszul beosztott kviddicsedzéseknek köszönhető. Első témájuk talán éppen a Walpurgis Leányai zenekar volt.. Igen, annak idején egy sikeresen félreszervezett edzésen, amikor a griffendéles és hollóhátas csapatot egyszerre osztották be a pályára, Audrey meghallotta, hogy griffis évfolyamtársa a legutóbbi koncerten történt Tarantallegra igével való példátlan visszaélésről beszél, és nem bírta megállni, hogy ne szálljon be a beszélgetésbe.
A beszélgetést Amy jövetele szakítja meg egy pillanatra. Na ja, Audrey őt is a kviddics révén ismerte meg, ugyanis a lány úgyszint játszik, igaz ő is a Griffendél ház színeiben.*
- Szia Amy! *szólítja meg a lányt, bár csak helyeselni tud* Jaha, Walpurgis Leányai koncert! És itt a közelben. Ugye jössz? *faggatja a lányt egy újabb buborék hangos csattanással kísért meggyilkolásának közbeékelése után. De bizony, szegény Amy nem menekül. Aud nemhogy leállítaná Anette-et, inkább rákontráz. Hangját kicsit felerősítve kezdi el mesélni a tagcserével kapcsolatos híreket, amiket a Szombati Boszorkány előző számában olvasott.
Egészen belelendül a beszámolójába, melybe Izabel érkezése csúfosan belerondít. Csak egy észrevehetetlen fülrándulás jelzi, hogy észlelte az ismét elhangzó, Izzy által ráragasztott gúnynevet, bár különösebben nem zavarta, hiszen nem igazán értette miért illetik az Amelie névvel. Már ezerszer rá akart kérdezni, de hát mégsem tudakolhatja meg ezt csak úgy az ember. Na meg a hollóhátas öntudat. Ha nem is tudja, úgy mutatja, hogy tudja. Mert egy hollóhátas tud. Akármiről is legyen szó. És bár elméletben így van, gyakorlatban most is –mint mindig- összeszorult gyomrában a tudatlanságból és a kíváncsiságból összegyúrt rosszindulat gyűszűnyi csomója. Egyik alkalommal, miután átesett egy hevesebb összeszólalkozáson Izabellel, azonnal felrohant a könyvtárba és két órát görnyedt különbnél különb mágiatörténelem könyvek felé, hátha eddig valami információ elkerülte a figyelmét egy bizonyos Amelie nevű személyről, mintha a név titkának felderítésével máris kiadhatná a felgyülemlett idegességet, de nem.. Az Amelie név egy koboldfelkelésnél vagy fontosabb boszorkánypernél sem szerepelt. Ugyanígy nem találta a nevezetes boszorkányszombatok névjegyzékénél sem, és hiányérzetét az is továbbnövelte, hogy a SzEFEK azaz a Szörnyűn Elátkozott Félig Eltávozott Kísértetek történetei között sem talált efféle mozaikszóra utalást. Lassan már egészen hidegen hagyta a dolog, hiányérzetét pedig egy egyszerű névkorrigáló megjegyzéssel töltötte fel*
- Szia Izibizi. *küld egy vigyort az érkező lány felé* Egyébként a nevem Audrey. *teszi hozzá már csak úgy megszokásból* És ha ezzel megint a meccsre utalsz, hát tudd meg, hogy igenis jogosan voltam felháborodva! *orrlyukai egészen kitágulnak a nagy hevességtől. Kihúzza magát és elöl keresztbetett kézzel próbálja meg ellensúlyozni a benne egyre csak növekvő kisebbségi komplexust, melyet az okoz, hogy három griffendélesnek próbálja saját házának igazát bizonyítani. De ezzel inkább meg sem próbálkozik, az ő bosszúja beteljesült már akkor, amikor gurkóval becélozta a bírót, és bár ezt nem szereti háztársainak reklámozni, de meg van győződve róla, hogy az a lövés minden egyes Hollóháttól levont pontot megért. Hogy minél gyorsabban átugorják a témát, szabad rálátást enged az asztalon elterülő újság lapjaira, hátha Izabel is rákap majd a koncert témára. Hiába, ők ilyenek voltak, amióta csak ismerték egymást. Nincsenek  rosszban, félreértés ne essék, de ott kötöttek bele a másikba, ahol csak tudtak. Pusztán heccből. Ezt talán az is okozhatta, hogy a két lány sok mindenben nagyon hasonlít egymásra, de Audreynak még soha nem akaródzott elmerülni a probléma kiváltó okaiban. Nem is érdekelte igazán, valahol mindig is szórakoztatta ez a kötözködés.
Ekkor lép be a terembe mr Foley-n kívül az első hímnemű, emellett az első Mardekár házból érkező diák, Davis Perry. Audrey akaratlanul is elkapja fürkésző pillantását, amikor a fiú felméri a teremben tartózkodókat, biccent is neki egyet reflexszerűen, és eltátog valami üdvözlésfélét. Nem lepi meg, hogy a fiú nem viszonozza a gesztust, nem is várt válaszreakciót, bár meglehet, szimplán nem vette észre az igazán apróra sikerült biccentést. Éjfekete tekintetével elkíséri a padhoz sétáló fiút az útján, kicsit még elidőzik pillantása Davis felszerelésén, fején átfut a gondolat, hogy talán ő túl sok cuccot cipel magával egész nap, és hogy igazán ráférne már egy új vállpánt az oldaltáskájára, majd ismét beszáll a lányok csevelyébe*

[ Bájital terem ]

Apró fintorral az ajkaimon tekintek fel a vaskos kötetből. Akarva akaratlanul is elkapok egy szófoszlányt a közelgő koncertől. Na igen, Walpurgis Leányaiért minden épeszű lány odavan, hajdanán én is meghallgattam, sőt, mostanság is gyakran csendül fel a lakásban. Anyám imád közben írni. Elnéző, mosoly kúszik arcomra, fél szemmel a könyvet, fél szemmel a többieket mustrálva. Bekapcsolódni a beszélgetésbe? Ugyan kérlek, én nem az a stílus vagyok. Ha valaki kommunikálni akar velem, megtalál, nem fogok senki társaságáért könyörögni. Na nem mintha ez olyan meglepő lenne. Az igazat megvallva, néha jó lenne, csak úgy cseverészni, sétálgatni, és nagyokat kacagni, de az nem én vagyok.
Apró fejcsóválás, már megint agonizálok, csak azt tudnám, minek? Eddig is tökéletesen elvoltam, és tartom valószínűnek, hogy ezután is megleszek. Nem egyszer tanultam meg, hogy a lányok barátsága bizony törékeny, nem is kicsit, így aztán az első pofonok után már másképp tekintek bizonyos dolgokra, mint azelőtt. Sokak számára talán úgy tűnik, velem nem lehet szóba elegyedni. De, lehet. Csak épp talán azért van az álcám, hogy kívülről bevehetetlen várnak bizonyuljak. Az elmúlt hónapok is ezt igazolják. Megkövült vonásaimon ritkán látni őszinte mosolyt. Ennek következményeképp, pedig naná, hogy nem keresik a társaságom.

Lapozok egyet a könyvbe, mímelve, hogy engem aztán nem érdekel semmi, és senki, amikor újabb griffis lép be az ajtón. Izabel, és Audrey finom szóváltására érdeklődően lesek fel az oldalakból, aztán újabb fintorral visszaemelem pilláim. Nem gondolják komolyan, ez már messziről látszik. Nos igen, azért egészséges kíváncsiság belém is szorult, elvégre én is lány vagyok.
Az ajtó halk kattanása billent ki mélázásomból. Megjött Mr. mardekáros Davis Perry. Halványan átvillan agyamon, hogy az ég álja a Süveget, hogy mégsem közéjük keveredtem. Lehet, hogy nem vagyok egy szent, de ha egy mód van rá, jobb Őket messziről elkerülni. Ez alól egyik sem kivétel.  Mégis meglepő a gőg, ami ezt a fiút körbeveszi, illem, tökéletes pontosság sugárzik mozdulataiból, csak mindketten másképp értelmezzük. Furcsa mindemellett, hogy a tanárnak nem köszönt... talán direkt, talán nem, de ahogy elnéztem, hang nem hagyta el, mióta belépett az biztos...
 Alig hallható sóhaj, aztán közelebb húzva magam az asztalhoz, folytatom az olvasást, már amennyiben senki nem szakít félbe. Életemben először azt kívántam, hogy kivételes alkalommal ne kelljen tovább csendben ülnöm. Igaz, ez tökéletes lenne a mindeddig közönyös és élcelődő álcám egy pillanat alatt való lerombolására, de szemeim, melyeket konokul igyekeztem az oldalon tartani, minduntalan fel-felemelkedtek, és a beszélgetők felé vetültek. Na igen, rajtam sem lehet kiigazodni. Egyszer ilyen, egyszer olyan vagyok. …

*Abb épp agyfrissítő sétáján volt a birtokon, hogy végre egy kis tavaszi erőt gyűjtsön magába, s épp soron következő órájára készüljön lelkileg. Végre egy olyan nap köszöntött a Roxfortra, mikor nem eső áztatta az udvart, és a diákok végre kiszabadulhattak a négy fal közül. Persze, meleg az nem volt, mert a szél így sem akart felhagyni szokásos fa-, bokor-, és ruhatépdeséssel. Éppen ezért a fiatal lány összehúzta magán a talárját, hogy mégse engedje a pajkos szél fiakat magához közel. Ez a terv kisebb-nagyobb sikerrel járt. Annyira már nem fázott. De úgy döntött, elég volt a sétából, s inkább az iskola falain belül keres magának megfelelő elfoglaltságot. Vissza is sétált, majd órájára pillantott és meglepve vette észre, hogy hamarosan kezdetét veszi a bájitaltan órája.
Amint beért, rögtön a terem felé vette az irányt.

//Teremben//

Megérkezett a folyosóra, melynek végén található a bájitaltan terem. Nem is olyan rég léphetett be valaki a terembe, mert Abb még hallotta az ajtó záródását a folyosó végéről. Odasietett, majd kezét a kilincsre helyezte, lenyomta azt, és belépett a terembe.
Bent a fiatal tanerőn kívül még hatan voltak. A lány gyorsan órájára pillantott és megnyugtatólag hatott rá, hogy még van 3 perc az óra kezdetéig, szóval nem is késett olyan sokat.
Tehát már voltak a teremben. Három grifis leányzó, akit korábbi órákról már ismert az évek során, Anette, Amy és Izabel. Egy hollóhátas lány Audrey, akivel nem sokat beszélt eddig, de azt tudta a csajról, hogy a fúvógumik mestere. ~Majd egyszer, talán vele is beszélek.~ Az öt év alatt ez még nem sikerült. Persze, a szia, mizu kérdések már elhangzottak közöttük, de semmi több. Aztán ott volt még Julia, házuk jégkirálynője. Na jó, ez persze nem volt igaz, de azt már kitapasztalta Abb ötévnyi ismeretségük alatt, hogy milyen reakciókat figyeljen a lányon, és mikor oldjon kereket.
Alapjáraton kedvelte Juliát. Aranyos, rendes lány volt. Bár mentalitása kissé eltért a hugrásokétól. Inkább mardishoz hasonlított, de biztos volt benne valami, ami miatt anno a süveg mégis az ő háztársává tette. El-elbeszélgettek, persze általában órákon, és a hálóteremben, ha épp úgy adódott. Sétálni, nevetni sohase látta a lányt. De még is barátjának tarotta, bármennyire is különböztek.
És végül, s talán utolsó sorban Mr. Perry is a teremben tartózkodott. Egy aranyvérmániás, egoista mardekáros. Abbnek soha nem volt vele semmilyen szóváltása, összetűzése, semmilye. Mégis ránézésre taszította valami a srácban. De ezt megtartotta magában. Soha senki nem tudhatta, hányadán áll Abbnél. Akit kedvelt, azzal tudatta, akit nem… azt meg nem méltatta arra, hogy esetleges utálatát fejezze ki felé. Szimplán semleges maradt.*
- Jó napot Tanár úr! – köszönt, mikor belépett a terembe.
– Sziasztok lányok. – toldotta meg korábbi nyitányát. Majd Julia mellé sétált. Majd, hogy mégse legyen annyira bunkó odavetett egy sziát a mardis srácnak is. Választ nem nagyon várt rá, ez amolyan neveltetési megszokás volt. Édesanyja mondta neki mindig, hogy ha bemegy valahová mindenkinek köszönjön, aki bent tartózkodik, lényegtelen, hogy milyen kapcsolatban állnak. Ennyivel tisztelje mindenkiben az embert. S édesanyja volt szintén, aki ezt a bölcsességet tanította neki: Tiszteld mindenkiben az embert, ne azt amilyen, hanem azt, amilyen lehetne.
- Leülhetek? – kérdezte, ha a válasz igen, akkor helyet foglal mellé. Ha nem akkor Amynél próbálkozik hasonlóval. Ha ez sem oké, akkor leül egyedül egy középtájt lévő padba.

*Leült, könyveit, pennáját, papírosát előszedte, majd érdeklődve tekintett a tanári asztal felé. E közben, persze fél füllel hallgatja a lányok csevelyét a Walpurgis Leányairól. Volt már hozzájuk szerencséje, de annyira nem izgatta a dolog. Gondolkozott rajta, hogy fűzzön e hozzá valamit a társalgáshoz, de inkább úgy döntött véleményét, most megtartja magának. Ez a nap nem volt a legjobb. Eléggé kötekedős hangulatban volt, és nem szeretett volna senkit magára haragítani. Így inkább csendben maradt, s teljes figyelmét a tanárnak szentelte. Látszott a proffon, hogy feszeng, ideges. Hát igen, csak az első órája lesz velük, valószínű korábban nem ilyen munkakörben dolgozhatott. Biztos ez okozott gondot a tanár úrnak.
Kíváncsi, tudásvággyal teli szemeit rá függesztette, s várta, hogy mikor vet véget az általános zsivajnak. *

[Még mindig óra előtt, - Abbey :D ]

Unottan lapoztam egyet a könyvben, miközben folyamatosan az órámra pislogtam, mikor újra ajtónyikorgásra kaptam fel a fejem.
Abbey… Apró félmosoly, egy biccentés. Többet úgysem vár Tőlem. Pedig… nem rossz lány, csak…

A sorok közül figyeltem, amint célirányosan felém indul. Észrevétlen mozdulatokkal odébb helyeztem a táskám, jelezvén, ha akarja, szívesen látom magam mellett. Kedveltem a táraságát, okos volt, szórakoztató, és képes volt elviselni a hülyeségeim. A legtöbb ember erre képtelen, inkább nem kommunikálnak velem. Ő meg.. elég volt egy apró fintor, vagy bármi, és már magamra is hagyott. Ezt szerettem benne. Soha nem okvetlenkedett, mindig tudta mikor nem vágyom senki társaságára. Talán ezért volt Ő eleddig az egyetlen olyan személy, aki hosszútávon is kitartott mellettem. Pedig, ha valaki, Ő aztán tudja, nem vagyok egy jótét lélek, egyszerűen csak ilyen neveltetést kaptam apámtól. Légyegében soha nem bántam meg, megtanított tűrni, és olyan szemléletet adott, melynek segítségével csak a számomra fontos dolgokat értékelem, a többivel amolyan volt-nincs-majd-lesz-és-ha-nem-akkor-mi-van-az-élet-megy-tovább, és ez így van jól. Soha nem ragadtam le kicsinyes dolgokon, vagy amik egyszerűen nem érdekeltek…

Mégis meglepett, hogy a lány megkérdezte, leülhet e _mellém_ . Órákon gyakorta szoktunk egymás mellett ülni, igazából soha nem értettem mért keresi a társaságom, ha olyan elutasító vagyok. De mint mindig, most is, ha nem is mutattam, de örültem neki.
- Persze. – biccentettem megtoldva egy alig látható félmosollyal. Nem kezdeményezett beszélgetést, így folytattam az olvasást, bár egyre türelmetlenebbül. Hajtott a kíváncsiság, hogy mégis mit talált ki a mélyen tisztelt Tanár Úr erre az alkalomra. Nem irigylem, biztos nem lehet könnyű első órát tartani.

Kicsit nagyobb robajjal, mint szerettem volna, csuktam be a vaskos kötetet, és süllyesztettem a táska mélyére elterelvén gondolataimat, mielőtt ismét elérzékenyülök, aztán megnézhetem magam. Az álca visszacsúszott arcomra, tökéletes nyugalmat, és bevehetetlenséget sugározva, kezdtem el lassan elővenni az órához szükséges könyvet, pennát, tintát, miegymást...
Miután végeztem a pakolással, Abbeyre vetettem pillantásom, és Tőlem szokatlan módon megszólítottam:
- Abbey? – na, hát ez nem épp a legbarátságosabbra sikerült. – Jól vagy? Olyan nyúzottnak tűnsz. - suttogtam alig hallhatóan. Igazából, nem tudom, miért tettem, de valahogy jól esett megmozgatni egy csöppet elgyengült beszélőkémet. Öt év alatt talán először kezdeményeztem én. Kíváncsian szegeztem rá íriszeim, tényleg érdekelt, miért olyan szóltan, és morózus...

[ Bájitaltan Óra ]

Bájitaltan. Fújj… De legalább már nem Piton tartja. Komótosan, lábamat lóbálva haladok a pince felé. Kíváncsi vagyok az új tanárra, remélem valami értelmes fazon, különben a bájitaltanhoz való kedvem marad ahol eddig volt, vagyis a béka alsó fertálya alatt fél méterrel.
Soha nem gondoltam volna, hogy megéljük azt a napot, amikor majd más tartja az órát. Hm, hm, változnak az idők.
Közben lopva körülnézek, elvégre gondolkozás közben néha félhangosan motyogok, illetve, hajlamos vagyok, úgy elbambulni, hogy aztán hirtelen orral előre találom magam. Itt ilyesfajta veszély nem fenyeget, (maximum elcsúszok a pince síkos járólapján) Harry meg jó messze van, ahhoz hogy lássa, ha ne adja Merlin, tényleg el találok vágódni.
Ásítok egy hatalmasat, aztán tovább mélázok a terem fel haladva, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Furcsa, hogy a többieket nem is láttam, én vagyok ennyire lusta, vagy Ők mentek el korábban? Na nem mintha zavarna, hogy egyedül lépdelek, csak úgy mégis azért.

Odaérve megállok az ajtó előtt, és szemezni kezdek a kilinccsel. Nagyon nem díjaznám, ha valami hasonló lenne, mint a volt tanerő. Mély sóhaj, aztán benyitok…
Na igen, hát nem egészen így képzeltem el a termet. Azt hittem valamivel majd feldobottabb lesz, de lényegtelen, ha jól tanít a bácsi, tökmindegy, milyen a terem. Csak ne irtóznék ennyire Piton itt hagyott dolgaitól, tisztára olyan érzésem van, mintha itt lenne. Brr…

- Jó napot Tanár Úr. – köszöntem egy félmosollyal, már eleve azt díjazom, hogy nem Piton tartja az órát. Na de mindegy. Célirányosan elindulok a többi griffis felé, elnyomva egy finom beszólást a Mardekáros srác felé. Perry… na már csak Ő hiányzott. Hamarosan itt lesznek a többiek is. Mondtam már, hogy ki nem állhatom őket?
Julia, és Abbey már megint együtt ül. Na igen, a háztársak már csak ilyenek. Az összetartás a legfontosabb…

Elérve Anették társaságát, vidáman köszönök: – Hello lányok! –aztán Amy-hez fordulva megkérdezem, leülhetek e mellé. Ha a válasz igen, és nem vagyok nemkívánatos társaság, fél szemmel az Audrey által szorongatott újságra tekintek, majd ledobom magam a lány mellé, és kipakolok, ha nem, akkor eléjük ülök, és állam az összekulcsolt kezeimre helyezvén várom, hogy kezdődjön az óra… Bájitaltan.. hogy én ezt mennyire nem szeretem. Lopva a tanár felé pislogok szinte szuggerálva, hogy ne legyen szőrösszívű, és jó óráink legyenek…

     - Mintha érdekelne az engem – legyint megvetően, mikor Audrey felvilágosítja őt a valódi nevéről. Mintha nem lenne elég neki öt év ahhoz, hogy kívülről megtanulja az évfolyamtársai nevét. Pláne Turnerét. Az agyára megy ez a nőci, pedig tulajdonképpen semmit sem tett ellene. Na de akkor is. A puszta tény, hogy létezik, már elegendő ok arra, hogy viszketni kezdjen a tenyere. A többiek szerint ez a zsigerből fakadó ellenállás csak hisztéria, de ő tudja, hogy létezik ’ellenszenv első látásra’. Egyszer összecsap majd vele, de úgy istenigazából, fittyet hányva a büntetésekre és a házak közti összefogást szorgalmazók felszisszenésére.
     - Ja, tényleg tök jogos dolog megküldeni a pártatlan bírót egy gurkóval. De mondd csak, beszélgettél már az iskolai pszichológussal? Csak a dühkitöréseid miatt kérdem… nem akarok ott lenni a következőnél. – Ó, dehogynem akar, sőt. Egy nagy pirospont Audreynak, ha ő kezdi a marakodást, hisz akkor még a következményeket is a nyakába lehet varrni.
     Iza felületesen követi a tekintetével a hollóhátas lány ténykedéseit, ahogy az asztalra simítgatja az egyre gyűröttebb újságot. Enyhén oldalra billenti a fejét, hogy ki tudja betűzni az egyébként öles szalagcímmel hirdetett koncertet, amit a híres zenekar, a Walpurgis Leányai ad hamarosan. Őszintén szólva nem igazán hozza lázba maga a tény. Szereti a zenéjüket, meg minden, ám megvan a saját ízlése, s még ha nem is veri nagy dobra, de a mugli bandákért rajong. A lányok előtt persze próbál némi lelkesedést erőltetni unott arcára.

     Az epés kis szóváltást az első mardekáros belépője szakítja félbe. Perry hajtja be maga után a megvetemedett faajtót, majd úgy vonul keresztül a termen, mint egy vakbélgyulladás. Iza sosem tudta megfejteni a fiút, ami persze nem is csoda, hisz az elmúlt évek alatt körülbelül két szót nem váltottak. Hogyan is cseverészhettek volna, mikor ez a piperkőc olyan magasan hordja az orrát, nem csoda, hogy észre sem vette a háttérben meghúzódó társait. Ám ha Izzy újfent őszintén pillantana a saját lelkébe, be kellene látnia, hogy ott motoszkált mindig is a kíváncsiság benne; vajon Davis Perry milyen lehet az ő hideg, szinte már kegyetlen álarca mögött. De nem, ilyen dolgokra nem szabad gondolnia, hisz azért a fiú mégis csak egy mardekáros… mintha már maga a szó bélyeget égetne a homlokára, vagy valami ragályos fekéllyel szennyezné a hozzá nem méltókat.
     Azért a szeme sarkából követi a sötét alak pedáns mozdulatait, ahogy beteges pontossággal igazítja el a holmikat maga körül. Aranyvérű, na és aztán? Ez már elég ok arra, hogy örökké elkötelezetté váljon? Hogy eldobja a gondtalan gyermekkort, az izgalmakkal szolgáló ifjúkort, s már időnek előtt komolyan összeráncolt homloka alatt, kritikusan szemlélje az őt körülvevő világot? Koraérett, de vajon a nevelése tette ilyenné, vagy ez a standard viselkedési norma ezen körökben? Iza mindig örült a származása nyújtotta kettős nézetnek; a nemes varázstudományokon alapuló, illetve a muglik által felépített létnek. Mindenesetre nem reklámozta sosem kevert vérét. Az emberek manapság keserű előítélettel viseltetnek mindenki iránt, aki nem tudja igazolni a száz százalékos ’tisztaságát’. Baromság.

     Izabel könnyeden ellöki magát eddigi támaszától, a padtól, amikor Abbey Green, majd nem sokkal később Ginny Weasley is csatlakozik az egyre gyűlő társasághoz.
     - Szia, Abbey – köszönti kedélyesen a lányt, annak ellenére, hogy az egy másik ház tagja, valamint a konkurens kviddics csapatok egyikének feje. Ha más nem is, ez a hozzáállás bizonyítja semlegességét a bosszantó versengést illetően. Természetesen Audrey ez alól kivételt képez, vele ugyanis egészen szórakoztató a rivalizálás. Közben visszaballag a helyére, valahol a terem közepe felé, s frissen érkezett ház- és hálótársa felé is megereszt egy barátságos mosolyt.
     - Hahó, Ginny. Szerinted kell a profnak a lecke, amit még a helyettese adott fel, vagy felejtős a téma? – ez utóbbit szinte suttogva kérdi a lánytól, nehogy meghallja Mr Foley. Sosem lehet tudni. Beszéd közben megkapaszkodik a pad szélében, és előrébb hajol. Csak nem rántja magára az egész berendezést…

     Mellékesen átfutja a jegyzeteit, azt a nagy stóc összekapcsolt pergament, amire a jövőbeli terveit szedte pontokba, legalábbis ami a tantárgyat illeti. Csupán az első lap legtetején ékeskednek a férfi karcsú, hurkos betűi. Első óra: bemutatkozás, szabad program. A bemutatkozás teljesen magától értetődő. Először is meg kell ismernie azokat a gyerekeket, akikkel az év hátralevő részében foglalkozni fog. Majd kihagy egy kis helyet, hogy alattomban felírhassa a jegyzetek közé a diákok neveit. Azért mégsem tarthatja fejben az egész névsort, ki tudja, manapság hány fő tesz ki egy osztályt? A szabad program viszont… nos, igen, ezzel a két szóval a saját nyaka köré tekerte a kötelet.

     És elérkezett hát a pillanat, amit eddig gondolatban próbált egyre csak elodázni. Betért élete első diákja a termébe, ebbe a sötét, hideg, barátságtalan pincehelyiségbe. Különös belépővel szolgál a leányzó, oldottabb körülmények között talán egy sunyi félmosollyal gratulált volna neki a professzor, ám most csak rezzenéstelen figyelemmel kihúzza magát a székében, és biccent a kis bakfis felé.
     - Köszönöm a kérdését, egyre jobban érzem magam – hangzik a válasz kimért ridegséggel. Nem szükséges közvetlenkedni, ráér az majd akkor is, mikor már felmérte, hányadán állnak a dolgok a csoporttal. Természetesen meglepi a griffendéles érdeklődése, ám egyelőre nem tudja hova tenni azt; vajon egy ártatlan, sőt, jól nevelt leányzó figyelmessége, vagy egy szemtelen kis nebulóé, aki még a kezdetek előtt ki akarja puhatolózni az erőviszonyokat?

     Nincs sok ideje ezen gondolkozni, ugyanis hamarjában betoppan még néhány alak. A derengő félhomályban annyit azért ki tud venni, hogy sárga, kék, illetőleg ismét csak piros sávval szegett taláros lányok foglalnak helyet a padokban. Mindannyijuk rendes családból származhat, legalábbis a jó modorra megtanították őket. Illedelmesen köszönnek a tanáruknak, s a férfi mindannyiszor tartózkodó főhajtással felel rájuk.
     - Üdvözletem, hölgyeim.
     Bizonyára jó barátnők lehetnek, talán erre utal az a fesztelen légkör, amit egymás társaságában teremtettek gondtalan csevelyükkel. Nagyszerű, addig sem kell szórakoztatni őket. Hány évesek is lehetnek? Tizenöt-tizenhat? Nem is olyan rég még ő maga is azokban a padokban diskurált a barátaival, vagy véste bele az örök időknek áldozott aláírását a kemény fafelületekbe.

     Azonban nem mindegyik érkezőről lehet első benyomásra pozitívumokat levonni. Sebaj, majd levon valami egészen mást, például a pimasz kishölgy Házától pontszámokat. Ám most még elnéző lesz. Izabelnek különösen zord tekintettel felel, majd összekulcsolja az ujjait a tanári asztala felett.
     Üde változatosságként szolgál az első fiú, aki tiszteletét teszi az óráján. Különös, hogy ilyen szembetűnően kiegyenlítetlen az arány a két nem között az ötödévesek körében. Persze az is megeshet, hogy a meg nem jelent fiúcskák elbliccelni próbálják a bájitaltant, mondván, ez úgyis csak a bemutatkozásról szól majd. Milyen rosszul gondolják…
     Újfent nyílik az ajtó, s előbb egy hugrabugos, majd nem sokra rá egy griffendéles leányzó toppan be a tanterembe.
     - Jó napot maguknak is – biccent Abbey és Ginny felé is, majd lassan felemelkedik a székéből. Két kezével az asztalt támasztja, így kénytelen egy kissé előrehajolni. Némán végignéz az összegyűlteken, és végre megereszt egy bíztató mosolyfélét. Nem egy szívből jövő gesztus, de híven tükrözi elégedettségét. Akik nem szíveskedtek megjelenni az órán, azok csak magukra vessenek. Ő most belekezd a munkába, de bele ám.
     Halk köhintéssel kívánja felhívni magára a diákok heveny figyelmét.
     - Hölgyek, urak… először is hagy mutatkozzam be maguknak. Travis Foley professzor vagyok. A maguk érdekében csak remélni tudom, hogy a közös munkánk zökkenőmentes, illetve eredményes lesz. Ugyebár az idei az RBF év, tehát különös igyekezetet várok el mindenkitől, aki nem szeretne esetleg évet ismételni. Úgy hallottam, Piton professzor tanterve igazán szilárd és magas színvonalú volt. Kemény kéz, fegyelem és precizitás. Meg kell becsülniük a tanár úr munkáját, de kérem, ne essenek szét ezután sem – Foley professzor egy kis hatásszünetet tart, majd lassú léptekkel megindul a padok között. Mentében próbálja elkapni a diákok pillantását, már azokét, akik egyáltalán figyelnek a monológra. Bő talárja ujjából egyszer csak előbújik a pálcája vége, mellyel könnyedén suhant egyet, mire a falakon elhelyezett, kopottas karokban poshadó gyertyacsonkok rögtön megháromszorozódott fényükkel töltik be a pincetermet. Ugyan ettől nem lett barátságosabb a környezet, de jelentős változásokat eredményezett; így látszik csak igazán, milyen méretes a helyiség, milyen nagy a távolság a padlózat és a plafon között, s mennyi poros pókháló csipkézi a sarkokat. – Most már talán látni is fognak… nos, ezen a tanórán formabontók leszünk. Azt szeretném, ha bizonyítanák a tudásukat. Készítsenek valamit – váratlanul sarkon fordul, épp Amy asztala előtt, s nyomatékosan rákoppint pálcájával a falapra – Készítsenek bármit, antiszérumot, zsugorító főzetet, altató elixírt, bármit, ami eszükbe jut! Ha szükségük van hozzávalókra – pálcájával a sarokban álló ósdi tárlószekrény felé pöccint, mire az megadóan feltárja a benne rejlő kellékek széles skáláját –, csak szolgálják ki magukat. Találnak kalánfüvet, tatuepét, bezoárt, aszúfügét, lestyánt, aprító eszközöket, mérleget. Bár merem remélni, hogy az alapfelszerelést már mindenki beszerezte magának. Oh, erre most nem lesz szüksége, Miss Green – szólítja nevén a hugrabugos leányt, egészen szelíd hangon. Tekintete felületesen átsiklik az előkészített tankönyvön, melyről a tulajdonosa nevét is leolvasta. Még mindig lassú léptekkel rója a köröket a sorok között, s figyeli a maréknyi diákja reakcióit.

     - Kérem, mire várnak? Üstöket, pálcát elő, hamarjában. Sok sikert a munkához! – elsuhan még egyszer a tanári asztal előtt, majd Ginny Weasley mellett állapodik meg pár kérdés erejéig. – Csak serényen, Miss… – a griffendélesre pillant, várva egy névre, amelyet ezentúl a vörös hajjal keretezett archoz köthet – Megkérdezhetem, mivel készül meglepni a professzorát? – Mr Foley most, hogy szabad kezet adott a gyerekeknek, igyekszik kevésbé merev kapcsolatot kiépíteni velük, ezért is veszi elő az egy árnyalattal világosabb tekintetét, s hangja is mintha dallamosabban csengene ilyen közelről.

[Julia, Izzi óra előtt]

*Mivel Julia épp jó kedvében volt, így Abb lecsüccsent mellé. Igazából, azért kérdezte meg a lányt, hogy leülhet e, mert magából indult ki. Szóval leült, kipakolt és nézett ki a fejéből. Egy csattanás rántotta vissza egy pillanatig. Egészen addig, míg - Juliától szokatlan módon- a mellette ülő meg nem kérdezte, hogy mi van vele, miért van ki ennyire. Abb nagyon meglepődött. Hirtelen még válaszolni is elfelejtett Juliának.

- Hogy mi? Ja, hogy nyúzott… Izé.. Hát, most elég sok minden szakadt a nyakamba. Tudod CSK lettem, a válogatás… Edzés tervek… Házidogák, aggódás a közeledő RBF-ek miatt. És hát, van amiből nem vagyok a toppon. Sokat kell tanulnom, meg keveset sikerül aludni. – szusszant egyet a lány. – Meg, a bál is… Olyan jó lesz, jó lenne… De nem akarok egyedül menni… A láthatáron meg nincs senki, aki esetleg elkísérhetne. – vágott kissé savanyú arcot – Szóval nagy vonalakban ennyi.

- Ja, szia Izabel. – mosolygott vissza, már amennyire sikerült neki.

-   És veled mizu? Mit olvasol éppen? – kérdezte Juliától, mert úgy vette észre, a lány közlékenyebb, mint általában. Érdeklődve figyelte a válszt, s közben persze azt sasolta, hogy professzoruk, mikor kezdi el az órát. S mikor jön el az az idő, hogy nem cseveghetnek nyugodtan.

[Elkezdődött az óra]
Nem sok idő telt el, s tanáruk bele is fogott. Elég ridegnek és távolságtartónak tűnt. Majdnem mint, hőn szeretett Piton proffjuk. Abb, azért titkon remélte, mégse a kígyófejűek házvezetőjének alteregója a jelenlegi tanerő.
Bemutatkozott, majd egy meglepő dolog következett. Valamilyen bájitalt kell készíteniük. Bármelyiket, ami nekik szimpatikus.
Tanárúr meg is tett minden előkészületet, ami kell, majd munkára sarkallta őket. Abbire rászólt, hogy nem lesz szüksége az általa kikészített dolgokra, csak az üstjére, pálcájára és a józan eszére.
Tanáruk első körben Ginny mellé lépett, s tőle tudakolta, hogy mit is szándékozik készíteni.
Abb bambuló tekintettel figyelte a lányt, miközben azon törte a fejét, vajon Ő mit is csináljon.

[ Az órán, Foley Frofesszor Úr ]

Kis híján lefordulok a székről, amikor halványan elmosolyodik. MOSOLYOG??? Heh? Mi van?
Egészen másra számítottam. Valami olyan Piton félére, suhogó talár, pergő szöveg, arról hogy gyorsan mit lehet, és mit nem, esetleg keresztkérdések, na de mosolygást, azt nem vártam. Még a végén szeretni fogom az óráit? Hm, hm, tényleg változnak az idők…

Érdeklődve hallgattam a tanár urat, amint szigorúan, mégis teljesen normális, szinte már szokatlanul barátságos, vagy ahhoz hasonló hangnemben vázolta, hogy kicsoda, micsoda, és mit vár el. Ez teljesen korrekt eddig. Azonban, ahogy felállt, kissé hátrébb csúsztam a széken. Lassú léptei valahogy nem sok jóérzést keltettek bennem, bár lehet, megint túlreagálom a dolgokat. Azért nekem sincs ám mindig akkora szám, mint egy ólajtó.
Kételkedve, szemöldököm enyhén a magasba emelem, amikor előveszi a pálcáját, és megigézi a gyertyákat, hogy nagyobb fényük legyen. Helyes, így már nem annyira szörnyű.

Formabontás, heh? Mire megy ki a bácsi? Jó, az odáig még nekem is világos, hogy fel akarja mérni, ki mivel tud előrukkolni, de mért? Ha könnyű főzetet készítek, gyenge vagyok, ha nehezet, akkor meg ügyes? Lázasan kutattam agyamban, hogy vajon mit is csináljak. Már nyúltam volna segítségért a könyvemhez, amikor a Professzor elrakatja Abbeyvel sajátját
Lassan körvonalazódik, hogy akkor csak egyetlen választásom maradt. Igaz, hogy régi, és jól bevált, de legalább ezt nem szúrhatom el, az biztos. - Igen, ez lesz az. – mormolom félhangosan. Néha nem veszem észre, hogy gondolkozás közben belassulok, és félhangosan mormogok.

A hideg futkározik a hátamon, amikor a tanerő megáll mellettem, és megszólít. Mért pont én? Aláírom, hogy sokkal jobb, mint Piton, de kérem, én nem szeretek „szerepelni”. Megáll a kezem egy pillanatra, ahogy épp a szkarabeuszokat, és a többi hozzávalót (tatuepét, gyömbérgyökeret) igyekszem beszerezni, kiakolni az asztalra, majd előkészíteni. Nem egy nehéz főzet, de nem kéne elszúrni, így elsőre.
- Ginny Weasley, Professzor Úr. – válaszolok kellő tisztelettel, bár kissé remegő hangon, ami ékesen kifejezi mennyire meglepett, hogy megszólított. Vajon mindenkihez odamegy majd nevet, vagy bármi mást megtudakolni? A tanár újbóli kérdésére, már enyhe pírral arcomon válaszolok. – Nos, hát arra gondoltam, hogy ööö… - na gyerünk Ginny - Elmeélesítő főzetet készítek. – pillantok fel a professzorra, amolyan, *ne kössönbelelegyenszíves* nézéssel, megtoldva immár látványosan vöröslő fejjel, magamban fohászkodva, hogy tartva az eddigi normát, ne harapja le a fejem...

{ Bájitaltan óra }

Davis a leheveredést követően lassan kigombolta a szürkében pompázó mellényének gombjait, felfedvén egészében az alatta húzódó éjfekete inget…igen, eltért a ház által alkotott, és előírt szabályoktól, de az esetében talán érthető volt a gyász okán. Alapjáraton sem vett volna fel fehér förmedvényt, mégis, mintegy kötelesség hordta a varjúszínt. Akinek nem tetszett, és szóvá merte tenni, annak szembesülnie kellett az emiatt fellobbanó, fájdalommal itatott haraggal. Karjait maga előtt a mellkasán fonta keresztbe, tekintetét pedig a mappára vetette, elidőzve annak díszítésein…merengett, és nem igazán érdekelték az érkezők…amennyiben arra alkalmas ember lépett a terembe, és látókörébe esett, úgy természetesen biccentett felé…de nem erőltette meg magát túlzottan, nehogy minden lében kanál kép alakuljon ki róla…mert az már nem ő lett volna.

A terem hátsó régióiban leledző hölgyemények pletykálkodását, és tipikus sivító hangját aztán a tanár törte meg torkának megköszörülésével, vagy inkább valamiféle elhaló krákogással. Szerencsére, éppen itt volt már az ideje ennek is…fület sértő volt a locsogás hangszíne, a tartalomról pedig már szót sem lehet ejteni. Tartalmatlan és üres…Davis nem emelte meg leszegett fejét a hangokra, csupán lélektükreit vetette Foley úr asztalának irányába, melytől még ridegebben, még morózusabban festett…igazi Mardekáros tekintet…régen villant már efféle a kékellő íriszekből. A fiúnak sikerült leszűrnie, hogy az óra kezdete nem úgy indult, ahogyan az Piton profeszzortól megszokott volt annakidején…sokkal…engedékenyebb felvezetés látott napvilágot. Noha jómaga megvetette házának vezetőjét - érthető okokból -, ezt a bemutatkozást erélyesnek találta. Valahogyan érezhető volt az okító hanglejtéséből, hogy amennyiben szükséges, úgy nem lesz rest nevelő szándékkal regulázni a nebulókat. Egy jó pont…viszont a tartalom hagyott némi kivetnivalót maga után. Felesleges, elcsépelt szavak, olyanok, amelyet mindenki jól tudott…RBF…akit érdekel, úgy is tanulni fog, akit pedig nem, annak nem fog a szívére hatni a komoly pohár sem. Bármilyen fellengzős, és igaz is. Ennek fényében Davis a tanár mondandójának ezen részét apró fintorral hallgatta végig…Hatásszünet…Foley megindul a padok között, mintegy jelezvén, a hátsó alakulatok sem lazsálhatnak majd…minő pech számukra. Minthogy DaPe nem volt egy kacsalábon forgó kastély, és meglehetősen kényelmes pozitúrát vett fel, így nem erőltette a szemmel kísérést….csupán hallgatta a tanárt.

Aztán, mintegy váratlanul, a terem falára erősített gyertyatartókban leledző, formált viaszok fényre kaptak…Perry összehúzza a szemeit…a hirtelen fényváltás azért kellemetlenül hatott a számára, noha közel sem volt olyan erőteljes a fényár, mintha napfény töltené meg a termet. Újabb élelmes, és egyértelmű megjegyzés hagyta el a professzor ajkait…eleddig nem sok újdonsággal szolgált a tisztelt tanár úr…de majd idővel biztosan belelendül, elvégre bizonyosan van affinitása, ha az iskola vezetősége alkalmasnak találta a feladatra. Tény, olykor lőttek már bakot is…de itt talán nincs róla szó. Az idő majd mindent megválaszol, hiszen egy egész félév áll még az évfolyam előtt. A merengését az órai anyag felvázolása törte meg...Perry megemelte a jobb szemöldökét, mert nem hitt a fülének.
~ Bármit? Eredeti ötlet! Így legalább nem gyermekitalokkal kell foglalatoskodni! ~
Alig merült el ismét gondolataiban, amikor a terem sarkában lévő szekrény ajtaja széttárulva fedte fel az órához kellő eszközöket.

A tanár ezt követően a Vörös Griffes mellett állapodott meg…ki más mellett…az üdvöske barátjának testvére. Perry lemondón rázta meg fejét…Nem törődve a tanár és az általa választott diák közötti csevellyel egyenesedett fel, és indult meg a kellékes szekrény irányába. Ott üröm, aszfodélosz, sopophorus bab és macskagyökér után kutatva szemlélgette a fiolákat, valamint az azokon látható írásokat. Minthogy ebből a tárgyból mindig is jeleskedett, hamar megtalálta a hozzávalókat a kívánt főzet elkészítéséhez…bizony, ő az Élő Halál Esszenciáját készült a mai órán elkészíteni. Komoly bájital, mély altató hatással megáldva…Asztalához érve lehelyezte a belevalókat, majd ismét a mappát nyitva nyúlt bele abba…Megbűvölt darab révén nem volt túlontúl meglepő, hogy egy üstöt húzott elő abból…ráhelyezve azt a tartóra húzta elő pálcáját a rejtekéből, majd gyújtott tüzet alatta. Emlékezetből kezdett készülődni, nem nyitotta ki a könyvet, és nem vette elő jegyzeteit sem…

Anette és Audrey szinte letámadják a lányt a legújabb Walpurgis Lányai koncert hírével, amitől már közel a fél iskola zeng. Amy a várakozással ellentétben nem mozdul el a két leányzó mellől, türelmesen hallgatja szóáradatukat. Hát igen, ő is örült a koncertnek, nem is kicsit. Végre szórakozhat majd egy kicsit. Halovány félmosolyt villant a folyamatosan csacsogó párosra, és már sejti, hogy óra végéig – de legalább az elkezdéséig – ez az együttes lesz a téma, valamint a különféle koncertek, ahol a lányok jelen voltak. Joy érdekesnek találja Anette beszámolóját, és egyre szélesedő vigyorral hallgatja a soron következő koncert részleteit. Reggel ugyanis nem tudta elolvasni az újságban, mivel baglya, Kyra egy hanyagul laza mozdulattal a töklébe továbbította az újságot. Mire Amy kihalászta a folyadékból, a betűk olvashatatlanná áztak szét, ám diáktársaitól így is megtudta: Walpurgis Lányai koncert közelg.
Közben beúszik néhány kép, adat az emlékezetébe a kviddicsmeccsekről, Audreyról. A hölgyemény piszokul tud küzdeni, ha akar, és körülbelül ugyanilyen lelkesen rajongja az imént említett zenekar számait. Továbbá: sülve-főve együtt van Anette-tel, lévén, hogy mindketten egyazon dolgokért bolondulnak.
Lassanként, Anette-hez hasonlóan az ő szemébe is kiül az idült-elragadtatott tekintet. Most Aud kezd el fecserészni, és persze mindkettőjüket az érdekli, Amy ott lesz-e a koncerten. Aud kipukkaszt egy ártalmatlan buborékot, mire a lány magában ígyként sóhajt fel: bubikínzó, kifelé viszont csak vigyorát mutatja, melyet az iménti hülyécske gondolat váltott ki belőle.
- Naná, hogy ott leszek! Ezt nem lehet kihagyni.
Joy eddig csak három fellépésükre ment el, de mindhárom feledhetetlen élmény volt számára, a korosztályához hasonlóan ő is imádja az együttest. A lányok mellett a Szombati Boszorkány fölé hajol, hogy valamit kiböngészhessen a cikkből, ne hallomásból kelljen megtudnia mindent.
Mikor Davis Perry belép a terembe, Amy hangosan köszön neki, és egy kedves mosolyt küld felé. Még élénken él az emlékezetében az a tanév eleji jelenet a nyugati szárny udvarán, Jeannel, Mike-kal és Davisszel.
- Halihó, DaPe! Hogy vagy?
Nem törődik társai esetleges megvető tekintetével, ő tudja, hogy DaPe rendes krapek, aki a légynek sem ártana. Attól sem zavartatja magát, hogy a srác egy kurta biccentés után a padok hátsóbb régiói felé vonul el. A lánynak ekkor tűnik fel a fiúk szinte teljes hiánya, hiszen a tanárt leszámítva Davis az egyetlen hímnemű egyén közel s távol. Kihaltak volna az ötödikes fiúk? Áh, az nem lehet, talán később jönnek. Ez a rossz a kamaszkorú klapecokban, mind imád elkésni, mert ezt vagányságnak, a lázadás sajátos jelének vélik. A lököttek. Gyorsan visszatereli gondolatait az eredeti mederbe, az újságra koncentrál.
- Elkérhetem egy percre? – kérdezi udvariasan Audreytól. – Szeretnék benne megnézni pár dolgot. Tudod, az én újságom eláztatta reggel a baglyom. Biztosan bosszúból, mert kevés az egér a nagyteremben a diákok reggelijében, így még vadászni is neki kell önerőből a fárasztó újságkihordás után. Hiába ajánlottam fel neki egy köteg kaját, sértetten elhussant, bizonyára a bagolyház felé. Alapból sértődékeny típus a kisasszony, de eddig közel sem volt ennyire pukkadékony.
Könnyedén felnevet, már cseppet sem izgatja, mi lesz az órán, a Walpurgis Lányai koncertje plusz a csajokkal való csevegés sokkal érdekesebb témának ígérkezik. Ginny felé fordulva, széles mosollyal válaszol a lány kérdésére:
- Persze hogy leülhetsz, itt a helyed mellettem! Nyugodtan fészkelődj el, csak engem ne próbálj majd a főzetedbe aprítani órán.
Nem azért figyelmezteti a lányt, mert butának, ügyetlennek, netán feledékenynek tartaná, csak szimplán piszkálódik egy kicsit, nála ez a szurka-piszka teljesen megszokott jelenség. Félmosollyal az arcán figyeli barátnője helyezkedését – ha nem Ginnyt futamította meg Amy válasza.
Viszont a tanár is beszélni kezd. Röpke negyedórás monológja alatt hirtelen rákoppint Amy asztalára, mire a lány enyhén pimasz kérdő tekintettel néz fel. Máris az órán elkészítendő főzeten jár az esze, különféle ötleteket sorakoztat fel agyában. Végül egy egyszerű zsugorító bájitalt választ, mivel azt fejből is tudja. Egyesek számára talán ez túl könnyű feladatnak tűnhet, Joyt azonban ez cseppet sem zavarja, ő már annak is örül, ha V-t kap ebből a tárgyból, az pedig nem lett megszabva, hogy mennyire legyen bonyolult a főzet.
Szótlanul kezdi előpakolni feneketlennek tűnő táskájából a hozzávalók sorát – már nyáron feltöltötte készleteit –, mindezek mellé egy rézmérleg kerül a padra. Kissé idegesen rágogatja ajkait, míg az alkotókat aprítja-darabolja, ám ez nála nem új keletű, szinte mindig így jelentkezett az idegessége. Üstje alatt néhány pálcamozdulattal, elmormolt varázsigével kelti életre a tüzet, hogy amint elkészül a vagdosással, rögvest dolgozhasson is tovább.

*Izzy kekeckedését elengedi füle mellett. Túlságosan izgatott az új bájitaltan tanár miatt ahhoz, hogy most efféle dolgokon idegesítse magát. Mellesleg pontosan tisztában van vele, hogy a gurkó-támadás jogos volt, elmeállapotával pedig abszolúte semmi gond nincsen, sőt a lehető legjobb formában van. Így inkább visszatér a koncert témára*
- Akkor már mehetnénk együtt, mit szóltok? *fordul vissza ismét Amy és Anette felé*
- Ja persze, nyugodtan vedd csak el. *nyújtja Amy felé a ronggyá olvasott Szombati Boszorkányt, majd nevetve hallgatja végig a griffis lány esetét a töklébe áztatott újságról. Időközben két új diák érkezett a terembe, ismét két lány*
- Szia Ginny. *köszönti a közelükbe érkező griffendélest, majd egy hangos rikkantással átkiált a középső padsorba érkező Abbey felé is.
Épp egy megjegyzést akar elejteni az új tanárról, mikor az illető köhintésére lesz figyelmes. Pár pillanat és Mr. Foley mély hangja tölti be az egész rideg helyiséget. Még hogy rideg? A következő pillanatban a tanár egy pálcasuhintására a gyertyák fokozott fénnyel töltik be az egész pincét. Éles látása ellenére, amit még szürkületben is kiválóan tud használni, talán ez az első alkalom, hogy Audrey a terem minden egyes pontját tisztán látja. Nem túl szívderítő látvány, az igaz.. A sok leégett gyertycsonk, pókhálókkal beszőtt sarkok, aszott varázslatos lények a szekrényekbe dugva, vaskos üvegű, öreg lombikokban úszkálva.. De Audrey szívét valahogy mégis melengeti e kép, legalábbis a hirtelen jött világosság.
Mr. Foley Amy asztalánál áll meg, és pálcájával az asztalra koppint. De Audrey erre már a legkevésbé sem figyel, sokkal inkább az fogta meg, amit a tanár mondott. Aki ismeri a lányt, az tudja, hogy akárhol üljön is, tökéletes koncentrálóképességének hála, tud figyelni és padtársával csevegni egyszerre, anélkül, hogy lemaradna az órai anyaggal. Hátsó padban üldögélés ide vagy oda, a tanár szavaira most is egész lényében megfeszül. Bármit. Visszhangzik a szó a lány fejében. Szemei vadul csillannak fel a hirtelen jött izgalomtól, amit annyira nem szokott meg az általában unalmas mederben folydogáló, sablonos bájitaltan órákon. Fejében máris cikáznak a gondolatok, jobbnál jobb ötletek jutnak eszébe, de alig egy pillanat múlva már meg is világosodnak a gondolkozástól kissé elmélyült vonásai. Olyan gyorsan pattan fel a helyéről, hogy szinte nem is látni, és már ott is van a hozzávalókat tartalmazó szekrény előtt.*
~ Cickafark még maradt a készletemben.. Sisakvirág is.. Viszont boszorkányfüvet, lestyánt és aszfodélosz-gyökeret innen kell beszereznem. Sőt, egy maréknyi őrölt pettyes iecusnarcissus is jól jönne..~ *villámként kapkodja kezébe az apró üvegcséket, majd tovább szemezik a még polcokon maradt anyagokkal. Sanda pillantással tekint háta mögé, mikor megcsapja fülét Mr. Foley hangja, ahogy Abbey-t a könyv elrakására buzdítja. Padjára gondol, ahol neki is ott virít bájitaltan könyve, közvetlenül jegyzetei és egy új, roxmortsi kviddicsbolt nyitását hirdető szórólap alatt, de nem is lényeges. A bájitalnak, amit kiszemelt, már úgyis kívülről fújja a receptjét. Kézbe nyalábolja a számára hasznos fiolákat, és a helyére siet velük, hogy kimérje belőlük a neki kellő mennyiséget. Eközben a tanár úr Ginny asztalánál állapodik meg. Miközben Foley a vörös leányzóval társalog Audrey egy pálcapöccintéssel begyújt üstje alá, és nekiáll az általa kiszemelt Eufória Elixír elkészítéséhez.*

     Foley professzor reakciója pontosan olyan, mint amire számított. Nyilván, hisz egyik tanár sem szereti, ha a bolondját járatják vele, s pont az osztálya előtt, épp ezért az a fagyos tekintet, amivel megfeddi Izát, tökéletes képet fest róla. Tehát a férfi tisztában van vele, hogy kijár neki az alapvető tisztelet, s valószínűleg ezt meg is követeli majd, ám azt is tudja, hogy az első kóstolgatások rendkívül fontosak. Hagyja magát felmérni, bepillantást enged a személyiségébe, ha nem is meleg és szívélyes bíztatással. Jobb lesz azért, ha a lány itt és most meghúzza a határt, és csak akkor próbálkozik ismét, mikor a szemtelen arca már a tömegbe vegyült.
     Szívesen megvitatná a többiekkel, vajon ők mit gondolnak Piton utódjáról, de erre már nincs alkalma. Foley felemelkedik ültéből, s egy alig hallható köhintéssel csendre inti az egybegyűlteket. Nagyon hatásos, biztos izgult, mielőtt ezzel a jelképes belépéssel vetett véget a szünet békességének. Lazán megtámasztja magát az asztalánál, és belekezd az ötödikes diákokat okítók szokványos – és a végletekig lerágott – szövegébe. A társaság nagyja minden bizonnyal immúnis már erre a fenyegető-figyelmeztető monológra, amit szinte kivétel nélkül minden órájuk előtt végig kell hallgatniuk. Hát hogyne tudnák pont ők, hogy az RBF év milyen kemény, több mint fél éve csak ezzel riogatják őket, az alapos tanulást szorgalmazva. Fölösleges szájtépés a bevezető, de e felett szemet kell hunyni.
     Aztán a tanár elindul a padok között, ezzel magára vonva egyikük másikuk követő tekintetét, s nem kis meglepetést okoz, mikor hirtelen előrántja szinte a semmiből a pálcáját. Egy laza mozdulatába kerül, s a termet sosem látott fényesség önti el. Eddig a félhomályban az is titok volt, hogy a falak mentén gyertyákkal telerakott párkány fut körbe, tehát a lehetőség mindig megvolt a fényviszonyok javítására. Nyilván Piton fixa ideája volt, hogy minél depresszívebb környezetben suhogtatja denevérszárnyszerű talárját, annál nagyobb ellenszenvet vívhat ki a diákjaiból.
     Ha nem tudná, hogy az iskola mélyén, a pincében üldögél (persze miután alapos takarításnak vetnék alá a helyiséget), akár bálteremnek is beillenék a belmagasság és a sejtelmes visszhangot keltő falak miatt. Talán legtöbbjük viszonya a tantárgyhoz megváltozik Foley uralma alatt.
     Az mindenesetre korszakalkotó újdonság, hogy a prof elengedi a kezüket, és az órát gyakorlatilag nekik ajándékozza. Tehát kotyvaszthatnak bármit, ami csak kedvükre van, vagy el tudnak készíteni, a lényeg az önálló munka. Elég világos utalást kaptak arra, hogy ha egy mód van rá, ne használjanak segítséget, így a tankönyvek, jegyzetek, receptgyűjtemények kelletlenül visszavándorolnak a táskákba. Azonban a tárlószekrény – a tiltott gyümölcs, melyet Piton eddig foggal körömmel védett, mint saját tulajdonát, most hívogatóan feltárulkozik előttük.

     Izzy sosem volt oda a Bájitaltanért, de most csillogó szemmel rohamozza meg a szekrényt, és a hirtelen támadt bőségzavarában maga sem tudja, melyik hozzávalót szeresse jobban. Persze előbb nem ártana kitalálnia, mivel is kedveskedjen a tanár úrnak. Nagy sikert aratna, ha valami bonyolult főzettel rukkolna elő, mondjuk élből az Élet Elixírjével, vagy egy bödön Farkasölőfőzettel, ám a tanulmányi szintjét tekintve megelégszik egy egyszerű Lohasztólével is. Lelkesen kikeresi a kellő hozzávalókat – az acsalaput, a fehér üröm kivonatot, a szárított börükgémorrot, meg ami kútfőből beugrik neki –, és visszatérve a padjához, előkészíti az üstöt, ezüstpengéket, mérleget, hígító oldatot, ami csak szükséges. A számtalan lehetőség közül erre a szerény mixtúrára esett a választása, hiszen annyiszor szorult a jótékony hatására, hogy ezt biztos kézzel elkészíti, s nyugodt lelkiismerettel nyújtja majd át a professzornak.

[Folyosók – Bájitaltan tanterem előtt – bent – késve…]

Lévén, hogy elkezdődtek az órák, az ódon kastély épülete ismét elhallgatott. Angelle ráérős, nyugodt léptekkel halad az elnéptelenedett folyosók kusza rendszerében. Újabb futó pillantás az órarendre, talán csak hogy valóban megbizonyosodjon róla, jó irányba halad. ~Bájitaltan~
Visszacsúsztatja a pergament a jegyzetek közé, miközben már egy másik papír sorain futnak a higanyszínű szemek.
A javasasszony sietős, dőlt betűi leginkább macskakaparásra hajaznak, de az, akit igazán érdekel a szöveg tartalma azért kisilabizálhatja, hogy egy igazolás pihen a lány kezében. Fáradt, lusta pillantás, már most unja ezt az egészet. Talárjának zsebébe gyűri a pergament, miközben a félhomálytól terhes folyosón halad, már-már elérve a Bájitaltan tantermet.
Vajon mit fog szólni az új tanerő, Travis Foley, hogy egy diákja késett az első órájáról? Elég nagy arcul csapás lehet ez neki, akár szenvtelenségnek is felfoghatja vagy éppen illetlenségnek, amiért büntetés jár. Újabb lusta pillantás… akár vállat is ránthatna.

Megáll az ajtó előtt, lehunyja szemét. Nem, nem rákészül a belépésre és az azt követő esetleges akár csattanó szigorra, mindinkább nem akar az új tanerő „szavába vágni” belépőjével. Van olyan jól hallható Mr. Foley, hogy minden szavát tisztán értse még így, a masszív ajtó mögül is. Udvariasság? Jólneveltség? Talán… talán csak nem akarja felhívni magára a figyelmet. 
Tisztában van vele, hogy mennyit késett, ez gyakran megesik nála, az effajta pontosság valahogy mindig túl nagy feladatnak bizonyul számára, s bár nem mondja, önhibáján kívül esik ez is. Gyenge fizikuma többször kényszeríti a Gyengélkedőre, mint az normális lenne.
Igazából nem fogja megmagyarázni, miért késett. Tapasztalatai szerint, Pitont sosem érdekelték az ilyesfajta „kifogások”, ami valljuk be, valóban az. S bár nem Angelle az, aki messzemenő következtetéseket szokott levonni, némiképp feleslegesen lefutott körnek tartja a magyarázkodást.

Így hát, mikor a „bemutatkozó” szavak lecsengnek, három koppantást intéz az ajtóra, ezt követően pedig kitárja azt.
Megemelt fejjel lép be a Bájitaltan tanterembe. Tekintetét nem hordozza végig évfolyamtársain, esetleg háztársain, pillantása a tanár alakjára siklik. ~Szóval ő Piton professzor utóda… ~ Tanár ide, tanár oda, mégis csak új, ez pedig minden tanuló fantáziáját megmozgatja. Az övét is, számtalan kérdést szülve; milyen a tanítási módszere, miféle ember… és a többi.
Talárjának zsebében ott lapul az összegyűrt pergamen-darab, amit a Madam nyomott a kezébe, igazolásként. Nem, nem fogja elővenni…
Elnyújtott biccentés, mely akár mintegy szelídebb meghajlás is lehet, hattyúszín tincsei előrefolynak vállain.
- Foley professzor… - hangja halk, jóindulattal is csak suttogás.
Na igen, egy újabb „probléma”, ami rossz egészségi állapotának árulkodó bizonyítéka.
Mindegy is. Kíváncsi rá, vajon miféle reakciót vált ki betoppanása. Egy flegma odavetést; 10 pont a Mardekártól. Vagy esetleg dörgedelmes, szigorú szavakat. Esetleg mézes-mázos túljátszott „udvariasságot”, mely „burkoltan” vágja arcába tettét és annak következményeit… meglátjuk.
Mindenesetre becsukja maga mögött az ajtót és vár, míg engedélyt nem kap helyet foglalni. Mert hát, az illem és a jólneveltség bármit mutat is az első benyomás, azért egy Aureole velejárója.

~bájitaltan előtt~

Siettem a tanterembe, nehogy lekéssem az órát és már rögtön az első alkalommal rossz benyomást tegyek az új tanárra. Szerencsémre Travis Foley professzor még nem kezdte el az órát. Megkerestem Amyt, majd a mellette ülő Ginny másik oldalán becsúsztam a padba.
Még mielőtt leültem volna, köszöntem a professzornak:
- Jó napot kívánok professzor úr! – majd a többiek felé fordulva őket is üdvözöltem. – Sziasztok!

~bájitaltanon~

Meglepődtem, amikor azt a feladatot kaptuk órán, hogy egy általunk választott bájitalt készítsünk el az óra végéig. Piton professzornál soha nem voltak ilyen „laza” órák. Ott mindig a tanterv szerint haladtunk, még az utolsó órán is tanultunk. Ez már rögtön egy jó pont Foley professzor számára. Mikor elkezdhetett mindenki gondolkodni, hogy milyen bájitalt fog készíteni, a prof is elindult körbe. Legelőször Ginnynél állt meg.
Én közben azon gondolkoztam, hogy milyen főzetet készítsek. *Valami olyat kellene, ami nem túl könnyű, de nem is túl bonyolult.* Hirtelen semmi nem jutott eszembe. Azt is kétségesnek találtam, hogy egyáltalán tanultunk ilyen bájitalt. Végül úgy döntöttem, hogy szeretet-szirupot fogok készíteni.
Miután ezt sikerült eldöntenem hozzáfogtam a hozzávalók előkészítéséhez, feldarabolásához illetve magam elé vettem az üstömet, ugyanis e nélkül egy kicsit nehéz lenne elkészíteni a bájitalt.

A lány köszön Nicole-nak is, aki Ginny másik oldalára telepszik le. Amy most inkább eltekint a zajosabb, egymás nyakába ugrálós üdvözléstől, mivel a tanár is a teremben van, és Ginnyt sem akarja fellökni.
Az utolsó pillanatban Amy úgy dönt, hogy egy frászt fog ő zsugorító főzetet készíteni, mert bár az energiafőzet elkészítése nehezebb, egy szintet jelez a tanár felé, hogy hol is tart a drága gyermek bájitaltanból. Az energiafőzethez rendezi át készletei sorrendjét az asztalon, miközben odatátog Audrey felé:
- Óra után visszakapod az újságot.
Azért csak tátog, mert Piton prof egyáltalán nem tűrte a beszélgetést órán, és Amy nem tudja, meddig mehet elaz új tanárnál, viszont ilyen hülyeség miatt nem akar pontot levonatni a Griffendéltől.
Ezután munkájába temetkezik, lázasan aprít, és kever ajakrágogatás közben. A macskagyökeret apró kockákra vágja, tatuepét önt az üstbe, közben időnként a plafonra pillantva némán átkozza magát, mikor nem ugrik be neki a recept következő sora. Ilyenkor idegesen nyúlna tankönyvéért, ám mire táskájához ér a keze, eszébe jut a soron lévő teendő. Ez talán azért lehet, mert a Joy-lánynak soha nem volt erőssége a bájitalfőzes, mivel szíve minden hidegével gyűlölte Piton professzort, így hiába készült rendesen minden órára, csak nagyon ritkán kapott jobb jegyet az Elfogadhatónál, keményen meg kellett küzdenie a V-ért.
Azért időről-időre felnéz, hogy lássa, hogyan haladnak a többiek, majd gyorsan az órájára villan a tekintete. A további teendőket felidézve kiszámolja, hogy mire kész lesz, alig tíz perc marad majd a bájitaltanból, ami tökéletes, hiszen még rendet is kell raknia a padján. Egy szemvillanással nyugtázza, hogy főzetének füstje a recept által előírt színű. Egy elmormolt varázsigével kissé felerősíti a tüzet a fortyogó üst alatt, azután kényelmes tempóban aprítja tovább a következő hozzávalót.

[ Bájitaltan óta – Abb ]

Apró hang, ahogy a könyv immáron csukott állapotban a fekete szőttes felé vándorol. Abbey összerezzen, Julia pedig arcátlanul elmosolyodik. Szándéka nem bántó, csupán meglepte, hogy háztársa megijedt. Tudja, hogy amaz nem fogja komolyan venni, ez nála amolyan megszokás számba menő cselekedet. Na igen, ennyit a sárga szegélyes talárról.
Pillanatnyi mélázásából a lány fáradt hangja ragadta ki. Kviddics, RBF, bál. A bál szóra elfintorodik. Mindig is gyűlölte az ilyen ünnepségeket, ezzel sem tesz kivételt. Párja nincs, nem is akar, ha valami csoda folytán mégis elmenne, azt csak, és kizárólag egyedül tenné.
Türelmesen megvárja, amíg Izának is köszön, csak aztán szólal meg.

- Anyám írta. Ha érdekel, szívesen kölcsönadom, ezzel úgyis mindjárt végzek. Vagy fent válogathatsz, ha nem félsz a krimi-horror keveréktől – mutatja fel a kötetet, melyről tisztán látszik, hogy alig pár oldal van vissza belőle. Visszacsúsztatván a táska mélyére, tekintetét a felszólalóra szegezi.
Ez teljesen más, mint Piton. Állapítja meg magában, miközben elővarázsolja üstjét, és venné elő a bájitaltan könyvet, mire a Professzor elrakatja Abbeyvel. Elhúzza a száját, gyors mozdulattal eltűri a szemébe lógó tincseit, aztán lemászik a székről, és határozott léptekkel indul meg a készletek felé, magában végigpörgetve az összes olyan bájitalt, amit fejből is el tud készíteni. Haladás közben lopva végigméri a többieket, a hozzávalókból kisakkozva, ki, mit is készíthet. Újabb fintor, ezúttal Perry felé „ellőtted a kedvencem” jelentéssel. A szekrényhez lépve lehajolt, és figyelmesen olvasni kezdte az üvegcséken szereplő feliratokat. Gyömbér, tatuepe, holdkő…

Hát jó... Lekapta a holdköves üvegcsét… Hunyorszirup kell még, és kész a Béke Elixírje. Jobb most nem jutott az eszébe. A tanár meg, gondolhat, amit akar. Nem mondta, hogy ezt, vagy azt nem lehetne elkészíteni. Ennél fogva pedig Ő ezt választotta. Állítólag feloldja az aggodalmakat, és az izgalmakat. Még akár jól is jöhet, aztán majd elválik. Unott arccal készítette elő az Elixírhez szükséges anyagokat. A Professzor tanítási módszereit egyelőre nem kommentálta. Érthető, hogy az első alkalommal levizsgáztatja a társaságot, ki mire képes, ugyan nagyon nem erőlteti meg magát, bár nem is egyszerű főzet.
Ginny Weasley elmeélesítő bájitalára halvány mosollyal reagált. Foley Professzor vajon mindenkihez odamegy?   

     Elégedetten kihúzza magát járkálás közben, látva, micsoda reakciót váltott ki a gyerekekből a feladata. Főleg meghökkent arcok sejlenek fel a gyertyafényben, ami arra enged következtetni, hogy Piton előzőleg nem hagyta érvényesülni a kreativitásukat. Azt azonban el kell ismerni, hogy Foley nem minden hátsó szándék nélkül kért önállóságot a diákoktól. Így könnyedén fel tudja mérni, ki milyen szinten áll a Bájitaltanban, hiszen nagyon sokat elárul az egyénekről a választásuk. Vannak, akik a névtelenségük örömére tiszta lappal kezdenek, s talán a tanuláshoz is egészen másképp állnak majd. Vannak olyanok is, akik inkább választják a kevésbé magasröptű, de annál biztosabb utat, és nem próbálkoznak túlságosan bonyolult főzetekkel. Akik pedig bíznak a tudásukban, és hajlandók egy nehezebb szintre lépni, azok már buzgón be is gyújtottak az üstjük alá, és hozzáláttak a kotyvasztáshoz.

     A vörös leányzót, aki Ginny Weasley néven mutatkozik be, láthatóan zavarja a professzor jelenléte. Az ég adja, hogy el ne rontson valamit a kérdezősködéstől. Foley elsősorban a képességeikre kíváncsi, így meglehetősen kellemetlen helyzet lenne, ha pont miatta teljesítenék alul magukat. Könnyen olvasva a lámpaláz jeleiből, inkább továbbhalad, s fejet hajt a lány kimondatlan kérése előtt. Elmeélesítő főzet. Hasznos ital, ám az arcáról lehetetlenség lenne kitalálni, hogy vajon elégedett-e a választással, vagy sem. Biztatást egyelőre nem ad, és ha fölöslegesen dicsérgetné a tanulókat, azzal csak elbíznák magukat.

     Folytatja hát a járkálást. A cipője talpa olyan hangtalanul éri a padlót, hogy szinte csak a talárja keltette légmozgást érezhetik a neki háttal állók, s ő itt-ott belepillant a rotyogó üstökbe. Egyelőre nem fűz kommentárt a látottakhoz, minden padnál biccent egy jelzésértékűt, hogy folytassák csak a munkát, most ne foglalkozzanak mással.
     Davis Perry asztalához érve megáll, s pásztázó tekintettel kutatja fel az összes szükséges hozzávalót, ami a fiú bájitalához kell. Az előző körszemle alkalmával már megállapította, hogy mik lehetnek Perry szándékai, most viszont már biztos abban, hogy az Élő Halál Esszenciájához készült fel. Nehéz és bonyolult elegy, a biztos tudás elengedhetetlen a megalkotásához.
     - Látom, ön nem hátrál meg a kihívásoktól. Vajon mi okból választotta ezt a magas szintű bájitalt? – kulcsolja össze a háta mögött a kezeit, amint a mardekáros mellé lép. A kérdés, amit föltesz, leginkább úgy hangzik, mintha a tanár csak hangosan gondolkodna, de az esélyt megadja a feleletre. Számít rá, hogy Perryt nem pusztán a nagyzolás vezette rá, hogy elrugaszkodjon a hétköznapibb főzetektől, de azért nem lehet tolakodó vele. Ha a tanítványa nem kíván magyarázatot adni, akár színlelheti azt is, hogy nem hallotta a professzor hangját, mert elnyomta azt a számos üstből feltörő undok bugyogás. Foley mindenesetre olyan halkan, ahogy jött, tovább is suhan a sorok között.

     A férfi kezdeti rideg tartózkodása szép lassan oldódik, akár a kondérban gőzölgő Lohasztólé, ami mellett egy pislantás nélkül elhalad. A hollóhátas Turner törekvését elnézve megereszt egy méltányoló hümmögést, ami végre felfedi elrejtett elégedettségét. Igen, eleinte tényleg alábecsülte a diákjai képességeit, annak ellenére, hogy ő maga is Perselus Piton tanítványa volt anno, s valószínűleg a bájitalmester oktatási módszerei nem sok reformon estek át az idők alatt. Tehát ezek az ötödévesek tudják azt, amit ennyi idős korukban tudniuk kell, és mégis. Némelyikük igazi kis meglepetésként szolgál a maga teljesítményével. Ha más nem is, az mindenképp dicséretes, hogy legalább egy keverékhez magabiztos kézzel fognak hozzá. Vagy csak jól titkolják a tétlenségüket?

     Ez a halvány elérzékenyülés a legjobb időpont, amit egy későn érkező választhat a betoppanásra. Egy zöld szegéllyel kivarrt talár lebben az ajtóban, s ha a lány jöttére nem figyeltek volna fel a szorgalmasan dolgozók, a huzat keltette gyertyafény-pislákolásra bizonyára a legtöbben felkapják a fejüket. Foley leginkább ezt akarta elkerülni; a fegyelmezés kínos perceit. Hogy azzal is időt nyerjen, visszasétál a saját asztala mögé, majd lassan helyet foglal a kipárnázott székében. Míg a beteges megjelenésű lány sápadtságtól derengő arcát fürkészi, azt latolgatja magában, miképp álljon a problémához. Kinek kedvezne a későbbiekben, ha kemény kezű, tiszteletet követelő tanárként mutatkozna be az első óráján. Nos, nyilvánvalóan magának a tanárnak. Az biztos, hogy nem játszadoznának vele a diákok, és megkapná azt a minimális tiszteletet, amit még egy ifjúkorú is kérés nélkül kiutal az arra érdemes személyeknek. Ám most elnéző lesz, ezt megfogadta. Finoman az asztalra fekteti mindkét alkarját, s előrébb hajol.
     - Kisasszony – hangzik mély dallamossággal a köszöntés – Megtenné, hogy az óra után szán rám pár percet? – a végtelenségig udvarias csomagolásban tálalt kérés, vagy sokkal inkább instrukció, amit nem lehet visszautasítani. A puszta paranccsal szemben csak annyi a különbség, hogy látszatra az illem diktálja a szabályokat. Szükségtelen, hogy a sok kíváncsi fül hallatára hallgassa ki, vagy nevelje meg a későt, legjobb lesz, ha nyugodt körülmények között egyeztetnek a dolgok további mikéntjéről.
     Szinte már kedves elnézéssel a szemében bólint Angelle felé, némán engedélyt adva rá, hogy helyet foglaljon, s a többiekhez hasonlóan belekezdjen a tanórai feladatba.

     - Figyelem, bő félórájuk van még a munkához. Inkább pontos legyen a főzetük, mintsem gyorsan elkészített, ám silány minőségű kotyvalék. És lehetőleg ne felejtsenek az üst alá gyújtani…
     A professzor ismét elhagyja a kényelmes székét, és szüntelen járkálásba kezd. Igyekszik mindezt úgy tenni, hogy ne zavarjon meg senkit a koncentrálásban, de azt persze nem tudja megállni, hogy ne tekintgessen bele-bele a készülő alkotásokba.

Időközben a hátamba vágódó ajtó jelzi, hogy kicsit leakadtam, mint egy sóbálvány. A hátsómra mért lendületes csapásra előreszökkenek pár lépést, közben persze fájdalmasan feljajdulok. Ez még mindig hihetetlen, de akár változtam ufóvá, akár nem, azért ideje lenne leülni. Vagy helyet foglalni, ahol szalonképesebb körökben szokás mondani. Bizonytalanul megkocskáztattam egy előrelépést, közben bájos vigyort küldve Mr. Foley felé. [...]
– Hogy tetszik lenni? – kérdem pimasz, kislányos hangsúllyal, amíg lehuppanok a helyemre. Pár tanár, akiknek van humorérzékük, röhögve válaszolnak valamit a „csibész leány”-nak, ... [...] ...ilyen apró dolgokból is fel lehet térképezni egy tanárt, és hát, ha már itt az új professzor, akkor az ember igyekszik mihamarabb megismerni a stílusát. Lehet, hogy ez kicsit kockázatosabb vállalkozás volt, hiszen olyan mogorvának tűnt a folyosókon...

Kényelmetlenül fészkelődök a székemen, sajgó tomporom miatt. Miért nincs a pincében a bájitaltan teremben kipárnázott-, esetleg gumiajtó? Pedig ez olyan nyilvánvaló és ésszerű, hogy pincébe, bájitaltan terembe kipárnázott-, vagy gumiajtó kell! És még Foley professzor is meglehetősen savanyú hangulatban van, úgy gubbaszt ott, mint egy uborka. Kimérten válaszol a már-már szemtelen kérdésre, teljesen olyan hideg hangon, amilyet el tudtam volna képzelni neki a folyosókon látva, ahogy mogorván csoszog. Hát, nem lesz a kedvencem, úgy érzem.




Újra nyílik az ajtó, és foghíjas társaságunk még egy taggal bővül. Izabel! Az egyik leglelkesebb drukkerunk, ezt illik tudni. És a kis Mindennek Van Határa, De Mi Megkerüljük csoportunk oszlopos tagja. Sikítozásomra természetesen ő is felfigyel, rögtön odaugrik, és rá is kérdez. Én pedig, mint egy beakadt lemez, csak gépiesen, de minőségét nem vesztett lelkesedéssel kezdek bele a hírbe, amit már talán a plafon is el tudna ismétleni.
- Izzyy, Walpurgis koncert! – vigyorgok szélesen elvtársnőmre. Oojh, ezzel a pár mondattal egy ideig elleszek, amíg valójában felfogom, miről is beszélek már hosszú percek óta. Egy apró lélegzetvétel után folytatom csacsogásomat.
- Szóval, ahogy mondtam, délután mindenképpen küldök egy baglyot haza a hírrel és...

Elcsuklik a hangom.
Megfagy körülöttem a levegő.
Izabel lazán odavetett mondata elég volt ahhoz, hogy bukfencet hányjon a gyomrom tartalma.
És essen, egyenesen a padlóig... Szinte hallom, ahogy koppan.
Ezek még itt egymásnak esnek...
Két egyik legjobb barátnőm sportnézete ütközött a levegőben, és nagyon rosszul éreztem magam. Izzy még mindig nem felejtette el a kviddicsmeccsen történteket... és ez most nagyon kiütközött. Alsó ajkamba harapva kapom át tekintetem egyik lányról a másikra.
- Ööö... éééés ha ez Downing Hillben lesz, akkor nyugodtan mehetünk akár a Kóborral is, bár nem túl biztonságos, belsőségeinket illetően... – veszem át a szót gyorsan Audrey lazán visszavetett válasza után. Még jó, hogy mindkettőben van annyi büszkeség, hogy nem verekednek össze.
Időközben megnyikordult a bejárat, és a folyosó fáklyasorának fénye egy pillanatra újra átszelte a helységet, hogy egy lapos puffanással minden visszasötétedjen. Mégcsak arra is lusta voltam, hogy a zöldtaláros kis kígyó irányába nézzek. Szórakozottan hajtottam egy oldalt a könyvemben, nem is véve észre, hogy vészesen közeledek az olvasmány végéhez... Pedig még csak a hetvenedik oldalon tartunk. Sebaj! Még nincs óra, úgyhogy még ha Foley professzornak röntgenszeme is lenne, akkor sem mondhatná, hogy jaj de szorgalmasan tanulhatok, ha még azt sem tudom, hol tarunk a könyvben... Mert tudom, hogy volt ott egy kép egy üveg szalamandraszemről, ahol tartunk.
- Helló, Abbey! Heey, Ginny! – köszönök sorjában beeső évfolyamtársaimnak integetve. Hugrabugos társunk lehuppan a „sosem túl szimpatikus csak épp amennyire muszáj” Woodrow mellé, Ginny pedig levágja magát Amy mellé, a közvetlen közelünkbe. Önfeledt, még egyelőre legális csevej tölti be a termet. Aud felé fordulok...




Ooh, vizsgákról szóló kiselőadás. Gondoltam, hogy ezzel fogja kezdeni. És nem is tévedtem! De nem ám. Kocsmában használatos módon könyökölök a padra, könyvem kinyitott oldalainak sarkát díszítgetve. Abszolút nem tudja lekötni a figyelmem az ilyesmi. Már legalább tízszer végighallottam ebben az évben, tíz különböző tanártól. És mit ad Isten! Jő a tizenegyedik! Arra azért felpillantok, hogy hirtelen jelentősen megvilágosodik a terem. Ha már Bibliai kedvemben vagyok, gondolatban baugrott, hogy – Lőn világosság! Aztán ezt a gondolatot gyorsan elűztem, mert ebben a teóriában Foley tanár úr az Isten, ami nem passzol a politikámhoz és a nézeteimhez.
Elhangzanak az első utasítások, és teljesen ledöbbent arccal követem végig, ahogy a tanár azt mondja Abbeynek – nincs könyv. Nincs könyv! Mi a frászt fogok én csinálni, ha nincs könyv?! Még könyvből sem tudok semmit, hát még könyv nélkül! Tátott szájjal, kigubadt szemekkel, bambán bámulok magam elé, miközben a háttérben üstcsikorgások, éledő tüzek és könyvcsapódások zaja hallatszik.

Hirtelen feléledek. Mintha viaszba öntöttek volna, ami hirtelen leolvadt rólam. Kapkodva nyúlok a könyvem után, és a kezdeti fegyelembontást kihasználva, nagyon remélve, hogy a professzor ilyenkor nem vesz észre, belelapozok a tartalomba. Találomra rábökök egy könnyebbnek titulált főzetre, kikeresem az oldalszám alapján, és kiszakítom a két oldalt, amelyen a recept olvasható. Becsapom a könyv fedelét, és behajítom a táskám mélyére. Hogy szorongásomat oldjam, felpattanok, és jelentős tömeggel együtt a tárolószekrényhez zarándokolok. Egyik kezemben a hozzávalók listáját tartalmazó oldalt szorongatom, meglehetősen gyűrödt formában. A másik oldal a székemen pihen, remélem, hogy biztonságban.

Lestyánnal, aszúfügével, ürömmel megrakodva baktatok vissza a helyemre, parádésan helyet foglalva a rögtönzött puskámon. Persze, rövid fészkelődés után megérzem, hogy valami gyűrődik a fenekem alatt, és ekkor szanzsén leteszem a padlóra, olyan pozícióban, hogy nehézségek árán ugyan, de rálássak. Meggyújtom a tüzet eddig még üresen ásító üstöm alatt, és bizonytalan kézzel látok neki a munkának.
Sajnálattal tapasztalom, hogy a könyv által könnyűnek jelzett bájital nagyon is meghaladja szerény képességeimet. Sosem leszek Merlin, az biztos. Mert hogy egy nyavalyás ügyetlenkedést okozó bájitalt nem tudok összehozni, az azért gáz. Minden igyekezetem ellenére három cseppel több hunyorszirup ment a főzetbe, és azt hiszem, hogy egy három centi hosszú aszúfüge nem számít nagy termetű darabnak, mint amilyennek kellene lennie, ráadásul nem volt kedvem és türelmem olyan kis kockákra vágni, mint amilyennek leírták. Az ürömből kicsit több ment, mint amennyit amúgy gondoltam, így azt hiszen, az áldozatom nem hogy ügyetlen lenne, de meg is halna. Azt hiszem, az üröm rossz hatását a lestyán szabályozza olyan kis mértékűvé, hogy csak ügyetlenség legyen belőle, de mivel igen kis mennyiségű lestyán jutott nekem, és a készletem is kong... – kinek jutna eszébe pont lestyánt venni? Olyan csúnya neve van... Ááhh, szóval, a szürkéskékre leírt bájital erőteljes libafos féle zöld árnyalatot vett fel, amikor Foley tanár úr szólt, hogy félóránk maradt.

Azt hiszem, ezzel a löttyel nagyot fogok bukni.

- A fenébe! Nem hiszem el!!!
Üvöltöttem, miközben zilált hajjal próbáltam magamra rángatni a farmerem, ami nem sikerült túl jól, ugyanis sikerült egy tompa puffanással a földön kikötnöm.
-áááúúúú
De nem nyafoghattam, magamra vettem gyorsan a pólóm és a talárom, majd a legkevésbé sem gyengéd mozdulatokkal megpróbáltam kifésülni kócos tincseimet.
- El sem hiszem, hogy elaludtam! Ráadásul nem mondhatom a professzornak, hogy azért, mert előző éjjel a házimat csináltam. Úgysem hatná meg...
Felkaptam a bájitaltan könyvet, és kirobogtam a hálóteremből.
Egy gyors sziasztokkal köszöntöttem a klubhelyiségben tartózkodókat, akik mire feleszméltek már csak egy szőke hajzuhatagot láttak eltűnni.

Végig a folyosón, káromkodó emberek, miután majdnem fellöktem őket, és a sűrű bocsánatkéréseim.

Lefékeztem a pincehelyiség előtt, és végigsimítottam kósza tincsimen. Még mindig ziháltam a futástól.
Útközben volt időm gondolkodni a kifogáson, ami harmat gyenge volt, de mivelhogy nem volt jobb ötletem, maradt ez a megoldás. Tudtam, hogy úgyis büntetés lesz a vége, de nem szeretném, ha azt gondolná, hogy szokásom elaludni...(persze, így "csak" notórius hazudozónak tűnök majd- futott át a fejemen a gondolat).

Finoman kopogtattam az ajtón, és a válaszra várva álltam.
Mikor felhangzott a Tessék, felvettem a legkedvesebb mosolyomat, és lenyomtam a kilincset.

- Jónapot tanárúr!
- Elnézést a késésért, de a gyengélkedőn jártam. Nem éreztem túl jól magamat...

{ Bájitaltan óra }

Ahogyan az elhangzott az óra elején, a fiú tartotta magát a tanár szavaihoz…nem használt segédeszközöket…jobban mondva jegyzeteket, könyveket, feljegyzéseket a korábbi óráiról, és pergamenjeiről. Minden ott lapult a mappában, egyetlen karnyújtásnyira tőle…de voltak szabályok, amelyeket kelletlen be kellett tartani. Tény, Perrynek soha nem esett nehezére megszegni sem azokat…joggal volt szeszélyesnek nevezhető, bár az igazat megvallva inkább a hűvösség, és megfontoltság jellemezte, mintsem a kicsapongás. Ahhoz, hogy áthágja az iskola vezetése által meghozott házirendet, különleges eseménynek kellett történnie, esetlegesen a valami a céljait kellett, hogy szolgálja. Itt nem volt szó semmi ilyesmiről, így elkönyvelve magában, hogy valóban nem nyúlhat, és nem is ildomos segítség után kutatnia, teljesítette a kérést. Bízott magában, hiszen a Bájitaltan óra mindig is azon tantárgyak közé tartozott, amelyre kellő figyelmet fordított már elsőéves kora óta. Nagyon jól tudta, hogy ezen tudománnyal nemcsak a Roxfort berkein belül kell csak szembesülnie, és megbirkóznia, hanem alkalomadtán igen fontos szerepet tölthet majd be az életében is. Elvégre valóban olyan óráról volt szó, amelynek értelme kiemelten kezelendő.

A kellékes szekrénytől egyetlen forduló alatt elhozott anyagokat, vagy az azokat tartalmazó fiolákat szépen sorjában helyezte az asztalra, majdhogynem mérnöki pontossággal. Midőn minden megvolt, aminek meg kellett lennie, nyúlt ismét a még mindig nyitott, díszműves mappához, hogy abból egy apró tőrt húzzon elő, melynek pengéjét egyenlőre bőrborítás fedett. Kellett, mert akadtak oly hozzávalók, amelyek aprítás útján kerülhettek üstjébe, míg más anyagok más úton…kinyerve a hús levét…reszelve héját…Csendben tevékenykedett, nem törődve a terem csendjét szegő diáktársaival. Nem érdekelte senki, és semmi…sokkal jobban volt elfoglalva azzal, ha már kiválasztotta a bájitalt, hát készítse is el, tökéletesen. A csevegés és forgolódással csak annyit ért volna el, hogy akaratlan ront, mert aki nem összpontosít megfelelően egy efféle órán, azt bizony felelőtlennek tartotta, és nem ildomosnak arra, hogy talárt viseljen. Tény, az iskola falai között okított főzetek nem voltak veszélyesek, de az alapokat meg kellett tanulni, ha esetlegesen valaki ezt a pályát célozta meg…akik pedig nem, hát azoknak legalább az önfegyelmet. A főzet, amelyet választott önszántából kellőképpen nehéz volt ahhoz, hogy efféle luxust megengedhessen magának. Nem is beszélve arról, a jelenlévők közül talán senki sem volt érdemes arra, hogy szót ejtsen vele…talán párak…de az utóbbi időben ezt sem lett volna hajlandó megvallani, még önmagának sem.

Aztán, mintha langy szellő érte volna…törzsét ing, és mellény fedte, így az érzés a tarkóját legyintette. Azonnal tudta, hogy ki is áll mögötte, Foley…ki más? Biztos volt benne, hogy az új tanár tekintete először az asztalára szegeződött, mint ahogyan az első ellibbenés alkalmával is…és érezte azt is, hogy ezen „találkozásnál” elkerülhetetlen lesz a csevegés. Nem csalódott, a férfi mellé lépve szólította meg, kezeit maga mögött összekulcsolván. A Mardekár házát erősbítő fiú mozdulatai nem szakadtak meg, mi több, nem is tekintett a Professzorra…csupán a tőle megszokott rideg hangon válaszolt.
- A válasz a szavaiból fakad Professzor Úr!
Itt megtörte eleddig töretlen figyelmét…elérkezett ahhoz a ponthoz a bájital elkészítése során, amikor már megtehette.
- Az életet kihívások rögei szegélyezik! Akik nem állnak elébe, önnön félszüket bizonyítják vele. Elég egyszer körbetekinteni a teremben, és azonnal tudhatjuk, ki az, aki féli a jövőjét.
A fiú jeges tekintete egy pillanatra elsiklott a vállai felett, végigmérvén az asztalon heverő üstöket...mintegy színpadiasan jelezvén, mit is gondol. Aztán ismét a tanárra pillantott.
- A kihívások súlya tesz minket azzá, akik valójában vagyunk!
A mondatot követően ismét a kellékanyagokra tekintett, és foglalatoskodott tovább. Foley talán érezvén, hogy a válaszadás véget ért, lépett ki, és folytatta járőrözését.

Davis láthatóan magabiztos kézzel forgatta az anyagokat, és szórta azokat az italba…igen, a dolog nem csak látszat volt. Perry elméjében már a főzet kiválasztásakor lepergett annak elkészítési módja, és minden szükséges olvasmány, amelyeket annakidején megszemlélt. Mozdulatai közben hallotta, amint az ajtó nyílik…hallania sem kellett volna, mert a terem falán díszelgő gyertyák lángja lobbanva vonták fényüket, majd gyúltak újra lángra. Fel sem tekintett, mert nem érdekelte, ki az érkező…persze azt azonnal tudta, hogy diáktársai jellemükből fakadóan minden bizonnyal értékes pillanatokat veszítve fognak merengeni.

Hosszas percekkel később aztán a tanár jelentette be az óra végének közeledtét. Perry tekintetét a főzetre vetvén állapította meg, éppen be fogja fejezni azt, és le tudja majd adni ellenőrzésre…

[Bájitaltan – Julia]


*Könyv csapódik, Abb rezzen, Julia mosolyog… majdhogynem szokásos forgatókönyvnek mondható jelenet zajlott le… néha annyi különbséggel, hogy a lány nem egy könyvet csap össze, hanem valamit kicsit erőteljesebben „tesz” le az asztalra… megszokhatta volna igazán… de valahogy nem ment. A háztársa mindig tudott meglepetéseket okozni. Abb pedig remélte, hogy most az egyszer, csak most az egyszer nem következik be az, ami eddig… de mindig tévedett.
Julia tényleg közlékeny hangulatban volt, oly annyira, hogy még az édesanyja által írt könyvét is felajánlotta, hogy ha érdekli a lányt, kölcsönadja.*

-   Ööö, ja. Hát persze, hogy érdekel. – nyögte ki, kicsit magához térvén. – Szívesen elolvasnám. Érdekelnek az ilyen témájú könyvek. – mosolygott kissé bárgyún, ami köszönhető volt magas fokú agyi kapacitásának, és az előbbi kis ijesztésnek.

[Az ÓRA]

*Majd tekintete kissé réveteggé válik, miután tanáruk megkezdte az órát, s kiosztotta a feladatokat… Abb gondolkozik, s szerencsére nem volt olyan bamba, s mire Foley professzor elrakatja vele tankönyvét ki is pattan az agyából egy nagyszerű ötlet… Amit persze, rögtön kénytelen is elvetni, mert Aud tűzte ki célul ama bájitalt. ~Pech…. Na de gondolkozzunk tovább~
A külvilág zárt ajtó mögött hever. Egyelőre Abb számára csak ő maga van, s az új ötlet… egy jó bájital. Ami nem túl nehéz, tehát számára is elkészíthető, de mégsem valami kis dedós dolog, amivel mind magát, mind pedig a házát leégetné. De mi legyen az.
És igen… meg is van ama bizonyos szikra. Felugrik, mint akit puskából lőttek ki, persze azért óvatosan, „ száguld”  szekrény felé… szétnéz az üvegcsék közt, s mikor nyugtázta magában, hogy minden megvan, gyorsan összeszedi a hozzávalókat. Majd nekiáll elkészíteni az Amortentia főzetet. Azért mélyen magában, nagyon reméli, hogy ismét sikerül megfelelően elkészítenie, mint ez előtt már jó párszor. Na nem mintha, folyton ezt a bájitalt készítené. De azért volt már hozzá szerencséje. Használni ő maga sem használta, sőt máson se tesztelte, de mint órai feladat, vagy verseny feladat azért elkerült. Majd félhangos gondolkozásba kezd. Épp csak annyira hangosba, hogy ő magát hallja kívülről.*

-   Hozzávalók: 3 szál Ádenisis, megvan. 5 db fúriafűz levél, megvan. 3 hétig főnixnyálban áztatott lépia, még jó hogy maradt a legutóbbiból. 6 főnixtoll, 2 rózsaszín fwoopercsőr, 2,5 kákalgbőr és 5 pár kákalagcsáp, megvan, megvan, megvan 1 nyers occamyfej, 2 citrom, 2 dl jávatea és 3l rózsatea és rózsaszirom. No azt hiszem, mindent ki is pipálhatok. Majd el is kezdhetem.

*Ezzel neki is látott, hogy végig vigye, az eddig jól működő, s majdhogynem begyakorolt mozdulatokat. Nem, korántsem volt nagy bájital főző, de azért ellesett egy két dolgot, egyik barátnéjától, aki nagy mesterként állt a bájitalok terén.*

~A főzet legfontosabb alapanyaga az Ádenisis tehát fordítsunk kellő figyelmet az előkészítésére. 3 szála jávateába, ja persze előzőleg 3 főnixtollat tetten bele. Szív alak okkés, majd a főniknyál… nyamm… és a lépia. Megvan… Mi is jön? Jah, persze… a citrom… felvág, üstbecsavar… Pálca elő… tűzgyújtás a szívközepén… aztán tea, lötty az üstbe… majd fel a tűzre.~

*Pillanatok múltán az ital a megfelelő rózsaszínű színt vette fel. Abb kevert rajta gyorsan hármat, majd folytatta a főzet elkészítését.*

-   Gőz felfog, király… spirális. – örült magának a lány.

*Majd Mr. Foley szavai ragadták ki saját kis környezetéből, amelyek tájékoztatták, hogy már csak fél órájuk van hátra… remélte, hogy elég lesz… és a kis késlekedése ellenére, be tudja fejezni az általa eltervezetteket. Igazából nem követte figyelemmel, hogy a többiek mit is csinálnak ,s ki milyen sikerrel végzi a maga által, magának kiszabott feladatot. Nem vette észre továbbá azt sem, hogy tanáruk úgymond járőrözik a teremben, s egy-két emberke mellett megáll, szemügyre veszi a munkájukat, esetlegesen megszólítja őket… nagy valószínűséggel azt sem vette volna észre, ha őt magát megszólítja. Mikor elhangzott a felszólítás, hogy mennyi idejük van még, akkor pillantott körbe a terembe, s látta, hogy létszámuk gyarapodott, de hogy a delikvensek mikor is toppantak be… na azt nem tudta volna megmondani, még ha egy baziliszkusz fogat tartottak volna a nyaki ütőeréhez.
Ilyenkor, teljesen elvarázsolt volt. Amúgy is lekötötte a figyelmét az egész napi, heti lótifuti, és tanulás. Most feladata volt, amit meg is próbált 100%osan teljesíteni… remélte sikerül.*

*Amíg a pépessé gyúrt cickafark gyengéden rotyorászni kezd üstjében, Audrey kézbe veszi könyvét és többi, eddig az asztalon várakozó cuccával együtt táskájának mélyére süllyeszti. A cickafarknak úgyis kell még vagy 5 perc, amíg színtelenné forrja magát, ez pont elegendő a többi hozzávaló előkészítéséhez. Ahogy a könyve, a szórólap és jegyzetei be, direkt bájitaltanhoz hordott igen éles, mégis mutatósan vékony pengéjű kése kivándorol a kopott bőrtáskából. Természetesen, mint annyi mást is, ezt is egyik bátyja hagyta rá, történetesen Nathan. És Nat ujjongott, hogy végre kaphatott egy normális, egyáltalán nem feminim kést, a vágószerszám nyelét ugyanis metálosan csillogó apró kék ékkövek és nagyobbacska holdkő darabok díszítették. Ez afféle családi örökség volt, és sokkal többet ért, mint az a kés, amit Nathan kapott, de ez őt cseppet sem érdekelte. Számára csak az volt a lényeg, hogy új kése hatalmas pengével rendelkezett és a feketére festett bőrtok csak úgy ontotta magából a férfiasságot. Audrey viszont azon a véleményen volt, hogy lükébbik bátyja semmiféle vágószerszámot nem érdemel, személy szerint legszívesebben egy gyurmavágó kést adott volna Nathan kezébe, bájitaltanon úgysem nagyon használta.. Audrey számára a mai napig rejtély, hogy Nathan hogyan szerzett mindig jó jegyeket bájitaltanból, mikor a fiút abszolút nem érdekelte ez a tudomány. Nem úgy, mint idősebbik hugicáját.
Mialatt kis késével csíkokra vágja a főzethez szükséges pettyes májnárciszt, valamint az aszfodélosz gyökeret, a cickafark eléggé elszíntelenedett ahhoz, hogy hozzáadhasson alig egy maréknyi vizet. Nem kell sok, amennyi belekerül, az is mind elforr majd. Az Eufória Elixír folyékony állagát nem a víztől kapja meg. Erre a gondoltra felcsillanó szemekkel fordul saját, kis bájitaltanhozzávaló készletéhez, és egy közepes méretű üvegcsét húz elő belőle, tele gránátalmalével. Egyik kedvenc hozzávalója ez a szer, ezért tart belőle saját készletében is egy üvegcsével. A legjobb fajtából való gránátalmából készült, olyan tiszta, hogy akár hétköznapi üdítőitalnak is tökéletesen beillene, legalábbis Audrey véleménye szerint. Bár kesernyés íze miatt a legtöbben nem igen kedvelik. De a kócos hollóhátas leányzó sosem rejtette véka alá azt a különös szokását, hogy gyakran belehörpintget gránátalmalé készletébe.
Beleszórja a csíkokra vágott aszfodéloszt, a nárcisz darabokat, majd egy maréknyi lestyánt aprít üstjébe. Teljesen elmerül munkájában, mindig is szerette ezt az órát, még akkor is mikor a denevér tanította. Perverz módon, Piton jelenlétét valahogy még ösztönzőbbnek tartotta. A gyakorlati tárgyakat mindig is jobban szívlelte, szerette látni, hogy ő hoz létre valamit a saját két kezével, ráadásul valamit, ami ennyire hasznos. Nem csak itt az iskolában, otthon is szeretett kotyvasztgatni, bár ezt szülei –akik sosem szívlelték igazán a bájitaltan tudományát- már kevésbé díjazták. Ennek köszönhetően, nem csak szerette, de egészen értett is a tárgyhoz.
Teljesen beleéli magát a hozzávalók elkészítésébe, azt sem veszi észre, hogy Amy hátraszól neki, pedig általában mindig partner az órai beszélgetésekben, vagy hogy két új diák érkezik meg köreikbe, mint ahogy Foley tanár úr elismerő hümmögése sem talál megértő fülekre, hiszen a fülek egyszerűen nem hallják meg azt. Helyette inkább egy, az elixír receptjéből komponált versikét danolgat halkan, hogy lehetőleg a mellette dolgozókat ezzel se zavarja meg, és lassan ingatja az ütemre csípőjét ide-oda. Mikor versikéjének a aszfodélosz, nárcisz, lestyán, ettől pirosabb lesz tán.. részéhez ér, két szabályos kört leíró pálcamozdulattal megkeveri az egyelőre bíbor színben pöfékelő, kocsonyaszerű anyagot. Végre hozzáönti a gránátalmalevet, mire hirtelen az egész kotyvalék jól nevelt sütemény módjára megpuffad, egy pillanatra egészen szilárd halmazállapotúvá vállva. Ám mire az ember jobban szemügyre vehetné, egy halk pöfékelés, és halovány füstfelhő kíséretében az egész elegy fáradtan szétesik, és gyönyörű napsárga színt árasztva szétterpeszkedik az üstben.*
~Már csak a sisakvirágot és a boszorkányfüvet kell beletennem, és készen van.. A színe már nem fog sokat változni.~ *jegyzi meg magában, és érezné is az egész testében szétáradó elégedettséget, mikor meghallja Foley szívbe maró kijelentését, miszerint már csak fél óra maradt. Ez a tény elég aggasztó, hisz lehet, hogy már csak két hozzávaló maradt hátra, de a főzetet rendesen össze kell forralni, amihez legalább 20-30 perc szükséges. Az Eufória Elixír ugyanis időigényes bájital, másfél órás munkát igényel.*
~Biztosan megkéstem valahol az elején.. ~ *vonja le a következtetést, alsó ajkát egy pillanatra szomorúan lebiggyesztve, felhívva a figyelmet annak vastagságára, melyet Audrey annyira nem szívlel, azokban a különleges percekben, mikor egyáltalán úgy gondolja, érdemes külsejével foglalkoznia. De a lány fejében már ott is a kész terv, pálcájával üstje alá koppintva megnöveli a tűz nagyságát, és picit lerövidíti a forralás idejét. Lehet, hogy így kicsit erősebbek lesznek a mellékhatások, de a főzetet csak így tudja elkészíteni. Vidoran szemléli a mágikusan felerősített tűz felett pöfékelő főzetet, majd ráérősen hátradől székén. Még öt perce maradt, amíg el kell kezdenie a boszorkányfű lehántását, és tíz perce addig, amíg hozzá kell adnia a maradék hozzávalót. Kétpercenként megkeveri a biztonság kedvéért az elixírt, de egyéb teendője egyelőre nem akad. Most végre van ideje megszemlélni, hogy mit is készítenek a többiek. Vigyorogva pillantja meg padtársa főzetének a kelleténél libásabb színét, majd alig észrevehető mozdulatokkal tologatja Anette felé az elixírjéhez nem felhasznált, de gondosan összegyűjtögetett lestyándarabokat, valamiféle olyan krákogás kíséretében, hogy ha szükséged van rá, nyugodtan vegyél belőle.*

[ Még mindig az órán... ]

Merlin, most segíts rajtam… Soha nem voltam még olyan helyzetben, hogy nézzék a munkámat, pláne nem bájitaltanon. Pitontól már annyira megszoktam a lesajnáló megjegyzéseket, hogy ha mással nem is, de ezzel alaposan meglepett az új tanár. Összehúzott szemekkel méricskéltem, amikor Foley Professzor elhaladt mellettem. Nem szólt semmit, így én sem, csak csendben dolgoztam tovább. Bizonyítani akartam. Nem neki, magamnak, hogy ha nincs Piton szúrós szeme, és zsíros haja, tudok alkotni, ha kell. Nem vagyok bájitalszakértő, de nem vagyok béna. Ujjaim egy pillanatra ökölbe szorultak, arcomon a Harry-től ellesett elszánt kifejezés ült meg. Napok óta nem láttam, vajon csak elkerültük egymást, vagy … ?

Apró fejcsóválással pillantottam fel, miközben a tatuepével bajlódtam. Miért is nem vagyok egy évvel idősebb, kitől tudhatnám meg, mi van vele? Kínosan szegem le a fejem, nem akarom, hogy bárki is lássa a kétségbeesést, mely kiül az arcomra. Még azt hihetnék, hogy Ginny Weasley bebukta a főzetét. Na neeeee…
Amy serényen dolgozott mellettem, amióta leültem alig váltottunk pár szót. Jobban mondva Ő kérdezett, csak aztán a tanár Úr felállt, és olyan gyorsan történt minden, hogy időm se maradt. Beszélni beszélgettem volna vele, de nem tudhattam, mennyire lehet szigorú a férfi. Nem vagyok paranoiás, de a tesztelés mögött némi hátsó szándékot sejtettem. Talán jobb lett volna valami nehezebbet készíteni? Hihetetlenül kényelmetlen volt látni, a többieket, pedig a legtöbbjükkel jó kapcsolatot ápolok. Nem is értem az olyan embereket, akik maguknak valóak. Társaság mindenkinek kell, egy életet nem lehet anélkül leélni.
Sanda pillantás Julia felé, felvont szemöldök halk diskurálásukra. Még soha nem láttam beszélgetni, vagy nevetni, így kissé „vicces” volt látni Abbeyvel. Végülis, egyszer mindenki megváltozhat, bár van aki soha.

A Professzor megszólal, én pedig önkéntelenül kapom fel a fejem. Arcizmaim megfeszülnek Perry láttán. Micsoda fölény, ahogy válaszol, mintha nem is tudom, minek képzelné magát. Lemondóan sóhajtok, ezek mind egyformák. Bár nem tudom a többi zöldszegélyes merre lehet, furcsa, hogy csak őt látni. Na igen, ha igazak a kósza hírek a ?megneveléséről” akkor én is inkább meghúznám magam. Furcsa, de mindegy, nem leszek se több, sem kevesebb, ha most még azon agyalok, hogy mi történhetett vele.
Mélázásomból egy halk nyikorgás billent ki. Mintha a gondolataim között olvasott volna a belépő. Újabb mardis, aki ráadásul csúnyán elkésett.
Szeletelés közben megáll a kezemben a kés, várva, hogy a tanár alaposan megdorgálja, ám az újabb meglepő fordulatként elmarad. Jó, kis logikával persze, hogy nem most fogja kioktatni, hogy talán nem ilyenkor kellene beesni, inkább óra után beszéli meg vele. Bájitalt már nem fog főzni, az egyszer biztos.

Tekintetem visszaemelem a rotyogó üstre, amikor feltűnik, hogy valami hiányzik abból. Kétségbeesetten kutatok az emlékezetemben, hogy mi maradhatott ki, amikor kiszúrom a szkarabeuszokat. Hogy a fene esne bele. Némán dühöngve állok neki a porításnak. Még, jó, hogy most tűnt fel, nem az óra végén.
~- Figyelem, bő félórájuk van még a munkához. Inkább pontos legyen a főzetük, mintsem gyorsan elkészített, ám silány minőségű kotyvalék. És lehetőleg ne felejtsenek az üst alá gyújtani…~ na már csak ez hiányzott. Mély sóhajjal nyugtázom, hogy igencsak le vagyok maradva ezzel az apró bakival. Ha nem váltok gyorsabb üzemmódra, azt hiszem, ebből nem lesz kész főzet az óra végére…

{ Bájitaltan – Abbey - }

Igazán nem akar gonosznak tűnni, de nem tehet róla, ha ilyen a mentalitása, a neveltetése.
Talán soha nem fogja megérteni, hogy miért került a Hugrabugba, ha olyan rideg, és elutasító. Igaz, hogy nem volt mindig ilyen, de az is, hogy nem sokat változott, amióta idekerült. Annyiszor lefutott körök már, és Abbey még mindig nem hagyta magára. Felpillantott, miközben lassan összeállított mindent, alágyújtott az üst alá, és forralta a vizet.
Pillantása elidőzött háztársa vonásain abból, mint ahogy azt percekkel korábban szavakban is foganatosította, fáradt. Apró fejcsóválás, a kék íriszek hidegen villantak. Megérti. Hihetetlen, mások számára talán érhetetlen módon de megérti.

Elszakította tekintetét, még a végén ráfogják, hogy tud másmilyen is lenni, ha akar. Jelen esetben ez utóbbin van a hangsúly. Ha akar. Egyes személyekkel szemben nem, és soha nem is fog. Ez nála elv kérdés, semmi más.
Amint az üst fölé hajolt, haja előrelógott, és kis híján belekevert abból is egy szálat. Még jó, hogy az a csuklóján landolt, most alaposan megnézhetné magát. Morózus ábrázattal öntötte az üstbe a hunyorszirupot. Ha kell, talán elkészíthette volna, de annyi ideje nem biztos, hogy maradt, az új tanár beszéde miatt. Sebaj, majd legközelebb…

A prof elhaladt mellettük, és amikor hallótávolságon kívülre esett, fojtott hangon megszólította Abbey-t
- Nincs kedved valamikor összeülni tanulni, vagy valami? – Kíváncsian emelte fel fejét, látni akarta az arcot, melyet a lány vág a hallottak után. Persze, a háttérben az is megbújt, hogy az ember arcán hamarabb megjelennek az érzései, véleménye az adott dologról, minthogy megszólalt volna. Fürkészően kutatta hát, háztársa lélektükreit, amikor felfigyelt, hogy a főzetnek nem olyan színe van, mint aminek lennie kellene.
Elkapta a pillantását, és lázasan gondolkozni kezdett. Talán mégis belekerült egy hajszál? Vagy mi? Értetlenül meredt maga elé, az apró fintor meg szinte a védjegyévé vált, újfent megjelent az ajka szegletébe. Soha nem rontott még el bájitalt, most sem fordulhat ez elő...

Kínját csak súlyosbította, amikor a Tanár, közölte, hogy közeledik az óra vége. Ennyi idő alatt nem fogja tudni újra elkészíteni, felaprítani, és bekeverni a hozzávalókat, hogy tökéletes, és kis szerencsével kész bájitalt kapjon. Meg lehet ugyan gyorsítani a folyamatot, ha megtoldja a lángokat, ám ha túlzásba viszi, akár rá is faraghat.
Mély sóhaj, és egy csipetnyi holdkövet tett bele. Az elixírnek való felizzott, és felvette az előírás szerinti színt. Újabb sóhaj ezúttal a megkönnyebbülés sóhaja, majd egy félmosolyt megereszt Abbey felé, és megszólal.
- Egy kósza pillanatra lefagytam. – a mosoly elillan, ahogy jött, és a lány elfordulva tűzi fel tincseit, hogy azok ne akadályozhassák a munkában. Néha rápillant Abbeyre, annak főzetére, és a kósza mosoly újra megül az ajakon. Nem, nem bántás, csupán hirtelen megnyilvánulás a háztárs felé, jelezvén, ha egyszer feloldódik az álca, lesznek Ők jobb viszonyban is…

Ami a professzornak időnyerés, az neki veszteség. Hiszen annál később kezdhet neki a feladatnak. Nem mintha annyira frusztrálná ilyesmi, de ennek ellentmondva nyugodtabb, ha elvégezheti a kötelességeit. Persze... neki egy szava sem lehet, hiszen ő késett.
A szabályokat pedig Travis Foley alkotja. Lévén, az ő óráján történt ez a mindkettejük számára kellemetlen dolog.
Nyugodtan áll tovább az ajtóban, várva a professzor szavait, hiszen az illem is úgy kívánja, hogy míg nem kap engedélyt a belépésre, maradjon, ahol van. Nem fogja megtámadni az első szabad helyet és buzgón belemélyedni a bájitalkészítésbe. Egyáltalán ki tudja, lesz e rá lehetősége? Hiszen új tanerő, nem ismeri a szokásait, a módszereit... ráérősen hagyja hát peregni az Idő homokórájának derekán átbukó homokszemeket, s semmitmondó pillantása egy pillanatra sem téveszti a férfi alakját.
Maradjon itt óra után?

Hát ennyi. Foley professzor nem lép elődjének nyomdokaiba, noha a Mardekárosokat Piton is kevésbé büntette. Elfogult. Na és?
Habár valószínűleg az új tanerőt nem ezen indok késztette arra, hogy ilyen finoman kezelje a helyzetet. Nem számít… a lényegen nem változtat.
Magához ölelt zöld-bársony mappájával együtt hajol meg finoman, egy szívdobbanásig megdermedve a mozdulatba.
- Természetesen, Professzor Úr... - felel álomittas hangon.

Kiegyenesedik s egy lassú mozdulattal söpri hátra hattyúszín tincseit. Puha léptekkel indul meg az asztalok között, higanyszínű tekintete határozottan egy pontra vetül. Nem igazán lepi meg, hogy évfolyam s háztársa, Davis messze elkerülte a lány-társaságot. Hangtalan, ráérős léptei abbamaradnak középtájon, a fiú melletti helyen. Természetesen esze ágában sincs a sötét talárt, mint egyértelmű jelzést arrébb tenni, hiszen a fiú valószínűleg tudatosan fektette azt a mellette lévő helyre. Ráadásul arculcsapó illetlenség is lenne ilyet tenni. Ő pedig, ha lehet ilyet mondani, tiszteli a fiút. Legalább is, jóval többre tartja, mint sok más, akár háza bélit. Így ő a talár melletti helynél állapodik meg, s zöld-bársony mappáját finom mozdulattal leteszi az asztalra.
Nem áll szándékában megzavarni a fiút, s valószínűleg személye nem is annyira figyelemfelkeltő, hogy kizökkentse Davist a munkájából. Szerencsére nem.
 
Természetesen, hozzálát a munkához. Nem azért jött ide, hogy ölbe tett kézzel üljön s nem kiemelt személyiség ahhoz, hogy esetleg meg is tehesse ezt. Persze, vannak esetek, ahol, amikor megtehetné. De az valószínűleg súlyos pontveszteségekkel járna dicső házának s mint egy Mardekárosnak, mint egy Aureole-nak a büszkeségét bántaná egy ilyesfajta „baleset”. Szóval bárki gondolhat bármit... Angelle érdeklőséi körén kívül esik szinte majdnem minden, ami egy normális, ébren lévő, földön járó embert érint. Így gondolatot sem „pazarol” arra, hogy kívülről figyelje önmagát, évfolyamtársai szemével.
A bájital a lényeg.
Lustán hordozza körbe higanyszínű tekintetét s alig szükséges egy szívdobbanásnyi idő, hogy nyugtázza, a feladat szabadon választott. Hallotta az ajtón kívül is, de szeret megbizonyosodni a valóról.
Ez annál jobb. Lényegesen megkönnyíti a dolgát.
Hiszen ha egy előre kiadott feladat szerint kellene bájitalt készítenie, azzal valószínűleg csúnyán elcsúszott volna. Így azonban számba veheti azokat a bájitalokat, melyek elkészítéséhez kevesebb idő szükségeltetik.
Szinte már-már szelíd az a félmosoly, mely a fakó ajkakon dereng.

Nem akar kitűnni, nem törekszik a különlegességre sem. Csak arra, hogy amit csinál, az tökéletes legyen. Talán régen beléégett elvek hatása. Talán...
Nincs szüksége jegyzetekre, sem más segédeszközre, hiszen akár álmából ébredve is el tudná készíteni. Milyen ironikus... álmából ébredve. Hiszen nem mást, mint a Beszédes Álom Elixírjét készül elkészíteni.

A bájital hasonlít a Veritaserumra, noha mint az várható, kevésbé hatásos. És nem is teljesen azt a hatást nyújtja, amit az igazságot mondató szérum. Ez, ahogy a nevében is benne foglaltatik, az alvó, álmodó embert ösztönzi beszédre. Manipulálható az álom s olyan mélyre süllyed benne az illető, hogy mindent kikotyoghat anélkül, hogy közben felébredne. S mint tudjuk, álmunkban gyakran dolgozunk fel olyan dolgokat, eseményeket, melyek a mindennapokban foglalkoztatnak minket, amik történnek velünk. Aki tudja, mire használja, annak igen hasznos kis bájital ez...

A terem másik végébe sétál, mozdulatai finomak és könnyedek, mintha tengernyi ideje lenne még az órai feladat elvégzésére.
A hozzávalókat tartalmazó szekrény előtt áll, amikor meghallja az ajtó ismételt nyitódását. Nem fordul felé, csak lustán nyúl a hozzávalókért, vékony, tejfehér ujjai közé zárva a szükségeseket s finom óvatossággal pakolgatva őket a kis edénybe, melyet maga előtt tart.
Bárki is a késő, aki utána érkezett, kellemetlen helyzetben van. Hogy miért? Mert hazugságával maga alá vágja a fát... Angelle járt a Gyengélkedőn, talárjának zsebében ott az összegyűrt pergamen a Madam cikornyás írásával. Rajta s egy szerencsétlenül járt elsős fiúcskán kívül senki sem látogatta a javasasszony birodalmát. De hát... mindenki a maga sorsának kovácsa.
Lusta pillantással nyugtázza gondolatait, de annak vége már az elixír egyik újabb hozzávalójára siklik.
~ Szirén pikkelye, alvó tündér szárnyának csillagpora és...~ Finoman lábujjhelyekre emelkedik, hogy tejfehér nyakát megnyújtva feljebb lásson. ~Igen, ez is kell még...~ nyúl egy szilárd kis valójában növényke felé, mely nem nagyobb a hüvelykujjának körménél s mintha egy apró, ötujjas kezecskét formálna.
Visszasétál az asztalához, arrébb tolja mappáját, hogy helyet csináljon a kis tálkáknak és a vágódeszkának.

Csupa, a mindennapokban is használt alapanyagok alkotják majd a főzet alapját. Olyanok, mint például a citromfű, a kamilla, a levendula és a ginszeng. Macskagyökérre is szüksége lesz.
Az elején csupán egy egyszerű, a varázstalan emberek által is ismert altató keveréket fog készíteni, ami 5-8 percnél több időt nem igényel, beleszámítva a kellékek feldarabolását, vagy azok morzsolását. Ezután fogja csak a mágikus alapanyagokat is hozzáadni…

Precíz, magabiztos, ám úgy tűnhet kissé álomittas mozdulatokkal vágja fel méretre a macskagyökeret, s gyakorlott csuklókörzésekkel morzsolja a kis tálkában a szárított citromfüvet és levendulát. A kamillának frissnek kell lennie, hiszen annak aromáját kell majd kinyernie a növényből, így azt majd pépesen használja fel. A ginszeng a távoli Kínából származik, ahol jensennek hívják, vagy ahogy emlegetni szokták „embergyökérnek”. Számos bájital alapanyaga lehet, itt azonban a szellemi és testi teljesítmények fokozása céljából szükséges. Ez az, ami felpörgeti az elmét a többi gyógynövény pedig mindeközben ellazítja a testet. A mágikus hozzávalók, mint a szirén pikkelyek, vagy a csillagpor inkább tudat-módósítók, illúzióképzők.
Ha minden igaz, még az óra vége előtt be fogja fejezni... legalább is, azon dolgozik éppen, hogy abba a bő húsz percbe beleférjen. Gyűlöli, ha valamit időre kell csinálni... Gyűlöli, amikor siettetik...

     Igaz, eleinte megpróbált kitalálni valami menetrendfélét, nehogy már az első óráján kínos helyzetbe kerüljön, ha – ne adj isten – betoppanna egyik kollegája a terembe… ám minden próbálkozás meddőnek bizonyult. Így maradt az ahogy esik, úgy puffan módszer mellett. Ennek viszont az a hátulütője, hogy nem volt alkalma felkészülni az esetleges szituációkra. Mi van akkor, ha a diákjai nincsenek olyan tanulmányi szinten, hogy megbirkózzanak egyedül egy ilyen kihívással? Készítsenek önállóan bármilyen főzetet. És itt az önállóságon van a hangsúly, bár az egybefüggő moraj a padok irányából arra utal, hogy sokkal inkább a bőség zavarába estek a gyerekek, s nem a tankönyv mellőzésén háborognak. Ez azért örvendetes. Persze nem lehet rajta csodálkozni, hiszen ha valakinek öt éven keresztül igyekszik a fejébe tuszkolni némi tudást Piton, nagy valószínűséggel tényleg megragad valami.
     Azért azt Foley sem gondolta volna, hogy ilyen sokra viszi még a bájitalon való rendszeres henyéléssel. Nem volt ő sosem az a tipikusan szorgalmas diák, sőt. Őszintén szólva nem kötötte le sosem Piton professzor mennydörgése, bőven elégnek találta a saját tudását és jó szerencséjét a tantárgyhoz. És milyen igaza lett…

     Szüntelen járkál a teremben, egyenes háttal, lazán hátrakulcsolt kézzel, s természetesen kifejezéstelen arccal. Ez egyféle taktika, nehogy a diákok a tanárukra pillantva elbízzák magukat, vagy épp ellenkezőleg, elbizonytalanodjanak. Pedig ha tudnák… a padok közt halkan szlalomozva Foleynak néha nagy erőt kell latba vetnie, hogy színtelen és megfejthetetlen képet vágjon a bőszen fortyogó főzetekhez. Némelyik tanulóra bizony ráférne a korrepetálás, mert a teljesítmény, amit végső elszántságukban produkálnak, egyenesen kétségbeejtő. De akkor sem szabad ezt durván a tudtukra hozni, még a végén a maradék kedvük is elillanna a Bájitaltantól, mint ahogy az esszenciájuk drága alapanyagai is nyom nélkül megsemmisülnek az üstben kavargó ragacsban.
     Ám a helyzet – mindent összevetve – mégsem elkeserítő. Talán azóta, hogy ő is itt tanult, divatba jött a tantárgy. Vagy mi más lehet a magyarázata annak, hogy a többség arca átszellemült koncentrációt tükröz? De nem azt a görcsös, kétségbeesett kifejezést, sokkal inkább valami szeretettel és a tárgyhoz való alázattal vegyes kifejezést.
     Bár mondhatná már azt, hogy ez az ő érdeme… talán csak annyiban van köze az ügyes diákok sikereihez, hogy puszta jelenlétével, illetve a rendhagyó feladatával csalogatta ki belőlük ezt a jóleső reakciót. Kizárt, hogy előző tanáruknál kaptak volna ennyi bizalmat és felelősséget, amit ezen a bevezető órán. Foley egyébként is el akarta kerülni azt, hogy túl mereven és szárazon oktassa a tanítványait; sokkal célravezetőbb, ha azt érezhetik, hogy itt a maguk urai lehetnek. Az életben egyébként sem fog senki a hátuk mögött állni, és diktálni a bájitalok helyes összetételét meg elkészítését. Minél hamarabb nőnek fel a feladathoz, annál jobb.

     Nem fog tervezni. Nem tervez előre. Csak… csak egy egészen kicsikét. Az legalábbis biztos, hogy az önálló órai munkát még beveti máskor is, mondjuk a többi évfolyamnál.

     A termet keresztben hosszában betölti a diákok ideges-izgatott sustorgása, az üstökhöz koccanó pálcák csengő hangja, a kések tompa súrlódása a vágódeszkákon, nem is beszélve a plafon felé gomolygó, vastag és sokszínű felhőrétegről, amelynek köszönhetően a világítás egészen sejtelmessé gyérült. Ilyen körülmények között nem meglepő, hogy az ajtó túlsó felén történő koppanás hangja belevegyül a szorgalmas munka zajába, s Foley professzor is csak az eléje lépő, szenvtelenül mosolygó leányzóra figyel fel.
     - Önnek is hasonlóan jókat, kiváltképp, hogy gyengélkedik – biccent a késő Rose felé, s felületesen átsiklik tekintetével a lány kékeszöld szemein. Eddig egyik későn érkezőtől sem kérte számon, vajon hol időzött addig, míg osztálytársai becsületesen megjelentek az órán, de ezt Miss Wilcox nem tudhatja. Nem baj, a kifogás a levegőben marad, akár igaz az állítás, akár nem.
     - Kérem, foglaljon helyet, és tegye meg, hogy kicsöngetés után marad még néhány röpke percet. Egyéb dolga most már nem lesz, hiszen annyi idővel, ami még hátramaradt az órából, maximum egy limonádét tudna kikeverni nekem, de efelől most eltekintek.

     A tanár ezzel le is zárja a problémát, legalábbis a szünetig mindenképp. Azok, akik valamilyen okból kifolyólag nem tudtak megjelenni társaikkal együtt időben az órán, ennél több figyelmet nem is érdemelnek. Az óra minden perce aranyat ér. És a munkába merülő diákok kivívták Foley elismerését.
     - Derék meglátás, Mr Perry, magam sem fejezhettem volna ki szebben – szól egészen halkan a fiúhoz, hogy ne zavarja meg a közelben dolgozókat a beszédével – De nem értek egyet önnel teljes mértékben.
     A professzor érti a mardekáros fiú célzását, s maga is körbepillant a teremben. Valóban, Davisnek igaza van abban, hogy azok, akik inkább választottak valami egyszerűbb, könnyebben elkészíthető főzetet, talán nem állnak még készen az életben rájuk váró kihívásokra. Ám nem lehet mindenkit egy kalap alá venni, hiszen itt különböző egyénekről van szó.
     - Az általunk választott kihívások súlya sokat elárul rólunk. De a legtöbb kihívás, amellyel kénytelenek vagyunk szembenézni, tőlünk független. Azt figyelje meg, hogy ki miképp reagál ezekre a helyzetekre, s máris választ kap a kérdéseire.
     Még utoljára mélyen a jeges szemekbe néz, hátha ki tud olvasni belőlük valamit, ami magyarázatot adhat a fiú koravén bölcsességére, de Davis hamar nekilát a munkának, így elgondolkozva a hallottakon továbbsétál. Érdekes személyiség ez a Perry fiú, ajánlatos lenne valakinek foglalkozni vele, hagy bontakozzon ki a tudása.

     A komótos járőrözése közben majdnem elkalandozott a figyelme, ebből is érzékelhető, milyen bódítóan hat a falak közé zárt sok-sok főzet összekeveredett aromája. Szerencse, hogy egymás után csattannak fel a bájitalokból undokul kidudorodó buborékok, s ezeknek a hangja épp elég ahhoz, hogy visszarángassák a tanár urat a valóság talajára.
     Foley professzor láthatatlan mozdulattal a zsebébe csúsztatja hosszú ujjait, hogy hamarosan megcsillanjon köztük a dédnagyapja zsebórája. A szépen kidolgozott eszköz szerint alig egy perc maradt hátra az órából…
     - Nos, attól tartok, most abba kell hagyniuk a munkát, ugyanis lejárt az idő. A bájitalaikból palackozzanak be egy keveset a fiolákba – beszéd közben a professzor lazán megpöcköli a pálcájával az asztalán sorakozó kristályfiola-készletet, mire az átlátszó tárolók engedelmesen felsorakoznak a diákok előtt –, az sem probléma, ha egyikük-másikjuk nem készült még el teljesen. Az értékelést megkapják még a következő Bájitaltan előtt. Oh, és házi feladatot most nem kapnak.

     Amint a tanulók eleget tesznek a kérésnek, Foley az asztala szélének támaszkodik (akár úgy is tűnhet, mintha felült volna az asztallapra), és megkönnyebbülten felsóhajt. Ezzel egy időben felharsan a folyosón a kicsengetést jelző hang is.
     Hát ezen is túl van. Megvolt az első órája, és életben maradt mindenki. Persze a későkről nem szabad megfeledkeznie…

     Amennyiben mindenki elhagyta a termet, s már csak a felszólított diákok maradtak a padjaik mellett (önként csorbítva ezzel értékes szünetük perceit), a professzor hirtelen összecsapja a két tenyerét, ezzel kiélezve eddigi sejtelmes hallgatagsága és a mostani élénksége közti kontrasztot. Talán ettől összerezzennek kicsit a büntetésüket várók, pedig igazság szerint Travis Foley már rég letett arról, hogy az első óráján komolyabb ítéleteket osztogasson. Nyilvánvalóan nem esett jól neki, hogy voltak az osztályból páran, akik nem illették őt annyi tisztelettel, hogy pontosan jelenjenek meg a teremben (a késésük okától függetlenül), de azért ez még nem főbenjáró bűn. És saját magát kellene elátkoznia, ha azokra az utált és megvetett tanárokra hasonlítana, akik anno őt is annyit büntették.
     - Kedves hölgyeim, nyomatékosan megkérném önöket arra, hogy legközelebb alkalmazkodjanak az órarendjükhöz. Nem szívesen vonnék le pontot a Házuktól maguk miatt, hát ne is adjanak rá okot – a sokáig fájóan visszhangzó taps után kifejezett kellemességgel tölti be a termet a férfi mélyen zengő hangja, amiből most szinte csak úgy sugárzik az elégedettséggel vegyes határozottság. Annak ellenére, hogy éppen valamiféle fejmosást tart, a kezdeti merevsége mintha oldódni látszana. Épp időben, legalább nem ülteti el a diákjaiban azt a tévhitet, hogy az óráin megengedhető a lazsálás. Milyen ironikus az élet; talán pont azokat a hibákat igyekszik kiküszöbölni tanárként, amiket diákként arcátlanul felhalmozott a hét év során.

     - Azt hiszem, mindent elmondtam, amit kellett. Nem is tartom fel tovább magukat, még a végén elkésnek a soron következő tanórájukról is. További kellemes napot!

     Az utolsó kijelentésével megsuhintja a pálcáját, és a plafon közelében rekedt füst és színes köd maradéktalanul elpárolog, s a világítás ismét tisztán tölti be a helyiséget. Az ajtót az utolsó távozó tárva-nyitva hagyta, így még csak a zárral sem kell megküzdeniük a lányoknak, szabad az út a folyosó felé. Foley professzor ráérősen megkerüli az asztalát, s a tároló állványba illesztett, színes folyadékokkal telt üvegcséket kezdi tanulmányozni. Lesz azzal egy kis munka, míg az összesnek leellenőrzi a hatásfokát, az összetevők helyes arányát és a többi. Remélhetőleg túlnyomórészt jó jegyeket oszthat majd a főzetekre…

---

   Elképesztő, hogy egy egész évet tudhat a háta mögött, s még nem váltott munkahelyet azóta. Nem igazán vall rá, de be kell látnia; egészen megkedvelte ezt a tanárosdit. Diákként persze minden teljesen más volt, talán jobb is lenne visszatérni a múltba.. de a katedra furcsamód segített neki. A kibontakozásban, hogy van valami értelmes tevékenység, amivel elfoglalhatja magát, sőt, olyan emberekkel találkozhat megint, akikkel egyébként rég megszakadt a kapcsolata.
   Számos előnye van annak, hogy itt taníthat. Persze az ilyen pozitívumok is csak akkor erősödnek fel benne, mikor a naptár szerint már nincs sok hátra, s a kastély ablakait a napsugarak ostromolják. Mikor még van bő fél órája a becsöngetés előtt..

   Csak nemrég tért vissza az Abszol útról, s a vásárolt holmik még csinos dobozokban sorakoznak az íróasztalán. Van köztük mindenféle formájú- és színű csomag, némelyik fel-felsikolt időnként, de akad olyan is, amelyik egyfolytában füstgomolyagot ereget, s olyan, amelyik – ha nem lenne nehezékkel letámasztva – cincogva araszolna el a helyéről. Ez utóbbit csak egy áttetsző kendő takarja.
   Foley a régi zsebórájára pillant, mi szerint még van ideje lehordani a szükséges holmikat a pinceterembe. Tökéletes.


   Ahogy megékezik a terme elé, egy könnyed pálcasuhintással feloldja az ajtóról a lakatot (aminek szinte csak jelképes szerepe van), s ugyanazzal a mozdulattal fényt bűvöl az egyébként sötét és kissé nyirkos pincehelyiségbe. A falikarokban fény lobban, és Piton egykori főhadiszállása egyenesen kellemes hangulattal töltődik fel.
   Foley a dobogóhoz legközelebbi első négy asztalra kihelyezett üstök mellé osztja a magával hozott alapanyagokat, de a kendővel takart dobozt és egy másik kisebb csomagot a tanári asztalhoz viszi.
   Még jó néhányszor végigtekint a leendő csoportok munkaeszközein; az első asztalnál megvan a kellő mennyiségű karvalytokály, a feldarabolásra váró sárgomba, néhány üvegcse titokzatos, kékszínű lé, és egy-egy ezüstpenge az aprításhoz. A másodiknál gondosan gézbe csomagolt gyöngygerinc, értékes lápi virágok kipréselt nedve, kopasz fülfű és persze megint csak az ezüsttőrök. A harmadik és negyedik asztalnál szinte ugyanazok a nyersanyagok várják a diákokat; kerecsgyökér bőségesen, csinos kötegbe font Diphlacum homoraclé, vágókések, egy tálca fiola, tele különböző állagú folyadékkal, valamint egy marok fácánkakastoll.
   Minden megvan, már csak a tanulók hiányoznak. Foley gondosan palástolt elégedettséggel és izgalommal az asztala mögé sétál, helyet foglal a székében, és maga elé húz néhány papírost. A legutóbb íratott dolgozatok, melyek még kijavításra várnak. Remek alkalom a szünet fennmaradó része az értékelésükhöz. A fiatal professzor előredől ültében, és zöld tintás, vékony betűket sorakoztat az egyik tűrhetően sikerült munka legtetejére.

Ajtó nyikordul, léptek zaja hallatszik. A diákok kiszélednek a termekből, és elindulnak a következő órájukra, vagy, ha már vége a tanításnak a mai napra, akkor ellófrálnak a kastélyban. Vannak olyan bátor jelentkezők, akik a folyosók egyik sarkában füves cigarettát szívnak, s vannak olyanok is, akik a könyvtárban gubbasztanak.
Gwendolyn éppen Piton régi terme felé tart. Könnyed léptekkel mozog, magában dúdol. Kellemes nap ez a mai. Elvonultak a viharfelhők az égről, kisütött a nap, és mindjárt itt a nyár. Nemsokára vége a tanévnek, s végre azt csinálhat majd, amit akar.
De most még jelentős feladatai vannak, hiszen nem fejezheti be ezt az évet egy gyötrelmes bizonyítvánnyal. Mostmár nem kell Celiának bizonyítani, inkább magának szeretné beismerni, hogy igen is ér valamit ebben a nagy, nyüzsgő világban. Hiszen mindenkinek van valami különlegessége. Mindenki fontos. S vannak olyanok is, akiket ezek az erős jellemű emberek elnyomnak.
Halálfalók, aurorok, hírhedt diákok, stréberek.
Gwen egyik csoportba sem tartozik bele. Ő inkább csak egy meghúzódó, akit csak az vesz észre, aki akarja. De most, ezen a nyáron, talán valami megváltozik. Talán egy új esély születik arra, hogy a lány megmutassa mit is tud valójában. A terv a következő: tökéletesre akarja fejleszteni látomásait. Azokat a jövőképeket, melyek csak úgy spontán beugranak neki, s melyek félig-meddig a valóságot tartalmazzák. Hiába tanítja neki bátyja az okklumenciát, Gwen többet akar ennél. Nem csak kontrollálni ezeket a látomásokat, hanem megérteni is őket. Egyre jobban...
Leér a terem elé, megnézi a kifüggesztett listát az ajtón. Igen, ott a neve. Bájital különóra.
A legkedvesebb tantárgyából sosem elég, véli ezt, s illedelmesen besétál az ajtón. Kedvenc tanára, Travis Foley már bent ül, s papírok halma felé görnyedve fontoskodik.
- Jó napot professzor! - köszön hangosan, nem akar úgy járni, mint Raimbourg óráján.
Szerencsére most nem sikerült elkésnie, de a múltkori eset után, csak még kínosabb helyzetbe kerülhetett volna.
Megvárja a tanár válaszát, majd odasétál egy asztalhoz s elfoglalja a helyét.
Míg az óra kezdetére vár, megszemléli az asztalokon hagyott különleges lét tartalmazó üvegcséket, és a mindenféle színű és formájú hozzávalókat.

Igen. IGEN! Megan végül mégis rávette a rettenetesen lusta Kayt, hogy igenis ne hagyja, hogy megvágják minden második tantárgyból, hanem legalább tegyen keresztbe két szalmaszálat. Kay, szomorú, de azokból a tárgyakból áll a legrosszabbul, amelyeken a legjóképűbb tanárok oktatnak. Az oka rejtély. Lehet, hogy ez azért van, mert azokban a 45 percekben illetve másfél órákban, mikor velük van összezárva egy-egy terembe, gondolatai egészen máshol járnak.
Kissé bátortalanul, remegő térdekkel dugja ki az orrát a klubhelyiségből, hogy végigsétálva ezen meg azon a folyosón, időben megérkezzen Foley professzor bájitallaborjába a különórára. Abban reménykedik, hogyha ezen az órán odafigyel és jól teljesít, nem kell majd évet ismételnie, talán, talán, adná az ég...
Utoljára ellenőrzi, hogy minden cuccot beletömött-e pikachus táskájába, megigazítja az iskolai egyenruha nyakkendőjét (kivételesen rendesen felöltözött ám, igaz, a türkizkék harisnyát nem tudta kihagyni), és a 27 soros Martenst is rendesen bekötötte, mielőtt elindult volna. Érzései szerint túl hamar ért a labor ajtajához, de azzal is időt nyer, hogy megbámulja a névsort. Tekintete végigszalad rajta, de fel se fogja a többiek nevét, csak a sajátját. Aztán mi mást is tehetne, minthogy átlépi a ma délutáni pokol helyszínét, és bebattyog a terembe...
- Jó napot - köszön a tőle telhető legnagyobb udvariassággal. Ahogy elhalad a tanári asztal előtt, mintha felismerni vélné a legutóbbi dolgozatát Foley professzor kezében. Ó igen, az az idióta lila az ő tintája, beszáradt... Inkább nem is akarja látni a tetején éktelenkedő órmótlan nagy T-betűt, úgyhogy inkább tétován megállva megvizsgálja az asztalokra kikészített holmit.
Meg a lányt az egyik asztalnál. Értelmesnek tűnik. Még életében nem látta, de nem tűnik egy hülye libának, így hát nem sokat teketóriázik, le is huppan mellé.
- Remélem, nem zavar - mondja. - Szia!
Leteszi a táskáját, és igyekszik nem csinálni semmit, na de a hozzávalókat elkezdi mustrálgatni. Az asztalra hasalva, laposkúszásban közelíti meg a kékszínű löttyel töltött üvegcséket, és az egyiket finoman meg is pöcköli élénkrózsaszínűre festett körmeivel, majd belaszagol a gombába, amiből biztos nem enne, ha nem kényszerítik rá (és hacsak nincs valami érdekes tudatmódosító hatása).
- Fúúúj - nyilvánít aztán véleményt halkan a látottakról. Ennyit az ismerkedésről.

Cuppogó léptekkel halad a folyosón, minden lépéssel egy-egy vízfoltos lábnyomot hagyva maga után. Ázott kviddicstalárja ugyan már táskája aljába gyűrve pihen, de letagadhatatlanul látszik rajta, hogy edzésen volt. Haja is vizes, és látszik rajta, hogy a magaslati levegő, na meg az ott uralkodó szél sokszor átrendezte üstökét, mielőtt ide érkezett, de mégsem ez az árulkodó jel. Arcát széles mosoly ragyogja be, olyan, amit csak edzések után ölt fel, és órákig nem tud letörölni; ez közli mindenkivel, hogy sikeresen repkedett pár óráig a levegőben. Mindent átgondolva, attól függetlenül, hogy picit eleredt az eső, és az egyik hajtó lehet tényleg megfázott, sikeres edzést tudhat a háta mögött; jó ötlet volt összetoborozni a társaságot. Ilyen időben más úgysem csapott volna le a pályára, csak hát ugye Aud különórája miatt siettetni kellett kicsit mindent. Ujjaival megborzolja tüsifrizuráját, hogy legalább kicsit megszáradjon, és hogy az eddig letapadt tincseket ismét az égnek állíthassa. Különóra.. Nem mintha olyan rosszul állna.. De a lányokkal megbeszélték, hogy kihasználják az alkalmat, ha már egyszer Foley felajánlotta a dolgot.
Időközben meg is érkezik a tanterem bejáratához. Az ajtó előtt megtorpanva egy utolsót csavar ázott nadrágjának szárán, hogy az anyagból folyamatosan szivárgó vizet a padlóra csöpögtesse, pár óvatos rúgással megpróbálja cipőjét is szárítani, majd szemügyre veszi a kifüggesztett pergament. Na igen, a sors fintora, hogy nem egy csoportba osztották Mikával, akkor ő ezért nem sietett annyira.. Egyik név sem ismeretlen számára, sőt néhány név a megszokottnál is ismerősebb, de nem mindegyikhez tudna arcot csatolni. Tenyerét a kilincsre tapasztva benyit a terembe, és lendületes lépéssel belibben. Gyors mustra után megállapítja, hogy igazán nincsenek még sokan a teremben, akár maradhattak volna még egy kicsit kvaffot dobálgatni.
- Sziasztok – csattan vigyorogva a két diák felé. Csak egy szemvillantásnyi ideig pillant feléjük, miközben töretlen lelkesedéssel halad előre a padok között, de ennyi idő is elég, hogy felismerje a hollós felsőbbévest, és egy kisebb mardekárost, akit néha lát az udvaron randalírozni.
- Jó napot, professzor. – érkezik meg előre, és táskáját egy hatalmas cuppanás közben a földre pottyantja. Az első padnál találomra kihúz egy széket, és rendezkedni kezd, majd ismételten felpislant. – Hogy van ma? – kérdi töretlen mosollyal. Valahogy úgy érzi, nincs is jobb, mint edzés után bájitalokat kotyvasztani félig a föld alatt, az eső pedig csak felfrissítette, így a hideg még most is kellemesen borzongatja hátát, még a kezére érkező libabőrt is szívélyesen üdvözli.

Kapkodó mozdulatokkal igyekszik visszacsomózni a tornacipő kibomlott fűzőit, és közben azon morfondírozik, jó ötlet volt-e feliratkozni a külön órára járók listájára. A válasz természetesen igen. A francba már, ha még hatszor végigrágja magában ezt a dolgot, akkor is ennél a nyomorult igennél fog kilyukadni! És miért?

Guggoltában meggörnyesztett hátáról váratlanul lefordul a fekete, kopott hátizsák, és úgy tűnik, a cipzár is ezt a pillanatot választja arra, hogy végképp megadja magát. Nem számít. Seya örökké komor arcán izom sem rándul, ahogy mogorva tekintetét a földre tottyant táskára irányítja.
A nyelve hegyén már ott ücsörög az az ízes b*ssssza meg, de mivel a folyosón mások is járnak, inkább megtartja magának a dolgot. A táska egyébként is a lehető legkisebb problémát jelenti mind közül, hisz a könyveit akár kézben is képes lesz cipelni. Nem fog letörni a körme, ha neadjisten tényleg ez volt a cipzár utolsó – ezúttal bukással végződött, és nem is olyan dicső – csatája az őt húzó súlyokkal szemben.
-   Ehh… - Ez kikívánkozott. A kölyök egy végtelenül unott mozdulattal felegyenesedik, és mintha minden egyes testrészét úgy kéne mozgásra nógatni, szinte már szenvedve küszködi vissza vállára a zsákját. Még egy gyors pillantást vet maga körül a folyosó köveire, aztán miután meggyőződött róla, hogy nem szórt szét semmit, néhány végtelenül ráérős lépéssel hidalja át a közte és a bájital tanterem között húzódó távolságot.

Nem számít, hogy többen is eljöttek mellette az elmúlt pár percben, már rég hozzászokott, hogy aki nem nézi semmibe, az puszta ellenszenvből kerüli el.
Kivéve néhány embert. És ahogy a kilincs felé nyújtja a kezét, és emlékeibe idézi a legutóbbi bájitaltant Foley-val, öklömnyire zsugorodik a gyomra.

Halkan nyit be, majd ugyanolyan óvatosan csukja be maga után az ajtót. Látja, hogy a tanerő épp meglehetősen elfoglalt, ezért a maga részéről kihagyja a köszönést, és inkább körüljáratja tekintetét a többi diákon. Gyakorlatilag egy ismerős arcon kívül nem sokat lát. Mindenki olyan… idős.
Szabályosan kényszerítenie kell magát, hogy ne pislogjon minduntalan a titkos kamra bejárata felé, de azt azért nem bírja megállni, hogy teljesen védtelenül hagyja az eldugott labort.
Pontosan ezért rakja a táskáját a rejtekhelyhez legközelebb eső asztal mellé, ő maga pedig letelepszik, unottan az asztalra könyököl, s fürkész pillantását Travis Foley arcára függeszti. Pillája sem rebben, csak bámul.

Borzasztó kíváncsi rá, hogy ez alkalommal vajon ugyanúgy keresztülnéznek-e rajta, mint az elmúlt óra alkalmával. Vagy végre segítenek bepótolni a közös titok óta halmozódó tananyagot? Csak és kizárólag ezért van most itt. Zavarja a lemaradása, és igenis nyíltan akar kérdezni; mert ő stréber. Ez van.

Nagy sóhajjal lép ki a könyvtárból. Ma kivételesen nem sok kedve volt könyvek között ücsörögni, szívesebben sétált volna kint a napsütésben, vagy telepedett volna le egy fa tövébe, de legalább hasznosan töltötte az ebéd és a 4 órakor kezdődő különóra közti időt. Mostanában az a jelmondata, hogy az RBF-vizsgák előtt minden időt ki kell használnia, amit tanulásra fordíthat. Az már más kérdés, hogy kezd rettenetesen kimerülni és belefásulni a dologba. Az erőltetett tempó, amit magának diktál, még a végén számára is túl soknak bizonyul.
Néha elgondolkodik rajta, miért érzi ezt az iszonyú kényszert arra, hogy teljesítsen. Mert ez az egyik oka annak, hogy most a pincébe tart. Különórára bájitaltanból, amit ráadásul nem is szeret. Persze, nem a tanár személye miatt, Foley-t össze sem lehet hasonlítani Pitonnal (aki sokszor a rémálmaiban is megjelent egy-egy kevésbé sikeres óra után). Nem, inkább csak nem érdekli. A latin nevekkel sem boldogul, utálja a bűzt, ami egyes hozzávalókat kísér, a nyálkás, csúszós dolgokat, amiket fel kell darabolnia… Határozottan nem a kedvenc tárgyainak egyike, és ezt még Travis Foley személye sem befolyásolja igazán. A másik ok… Nos, hiába sikerül mindig összekaparnia egy V-t még azokból a tantárgyakból is, amiket nem kedvel, ráadásul bájitaltanból a legrosszabb tesztje is Várakozáson felüli lett idén, az RBF miatt úgy érzi, muszáj gyakorolnia. Igen, rettenetesen izgul miatta, és még a szokásosnál is többet tanul rá, mégsem érzi úgy, hogy felkészültebb, vagy, hogy többet tudna, mint a többiek.
Annyira elgondolkodott, hogy csak akkor eszmél fel merengéséből, mikor már a bájitaltan terem folyosóján jár. Odasétál a bejárathoz, de mielőtt belépne, megszemléli az ajtóra függesztett kiírást. Rögtön szembetalálkozik saját nevével, amitől idegesen rándul egyet a gyomra. Utálja, hogy mindig a névsor elejére kerül. Tekintete lejjebb szalad a papíron. A hollóhátasok közül a felsőbb évesek nevét minden gond nélkül megismeri, még arcot is tud párosítani melléjük, ami tőle nem rossz teljesítmény, a többi házból való, főleg alsóbb éves tanulók neve azonban teljesen ismeretlen számára.
Sóhajt egyet, mielőtt benyitna a terembe, de erőt vesz magán, és lenyomja a kilincset.
Jöttét alig lehet észrevenni - cipője sarkának koppanása is olyan, mint az egész lénye: csendes, nem feltűnő, mintha szándékosan elbújna a fülek elől, nehogy meghallják. Ezt vélik egyesek beképzeltségnek.
Csak akkor nyitja szóra a száját, mikor elérte a számukra fenntartott asztalokat.
- Jó napot kívánok, professzor úr. - köszön, de mintha nem tenné; hangja alig hallatszik, szája alig moccan. A szavak leheletként hagyják el ajkait, amit a pince falai szinte azonnal el is nyelnek.
Lassan fordítja fejét a többi diák felé, hogy őket is üdvözölje.
- Sziasztok. - leheli végül, ha lehet, még halkabban, mint a professzornak szánt köszönést, és gyorsan helyet foglal, mielőtt még bárkihez szólnia kéne. Barna válltáskáját gondosan leteszi maga mellé, csak ezután egyenesedik fel.
Azok, akikkel egy csoportba jár, már megszokhatták ezt tőle, és nem is nagyon szoktak foglalkozni vele, amit ő azzal méltányol, hogy ő sem foglalkozik velük. De a többiek... őket pár lapos oldalpillantással próbálja minél alaposabban szemügyre venni.
Ezután megszemléli az asztalra kipakolt holmikat is, de csak tisztes távolságból. Jobb a biztonság, érte már baleset kíváncsisága miatt.

Azon szerencsés kevesek közé tartozom, akiknek a vérében van a bájital készítész, de mindenkinek ki kell emelkednie valamiből. És igaz, rólam elég kevesen tudják, hogy a varázslóvilág eme izgalmas ágazatához értek, de nem is bánom. Tudom, hogy lusta vagyok. Nagyon sokszor megkaptam már, szinte az összes tanáromtól. „Többre lenne képes… Sokkal több rejlik Önben…” és hasonlók, de sajnos az a kategória vagyok, aki csak azzal foglalkozik, ami igazán érdekli. Ezért van az, hogy nem lennék rossz a gyakorlati tantárgyakból, és akár bájitaltanból az évfolyamom egyik legjobbja is lehetnék, csak épp nem sok energiát fordítok a beadandóimra, amik elég erősen húzzák le az átlagomat. Az elméleti tantárgyakról ne is beszéljünk.
Most mégis úgy döntöttem, hogy túllépek lustaságomon és jelentkeztem Foleyhoz különórára. Na jó, ez az azért is vált lehetségessé, mindenki legnagyobb döbbenetére, mert ez csak gyakorlat lesz (nagyon remélem) és szeretek kotyvasztani.
Foleyval, nagyon jól jártunk. Igaz neki sem sikerült elérnie azt a hatalmas változást rajtam, hogy készüljek az óráira, de azt hiszem ez soha nem fog sikerülni senkinek. Viszont órákon jól teljesítek. Mit számítanak azok az idióta házi dolgozatok, ha tudom, mit csinálok? Szerintem semmit. Felértékelik. Egy gyakorlati tantárgynál teljesen felesleges.
Végre leértem a bájitaltan teremhez. (Miért ilyen hosszú az út a Klubhelyiségből ide?) Egy pillanatra szemügyre veszem a kifüggesztett írást, de miután semmi érdekességet nem látok rajta, nyitom is az ajtót. Ahogy belépek, a terembe látom, hogy rajtam kívül már jópáran tartózkodnak idebent, de még nem késtem el. Érdekes is lett volna, ha különóráról kések. Az teljesen más, hogy a reggeli óráimra rendszeresen nem érek be időben, de az csak a Felkelés nehézségéinek a hibája, és velem direkt szórakozik.
- Jó napot! – köszönök.
Vajon meglepődött mikor jelentkezésre adtam a fejem? Áh, végül is nem sokat számít. Itt vagyok és kész.
Leülök az egyik üres asztalhoz, hisz úgy is teljesen mindegy ki hol foglal helyet, csoportokra leszünk bontva és legalább addig sem kell jó pofizgatnom senkivel sem. Pedig nem ismeretlen mindenki. Crassot és Turnert ismerem. A többiekről fogalmam sincs kicsodák, de miután senki se azaz ember akivel igazán el tudnék társalogni, feleslegesnek tartom, hogy szóba elegyedjek vele, max majd azzal vagy azokkal, akikkel együtt fogok dolgozni. Tudom, nem vagyok egy túl szociális alkat, de ez van. Nem azért jöttem, hogy trécseljek. Tanulni akarok, kivételesen.

Az utóbbi időben kénytelen keresni minden egyes alkalmat, amikor bájitaltant vagy gyógynövénytant tanulhat. Szerencsére rájött, hogy ez utóbbi nem olyan nagy ügy, de ezzel más a helyzet. Ehhez kell valami plusz, ami benne valamiért nincs meg, vagyis meglehet csak mélyen… De, amíg Foley nem mondja, hogy reménytelen, addig nem aggódik túlságosan. Jobb a helyzet mióta nem Piton tanítja őket a bájitalkeverés nemes művészetére, de úgy néz ki nem ez volt a fő zavaró tényező, legalábbis számára.
Sietve dobálja táskájába a kötelező felszereléseket, így könyvet, természetesen pálcáját, penna és tinta, pedig mindig van nála. Idegesen szorongatja a levelet, mely az óráról értesítette, még egyszer körbenéz, hogy nem-e hagy ott valamit, majd kifordult a hálóból, és kettesével szedve a lépcsőket vágtat lefelé az alagsorba, nem egyszer komolyan félő volt, hogy orra esik, vagy éppenséggel fenékre ül valamelyik fokon. Az utolsó lépcsősornál nagy műgonddal ugorja át a vendégmarasztaló fokot, melyhez eddig sem volt szerencséje, és úgy van vele, hogy nem is ma kellene kipróbálnia milyen érzés lehet derékig belesüppedni. Hát nem most fog neki állni ezt is kitapasztalni, bár amennyien itt kóvályognak, valaki biztosan kisegítené onnan, persze csak miután jól kiröhögte. A mai napra kivételesen a trampli egyen cipőt kapta fel ugyanis nála arra is esély van, hogy kiönti a bájitalt. Igyekszik összekapni magát, idén már csak egyszer volt olyan, hogy a bájitala egyáltalán nem úgy nézett ki, mint a többieké, bár az is csak eggyel többször fordult elő, hogy sikerült épphogy nem tökéletes főzetet összehoznia. Két legboldogabb napja volt ebben a tanévben. Így hát talán érthető az a térdremegés, amellyel most is, mint minden alkalommal megközelíti az alagsori tantermet.
~Keress jó emlékeket… ~ hát azon a kettőn nem sok keresnivalója van, és sajna elég kevés ahhoz, hogy abból merítsen erőt, vagy abba kapaszkodjon. Azt tudja magáról, hogy nem reménytelen, bár kérdés ezzel a professzor is így van-e. Ujjait még egyszer megtornáztatja a kilincstől, alig pár centire, végül aztán mivel senki nem kiált rá, hogy ne tegye, lenyomja a kilincset, s úgy sóhajt fel, mintha egy nagyon nehéz fizikai munkát készülne elvégezni. A kilincs engedelmesen lenyomódik, s egy kattanást követően fel is tárul, újabb levegőkifújás, már csak be kell lépni.

Miért van az az emberrel, hogyha belép egy helyre, amihez amúgy nem igazán fűlik a foga, mindig azt érzi, hogy minden fej felé fordul és minden szem rá szegeződik, még ha ez nincs is így. Igyekszik úgy tenni, mintha csak a huzat nyitotta és zárta volna be az ajtót, persze ő nem csapja be, pedig az milyen vicces lenne.
- Jó napot! – érzi, ahogy a vér kezd máris az arcába szökni, arcán mosoly, de ez amolyan kínmosoly, és ezt mind a professzor kapja. A piros foltok a kreol bőrön nem olyan feltűnőek, ő pedig igazán küzd ellenük. Tekintete a terem többi részére irányul, hogy szemügyre vegye kik is ma a társak, Vikitrián egy pillanatra megakad a tekintete, s keze ráfeszül táskája pántjára, de mivel elég sokan vannak, és nem felejti el hol van hamar kizökken.
- Sziasztok! – köszön a sorstársaknak, majd néhány pillanatig, mintha hezitálna, de aztán végül is elindul az egyetlen közelebbi ismerős, Audrey felé. Az a közös kis saruk a seprűtárolóban neki elég indok arra, hogy most felé húzzon és a mellette levő széket húzza ki. Nem kérdezi meg, hogy leülhet-e de nagyon reméli, hogy nem üldözi el a lány.
- Szia! – köszön neki külön is mosolyogva, majd végigméri ázott évfolyamtársát, mosolya kezd egészségesebb és könnyedebb lenni.

Bájitaltan Különóra

Ha már a test kellőképpen kifáradt, akkor végre jöhet az agy megtornásztatása. Igen, higgyétek el, ha másnak nem is, de legalább nekem, hogy egy hatalmas kviddicsezés után nem is jön olyan rosszul a könyvek társasága. Ha pedig bájitaltanról van szó, akkor ez duplán igaz. Már akire. Rám mindenesetre igen. Verejtékezve, hullafáradtan estem be a hálókörletembe, seprűm némán vonszoltam magam után, majd a szoba közepén hirtelen megadtam meg. Kimerítő volt ez a nap...Nath teljesen lefárasztott, de legalább jól szórakoztunk. Laza mozdulattal dőltem el pihe-puha ágyamon, az imént még kezem biztonságát élvező tárgy halk puffanással érte el a biztos talajt. Fejemről leemeltem az izzadtságtól átázott baseball sapkát, majd beletúrtam a hajamba, hátha sikerül visszanyernie eredeti formáját. Na persze ez a mozdulat nem volt elegendő. Úgy fújtattam mint a megvadult bika, de sajnos így sem kerülhettem el a "végzetem"...fel kellett tápászkodnom és meg kellett céloznom a fürdőt. Feltéve ha nem akarok elkésni a "nem is tudom miért vállalt" különórámról. Azaz...valójában egy dolog motivált, mikor jelentkeztem Mr. Foleynál...az élvezet. Tudniillik a bájitaltan volt nálam az egyértelmű favorit. Sosem tartoztam a stréber diákok közé, de szerettem megmutatni mit is tudok, mire vagyok képes...ami meg emellett meg is fogott, azt annál szívesebben tanultam. Talán a professzor személye is közrejátszott tantárgyának megszeretésében, sőt...biztosan. Bírtam a stílusát, kedveltem azt, ahogy tanít...úgy az egész embert, ahogy összerakták. Kell még ennél több indok, hogy miért is vállaltam be? Mert még bőven van oka. Számomra a bájitalok terén sosem volt elég az infó, mindig újat és még újabbat akartam megtudni ezekről a varázsfolyadékokról és ebben Foley prof.-ban megtaláltam az ideális partnert. Tudtam, hogy benne nem kell csalódnom és érdekes dolgokat tudhatok meg a különleges italokról, addig tágítja a búrám, amíg csak lehetséges.
Kis idő múlva már teljes harci díszben álltam az ajtó előtt. Akármilyen lehetetlennek is tűnt a helyzet, valahogy mégis sikerült emberi külsőt varázsolnom magamnak, tisztán és energiával feltöltődve léptem ki a szoba falai közül. Talárom csak úgy suhant mögöttem, lábaim egyre gyorsabban kapkodtam a lépcsőn. Csak remélni tudtam, hogy a táskám tartalmaz minden szükséges segédeszközt, mert az igazat megvallva csak úgy kutyafuttában dobáltam be a létfontosságúnak vélt dolgokat. Na majd kiderül.
Az út nem tartott sokáig, mégis olyan hosszúnak tűnt...hosszabbnak a kelleténél. Mikor végre elértem a helyiség ajtaját szemem egy pillanatra megakadt az arra kifüggesztett pergamenen, de mivel egyből kiszúrtam rajta becses nevem, azért hamar elkaptam tekintetem és jóleső mosollyal benyitottam a terembe. Sejtettem. Persze, hogy rajtam kívül már mindenki ott volt. Gyorsan üdvözöltem az asztalánál fontoskodó professzort, majd miközben hátrafelé vettem az irányt biccentettem a többieknek is. Semmi esetre sem akartam húzni az időt, hisz a szituból is látszott, hogy mindenki rám várt. Mikor Ophelia mellé értem hirtelen megtorpantam és pillanatnyi gondolattól vezérelve közelebb léptem hozzá.
- Szia! Nem bánod ha melléd telepszem? -kérdeztem suttogva a lánytól, miközben a professzor felé sandítottam. Ha a lány igent mondott azonnal le is dobtam magam, majd kihalásztam cuccaimat és hátradőltem a széken. Most végre alaposabban is szemügyre vehettem a tanár előtt sorakozó temérdek üvegcsét. Volt ott minden féle-fajta, kisebb-nagyobb...kölönböző színű és jellegű folyadékok. Egyre jobban felcsigázott a szituáció, amit egy széles mosollyal fejeztem ki...majd vártam.

   Kezdeti elégedettsége dolgozatjavítás közben kezd alábbhagyni, s már-már erőt vesz rajta a csüggedés. A második évfolyamosok nem látogatják az óráit? Vagy ennyire rossz tanár lenne? Ugyan, kizárt. Legalábbis szeretné hinni, hogy nem hiába tért vissza az iskolájába.

   Pontosan annyi időt hagyott magának és a diákjainak, amennyi egészséges – mindenki gond és késés nélkül beér, s Foleynak se kell végigtanulmányoznia az összes esszét. Az kéne már csak, még a korrepetálás előtt elragadja az apátia, és hasznavehetetlen lesz a következő órákban.
   Mikor felnyílik az ajtó, automatikusan az első diákok felé fordítja az arcát. Á, a de Crasso lány, majd az őt követő Kay Scarlet.
   - Jó napot önöknek is – üdvözli őket, s tekintete elidőzik egy kicsit az imént értékelt dolgozat tulajdonosán. Már az becsülendő, hogy megjelent a lányka a korrepetáláson, így csillantva meg egy halványka reménysugarat. A bukás elkerülhető.
   A professzor villámgyorsan összefogja az előtte heverő papírokat, és egy egyszerű, keményfedeles mappa két lapja közé simítja őket. Ezekkel foglalkozik majd később, talán elalvás előtt, hiszen némelyik beillene egy komplett kalandregénynek is. Alig hajtja le a mappa merev tetejét, ismét csapódik az ajtó, s Foley valósággal az orrában érzi a friss eső szagát. Ezt mind Audrey Turnernek köszönheti, akit csak azért nem hesseget kifele a sáros cipőivel, mert akkor már időszűkében lennének. Felületes sóhajjal elnyeli a piszok okozta kényelmetlen érzését, és elhanyagolható válasszal kíséri nyomon, ahogy a kviddicsőrült hollóhátas helyet foglal az első padok egyikében. Mit is mondhatna őszintén? Hogy remekül van, köszöni, vagy hogy izgalmában megint úgy kiszáradt a torka, mint az első tanítási napján.. s azóta is minden órája kezdetén.
   Egy időre ismét belemerül saját kézfejének tanulmányozásába, de csak addig, míg magára nem vonja a figyelmét az újonnan belépő, szintén a Hollóhát házából való, halk szavú lány. Egyébként is nagyon csöndes, nincs vele sok gond, ám ráfér a különóra bájitaltanból. A professzor egyre feszülő mellkassal tekint végig a diákokon, és csak ekkor tűnik fel neki, hogy Merlin tudja, mikor, de besurrant a kis védence is, Seyala. A morózus fiúcska egy szélső padot választott magának, és úgy gubbaszt ott, mintha őrizne valamit. Vagy éppen őrizkedne a többiektől. Hiába töltenek együtt annyi időt a rejtélyes főzet miatt, Foley mégis kevésnek érzi a figyelmet, amit a fiúra irányít. Ez a saját hibája, túlságosan óvatos akar lenni, minél kevesebb feltűnést kelteni, így meglehet, hogy az órákon valóban kevésbé figyel a kis magoncra. De majd most, a korrepetáláson..
   Épp mikor e gondolatsor végére jut, Vikitria Mirol toppan a terembe, a professzor határtalan megelégedésére. Hát mégis ért valamit az a tegnapi fejmosás! Talán a lány elgondolkodott azon, hogy érdemes küzdeni bizonyos célokért. Persze az is lehet, hogy pusztán a bájitalfőzés kedvéért ugrott le a négyórás csoporthoz..
   Aztán utoljára is felnyílik az ajtó, s míg előbb a halványrózsás arcú hugrabugos Scarborough, utóbb pedig a mindig serényen kotyvasztó griffendéles Stratford úrfi teszi tiszteletét az órán. Mindkét diákja nevét tudja fejből, és mindkettőt a teljesítménye miatt zárta emlékezetébe.

   A gyerekek külön felszólítás nélkül is helyet foglaltak, ám most az egyszer ezt kicsit elhamarkodottan tették. Foley türelmesen végignéz a sokaságon, és ki-ki felé biccentéssel pótolja az elmaradt üdvözlést. Aztán lassan felemelkedik a székéből, hogy ezzel is magára vonja a nyolc tanuló figyelmét, s még a torkát is megköszörüli a spontán kis bevezetője előtt.
   - Köszönöm, hogy eljöttek ma erre a foglalkozásra a délutáni időpont ellenére is. Higgyék el, ez mindüknek hasznára válik, és a közeljövőben kamatozni fog a plusz tudás. Nem is lopom tovább a szót.. Mirol kisasszony, ha kérhetem, fáradjon ide előre, Miss Turner mellé, ma önök egy csapatban dolgoznak, a kettes számú asztalnál. Mr. Kiba és Mr. Stratford, önök itt és itt dolgoznak – a tanár a pálcájával előbb Ophelia asztalára koppint, ezzel jelezve, hogy ő és Seya alkotják a hármas asztal párosát, majd Shaelynn felé mutat, értelemszerűen arra utalva, hogy Kevin csoporttársa a pironkodó lány lesz a négyes szám alatt. – Miss De Crasso és Miss Scarlet kisasszonyok ráéreztek a szándékomra, tehát nekik nem kell semerre sem költözködniük. Maradnak az egyes asztalnál.

   - Mint azt láthatják maguk előtt, különféle anyagokat gyűjtöttem össze. Ezek mind-mind fontos alkotórészei, jószerivel a legmeghatározóbb elemei bizonyos bájitaloknak. Nem mindegyik olyan bonyolult keverék, és ha tőlem nem is, de Piton professzortól már bizonyára megtanulták az elkészítésüket. Nyugodtan használjanak tankönyvet, illetve a polcokon sorakozó köteteket is fellapozhatják – széles karlendítést küld a dobogótól balra húzódó polcsor felé, amin valóban roskadoznak a kopott gerincű, bűbájos művek –, de mondanom sem kell, hogy a párok közötti egyetértés és összhang a munka legfontosabb pontja. Kortól és háztól függetlenül a tudásuk eltérő, ám akkor ér a legtöbbet, ha képesek együttműködni.
   - Első körben derítsék ki az adott anyagokból, hogy mit is kell elkészíteniük! A teremben található könyvek egyikében-másikjában rátalálnak a receptekre is, ha nincs meg a saját jegyzetükben. Aztán jön az aprítás, préselés, párlás, hígítás, szűrés, melegítés, keverés, vegyítés.. kinek-mi jut. Ne féljenek segítséget kérni, azért kaptak csoporttársat, és természetesen azért vagyok itt én is. De ne féljenek az üstjeiktől sem; némelyik nyersanyag kiszagolja, ha bizonytalan kezek közé kerül. A további hozzávalókat a tárlóban találják – egy hanyag pálcaintésre engedelmesen feltárul a padok mögötti hatalmas szekrény üveges ajtaja –, és ha elakadnának, én úgyis körbejárok majd, csak szóljanak bátran.

   Foley professzor rövid szünetet tart, és megint végignéz a megszeppent, lelkes vagy éppen elnyűtt arcokon, közben szórakozottan megigazgatja az asztalán pihenő két, fehér lepellel fedett, amorf csomagot.
   - Minden negyedórában újabb utasításokat írok fel a táblára, melyek pontos követésével vagy erősebbé tehetik a főzeteiket, vagy javíthatnak a hatásfokon, attól függően, hogyan is állnak a keverékekkel. Azt hiszem, mindent elmondtam, ami fontos lehet.. kérem, kezdhetik!

Bevallom, magam sem tudom pontosan mit keresek itt, de itt vagyok és ez a lényeg. Feleslegesnek tartok több szót fecsérelni erre a témára, Foley örüljön, hogy itt lát, én pedig talán nem fogom halálra unni magam… Hivatalosan ez nem korrepetálás, de ahogy tudom azok jelentkeztek, akiknek nem éppen ez a tárgy az erősségük, remélem nem egy analfabétával leszek egy csoportban, mert akkor ez volt az első és utolsó órám itt, az egyszer biztos.
A teremben égő gyertyákat bámulom, míg el nem kezdődik végre a különóra. Nem érdekelnek a többiek és az sem kik érkeznek utánam. Áh, miért jöttem el?
Aztán végre Foley feláll és belekezd. Körülbelül a harmadik mondatánál meg is hallom a nevem, mire felkapom a fejem. Na mi a dolgom? Aham… üljek Turner mellé.

Felnyalábolom a székem mellett pihenő táskám és átbaktatott a kettes asztalhoz és egyetlen szó nélkül leülök oda. Miközben tovább hallgatom a Professzort, mi is lesz a dolgunk.
Kíváncsi vagyok azért, Turner vajon milyen szinten áll ebből a tárgyból. Nagyon remélem, hogy nem a bukás megúszása érdekében jött, mert tényleg nincs kedvem együtt dolgozni valaki olyannal, aki tőlem várna minden információt. A másik pedig… ajánlom neki, hogy kivételesen ne fecsegjen annyit, DS-en néha már az agyamra ment, egyébként nincs vele semmi bajom. Sőt még azt is elismerem, hogy nem rossz varázsló és a meccsen is kifejezetten élveztem ellene küzdeni. Igazán jól szórakoztam és kölcsönösen el is agyabugyáltuk a másikat, a két csapatkapitány… Néha egy-egy megjegyzés, beszólogatás, ahogy azt illik, de semmi komoly, egyébként meg érdekes módon neki mindig visszaköszönök.
Miután végre belekezdhetünk a munkába szemügyre veszem az asztalon heverő összetevőket. Szóval derítsük ki mit is kell elkészítenünk…

A gézbe csomagolt csomaghoz nyúlok: gyöngygerinc… Ezt már amint felemelem a gézdarabot is azonnal tudom, mert megcsap az a jellegzetes bűz, amit ez a növény áraszt magából. Majd a kerámiatálat veszem a kezembe, amiben egy sárgás átlátszó nedv van és óvatosan megszagolom, hisz vigyázni kell, akár bénulást is okozhatnak az ilyen illatok, ha túlzottan beleszippantunk. Kipréselt lápi virágok… Tavaly elég nagy hangsúlyt fektetett Piton arra, hogy ezeket felismerjük.  Majd az utolsó összetevő az asztalon, olyan húsz cm hosszú zöld vékonyka rudak, mint a spárgák, sejtem hogy ezek kopasz fülfüvek. Nagyon egyszerű a megkülönböztetésük, ha ejtünk a szára végén egy apró lyukat, akkor fekete nedv szivárog belőle. Ha Turner még nem tette volna meg, akkor én nyúlok a növényért és szúrom bele a kést.
Szóval akkor… mink is van? gyöngygerinc… méghozzá gézbe csomagolt, ami megtartja a növény nedvességét, miután ezt a hozzávalót szárazon is fel lehet használni, csak akkor teljesen más lesz a hatása. Aztán lápi virágokból kipréselt nedv… végül pedig kopasz fülfű…
- Egy érzéstelenítő bájitalt el tudunk belőle készíteni – szólalok meg és már nyúlok is a jegyzeteimért, hogy előhalásszam a receptet amire gondoltam.
Egy vaskos fűzött lapokból álló mappát nyitok ki és a pálcámat rászegezem, hogy magától lapozzon oda a könyv, ahová szeretném. És miközben sebesen keresi magától a füzet a kijelölt bájitalt folytatom:
- Kajqum tojás hártya kell hozzá – folytatom.
Szándékosan emeltem ki az egyik összetevőjét, vagyis pont ezt az összetevőjét. Mert elég macerás és gusztustalan is leszedni a tojás hártyáját. Én mindenesetre, nagyon utáltam, de nem jutott hirtelen más eszembe ezekre az összetevőkre. Ha Turnernek van jobb ötlete szívesen fogadom.

1.  Hozzávalók téves azonosítása

Kay épp csak fel-felpillant, mikor újabb és újabb diákok szállingóznak a terembe, egyébiránt lustán hasal az asztalon, és csak akkor egyenesedik fel, mikor a tanár úr is feláll, hogy belekezdjen a mondanivalójába. Kay ekkor felül és kihúzza magát, hogy látszódjon rajta, mennyire érdekli a téma. Közben tekintete jobbra sandít, arra a cuki griffendéles srácra, akit még nem nagyon ismer, de bosszúságára lehuppant valami sötét hajú frigid liba mellé... A fenébe is, miért kellett neki rögtön padtársat választania? Ha nem teszi, most lehet, hogy a helyes srác mellett ülne!
Vagy, ami mondjuk rosszabb, Kiba mellett. Elhúzza a száját, és inkább újra a tanár úrra figyel, aki lassacskán végez az ültetéssel, és Kay neve is elhangzik. Meg a padtársáé is. Drecasso? Vagymi? Ez angol név egyáltalán?
Piton professzor emlegetésére végigfut a hátán a borzongás. Kay sose volt túl jó bájitaltanból, és ezért Pitonnal is mindig csak szívott, bár az se jobb hogy a házvezető tanára most egy másik tárgyat tanít. Egyáltalán nem helyes. Épp ezért Kay sose jó a tárgyaiból.
A lány tekintete a polcsorokra téved, ahogy felhívják rá a figyelmét. Jé, ezeket még sose vette észre! Ezek szerint akármikor lehetett volna puskázni akár órán is? Nemár! Hát ez tiszta ciki!
Nos, Kay még életében nem lapozta át a bájital tankönyvét, jegyzetei meg alig vannak, azok is csak olyanok, hogy épp meg tudta menteni a lapokat Sanyi és Béla szájából.
Rózsaszín rágóját idegesen rágcsálva pislog a padtársára, Gwenre. A lány idősebb, biztos sokkal több ötlete van, mint neki!
Aztán csak néz. És néz.
- Na jó. Hátra megyek valami gombás könyvért. Ezt legalább tudom, hol keressem - magyaráz, miközben kicsusszan a padból, és hátrakoslat a polchoz. Elkezdi böngészni a különböző köteteket, keresi a G betűt, de az se biztos, hogy ezek ábécé sorrendbe vannak állítva!
Aztán végül rálel valami furcsa könyvre, Ehető és mérges gombák. A kötet kicsit foszladozik, és undorító hányásszaga van, de azért ó lesz. Kay boldogan csüccsen vele vissza a helyére, és kezdi el lapozgatni.
- A fenébe! Igazán rakhattak volna bele nagyobb és színes képeket is... - morog az orra alatt.
Hát igen, Kay nem tudja megállni, hogy ne dumáljon órán, ezért is áll többek között olyan rosszul a legtöbb tárgyból.
Lapozgat lapozgat lapozgat... Nézi a gombát, lapoz tovább...
- Hé, megtaláltam!
Rábök egy képre, ami szinte pontosan ugyan olyan gombát mutat, mint ami ott van előtte.
- Mocsári gömbgomba - olvassa fel a növény nevét Gwennek. - Valami hülye latin név is van itt, na mindegy. Azt írja, mérgező! Ne nyúlj hozzá! - figyelmezteti a padtársát Kay, annak teljes és téves tudatában, hogy jól azonosította a sárgombát. - Hmmm. Azt írja, felhasználható a szemölcs-eltávolításban, jó gyomorpanaszok ellen, és elengedhetetlen összetevője a havibajkezelő-párlatnak. Az meg mi?
Vállat von, mintha csak magában beszélne. Most végül is megengedett, hisz csoportmunka zajlik, nem?
- Na, jutottál ezekkel valamire?

Bájitaltankönyvét is előveszi a biztonság kedvéért, és padjának szélére taszajtja. Jegyzetei elhasznált válltáskája bendőjében maradnak, általában könyvét sem szokta használni, de ilyen korrepetáláson még sosem volt, nem tudhatja miben lesz része. Na igen, még sosem volt korrepetáláson, nem is volt rá szüksége, mint ahogy most sincs. Egészen egyszerűen megbeszélték Mikáékkal, hogy mind eljönnek. Erre meg.. Egyedül ül itt. Foley jól kijátszotta őket, és be kell látnia, igaza is van. Ha mind egyszerre jönnek el korrepetálásra, valószínűleg Mika ugyanúgy elkalandozna most is, mint órán, és nehéz feladat lenne kordában tartani őket. Alsó ajkába harapva mélázik el, miközben pár laza csuklómozdulattal az utolsó vízcseppeket is megpróbálja kiborzolni frizurájából. Mindegy, ő legalább már ma kotyvasztgathat.
Fél füllel figyel csak a professzor válaszára. Szinte biztosra vette, hogy Foley nem fog sok energiát pazarolni a válaszra, így inkább ő is újdonsült padtársa felé fordul. Egy hugrabugos lány huppan le mellé. Az ismerős arc könnyedén előcsalogatja Audrey százvattos vigyorát.
- Szia Shay! – vigyorog a lányra. Arra sem kell sokat várni, hogy meginduljon a beszélőkéje, ami általában minden órán aktívan részt vesz, de amint kinyitná a száját, Foley professzor beléfojtja a szót.
Szóval az ülésrend változni fog.. – nyugtázza Foley szavait. Mellé majd Viki Mirol ül.. Viki.. A monológ többi részére nem is tud figyelni. Arca egészen elkámpicsorodik a hirtelen jött zavartól. Ilyen kifejezést nem sokszor látni a Turner lánynál, és a szájszegletben mindig ott lustálkodó huncut görbület most igen groteszkké varázsolja képét. Éjfekete szemeivel pislant az egyre csak közeledő Vikitria felé, lélektükreiben most ott vibrál a bizonytalanság. Régebben olyan egyszerű volt kijönni ezzel a lánnyal, köszönt, ha találkoztak, a pályán tökéletesen eljátszottak egymással.. De a DS-incidenst nem tudja elfelejteni. Nagyon nehéz olyat tenni, amivel Audrey Turnert fel lehet ingerelni, de Vikitria beletenyerelt. Igaz, Iza mindent elmesélt, amit a griffendéles csapatkapitány az edzésen mondott, de azóta sem tudja ezt lerendezni magában. Igen-igen, Imperio.. Verita-szérum. De az árulás mégiscsak árulás, és ezt a tüskét nagyon nehezen tudja kipiszkálni magából Audrey.

Zavarában hajába túr, hogy összeborzolja immár félszáraz tincseit, nyelvével is csettint egyet idegességében, majd megpróbál ismételten Foleyra figyelni. Átnézi az összes hozzávalót, amit a professzor óra előtt kirakott az asztalukra, majd minden gondolkozás nélkül kézbe veszi az egyik ezüsttőrt, és mutatóujján kezd vele egyensúlyozni, hogy ezzel foglalja le magát. Csak végigfut a felsoroltakon: gyöngygerinc, kopasz fülfű, lápi virágok nedve; de szeme sarkából végig Vikit figyeli. A zavar igen ismeretlen érzés Audrey számára, és egyelőre nem igazán tudja, hogyan vetkőzze le. Figyelj a dolgodra, Audrey Violet! Igeen, ha mondjuk szkarabeusz szárnyakat dolgozunk a kopasz fülfű nedvéhez, remek alapot kapunk egy altatóhoz, de ahhoz kellene még.. Kivételesen olyan lassan áramlanak fejében az ötletek, hogy Viki könnyedén félbeszakítja gondolatmenetét.
- Érzéstelenítő bűbáj? – a szavak lomhán gurulnak ki szájából. Az ezüsttőrt tenyerébe fogja, nehogy az asztalon végezze az egyensúlyát vesztett tárgy. Igazából nem szereti elkészíteni ezt a bájitalt. Csak egyszer volt vele dolga, na jó vannak érdekes pontjai. Például..
- Kajqum tojás! – mondja Vikitriával kórusban, egy Audreyhoz sokkal jobban illő hangnemben.
- Rendben, az érzéstelenítő bűbáj szerintem tökéletes. – csacsogja, miközben már fel is pattan helyéről. Padtársának hátat fordítva lép a legközelebbi vitrinhez, hogy előkotorjon onnan pár kajqum tojást. A recepthez csak egy tojás hártyája kell ugyan, de biztos, ami biztos, hátha Viki is szeretné lecsipegetni a hártyát. Szelíd mosoly ül a száján, mikor visszaérkezik a padhoz, kezeiben három, lilafoltos tojással.
- Viszont ehhez kell még porított mandragóra, amit egybe kell majd főzni a párolt fülfű nedvvel. – csacsogja egészen vidáman, miközben visszaül helyére. Mindig is szerette a gyakorlati tárgyakat, így mikor végre munkára kerül a sor, visszatér jókedve is. Kedveskedve odatol Viki elé egy kajqum tojást, nehogy kimaradjon a mókából. Neki legalább is ez a kedvenc része. Minél mocskosabb, és undorítóbb dologról van szó, annál izgalmasabb.
A tojást szelíden az asztalhoz csapja, épp annyira, hogy a külső héj megtörjön, de a hártya ne sérüljön. Ekkor már elő is tör a jól ismert kajqum-trágya szag, ami leginkább valami igencsak elrontott záptojásra emlékeztet, és lágyan előbugyog a héj alól a hártyát védő rikító narancsszínű lé. Miközben Audrey alaposan letörölgeti a folyadékot, aminek egyébként különleges agytompító hatása van, halk dudorászásba kezd, és ismételten Viki felé pislant. Zavara, mintha teljesen eltűnt volna, de úgy ítéli meg, hogy ami maradt, azt egy kis kérdezősködéssel rögtön elűzi. Munkaközben amúgy is folyamatosan jár a szája, így valahogy jobban tud koncentrálni. De mit kérdezzen? Mit is..?
- Te Viki, milyen érzés Verita-szérumot inni? – teszi fel a kérdést, miközben ártatlan mosolyt villant csoporttársa felé. AZ fel sem tűnik neki, hogy ismételten úgy becéz valakit, hogy alig ismeri. Hogy a témához sincs köze? Ugyan már, Audrey Turner fejében mikor fordulna meg ilyen gondolat?

Sokáig nem kellett tétlenül ülnöm. Alighogy előhalásztam táskámból a szükséges felszereléseket, felcsendült a professzor mély, ám annál barátságosabb hangja. Nem tűnt túlságosan boldognak felállva a felfelé meredező dolgozathalmaz mellől, de ismertem már annyira, hogy tudjam...bizakodó...többek között ezt is kedveltem benne. Meg persze tudtam, hogy a legjobb diákjai közt tart számon...ez sem volt feledésbe merülő szempont. Most jöhetne a nagy kérdés, hogy akkor mit is keresek én itt? Hisz ez valójában egy korrepetálás...de nevezzük inkább különórának, egy kis fejtágítás, ami ugyanúgy rám is rám fér. Mint tudjuk én sem vagyok tökéletes, bár...közel állok hozzá. Szóval magvas teendőim közé simán befért ez a kis ráképzés és bátorkodtam elmerészkedni a méltán tisztelt Foley professzor órájára. Tudtam, hogy nem fogom megbánni.
Figyelmesen hallgattam, hogy osztja fel a csapatot a bájitalok mestere, majd tudomásul véve a szituációt, miszerint itt kell hagyjam újonnan szerzett padtársam, felpattantam a székemről, majd kezembe ragadva könyveimet megcéloztam a négyes asztalt.
- Sok szerencsét Ophelia! -fordultam még vissza egy kacsintás kíséretében, miközben fél szemmel már a mellém beosztott hugrabugos lányt fürkésztem. Mire megérkeztem a kijelölt asztalhoz már Shay ott toporgott mellette, szemeivel az asztalon heverő különféle dolgokat szemlélte. Egy apró mosollyal üdvözöltem a lánykát, majd Foley Prof. hangjára felemeltem a fejem és követtem felénk irányuló mondatait. Anyagok. Azok bizony vannak dögivel. Lenéztem az előttem felsorakozó "kellékekre", gondosan körüljárattam szemgolyóim mindegyiken, majd ismét visszatértem tanárunk arcára. Bizony ám, Mr. Pitontól valóban jó pár bájital elkészítését megtanultuk...az már más kérdés, hogy utáltam azt az embert. Tanítani viszont tudott, meg persze szívatni a vöröstaláros diákokat. Az volt a hobbija. Azért mertem remélni, hogy a mai napon hasznosíthatok valamit abból az információáradatból, amit anno megpróbált a fejünkbe tuszkolni. Mindenesetre a jegyzeteim nálam voltak, csak tudjam kiolvasni azt a macskakaparást. Nehéz meló lesz, de nem esélytelen. Ha más nem, akkor a tankönyvek segítenek... meg persze a bájos hölgyemény itt a jobbomon. Mr. Foley szavaira oldalra fordítottam kobakom, elővettem a legfagyosabb szíveket is felolvasztó mosolyom és kilöveltem Shay felé. Örültem, hogy a szintén mindig vidám csajjal kell együttműködnöm...és nem csak azért, mert tudtam, hogy így kellemes pillanatoknak nézünk elébe. Nem. A legfőbb előnye ennek a ténynek az volt, hogy mint én úgy a lány is az ötödiket taposta, így tudásilag körülbelül egy szinten állhattunk...és nem mellesleg a két ház sem állt távol egymástól. Bár simán dolgoztam volna akár egy mardekárossal is, miért ne? Velük is ki lehet jönni. Visszatérve a tudásunkra, ahogy elnéztem Shayt úgy sejtettem, hogy ő nem azért van itt, amiért én. Talán hozzá nem áll annyira közel ez a tantárgy, mint hozzám. Ezért is leszünk mi igazán jó páros. Kiegészítjük egymást.
Miután Foley professzor végzett mondandójával és kiadta az utasításokat, feladatokat, úgy döntöttem a kezembe veszem az irányítást. Mégis csak én voltam itt a férfi, cselekvőképesnek és határozottnak kellett lennem. Elvégre nem várhattam meg, hogy a sárgataláros lányka tegye meg az első lépést. Nem lenne méltó hozzám.
- Na lássuk csak...mik vannak itt? - pillantottam újra az asztalra fokozott figyelemmel és ez meg is tette a hatását. Amit legelőször felfedeztem, annak cseppet sem örültem. Kerecsgyökér...undorító egy "lény". Bárcsak növényt mondhatnék, de ez nem az...ez egy szörnyeteg. Elég jól ismertem már ahhoz, hogy tudjam mivel van dolgom. Sajnos. Arckifejezésem a lehető legjobban leírta véleményem, szinte meg sem kellett szólalnom...de jobbnak láttam, ha tájékoztatom a lányt röpke felfedezésemről.
- Ezt nézd! -emeltem fel néma undorral a kívülről sem bizalomgerjesztő gyökeret. - Kerecsgyökér...veszedelmes egy "jószág". Úgy is mondhatnám, hogy jobb békén hagyni, de sajnos most meg kell küzdenünk vele.
Már most magam előtt láttam a kilövellő tüskéit egy-egy erősebb szorítás következtében, ami ha megszúr...hát...nem kellemes, ugyanis mérget is tartalmaz...és ez még nem minden. Ha még nem lenne elég ennyi, akkor akár az ujjad is áldozatául eshet. Nem semmi. Egyenlőre visszahelyeztem az asztalra, a még nyugalomban lévő "ragadozót" és szemügyre vettem a többi hozzávalót. Egy köteg Diphlacum honoraclé. Az nem vészes...vele nem lesz sok gond. Vágókések, egy tálca fiola megtöltve különböző folyadékokkal és néhány fácánkakastoll. Kezdett összeállni a kép. Gyorsan végigpörgettem agyamban a felhasználható dolgokat, majd megosztottam észrevételem Shayjel.
- Ahogy elnézem, ezekből "egykönnyen" elkészíthető egy ragyaeltüntető főzet. Kelésekre, átok okozta kinövésekre kitűnő lesz...csak a kerecsgyökérrel kell megvívnunk a magunk harcát. A többi már megy, mint a karikacsapás. - csillantak fel szemeim és ösztönzőleg tekintettem a lányra. - Vagy esetleg van jobb ötleted? -tettem fel az érdeklődő kérdést, bár az igazat megvallva teljesen magabiztos voltam...reméltem, hogy ő is bízik bennem.

Nem így megy be minden órára, sőt máskor egészen laza. Ha egy bűbájtanról vagy egy átváltoztatástanról van szó, akkor semmi problémája nincs, teljesen biztos a tudásában és nem görcsöl még Piton SVK óráin sem. De, amikor ide érkezik, vagy gyógynövénytanórára teljesen megváltozik minden és a magabiztos lánykából egy bizonytalan, visszahúzódó kis nyuszi lesz. Ez bizonyára a kevés sikerélmény miatt van. Eddig évközben alig voltak sikeres bájitalkészítései, pedig az elméleti résszel nincs semmi baja, tudja a recepteket, de olykor rosszul azonosít be növényeket, ami valószínűleg összefüggésben áll a gyógynövénytan gyengélkedésével.
Mosoly az ő arcán is megjelenik, mint valahányszor, ha Audreyval egy helyiségbe kerül és egy bizonyos sugarú körzetben helyezkednek el egymástól. Mindig az a kis cinkos mosoly, ami elárulja, hogy vaj van a fülük mögött, talán nem is kevés. A hollós lány elég ügyesen titkolja az ilyesmit, gyakorlott a bajkeverésben, de Shay még csak most kezd „elromlani”, neki még idő kell, hogy ezt úgy tudja kezelni, mint a nagyok, mint Audrey. Már alig várja, hogy csacsorászni kezdjenek, még arról is képes lenne elfeledkezni, hogy hol is vannak és miért is vannak itt. Kíváncsi hogyan halad a lány a seprű felturbózással, de sajna erről majd máskor kell értekezniük, ugyanis Foley elérkezettnek látja az időt elkezdeni a kínzást. A némileg megnyugodott hugrás számára legalábbis a kínzás percei kezdődnek onnantól kezdve, hogy csoportokat állít fel és mindenek tetejében az ő párja nem a most mellette ülő hollóhátas kviddicsboszi lesz. Pech. Óriási pech. Jó lett volna olyan emberrel párban lennie, akiben tudja, hogy megbízhat, mint ahogyan tudja, hogy tudásában is megbízhat. Hát nem így lesz és ennek jeléül orran heveny ráncolásába fog valamint az arca is eltorzul, lévén fintorog hozzá. Ezzel az arccal adja át helyét Vikinek és slattyog a számára kijelölt padhoz, ahol várja a kijelölt társát, a titokzatos Mr. Stratfordot. Valahogy így névről nem ismerős neki az említett, de mivel még mindig durcizik, persze csak magában, így nem fordul oda, hogy megnézze magának az illetőt, mondván „Úgyis ide kell jönnie.”…
És valóban, másodpercekkel később feltűnik a vigyorgó Kevin. Mosolyától Shay ajkaira mosoly kerül, bár fogalma sincs miért, hiszen oka aztán nincs rá. Na de a Mosolykirálylány mióta mondd le a mosolygásról?! Nos, talán akkor, amikor az asztalon heverő hozzávalókra sandít.
~Csak ismerjem fel őket…. ~ fohászkodik magában teljesen elfeledkezve arról, hogy miért is dolgoznak csapatokban. Jó na, ne vessük a szemére, a bájitaltan számára kínzás, és örül neki, hogy eddig nem ölt meg senkit a bénázásával. Kev újra elmosolyodik, valami nagyon édesen, amit Shay ismételten nem bír ki visszamosolygás nélkül, de az ő szíve nem fagyos, bár tény, hogy el sem olvad tőle. Valahogy eddig mindössze egyetlen félmosolytól volt képes teljesen elolvadni, de ez egy másik lapra tartozó dolog.
- Höh?! – kérdez vissza nagyon értelmesen, szinte reflexből. Neki is ez lett volna a kérdése, no de gyorsan helyre teszi magát, hiszen tudja ő, hogy nem engedheti, hogy Kevin olyan nagyon domináljon. Nem azért, mert tehetségesebbnek gondolja magát, lévén nagyon is tisztában van saját képességeivel, és azzal is, hogy főzőcskézés terén nem olyan könnyű alulmúlni, persze ez nem azt jelenti, hogy nem lehet. Az elfogadhatót a vizsgáira Pitonnál eddig mindig összehozta, talán Foleynál kevesebbet kell aggódnia. Talán.
Zöldjei újra a padot fürkészik, és a kínálatot, valamit talán felismer. Szerencsére azonban, úgy tűnik a griffendéles kérdése csak költői jellegű volt és egyáltalán nem vár választ a lánykától. Felmutat egy darab gyökeret, majd beszámolót tart róla neki. Nem túl gyakori alkotóelem, amit bemutat, így már ő maga is könnyen be tudja azonosítani a főzetet, melyet el kell készíteniük, de ez csak a könnyebb dolog. Már le is írná a rá vonatkozó dolgokat, ha ez egy írásbeli vizsga lenne, igazán szép eredményt érne el, de nem az.
- Nem, nincs. – válaszolja mosolyogva, és egy picit még a fejét is megrázza nemlegesen. – Hát, azért szerencse, hogy nem a gyökérrel kell kezdenünk. Kezdhetjük igaz? – kérdezi némileg belelkesülve, hiszen, ha nem is mondta ki, na meg ugyebár nem teljesen magától, de kitalálta a bájitalt, és tudja mi, miután következik. Ilyenkor szokott rontani, szóval Kevinnek majd ügyelnie kell a lánykára és olykor türelemre inteni, valahogy sosem bírja kivárni, amíg eljön az ideje az egyes hozzávalók hozzáadásának. Kérdés nélkül veszi elő pálcáját és irányítja az üst alá.
- Lacarnium inflamare! – gyújt be alatta, s beleönti a kellő mennyiségű vizet. Na most veregesse magát hátba, vagy ráérünk a gratulációkkal? Ujjaival végigsimít a fiolákon, miközben halkan motyogja a bennük található hozzávalók neveit, olykor tétován feltekint Kevre, hogy valóban eltalálta-e őket.
- Szalamandra vér, futóféreg nyálka, Himraké gél…. ééés… ez lenne a Gerdog nektár? – néz fel a fiúra, most egyáltalán nem tűnik bizonytalannak, de ez még mind csak elmélet volt.

Majdhogynem mereven néz maga elé, az asztalra helyezett bájitalkomponensekre. Az utána érkezőkre csak egy-egy futó pillantást vet, kielégítve az ösztönt, hogy pontosan kell tudnia, kik veszik körül. Közben azonban a gondolataiba merül, így igencsak megijed, mikor Kevin hirtelen megáll mellette, és suttogva megszólal. A fiú felé kapja a fejét, és nagyon halk nyikkanást hallat, mintha csuklana egyet, de úgy összerezzen, hogy az ember azt hihetné, megcsípte valami. Pár másodpercbe beletelik, mire szintén suttogva, lesütött szemmel válaszol.
- Dehogy.
Összébb húzódik, pedig Kevin kényelmesen elfér mellette. Nem mer felé nézni, így hát inkább a tanári asztal felé pislog. Nem sokkal később Foley professzor megköszörüli a torkát, és elkezdi az órát. Figyelmesen hallgatja, amit mond, ám mikor a neveket kezdi sorolni, tizedmásodpercek alatt jelenik meg gombóc a torkában. Igyekszik palástolni a félelmét, és ez most kisebb-nagyobb sikerrel, de megy neki. Fogalma sincs, ki az a Mr. Kiba, jelen helyzetben azonban nem is akarja megtudni. Kevin kedves szavaira nem is reagál semmit, csak a tekintetével követi egy ideig, mintegy belekapaszkodva, mert őt legalább már látta korábban.
Ez így nem mehet tovább. Azért jött, hogy tanuljon. Senki és semmi nem számít, csak az, hogy ő most készüljön az RBF-re. Ennyi... Legalábbis ezt mantrázza, miközben igyekszik figyelemmel kísérni az instrukciókat, és kizárni minden más zavaró tényezőt.
Szerencsére a munka elejével nem lesz semmi problémája. Az elméleti részek jól mennek neki. Majd akkor lesz bajban, ha a hozzávalók tényleg kiszagolják, hogy bizonytalan.
Közben valószínűleg megérkezett mellé Seyala, aki felé csak ennyit lehel rettenetesen halkan:
- Szia.
Újra megszemléli a hozzávalókat, kizárólag arra koncentrálva, hogy megtalálja a megoldást az első számú feladatukra: Milyen bájitalt készítsenek?
Egy marok fácánkakastoll, kötegbe font Diphlacum homoraclé, rengeteg kerecsgyökér, és egy tálca, amin több különböző tartalmú fiola van.
Tétován nyúl a tálcáért, hogy közelebb húzza magához. Homlokráncolva nézi meg így is az üvegcséket, mást egyelőre nem tesz. Próbálja kitalálni, mi van bennük.
Aztán lopva csoporttársára pillant. Illene bemutatkozni.
- Ophelia vagyok. - mondja csendesen. Már nem néz a fiúra, így olyan, mintha az üvegeknek beszélne.
A Seyáról terjengő pletykák nem jutottak el hozzá, ezért pontosan úgy viszonyul hozzá, mint bármelyik ismeretlen társához. Attól eltekintve, hogy legbelül, nagyon mélyen és alig tudatosan, furcsának találja a másikat.

Bahh... A kölyök szemszögéből nézve egyre gyatrábbnak tűnnek a körülmények. Egek! Ha nem azért lenne itt, hogy magába szívjon némi tudást - aminek hiányáról természetesen csak és kizárólag az a pipogya Foley professzor tehető felelőssé -, ez volna az a pillanat, amikor kilökné maga alól a széket, és olyan sebesen iszkolna ki a tanteremből, hogy a többiek jóformán csak az ajtó döndülésére kapják fel a fejüket!
Szorongva kémleli a körötte gyülekező nőstényeket. Egy-kettő beszélget, másoknak az egyetlen megmaradt hím nemű egyed osztja az észt... Pff. Szánalmas kis csúszó-mászó. Ha lenne benne egy kis büszkeség, hősiesen meghúzná magát egy elülső padban, és nem hagyná, hogy a lányok testéből kipárolgó varázs megbódítsa! Mint minden fiút. Mint minden fiút?...
Seya úgy dönt, a tanárnak is kijár egy kis szabad levegő, így aztán fürkész tekintetét most Kayék asztala felé fordítja. Vajon Satine merre lehet? A Csipet Csapat tagjai a maguk nemében persze roppant veszélyesek, és mivel a hóhajú kölyökkel egy súlycsoportot alkotnak - ha nincsenek nála egy egész szinttel feljebb -, ezt nem is merné vitatni. Néha olyan hirtelenek tudnak lenni, hogy szabályosan a félsz borsódzik tőlük a hátán. Ettől függetlenül ha kicsit is, de kedveli őket. Kicsik még, mint ő maga. Szellemileg talán ifjabbak, de ki ő, hogy megítélje a különbséget? Finoman elhúzza a száját, és hogy kicsit is lekösse a figyelmét, lopva nekiáll kikaparni a földet a körmei alól. Könnyű, kinti szag lengi körbe, mintha egy összekötő hídon átrobogva a kinti kis vihar szele váratlanul beköszönt jó barátként a puha, ettől-attól kissé nyirkosan összetapadt tincsek közé fúrta volna magát - bár közel sem olyan illatos, mint amit az első padok egyikében ülő lány áraszt.
Audrey Turner felől az eső-áztatta kviddicspálya gyepének fűtől kesernyés, és friss esőtől tiszta szagát érzi az orrába kúszni. És a föld porhanyós, puha göröngyökbe tapadt, leírhatatlan aromáját. Egyszeriben elfogja a vágy, hogy valamivel közelebb férkőzhessen egy ablakhoz, vagy legalább a mennyei illat forrásához; de a Hollóhát csapatának kapitánya túlságosan nagy túlerőt jelentene, és a táskájából kilógó ütője sem fokozza a szakadt kis mardekáros biztonságérzetét.
Már épp kezdene megnyugodni a külvilág illataitól, amit a bentieken érez - leszámítva Kay jellegzetes szagát, ami bár néha meglehetősen csípi az orrát, azért kedveli -, mikor Foley szólásra emelkedik, és ő úgy rezzen össze, mint a tetten ért bűnös. De hát nem is csinált semmit! Csak néhány másodperc múlva veszi észre, hogy akaratlanul is felpattant a székéről, és két tenyérrel támaszkodott az asztallapra. Ugrásra készen, mint aki bármelyik pillanatban elinalhatna, a nyaka, az arca, ujjai... mind-mind látványosan megfeszülnek. Egyenesen a professzorra mered, mintha azt kérdezné, csendesen, de tökéletes kétségbeeséssel, hogy már megint miért ő?...
Óh. Vagy úgy. Csak kiosztották a párokat. Akkor jó, semmi gáz, és már épp ülne vissza, ajkain a szenvtelen kis félmosollyal, mellyel leginkább a saját csököttségét dicséri, mikor elhangzik a neve, és olyan vad öröm dobban a mellkasában, amilyet régen érzett! Ennyi lány között mégis csak összekerülhet azzal a nyomorult griffendéles mamlasszal!!! Nem tudja, hogyan teljesít bájitaltanon, de azt igen, hogy fiú, és...
És hogy nem vele osztják egy asztalhoz.
- Micsoda?! - Mire lakatot tehetne a szájára, már rég kibukott rajta a méltatlankodó hördülés. Nem emlékszik, hogy valaha is előfordult volna, hogy ilyen látványosan ágál egy tanár döntése ellen, de ez... ez... ez hihhetetlen! Látványosan fortyog benne a harag, még akkor is, amikor nagy lendülettel felmarja a táskáját, és már csak a bosszúságtól hajtva a kijelölt asztalhoz vonul. Egy lánnyal?! Legyen! Rohadt Foley! Rohadjon meg ott, ahol van! Kapjon náthát, verje ki a rüh, és még egyéb csupa szépet és jót a drága-drága mentorának, aki képes volt a nőstény oroszlán elé lökni egyetlen kurva ké...! De hisz ott a kés. Ezüst tőr. Pont jó lesz.
Levágja magát a helyére, és néma mogorvaságba burkolózik, míg arra vár, hogy a többiek is odavánszorogjanak a maguk asztalaihoz. Ideges, minden áldott tincse az égnek borzolódott, meg-megrándul az arcát szabdaló sebhely. Áthűlt kis ujjai egymásba kapaszkodnak. A tekintetével is képes lenne kinyírni a jó lelkű Travis Foleyt.
Aztán a partnerét is, akivel dolgoznia kell. Bár a halk köszöntés hallatán félelmetes sebességgel simul ki az arca, és a dühödt ideg helyét őszinte döbbenet veszi át - felborzolt voltát levedli, mintha végigsimítottak volna a buksiján.
- Szia. - Nahát. Ez a lány még nála is halkabb. Ilyen közelről nem is tűnik veszélyesnek, bár azért jobb nem előre inni a medve bőrére. Ő még mindig a hollóhátast figyeli, míg amaz a hozzávalókat veszi szemügyre. Pozitív. Szóval ő is tanulni jött.
- Én meg Seya. - Elpirul. Nem ehhez a bánásmódhoz szokott, pláne nem a lányok részéről. Lopva felpillant Foleyra, és egy veszett hunyorgással jelzi, hogy ezért egyszer még megfizet. Aztán ő is a hozzávalók felé fordul. Nem meri elhúzni őket Ophelia elől, szóval úgy dönt, inkább tisztázza a kettejük közti viszonyt. Csak a miheztartás végett.
- Öhm... Az igazat megvallva azért vagyok itt, mert kicsit lemaradtam az anyaggal, szóval ha van bármi ötleted... Elkélne a segítség. - A kerecsgyökeret még felismeri, és rémlik neki valami a fiolák közül is. Az az opálosan áttetsző, koncentrált holdfényre hajazó lötty. Ha ködlő illata van, mint egy londoni hajnalnak, akkor bengekivonat.
- Ez micsoda? - A latin nevű csodára mutat, közben hogy csináljon is valamit, előhalássza a bájitaltan könyvét, felcsapja a név- és tárgymutatónál, és kikeresi belőle a kerecsgyökeret. Vagy nyolc oldalt megjelöl, ahol említik a "növényt". Remek. Akkor készíthetnek valami olyat is, ami számára sem idegen - bár jobban örülne valami újdonságnak. Azért azt meg kell néznie, hogy mit lehet kezdeni egy ilyen gyökérrel. Ujjaival lazán végigköveti a sorokat, aztán felmarja az egyik tőrt, és lazán ledöfi szerencsétlen párát.
"Tüskék és csápok... Vigyázat, harap!... Roppant veszélyes, mivel... A mérge egyike a..." Összeráncolja a szemöldökeit, és tanácstalanul kivonja a pengét a kerecsből. Sűrűn bugyogó, zselés, sötétbordó nedv csordul az asztalra. Se csáp, se tüske, se semmi mozgás. Még egyszer ellenőrzi, hogy jó oldalt nézett-e a könyvben, de mivel ott mindent rendben talál, és a képek is egyeznek, a tökéletes tanácstalanság ül ki az arcára.
- Ophelia... - Nem akarja megzavarni, de azért partnerek, hogy együtt dolgozzanak, és segítsenek a másiknak. Ha itt nem kap választ, könyörtelenül kifaggatja Foleyt. Megvárja, míg rá figyelnek, aztán óvatosan a lány elé tolja a kivégzett kis gyökeret. Megreszketnek a kezei. Valamit rosszul csinált volna?... Ő, aki mindig mindent tud? A kis stréber? Szörnyen kínos.

---

---

   Egészen könnyeden támaszkodik csípőjével a robosztus tanári asztalnak, s ebben a pózában úgy fest, mintha a felelősségtudat teljes birtokában jött volna világra. És mindezt olyan előadásmódban nyújtja a társaság tudtára, amit egyszerűen nem lehet nem észrevenni. A tanár minden mozdulatából gyöngyözik a hanyag elegancia, jó adag tartózkodás, ugyanakkor rengeteg odaadás. Talán másokat éppen ez az összeállítás riaszt el, s kelt bennül hasonló, távolságtartó viselkedést vele szemben, megint másokat arra buzdít, hogy bízzanak őbenne, és mellette sose féljenek semmitől. A gyermekarcok általában híven tükrözik, kire hogy hat a professzor kisugárzása.
   Az már más kérdés, hogy Foley mennyire van tisztában a saját erejével. Ő csak azt tudja, hogy sohasem élne vissza az emberek bizalmával. A kétszínűektől és az árulóktól mindig is viszolygott. De hogy gondolhatná itt bárkiről, hogy visszaél a tudással, amit ezeken a külön órákon oszt? Túl naiv, de hát mégis csak gyerekeket oktat. Nem beszélve arról, hogy egynémely diák éppenséggel a bennmaradásért küzd, egy leheletnyivel jobb bizonyítvány reményében.

   Miután mindenki elfoglalta a számára kijelölt helyet – Kevin derülten, Audrey némi gyanakvással, míg Seya sugárzó bosszúsággal a képén –, Foleyban feloldódik egy apró feszültség-csomó. Ha belefognak az önálló munkába, idővel ráhangolódnak a bájitaltanra, és akkor rajta is enyhül a szorongás. Fájó, de még mindig nem szokott hozzá a tanári címhez.
   Viszont a bevezetés után jöhet az egyik legidegesítőbb szokása: a padok közti cirkálás. Mint ahogy a tanórákon szokta, most is lazán hátrakulcsolt kezekkel rója a köröket a teremben, egyik-másik asztalnál meg-megáll, de sehol nem ejt egyetlen megjegyzést sem. Hümmögni is csak ritkán hallani. Az arca kifejezéstelen, még a vesébe látó szemek is színtelenül tapogatják körbe a látványt, épp csak a közvetítői szerepüket töltik be.
   Nem rossz az arány – a legtöbb tanulóban már megfogant valamiféle ötlet a hozzávalókat tanulmányozva –, de már az is dicsérendő, hogy sokan a tankönyvért nyúltak segítségül. Hihetetlen, de a leblokkolt diáknak az ilyen alapvető dolgok nem jutnak eszébe. Miért ne pillanthatnának bele a jegyzeteikbe vagy a varázsfüves könyvekbe, hiszen korrepetáláson vannak. Nem ártana felhívni erre a bátortalanabbak figyelmét:
   - Ne feledjék, a különórákon nem szerezhetnek rossz értékelést, ugyanis önszántukból vannak jelen. A tudásuk bővítése, csiszolása a cél, nem pedig egy kitűnő osztályzat. Mondhatnám, tényleg a részvét a fontos. Hangolódjanak rá a főzésre, koncentráljanak, de ne görcsöljenek! Nem könnyű elérni ezt a fajta… tudatállapotot, de ha egyszer megfogták, nem felejtik, és akkor már egyszerűbb lesz ráállítaniuk az agyukat a bájitalfőzésre. Ez egy tanulható képesség. Az első lépést megtették azzal, hogy eljöttek.

   Hagyja, hogy parányi büszke elégedettsége átszűrődjön a hangján, majd előreiramodik a kettes asztalnál ülőkhöz, mintha valami szándék vezetné. Audrey Turner válla fölött követi végig a kajqum tojás szakszerű megpucolását. Rendben van, ez a lány érti a dolgát, biztos kézzel választja szét a törékeny héjat a belső matériától, nem riadva vissza attól az öklendeztető bűztől sem, ami a munkafolyamattal együtt jár. Padtársának szintén nem okoz gondot a fülfű helyes felszúrása – nem mintha Vikitriától másra számított volna –, s talán a csapatmunkával sem lesz probléma. Ezek szerint egy érzéstelenítő bájitalban állapodtak meg.
   Odébb lép a négyes számú asztalhoz, ahol szemlátomást kevésbé gyakorlatias párt alkotnak a tagok. Kevinről ugyan süt a magabiztosság, ami nagyon jó, csak ne lankadjon a lelkesedése a főzöcske során sem. Ahogy a fiút ismeri az órákról, megbirkózik majd a feladattal, ám egyelőre csak a terepet méri fel. Shaelynn rémesen elveszettnek tűnt eleinte, azonban most némi bizakodás tölti el a professzorát. Az első, aki begyújt az üstje alá, aztán pontosan megnevezi a fiolákban lötyögő ezerszínű nedveket. Mintha csak könyvből olvasná. Bár így menne neki a gyakorlat is.
   Tovább a hármas asztalnál a hollóhátas és a mardekáros kettősét elnézve kérdőn feljebb szalad a szemöldöke. Nem szokott különbséget tenni a diákjai között, de hazudna önmagának, ha nem látná be, hogy Seyala munkássága különösen kíváncsivá teszi. A fiúval néhány naponta, délutánonként találkoznak a főzőlaborban, közös titkuk alatt szítva a tüzet, alkalmanként veszélyes vagy ritka alapanyagok beszerzésén fáradozva. Most azonban nem segít a fiúnak, bár amaz így sem marad támasz nélkül; a tankönyve, a professzor bűvös kötetei és nem utolsó sorban Ophelia tudása mind-mind előrelendíthetik a munka folyamatát. A kérdés most is csak az, hogy a gyerekek képesek-e együttműködni, na és persze felidézni a tanultakat vagy eligazodni egy recepteken. Ophelia már az óra kezdetén is bizonytalannak tűnt, s ilyen közelről mintha valósággal körüllengené őt az óvatos visszafogottság. Seya ellenben serénykedik – noha mozdulataiból kitűnik valami furcsa kapkodás, talán ingerültség, mindenesetre nem hagyja eluralkodni magán. Kísérletező szelleme vezérlésével keresztüldöfi a kerecsgyökeret, mire a mérsékelten veszélyes termésből undok nedv buggyan az asztal vágatos lapjára, aztán semmi. A gyökér nem védekezik, nem támad, éppenséggel úgy tűnik, mint ami teljesen hasznavehetetlenné vált. Talán a csendes lánynak eszébe villan pár alternatíva egy döglött kerecsgyökér felhasználási módjára.
   Egyes csoport. Foley szemben áll meg az asztallal, s az eleddig gondosan palástolt derűje kis híján átadja a helyét a megrendültség összetéveszthetetlen kifejezésének. Ez a sok pink!
   Mint ahogy Gwendolyn távozása nem keltett nagy feltűnést, úgy Emma Gray belépője sem zavarta meg a munkálkodókat. A lány egyből kiszúrta a neki szánt üres helyet, és Kay immár ismét számíthat a csapattársa segítségére. Már ha az a nagyszerű gombás-füves könyv a kezében nem lenne elég. Hát még ha a beazonosítás egy paraszthajszállal pontosabb lenne! Sebaj, a kislány igyekezete többet ér bármiféle helyes meghatározásnál – egyelőre. Miss Gray láthatóan nem igazán zavartatja magát, szép akkurátusan kikészíti a házilag kidekorált eszközeit, könyveit, jegyzeteit, melyek csodálatos módon mind harsány pink színben pompáznak. Ez a túlzottan… energikus árnyalat ritkán bukkan fel a pincehelyiség bús üregeiben, így a professzornak is szoktatnia kell még a szemét az újdonságokhoz.
   Minthogy a szemle végéhez ért, biccent egyet, csak úgy, magának, majd fellép a háta mögött húzódó katedrára. Nem köhécsel vagy tapsikol, hogy felhívja a diákjai figyelmét, egyszerűen csak a táblához sétál, és precíz pálcamozdulatokkal felrója a következőket:

      Matthaus Grünhold 15. törvénye – a hígítási alapelv
   „Bárminemü bájosh ital hatásfoka leszabályozhaték, ha kettőn vészed az víz arányát, melyen bévül az mágikush sámánbogánts töretik s kevertetik”

   A betűk fémesen válnak ki a tábla síkjából, és minden szögből ugyanolyan tökéletesen látszódik a régies szöveg. Grünhold törvényeiről mindenki tanult még elsőben, aztán másodikban, harmadikban… jóformán az RBF-ig átveszik az összes törvényt, leszámítva a harminchatodikat, ami nem tartozik a tananyaghoz. Ez a tizenötös a sámánbogáncs és a víz viszonyát vázolja fel, bár az elavult nyelvezet nem könnyíti meg az ifjú mesterek dolgát. Tehát miről is van szó?
   A következő pálcaintésre újabb fémfényű sorok ragyognak fel a hígítási elv alatt, méghozzá Foley hurkos-lendületes kézírásával.

      Peruggio-féle hősűrítő eljárás
   A hőfok egyenletes növelésével fordítottan arányos vízmennyiség megtartása a főzet hatásfokának javítását eredményezi. A besűrítés egyéb módjai:

• Háromnapi pácolás (feltétel: a főzet számára a teljes nyugalom és csönd biztosítása)
• Bikornis-szarvreszelék (kivétel nélkül minden bájitalra egyforma hatással bír)
• Savanyú recerke (más nevén a 'szapora erdei dudva')

   - Csak okosan értelmezzék a segítséget. Amennyiben javítani vagy emelni szeretnék a főzetük állapotát, alkalmazhatják rajta Peruggio, a 19. századi torinói boszorkánymester tanácsait. Az általános szabály a legcélravezetőbb, meg ugyebár a recerke hozzáadása, hiszen a korrepetálás mindössze kétórányi hosszúságú, tehát három napjuk aligha van a pácolásra, és persze bikornis-szarvreszeléket sem fognak kapni a sarki fűszeresnél. Ez talán az egyik legritkább cikk, ’87 óta pedig csak a feketepiacon lelhető fel. Épp csak megszokásból hagyták bent a listában. Oh, és ezt soha, semmilyen körülmények között ne felejtsék el – teszi hozzá szóban a fiatal tanár, majd még utoljára a tábla lapjára koppint pálcája hegyével, mire egyetlen szó tündöklik fel jól láthatóan:

      Bezoár

   Ehhez Foley nem fűz kommentárt. Még a legifjabb jelenlévőtől is elvárja, hogy pontosan tudja, mire használja az egyszeri bájitalfőző a bezoárt. Ellenben ne számítson a Trollnál jobb jegyre.

   Hátralép a táblától, hogy megszemlélhesse művét, és gyorsan lecsaphasson a hibákra, már ha egyáltalán vétett volna ilyesmit írás közben. Nem, nem vétett, nem szokása. Szóval az első negyedóra le is pergett a korrepetálás idejéből, és Travis Foley professzor újabb szemle-körútra indul a teremben, ugrásra készen várva az elakadók, tanácsra szorulók magasba lendülő kezeit.

Bájitaltan korrep...
Ugyan már, minek az nekem? Az egyik kedvenc tantárgyam, szerencsére mindig is jó voltam belőle, akkor mégis, minek kellene elmennem? Mondjuk kétségtelen, jót nevethetnék a sok szerencsétlenen, akik képtelenek még a legegyszerűbb bájital elkészítésére is – egyetlen egy probléma van, nem vagyok olyan kinevetős típus. Én sem vagyok mindenben tehetséges, és nekem is rosszul esik, ha kinevetnek (bár ez NEM. FORDULHAT. ELŐ.), így inkább magamban elemzem ki az ügyetlenségüket.
Akkor is izgatja a fantáziámat ez a korrep-dolog. Nem lehet, hogy Foley esetleg megengedi, hogy a jobb tanulók is lejárjanak amolyan... Fakultációra? Ha a Mandragórába akarok felvételizni, szükségem lesz erre a tantárgyra, ráadásul egy jó RAVASZ vizsgát kellene tennem belőle ahhoz, hogy bekerülhessek a toximedimágus szakra. Állítólag nem sok embert vesznek fel oda, úgyhogy hajtanom kell, nem engedhetem meg magamnak, hogy ne sikerüljön a felvételim, már csak azért sem, mert egyrészt nem akarok szégyent hozni a nevemre, (elvégre milyen az, ha egy aranyvérű család sarja nem kerül be az általa választott egyetemre, szakra), másrészt a szüleim sem díjaznák, ha halasztanom kellene, más szakra meg nem vagyok hajlandó menni – azt hiszem.
Mindenesetre el kéne mennem, lesz, ami lesz, maximum elzavar, vagy beültet a többiek közé, hogy segítsek nekik. Az sem jelentene nagy problémát, más hibájából is jó tanulni, és akkor még ki is oktathatok másokat, az meg összességében azért jó érzéssel szokott eltölteni engem.
Óvatosan összehajtogatom a korrepetálásról szóló hirdetést, hogy aztán a táskám mélyére süllyeszthessem, mikor elindulok a könyvtár felé. Kismillió tartozásom van, lassan vissza kellene hordozgatnom a könyveimet, mert Madame Cvikker meg fog ölni, az meg nem biztos, hogy jót tenne az egészségemre. Ma visszaviszek két könyvet, mert ki kellene vennem még hármat...
Miután leadtam a könyveket, és végighallgattam Madame Cvikker fél órás dorgálását, miszerint a könyveket illik időben visszaszolgáltatni a könyvtárnak, és hogy ezzel akadályozom a diáktársaim tanulmányait, idegesen pillantok az órára. A korrepetálás...!
Már elkéstem. Köszönöm Madame Cvikker, csak a jövőmet késem le éppen a rögtönzött hegyibeszéd miatt, de semmi gond. Futva indulok el a bájitaltan terem felé, majd az ajtó elé érkezve lassan kifújom a levegőt, rendezem a gondolataimat, és arcomra komolyságot és egy apró mosolyt varázsolva kopogok be, s csak a választ követően lépek be, és sétálok oda a professzorhoz, hogy halkan, majdnem négyszemközt meg tudjuk beszélni, hogy csatlakozhatok-e a csoporthoz, vagy sem.

- Elnézést professzor, hogy nem a foglalkozás elejére értem ide – feltartottak. Azonban mint azt tudja, a Mandragórába kívánok jövőre felvételizni, így szükségem lenne egy jó eredményű RAVASZ vizsgára Bájitaltanból, így arra jutottam, hogy esetleg én is részt vehetnék ezeken az órákon, fakultációs kereten belül, amennyiben ez lehetséges. Természetesen nem igénylek nagy figyelmet, sem különösebb segítséget, ha nincs lehetősége még egy emberrel foglalkozni – mindidáig kiváló osztályzatom volt ebből a tantárgyból.

Mondandóm közben végig ügyelek arra, hogy még véletlenül se e hadarjak, és hogy szépen artikuláljak, szerencsére ez sosem jelentett problémát, neveltetésemből adódóan ez természetes volt kiskoromtól kezdve. Miután befejeztem, türelmesen várom a válaszát, és reménykedem benne, hogy nem feleslegesen jöttem el a különórára...

Egy ideje már nem figyeltem a körülöttem lévő emberekre, nem néztem a szemükbe és nem érdekelt hogyan változik meg az arckifejezésük, ha megláttak. Könnyebb volt így. Egyszerűen csak könnyebb. Nem akartam belegondolni vajon milyen gondolatok keringenek a fejükbe, rólam… A sajátjaimmal is nehéz volt megküzdenem, az övéikre pluszban nem volt szükségem.
Egyetlen pillanatra láttam Audrey megváltozott vonásait és azonnal el is fordítottam a tekintetem. Én már döntöttem. Más életet választottam, ideje lesz el is fogadnom.
De akkor mit keresek itt?
Fogalmam sincs…
Nem volt kötelező idejönnöm, de mégis Foley szavai valahogyan sikeresen belém furakodtak és a kis paraziták iderángattak. De ha már itt vagyok, akkor nem fogom félvállról venni a dolgokat, akkor dolgozni fogok, még akkor is ha Audrey még magával a Nagyúrral is szívesebben teázgatna, mint hogy velem kelljen dolgoznia.
Nem érdekel.
Manapság már szinte semmi sem érdekel…
De hiába próbálom kiűzni a gondolataim közül a Hollóhát csapatkapitányát, a látószögemben van és minden egyes mozdulatát látom.
Ideges. Zavarja a jelenlétem.
Aj, prof miért akarta, hogy eljöjjek? Remélem kettőnk közül legalább Ön boldog.
Turner nem bír magával. Próbálok nem foglalkozni vele és az őrületbe kergető ficánkolásával, amivel fogalmam sincs, mit akar elérni, de mikor a nyelvével is csettint egyet, már nekem is sok lesz. Nem sok kell ahhoz, hogy odaforduljak hozzá és közöljem vele: Állj le! De csak a szemeim forgatom meg. Egész jó magamhoz képest, általában nem tudok parancsolni az indulataimnak. Ez a gleccserbe gyömöszölöm az agyam, egész jó technika.
Az összetevők átnézése lecsillapított, és ahogy érzékeltem Audrey is kezdte kicsit összeszedni magát, s az ötletemet is elfogadta, igaz reménykedtem benne, hogy előrukkol valami mással, azok a tojások… De ő már áll is fel és megy a plusz hozzávalókért. Szóval akkor maradunk az érzéstelenítőnél és mocskosak leszünk. Remek…
- Kösz, kihagyom – válaszolom Audreynak miután elém tolja az egyik tojást, mellyel most tért vissza.
Csinálja csak nyugodtan ő, ahogy látom igazán élvezi, de ajánlom neki hogy úgy tartsa azt a bűzölgő vacakot, hogy a szaga ne felém párologjon. Imádom a bájitaltant, de van néhány összetevő, melyet ki nem állhatok ez a tojás is azok közé tartozik.
Lehet másik bájitalt kellett volna választanunk?
Magamhoz veszem a fülvüvet, és gyakorlott mozdulatokkal húzom fel őket a vékonyka kis nyársa, ugyanis ezt a növényt először gőzben kell ráncosra párolni, de mivel ez a művelet jóval egyszerűbb mint Turnernek a látványos tojás akciója, neki állok a következő fázisnak.
Épp a tüzet próbálom egyenletesre beállítani, hogy az egész üst egyformán forró legyen, hisz a mandragóra pirítása egy röpke félperces műveletet, de egy pillanat alatt oda lehet égetni, mikor Audrey felteszi a kérdését, és nem sokon múlik, hogy meg ne égessem magam. Váratlanul ért a kérdése és elég… kellemetlen is érintett.
Ránézek, és hirtelen fogalmam sincs mit mondhatnék. Rajta pedig egyáltalán nem látom a nyugtalanságot, vagy a zavart, olyan egyszerűen és könnyeden szólalt meg, mintha azt kérdezte volna, hogy szerintem fog e esni ma?
- Szerinted milyen érzés lehet, mikor minden porcikád azért küzd, hogy ne szólalj meg, de neked nincs más választásod? – kérdezek vissza.
Hárítás. Persze hogy az, de valamit mondanom kell, ha közlöm vele, hogy erről nem akarok beszélni az sokkal gyanúsabb, főleg miután előadtam az egész mesét a csapat előtt. Az sem kérdéses számomra, hogy ki is mesélte el Audreynak mindezt.

Csak fél füllel hallom meg Foley szavait. A részvétel a fontos… Ezt már hallottam. Oh, de hányszor… Aztán a táblához sétál és felír valamit rá, míg el nem lép nem látom, pont úgy ülök, hogy tökéletesen kitakarja előlem művét, de nem is tartom annyira fontosnak. A főzet halad előre, nem egyszer készítettem már el. Nem értem miért vagyok itt… Aztán végre szemrevételezhetem a táblára írtakat, és az előbbi kérdésem, miszerint mit keresek itt, újra felhangzik némán a fejemben. Grünhold törvényei… ha ezt valaki nem érti, az inkább ne is nyúljon bájitalokhoz.

Nincs kedvem ehhez az egészhez. Vagyis a bájitalfőzés nem zavar, sőt kifejezetten élvezem mikor kotyvasztanom kell, de ez a páros munka, és ez a zavaró pusmogás… Ez az óra azoknak való, akik idióták, de én egyébként is RAVASZ szinten tanulom ezt a tárgyat. De ha Foleynak ez volt a kívánsága… Én itt vagyok. Csak akkor tényleg szálljon le rólam.
És ahogy tovább olvasom a táblára vésett írást és végig hallgatom Foley szavait, hirtelen felcsillan a szemem.
- Mit szólnál hozzá, ha kicsit eltérnénk a recepttől és kísérleteznénk? – teszem fel kérdést Audreynak  - savanyú recerke a bájital javítását eredményezi, ezt esetek nyolcvan százalékában használni szokták, főleg a hasonló főzetnél – célzok itt a mi munkákra – ugyanakkor ha recerkét édesítjük, amihez tökéletesen elég egy kis cukor, akkor megváltoztatjuk a hatását, méghozzá pont az ellentétére. Érdekes lenne kipróbálni vajon milyen hatással lenne így az érzéstelenítőnkre.
Gyakran szoktam ilyeneket csinálni, és ha már szakkörön vagyunk, akkor miért ne tehetnénk meg? Órán ezt úgy sem lehet. Ismerem annyira az összetevőket, legalábbis ezeket, hogy tudjam baj nem lehet belőle. De kíváncsi, hogy vajon maga az érzéstelenítő az ellenkezőjét fogja e kifejteni, ami előfordulhat, vagy amire én tippelek, hogy így egy zsibbasztó kenőcsöt hozhatunk létre, hogy a recerke csak egy apró összetevő, viszont a cukortól be fog sűrűsödni a főzet, főleg ha karamellizáljuk. Persze nem sok haszna lenne a kenőcsnek, de legalább érdekes lenne a kísérleti folyamat.
Arra pedig hogy közben befutott Dean az órára nem figyelek. Egyetlen pillanatra felé fordítottam a fejem, de ennél több energiát nem is fecséreltem rá.

---

---