Roxfort RPG

Ez a hely a Griffendél diákjainak törzshelye. Egy kicsiny, négyszög alakú keringő található itt, az árkádok árnyékában padokkal. Egy apró, kövezett területet fog ez körbe, melynek közepén egy rég kiszáradt szökőkút mohásodik. Az, hogy miért nem működik a csobogó, rejtély, de hiába is próbálnád megjavítani.

Lassan egy hete már annak a bizonyos esetnek ott, a prefektusi fürdőben. Bár egész kellemesen végződött, mármint a saját szemszögéből. Bár nem a legjobban lett vége, hisz akkor a nőszemély nem megvetésből kerülné, hanem azért, hogy ne híresztelje el, mennyire készséges volt. Magában csak felkacagna a gondolatra, de it, ezen a helyen most nem lehet. Túl sok a griffendéles barom, és most nincs kedve ökölvívni. Túl véres lenne, túl sokat kellene utánna magyarázkodnia, bár, lehet csak arra kéne magyarázatot találnia, hogy miért keveredett a griffendélesek egyik közismert törzshelyére.

Nem érdekli túlzottan a hely, inkább a hozzá tartozó gesztus, amivel áthágja az íratlan szabályt, mely szerint : "Ellenséges ház földjére önszántadból, s egyedül ne lépj." Csak megcsóválja a fejét, ahogy végig méri a díszes társaságot. Sok vörösbe öltözött, akiket inkább megvetni kell, mint tisztelni bármiért is. Legszövesebben kiköpne, de nem, visszafogja magát, így csak a fejére húzott, prémszegélyű csuklya árnyékából figyel aranylóan izzóvá tett íriszeivel, körül-körülpásztázva a helyet.

Szokatlannak tetszhetne a viselete, legalábbis a mardekárosok közt és ismerősei előtt, hisz ritkán mutatkozik ebben a nehéz, bokáig érő irhakabátban, melyenk kámzsája elég tartással bír ahhoz, hogy palástolja folyton változó hajzatát. Kezein mosz levágott ujjú, bélelt tenyerű kesztyűk, nyakán széles, fekete szövetsál, mely állára lógva takarja el a rövidre nyírt körszakáll tekintélyes részét, mégis, elég hangsúlyt adva az állnak.

És akkor meglátta a kis udvarra kilépni azt a bizonyos nőszemélyt. Magában gonoszul elvigyorosdik, ám külsőleg csupán annyi látszik, hogy az eddig csak lágyan parázsló íriszek felragyognak, szinte bántóan éles fénnyel, hogy szinte pászmákat húzva tapadjanak a lányzó mellkasára, pontosabban testének íveire úgy, hogy az jól szemmelkövethető legyen, még a körülöttük állók számára is. Hála a korai szürkületnek, s született adottságának.

Milyen öntelt, s naív gondolat, hogy ha a másik azt hiszi, csak azért kerülöm, mert félek, hogy holmi híresztelés miatt a hírnevemnek lőttek. Nem. Egyáltalán nem az az ok. Mert ha még is kiakarná teregetni, hát tegye… Majd hozzáfűzöm, hogy lám lám, ilyen jó a vonzerőm, hogy még egy aranyvérű is behódolt nekem. S részletesen mesélném el, mozdulatról mozdulatra, hogyan borult térde előttem. Ő jönne ki a történetből rosszul nem én, ebben biztos vagyok.

Hússzú fekete talárom megigazítva léptem ki az udvarra, magamhoz ölelve két vékonyabb könyvet. Nem, nem tanulni jöttem ki, az egyik 6. éves háztársam kerestem, hiszen megígértem neki, hogy amint kijegyzetelem a szükséges információkat, oda adom neki is. Nincsenek túl sokan kint, inkább pár hetedéves, aki elszívja az esti cigaretta adagját, no meg lefolynak az utolsó köpkő meccsek is. Ahogy megálltam, s néztem körbe, vettem észre egy igen csak nem ideillő gyanús alakot, s nem is kellett sok idő, hogy rájöjjek ki az. Eszembe sem jutott volna soha, hogy pont ide fog merészkedni. Szemeim összeszűkültek, s haragosan villantak meg, majd saját magamra pillantva vettem észre azt a felcsillanó pontot, mely olyan helyeken siklott, ami nem éppen volt… illendő.

Mély levegő, mééély levegő! Itt úgy sem mászhat rád, ennyi griffis előtt… Felszegett fej, majd jobban öleltem magamhoz azt a két könyvet. Már eszem ágában sem volt oda adni annak a lánynak, inkább védelmező pajzsként használtam, majd lépkedtem pda, a szökőkúthoz, mely pont középen volt, s  kellően rá lehetett látni, tehát ide biztos nem fog jönni. Könnyedén ültem le, egy ideges mozdulattal megigazítva szoknyám redőit, majd támasztottam meg a lábamon a köteteket, s lapoztam fel őket, s olvastam bele… persze csak látszólagosan, s vártam, mikor megy el innen végre. Mert egy Griffendéles hely, neki kell eltakarodnia, nem nekem. Pont.

Figyeli, miképp emeli maga elé tüntetően a másik a könyvet, s csak kegyetlen jókedve támad attól, hogy a másik nem ugrik neki. Elvégre itt nem lenne mitől tartania a másiknak. Túl sok a házából való, s mégis, mintha inkább elzárkózna. Netalán fél a kontaktustól. De nem is baj ez, így, hogy a szökőkút kávájára ült le, csak méginkább kiszolgáltatta magát. S épp megfelelő a kabát, mit visel, sőt.

Vonásai apránként változnak meg, ahogy eltűnik az a tipikus Malfoy ábrázata, s bőre sötét árnyalatot nyer, szinte szénfeketévé válik, íriszei megtartják ugyan eredeti, fekete árnyalatukat, mégis, valamiképp zavarba ejtőkké válnak a mandula íveit mímelve, s hajzata is megváltozik, a platinaszín, egyenes szálak vastaggá, olajosfeketévé, s félhosszúvá válnak. Nos igen, végre kész az újabb döfésre, s ennek teljes tudatában löki el magát a faltól, hogy egyenest a szökőkút felé induljon, hagyva, hogy fejéről hátra essen a csuklya, és a jelentéktelenné lágyult vonások hasonlátossá teszik a Kingsley-féle mágusokhoz, akik csak bőrük szinével tűnnek ki a hivatalnokok közül. S hála a jellegtelen kabátnak, mely egyik ház sajátosságait sem viseli magán, épp eléggé semleges ahhoz, hogy ne kössenek bele. Elvégre a mardekárosok felvállalják hovatartozásukat, csak a griffendélesek azok, akik hajlamosak megfeledkezni az egyenruháról.

- Szia Violet! - Huppan le holmi magát lazának vélő griffendélesként, s a fenhangon ejtett szavakat elég erővel ejtve, hogy a körülöttük állók hallják, s lemondóan lépjenek tovább. S ezzel a gesztussal tán elérve, hogy ne oly szúrósan nézzenek rá, s így lehalkítva a szavait, mitha rájött volna, hogy túl hangos volt, de azért valamivel a félhangosság határa fölött tartva hangját, kezd bele a teljesen érdektelen fecsegésbe.

- Jajj, képzeld, nálam maradt az egyik pennád, szeretném visszaadni... - Kezd látványosan kotorászni a kabát zsebeiben, majd meghökkenve pillant körül a földön is, hogy aztán fejét vakarva, sajnálkozóan tárja szét karjait. - Úgy tűnik elvesztettem, sajnálom. De... Vehetek egy másikat, elvégre nem lenne jó, ha úgy emlékeznél rám, mint a srácra, aki elhagyta a pennád. - Bájvigyor, melytől felfordul saját gyomra, s csak pillantása az, melyben sötét tűz lobog, amint a másikra néz, s ha elég gyors, akkor el tudja karni az egyik kezét, mintha valami nagyon fontosat akarna mondani.

- Ugye nem hiszed, hogy itt ücsörögve szabadulni tudsz? - Érdeklődik, mostmár lehalkított hangon, hogy csak a másik hallja, majd tudva, hogy ezzel talán felkelti a figyelmet, emeli meg ismét a hangját. - És képzeld, azt mondta, hogy Harry szerint Granger sokkal jobban néz ki, mint bármelyk hetediket. - Járatja tovább a száját, minden értelem nélkül. Elvégre semmi de semmi szándéka nincs vele, csak az, hogy a figyelem középpontjába kerülve a nőszemély ne üthesse meg vagy ne eshessen neki.

Minden erőfeszítésemmel azon vagyok, hogy felfogjam mind azt, amit olvasok. Lehunyom a szemeim, s kissé lehajtva a fejem, hullik a sok, hullámos barna tincs arcom elé, így eltakarva azt a grimaszt, ami átfut rajta. Szinte érzem, ahogy bizsereg a tarkóm. Még mindig itt van. Még mindig figyel. Felemelve a fejem, hátrasöpörve a tincseket vettem egy mély levegőt, majd tettem keresztbe a lábaim, s támasztottam meg a könyvem, jobb kezemmel a lapra tenyerelve, ujjammal követve a sort, ahol éppen tartottam. Nem, nem fogok megfutamodni, maximum eltöltök itt pár percet, és utána állok fel, mintha mi sem történt volna, és megyek vissza a Hálókörletembe, ahová már nem tud követni. Legalábbis én ezt hittem… Lehet, teljesen naivan?

Lépteket hallva fel sem pillantottam, csak azért könyörögtem, hogy ő legyen az, és menjen innen el, minél messzebb. De nem, a léptek egyre csak erősödtek, s biztos voltam benne, hogy most ide jön hozzám, vagy… jobb esetben más fog.
Összerezzentem a nevem említésére, majd csak akkor pillantottam fel, amikor közvetlen mellém levágódott. Elhúzom a szám, ahogy rápillantok. Már megint azzal az átkozott képességével szórakozott. Hiába öltött ismét más arcot, jelen pillanatban egy fekete bőrű senkinek mutatva magát, már csak a tudat, hogy itt van mellettem, még jobban felgyorsította a szívem. Minden érzékszálam akaratlanul is rá volt hangolva. Emiatt átkoztam magam épp eleget.

- Szerbusz. – Köszöntem vissza, kissé felvont szemöldökkel, elvégre nem tudtam, hogyan is viszonyuljak ehhez az egészhez, menjek bele a színészkedésbe? Talán akkor az udvaron álldogálók hamarabb elmennek. S lám, a nem túl messze játszó 3 alak, már is összeszedte a köpkő készletét, s hóna alá csapva, nagy nevetgélések közbe ballagott be az épületbe. Már csak Négy másik maradt, akik a pad környékén, ki ülve, ki állva, szívták az utolsó slukkokat a cigiből.
- Nem szükséges. – Vetettem oda félvállról, ahogy elkezdett a zsebeiben turkálni egy olyan dolog után, ami persze nem is létezett, még is, olyan kitűnően játszotta az esetlen griffendéles szerepét, hogy talán öröm is lett volna nézni, de sajnos ebben a helyzetben legkevésbé sem voltam kívülálló. A megjegyzésre nem mondtam semmit, a bájvigyorra csak egy hasonló reakció kúszott az én ajkaimra is, melyből lerítt a gúny, és a gyűlölet. Becsapva a könyvem, készültem volna arra, hogy felállok, és angolosan távozok a helyszínről, amikor megragadta a csuklóm, s magára vonta a figyelmem.

- Még is mi a fenét akarsz tőlem Malfoy? – Préseltem ki a szavakat magamból, suttogva, dühtől megremegő hangon, ahogyan elrántottam a kezem. Nem értettem, s enem is akartam megérteni, mire akar kilyukadni, vagy éppenséggel, mire is céloz.
- Igen, ez valóban nagyon érdekes. – Mondtam, miközben megtámaszkodva egyik kezemmel, dőltem kissé hátra, s néztem el tüntetőleg másmilyen irányba.

Nem lepi meg túlzottan a gyúlölet és gúny, ami az ajkakról tükröződik, sőt, inkább valamiféle vágyat kelt benne, mintha arra sarkallná, hogy még többet és tovább játszon. De újra az a kérdés, amit legalább féltucatszor tett fel neki a másik az elmúlt hetekben. Végülis, ha nincs más ötlete, akkor csak ismételje újra meg újra, s ő újra meg újra el fogja kerülni a választ, legalábbis a közvetlent.

- Jajj, ne légy már ennyire lehangolva! - Játsza tovább a híreket hozó szerencsétlen szerepét, aki talán bevágódni próbál a háztársánál. S persze, mint sikamlós szinésznek s alakoskodó kémnek, muszáj eléggé beleélnie magát úgy, hogy megtartsa saját személyiségét is. Épp ezért a kissé erősebb szorítás, hogy mégse legyen olyan egyszerű kitépnie markából a nőszemélynek a csuklóját.

- Hogy mégis mit akarok? - Ereszt meg egy halovány félmosolyt, mely a szerelemtől zavarodott griffendélesek sajátja, mit nem is lehetne letagadni, mégis, legalább beépíthető a látszatba, s mivel a kérdés amúy is lágyan, szinte alig hallhatóan ejtett suttogás volt, kész csoda lenne, ha másképp értelmezné az a megmaradó négy.

- Tudod, mondtam annak a megzavarodottnak, hogy neked akkoris több a fantáziád, mint annak a könyvmolynak. - Reménykedő felhangoktól terhes hang, hogy érezhető legyen a külvilág számára a vág, hogy ezért talán valami dicséretet kap, Violet számára pedig az a bizonyos válasz, mi mindössze a fürdőben történtekre utal vissza, s a fantázia ott értelmezett jelentésére, mi talán a legtöbb alsóbb éves lányka arcára pírt vonna.
S mintha csak természetes lenne, s belsőséges viszonyt kívánna kifejezni, helyezi a griffendéles combjára egyik kezét, mire jól tudja, így közönség előtt nem válaszolhat eget rengető rivallással és csattanó pofonokkal, mit azt kettesben tenné, így van lehetősége feszegetni azokat a bizonyos határokat, s mintha észre sem venné, vagy túl komolyan gondolná a dolgot, hajol közelebb, mintha bókot akarna súgni a sárvérű fülébe.
- Akarlak, csak téged... - Gonosz döfés, de mit is lehetne erre mondani, egy Malfoy márcsak ilyen.

 Csak a szemeim forgattam, ahogy tovább játszotta azt a szerepet, amitől a gyomra is felfordulhatott. Talán ez is egy lejáratás lett volna, ami a házamat illeti. Így mutatja meg, hogyan is látja ő a Griffendéleseket. Roppant bosszantó volt, s legszívesebben már rég felképeltem volna, de így mindenki előtt nem lehetett ezt megtenni… Hiszen aztán magyarázkodhattam volna a többieknek.
- Nem vagyok lehangolva. – Feleltem bosszúsan, viselkedésemmel ellent mondva szavaimnak. De már ez sem érdekelt. Megpróbálva kissé messzebb csúszni a kövön, ám nem engedte, hiszen még mindig fogva tartotta a csuklóm. Ajkaim penge vékonyra préseltem dühömben, majd némán eltátogva, az utasítást, mi szerint eresszen el, próbáltam ismét elhúzni a kezem.

Figyeltem, ahogy egy mosoly, ami érzelmekkel volt túlfűtve, rajzolódik ki az ajkaira. Megcsóválva a fejem, összevonva a szemöldököm, figyeltem őt.
- Visszataszító a színjátékod. – Halkítottam le a hangom. Már megint azt játszotta, mint akkor, ott, azon a bizonyos helyen, ahová a lábam sem mertem betenni azóta. Nehogy ismételten összefussunk, s újra csak belekeverjen valami olyanba, amit csak a szívem akar, a józan eszem pedig tiltakozik ellene. S lám, talán neki is pont ez jutott eszébe, ahogyan kimondja a szavakat, melyek másnak semmit mondóak, engem még inkább elönt a düh, s sütöm le a szemeim. Remegés fut végig rajtam, s az arcom is kezd kipirosodni, ami újabb jel, a méregre, hogy mindjárt felrobbanok, mint egy vulkán.

Szemem sarkából vettem észre, hogy a maradék Griffendéles, eldobálva hanyag módon a csikket, kezdi összeszedni a cócmókját. Ahogy a combomra tette a kezét, azonnal félresöpörtem, egy igen csak durva mozdulattal. Még is mit képzelt?! Már csak a puszta jelenlététől megzavarodtam, s ez nem lett volna elég, még hozzám is ért?
- Ne merészeld…. – Fenyegettem meg, még mielőtt újabb dolgokra vetemedne, ahogy itt játssza a hős szerelmest, pont az én irányomba. S ez a visszataszító viselkedés sem volt elég ahhoz, hogy kitépjem a szívemből, minden olyan érzést, ami vele kapcsolatos. De még is miért? Bármit tettem, s bárhogyan szólt hozzám, a kötődés egyre jobban erősödött, s szoros indaként ölelte körbe a testem, nem eresztve egyetlen egy pillanatra sem.

Ahogy a fülemhez hajolt, néztem el a többi Griffendéles irányába, ahogy már csak a hátukat mutatva ballagtak befelé, s percek alatt kiürült az egész udvar, s már csak mi ketten maradtunk.
- Hazug, álnok… - Kerestem a szavakat, s a szavam is elakadt, ahogy fortyogott bennem a sokféle indulat. Felpattantam mellőle, s hátráltam egy lépést. – Megmondtam már, hogy nem leszek holmi strigula a kis noteszedben Malfoy . -

Fenyegető és sziszegő szavak, ahogy folyamatosan vörösödik a sárvérűje, s mind mogorvább lesz. Remek, tehát már könnyen manipulálható érzelmileg, s aki könnyen ingerelhető, az könnyen veszti el a fejét. Csodásnak is mondhatná, ha nem feledkezne a látványba, ahogya másik elsöpri combjáról a kezét, s csak szeme sarkából néz oldalra, hogy lássa, miképp készülnek távozni a többiek. S galád félmosoly kúszik ajkaira. Valóban, talán még feszíthetné sokkal de sokkal tovább a húrt, de első lépéseinke fejeztével, úgy, hogy még nem térhet át a további, nagyobb horderejű léptekre, addig bőven elég ennyi.

S felpattan mellőle a nőszemély, s maga is megemelkedik, amint a szavakat hallgatja, s apránként nyeri vissza vonásait, feledve a bőr szénfekete árnyalatát, hogy ismét fakó legyen, szinte már betegesen sápadt, a szemek aranyszínbe fordulnak ismét, hogy bolondítsák a másikat, míg hajzata platinaszínre halványodva nyeri vissza sörterövidségét. S ajkai körül megjelenik az ily jellegzetes körszakáll s markánssá válik ismét az áll.
- Hazug, álnok, mocsok, kígyó, erkölcstelen, szadista, Malfoy. - Veszi át a szavakat s fejezi be a sort, mi szerinte még hízelgő is lenne. Egy született Malfoynak mindenképpen. S ajkain megjelenik az a kihívó mosoly, mely sajátja, s talán épp elég álca is ahhoz, hogy elfedje azt, mi a szemekben lakozik, melyek megalkuvás nélkül csapnak végig a másik alakján, hogy végül az íriszekben mélyedjenek el.
- Ezt akartad mondani igaz, szépségem? - Döf újabbat a másikon, de mit is lehetne tenni, ha már ilyen vérből való, s minden egyes nyáron ezt tanulta Lucius bácsikájától. Hát, nem, valahogy nem állhatja meg, ha a helyzet adja magát.

Mondhatná, hogy a másik nyugodjon meg, mert nem azért jött, hogy kikergesse a világból. Akkor teljes mardekáros pompával, fennen hangoztatva, hogy nem tud élni nélküle s hogy ot a fürdőben rabul ejtette a szívét, érkezett volna. Igen, ezt mondhatná, de nem teheti. Egyenlőre még nem mutathat ki semmit abból, ami pislákol benne, s amit bár minduntalan próbál elnyomni, egyre jobb és több lehetőséget ad arra, hogy kiélhesse kettős személyét, mit az égiek adtak neki képességével. A képességgel, mely oly kellemes játékszer s mégis, akkora felelősség is.

- Strigula? Nem, korántsem... - Szinte csak maga elé suttogja a szavakat, s mintha vonásai ellágyulnának, s csak akkor kap észbe, mikor már mozdulna keze a sárvérű felé, hogy közelebb invitálja. S ahogy észba kap, bízik csak benne, hogy a másik holmi újabb játszadozásnak véli, nem pedig egy oly hibának, melyért tán évekkel később életével fizethet.
- Fogadjunk. Ha meg tudsz ütni úgy, hogy nem védekezem, és vérem ontsd, akkor most elmegyek. - Ejti a szavakat, kezeit megemelve, s kínálkozóan szétnyitva a kabát szárnyait, hogy láttatni engedje, a felsőtestén lévő póló anyagát még körömmel is igen könnyű lenne feltépni.

Figyelem, miként nyeri vissza eredeti arcát, közben befejezi a mondatot, amit én elkezdtem. Újra csak dacosan felszegem a fejem, s szorosabban ölelem magamhoz a két könyvet. Mintha az bármi ellen is megvédene. Milyen szánalmas viselkedés ez tőlem ajj…
- Ennél szebben én se mondhattam volna. – Húztam fel kissé az orrom, ahogy hátráltam egy lépést, hogy minél messzebb legyek tőle, s az egész lényétől.
- Legalább előttem ne váltogasd már a kinézeted! Úgy utálom, amikor eltorzítod a külsőd. – Csattanok fel, amikor már megint az aranylószemeivel bámul rám, s tisztára zavarba leszek. De nem azért, mert annyira elnyerné a tetszésem. Inkább csak úgy érzem, mintha valami Egyiptomi kiállításon lennék, ahol a sok régi Isten szobor visszabámul rám. Bár lehet, jobb is ha nem a saját külsejével próbálkozik, akkor könnyebben mondom neki azt, hogy nem. Nem, nem, nem és nem. Nem fogom beadni a derekam pár röpke óráért, s az utáni rám váró megalázásért.

- Ne… ne becézgess itt nekem. – Háborodok fel még jobban, s csak terjeszkedik a pír az arcomon, ám lehet most egészen más miatt? Bár minek venném fel ezt, ezt a lekezelő becéző nevet, főleg az ő szájából. Idegesen tűrök hátra, a  fülem mögé egy rakoncátlan tincset. Elegem van már ebből az egészből… de, már csak párhónap, és soha többet nem fogom látni. S akkor biztos sikerül elfelejtenem, mindent, ami vele kapcsolatos. Ami megtörtént, s nagy levegővétellel vágok neki egy új, sokkal jobb életnek bár…
Mi van, ha még is összehoz minket a sors évek múltán? Amikor ő, mint jeles Halálfaló, én pedig mint Auror. Még belegondolni is rossz volt… Magától a kósza ötlettől rosszullét környékezett. Hogy én pálcát rántsak pont rá… Nem, ez képtelenség. Nem lennék hozzá elég erős. Remélem a mi drágalátos Miniszterelnökünk majd nyakon csípi, s nem engedi neki, hogy ilyen bűnös, romlott társaságba keveredjen. Már ha ő sem áll Voldemort szolgálatában. Sosem lehet tudni.

Elfordítom a fejem, s talán én magam is indulnék, amikor a halk szó megüti a fülem. Megtorpanok, ledermedek, mint akire sóbálványátkot szórtak, s úgy nézek magam elé. Vajon hihetek neki? Vagy ez csak újabb színjáték? Ahogy beszélni kezd, pillantok rá, s felé fordulok, szinte már érdeklődve, felvonva a szemöldököm. Hiszen az, hogy fogadásra invitál, több mint szokatlan. De… pont olyan dolog elé állít, amire percekkel ezelőtt gondoltam, csak egészen más formában.
- Micsoda? – Hökkenek meg. Üssem meg? Most nevetve kellene mondjam neki, hogy ennél könnyebb feladatot nem is tudott volna adni, s odalépni, lendületből képen törölni. Mint ahogy már annyiszor viszketett a tenyerem… Meg lenne a méltó bosszú, még ha ilyen alantas módon, fogadásból, úgy, hogy a másik nem is védekezik, sőt, hagyja! S ahogy egy határozott lépéssel elé álltam, s néztem föl rá, talán már készülve, hogy megteszem azt, amit feltételként szabott meg, hunytam le egy pillanatra a szemem, s egy mélyet lélegezve szippantottam be azt az ismerős illatot.

Fogalmam sem volt, mi történt akkor velem, abban az adott pillanatban. Mintha minden túl gyorsan történt volna. Nem tudtam szabályozni a rám törő emlékeket, s érzéseket, így leengedve az egyik kezem magam mellé, amiben a két könyvet tartottam, a másikkal elényúlva, karoltam át a nyakát, s rántottam erőteljesen magamhoz, hogy ajkaimat az övéhez érintsem, s csókoljam meg, pont olyan féktelen szenvedéllyel, mint a fürdőben azon az estén.

Szavak, de nem elég csípősek, s hiába hátrál, szinte látszik, hogy tart tőle. De nem a fizikai erőtől, nem, korántsem tarthat attól, elvégre sosem ütötte meg. Nem is tudná talán, s pálcával is csak egy-egy átkot szórhatna rá a könnyebbekből, melyek nem oly kínzóak. De nem, mit is gondol, elvégre nem viselkedhet úgy, mint valami meggárgyult szerelmes. Inkább figyeli, miképp dermed meg a másik, majd lép közelebb, s már várja az ütést, mely csattan rajta, s figyeli a másik vonásait, úgy sincs jobb dolga.

Ám lezárulnak a szépen ívelt szemek, s kar fonódik nyaka köré, hogy aztán döbbenten s ennek okán tehetetlen legyen egy szenvedélyes csók részese. S leküzdve a kezdeti meglepettséget, hunyja le saját szemhéjait, s jobbjával átkarolva a csípő vonalát, a test s a fekete talár közé siklatva karját, csókol vissza, míg fordul, hogy hátát vethesse a közeli falnak, magával húzva a nőszemélyt, s baljával, mintegy feledve az illemet, tapad a másik jobb combjára, honnan felfelé törve forduljon annak vonalán, hogy végül bal tenyerébe zárhassa a másik formás hátsóját.

De nem, most nem lép tovább, inkább feloldódik a pillanatban, mintegy kiélvezve egy kellően nagy horderejű lépés minden hasznát és eredményét. S mindössze jobbja szorul meg, ahogy méginkább közelebb vonja a griffendélest. S ahogy a végtelennek tetsző csókot a vég fenyegeti, lévén levegőjük fogytán van, válnak el ajkaik, s támasztja homlokát a másikénak, ismét szénfekete íriszeivel pillantva a másik szemeibe, nem mutatva hajlandóságot, hogy karjai közül engedje a foglyul ejtett testet.

- Mostmár becézhetlek? - Kérdi egy halovány, kihívó félmosollyal ajkaim, majd még mielőtt a másik valami válaszfélére szánná el magát, lehel puha, szinte csitító csókot a másik ajkaira, ám szemhéjait nem zárva le, inkább figyelve a másik vonásait, ahogy baljának ujjhegyeivel végig járja a fenék formás ívét.

Meglepődött volna a másik? Még kissé kába állapotomban is éreztem, hogy pár pillanatig mintha dermedve, kissé tehetetlenül állna, mielőtt felfogná az egész helyzetet, melyet én sem tudok. Képtelenség… még is mit tettem? Szinte a karjaiba borult, mint valami szerelmes liba. Pont úgy, mint azok, akik mindennap körülvették. S ahogy a keze talárom alácsúszik, úgy válnak ernyedté jobb kezem ujjai, s engedik el a könyveket, melyek puffanva érnek földet, de ez most a legkevésbé sem érdekel. Szabaddá vált ujjaimmal simítom végig az arcát, a szeretett vonásokat, melyek annyi álmatlan éjszakát okoztak. Vele együtt lépek, ahogy támaszt keres magának, s ahogy közelebb húz magához, simulok hozzá, hogy a két test, még a zavaró anyagok ellenére is, szinte egymásba olvadjon. Hogy a saját szívdobogásomon kívül érezzem a másikét is.

A combomra tapadó kéz, mely egyre feljebb kúszik, kellemes borzongással tölt el, s feszülnek meg az izmaim pár másodpercre, s bak kezem megragadva a tarkóját, mélyesztem bele kissé a körmeim, s ahogy a mindent elsöprő vágy csitulni kezd, ér véget lassan a csók, s ahogy levegőhöz jutok, hagyja el ajkaim egy halk sóhaj. S ahogy a homlokát az enyémhez támasztja, hunyom le újra a szemeim, mint aki éppen erőt gyűjt valamire. Az apró kis kezek lecsusszannak a nyakról, és az arcról, egészen a kabát alá, érintve a leheletnyi anyagot. A kérdés, mely egyben volt pimasz, és provokáló, csak azt nem tudtam, milyen érzéseket is kellene kiváltania belőlem.

- Kérlek… kérlek ne tedd ezt velem. – Suttogtam halkan, ahogy a kezek megragadták az anyagot, s kapaszkodtak bele, szinte már kétségbeesetten. A hangom is egészen másmilyen volt, mint a megszokott, erőteljes, és határozott, tele merő gúnnyal, lenézéssel, mindenfajta védekezéssel, a másikkal szemben. Halk volt, elhalló, talán alig hallható, megtört, s tele mérhetetlen szomorúsággal, reménytelenséggel. S ahogy a puha csók éri az ajkaim, úgy remegek bele az érintésbe, melybe annyi mindent beletudnék magyarázni, saját magam becsapva, hamis illúzióba kergetve, s nyitottam fel kissé a szemeim, felemelve a fejem, az övéibe nézzek, hátha… hátha némi újat vélek felfedezni bennük. Valami… valami őszintét.

- Ne játszadozz Abraxas – Hagyták el az ajkaim a gyöngécske és erőtlen szavak. Legyőzött, s talán a teljes megadással teli vegyes érzelem csillant meg a gesztenyebarna szemekben. S most… talán most először mondva ki a nevét, azt is különös mód kiejtve? Újabb pont, újabb tett, mellyel elárultam magam.

Karjai közt elgyengülő női test, mi oly készséggel simul hozzá, mintha nem várna mást, mint törődést. S valóban, ahogy baljának ujjai végig siklanak a comb ívén, meg-megremegni tetszik a másik, s ő csupán figyeli az arc rezdülését, míg a szavak kiröppennek az ívelt ajkak közül. Kérlelő, el-elhaló, szinte suttogó szavak, melyek nem kérnek mást, mint azt, hogy ne zúzza össze, ne gyalázza meg, ne szégyenítse meg, s hogy ne játszon vele úgy, mint holmi marionette-figurával. Magától sem tenné, s ez épp eléggé zavarja, hogy inkább a másikra figyeljen, mint önmagára.

Újabb, csitító, s bátorító csókot lehel a telt ajkakra, ahogy máginkább közelebb vonja a másikat, ha ez még egyáltalán lehetséges. De nem érdekli, hogy mi lesz most, még ha őrültségre is szánja el magát ezekben a pillanatokban. Oly őrületre, mely könnyen nevébe kerülhet, ha nagybátyja fülébe jut. Jól kell kevernie a lapokat, sőt, úgy kell intéznie, hogy ne lehessen más kezében a lehetőség, hogy keresztbe tegyen neki. Főleg nem Draconak, akivel amúgyis úgy rühellik egymást, mint egyik vámpír a másikat.

- Ez most nem játék... - Suttogja az ajkakra, s balja siklik ki a szoknya alól, hogy kabárja egyik belső zsebéből előhalássza pálcáját, mivel végig simít a hosszú, formás combon, majd meredek szögben maguk fölé emelve mondja ki kettejükre a kiábrándító bűbájt, majd emelje karjaiba a másikat, ha engedi, s mint kinek semmi más látványosság nem kötheti le figyelmét, pillant végig a karjaiba emelt, törékenynek tetsző testre.

- Ha nem zavar, kikérném a véleményed a szobámról... - Ejti a szavakat, ahogy megindul lassú léptekkel, mintha nem is igazán számítana a másik döntése, pedig számít, még ha nem is mutatja túlzottan. S hogy a szobáját mutatja meg, az még igaz is, hisz jelenleg évfolyamának egyetlen mardekáros férfitagja, akárhogy is nézzük, s így, bár több ágy pihen a széles szobában, annak egyetlen birtokosának tekintheti magát.

.:::Josh:::.


*Az ajtón belépő ember, Sue nem kis meglepetésére Josh volt. ~Még is eljött. Na ezt nem gondoltam volna. De tök jó.~ örült magában a lány. A srác épphogy belépet, s köszönt, máris más helyre invitálta. Persze, jogos volt, hisz ki akart volna a büdös, zajongó baglyok között beszélgetni, na igen. De mikor Sue megszólította a srácot, jobb hely nem igazán jutott eszébe, ahol egyedül lehetnének, csak ez. Jó volt ez így, Joshnak volt jobb ötlete, így Sue boldogan követte.*
- Ja, izé, szia amúgy.

[A kis udvaron]

*Lassan meg is érkeztek a csöndes kis helyre, ahol épp senki sem tartózkodott. Ez egy ideális hely volt, szinte mindenre. A srác megállt, láthatólag élvezte a friss tavaszi levegőt. Sue kinézett egy kis padot és lecsüccsent.*

-   Leülsz? Vagy az egész estét állva szeretnéd tölteni? – kérdezte viccesen a lány.

*Josh, nagy valószínűséggel követi Suet és leül. Sue hozzá fordul és belekezd. Elsőnek elég nehezére esik megszólalni, de némán csak nem ülhetnek egymás mellett, ha már elrángatta egy… mire is? Randi? Nem randi? Na ez majd a végén kiderül. A lány reméli, hogy társa nem lepődik meg az ajkán húzódó szépen gyógyuló seb láttán. Igen, volt egy kis kitérője korábban egy tiltott helyen, és utána a gyengélkedőn. A kezét igaz, hogy rendbe hozta Madam Pomfrey, de azért még fájlalja, és a többi zúzódása sincs még teljesen rendben. Hisz, alig 5-6 napja történt.*

-   Szóval… izéé… örülök, hogy eljöttél. Nem igazán bíztam benne, hogy elfogadod a meghívást. Szóval, tök jó. – nyögi ki végre. – Remélem, azt nem akarod tudni, hogy miért hívtalak ide. Ezt nem tudnám megmagyarázni. Elég sok dolog van ennek a hátterében. Többek közt, hogy figyellek egy ideje – na ne aggódj, nem vagyok magán kopó, sem zizzent leskelődő – csak felkeltetted az érdeklődésemet, és úgy gondoltam, jó lenne veled… beszélgetni…

*Majd a fiúra tekint, hisz egyelőre nem sikerülne több dolgot kinyögnie. Ideges, nagyon is. Pedig ez nem jellemző a mindig határozott, nagyszájú és általában irányító helyet betöltő lányhoz. Most mégis erőt vesz rajta valami, amit nem tud kezelni. Ez egyszer fordult vele még csak elő… Egyszer, réges régen… De ki emlékszik már arra.
Körülöttük csendes volt az éjszaka. Sötétség ölelte a kis udvart, s az ott beszélgetőket is. Egyetlen lámpa világított csak, olyan kellemes hangulatot biztosítva. Az égen milliónyi, apró csillag szórta égő fényét, s mivel már túl voltak a teliholdon, egy kissé fogyó gömbként díszelgett felettük a Hold. Mint valami őrangyal. Igen, erre lett volna szükségük pár napja is.. De lehet mégis felettük volt, s azért úszták meg Joycszal a kis kiruccanásukat. Na igen, egészségileg megúszták elég szerencsésen. De a büntetés, amit kaptak. Jó persze, a pont levonás jogos volt. Na de ennyi? Valószínűleg az összes többi ház tagjai áldják a nevüket, hogy ekkora előnnyel indulhatnak. Ja és a bál… A bál, amire annyira készült… Azt is kiverheti a kis buksijából.
De most jobb volt nem erre gondolni, hiszen itt ül Joshsal az udvaron. Este, sötétben, és beszélgethet vele, megismerheti… Ezen felbuzdulva, erőt vesz magán, és ismét belekezd.*

- Ha jól tudom, - szólal meg újra – te is szereted a kviddicset. Mert én írtóra. Idén szerencsém volt, s végre bekerültem a csapatba. De, ha nem tévedek te nem játszol a házad színeiben. Még nem próbáltál bekerülni? – hagyja a levegőben úszni a kérdést, és várja, hogy a srác végleg vegye át tőle az irányító szerepet.

//Sue//

Szerencsére nem kellett csalódnom, és Susan örömmel követett engem...biztos ő is tudta, hogy ez tényleg nem a legideálisabb hely a találkára. Egy sokkal szebb, és romantikusabb helyre vezettem, kis udvar, szökőkút. Mintha a  lány egy kicsit zavarban lett volna, talán attól, hogy nem sikerült jó helyet választania, de hát abban a pillanatban nem csodálom, hogy nem jutott semmi jobb eszébe. Nem tartottam egyáltalán cikinek, sőt...végre egy csaj aki egy különös helyszínt választ...na jó ez is túlzás. Maradjunk annyiban, hogy cseppet sem nehezteltem rá emiatt, csak úgy gondoltam jobb lesz nekünk a friss levegőn. Lassan ballagtunk végig a rövid útszakaszon, és végre megérkeztünk az udvarra. Tényleg szép volt, és barátságos, bár igazából a griffendéles kedvelt helye, de ez nem nagyon zavart. Most néztem meg egy picit jobban a lányt, eddig nem volt túl sok alkalmam erre, de most mélyen a szemébe néztem, és...Valóban csodaszép volt, nőies, karcsú, mi kell ennél több? Még jó, hogy én sem vagyok az az egyszálbél, csudapofa...akkor biztos nem lennék most itt Susannal.  Sue szinte azonnal helyetfoglalt a közeli padon, és viccesen invitált, hogy tegyem ugyanezt.

- Nem, nem úgy terveztem, tudod a csontjaim nem bírnák ki  - válaszoltam szintén humorosan, és egy könnyed mozdulattal leültem mellé.

Kiváncsian vártam a magyarázatot, mondjuk valljuk meg túl sok szükség nem volt rá. Egyszerűen örültem, hogy egy gyönyörű lánnyal tölthetem az estét...hogy ennek mi az oka az mellékes. Csak most vettem észre, hogy szegénynek egy seb húzódik a felső ajkán. Már elég régen szerezhette, mert hegesedett, de azért nem túl tolakodóan rákérdeztem:

- Ezt a kis sebet meg hol szerezted, márha nem titok -tettem gyorsan hozzá- csak nem rossz kislány voltál?? -mosolyogtam rá kacérkodóan.

Josh...Josh, fogd már vissza magad, nem kell a lányokat egyből elijeszteni -szólalt meg a belső hang ismételten, mint már oly sokszor. *Lehet, hogy ezt tényleg nem kellett volna, hisz ha nem akarom fel sem tűnik, és elkerülöm az esetleges kellemetlenséget. Na de mostmár teljesen mindegy, nem tudom visszaszívni.* Inkább gyorsan túlléptem rajta, és a lány bele is kezdett mondókájába. Kinézett magának?? Óhhh...meglepő. Restelltem magam, de nekem ez nem nagyon tűnt föl, jó magándetektív lenne. :D

- Hát persze, hogy eljöttem...jójó valljuk meg egy kicsit...öhöm...nagyon megleptél, olyannyira, hogy válaszolni sem tudtam, de itt vagyok...egy ilyen gyönyörű lányt kihagyni, ne viccelj. :) Magánkopó?? Lehet, hogy jól állna neked. -nevettem felé, majd egyik lábam felraktam a másik combomra. Ha már itt tartunk nekem is nagyon szimpi vagy, és örülök, hogy nem hagytam ki ezt az alkalmat, egy jó esti beszélgetés sosem árt.- kacsintottam rá, de csak úgy visszafogottan.
Majd gyorsan áttértem egy másik témára:
- A madarak azt csiripelték, hogy griffis létedre szereted a kígyókat. Ez komoly? Tudod én egyszerűen a megszállottjuk vagyok, kiskorom óta a kedvenc állatom...itt a bizonyíték. -felhúztam az ingemet, és kivillant a hasomon díszelgő kígyó alakú tetkó. Ráadásként pedig az izmos hasam is láthatta. :P

- Igen, úgy ahogy mondod, imádom a kviddicset, ez az egyetlen sport ami kikapcsol. Milyen poszton játszol? Én mindig is hajtó akartam lenni, de sajnos eddig nem sikerült bekerülnöm, de persze most is megpályáztam, remélem most szerencsém lesz. Ellened játszani, nem semmi lenne. :P
- Egyébként mit csinálsz még szabadidődben? Mondjuk nekem nincs olyan, hogy nem szabadidő -nevettem el magam- utálok tanulni, ezért általában nem is teszem, tudod a ragadványnevem a "Büntetőmunka rekorderje" -vigyorogtam rá. De vannak ám bizonyos titkaim. -reméltem, hogy ezzel felcsigázom a kedélyeket.

:::::JOSH:::::


*A srác egy vicces megjegyzés kíséretében valóban helyet foglalt mellette, s érdeklődően hallgatta nyögdécselését, amellyel próbálja megmagyarázni, miért is hívta el a találkozóra. Miközben Sue „szenvedett” a magyarázattal láthatóan végigmérte a lányt. Persze, igen kellemesen, úgy ahogy egy igazi férfi néz meg egy nőt. Pedig Sue még távol állt ettől a kategóriától. Jó, nem kellett félteni, hisz szép volt az arca és csinos is volt, és már látszottak rajta igen csak a nőies vonások, vonalak. Legalább két évvel a társai előtt lehetett testi fejlettségével. Szóval Josh végig mérte, és igen… észrevette ajkán húzódó seb gyógyuló helyét, s ha már felfedezte, nem hagyta szó nélkül.*

- Hogy ez, ja… izé. Nem, nem gond, elmesélem. Hát úgy is lehet mondani. – tette hozzá mosolyogva, mert hát nem volt titok, ami velük történt.

- Szóval, az úgy volt, hogy kb. egy hete egyik barátnőmmel kitaláltuk, ill helyesbítek. Én kitaláltam, hogy menjünk a rengetegbe, mert meg akartam lesni egy lényt. Ő csatlakozott – a nevét, most nem említeném, mert nem lényeges a történet szempontjából, meg hát elég, ha csak engem cikiznek – és elindultunk. Sétáltunk jó pár percet és megérkeztünk egy szép tisztásra, ahol láttunk pár unikornist sétálgatni. Majd egyik pillanatról a másikra, valami megjelent a bokrok között, az unikornisok szétrebbentek, az a valami közeledett felénk. Ordított egyet, majd mi a magasba emelkedtünk és szép ívben repültünk jó pár métert, majd landoltunk. Barátnőm rosszabbul járt, elvesztette az eszméletét és Hagrid vitte a gyengélkedőre. Nekem sikerült a saját lábon mennem. Eltört a kezem, összezúztam magam és felhasadt a szám. Nos annak a nyomát láthatod rajtam. Még nem vagyok egészen ép. – nevetett a lány, mert már teljesen feloldódott a fiú társaságában, és kezdte visszanyerni helyzetét a nyeregben.*

-        Aztán, a vége persze az lett, hogy kaptunk a fejünkre, levontak egy csomó pontot a házunktól… és sajnos eltiltottak a báltól. Pedig, annyira szerettem volna menni. Minden vágyam az volt. Na, de mindegy, így jártam. Így jár, aki éjszaka a tilosban jár. – mosolyogtam tovább.

*Majd a srác folytatta. ~ Megleptem? Nem számított rá? Zavarba jött és azért nem válaszolt? Casanova??? Ezt nem is gondoltam volna. Hogy, egy ilyen gyönyörű lányt? Wow, most rólam beszél?~ a hallottak után, Sue arca teljes pírba burkolózott, noha ez alig volt észrevehető a halvány fények miatt. Legalábbis remélte, hogy így lesz. Bár mit számít, ha észreveszi rajta a mardis srác, hogy zavarba jött? Hiszen ember ő is, mint mindenki más.
Majd tovább dicsérte a lányt, amitől újabb pírrohamok futottak át az arcán. *

-   Hát, izé… köszi. – mosolygott, már teljesen önmaga ként a lány.

*A következő pillanatban, már Sue kedvencei kerülnek terítékre, a kígyók. A lány hőn szeretett lényei. Igen, a mardis srác is kedveli őket, erről már hallott és azt is tudja, hogy neki is van egy kígyója. De azt nem gondolta a lány, hogy van még egy. Miközben a fiú beszél, felhúzza az ingét, s láttatni engedi izmos, kisportolt hasát, rajta egy tekergődző kígyós tetoválással. Sue jól szemügyre veszi a jószágot, ami Josh hasán jár táncot, persze azért nem korlátozódik az állatkára. Jó alaposan megnézi magának a fiú tökéletes testét.*

-   Nocsak, milyen jól informált madaraid vannak. Igen, valóban imádom a kígyókat. Szinte az életem egyik értelmei. Sajna a háztársak nem díjazzák, de ez van. Nem mondok le Reggieről, csak, mert valakinek szúrja a szemét. Szóval Reggie az albínó király pitonom. És, bármily meglepő én is büszkélkedhetek egy hasonló jószággal. - ezzel lassan hátat fordított Joshnak, majd lassú mozdulattal lehúzta a válláról a felsőjének pántját, így láttatni engedte először a hófehér vállat, majd még lejjebb ügyeskedte, s ekkor feltűt a lapockáján nyugvó hüllő képének körvonalai.

-   Nos, nem tudom mennyire látszik. – tette hozzá, mintegy felhívásként, hogyha nem jut megfelelő kilátás kis kedvencére, a fiú vegye a bátorságot, és igazítsa úgy a haszontalan ruhadarabot, hogy teljesen láttatni engedje a jószágot.

*Miután túl jutottak a kígyó témán, és egymás tetoválásainak megszemlélésén – amin kapcsán meg kell hagyni, hogy elnézegette volna még egy darabig Josh kígyóját – a fiú témát váltott. Sue eközben megfordult és kíváncsi gesztenyebarna szemeit a fiúra emelte, s úgy hallgatta annak minden szavát.
Mosolyogva nyugtázza, hogy a srác tényleg kviddics rajongó, ahogy ő is. S idén megpróbál bekerülni a csapatba.*

-   Én hajtó vagyok. – vigyorog, hisz a fiú az előbb osztotta meg vele, hogy erre a posztra pályázik, csak a mardekár színeiben. – Hát, szívesen vállalnám a csatát véled az égen is… - tette hozzá, s a mondat kissé kétértelműre sikeredett, de a lány úgy döntött nem korrigál. Minek, jó ez így, ahogy van.

-   Hogy mit csinálok szabadidőmben? Háááát, általában kimegyek a levegőre. Repülök egyet a park vagy a tó körül, sétálok, vagy a barátnőimmel dumálunk valahol. Vagy a másik nagy hobbimnak hódolok, a bájitaloknak. Egyszerűen imádom őket. Bármit olvasok róluk, az szinte azonnal megragad, ki se tudnám verni a fejemből, mégha akarnám se. És így inkább nem is verem. – mosolyog. – elég sok saját receptem is van, meg a könyvekben találhatók nagy részét legalább egyszer elkészítettem már. Elég sokszor előfordul, hogy valakit meg-meg viccelek a különböző főzetekkel.

-   Szóval Büntetőmunka Rekorder? No, mesélj csak szépfiú… Miket követtél már el? S akkor hogy van az, hogy még büntetőmunkák alkalmával nem találkoztunk. A bájitalos trükkjeim miatt, McGalagony előszeretettel pakoltat velem polcokat, vagy küld Madam Cvikkerhez, segédkezni, esetleg Bimba professzorhoz. Ezek miatt jártam már a rengetegben is Hagriddal… - mereng el a lány - …talán pont e miatt gondoltam, hogy nem járhatunk rosszul, ha benézünk. – tette hozzá, mintegy mellékes megjegyzésként, s elég halkan, hogy szinte a fiú ne is hallja.

-   Titkok? – csillant fel a lányka szeme. – Milyen titkok? Most felkeltetted az érdeklődésemet, még jobban, mint eddig. - mosolygott mostmár egészen kacéran a lány.
*Kíváncsi íriszeit a srácra emelte, s mélyen tekintett annak lélektükreibe, hogy ha nem is akar először válaszolni, mégis meggyőzze a tekintete. Mintegy deljezőleg tudott hatni néha az emberekre, mikor nagyon akart valamit. És ez most olyan volt. A srác felvetett valamit, Sue pedig kíváncsi természet lévén, ki akarta deríteni, mi rejtőzik a mosolygós, helyes Casanova mögött.*

//Susan//

Úgy láttam Susan még mindig zavarban egy picit, pedig igazán nem kellett volna, hisz nincs abban semmi ciki, ha egy lány beszélgetni akar egy sráccal. Olyannyira elfelejtkeztem mindenről, hogy már az sem jutott eszembe, hogy ellenséges házban vagyunk. De hát kit érdekel...ha őt annyira zavarná nem jött volna oda hozzám, és most nem ülnénk itt a csendes éjszakában. Szóval hagyjuk is ezt a témát...én nem tartozom azok közé, akik gyomorból utálják a griffiseket...na jó a csinos griffis lányokat nem. :D A fiúkról meg inkább ne beszéljünk. Szóval még nem sikerült Sue-nak teljesen feloldódni, de minden erőmmel azon voltam, hogy ez mihamarabb sikerüljön...vagyis nem az erőmmel, hanem a dumámmal. Lehet, hogy nem kellett volna rákérdeznem arra a sebre...talán túlságosan tapintatlan voltam. De legnagyobb meglepetésemre nem tért ki a válasz elől, sőt, elmondta az egész kis történetet.
~ Ahamm...valóban tiltott út...bírom a rosszkislányokat~ mosolyodtam el magamban.

- Ismerős a helyzet -kacagtam el magam- a srácokkal mi is gyakran kimerészkedtünk, de ne hogy azt hidd, hogy mi nem ijedtünk meg. Egyszerűen csak vágytunk a kalandra, olyat akartunk tenni ami tilos volt...mindig azt a legjobb megtenni. Aztán persze volt, hogy nagyon ráfáztunk, de hát az benne van a pakliban. Még jó, hogy nem történt komolyabb bajotok...ott bizony minden előfordulhat. Na igen...talán az egészben a legrosszabb a büntetés, márha túléled -tréfálkoztam, bár annyira nem volt tréfa- mondjuk a pontlevonás nem igazán hat meg... micsoda??? Eltiltottak a báltól??? Ezt nem tehetik meg. -tört ki belőlem, de nagyon jól tudtam, hogy bizony megtehetik...csak hát ezzel lőttek a nemrégiben kiötlött tervemnek. A fenébe is...na nem baj, lesz még jópár ilyen alkalom.

Talán egy picit túlzásba vittem a kiborulást, de ez most mindent tönkretett...nem gondoltam, hogy nem elég nekik a pontlevonás, miért kell még ilyen büntetéssel sújtani?? Na, de ezen már kár dühöngeni, örüljünk annak, hogy egyáltalán életben van, és most itt beszélgethetek vele. Tök jól éreztem magam, mikor odajött hozzám a folyosóm, nem gondoltam, hogy ebből egy ilyen jó este lesz. Pedig nagyon is jól alakul, és ő is kezdi elengedni magát. Hát mellettem elég könnyű, nem vagyok az az undok fajta...főleg nem egy ilyen csinos, vicces csajjal. Most is csak arra a következtetésre jutottam, hogy a griffendél és a mardekár nincsenek egymástól olyan messze. Ha most egy hollóhátas lány ülne itt, azt mondanám hagyjuk...mondjuk ez hülye példa, mert ilyen sosem lesz. A tanulás az egyik olyan dolog amitől kiver a víz. Viszont a griffisek bátorsága, belevalósága bárki bármit is mond nem áll távol tőlünk. Na Josh, már megint min vitatkozol magadban?? Tudod, hagyjuk ezt a témát. Igen, hagyjuk.
A következő mondatomnál mintha kicsit pirulni kezdett volna, mondjuk nem csoda, aki egy lánynak ilyet mond, annak számolni kell a következménnyel.  ;D De hát ha egyszer ez az igazság? Valóban gyönyörű, ha látom valahol, és nem tudom hány éves, tuti többnek nézném. A vonásai, az idomai...szinte tökéletes.

- Szóra sem érdemes, tudod egy őszinte, szókimondó srác ül előtted. Ami igaz, az egyszerűen csak igaz. -mosolyogtam rá.

A hasamon tekergőző kígyó teljesen elkápráztatja, mondjuk nem csak a kígyó miatt húztam fel nyakig az ingem...és mintha ő sem csak a kígyó vonalát követte volna. Nem akarok önteltnek tűnni, de tényleg nem vagyok egy duci gyerek...huhh ezen nevetnem kell...méghogy duci, inkább úgy mondom, hogy van egy kis izom rajtam. :D Még egy közös vonás, ő is szereti a kígyókat griffis létére. Josh, csönd...miért ne szerethetné? Vagyis szereti és pont.

- Én is így vagyok vele, Kingsley nélkül egy lépést sem teszek...hopsz ezt pont most cáfolom meg...fent pihen a terráriumban -nevettem rá. De egyébként kiskorom óta imádom ezeket a csúszkáló állatkákat, azért is döntöttem úgy, hogy a testemen is viselem.
- Reggie?...és bírja a reggae-t? -kacagtam el magam. Na jó viccet félretéve, majd valamikor van kedved bemutatni nekem a kis tüneményt? -mosolyogtam rá, majd kiderült, hogy neki is van egy tetkója, és már kezdte is mutatni.

Lehúzta a felsője pántját, és valóban ott tündökölt a tekergőző jószág...egy kis része.
~ Húha, húzhatná egy kicsit lejjebb is~ alighogy ezt gondolta, a lány meg is kérdezte, hogy jól látszik-e.

- Hát nem teljesen, de mindjárt jó lesz - nem teketóriáztam sokat, megfogtam a felsőt, miközben meleg kezem a bőréhez ért, és kicsit arrébhúztam az állatkáról.
- Na így már mindjárt más, nagyon király. - feleltem

~ Bár lehetett volna ez ugyanitt, de elöl~ tettem hozzá még magamban.

- Hajtó, komolyan?...pont amire én pályázok, ekkora mázlit, ebbe aztán beletrafáltam.

Aztán jött egy olyan mondat, ami elgondolkoztatott. Csatát??? Az égen IS??? Micsoda?? Most talán ez egy csata lenne kettejük közt, vagy mi?? Nem értem. Na mindegy, lehet, hogy nincs is jelentősége, csak úgy kicsúszott a száján...de valami oka csak van. Nem baj, nem fecsérelhetem az időm ilyen apróságokra. De vajon apróság-e ez?

- Ó szóval egy bájitalszakértő ül mellettem? Azért ha kérhetem engem ne mérgezz meg -poénkodtam. Én nem igazán értek a bájitalokhoz...meg úgy semmihez ami tantárgyakkal kapcsolatos. Na jó talán az SVK, azt nagyon bírom...hát persze a veszély miatt. A sok unalmas tanulós tárgy kikészít. Igen, jól hallottad, ez a gúnynevem. :D Szóval te is hasonló cipőben jársz, nem tudom miért nem találkoztunk még, engem általában körmölni küld McGalagony, addig amíg le nem szakadnak az ujjaim.  ;D Hagridhoz is mentem már, ki nem állhatom azt a pasast, már bocsi -ha tehettem volna ezt visszaszívom. Egyszóval mindennapos vendég vagyok a büntetőmunkák helyszínén.

- Bizony, bizony titkok a javából. -~na most mit csináljak, áruljam el, vagy tereljem el a témát?~
Gyere, mutatok valamit. -nyúltam a keze felé, majd ha felállt velem szembe, megmutattam neki tánctudományomat, vagyis inkább egy kis ízelítőt zene nélkül. :D

//Josh//


*Josht nem lepte meg nagyon, hogy kimerészkedtek a tiltott helyre, sőt, elmesélte, hogy ők is gyakran csinálnak ilyet. Kicsit viccesebben fogta fel a dolgokat, mint amilyenek voltak. De ez nem volt baj, hisz már Sue sem parázott miatta. Enyhe büszkeséggel gondolt vissza a történtekre, de ezt megtartotta magának.
Sue meglepetésére Josh teljesen kiakadt, mikor meghallotta, hogy eltiltották a báltól. Kicsit fura volt a kirohanása, de valószínűleg, megkedvelhette a lányt, és őt szerette volna elhívni. Hát, sajnos így jártak. Remélte, hogy lesz még alkalom, ahol együtt szórakozhatnak.*

-   Sajnos megtehetik és meg is tették. – hajtotta le a fejét a lány, s szomorúság érződött a hangján. Hisz ő is szívesen ment volna. Jó pár hete készült rá. De ő tolta el. – Na, de mindegy, ne is beszéljünk erről. – zárta le a dolgot.

*Jött a kedves dicséret, válaszul a pirulás és egy újabb kedves mondat Josh szájából, amivel magát is fényezte kicsit. Jól állt neki. Suenak nagyon szimpatikus volt a stílusa, és egyre jobban érezte magát a srác társaságában. Lassan kezdett feloldódni.
Nem sokkal később meg is csodálhatta a mardis tetkóját, majd a háziállatokra terelődött a szó.*

-   Kingsley, jó neve van, tetszik. Jó azért, hogy most ott van, nem mintha nem nézném meg szívesen egyszer, de így elsőre két kígyó is elég a társaságba. – mondta a lány, a két tetoválásra utalva.

-   Hát, mit mondjak, mintha tényleg élvezné azt a zenét. Amúgy én is kedvelem. – nevetett. – S hogy mikor mutatom be? Háááát, végül is bármikor, amikor ráérsz. – tette hozzá.

*Nem lepte meg, hogy Josh ennyire érdeklődik a kígyója után, hisz őt is érdekelte beszélgetőpartneréé. S amikor van kedve és ideje a srácnak szívesen meg is mutatja neki. Illetve, akkor ha se a toronyba, se a hálójuk közelében nem tartózkodik senki. Nem nagyon akarta ugyanis magával vinni mostanság Reggie-t, mert igen nyűgös és lusta volt mostanság, ami persze nem meglepő, hiszen vedlett. Szóval jobban örült volna, ha Josh a terráriumba tekinti meg kis kedvencét.

Aztán Sue tetkójára terelődött a szó, amit a lány szívesen megmutatott a fiúnak. Persze, a ruhája útban volt, de Josht nem kellett bátorítani, rögtön tett arról, hogy megfelelő helyre kerüljön a felső, és láthatóvá váljon a hófehér bőrön, a szinte táncolva tekergőző kígyó.
Ahogy a srác odanyúlt, hogy arrébb tessékelje a rakoncátlan ruhadarabot, akarattal, vagy a nélkül is a lány bőréhez ért. Meleg volt a keze, és kellemes az érintés a lány számára. Sue beleborzongott. Remélte, hogy az apró kis remegés, amely végigfutott a testén nem volt észlelhető Josh számára. Ha meg igen, hát akkor sincs semmi. Nincs mit tenni, ha egy férfi érintése ilyen hatással van egy lányra.
A srác megdícsérte a tetkót, majd egy pillanatnyi csönd állt be kettőjük között. Valószínű nem maradt rejtve az előbbi dolog a srác elől sem.
De, nem említette… eddig. Témát váltott és a kviddicsre terelődött a szó.*

-   Igen, hajtó. – mosolygott. – Milyen véletlen, hogy te is az szeretnél lenni.

*Majd következett az ominózus mondat, ami láthatólag elgondolkoztatta a srácot. ~Lehet mégse kellett volna, remélem nem gondolja, hogy én most valamilyen gonosz hátsó szándékkal hívtam ide. Remélem úgy értette, ahogy szántam, hogy szívesen vinném tovább a beszélgetést, barátkozást már irányba… „csatáznék” vele s nem csak úgy, hogy ajkaim... szavakat formálnak.~ Remélte, hogy értette a fiú, ha nem… akkor…
De úgy látszik komolyabb fennakadást nem okozott a korábbi mondat, mert át is tértek a bájitalokhoz.*

-   Nyugi, nem áll szándékomban senkit sem megmérgezni, főleg téged nem. – mosolygott kacéran a lány – Én nagyon kedvelem, de a többi, ahogy te említetted tanulós tárgyat, legszívesebben messze elkerülném, na azért a gyógynövénytan még jöhet. – vigyorgott.

-   Áh, most már értem miszter büntetőmunka király – nevetett – maga csak körmölgetett, meg Hagriddal járkált – folytatta továbbra is nevetve a lány. – Az hogy nem szereted szuverén jogod, nem ez alapján foglak megítélni. Én például nem szeretem annyira az SVK-t és Pitont… mindenkinek joga van azt szeretni akit akar.

*Majd a gesztenye szín íriszeket a fiú szemébe fúrta, s várta, hogy egyet ért e az előző meglátásával. Valamit sugallt az a két szempár… valamit, de hogy mit, azt csak egy valaki tudhatta.
Miután a fiú megnyilatkozott említett valami titkot, amire a lány rögtön lecsapott. Az elgondolkodó ábrázat, valami olyasmit sugallt, hogy a fiúban vita zajlik arról, megossza e vele a titkot vagy sem. Úgy tűnt, azonban, hogy megosztja vele. A srác felállt, s a kezét nyújtotta a még ülő leányzó felé.

~ Mutat valamit? Most vajon, megint elmennek valahová?~ tette fel a kérdéseket magában. De mivel kíváncsi volt, ezért megfogta a srác kezét, és felállt, hagyta, hogy a partnere irányítson. Előtte levette a pulcsiját, ami a pántos felsőn volt.
(Ha valaki ránézett, akkor a következőt látta: fekete spagettipátos felső, ami épphogy takarta a köldökét, sötétkék farmer, ami a jobb lábá elől szakadt úgy combtájékon, a bal lábán hátul, kicsit fentebb. Haja kiengedve, egy piros kendővel hátrafogva, hogy ne lógjon a szemébe. )
Távolságtartás és félelem már rég elszállt belőle. Egy dolog maradt csak, a kíváncsiság… a fene női… kíváncsiság.
A válasz, viszont hamarosan megérkezett. A srác úgy tűnt nem menni akar, hanem… hanem táncolni. Sue közelebb lépett, s teljes lényét átadta Joshnak.

Körülöttük csendes volt az éjszaka, mintha csak erre találták volna ki a mai estét. Csendesen a távolból néhány bagoly huhogása hallott, de semmi egyéb. Szélcsend volt, az égen egyetlen felhő sem úszott, csillagok milliónyinak szőnyege borította az eget, melyre valaki mélykék tintát borított. Látszott jó néhány csillagkép, s ha Sue egyszer oda figyelne csillagászattanon, akkor valószínűleg nem csak a nagymedve lenne, amit felismerne a csillagos éjszakákon.

Bár most legkevésbé sem a csillagok kötötték le a figyelmét, hanem csak egy pár csillag, ami Josh lélektükrei helyén voltak. Valami fura módon, valahányszor a fiú szemeibe nézett, két vidám, csillogó dolgot látott, s nem tudta máshoz hasonlítani, mint két apró csillaghoz. Ezt az információt azonban megtartotta magának. Egy lány szájából, amúgy is furán hangzott volna, ha megjegyzi… Hacsak nem ismeri az a mugli mesét a csillagszemű juhászról. Amire persze kis esély volt, egy aranyvérű részéről. Sue is csak azért ismerte, mert egyik barátnője félvér, és valami kapcsán mesélte neki már a történetet.
Szóval felpillantott a srácra, íriszeit az övébe fúrta és várt, hogy megkezdődjön a tánc…*

A nap lemenő félben volt már, a horizont lila és vörös színekben pompázott a kastély, pedig mint valami mesebeli palota, úgy festett az alkonyatban. Csodás volt. Nem minden nap láthat az ember ilyet. Sőt, nem is emlékszem, hogy az itt töltött lassan hat év leforgása alatt láttam e ilyennek. Varázslatos volt, pedig csak a természet játszadozott.
Egy padon feküdtem. Az egyik lábam felhúzva, a másik pedig a földre lógatva, a kezeim pedig a fejem alatt és néztem felfelé, néztem, ahogy telnek múlnak a percek úgy változik meg minden. A színek, az ég, a kastély, a világ. Hamarosan minden szürkébe borul majd a sötétség lesz az úr.
Napról-napra élte ugyanezt át az ember, de voltak olyan pillanatok amikor belefeledkezett és a mindennapi események olyannak tűntek, mintha életében először látná. Mint egy kisgyermek, aki épp most fedezi fel a világot.
Jelenleg én is így éreztem magam.
Nem csak amiatt, hogy bele tudtam feledkezni a természet csodájába, hanem, mert mindenben kezdtem felfedezni az újat. A naiv kislányos énem lassanként teljesen eltűnt és át kezdte venni a helyét valaki olyan, akit még nem ismertem. Akitől nem tudtam, mire számíthatok. De sokszor nem tetszett, amit gondol, amit tesz. Közben, pedig én voltam az. Én.
Egy lány, aki össze van zavarodva. Egy lány aki nem tudja mit akar. Egy lány… Aki nem tud már semmit.
Régen nem az voltam aki bekerült a Griffendélbe. Az évek múlásával rengeteget változtam és nem a szó jobbik értelmében. Jónak tartottam magam, közben pedig… soha nem épp a legtisztább eszközökkel értem el a célomat. Soha nem úgy álltam a világhoz, hogy meg kell menteni. Nem. Egyedül csak a bosszú volt az ami miatt gyűlöltem mindenki aki Voldemortot szolgálja. De most már ez is megváltozott.
Nem egyik napról a másikra. Hosszabb folyamat volt ez jóval, csak épp nem tudom mikor kezdődött el. Annyit tudtam csak, hogy az igazság, de leginkább egy bizonyos személy rátett egy lapáttal. Közben meg ott voltak a barátaim. Mary, Dam és Greg. Értük a mai napig a tűzbe tettem volna a kezem.
Greg… Az utóbbi időben egyre több időt töltöttünk együtt.  Egyre bensőségesebb viszonyt ápoltunk, de még sem engedtem még meg neki, hogy teljesen megismerjen, és éreztem, hogy neki is vannak még titkai előttem. Maryt ismert a legrégebb óta, de mostanság nem tudtam leülni vele, úgy beszélgetni, mint rég. Nem ment, egyszerűen nem. Nem tudtam neki hazudni, de ha az igazat mondom neki, soha nem bocsát meg. Dam pedig… Hármuk közül ő volt a legjobban tisztában a jelenleg bennem dúló háborúról. De azt ő sem tudta, hogy reménytelen már a harc. A kérdés már régen az volt: elfogadnak e így vagy sem. Csak még nem tudtam ezt így közölni velük. Féltem. Féltem attól, mi van ha elveszítem őket. Ha nem képesek elfogadni azt a tényt… Pontosan mit is? Vajon mit akarok? Én vajon képes lennék azok ellen harcolni akik az életem részei? Nem tudtam. Semmit nem tudtam. Vagyis de, annyival már tisztában voltam, hogy ez az állapot nem maradhat így soká.

Egyedül… egyes egyedül sétáltam ezen a kihalt estén, egy hasonlóan kihalt folyosón. Hiába utáltam a magányt tiszta szívemből, az utóbbi időben egyre többször szerettem el-eltűnni mindenki elől… Ilyenkor nem létezett senki  és semmi, csak én, és a gondolataim. Egoista dolog, de jól esett… Végre nem kellett senki előtt sem a jókedvem mögé rejtőznöm, az igazi arcomat mutathattam a világnak… Igen, az utóbbi időben megint egyre többször vettem észre magamon, hogy megjátszom magam az emberek előtt. Hiába kezdtem már-már azt hinni, hogy sikerült felhagyni ezzel az életmóddal, úgy néz ki tévedtem… Ennyire nehéz lenne megváltozni? Meg lehet egyáltalán változni?!
Olyan kérdések, amelyekre nem tudom a választ, de a lényegen nem változtat… Az örökké vidám Hawk szép lassan ismét kezdett olyanná válni, mint amilyen régen volt: egy magányos hangulatemberré. Egy hangulatemberré, akinek egyre többször van rossz kedve, mint jó. Szép kilátások…
A legfájdalmasabb az egészben pedig az volt, hogy a barátaim előtt is kezdtem megváltozni… Mármint ugyanolyan jóban voltam velük, sőt még mindig bármit feláldoznék értük (komolyan bármit) de nem akartam a nyakukba zúdítani a problémáimat. Amanda és Damien nagyon jól elvoltak egymással, végre boldog volt mindkettejük… ki vagyok én, hogy a saját bajaimmal elrontsam a kedvüket? Hiába fogadtuk meg Damiennel, hogy bármikor bizalommal fordulhatunk egymáshoz, egyre kevesebb titkomat osztottam meg vele… Félreértés ne essék, ugyanannyira megbíztam benne, de… Hát igen, ott az a „de”… Mióta visszatért, és beszélgettünk, valami megváltozott közöttünk. Nem mondja, de érzem, hogy valamit elhallgat előlem… Valami fontosat. Ráadásul, ott a tóparton már furcsán reagált az egész Viki dologra, és azóta is kerüli a témát. De miért? Ennyire elítélne, hogy hónapokkal a volt barátnőm után (akivel boldog sem voltam), más ejtette rabul a szívemet? Lehetséges… Pedig azt hittem, Ő megérti… Megérti, mert ő még csak átmenetet sem tartott Amanda és Yv között… De mégis úgy néz ki, hogy nem tetszik neki ez az egész dolog…
Te jó ég, pont én pattogok, hogy valaki titkolózik előttem?! Tiszta szánalom vagyok már!
A düh gyorsabban lángolt fel bennem, mint hogy kontrollálni tudhattam volna, így mindenféle gondolkozás nélkül teljes erőből megütöttem az előttem lévő ajtófélfát… „Életkép, egy idegbeteg életéből” gyönyörű fotó lett volna… Az egésszel csak az volt a baj, hogy az öklöm nem nagyon díjazta, mert sikeresen felszakadt a bőr rajta; most pedig szép egyenletesen folyt a sebekből a vér.
- Ó, hogy a jó… -haraptam el a mondatot. Hiába küldtem volna el a halálba az öklömet, a falat, Friccset, vagy az atyaúristent, nem segített volna. Saját hülyeségem áldozata lettem, be kellett ismernem. De jó, most már a vereség keserű íze is megjelent a számban. Egyre jobb lesz ez este… Vetettem még egy utolsó lesajnáló pillantást az öklömre, majd miután a düh elmúlott és visszatért a jóöreg rosszkedv; kinyitottam az ajtót, és kiléptem a keringőre.
Gyönyörű volt az este, a naplemente festői szépséget kölcsönzött a megszokott helynek. Még így, hogy nem voltam épp a helyzet magaslatán, ezt el kellett ismernem.
„Bárcsak Vikivel lehetnék itt…” hangzott fel valahol a lelkem mélyén a gondolat, miközben elindultam a padok felé…
… hogy alig három lépés után, majdnem pofáraessek hirtelen meglepettségemben. Viki pihent békésen az egyik padon… annyira… annyira gyönyörű volt…
Valahol az agyam egy eldugott részén átfutott a kósza gondolat, hogy jól vezettem le a dühömet. Ha mérgemben izomból kirongyolok az ajtón, felborítottam volna ezt az idilli képet... De ez csak feltételes mód, ráadásul múlt idő, szóval nem is törődtem vele. Úgy tűnt, hogy a lány nem vett észre, én pedig kihasználtam a helyzetet:
Némán álltam egy helyben, le sem vettem a szememet Vikiről. Soha nem hittem, hogy létezik a világon egy ennyire szép, mégis oly törékeny pillanat. Számomra olyan volt ez az egész, mintha egy csoda öltött volna alakot előttem, mely akár az idők végezetéig is rabul tudna ejteni… ha már nem ragadott el amúgy is…
Ki tudja hány percig álltam némán, nem akartam megtörni ezt a csodálatos képet… Végül azonban, egy ugyanolyan erő, mint ami eddig némaságra késztetett, most mozgásra bírt. Halk léptekkel indultam el a lány felé…
- Szia -köszöntem neki halk, rám egyáltalán nem jellemző lágy hangon- Nem zavarok? -kérdeztem egy halvány mosollyal az arcomon, miközben leültem mellé a padra.
- Ezekszerint nem csak én vágytam egy kis magányra ma este...? –tettem még hozzá, hogy feldobjak valami témát… Úgy összességében, semmi sem volt a megszokott. Semmi hatásos belépő, semmi „Hawk-beszólás”, semmi vidámság az arcomon… Eljött az ideje, hogy őszinte legyek a lányhoz, és végre megmutassam neki a valódi énemet; bármit is fog hozzá szólni. Előbb-utóbb amúgy is eljött volna ez a perc, miért ne legyünk rajta túl most? Amúgy meg, most már mindegy... Itt volt az ideje sodródni az eseményekkel...

//Sue :-*//

~Hopsz, egy kicsit elszóltam magam, talán túlságosan sikerült kiakadnom. De ha egyszer úgy elvittem volna magammal a bálba, egy kis tánc…jó kis beszélgetés…kis pia…de csak mértékkel…hmm, de jó lett volna. Na, de ennek lőttek~
Az ő hangján is hallatszott, hogy szomorú e miatt, és talán arra is rájött, hogy mi volt a tervem. Hát persze hogy rá, hisz okos lány ő…és én is árulkodó jeleket küldtem felé. Na de mindegy, nem jöhet…majd keresek valaki mást, annyi csinosabbnál csinosabb lány jár ebbe a suliba, egyet csak kifogok a számtalan közül. Majd jövőre…akkor aztán nem hagyom magam, meg azt se, hogy pont előtte kövessen el valami rosszaságot. Höhö…ezt még én mondom, aki minden percben azon töri az agyát, hogy mit lehetne elkövetni?? Hát igen, nem arról vagyok híres hogy kerülném a bajt, inkább keresem, aztán meg bűnhődöm egy sort. Bár a könyvtártól már valósággal kiütéseim jönnek ki…abból már kicsit elég. Minden tanár odazavar, és én már a szagától is elájulok, ha tehetem a közelébe se megyek…és akkor töltsek ott szinte minden nap el jópár órát? Na neee. ~Lehet, hogy jobban meg kéne gondolnom melyik órán ne figyeljek oda…és McGalagony óráit kihagyni a listából.~ Szóval nem én vagyok az akinek tanácsokat kellene osztogatni egy griffis csajnak, erre még időben rájöttem, így nem is szóltam semmit, és ő is lezárta a témát.
~Vajon, hogy érzi magát velem?~ gondolkoztam egy kicsit ezen a kérdésen. Igazából úgy tűnt egyre jobban kezd feloldódni a társaságomban, mindig is szerettem azt érezni, hogy akivel beszélgetek, az teljesen rám koncentrál, és ellazul. Hisz én sem vagyok egy félős ember, nem zavar ha számomra még idegenekkel hoz össze a sors, vagy olyanokkal akiket csak látásból ismerek. Valami témát mindig találok legyen az bárki. Most pedig egy olyan ember ült mellettem, akivel máris egy csomó dologban megegyezünk. Szeretjük a kígyókat, a veszélyeket, nem bírjuk a „tanulós tantárgyakat”…és remélhetőleg mindketten szeretünk táncolni, de ez nem sokára kiderül. Jó kis tervem volt, ennek kiderítésére.
És jött a tetkók bemutatása…na az nem volt semmi, ahogy hozzáértem puha bőréhez, és megszabadítottam felsője pántjától…hmm…igazából bármitől megszabadítottam volna.
Tetszett a testén tekergőző kígyó, hasonlított az enyémhez, de valahogy nőiesebb volt, ha lehet ilyet mondani egy tetkóra.

- Igen, szerintem is jó név, tudod már 6 éves korom óta megvan…nem tudok tőle elszakadni, egyszerűen kötődöm hozzá, és ő is hozzám…lehet, hogy ha nem lenne nem ilyen ember lennék. –mondtam, majd egyik lábam a másikra helyeztem.
- Majd megmutatom egyszer ha szeretnéd, tarthatnánk egy kígyó bemutató órácskát –mosolyogtam rá.
- Vagy úgy, szóval szereti, beletrafáltam –nevettem rá, majd örömmel tapasztaltam, hogy Sue is bírja ezt a zenét. Én is odavagyok érte, imádok rá mozogni, nagyon jól lehet. Oké, majd megbeszélünk egy megfelelő időpontot, és megkukkantom a jószágot.- kacsintottam Sue-ra.

Na igen, a kviddics…ezt el is felejtettem, hisz ez is egy dolog a sok közül amit mindketten imádunk. És ő is hajtó…én meg az szeretnék lenni, micsoda véletlen egybeesés. Rengetegszer ültem már az 5 év alatt seprűn, de eddig nem sikerült bekerülnöm a csapatba, most végre megpróbáltam megpályázni a hajtói posztot, és reménykedve vártam az eredményt. Nem voltam ügyetlen a seprűlovaglás terén…sem…biztosan tartottam magam, és nem féltem az alattam tátongó tértől sem, meg a száguldozástól sem. Sőt, ez az ami igazán vonzott a kviddics terén…a veszély, hisz bármikor eltalálhat egy feléd szálló gurkó, bármikor leeshetsz a megbokrosodott seprűről…ez a sport nem egy életbiztosítás. De pont ez volt benne az izgalmas…kockázat nélkül nincs élet.
És jött az a bizonyos mondat, ami látszólag nem okozott semmi problémát, azonban eléggé elgondolkoztatott. ~Csatázás…nem csak az égben…hmmm…elég titokzatosan hangzik.~ -töprengtem, de csak egy dologra tudtam gondolni. Nem vagyok olyan közömbös neki, és talán szeretne velem máshol, más körülmények között is…az ő szavaival élve „csatázni”…csókcsata??...vagy esetleg ágy?? Na jó nem megyünk tovább, kicsit távoli dolgokról beszélek, azt hiszem. Bár a csók, az annyira nem távoli dolog, hányszor megesett már velem, hogy úgymond idő előtt ért össze valakivel a szánk. De egyáltalán időhöz van ez kötve?

- Reméltem, hogy nem akarsz…akkor kivel beszélgetnél a továbbiakban? –kérdeztem kissé talán öntelten, de inkább viccesen. Hát én annyira nem…mint a többi tantárgyat sem túlzottan. De azért szívesen megkóstolom majd, egy nem mérgező főztödet. –kacsintottam rá.
- Mr. büntetőmunka király? Ez jó –kacagtam hangosan, nagyon tetszett a felvitt hangsúly ahogy mondta. Igen, igen…könyvtár mérgezésem van…állandóan azok között a dohos, régi könyvek között…ááá, a hideg is kiráz. Hát igen Pitont nem igazán lehet szeretni, bár a mardisok zöme kedveli, én sem vagyok kivétel. Az SVK az meg egyenesen a kedvencem. Jó hogy így látod, szerintem sem kell elítélni azokat akik mást szeretnek, hisz elvégre szabad emberek vagyunk. –mosolyogtam rá, majd jött a megjegyzésem.

A terv megvalósítás alatt állt. Sue felé nyújtottam a kezem és reméltem hogy elfogadja azt. Így is történt, nem igazán értette mit akarok, de engedte, hogy irányítsam. Még mielőtt felállt volna, ledobta magáról a felsőt, talán melege volt. Előkaptam a pálcám, de félreértés ne essék nem ártásokat szórtam rá, csak intettem egyet, és a pálca hegyéből lágy hangok csendültek fel. Egy keringőre hívott minket. Sue le sem vette rólam a szemét, és én is mélyen a szemébe néztem, majd közelebb léptem hozzá.

- Hölgyem –megérintettem kezeimmel, majd elindult a csodálatos tánc. Nem tudtam hibázni, egyszerűen nem engedte. Hozzásimultam, és reméltem, hogy nem lök el idő előtt magától, igazából reggelig így maradtam volna. Csak lépdeltünk, szabályosan téve egyik lábunk a másik után, és éreztem az isteni illatot, ami belőle áramlott felém. Egyre közelebb és közelebb bújtam hozzá, nem bírtam megállni, hogy ne tegyem ezt. Majd egy óvatlan mozdulatomban szám már majdnem szájához ért, de kitértem, nem akartam, hogy ennyi legyen a csodálatos este vége…de azért egy finom puszit ráleheltem az arcára…nagyon közel a szájához. :P

<3 Josh<3




Nem is kellett sokáig várnia, Josh közelebb lépett, pálcájából keringő zenét csal elő, majd átkarolta a lányt, magához húzta, és táncolni kezdtek. Lágy zene szólt, a csillagok ragyogtak felettük, ők ketten pedig mindent kizárva, csak egymást, látva, érezve léteztek a kis udvaron. Semmi és senki más nem volt. Sue érezte, hogy a fiú egyre jobban magához húzza és egyre jobban hozzá bújik. Kellemesen érintette ez, hisz nem hitte volna, hogy rejtőzik ennyi gyengédség egy mardekárosban. Bár Josht, mindig is különbözőnek tartotta valamilyen szinten többiektől, de akkor is ez a melegség, érzékiség, ami áradt belőle meglepte a lányt.
Csak forogtak, és keringtek, felettük a sötét, majdnem fekete égbolt, rajta milliónyi csillag csillog, a messzi távolból vad állatok hangját hozza a szél. Nem messze tőlük, egy fa felől bagoly huhogása hallik.
A fiú közelebb hajol, Sue ráemeli ezüstösen csillogó íriszeit. Egyre közelebb és közelebb kerül e két ember arca, ajka… Már majdnem összeér, mikor a fiú félrekapja a fejét, és lágy puszit lehel a lány orcájára, az ajakak szegletébe.

Úgy tűnik, kölcsönös lett a vonzalom, és vágy, ami eddig Suet fűtötte. Ezek alapján úgy tűnt, a srác megadta a kezdő lépést, s innentől kezdve a lányon áll vagy bukik a dolog… Majd meglátjuk, meglátjuk.
Szemeit a srácra függesztette a puszi után, s úgy döntött, nem fog ő sem fejjel a falnak rohanni, hiszen hosszú és csodálatosnak ígérkező még az est.
Jobb kezével végig simított Josh arcélén, egészen az ajkkakig, mutatóujját végig futtatta rajta, elidőzve az ajkak szegleténél, ahová ő kapta a többet ígérő apró, leheletet. Majd le az állakon, s keze megállapodott a srác mellkasán, hozzá bújt, majd így folytatta tovább a táncot.

Jó ideig keringtek tökéletes összefonódásban, miközben a lány egyre jobban befúrta partnere kezei közé magát, és ölelte társát, mintha soha sem akarná elengedni, majd mintegy megunván eme csodálatos elegyet, elszakadt tőle, mindkét kezét átkulcsolta a fiú nyaka körül, maga felé vonta a csillogó szempárokkal ékesített arcot, lábujjhegyre emelkedet, s mikor már elérhető távolságban voltak a srcác ajkai, apró, leheletnyi csókot lopott. S nem is csók volt ez, csupán egy apró puszi, ami jelezte, hogy semmi akadályát nem látja, hogy a dolog folytatódjon.

Ezek után karjait leengedte Josh nyakából, végig simított velük a két orcán, ajkakon, állon, nyakon. Le egészen a mellkasig, ahol megállapodott. Majd tovaindult megkeresvén a fiú kezeit, magával vonta őket, s így pihentette kezeit a fiú mellén. Majd elengedte a kezeket, hagyta, had járják szabad útjukat. Ő továbbra is ott hagyta őket, a fiúhoz bújt, s már nem táncoltak, nem forogtak, álltak együtt összefonódva.
A lány fejét a fiú vállán nyugtatta, s így figyelte a körülöttük lévő világot. Zajokat, hangokat, zene foszlányokat, színeket, árnyakat, illatokat. A messzi távol és a közeli hangok és zajok tökéletessé formálták az estet, az árnyak és fény játéka még csodálatosabbá. S az est és tavasz illatai… na azok töltötték ki egészen, egészítették ki teljesre a csodát.

Kellemes virágillat keveredett Josh parfümjének illatával, illetve még valamivel… igen a férfi illattal. A feromonok illata lebegett még a szélben, ami egyre nagyobb bizonyosságot adott a lánynak, hogy bármi is legyen a mai este vége, ő folytatni szeretné, és sok-sok dolgot akar még a fiútól.

Ez a tánc, ez az este…annyira csodálatos. Lélektükreit Joshra emelte, s várta, hogy tegye meg a következő lépést. Várta, hogy ugyan azon a síkon mozognak e. Hisz a fiú az utolsó pillanatban visszakozott, aztán ő biztosította, hogy nem kell tartani attól, hogy ő nem ezt szeretné, de most már rajta a sor. Neki kell lépni és eldönteni mit is szeretne ettől a törékeny, bájos, csintalan teremtéstől.

Körülöttük már csak egyetlen lámpa világított, az is jó 4 méterre a párostól, felettük a csillagok, épp egyikük úgy döntött megszakítja égi létét s a földre zuhan… vajon ez a kihúnyt csillag lehet e kezdete valami újnak?....

//Sue  :-*//



A tánc egyszerűen fergeteges volt, mármint nem a szó szoros értelmében, hisz egy keringő alapjában véve nem lehet fergeteges…de a partner az több volt mint fergeteges. A mozgásunk teljesen összhangban volt, testünk összesimult, egy cigit se lehetett volna elnyomni kettőnk közt, az egyszer biztos. A zene csak úgy sodort magával minket, még a lépésekre sem kellett figyelnünk, hisz az egész a lábunkban volt. Mi magunk voltunk a tánc maga. Körülöttünk teljes csend uralkodott, még csak madárcsicsergés sem zavarta meg e kellemes táncot. Szellő se rebbent, minden hozzánk igazodott, csak a zene hangja volt kivehető a szabadban, és messziről a szökőkút csobogása hallatszott. Ez azonban csak még romantikusabbá tette az így is kiváló hangulatot. Nem tudom mikor éreztem magam ennyire jól egy lány társaságában. Hisz volt már jópár hasonló alkalom, sőt táncoltam is már csajokkal…természetesen, de eddig ez ver mindent, ez biztos, hogy örökké megmarad bennem, akármi is legyen az este vége. Sue nemcsakhogy gyönyörű volt, táncolni is tudott, és valami bámulatos kisugárzása volt. Tudott hatni rám, ami eddig nem sok lánynak sikerült. Romantikusabbá tett, lágyabbá…ami valóban nem mardis tulajdonság. Kezdtem azt érezni, hogy teljesen a visszájára fordulok, 360 fokos fordulatot veszek, és megváltozom. Bár ezt igazából nem akartam, hisz szerettem én a bőrömben lenni, szerettem azt, hogy mardis vagyok, a veszélyeket, rosszalkodni…sőt csajozni is…és nem megállapodni. Kicsit korai még. De most itt állt egy olyan lány aki mindenkit felülszárnyalt, aki mellett másnak érezhettem magam, belepillantást nyertem egy más világba, és nem is volt annyira rossz ez a más világ. Persze nem azt mondom, hogy megjavultam…ugyanúgy bennem van az, hogy ellenszenv a griffisek iránt…de mint tudjuk, a kivétel erősíti a szabályt. Miért kellene csak azért utálnom minden griffendélest mert ők azok? Utálom azért mert belül nem szimpik, vagy utálnak engem. :D

Miután kiveséztem mgamban ezt a témát is, ami kicsit túl sokáig tartott, egyre közelebb és közelebb húzódtam Susan-hoz, mígnem elértem a szájához. Egy pillanatig megálltam, és átgondoltam a következő lépésem. Már annyiszor megszívtam ilyenkor, hogy nem bírtam türtőztetni magam, és egyből lekaptam a bizonyos lányt. Most nem akartam ebbe a hibába esni, Sue ennél sokkal fontosabb volt nekem, minthogy egy törtető, és csak arra hajtó hülyegyereknek tartson, és elküldjön a búsba. Nem…most nem kockáztathattam.
Ugyanakkor eszembe jutott a dolog másik oldala is, mi van ha most nem teszem meg, és ő meg szeretné? Mekkora égés lenne…gondoltam bele, de mérlegelni kell. Ha most megcsókolom vagy elküld a búsba, vagy csak félénknek hisz. Hát valljuk meg az utóbbi még mindig jobb, bár azt se szerettem volna, de valamit választanom kellett. Ígyhát kitértem a szája közeléből, és a szája sarkába nyomtam egy lágy puszit. Jó tervnek tűnt, és valóban nem volt olyan rossz.

Sue úgymond teljesen beindult, magához húzott, kezeivel végigsimította az arcom, egészen a nyakamig, majd a mellkasomat is bevette a játékba, ott megállt, és hozzámbújva folytatta a táncot. Beleborzongtam, mintha a hideg rázott volna, annyira kellemesek, lágyak voltak az érintései, hogy azt sem tudtam hova kapjak a kezemmel. Megfogtam apró kezét, két kezem közé szorítottam. Már szinte alig mozogtunk, átment az egész egy mozdulatlan játékba. A zene az már csak hangulatfestéskét szolgált, de ez így volt jó. Megérintettem selymes, puha arcát, és végighúztam rajta ujjaimat, majd le egészen a karjáig, ahol kicsit elidőztem. Isteni volt megérinteni, azt akartam, hogy ne múljon el soha ez az éjszaka. És ekkor mi történt?
Susan egy váratlan mozdulatával átfonta nyakam körül édes, kis kezeit, majd lábujjhegyre emelkedett, és utána már csak szája finom lehelletét éreztem ajkaimon. Egy pillanatig tartott az egész, de nekem mindennél többet ért. Tehát bekövetkezett amire vártam, mostmár átvehetem az irányítást, megmutathatom ki is valójában Casanova. Megadta a kezdő lökést, bár ne kellett volna neki. Most biztos kis betojinak hisz, aki még egy csókot se mer adni a kiszemeltnek. Lehet, hogy ezt elszúrtam, de a továbbiakat nem fogom, az egyszer biztos. Keze ismét elindult simogató útjára, de én elkaptam, nem engedtem tovább, csak kezem közé zártam, magamhoz húztam és lágyan, szenvedélyesen megcsókoltam. Izzott körülöttünk a levegő, úgy éreztem mintha a fellegekben járnék, és reméltem, hogy ő is valami hasonlót érez. A csók pedig isteni volt, nem lehet leírni azt az érzést…felemelő, olyan amit nem sok lánytól kaptam. Most már biztos voltam benne, hogy ez életem legszebb estéje.

Sokáig álltunk ott mozdulatlanul, a zene elhalkult pálcámból, csak a csend zaja hallatszott, és csak az összefonódó testek látszottak a sötétben. Öleltem, és nem akartam elmozdulni ebből az állapotból, abban reménykedtem, hogy a Nap kivételesen nem fog felkelni, hosszú idejeig így marad minden, mint a sarkokon. De ez sajnos csak egy szép álom volt, ami nem következhetett be, de jó néha ilyen dolgokon álmodozni. Ahogy egymáshoz tapadt testünk éreztem saját szívem lüktetését, ami nem olyan volt mint általában. Megfogtam a lány kicsiny kezecskéjét, és a szívemre helyeztem azt, érezze ő is, mit váltott ki belőlem.

- Érzed? –suttogtam a fülébe, a 3-szor olyan gyorsan verő szívemre célozva. Ez volt az első szó amit kimondta a tánc kezdete óta, de ez is csak rövid ideig tartott. Nem kellettek ide a szavak, az érzések, és tettek voltak fontosak.

Kezdett kicsit hűvös lenni, és mintha a szél is fújdogálni kezdett volna…és a lány felsője még mindig a padon hevert. Egy pillanatra odaléptem, magára hagyva a lányt, felkaptam a kis felsőt, majd egy lépéssel ott teremtem mellette, és hátára kanyarítottam a ruhadarabot. Úgy gondoltam megmozgathatnánk fájós végtagjainkat egy kicsit, ezért kezemet kezébe kulcsoltam, és lassan elindultam a közeli út irányába. Reméltem, hogy ő is velem tart, hisz lábaink már tuti elgémberedtek…nekem legalábbis teljesen. Átöleltem Sue vállát, majd egy puszit nyomtam a homlokára, és elindultunk. (vagy nem) :D.  

<3<3JOSH<3<3

*Összefonódtak, ölelték egymást, mintha az életben többé ez a két test nem akarna szétválni. Valószínűleg így is volt. Öröknek akarták a pillanatot. Sue végig simított a fiú arcán, amit a srác reakciója követett. Érzékien, lágyan, de még is férfiasan simogatta a lányt. Az arcát, a karját… a két ember ezekben a pillanatokban egymás folytatásai voltak.
Majd, a lány bátorságot vett, és apró csókot lopott táncpartnerétől. Nem, ne gondolja senki, hogy negatív gondolatok keringtek volna a kis buksiban, azért, mert Josh nem rohanta le, és nem mászott rögtön a szájába. Tisztelte és becsülte a fiút ezért, s pont e miatt tette meg ezt a lépést, hogy igen… itt vagyok, és a tiéd vagyok.

A srácnak se kellett több, Sue kezeit a sajátjai közé fogta, majd szenvedélyes csókot váltott a lánnyal. Csodálatos érzés volt. Mintha apró tűzijátékok sora indult volna el a lány bensőjében. Apró pillangók ezrei verdestek szárnyaikkal a hasa tájékán, borzongás futott végig a gerince mentén. Ez a tett, ez a pillanat teljesen elvarázsolta a lányt. Hirtelen azt sem tudta hol van.
Síri csend uralkodott körülöttük. Megszűnt a világ. Nem látták a sötétre vált eget, rajta csillagok millióinak szőnyegét. A csillagok, melyek éji vándorok útitársai, s most csendes szemtanúi két fiatal szív összefonódásának. Ekkor valósággal az idő is megállt körülöttük. Szinte óráknak tűntek azok a másodpercek, s csodálatos forróság járta át a lány testét. Valami, eddig teljesen ismeretlen érzés. Josh nem tudhatta, hogy hiába a lány vagány külseje, még is ő volt az első, akivel csókot váltott. Az első… a csodálatos, a tökéletes. Itt, most és mindig. A fejbúbjától a talpáig átfutotta a forróság. Úgy érezte, képes lenne az egész kastély fűtését átvállalni. Ez az érzés hatalmába kerítette. Képes lett volna órákon át itt állni, és érezni ezt. Érezni őt. Itt lenni ezzel a fiúval. Most úgy érezte, soha nem volt még ennyire boldog. Nem találkozott még olyan sráccal, mint Josh. Most ő volt a minden. A lány pedig a semmi, aki a mindent akarta.

Körül fonta őket a csend és a sötétség. Árnyak és fények játéka. Árnyak, melyek megbújtak a fákon, a szökőkúton, és minden apró dolgon, ami a kis udvarban fellelhető volt. Az égen milliónyi csillag csillogott, fényét próbálgatva, s csodálatosan ragyogott a Hold, fokozva a hely hangulatát. Most egyetlen felhő sem volt olyan elvetemült, hogy az égen ússzon, s megfossza a fiatalokat a Hold jótékony és csodálatosan ezüstös fényének takarójától.

Miután a két ajak elvált egymástól, csak álltak ott ölelkezve, megkövülten és próbálták magukévá tenni az érzést, a helyzetet. Ezután a fiú Sue kezeit a mellkasára vonta, ahol érezhette minden apró szívdobbanását. A pulzusa az egekben volt. Ha nem egy egészséges, életerős fiúról lett volna szó, félő lett volna, hogy az apró kis pumpa végül feladja, és nem dobog tovább. Az ő szíve sem viselkedett másképp, úgy vert, mintha a Himalája legmagasabb pontjára kéne felpumpálni az éltető erőt. *

-   Érzem. Az enyém sem áll távol ettől. – suttogta a lány, nehogy megtörjön a pillanat varázsa, hiszen nincs szükség szavakra, az összhang annyira megvan, hogy egyetlen apró pillantásból is sejthetik, hogy mit akar a másik.

*Mivel, a lány szerette volna, még egy picit érezni a fiú lágy ajkait és szenvedélyesen forró csókját, kezeit ismét a nyaka köré vonta, magához húzta, s most ő volt az irányító, felfedező.
Ez az ajakérintés sem különbözött az előzőtől, sőt, ha lehet még vadabb, szenvedélyesebb és felkavaróbb volt a lány számára. Ismét a csodálatos meleg futotta át, az érzés, amit soha, de soha nem akart másénak tudni. Önző akart lenni, s ezt a csodát csak magának akarta. Pár pillanat múlva a két ajak elvált egymástól, de a vibrálás megmaradt a levegőben. Sikerült az érzést teljesen testébe zárnia. Csillogó, a Holdnak köszönhetően jelenleg ezüstös színben játszó íriszeit a fiúra emelte, s egy halk sóhaj hagyta el az ajkait.

A csók utóhatásának elmúltával érezte csak a lány, hogy a levegő már nem az a kellemes langyos, mint amilyen volt az elmúlt órákban… hiszen még is csak márciust írunk. Az időjárás pedig hű maradt önmagához, és az estet lehűtötte. Ez úgy látszik Joshnak is feltűnt, mert egy kisebb hűvös szellő után Sue pulcsijáért lépett és felsegítette neki. Meg kell hagyni, elkelt már az a réteg ruha. Ezután a fiú megfogta a kezét, s láthatólag indulni akart valahová. Persze Sue is hasonló kép gondolkozott, hiszen bármennyire is csodálatos az est idekint, nem lenne jó, egy-két hetet ágyban tölteni betegen, lázasan, a másik nélkül. Hiszen, olyan jól alakultak a dolgok. Tehát boldogan követte a fiút. Josh átkarolta, s összebújva indultak meg a kis úton, valahová… hiszen, csak Josh tudta, merre is szeretne menni.

Mögöttük az udvaron az utolsó megbűvölt lámpa is kialudt, jótékony sötétet hozva az apró lakóknak, akiket maguk mögött hagytak a fiatalok.

A távolban bagoly huhogott, vad állatok ordítása hallott, jelezvén, hogy már az ő idejük jön, senki más ember fiának nincs keresni valója a kastély falain kívül.*

Egy hang zökkentett ki a gondolataimból, egy hang melynek azonnal tudtam ki a gazdája, de valahogy mégis volt benne valami más. Mintha… Komoly lenne?
Gregory Hawk komoly? Valami nem stimmel. Ő volt, azaz ember, aki bármelyik pillanatban képes volt megnevetetni, egy-egy gesztusával, megnyilvánulásával vagy csak azzal, hogy megjelent. De most mintha valami nem stimmelt volna. Mi történhetett?
Azonnal felpattantam, hogy ne csak a hangját halljam, hanem lássam is őt, meg hogy le tudjon ülni mellém.
- Te sose tudnál zavarni – viszonzom a halovány félmosolyát egy bátorító Vikis mosollyal.
És már biztos voltam benne, hogy valami nagyon nem stimmel. Hallottam a hangján, láttam a szemén, de teljesen biztossá tettem a számomra az a mondata, ami elhagyta a száját. „Nem csak én vágytam magányra…” Mi történt vele, hogy… És mi történt a kezével?
Fel volt szakadva a bőr és lassan szivárgott belőle a vér. Mintha a bokszzsák helyett a falat találta volna el.
Ennyire nem ismertem volna? Vagy…? Inkább arra saccoltam, hogy ennyire nem ismertem. Hisz a utóbbi időkben önző módon csak az én problémáimmal voltam elfoglalva, előtte meg… Csak arról faggattam, van e már valami híre Damienről.
Rengeteget beszéltünk Greggel az utóbbi időkben, főleg, mert Mary és Dam általában egymással volt elfoglalva. Mi meg itt maradtunk egymásnak, persze ha nem lett volna ennyire összenőve a mi szerelmes párocskánk, akkor is rengeteg időt töltöttünk volna szerintem egymás társaságában. Volt valami Gregben amit nem tudok, eddig miért nem fedeztem fel, de… jól éreztem magam a közelében és ilyen nagyon kevés ember tudott kiváltani belőlem. Hát meg ott volt az a tény is, hogy engem elviselni se egy egyszerű mutatvány.
Finoman a kezéért nyúltam, talán már túl finoman is. Nem volt jellemző rám az effajta gyengédség.
- Mit csináltál? – kérdeztem lágyan és a másik kezemmel már nyúltam is a pálcámért, hogy eltüntessem a sebet.
Egy teljesen egyszerű gyógyító varázslat volt, pontosan a hasonló sérülésekre találták ki.
A szivárgó és a néhol már bőrére száradt vére, gyorsütemben, mint akit megijesztettek visszafolyt a sebeke és a felsértett bőr, mint mikor az ember ágyat vet, tökéletesen rásimult a kézfejére.
- Voálá. – mondtam, aztán elmosolyodtam – Miért van az, ha a közeledben vagyok, mindig elfelejted használni a pálcád?
Céloztam itt erre a mostani esetre, a könyvtárosra, és még jó néhányra. Múltkor is volt egy ilyene, mikor Hóborc ráöntött egy vödör vizet. Teljesen beletörődött, hogy vizesen fogja végig ülni a Bűbájtant, miután átöltözni nem lett volna ideje, mert így is késésben voltunk. Mikor előkaptam a pálcám és megszárítottam a ruháit.
Ilyenkor mikor én segítettem rajta, mindig olyan jót mosolyogtam rajta. Látszott az arcán, hogy neki miért nem jutott eszébe, közben pedig hálás volt nekem. Szerettem ezeket a helyzeteket. Nem azért mert az orra alá akartam volna dörgölni, hogy jobb lennék. Ez soha eszembe se jutott, hanem csak... szerettem neki segíetni.
Meg különben is. Nekem is voltak érdekes eseteim a pálca használattal, pedig én világ életemben körül voltam véve a mágiával. De azért képes voltam a múlthéten szitkozódni, csak mert a sötétben nem találtam meg valamimet. Nem elég, hogy egy intésembe került volna, hogy odavívjam magamhoz, még az sem jutott eszembe, hogy fényt gyújtsak a pálcámmal. A legalapvetőbb varázslat. Aztán tegnap… Esik… Én meg persze, hogy nem használtam Leperexet…  De hát előfordul az ilyen…
- Talán elvakít a szépségem – tettem még hozzá nevetve és ironikusan, közben a látvány és poén kedvéért, még dobtam is egyet a hajamon.
Ha tudtam volna, hogy ezzel mennyire célba találtam… De eszembe se jutott

Némán ültem Viki mellett, és kerestem a megfelelő szavakat. A megfelelő szavakat arra, hogy mi játszódik most le bennem, hogy mit is érzek valójában… de egyszerűen nem ment. Akárhányszor próbáltam szólásra nyitni a számat, már a puszta elhatározáskor megakadtam. Ez az egész olyan volt, mintha egyik eltitkolt álmom öltött volna testet, a szemem láttára… Olyan kivételes pillanat volt ez, amikor minden a háttérbe szorult. Viki itt volt velem, más nem számított. Nekem nem. Most nem…
Mélyen belenéztem a gyönyörű zöld szempárba, a bátorítóan mosolygó arcra, és hirtelen megszűnt létezni minden problémám. „Élj a pillanatért!” tartja a mondás. Ezekért a percekért már megérte élni!
Nem tudom hány másodperc telhetett el így, de egyszercsak Viki gyengéd érintését éreztem a kezemen; majd hasonlóan lágy hangját hallottam… „Mit csináltam…?”
- Hát… -nem tudtam mit válaszolhattam volna erre. Annyi érzés kavargott bennem, hogy képtelen voltam szavakba önteni őket.
- Nagyon… nagyon összejöttek a dolgok mostanság megint...–feleltem végül nem egészen a kérdésre válaszolva- Egyszerűen, néha élni sincs kedvem… de… de nem akarlak fárasztani az én bajaimmal is, megszoktam már, hogy mindig mindent egyedül kell megoldanom… -akadtam meg pár másodpercre- Tudod… nem sok embernek hagyom, hogy így lássanak… Igazából, te vagy a második, aki előtt nem rejtőzöm az állandó jókedvem mögé… -halt el a hangom, ahogyan a meggyógyított öklömre pillantottam.
- Köszönöm… - mondtam halkan, miközben gyengéden megszorítottam a lány kezét. Ha formában lennék, talán azt feleltem volna, hogy „jobb lett mint új korában!”. De nem voltam formában… Szépen lassan éreztem, hogy az ösztöneim átveszik az irányítást, a józan eszem felett. Tudtam, hogy nem szabad megnyílnom ennyire a lány előtt! Hogy nem szabad ilyen gyengének, sebezhetőnek mutatkoznom! De mégsem bírtam tenni ellene. Valahogy úgy éreztem, hogy itt ezen a helyen, ebben a pillanatban Viki az az ember, akiben feltétlenül megbízhatok. Ő az, akiért bármikor az életemet adnám…
~Jóvan, megin nagy szavakkal dobálózom…~ tért vissza pár pillanatra az életvidám énem, hogy véleményt nyilvánítson. De igaza volt. Észhez kellett térnem!
- Hát… -jelent meg a szokásos félmosoly az arcomon, Viki pálcás megjegyzésére- Most erre mit mondjak? Ilyen az én formám, hajlamos vagyok beletörődni abba, ami van. Így jártam látod –kezdett nyomokban visszatérni a jól megszokott stílusom. A jól megszokott stílusom, és az elővigyázatosságom is. Valószínűleg már így is túl sokat kiadtam magamból, pedig nem akartam. Nem, mivel egyszer már voltak emberek, akinek mindent elmondtam, majd a földbetiportak. Nem mintha Vikiből kinézném, hogy ilyet tenne velem, de… de nehezen nyílok meg mások előtt, nem volt mit szépíteni ezen. Pedig talán ennél alkalmasabb időpontot nem is találhatnék? Nem tudom… nem tudok már lassan semmit, a jól megszokott kis életem szépen lassan kezdett összeomlani, mint egy gyenge kártyavár.
„Talán elvakít a szépségem?” törtek be a gondolataim közé a lány szavai. Ahogy felemeltem a tekintetemet, még soha nem láttam ilyen szépnek Vikit. Zavart mosoly ült ki az arcomra megint, ahogy szédítő sebességgel feltűntek az emlékek lelki szemeim előtt:
Elsőben a beosztási ceremónián, ott állok a gólyák között, mellettem egy szőke kislány, akire lopva rá-rápillantok, miközben McGalagony olvassa fel a neveket: „Hawk, Gregory!” Az, akkor még nem szerelem volt, (hogyan is érezhetne egy tízéves ilyet?) de épp elég volt ahhoz, hogy ne halljam meg a tanárnő hangját. Hát igen, szép bemutatkozó volt a suli előtt, hogy elsőre nem ismertem meg a nevemet... Miután végül elfoglaltam a helyemet az asztalnál, McGalagony hívta a következő tanulót: „Henderson, Vikitria!” A szőke kislány kilép a sorból, én pedig megbabonázva követem a tekintetemmel, és titokban szorítok, hogy ő is griffendéles legyen... Majd változott a kép, és jöttek a tanulással töltött esték a klubhelységben, amikor a könyv felett titokban figyeltem a lányt… Végül pedig az idei január, amikor összebarátkoztunk. Ezek az emlékek voltak a legélesebbek, amikor épp lekiabálja a fejemet, én pedig alig bírom megállni, hogy el ne vigyorodjak; vagy amikor rámnyit öltözés közben… vagy akár a közös esték, éjszakák a klubhelységben…
… és a történet végül úgy végződött, hogy itt ülök vele egy padon, kéz a kézben. Kéz a kézben? Amikor végre kitisztult a látásom, akkor tudatosult csak bennem, hogy azóta sem engedtem el a lány kezét. Ahogy felpillantottam ismét az arcára, éreztem, hogy a múlt emlékei, és a mostani pillanat szépsége együttesen olyan erővel tört fel, amit nem tudtam kontrollálni.
Pár másodpercig még hagytam magam elveszni a gyönyörű zöld szempárban, majd mindenféle gondolkozás nélkül odahajoltam a lányhoz, és gyengéden megcsókoltam. Teljesen kikapcsolt minden, végre igazán a „pillanatnak élhettem”, úgy, ahogy mindig is szerettem volna. Elfelejtettem minden problémámat, minden bánatomat, mindent… Azt akartam, hogy soha ne múljon el, ez a csodálatos perc!
De minden jónak vége szakad egyszer, ez a pillanat is tovaszállt, nekem pedig ismét a nyakambaszakadt a világ összes problémája… Ráadásul, most már eggyel több dolog miatt is aggódhattam: sikerült lelepleznem magamat Viki előtt…
- Én… én… -kezdtem bele dadogva- Nem tudom mit mondhatnék… -feleltem elég sután- Úgy néz ki... kicsit elragadott a pillanat…
Nem bírtam kimondani, hogy szeretlek. Egyszerűen... még nem... Pedig már hányszor elképzeltem már ezt a percet, te jó ég! Átvirrasztott éjszakákon, unalmas tanórákon… és most túl voltam rajta. Lelepleztem az egyik legnagyobb titkomat, innentől kezdve már csak Vikin állt, hogy mit kezd vele…

Még mindig képtelen voltam elképzelni, mi bánthatja Greget. És sajnos rá kellett jönnöm, hogy vajmi keveset tudok róla, de ő is rólam. Barátok voltunk, igen barátok, de volt az életemnek egy részek, a lelkemnek egy sötét bugyra, amit nem akartam megosztani vele.
Mary tudta és Dam is tisztában volt vele, de Greg… Nem azért nem mondtam el neki, mert úgy gondoltam nem értene meg, vagy nem fogadná el, hanem mert olyan jó volt, hogy ő csak a jóságos majdnem mindig vidám Vikit látta, miközben… Nem voltam ilyen, de vele… Nem azért viselkedtem vele, így mert színészkedni akartam volna, hanem mert egyszerűen ezt váltotta ki belőlem, mellette minden szebbnek tűnt és valahogy megszűntek a gondjaim is.
Ültünk kéz a kézben és valahogy minden olyan természetesnek tűnt. A naplemente, az hogy hozzám ér, hogy kettesben vagyunk… Ezt az érzést még soha nem éreztem. Valahogy egyszerre volt természetes és mégis különleges, csodálatos de mégis rémisztő.
És akkor…
Lágyan és finoman megcsókolta az ajkaimat. Egy röpke pillanat volt az egész, de… Mintha gyerektől vettél volna el a cukorkát, úgy éreztem mikor végett az a pillanat. Soha senki nem csókolt még ilyen lágyan, ennyire szerelemre éhesen, mint ő. Ez… ez…
Puhán a szájára tapasztottam a mutató ujjaim, hogy hallgasson el, nem kell magyarázkodnia. És amint lassan elhúztam az ujjamat forró ajkáról, helyette a számmal tartottam lakat alatt a többi kitörni készülő magyarázatot.
Nem tudom mi ütött belém, de azt éreztem, hogy ezt kell tennem. Mindig is az ösztöneim hallgattam, és általában jókat súgtak. Most azt duruzsolták a fülembe, hogy csókoljam meg, ne engedjem el Greget. Nála jobb társra nem is lelhetnék.
Tisztában voltam, hogy eddig vak voltam. Greg már nagyon régóta táplált irántam gyengédebb érzelmeket, de nem akartam látni. Nem, mert el voltam foglalva saját magammal, az én önző kis világomba burkolóztam és csak a problémáim érdekeltek. Közben pedig… Az eddigi emlékek mind megváltoztak. Úgy éreztem, mintha köd szállt volna fel lelki szemeim előtt.
Greg… Hogy nem vettem eddig észre? Állandóan ott ült a szemében és minden mozzanata, megmozdulása, megszólalása erről árulkodott, én pedig nem láttam. Nem vettem észre semmit. Miközben ott voltak a kétértelmű tekintet váltásai is Maryvel és Dam is biztosan tudott róla… Vajon Greg tud Dracoról? Vajon elmondták neki?
Ekkor szakadt meg minden. Minden, ami eddig szép volt, ami csodás volt, amit élveztem. Draco… Valentin nap… Bál…
Elhúzódtam. El kellett húzódnom.
Nem tehettem ezt meg Greggel, nem. Már túl késő volt nekünk. Túl késő. Túl… késő…
Felpattantam. Teljesen össze voltam zavarodva. Összezavarodva mindentől. Gregtől, Dracotól, az érzelmektől, mindentől…
- Nem… Nem… Ez nem… Nem szabad… Nem lehet… - dadogtam összevissza közben, pedig nem voltam képes rá nézni. Néztem jobbra is meg balra is, csak ő rá nem, nem ment, egyszerűen nem. Közben, pedig hátráltam az ajtó felé.
El kellett tűnnöm. Menekülni. Gyorsan. El, messzire.
Megfordultam és futásnak eredtem. Ha esetleg utánam kaptál volna, hogy maradjak, akkor kirántottam a kezem és ugyanúgy elrohantam.


Folyt köv.: Nyugati szárny   Folyosók

Még mindig kerestem a megfelelő szavakat... Bár csak egy apró kis csók volt de… de nekem felért a mennyországgal.
Hogyan mondhattam volna ezt meg a lánynak? Hogyan lehet bevallani valakinek, hogy feltétlenül szeretjük? Hogy a végsőkig elmennénk érte? Hogy bármit feláldoznánk érte? Nem tudom…
Mélyen belenéztem a lány meseszép szemébe, majd ismét szólásra nyitottam volna a számat, de Viki megakadályozott. Olyan gyengédséggel ért az ajkaimhoz, amilyet még soha nem éreztem ezelőtt…
~Talán… ~ próbált beférkőzni az agyamba egy kósza gondolat, melynek az értelmét most amúgy sem fogtam volna. Egyszerűen minden kikapcsolt körülöttem, eltűnt minden gondom, bajom, ahogy a lány odahajolt hozzám, és ajkaink egy forró csókban találkoztak.
Olyan érzés volt ez, amelynél jobbat senki emberfia elképzelni nem bír, szavakkal leírhatatlan. Hosszú évek kínzó várakozása után végre együtt lehettem Vikivel! Nekem pedig más nem számított.
Egy pillanatra ismét felderengett előttem az a tíz éves kisfiú, aki azt az aranyos kis szőke lányt nézte nagy szemekkel a beosztási ceremónián… ha akkor tudtam volna, hogy hat évet kell várnom egy ilyen gyönyörű estére… hat hosszú évet, melyek mind eltörpülnek a mai este szépsége mellett! Még mindig vállalkoztam volna rá, hogy végigcsinálom, pedig az utóbbi időszak egyre nehezebbé vált. A hosszú átvirrasztott éjszakák, amikor másra nem tudtam gondolni csak a lányra, a közös esték, amikor nem mondhattam el neki, hogy mit érzek… de ennek vége…
A tőlem telhető leggyengédebb mozdulattal karoltam át Vikit, úgy, mintha soha többé nem akarnám elengedni. Mintha a szívem, mely már oly régen odaláncolta magát a lányhoz, nyomatékosítani szerette volna az akaratát. Hiába, nem tudok mást mondani, életem legszebb másodpercei voltak ezek. Olyan kivételesen bensőséges és megható pillanatok, amit át kell élni, mert egyszerűen leírhatatlanok közönséges szavakkal…
Ekkor azonban a lány hirtelen elhúzódott, kibontakozott az ölelésemből…
- Mi… mi a baj? –kérdeztem tőle halkan, miközben gyengéden végigsimítottam az arcán… nem tudom miért tettem ezt, ez tűnt helyénvalónak… de a lány nem válaszolt.
~Megbánta volna? De… de miért…?~ futott át az agyamon az elkeserítő lehetőség, melyre mintegy válaszként a lányt felpattant.
- Viki! –pattantam fel én is a padról, és a keze után nyúltam, melyet elrántott előlem…
„Nem szabad… nem lehet” csengtek a fülemben a lány szavai, melyek szinte ostorcsapásként értek. Egy szót sem bírtam szólni, úgy álltam ott, mint akit villámsújtott. Láttam, hogy fordul el, hogy elrohan előlem… Talán reflexszerűen megpróbáltam utánakapni, de akkor sem érhettem el. Túl lassú voltam, túlságosan is átvette a hatalmat a bizonytalanság… A bizonytalanság, mely könyörtelenül elsöpörte az előbbi földöntúli boldogságot.
~Nem… Nem szabad… Nem lehet…~ visszhangozták a gondolataim a lány szavait, melyekből csak a lényeg maradt meg… ~Nem… nem… ~
- NEM! –tört ki belőlem hangosan is, amikor hallottam becsapódni egy ajtót Viki mögött. A kézfejemmel, melyet a lány gyógyított meg pár perce, kitöröltem egy könnycseppet a szememből, majd elhatároztam magam.
- Viki! –kiáltottam fel kétségbeesetten, és a lány után eredtem… Nem maradhattam bizonytalanságban. Ezekután már nem… Meg kellett vele beszélnem a dolgokat, tudom kellett, hogy mi lesz kettőnkkel…

*Amikor válaszolt kíváncsi kérdéseire Hannah azt hitte még mindig Harry miatt van ennyire kibukva és azért beszél ilyen szomorúan, bánatosan, elszontyolodva. De rá kellett jönnie, hogy maga a téma is zavarhatja, hisz a levél kihallgatása óta valószínűleg mindenki ezzel nyaggatja. Ha valaki épp nem szól hozzá, csak mellette halad el, gondolom van egy megszánó vagy egy sajnálkozó tekintetet vág mikor Ginnyre néz. Ez elég kellemetlen lehet. Pláne ha szegény lány alig tud valamit Harry eltűnéséről és mégis a tanulók úgy gondolják ő mindent tud csak esetleg nem akarja elmondani más érdeklődőknek. Pedig nem így van, mostmár Hannah 100%-osan belátja és igazán megbánta, hogy ennyire firtatta a témát.
De mostmár bizony odaértek a kis udvarra, ahol az a kedves ki mohás szökőkút található. Már ott voltak, nem volt mit tenni, elvileg Ginny most mesélt még a levélről egy keveset. Hannah megvárta amíg barátnője elmond annyit, amennyit jónak és lát a dologról és utána szólal csak meg.*

- Óh Ginny, figyelj neked amúgy biztos borzalmas lehet erről beszélni. Hisz még meg sem emésztetted azt ami mostanában történik körülötted, már azon vagy hogy újra helyrerázódj és erre és jól belegázolok pont a közepébe. Bocsáss meg! Figyelj, ha gondolod, már pedig biztos, inkább váltsunk témát! – ajánlotta fel a leányzó, akit tényleg nagy bántott az, hogy ennyire figyelmetlen volt, nem gyakran esik meg vele. De hát végülis ilyen esemény sem esik meg minden nap az ember háztársával…

- És mondd, az Ostara bálra azért eljössz, ugye? Az talán egy kicsit feldobna! Jómagam megyek, ki nem hagynám. És te? – ez mostanában már általános kérdés, ráadásul Hannah ezt minden ismerősének felteszi, akivel csak találkozik. Nem tehet róla igazán, de ez az esemény mindig nagyon felvidítja őt, ha beszélnie kell róla. El is ereszt egy jószándékú kis mosolyt Ginny felé és tekintetét rászegezve várja a válaszát.

~ Nah ahhoz már tényleg nincs elég bátorságom, hogy megkérdezzem kivel megy az Ostarára. Valószínűleg a válasz az lesz, hogy senkivel, ugyanis gondolom Harryvel szeretett volna együtt táncolni nem valami idegennel most. És persze nincs is manapság olyan jó hangulatban, igazán levert, tehát lehet, hogy nemrég kapott észbe és már minden ismerőse talált magának partnert. Ez így szokott lenni. Komolyan, mint én a kviddicsválogatással. Azzal is így voltam és most Ginnyre nagyobb teher nehezedik az enyémnél. ~

*Hannah már tényleg nem akart többet Harryről vagy a levélről kérdezni, de a gondolatai csak ott jártak, ezért nem jutott eszébe normális téma. Remélte, hogy barátnője észreveszi tehetetlenségét és felhoz valami olyan dolgot, amelyről hosszasan lehet társalogni, de az ő érzéseivel sincs ellentétes viszonyban. Sajnos  a harmadéves leányzónak most semmi olyan nem jutott már eszébe, amely ne Harryre emlékeztetné Ginnyt. Valójában még az Ostara is kapcsolódott a távozó fiúhoz, így inkább arra várt, hogy beszédpartnere ötöljön ki valamit, amelytől nem lesz rossz a kedve, sőt talán jóra változik.*

['Más idősík', drága Dan]

Ha a folyosón szoprán szólamban hall a roxforti diák ütemes tűsarok-kopogást, valószínűleg megrémül, minimum megszaporázza lépteit. Pedig még csak nem is valami orbitális 'Kopp-kopp' favicceket kántáló szellem közeleg, csak a kis sznob Zeno. Nem is olyan kicsi... az arca meg főleg nem, úgy felhúzza az orrát, hogy a lámpát is leveri vele. Pedig az orra, az nem nagy.
Most nem volt ilyesfélre riasztás. Pedig Azureblue kisasszony a folyosón rontotta a levegőt, mint díszes csomagolásban a lejárt szavatosságú illemhelyillatosító. Mindig is gyűlölte a kötelező talárt. Nem tűnhetett ki benne a tömegből...
Majdnem délidő volt már, amolyan 'lazíts, diák, csiga-biga gyere ki a napra' hívogatószó csengett a lány fülében. Mit tehet ilyenkor az ember lánya? Kiment a napra, még ha fenn is állt a 'ruhábasülés' komoly veszélye. Bizony, ilyesmit nem szabad elviccelődni, kislány!
Tényleg meleg volt, Zeno gondolataiba azonnal beütött a 'kedves' dicséret: *Dan, te szerencsétlen... te is a legjobb helyet tudod mindig kiválasztani!*
Unokatestvére a szökőkútnak támaszkodott, szemben a kitipegő ötödévessel. Randijuk volt. Avagy a kedves kuzinok fellelik egymást, ölel-puszil-dumcsizik feeling.
-Bonjour!  - köszönt vigyorogva, mikor egészen közel ért a sráchoz. Ugyan igyekezett minden lehetőség szerint hasznosítani frappáns nyelvtudását - ezzel is tükrözve az intelligencia gazgad mámorát -, szemei a lehető legszlengebb 'Na szasz!' üdvözletet közvetítették. Örült a találkozásnak, noha a minap is összefutottak vacsora közben.
Barátiasan megtámaszkodott a fiú vállában, csak mert olyan bántóan alacsony volt Danhez képest, úgy indítványozta a három 'üdvpuszit'.

* Miért pont én? Miért pont csak nekem nem jutott senki a bálra? Szinte minden lányt, akit felkértem, vagy nemet mondott, vagy pedig foglalt volt. Hát ez az én szerencsém, ha a bálra el akarok menni és párt is akarok, akkor a saját unokatesómat kell elhívnom. Ez annyira égő. Na de ha már megbeszéltük, akkor itt kell lennem.*

Dan-nek épp lyukas órája volt, így megbeszélte ötödéves kuzinjával, hogy ha nincs semmi dolga, akkor találkozzanak a szökőkútnál a Nyugati szárnyban. Ő már jó ideje ott is várakozott, mikor a folyosó felől cipőkopogást hallott. Már rögtön tudta, hogy Zeno közeledik. Ő mindig ilyen feltűnően közlekedett a magassarkúiban, mindegy hol, vagy épp milyen rendezvényen volt.

* Ez Zeno lesz, egyedül csak ő bír ilyen lármát csapni a magassarkúiban... Azt hiszem felkészülhetek a jelenlétére és remélem nem lesz olyan hisztis, mint legutóbb volt.*

Alighogy a fiú ezeket kigondolta, egy hollóhátas lány tűnt fel vele szemben, akiben unokatestvérére ismert. Mosolyogva figyelte, ahogy egyre jobban közelít felé, majd végül megáll vele szemben és a szokásos csimpaszkodás és puszik jönnek.

* De utálom én ezt... Na mindegy, még mindig jobb, mikor még kiskorunkban lesmárolt. *

Dan mosolyogva tűrte, hogy Zeno végigcsinálja a szokásos üdvözlési ceremóniáját, még kicsit le is hajolt hozzá, hogy a lány rendesen elérje. Hát igen... Ahogy egyre idősödnek, úgy nőnek közöttük a távolságok. Pedig még kiskorukban Zenobia volt pár centivel magasabb. Miután Zeno befejezte a puszisorozatot, rögtön a lényegre is tért, mivel a lányoon látsott, hogy nem csípi ezt a helyet.
- Lenne egy kérdésem előszöris. - kezdte kicsit feszengve a fiú, hisz azért elég kínosnak tartotta, hogy már csak a maradékot tudja felkérni a bálra. - Van már partnered a bálra? Mert ha nem, akkor... talán eljöhetnél velem.

Igazából Zeno nem is nagyon foglalkozott a bál kérdésével. Senki sem hívta még addig, nyilván mert egy fiúbarátja sem volt. Vagy, úgy még pontosabb, hogy egy fiú sem közeledett hozzá különösebben. Volt egy olyan érzése, hogy féltek tőle. Persze, kegyetlen is volt a tehetségtelen mitugrászokkal, meg nagyképű és kényes is. De úgy gondolta, a bálba mindenképp elmegy, neki nem lehet gond felszedni valakit. Évekig tanult táncolni, töviről hegire bemagolta az etikettet... ha valaki, hát Ő könnyen lehet vérbeli bálkirálynő. Ugyanakkor unokatestvére kérdése meglepte.
-Nem, nincs partnerem. De, hogy neked sincs...  - felült a szökőkút peremére Dan mellé, aki így inkább felállt és szembeállt vele - Pedig te jó pasi vagy  - kicsit elgondolkodott, aztán cinikus vigyorral folytatta:
-Hány lányt próbáltál eddig hívni?Tényleg mindig is úgy tartotta, hogy kifejezetten jól néznek ki a rokonai. Az unokahúga is szép volt, de Dant amolyan tipikus nőbomlasztónak nézte mindig. Legalábbis annak látszott. Aki nem ismerte, tényleg futott utána. csak hát a drága unokatesó hajlamos a szeleburdiságra. Meg a tahóságra is. Ezt most is, már csak szívatásból is megjegyezte Zenobia:
-Bár, ha mindenkit így hívsz, hogy mégcsak nem is köszönsz, érthető, hogy visszautasítanak.
A letámadás inkább a kétszínű Zenora volt jellemző. Úgy gondolta, Ő még ezt is megtehette. Okos volt, csinos és nem mellékesen iszonyú gazdag. Ki ne akart volna kalandozni vele egy kicsit? De Dan, Ő tényleg más volt, ahhoz képest, hogy kiskoruk óta ismerték egymást. Ő szeleburdi volt, és ahogy Zeno észrevette, a lányok sem érdekelték különösebben. De azért tényeg elég gáz ehet a végén már a saját rokonát elhívni. Szándékosan nem válaszolt, csak somolygott, hadd húzza még kicsit a srác idegeit.

*Logan Lennon*

Próbál tökéletesen nyugodtnak látszani, pedig kicsit ideges. Tart tőle, hogy kinézik innen- ez köztudottan a Griffendél „felségterülete”. Odalép a mohás szökőkúthoz. Elsőben gyakran tett szabadidejében felfedezőutakat, és már akkor is felfigyelt a régi, nem működő kútra.
Új korában, mikor még működött, gyönyörű lehetett… bár most is szép. –gondolta, miközben távolabb lép, hogy jobban végigmérje az udvar díszét. Ugyan szomorú így, fénykorán túl látni, de érződik rajta valami egykori nagyságából. Elmondásból tudja, hogy nem lehet megjavítani, ezért soha nem is próbálkozott vele. Leül az egyik padra nézelődni és kicsit- szokása szerint –álmodozni. Érdekes, mennyi embert nem ismer… Pedig már öt éve jár ide, a kastély területét jól kiismerte (azért azt, hogy minden zegét-zugát ismeri, nem állíthatja…), de valahogy a legtöbb diákot csak arcról ismeri. Bár ez nem meglepő, lévén nem valami beszédes és túl barátkozós fajta. Egyszerűen ilyen a természete. Barátságosan és udvariasan tud viselkedni (és általában így is tesz), de senki nem sietne „a szószátyárok császárnője” jelzővel illetni.
Gondolatai elkalandoznak, és eszébe jutnak a régi kirándulások szüleivel még roxfortos kora előtt. Fel sem tudta sorolni, hány helyen jártak annyi év alatt… A Loire mente, Skócia, Párizs, London, Wales, még Írországba is átutaztak… Mindegyik utazás egyetlen nagy kalandként maradt meg benne, és sosem értette, miért szakadt meg ez a kedves hagyomány. Talán valami mást terveztek szülei, valami hosszabb távút? Szomorkás nosztalgiával időzött ezeken az emlékein, és még a kínos bakijait is megszépítette az idő által állított távolság. De kiengeszteli magát azzal, hogy a nagyijához így is minden évben elmehet, és ott töltheti a nyár nagy részét…   
Hirtelen a szeme megakad az udvarba kilépő alakon. Felismeri: a számmisztika-tanár az. Már egy ideje feltűnt neki, hogy mennyire igyekeztek páran a tanár úr óráján (főleg lányok…), és magában elismerte, hogy a tanár jól néz ki, de mivel neki titkon már volt (igaz, csak plátói) „szerelme”, és mert nem akarta, hogy a többi feltűnősködni akaró évfolyam- (és nem)társával egy kalap alá sorolják, ő tökéletesen titkolta ezt az elismerést.
-Jó napot, tanár úr! –köszönt oda mindazonáltal udvariasan.       

[Zoey Cleve]

*Mint minden nap, ma is elsétál egy régi emlékezetes helyre a kastély falain belül. Már vagy egy hete van itt, és még a negyedét sem nézte meg ennek a csodás építménynek. Pedig miden nap kilométereket gyalogol. Mindennap megismerkedik egy-egy diákkal kissé bővebben is, és minden nap tart egy-egy hol unalmas, hol nem órát.
Ma azt a helyet választotta úti célnak, ahol az első csókját megejtette. Bizony, műsorunk történelmi helyre fog elkalandozni. A lány nevére persze már nem emlékszik, de arra tisztán, hogy olyan fekete haja volt, mint a talárja.

Apropó, ruha. Piton professzortól ismét csak az ing választja el. Mármint nem olyan értelemben. Ha például az ing is fekete lenne, totál úgy nézne ki messziről, mint Perselus. Ám így, közelről sem. Nem olyan stílusban hordja a ruháit, mint az exbájitaltan professzor. Sötétkék ing van rajta, ám annak nagyobbik részét elfedi a fekete, kigombolt zakó. Nadrágja színe tökéletesen megegyezik a zakó és í talár színével. Ugyan utálja ezeket a varázslós öltözékeket… na jó, az utálja szó kissé erős. Inkább csak nem kedveli őket. Na mindegy. Ugyan nem kedveli ezeket a varázslós öltözékeket (így kissé erőltetett), viszont a Roxfortban azért még sem kellene farmernadrágban járkálni. Ennyivel megtiszteli az öreg kastélyt. Varázspálcája az övére erősített bőrtokban nyugszik, pontosan úgy, hogy markolat simán elérhető.

Már a folyosókat szinte mind végigjárta, az udvaron még nem volt annyit. Ám mint előbb említettem, ahhoz a helyhez megy, ahol első csókját kapta. Ez pedig a Mohás szökőkút. Végigvágtat az utolsó folyosón, átvágja magát az utolsó ajtón is, majd… végre, ott állhat a szökőkút előtt… Ám, nincsen egyedül.
Elsőnek azt hiszi, hogy képzelődik. Egy fekete hajú lány gubbaszt a padon. És a haja, pont olyan, mint annak a lánynak, aki… De nem, ez nem az a lány. Mikor megfordul és ráköszön, már tudja, vissza kellene térnie a valóságba.

Elmosolyodik ezen az idétlen gondolaton. Még, hogy visszatért ide az a lány, csak mert itt van ő maga is. Ez nevetséges. Valószínűleg azóta már gyermekei is vannak, vagy tudja is a fene. Nem is nagyon érdekli… Elszállt már az az idő.
Eszébe jut, hogy köszönni is kellene.*
- Áhh, szia! Ne haragudj, csak, kissé… elkalandoztam.
*Odalép a lány mellé, jóval magasabb az ötödéves Zoey-nál.*
- Valami baj van?

*Logan Lennon*

Meglepődik kissé a tanár kérdésén. Ennyire kiülhettek az arcára az érzelmei? Talán mégiscsak sok volt a nosztalgiázásból… A tanár felé fordul, és magyarázatba kezd.
-Nem, csak… épp elkalandoztak az én gondolataim is. –sóhajt. Ismét el akar kalandozni az elméje, de mivel épp egy beszélgetés kellő közepén van… Meg néha érzi, hogy nincs túl sok értelme a nosztalgiázásnak. Hirtelen eszébe jut valami. Vajon a tanár úr is csak sétálgatott, vagy valahova tartott, mikor megszólította?
-Csak sétálgattam, és kis szünetet tartva leültem ide. A tanár úrral mi a helyzet? –kérdi meg, remélve, hogy se túl gyerekesnek, se túl tolakodónak nem hat. Kár, hogy nincs itt az egyik könyvem, vagy legalább egy köteg pergamen, tinta meg penna… beletemetkezhetnék, ha túl kínosra fordulna a helyzet -gondolja kissé zavarban. Észrevette a tanár arcán a pillanatnyi meglepetést, mikor meglátta, de fogalma sincs, mitől lehet- érzi, hogy ez valószínűleg túl személyes ügy, így nem kérdez rá. Körbenéz, hogy valamit tegyen, míg ötlete támad, és megnyugszik: Őt senki se nézi. A mellette lévő tanárt annál többen… Na igen. Mindegy, legalább őt nem nézik ki innen mardekáros létére… De hát persze nemigen ártott senkinek, sőt, nem is ismerik túl sokan közelről, így ez nem túl meglepő.
Ismét a tanár felé fordul, és választ vár.      
 

[Zoey Cleve]

*Halkan felkacag.*
- Ma úgy látszik mindenki máshol szeretne lenni lelkileg.
*Mosolyog rá a mellette ülő lányra. Tekintete lejjebb csúszik, a zöld-ezüst jelvényre, mely a lány mellei által nyújtott domborulaton nyugszik. Aztán persze gyors el is kapja onnét tekintetét, de csak úgy, hogy a szemeivel keres más célpontot, mert különben túl feltűnő lenne és még a végén azt hiszik, hogy csak (!) a melleit nézte.*
- Öhm… Hát ez egy kissé furcsa történet. Kezdjük ott, hogy körülbelül egy hete érkeztem ide. Gyerekkorom óta nem jártam itt, pontosabban 12 éve. Kissé hiányzott már a kastély. Neked is fog, ha majd befejezed a sulit… hidd el! És hát, végigjárok minden olyan helyet, ahol valami emlékezetes történt velem. Kis nosztalgia.
*Hátát nekiveti a pad háttámlájának, kényelmesen elhelyezkedik.

Igazság szerint őt nem érdekli az, hogy ki nézi őket. Nézzék, ha ez nekik olyan jó. Ha akarnak valamit, majd odajönnek hozzájuk és szólnak. Nem fogja megbántani ezt a lányt azzal, hogy elsőnek is leül mellé, majd úgy elhúzza a csíkot, mintha ott se lenne. *
- Az igazság kissé kínos, és hát nem akarom leégetni magamat az első héten ennyire.
*Nevet ismét.*
- Csak hülyéskedek. Ha érdekel szívesen elmondom.
*Közben kezeit a tarkójára hajtja és úgy dől hátra. Persze, érzi ő azt, hogy mitől retteg a lány. Legalább is gondolja, hogy az bánthatja, hogy Griffendél felségterületen van. Bár egy mardekárostól eléggé furcsa gondolat. Azok ilyesmivel nem törődnek, helyette inkább még a Griffendél orra alá dörgölik.*
- És, te hová tartottál, hogy itt pihentél meg?

*Logan Lennon*

-Az óratoronyba mentem, aztán onnan jövet lyukadtam ki ide. –válaszol. Észreveszi a tanár tekintetének mozdulását, de betudja annak, hogy a jelvényét nézte meg. A suli hiányzásáról mondottak furcsa módon nem késztetik ironikus mosolyra, a kirándulások emlékei elég tapasztattal látták el a távolságról.
Elmosolyodik a tanár leégést érintő megjegyzésén, majd meglepődik a kiegészítésen. Nem várta, hogy ilyen nyílt engedélyt kapjon a kérdezősködésre. Ha már így alakult, rögtön meg is szólal egy bátorítónak, de nem tolakodónak szánt mosollyal:
-Kíváncsi lennék rá.
Eszébe jut valami.
-A tanár úr melyik házba járt? –kérdi csak úgy mellékesen. Már őt sem zavarják igazán a férfira bámuló (vagy inkább csak a szemük sarkából odapislantó) lányok, sőt, mikor véletlenül találkozik valamelyikükkel a tekintete, igyekszik olyan közömbös arcot vágni, amilyet tud, és ez sikerül is jórészt. Majd beszélgetőpartnerére tekintve elgondolkodik.
Valószínűleg hollóhátas vagy hugrabugos volt… bár persze a Griffendél meg a Mardekár se kizárható… Más tanárokról annyira lerí a házuk! És nem is csak a külső, hanem főleg a kisugárzás miatt.  Például ott van McGalagony… bár őt az első pillanatban előbb nézné hollóhátasnak mint griffendélesnek az ember… de mikor megismered, azonnal rájössz, hogy csak és kizárólag a Griffendél jöhet szóba.  Bimba és Flitwick is könnyű ügy, a legkönnyebb meg persze ki más lenne, mint a talpig fekete Piton? Amit arról a jóslástan-tanárnőről hallottam, arról a Trelawney-ről, az alapján egyértelműen a Hugrabugba tenném- se bátorság, se ambíció, se különösebb ész, és a Hugrabugba nem csak a hűséges, segítőkész, szabálytisztelő lelkek kerülnek…     

[Zoey Cleve]

- Akkor te is elfáradhattál rendesen, mit ne mondjak.
*Nem invitálja meg egy forró csokira. Nem Remus Lupin ő. Persze, szívesen meghívná, csak hát most ez nem éppen lehetséges megoldás, ugyan is… Eléggé nagy a kupi még a szobájában, nem akar még hívni senkit sem. A tanteremben meg hogy nézne már ki, ha a hatalmas asztalnál ő meg az egyik diákja forró csokit iszogat, közben pedig egymás életét tárgyalják ki. Eléggé humorosan nézne ki, főleg ha mondjuk benyitna McGalagony is.*
- Na szép, lejáratod a tanárodat.
*Kacag. Reméli veszi a lapot a lány.*
- Nos… Itt csókolóztam először. Eléggé neves esemény, elvégre azóta… öhm, nos, mindegy.
*Ereszt el egy vigyort.*

- Hogy melyik házba jártam?
*Kék ingjére pillant.*
- Hollóhátas voltam. Furcsa, az ember azt hinné, hogy egy számmisztika tanárról rögvest lerí, hogy stréber. Ezek szerint nyugodtan kivehetem a kontaktlencsémet és visszaválthatok szemüvegre. Meg nem ártana megfésülködni, plusz csokornyakkendőt húzni mellé.
*Reméli ezt is veszi a lány. Persze így is, úgy is megfűszerezi egy kacsintással. *
- Te pedig látom a Mardekárba tartozol… Hm, sose hittem volna, hogy valaha is találok egy ilyen rendes lányt közülük, aki szóba áll velem is például. Tudod, régebben hatalmas színvonala volt annak a háznak, manapság aki bekerül oda, az rögvest sznobbá válik. Szerencsémre te nem ilyen vagy. És ennek nagyon örülök.

*Ha most legilimenciával próbálkozna, de nem tesz ilyet, mert az tiszteletlenség, ha mások fejébe kutatunk, akkor bizonyára nevetne. Tökéletesen igaza van Zoey-nak mindegyik tanárt illetően, bár azért Logan nem használna ilyen gondolatokat egy tanár mellett, elvégre, sosem lehet tudni. Ám ha hallaná, amit Trelawney-ról mond, bizonyára bőszen vigyorogna. Hát igen, a Hugrabug az őrülteknek is otthont ad.*

*Logan Lennon*

Kis híján előtör belőle a nevetés, mikor megpróbálja elképzelni a tanárt lenyalt hajjal, mellényben-nyakkendőben, vastag szemüveggel az orrán bukdácsolva… Persze érti ő, hogy ez egyáltalán nem a férfi stílusa (lenne), de mit tehet: élénk fantáziával áldotta meg az ég, és beszélgetőtársa szavai alapján önkéntelenül is látja lelki szemei előtt. Azért egy széles mosolyt így is megereszt, ami ahhoz képest, hogy majdnem fetrengett a röhögéstől az ötlet hatására, nem is rossz önmérséklet terén... Úgy tűnik, minden házban vannak kivételek… -vonja le a következtetést a dicsérő szavak alapján, és el kell ismernie: ő ugyanúgy kellemesen meglepődött a tanerő házán. Az már való igaz, hogy mindenütt akadnak olyanok, akiktől felfordul a másik gyomra… ő például legtöbb mardekáros társával ellentétben egyáltalán nem érti ezt a vér-mizériát, és a griffendélesekkel szemben sem távolságtartó különösképp- minden ismeretlennel szemben nehezen enged fel, de ez a természetében rejlik.
Éreztem én, hogy valami személyes… -veregeti gondolatban vállon magát, mikor meghallja a tanár indokát. A hirtelen félbeszakítás után már nem kérdez a tárgyra. Egy ideig hallgat még, nem tudva, mit mondhatna, közben pedig szidja önmagát, amiért semmi nem jut az eszébe. Szellő támad, a Tiltott rengeteg fenyőinek illatát hozza. Hányszor győzködték már, hogy menjen be… egyszer be is ment, de csak nappal, és akkor sem sok időre. Félt, hogy eltévedne, pedig többen voltak…
-A tanár úr volt az erdőben diákkorában? –kérdi hirtelen, örülve, hogy valamivel mégiscsak előállt.   

[Zoey Cleve]

*Hát igen, annyi szent… Érdekesen nézne ki úgy. Kissé csökkenne a vonzereje. Bár, most így ismét belegondolva, szívesen kipróbálná, hogy is nézne ki amúgy. Persze csak a hecc kedvéért. Ki tudja, lehet, hogy még jól is állna neki. Na jó, talán azt nem, bár biztosan vicces lenne. Egyszer talán április elsején kipróbálja.*
- Kinevetsz? Na jól állunk…
*Vág sértődött képet, ám közben ő is röhög magában. Aztán végül előtör belőle a röhögés. Kultúrált röhögés, melynek végét egy sóhajjal zárja.*
- Egész jól elbeszélgetünk tanár-diák kapcsolatunk létére is. Hiányzott már ez, elhiszed? Már évek óta nem tanítottam iskolában, helyette csupán korrepetáltam.

*És ez így igaz.
Ekkor jön egy fura kérdés, melyre elsőnek is nem tudja mit feleljen. Ha megmondja az igazat, hogy igen, volt, akkor az olyan lenne, mintha azt mondaná „Ja, voltam, totál király, menő, ász, próbáld ki te is!”. Ezt pedig nem akarja, helyette inkább megtoldja egy jó tanáccsal.*
- Igen, voltam, mint minden diák. De azt tanácsolom kerüld el azt a helyet, max Hagrid-dal menj oda be, és csak is olyankor, ha az kötelező. Abban az erdőben olyan dolgok is vannak, melyekről jobb, ha nem veszünk tudomást.
*Emlékszik vissza a koboldokra.*

- Látom sokat tekintgetsz ki a nézőtérre.
*Céloz itt arra a pár lányra, fiúra, akik őket nézik.*
- Meg is értelek. Ez Griffendéles törzshely, a te melleden pedig egy ezüst kígyó található. És tudod, az a legnagyobb probléma, hogy még azokat is utálják kölcsönösen, akik soha nem is tettek semmit. Például itt vagy te… Törtél valaha is borsot a Griffendél orra alá?

*Logan Lennon*

Mikor a tanárból kipukkan a nevetés, ő sem bírja tovább- elneveti magát ő is, bár próbálja visszafogni magát, hisz mégsem kéne feltűnést kelteni „az oroszlán barlangjában” ugyebár… A Tiltott Rengetegről szóló mondaton nem lepődik meg- valóban szinte minden diák járt már ott (órán kívül), bár ezt mindenki titkolni igyekszik, ha nem akar gyorsan a gondnok kezére kerülni. Hagriddal pedig tényleg biztonságosabb odabent, lévén hogy a vadőr egy: ismeri az erdőt, kettő: kutyája el nem tágít mellőle. Tényleg vannak az erdőben veszélyes dolgok, de hát azok mindenütt vannak… -fut át az agyán, leszögezve magában, hogy szerinte azért mégiscsak az eltévedés a legnagyobb veszélyforrás ott.
Igen, lehetnek olyanok is, akik ennyire komolyan veszik magukat… bár én szerencsémre még eggyel sem találkoztam. –lélegzik fel a tanár házakról alkotott véleményére. Finoman elmosolyodik.
-Nem… okom nem volt, úgyhogy minek? Bár hozzá kell tennem, hogy engem is békén hagynak… bár persze voltam szem-és fültanúja eseteknek- ki nem látott ilyesmit, ugyebár? –sóhajt. Kissé bűntudat gyötri, hogy bár látott Mardekár-Griffendél összetűzéseket, meghúzódott a háttérben, és nem sem próbált tenni semmit. Mit tehettem volna?! Beleszólni más párbajába egyáltalán nem ésszerű… és egyébként sem értem volna el vele semmit.  - győzködi magát. 

[Zoey Cleve]

*Hát azt meg kell hagyni, hogy Hagrid tényleg ismeri az erdőt, de a kutyája olyan gyáva, mint a nyúl. Tehát ilyesmire nem érdemes alapozni. És, hogy mik is vannak az erdőben? Ha szerencsénk van, akkor nem futunk össze vérfarkassal, vagy még rosszabb élőlényekkel. Bár ott, a sötétben, tökéletesen elveszve, sosem lehet tudni, mikor mi bukkan fel a hátad mögött, hogy aztán lecsapjon rád. Ezek a vadállatok olyan gyorsan tépik szét az emberi húst, amilyen gyorsan elillan az életünk.*

- Hát, addig jó, míg nem csinálsz velük semmit. Tudod, olykor okosabb meghúzódni a háttérben és hagyni, hogy a dolgok maguk bontakozzanak ki. Például, ha nem törődsz azzal, hogy két társad összeveszik, akkor a legrosszabb ami történhet az, hogy azt mondják rád, hogy nem figyelsz rájuk. Viszont ha közbeavatkozol, akkor akaratlanul is az egyiknek igazat adsz, és ilyenkor a másik nem csak a társadra, hanem rád is haragudni fog. Semmi értelme sincsen mások ügyeibe beleszólni. Nagyon tisztellek érte, hogy ilyen pillantások után sem húzol pálcát és nem átkozod meg őket.

*Rápillant a karórájára, amikor eszébe jut, hogy neki már mennie kellene. Felpattan a padról, meghajol a lány előtt, majd pár mondat kíséretében búcsút is vesz.*
- Ne haragudj, szívesen beszélgetnék még, de most mennem kell. Ha gondolod benézhetsz majd a termembe, de ha nem vagyok ott, hagyj csak üzenetet a szobám ajtaja előtt. További kellemes napot Zoey!

*Még egyszer körülnéz. Milyen szép is volt, csak ők ketten, csillagok. Rég volt… Már el is felejtette mennyire hiányzik neki az az érzés, amikor minden a feje tetejére áll, az egész galaxis szíve megdobban, és amikor szárnyalni képes mindenki. Milyen jó is lenne, ha simét szerelmes lenne. Áh, mindegy!
Biccent, majd elviharzik a kastélyba.*

//Kicsi szívem :-*//

Egy csók...és más semmi...de nem is kellett több. Álltunk ott azon a kis udvaron, a szökőkúttól nem messze egymás karjaiban...a környezet zajaiból azonban semmit sem észleltünk. Mámoros volt ez az érzés, soha nem éreztem még azt, hogy nem múlik az idő. Mintha csak most jöttünk volna erre a helyre, mintha minden csak most kezdődött volna. Csupán a sötétség adta tudtomra, hogy már jó ideje a kastélyon kívül vagyunk, és jópár óra eltelt a bagolyházi találkozás óta. Napoknak, sőt heteknek tűnt mikor beléptem abba a büdös helyiségbe, és villámgyorsan távoztam onnan egy csodálatos lány társaságában. Nem tudom ő hogy gondolta mindezt, de én elvesztettem az időérzékem. Nem is akartam visszanyerni. Belegondoltam abba, hogy másnap már megint a Roxfort falai között ülök, az idiótábbnál időótább tanárok közt, és azokból az...már ki se mondom úgyis tudjátok milyen tankönyvekből tanulok. Tanulok???? Bambulok bele a semmibe, és erre az estére, már-már éjszakára gondolok. Áááá nem...ne is beszéljünk erről, mert máris rosszul vagyok. Itt kint minden olyan más, csönd, nyugalom...szerelem. Egy szó...és mennyi érzelem. Mintha nem is én lennék. Komolyan ennyire el tud valakit varázsolni egy csodás lány? Ennyire meggyengíti a legerősebb embert is? Úgy látszik igen. Pedig az egész csak egy kis társalágással, barátkozással indult...amit ráadásul ő kezdeményezett. És pár órácskán belül mi lett belőle? Mintha évek óta ismerném, hihetetlen volt.

Sue se szólt egy szót sem, kár lett volna megtörni ezt a fagyos, és mégis forró csendet. Az arca boldogságot tükrözött, láttam rajta, hogy ő is itt maradna örökre, a karjaimban. Ha jobban belegondolok miért ne lehetne? Ha nem is itt, de valahol elbújni az egész világ elől, és élni a csodás életünket. ~De bolond vagy Josh, azt se tudod mit beszélsz.~
Lehet...lehet, hogy nem tudom, de ebben a helyzetben szerintem könnyen elveszti a fejét az ember. Ilyenkor nem egyszerű józanul gondolkozni, mintha a pia szállna az ember fejébe, de annál azért sokkal jobb érzés.

Tikk...pukk...tikk...Szívdobogás...őrült szívverés...Sue pici szíve. A hosszantartó mozdulatlanságot megszakítva kezeim közé fogtam kis kezecskéit, és szívemre raktam őket, hadd hallja, hogy ver érte az ökölnyi testecske. Kérdésemre gyorsan suttogva válaszolt nehogy megtörjön a varázslat. Igen...éreztem, hogy közel áll az én lüktetésemhez, de erre már nem mondtam semmit. Két kezem közé fogtam arcát, és csak néztem, mint aki nem látott még arcot...de ilyen csodaszépet biztos nem. Komolyan mondom úgy éreztem mintha eddig nem is lett volna csajjal dolgom...pedig valljuk be volt már párszor. De ez más volt, kiemelkedett a többi közül, és ezt a szívem jelezte nekem.

Sue-nak nem kellett több bíztatás, újra nyakam köré fonta karjait, és most ő irányított. Hagytam, hogy magához vonjon és élveztem a pillanatot...a csókot meg mégjobban. Istenien csókolt, el nem tudom mondani mit éreztem akkor, a nem létező ször felállt a hátamon az tuti. Szenvedélyes volt, vad, és mégis lágy, érzéki. Óhh ha most összragadna a szánk...vagy inkább mint a mágnes tapadna, és nem lehetne többet elválasztani a kettőt egymástól...csak csókolnánk egymást a sírig. Vagy lehet, hogy mégsem lenne olyan jó?

A levegő kezdett hűvösebb lenni, ezért odaléptem a padhoz, és felkaptam az órák óta ott heverő kicsiny felsőt, majd visszaléptem Sue- hoz, és óvatosan felsegítettem neki. Kezeit kezeim közé fogtam és elindultunk a kis út felé. Félreértés ne essék, nem akartam még visszatérni a kastélyba, de a mozgásra viszont szükségünk volt, mert én már a lábam sem éreztem. Gyönyörű virágok mellett vezettek lépteink, és akkor megpillantottam egyet a sok közül ami mintha hívogatott volna. Más volt mint társai, és szinte világított. Lassan odaléptem, és óvatosan leszakítottam az illatozó virágot.

- Egy gyönyörű virág, egy gyönyörű virágszálnak - suttogtam, és odanyújtottam Sue-nak a virágot.

Megint álltunk, és ismét csak öleltük egymást. Végigsimítottam hátán, majd szorosan átöleltem. Akkor azonban eszembe jutott valami...eszembe jutott ki is vagyok és mik is a terveim. Teljesen lefagytam, a szívem talán még jobban vert, de most a félelem miatt. Mik is a terveim? Voldemort követése. Voldemort...ez az egy név eszembe juttatta a jövőmet. Szeretem Sue-t. És Voldemort csatlósa akarok lenni. Nem tehetem...akkor mindennek vége. Voldemort mindenre képes, és a parancsai szentek. ~És ha...?~ Nem mertem befejezni a gondolatot. Rémisztő volt, de mégis igaz. ~És ha Tudjukki arra kér, hogy...? ~Neeeeeeeeeeeeem~ Egyre jobban ziláltam, már nem itt voltam a kis utacskán, hanem valahol máshol, valami félelmetes környezetben, és egy még félelmetesebb lény közelében.~ És ha arra kér, hogy végezzek vele...hogy végezzek Sue-val?

- NEEEEEEEEEEEEEEEEEEEM -ordítottam fel a gondolatra, majd hirtelen összeestem Sue-t ölelve, és a földre zuhantam.

..::Kedvesem::.. <3<3



*Miután Josh odaadta a felsőjét a lánynak, átölelte, s elindultak egy kicsit sétálni. Kicsit elgémberedtek a sok álldogálástól. Az utuk a parkosított terület felé vitt, így számos gyönyörű virág mellett haladtak el. Az egyiknél Josh elengedte a lányt, lehajolt és egy csodálatos virágot szakított Suenak. A lány megölelte, s cserébe egy leheletnyi csókkal jutalmazta.
Így álltak ismét egy pár pillanatig összeölelkezve, mikor valami hirtelen és szörnyű dolog történt. Josh egyik pillanatról a másikra eltorzult arccal küzdött valami ellen... valamivel, ami benne rejtőzött, majd felordított, s összeesett. Mivel ölelte a leányzót, így őt is magával sodorta, de Sue szerencsés volt, mert a már földön landoló fiúra esett. Kiszabadította magát az ernyedt karok öleléséből, s kedvese mellé térdelt.*

-  Josh... Jooosh... - kiabálta a srácnak.

*A fejéhez térdelt, buksiját az ölébe vonta, s próbálta élesztgetni a fiút. Egyelőre sikertelenül. A mardis továbbra is eszméletlenül fekszik a földön. Pillái csukva, arca érzelemmentes, a mellkasa szinte alig mozog. Sue, a nyaki ütőerénél megnézte a pulzusát. Szerencsére volt, csak iszonyatosan halovány. Aztán a mellkast kezdte figyelni, lassan emelkedett és süllyedt... lassan, nagyon lassan és renyhén. Nem tudta mi lehet a fiúval, de azt igen, hogy ennek a dolognak valami nagyon rossz háttere lehet.
Továbbra is ölébe fogta a srác fejét, s próbálta rázogatni, élesztgetni. Egészen odáig jutott, hogy egy apró pofont adott az ájult mardisnak. Semmi válasz. Valószínű nem volt elég erős az ütés, hogy hatása legyen, de Sue nem volt képes nagyobbat, erősebbet ütni. Máskor persze egy másodpercig sem teketóriázott volna, ha valakit dühében kell felpofoznia. Az az ütés erőt és határozottságot sugallt volna. De most, most meg volt ijedve, kétségbe esett. Nem tudott mit kezdeni a helyzettel.// Utoljára talán akkor volt így, mikor Vikit látta a nagyteremben összetörve. // Ott feküdt az a fiú, akivel órákkal ez előtt jöttek össze, akit már régóta kinézett magának ,s ki merte jelenteni, hogy beleszeretett. Mardis létére érzékeny volt, kedves, és elbűvölte a lányt. Most meg itt fekszik, alig élve s a lány nem tud mit kezdeni vele.
Kétségbeesése addig fajult, hogy már egy apró könnycsepp gurult végig, a lány aggodalomtól megváltozott arcán. Nem tudott mit csinálni, nem akarta otthagyni a fiút, de egyelőre segíteni sem tudott rajta. Úgy gondolta, ez a helyzet nem olyan súlyos, talán... talán nincs szükség arra, hogy a Roxfort gyógyítótanoncát idehívja... Vagy még is? Segítséget kéne kérnie?
Igen, segítséget fog kérni, ha... ha egy bizonyos idő múlva sem változik a helyzet. Addig nem. Addig ő próbálja visszahozni a fiút. Meg kell próbálnia, nem hagyhatja csak úgy annyiban s kérhet segítséget. Tudta, hogy Joshnak azért nem lehet komolyabb baja. Hisz, amíg lélegzik és pulzusa is van, addig nem olyan vészes a helyzet. Ha ez megváltozna, na akkor Sue azonnali segítséget hívna.
Így, továbbra is szólongatta, és pofozgatta a fiút. Mikor kicsit lehiggadt, és tisztább fejjel tudott gondolkozni, eszébe villant, hogy egy kis víz is segítő hatással lehet erre a helyzetre. Előhúzta hát a pálcáját.

-  Aquamenti. - s a szó nyomán apró vízsugár lövellt ki a lány pálcájából, amit az ájult mardisra irányított.

*Nagyon remélte, hogy ez a megmozdulása pozitív hatással lesz a fiú állapotára. Befejezte a varázslatot, pálcáját maga mellé tette, s figyelte, a fiú reakcióját. Nagyon szembetűnő változás egyelőre nem történt. A mellkas még mindig aprókat mozgott, s a szív, melyet az ájult test rejtett, sehogy sem akart erőteljesebben verni. De, mintha a pulzus még is erősödött volna egy kicsit. Csak egy kicsit.
Sue egy zsebkendőt vett elő a zsebéből, s letörölte a fiú arcáról a vizet. Majd újabb Aquamentivel megnedvesítette az említett darabot, s ezt helyezte a mardekáros homlokára. Következő zsebkendőkkel is hasonló képp járt el, ezt a fiú csuklójára helyezte. A feje alá tette az össze hajtott pulóverét, s megpróbálta Josh lábát magasabbra tenni, mint ahogy a feje van, hátha ez segít. Még édesanyjától hallotta ezt anno, hogy mit is kell tenni, ha egy ájult emberrel hozza össze a sors az illetőt.
Aztán várt... várt... hogy mi is történik... hogy mi is legyen az ő következő lépése.*

[ Hannah  ]

Hangtalanul teltek a percek amíg kiértünk az udvarra. Nem akartam beszélni, így is épp elég füle volt a falnak, hát mégha bizalmas beszélgetés közben látnak. Na jó talán az egész iskola nem lenne a sarkamban, de mindig van egy-két olyan diák, aki nem tudja soha, hogy hol a határ. Az utóbbi időben talán pont ezért fogom még a talárom zsebében is a pálcámat? Azért nem mindig, de tényleg fogy a türelmem. Igazából már az is meglepő, hogy egyáltalán képes vagyok bárkivel is értelmes kommunikációt lefolytatni. Hannah meg, nem az a tipikus pletykás primadonna, ahogy elnézem.

Egy pillanatra emeltem csak fel a fejem, de azt is csak azért, hogy betájoljam, merre is haladunk. A tökéletes csend ellenére pillanatok alatt a szökőkút mellett találtam magunkat.
Szembefordultam vele, vettem egy nagy levegőt, és…
És nem bírtam megszólalni… Egyszerűen nem ment…
- Tudod, ez elég kínos nekem. Se szó, se beszéd, csak egy levél, melyben kifejti, hogy el kell mennie, de á, ne aggódjak, mert visszajön. Valamikor. – szakadt ki belőlem nem kevés iróniával. De csak egyszer kerüljön elém, amit kap, azt nem fogja zsebre tenni. –Meg, hogy ha egyszer, teljesen véletlenül visszatalál a kastélyba, ugyanott folytatjuk majd, ahol befejeztük. – tettem hozzá csevegő hangon, bár a fejem elfordítottam, mert nem akartam, hogy meglássa a sorok közt megbúvó fájdalmat, és aggódást. Tudom, persze a lány se hülye, de engem se úgy ismernek, hogy lépten-nyomon képes vagyok elsírni magam. „Megedződött a fiúk között” Na persze, mintha bárki is annyira ismerne…

A gondolatsor befejeztével Hannah szinte azonnal javasolja a témaváltást. Szó nélkül biccentek, miközben letelepszem a szökőkút közelében.
- Nem haragszom, ne aggódj. – villantok rá egy halovány félmosolyt is, jelezvén hogy valahol mélyen félig meddig talán még hálás is vagyok neki, amiért aggódik miattam, nemcsak a pletyka valódiságára kíváncsi, mint mindenki más.
A bál…
A ruhám ott pihen a láda mélyén, és tudom, hogy soha nem fogom felvenni, hacsaknem valami csoda folytán képes visszatérni. Egyáltalán tud a bálról? Hol lehet? Mit csinálhat? Miért nem keres?

Egy apró sóhaj, mielőtt megszólalnék. Kicsit össze kell szednem magam, nem akarom, hogy kínosan érezze magát miattam. Elvégre nem Ő tehet arról, hogy Harry felszívódott.
- Még nem tudom, hogy megyek-e. A ruhám megvan, de… - most mondjam azt, hogy párra várok? Az olyan… hülyén jön ki. Vagy nem tudom. – Na és te? – persze, tudom, hogy mondta, hogy megy. – Kivel mész? – tettem hozzá egy újabb félmosollyal. Valahogy azét érzem rajta, hogy furcsán érzi magát velem. Akárcsak én. Nem, nem rosszból, csak ilyekor az ember vagy elvonul magában, vagy kibeszéli ami a szívét nyomja. Lehet, hogy jobban járnék?...

Figyelmesen hallgatom Hannah válaszát, majd hogy eltérjek a témáról, bevillan, honnan is volt nekem annyira ismerős. Kviddics. Hát persze. Már csak a homlokon csapás hiányzik, hogy teljesen gyagyának nézzen. Egy téma, aminek a legkevesebb köze van Harry-hez, leszámítva azt, hogy én vagyok helyette a fogó. De már kezdek megbarátkozni a poszttal, mégha eleinte nem odaillőnek is éreztem magam. Merlinre, de jó lenne megnyerni a kupát…
Széles vigyorral fúrom íriszeibe a sajátjaimat
- Láttalak a válogatáson, nagyon jól repülsz… - tudom, nagyon nőies téma, de ez jutott először az eszembe.

*elsüllyedt, amiért csak most*

…:::Ginnyyy:::…  :D

*Nos igen, a témaváltás célszerűnek is tűn, mivel mikor kicsit részletesebben is belepislanthatott ebe az egész levél dologba, rá is jöt, hogy Ginny miért nem beszél erről szívesen. Nem volt benne túlzás, bizton állíthatja, hogy jogos a lány kétségbeesése és aggódása. Ha Hannah lenne a helyében, valószínűleg ugyanígy reagálna. Talán még rosszabbul is… kit tudja…*

- Óh… ez borzalmas… Szegénykém… - ekkor az idősebb lány vállára helyezte jobb kezét, majd újból megszólalt – Tudod én komolyan felnézek rád, hogy hogy tudod ezek ellenére is ilyen jól tartani magadban a lelket. Ez tiszteletreméltó, de tényleg! – egy mosoly, mellyel azt sugallná, hogy ő mellette áll.

*Lefelé viszi tekintetét, elgondolkozik. Azon, hogy milyen szörnyű lehet egy ilyet átélni, s azon, hogy mily átkozottul nehéz lehet erről beszélni. Ráadul sírás nélkül, amikor az ember a könnyeivel küszködve tudja csak elmesélni az esetet. És ő jól beletenyerelt a közepébe. De mostmár témaváltás, és ezzel sosem huzakodik elő többé. Megígéri magának ebben a szent minutumban, hogy jobban oda fog figyelni arra, hogy efféle kérdezősködéssel milyen károkat okoz mások lelki világában. Mától fogva óvatosabb, tapintatosabb lesz, Ginnyvel és mindenki mással szemben is!*

- Tényleg nem? Nos… nem is tudom mit mondhatnék… és talán jobban neheztelek magamra, mint ahogy te rám… de mostantól hidd el, felnőttebben fogok ilyen ügyekben viselkedni! Becsszó! – odavillant egy széles vigyort, s szívére teszi kezét, ezzel is bizonygatva előbbi mondata hitelességét.

*Mielőtt a lány válaszol a bállal kapcsolatos feltevésre, sóhajt egyet. Társa nem tudja pontosan milyen célból, vagy kinek is szól ez, reméli, hogy Harrynek, vagy valami vele kapcsolatos dolognak. Mikor befejezi mondanivalóját, Hannahnak már világosság válik miért is hallatott az imént egy kicsiny sóhajt. Az eltűnt fiú kísérte volna el, de ő felszívódott egy időre. Már megint nem jó témát választott, pedig nem volt vele hátsó szándéka, hogy még mindig a levél jusson eszébe az aggodalmakkal teli leányzónak.*

- Áh, én? Nos én Adammel. Nem tudom ismered-e. Ő volt az egyetlen választék… úgyhogy ezért is ő lesz a partnerem… - nem igazán dobja fel ez a csevely erről a dologról, ideje egy még újabb, még aktuálisabb tárggyal előállni. De mivel???

*Ebben a pillanatban azonban Ginny megoldotta a rejtélyt, ismét felszínre tört a kviddics. Ez egy nagyon kellemes játék, és remekül lehet róla dumálni. Szenzációs, szuper, végre egy rendes beszélgetés kerekedhet az egész kalamajkából!*

- Igen? Tényleg? Nos, köszi… ilyen bókot még nem nagyon kaptam! – vidám mosolygás, majd folytatódik a monológ – Na és te ugye most fogó vagy? Láttalak játszani, szerintem te vagy a csapat egyik legértékesebb játékosa! Bizony, ha meglenne a Griffendélnek a kviddicskupa… hát akkor mi nyerhetnénk a pontversenyt is! Milyen szép is volna… - kis sóhaj.

- Már régóta űzöd a sportot? Vagy egyszercsak kiderült, hogy őstehetség vagy? – vigyor – És gyakorolni a tesóiddal szoktál, vagy ők már nem elég nagy ellenfelek számodra? – kis kacaj, hátha Ginny is jobb kedvre derül a kis viccelődős kérdésektől. Remélhetőleg…

....::::Egyetlen Sue-m :-*::::....


Teljesen hatalmába kerített ez a gyötrő érzés. Nem bírtam sokáig az ádáz küzdelmet, egy pillanat múlva már a föld felé zuhantam, és Sue ölelő karjaiban ájutaltan terültem el a virágsor mellett, azon a bizonyos kis utcán.

Az álom

Egy tágas, és meglehetősen sötét helyen találtam magam...gyorsan körülnéztem, de minden olyan furcsa volt. Végignéztem magamon. A látvány úgymond meglepő volt. Sötét talár...borostás férfi arc...a kézben pálca...vad tekintet. Elindultam az ismeretlen hely felfedezésére, mindenütt ajtók, sehol senki. Vagy mégis? Halk hangok ütötték meg a fülem. Az ajtón át szűrődtek ki, és biztos voltam benne, hogy férfiak beszélgetését hallom. Mostmár egyre jobban izgatott a dolog, meg kellett tudnom mi folyik itt, mi ez az egész. Nesztelen léptekkel lopakodtam a kulcslyuk felé, majd mivel bekukucskálva sajnos nem láttam senkit ezért fülemet a kis nyílásra tapasztottam, és lélegzetvisszafojtva vártam. Nem kellett túlságosan sokáig.

- Jake mi a francot képzelsz, ki vagyok én? -hallottam egy meglehetősen durva és már-már ismerősen csengő hangot.

- Ha azt mondom neked intézd el őket, akkor megteszed!!! -szűrődött ki a vad ordítás, ami már olyannyira hangos volt, hogy kénytelen voltam arrébbtenni a fülem, ha nem akartam korán megsüketülni.

- Tűnj el a szemem elől...és addig meg ne lássalak amíg nem intézted el amit rádbíztam! -vicsorgás, majd furcsa szellemies hangok.

~Vajon mi folyik odabent?~ A dolgok egyre érdekesebbnek tűntek. Egy másodpercre megijedtem, hogy ez a bizonyos Jake erre akar távozni a haragos valaki parancsára, de szerencsémre nem így volt. Nemsoká azonban olyan dolog történt amire magam sem számítottam. Bent egy férfi a nevemet kiáltotta. Mi?? ... Hogy?? ...

- Josh Reynolds ...azonnal ide! -zendült a félelmetes, hátborzongató hang.

~Mennem kell, ez úgy látszik nem viccel.~ Pálcámmal gyorsan kinyitottam az ajtót, és a félelem azonnal kiült az arcomra. El se tudom mondani mit éreztem abban a pilanatban. A Sötét Nagyúr szolgája vagyok. És Sue ott ül melette két dementor társaságában. Rémes volt már maga a látvány is, azt hittem menten összeesem, a félelmem már dühvel párosult...és nem tudtam mit tudnék én...egy senki egy ilyen nagy Úr ellen tenni. Ismertem Voldemortot, sőt tiszteltem is, de most valami teljesen más érzés keringett bennem, a halál érzete. Tudtam, hogy itt még történni fog valami, és sejtettem, hogy nem lesz túl kellemes. A dementorok engem is körülvettek, testem körül lebegtek, a hideg átjárta a testem. Éreztem a lehelletüket, a szagukat...mindent. Már-már ajkaimon érztem azt a bizonyos csókot is...a halál kapujában álltam. Szemem le sem vettem Sue-ról, ő szinte már ájultan ült Voldemort jobb kezénél. És nem tudtam megmenteni...

- Öld meg! -hangzott az érzelmek nélküli hang.

Nem mertem felnézni, pedig jól tudtam, hogy hozzám szól Tudjukki parancsa. Nem...nem és nem.

- Öld meg...vagy mindkettőtöknek vége! -ordított mérhetetlen dühvel.

Kivert a víz, szinte már ömlött rólam.

Vissza a jelenbe

 És akkor megpillantottam valakit. Fölöttem térdelt egy alak, és vízzel hűtötte arcomat. Kinyitottam a szemem, és boldogság járt át. Élek. De ki az aki velem van? Egy lány. Megpróbáltam még jobban tágra nyitni, még mindig homályosan láttam.

- Susan Scott? -kérdeztem meglepetten.

- Mi történt? Egyáltalán mit keresek én itt? -le sem vettem róla a tekintetem, csak most jöttem rá milyen gyönyörű lány.

Ronnak :D

Egy kicsi négyszög alakú keringő, középen egy kiszáradt mohás szökőkúttal… Vajon miért pont ez a Griffendélesek törzshelye? Fogalmam sincs. Na, azért tippem az akad, méghozzá kettő is, de mindkettő elég szánalmas egy indok. Az egyik, hogy mert ez a hely található a legközelebb a Klubhelységünkhöz, a másik pedig, hogy kihívást lelnek a szökőkút megoldhatatlan rejtélyében drága társaim. Hát nem tudom… Engem sose izgatott a dolog, de az tény, hogy azokat az előadásokat kifejezetten élveztem, mikor egyesek megpróbálkoztak vizet fakasztani a kiszáradt kútból. A leginkább Seamuns előadásait kedveltem, minden évben megpróbálkozott vele, természetesen sikertelenül, de azok a melléfogások… A mai napig a nevetéstől potyogó könnyekkel emlegetjük.
Most kivételesen olyan sokan nem tartózkodtunk itt, de nem is bánom, néha jobb a csend, amit hát a Klubhelységben nem igazán lehet élvezni, nekem meg mostanában egyre több szükségem volt rá. Egyre többet kellett elmenekülnöm a világ zajától, mert egyszerűen nem bírtam. Mindig is elég magamnak való egyéniség voltam, de azért az utóbbi időben egész pozitív változásokon mentem át, kezdtem szinte már beilleszkedni a népes tömegbe, kezdtem szocializálódni. Nem ugrottam annyiszor neki a Mardekárosoknak, nem kötöttem bele háztársaimba és kezdtem javítani a tanulmányi átlagomat is. Erre…
Erre kiderül, hogy nem az vagyok, akinek hittem magam, hanem egy sokkal sötétebb titok lappang a mélyben, ami mindent megváltoztatott. Nem kellett volna, nem lett volna szabad, de mégis minden megváltozott. Az árva Hendersonból, hirtelen Mirol lettem, egy olyan család sarja, akiket régebben a legszívesebben szembe köptem volna, de ma már…  Nem elég, hogy szinte már családtagnak érzem magam, mikor Jamessel vagyok, ott van még Draco is. De az egészben a legrosszabb, hogy nem elég, hogy kezdem elveszíteni a barátaimat, hanem, hogy rá kellett döbben, hogy nem változtam meg, hanem csak most kezdek önmagam lenni.
Ültem a padon és néztem, ahogy az első évesek még mindig a lebegtető bűbájjal szenvednek, de rendesen még egyiknek sem megy. Mi lesz így belőlük… Hajam kivételesen egy lófarokban lóg, és miután már óráink sincsenek az iskola egyenruha helyett, belebújtam egy kényelmesebb szerelésbe. Egy egyszerű farmer és egy, egy számmal nagyobb zöld kötött pulcsiba, ami enyhén lelógott a vállamról. Zöld… ráadásul pont olyan zöld, mint a Mardekárosok színe. Miért veszek fel én ilyeneket? Nem mintha a ruha tenné az embert, de ilyen időkben igen is számít. De már csak azért sem öltöztem ár, mert Marytől megkaptam, hogy nem elég, hogy mostanában nem vagyok önmagam, erre egy ilyen színű pulcsit is húzok magamra. Hát, köszönöm… mit érdekel bárkit is milyen színekben feszítek tanítás után. Ez csak egy idióta ruha semmi több. Még mindig Viki Henderson vagyok, vagy legalábbis ezt tudja még az iskola. De ha így haladnak a dolgok akkor nem sokáig viselem tovább ezt a nevet.
Lassan szinte már mindenki értesülni fog róla, hogy a Henderson lány, aki régen a Mardekárosokkal barátkozott, Mirol. Na, akkor lesz nagy pletyka hadjárat az iskolában. Már előre látom, ahogy össze fognak súgni a hátam mögött, és ahogy jó pár társam hozzám se fog szólni. De már felkészültem és különben is aki számít már tudja. Arthur bácsiék kicsit ledöbbentek, mikor közöltem velük, hogy tisztában vagyok a származásommal, de legalább már megtudtam, pontosan miért is nem mondták el nekem idáig. A Mirolokról is szó esett és nem örültek annak, hogy tartom a kapcsolatot Jamessel, de megértették, hogy ő a nagybátyám és jogomban áll ahhoz a családhoz tartozni, ahová a vérem köt.

Vikinek ;D


*Ron, már vagy háromnegyed órája sétálgatott az épületben, de igazából fogalma nem volt róla, hogy hová is megy. Csak bolyongott. Néha találkozott egy-egy szellemmel, - szerencsére Hóborcot elkerülte – pár diáktársával, de nem igazán vett róluk tudomást.
Fejében, még a pár nappal ez előtti órán elhangzottak kavarogtak. Igazából, pontosan nem értette, hogy miről is beszél a tanár, s azt sem mi a házi manót keresett ő azon az órán. Hiszen, nem is kötelező, és amúgy is... Annyi köze van a számokhoz, mint Malfoynak a kedvességhez.

Azért... nem volt olyan rossz az óra. Csak semmit nem értett. Milyen szívszámok? Hát, ha akárki megkérdezte volna tőle, akkor egyértelműen azt mondja, hogy csak egy szíve van a z embernek... Meg, milyen is? Őőőő... sorsszámok... Jaa, lehet, hogy sorszámokat akart mondani a prof, csak nem figyelt... Vagy épp Ron nem figyelt. Az sem lenne kizárt. Meg beszélt még valamiről... Miről is? Miről is? Na, az már nem jutott eszébe. Meg igazából lényegtelen is volt. Mint, ahogy az egész számmisztika óra. Mi misztikus van a számokban? Vannak, leírjuk őket... Még az alakjukban sincs semmi misztikus... Szóval? Akkor mire is jó ez az egész?
Fogalma nem volt róla, de ez nem is az ő asztala volt. Valószínű az egész iskolában Lenon professzoron és Mionén kívül kevesen értik, azt a dolgot. Ron, nem tartozott ama kevesek közé.
Csendben sétálgatott az ódon falak között, mikor úgy döntött, hogy a klubhelyiségük felé veszi az irányt. Meg is indult határozott léptekkel az említett hely felé, de félúton úgy döntött, inkább levegőzik egyet, s a griffendél tornyához közel eső udvarra sétál. Általában kevesen tartózkodnak ott, akik meg ott vannak, többnyire egymással foglalkoznak, vagy a fiatalabbak a különböző bűbájok gyakorlásával. De alapjában véve, nem egy King's Cross pályaudvar.
Komótos léptekkel haladt a tervezett udvar felé, így beletelt jó pár percébe míg odaért. Kilépett a jótékony árnyékból, és végig tekintett az udvaron.

Néhány elsőéves gyakorolta a lebegtető bűbájt, – kis sikerrel – valahol messzebb, egy párocska beszélgetett. És, lássanak csodát. Ron egy ismerős arcra bukkant. Ez az illető pedig nem volt más, mint Viki. Ron unokatestvére.
A srác kedvelte a griffendél kviddics csapatának kapitányát, mert nyíltszívű és egyenes és kedves embernek ismerte... korábban. Mostanában furcsa változásokat vett rajta észre, többek között, azt, hogy megritkult a kettőjük közötti társalgás. Pedig régen... régen olyan sokat beszélgettek, nevettek. Ron szüleinek az agyára mentek a többi csemetével együtt. Régen... régen. Akkor még minden más volt. Itt a suliban is gyakorta beszélgettek, Viki – ha épp úgy jött ki – néha kisegítette a slamasztikából... Meg ilyenek.
De nem is olyan régen történt valami, ami megváltoztatta a lányt. Ronnak igazából csak az tűnt fel, hogy kevesebbet beszélnek, s Viki... néha magába fordul... ritkábban mosolyog... és egyre többet hordja ezt a zöld pulóvert. Igen, a srác mostanában, ha látta – ha látta – gyakran viselte ezt a ruhadarabot... Jó, persze ennek biztos nem volt jelentősége... de... de...
Közelebb sétált, s úgy döntött, tesz egy kísérletet a dolog visszafordítására.*

- Szia Viki, leülhetek? - kérdezte meg, a lányt, bár ez inkább mintegy formalitás volt, mert a mondattal egyetemben már le is csüccsent.

- Mizu? Régen beszéltünk... és most nem az órára értem. - mosolygott Vikire. Hiszen, igaz, hogy egymás mellett ültek, de olyankor nem lehet semmi értelmesről beszélni, hiszen csak tanóra van. - Mesélj mi van veled mostanság? És mi ez a nagy zöldülés? Igaz, hogy tavasz van... de mégis. - szegezte a kérdést a lánynak.

*Tekintetét Vikire emelte, s tőle szokatlan módom fúrta lélektükreit a másikéba, ha az rá emelte mélyzöld színű íriszeit. Ezek a szemek, sokszor sokat elárultak, de mégis még többet rejtettek el a lányból. A griffendéles fiú valahányszor beletekintett, csak remélhette, hogy a szavak, melyek a lány ajkát elhagyták a valóságot tükrözik, mert a szempárból szinte lehetetlen volt kiolvasni... Ha feltett egy kérdést... egy egyszerű „Hogy vagy?” -ot, arról sem tudhatta, hogy vajon mennyit fed fel a valóságból a rokona...Vagy csak Ronnak? Lehet, hogy szimplán neki okoz gondot megfejteni valaki tekintetét? *

:: Egyetlenem  *-*


*Miután a megfelelő helyzetbe hozta az ájultan heverőt, ismét visszatérdelt a feje mellé, s megint bevizezte az előző zsebkendőt... remélte, hogy a friss, hideg víz hatékony gyógymód lesz az imént történtekre. Egyelőre nem sok változást tapasztalt a fiúnál, de legalább nem romlott az állapota.

Sue egyelőre csak térdelt ott, cserélgette a zsebkendőt, s iszonyatosan aggódott a fiúért. Azért, akit az este folyamán még mélyebben zárt a szívébe, mint eddig, s akiért nagyon sok mindent megtett volna. Furcsa gondolatok cikáztak a lány fejében, még olyanok is, hogy ha választás elé állítanák, akkor nagyon sötét dolgokra is vállalkozna a fiú egészségéért. De, persze erre nem kerülhet sor, hiszen az iskolán belül vannak, és ha bármi történne, rögtön tud segítséget hívni. De, azért a különös helyzetek, különös képzeteket tudnak csalni az ember elméjébe...

Egyik pillanatról a másikra, Josh változáson ment át, s ez volt az, ami a lányt visszarántotta a kis udvar kövezetére, a mardekáros mellé.
A srác teste megremegett, szemei láthatóan mozogtak a csukott pillák alatt. Pont úgy nézett ki, mint aki álmodik. És mégsem... A testén újabb remegés futott át, kezeit önkénytelenül mozgatta, mintha magyarázna valakinek, de a kétségbeesés érződött rajta. Fejét ide-oda forgatta, láthatólag szenvedett. S mintha ezzel próbálta volna kifejezni, hogy valamit ellenez... valamivel nagyon nem ért egyet.
Aztán egy nagyobb rándulás futott ismét végig rajta, s patakokban folyt róla a víz, mintha a legmelegebb szaunába jutott volna. Testén továbbra is végig-végig futottak az apróbb remegések... Majd egy nagy rándulás, mintha földet ért volna, s a pillák, melyek eddig takarták a csillogó barna szempárt, most emelkedni látsozttak.

A szem kinyílt, s fátyolos tekintet vándorolt a lányra. Egy olyan tekintet, ami azt tükrözte, hogy a lélektükrök gazdája, nincs még igazán itt... még valahol egészen máshol jár. Aztán a srác megszólalt. Ijedtség és meglepettség csengett a hangjában, s Sue nevét mondta... A teljes nevét, s olyan hivatalosnak tűnt... De biztos csak az ájulás tehet róla... biztos csak az...
Aztán újabb mondat, ami ismét megdöbbenéssel vegyült szavak sora volt.
A lány, ahelyett hogy azonnal válaszolt volna, megcsókolta a srácot, majd megtörölgette a teljesen vizes arcot az utolsó zsebkendőjével, s ezután válaszolt.*

- Azt, hogy pontosan mi történt nem tudom neked megmondani. Sétáltunk, és egyszer csak felkiáltottál, majd összeestél... Jó pár perce próbállak magadhoz téríteni, egészen eddig hiába. - kezdett bele kisé rekedtes és remegő hangon a lány, ez érthető is volt, az aggodalom miatt.

-  Nem tudom mi történhetett, de míg eszméletlen voltál, olyan volt, mintha álmodtál volna, és hadakoztál volna valami ellen. Nagyon megijesztettél. - fejezte be a mondatot, mert itt és most, nem akadt több dolog, amit érdemes lett volna szavakba önteni.

 *Josh, egyelőre még kábán feküdt, s felesleges lett volna faggatnia, hogy mi is történt, ha egyáltalán emlékszik rá. Ezért Sue nem tett mást, mint leszedegette a nedves zsebkendőket a fiúról, fejét az ölébe vonta, s arcát simogatva lágy csókokat lehelt a mardekáros ajkára. Megvárta, míg teljesen magához tér, segített neki felülni.*

- Jobban vagy? -kérdezte, s ha a válasz igen, akkor folytatja. - No, akkor meséld csak el gyorsan, hogy mi is volt ez? - szegezte neki a kérdést, s nagyon remélte, hogy megkapja az őszinte választ.

//Drágaságom :-*//


Az egész testem megremegett, sőt jobban mondva rázkódott... de nem a hidegtől. A félelem megfagyasztotta ereimben a vért, nem tudtam hol is vagyok valójában, mi is történik velem. De egyet biztosra vehettem...méghozzá azt, hogy Voldemorttal nézek farkasszemet, a legsötétebb úrral, akivel nem lehet szórakozni. Már épp arra készültem, hogy közelebb menjek, halált megvető bátorsággal indultam el Tudjukki felé, de inkább csak a szívem vitt. Az eszem már tudta, hogy a vesztembe rohanok, mégha lassan is haladtam a "cél" felé. Csak az járt a fejemben, hogy meg kell mentenem Sue-t, nem hagyhatom, hogy bármi baja essék, pedig sejtettem, hogy mindketten meghalunk. De együtt, egymást örökké szeretve. Ezeket a pillanatokat egyszerűen szörnyű volt átélni, kivert a víz, már szinte patakokban folyt végig a testemen...és akkor történt valami. Először csak pislogtam párat, majd óvatosan megpróbáltam kinyitni a szemem, ami nem igazán ment. Most aztán végképp nem értettem a dolgokat, tapogatózni kezdtem a földön, és vártam hogy újra lesújtson rám a NagyÚr keze. De nem történt semmi, a homlokomon azonban egy lágy kis kezet éreztem, ami vizes zsebkendővel itatta a tűzforró fejem. Mikor végre sikerült résnyire nyitnom a szemeim, ránéztem a titkos segítőmre. Susan Scott... Még mindig nem voltam teljesen magamnál, és folyamatosan
Voldemortot fürkésztem, de nem leltem.

~Mi ez az egész? ...hol vagyok?...mi történik?~

Teljesen elveszettnek éreztem magam, semmit sem értettem, csak azt tudtam, hogy a NagyÚr nincs itt, de vajon miért hagyott itt ilyen gyorsan? És hová tűntek a dementorok? Nem áll össze a kép. Várjunk csak... Sue...meg akarta ölni. Kavarogtak a gondolatok a fejemben, kezdtem kapisgálni a történteket, de még mindig zavaros volt minden. Eközben a lány felsegített, és úgy éreztem kezd kitisztulni a fejem. Tekintetem a lányra emeltem, és ekkor mint a villámcsapás ért a felismerés. Még mielőtt bármit is kinyöghettem volna egy csókot lehelt ajkaimra, és ettől aztán teljesen feltámadtam.

- Sue... Sue... Sue - megöleltem, bár nem sikerült túl jól, mert baromira gyenge voltam. Saját magam is megleptem azzal, hogy kezeim lezuhantak Sue hátáról, nem bírtam megtartani őket.

Sétáltunk? Hát persze...emlékszem. Mohás szökőkút, csók, ölelések. Kezdett derengeni a dolog. Aztán valószínüleg elindultunk erre, és valamiért összeestem...de miért? Nem tudtam visszaemlékezni, viszont az álom minden apró részlete megmaradt, lehetetlen volt kiverni a fejemből, pedig bárcsak meg tudtam volna tenni. Nem mondhatom el neki...azt kell mondanom, hogy nem emlékszem. De verjem át, azt akit a világon mindennél jobban szeretek. Ha más nem, ez a rémálom ráébresztett arra, hogy csak ő kell nekem. Nincs többé a Casanova, a lányok vágya, és álma... már csak Josh van aki egyet szeret...örökké egyet. Be kell neki vallanom, nem hazudhatok. Viszont ha megtudja, hogy mit terveztem én nem is oly rég...ha megtudja, hogy képes lettem volna csatlakozni ehhez a gátlástalan hóhérhoz...akkor mindennek vége. Ezt muszáj elhallgatnom, viszont a többi rá is tartozik. Tudnia kell, hogy miatta borultam ki ennyire, tudnia kell, hogy min mentem át ez alatt a pár perc, vagy inkább másodperc alatt...joga van hozzá.

- Sue ... szeretlek -lágyan megcsókoltam, majd leperegtek szemeim előtt az események.

- Voldemort... gyűlölöm Voldemortot. -ordítottam fel a fájdalomtól. Vele álmodtam... nem emlékszem mindenre, és valójában semmit sem értek, de Te ott voltál. Féltem... mit féltem??... rettegtem. Mintha nem is én lettem volna. Szemtől szembe álltam vele... dementorok vettek körül... és középen ott ültél Te. -elcsuklott a hangom, majd folytattam. Földbe gyökerezett lábakkal álltam ott, és akkor kért valamit...

Megakadtam, a szám teljesen kiszáradt, nem bírtam folytatni. Esküszöm, hogy a könnyeimel küszködtem...szégyen nem szégyen ez az igazság. Hisz annyira valószerűnek tűnt, és sikerült megtörnie...egy ilyen életerős, bátor, és merész mardist is. Higgyétek el nekem van szívem...talán nem igazi házam a mardekár...

- Méghozzá egy rettenetes dolgot... szörnyű...megdöbbentő félelmetes. -nagy levegőt vettem és kimondtam.

- Azt parancsolta, hogy... hogy... vé... végezzek veled. -ekkor valóban végigpergett egy könnycsepp az arcomon.

Ron

Nem, nem volt épp a legjobb kedvem, de mostanában valahogy ez nem is volt meglepő, hisz valahogy sehol sem találtam a helyem. Egyedül egy helyen éreztem magam igazán jól, és az a kviddics pálya volt, és igaz nem voltam éppen egy lágyszívű csapatkapitány, de imádtam ott lenni és, ha nem is minding tűnt úgy, imádtam az egész csapatot is. Mindenkit, egytől egyig és egyre inkább aggódtam mi lesz, ha minden kiderül, ha ők is úgy fogadják a híreket, mint Mary…
Az volt a gond, hogy míg a Mirol kúria falai közt voltam, vagy James egyik levelét olvasgattam akkor minden rendben volt, akkor éreztem, hogy oda tartozom, hogy ott a helyem. De… és ott volt a de. Itt az iskolában minden más volt, itt voltak azok az emberek, akik a kicsit gőgös, néha kicsit ellenszenves Vikit szerették ezzel a hibáival együtt is. De vajon szeretni fognak akkor is, ha Mirol leszek? Ha a családommal fogok élni?
Fogalmam sem volt a válaszról. Vihar előtti csend volt, és ezt egyre többen érezték. De vajon mekkora lesz ez a vihar? Pusztítást hagy maga után vagy szép csendesen elvonul? Féltem, hogy az előbbi lesz rá a válasz.
Egyszer csak kizökkentett egy ismerős hang a mélázásomból.
Ron?
Meglepődtem tény és való, és még csak időm sem volt szinte, hogy magamhoz térjek, már le is huppant mellém a padra. Hát igen, ez volt ő. Szinte együtt nőttünk fel, bátyámnak tekintettem és rengeteget szép pillanatunk volt, de ugyanakkor, ha tehettem, akkor mindig kötözködtem vele, ez volt az egyik perverzióm a sok közül. Élveztem mikor olyanan vörössé válik a feje, mint a haja és tudom, hogy gonosz dolog volt, de… nem tudom, ez olyan testvéres volt. És hiába a sokszoros veszekedés, imádtuk egymást és ezzel mindketten tisztában voltunk.
Már akartam volna mondani, hogy nem is beszéltünk rég, hisz egymás mellett ültünk minap számmisztikán, mikor hozzá tette, hogy nem az átlagos csevegésre gondol. Szóval tudja. De hát végül is szinte ő a családjában az egyetlen, akinek nem mondtam el, hogy Mirol vagyok. De… neki volt a legnehezebb és reménykedtem benne, hogy nem nekem kell. Hiába, hogy Ront, ha tehettem szívattam, akkor is ő állt hozzám mindig a legközelebb.
Remek… Ő is megjegyzi a pulcsim színét… Mi van ma? Kössünk bele Viki pulcsijába nap? Ez csak egy szimpla zöld, egy kicsit szakadt, zöld pulóver. Ha nekem ehhez van, kedvem ezt veszem fel! Mi ezzel a gond? Kit érdekel, hogy a Mardekár színe is pont ez? Számít ez valamit? NEM! Akkor miért zavar mindenkit?
Talán láthatta az arcomon, hogy nincs éppen minden rendben, nem tudom, de nem is érdekelt. Most én következtem, rajtam volta a megszólalás joga. Igaz, Ronról volt szó, és ő nem az a fajta ember volt, aki képes rájönni, vajon pontosan mi is baja az illetőnek, de… Most reméltem azért látja, hogy oké válaszolok a kérdése szépen nyugodtan, de a ZÖLD ruhadarabomról nem akarok több említést hallani, SOHA!
- Szeretem a zöldet és ennyi. Ez a pulcsi kényelmes, és igen, nem piros, de azért mert Griffendéles vagyok, nem vagyok köteles azt hordani.
Jó talán egy kicsit nyers és durva voltam, azért remélem nem haragszik meg rám.
- Tény, hogy rég beszéltünk – mondtam már kicsit nyugodtabban – csak mostanában, úgy nem volt kedvem senkihez, de gondolom sejted miért.

*Lecsüccsent a lány mellé, s a kérdéseire várta a választ. Láthatólag Viki meglepődött azon, hogy a srác csatlakozott hozzá, s lehet nem is vágyott nagyon az ő társaságára, de mit volt mit tenni. Ron már csak ilyen volt. Neki volt kedve beszélgetni, s nem figyelte különösebben, hogy a másikkal mi a helyzet. Ha csak nem volt egészen egyértelmű a dolog...
Viki úgy tűnt nem szívleli a megjegyzést, amit kereszt-tesója tett a pulóverére. De, ha egyszer tényleg furcsa volt, hogy a griffendéles lány, egy ilyen mély zöld pulóvert vesz fel. Jó, jó persze, Viki mindig is húzott kicsit a mardekárhoz, de ennyire? Egyébiránt lehet semmi köze nem volt a házhoz a pulcsinak, vagy a lánynak. De azért meg kellett jegyezze. Fura késztetést érzett, hogy megjegyezze, s meg is tette. Mire a lány agresszíven visszavágott, hogy senki ne foglalkozzon az ő pulóverével.
Úgy tűnt nem Ron volt az egyetlen, aki megjegyezte a furcsa dolgot. Vagy nem is furcsa?

Aztán lehiggadt  a leányzó, s megnyilatkozott a másik mondattal kapcsolatban.
Igen, régen találkoztak... Ennyi... Egy kurta mondat, amivel igazolja azt, amit a fiú is mondott. Mi van ezzel a lánnyal? Azzal a lánnyal, aki sosem hagyta volna ki, hogy ne tegyen valami megjegyzést, hogy ne idegesítse fel a Ront annyira, hogy az arcszíne lassan megegyezzen a hajszínével.
Jó persze, ezek mindig jó testvéri dolgok voltak, sosem olyanok, amin Ron esetleg végleg megsértődött volna. Vagy épp Viki. Bár erre mindig is kisebb volt az esély, hiszen a lány talpra esettebb és ravaszabb volt. Mindig volt egy-egy szúrós megjegyzése, amire Ron nem mindig tudott válaszolni, visszavágni. Így, az, hogy a lányt megbántsa, elég kis eséllyel futott.
Aztán még egy mondat... Furcsa volt és meglepő. Főleg a vége. Nem, Ron abszolút nem sejtette miért kerüli a grifis lány a társaságot. Elgondolkodott... Vajon mi az az ok, amit miatt a lány elzárkózik. Hiszen semmi nem rémlett fel neki. Ginny nem említett semmit. Sőt, senki a családban... Az illetékes pedig végképp nem.
De akkor vajon mi lehet a háttérben? Vajon mi történt? Mi az, ami miatt a mindig jó kedvű, csipkelődő, társasági ember egyszer csak úgy dönt, hogy ő most elvonul a világtól, és jobb lesz neki egyedül. Elzárkózottan... Egy kis udvaron... Egy zöld pulóverben.*

- Nem, nem tudom, hogy miért. Abszolút nem értem, hogy mostanság miért lettél ilyen elhúzódó, és letargikus. - felelte őszintén a lánynak.
-  Sőt, még csak véletlen történetet sem hallottam. - tette még hozzá.

*Majd Vikire nézett, s várta, hogy a lány mondjon valamit. Meséljen, ha csak nagy vonalakban is. Mert azért jó lett volna tudni, még is mi az a nagy dolog, ami ennyire megváltoztatta a lányt. Várt, figyelt, és megpróbált úgy tekinteni rá, mintha nem minden vágy az lenne, hogy hallhassa a dolgot. Együtt érzően és kedvesen tekintett rá. Persze belül majd szét vetette a kíváncsiság, s alig várta, hogy a griffendél kviddics csapatának kapitánya végre belekezdjen.
Ha ez nem történt meg, a srác feladta az álcát, s kerek perec rákérdezett.*

- Szóval? Akkor megosztanád velem, hogy mi is történt. - nyögte ki végül... próbálta nem sztorihajhász hanglejtéssel tenni... valamelyest sikerült.

Ült, és hallgatta  lányt...

Josh végre kezdett magához térni, de látszott rajta, hogy még nem igazán tudja hol van, és mi történt vele. Körbenézett, s láthatóan felismert. Majd furcsa, kétségbeesett hanglejtéssel ejtette ki a nevem. Megcsókoltam, ő vissza, s megpróbált megölelni, de szinte semmi ereje nem volt a karjai szorításának. Semmi. Az az erős, fiatal mardis, aki percekkel ez előtt még mellettem sétált, most összetörve, megtörve fekszik a földön, gyengén és még önkívületi állapotban.
Újabb csók, láthatólag ez visszarázta kicsit.
Megszólal.
Azt mondta Szeret. Szeret. Ez a szó visszhangzik még percekig a fülembe. De, hiszen. Ez, hogy lehet. Mikor alig pár órája ismerjük egymást... Alig. És Ő még is, azt mondta, hogy szeret. Casanova, a mardis, aki csak úgy gyűjti a csajokat. Nekem? Nekem, azt mondta szeretlek.
Meglepődtem, s csak következő szavai rántottak vissza a valóságba. Azok a szavak, amikkel felvázolta, hogy hová is keveredett álmába.
Megdöbbentem, és meg is ijedtem kicsit. Ahogy elmondta, s láttam rajta, hogy szinte újra éli az egész eseményt. Aztán, mikor említett engem... Végképp megijedtem. De, mit is akarna tőlem a Sötét Nagyúr. Hiszen, én egy senki vagyok. Mit akarna tőlem? S mit Joshtól?
-  Nyugodj meg hiszen ez, csak egy rémes álom kép volt. Semmi több. - próbálok nyugodt hangot erőltetni magamra, pedig engem is felzaklatott a dolog.
-  Nem valóság, hidd el. Itt vagyunk a Roxfortban, biztonságban. Én is itt vagyok, és te is. Ketten, csak mi vagyunk itt. - tettem hozzá, talán kicsit nyugodtabb hangon, mint korábban.

Láthatólag vajmi keveset segített ez a kedvesemen, mert továbbra is zilált, s szinte alig tudta kimondani a szavakat. Megtorpant... Ott voltam én, és akart valamit... Félelmetes dolgot.
Láthatólag a srác a könnyeivel küzdött. S szenvedett most it, pedig már nyoma sem volt az álomképnek. Magamhoz húztam és átöleltem. Ekkor ejtette ki az utolsó szavakat.
Meg akart öletni engem... Vele...
De miért? Hiszen én egy senki vagyok, ráadásul aranyvérű. Josh is. És még csak nincs is köze a halál falókhoz. Ugye nincs köze? Furcsa kérdés visszhangzott a fejemben. Ugye semmi köze a páromnak a HF-ekhez? Ugye semmi?
Úgy döntöttem, nem most van itt az ideje ilyenekről faggatózni, de lehet máskor nem mondaná el...
Megölelt, én vissza. Megcsókolt. Egy könnycsepp gurult végig a mindig magabiztos fiú arcán... Letöröltem, majd magamhoz öleltem ismét.
El voltunk így pár percig, majd elhúzódtam kicsit tőle, s mikor láthatólag jobban volt, akkor szólaltam meg ismét.

-  Vajon miért „álmodtad” ezt? Van valami közöd Hozzá? Vagy akartad, hogy legyen? - nem ez volt, a legjobb alkalom, de meg kellett tegyem. Hiszen, nem ismertük olyan régóta egymást, és épp itt volt az ideje tisztázni ilyen „apróságokat”, mint Joshi kapcsolata a Sötét Nagyúrral.

Én soha semmilyen kapcsolatban nem akarok állni vele, mármint Voldemorttal... És nem is fogok, ezt nagyon régen elhatároztam. Szerencsére a szüleim is így álltak a dologhoz. S ez... hogy ez az álom megtörtént, kicsit aggasztott. Főleg, hogy rólam szólt, és Joshról. És vele akart megöletni Engem... Igaz, hogy csak egy álom, egy rémkép volt, azért még is nyomaszott egy kicsit. Reméltem, hogy Joshtól őszinte választ kapok majd, s ez pontot tesz az I-re, s bele vághatunk a kapcsolatba... Ha nem... hát nem tudom mi lesz...

//Sueshiiiiiiii :-* :-*//   *kicsit lökött :P*

Még mindig forgott velem a világ, nem tudtam pontosan hol is vagyok, mi is történt velem...vagyis azt túlságosan pontosan tudtam. Egy rémes álomba csöppentem, egy szörnyű "vadállat" karmai közé keveredtem, és nem tudtam szabadulni. Egyszerűen képtelen voltam bármit is tenni abban a helyzetben...és a legdurvább az hogy nem is lehetett volna. Hisz csak egy álom volt, csakhogy annál nekem sokkal több. Pillanatról pillanatra átéltem az eseményeket...újra és újra a Sötét Nagyúr előtt találtam magam, képtelen voltam másra terelni a gondolataimat. Olyan mértékű gyűlöletet éreztem mint talán még soha, senki iránt. Ugyanakkor pedig teljes testemben, és főképp lelkemben meggyengültem. Az álom után már nem az a Josh voltam aki az imént még karjaiban tartotta Sue-t. Nem. Teljesen más emberként tértem magamhoz, mégha legbelül ugyanaz az erős srác maradtam is. De a látszat néha csal.

Csak tapogatóztam magam körül, próbáltam felidézni a rémálom előtti történéseket, de akárhányszor kutakodtam gondolataimban, azok mindig mást akartak. Újra álmodni az álmot. A leggyötrőbb ez volt...egy rab voltam...a saját álmaim rabja. És nem tudtam szabadulni, nem tudtam szétszedni a "rácsokat". Éreztem ajkaimon Sue forró csókját, de ez sem térített észhez. Vagyis szemeimmel már mindent tisztán láttam, sőt kezdtem visszanyerni egészséges színemet is... a testem már regenerálódott. A lelkem viszont nem akarta megadni magát, semmiképp sem. Küzdöttem, rettentően küzdöttem. Vissza akartam nyerni eredeti önmagam, hisz Sue is ezért csábult el, nem okozhatok neki csalódást...és magamnak se. Hova lett a mindig erős, küzdő Casanova? Csak úgy hipp-hopp eltűnt a süllyesztőben. Josh...komolyan hagynád győzni Voldemortot? Ez nem te vagy...

Még jó ideig töprengtem így teljesen bezárkózva, saját gondolataimba mélyedve...de lassan eljött az idő, beszélnem kellett. Megráztam magam, és minden erőmet összeszedtem hogy sikerüljön kinyögnöm pár értelmes mondatot. Nem volt könnyű. Összeszorítottam a fogaimat, de olyan erővel hogy majdnem kihullt az összes, és kipréseltem ajkaim közt azt a félelmetes mondatot. A fogaim megúszták, de az a könnycsepp mégis kijött, nem bírtam visszatartani.
Szégyeltem magam, legszívesebben rögtön, abban a pillanatban elsüllyedtem volna Sue szeme láttára. Sírni???? Na ez a gyengeség jele...ez egyszerűen gyalázat. Josh Reynolds...egy vérbeli mardekáros sír??? Egy lány szeme láttára?? És azt mondja neki, hogy szeretlek?? Szégyen... Hogy süllyedhet valaki ennyire mélyre?

A kérdések csak úgy kavarogtak a fejemben, de nem csak ott. A szívem is beszállt a szócsatába, és a két test megpróbálta kiírtani egymást. Csakhogy ez így nem mehet. Csak az emberi lény képes a döntésre, viszont az irányt ő választja meg. Melyikre hallgat: szív vagy ész?
Tudtam hogy döntenem kell, tudtam hogy nem állunk meg ennyinél, tudtam hogy kérdések tömkellege zúdúl majd rám...és vagy az igazat mondom el, vagy meg sem érdemlem Sue-t. Mondjuk már most sem érdemlem meg, egy utolsó kis nyámnyila vagyok, aki egy álom miatt képes egereket itatni. Aki 180 fokos fordulatot vett, és átment félős, betoji kisfiúvá. Aki egy idióta álmot képes komolyan venni, amit talán már az óvodások se tesznek. Szánalmas alak vagyok...
Nem...nem...nem, egy biztos nem leszek, önsajnáló. Nem kezdem el siratni magam, nem rontom tovább a helyzetem. Gyenge vagyok, és beszari...de ennél több nem. Észhez kell térnem, mégha állatira nehéz is, fel kell állnom, és megmutatni hogy nem félek. Meg kell mentenem ami még menthető. A szerelmet. Vállalni minden kockázatot, és őszintének lenni. Ha erre képes vagyok, és túl tudok lépni ezen a rémálmon akkor az nem gyengeség. Kiállni Sue mellett, és eltemetni Casanovát...ezt kell tennem. Nem leszek nyuszi, merész leszek, és mindent elmondok. Aztán a dolog rajta áll. Ha így is kellek neki, ilyen előélettel akkor oké, ha nem, akkor...vége annak ami még el sem kezdődött.

Nyugtató szavait hallván visszatértem gondolataimból a valóságba. Persze csak egy álom volt...de milyen. Egy szót sem bírtam kinyögni, de ő folytatta, és hangja valóban megnyugtatott. Kezdtem újra a földön érezni magam, rápillantottam a Roxfort falaira, majd Sue szemeibe néztem, és eszembe jutottak az együtt töltött pillanatok. Ott a mohás szökőkútnál... Minden apró részletre emlékeztem, az ölelésekre, az első csókra, a csöndre...kettőnkre. Kitisztult minden, pontosan láttam a környezetet, és valószínüleg neki is feltűnt hogy jobban vagyok mert belekezdett. Bele  a közepébe... Pár másodpercre megálltam, némán ültem, és le sem vettem róla a szemem. Majd erőt vettem magamon, és belevágtam.

- Hogy miért? Tudtam hogy előbb utóbb felteszed ezt a kérdést. Figyelj, megfogadtam magamnak, hogy őszinte leszek. Mindenbe beavatlak...csak téged, senki mást. Nem...ne ijedj meg, nincs semmi kapcsolatom vele...és hidd el soha nem is lesz. *eszembe jutott Voldemort gyilkos ábrázata.* Azonban, ez nem volt mindig így. Tudod a bátyám hozzá tartozott, bármennyire is próbálták apámék lebeszélni, őt nem lehetett. Mindig is makacs volt, nem tudtak rá hatni. Beállt a Nagyúr seregébe, csatlakozott Tudjukkihez. Nem volt könnyű dolga, de szinte örömmel teljesítette Voldemort parancsait, felnézett rá, tisztelte. Én még akkor kisebb voltam, de éreztem hogy bátyám nagy dolgot hajt végre. Persze mindig lehurrogott hogy én erre sosem leszek képes, én nem viszem ennyire mint ő. Na ez nagyon nem tetszett, meg akartam mutatni neki hogy igenis képes vagyok rá. Mindig azt hittem hogy ez egy kiváltság, egy egyszerű kis szolgálat amiért busás jutalmat kapok...és persze a hírnév, dicsőség. Életcélommá vált hogy csatlósa legyek. Állandóan az járt a fejemben hogy milyen jó lesz, felnéznek majd rám, nagy leszek. Nem gondoltam bele a valóságba...pedig később megtudtam egyet s mást...csak akkor már túl nagy volt a vágy. Ki akartam próbálni. Persze a próba itt nem létezik... És most itt vagy te... És eljött a megvilágosodás napja... Hidd el nekem ez az álom bőven elég volt ahhoz, hogy meggondoljam magam. Nekem ez nem kell...soha. Nekem csak te kellesz, bármi is legyen...

Átöleltem...és ezzel a kis monológgal nagy kő esett le a szívemről. Kérdés hogy ő mit szól mindehhez?

*Mikor kérdőre vontam, apró árnyat láttam átfutni az arcán. Meglepődött. S láthatólag elkezdődött benne egy csata. Elmondja, vagy ne... és ha igen, akkor hogyan. Pár percig némán ült velem szemben, és csak nézett. Én sem tettem másképp. Nem szóltam, hagytam, hogy ő kezdje. Ez most az ő csatája volt.
Érdekes, hogy szinte alig ismertem még közelebbről a fiút, még is végtelen bizalom, aggódáés és szeretet vegyült bennem... vele kapcsolatban.
Bele szerettem. Nem tudom, hogy miért ilyen hamar, de kijelenthettem, hogy igen is szeretem ezt a lökött, helyes, mardis srácot.
Tény, hogy már sokkal korábban kinéztem őt magamnak, még úgy fél éve... valahol az iskola kezdés elején... és azóta égett bennem valami vágyféle, hogy meg kell ismerjem őt. És... és...
Elmosolyodtam. Próbáltam biztatni, hogy nyugodtan mondja el, amit kell. Mert.... mert a bizalom... igen az fontos.
Végre megszólalt, és belekezdett. Ahogy újabb, és újabb mondatok hagyták el az ajkait, egyre jobban megdöbbentem. Ez nagy valószínűséggel az arcomon is látszódhatott. Ha az előbbiek miatt, az aggódás miatt nem lettem volna elég fehér... hát valószínű, hogy most simán beállhattam volna a Roxfort kopogószellemei közé. Kirázott a hideg, teljesen elhagyott minden. Csak néztem őt, és hallgattam. Próbáltam felfogni eme súlyos szavakat.
A bátya...
A bizonyítási vágy...
A szolgálat...
Hírnév.

Aztán befejezte. Megölelt. Látszott, hogy nagyon megkönnyebbült. Én még mindig képtelen voltam megszólalni, vagy bármit tenni. Erőtlenül hagytam, hogy átöleljen. Így voltunk percekig, amíg felfogtam a hallottakat.
Mindent.
Minden egyes szót, hangsúly változást....
Mindent.

Mikor nagyjából tisztában voltam magammal, és vele... Eltoltam magamtól, és hátrébb húzódtam. Néztem őt. Szemeimet az övébe fúrtam... Mintha a veséjébe akarnék látni. Kerestem a valót, az igazat. A megbánást. Mindent. Néztem. Nem szólaltam meg. Egyelőre nem ment.
Ha közelebb húzódna, akkor én távolabb. Most egyedül kell lennem. Egymagam, vele szembe. De, szerintem a tekintetem bőven elég volt arra, hogy tudja, majd Én lépek felé, mikor feldolgoztam, eldöntöttem, mi is legyen.
Ez még váratott magára. Furcsa gondolatok cikáztak a fejembe. Értettem, hogy miért akarta... Átéreztem... mindent. De, furcsa volt, hogy meggondolta magát. Hiszen... nem lehetett könnyű. S van ilyen? Létezik? Aztán eszembe jutott, hogy hallottunk már olyanról is, hogy valaki át állt a másik oldalról... És lehet hinni benne. Hogy tényleg... megbánta. Bár, én sosem voltam benne biztos. Viszont, ha azt nézem, hogy semmi köze nem volt még a nagyúrhoz. Csak az elhatározás. Csak a bátya... Akkor... talán... hihetek... neki.
Aztán az utolsó mondat visszhangzott a fejemben.
Nekem csak te kellesz, bármi is legyen.
Csak én?
Csak te kellesz.
Ennyire megszeretett? Ilyen hamar? Elgondolkoztam. És rájöttem, hogy igazat mondd. Hiszen, ez nem lehetett egy jól összerakott színjáték. Kétlem, hogy egy hatodéves mardis pont előttem sírja el magát... Ez nem volt beállított. Ez igaz volt.
Ez volt a valóság. És komolyan gondolja, hogy el áll az eddigi megfontolásától, elképzelésétől, és miattam. Miattam. Ezt nehezebb volt elhinni, hogy ilyen hamar, ilyen mély benyomást keltettem ebben a fiúban. De ahogy néztem, és teltek a percek, egyre biztosabb voltam benne, hogy igazat mond.
Felugrottam, és a nyakéba vetettem magam. Átöleltem és megcsókoltam, majd öleltem. Mintha az életem függene tőle, bár valamelyest így is volt. Hiszen olyat éreztem iránta, amit eddig még soha. Csodálatos érzés... Szerettem, imádtam.
Öleltem.
Csókoltam.
Nem eresztettem.
Csak ültünk. Ő a földön, én az ölében, a nyakába csimpaszkodva és ölelve, szorítva... Mintha ez lenne életünk utolsó perce. Mintha...mintha... Aztán összeszedtem magam, és végre megszólaltam. *

-  Nem lehetett egyszerű neked... Sem korábban, sem az álom alatt, és most sem mikor meghoztad ezt a döntést. Én, nem foglak elítélni azért, amit korábban akartál. Főleg azért, mert tudom az okot, a hátteret. - kezdtem kicsit elcsukló hangon, s elég nehezen préseltem ki a mondatokat magamból.
-  Az, hogy így döntöttél, szóval... azt hiszem ennél jobb nem is történhetett volna. Én, nagyon megkedveltelek, már régóta „kinéztelek” és azóta megszerettelek... És fájó lett volna, ha el kell veszítselek. - ismét akadozó mondatok jöttek csak ki belőlem... nehezen ment... a könnyeimmel küszködtem. Ez ritka volt... Anyámon kívül, még senki nem látott sírni...


*Tovább nem tudtam folytatni, csak átöleltem, és ennyi... ennyi...*

Meglepett, hogy Ron nem tud semmit, pedig rajta kívül már mindenki tudta a családjában, hogy egy kígyót melengettek a keblükön. Persze Molly néni azonnal megmondta, hogy őt sose érdekelte és ezek után sem fogja, hogy mi a családnevem, Henderson vagy Mirol vagyok e, mert neki mindig is a kicsi szőke Vikije leszek.
Annyira jól esett, hogy így álltak a dolgokhoz és lehet, hogy Arthur bácsi nem szorongatott magához, de p is biztosított róla, hogy ez a kis apróság nem fog tönkre tenni semmit. A gond csak az volt, hogy ők úgy véltél, hogy ettől nem változik semmi, hogy minden marad, de leginkább én, olyannak, mint régen. Hát tévedtek. Lassan minden megváltozott, ráadásul sokban az tehetett róla, hogy felvettem a kapcsolatot a nagybátyámmal, akivel talán nem lett volna szabad, de engem nem zavart. Én jól éreztem magam a társaságában és csak ez számított.
De Ron… Ezek szerint még nem hallotta erről. Pedig, azt hittem elmondják neki, hogy neki nem nekem kell, mert egyszerűen neki nem ment. Ő volt az egyetlen a családban, aki elég nem tudtam oda állni, hogy a szemébe mondjam, kik is a rokonaim. Freddel és George-gal olyan bajtársi viszonyunk volt, Ginny a húgom volt, de Ron… Egy bátynak mindig mindent máshogy mond az ember. Míg a többieknek azt is eltudtam mondani, ki az aktuális fiú aki tetszik az iskolában, persze Dracoról egyikőjük sem tudott, úgy Ronnak ezt képtelen voltam. Mert féltem, hogy hogyan fog reagálni. És, az igazság az, hogy ha ő ezt nem tudja, mert állandóan belékötöttem, és néha eléggé megkeserítettem az életét, akkor is hozzá kötődtem a legjobban a családban. Lehet, azért mert egykorúak voltunk, nem tudom, de így volt.
Muszáj.
Ha most nem mondom el, akkor már késő lesz, ha már most nem túl késő.
Mindenki elhallgatta előle, ami ugyanúgy rá is tartozik. Nem tudom, hogy fog reagálni, de volt egy sejtésem hogy nem túl. Főleg, mert a többiek azokban az időkben értesültek a valódi származásomról, mikor még magam sem tudtam mi is lesz, most pedig… Mirol leszek, de nem akárhogy, mert a névvel együtt annak a családnak tagja is leszek, és a Mirolok és a Weasleyk ellenségek. Nem tudom, hogy fogom megoldani még ezt helyzetet, de már eldöntöttem mit akarok és pontosan emiatt voltam egyre inkább egyedül és magamba fordulva.
Annyit filozofáltam ezeken, míg drága keresztfivérem, magát nem meghazudtolva, türelmetlenkedni kezdett és jött a kérés, hogy meséljek már. Nem is ő lenne…
- Hát tudod… - annyira azért mégsem volt könnyű belevágni – Emlékszel, karácsonyi szünetben Raimbourg-től azt a feladatot kaptuk, hogy kutassuk fel a családfánk.
Rizsa… Megint rizsa. Mindig ezt csinálom, ha valamit nem akarok elmondani.
- Hát… és, én is kutatni kezdtem, csak miután túl sokat nem tudtam a szüleimről, mint ahogy tudod, elég nehezen indult a dolog.
Egy leheletnyi szünet. Próbáltam felkészülni.
- Anyáról még egész könnyen megszereztem a kellő információkat, de apánál zsákutcába keveredtem és egyszerűen megakadtam. De ismerhetsz, ha valami nem megy, vagy ha valami rejtélyre akadok, akkor kétszer olyan erőbedobással dolgozom, hogy megfejtsem az ügyet. Hát végül kiderült miért nem találtam róla semmit.
Nagy levegő.
Ki kell mondanom.
Muszáj.
- Mirol volt.
Ennyi, egyelőre ennyi telt.

// Csak Neked :angel://

Gyengeség...mérhetetlen gyengeség. Komolyan ledöbbentem saját magamtól. Olyan érzésem volt mintha egyszercsak kiléptem volna testemből...és szakítottam volna önmagammal...teljesen. Nem tudtam elhinni hogy egy álom ezt hozza elő belőlem. Csak ültem a füvön, bámultam magam elé, mint aki nem érti hogy kerül oda ahol éppen van, mint aki nem tudja mibe keveredett, mi is történik vele. Nem nyújthattam túlságosan szép látványt. Próbáltam minnél pontosabban visszapörgetni az eseményeket...az álom minden apró mozzanatától egészen a vallomásig. Minden olyan távolinak tűnt, és értelmetlennek. Leginkább a könnyek, amik ugyan megszáradva, de még mindig ott ültek az arcomon. Miért?? Miért veszítettem el a lélekjelenlétem? Miért voltam olyan gyenge mint még soha?
Nem...képtelen voltam fölfogni. Némán emésztettem magam, és olyan volt mintha egyes egyedül lennék. Pedig legbelül jól tudtam hogy Sue ott van velem, de az ölelése, a csókja már régen elveszett. Pedig csak 2 perce történt minden, vagy talán még annyi sem volt. Mégsem tudtam magamhoz térni az ámulatból...az önmagamon való csodálkozástól. Mikor kimondtam az utolsó mondatot, rögtön megbántam...de nem csak ezt...az egészet. Jobb lett volna ha egy szót sem szólok, és az a kétségbeesett ölelés...egyszerűen szánalmas. Egy szánalmas alak vagyok, aki egy kicsit sem érdemli meg ezt a bátor, gyönyörű lányt.
Teltek a percek, és még mindig egymás karjaiban voltunk. Nem bírtam elengedni, pedig éreztem hogy ez lenne a helyes. Ez a lány nem ilyen srácot érdemel. Egy ilyen beszari kis alakot? Aki a valótlanon elbőgi magát? Rémes... De nem eresztettem el, nem bújtam ki az öleléséből, nem mondtam azt hogy egy balfék vagyok, és nem ezt érdemli. Nem... Ismételten gyenge voltam hogy megtegyem...ehhez is gyenge voltam. Nem láthattam Sue arcát, de talán jobb is volt így. Abban biztos voltam hogy csak úgy forognak az agytekervények, töpreng, nagyon jár az agya.
Aztán egyszer csak eltolt magától. Rájött. Rájött hogy egy sz*r alak vagyok, egy félős kisfiú aki csak kívülről mutatkozik bátornak. Hát persze. És a legszebb ebben, hogy igaza van. Néztem az arcát, vártam hogy megmondja, hogy elküldjön, hogy beolvasson. De semmi nem történt. Egy szó sem jött ki s torkán, csak erősen koncentrált, örlődött. Én is ezt tettem. Az agyam azt mondta, hogy gyáva vagy Reynolds, nem érdemled meg Sue-t...a szívem azonban csak egyet hajtogatott: KÜZDJ, NE ADD FEL!
Szerettem...imádtam...nem tudtam elszakadni tőle, hisz még alig jöttünk össze. Pedig már éveknek tűnt a kapcsolatunk. Olyan volt mintha jó idő óta ismerném, pedig alig telt el pár óra a találkozásunk óta. Mélyeket lélelegeztem, és hagytam Sue-t gondolataiba mélyedni. Én döntöttem.
Megmutatom neki ki vagyok.
Feltámasztom a régi, bátor, kemény mardis srácot.
Nem futamodok meg.
Ez a feladatom.
~Vajon mi járhat a fejében? Küldjön el vagy ne? Higgyen nekem vagy ne? Megbocsásson vagy ne?~ Nehéz lehet most neki, és én most is csak magammal törődök. Mi lesz velem? Mit tegyek? Hisz neki is állati nehéz, sőt talán még nehezebb...
Kicsit megráztam magam, de a szemem egy pillanatra sem vettem le róla. Keresztbetett lábakkal ültem, kiürítettem a tudatom, és nem töprengtem tovább. Vártam... Hirtelen felugrott átölelt, megcsókolt... Jóformán azt se tudtam hol vagyok. Annyira váratlanul ért a dolog, hogy azt se tudtam melyik nyíláson vegyek levegőt. A számat betapasztották, félig az orrom is, így elég nehéz volt, de megoldottam. Elmosolyodtam, sikerült, győztem. Szorosan átöleltem, miközben az ölembe telepedett, és a nyakamba csimpaszkodott. Elképesztően, mennyeien jó érzés volt. Szeret...
Megint kisgyereknek éreztem magam, ahogy fülig ért a szám, és csak mosolyogtam mint a tejbetök. De nem érdekelt, most nem. Viszont bizonyítanom kell...nem csak neki, magamnak is.
Egy ideig egyikőnk se szólt, de tudtam hogy erőt gyűjt hogy beszéljen...ígyhát vártam, és nem is hiába.
Elcsukló hangon tudatta velem, hogy átérzi a helyzetem, és örül hogy volt merszem elmondani ezt neki. Merszem? Na, ezt inkább hagyjuk. Nem ítél el...

- Nem, valóban nem volt egyszerű, de... ez csak egy hülye álom, amit talán már egy kisgyerek se vett volna komolyan...én barom pedig még el is sírom magam. Nem Sue...gyenge voltam, és férfiatlan. De fel fogom venni a harcot Tudjukkivel. Bebizonyítom hogy tökös srác vagyok...nem hagyom magam. Nem hagyom hogy még egyszer ezt hozzák ki belőlem. Ez nem én vagyok...

Kitört belőlem minden. Már-már magamat nyugtattam, hogy én nem ilyen vagyok...és kezdtem elhinni amit mondtam. Megnőtt az önbizalmam, kezdtem erőre kapni...talán a színem is visszatért. Jó jelek.

- Hidd el bebizonyítom hogy jó srácot néztél ki magadnak, nem fogok csalódást okozni! - néztem mélyen a szemébe, és láttam hogy a könnyeivel küszködik.

- Ne, ezt nem szabad...értem főleg nem! -szorosan átöleltem, és nem eresztettem el.

Csak ültünk, és öleltük egymást, majd egy kis idő múlva megszólalt. Védekezni kezdett, hogy milyen is volt. Hogy ő nem ilyen. Én tudom, tudtam. Ez nem az a Josh, akit én megismertem, akit én kinéztem magamnak, de mindenkinek lehetnek rossz napjai, mindenki kerülhet olyan helyzetbe, hogy kifordul önmagából, hogy már nem az, aki volt. És tessék. Az egészről ki is tehet? Na ki más, mint én. Hiszen lényegében én borítottam fel szegény fiú életét. Azzal, hogy grifis létemre kapcsolatot kezdtem vele, megváltoztattam a gondolkodását.
Aztán miután megosztotta velem, hogy ő korábban be akart állni a nagyúr szolgálatában, akkor végleg lelkiismeret furdalásom lett, és örültem is egyben. Hiszen elállt ettől a szándékától, és ez nem csak nekem, de Joshnak is előnyére vált. Hiszen... Hiszen?
Én a nagyúr ellen vagyok... bármit mondok, bármit teszek... De még is a sötét oldal ellen vagyok. Nem érdekel az aranyvér mánia, a hatalom, és a halálfalók, csak szeretném, ha vége lenne már a háborúnak, és mindenki egyenlő lenne... és nem lenne a nagyúr.
Ezt persze nem vágtam Josh fejéhez, azt meg mégkevésbé, hogy hogy lehet olyan hülye, hogy ilyen gondolatai vannak, hiszen nem csoda, azok után, hogy elmesélte kedvesem milyen is a híres Reynolds család.
Egy pillanatra azért elgondolkodtam, hogy szükségem van e erre, de a válasz egyértelműen igen volt. Szerettem a srácot, és bármit meg tettem volna érte. Bármit. Ha ő kéri, talán... talán...
Aztán egy mondat... Nem okoz csalódást.

-  Csalódást? De, hát te nem tudsz nekem csalódást okozni. Szeretlek, és ez mindent felül ír. Tehetsz bármit, lehetsz bárki, én szeretlek, és melletted vagyok. Csak egyet kérek. - itt nagyot nyeltem, mert elég nehéz volt kinyögnöm azokat a szavakat. - Csak egyet kérek. Soha ne állj arra az oldalra... Soha.
-  Megteszed ezt nekem? - ránéztem, könny áztatta arcomat az övéhez nyomtam, majd megcsókoltam.

Vártam a választ, ami reméltem egy ígérem lesz. Hiszen mi más lehetne. Ő is szeret, elmondta, hogy nem vonzódik a másik oldalhoz és, hogy bizonyítani akar. Hát kell ennél több? Nekem nem, de azért úgy éreztem korábbi kérdésem megállja a helyét. Meg kellett kérdezzem. Kellett az az egy szó, hogy ígérem. Hogy így lesz. Bár nem tudom 14évesen mit is várok a világtól. Hiszen, nem törvényszerű ? sőt ? hogy az ember azzal éli le az életét, akir megismer a suliban, és akivel először jár, aki először csókolja meg... Nem, koránt sem, de én úgy éreztem, hogy nekünk van jövőnk. Igen is van jövőnk, és együtt éljük majd le az életünket. Ha csak... Ha csak nem szól közbe a sors... De miért szólna, hiszen nem vagyok én egy szerencsétlen béna... Az életem rendben van, és minden okés. Van egy helyes pasim, jó eredményeim, boszorkány vagyok... mi kell még?
Elvoltunk még így egy darabig. Egymás karjaiban. Ölelkezve...
Majd kis idő múlva összefont kezeimet elhúztam kedvesem nyakából, lassan feltápászkodtam, majd őt is magam után húzva megindultam az épület felé. Reméltem, hogy jön majd, hiszen minek is maradna még. A lényeget megbeszéltük, az este szépen indult.. és szépen is kell folytatódnia...



(http://i278.photobucket.com/albums/kk108/neliah69/vgemsolata.png)

Lassan elhagyták a klubhelységet, és a kastélyban kezdtek el kóvályogni. Lucynek igazából semmi konkrét terve nem volt hova is menjenek, de nem is ez volt a lényeg. Miközben így kóvályogtak a kastélyban, Lucy némelyik festményt közelebbről is megnézett. Bár már itt van négy éve, a festmények eddig sosem nézte meg közelről. Sétálni sem igen szokott, hisz még mindig könnyen eltéved, így csak akkor szokott elindulni valahová, ha konkrét helyre akar menni. James hirtelen egy furcsa kérdéssel állt elő.
-A szüleim? Igen, élnek.
Mondhatjuk úgy is hogy élnek és virulnak. Bár elég régen látta őket, a baglyaik tartják a kapcsolatot heti szinten. Gondolkodik egy darabig, majd megszólal.
-De miért kérdezed?
Igazából sejtette már a választ, mégsem volt benne olyan biztos. Általában az ember csak akkor szeget ilyen szokatlan kérdést a másikhoz, ha neki valamilyen negatív élménye van róla. Mert Lucy abban biztos, hogy nem azért tette fel neki James ezt a kérdést, mert az ő szülei vidáman élnek valahol, és nem történt velük semmi baj. Mégsem akar tapintatlan lenni, ezért inkább hagyja hogy James mondja el. Ha netán meggondolja magát és mégsem akar róla beszélni, akkor legyen. Az emberre nem lehet ráerőltetni az ilyen dolgot. Közben Lucy hirtelen vesz egy élesebb kis kanyart, és két másodperc múlva már a Nyugati Szárny udvarán vannak. Lucy szippant egyet a levegőből. A klubhelységben már érezte hogy kicsit ki kell mozdulnia, hiszen ma még nem is volt friss levegőn, és ugyebár az nem tesz túl jót az embernek.

Hát igen, számítottam erre a kérdésre, de nem ezért tettem fel az előzőt. Nem gondoltam hogy ilyen korán sor kerül rá. De ami megtörtént az megtörtént, visszavonhatatlan és kész. Nem tudtam mit csinálni. Jó, persze, volt két választásom, megmondom az igazságot, vagy  csak szimplán megmondom neki hogy most nincs kedvem válasdzolni, de akkor az egész eddigi őszinteségemnek lőttek. Nem szeretek hazudni, főleg nem a szüleimmel kapcsolatban, hisz aki jobban ismert az tudhatta hogy számomra ez nem kellemetlen téma.
- Tudod az én szüleim meghaltak. Egy robbanás végzett velük. Amúgy pedig gyógyítók voltak a Szent Mungóban.
Lassan haladtunk lefelé a kastélyban, míg nem egy kis udvarba értünk, minek közepén egy mohás, régi szökőkút állt. Leültünk az egyik, fal melletti padra, ahonnan szabadon beláthattunk a bejáróra, így ha valakit netán erre vezetne a sors, akkor mi leszünk az elsők, kik észreveszik őket.
- És vannak barátaid? – dobtam fel a következő témát. Valahogy már beszélgetésünk eleje óta erre voltam kíváncsi, hogy vannak-e barátai, hisz egy kicsit furcsának találtam Lucyt, de mégis jófejnek. Olyan stílusa van mint Luna Lovegoodnak, leszámítva a furcsa ruhákat.
A szökőkút vize, békésen csobogott a kis tér közepén, én meg elmélázva, szinte megbűvölve bámultam a kis tákolmányt. ~Lehet hogy kicsit furcsa arcot vágtam.~
Egy kicsit elpirultam, nem tudtam hogy Lucy észrevette-e. Terelni szerettem volna a szót valahova egészen máshova, valami kellemesebb téma után kutattam elmémben, aztán amit kiötlöttem, visszahúzott az iméntihez.

- Visszatérve a család témához, hol laktok? Mármint akkor ha nem éppen itt, a Roxfortban vagy.
Ez a téma is érdekelt. Na jó, lehet hogy ezt most csak azért kérdeztem mert kérkedni akartam vele hogy én bizony nem sokára Godric’ Hollowba köültözök az unalmas Londonból.

/átváltok E/1-re. épp egy ilyen napló szerű könyvet olvasok...:)/
                                                                        James

- Hát tényleg nem volt könnyű, de már mindegy is, túl vagyunk rajta és ez a lényeg. Szerintem meg te is kibírtad volna, erős lány vagy te. ? mondtam, és közben hátba veregettem Lucy-t.
A kis szünet után mosolyogva pillantottam a mellettem gubbasztóra. Eléggé lelombozottnak tűnt. ~Lehet hogy nem aludt az éjszaka vagy, mi? Olyan szomorú és furcsa. Lehet hogy ő mindig ilyen. Nem tudom. ~
- Hogyhogy kevés barátod van, nem szoktál buliba járni, ismerkedni? Vagy te nem az a típus vagy? ? kérdeztem a lánytól. Lehet hogy most egy kicsit messzire mentem nála, nem tudom, hisz annyira még nem ismerem, hogy meg tudjam mondani, mit engedhetek meg vele kapcsolatban.
- Aha. Csak kíváncsi voltam. Tudod nekem, vannak ilyen hülye kérdéseim, lehet hogy már észrevetted. ? feleltem neki nevetve.
Ez valóban így volt és ez sok embert idegesített is. Abby is sokszor megkérdezte tőlem, hogy hogy tudok én ilyen hülyeségeket kérdezni és én, mindig azt mondom neki, hogy nem tudom, mert valóban nem tudom, ezek csak úgy jönnek.
Nem tudtam, hogy mit mondjak Lucile-nek. Egy kicsit már untam a beszélgetést és ez valószínűleg látszott is rajtam, tudom ez eléggé bunkóság, de hát ez van, nem tudtam mit tenni ellene, már ott tartottam, hogy menten lefordulok a székről, és hangosan nekiállok horkolni, bevallom egy kis alvás jól is esett volna, de tudtam, hogy ezt nem tehetem meg a lánnyal. Tehát egy kicsit összeszedtem magam és tekintetem a szökőkútra függesztettem. Úgy néztem a csobogó kis kőrakást, mintha az egy altató hatással bíró csodálatos tárgy lenne. Lehet, hogy kicsit furcsa fejet vágtam és ezt Lucy is, észrevette. Ettől egy kicsit zavarba is jöttem.
- És mi szeretnél lenni, ha végeztél a Roxforttal? ? már semmi más nem jutott eszembe. Teljesen zavarban voltam, az egész fejem csupa vörös volt. Legszívesebben elszaladtam volna, de tudtam, hogy nem lehet. Így hát inkább várakozó tekintettel a lányra néztem és próbáltam odafigyelni rá.

~ Imádom a tavaszt és imádom a jó időt… remek, remek, remek… ~ lelkendezik magában a barna, miközben könnyed léptekkel szántja a folyosókat. Minden szép és jó, megreggelizett, süt a nap, kellemes az idő, még kicsit hűvös, de éppen így tökéletes.  Vannak még helyek a kastélyban, ahol ennyi idő alatt sem fordult meg egyszer sem. Amúgy is próbálja távol tartani magát a zűröktől, mert az itt minden évben összejön, szóval elég nagy mutatvány ettől távol maradni.

Előfordul az emberrel, hogy a jó pillanatokban is szeretne egyedül maradni. Ez a vágy most benne is megvan, nem mintha amúgy nagy társasági emberke lenne. Van egy kevés ismerőse, meg vannak a többiek, akiket látásból ismer, még a nevüket is lehet tudja, lehet épp barátnői tárgyalták ki a jelenlétében. És van Ő, aki feltehetőleg nem is tudja, hogy létezik, nem úgy Shaelynn, aki viszont nagyon is tisztában van vele, hogy van és ha nem is akarja nagyon látványosan, mégis mindig abban reménykedik, hogy összefut Vele valahol. Épp ezért rója most is a folyosókat és tesz hatalmas kitérőt. Tudja, hogy van itt egy eldugott és nem annyira használt rész. Főleg, mert a Griffendélesek törzshelye, de reménykedik benne, hogy ma egyiküknek sem, na jó egyikük talán kivétel lehet, de a többieknek remélhetőleg nem támad kedvük ezen a csodás délelőttön egy ilyen árnyékba burkolózó helyen bandázni.

Végre eléri az udvart, ahova először csak az arcát dugja, majd amikor meggyőződik róla, hogy tiszta a terep, egy halvány mosollyal arcán veszi birtokba az egész területet. Hűvös van, árnyék, ide nem süt a nap. Valahol a magasban, a tornyok fölött persze látszik, de ide, talán sosem érnek el azok a sugarak. Nem is baj, akkor biztosan többen lennének itt.  Most nem néz körül, ismeri már a helyet valamennyire. Keres egy olyan helyet a szökőkút szélén, ami még mohamentes. Karjait összefonva maga előtt próbálja elérni, hogy minél előbb megszokja a hűvöst. Hátára vetve pihen egy zöld kötött pulóver, ezen kívül egy fekete tornacipőt visel, fekete teniszpólóval és egy háromnegyedes farmerrel. Hát nem éppen a cicomás mindent megmutatok öltözködéséről híres.

[ Shay babámnak hug ]

- Na, milyen volt?!

- Hagyd, biztos nem mond semmit…

- Ugyan Montague, csak egy-két dolog… Hangos, vagy…

- A büntetőmunkátok most kezdődött. – nézett a zsebórájára, mintegy mellékesen hívva fel a figyelmet a kötelező kis programukra. Ezzel le is zárta az előző éjszaka témáját. Ugyan egy kicsit kedvelte őket, mármint jobban elviselte a társaságukat mint másokat, de az apróbb éjszakáiba őket sem avatta be. Kicsit kínos is volt, hogy így leleplezték. Mármint éberen várták őt a visszaérkezésnél. Mintha nem lenne saját életük. A szemeit forgatva, figyelemmel kísérve a távolodó két alakot, fújt halkan egyet. Ha tudnák, hogy pont egy griffendélessel akadt dolga. Kész szerencse, hogy egyik sem volt elég intelligens a gondolatolvasás tudományának elsajátításához. Lett is volna bajban.
Elrakva az órát, a talár egyik megszokott kis belső zsebébe, nézett körül fürkészőn. Igazság szerint valahol remélte, hogy megtalálja a kis szöszijét. Szívesen megismételte volna az elmúlt estét. S ahogy kivette a szavaiból ő sem bánta volna. Mi több, megvolt benne az a tökéletes tartás, hogy még csak fél szemmel sem pillantott rá a szünetekben, ha esetleg útjaik keresztezték volna egymást. Biztos valami rejtett, titkos szerelmet vélt felfedezni a kettejük kis…kapcsolatából? Mindenesetre Mr. Colien igen jót szórakozott a dolgon. Kihasználva a naív lelket, s várva a pillanatot is, amikor a másik rádöbben, ebből ugyan nem lesz, s nem is volt szerelem. Addig meg maradnak, a… Szürke hétköznapok?
Tovább sétálva, cseppet sem zavartatva magát azért mert ez nem az ő kis törzshelyük, fordult be a régi szökőkúthoz. Szabadság, könyvek, talán egy bagoly, és… Megállva a „bejáratnál”, egy pillanatra megdermedve azon, hogy mások is itt ténferegnek, köhintett lemondón. Rajta, mint mindig, most is az iskolai egyenruha feszített a talárral megtoldva. Persze a kalpagot elhagyva. Az azért már túlzás lett volna. De azért tisztán látszódott, hogy mely háznak is a tagja. Elsuhintva a zavart, mert az nem illett a háza méltóságához, könnyed léptekkel közelített a másikhoz. Zöld pulcsi. Talán jelent valamit? Nem látta még a klubhelyiségben. Persze ez nem jelent semmit. A jelentéktelen figurákat úgysem szokta megjegyezni.

- Messzire elkódorgott. – üti meg a megszokott, távolságtartó hangot, kicsit igazítva a taláron, ezzel belátást engedve a szürke egyenruhára, s jelvényre, mely egyesekben nem kis riadalomra ad okot. Unottan lépdelve mellé, miben érezheti a másik, hogy háztársának hiszi, ült le mellé, nem túl közel, normális távolságban. Levetette a talárt, a fázlódás apró jele nélkül pillantott az égre, majd oldalra. Rövid mustrával, mely tőle már igencsak megszokott volt, mérte fel a lány… adottságait, s konstatálta elégedetlenül, hogy eddig nem futottak össze. Pedig azért ennél jobban megfigyelte a háztársait. Vagy…? Végülis, tévedhet is. Elválik. Egyelőre annyi is elég volt, hogy végre lepihenhetett.

Kellemesen érzi magát itt. Jó, hogy nincs itt senki, aki megzavarná az álmodozását, és hogy senkinek nem kell elszámolnia zavarba ejtően merész fantáziálgatásával, aminek okán bamba mosoly terül szét kerek arcán. Nem kérdezi senki, mégis zavartan piszkálja a haját, miközben mosolyogva sóhajt nagyokat. A percek múlásával ez a lelkesedés elkeseredett önmarcangolásba megy át. Továbbra is csavargatja hosszú, barna fürtjeit, smaragd zöld szemei azonban már kissé morcosan fürkészik a tetszetős kis elhagyatott helyet. Újabb mély sóhaj. Közben mérgelődik azon, hogy miért ennyire betoji és miért nem mer csak simán elé állni és közölni, hogy mizu.
~ Naná… mert az olyan egyszerű… ~ dohogja magában, s morcosan pakolja fel hátsóját a szökőkút szegélyére. Mivel az egyensúlyozás szempontjából nem lenne szerencsés továbbra is haját csavargatni, inkább az ujjait kezdi el tördelni, nem egyszer az inak reccsenését előidézve ezzel. Érdekli is őt, hogy emiatt lehet később remegni fog a pálca a kezében. Érdekli hát, de akkor sem tud leszokni róla. 

Hirtelen kapja fel zöldjeit az ismeretlen hangokra. Valamilyen megmagyarázhatatlan inger támadja meg, hogy ő is köhintsen egyet. Jelezve, hogy bizony foglalt a terület és nem áll szándékában távozni. De valahogy a fiú elég izmosnak tűnik, vagy csak a talárja van kitömve, amitől nagynak tűnik. Ha már rajta van a talárja szeme azonnal a szíve felett levő jelvényére kúszik, amely egy csöppet sem tölti el örömmel. Mármint az nem, amit lát ott.
~ Mardekár… ~ már csak a tudattól is kirázza a hideg, és ha megfigyeljük karjait észrevehetjük, hogy ezt nem csak úgy mondom. Lúdbőrzik szinte tetőtől talpig, ahogyan végigméri a közeledőt, pedig még csak meg sem szólalt, eddig…
De a helyzet azután sem változik, hogy ezt megteszi. Shaelynn alapvetően mosolygós, ha társaságban van, így képételen most is elfojtani azt, pedig nem igazán örül társaságának. Zavartan a néz a mellé ülőre, még ha tisztes távolban is marad tőle, mégsem úgy, mint általában a zöldek ülnek le mellé.
~Mintha… na neee… ~ halkan kuncog a fiún, ahogyan oldalra néz. Ez elég furcsa lehet a számára, de nem tehet róla, megnevetteti az, amit gondol. A levegő nem mozog ezen a kis udvaron, így szellő sem fújhat, karján mégis felerősödik a lúdbőr, mintha a mardis felől érkezne, csak azt az oldalát csipkedi a hideg amerről a fiú ül.

- Talán gond, hogy itt vagyok? – kérdezi mindenféle köszönés nélkül, figyeli ahogyan minden vonakodás nélkül szabadul meg a fiú a talárjától, mindössze egyetlen pillantást vet az ingére, többet nem enged meg magának. – De neked sem esik épp útba ez a hely a házad felé menet… - jegyzi meg még mindig mosolyogva, és küszködve a borzongással.

[ Shay cicámnak :D ]

- Valóban. Azt tesztelem, hogy mennyire éberek vörös kis barátaink. – halovány mosollyal jegyezve meg mindezt, mondhatni cinkos mód, picit közelebb hajolt a másikhoz, s úgy adta elő a nagy „tervet”.

- Kivárom, hogy mennyi idő is kell nekik, hogy felfedezzék a jelenlétem, s közös, egyesült erővel kivonuljanak, fáklyákkal, vasvillákkal felfegyverkezve, hogy kiűzzék a démont a bátrak termeiből. S ha az intelligencia hányadosukat vesszük… - a táskájából előhúzva egy vastag könyvet, melyet elnézegetve, vagyis a könyvjelzőt látva, igencsak az elején haladt, a térdére rakta, s nyugodt derűvel felcsapta. Ezzel mintegy jelezve is, bőven kiolvassa addigra, míg a kis vörösök összekapják magukat, s megismétlik a középkori boszorkányüldözéseket.
Bátor tett. Vagy csak ostoba? Esetleg, najó, biztos nem azért jött ide, hogy ezt letesztelje. Bár azt sem lehetett volna feltételezni, egy józan gondolkodás szerint, hogy egy griffendélessel lenne „randija”. Már maga a képzelgés is elképesztő volt. Lehet, hogy erre lesz órája, esetleg csupán bosszantani akar valakit, valakiket? Mindenesetre visszadőlt, még csak nem is érintve meg semmit, s senkit sem, s belemélyedt az olvasmányba. Ha közelebb hajolt esetleg a másik, már csak a kíváncsiság kedvéért is, mivel is foglalatoskodik annyira a másik, akkor konstatálhatta, hogy az animágiáról szólhat, legnagyobb valószínűség szerint a könyv. Amit… Nem tudott nyugodtan olvasni mert a másik ott vacoskodott mellette. Felvonva a szemöldökét, elgondolkozva azon, hogy vajon miért is nem veszi fel a másik a pulcsiját, lemondó sóhaj kíséretében nyúlt a talárjáért. Persze előtte könnyeden kivette, s maga mellé helyezte a pálcát, csak aztán nyújtotta a másik felé. Hanyagul, apró tolakodások nélkül, egyszerű gesztusként, mely az ilyenektől azért meglepő. Nem is fűzött hozzá nagyobb kommentárokat. Amiből érződött, nem épp egy bőbeszédű valakit fogott ki.
Mit akart elérni ezzel? A változatosság kedvéért nem dúltak benne az ölni akaró hormonok. Najó, olyanok egyébként sincsenek benne. S egyedül voltak, a lány is mardisnak nézett ki… Valahogy egyértelművé vált, hogy ennyivel kedveskedhet. Végülis, nem akart ő állandóan viaskodni. Najó, azért kedvelte a szópárbajokat, esetleg a jó kis sakkcsatákat, de ez nem adott arra okot, hogy mindenkibe belekössön. A lány pedig épp elég elesettnek tűnt ahhoz, hogy ne lásson benne riválist, vagy olyan kötözködőt aki elrontaná az olvasási élményét.

Monty


Köhöm. Semmi flegmázás? Legalábbis vele szemben. Semmi lekicsinylő megjegyzés? Hát ez komoly. Értetlenül figyeli, ahogyan a mardis lazán elhelyezkedik a közelében, minden lesajnáló megjegyzés nélkül, vagy anélkül, hogy mondjuk elzavarja innen. Nem kellene sokat könyörögnie a lánynak, hogy tűnjön el. De, amíg még normális ember módjára viselkedik nincs benne a lábában a menekülés. Elneveti magát a megjegyzésen több okból is. Szórakoztatja a tudat, hogy ez a srác, aki elől a folyosón is arrébb lépnek az emberek azt gondolja, hogy ő is egy a zöldek közül, másrészt valóban szórakoztatja az, amit hall bár eszébe jut egyik legkedvesebb barátja Bastian. De az ő gondolatai között elég, ha kivételt képez. Mosolyogva figyeli még mindig a fiút és gondolatban eljátszadozik azzal, hogy mit szólna hozzá, ha közölné, hogy még csak közelében sem jár a Mardekárnak, sem emberileg, sem vérileg. Sehogy sem. 
~ Hülye... ~ jegyzi meg magában, úgy van vele, hogy nem lenne szerencsés kísérteni a sorsot és semmi egyebet azzal, hogy ezt a megállapítását hangosan is közli nem éppen kívánt társaságával.

- Talán nem látnak szívesen itt másokat a vörösök? - alkalmazza ő is a hallott jelzőt az oroszlánosokra. - Nem, mintha fáklyákkal és vasvillákkal olyan sok mindent tudnának tenni... - teszi hozzá kuncogva és kissé felbátorodva a kialakult helyzeten kissé közelebb hajol a fiú kezében tartott könyvhöz. Szemügyre veszi a mutatott olvasmányt, és újra elfogja a nevetést. A nevetése egyáltalán nem rosszindulatú csak szimplán nevet a poénon.
- Mit olvasunk? - kérdezi meg, bár látja, hogy miről szól a kötet. Ez is egy olyan kérdés, amelyet valószínűleg soha többet nem lesz alkalma feltenni a fiúnak. Arcán szokásos sugárzó mosolya terül szét, hiszen gyorsan sikerült elfogadnia a felállást, még ha minden egyes percben nagy esélye is van rá, hogy lebukik és akkor ki tudja, hogy milyen "jutalmat" kap azért, hogy nem közölte ezt egyből vele, vagy éppenséggel, hogy nincs a homlokára tetoválva, hogy HUGRABUG! Szerencse, hogy a Montyhoz hasonló Mardekárosok nem törődnek az alsóbb éves más házból való diákokkal, míg az ő hírük messze megelőzi őket. Ez élteti őket.
Mindenek ellenére kíváncsian hajol a könyv fölé, na jó nem teljesen csak úgy, ahogy s kissé úgy tűnik, hogy érdeklődése nem fúj ki egyetlen futó pillantásban.

Karján még mindig ott vannak az apró kis pontok, de csak az egyik karján. Nem tehet róla nem nagyon tartózkodik mardis közelében, ám az eddigi kevés alkalmakkor is ez történt vele. Ijedten hőköl hátra, mondhatni ugrásra készen, amikor a hatodéves sóhajtozva, de mégis a talárjáért nyúl. Első nekifutásra azt gondolja, hogy talán máris menni készül, de mikor felé nyújtja a ruhadarabot egy pillanatra csak bizalmatlanul néz rá, majd tétován felé nyújtja.
- Köszi... - nem mondja ki a nevét, hiszen nem tudja, hogy mardekáros körökben hogyan nevezik a fiút. Magára teríti a talárt, de a bőréről csak nem akar múlni a derengés. Ez már így marad, mindenesetre jobb az idő így.
- Animágus szeretnél lenni? - kérdezi érdeklődve a fiútól, szemének sarkából nézve csak fel rá, miközben ezüst nyakláncának smaragd medáljával szórakozik.

[ Shay cicának :D ]

- Nos… Engem legalábbis nem nagyon. – pillant rá, kicsit tartva attól, hogy esetleg barátságos fény költözik a szemeibe. Az azért túlzás lenne. Főleg egy idegen lánnyal szemben. Ahogy figyelte őt, a fesztelen társalgását hallgatva, már egész pontosan sejtette, mert bizonyossággal csak nem állíthatta, hogy nem tartoznak egy házba. Vagyis, eddig egy olyan, idősebb mardekáros lánnyal sem találkozott aki ne kezdett volna valami idióta vigyorgásba, ettől sokkal eltérőbbe, kutató tekintettel figyelve, várva azt, hogy mikor megy hozzá közelebb. Mintha kötelező érvényű lett volna az, hogy meghágja az összes kis hülyét aki zöld színeket visel, s esetleg nem folyik szét a hájcsomóktól. Persze kezdetben nagyon élvezetes volt a dolog. Amikor látszólagosan nem engedik, aztán meg szinte utána vetik magukat, félig meg is szabadulva egy-két felesleges ruhadarabtól. Unalmas volt az egész. S leginkább szánalmas. Egyáltalán, ki keltette hírét? Az első, s legegyértelműbb megoldásra nem is akart gondolni. Az csak rossz emlékeket idézett volna benne. S egyelőre nem akart a múlt árnyai közt elveszni. Arra épp elegendőek voltak az esték.

- Animágia. – halovány mosoly, felkúszó szemöldök. Ennyire közel merészkedett? Talán megdőlt volna a más ház elmélete? Igen, most egy kicsit elgondolkozott a dolgon. Mindenesetre sokkal jobb taktikát alkalmazott mint előző kis társai. S ezt kimondottan élvezte. A talárt elfogadta, szóval lehet, hogy a híres első megérzés most semmire sem volt jó. Egyébként is. Ahhoz túl sok zöld színt viselt önmagán. Ki más tett volna ilyet? Megszakítva a kötelező két méteres távolságot, szemtelennek tetsző mozdulattal lesve az ismert, ismeretlen sorokat, mit sem törődve azzal, hogy ez tetszik-e a másiknak vagy sem. Megélénkült a jelenettől. Újabb vadászat, vagy csak egy kis apró flört? Egyszerű, halandó szórakozás. Mi más…
A talárt elfogadta, beleburkolózott, s mit tagadjuk, ezt imádta a legjobban. Annyi apró, ám titkolt kis romantika maradt benne, hogy szerette a nőkön látni a saját ruhadarabjait. Ahogy elvesznek benne, próbálgatják, átitatják a kellemes illatukkal… Hmh. Újra parfümtől fog illatozni. Mikor is volt? Jah igen, két napja. Már majdnem elfelejtette. S persze tovább nézelődik. Azért, nehogy már a nyaka megfájduljon a nagy hajlongásban, közvetlen mellé telepedett, felé nyújtva a könyvet, gyorsan lapozva az egyes fejezetekhez.

- Itt írják le, hogy mivel kell kezdeni, mire kell gondolni…. – lapozás – itt a megfelelő állat kiválasztásáról szól a fáma. Ezt nem is értem annyira. Úgyis mindenki előre eldönti, hogy mit akar. – lapozás, keresgélés, hümmögés. – Itt meg bemutatják az átalakulást. – bökött a képre, s merengett el fölötte, érdeklődve vizsgálgatva a mozgó, vigyorgó alakot, aki pár pillanat alatt alakul át egy galambbá.

- Galamb… ilyen idióta választást. – puffog félig hangosan, beletúrva a barna fürtökbe. Ez az egy téma, a csúnyaságokon túl, ami leköti. A varázslat, praktikák, tananyag, a múlt. Ha nem lett volna ilyen a neveltetése, a belé ölt nézetek, talán a hollóhátba kerül, s nem kerülgeti mindenki a folyosókon. Csak… Kellett volna az neki? Hogy mindenki csak úgy lebratyizzon vele? Ugyan.
A másikra pillantva, összepréselve az ajkait, amit általában akkor csinált amikor valami hülyeségen kapta magát, s gyorsan el is fordította a fejét. Ez nem mardis viselkedés. De még mennyire nem. Zavartan köhintve egyet, gyorsan kiegyenesedve, a tarkóját vakargatva, mintha csak az előbbi szómenése meg sem esett volna, fürkészte az eget a tekintetével. Ezzel mintegy kikerülve azt, hogy a lány szemeibe kelljen nézni, s látni azt, hogy mennyire szánalmasnak, ostobának, s kis gyenge féregnek tartja a könnyed társalgás miatt. Mert most kábé csak ilyen gondolatai voltak magáról.

Monty béjbe :D

~ Megértem... ~ vágja rá azonnal gondolatban, de mint eddig ezt sem szeretné hangosan elmondani. Helyette inkább csak felvonja a szemöldökét, s apró fintorra húzza a száját.
- Az szar ügy... - sóhajt egyet, mire kicsit meggörnyed a háta, de csak egy pillanatra. Egy apró hang a fejében, mely az anyjához tartozik figyelmezteti, hogy ne rontsa ilyesmivel a tartását. Nem néz rá, nem akarja, hogy valami olyasmit lásson a szemében, ami esetleg sértheti azt a zöld egót. Bár nem ismeri, azt azért tudja, hogy ezzel mennyire kiakasztaná a fiút. Minden pasi egyforma ilyen szempontból legalábbis. Naná, Shaelynn-nek aztán van tapasztalata...
Kíváncsisága persze felülkerekedik elhatározásán és még mindig kerülve a barnákat, a könyvre összpontosít, amit ugyan nem közelről, de tud olvasni. Az újra felcsendülő mély hang irányába fordítja zöldjeit, s bólint, amikor a fiú válaszol neki, majd az ismét a könyvet a könyvet bújja. Összeszűkített szemekkel lesi a mardis mozdulatait, s bár szeretne nem tud megszólalni. Olyan kis gyámoltalannak érzi magát, pedig a fiúnak mindössze egy év, tizenpár centi és majd 20 kiló tömény izom előnye van. Semmit nem jelent. Emellett több varázslatot tud, vagy az eddigieket tudja már sokkal megbízhatóbban. És talán hiába tudja kivételesen ügyesen forgatni a pálcát, ha amúgy is képtelen lenne egy komolyabb rontást vagy átkot küldeni a diáktársaira. Szóval inkább feszült csöndben, de még mindig érdeklődéssel figyelgeti a barnát, aztán persze inkább a könyvet.

A talár kellemesen jó illatú, és nem mellesleg jól esik hideg bőrének, hogy nem kell további megpróbáltatásokat elviselnie. Lehetne annyi esze, hogy felveszi a pulóverét, de ő nem érezte úgy, hogy fázik. A lúdbőr csak Montague jelenléte miatt keletkezett, de azt mégsem mondhatja a fiúnak, hogy "Kössz nem kérem a talárod, mert ez csak miattad van..." Egyrészt azért nem, mert elég ciki, másrészt... na mindegy szóval jobb ez így.
Meglepetten, de mindezt egy mosoly mögé rejtve fogadja, ahogy a Mardekáros mellé telepszik, aminek köszönhetően egész bal oldalán végigfut a borzongás és már füle alatt is érzi, hogy megjelennek az apró puklik. Még szerencse, hogy a haja takarja. A zöldike az orra alá dugja a könyvet, s mindenféle könyörgés nélkül vázolja fel a nagyon érdekes olvasmány tartalmi vázát.
- Hmm... mhmh... - bólogat és követi tekintetével a mutatott oldalakat, a fejezetcímeket, és a feltűnőbb képeket. Nagyjából ennyire van lehetősége, ugyanis úgy tűnik nem tartanak neki felolvasást, csak egy gyors helyzetfelvázolást. Ez is több, mint a semmi és sokkal több, mint várt, amire számított. A galambbá változás látványára apró értetlen nyögés hagyja el a torkát, majd egyetértően bólint arra, hogy ostoba ötlet azzá változni.

- Az átváltozás fájdalmas dolog nem? Legalábbis az elsajátítás során. - kérdezi mit sem törődve a zavart köhécseléssel, a tarkóvakargatással, és az égbámulással. Ha netán Montynak kedve támad lenézni a leányzóra mindenképpen a zöldekkel találja szembe magát, amit persze feltehetőleg nem fog sokáig bírni. Zöld tekintetét valahogy igen kevesen bírják állni, talán szemszínének intenzitása miatt. Szemeiben nyoma sincs szánalomnak, és ostobának, de még csak féregnek sem tartja a fiút. Egyszerűen kíváncsi, s ez minden mást elnyom, arcán lelkes mosoly, amely nem akar eltűnni. Kezeivel maga mellett támaszkodik a peremen, míg várja, hogy a barnák megtalálják a zöldjeit, nem fog megszólalni egy darabig, hiszen előbbi kérdésére sem válaszolt. Oké lehet egyértelmű a válasz, elvégre mi másért bújna egy ilyen könyvet, de attól még egy bólintást megereszthetett volna.

Nos, az ég még most sem változott sokat. Tehát nincsenek oly nagy differenciák, miket elnézegetve mondhatná azt magának, igen, érdekes megfigyelni a dolgot. Az égre bambulni?! Ugyan! Csak egy csaj miatt?! Montague, milyen idióta vagy! Korholta magát, újra csak, egy lemondó sóhaj kíséretében hajtva le a fejét. Biztos az összes vidám kis leányzóka most ábrándulna ki belőle egy csapásra. Körülnézve, már csak a biztonság kedvéért is, nehogy már valaki csak úgy megfigyelje eme igen kínos szituációt, engedte le a kezét a szökőkútra. Először észre sem véve, hogy az ujja hegyével súrolja a talár anyagát.
A másikra pillantott, nem kerülve a tekintetet, mert azért nem volt ilyen kis ostoba fiúcska, s elmerült a zöldekben. Az izzó szempárban, melyhez fogható csillogást ritkán lát az ember. S pont Colien ne ismerné ezt el? Megengedve a mosolyt, amit senkinek sem tartott fel eddig, pillantott a kezére mely kínos közelségbe került a másikéval. Ha rossz fiú lenne, már pedig nem az, talán rosszakat tenne. De így csak a gondolatai kalandoznak el egy darabig. Elképzelte ahogy lassan ráfonódnak az ujjai a kis ujjakra, s magához rántva, nem durván, csak épp szenvedélyesen, túr bele a barna fürtökbe, lágyan kényeztetve a nyakat, s a fület, mit nem láthatott a hajzuhatag miatt. Végigfutottak volna az ujjak a fehér bőrön, s megállapodtak volna a derékon, kínos eleganciával kerülve a melleket, nem kapkodva el a test felfedezésének apró örömeit. Csak kicsiny léptek, hangos sóhajok, reszketeg tagok, de ő biztosan tartotta volna.
Nos. A könyv pont jó helyen volt. Keresztezve a lábait, persze nem feltűnően, csak a „kényelem” kedvéért, húzta közelebb magához a vastag kötetett. Kicsit elkalandozott a szentem, ami mostanság nem is ritkán ferdült elő vele. A többiek tanácsa szerint, persze ő aztán nem kérdezett rá nyíltan, csak hallgatózott esténként, ilyenkor valami semleges dologra kell gondolni. Khm… Kviddics! Utálja. Oké, tananyag. Igen, igen. Mit kell még megtanulnia? Ezazz. Ez pont jó lesz. De a lány kérdése is eléggé lefoglalta a kalandozó kis szellemet.

- A fájdalom nemesbít. – feleli kurta-furcsán, tovább lapozgatva a könyvet, direkt a száraz részeket nézegetve, olvasva az unalmas sorokat. Hátha tudnának kezdeni valamit a bolond elmével, a gonosz kis hormonokkal.

- Megszokja. – tartva a magázódást, mellyel távol tarthatta magától így is a másikat, folytatta a megkezdett gondolatot. – Atyám szerint még jót is tesz. Legalább nem tudja mindegyik kis suttyó megtanulni. – igen, általában így folytak a társalgásul náluk. Az idősebb Colien kezdte el azt firtatni, hogy mikor tanul meg valami értelmesebb, hasznosabb dolgot is, hisz az igazán szép, látható eredménye lenne a tanulmányoknak. Nem beszélve arról, hogy igen hasznos. Az atyja például egy nyúl képét szokta felvenni. Először nagyon nem értette a választás mibenlétét. Aztán felhívta az öreg arra a figyelmét, hogy mindegyik nő imádja az ilyen apró kis dögöket, ráadásul ki a fene gondolná azt, hogy az idős, s mily nemes Colien, pont egy ilyen állat képét választja magának. Tehát megfelelő figyelemelterelő. Szerette volna ha ő is ilyesfajta állat mellett dönt. Nos… Szó sem lehetett volna. Felvág a barátai előtt a tudásával, s előkerül a zsákból egy fehér kis nyuszi? Már a gondolatra is szabályosan rosszul lett. Ami legalább segített az előbbi „kis” problémáján. Felhagyva a lábkeresztezéssel, persze a könyvet még tartva a helyén, hagyta abba a fészkelődést. Na még egy ilyen ábrándozás, s akkor végleg nem jut ki a vörösek felségterületéről. Hacsak nincs olyan holmija ami láthatatlanná teszi. S lenne…? Hát persze, hogy nem. Tehát egyelőre hanyagolta a csúnya képzeteket. Aznapra úgyis megvolt a partnere. Elvileg. Gyakorlatilag jó lett volna pár szót váltani az illetővel.
Furcsa, de a lányra, mint lehetőség, nem is gondolt. Először is, nagyon elege volt a kis pattogi mardekáros lánykákból, hisz elvették a vadászat örömét. Másodszor, valahol szórakoztatta a gondolat, hogy egy lánnyal nem úgy beszélget. Általában úgyis csak egyre ment ki a téma, hamari beteljesedéssel. No nem mintha annyira szüksége lett volna a barátokra. De ez most jó volt.
A lányra pillantva, figyelve a vonásokat, a szemet, mely ki tudja merre járt, mondhatni le sem lehetett vakarni az apró mosolyt az ajkak szegletéből. Mert, ilyen kis hülyét, nem veszi fel a pulcsit, de a talárba elbújik. Logikátlan, s gyermekiesen szórakoztató. Végülis, csak egy nő. Nem a szépen vezetett gondolatok híve, esetleges használója. Szeretett volna valami szépet mondani, de elijesztette volna vele a másikat, esetleg tényleg megkezdődök a szokott forgatókönyv. Szóval, nem megszokott jelenségként, inkább bemutatkozott.

- Montague Colien. – nos, azért valami nem maradhat el. Mert alapvető udvariasság, szerinte. Nagy lapátkeze a finom kacsóra fonódott, s nem engedve, hogy csak úgy elkapja, mert ez egy kötelező udvariassági kör, megemelte, s apró csókot lehelt a kézfejre. No, aztán eresztette. Persze ha nagyon kapkodott volna ellene akkor nem nagyon erőszakoskodik. De a fej meghajlásából, a vállak apró beeséséből érezhető volt, hogy mire készül. Ráadásul pálca nem volt a közelében, szóval… Nem épp a gyilkos támadás órája.

Montybéjbe

Számára egyáltalán nem kínos a szituáció, így zavartalanul még mindig mosolyogva nézi a mardekárost. Az ég irányába csak egy pillanatra pillant, hátha van ott valami, ami nagyon érdekli a fiút, s még lehet az ő érdeklődését is felkelti. Semmi. Újra a fiúra néz, majd tekintete lefelé vándorol, előbb csak szemmagasságig, aztán visszasandít az arcára. Ő vár, és vigyorog.  És végre, megtörténik , aminek meg kell, hiszen végre elindítja lefelé a fejét. Mindezt egy mély, lemondó sóhaj kíséretében, mintha eddig az éggel viaskodott volna dolgát illetően, s most ő maradt alul a néma szópárbajban, ám ahelyett, hogy bármi morcosat reagálna, inkább megejt felé egy halvány mosolyt. A lefelé zuhanó kezekkel nem törődik most, így nem láthatja, nem érzékelheti azt sem milyen közel is került hozzá, vagyis a talárhoz, melyen ő maga is tenyerel, tehát kezéhez is.
~ Zsupsz… nocsak… ~ meglepődött, de csak magában ad ennek hangot, miközben igyekszik viszonozni a mosolyt. Nem számított rá, hogy ilyet is kap, teljesen el lesz kényeztetve. Nem bontja meg a kontaktust, imádja a szemkontaktust, bár sajna ezt kevesen bírják vele tartani. Aztán a fiú tekintete kissé üvegesebbé válik, mint mikor az ember gondolatban valahol máshol jár, szemei előtt képek peregnek. Ha Shayt kérdeznék a dologról arra voksolna, hogy éppen elképzel egy átváltozást, amelyben az alany pokoli fájdalmakat él át, és a fiú pedig szemléli a fájdalmát. De valóban ilyen gonosz lenne? Ő sosem tételez fel rosszat az emberekről, persze azokon kívül, akikről semmi jót nem lehet. Kezei végül megfeszülnek a vaskos könyvön, ezzel is bizonyítva legalább azt, hogy elbambult. Talán nem kellett volna végig néznie ezt a kis elkalandozását a fiúnak, mert így most kicsit úgy érzi megleste egy gyenge pillanatában, pedig nem csinált semmit, csak nézett a semmibe. Még mindig vár. A nagy várakozást követően aztán végre újra hallatszik a fiú hangja. Nem épp kielégítő.

- Úgy látom ez a felfogás mindenhol megállja a helyét… - szúrja oda, felidézve benne anyja, de leginkább apja szavait, amelyet a kviddicsedzésein mondogattak neki. „No pain, no gain.” vagy a „Akkor jó, ha fáj.” Ismeri ezeket ő is. Nem mintha bármi baja lenne ezzel, de olykor olyan érthetetlennek tűnik számára, hogy az emberek saját akaratukból szenvednek, mert „ez jó”. Csak az arcukra kell nézni, és látja az ember, hogy egyáltalán nem jó nekik. Sóhajt egyet. Az aranyvérűek és a felsőbbrendűség mániájuk, már az is nyilvánvaló, hogy nem csak a nem tiszta vérűeket nézik le, de egymást is. Lényegében igaza van, tényleg nem mindenki képes megtanulni a dolgot.

- Valóban. És te mi lennél? Leszel? – kérdezi ábrándos tekintettel, mintha most elképzelne egy csomó eshetőséget, vagy azt, hogy ő mivé is változna. Végülis ez történik, de a fiú válasza jobban érdekli, elvégre tudja magáról, hogy ő nem fog ilyesmivel foglalkozni. Kíváncsian várja a feleletet, s bár szeret a partner szemébe nézni, tesz egy újabb kört az udvaron a szemeivel. Ajkain mosoly, mintha vidító varázst szórtak volna rá, pedig nem, neki ilyesmire nincs szüksége. Mivel nem néz rá, nem látja, hogy már ránéz, így Shaelynn kihasználva, hogy a peremen támaszkodik, karjait kiegyenesítve vonja fel vállát, egészen az orráig, hogy újra megszagolhassa a talárt. Kellemes illat, kíváncsi rá mi is lehet az. Kicsit már keveredett saját illatával, de még így is érzi.

Hirtelen kapja vissza tekintetét a néhány másodperc, talán perc után újra megszólalóra. Szemei kissé zavartak, de azért reméli, hogy nem volt látványos az elkalandozása. Azonnal a barnákat fürkészik, melyek a kezét nézik, ami alól hamarosan eltűnik a szökőkút pereme, a talár anyagának érzete, és egy meglepően meleg szorítást érez hideg ujjain. Egy pillanatra elakad a lélegzete, hirtelen nem tudja mi is történt. Reflexből egy „Hm?” lenne a reakciója, de aztán az agya lassan felfogja, amit hallott, így ha fáziskéséssel is, de leesik neki, hogy bemutatkozott. Mire reagálna már a puha ajkak érintik a hűvös, vékony kézfejet. Ajkain újra mosoly ül, arca kissé rózsaszínné színeződik, mire végre kibír nyögni valamit.
- Ahha! – hát, jó első próbálkozás megvolt, szóval csapó kettő. – Shaelynn Scarborough. – mondja ártatlanul. Zöld szemei kissé nagyobbra nyílva figyelik a zöldike reakcióját.

Felvont szemöldökkel reagálva a kis beszúrásra, elismeréssel, kis meglepettséggel is tán, merül hallgatásba. Nem az az igazi dumagép, mi? Csak ha tanulásról van szó?! Nade az már milyen? Lehet, hogy rosszul láttál mindent. Nem is a nagy gonosz farkas aki szereti elkapni a piroskákat, csak a háttérben meghúzódó statiszta, jelenleg egy fa szerepét öltve magára. Beburkolózva az ismert csendbe, mely nem okozhat nagy meglepetéseket. Igen, végülis ezért szerette a hallgatást. Nem tartott attól, hogy figyelik, csak általában olyankor egy helyre tudott koncentrálni, konkrétan a mondandójára, s nem biztos, hogy a többiek reakcióit úgy fogta fel ahogy kellett volna. S a tökéletlenségnél jobban csak az ostobaságot gyűlölte.

- Nem tudom. – morfondírozott hangosan, elgondolkozva bámulva a másikat, keresve önmagában a válaszokat.

- Talán… farkas. Vagy egy egyszerű kutya. Németjuhász. Esetleg egy kisebb macska. Vagy egy varjú. Kíváncsi lennék, hogy milyen lehet repülni. – pillantott újra az égre, ezzel elszakítva a barna párt a zöldektől. Vajon milyen lehet madárként odafent? Egyesek szerint felszabadító. S ha azt vesszük, hogy a varjak viszonylag nem ritkák, ráadásul könnyen eljutnak egyik helyről a másikra… Igen, akár hasznosnak is nevezte volna a dolgot. Csak épp nem volt meg benne az a fajta nemesség mit elvárható lett volna a finom család legkisebb tagjától.

- Oh, de miket is beszélek. Természetesen egy királykobra leszek. – pillantás le, huncut fénnyel átitatott szemek, megnyerő mosoly, melyet nem is annak szántak. Érezhető volt a hangsúlyból, a pikírt kis felhangtól, hogy csak viccből, a pletykák „igazolására” vetette fel ezt az ötletet, ezzel mintegy mosolyra késztetve a másikat. Egy kis gyenge próbálkozásképp. Nos, persze általában rosszfiú volt, nem is mert gondolni az olyan kapcsolatra, melyben többet mondunk a kelleténél, tehát… Igen, egészen különös volt így ez a diskurzus. Hogy mégis mi a fenét művelt… Bemutatkozás, kézcsók, s még ha nem is gyakori, de azért mosolyok. Egész elképesztő volt. Most azonban ama ostobaságot már nem engedte meg magának, hogy kisfiús mód zavarba jöjjék. Mindössze magára öltötte a normális, nagyobb érzelmeket takargató pókerarcot. Mely bármit ígérhet, suttoghat.

- Örvendek a találkozásnak. – kis biccentés, s még tartó kéz. Mert csak akkor szabadulhatott a lány keze ha kivette a másikéból. Ő aztán nem erőltette a szétválást. Csak lejjebb eresztve a kezét, HA benne volt még a lányé, ha nem, pihentette meg a kőpadkán, féltő gonddal melegítve fel az ujjakat. Ugyanis, ellentében minden rosszindulatú szóbeszéddel, melyek arról is szólnak, hogy a kezeik mindig hidegek, a szívük módjára, s csak kígyókkal érintkeznek, az ő ujjai finom melegek voltak. Igaz nem oly lágy, s kényelmes mint egy női kacsó, hisz több helyen is felütötte rajta a fejét a munka nyoma, de azért… Talán megnyugtató, talán nem. Ha csak úgy tekintünk rá mint egy fiú, aki eddig szépen viselkedett, talán valami mást is sugall. Viszont ha látjuk az előtte vont vásznat, a zölddel megfestett démonokat, mit acsarkodva nyúlnak felénk… Igen, így már egész félelmetes volt a dolog.

- S Ön, vár valakire? – kicsit sután tetszik ez a magázódás. Nem is értette miért kapaszkodik ennyire görcsösen belé. Persze, persze, az illem. Azt is felhozhatjuk. De a kis fejben, kimondatlan is, ott motoszkált a másik tényező. Egy másik szép pofi, gyöngyöző kacaj, s finom karok, mik áttörték az illúziók falát.
Már megint Morganra gondolt. Gyűlölte azt amikor felidézte magában az emlékét. Úgy hitte könnyű lesz így, hisz távozott az ódon kastély megkopott falai közül. Ám amikor ránézett egy titkos sarokra, lassan kihunyó kandallóra, vagy egy könnyed testet tarthatott a karjai között… Rögtön befurakodott az elméjébe. De, mint azokban a kósza pillanatokban is, akkor is elhessegette a dolgot. Melynél jobban semmi sem jelzett, hogy rándult egy kicsit az ajkai széle, s a barnák a lány szemeire estek. Mintegy enyhülést keresve a nevető csodákban.

Monty béjbe

Érdeklődéssel hallgatja a fiút, miközben emésztgeti, amiket mond. Próbálja elképzelni őt, mint farkas, kutya, ami először nem éppen egy német juhász, itt kicsit fel is kuncog, majd, mint egy macska, aztán pedig berondít a képbe egy nagy fekete varjú. Nem igazán van oda a madarakért, oké leginkább a galambok azok, amik kiborítják, de hát na. Szerencsére náluk nem sok van, bezzeg Londonban. És nagyok, és pofátlanok. Végtelenül pofátlanok. A varjak is csak egy fokkal jobbak.
- Kíváncsi lennék, hogy milyen lehet repülni. – hallja az ábrándozó hangot, majd a barnák hirtelen hagyják faképnél az ő zöldjeit, hogy újra azt az unalmas eget nézzék. Nem, nincs benne semmi irigység a nagy kékség felé, ebben a helyzetben érthető, hogy felnéz, ám Shaelynn csak az ő arcát figyeli. Jó érzéssel tölti el, hogy így megfigyelheti az embereket, ilyen közelségben, de mégis kissé távol tőlük. Szinte már várja, a sóhajtást, a másiktól, de az nem érkezik, csak a vágyakozó pillantások az ég felé.
- Nekem tökéletesen megfelel a seprűn repülés. – motyogja Monty állának, aki meglehet nem is hallja meg, annyira el van mélyülve gondolataiban. Majd hirtelen visszafordul, kissé bohókásan, ami furcsa, mert egészen olyan érzést kelt a lányban, mintha nem is mardissal beszélne. Persze ez az érzése gyorsan tovább illan, ha szemmagasságba néz, mivel a zöld-ezüst kígyós címer majd kiveri a szemét. A fiú sem engedi ám, hogy nagyon eltévelyedjen a leányzó és a szarkazmust nem mellőzve fordul hozzá, azzal az ötlettel, hogy királykobra lesz. Mi más. Sztereotípia. A barnák újra őt figyelik huncut csillogással. A poénon elvigyorodik, mely végül kuncogásba megy át.
- Már épp javasolni akartam… - nevet fel végül. Nem komoly a megjegyzése, hiszen eszébe sem jutott az, hogy ilyet tanácsoljon, de jól esett kicsit elengedni a nyelvét, már sok mindent nem mert kimondani, ez pedig elég enyhe megjegyzés volt, így nem kell attól tartania, hogy esetleg messzire megy, remélhetőleg.

 A meglepettség úgy néz ki mindkettőjükön megmutatkozik a fiú viselkedése okán. Természetes, hogy imponál neki az udvarias viselkedés, s a kézcsók, mely a mai fiatalság körében teljesen kihalt. Kevés már az ilyen, Shay is csak olvasott róla. Azok a csöpögős, romantikus regények. Most a hősnő valami heves szívdobogás érezne, s talán a tagjai is remegnének. Nála ez most nem történik meg. A tagjai megfeszülnek, arcán persze ott az arcpír, melyet minden igyekezete ellenére sem képes visszatartani. Ez van, könnyű zavarba hozni, ő is csak egy tinilány. Mosolyog a fiúra, rózsaszín ajkai felfedik fogait is. Lassan pislog, s kicsit a fejét is lehajtja, ami akár egy biccentésnek is felfogható. Már csak annyi kellene, hogy azt mondja örvendek és valaki gyomra komolyan fel is fordulna. Az övé nem, de nincs arról meggyőződve, hogy a másiké sem. Ám ez mind megdől, amikor Montague mégis kimondja, hogy örül. Persze az udvariasság. Zavart mosollyal fogadja a szavakat. Majd valami olyasmit motyog, hogy „Magam is.” vagy valami hasonlót. Megforgatja szemeit, aztán ismét a fiúra néz. Kellemes érzést keltenek benne a meleg ujjak, főleg, mert az övéi igen hidegek. Ahogy ereszkedik az erős, és elég nagy kéz, ő sem tiltakozik, s már várná a pillanatot, hogy finoman kiejtse kezét a fiú a sajátjából, de ez nem történik meg. Így érkezik vissza a kőre, de még ott sem válnak el. Na most lepődik meg igazán, s kezd hevesebben verni a szíve. Újra körbetekint az udvaron már csak pótcselekvésként is, s halkan kissé gyorsabban szusszan.

- Nem igazán. – fordul vissza hozzá mosolyogva. – Egy kis nyugira és reggeli utáni csöndes ejtőzésre vágytam. Ez a hely pedig kellőképpen elhagyatott… - tart szünetet, majd egy sokatmondó pillantást küld felé. - …nak tűnt. – fejezi be a mondatát, s egyben a választ és a magyarázatot egyben. Részéről nem igazán híve a magázódásnak, elvégre két még gyermeknek számító fiatal beszélget. Kicsit esetlennek érzi magát, de szerencsére nem kell visszakérdeznie, hiszen még a beszélgetésük elején letisztázódott a fiú jöttének célja.

Lassan kezd felmelegedni a keze, arcát kicsit megkomolyítja, ami annyit tesz, hogy nem vigyorog a szája, de szemei ugyanúgy mosolyognak, huncutul.
- Öhm... - szeme egy pillanatra a kezükre pillant, majd egy féloldalas zsivány mosolyt ejt meg és visszanéz a barnákba. - ... ha odaadom a másik kezem is felmelegíted? - kérdezi, eleinte teljesen komolynak szánt hangon, de minden ellene szól, így végül elneveti magát.

- Seprű. Ostobaság. Bosszantó egy valami. – mozdult meg a nemesb orr, s rándult meg az első ajak. No, hát ez meg mi volt? Igen egyszerű, ám nem is oly meglepő történet ez. Drága Montague, ugyan kedveli a testmozgást, értve itt a vívásra, esetleg a magányos futásra, node a kviddics… Azt leszámítva, hogy a seprű olyan részeket nyomott meg amik kedvesek voltak számára, volt kisebb nagyobb baja a labdákkal is. A gurkók valahogy mindig betalálták, mintha a terelőknek nem lett volna érdeke, hogy ne találják el, s a nagyobb labda sosem talált be a karikába. Szóval ez, mint lehetséges kedvenc sport igen hamar kifulladt. Nos, persze az is igaz, hogy tizenkét éves kora óta nem próbálta meg újra ezt a sportot. Melyben jó atyja hozzáállása is közrejátszott. Hiszen nagyjából ő is pontosan ugyanígy állt ehhez a sporthoz. Mindössze azért látogatva meg a kupákat, támogatva egy-két csapatot, merthogy a varázslók sportja. Egyébként nem sok gondot, esetleg időt fektetett volna a dologba. A nagy hordóhasával szépen is nézett volna ki a seprűn. Tehát, még csak véletlenül sem kellett azzal szembenéznie, hogy bizonyítania kéne. Legfeljebb a sakkjátszmákban. Azt pedig szorgalmasan gyakorolta. Bár nem mindig méltó ellenfelekkel. Node, kell a gyakorlás. Nem igaz?

- Sejteni véltem. – nevette el magát a lány mondatára, ezzel mutatva, nem bánja az apró kis szurkálódást. Egy griffendélesnek lenni ennyi mersze, esetleg egy mardekárosnak. Ki ily biztonságban érzi magát mellette. Szinte el is tudta képzelni magában, hogy megvédi. Igen, egész tisztán kirajzolódott előtte a kép. Mert mindenkinek kell olykor egy féltő simítás. Még az olyan kis perverz majmoknak mint Mr. Colien. Csak ő szívesen tagadta, vagy másképp mutatta meg ezen igényét, az érzelmi vonulatokat messziről kerülve, szégyelni való dologként élve meg az ilyesfajta vágyakat. Ez tán miből is foghatta fel a másik is? A nevetés nyomán, mi a mardistól fura volt, persze nem túl hangos vagy hosszú, kicsit megszorultak az ujjak az ujjakon, mintha csak jobban szerette volna érezni őket.

- Ah… Cseppet sem tartva a vörös oroszlánok esetleges haragjától. Értem. – ízlelgette magában az elmondottakat, ezzel arra utalva, még mindig mardekárosnak gondolja. Bár… Hát igen, nem volt benne teljesen biztos. Mindössze egy sejtés. Azzal meg csak nem kezdi a társalgást, hogy mely ház „szülötte” is. A nőknél egyébként sem számít olyannyira. Férfiaknál, hisz ki tudja, mily üzelmeket űzhetnek együtt, értve itt tiltott tréfákra, már érdekesebb tészta volt. Csak ne kerüljön már össze büntetőmunkán egy hugrabugossal például. Belehalna a szégyenbe. Legalábbis akkor ha együtt csináltak valamit, s azért. Ha egymás ellen… Az más. Főleg ha győzött. De ha győzne, akkor miért maradna állva a másik? Már maga a gondolat is nevetséges. Ám ezen nem is filozofálgathatott sokáig. Hiszen a lány megszólalt, s kicsit meglepő kéréssel fordult felé. Meglepő? Megdöbbentő, sokkal inkább. Persze tán vicc gyanánt nyújtotta felé a másik kezet is, ezzel mutatva, mily hideg is van odakint, de… Pont egy ilyen kérést vett volna tréfa dolognak? Azért ennél sokkal jobban működtek benne azok a bizonyos hormonok. Így, mint egy udvarias lovag, mert mi más lett volna, természetesen alázatosan engedelmeskedett a szelíd óhajnak.

- A hölgyemért bármit. – csalafinta mosoly, régies nyelvezet, s fonódó ujjak. Szinte elvesztek a kezeiben a kezek. Tartva, a rég nem érzett belső hőt, mely oly rég elkerülte, felemelte a két kis kacsót, s ajkaihoz emelve azokat, a lehelletével segítve azt, hogy melegebbé váljanak a tenyerek, csókolt bele a kicsiny kis dombocskákba, miket tán akkor még nem járt át az eszeveszett forróság. De ha rajta múlott volna… Felemelve a fejét, megszakítva az apró gesztust, komoly tevékenységet, mellkasához érintette a kezeket, óvón takarva a kézfejeket, hogy még véletlen se érje hideg a hamvas, barnás bőrt. Ezzel félig eltakarva házának képét is, szemtelen közelségbe kerülve a másikhoz. Mely mozdulatot… Igen. Általában csók követ. Most azonban, csak megállva ennél a jelentőségteljes pontnál, mintegy megerősítésre várva, kapcsolódott össze a barna a zöldekkel. Nem kerülve a sziporkázó csillogást, nem engedve, hogy apróságok elvonják a figyelmét. Ám mindezen gesztusokban… Nem, nem igazán várták volna ezt tőle. Inkább egy gyors letámadást vagy bújást, azt mutatva a másiknak, ebből nem lesz menekvés. Ő ezer meg két utat mutatott a lánynak, hogy miképp is mászhat ki a helyzetből úgy, hogy még csak igazán harag sem lesz köztük.
Igen, voltak ostoba, bolond pillanatai, amikor eltiporta azt, aki valamiért fájdalmat okozott a szívnek. De ez, ez a különleges perc, most inkább egy lassú tánc kezdete volt, s nem tusáé, mit csak egy gyors ledöntéssel lehet eldönteni. Ezeknek a végét sokkal jobban élvezte is. Szóval ily szempontból tán jobbat is tett a csapongó léleknek.

Monty béjbe :-*


Méltatlankodva cicceg, amikor ha nem is imádott, de eléggé kedvelt seprűit kritizálja a fiú. Nem akar vitatkozni, de sok év készteti arra, hogy ne fogja be a száját.
- Nem olyan rossz. - rázza meg a fejét, ahogyan közbeszúrja megjegyzését. Figyeli ahogyan még meg is mozgatja az orrát az a fiú, ebben a pillanatban igen mókás, ahogyan reagál. Önkéntelenül is elneveti magát. Valahogy túl jól érzi magát egy mardekáros társaságában, ami talán nem is lenne baj, hiszen azzal beszél és érzi jól magát, akivel csak kedve tartja, ha mindezt nem egy griffendéles felségterületen teszi. Őt ugyan hidegen hagyják a házak közt dúló ellentétek, ő inkább az embereket igyekszik megismerni és nem az alapján skatulyázni be őket, hogy mely ház tagjai. A süveg érti a dolgát, bár ő simán eltudná magát képzelni más ház tagjaként. De talán csak ő érzi magát vakmerőbbnek, mint amilyen valójában.
Ő sem rajongója már a kviddicsnek, pedig amikor űzte egészen tehetségesnek látszott és jól is ment neki, szülei nagy reményeket fűztek hozzá és reménykedtek benne, hogy egy napon valamelyikük nyomdokaiba lép. De elég volt egy komolyabb sérülés, három nap kóma, hogy elmenjen a kedve. De a repülés más. Egy szélsebes seprűn, egy Nimbuszon vagy egy Tűzvillámon. Az más, az jó érzés, sőt. Amikor a szél belekap az ember hajába…
- Felszabadító érzés az egyszer biztos… - mondja mindentől függetlenül az alap feltett kérdésre. Vagyis csak a sóhajtásra. Ő mégsem repül már túl sokat, inkább ül a zongorája előtt és játszik rajta, komponál, bár ebben még fejlődnie kell.

Vág egy grimaszt a fiú válaszára, talán nem volt kétséges, hogy ő is a kígyóra gondol, mint egyik eshetőség a sokból. A kutyákra is lett volna javaslata, de nem egy német juhász, hanem egy édes kis csivava vagy egy yorkie. Rásandít a mellette ülőre, akinek ujjai határozottabban tartják immáron az övéit, amire kissé összerezzen, de jó értelemben. Az a nevetés, még ha csak rövid is volt és nem is túl hangos, akkor is jól esik neki. Szereti, ha az emberek nem rosszkedvűek a közelében. Piton professzorral meg lenne lőve, de úgy néz ki itt nem olyan reménytelen a helyzet, előbb a mosolyok, majd a nevetés.

- Ugyan már. Rám haragudni? – kérdezi vigyorogva, majd szemei elbűvölően megváltoznak, zöldek még mindig, kissé talán hipnotikusak, de mindenképpen ártatlanok, ajkai szegletében pici biggy jelenik meg, az ember tényleg úgy érzi, hogy nem lehet rá haragudni. - Na ugye. - vigyorodik el. Hamar rájött eme képességére, már alig pár évesen ügyesen játszotta a szegény elesett lányt és vette elő a szomorú kiskutyaszemeket. Mára nem kell az elesettet játszania, de a kiskutyaszemek mindig jól jöhetnek. Egyszer már kidumálta magát az egyik Hugrás prefinél. Tényleg nem éppen egy nyámnyila jellem, de jól érzi itt magát, és jobban érvényesülhet. Újabb huncutság, újabb mosoly a mardis arcán. A barna leányzó meglepetten tapasztalja, hogy igencsak a fiú kedvére való a feladat, nem késlekedik elkapni a csak viccből felé nyújtott másik kacsót, aminek köszönhetően kissé elveszti az egyensúlyát és lecsusszan a peremről, tehát immáron Monty felé fordulva áll, mindkét keze satuban. Ha nem gondolná, hogy ez is csak a játék része, lehet megijedne. Huncut fény csillan a barna, ravaszdi szemekben, majd a kezei elindultak a fiú ajkai felé. Mosoly közben nyitva maradt a szája, s a megilletődöttségtől elfelejt levegőt venni, ahogyan feszülten várja mik is a céljai. Az ajkak először megtorpannak a bőrétől néhány centire, hogy kellemes meleg levegőt fújjanak a kezekre. Az egyik már teljesen rendben, de a másik, amelyiket még csak most kaparintotta magához egészen hideg. A kezét érő kellemes meleg lehelet csiklandozza a tenyerét, és amint sikerül rájönnie, hogy levegőt is kell vennie halkan, felkuncog, miközben újra végig fut testén a hideg, de nem azért, amiért korábban. Ez egészen más, mert meleget hagy maga után és egyes részein kellemes bizsergést érez. A dolog ennyiben nem merül ki, hiszen az eddig fennálló távolságot kezei és a mardis ajkai között gyorsan áthidalja a fiú, s lágyan megpuszilja őket.

- Lenyűgöz a nagylelkűsége. – próbálja megformálni a szavakat, miután sikeresen leküzdötte a légszomját és végre képes egyáltalán nem a testét átjáró különös érzésekre figyelni.  Halkan szuszog, miközben újabb féloldalas mosoly jelenik meg az arcán, a pofija pedig egyre vörösebb. Egy pillanatra képes csak elnézni, a szemei vágynak visszanézni a barnákra. Gerincén újabb hullám vonul végig, ahogyan a kezei, a fiúnak köszönhetően indulnak meg a mellkasa felé, pillanatokkal később, pedig finoman simulnak az ingre, a Mardekár címerre, az izmos mellkasra, mely mögött érzi a dobogó szívet. Néhányat dobol a mellkasán, a szíve ritmusára, miközben tovább mered a szemeibe. Érdekesen festhetnek így, állnak egymással szemben, Shay keze Monty mellkasán, bár ujjai nem lógnak ki a nagy tenyerek alól, egymás szemébe bámulnak. Olyan, mintha két mardekáros romantikázna egymással egy griffis területen, bár némileg feltűnő, hogy a lány talárja eléggé súrolja a földet, az avatott szem számára látható, hogy nem a sajátja. Nem lényeg. Nem lép tovább, nem az a fajta, akit pár perc után és némi figyelemmel le lehet venni a lábáról.

- Igen. Talán. – kottyantotta el az apró kis felsülését, minekszerint ő ezt elég ritkán tapasztalta. Node ezt, a nem épp elhanyagolható tényezőt, igen ritka gyorsan már terelte is más témával. Mert ugyebár na, tartsuk meg a férfiúi becsületet a maga szépséges mámorában. Hogy is lehetne azt bevallani, hogy gyengébb egy lánynál a férfiak hobbijában? Maga a megtestesült szégyen, s gyalázat. Nem is szeretett erre (sem) gondolni. Olyannyira azért nem izgatta a téma, mármint kviddics, ostobaság, de mégis, nem verte nagy dobra, hogy mit tud vagy mit nem. Eljárt tisztességgel a meccsekre, szurkolt annak akinek kellett, s megvett egy-két nagy relikviát is. Így nem lógott ki a sorból, s ennyi számára pont elegendő is volt. Minek erőltette volna meg jobban magát?

- Oh… Igaz. Én kérek elnézést. – fonta tovább a szót, az udvarias kis semmiségeket, nevető szemmel méregetve a lány vonásait. Ennyi éven át össze sem futottak volna a klubhelyiségben? Egyre hihetetlenebb volt számára a gondolat. Hisz nem lett volna az a sakkjátszma mely elterelhette volna a gondolatait, a tekintetét róla. Ennyire azért csak nem volt rossz megfigyelő.

- De… Mostmár együtt lázadhatunk az íratlan törvények ellen. Ez sem rossz… mára. – gúnyos vigyor, mely a vöröseknek szól, újra csak megvillantva a kígyó méregfogát. Hogy történhetett ez? Nagy mágusok követői így egymás ellen lázadoznak? Vajon mit szólnak ott, fent a mennyekben, avagy lent a poklok mélyén eme dicstelenséghez? Pedig milyen szép is lenne ha békében élhetnének egymás mellett. Ha ez egyáltalán valahol, bárhol a világon lehetséges lehet.

- Hát igen… De kérem, ne árulja el senkinek sem. Még semmibe veszik a renomém. – villanás, félig komoly, félig vicces kifejezés. Nahát igen. Mi is lett volna akkor, ha meghallgatnak egy ilyen beszélgetést? Még több kis liba keresi a kegyeket, avagy megvetéssel illetik eme lelket? Ám itt a kérdés. Játék vagy nem játék, jó színészi munka, esetleg…? Csak arra menne ki a dolog? Vajon miről is szólhat ama féma, legenda, mely esetleg körbelengi? Vagy nincs is semmilyen történet az arc, a különleges név mögött? Hisz mindenki szeret magáról valamit állítani. Kicsit felnagyítva azt, ami igazán nincs is.
Sokatmondó pillantás, megenyhülő vonások, mik végre nem feszülnek meg a mogorva, szigorú pillantás terhei alatt. Csak pár lépés, egy könnyed mozdulat, s akkor már övé lehet az egész világ?  
Közelebb lépett, áthidalta a ki nem mondott akadályt. Óvatosan, mint mikor nem kívánjuk megriasztani a vadat, ám kellő magabiztossággol ahhoz, hogy a lány tudhassa, nem az a határozatlan típus. Csak épp most bánik ily finom gyengédséggel a másikkal. Egy ki nem mondott ígéretnek, esetleg bűntudatnak esdekelve? S most jön AZ a jelenet, figyelem kedves publikum, s igen, főleg Önök, kedves hölgyek! Egyre közelebb hajol, számolni lehet a perceket, oh nem is, a szívdobbanásokat, melyek egyre vadabbak lesznek a torz címer mögött. Az ajkak szétválnak, a pillák elnehezülnek, s… Kicsit oldalra döntve a fejét, közvetlen a kis buksi mellé hajolva, nem érintve az ajkakat, még csak a közelükben sem járva, hajolt a fülhöz.

- Gyönyörű. – mi mást mondott volna? Cizellált sorokat a hajról, mosolyról, smaragdokról, mik megdöbbentik? Ugyan. Csak felesleges hízelgés lett volna. S ez az egyetlen szó, piciny kis érzés, mindent egyszerűen, s jól láthatóan körülírt. Nem is tudott volna egy ily összetett benyomást megfelelően megfogalmazni. Pergamenek hosszú sorai sem elegendőek néha rá. S miután nem is volt egy költői lélek, maradt az egyszerű lélek, egyszerű kívánságainál. Mert sokkal tisztább volt ez, minden udvarlási módozatnál. Így is többet kapott más nőknél.
Hátrébb lépve, kínos lassúsággal távolodva el a másiktól, kit még akkor is a béklyóiban tartott, eresztett kissé a fogáson, s emelte az egyik kacsót az ajkakhoz. Node, nem a kézfejet illette apró gyengédséggel, hanem az új kis pracliba, mely elvileg még hideg volt, azt csókolta meg újra. Mintegy megbizonyosodva arról, hogy mennyire fázik még, s meddig kell eme szolgálatot teljesítenie.

- Egyre jobb. – nyugodt, miért olyan átkozottul nyugodt? Pedig a szíve rég nem a megszokott ritmust veri. Ennek ellenére… Kicsit feljebb helyezve a kis kezet, folytatva a megkezdett munkát, nézett körül. Még mindig senki. Hmh… Nos, igen. Tisztában volt az erejével, a másik erejével, s… Azzal a nem túl kedves emlékkel mely egy másik hugráshoz kötötte. Így, mintegy öntudatlanul eresztette el a kezeket, apró, mindössze az ajkak szélén megülő mosollyal nyugtázva azt a történéseket. Mi ütött belé? Egyszerűen csak udvarias, s képes a kivárásra, avagy nem tetszik neki igazán a lány? Hmh… Nem ismerte, nem tudhatta, nem érezhette biztosan. Csak egy kérdőjel táncolhatott most a szemek előtt. Pedig általában innenstől kezdve biztos a siker.

Gentlemanus


A vártaknak megfelelően a fiú elnézést kér, amiért feltételezni merte, hogy Őbarnaságára bárki is képes lenne haragudni. Oké vannak húzásai, vannak esetek, amikor igen, lehet rá haragudni, mert van hogy a kiskutya szemek sem elegek. De ez nagyon ritka alkalom. Bólint, miután egy "Na ugye?!"-val még lerendezi a dolgot. Azért egy picit meglepi, hogy a mardis így beleegyezik ebbe a ténybe, igazolva a lányka szavait. S, hogy miért lepődik meg? Azt igazán maga sem tudja, ez az egyik legnagyobb fegyvere, pedig aki ismeri az tudja, hogy sírni sosem szokott, s ha mégis ilyen elesetté válna, akkor sem mutatná azt meg a nagyvilágnak.
- Hm... remekül hangzik. - küld egy bizakodó mosolyt a fiú irányába, az íratlan szabályokat még meg lehet szegni. Talán épp most is ezt teszi. Fogalma sincs róla. Az ilyen dolgok igazából annyira nem világosak számára, mármint, hogy milyen íratlan törvények vannak a kastély falain belül, ami mondjuk a diákokra vonatkozik, és amelynek be nem tartása fej-, de az is meglehet, hogy végtagvesztést von maga után. Vagy egyszerűen csak egy pár napos garantált pihenéshez juttat a gyengélkedő ölelő karjaiban. Még úgysem volt soha ott, bár sok zűr volt és akad mai napig is itt, őt valahogy a bajok, sérülések elkerülték. Remekül tud a háttérben maradni.

- Azt hiszem ezt még át kell gondolnom... - szűkíti össze egyik szemét, s kicsit oldalra fordítja a fejét, mintha kacsintani készülne, de semmi ilyen célja sincs, szimplán azt próbálja kimutatni, hogy a hallgatásnak bizony ára van. Újabb huncut vigyor. Annak gondolatával viszont eljátszott egy pillanatra, hogy mi lenne ha csak úgy nyelvet öltene. Na nem úgy, mint egy kisgyerek, inkább nőiesebben, vigyorgó ajkai által felfedett fogai között, csak rózsaszín szervének piciny hegyét dugná ki egy pillanatra. Azonban nem kell sokat viaskodnia magával, hogy erről lemondjon, s inkább nyelvét a helyén tartsa.
Egy pillanat műve, hogy a mardekáros áthidalja a köztük levő, s elindítva fejét felé újra lélegzet visszafojtásra késztesse Shayt. Tekintete az egész, perceknek tűnő másodpercek alatt lezajló közeledés alatt mélyen a zöldjeibe fúródnak. Ez az a pillanat, amikor keze megremeg a fiú kezei által kialakított kellemes börtönben, mely alatt kitörni készülő vadként dobog a szív, s ahol a mosolya az arcára fagy, de szemei nem árulnak el félelmet, mégis agya gyorsan a kiutat keresi a szituációból. Monty szemei azonban mást sugallnak, ettől függetlenül is lassan zselé állagúvá változnak a térdei. A tüdeje erősen kezd szomjazni az éltető O2 után, így kénytelen venni a levegőt, de szinte észrevétlenül, nagyon kicsiket. Pislantani most eszébe sem jut, nem mer tartva attól, hogy lekési a pillanatot, amikor nyilvánvalóvá teszi, hogy hezitál. Tekintete meredten, már kissé égve, de követi a fiú minden egyes milliméterét, amit közeledéssel tölt el. Szemei lecsukódnak, ahogyan a fiú arca elhalad az övé mellett, s egy halk, talán megkönnyebbült sóhaj hagyja el torkát. Ezt remélhetőleg nem lehet hallani. A fülébe suttogott szótól, s a hozzákapcsolódó forró levegőtől, mely a suttogás miatt jelentkezik, kissé csiklandozzák a fülét, és a nyakát, aminek köszönhetően újra csak kirázza a hideg, nyakán egészen látható is, ezen az oldalon, s még halkan kuncog is. Nem köszöni meg a bókot egyből, mert sajna annyi oxigén sem maradt a tüdejében, hogy egyetlen hangot is megformázhasson. Nagy levegő, kreol arcáról sem tűnt még el a vörösség, de annyira már futja, hogy egy "köszönöm"öt kipréseljen magából.

- Már sokkal jobb... - böki ki a kezeit bámulva. Bár ő most úgy érzi, hogy még hidegebb, mint annak előtte, nem csodálkozna, ha az összes vér kiszökött volna a végtagjaiból, hogy a megfelelő helyeken kellő vérbőséget okozzon. Még egy darabig tartja a kezeit, aztán egy kellemes mosoly kíséretében engedi őket szabadon, saját útjukra. Újabb halk sóhaj, de széles mosoly.
- Köszönöm kedvességed. - mondja mosolyogva próbálva alkalmazkodni eddig stílusukhoz, és magában abban reménykedve, hogy nem tör fel a fiú mardekáros énje, az ellenszolgáltatást kérve, ami a házból kiindulva igen váratlan is lehet. Visszahúzódik a peremre, de nem ül fel egyelőre csak nekidől.

Játszd a játékot, s élvezd a csatát. Nem igaz, Mr. Colien? A fiú roppantul elégedett volt önmagával. Mások egy baleknek, bájgúnárnak tarthatnák, gondolván arra, még egy csókot sem lopott, avagy fedezte fel a titkolt területeket, de… Minek? Minek, mikor van egy-két olyan barátnője akivel eltöltheti azokat az unott éjszakákat? Esetleg, ha sikerülne, állítson be valakit melléjük a sorba? S ha tényleg mardekáros? Nem találkozott még ilye zöldikével. Kár lenne egy kellemes kis meccset pár önfeledt óra kedvéért elpazarolni. Szóval, számot vetve az eddig teljesítményekkel, a kimondott szavakkal, s tettekkel, alapvetően nem volt gondja a viselkedésével. Persze a zavarba jövős jelenet nem tett jót az egójának, de… Annyi baj legyen. Feledhető kis momentum. Ő legalábbis hamar a tudata hátsó részébe sodorta az apró botlást.

- Nos, akkor jó. Állok bármikor a szolgálatára. – kiegyenesedve, megmutatva azt az eszeveszett magasságot, mi oly csábít is volt valahol, igazította meg a nyakkendőjét, újra csak arra ügyelve, hogy minden rendben látassék a szerelésben. Igen, számára egy hajborzolós móka maga lett volna a vendetta első számú kiváltó oka. Tehát ezt általában mindenki mellőzte. Hisz csak elég volt a barnák mélyére pillantani. A villámok, miket látatlanul is szórtak, halálosak lehettek.

- Ha megbocsát… Most távoznom kell. – lépett, hirtelen vett könnyedséggel közelebb hozzá, benyúlva a talár anyaga alá, s… megáll. Nem matat, nem piszkál, csupán kivesz egy órát. Még csak véletlenül sem érintve oly részeket miket nem kellene, bár szemtelenül közel kerülve az apró testhez, távolodott is el oly gyorsan mint ahogy jött. Csak zsebre vágta a drága darabot, mi nélkül lassan műár az életét sem tudta elképzelni, s már lépett is a holmijaihoz. Hát akkor ez most meg mi volt?! Gondolhatná az egyik, de tudható, sejthető tán, feledi a súlyos darabot, a zöld szegélyes talárt, a finom kis vállakon, nem kockáztatva meg a megfázás esélyét, s a szép kis hófehér ingben kíván távozni a sötétség birodalmába. Avagy a kígyók fészkébe. Ez megszokott, ha jobban belegondolunk bárki így tenne. Nem igaz? Főleg akkor ha pénzbeni problémái nincsenek, s egy ilye finom szövésű valami sem terheli meg a szebpénzzel terhes tárcát. Ő pedig gyakorolta a tökéletes kiműveltséget, s gesztusokat, mik tán elengedhetetlenek lesznek egykoron a politikusi pálya folyamán. Megfelelően formázva a szavakat, kétértelműséget cseppet sem hanyagolva, az ármányt, s intrikát felfedve, hogy legalább ő tudjon mindenről. Egyébként is megígérte, egy igen bolond pillanatában, hogy segít az egyik háztársának a tanulásban a vacsoráig. Ez egy igen rossz kijelentés volt a részéről mert már előre tudni vélte, hogy nagyon felidegesíti majd. De… A az áldott szíve. Meg a családi kapcsolatok. Terelgeti a kis hülyét, addig is gyakorolhat egy-két igét. Összekapva a holmikat, a pálcát a táskába helyezve, hisz túlzott egoizmusa fényében nem gondolta volna, hogy önvédelemre használnia kell, állt meg a lány előtt, ellentmondást nem tűrően ragadva meg a finom kacsót, megismételve a szokott rigmust.

- Akkor a legközelebbi viszontlátásra. – engedte ki ujjai közül a másikét, apró biccentéssel toldva a dolgot, mert ez már valahogy berögzült a viselkedésébe. Ha esetleg a lány nyújtotta volna a talárt, hisz csak nem tarthatta meg, tán szerinte, már nem nagyon passzolhatta át senkinek sem a míves darabot, hisz Montague sietett a dolgára.
Hisz mit törődött ő ily apróságokkal? Elhagyott darab, tán örökbe oda is adja a lánynak ha megtartaná. Kitelt tőle az effajta apró bolondozás is.

   Brian Wells

Itt ültem a mohás szökőkút melletti padon és gondolataimba merülve bámultam magam elé. Kissé visszagondoltam a múltamra. Az otthonomra, a szüleimre és a szeretteimre. Még mindig azt mertem állítani hogy mégsem állok úgy a dolgokhoz mint nagy Harry Potter. Neki is meg van a keresztje úgy mint mindenkinek, de ő sokat nyavalyog és nem jön rá hogy ezzel nem tud segíteni a kialakult helyzeten. Ő igaz hogy szembenézett már többször is a Nagyúrral, de egyszer sem mert megküzdeni vele. Igaz hogy valószínűleg Voldemort könnyen végezne vele, de nem ez számít. Az ő sorsa az hogy megküzdjön a Nagyúrral, és amíg ezt nem vállalja fel addig neki is keserű élete lesz. Én auror leszek hogy az olyanok mellett álljak mint Harry, hogy azok ellen harcolhassak akik a sötétséget szolgálják. Szerintem számukra nincs bocsánat! Egy olyan ember aki egy másik embert megöl pusztán a hatalomért, vagy csak azért mert unatkozik és ebben a kedvét leli annak nem is Azkabanban a helye. Ezeket a szörnyeket akik embereknek nevezik ugyanúgy magukat meg kellene ölni, és ha nekem lesz alkalmam arra hogy megtegyem meg is teszem. Egyesek erre azt mondanák hogy akkor én is ugyanolyan leszek mint ők, de ez az egyetlen út ezeknek a démonoknak az eltávolítására. Ez nem Griffendéles eszme, de mindenkinek megvan a maga keresztje.
Itt kint a szökőkútnál nem törődtem senkivel és semmivel, csak merengtem, de aztán nagy nehezen félbeszakítottam a saját gondolatmenetemet és elővettem a Bájitaltan könyvet. Nem szerettem a bájitaltant és ez Piton miatt volt elsősorban. Ha rajtam múlna már rég az Azkabanban lenne, de nem rajtam múlik és ez a szerencséje. Szerintem idő kérdése hogy mikor tér vissza Voldemorthoz. Mindenki tudja hogy régen Halálfaló volt, és már csak az kérdés hogy mikor áll a Nagyúr szolgálatába.
Nem tudom hogy milyen lehet szembenézni Voldemortal. Kevesen tudtak beszámolni arról hogy milyen is, mivel csak kevesen élték túl a nagy találkozást. Egyesek szerint nincs nála erősebb Varázsló, még szerintük Dumbledore-nál is nagyobb a hatalma, és lehet hogy igazuk van. Én igaz nem láttam a párbajukat, de félelmetes erők csaptak össze a Mágiaügyi Minisztériumban.
Ekkor ismét észrevettem hogy nem is a bájitaltankönyvet olvasom pedig szükség lenne rá. Elkalandoznak a gondolataim, és nem tudok figyelni. Értelmetlen döntés volt kijönni ide tanulni. Itt mindig a dondolataimmal szoktam, foglalkozni és nem tanulni.
A bájitaltankönyvet elraktam, és elindultam el innen a térről, de megpillantottam valakit. Brian Wells volt itt. Mit keresett errefelé? Ez Griffendéles hely, legalább is általában Griffendélesek szoktak lazulni és gyülekezni. Ismertem Briant, hisz évfolyamtársam volt. Elindultam felé és gondoltam beszélgetni fogok vele, természetesen ha nem zavarom.
Lassan odasétáltam és köszöntem neki:
-Szia! Mi járatban errefelé?
Gondoltam hogy ez nem rám tartozik, de csak beszélgetést próbálok kezdeményezni és remélem nem küld el a francba...

Lazán már nem talárba öltözve sétálgatok a suliban. Sokszor teszem ezt, hiszen sosem tudhatom, hogy mikor fedezek fel egy új helyiséget vagy rejtett kis zugot.
Ez már a hatodik évem és jövőre döntenem kell arról mit is kezdek az életemmel, persze a lehetőségek adottak, csak az a baj, hogy hirtelen érkezett, s ennek tetejében ráadásul két helyről is. Nem is tudom igazán eldönteni, hogy mi legyen. Amikor az államokból ide jöttem, még szinte senki voltam az iskolában egy kívülálló, most pedig egy társaság része vagyok, ahol elfogadnak, és ahol kiteljesíthetem önmagam. Egy év múlva már nem lesz minden ilyen egyszerű. Akkor döntenem kell, hogy merre is akarom irányítani az életemet. Pedig mindez sokak számára az én helyzetemben nem is lenne nagy kérdés, s szinte azonnal rávágná bárki, hogy igen ezt akarom csinálni. Az én helyzetemben azonban ez korántsem ilyen egyszerű, a szüleim aurorok voltak, a nagyszüleim is magasan képzett varázslók, én pedig legyek kviddicsjátékos? Ha jól sejtem nem okoznék vele csalódást nekik, mégis úgy érzem, mintha ezzel valamiféle családi hagyományt törnék meg, ami nem jó nagyon nem.
Gondolataimba temetkezve észre sem veszem, hogy egy tipikusan Griffendéles helyre tévedtem, bár ha észre vettem volna sem hiszem, hogy zavarna. Ekkor hirtelen az egyik évfolyamtársam lép oda hozzám, Wade. Jól ismerem a srácot, bár már rég dumáltunk, így talán nem is baj, hogy most összefutottunk.

- Á! Cső Wade! Mi a pálya haver? Huh, hallod hiszed vagy sem észre se vettem, hogy ide tévedtem, úgy el voltam gondolkozva. Mostanában vannak dolgok amik foglalkoztatnak és azokon járt az agyam. Tehát csak a puszta véletlennek köszönhetem csak, hogy erre vetett engem. – egy kissé zavart nevetés majd folytatom. – És te? Látom bájitaltant tanulsz… Kemény téma, engem még nem vitt rá a lélek, hogy neki álljak. -

Zárom le végül ekképp a mondandómat, s aztán várom, hogy Wade mit is reagál az elhangzottakra.
Kicsit tényleg nem vagyok most képben, nem is értem miért nem vettem észre, hogy erre jöttem, de ha már itt vagyok… Úgyis kéne valami bulit szervezni, hiszen a csajok azért jók itt a suliban s az évfolyamon is van egy két számomra is figyelemre méltó hölgyemény. Wade talán tud valami partyt is a közeljövőben, így azért már járnak a következő kérdések a fejemben amit alkalom adtán fel is fogok tenni.

Brian

Látom elég laza Brian, mint mindig. Jó fej srác, habár kissé régebben találkoztunk, de legalább most összefutottunk és beszélgethetünk. Azt mondta hogy elgondolkozott és ide keveredett, velem is gyakran előfordul az ilyesmi, vagy esetlegesen ha hosszan elgondolkozok fel sem tűnik az idő múlása csak az hogy már beesteledett vagy besötétedett. Nemrég nem gondolkoztam el ilyen fiktíven, hisz a bájitaltan is a nyakamon van. Láttam hogy Brian sem kedveli a bájitaltant, vagy lehet hogy neki is csak Pitonnal van baja. Nem ismertem Brian álláspontját, de biztos voltam abban hogy ő sem rajong egyikért sem. Brian Hugrabugos volt, én Griffendéles, de ettől függetlenül kedveltem. Jó fej srác volt.
-Semmi különös Brian. Igen Bájitaltant tanulok, elég komoly a téma, és valahogy ez nem az erősségem így rám fér a tanulás. -ezután rátértem az elgondolkozós témára- Nálam is elő szokott fordulni hogy úgy elmerengek hogy az idő múlását sem veszem észre. Főleg most hogy ez az új varázslótársadalmi helyzet fent áll. Hogy Voldemort visszatért erősen meg kell fontolnunk a jövővel kapcsolatos terveinket. Legalább is én gyakran gondolkozok ezen, nem tudom te hogy vagy vele.
Fel sem tűnt hogy kimondtam mások előtt a Voldemort nevet. Sokan nem szerették ha kiejtem a nevét mert féltek tőle, de szerintem mindegy hogy hogyan hívjuk az a lényeg hogy visszatért.
Brian jó kviddics játékos volt, és az évben már elméletileg nem lesz mérkőzés. A sok tanulás mellett néha jól esne játszani egy kicsit. Én és Brian már játszottunk egymás ellen mivel mind a ketten két különböző kviddiccsapatban voltunk. alán egyszer kimehetnénk játszani egyet, és ezt a gondolatot mondtam neki is.
-Brian mi lenne ha a közeljövőben kimennék a kviddicspályára és repülgetnénk valamint játszogatnánk egy kicsit? -miután befejeztem a kérdést újabb kérdést tettem fel- És most merre tartasz?
Vártam Brian reagálását és reméltem hogy igent mond, és kijön velem játszani. Ekkor jutott eszembe hogy az SVK-t is át kellene nézni, de majd az ráér, abból úgyis jó vagyok, habár amióta Piton a Sötét Varázslatok Kivédése tanár ez az óra is sokat vesztett a színvonalából, de Piton már csak tudja hogy mi az a sötét varázslat ha egyszer ő is Halálfaló volt...
És az senkinek sem tűnik fel hogy Voldemort minden áruló Halálfalóval végzett, egyedül Piton van az árulók közüll életben? Ez már bosszantó hogy egyesek milyen elvakultak. Dumbledore túlságosan megbízik benne. Tudom hogy az igazgató urat nem lehet ilyen téren megkérdőjelezni hisz nagyon bölcs és hatalmas mágus, de szerintem akkor is elvakult ő is Pitonnal szemben. Igaz hogy jövök én ahoz hogy megkérdőjelezzem a kor egyik legnagyobb mágusát.
Még mindig vártam hogy Brian mit válaszol...

Miközben Wadet hallgatom, rájövök, hogy mintha csak egy rugóra járna az agyunk. Hiszen én is a jövőn gondolkoztam el s azon, hogy mit is kéne most tennem, pont jó is, hogy találkoztunk, hiszen így van végre kivel megosztanom a nem rég kapott hírt. Nem rég, nos, ez megint csak relatív, hiszen már jó pár hete megkaptam a felkéréseket. Csakhogy lassan választ is kéne adnom nekik. Ekkor eszmélek fel arra, hogy Wade a válaszomat várja, s gondolataimat gyorsan összerántva szinte pillanatok alatt kész válaszokkal tudok neki szolgálni.

- Valahogy ráérzel a dolgokra. Említettem, hogy el voltam gondolkozva. – itt hagyok egy kis szünetet, - Nos, a jövőről gondolkoztam, s arról, hogy hamarosan el kell döntenünk, hogy mit is akarunk kezdeni magunkkal, hiszen jövőre végzünk. Éppen emiatt vagyok komoly dilemmában, hiszen nem igazán tudom, mit kezdjek az előállt helyzettel. – itt ismét elhallgatok, s várok, hiszen teljesen más témában is érkeztek felém kérdések és úgy illik, hogy azokat is megválaszoljam. -
Felőlem kimehetünk játszani egyet, jó lenne egy kis kikapcsolódás. Ám mostanában a kviddicshez köthetően vannak problémáim, de a játék az más. Teljesen más… -

Amit legutoljára, mondok, az szinte nem is Wadenek sokkal inkább magamnak szól. Mintha kissé győzködni akarnám magamat. A szívem menni akar és játszani ameddig lehet, az agyam is támogatná őt, mivel mindig is ez volt minden vágyam, s most megadatott a lehetőség ami nagyon keveseknek van csak meg. Én pedig itt hezitálok csupán azért mert nem tudom más is úgy gondolná e ezt mint én. Nehéz helyzet…

Brian

Brianen látni lehetett hogy sok gond gyötri. Manapság mindenkivel ez van sajnos. A Nagyúr eléggé befolyásolja a varázsló társadalmat és meg le nem győzi valaki addig ez így is marad. Én auror leszek ez nem kétség és az ok egyszerű. Az édesapám is az volt és valakinek meg kell állítani Voldemortot. Nem azt mondom hogy én leszek az, de ha auror leszek akkor mindent megteszek annak érdekében hogy vele és a sötét szolgáival végezzek. Nem egy szent megoldás és nem is egy szent gondolkodás, de csak úgy veszhet a feledésbe a Nagyúr. Ha senki sem szolgálja többet és ha senki sem emlékszik majd Voldemortra. Ez a cél nem pedig megtéríteni a halálfalókat. Mindenkinek más a szemlélete, nekem éldául ez.

Brianra figyelve, a válaszaira próbáltam reagálni. Milyen problémái lehetnek a kviddicsel kapcsolatban? Tudtam hogy Brian jó kviddics játékos, de mi történhet ami ennyire elgondolkodtatóba ejtette. És a jövővel is kapcsolatos, akkor talán le akarják szerződtetni valamelyik ligába? Ez elég irreális hisz a 13 brit ligacsapat a világ legjobb klubjait és játékosat foglalja össze. A nagybátyámmal néha néztem kviddicset, főleg angol liga mérkőzést. A kedvencem a Montrose Magpies csapata akik a világ legjobb klubjaként vannak nyilvánítva. Harminckét alkalommal nyertek Brit ligakupát és kétszer szerezték meg az Európa Bajnoki serleget. Nagyszerű csapat akik elég nagy szurkolótáborral büszkélkedhetnek. Nem csak hazai hanem világszinten mérve.

-Hogy érted ezt hogy a kviddics a probléma? Tudom személyes, de néha jólesik az hogyha valaki meghallgat. Ha nem akarod elmondani természetesen megértem, de nem is akarlak megsérteni.

Reméltem hogy nem sértődik meg Brian és elmondja hogy mi a baj. Jó srác Brian és remélem nem gond ha elmondja a problémáját. Hátha tudok rajta segíteni, vagy egy lehetséges jó tanáccsal láthatom el. Nem tudom, de ha segítségre van szüksége akkor ha engedi én megpróbálok rajta segíteni. A nagybátyám is igen befolyásos ember, ha valamiféle külső dolog talán még ő is segítene, de ehez az kell hogy Brian a barátjaként tekintesem rám, és megbízzon bennem. Tudhatja hogy rám mindig számíthat, én soha sem hagyom cserben sem őt sem azt aki segítségre szorul. Mindenkinek megvan a saját keresztje, nekem ez az...

Wade kérdése nem lepett meg, sejtettem, hogy fel fogja tenni ezt a kérdést. Most azt kell eldöntenem, hogy tud e érdemben segíteni nekem, s elmondom e neki, hogy mi is az ami az én problémámat jelenti. Úgy gondolom, hogy mivel ő is játékos, így talán tud nekem segíteni a döntésben. Nagyon remélem, hogy olyat tud nekem mondani, ami előrébb viheti a sorsomat.

- Az a helyzet, hogy az én szüleim aurorok voltak. Úgy gondoltam, hogy valami hasonló pályát választok magamnak. Kicsit talán egy úgymond hagyomány miatt, hasonló pályát kéne választanom magamnak.
Ehhez képest pár héttel ezelőtt kaptam két ajánlatot is. Egyet a Falmouth Falcons csapatától és egyet a Ballycastle Batstől. Régebben úgy gondoltam, hogy a kemény edzés és a sok munka talán elvezet majd valamilyen magasabb szintre. Azonban amikor kész tények elé állítottak, egy kissé meglepődtem. Azt mondták, hogy amikor végzek, a sulival, náluk kaphatok lehetőséget a játékra. Én úgy gondoltam, hogy a szüleim vonalát viszem tovább, most pedig nem tudom, hogy döntsek. Én szeretnék igent mondani bármelyik csapatnak, de úgy érzem, hogy kicsit mintha ezzel csalódást okoznék a szüleimnek. Még senki sem tud ezekről az ajánlatokról. Mostanában akartam beszélni valamelyik tanárral, hogy mit tehetnék most. Szerinted mit tehetnék? –

Egy pillanatra most ismét gondterhesség ül ki az arcomra, látszik rajtam, hogy nehéz a döntés. Reménykedve nézek Wade felé. Remélem, hogy olyan tanácsot tud adni, amivel talán hozzájárul a döntésem meghozatalához.
Én szeretek kviddicsezni és ezekkel az ajánlatokkal, egy álom vált valóra, ám örömöm mégsem lehet felhőtlen és ez az amitől olyan rossz érzésem van.

Brian

Brian elmondta hát hogy mi nyomja  a lelkét. Bárcsak nekem is ilyen gondjaim lennének hogy nem tudjam hogy melyik nagynevű kviddiccsapatba kerüljek. De én nem is szeretnék kviddicsjátékos lenni. Ám én tényleg arra születtem hogy harcoljak a sötétség és a gonoszság ellen. Nekem nincs veszteni valóm ha meg is halok a nagybátyám egyedül az aki talán megsiratna. Én más vagyok, de Briannek van családja, szerettei és még sok más ráadásul a Falmouth Falcons és a Ballycastle Bats nagyszerű kviddcs klubok. Habár nekem a Falcons agresszív játéka nem tetszik, az nem élvezetes, de a Bats Írország legjobb csapata.

Próbáltam valami értelmes dolgot megfogalmazni magamban, és ezt jó tanácsként megosztani vele hisz ő nem lehet auror. Legalább is túl sok veszíteni valója van. Neki nem az a feladata hogy Voldemort ellen küzdjön, és ha a sötét Nagyúrt is sikerül legyőzni akkor is fenn marad a gonosz ami ellen az utolsó erőnkig küzdenünk kell...

-Figyelj Brian. Ezt a lehetőséget meg kell ragadnod. A helyedben megszakítanám az auror vonalat. Neked fantasztikus lehetőséged van hogy nagy dolgokat érj el. Most őszintén. Arra vágysz hogy halálos átkok röpüljenek feléd, hogy minden pillanatban elveszítheted a társaid és azt akaord hogy minden pillanatban rettegj hogy a sötét nagyúr mikor tudja meg a szeretteid nevét és mikor kapja el őket csak azért hagyja őket életben mert fel tudja használni ellened. Te erre vágysz? Olyan tehetséges játékost mint te nem szabad veszni hagyni. Már nem olyan idők járnak mint régen. Most minden idők leggonoszabb sötét varázslója, Voldemort a halálfalók vezetője. Úgy hírlik nála nincs erősebb és könnyen ki tudja oltani bárkinek az életét. Tegyük fel hogy egy összecsapásban az életed veszted ellene akkor gondolj bele mit buktál. A családod megszakad a bánattól, a barátaid szintúgy pedig nagy sikerű játékos lehetne belőled. Ha pedig auror leszel és annyira a munkának élsz hogy a családod, barátaid elzárkóznak tőled és szép lassan megeregetsz vissza fogod sírni azt a pillanatot amikor előtted állt a másik lehetőség.

Most Briant a kész tények elé állítottam. Ismertem néhány auror-t, de szinte senkinek sem volt sem családja sem pedig ideje hogy családot alapíthasson. Az aurorok között ha valaki tényleg komolyan veszi a munkáját akkor nem lehet családja hisz nincs rá ideje valamint a gonosz felhasználhatja az auror ellen a szeretteit.
Brian jó játékos, nagyszerű terelő és lehet hogy egyszer talán a nemzeti válogatottban is játszhat, ha már most ilyen jó ajánlatot kapott. Másnak sok év mire eljut két ilyen magas szintű csapathoz, amíg Briannak most itt a lehetősége. Tényleg ilyen alkalom még egyszer nem lesz számára, és ideje lenne ha ő is rájönne.

-Ja és még valami. A helyedben a Bats-hoz szerződnék le mert a Falcons stílusa nem olyan jó valamint a denevérek eredményesebbek és erősebbek a mai napig. A Bats huszonhét alkalommal szerezte meg a liga kupát, és ezzel az örök ranglistán a második legeredményesebb klub Britanniában.

Vártam Brian mit válaszol erre, de a statisztikákat ő is ugyanolyan jól tudja mint én hisz ő még jobb kviddicsjátékos mint én. Ezek szerint ha ilyen ajánlatot kapott akkor sokkal jobb, de engem a kviddics ilyen téren nem érdekel. Nekem meg van a sorsom, de Briannak még van választása...

Hallgatom Wade kis monológját és közben kezdem úgy érezni, hogy igaza van. Hiszen sem a családomat nem akarom elveszíteni, sem egy sivár életet nem akarok. Talán valóban nem ezt a létet szánta nekem a teremtő. Így viszont akkora dicsőséget szerezhetek magamnak amekkorára mindig is álmodtam és még jobban megjegyzik majd a nevemet a Roxfortban. Lehet, hogy igaza van, sőt mi több, biztos. Azt hiszem ezt már én is tudtam, csak nem mertem egyedül kimondani. Most viszont…

- Igen, igazad lehet. Sosem szeretnék fájdalmat okozni a családomnak. Az pedig, hogy ekkora lehetőséget kaptam 17 évesen, az majdhogynem isteni csoda. Szóval úgy gondolom, hogy ha konzultáltam egy tanárral valószínűleg el is fogom fogadni valamelyik ajánlatot.
Ismerem én is a statisztikákat, de gondolj csak bele, sosem lehet tudni, hol kapnék több játék lehetőséget. Nem szeretnék örökké tartalék maradni, bár egyenlőre konkrétumokat még nem tudok, de könnyen lehet, hogy a Bats lesz a választottam, az ő ajánlatuk engem is jobban vonz.
Visszatérve. Te úgy beszélsz erről az aurorosdiról, mintha magad is az szeretnél lenni. Azért, ha belegondolsz… Megér neked ez ennyit? Ha rosszul látom, akkor nyugodtan korholj le, de nekem ez jött le. –

Közben még mindig azon gondolkozom, hogy hosszú ideje töröm a fejem ezen a dolgon és most sikerült egy kissé elmozdulnom a holtpontról, ami nagyban elősegítheti a döntésemet. Ne feledjük azonban, hogy még beszélni akarok egy tanárral is, aki talán még több segítséggel tud nekem szolgálni. Most viszont a gondterheltség enyhülni látszik arcomon.

Brian

Brian rájött hogy tényleg jól jár ha nem auror lesz hanem kviddics játékos. Én is az lenék a helyében és most örültem annak hogy erre sikerült ráébresztenem. Nem lehet mindenki auror, ő több dolgot ér el ha kviddics játékos lesz. Mindenkinek másféle sors jutott. Nekem az hogy auror legyek, neki pedig az hogy híres játékos. Talán még egyszer a neztei csapatban is játszani fog, talán..., ez még kétséges mivel ott a legjobbak vannak, de ilyen fiatal és ilyen ajánlatok. Tényleg ezt értelmetlen lenne elutasítani. A bats nagyszerű csapat és Biran megmutathatja hogy milyen jó játékos.

Rátért arra hogy én talán auror szeretnék-e lenni..., és én igen auror leszek. Ezt akartam már amióta az eszemet tudom. Auror lenni és harcolni a gonosz ellen. Az olyan férgek ellen mint Voldemort, akik mások életét keserítik meg, és nincs bennük becsület. Csak rá kell nézni hogy mit művelt Harryvel is. Megölte a szüleit mert félt..., félt hogy a hatalma megdől, és ezzel okozta a saját vesztét. De ha rajtam múlik a hatalma újra megdől...
Tudom hogy nincs esélyem ellene, de a jó mindig győz, még ha olyanná is kell válnia mint a gonosznak, akkor is jó marad és győzelmet arat a sötétség fölött. Beviszi a fényt és ezzel elűzi az árnyakat...

-Igen Brian, én auror akarok lenni.-kis szünetet tartottam- Nekem megér ennyit hisz nincs mit veszítenem. Gondolom nem tudsz sok mindent rólam hisz a magánéletemet soha sem meséltem el senkinek...

Ekkor Annára gondoltam. Róla biztosan tud Brian hisz Anna 4 évig járt ide a Roxfortba. Azóta minden lányban Annát keresem. Keresem a mosolyát, a hangját, a kedvességét a szeretetét...,  de nem találom.
Nem tudom hogy Brian fel-e fogja hozni a lányt a beszélgetésbe, de az még egy érdekes szituációt alakítana ki. Nagyon nehéz volt elveszíteni Annát. Láttam ahogy az acramantula végez vele és a testvérével, azóta például nem sikerült összejönnöm más lánnyal. Egyik sem volt  Most sem volt másképp. Először magam elé néztem, aztán pedig Brian szemébe. Valószínűleg nem gondolja hogy én miért komorodtam el, de a kérdéseire folytattam a válaszadást.

-De most tényleg! Mit veszíthetek? Egy Nagybátyám van aki a minisztériumban dolgozik és ott amióta Voldemort betört elég nagy a biztonság! Ő nincs veszélyben nekem pedig az a sorsom hogy auror legyek. Mindenkinek megvan a maga keresztje. Nekem ez az. Én auror leszek, bármit megteszek ennek érdekében. Nekem is lehetne más választásom, hisz jól tanulok és a Nagybátyám azt mondta hogy tudna állást szerezni a Minisztériumban, de én auror akarok lenni. Csak úgy tudok megvédeni másokat és tudok szembenézni azokkal akik mások életére törnek és csak káoszt valamint keserűséget okoznak.

Elég határozó érvekkel álltam elő, és úgy tűnik hogy ez a beszélgetés eltart még egy darabig, de nem baj. Jól esett most beszélgetni ilyen dolgokról. Habár engem ez a téma elkomorít, de jól esik néha kimondani azt ami bánt. Brian-el úgy tűnik még jobb barátok leszünk mint amilyenek eddig voltunk. Nagyszerű ember és jó barát. Vártam hogy mit reagál a mondandómra és mélyen a szemébe néztem ezzel is hatásosabbá téve a monológom.

Amy szemében a szokásos derűs szikrákkal, gyereklányosan szökdécsel a szökőkutas udvar felé. Ma valahogy ilyen "hülyén" ébredt, azaz veszettül jó hangulata van és pontosan ez az, amivel mindenkit meg tud bolondítani maga körül. Az udvarra érve vidáman hány néhány cigánykereket, s ebben az sem zavarja, hogy időnként belegabalyodik talárjába és elvágódik. Mivel nem veszi észre, hogy bárki más is lenne rajta kívül a kis udvaron, így nyugodtan bolondozik.
Egészen addig, amíg egy ugrás végén fenékre nem huppan, ugyanis ekkor kiszúrja, hogy bizony nincs egyedül, hanem ketten is tartózkodnak ugyanitt. Joy azonban nem jön zavarba, holott pedig ez lenne a legkézenfekvőbb: fülig vörösödve habogni egy sort, azután elpárologni a környékről, hátha többet sosem találkozik a két fiúval, akik nyilván jót nevettek a kis magánszámán. Vállat vonva tápászkodik fel a földről, hiszen kit érdekel mit gondolnak róla a többiek, ha ő egyszer jól érzi magát?!
Joy talán elsétálna a tett színhelyéről, ha nem ütné meg a fülét néhány számára is fontos kifejezés, úgy mint: kviddics, auror, a Minisztérium. Ezek a szavak felkeltik érdeklődését, így képtelen szó nélkül itthagyni a két srácot. Világéletében kíváncsi természetű volt, ezért is keveredett oly sokszor bajba; most azonban úgy véli abból nem lehet semmi probléma, ha csatlakozik a fiúk társalgásához, pláne, hogy látásból már mindkettőjüket ismeri. Sőt, mivel egyikük a háztársa, így a keresztnevét is tudja: Wade. Ezt a hatalmasnak nem nevezhető tudást kiaknázva telepszik a fiúk mellé, szólván:
- Hello, srácok! Hm, Wade, be sem mutatsz a helyes haverodnak? - ezzel választ sem várva kezet nyújt a másik pasasnak és bemutatkozik: - Amy Joy, te pedig...?
A leányzó határozott fellépése gyaníthatóan egy kis zavart idéz elő, mivel igazándiból Wade és Amy sem ismerik egymást, legalábbis a lány nem sokat tud háztársáról azon kívül, hogy hatodéves; a fiú barátjáról pedig ennél is kevesebb információval rendelkezik Joy, azaz legfeljebb a kinézetét tudná leírni.

Épp válaszolni készülnék Wadenek, amikor megjelenik az udvaron a Griffendéles vidám jelenség. Egy darabig figyelem, majd amikor a fenekére huppan, egy kicsit megmosolygom. Emlékszek rá, hiszen találkoztunk már, az egyik meccsen, csak lehetséges, hogy nem emlékszik rám. Nem is kell sokat várni és elindul felénk. Mielőtt folytatnám a mondandómat, úgy döntök, megvárom, hogy mit szeretne a lány, bár sejtésem már van, de ki tudja.
Mikor végül odaér hozzánk, egy pillanatra meglepődök, hiszen nem tudtam, hogy ismerik egymást Waddel, bár számíthattam volna erre, hiszen azért mégis csak háztársak. Meghallgatom rövid kis mondandóját, majd szinte rögtön nyújtom is a kezem, meg sem várva, hogy Wade mit reagál, hiszen mégis csak engem fényeztek, ezt pedig nem hagyhatom szó nélkül.

- Heló Amy! Az én nevem Brian, Brian Wells. Örülök, hogy vannak, még akik észreveszik a kitűnő adottságaimat. – kicsit megmosolygom ezt a kijelentésemet, hogy ők is értsék, hogy vicceltem. – Bár lehet, hogy te nem emlékszel rá, de mi találkoztunk már, méghozzá szerintem valamikor a pályán. Azonban lehet, hogy én emlékszek rosszul, akkor javíts ki kérlek. –

Ezzel le is zárom a gondolatsort, s ezzel Wadehez passzolom a válaszolás jogát. Végtére is ők ismerik egymást. Még jó, hogy alig tűnök ki a tömegből, egy hugrabugos a tipikusan griffis helyen. Sebaj, végül is, nincs ezzel semmi baj. Építem a házak közötti barátságot.
Közben azért fejben tartom, hogy mit szándékoztam Wadenek mondani az aurorosdival kapcsolatban, így ha meg volt a kis csevegés visszatérhetünk az eredeti témához.

.-= Joy - Wells - Smith =-.


Nyugalom.
Csend.
Szerencsére véget ért a mai, igencsak unalmasnak mondható tanítás. Jobbára ezen a napon vannak összesűrítve azok az órák, amelyeknek rohadtul nincs semmi értelem. A jövőben akkor fogom alkalmazni az ott tanultakat, ha egy szaros mugli pisztolyt nyomnak a fejemhez, hogy azonnal frissítsem fel ezen irányú ismeretségem és tudásom. Persze tény és való, hogy minden egyes iskolában lennie kell effajta nevetséges, hézagokat kitöltő, jobb szó híján izéknek nevezném őket. Szóval kiszabadulva a szabadba heveredtem le a mohás szökőkút melletti padra, mappámat az ülőkére helyezve, mellette szétterpeszkedve. Egész kellemes idő volt, mondhatni kezdett átcsapni melegbe. A talárom ennek ellenére nem voltam hajlandó levetni, elvégre még mindig az iskola területén tartózkodtam. Igen, igen, vannak helyzetek, amikor elegendő a hétköznapi viselet is, de volt kedve a nyavalyának lemenni azért a föld alá, hogy átöltözzem.
Hugrabug.
Griffendél.

Két, számomra csak arcról ismerős majom jelent meg és kezdtek beszélgetni a közelemben, Nem igazán akartam beleavatkozni mások diskurálásába, elvégre nem a stílusom, de ahogyan csordogáltak a szavak, egyre több és több jutott a fülembe. Az igazat megvallva eget rengető röhögésben szerettem volna kitörni, hogy mekkora problémákkal kell szembenéznie mindkettejüknek. Tisztára, mint a rózsaszín lepelbe öltöztetett, rohadtmód gagyi mugli gyermekmesékben : "júúúúúj, nem tudom eldönteni, hogy kék, vagy barna autót kérjem apucitól...". Persze ez most levetítve két kviddicscsapatra. Itt már el is vágta magát a kölyök, akármelyik évfolyamba is jár, hiszen ki az a marha, aki kockáztatja a szaros testi épségét mások szórakoztatása miatt? Ráadásként képes lenne emiatt feladni egy normális pályát, amellyel meg is alapozhatja a jövőjét. Másrészről persze, akár a saját halálát is szorgalmazhatja. Aztán ott volt a másik, neki talán a nevét is hallottam már valahol, valami Wade, vagy mi a szar. Öntömjénező idióta, aki már most eldöntötte, hogy ő bizony auror lesz. Persze, mert így mennek a dolgok, eldöntünk valamit, és az fog történni. Honnan a retkes fenéből tudja, hogy a holnapi napon a korhadó és rothadó iskola egyik tagbaszakadt gerendája nem pont az ő agyvelejét csurgatja majd a padlózatra. Túl sok terv, túl hatalmas magabiztosság.

Griffendél.
Már ketten.
A történet ott tetőzött, amikor megérkezett a vörös ház újabb képviselője. Szerencsére őt sem ismertem névről, szégyelltem is volna. Még oda sem ért a kettőhöz, máris rácsorgatta a nyálát a hugrás elmeszottyantra. A bemutatkozás alapján valamiféle Amy lehetett a neve. Gondoltam, már leszek olyan pofátlan, hogy jómagam is felszólaljak, ha cirka két, esetleg három lépésre tengődöm tőlük. A jól megszokott semmitmondó arccal és hangszínnel billentettem fejem, majd tekintettem a trióra.
- Üdv!
Mert ugye az illedelem mindenekelőtt.
- Bocsánat, de hallottam a problémáitokat és a bemutatkozásod. Már engedtessék meg, hogy szóljak én is, noha gondolom a véleményem nem lesz perdöntő, tekintve a címert, ami a mellkasomon díszeleg.
Jól látható volt a zöld-ezüst szegély, benne pedig a tekergőző kígyó sziluettjei.
- Akkor a hölgy, mert ugye övék az elsőbbség. Tudod, nem kell cafkának lenned, hogy elnyerd mások szimpátiáját. A szavaid arra utalnak, hogy nem hiszel magadban, és a testi, illetve intellektuális adottságaidban.
Az emberek utálni szokták az igazat, én pedig utálok köntörfalazni. Az emlékeim szerint Wade nevűre tekintve folytattam.
- Túl nagy az önbizalmad és az egód, ez fog a sírba vinni. Tudod, észre kellene venned, hogy nem körülötted forog a világ, azért, mert te elképzeltél valamit, nem jelenti azt, úgy is lesz.
Biztos voltam benne, hogy már elegendő ellenszenv gyűlt bennük irányomba, de leszarom. Mindig mindenki azon papol, hogy soha senkitől nem hallja az igazat. Tessék, tőlem kérni sem kell.
- Te pedig…
Pillantottam a hugrásra, majd folytattam az eszmefuttatásom.
- … azon siránkozol, hogy mi legyen a jövőddel, és előadod a hattyú halálát, mert nem tudsz dönteni. Szánalmasnak tartom az olyan embereket, akik nem képesek saját sorsukról döntést hozni anélkül, hogy elszálljon velük a ló.
Biztos voltam a pocskondiázó válaszokban, de nagyon nem érdekelt. Gondoltam csatlakozom a társalgáshoz, már csak arra voltam kíváncsi, vajon kultúráltan adnak választ, vagy jó iskolai szokás révén egyből pálcáznak.
Vártam.
Figyeltem.

Briannal elég érdekes és komoly beszélgetésbe bonyolódtunk. El sem hittem volna hogy ennyire megértjük egymást és ennyire jóban is lehetünk. Nagyon jó srác ez a Brian, csak nem tudja hogy mit csináljon, és ez ilyen helyzetben elég érthető is. A bats és a falcon is elég nagy csapat, és választania kell hogy játékos lesz a világ egyik legjobb klubbjában vagy folytatja a családi hagyományokat és auror lesz. Az ilyen ehylzetben mindig szükség van tanácsra és én minden tudásom szerint adtam tanácsot a fiatal Hugrabugos barátomnak.
Válaszát várva merengtem és azon gondolkoztam hogy mivel próbál lemagyarázni arról hogy mondjak le az aurorros jövőről. Ebből nem állt szándékomban engedni. Én auror akartam lenni bármi áron. Ez az én keresztem, és gyakran jut ez eszembe. Hiába próbál majd Brian lebeszélni erről ezt nem engedem majd. Erre túl régóta készülök.

Ott álltam és vártam a ragálást, hogy Brian mit válaszol a mondandómra. Azonban megpillantottam egy mókás kis lányt. Na jó nem volt kicsi hisz ötödéves és csak egy évvel jár alattam, de akkor is megfelelő mércével mérve még kislány. Anna egykori osztálytársa, mivel ő is Griffendéles volt és most ötödéves lenne. Ő is jól ismerhette az életem értelmét, és valószínűleg valamennyit tudhatott az esetből. Igaz én Amy-t nem nagyon ismertem. Egy kivvidccsapatban játszottunk. Ő hajtó volt.
Figyeltem hogy mit csinál, és elmosolyodtam rajta, hiába volt komorú kedvem. Ő mosolyt csalt az arcomra. A cigánykerekes mutatványon is mosolyogtam, de a legviccesebb az volt amikor fenékre huppant egy sikertelen manőver után. El akartam idnulni hogy felsegítsem, de láttam hogy egy pillanat alatt talpon is volt és elindult feléntk. Bizonyosan meghallott a beszélgetésből egy két részletet hisz elég kíváncsinak tűnt.
Bemutatkozott Briannek, de az volt az egészben a legjobb hogy én is alig ismertem. Néhány szót szóltak egymáshoz a két beszélgetőtársam, és Brian nekem adta át a szót. Én még mindig mosolyogtam, de most már sokkal szolídabban.

-Szia Amy. Rég nem láttalak. Minden rendben a kis földre huppanás miatt? -ezt már nem nagyon mosolyogva, hanem sokkal inkább érdeklődve kérdeztem. Ez nem olyan kérdés volt mintha úgy akarnék feltűnni hogy van-e valami baja, hanem tényleg érdekelt hogy minden rendben van-e vele. Egy rendeslánynak tűnt Amy és egy kissé mókásnak, de hát nem mindenki lehet olyan komor mint én. Én sem voltam állandóan komoly, csak ez a beszélgetés rossz emlékeket kavart fel amit Amynek hála sikerült elfelejtenem.

Ezután Brianna néztem kérdőn hogy most mi legyen? Folytatjuk-e a beszélgetést vagy egy teljesen új témáról társalgunk? Nem akartam kimondani hisz nem akartam megbántani Amy-t. Amúgy is tudunk még miről beszélgetni, nem cask mindiga  kételyekről és a kérdésekről. Azonban ez a jelenet elmaradt hála egy mardekárosnak. Nem tudom hogy mit keres itt, de én nem szítom a házak közötti viszályt, amit a mardekárosok szoktak csinálni. A nem aranyvérűeket és azokat akik nem egy véleménnyel vannak velük lenézik és bántják. És ez bosszantott. Nem egyszer látták el a bajom amikor még alsóbb éves voltam a mardekárosok. Mert én kiálltam a barátaimért, ők ezt úgysem érthetik meg soha. Figyeltem amit modnott és egyre jobabn felhúzott. Talán szándékosan az volt a célja hogy arra kényszerítsen hogy elbánjak, vagy elbánjunk vele, de ebből látni hogy milyen nagyképű. Azt gondo,lhatja hogy magában elbír velünk, vagy ha el is látjuk a baját egyenesen a tanárhoz fut, és le merem fogadni hogy Pitonhoz. Ahoz a senkiházi halálfalóhoz.

-Először is ne bántsd meg a hölgyet és kérj tőle bocsánatot mert rosszul jársz. -ekkor Amyre néztem, majd pedig folytattam- Te mit képzelsz magadról hogy idejössz és kioktatsz? Neked ezekhez a dolgokhoz nincs közöd világos? Ha nem bírod felfogni akkor megbeszélhetjük másként is. És hogy ki mit csinál az életével és kitől kér tanácsot az sem rád tartozik! Minek tartod magad hogy ötödéves létedre próbálasz minekt megalázni és kioktatni. A te egód mekkora? És mi lenne ha most pálcával támadnák rád? Vagy esetleg Mardekáros szokás szerint hárman ellátnánk a bajod? Egyből rohannál a tanárhoz..., szánalmas vagy. Most pedig tűnj innen ha jót akarsz magadnak!

Egyre jobban eluralkodott rajtam a düh. Megvédem az új barátaimat. Briant és Amy-t eggyaránt, igaz a lányt nem ismerem, de akkor is hogy meri cafkának nevezni? A tallárom oldalából a kezembe emeltem a pálcám arra az esetre hogyha az utóbbi eshetőséget választja és meg akar küzdeni velem. Nekem nem kell sok hogy egy ilyen kis férggel párbajban megküzdjek. Volt egy olyan érzésem hogy nem megy el ezért még a válasz előtt elindultam felé a pálcával a kezemben és arra vártam hogy mit reagál, ha gyorsan meg akar támadni akkor már remélhetőleg fel leszek készülve egy párbajra.

Hallgatom Wadet és eközben szinte már várom, hogy Amy, milyen csattanós választ ad majd nekünk. Amolyan kis szeleburdi lánynak néz ki, természetesen a szó pozitív értelmében. A mosoly az arcomról, csupán a meglepődés idejére tűnik el, amikor Sean oda lép hozzánk. Hallgatom őt is, s amikor kiosztja Amyt kicsit elkomorodik az arcom, mikor leosztja Wadet már nem vagyok olyan őszintén vidám mi annak előtte, de van egy kezelési módszerem a mardekárosokhoz, s ezt talán most is alkalmazhatom.
Ahogy azonban szóra nyitnám a számat Wade kezd bele rövid kis mondókájába. Őt hallgatva, már tudom is mire készül, s tudom azt is, hogy a kígyócímeres erre várt, ezt akarta kiprovokálni. Mikor úgy érzem, hogy griffendéles barátom már befejezte egy gúnyos mosoly jelenik meg először arcomon, majd nevetésben török ki, s hamarosan tapsolni is kezdek. Majd ekképp folytatom.

- Szép belépő volt! Komolyan. Nekem igazán tetszett, nagyon stílusos. Az egészből csupán egyetlen ember maradt ki. Remélem nem zavar, ha róla én formálnék véleményt. – kicsit megköszörülöm a torkom, s aztán kezdek csak ismét bele. – S te barátom. – ekkor Seanra nézek. – Neked sem nagyon kéne ugrálnod. Cafkának nevezel egy lányt akit nem ismersz. Talán nem jutott neked nő, talán nem olyan, aki neked megfelel, végül is mindegy a lényege ugyan az. Szerinted a srácnak az egoja túl nagy, szerintem viszont a te arcod nem férne be a főkapun, csak azt nem értem, mi a bajod azzal, ha auror akar lenni? Ja, hogy te a másik oldalra vágysz, C'est la vie, nem mondta senki, hogy nem lesznek akadályaid. S, hogy nekem ilyen problémám van, nos, lehet, hogy tényleg nem kéne ezen siránkoznom, lehet, de ettől még mindig azt az érzést hagyod bennem, hogy csupán csak a szőlő savanyú. Akkor had összegezzem, egy csajoknál nem túl népszerű, halálfalónak készülő, megsavanyodott srác vagy. Persze a tévedés jogát fenntartom, hiszen nem ismerlek, de egyebet eddig nem mutattál magadból, így úgy ítéllek meg, ahogy te tetted ezt eddig velünk. -

 Lassan leviszem a hangsúlyt, s közben a gúnyos tekintet csak nem tűnik el az arcomról. Egy pillanatra fordulok el csupán, amikor Amyre nézek és, hogy a hatást fokozzam, még egy kacsintást is dobok a lány felé.

- A pálcára nem lesz szükség, hiszen a helyzet nem igényel ilyesmit, a becsületet nem csupán harccal lehet megvédeni, persze a legvégső esetben igen, de egy szó gyakran többet érhet ezer tettnél. -

Szúrom végül oda, s aztán visszafordulok a mardekáros beszédpartnerünkhöz, beszédpartner, hiszen időközben azért csak-csak belépett a beszélgetésbe.

- Persze, hogy rendben - nevet Wade-re Amy -, egy ilyen kis eséske nem törheti meg a kviddicsezői karrierem. Már ami az iskolai pályafutásomat illeti.
Még tudná folytatni a bohóckodást, ám éppen ekkor szól közbe egy ismeretlen, felfuvalkodottnak látszó, korukbeli fiú. Amy hamar eldönti, hogy nem fogja megbántani a mardekéros krapek vélhetően érzékeny lelkületét, néhány másodperccel később azonban, miután lecafkázzák, úgy határoz, hogy bánja a fene a pasas lelkét, legfeljebb majd ott sír ahol senki sem látja.
- Ahha - nyugtázza egy sóhajjal az elhangzottakat.
Szemöldöke a homlokára szalad fel megdöbbenésében a nem várt belépő hatására, pláne a jogtalan osztás miatt, mégsem húzza fel magát különösebben miatta. Higgadtan, szinte már bántó hidegvérrel, egyúttal lekicsinylőn néz végig a férfiún, szeme kékje most sokkal inkább hasonlít a sarkkörök környékén lévő végtelen jégmezők kékes csillogására vagy egy fagyos téli reggelre, mint egy sötétkék áfonyára. A lányt stimulálja a düh és félelem, s bár most csak az előbbit tapasztalja, ez is bőven elég számára, hogy vére hüllőszerűen kihűljön. Nem véletlenül szeretne auror lenni, ott tökéletesen kihasználhatná ezt az adottságát is például.
Előbb Wade-del, majd Briannel villan össze tekintete, s utóbbi kacsintására cinkos mosoly jelenik meg szájzugában, a fagyos kifejezés azonban nem tágít tekintetéből. Kissé csodálkozva veszi észre, hogy bár alig ismeri a srácokat, ők mégis vállvetve a védelmére kelnek - bár egyelőre csak szóban. Szíve szerint végigsimítana mindkettőjük fején, akárha egy 4-5 éves kissrácnak, aki valami hihetetlenül okos dolgot mondott, ám még idejében visszafogja a mozdulatot és leereszti kezeit. Esze ágában sincs felvilágosítani őket, hogy tökéletesen meg tudja védeni magát, ha esetleg arra kerül sor, épp elég tapasztalata van hozzá, nemhiába tagja a DS-nek.
- Ahha - ismétli meg szűkszavúan. - És mit tudott még kiolvasni a nagybecsű professzor úr a mozdulataimból és az elhangzott kábé két mondatból? Már azon kívül, hogy fűvel-fával, továbbá hogy önbizalomhiányos vagyok. Netán valami pszichológusfélének készül? Ne tegye, előre szólok, ez túlzottan világos lelkületet igénylő munka, mert itt segíteni kell a "beteg" lelkeken, nem pedig ócsárolni őket. Azt gondolom nem szeretné hallani, hogy mi a véleményünk önről és a viselkedéséről, mertmivel azt úgyis jobban tudja, nyertem?! Az egóról nem vitatkoznék, nincs kivel. Jah, ha már a cafkaságnál tartunk...
Joy nem fejezi be a mondatot, hanem inkább illusztrálja. Mivel a két fiú között áll, ezért egyszerre át tudja ölelni mindkettőt egy-egy karjával, majd előbb Wade-nek, azután Briannek ad egy puszit a felé eső arcfelére. Cseppet sem érdekli a mardekáros pasas véleménye, Amynek bőven elég az, ha megbotránkoztatja, hogy aztán jót derüljön rajta.
A magázás is a felbőszítés célját szolgálja, nem véletlenül nem tegezi le kapásból a fiút. Szavaiból maró sósavas gúny cseperészik, bár nézése csaknem közömbösnek tűnik egy felületesebb szemlélő számára; jéghideg ujjvégei azonban feszültségről árulkodhatnak két barátja számára, mivel Amy véletlenül sem volna hajlandó odébb mozdítani tenyereit akár Brian, akár Wade derekáról.

.-= Joy - Wells - Smith =-.


Mosoly.
Halovány.
Ahogyan azt sejteni lehetett, a griffendéles srác, akit Wade-nek ismertem, pálcát ragadott és fennhangon tudatta mindenki tudomására, hogy bizony álljak le, különben képes lesz letépni az arcomat. Az igazat megvallva össze kellett volna szarnom magam, de egyszerűen nem éreztem félelmet. Mitől kellett volna remegnem? Attól, hogy egy szenvedéllyel gyúlt lelkű ember megfenyegetett, ráadásként olyan emberek védelmére kelve, akiket a hallottak alapján alig ismer? Neeeeem, feleslegesen nem fogom izgatni magam hülyeségeken. Elvégre, ha akar, úgyis meg fog átkozni, gyáva módon, párbaj nélkül, úgy, hogy a pálcám valahol a talár mélyén rejtőzik. De mit is várhatnék egy egoista önimádótól, ha nem ezt, nem igaz? Volt némi igazság a szavaiban, persze nem afféle, ami rám lenne igaz. A mardekárosok mind gyáva népek, ha valódi mardekáros jellem lennék, most a mögöttem lévő bokorban valószínűleg több ezer háztársam lapulna, várva a pillanatra, hogy halálra tépjék ezt a három majmot. De nem, sajnos soha nem gyarapítottam a gyogyósok klubját, szerettem kimaradni ezekből a „te griffes vagy, te hugrás vagy, te meg hollós, ó egy mardekáros” pocskondiázásokból. Gyerekesnek és szánalmasnak tartottam az összes olyan embert, aki ilyen baromságokon rágódik. Kit érdekelnek a házak? Mindenki olyan ember, amilyen, le van szarva a származás, le van szarva, hogy milyen színű a sálad, nem az számít.
A támadás.
Folytatódott.

A következő felszólaló rettenetesen meglepett, meg kell vallanom. Persze, ezt soha, semmilyen körülmények között nem hoztam volna az előttem álldogáló trió tudatára. Továbbra is azzal az üres, semmitmondó tekintettel heverésztem az igencsak kényelmes padon, és hallgattam azt, ami egyértelmű volt. Mardekáros vagyok, hát meg kell kapnom a magamét, nem lehet másképpen. Ennek ellenére a hugrabugos gyerek meglehetősen higgadtan viselkedett, mintha jómaga is leszarta volna azt, amit mondtam. Mintha felfogta volna azt, mindenkinek lehetnek véleményei. Vééégre egy ember, nem majom, ez nagy szó, ember, aki felfogta a csodát, felfogta azt, hogy ez egy rohadt módon szabad világ, és mindenki olyan véleményt alkot, amilyet szeretne. Szavai hallatán kénytelen és kelletlen, de haloványan elmosolyodtam. A pálcát tartogató emberke nem is igazán érdekelt, majd jön egyszer az átok, ha nem, akkor talán elmondható róla, hogy képessé vált az agya befogadni és feldolgozni olyan információkat, amelyek emberibbé teszik, sem, mint állattá.

A csaj.
Tipikus.
Lám-lám, a griffendéles leányzó csak nem csalta meg érzékeim és érzéseim, elvégre folytatta a nevetséges kis folklór műsorát, amellyel saját maga lejárató kampányát folytatta. Nem is igazán volt mit mondanom a szavaira, de természetesen, ahogyan az illendő, végighallgattam. Egyértelmű volt mindhárom fél reakciója, hiszen az igazság cseszettül fájdalmas tud lenni… mégis, legalább az egyiküknek volt annyi esze, hogy valóban emberként lehetett kezelni.
Megmozdultam.
Előre dőltem.

Könyökeim a térdemre helyezve dőltem előre, és támaszkodtam meg, hogy választ adhassak, illetve továbbra is a beszélgetés részese lehessek. Jobban mondva, jelezzem, továbbra is a társaság része kívánok maradni. A Wade nevű, mindent „haragból oldok meg”-re tekintettem, majd nyugalmas hangon, nem törődve a kezében lévő varázstárggyal belekezdtem.
- Tudom, hogy az igazság olykor fájdalmas.
Mindegyikükön végigtekintettem, jelezve, ez a trió minden egyes tagjára érvényes. Ezt követően visszatekintve Wade-re folytattam.
- Valóban nincs közöm, ennek ellenére mégis megszólaltam. Az egóm biztosan hatalmas, ha mondod, legyen úgy, én legalább beismerem, hogy van egy esetleges hibám, noha közel sem vagyok biztos abban, hogy valóban van. A pálca, mi lenne, ha azzal támadnál meg? Azt mondanám, tipikus Roxfortos diák vagy, aki nem képes értelmes diskurzusra, csak agresszióra… ergo nem vagy aurornak való. Az, hogy mardekáros vagyok… kit érdekel? Te vagy szánalmas, hogy a címeremmel takarózol a cselekedeteid miatt.
Újabb vélemény, amelyben volt igazság, bárhonnan nézem is. Elvégre, aki aurornak készül, nem igazán lehetne ennyire agresszív, másképpen kellene a dolgokat látnia. Mivel lezártnak tekintettem a válaszadást, a hugrabugosra pillantottam.
- Természetesen nem zavar, hogy véleményed van rólam, elvégre, mindenki szabadon alkothat azt. Vannak akik adnak mások szavaira, én sajnos leszarom azokat, ha nem olyan embertől származnak, akit tartok is valamire. Az, hogy halálfaló szeretnék-e lenni, nem pedig auror? Nem, egyetlen szóval sem említettem egyik oldalt sem, ez a ti agyszüleményetek. Azért, mert valaki nyíltan felvállalja a gondolatait, nem feltétlenül falja a halált. Újabb baklövés, de nem számít. A summás szavaid a nőkről, a hovatartozásomról és a lelkemről, nos, jól mondtad, érezted. A tévedés jogát fenntartod, becsülendő, hogy legalább az egyikőtök képes volt megérteni az élet egy apró részét.
Egyértelműen enyhébb válasz volt, mint az előtte lévő srácnak adtam, hiszen neki kijárt. Végre úgy viselkedett valaki a diáktársak közül, mint egy Roxfortos diák, mint egy ember. Amy következett a sorban, elvégre neki is kijárt a válaszadás, ha már rám pillantva várta a szavakat.
- Azzal, hogy önözöl, csak azt erősíted meg, amit mondtam rólad. Nem bízol magadban, mi több, már azt is tudom, nem vagy komplett. Ettől nem fogsz értelmesebbnek tűnni. Az, hogy milyen a vélemény rólam? Igen, evidens, hiszen ahogyan Wade is, te is a címer alapján kezdtél bele az ítélkezésbe.
Egy pillanatra elhallgattam, majd ismét hátradőltem, a csapatra pillantva.
- Nem fogok mentegetőzni, továbbra is tartom a véleményem, elvégre nem utal semmi az ellenkezőjére. Wade auror akar lenni, de hirtelenharagú. Amy, neked most mondtam el a véleményem.
A hugrásra tekintve folytattam.
- Te viszont képes voltál emberileg gondolkodni, becsülendő. Mint látod, nem sokan képesek erre!
Befejeztem, mert egyelőre nem volt több mondanivalóm. Már csak azt kellett kivárni, röppen-e a varázslat a pálca hegyéből, vagy megindul egyfajta vitaparti, amelyből talán értelem is keveredhet.
Vártam.
Ültem.

Amy & Brian& Sean

Ez a Sean egyre jobban felbosszantott, de látni hogy gyáva. A pálcáját sem vette elő, és még ő próbál provokálni minket. Az ilyen madrekárosokat nem értem. Ugrálnak és kötözködnek, és ha el kezd fajulni a helyzet akkor már nem veszik el a pálcájukat és ezzel provokálják ki az emberekből a haragot. És miután rendre tanítja az ember az ilyen söpredéket rohannak a tanárokhoz panaszkodni, pedig úgy megérdemelnének egy átkot...
Igaza van, hirtelen haragú vagyok, de ettől függetlenül ez nem fog majd korlátozni az aurori pályafutásom során, sőt ennek segítségével tudom legyőzni a gonoszt. Ilyen világban csakis olyan mentalitással és olyan tettekkel lehet szembeszállni a sötétséggel mint amilyet ők is alkalmaznak. Lehet hogy a végén semmi különbség nem lesz köztünk csak annyi hogy én a jót szolgálom míg ők a káosznak és az anarchiának hódolnak, de nincs más választás. Én nem tudom elképzelni magam valamelyik kviddiccsapatban mint játékos, vagy mágikus állatok gondozásával foglalkozó minisztériumi dolgozó.
Nekem az a sorsom hogy harcoljak az aurorok oldalán, a sötétség ellen és semmi más. Nincs családom akit elveszíthetnék és nincs senkim aki miatt félnem kellene a haláltól. Barátaim is vannak de ők sem igazi barátok, csak inkább ismerősök. Anna elvesztése óta elidegenedtem mindenkitől.
Apám még mindig az Azkabanban él, és ő is auror volt. De olyat tett ami megbocsájthatatlan eggyesek számára, szerintem ez nem igazságos, de az élet sem az. Egyszer remélem hogy viszont látom az édesapámat.

Miután befejeztem a mondandómat Sean felé, Brian kezdett el vele beszélni. Ő olyan tipikus Hugrás volt és nyugodtan, nyájasan beszélt Sean-al, már már olyan Mardekáros nemtörődöm feelingben. De tudtam hogy ő csak ezzel akarja bosszantani a Mardekárost. Számomra a házak igenis sokat jelentettek hisz a teszlek süveg belelát az ember fejébe. Nekem csak a Mardekárosokkal volt bajom, a többiek között pedig nem tettem kivételt. Egy Hugrabugost ugyanúgy tiszteltem mint egy Griffendélest. Egyébként is ha nem ezt tenném akkor Mardekáros lennék. Az már rasszizmusnak tekinthető ha valaki valamiért jobbnak hiszi magát a többi csoporttól, és kitaszítja őket. Én nem voltam ilyen és nem is akartam ilyen lenni. Én nem tettem különbséget az átlag emberek között.

Miután Biran befejezte a beszédét ami vette át a szót. Ő már hevesebb volt, de én kezdtem lehiggadni kissé. Őszintén szólva arra vágyok hogy megátkozhassam Seant, de egyenlőre még nem. Nem teljesítem azt amire vágyik. Nem nyerhet Blaine. És nem is fog nyerni ha rajtam múlik. Amy is azonban visszavágott. És hogy még jobban felhúzza Seant átölelt engem és Briant és mindkettőnk arcára adott egy-egy puszit.
Én ezt nem nagyon értékeltem az igazat megvallva, de tudtam hogy arra megy ki a játék hogy Seant felhúzza. Szorosan fogta a derekamat, és ez azt bizonyította hogy Amy eléggé feszült, mégis viszonylag nyugodtnak tűnt. Félnie biztos hogy nem kell, mert sok esélye nincs Sean-nak velünk szemben, habár Brian nem az a harcos természet én személy szerint ha harcra kerülne a sor magam párbajoznák vele. Az gyáva dolog lenne ha hárman bánnánk el vele.
Ötödéves ez a Sean és felsőbbrendűnek hiszi magát. Anna évfolyamtársa lehetett, és hogy bírta ki ezt? Nem tudom hogy ismeri-e Annát, de szerintem biztos ismeri, valamint remélem hogy nem hozza fel mert akkor tényleg ma este a Szent Mungóban fog kikötni.

Megpróbáltam Sean szemébe nézni és mereven, tekintéllyel és komolysággal fellépni. Ezután pedig elfordítottam  fejem és lazán elnevettem magam. Ennek több oka is volt, de már kezdtem a feszültségtől oldódni. A társaimra néztem. Nyilván valóan az előbb meg is lephette Amy-t hogy kiálltam mellette, de ez természetes.
Hallgattam amit mondott ezután Blaine és hiába idegesített fel, elnyomta a Düh-t, és próbáltam nyugodt maradni. Nagyon egoista és nagyképű barom volt ez a srác, de hát senki sem tökéletes. Miután befejezte én kezdtem el a beszédet.

-Nem! Nem támadlak meg! Először többre becsültelek és azt hittem hogy kiállsz velem szemben és úgy is lesz szád ha pálcát emelsz, de rájöttem hogy túl gyáva vagy ahhoz hogy esetlegesen párbajozzunk. Ez nem agresszió mint ahogy mondod, hanem így tud az ember rendet tenni a legkönnyebben a káoszban. -ekkor egy kis szünetet hagytam- Igen, lehet hogy hirtelen haragú vagyok, de te idejössz és nem nevezel minket embernek mert elragad esetleg engem a düh mivel úgy reagáltam a szavaidra ahogy kell. Fölösleges lett volna a képmutatás és az arrogancia. Kimondtam feléd amit gondolok, és első sorban nem az bosszantott fel hogy rólam mit mondtál hanem hogy Amy-t cafkának nevezted, valamint Briant is lenézed. Nem nagyon ismerem őket igazad van, de ehez nincs jogod. Ennyi erővel akár most rád is támadhatnék váratlanul, de nem teszem. Ez a különbség veled szemben. Ha most melletted lenne még négy-öt társad biztosra veszem hogy megtámadnátok minket, de ez fordítva nem igaz. Vannak mások is, nem csak olyanok mint ti, és mi a jók közé tartozunk. Most látszólagosan akár vitázhatnánk is, de a vita arról szól hogy érvekkel támasztjuk alá a gondolatainkat. Itt mivel alig ismerjük egymást, nem tudunk érveket felhozni, és te sem tudod megérvelni azokat a rágalmakat amikkel minket illettél. Abban igazad van hogy hirtelen haragú vagyok, és most is félelmetes düh van bennem, ám megpróbálom elnyomni a helyes ösvény miatt ezt az érzést. Én személy szerint tudom hogy nem a jók közé tartozom...
Egyszer azt mondta egy illető, -ekkor Annára gondoltam- hogy én az vagyok akire szüksége van az embereknek nem pedig az akit megérdemelnek! Lehet hogy tévedett és lehet hogy igaza volt, de semmilyen körülmények között nem engedem hogy bánts másokat!

A hangom beszéd közben hellyel-közzel nyugodt és ésszerű volt, ám Sean is tudhatja hogyha nagyon akarja akkor könnyen fel tud úgy húzni, hogy a düh felszínre törjön.
Amit az imént mondtam neki azt még régebben Anna mondta nekem, és most belátva lehet, sőt valószínű hogy igaza is volt. Nem engem érdemelnek meg sokan, de segíteni tudok rajtuk. Lehet hogy először csalódást okozva, de később remélhetőleg jó lesz nekik. Csak nem szabad hogy valakit még egyszer közel engedjek magamhoz...

Hallgatom a többieket, s közben figyelem a reakciókat. Amy az, aki meghökkent egy kicsit és nem is leplezem a meglepődöttségem. Közben figyelek és hallgatok, az idegen nem tűnik olyannak, mint amilyennek leírtam, ezt tudtam már jó előre, de kénytelen voltam egy sztereotípiát ráhúzni a srácra, hogy aztán a válaszaiból és közben a mimikájából minél többet olvassak ki.
Aztán hirtelen már ismét őt hallgathatjuk, ekkor van alkalmam a mozzanatokat megfigyelni, amiket már a beszélgetés eleje óta lestem. Nem tűnik egy tipikus halálfaló típusnak, de jobb vigyázni, azonban a véleményem az, hogy nem kell tőle félni, látszik, hogy nem tiszta, de a mai világban senki sem az.
Ekkor hirtelen Wade jön ismét, heves és haragos, ha leplezné, akkor is látszik valahogy hajlamos nagyon felhúzni magát, nem szabad, szerintem a srác erre utazott.

- Egy pillanatra Wade. – szól a griffendéles beszédpartneréhez, majd Sean felé fordul. – Nagy dicsőség kivívni úgy a tiszteletet, hogy előtte megsérteni próbáltál, de fátylat rá, nem vagyok egy múltjában élő srác. Én nem foglak a házad alapján megítélni, nem szokásom, persze ehhez megint csak az tartozik hozzá, hogy az emberekben ezek a sztereotip képek azért vannak meg, mert sok mardekáros ilyen lenyomatot hagy maga után, ettől függetlenül én elvonatkoztatok. Én csak azt látom, hogy egyedül vagy mi hárman, nem biztos, hogy jó ötlet a piszkálódás, sőt abban is biztos vagyok, hogy te ezt tudod, sőt tudtad mikor megszólítottál minket. Nem barátkozni jöttél ez kétségtelen. S bár ennyi mindenre rájöttem, azt mégsem tudom, hogy csupán tényleg csak azért lettünk megszólítva mert zavartak a dolgok vagy esetleg valami más célod van. Még nem tudom…még nem… -

Fejezem be végül így, s maradtak bennem bőven kérdések, amelyek akár egy rossz álom utáni reggel az a szorító érzés a gyomorban, megragadnak.

~ Nem értem. Nem értem miért. Remélem, hogy válaszokat kapok ezekre, remélem ezzel nem lepleztem le a kis nyomozásomat, hiszen akkor elveszítené a varázsát számomra ez a beszélgetés. Igen. Arra is gondoltam, hogy talán ez lehet a célja. ~

Ekkor, egy pillanatra felnyúlok és megdörzsölöm szememet elterelve az esetleges figyelmet, mintha csak nem figyelnék semmire, had higgyék, hogy bambulok, nem kell tudni mindenkinek, hogy több is van ide bent, mint egy egyszerű sportoló, addig jó, amíg ezzel nem foglalkoznak.

Brian csaknem túlzottan higgadt reagálása meglepi egy pöttyet, ahogyan nyilvánvalóan a fiút is az ő puszija és átkarolása. Azonban Wade meglehetősen heves reakciója sem éri fekészülten, nem igazán ilyesmit nézett ki a pasasokból. Jó-jó, az "első másodpercben a másik torkának ugrunk" cmű bekezdés sok lett volna és bár nem nézte vadembernek a hugrabugost, mégis mást várt tőle. Wade-től meg... azt hitte kicsit átgondolja a dolgot, hogy majd csak a helyzet pontos kiértékelése után reagáljon.
Összességében a fiúk azonban szinte tökéletesen az ellentétét tették annak, amire Joy számított.
A mardekáros - eddig - névtelen krapek céljai sem teljesen egyértelműek: a leányzó képtelen eldönteni, hogy beszélgetni szeretne-e, s csak sajátos módon kezdett bele, mert neki másképp nem megy; vagy pedig felbosszantaná iskolatársait, hogy legyen egy jó napja.
Amíg Brian és Wad beszélnek elgondolkozik, szinte fel sem fogja amit a másik kettő mond. Immár agyilag is jelenlévőként türelmesen végighallgatja Sean szövegelését, s egyszer sem kiált fel, hogy "Nini, hiszen ő sem százas!", holott megtehetné. Nincs értelme. Most valahogy annyira céltalannak tetszik az állandó, már-már hagyományos marakodás a mardekárosokkal. Fáradtan sóhajt egyet, ez azonban nem azt jelenti, hogy feladta a vitát, csupán lehiggadt valamelyest és így értelmét vesztette az egész hercehurca.
- Ha neked kevésbé sértő a tegezés, akkor legyen úgy, öcsém - közli a fiú szemébe nézve. - Az előbb csupán azt próbáltam kifejezni, mennyire nem érdekel mit gondolsz rólam. Tarthatsz szajhának, tarthatsz rátarti griffesnek, a te dolgod. De mi lenne, ha kivételesen nem vitatkoznánk, he? Mindenki elfelejtené, hogy hová tartozik és beszélgetnénk, ahogy normál esetben az ismerősök szoktak, ha összefutnak valahol? Vagy ennyire ragaszkodtok az egymás verbalis vagy fizikális gyilkolászásához? Jah és nem, nem a házad alapján ítélkeztem, hanem az elhangzott kedvesnek nem mondható szavaid miatt ment fel bennem a pumpa, bár gondolom ez megfelelt a célodnak. különben meg: ha egyezne Wade-del a vélemény, akkor te már apró cafatokra lennél tépve csipetkének; viszont semmi értelme annak, hogy néhány csípős szó miatt egymásnak menjünk.
Ezzel a lány törökülésbe helyezkedik, karjait pedig összefonja mellkasa előtt, mintegy szimbolozálva a teljes bezáródottságot. Ujjai lassan átmelegszenek, ez részben a napnak köszönhető, részben pedig a nyugalomnak. Szeméből nem tágít az a bizonyos jeges kifejezés, szája sarkában viszont már ott vibrál a jellegzetes örökmosolya, ezzel jelezván, hogy kész elfogadni a srác betoppanását, s nem ellenzi jelenlétét, amíg nem fajulnak el a dolgok.

.-= Joy - Wells - Smith =-.


Harag.
Hirtelenség.
Komolyan mondom, ha azt kellene összeválogatnom a világ összes majma közül, ki is volt a leghirtelenebb közülük, azonnal a kölyökre böknék. Egyrészt, alig tudtam befejezni a diskurzusom, ő már támadott is, időt sem hagyva senkinek semmire. Ez ugyebár tapintatlanság, merthogy volt a körünkben egy, nevezzük nagy kegyességgel nőnek, bár egyelőre nagyon erősnek tartom ezt a kifejezést. Meglátjuk, ebben a tekintetben mit hoz majd a jövő, most a legfontosabb, hogy végighallgassam a makogást, és memorizáljam a hallottakat, alkalomadtán majd tudjak rá reagálni. Mert én ugyebár, annak ellenére, hogy a mardekár házba soroltak, képes vagyok türelemmel meghallgatni az érveket, mentegetőzéseket, a saját igazak kifejtését. Persze ez is nevelés kérdése, biztosan akad a sok bárgyú barom között olyan, aki szintén részesült ebben a csodában.
A hugrás.
Váltás.

Mégpedig nem is kicsi váltás volt, már eleve a két beszédstílus között, arról pedig ne is beszéljünk, kiben mennyi düh szikrázott. Az érzésekről nem nyilatkoznék még magamnak sem, mert valahogyan biztos voltam benne, ha büntetés nélkül megúszna a trió egy gyilkosságot, már régóta halott lennék. Amennyiben mégsem, úgy szénné átkozva heverésznék a szökőkút előtti gyepen. Gondolom az sem nyújtana szebb látványt, mint a testrészeim kipakolva az alagsorban, a mardekár házának ajtaja előtt. Viszont, soha nem voltam olyan ember, aki túlzottan előre gondolkodna a jövőjén. Alakuljon csak szépen magától, és érjenek meglepetésként a dolgok, sem, mint előre tudjam, hogy mi is fog történni. Sokkal izgalmasabb, sokkal adrenalin dúsabb megélni a helyzetet. Ennek fényében a jól megszokott unalommal itatott tekintettel hallgattam a történést, és annak ellenére, hogy azt a látszatot keltettem, leszarom, azért memorizáltam.

Csend.
Körváltás.
Kialakult egyfajta különös hangulat, amely az állatokkal való kommunikációból elkezdett az ember-ember közötti beszélgetés felé konvergálódni. Persze csak kezdett, de még így is elmondható volt, hogy esetleg van némi halvány szikra arra, vannak értelemmel bírók a Roxfortban. Riadalmam, miszerint egyedül vagyok ember ebben a hatalmas dzsungelben, alábbhagyott. A hugrás srác és a griffendéles csaj monologizálását követően utóbbi le is telepedett elém a talajra, jelezvén, nem fog lelépni, marad csevegni. Hátradőltem az ülőalkalmatosságon, karjaimat pedig annak támlájára raktam, tárva-nyitva, mutatván, valóban nyitott vagyok a dolgokra, és nem igazán érdekel, hogy fenyegetve vagyok, voltam a pálca miatt.
- Nos, kedves egyelőreunszimpatikus barátom! Nem gondolom, hogy azért leszek nagy ember, vagy vívom ki egyesek becsületét, mert azonnal pálcát ragadok kérdéses helyzetben. Sőt, szerintem az olyan emberek szánalmasak...
Egy pillanatra elcsendesedtem, majd elmosolyodtam, ahogyan a káoszelmélet felvillant a fejemben. No persze az is közrejátszott, hogy ismét megkapta az ívet a fiatalember, ráadásul számára sajnos módon ismét az igazságot zengtem.
- A káoszon pedig káosszal úrrá lenni sem bölcs dolog, mert soha nem fogod megszakítani a szart, és a végén el fog lepni. Szarban úszni pedig kellemetlen, gondolom én, bár ezt biztosan jobban tudod.
A hugrabugos is közbeszólt és bekapcsolódott a társalgásba, jelezvén, még mindig megvan a maga véleménye. A mosolyt levakarva az arcomról komor tekintettel fordultam felé.
- Nem érzem, hogy be kellene szarnom amiatt, mert hárman vagytok. Számotokra lenne szégyenletes, ha ilyen arányszámmal nekem esnétek. Arról pedig, hogy ilyen, meg olyan mardekárosoknak miféle szokásai vannak...
Egy pillanatra végigmértem mindhármukat, hiszen ez mindenkinek szólt. Mondták, hogy nem a címer alapján ítélkeznek, de belül ott volt az óckodás, az ellenszenv a zöldek iránt… én pedig láthatóan közéjük lettem sorolva.
- ... nem érdekel. Olyan ház, mint az összes többi, vannak olyanok, akik értelmesek, és olyanok is, akiknek már az is nehézséget okoz, hogy ne a szoba közepére rakják, amit nem oda kell.
Summás összefoglaló volt, amely gyakorlatilag ledegradálta az egész iskolás diáksereget, jelezvén persze, hogy kivételek akadnak, még akkor is, ha vajh kevés számban.
- A kérdésedre pedig, igen, azért szólítottalak meg mindhármatokat, mert azon nyavalyogtok, melyik szép jövő közül válasszatok. Szánalmas, még a tudat is, hogy ez ennyire kiborító lenne.
Már csak egyetlen ember volt, akinek meg kellett adnom a válaszaimat a reakcióira. Továbbra is laza tartásban üldögéltem, a tipikus unott fejjel, és semmitmondó tekintettel.
A soros.
Amy.

A kiscsaj továbbra sem tudta hová tenni ezt az egész dolgot, lerítt róla, hogy nincs képben, mi is zajlik jelenleg. Egy jó kis murinak tartotta, holott a téma kezdett véresen komoly mederben futni.
- A tegezéssel nincs bajom, hiszen minden ép ésszel bíró diák tegezi a társát, már csak a kor miatt is, nem beszélve arról, hogy kicseszettül sorstársak vagyunk ebben a molyrágta lyukban. Viszont annak is vannak formái, mert tudod Kiscsillag, bármennyire is szeretnéd, de nem vagyok az öcséd. Gondoltam idejekorán tisztázzuk.
Halovány mosoly először a csajra, aztán az emlegetett Wade-re, a pálcás fiúra.
- A cafatok. Biztosan megjártam volna, hiszen három az egy ellen...
Nem fejeztem be a mondatot, tartottam egy kis hatásszünetet, csak utána folytattam.
- ... de tudod, szar úgy élni, hogy utána azt kell fürkészned, mikor jön az ököl, ami vissza súlyt. Nem fenyegetés, egyszerűen ilyen vagyok. Dobjanak meg kővel nyugodtan, biztosan el is találnak… csak utána lehet, hogy én nagyobb tárgyakkal fogok dobálni, ami nem kifizetődő a testi épség szempontjából.
Apró kacsintás, jelezvén, nem hülyéskedtem, mégsem gondolom véresen komolyan az egészet. Egy pici utálás arra az esetre, ha meggondolatlan lenne valaki a társaságból.

Vikitria Mirol

Laetitia a szökőkútnál ült, és egy papírmadarat reptetett a pálcájával. Az ezüstös fény halványan megvilágította a fáradt arcot. Erőteljes, már-már ijesztő vonásokat rajzolt rá.
Megint nem tudott aludni. Ezen a héten már a sokadik alkalom volt, hogy kilógott a hálókörletéből és valamely eldugott helyen szórakoztatta magát. Ha rajtakapják úgyis mindegy. Valamit akkor is muszáj tennie, különben a saját gondolatai fogják felőrölni, és ugyan ki vágyna fiatalon a Mungó elmeosztályára?
Fáradt volt. De ez a fáradtság semmi volt ahhoz képest, ami a lelkében dúlt. Érezte a zsigereiben, hallotta az apját, amikor azt mondta, eljön az az idő, amikor majd választania kell. És a választása nem fordítható vissza. Nincs olyan, hogy meggondolhatja magát bármikor. Végeleges lesz. A lány pedig tudta, mit jelent ez.
Ellene vagy mellette? Ha rosszul dönt, veszélybe sodorhatja a családját. De mi van akkor, ha Ő nem akar beállni közéjük? Ha más sorsot szán magának? De nincs HA. Vagy ez van, vagy az.
Egy pillanatra lelankadt a figyelme, így a papír éles ívben a föld felé suhant. Laetitia még időben felrántotta a pálcáját, így a madár tovább repült az ég felé. Egy ideig nem fenyegette aza a veszély, hogy megismerkedik a vízzel, vagy a talajjal.
Irigyen nézte egy darabig a pályáját. Szeretett volna szabad lenni, és azt tenni, amit akkor, abban a pillanatban helyesnek gondolt, de tudta, ez nem így történik. Az életben farkastörvények uralkodnak, akár az iskolában, máshol is él a mondás: Megszokik, vagy megszökik.
Szökés?
Gyáva lenne. Méltatlan, és hamarabb utolérné a végzete, mint gondolná. Ő nem kegyelmez senkinek, sem az árvának, sem az elesettnek, de annak, aki megtagadja rosszabb is jöhet, mint a Halál.
Halkan felsóhajtott, és maga alá húzta a lábait. Mások előtt soha nem mutatta ki, mennyire el van gondolva. Egy szabály a sok közül. Akárcsak az, kivel barátkozhat, és kivel nem.
- Baromság. – mormolta maga elé. – Ez az egész egy nagy baromság.
Lehunyta szemeit, és összeszorította a száját. Neki nem voltak barátai. Senki. Azt mondták, jó ez így, később nem lesz, amit megbánhat, amikor választania kell. Emellett fájdalmatlanná válik, ha úgy dönt, követi az apja nyomdokait. Pontosan tudta, hogy ezt várják Tőle. Még akkor is, ha nyíltan nem is mondják ki, csak enyhe célzásokkal utalnak a lehetségesre.
Újabb sóhaj hagyta el a mellkasát. Elvárások. Gyűlölte, amikor valamit muszájból kellett megtennie. Gyűlölte mindazt, amit mások tettek vele. Elfordulások, megjegyzések, amikor elhaladt valaki mellett. Miért nem lehet egy a sok közül? Talán mert nem is akar? A környezete nem állt másból, mint elhatározott egyéniségekből. A körből nem akart kitörni.
A pergamen ismét a földet célozta meg, így kénytelen, kelletlen felemelte a fejét.
Akkor hallotta meg a hangokat.
Kényelmes, nyugodt lépések, legalábbis messziről annak tűntek. Az első gondolata az volt, hogy meglátták. Ablakból, folyosóról, vagy egy véletlen séta során. Számtalan lehetőség, de most nem ez volt a lényeg. Jobban érdekelte az, ki tart felé. Ha egyáltalán felé tart. Finoman emelkedett a pálcája, és eresztette le a madarat a tenyerébe. Valószínű, hogy a fényét kiszúrta valaki. Elégetni nem akarta, azzal csak még jobban magára vonta volna az erre tartó figyelmét. De mindegy is. Ha kiszúrta, nincs hová menekülnie. Már csak az a kérdés, hogy Prefektus, Tanár, vagy egy másik álmatlan diák?

Szinte mindennapossá vált már, hogy szabályzatot szegve, takarodó után nem tartózkodom a hálókörzetemben, de nem igazán érdekelnek már effajta apróságok. Az iskola gondjai, lekicsinyültek, a világunkban tomboló problémákkal szemben, de míg itt vagyok, addig hivatalosan foglalkoznom kellene vele, de... Nem érdekel.
Mi történik akkor, ha esetleg pontot veszítünk, vagy ha büntető munkára küldnek? Semmi. Egyébkéntis ma Rómeó őrjáratozott este, ilyenkor különösen be vagyok biztosítva, hisz nincs izgalmasabb, mint a a lebukásveszélyével játszani, és szórakozni a sötét folyosókon.
A Griffendél tornyába tartottam, mikor szemet szúrt egy apró fénypontocska a sötétben, és a következő pillanatban hangok ütötték meg a fülem. Nem tudom megállapítani, hogy mik voltak a szavak, vagy milyen nemű személy ejtette ki őket a száján, de hogy valaki beszélt abban biztos voltam. Az éjszakai csend nem elég, hogy minden apróságot felnagyít, de az érzékszerveink is megerősödnek.
Lekanyarodtam a folyosóról, és a szökőkút felé vettem az irányt, hogy kielégítsem a kíváncsiságom, és megtudjam vajon melyik iskolatársam szenved az álmatlanság kórjában, és üldögél bátran, egy elég nyílt terepen. Tudtam, hogy diák az illető, ez kérdéses sem volt, hisz tanár nem üldögélne a most csendes szökőkút szélén. Mondjuk előfordulhat, hogy az egyik osztály annyira kikészítette ma az egyik tanerőt, hogy az már vízbe fulladás elméletén töri elméjét. Persze elég érdekes lenne, holnap reggel a látvány, ha egy harminc centis mélységű vízben lebegne a holt teste...
Igazam volt. Diák az illető.
Amint kiléptem a sötét folyosóról és az éjszaka fénye megvilágította a titokzatos személyt, azonnal felismertem. Laetitia Morrison egy ötödéves Mardekáros. Ismertük egymást, nem mondom, hogy kebelbarátnőnk lettünk volna, hisz az szerintem soha nem fog bekövetkezni, de a családjaink egy kőrben forogtak, túlságosan is egy körben... Az apja is Voldemortot szolgálta. Vajon a kis Letty tisztában van ezzel? Nem hinném, hisz családom belül is titkolni szokták általában a gárda tagjai kihez hűek, persze kivételek mindig akadnak, Marcus is tudja ki az apja, a bátyja és az unokanővére...
- Nem gondolod, hogy túl feltűnő helyet választottál a virrasztáshoz? - kérdezek rá egy kicsit kioktatóan, pedig nem annak szántam.
Én voltam az, aki kiakartam deríteni ki is ücsörög itt, pedig tisztában voltam vele, hogy szinte akárki tartózkodik itt, ahhoz nem lesz túl sok kedvem. Morrisont nem igazán ismertem, de az apját annál inkább és meglepő volt még számomra is az, hogy Laetitia, még nem viseli balján a billogot, hisz rohamosan nőtt a Halálfalók száma, mindenkit bevontak, akinek csak egy hajszálnyi köze is volt Voldemorthoz, Lett pedig... A családja nem az a fajta volt, aki hagyná az egyetlen örököst a saját útján járni.
- Egyébként miért nem alszol? Vagy ha nem tudsz, hogy hogy nem a könyveidbe vagy temetkezve, hamarosan itt vannak a vizsgák, minden ötödéves lázasan készül az RBF-re, te pedig csak üldögélsz itt, a holdfény mentes éjszakában. Bátor vagy. Vagy talán botor.
Nem túl jó kezdés... Lényegtelen. Ha úgy hozza az élet, akkor talán jóvá teszem ezt a hibát, ha nem azt sem bánom. Egy jó ideje, már senkivel nem tudok kedves lenni, megbízni meg annyira sem.

Laetitia ökölbe szorított kézzel várta, hogy a felé tartó kilépjen a halvány fénybe. Szemtől szemben akarta látni. Most már úgyis mindegy, ha rajtakapták viselni fogja a következményeit.
Június lévén nem volt hideg a szökőkútnál, de valamiért mégis összekoccantak a fogai. Egy pillanatra még az is megfordult a fejében, hogy az apja van itt, és elviszi az iskolából, hogy új életet kezdjen az Ő oldalán.
A lehetőség görcsbe rántotta a karjait. Valahonnan mélyről emlékezett még a szabályra, mit is kell tennie. Vett egy mély lélegzetet, majd még egyet. Amit az imént gondolt, már csak őrültség volt a nap egy pontján. Ugyan miért jönne el hozzá, amikor mindjárt itt a tanév vége? Sokkal valószínűbb, hogy azután történik valami. Ha egyáltalán történni fog valami.
Ugyanakkor nem szabad elfelednie, hogy egyke. Túl kicsi a valószínűsége, hogy „megússza”.
Felsóhajtott, mire az alak végre odaért hozzá.
Felemelte a fejét, és egyenest Vikitria Mirollal találta szembe magát. Elnyomott egy fintort, egy meglepett hangot, és felvonta a szemöldökét.
Mindenre számított, csak erre nem. Pont vele fog összefutni e hajnali órában? Na nem mintha bánná, hogy nem tanár. Épp ellenkezőleg, de a lánnyal nem voltak sem barátságban, se másban.
Egész egyszerűen egy körben forogtak, hála a családjaiknak, és a közös érdekeknek. Innen tudta, hogy Mirol csak egy évvel idősebb nála, és érthetetlen okokból a Griffendélben kötött ki.
Soha nem tudta felfogni, hogy lehet az, hogy némely aranyvérűek, és billogot viselő személyek sarjai, hogyhogy nem a Mardekár házát gyarapítják? Neki még a kedvenc színe is a Zöld volt.
Aztán jöttek a szavak. Kioktatóak, felelősségre vonóak, mintha a lánynak bármi köze is lenne ahhoz, hogy miért is ül itt, és szórakoztatja magát éjnek éjjelén.
Mielőtt válaszolt volna, apró mosoly jelent meg a szája sarkában. Nem akart vele bunkó lenni, de ha nincs más mód, nem lesz kedves, csak azért, mert akkor bemutatták Őket egymásnak. Sőt, mióta járt együtt a bemutatás egy kebelbarátsággal?
- Nem hinném, hogy túlságosan feltűnő lenne, ha kerek két óra leforgása alatt mindössze csak Veled találkoztam itt. – válaszolta cseppnyi iróniával a hangjában.
Persze, nem is igazán várt mást. Látta a bálon is, és az iskolában is hallotta néhányszor. Viki nem az a személy, aki túlságosan kedves volt mindenkivel. Lehet, sőt, elképzelhető, hogy téved, hiszen alig ismeri, és a kósza pletykákból, elhallott félmondatokból nagyon ritkán lehet leszűrni, milyen jellem bújik meg a személyben.
De most… Teljesen mindegy, hogy tévedett-e, vagy sem. Az igazáért nem jár se dicséret, sem büntetés. Csupán megtudja, mennyire jó emberismerő. Nincs különleges képessége, mellyel hasznát vehetné bárki. Talán van esélye elkerülni a lehetetlent.
Újabb szavak. A düh halványan lobbant fel benne. Tanulni? Ő aki még soha nem kapott Várakozáson felüli -nél rosszabbat? A haragja csilingelő kuncogásba csapott át. Nem őrült meg, csak annyira abszurd volt a helyzet.
- Neked nem tartozom elszámolással semmiben. – kezdi hűvösen. – Nincs szükségem a könyveket bújnom éjt-nappallá téve, hogy ne bukjak el az RBF-en.
RBF. Kisebb gondja, is nagyobb annál, hogy hányasra vizsgázik. Amikor emberek tűnnek el, és halnak meg naponta. Viki sem gondolhatta ezt a kérdést komolyan. Ha éjszaka Ő is éber, nyilvánvalóan megvan a maga oka, hogy miért nem tud aludni.
- Talán tartanom kellene valamitől? – kérdezte óvatosan. Nem ismerte, és nem bízott benne. Még akkor sem, ha Mirol. - Mondd, mégis mi a legrosszabb? Az hogy vesztünk pár pontot? Jelen pillanatban vannak ennél sokkal súlyosabb dolgok is. – a végére már elhalkult a hangja.
Ott rezgett a levegőben a folytatás. A "célzás" arra, amit Vikinek is tudnia kellett: egy aranyvérűnek, akinek legalább egy halálfaló hozzátartozója van, nem az iskola áll a sor legelején. Most nem.
Hanem az, mi lesz vele a vizsgák után?...

Nem voltam mindig ilyen. Na, jó nem is voltam egy minta személyiség, főleg h kígyókról volt szó, de  békesség kedvéért régebben őket kerültem, persze ha éppen nem párbajoztunk valami becsületbeli ügyön. Volt elég botrányom az iskolában, hogy a legtöbb diáknak legyen fogalma róla kivel is áll szemben az utóbbi pedig már tennem sem kellett semmit így is mindenki tudott a viselt dolgaimról. Miért legyek kedved, ha felesleges? Akik megérdemlik azokkal talán az leszek, akik meg nem... hát azok meg így jártak.
Elismerem, hogy lehet praktikusabb lenne ha nem a bunkó üzemmóddal kezdenék mostanában, de túl sokat kaptam már az iskolatársaimtól, hogy energiát fektessek egy-egy emberibb szóba, míg ki nem derül az illetőről, hogy bizony nem ellenség. Morrisonról tudok néhány apróságot, és talán jobb lett volna egy szelídebb hangvételt megütnöm, hisz sorsban eléggé egyezünk, persze ha nem arra vár minden pillanatban, hogy valaki megjelenjen és közölje vele, hogy most végre megkapja a Sötét Jegyet. Lehet most is azért üldögél éjnek évadján ilyen feltűnő helyen, hogy egyszer csak az égből alászálljon egy Halálfaló néni vagy bácsi és megjelölje. De valamiért az volt az érzésem, hogy nem azok közé tartozik, akik erre vágynának.
- Sosem lehet tudni mikor csap le ránk Merlin ostora - jegyeztem meg.
Tőlem akárhány órája üldögélhet itt, a tényen akkor sem változtat, hogy elég feltűnő helyszínt választott a virrasztáshoz. Ráadásul azért Mardekárosokat sem sűrűn látni erre, persze csak nappal, a végén még kiderül, hogy a Griffendél törzshelye éjszaka a legnagyobb ellenségének a birodalma. Ironikus...
- Nem tartozol. Én csak jó szándékúan érdeklődtem, de bocsáss meg ha ezzel megsértettelek - és volt a hangomban egy enyhe gúny.
Valójában teljesen idiótának tartottam azokat akik állandóan a könyveik közt sínylődnek. Nem hiszem, hogy annyira túl kellene parázni a vizsgákat, de hát minden évben ez van. Persze hozzá kell tennem, hogy azért tavaly, nem mind eredményem lett olyan, amilyennek kellett volna, de azok a tárgyak amik számítottak remekül sikerültek.
Értem a célzást.
Miért is ne érteném? Az aranyvérű családok gyerekeik azok, akiknek esélyük sincs kimaradni a háborúból. Ha nem is vallják be, akkor is lehet tudni mi körül forog minden második gondolatuk: mi vár rám? Néha jó lenne egy szimpla kis kívülállónak lenni, aki talán véletlenül belecsöppen az egészbe, de sosem voltam az, mindig is hajtott a vérem, persze még egy fél éve sem jutott volna eszembe, hogy itt végzem. Pont én...
- Tartani sosem árt. Hisz fő a lankadatlan éberség - idézem Mordon szavait.
Érdekes mennyire gyakran használom a tőle tanultakat. Kíváncsi vagyok, egyáltalán ez feltűnt e már valakinek, mondjuk ha a családomnak tűnne fel, az lehet, hogy nem lenne éppen a legelőnyösebb, de hát végül is számít valamit? Többet tudok a Főnix Rendjéről és az egész Griffendélről mint amennyit el mondtam. Átálltam, de attól még árulóvá nem fogok válni, pedig vannak információk a kezemben, amivel elég erősen ártani lehetne az ellenállásnak.
- Igaz, a mai helyzetben semmit nem számít néhány iskolai pont. Nem mintha bármikor is számított volna, hisz a szabályok arra valók, hogy megszegjék őket.
Szándékosan nem vettem igazán figyelembe a célzását. Előbb jobb ha kiderítjük mit tud, mielőtt bármi effajta témákba belemászunk.
- Csak nem gondoltam hogy annyira belevaló vagy, hogy te is a szabály szegők sorába tartozol. Te inkább olyan apuci kicsi lánykájának tűnsz, aki mindentől óvva van.
Azt akartam, hogy kapja fel a vizet és véletlenül fedje fel magát. Áruljon el egy apróságot, amiből már tudom, hogy kivel is állok szemben. Egy lánnyal akinek a háborún kívül más fogalma nincs a helyzetéről, vagy hogy tudja kikkel alszik egy házban és hogy mi is várhat rá.

Nem egészen így képzelte el az estéjét. Pláne nem úgy, hogy a Mirol lánnyal fog „cseverészni” éjnek éjjelén.
Laetitia lassan fújja ki a levegőt, amit addig bent tartott, amíg nyilvánvalóvá vált, hogy egyelőre nincs mitől tartania. Ha megkérdeznék Tőle, miért ide jött, nem tudná megválaszolni. Jött, ahová a lába vezette, amíg a tudata valahol másfele járt. Talán a Sors akarta így. Talán nem véletlen, hogy Ők itt vannak. Talán. Vagy már megint túl sokat gondolkozik, ahelyett, hogy hagyná a dolgokat a maguk medrében csordogálni, és megtörténni akkor, amikor szükséges.
Még mindig jobb mintha másba botlott volna ezen a sötét helyen. Sőt, tulajdonképpen örülhetne is. Nem mintha esélye lett volna, hogy Vikitriával „jó” kapcsolatot alakítson ki, de legalább van még egy ember a falak között, aki képes beszédre bírni. Igaz a maga módján, de legalább megpróbálta. Az már lényegtelen, hogy a kíváncsiság, vagy valami más vezérelte-e.
Egyenesen a lány szemébe néz, amikor az Merlin ostorát emlegette. Végigfut rajta a hideg, és libabőrös lesz a gondolattól, ami az agyába furakodott.
Igaza van. Soha nem lehet tudni, mi fog történni a következő, vagy az az utáni órában. De talán, pont ez benne a lényeg.
- Igaz. De azt sem, mikor szándékozik megajándékozni valamivel. – bólint. Amint kimondja a szavakat, megjelenik a homlokán egy apró ránc. Ez pont annyira hangzott kétértelműnek, amennyire nem akarja. Viki nem hülye, valószínű, hogy az eszébe fog jutni, milyen bálon is találkoztak, milyen körökben is mozognak, és lefordíthatja akár arra is, hogy azt várja, mikor állhat be Ő is közéjük.
Mintha pont az lenne élete álma.
A hangjában cseppnyi gúny csendül. Laetitia alig tud elrejteni egy mosoly. Végülis, nem Ő kezdte a bunkózást. Megmerevíti az arcizmait, így nem robban ki belőle még egy nyikorgó hang sem, ami elárulhatná. Nem hitte, hogy párbajra kerülhet sor, de azért jobb óvatosnak lenni.
Mindennek ellenére lenyeli a csípős válaszát is, és inkább elengedi a füle mellett. Mordon nevére a szemei az ég felé szaladnak. Elismeri, hogy a furcsa varázslónak van ereje, és kurázsija is, ami kevesekről mondható el. De sajnos vannak olyan esetek, amikor mindegy, hogy figyel-e, vagy sem.
- Kár, hogy semmit nem használ, ha a támadás alattomban jön. – mormolta a fogaim között. – Főleg a lányok között, na meg a ki milyen házhoz tartozik – című baromság. – tette hozzá gondolatban.
Furcsa volt pont az Ő szájából hallani ezt a szófordulatot, amikor nekik megvolt a maguk világa, a maguk helye.
A szabályok arra valók, hogy megszegjék őket. Egy pillanatra átsuhant rajt a remény, és az elszántság, hogy nem fog beletörődni a sorsába, és nem fogja követni az apját. A halvány mosoly keserédes fintorba csapott át. Ha van valami, amit képtelenség kivitelezni, az pont ebbe a kategóriába tartozott.
- Látom Téged sem zavarnak különösebben, a „mit szabad, és mit nem” – kifejezések – jegyezte meg halkan.
- Tudod, sokan nem képesek elhinni azt, ami a szemük előtt zajlik. Épp az előbb mondtad. A szabályok arra valók, hogy megszegjük őket. – egyszer már elmondta a véleményét. Vikitria Mirol pedig felfedezte az apró kis baklövését. Azt amikor azt mondta, sokkal súlyosabb dolgok is vannak annál, hogy vesztenek pár pontot. A kérdése nem volt véletlen. Csak azt nem tudta, mit akar elérni vele.
 - Apuci kislánya? – kuncogott fel halkan. – Nem. Nem vagyok óvva a széltől is, ahogy sokan elképzelik, az elkényeztetett kis hülyéket. Apám pedig nem fog minden egyes alkalommal levelet írni, hogy „ugyan már ne piszkálják az Ő kicsi lányát”, se Én neki, ha így is lenne. – volt a szavaiban egy enyhe gúny, de az nem a lánynak szól. Sokkal inkább azoknak, akik mindent elpanaszolnak egy levél keretében. - A „tiszteletet” nem a szülők által kell kivívni. – végignéz Vikitrián, és elmosolyodik. – Te sem úgy nézel ki, mintha a szomszédba kellene menned némi bátorságért. Gondolom, a rossz alvó nem tartozik a jelzőid közé. – jegyezi meg ártatlan arccal. Csupán a hangsúlyt kellett volna felvinnie a mondat végén, hogy kérdésnek tűnjön. Így viszont meghagyja, ha akar, válaszoljon. Ő mit csinál itt ilyenkor? Valamint a néma, csupán gondolatban kimondott kérdés. Viki mennyire van belefolyva az eseményekbe? Hiába tagadná, vonzzák a kétértelmű kérdések, és megjegyzések.

[Hálókörlet és környéke]

Hétvége. A Griffendél klubhelyiségének ablakain a nap fénylő sugarai szállnak be, amelyek a szobában lakók szemeit igencsak irritálják, főleg ha még aludni szeretnének. Már csak Giles aludt a szobában, szerette kihasználni a hétvége nyújtott lehetőségeket, ilyen volt a délig alvás is, na és persze az, hogy nem kellett rohanni az órákra és attól rettegni, hogy elkésik. Mikor felkászálódott ágyából az ajtó nyitódott és az összes szobatársa kiment sutyorogva, s becsukták maguk után az ajtót, de olyan lassan és halkan mintha még aludna valaki, bizonyára nem vették észre, hogy a barna hajú már felült az ágyában. Kék íriszei egy darabig az ajtót nézték, majd egy sóhajtás közepette lerugdosta magáról az arany és vörös színekben úszó takaróját magáról és célba vette a fürdőt. Egy gyors zuhany, s jöhetett egy kis fésülködés. Kócait sikeresen kisimította, de a biztonság kedvéért még egyszer megfésülte. Szemeiből kiszedte az ottmaradt csipákat, majd miután elfogadható állapotban volt egy óra készülődés után nekirohant a bőröndjének, ahol még a tiszta pólót és nadrágját kivette és magára húzta. Nem volt bennük semmi extra, csak egy vörös ing és egy kék nadrág. Cipője a bejáratnál volt, talárja pedig a székre volt dobva, sietve mindkettőt magára húzta. A pálcáját az ágy melletti szekrényről levette, semmiképp sem indulhat el valaki enélkül, főleg ilyen időkben...
Nem indult el üres kézzel, ha nem talál magának partnert, akivel beszélgethet valamit azért csinálnia kell. Egyik szobatársának éjjeli szekrényén egy könyv díszelgett, azt megfogta és indult ki a szobából. Az ajtót becsukta maga után, majd következett a klubhelyiség átvágása. A lépcsők nem voltak morcos hangulatukban, de azért durván rántották meg magukat, miközben Gilest szállították a nyugati szárny felé.

[Udvaron]

Lassú léptekkel ugyan, de végre odaért a szökőkúthoz. Egyszer csak háta mögött egy ismerős tűnik fel, aki nem habozott, beleordított a fülébe. Giles teste megrándult egy pillanat erejéig, de tudta, hogy nem lehet más a mókamester, mint...
- Byron! - Ő is egy Griffendéles, méghozzá a barna hajú szobatársa. Mondhatni jó barátok, de olykor túlzásba viszi a csevegést, ami már idegesítő lehet nem csak neki, az egész világnak és nem utolsó sorban egy csínytevő.
- Kérdés? kérés? óhaj? sóhaj? - Egy idő után természetesen kiszámítható, nem beszél különösebben olyanokkal, akikből ne tudna kihúzni egy kis hasznot. Senki sem érti hogy kerülhetett a Griffendélbe, ebből is látszik, hogy az a Süveg már nagyon a végét járja. Az illető nem válaszolt, csak elloholt onnan egy csapat lányhoz. Giles egy halvány mosoly kíséretében megcsóválta a fejét, majd az eddig üres és árnyékolt padra ült, a szökőkút közelébe. Lábait szétterpesztve próbált egy kényelmes pózt ölteni. A könyvet, ami eddig ölében foglalt helyet kézbe vette, nem nzéte meg borítóját, először megvizsgálta: Nem volt túl vaskos, a kötés sem sérült, tehát nem lehetett régi. Érdeklődve fordította meg, majd a könyv borítóját maga felé fordította.
- Gilderoy Lockhart - Túrák a trollokkal.. Ezt nem gondolhatja komolyan...
Miközben hangosan olvasta a címet, szemöldöke egyre feljebb szaladt homlokán, egészen addig, míg hangja is elérte a legvékonyabbat. Nevetséges volt számára, hogy vannak még olyan varázslók, akik ilyen badarságokat is tudnak olvasni, ráadásul az ilyet még kirakják a polcukra, mintha dicsekvésnek számítana, hogy nekik van ilyen könyvük. Első évfolyamban volt szerencséje megismerni az írót, aki egy cseppet sem értett a varázsláshoz, majd később ki is derült, hogy mindegyik könyve hazugság, csak túl élénk volt a fantáziája. Egy szórakozott arckifejezés, még egyszer megforgatta kezében a könyvet, majd maga mellé dobta. Úgy tűnt őt cseppet sem érdekli és még arra sem jó, hogy az unalmat elűzze. A padon hátradőlt, fejét is hátradobta, szemeinek sarkából viszont éberen figyelte a közeledőket.

Harry a mai nap reggelén azon morfondírozott, hogy bizony elkélne némi kviddics edzés, egy teljesen külön, elszeparált gyakorlás a többiektől távol. Nem is a cikeszre irányulóan, egyszerűen csak repülni, összehozni néhány, egyesek számára vadnak tűnő mozdulatsort. Bármit, csak végre azt érezhesse, hogy szabad, és nem kell a mindennapos problémákkal foglalkoznia. Nem utolsó sorban pedig, elvárásokat támasztott magával szemben, és úgy gondolta, ezeket a határokat nem érte el, van mit fejlődnie, ezt pedig gyakorlással teheti meg. Az órák közben is egyre többször kalandozott el, mostanában nem volt ilyesmire energiája, sem pedig ideje. Rengeteg felhő gyülemlett fölötte, több irányból érkeztek a problémák. Mintha az összes kis apró-cseprő dolog is őt vette volna célba a sok hatalmas mellett. Itt volt rögtön a legnagyobb, még mindig nem sikerült rájönnie, vajon Draco miért és hová tűnik el minden egyes alkalommal a Tekergők térképéről. Pedig a titokzatosnak mondható dolog egyre többször esett meg, ami mindenképpen nyugtalanította a kis kiválasztottat. Természetesen az állandó probléma, Perselus Piton mindig ott lebegett, mint valami komor esőfelhő a feje felett. Ezentúl, Ron és Hermione sem voltak az utóbbi időben valami jó viszonyban, amelynek a kettő között leledző harmadikként természetesen párszor ő itta meg a levét. Amióta Lavender rámászott legjobb barátjára, nem volt nyugalom, egy pillanat sem. Az a visító, nyivákoló hang az őrületbe tudta volna taszítani az amúgy is terhelt elmét. Valamint, volt Ginny, és Dean, akiket nem tudott hova tenni.

Eldöntvén hát, hogy a mai napot, ha törik, ha szakad kiveszi, és nem gondol semmire a pihenésen kívül indult meg a viadukt irányába, hogy ott majd átmehessen a hídon, le a barlangokba, onnan pedig egyenesen a griffendél öltözőjébe magához venni a seprűjét. Hosszú út állt előtte, de nem sietett sehová, jó előre szólt Ronnak, hogy a mai napon nem lesz elérhető, mi több, Mionak is említette, hogy a délutánt szeretné magányosan tölteni. A lány természetesen azonnal aggodalmát fejtette ki, és arról érdeklődött, mi is a baj. Harrynek hosszas percekbe tellett, mire sikerült bebizonyítania és elhitetnie, hogy „nincs probléma”, ami ugye azért enyhe túlzás, de egyszerűen elege lett, és pihen egy jót. Mindkét jó barát aggódott, de sikerült megnyugtatni őket, ha baj lesz, arról tudni fognak.

Az ebéd elfogyasztását követően Lilly és James egyetlen fia nyugalmas tempóban haladt a folyosók kusza ösvényén, biccentett a felé köszönőknek, a mardekárosok mellett pedig egyszerűen szótlanul, nem törődve azokkal haladt el. Remélte, hogy a mai napon egyiküknek sem áll szándékában kikényszeríteni valami összetűzést. A viadukt elérésénél azonban valami bekattant, és hiába nem koncentrált egész nap a gyülemlő fellegekre, ott hirtelen képszakadás történt, és elkezdett járni az agya. Már nem is figyelte, merre viszik a lábai, csak haladt a folyosókon és udvarokon keresztül, teljesen magába fordulva, elmélkedve, mintha már hiányzott volna az egész. Ahogyan lépdelt, olyannyira nem figyelt előre, hogy érezte, amint a térde megakad valamiben. Egy pad volt az, amelynek túloldalán egy griffendéles háztársa napozott éppen, vagy ki tudja mit tett. Harry zavartan tekintett rá, miközben térdével a padra rogyott, kezeivel pedig annak támláját támasztotta.
- Szia!
Háztárs volt, illett köszönteni, ezt követően azonban zavartan tekintett ismét körbe, hogy felmérje, hol lehet a Roxfortron belül. Fél perc kellett, mire tisztává vált a kép, és felfogta, hogy bizony közel-távol sincs az öltözőtől.

Mivel látta, hogy itt bizony senki olyan sem jár, akivel tudna egy jót beszélgetni behunyta a szemeit, feje hátra döntve maradt. A friss szellő, ami hajának minden kis szegletét felborzolta kellemes volt ebben az igen meleg időszakban. Fel sem tűnt neki, hogy ő voltaképp szundít, legalább is nagyon azon van. Az alapzaj megmaradt, az óra kongását figyelmen kívül hagyta, a percek pedig csak teltek és teltek. A faágak lustán mozogtak, s rajtuk a levelek daloltak. Egyre nagyobb sóhajokat vett, teste azonban az eredeti állapotából nem mozdult. Csak egy halvány képet sikerült látnia becsukott szemekkel: Egy fiú húgán, Calinen volt és bántotta. Kívülről az érzések nem mutatkoztak, ugyanaz a nyugodt tekintet, még egy szemöldökrebbenés sem volt, belül viszont a káosz teljessége uralkodott. Hirtelen ő is megjelent, mint egy oda nem való kép és egy Sóbálvány Átokkal sikerült is mozdulatlanná dermesztenie a támadót. Hiába fordította maga felé, nem volt arca vagy nagyon elmosódott. Mindeközben az órák teltek, az ebédidő elmúlt, ő pedig egy falatot sem evett, csak álmában nyugtatta egyetlen testvérét.  
Egy hangos robajra ébredt fel, amely egy Griffendéles és egy Mardekáros között tört ki. Giles nagyon lassan nyitotta ki a szemeit, majd meg is kellett dörzsölnie, hogy ne halvány képeket lásson belőlük. Valószínűleg a zöld kezdte, de a háztárs nem engedte magát, persze ez érthető is. Nem tűrheti minden Griffis, hogy átgyalogoljanak rajta, van aki kiáll magáért. Hát, ebben a helyzetben ő sem tett volna másképp. Már azon gondolkodott, hogy segít neki, de közben már odaszaladtak néhányan. Nem kellett sokat várni ahhoz, hogy a többiek is odagyűljenek, de hála az égnek egy tanár éppen arra járt, így nem lett komoly baj az esetből. Elbambulva nézte a feloszló tömeget, akik szemükből szikrákat vetettek egymás felé.
A bambulást hirtelen egy hang törte meg, amelynek az irányába rögtön oda is kapta a fejét. Egy szemüveges, kissé bozontos fekete hajú egyén volt az, akit a Roxfortban már jól ismernek, plusz a beszélgetésekkor a többiekkel azt is meg lehetett tudni, hogy nem bajkeverő, csak egyszerűen a baj találja meg őt. Harry Potter.
- Szia.
Talán Giles róla sokat tudott, de valószínűleg a másik fél semmit. A fiú eléggé zavartan ült le mellé, a könyvet, amely elég sok kellemetlenséget okozhatna neki ha esetleg meglátná a másik fél maga felé húzta és átrakta a másik oldalára. Miután végzett a művelettel egy reflexszerű mozdulattal kezét nyújtotta felé.
- A nevem Giles. Giles Lawrence, - de folytatta, mintha kényszerítették volna rá. - neked nem kell bemutatkoznod, Harry.
Nem volt még alkalma személyesen beszélni vele, csak a másik két barátjával látta mindig, akikkel minden évben bajba került. Giles vizsgálgatta egy darabig Harry zavart tekintetét, de nem tudta megállni, hogy ne kérdezzen rá.
- Jól vagy? - A következő mondat szinte rögtön kicsúszott a torkán, valahogy kiváncsi volt arra, hogy igaz-e amit beszélnek, na és ki ne tudna egy ilyenről ha nem pont ő? - V...Tudodki tényleg visszatért?
Hangja egy kicsit megremegett, bár nem félt, csupán hirtelen a Sötét Nagyúr valódi nevét akarta kimondani. Giles sok mindenről marad le, legfőképp az ilyen dolgokról, amelyek az egész világot befolyásolják. Nem szeretett volna faggatózni, bár ez nyilvánvalóan azzá sikeredett. Tekintetét elkapta róla, olyan volt, mintha nem is ezen a földön járna. Kezeit bámulta, amelyeket halkan tördelt, haját szeméből kifújta, majd kezével beletúrt a barna tartományba. A hajtincsek visszaestek az eredeti állapotba, csupán látó szerkezetét kerülte ki. Nagyon úgy tűnt, mintha a szemüveges Griffendéles nem igazán itt szeretett volna kikötni vagy csak egyszerűen túl sok dolog történt vele mostanában?

Megajándékozni… Vajon mire célozhatott ezzel? Talán csak nem arra vár, apuci mikor avattatja be a gárda titkaiba? Végül is egy Mardekárosról van szó… De valahogy erről a lányról mégsem tudom elképzelni, hogy ez lenne minden vágya. Valahogy… Képtelen vagyok rá. De hát a legmegdöbbentőbb emberek fordulnak meg a Nagyúr szolgáltában és én sem tartozom azok közé, akikről valaha is azt gondoltál volna, hogy ott kötök ki. De az én helyzetem azért egy kicsit más, nekem nem volt más választásom, de ez a lány ajándéknak tekintené? Érdekes, az egyszer más biztos, azt hiszem érdemes jobban odafigyelnem a szavaimra, főleg mert az óvatosság sosem árt, főleg ilyen időkben.
- Igaz – értek vele egyet, még akkor, ha elég kétértelmű volt a megnyilvánulása.
Nem akarok erre több időt fecsérelni. Egyrészről mert nincsen jogom elítélni senkit, másrészről meg félek, ha többet mondtam volna, saját magamat árulom el. Oda kell figyelnem kinek mit mondok, mert se a kezemen lévő Jegy díszelgése nem kerülhet még napvilágra, se azt nem szabad, akár egyetlen apró kétértelmű megjegyzéssel sem kiadnom, hogy nem a hűségem miatt szolgálom Voldemortot.
- Igaz, akkor nem sokat tehetünk – adok neki megint csak igazaz – de a varázslók többsége nem hátulról támad. Szeretnek szemtől szemben állni az ellenségeikkel. A lányos kijelentéseddel nem értek egyet, szerintem a nők azok akik a legnyíltabban  vállalnak mindent, csak épp sokszor az emberek vakok, hogy észrevegyék azt ami egyértelmű. A házakról pedig… Inkább nem akarlak megsérteni.
Ezt most valóban jóindulattal mondtam, még akkor is, ha félreértelmezi. A Mardekár sosem volt a nyílt harcmodoráról híres, ők szeretnek meghúzódni és másokra bízni a piszkos munkát, nem úgy mint a Griffendélesek. Mi akár szembe állunk bolond módon egy pálcával, csak hogy megmutassuk kik is vagyunk.
Hogy nem a „mit szabad és mit nem…” ?
- Mindenki életében eljön az a pillanat, mikor ezek az apróságok teljesen háttérbe szorulnak, és sajátos értékrendet kell kialakítani. Főleg ilyen időkben.
Talán ki akarnám csalogatni az oroszlánt a rejtekéről? Talán. Kíváncsi vagyok vajon ez a lány melyik oldalt is kívánja képviselni. Ha a rosszat, akkor tegye, nem érdekel, de ha a jót és mégis bekerül az örvénybe, ahonnét nincs menekvés, akkor majd lesz mellette valaki aki segíti. Mert segítség nélkül ezt képtelenség lenne átvészelni, nekem szerencsém volt, mert akikért vállaltam ezt, azok mind mellett állnak, de ő? Vajon az apja ott lenne? Vagy szimplán természetesnek venné, hogy a lánya is a Nagyúr szolgálatába állt?
- Sosem voltam jó kislány, és sosem zavartak olyan apróságok, mint a takarodó – válaszolom, mintha fel sem tűnt volna, hogy megint csak kétértelműek voltak a szavai, mintha folyamatosan csak az iskoláról lett volna szó – és ha érdekel, a párommal volta, hisz a legjobb időpont a szerelemeseknek az éjszaka – szándékosan árultam el ezt az apróságot. Úgy döntöttem ideje finoman közelítenem, hogy majd egy óvatlan pillanatban elárulja magát.
Azért tiszteltem, hogy nem használja az apját, hogy tiszteletet vívjon ki magának. Sokan tették ezt, főleg hivatkozni szerettek a drága kicsi családjukra. Én meg aki egész életemben egyedül voltam, megtanultam megállni a saját lábamon. Túl hamar felnőttem, de nem bántam. Sokkal könnyebb ezek az időkben minden. Egy elkényeztetett nemesként, már régen megöltek volna.
- Na de te még nem árultad el a titkod. Miért üldögélsz itt, ebben az órában a Griffendél torony közelében?

---

Elnézést a kései reagért

A köszönést, valamint valamelyest zavart körbetekintést követően Harrynek sikerült megállapítania, hol is tartózkodik a kastélyban. Egy pillanatra ismét elmerengett, most azonban azon, mennyire elsodorták azok a fránya problémák a valós útjától. A legszívesebben elfelejtett volna mindent, sőt, az egészet a háta közepére kívánta… azt, ahogyan bánnak vele egyesek, azt, hogy az ő nevét mindenki ismeri. Amikor belekeveredett ebbe az egészbe, a legelején érdekes volt megélnie, hogy milyen az, amikor kivételezett. Természetesen az évek során aztán ráébredt, hogy a kiválasztott cím sokkal inkább fájó emlékekkel teli, sem, mint valami élvezhető kitüntetés. Az szüleinek köszönheti, hogy életben maradt, az édesanyjának azt, hogy ma is lélegzik, és a Roxfort diákja lehet. Olykor bizony megfordultak olyan gondolatok is a fejében, hogy talán jobb lett volna, ha soha nem derül ki semmi, és az édesanyja testvérével, valamint annak családjával éli le az életét. Nem érezte túl jól magát, de nem kellett naponta szembesülnie azzal a tudattal, hogy az, aki megölte a szeretteit, még mindig vadászik rá. Persze, amióta tudta ki tette, éles és kínzó bosszúvágy ült a lelke mélyén, ha tagadta, ha nem… érezte, hogy akarja Voldemortot, véget akar vetni ennek az egésznek, és a szemébe nézni annak az álnok kígyónak.

Köszönés ragadta vissza a valóságba, melyre ismét kissé értetlen grimasszal reagált. Oldalra pillantva tekintett háztársára, miközben úgy döntött, letelepszik a padra, és kissé kitisztítja a gondolatait. Ahogyan hátát a támlának vetette, a mellette ülő ismét megszólalt, bemutatkozva. Az igazat megvallva Harry örült ennek, nem akarta megbántani az iskolatársát, de halvány fogalma sem volt róla, mi a neve. Az ezt követő mondat ismét tudatosította benne, hogy bizony közismert, ha szeretné, ha nem. Persze erre soha nem tekintett úgy, mint azok, akiket megelőz a hírneve. Nem szerette, ha megkülönböztetik, sokkal jobban ellett volna, ha beleolvadhat az iskola diákjai közé. A következő, amire a kis kiválasztott ismét felkapta a fejét, a mondhatni jól megszokott kérdés.
- Persze, csak kicsit elgondolkodtam, és nem igazán figyeltem, merre is visznek a lábaim.
Az újbóli tekintetek összeakadásánál elmosolyodott, bár valószínűleg látható volt, hogy ez inkább afféle erőltetett nevetés, sem, mint szívből jövő. A mondat második felét nem igazán akarta lereagálni, jobban mondva, nem szeretett volna beszélni a témáról, hiszen a mai napot a pihenésnek szerette volna szentelni.
- Igen, a hír igaz, de nem szeretnék róla beszélni.
Tette hozzá mellékesen, mintha ez a legtermészetesebb beszélgetés lenne a világon, noha valóban nem akart ma erről diskurálni. Mivel repülni indult, úgy döntött, ha már a háztársa leszólította, hát meginvitálja, elvégre nincs kikapcsolóbba a száguldásnál.
- Te is DS tag vagy!
Jött a hirtelen felismerés, amely teljesen más színben tűntette fel az ismerettséget. Igaz, Harry nem ismerte a fiút névről, mert nem beszélgetett vele az edzések alkalmával, de valamikor el kell kezdeni ugyebár.
- Van kedved repülni egyet? Az öltözőkig beszélhetünk, úgy gondolom a DS-t illetően van miről.
Mosolyodott el ismételten, ez már sokkal fellazultabb mosoly volt, mint az előző, noha a téma nem volt humoros. Új helyszín kellett, és kivel lehetne beszélgetni erről, ha nem egy taggal… hátha ő tud valamit javallani, ami nem jutott eszébe sem Hermionénak, sem Ronnak, sem neki.

A levegő tiszta volt, mégis a barna hajú Griffendélesbe azt az illúziót keltette, mintha gáz keveredne vele, s minden egyes szippantáskor keveset vitt be tüdejébe, arcán fintorok jelentek meg. Szemeit összehúzta, bal oldalon lévő szemöldöke homlokán rángatózott, a jobb felet pedig erősen behúzta, szemével majdhogynem egybeolvadt. Kezeivel olykor egy kisebb szelet támasztott, zavaros tekintetét próbálta mindig a másik felé fordítani, hogy ne legyen belőle félreértés. Ha lenne kivel, most biztosan összenézne, de mivel a beszélgetés csak kétfőből állt, a zavart arckifejezést letette és felkapta magára a gyanakodó típust. Szemei kis résben húzódtak össze, úgy fürkészték Harryt. Nem szerette volna erőltetni, úgyhogy csak lassan bólintott egy óvatosat, azonban biztos volt benne, hogy - akár önkénytelenül, akár direkt -, ezt még firtatni fogja vele. Akármennyire se akar beszélni róla, ő is tagja Dumbledore Seregének, minden fontos dologról tudnia kell, amely az ellenséggel kapcsolatos.
- Igen, valóban az lennék, vagy mi a szösz...
Íriszeit levette a szemben lévőével, próbált egy erőltetett mosolyt fakasztani arcára, pontosan olyat sikerült neki, mint amilyet Harry produkált az imént. Egyszerre nem tudta eldönteni mit érezzen a beszélgető társ iránt: sértődött legyen, amiért pont az egyik alapítótag nem tudott a létezéséről? Bántódott legyen, amiért láthatatlannak nézte, vagy csak köszönje meg neki, hogy felvilágosította arról, hogy a többi diák is ugyanúgy van vele? A híres Harry Potter ugyan miért is tudna egy olyan személyről, aki hasonlóan, mint ő elvesztette szüleit, viszont nem túlélte a támadást, hanem húgával együtt megszökött a Hop-porral a kandallóban; na és persze arról a tényről se feledkezzünk meg, hogy az ő szüleit nem Voldemort, hanem annak a szolgái végeztek velük. A hirtelen felhalmozódott gyűlölet a fiú iránt nem tudta honnan jött, de egy fejrázással el is küldte elméjéből: segíteni akart a Sötét Nagyurat eltüntetni a föld színéről és egyúttal megölni szülei gyilkosait, akiknek az arcát halványan, de látta a maszk mögött: Egyúttal biztos is volt abban, hogy felismerné őket. Szemeivel visszatekintett az illető arcára és érezte, ahogyan egy nagy adag indulat keletkezik benne. Eljött a szóhányás ideje.
- Nevezheted ezt az egészet egyéni harcnak, de ostoba vagy, ha nem veszed észre magad körül a sok segítő kezet. Meg kell bíznod azokban, akik melletted állnak, Harry.
A mosoly nélküli arc szinte rémisztővé vált ahogyan beszélt, s tengerkék szeméből csak úgy áradt az őszinteség, ami talán magával is ragadta a "kiválasztottat" és megértette végre, hogy a csatát nem egyedül kell véghez vinnie. Ha kell, akár ő is életét áldozza a jó ügy érdekében. A hangulat egyszerre megfagyott, mintha dementorok köröztek volna a fejük felett, de szó sem volt a csuklyás, foszló lényekről: A szavainak ereje volt ez a rideg szótlanság.
- Mellesleg nem tartozik a kedvencem közé a seprűlovaglás, de ha még mindig szeretnéd, hogy veled menjek, a te kedvedért repülhetünk egyet.
Az igazat megvallva félt attól, hogyan fogja lereagálni a dolgot, de a bátorító szavak mélyebbre mentek, mint a kételkedés: "Reménykedj, és bízz az ösztöneidben!" egyre hangosabb lett belül saját hangja, majd egy löketet téve mindkét kezével felkászálódott a padról, a rémisztően borzalmas könyvet is felemelte, hiszen vissza kell vinnie majd szobatársának. Mutató-és hüvelykujjával tartotta a kötetet, a nagy adag undort nem csak ez, de arckifejezése is elárulta. Összeszedte magát, majd válla irányába fordította fejét, ahol az ismeretlen ismerős ült. Ezt egy biztató mosoly és egy biccentés követte Harry felé.

Hah, talán nem tűnt fel neki a kétértelműség. Vagy ha mégis, eddig nem tette szóvá, ami nem egy rossz előjel. Majd meglátja, hogyan alakulnak tovább a dolgok, és ha kell, tudja menteni a helyzetet. Kivéve, ha addig nem sikerül elárulnia magát valami apróságon.
Közbe akart szólni, hogy felvilágosítsa a lányt, egy harcban igenis képesek hátulról támadni. Sőt, már a hirtelen kettő-egy ellen effektet is megtapasztalta. Azonban meggondolta magát. Ha ezt kijelenti, nyilvánvalóan be is kell bizonyítni. Nevekkel, helyzettel, és időponttal. Ez pedig azok közé a dolgok közé tartozott, melyek soha, de soha nem kerülhettek napvilágra – általa.
Az apja kifejezetten megtiltotta, bár azon nem kellett sokat tiltania, amin úgysem akar változtatni.
- Hát, ne haragudj, de én nem egy lányt láttam már itt az iskolában aki szerelmi bájitallak kísérletezett, vagy folyamatosan keresztbe rakott a „barátnőjének”, mert sikerült egy pasit kiszemelniük. Nagy rétegükre ez a viselkedés kivételesen jellemző.
Az utolsó megjegyzésre nem reagált, csak halvány mosoly terült el ajkain. Nos igen. A mardekárosokról tartják azt, hogy nem állnak szembe a másikkal. Nem adott teljesen igazat, mert ez is évfolyamtól, jellemtől függ. Nem mindenki olyan, mint a Malfoy gyerek, hogy csatlósokkal járkál. De nem is mindenki annyira hülye, hogy egyedül legyen.
- Háború van. Háborúban pedig háttérbe szorulnak a csekély fontosságú dolgok, és előtérbe azok melyek, ha nem is kapcsolódnak szervesen az iskolához, mégis lehetnek sokkal fontosabbak. Mondjuk egy költözés. Ha sárvérű lennék, szerintem én is azt tenném, még akkor is, ha semmi értelme.
Nem fejezi be a mondatot, de kíváncsian kutatja Viki arcát valami apró jel után. Mit szól egy ilyen kijelentéshez? Ahhoz, ha sárvérű lenne, semmi értelme nem lenne menekülnie, mert a NagyÚr úgyis megtalálja, ha kell neki valamiért. Vagy ha Ő nem is személyesen, hát a hívei közt valaki.
Vajon, ha nem-et mondana, vele mit tenne? Meddig kínozná? És ha elfoganá, képes lenne megtéveszteni a legsötétebb varázslót, és kimenteni azokat, akik valahogy közel állnak hozzá a bajból? Milyen jövő vár rá? Hozzámegy valakihez a halálfalók közül, vagy örök életére inkább magányos marad? Soha nem engednék, hogy nem-et mondjon, és élve elsétáljon. Képesek lennének megkínozni bárkit, aki közel áll hozzá, kezdve az apjával, akit a legjobban szeretett. Újabb dologra kell odafigyelnie. A másokkal való beszélgetései sem kerülhetnek napvilágra. Pláne akkor nem, ha sikerült elkövetnie azt a hibát, hogy túl sokat mondott.
- Ebben az iskolában sokakat nem érdekel a takarodó mivolta. –jelentette ki semlegesen. – Ó… - halvány mosoly költözött a szoborszerű arcra. – Szerencsés vagy. – mondta minden irigység nélkül. Neki nem volt szüksége senkire jelen pillanatban. Pont jó volt úgy, ahogy van.
Titkok.
Erre most mégis mit mondjon? Á, tudod, épp azon gondolkozom, vajon melyik oldalt válasszam, tudod apámék kilencven százalék, hogy iskola után beszerveznek a buliba. És épp azon filózom, vajon hány évfolyamtársam kell majd megölnöm, ha beállok közéjük, vagy ha nem-et mondok, ki fog megkínzódni, mielőtt engem megölnek?
Vett egy mély levegőt, hogy ezzel is húzza az időt. Muszáj valami épkézláb dolgot kitalálnia, ami lehetőleg igaz is legyen.
Végül úgy döntött, nem kertel tovább. Az igazat mondja, legalábbis egy részét.
- Gondolkozni jöttem ki. A hálóban nem tudtam tovább ücsörögni, így sétára indultam, végül itt kötöttem ki. –pillantott fel a lányra. – Aggódok az otthoniak miatt. – tette hozzá. Végtére is, ez is igaz volt. Reggel remegve várta a baglyot, hogy nincs semmi baj, megnyugodhat.
- A háborúban nem számít semmi. Még akkor sem, ha makulátlan előéltettel rendelkezünk.– hajtotta le a fejét, és kivette a zsebéből a Viki érkezése előtt reptetett papírmadarat. Még nem suttogta el a varázsigét, hogy szárnyra kapjon, de erősen gondolkozott rajta. Abból nem lesz semmi baj, ha szórakoztatja magát, ahogy eddig is tette. Vikire pillantott, vajon megelégedett-e a válasszal, vagy megint sikerült többet mondania, még ha egy kicsivel is.
Abban az esetben mentenie kell. Azonnal…

Harry addig a fenekén maradt, amíg a fiú beszélt, ráadásként élt a gyanúperrel, hogy a másik bizony kissé indulatosabb hangnemet vett fel. Először nem értette, miért is lehet, de aztán olyan sejtése támadt, hogy a mellette üldögélő esetleg zokon vette, hogy nem ismerte fel azonnal, az pedig valóban kiborító lehetett, hogy annak ellenére, a DS tagja, a nevét sem tudta. Az alapítás alkalmával rengeteg dolog kavargott a fejében. Az év első szakaszában próbált az edzések alkalmával megismerkedni azokkal a diáktársaival, akiket csak látásból, vagy egyáltalán nem ismert még. Úgy tűnik maradtak fekete foltok, és nem volt elég figyelmes, ami az ő hibája. Nem takarózhat azzal az ember, hogy ne haragudj, de rengeteg dolgom akadt. Igenis, figyelni kell a környezetére, és ezt nagyon jól tudta. Főleg, hogy Hermione és Ron napról napra ezt sulykolták belé. Ron szavakkal, a lánytól olykor kapott az éppen keze ügyében lévő könyvekkel is, vagy az öklével. Eddig fel sem tűnt neki, de Mio bizony szerette a testi fenyítést. A gondolatra akaratlan elmosolyodott, ami pontosan akkor történt, amikor a mellette ülő Giles azt vázolta fel, hogy bizony bíznia kell másokban.
- Tudod, ezt többen mondják, de mindig is az volt a véleményem, azt ki kell érdemelni!
A szavai cseppet sem voltak sértőek, legalábbis nem szánta őket annak. Egyszerűen felvázolta, hogyan érez ezekkel a dolgokkal kapcsolatban. Aztán persze, a másodperc töredéke alatt kapcsolt, hogy esetleg másképpen hangzott, ahogyan gondolta.
- Ne értsd félre…
Kezdte afféle mentegetőzésként, miközben a griffendéles fiú arcát fürkészte.
- … nem ellened irányult!
Kissé zavarodottan állt fel a padról, majd vakarta meg a tarkóját. Ilyenkor mindenki ezt szokta csinálni, ő sem kivétel alóla. Valahogyan terelni szeretett volna, mert tényleg nem állt szándékában bántóan viselkedni.

A repülés úgy festett nem éppen nyerő ötlet, tekintettel a másikra nem indulhat neki, hiszen ő sem szívesen menne teszem azt Hermionéval órák hosszat a könyvtári könyvek között kutakodni.
- Akkor hagyjuk a repülést, viszont javaslom, menjünk le az öltözőkhöz. Út közben nyugodtabban beszélhetünk.
Sajnálatos módon a Roxfortnak megvolt az a rossz szokása, ha az ember elmondott a másiknak valamit, akkor azt másnap már ötször kiferdítve hallotta vissza a közeli ismerősöktől. Az ellenségesebben viselkedőktől pedig egyenesen mást, amiről szó sem volt előtte. Nem igazán szerette volna, ha a mardekárosok holnap azon csámcsognak Dravo előtt, a DS ismét szerveződik. Tény, a szőke, ősi ellen mostanában igen elfoglalt volt, és alig lehetett látni a társaival. Meglepő módon a két pincsijét is magára hagyta olykor.

Harry megvárta, míg Giles felzárkózik mellé, majd lassú léptekkel indult meg a viadukt irányába, hogy onnan átmehessenek majd a fahídon, le a Bagolyház felé. Ahogyan haladtak, kelletlenül is észrevette a könyvet, és annak fogási módszereit, amelyből arra következtetett, nem éppen kedvelt darab.
- Miért hoztad le, ha ennyire nem kedveled?
Tette fel a kérdést érdeklődve, jóval szélesebb mosollyal az arcán, miközben a két ujj között tartott olvasmányt méregette.

Ahányszor csak visszapörgette agyában az elmondottakat, annyiszor meg is bánta. Nem lett volna szabad hozzávágni efféléket, főleg nem úgy gondolkodni, mint ahogyan azt ellenségei teszik. Arra gondolt, hogy ha nincsen Harry ő sosem tanul meg ennyi hasznos varázsigét, bármilyen tanár is lépett volna Umbridge helyébe. Senki nem lett volna ilyen előrelátó a tanárok pedig felnőttek; és jól tudjuk, hogy ők inkább megkímélik a „gyerekeket” az ilyesfajta dolgoktól. Persze mint mindenhol, itt is kivételt élvezhetett két tanár: Az egyik Rémszem Mordon volt, aki mindenki ámultára saját óráján mutatta be a három főbenjáró átkot. Kegyetlen volt, mégis megbújt benne egy kis segítőkészség. Harmadévben kapták meg őt, mint ex-aurort sötét varázslatok kivédése tanárként. A másik, aki még versenghetett Harryvel vagy épp Mordonnal, az nem volt más, mint Lupin. Ő ugyan nem mutatott nekik átkokat, mégis minden apróságra odafigyelt, minden diákra volt egy kis ideje. Noha esetenként teljesen depressziós hangulatba volt és a teliholdas éjszakákon szinte köddé vált – olyan pletykákat hallott a Mardekárosoktól, amit egyszerűen nem akart elhinni, így inkább nem is törődött vele – foglalhatta el a második helyet a ranglétrán.
Bizonyítékképp, hogy szó nélkül is rájöjjön a másik fél most mire is gondol, far zsebének jobb oldalába nyúlt, ahonnan egy érme került a kezébe. Harry felé villantotta, majd gyorsan visszadugta a zsebébe, nehogy valaki észrevegye.
– Mindig magammal viszem, bárhová is megyek. Néha felkapom és akaratlanul nézegetni kezdem, hátha feltűnik egy új időpont, de semmi.
Szépen felvázolta a helyzetet, miszerint ő nem érti, miért fulladtak be az órák, hová tűntek a boldog órák, amiket a Szükség szobájában töltöttek el. Igaz, a rajtaütés egy elég jó érv a másik részéről, de ez még mindig nem indok, hogy hagyják abba a gyakorlást. A szavaitól egyáltalán nem lepődött meg: Ő is hasonlóképp gondolkodik, mégis mást vár tőle, mint magától.
– Ez egy jó érv. – A következőkre, amikor hirtelen feljebb emelkedett a hangszíne pár fokkal szemöldökráncolva nézett rá – az értetlen arckifejezést, amit vágott még egy vak is megláthatta volna. – Te meg miről beszélsz? Mit nem értek félre? Meg kéne tanulnod lazítani.
Noha legbelül egészen mást jegyzett meg magának, jobbnak látta nem ütni a vasat. Felemelte balját, majd vigyorogva megpaskolta a másik vállát. A keze megrándult, egy pillanatig az forgott le agyában, hogy meg kéne fojtania, most úgyse látná senki, hogy ő volt. Gondolata még a saját szemében is nevetségessé tette önmagát. Ha nem is ismerte meg, még akkor is normálisan kell viselkednie, így hát visszafogta magát, kezét a vállról a padra tette, majd megrántotta és felállt. A hirtelen gyakorlat gondolata szinte a semmivé foszlott, Harry rögtön csak beszélgetni akart. Vészjóslóan oldalra fordította fejét, kezét csípőre tette.
– Na és mi lesz a repüléssel? Nincs kifogásom ellene, bár az már csak mellékes, hogy nekem nincs seprűm, de gondolom valahol csak találunk.
Második megjegyését egy hosszú bólintással könyvelte el. Tisztában volt vele, hány olyan dolog van a pakliban, ami az ismételt lebukás útja felé vezetheti őket. Végre elhagyták az udvart és elindultak az említett hely irányába. Harry gyorsabban lépkedett, mint azt Giles képzelte volna: se perc alatt eltűnt mellőle és már ötven méterrel előrébb volt. Kocogásra váltotta a gyaloglást, a könyv mindeközben úgy billent jobbra-balra, mintha azt az érzést keltené a szembe jövőnek, hogy a fiú rá akarja dobni. Mikor végre sikerült utolérnie felvette a másik tempóját, hogy egyszerre tudjanak haladni. Éppen akkor kószált arra a tekintete, mikor az illető lenézett a könyvre. Kapott is egy kérdést, amire rögtön vágott is egy fintort.
– Ugyan már, kérlek…Ki kedveli ezt a szájhőst? Túl sok volt a szabadideje és írt magáról sok-sok könyvet. Egyébként meg csak felkaptam az egyik éjjeli szekrényről, valamelyik szobatársamé, bár még mindig nem fogtam fel, hogy képes ezt olvasni.
Még látványosabb fintora elárulhatta, mire is gondol e szent percben: Legszívesebben eldobná, de vissza kell vinnie.

Egy délután, amikor az ember halálra unja magát

*Nos, az óráknak hálelúja vége, és Mia bukkan fel az egyik ajtón át, és kiér ide, ahol nagyon szeretett csak úgy üldögélni, mert erre nagyon kevesen jártak. Hiába, azok mindig siettek, és sok minden mellett elhaladtak, pedig ha lenne idő megállni egy aprócska időre, máris látnák, hogy miről maradnak le. Odamegy az egyik szökőkúthoz, és lehuppan a kedvenc helyére, majd a könyvkupackáját csak maga mellé teszi, ő meg felhúzza a két lábát, és a szoknyája alatt eltűnnek. Aztán egy könyvet vett elő, és kinyitotta egy oldalon, és az ott lévő képet nézte. A képen egy személy állt, és tulajdonképpen az a kép nem is a könyv lapjaira volt nyomtatva, hanem csak be volt szúrva a lapok közé hogy ne gyűrődjön és ne vesszen el. Ez volt az egyetlen emléke az apja után. Egy negyvenes férfi mosolygott és integetett a képről vissza, a haja kissé kócos volt, és a vidám barna szemek csalogatták őt. A mutató ujjával tétován végigsimított a lapon, és közben akaratlanul is, de elmosolyodott. Arcára úszott a nosztalgikus árny, és az ő barna tekintete lassan üvegessé vált, és nézett, de nem látott már. Az ölében ült a könyv, amiben volt a fénykép, és közben ő másutt járt. Az időben visszament pár évet, és Jasperral sétált a házuk mögötti sétányon, beszélgetve, nevetgélve, gondtalanul. Hogy megváltozott minden azóta! Lassan emelte fel tekintetét, és körülnézett, mintha nem hinné el, hogy hol van. Nos, ide került, itt van, és miért? Sóhajtott, és újra a képre nézett. Apja mosolyogva biccentett felé, és a fekete-fehér kép Mia lelki szemei előtt hirtelen szines lett, és megint csak az emlékei között lépkedett. Apja, amint az ágyon fekszik az Ispotályban, és nem ébred fel. Vajon hallotta, amit akkor mondott neki? Úgy gubbasztott ott, mint egy szobor, egy kőszobor, ami már időtlen idők óta harcolt az idővel, és megtépázta őt, vasfoga lassan marcangolta. Apja hányszor tanította őt... Egy halvány mosoly futott át halvány arcán, és valamiért arra várt, hogy az ajtó kinyíljon, és az apja lépjen be rajta...*

*Nincs órám. Pazar. Tökéletes. Ha nem lennék ingbe-nyakkendőbe szorítva örvendezhetnék, mint az a maroknyi hugrabugos, akik elhaladnak mellettem, alighanem szintén nincs órájuk, lelkesen cserélgetik a csokibékás kártyákat, jól van ifjúság, amikor annyi idős voltam, mint ti… na jó, azt inkább hagyjuk, hogy én akkoriban miket csináltam. Rossz példa. Ne kövessétek. Nem fogják. Az ellenkező irányba haladnak, ami egyrészt jó nekik, másrészt jó nekem, mert legalább nem fejlődik tovább a paranoiám, és áh! Terecske. Szökőkúttal. Kerengővel. Tökéletes hely. Világos, sötét, a köveken átesik a napfény, aztán visszariad a sötét sarkokból, nekem való, frusztrált hely. Na jó, maradjunk annyiban, hogy ez csak egy békés zug azoknak, akikre éppen nincs szükség a világnak. Egy hely, ahova beparkolhatnak a különböző személyek, mindenféle melléktevékenységeket űzni. Nem. Még ez is túl drasztikus. Maradjunk a békénél és a harmóniánál.
Áh igen, már hallom is a vízcsobogást, noha csak a belső fülemmel, ahogy Trelawney kolléga mondaná. Fogékony vagyok a jövő hullámaira, vígan lubickolok a látomások habjain, fuldokló kortyokkal nyelem a jövőt, és amikor kinyilatkoztatom, az pont úgy fog festeni, mint amikor egy fuldokló hörög. Erőltetetten. Ezt is megbeszéltük.
Kislány a padon, két óránál. Mit keres itt? Nofene, őt is félrerakták az élet díszleteinek tervezői, csúnyán, statisztaszereplőnek? Gonosz világ. Vajon nagyon zaklatásnak venné, ha leárnyékolnám a könyvét amit az ölében egyensúlyozik? Leárnyékolom azért. Maximum megszól.*
-Szép napot kisasszony. Miért komorkodik itt az árnyékban, ha nem veszi tolakodásnak?

*A képet nézi még mindig, és aztán valaki felbukkan. Mivel a Nap kis fénye éppen arról süt, csak egy árnyat lát, és hirtelen olyan érzése támad, hogy Jasper életre kelt a lapról, és mindjárt kiér az árnyékból, hogy mosolyogva felé nyújtsa a két karját, hogy ő odaszaladjon, és megölelje, majd elmesélje mi minden történt... Ám kiérve egy feltűnően fiatal úr kerül elő, valamiféle furcsa tekintettel, és Mia pedig lassan ereszti le a vállait, amiket az előbbi ,,látomás" idézett elő, és csak nyel egy nagyon. A könyvére is árnyék kerül, és így apja mosolygós arca is elhomályosul. Becsukja a könyvet, és aztán csak félreteszi, majd újra felnéz. Nos, az illem úgy mondja, előbb illik bemutatkozni. De ha kérdezték? Akkor előbb bemutatkozzon, vagy válaszoljon? Nagy dilemma... Aztán mégiscsak megszólal.*
- Nem, nem veszem tolakodásnak. És mert nincs jobb dolgom, ha viccesen akarok fogalmazni...
*Jegyezte meg kissé epésen, majd kissé odébb húzódott, és felnézett, hogy a férfinek van-e kedve leülni. Aztán csak vállat vont, és valami mosolyféle húzódott az arcára. *
- Leül? Jaj, elnézést! Mia Silver vagyok! Ötödéves.
*Minek mondjon házat? a talárján ott virít a Griffendéles felirat, jó hogy nem villog mint egy neontábla. De azért valami kedves mosolyfélét csikar ki magából, és még egyszer jól végigméri az előtte álló egyént. Valami tanár lehet. A kíváncsiság nagy úr, máris fejében villogott, hogy mit taníthat... Hiszen elég fiatal, és bizony feltűnően csinos is. Ezt le sem lehetne tagadni. De... Nos, legalább akadt egy kis társasága. Nem jó a magány, de megszokta. Újra elmosolyodott, és ezúttal nagyobb sikert aratott, hiszen már valami érzelmet is sikerült belevinni. Majd továbbra is várta a tanár reagálását. Bár, ha még akar, most még elfuthat.*

*Két szívdobbanásnyi idő is eltelik, mire észrevesznek. Érdekes, a legtöbb emberbe kiváltok egyfajta összeránduló reflexet, de a fiatalságtól úgy látszik még inkább a kíváncsiságot, a fürkésző tekinteteket kapom, nem azért, hogy zavarba érezzem magam, illetve dehogynem. Helyrehúzom az ingem ujját, meleg, de legalább a talárt kihagytam, áldom az eszem, most csoboghatnék a szökőkút helyett, a szó legszorosabb értelmében.*

-Engedtessék meg nekem a kételkedés, ennél jobb dolgok és vannak a világon. Évfolyamtársak, tópart, könyvek, cukorkák-*jól van Shannon, nem muszáj mindenkire ráerőltetned a saját perverzségeidet, bár nem erőszak, amit ugye jó szívvel befogadnak, noha a bűn mértékén nem kisebbít. Miken agyalok már megint?! Csak és kizárólag a mézszín tincseken gurigázó napfénycseppek lehetnek az okai, pajzán kis táncukkal a retinámon keresztül befolyásolnak engem. Szörnyű. Borzongató. Isteni.*

-Milyen szép csengésű neve van. Köszönöm, leülök-*és lőn, nem engedek az első késztetésnek, vagyis a lovaglóülés kimarad, a ki tudja mikor vállamra vett táskámat a pad mellé engedem. Figyelmesen az arcára pillantok, a szeme egészen magával ragadó.* -Egy ifjú griffendéles a balkonok árnyán, ugyan már. Ide csak akkor jön az ember, főleg ha ilyen kiváló házba jár, ha nyomasztja valami. Jön a nyár. Mosolyogjon-*unszolom finoman, jó példával elöl járva.* -Shannon Minticz, mugliismeret nem túl felkapott tantárgyának nem túl felkapott tanára. Kegyed nem jár hozzám. Mondjuk nem is tolonganak a diákok.

*A lány csak nézi a férfit, vagy ifjút, még nem tudta eldönteni, és nézte, ahogy ő felsorolja, mi jó van az életben ezen a... Sárgolyón. Csak egy fáradt mosolyt eresztett meg, és megcsóválta a fejét. Aztán önkénytelenül megszólalt.*
- Én a forró csokit szeretem.. Nem is... Mindent szeretek, ami csokis... Azt hiszem, attól barna a szemem is...
*Az első kis huncut mosoly féle villan fel arcán, és vállát is felhúzta, majd bizonyságul a nagy csokiszemeit a fiúra emelte, majd el is kapta onnan. Hiszen tényleg nagyon odavolt azért a finomságért, és hirtelen nem is tudott volna semmit sem mondani, amit ne tett volna meg érte. Minden félét szeretett belőle, akár folyékony volt, akár szilárd, egyszerűen képtelen volt neki ellenállni. Lehet hogy ez függőség, de ő nem annak nevezte. Csak szenvedélynek. A nevének dicséretére csak elsomolyodik újra, és úgy tűnik, itt ma már nem nagyon fog szomorkodni. *
- Nos, szólítson, ahogy tetszik. Mindenki másképpen hív...
*És ez így volt igaz, mert mindenki más becenevet akasztott rá, annyi féle jellemzővel, hogy ő csak ámult, de sosem szólt bele. Mindenki úgy hívta, ahogy jól esett. Tulajdonképpen a nevét, a Miát apjától kapta. Hogy ne szerette volna? Aztán a fiú leül mellé, és Mia már nem húzódik odébb. Aztán az unszolásra csak fáradtan nézett át, és megrázta a fejét, hogy erre most képtelen. A névre csak biccentett, és újra végigpillantott a... Tanáron. Na milyen jó a megfigyelőképessége. Pedig milyen fiatal... És egész helyes.. Sőt. Megköszörülte a torkát, és megigazította a könykupacát, csak azért, hogy csináljon valamit, amiért nem kell Shannonra néznie. Aztán jött a tantárgy, és úgy érezte, hogy a nap lassacskán valamiért eltűnik. Nyelt egyet, és maga elé meredt, úgy, hogy a göndör tincsek arcát takarják kissé, mert megint csak apja jutott eszébe. Rekedten szólalt meg.*
- Valaki egyszer azt mondta, hogy a muglikra nem úgy kellene nézni, mint egy alsórendűre. Inkább felnézni rájuk, hogy a varázslat nélkül hogy megélnek... És sosem panaszkodnak. És mi mégis hogy függünk egy pálcától. Ha belegondol az ember, egy bottól várja a csodát, és megkapja... -kissé magához tér- Elnézést... Néha megesik, hogy nekiszalad a nyelvem...
*Az első mondatokat csak maga elé nézve, de mást látva ejtette ki, a pálcánál már kissé keserű volt, és a végén meg észbekapott hirtelen, mint akit serpenyővel vágnak tarkón, és abbahagyta. Nem mindenki szereti azokat, akik sokat beszélnek. És ezt meg lehet érteni. Shannon még mindig futhat... *
- Hogyan szólíthatom?- váltott inkább témát.

*Na már most, az egy dolog, hogy ahányan vagyunk, annyifélék. Sőt, egy emberen belül is lehetünk többfélék, hiszen amiknek engem eddig neveztek kurtányi életem során, azokkal a titulusokkal egy komplett színház kelléktárát feltölthették volna. Nem tették, ezért lehetek hálás, vagy éppen hálátlan, de rám pazarolták a sok szép nevet. Neveztek szórakozottnak is, elkalandozónak, persze a helyzet szülte a kalandor hajlamomat, de kérem! Ha itt valaki elkalandozott, arra a kislány a tökéletes sablon. Pedig nem tűnik olyan fiatalnak. Inkább van benne valami regényszerű. A szőke királykisasszony a körkörösen zárt, megmászhatatlan toronyban, körkörösen zárt, lebonthatatlan erényövben. Mit csinál a királykisasszony? Mereng. Na kérem íme a mese.*

-Az se rossz, bár így, vénségemre én inkább kávézgatok-*cöh, a tanárok legtöbbje szeretne csak kétszer olyan idős lenni, mint én. Én meg szeretnék annyi idős lenni, mint ők, elvégre mi sem bizonyítja jobban, hogy túl lehet élni ezt a világot, van élet az ábrándok után is. Meg közben is, ahogy a mellékelt ábra is mutatja. Hátrasimítom a hajam a szememből, tűnődő pillantást vetek rá. Jól beszél és mégse, van valami nyugtalanító benne. Talán az, hogy egy ilyen iskolában, ahol olyan mardekárosok jönnek-mennek, mint az a Kiba gyerek, még mindig életben van a maga álmodozó módján. Az iskola nem ereszt. Azért nem irigylem.*

-Akárki mondta, jól beszélt, bár azért nem érdemelnek tiszteletet, hogy megoldják pálca nélkül. Nekik így természetes, így normális. Minket sem dicsérget senki, amiért kicsikarjuk egy…-*mosoly*-… bottól, amit akarunk. Mert nekünk meg így természetes-*kényelmesen hátradőlnék, ha lenne hova, így aztán kénytelen vagyok előretámaszkodni a könyökömmel a térdemre, onnan pislogok felé, szó szerint, mert valami por kúszott előre megfontolt szándékkal a szemembe.* -Ne zavartassa magát, megesik, hogy én is. Szólítani? Hivatalos fordulat szerint Minticz professzornak kéne, de mivel tudom, hogy egy kicsit idegen hangzású, ezért engedélyezni szoktam a diákoknak a Shannon professzor, a szleng nyelvben pedig szívesen rövidítenek Shaszornak, de valahogy nem sikerült ezzel megbarátkoznom.

*Mia a szeme sarkából néz a férfire, és újra csak felliftezik az egyik szemöldöke, mert sosem értette, hogy azon a bűzölgő, barna ocsmányságon mi jó van azon kívül hogy meleg, bár egyesek azért is szeretik meginni hidegen, mert állítólag fiatalít vagy mi. De őt egy másik szó fogta inkább meg a mondatban. Erre meg rá is kérdez, hiszen ő nagyon ritkán fogja be anyja távollétében.*
- Vénségére? Ne vegye tolakodásnak, de én még Önből a huszonötöt sem nézem ki, szóval... Bár ha hozzám képest vennénk a huszonötöt... -kis tétovázás, mert még az sem sok- Inkább nem mondtam semmit...
*Mondja, és újra csak belevörösödik a mondókájába. Ez van, kellett neki kinyitnia a lepénylesőjét. A professzor hátrasimítja a haját, nagy barna szemei most feltűnőbbek lettek, és Mia egy pillanatra azt hiszi, a tükörképét látta. Az szokott ilyen íriszeket mutatni neki. És még a tűnődő pillantás is... Aztán hallgatja, és vállat von. Halkan megkérdezi.*
- Mondja már... Próbált huszonnégy óráig nem varázsolni? El tudja képzelni, milyen nehéz tud lenni egy zűrös napon? És mégis vicces... És igen... Nekünk természetes a pálcánk...
*Hát igen... Az utolsó mondatot kissé furcsán ejtette ki, kissé elmerengve, mintha valami új felfedezésre is rájött volna, de a tűnődő arcról már többet nem lehetett leolvasni. Aztán mozgást érzékel, odanéz, és a prof már áthelyezkedett. Kissé oldalra dönti újra a fejét, és biccent. A Shanszorra csak összevonja a szemöldökét. Hát igen, vannak, akik nem szeretik a hosszú neveket. Ezért lett ő Mia... *
- Shannon professzor...
*Ejti végül ki a lehetőségek közül választott szimpatikusabb nevet, és egy félmosoly is megjelenik arcán. Arra már nem mer rákérdezni, hogy honnan érkezett, hiszen ez a név kissé... Minticz Shannon... Aztán két pislogás között elveti ezt a témát is, is hát... Szó szerint valami diákbőrbe bújik, mert csak kérdezni tud. De hát miről meséljen, ami még érdekelje is a professzort? Bár ez az ülés eléggé úgy tűnik, mintha érdeklődne vagy mi, vagy inkább tűnődne? Hosszú haját hátraveti, és újra a barna szemeket keresi. *
- És miért pont Mugliismeretet tanítja? Mindig azt szeretett volna lenni, vagy volt valami más álma?
*Kérdez rá, hiszen akármikor megkérdezte erről apját, ő mindig azt felelte, hogy jól fizetett munkanélküli szeretne lenni... Hát... Most elérte. Azért a mosolya nem halványul, nagy csokiszemei kíváncsian néznek a mellette ülőre.*

-Nem veszem tolakodásnak-*vigyorodom el, mert imádom az ilyen sablonokat. Egyszerűen pazar, hogy mennyi helyzetben előveszik, fényesre koptatják, használják, hogy aztán beépüljön, mint udvariassági formula. Mintha bármivel is tartozna nekem. Na mindegy. Tisztel. Meglepő, de kellemes érzés, mondjuk alapesetben elvárom egy diáktól, de hol vannak a világon alap esetek?* -Jó szemed van az emberekhez, a legtöbben idősebbnek néznek, mint amennyire szívesen hazudnám magam, de húsz felett már minden évvel vénségesebbnek érzem magam ahhoz képest, mint amennyi szeretnék lenni-*csak hogy érezze, nem kell rögtön témát váltani, amint személyes lesz. Biztatóan ráhunyorgok, mert bár lehet nem érti elsőre, azért a sok hang egymás után bizalomkeltő szokott lenni, vagy legalábbis nem olyan barátságtalan, mint amikor valaki tőszavakban beszél. Hja, a véremben van a bőbeszédűség. Hja. Ez a szívás.*

-Nahát…-*nevetem el magam, de ott a zavar is a hangomban, az a feszült, feszélyezett zavar, amit akkor érzek, mint most is, amikor az a kis hang megszólal a lelkem mélyén, az agyam hátsó zugában és arra bíztat, hogy beszéljek. Nosza, mondjam, amit akarok, ami feszegeti a korlátaimat, meséljek, hökkentsek meg, döbbentsek le, botránkoztassak meg. Jobbára nem teszem, nehogy végül én legyek a szánalmas, de most… most úgy érzem válaszolhatok. Bátran, nyugodt kis mosollyal, magabiztos felsőbbrendűséggel, ami nem Mia ellen szól, hanem éppen mellette, a témával kapcsolatban.*

-Képzelje kisasszony, hogy harmatosabb koromban, a nehéz és zűrös napokon is kénytelen voltam abszolút nélkülözni a pálcámat. Az élet nem mindig olyan kedves, hogy a legfőbb problémamegoldó eszközt a kezünkben adja, de igaza van. Kevés varázslóról tudom elképzelni, hogy boldogul pálca nélkül. De ugyanez a gyengeség megvan varázstalan embertársainknál is. Ők áram nélkül nem tudnak lépni se. Márpedig a varázslatos világban nem találni áramot, így ők épp annyira kiszolgáltatottak lennének nálunk, mint amennyire mi lehetnénk pálca nélkül közöttük-*összetámasztom az ujjaim, viszonzom fürkész pillantását, remélem nem kapom ásítozáson, mert az nagyon kiábrándító lenne. Érdekes ez a sötét szem, világos ha összeállítás. Szokatlan szépséget takar, szokatlan álmodozó arca van hozzá.*

-Álmok…-*megcsóválom a fejem.* -Természetesen sem, mindig több akartam lenni, mint egy egyszerű tanár-*mi ez a keserűség Alexiel, talán nem tetszik a luxus? Elhúzom a szám mosoly gyanánt.* -Félre ne értsen, szeretek tanítani, legfeljebb a diákok nem szeretik, hogy szigorú vagyok, de legalább igazságtalan, mindazonáltal nem álmaim netovábbja a tanárság, de lecsúsztam a továbbképzési lehetőségről-*családi okok mi? A hátad közepére se kívánod, mégis ott van, minden mozdulatodban az irányított élet. Elhessentem a gondolatot.* -Szeretem ezt a tantárgyat, bár diákkoromban nem tanultam, inkább gyakorlati tapasztalatokat szereztem a világban ez irányból. Mondhatni élvezem azt a feszültséget, amikor a mágikus diákszemléletek találkoznak egy teljesen más világgal.

*Csak egy féloldalas mosolyt küld a férfi felé, és látja ám, hogy amaz kissé furcsa pillantást küld felé, és meg is érti. Miával nem könnyű, mert néha meglepően őszinte tud lenni, néha meg olyannyira kerül egyes témákat, hogy képes még az időjárásról is beszélni. Érdekes... Arról még szó sem esett. Szóval akkor jó felé haladnak. Bár erre fogadni nem merne, mégis. A dicséretfélére, a válla közé húzza a fejét. Nem szokta meg, hogy dicsérjék, vagy hogy elhalmozzák őt, azt szokta meg, hogy mindig amit mondanak neki, azt csinálja. Erre csak egy kis árny suhan át szemén, de egy lehet csak a fény játéka is. A mosolya töretlen. *
- Szóval idősebb szeretne leni, vagy fiatalabb. Én is szeretnék sokszor időben visszamenni, és sok mindent másképpen csinálnék...
*Kis bocsánatkérő mosoly, hiszen egyből fel tudna sorolni vagy tíz dolgot amit másképpen csinált volna. Azzal kezdte volna, hogy apját ráveszi, költözzenek át a  Silver kúriába. Elhessenti a gondolatot, és újra Shannont figyeli. Zavart. Majd egy kis tétovázás után, és öngyőzködés után mégiscsak megszólal, és Mia meglepett mosolyt ölt fel, míg a szemei egyre kíváncsibbak, de nem szól. Jól látta, hogy ezek is nagyon sok győzködést követeltek, nem akar rosszat ő. Megértően bólint, szemében semmi szánalom vagy sajnálás, csak megértés. Meg valami vágyakozás. A muglis hasonlatra csak szélesebben mosolyodik, még a fehér fogai is kivillannak egy pillanatra, és lesüti a szemét. Mennyire emlékezteti az előtte ülő apjára! Kár, hogy nem fiatalabb, mert akkor lélekvándorlásnak is nevezhetné..  Nem mintha hinne ebben, csak... Újra a fürkésző, és kutató pillantásával méri végig a professzort, és sóhajt egy aprócskát. *
- Igen, náluk az áram, itt meg a pálca. Tulajdonképpen nem ugyan az, ha ebből a szempontból nézzük?
*Kérdez rá, kissé meglepetten, és ahogy ő a saját szemszögéből megvizsgálja, tényleg olyan. A nosztalgikus fényt egy kis fejrázással kiűzi, és megigazítja a szoknyáját, hogy a kezét rátehesse. Majd úgy hallgatja a másikat, érdeklődve. Minek képzelné el őt? Nehéz kérdés... De a hang... Mia nagyon sokat ,,tanulmányozta" az embereket,szerette őket figyelni, és elemezgetni... Micsoda egyéniség ül mellette! Fejét rázza, nem érti ő félre, hiszen tényleg mennyi baj van a diákok többségével! Papír munka, meg ki tudja mi minden... Az utolsó mondatra csak kuncog egy halkat, és elképzeli magát, amikor az apja mesélt neki először a Mulik világáról. Mennyi kérdés... Nagy élvezettel kezd bele egy újabb monológszerűségbe.*
- Én elhiszem, hogy nem akart itt tanárosdit játszani. Szerintem... Önből lehetett volna valami nagy is, ha valami nem történik. De tudja, én mindig azt mondtam, hogy nincsenek véletlenek. Egyszer egy könyvet olvastam. Abban egy férfi öngyilkos akart lenni, de nem tudott leugrani a szikláról, mert más is volt ott, és előtte nem ugorhatott le, mert félt. Második napon is talált ott valakit. És a harmadik napon meg egy régi szerelmét találta ott, és már eszében sem volt meghalni, vagy életét megmenteni. Én most nem az öngyilkos szemszögéből nézném. Ha az első két napon nincs ott senki a sziklánál, leugrik az illető, és nem találkozik harmadik kedvesével. Látja az összefüggést? Nincsenek véletlenek!- nyomatékosítja a szavait- És bár látom, hogy szereti úgy-ahogy a munkáját, és ha Önre nézek, tényleg valami ilyen munkát látok magához közelebb, mégis... Nem hiszem, hogy ez az egyedüli, ami önnek jó lehetőség. De félre ne értsen, ezzel nem arra célzok, hogy most forduljon meg, és menjen el, mert nem kételkedem szavai alapján abban, hogy jól végzi munkáját. Csupán a véleményemet osztottam meg, nézetemet... Tudja, nálam már csak ez van. Szeretek beszélni.
*Miközben beszélt, néha még a keze is meglibbent, ahogy gesztikulált, igen rossz szokás, de ha sokat mond, valamivel színessé kell tennie a mondókáját, mert a másik még elalszik rajta. Max orrbavágja a nagy hadonászás közepette. Nehogy félreétsék! Nem hadonászott annyira, csak meg-meg libbent a keze könnyedén, magától értetődően. A beszéd közben elmosolyodott, vagy pirult, mikor hogy, és közben jelleme is szép lassan kibontakozott. Hogy mi ebből a tanulság? Mindenki vonja le saját maga!*

*Azzal, hogy idejöttem erre a kis udvarra, azt hiszem sikerült megváltanom egy világot. Elvégre tanár és kívülálló létemre őszintének látszó mosolyt sikerült csalnom a gyermeki szépségű szájra, na igen. Az őszinteség, természeténél fogva egy rohadt, hazug dolog, elvégre ami őszinte, az már eleven nem valóságos, nem reális. Kiábrándult lennék? Dehogy!*

-Is-is. Idősebb a tapasztalok miatt, mint mondtam volt, fiatalabb a remények, álmok, a valóság megtapasztalásának hiánya miatt. Jó dolog volt lelkesedni olyan gondolatokért, amik később elborzasztottak, még emlékszem arra is, hogy milyen jó volt a tetteket elkövetni, nem a következményeit nézni. Persze, egy ilyen higgadt teremtésnek, mint maga erre aligha van gondja-*hja, minden időknek megvannak a maga csendeskéi, üdvöskéi, akik biztosan és masszívan megtalálhatóak a védett zugokban, ott bújnak, rejtőzve, mély tüzű szemükkel szemlélve a feléjük közeledő vészt, szinte felkínálva magukat arra, hogy beléjük lehet rúgni, ők nem támadnak vissza. Ők gondolkodnak azok helyett is, akik az életet élik minden mélységben. Tudom. Én is szerettem beléjük rúgni. Idegesítettek a stréberek, elvonulók, mindenki, aki nem olyan volt, mint én, csak éppen az átlaggal ellentétben felismertem a hasznukat. Na persze voltak kivételes pillanataim. Édes gyerekkor, édes cukorhabja már rákeseredett az emlékezésre.*

-Nem, egyáltalán nem-*rázom meg a fejem, kijön belőlem a tanár, az oktató, bár igyekszem rövidre, kurtára fogni a magyarázatot, gondolom neki se igénye, hogy elárasszam haszontalan tudással.* -A mugliknak az elektromosság egy eszköz, amivel a világukat szervezik. Mondhatni teljesen rátelepednek, mindent azzal irányítanak. Nekünk, varázslóknak a pálca nem eszköz, hanem sokkal inkább testrész, az önkifejezésünk fontos részét képezi az, hogy ki hogyan viszonyul a pálcához, milyen módon és milyen gyakran varázsol. Míg a muglik mind egyformán használják az áramot, a mágia, a varázslat minden varázslóból máshogy jön elő. Van aki fellengzős, van aki nem, vannak, akik bohókásan kapkodnak a pálcájuk után, vannak, akik méltóságteljesen. Egyéne válogatja. Az áramot pedig bevezetik mindenhova, rácsatolják a dolgokat, aztán hadd szóljon.

*Hallgatom, hallgatom és felmered a libabőr a hátamon és a karomon, szerencsére ez a hosszú ing alatt nem látszik, jegessé válik a bőrömet nyirkosító izzadtság, kihűlnek az ujjaim, nemkülönben magam is. Megvillan bennem a düh, szerencsére nem a szememben, vagy ha igen, akkor nem látja, mert a szökőkutat bűvölöm a tekintetemmel, mielőtt ránézhették.*
-Soha nem mondták még magának, hogy az őszinteséggel sok ellenséget szerezhet? Szépen belelát az emberbe-*mosolygom rá, bár igyekszem nem túl tenyérbemászóan, úgy érzem az arcizmaimnak nem vagyok igazán az ura. Mi az hogy igazán? Egyáltalán nem vagyok, hiszen megrándul a szájzugom, gonoszkássá mélyül a hangom.* -Persze én nem bánom, szeretem a beszédes embereket, annál többe tudni meg róluk, de komolyan mondom, ha gerinctelenebb ember lennék könnyen törhetne rám indokolatlan düh és pánik, amiért úgy érzem, mintha egy különösen éles késsel finoman szételemezgetne, ami érdekes, azt kivágná, megmutatná nekem, a többire pedig ügyet sem vetne. Ráhibázott a lényegre, de mégse-*finom figyelmeztetés a hangomban, hogy ne vágjon közben.* -a véletlen nagy játékos. Vannak véletlenek, azoknak, akiket nem pátyolgat a sors keze, mint az öngyilkos fickót. Különben is. Arról nem szól a fáma már gondolom, hogy utána mit kezdett a kedvesével. Mennyit ordítottak, toporzékoltak, gyűlölködtek és torzsakodtak egymással, mert bizony a véletlen rosszul rendezte meg a helyzetet és nekik nem lett volna szabad találkozniuk-*sóhajtok, hátratúrom a hajam, barátságosítok egy fokot az arckifejezésemen.*

-Nos igen, én is elragadtattam magam, ne nehezteljen meg érte. Örülök, ha úgy gondolja, jó amit csinálok, de komolyan kisasszony, a diákoknak jó egyáltalán, hogy megtudják, amit elmondunk nekik? Nem az élettől tapasztalnak igazán? Akkor pedig oly felesleges itt húzni az időt.

*Na tessék. Mia szófosása vagy ragályos, vagy már ebben szenvedett a tanár is. Sosem tudni. Tulajdonképpen a tanárok mennyit beszélhetnek órákon kívül? Kissé eltöpreng ezen is, majd visszapillant. Hallgatja, és újra csak biccent. Kicsit hallgatag, bezzeg ha látnák őt olyankor, amikor belőle is kibújik a kisördög, és akkor... huhú! Milyen jó, hogy olyankor csak egyedül van a szobácskájában, és mire jönnek a többiek, újra rend van... A tanár persze kicsi megjegyzésével kis nevetésre kényszeríti Miát. Felnevet, a hitetlenkedők nevetésével, és megjegyzi.*
- Azért mondja, hogy higgadt vagyok, mert most annak lát. De a látszat nagyon sokszor csal...
*Vált a vége felé nagyon komoly hangra, és a végén megrándul a szája széle. A szemeiből meg azt lehet kiolvasni, hogy a lány bizony tud olyan is lenni, mint a vulkán, mely ha kitör, nagy károkat is okozhat. Kihívóan nézett a tanárra, kis huncut mosollyal, és csillogó szemekkel. Ám közben a professzor új megközelítést adott neki, és ezen újra elmerült a gondolatok tengerében. Az előbbi kis lázadó helyett újra a csend, és nyugalom szobra lett. Majd nagyot bólintott, jelezve, hogy igen, ezzel egyetért. Igaz, nem sokat tud a muglik világáról, de... A tanár mégis úgy mondja, hogy szinte látja a szeme előtt a leírottakat. Aztán hirtelen komorodik el a mellette ülő, és ő bizony csak most lesz abban bizonyos, hogy jó felé tapogatózott. Bizony, néha ráhibázhat. A kérdésnél csak elmosolyodott.*
- Az nem baj, ha valaki belelát a másikba. Nagyobb baj, ha az illető őszinteséggel, és nagy szájjal rendelkezik...
*Kuncog saját magán, és a szemét forgatja. Kicsit mintha zavarná, de már megszokta. Na igen. Ezt nem sokan mondták, de bizony ő kiolvasta belőlük. Nagyon is ki tudta ismerni az embereket, és később azt is meg tudta állapítani, hogy mi a legérzékenyebb pontja a másiknak. Itt már meg is találta. Vajon a professzor is rájött az övére? Nem... Nem látja a kis jeleket rá. Aztán újra változik a kép, és egy kis gonosz mosoly kerül terítésre, melyre Mia újra a kihívó pillantással válaszol. A göndör kis loknikat hátrasimítja, hogy ne lógjanak arcába, és úgy hallgatja, újra oldalra billentett fejjel. Majd elkomolyodik, és lehajtja a fejét. Na igen. Pedig nem készült boncnoknak. Nem szereti a vért, meg az ilyesmit. A halált is egyszer látta, és nem szereti. Ettől függetlenül még képes józanul ítélkezni. Nem készül közbevágni, nem szokása, általában meghallgatja a másikat, és utána dönt, szinte azonnal. *
- Inkább maradjunk annál, hogy az illető boldogan élt, amíg meg nem halt... Jó néha abba a tévhitbe ringatni magam, hogy a világ még lehet egyszer nekem is rózsaszín... És nem csak a könyvekben... - von vállat- De akkor hagyom ezt a témát. Én csak egy személy miatt utálom a múltamat, már ha volt nekem olyanom... Azonban azzal, hogy szereti a beszédes embereket, súlyos hibát követett el. Ugyanis... Én sokat szeretek beszélni. Mindegy miről, mindenről van véleményem. Nem szoktam senkivel sem beszélgetni. Nincsenek nagyon barátaim, mert kerülnek. Érthető. És a sok idő után felgyűlik a sok mondanivaló, majd egyszerre törnek ki a szavak, és csak jönnek. Látja? - kis szünet, míg a professzor újra megszólal, addig újra gyűjti az észrevételeket. - Dehogy neheztelek. Nagyon örülök, hogy valakivel válthatok... Nos, nagyon enyhén fogalmazva néhány szót. - mosolyodik el újra, egy előbbinél sokkal szélesebb mosolyt produkálva. - Tudja... A dikákok többsége talán csak muszájból van itt. De higgye el, vannak, akiket érdekel az órája, vagy nem iratkoztak volna fel. Mégha nem is mutatják, mert mostanában a muglik inkább tabu téma, mégis ha kerülgetjük a forró kását, az rosszabb, szerintem. Engem érdekel az olyasmi, ami újról szól, olyasmiről, ami mindig tud újat mutatni. Tudja- vallja be töredelmese- néhány órára csupán azért járok be, mert érdekesen adják elő. A tananyagot meg tudom nézni a könyvben, vagy utánanézek, megkérdezem, ami érdekel. De ha elmegy, kitől kérdezik meg, kitől kapnak a kis mágusnövendékek arról a másik világról is tudomást, melyet nem szabad figyelmen kívül hagyni? Hiszen mint a beszélgetésünk elején megjegyeztem, a muglik nem állatok. Szintén egy társadalom, és csak mert nem vesznek, mert nem akarnak tudomást szerezni rólunk, még ott vannak, mindenütt. És ezen nem segít, ha legyilkolásszuk őket...
*Na igen. Az elején még csak az előbbi témát akarta kikerülni, és a végén már megint egy újabba bonyolódott bele, talán nem is akart a politikáról beszélni, de csak úgy jöttek a szavak, megállíthatatlanul. Sóhajtott, és bocsánatkérőn pillogott a professzorra, majd megcsóválta a fejét. Ha szegény még sokat lesz vele, bizony lehet maradandó károsodást szerez. De az utolsó mondatot furcsán ejtette ki. Fájdalommal tele, picikét magát is győzködve, mintha olyasmiket tudna még, amik felett sokan elsiklanak. Lehet hogy túl komoly ilyen fiatalka lévén, de ez csak nevelés kérdése. Vagy géneké. Ám a szövegébe óvatosan beleszőtte, hogy a tanárral szimpatizál, és bizony nem is olyan lehetetlen, hogy feliratkozik majd az óráira, hogy ott is láthassa, milyen hatást ér el.*

*Az ember minden nap tanul valamit. Ha akarja, ha nem. Én spec nem akarok tanulni, nem is nagyon hiszem, hogy lenne újdonság számomra, különösen az nem, hogy a látszat néha csal. Kérlek szépen Mia, a látszat mindig csal. Egy őszinte vonása sincs az életnek szinte, vagy ha akad is, azt se hiszik el az egészségesebb életösztönnel rendelkezők, na persze nem vagyok és rosszindulatú, csak éppen egy kicsit mintha bizalmatlan lennék. Megmosolygom a szavait, bár inkább fanyarul, mint őszinte jókedvvel, na tessék, hol maradsz jókedv?*

-A látszat mindig csal. Tehát hiába az őszinteségi roham és a kitárulkozó szavak, ennek ellenére éppen akkora homály uralkodik két ember között, mintha soha nem is látták volna egymást-*jól van Shannon, élmény lehet beszélgetni. Éppen arra van szüksége ennek a szőke kis tündérnek, hogy te a savanyú képedet bámulja, hogy hallgassa, miként bölcselegsz értelmetlen problémákon, igen, erre volt nagy szükséged. Szánalmas. De már mindegy. A szó úgyis elszáll, könnyedén bucskázva, az, hogy mi marad utána nyomként az emberek tudatában már senkit nem érdekel és talán nincs is jelentősége.*-De persze nem vagyok én ilyen vészmadár-*mondom óvatosan, kihagyva a mentegetődzési formulát, de valamelyest mégis elnézést kérően.* -Látom-*mosolygom rá, majdnem kedvesen, közbeékelek egy hátnyújtást, hátrarázom a hajam, felhunyorgok a vakító kékre suvickolt égre, a kósza felhők aljas számítással tűzik a szemembe a visszaverődő napfényt, micsoda öröm, pont ez hiányzott még.*-Szerintem közel sem hiba. A beszédes emberek legalább közölnek információt, amiből lehet építkezni. Azok, akik nem mondanak semmit olyanok, mintha nem is lennének gondolataik, ez pedig kínos.

*Beoltom itt mindenféle hülyeségekkel szegény kislányt. Kíváncsi lennék más tanárok mit csinálnának az adott helyzetben. Már csak úgy a móka kedvéért is. Persze más tanárok eleve nem jönnek félreeső udvarokba, elkerülik a szituációkat. Micsoda merény, miket hagynak ki, anélkül, hogy tudnának róla. Kár értük. Vagy inkább mégsem. Úgy kell nekik.*

-Igen, ezt meg tudom érteni. Bár van, ahova még úgy se érdemes eljárni, mert később úgyse lesz semmi haszna. Mondjuk az ember mindenből tanul valamit, remélem később sem bánja meg-*felhő borult a hangulatomra, hiába, ebből nem fogok kilábalni egykönnyen. Hol a derű, hol a mosoly, hol a komolytalanság? Egyáltalán! Miért nekem kéne vidornak lennem? Íme a fiatalság egyik díszpéldánya, de éppen ő a komolyabb kettőnk közül. Ez a merény kérem szépen a természetes egyensúly ellen.*

-Ejj kérem-*csóválom meg én is a fejem, messze nem rosszallóan, de már érzem, hogy a hangom is máshogy csendül, energiával telik, mintha belőle táplálkoznék. Brrr, belegondolni is nagyon brr.* -Mi ez a komorság? Hogyne, az élet már csak ilyen, emberek jönnek-mennek, eszmék élednek és mások halnak bele, de aligha hiszem, hogy magának kéne emiatt fájdítani a fejét. Ne mondja, hogy azért bújt el itt, mert ezen akart gondolkodni, mert úgyse hiszem el. A diáktársak se mind egyformák, ha az egyik oldal képviselői el is kerülik, még mindig ott vannak azok, akik utálják az egyik oldalt és szívesen barátkoznának magával, de ehhez kérem emberek közé kell menni. Ne féljen, nem harapnak-*akkorát, jegyezné meg a cinizmus, ha hagynám neki, de nem hagyom.* -Mindazonáltal magácskának régen rossz, ha azon eszi magát, hogy mi szegény varázstalan embertársainkkal. Meglesznek, ne féljen.

*Mia egyre nagyobb érdeklődéssel figyeli a másikat. Miért van az, hogy egyesek közelében képtelen komoly lenni, a másokéban meg nem tud komolytalanul viselkedni? Valami van ebben a másikban, ami belőle ezt váltja ki? A kutató és kérdő pillantása is ezekkel néz végig a professzoron, és valahogy nem érti. És ahogy egyre többet beszélgetnek, Shannon egyre negatívabb hozzáállással beszél. Tényleg ennyire belelátna, vagy a szavai annyira kétértelműek? Vagy csak nem jó nosztalgiázni? Pislog párat, hogy ezeket elűzze, és hogy valami más tekintettel nézhessen a barna szemekbe, ám a hangulat akkor is ott uralkodik.*
- Tudom, hogy csal. Én tudom. - kis szünet- Szóval azt mondja, hogy rólam még csak egy csalóka képe van? Ugyan... Én nem azért beszélgetek Önnel, hogy véleményt alkossak... - futó mosoly - Csak... Emlékeztet valakire...
*Vallja be a teljes igazságot, és nem szégyelli. Szókimondó, talán ez lesz a veszte egyszer, de ezt akkor is ki kellett mondania, hogy a professzor ne ítélkezzen rosszul róla. A mosolyra csak visszamosolyog, és ez a légkör már kezdene neki tetszeni, csakhogy a téma változik ugyebár. Nézi, ahogy Shannon mocorog, kissé oldalra billentett fejjel, ahogy ő figyelni szokott. Talán már ő is rájött, hogy ha valami érdekli, így figyel. *
- Szóval azon a véleményen van, hogy a mások kialakított véleménye fontos rólunk? Mármint..Én elmondanám magának őszintén, mit gondolok Önről, és ön ebből építkezne, az jobb, mintha nem mondanék semmit, mert akkor nem gondolkozom?
*Vonja össze a szemöldökét, kissé értetlenkedve, nem érti, hogy ez hogy is függ össze. Néha bizony szeretné, ha nem lennének gondolatai, de ha ez Shan szerint kínos... De így belegondolva, mikor volt ő normális? Ám a másikra pillantva komor felhők úsznak elő, és Miában valami késztetés éled fel arra, hogy felvidítsa. Nos, elég csak kinyitnia a száját meggondolatlanul, hogy valami hülyeség ömöljön ki belőle.. De a tanárral is meg akarja ezt az oldalát ismertetni? Majd újra megszólal a mellette üldögélő, és megintcsak... A lányt ara buzdítja a kis hangocska, hogy erre is adjon magyarázatot. Hát nem is késlekedik.*
- Nem csak azért bújtam el, amiért ön... -mosoly- nem hiszi, hogy jöttem... Csak néha szeretek egyedül lenni, és...
*Itt egy hosszas tétovázás, majd megrebben a szeme, és szinte öntudatlanul a könyv után nyúl. Mire észbekap, már kinyílt a könyv, és egy képet vett belőle elő. Barna szemei most a képre összepontosítottak, és a tekintete simogatta a mosolygó- integető alakot a képen. A profhoz képes fiatalabb, kissé szakállas, szimpatikus alak volt rajta, valami parkfélében, és Mia szemeinek hasonmása hívogatta a nézelődőt. Mia elfordította a fejét, és a képet a másik felé nyújtotta.*
- Ő az apám. A muglikól alkotott véleményem többnyire tőle van. Ő mesélt nekem róluk. Mint a mugliknak a meséskönyv a sárkányokról és tündérekről... Nem értük aggódok... - teszi hozzá sietve a muglikhoz való hozzáállására- Tudja... Én a tömegért amúgy sem rajongok. Nem harapnak ez tény, csak néha nagyon másnak találnak, és ezért kivetnek, így nem érzem magam jól közöttük. És közöttük nem fogok keresni hozzám hasonlóakat. Én nem mindig vagyok olyan bátor, hogy kiálljak magamért. Egy ember előtt könnyű. Hiszen a másik is csak ember, és nem sokban különbözünk. De több előtt... Én a barátaimért állok ki mindig. És értük mindig bármit. S bár szerintem a Hugrabugban lenne a helyem, ide kerültem, és én mint az előbb mondtam, nincsenek véletlenek, akármit is mond... Valami történni fog... Lehet hogy csak egy rossz jegy, de érzem...
*A végére már mosolyog, és a szeme is nevet Shannonra, míg újra a képre néz. Valami furcsa is van a tekintetében, valami játékos, pajkos, úgy tűnik, képtelen volt már a komoly arcát megőrizni, egyszerűen előbukkant az a Mia, aki nagyon sok évig a kalitkába volt zárva. Nehéz ám megszokni a szabadságot. Bátortalanul felnevet, majd a haját újra hátrasimítja, és a barna szemekkel kissé puhán pillant a férfire. Mintha köszönne valamit. A képre pillant, Jasperre, az apjára, és bólint. Igen, helyes ami tesz, most még az. Csakhogy miért van erre szüksége? Mármint, bátorításra? A szeme sarkából újra a társaságára pillant. A sors keze... Igenis, nincsenek véletlenek... *

-Ez nem ilyen egyszerű…-*mondom, érzésem szerint teljesen feleslegesen és ide nem illően, de ilyen apróságok miért zavarnának meg engem bármiben? Kit érdekel, hogy mi illik hova? A világ már csak ilyen. Szőke hölgyem se illik ide, én se illek ebbe a világba, látszik is rajtam. Na ugorjunk.* -A vélemény alkotása nem kell, hogy szándékos legyen, annak csak úgy, jönnie kell magától. Minden tettünkkel módosítunk valamit a rólunk kialakított képen, tehát a véleményen. Adunk hozzá, elveszünk, jóval-rosszabbal bővítjük. Nem muszáj elmondania, nem attól lesz gondolkodó lény, de akinek nincs véleménye, annak személyisége sincs, amiben a másik nyomot hagyhasson. Nem tudom érti-e. Nem az a lényeg, hogy hangosan kimondja, de a véleményekkel foglalkozni kell, mondhatni a legfontosabb meghatározói két ember kapcsolatának, persze az ösztönös dolgokon kívül.

*Meg sem ütődöm a hasonlóságon. Egy kicsit sugárzok csak kérdőjeleket a lány felé, de tényleg csak egy kicsit, mivel nem tér ki alaposabban a témára így abba is hagyom. Alighanem elhunyt ismerősről van szó. Szomorú. Lehettem volna pszichológus is. A muglik között, ó igen, és akkor most nem lennék itt ilyen zavarban, töprengve az élet kicsi, de hatalmasnak látszó dolgain. Mindazonáltal úgy fest az ábra, hogy nem csak velem szórakoznak hülye gondolatok.*
-Nem azért, amiért én nem hiszem, huh kisasszony, ennél konkrétabban nem megy? Tanár vagyok, szerények az értelmi képességeim-*nevetek fel egy pillanatra, de aztán persze, hogy a torkomra forr a kacaj. Alaposan megszemlélem a képet, de nem, távol álljon tőlem, hogy érte nyúljak, elvegyem, összetapogassam, egyre inkább belémül a gyanú, hogy halott után emlékezik. Milyen derűs mégis. Hm, hogy az apja? Ahhoz egy kicsit túl fiatal. Vagy éppen csak a kép fiatal ahhoz, hogy ilyen korú lánya legyen, de a rokonságot le se tagadhatnák.*

-Derék embernek látszik-*próbálok átlépni minél gyorsabban ezen a rizikós terepen, nem hiányzik nekem az érzelmi kattogás, elvégre mindenkinek megvan a maga nyűge és keserűje, tehát inkább jobb nem feszegetni őket. Olybá tűnik mindenesetre, hogy ő se akar ezen motoszkálni tovább. Beszél, beszél, én pedig figyelmesen hallgatom ezt az ártatlan derűt és bájt, csodálkozva, hogy ilyen is van, ilyen is lehet. Nagyon aranyos. Szokatlan a maga nemében. Furcsa, nem groteszk, inkább olyan hatást kelt, mint egy szép madár a villanydróton, mindenki örül neki, babusgatja, simogatja, de senkinek nem jut eszébe, hogy na nézd már, az ott akkor is csak egy visszataszító drót, ha olyan bájos teremtmény ücsörög is rajta.*

-Ne legyenek neked véletlenek, hogyha nem szereted őket-*mosolygok rá. Pontosabban, visszamosolygok, hiszen az ilyesmi ragadós, ha ő vidul én is fogok, na és ez szörnyű. Olyan egyszerűen működünk mi, emberek. Megcsóválom a fejem, visszapillantok rá.* -Legjobb tudomásom szerint éppen az adja a Griffendéleseket, hogy van bennük szándék arra, hogy kiálljanak a szeretteikért, még akkor is, hogyha nincs igazuk. Ez ilyen jellegzetes vonás-*vigyorodok el, kicsit talán gonoszkásan, tanárhoz méltatlanul, ennek ellenére maradok figyelmes.* -Ne is foglalkozz a tömegekkel. Az átlag arra való, hogy legyen miből kilógni.

Derülő égbolt, avagy...
*Kicsit oldalra hajtja a fejét, mint mindig, ha valami leköti a figyelmét. Nem egyszerű? Ugyan, mondjon már valamit, ami egyszerű ebben a világban, ezen a sárgolyón! Na jó.. Az egyszeregy egyszerű... Ez nem jó kérdés. Majd a hosszabb monológot is végighallgatja, és közben annyi kérdés és válasz fogalmazódik meg benne, hogy mire belekezdhetne, el is felejti. Újszerű pillantással, vagyis valami új csillogással néz Shanra. Igen. Úgy helyes az állítás, ha a két ember között kapcsolat van. De minek hangoztatja valaki a véleményét C emberről, ha nincs kapcsolatuk? Egy pislantással elűzi ezeket a kérdéseket, és jelen helyzetben inkább feltétel nélkül elraktározza a tanár szavait, hogy később boncolgathassa őket. *
- De hozzá kell azért azt tennem, hogy nem minden esetben fontos a vélemény. Csupán ha szorosabb kapcsolat van egy egyszeri találkánál, amikor bemutatkoznak az illetők, és továbbrohannak..
*Igen, kellemes találkozás: meglátod, bemutatkozol, a ,,Mizujs" kérdésre való ,,Semmi. Te?"-re is választ kapunk, és már megyünk is tovább. Ilyenkor nem lehet véleményt alkotni a külsőről. Bár ez Mia álláspontja. Nem szokott elsőre ítélkezni. Annak ellenére, hogy elég pontos képet alakít ki első benyomás alapján... A kis nevetéses mondatra csak visszakacag, most már felszabadultan. ,,Szerények az értelmi képességeim"... Gyorsan fojtja el a feltört kis nevetést, és megvárja, amíg az arca többé -kevésbe egy illedelmesebb képet vág. Nem veszik el a képet, pedig Mia nem ilyen, ő szívesen ad, és nem vár érte semmit. Nem változik... Csak ne adjanak neki a kelleténél semmitől sem többet, mert... Miának úgy tűnik, hogy a professzor nagyon sokáig nézi a képet, mire megszólal és valami boldogság csillan szemében. Úgy tűnik, nem csak az ő szemében derék az apja, nem is annyira elfogult... Majd a hosszú beszéde után észreveszi, hogy Shan kissé megváltozott. Nem tudná elsőre megmondani, miben, de hogy valami más... Tegezi őt... Mia tekintete hirtelen nyílik ki, és ragyog fel... Na lám... Egy kis mosoly is felbuggyan, lehet hogy sok ez a nagy változás, de csak feldolgozzák... Mosolyog! Mia elfordítja a tekintetét, és közben a képet visszateszi a könyvecskébe, s közben lopva újra Shannonra pillant. A következő megjegyzésére meg le merné fogadni, hogy Mardekáros volt ő annak idején. Vállat von, és oldalra dönti újfent a fejét. Majd hirtelen kibuggyan belőle.*
- Tudja, hogy most rettenetesen megváltozott pár pillanat alatt? - fürkésző pillantása eltűnik, és marad a nevetős-csillogós, lehet nem fogják ezért szeretni, de talán jobb ez, mint a komoly- Ha egoista lennék, magamnak könyvelném el a sikert. Ez határozottan pozitív képet alkot magáról. Néha az ember kénytelen arra, hogy sokéves barátkozás után gyökeresen változtasson a véleményén. Tudja, én magáról alkottam magamnak egy képet, és a kép... Nos... Egyre szimpatikusabb... Kicsit talán erős kifejezés, de hirtelen kifejezőbbet nem találtam. A ragyogó meg kissé csicsásnak tűnt pillanatnyilag...
*A nagy gondtalan fecsegésben majdnem kibökte, hogy egyre jobban hasonlít valakire, de még időben szájzárat vett elő, és behúzta a kéziféket. Nem kellene emlegetni a holtakat. Azok vissza nem térnek, itt meg egy élet vár ránk, nem több... Majd hirtelen szólal meg egy kis váltással:*
- Ettől függetlenül én szeretek Griffendéles lenni... Nem mondtam, hogy nem szeretem... Csak nem tudom, mért pont oda kerültem. Okkal.... -teszi gyorsan hozzá. - De lehet, hogy akkora űr volt a fejemben, mikor a Süveg rámkerült, hogy szegény tévedett. Tévedhet?
*Kérdez hirtelen rá, s bár az utolsó mondat előtt kissé somolyogva önmagán beszélt, az utolsónál hirtelen újra érdeklődő, és a másik véleményére kíváncsivá vált. Nos, kissé fura lehet, ahogy a lány váltogat, mint egy sebváltón, de nem olyan követhetetlen.*

A kis királylány

*Lám és lám, újabb meglepetés, fényes, kellemes, simogató mondhatni, lágy, de van benne egy mellékérzés, ami azt sugallja, hogy nem vesznek el a szavak a napfényben, nem tűnnek el az árnyakban. Az ember viszonylag ritkán érezheti ezt. Legalábbis én viszonylag ritkán érzem. De most jó. Pontosítok, most még jó.*
-Dehogynem-*csóválom meg a fejem, annak ellenére, hogy éppen az imént döntöttem úgy, hogy Mia kisasszony bizony értelmezi a hallottakat a megfelelő módon, de nem lehet minden tejszínes. Nem is szeretem a tejszínt. Azt hiszem.* -Az első pillanat húzza meg a vélemény gerincét. Ne mondd, hogy tőlem hallja először, hogy milyen fontos az első benyomás, gyakran egy életre meghatározza két egyén kapcsolatát és véleményét egymásról. Mondanék élő példát, de maradjuk X-nél és Y-nál. X sok mindenben hasonlít Y-ra, mindenki biztosra veszi, hogy jó barátok lehetnének, de mivel egy partin Y arrogáns házigazdaként tűnt fel, azért X egy életre elkönyvelheti, hogy ő ilyen. Ez a véleménye nem fog megváltozni, hiszen ezek után nem hajlandó komolyabb kapcsolatba lépni a másikkal, mint egyszerű köszönés, tehát soha nem is derül ki több-*hogy miért van ennek jelentősége? Halvány elképzelésem sincs róla, de megosztom a gondolatot vele, ha már egyszer érdekli, és csillogó szemei azt suttogják, hogy meg is jegyzi magának, bár tartok tőle, hogy megint csak önámítok. Éljen a hazug optimizmus! Élek vele. Csak minek?!

Hát ezért. Hogy aztán a következő pillanatban megfeszülhessen bennem a meglepetés, az értetlenség, hogy úgy pillantsak Mia felé, mintha életemben először látnám, holott ez már legalább a második eset és hozzá hasonlóan félrehajtom a fejem. Mint egy másik, érdeklődő madár a dróton. Elmosolyodom.*
-Hát tudod, nálunk, pszichopatáknál ez már csak így szokás-*dévaj gonoszság villan a szememben, persze ez csak egy ártatlan játék a maga groteszkségében, de az ember soha nem tudja, hogy éppen melyik embertársa kapja fel a vizet, mintha támadtam volna, ó dehogy. Éppen ez a szép benne.*
-Nagyon helyeslem, szeretem a magamról alkotott pozitív képeket az idő lassú előrelépésével egyre lejjebb és lejjebb rontani-*évelődő mosoly.*-De persze ne feledd, a látszat csal, és nincs is annál izgalmasabb, mint ezzel a látszattal játszani. Tehát akármit is gondolsz, az éppúgy lehet helyes, mint helytelen, bár jómagam nem vagyok egy különösebben nehezen kiismerhető alak, azért látod, még vannak meglepetéseim-*csak, mint a jó bűvész egyesével húzom elő a lapokat a pakliból és mutatom fel neki, hogy miért? Azért, hogy egyszercsak kihúzzam a bohócot és megnevettessem vele, a szép szőkét a szomorú árnyak alatt, semmi másért. A világot már megint valaki másnak kell megváltania.*
-A Süveg nem ember, hogy tévedjen-*komolykodóra veszem a hangom.* -Nézz rám. Elég szétszórt vagyok ahhoz, hogy Hugrás lehessek, bár, mint tanár pártatlannak kéne lennem, szóval ezt nem is hallottad. Az intellektusom fényesen ragyogó csillag, mégse lehettem Hollóhátas, bátor vagyok, mint egy oroszlán, a Mardekár büszke szégyeneként képes voltam foglalkozni a nálam jóval gyengébbekkel is, mégis oda kerültem. Mert a Süveg egyensúlyra és sokszínűségre törekszik. Nézd meg Granger kisasszonyt. Mit keres a Griffendélben? Hogy javítsa az átlagot. Ilyen egyszerű. Ne aggódj, neked is megvan a helyed ott. Lehet éppen az, hogy jól érezd magad.

*Az előbbi tűnődő Mia nem tűnik el teljesen, csak a háttérbe szorul, mert a napfényesebb kerül előrébb, megcsillanva a külvilág apró fényecskéiben. Újra csak a vélemény téma, és Mia még mindig félrebillentett fejjel nézi a férfit. Néha a szemöldöke a magasba szökken, vagy a szája széle görbül felfelé. Igazat ad a példánál Shannak, és a szemén már felcsillan az a fény, ami jelzi, hogy már mondja is, és fűzi tovább a szálat.*
- Na igen. Ez az egyik verzió. De halott már arról, hogy senki sem egyforma? Mi van, ha X hall valami olyat Yról , ami érdekli, és esetleg felkeresi? Na jó... Ez költői kérdés, és már túlbonyolítom. - vállvonogatás, és szemét az égre fordítja- De érdekes meglátás. És ha valaki kényszerhelyzet miatt szóba áll valakivel, akiről hallotta, hogy ilyen vagy olyan, és kiderül, hogy belül a zord külső alatt egy rémült, sarokba zárt, és/vagy védekező vad áll? Nos akkor mi lép életbe? Ez is egy helyzet, és nem lehetetlen...
*Kérdez rá egyszerűen, a maga szókimondóságával, és igaz, hogy a kényszerhelyzet szót kissé eltúlozta, mert nem is ezt akarta mondani, inkább.. Valami... Enyhébb szócskát, csakhogy mást nagy hirtelenjében nem talált, ami oda is passzolt volna. Kicsit durva példa, de... Nos sosem lehet tudni. Nyílt kíváncsisággal pillant a másik barna szemeibe, majd elkapja őket onnan, mintha látott volna valamit.
Majd jön a meghökkenés, és Mia beharapja alsó ajkát, míg barna szemei örömmel telve, pajkosan ragyognak Shannonra. Ennyi idő után is tud meglepetést okozni. Na lám... És mosoly... és itt az élő bizonyíték, ha sok időt töltünk valaki közelében, átvesszük a másik szokását. A kijelentésre a szája elé kapta a kezét, és szabályos nevetésbe kezdett, de a kis csengők csilingelését még a tenyere sem tudta elfedni. Arcán most új rózsák nyíltak, nem a zavar, vagy a szégyen pírja, hanem a boldogságé, és a barna szemek is melegen pillantottak a profra. Pszichopaták... Na, ez találó szó. Ha valaki lépteket hall a fejében.. Lesüti a szemét, és igyekszik elfojtani a fel-fel törni készülő újabb nevetőrohamát. Nem sokára sikerül, és addigra a tanár jellemén eveznek.*
- Annyira rossz volna? Vagy nem szereti a plusszokat? Igen, meglepetések mindig vannak. Ez jó.. Szeretem az emberek különféle arcát megismerni. Érdekes, ha megpillantok valakit, aki esetleg érdekel, elképzelem őt nagyon dühösnek. Nem tudom miért. Vagy miért nem boldogan, álmatagon, elgondolkozva... Csak.. Beugrik a kép, és látom magam előtt. - elgondolkozó arc, egy pár másodpercig csend telepszik rájuk, csak a ksi szökőkút csobogása töri meg ezt az idillt. - És... Nem vagyok ebben még teljesen biztos, de... Azt hiszem Ön nagyon érdekes, és nagyon sok arca van még. És... - most újra egy zavart pír- ha nem baj, megismernék még párat közülük... Kicsit kíváncsi vagyok... Na jó. Ez orbitális hazugság. Nagyon kíváncsi természet vagyok...
*Vallja be, és most úgy néz az égre, hogy már csak a fütyörészés hiányozna a képhez, aminek a címe ,,Nem én voltam"... Újra felnevet, és most is ragyogó hangulatban hallgatja a házakról szóló beszámolót. A prof éppen bevallja, hogy Mardekáros volt.. Diadalmas szemvillanás, és Mia gondolatban kalapot emel maga előtt. Micsoda szem... Aztán visszaszáll a földre, és két lábon jár tovább. A bátor mint egy oroszlán hasonlatra kíváncsian hajtja újra oldalra a fejét, kis cinkos mosollyal a szája szegletében. A ,,vigasztalás" szerűségre hirtelen hatalmas késztetést érez ara, hogy megölelgesse a szemben ülő professzort, hirtelen apja tűnik fel lelki szemei előtt, és a szemei is kissé sötétbe kúsznak át, de néhány pillanat után többé -kevésbé felhőtlenül pislog.*
- Én tudom, hogy a helyem megvan. A döntésink alapján különbözünk.. Valami látott a fejemben a Süveg, amit én nem...
*Szemöldökráncolva nézett felfelé, mintha csak a szemét be akarta volna fordítani, hogy körülnézzen odabent. Mivel sikertelenül járt, sóhajtott, vállat vont, és kényelmesebb pózba váltott. Egyik lába kibújt a szoknyája alól, szegény prof, ha látja, talán a haja égnek fog állni, hogy a vékonyka kis lábfej hogy bírja el a magas lányt... A másikat felhúzza, megöleli, ha már Shannont nem lehet, és az állát rátámasztja. Várakozva néz a másikra, és most kijelentheti magáról, hogy szerencsés. Egy olyan jó ki partnert talált, akivel nagyon sok mindenkiről, vagy inkább.. mindenről lehet beszélni anélkül, hogy az sikoltozva vagy nagy tányérméretű szemeket meresztve elrohant volna...Fejét a vállára  hajtotta, kényelmes, és még az érdeklődés is ott ül benne. De mit keres a szemében az izgatottság?*

*Hát rendben kisasszonyok, kivételek mindig is vannak, mindig is lesznek, mindig is születnek olyan ámokfutó hajlamú arcok, akik megrögzötten különbözni akarnak a zömtől és ők bizony képesek arra, hogy néha igencsak furcsa reakciókat váltsanak ki az életből, de ha nem lenne átlagos, akkor ők mitől különböznének? Na nem mintha akkor nem lenne meg a maguk kis boldogsága.*
-Azt hiszem kezdünk olyan témákat feszegetni, amikhez nagyon kicsik vagyunk, de legyen-*megint előretámaszkodom a térdemre, egy kicst be is fordulok derékban, hogy jó alaposan a kishölgy szemébe nézhessek.* -Megtörténhet, azonban az ilyen vészhelyzetekben mi van, ha mégse jön ki a megismerkedési szándék? Könnyen meglehet, hogy a korábban hallottak is elképzeltek alapján X változatlanul nem bízik Y-ban, annak ellenére, hogy talán az élete múlhat ezen. Mert ez is életszerű. Így intézzük a dolgainkat. Elvakultan és előítéletesen. Persze, akinek nem inge nem vegye magára, de ez az átlag, különben nem okoznának meglepetést az olyan emberek, akik nem ilyenek.

*Na igen, helyzet, de irreális, mindenesetre azzal, hogy ilyen hozzávetőlegesen beszélünk róla elérjük, hogy mindketten megmaradhassunk a magunk kis állásfoglalásában. Ügyes megoldás. Annak ellenére, hogy közös munka. Soha nem hittem a csapatgondolkodásban, de ha már egyszer itt vagyunk, hát itt vagyunk.
És nézd már. Nevet. Tulajdonképpen van abban valami természetellenes, hogy azon gyönyörködök, hogy egy éretlen kislány nevetgél bele a vakvilágba, nem értem miért kéne büszkének lennem arra, hogy miattam nevet, de ez alighanem csak a mai nap pesszimista hozzáállásának tudható be. Szerencsére nem nyelt el teljesen, így még mindig képes vagyok figyelni ilyen apróságokra, ezzel is jobb vagyok. Kinél? Kinél másnál! Természetesen Y-nál.*

-Szörnyen rossz vagyok. Nem szeretem se a pluszokat, de a mínuszokat, de ilyen ez a tanári szakma, mindkettőt osztani kell, pedig ha már egyszer büntetésről van szó, betársulok Argushoz. Hatékony, odaadó. Kegyetlen, de oda se neki. Belefél a képletembe-*előrehajolok, egy dühödten szürkéllő kavicsot kapok fel a lába mellől, már bosszantotta a szemem, aztán visszavonulok a térdemre, jó hely az, kényelmes, otthonos, olyan kis kitérdelt. Dobálgatom a földrajzi tananyagnak valót. Odaadó pillantást vetek rá.*

-Ez igazán kedves tőled-*nem hatódok meg, bár imádom, amikor boncolgatnak, persze csak fiktíve, effektíve annyira nem bírom élvezni, de komoly pillantást vetek rá. Na jó, majdnem komolyat. Amolyan hozzávetőlegesen komolyat.* -Mindazonáltal rossz választás vagyok. Őrült kétszínű egy alaknak érzem magam. Lehet legközelebb meg se ismerem magácskát, mert éppen valamelyik másik arcom dominál, akit nem értesítettem rólad. Szóval csak óvatosan velem-*hunyorgok rá barátságosan, aztán egészen magasra dobom a követ, amíg fészkelődik, de továbbra is képesnek érzem magam arra, hogy elkapjam, így aztán el is kapom, kritikus alapossággal szemügyre veszem a láthatásra tárt lábat, magamban kipipálok egy pontot a nem létező listámon.*

-A kíváncsiság nem bűn, a döntések pedig helyzetfüggők. Bármit látott is a Süveg, mindenkinek vannak rossz döntései, amik után egyéntől függ, hogy megeteti-e magát a lelkiismerettel, vagy sem. Azt hiszem én az utóbbi fajtába tartozom, és ahogy annak idején figyeltem a háztársaimat, ők is. De a Griffendélesek ugyanilyenek. Te mégis kis aranyos, szerény kislánynak látszol egy átlag oroszlános mellett, így aztán kénytelen vagyok megerősítenem magam abban az elméletben, hogy a Süveg az egyensúlyra törekszik. Esetleg van rossz tulajdonsága is kegyednek?

*Egy olyan téma, amihez kicsit vagyunk? Mia szemei először elsötétednek, kicsit elgondolkozva, és méricskélve, majd újra kigyúlnak a kíváncsiság lámpácskái. A tanár kicsit helyezkedik, és most már könnyebben talál rá a  szintén barna szemekre. Kicsi, halvány mosoly rajzolódik ki arcán, de ezt csak nagyítóval lehetne látni. A történetet nagyon sokat ragozzák már. Kellett neki kinyitnia a száját. És mégis... Mindig a másiknak van abból a szempontból igaza. de.. Ha Mia egy kis mondatot is szólna, lehet az igazság az ő párjára állna? Nos, miért ne kísérthetné a sorsát? *
- Kényszerhelyzetben is? Amikor össze kell dolgozniuk? Lehet hogy most naivnak tart, vagy makacsnak, és nem fogom az ellenkezőjét állítani. Csak... Szeretem az emberekben a pozitívat meglátni, nem a rosszat. A rossz érdekes módon úgyis kiderül. A jót meg rejtegetik... Ott van egy régi.. Ügyfél, aki addig volt segítőkész, amíg apám élt. Amikor... Khm... Meghalt, hirtelen nagyon sokan hátat fordítottak nekünk. Nekem csak jó volt.. Jóanyámnak legalább volt dolga, amit csinálhatott, és addig nem forszírozott nálam semmit.
*Nos, kedves szülőnéjéről nem sok jót mesél, hangja már most keserű, és az embernek a háta libabőrös lesz tőle. A lelki szemek előtt egy hárpia rajzolóik ki, pedig a nő nem csúnya... Csak... Sóhajt, és a fejét rázza, hogy a gondolatoktól megszabadulhasson. Majd elkezdenek Shan jelleméről beszélgetni, és a lány most a szemöldökét a homloka közepén felejti. Micsoda önkritika... *
- Rossz? Hm... Nem láttam ilyet. Hatékony? Igen.. Kevés emberrel tudok így.. Mondhatni egy csettintésre ilyen jól szótérteni... Odaadó? Hm.. Igen, a képembe ez is belefér. Kegyetlen? - most újra fürkészi Shant, árulkodó kis jelecskék után kutatva- Lehet... Remélhetőleg nem lesz szerencsém Önnél büntetőmunkára, szóval... Nagyon remélem, ezzel nem fogok találkozni. De naivan állítom, nem találom kegyetlennek, bár ez egy kicsi lódítás. Látja, nem tudok hazudni... - mosoly - Lehet hogy tud kegyetlen lenni, de látja.. Ez a kulcs itt.. Hogy mennyire akarja. Én ha akarnék, lehetnék megközelíthetetlen jéghegy is, ha akarnék, de... Az nem én lennék... Azt hiszem, Magának is valami.. Csendes figyelő szerep kellene, aki, ha társra lel, megbeszélheti észrevételeit, és az élet drámájában csak ritkán vállal főszerepet.
*Miközben a tanár arcán korcsolyázott tekintete, folyamatosan beszélt, és bár arca nagyon derűs volt, hangja komolykás, hogy hallják, nem a levegőbe beszél. Nem sokára egy kis kavicsért hajolnak le mellé, amitől kicsit megdermed. Hiába, hozzá egy méternél közelebb talán... A zenetanárja volt, mert ha négykezest játszottak néha összekoccant a könyökük... Na meg az orvos persze. De soha senki más. Egyedül öltözött, és anyja kerülte.. Hála a magasságnak. De viszonylag hamar eltűnnek a közeléből, és az előbbi kis megtorpanás eltűnik minden nyom nélkül. Ám nem sokára újra nagy mosoly ragyog fel, két barna írisz is hasonlít most a meleg forró csokijához. Ki ne szeretné, ha dicsérik? Pláne, ha egész eddigi életében alig kapott belőlük? Talán ezért is pirult el... Majd a fejét megrázza, heves tiltakozását kifejezve. *
- Azt hiszem, az még jobb lenne, mint amit remélni tudnék.. ha másik arcával találkoznék. Roszabbat is láttam már, mint hogy elmennek mellettem. Sőt.. Néha ennek örülnék... Őrült? Hm... Nem látszik rajtam, hogy én is az volnék? Hm... Akkor jó!
*Felvidult ezen, úgy tűnik, ő saját magát sem kímélte a kritikával. Majd jön az újabb dicséret, amire Mia megint felölti az ünnepi vörös képét. Szerencse, hogy olyan nagy haja van... A kérdésnél felkapja a fejét, és a tanárra pislog.*
- Nem tudja, mit kérdezett... Azt hiszem, a legrosszabbakat fel fogom sorolni... Persze ha nem untatom... Ott van ez a nagy szófosás... Beteges... A szókimondással meg a merészséggel fűszerezve. A csokinál jobbat azt hiszem nem tudok elképzelni, nem tudom, hogy érte mit meg nem tennék... Akkor ott van az, hogy... Az embereket talán jobban ismerem mint kellene, ha dühös vagyok, akkor nem érdemes a környéken tartózkodni, és... A hangulatváltozásaim még ennél is roszabbak... Utálok festeni annak ellenére, hogy állítólag színvonalas, zenélni sem szeretek, pedig három hangszeren játszok megint állítólag tökéletesen, és otthon sem szeretek tartózkodni. Na, erre varrjon gombot!
*Kicsit talán hadart, de legalább a hadarást nem kellett az ígyis hosszúra nyúlt listára felvenni, a tanár ezt abból is kitalálhatta, ahogy mondta ezeket. Viszont most egy másik arcát is feltárta, minden teketóriázás nélkül, őszintén, és nem volt rejtegetni valója. Na jó, volt egy, de azt inkább szóba sem hozta. Hogy karácsonykor otthon mi van? Ki tudja.. Nem tölti otthon, vagy csak nagy ritkán... Aztán ha már úgyis így ömlik belőle a szó, hirtelen, amikor a tanár hunyorít, megint csak kicsuklik belőle:*
- És ez a képe határozottan vonzó...

*Megcsóválom a fejem. Kavics fel, aztán le, megpörgetem az ujjaim között, eltüntetem a tenyeremben.*
-Én nem egyszerűen azt gondolom, hogy maga naív, én minden megnyilvánulásában látom, hogy az. Mert nézze, a kényszerhelyzet és az összedolgozás nem csiszolja a lelket. Csak a szakadékokat mélyíti, hiszen az ember arra gondol, hogy kényszer. Persze nem minden ember. Te például biztosan nem gondolnál arra, de az emberek java így van vele. Ettől emberek. Tökéletlen, kellemetlen teremtmények. Vannak kivételek, de csak azért, hogy erősítsék a szabályt.

*Figyelmesen nézek rá, van ebben a hangba valami, ami keserűségre emlékeztet engem. Nem szeretem a keserű kislányokat, valahogy olyan óvatosságra intenek, olyankor inkább lassan és óvatosan akarom kerülgetni őket, de jelen pillanatban erre más esély sincs. Meglepő, hogy valaki nem a keserét, a bánatát mutatja elsőre, hiszen ki ne szeretné, ha sajnálgatják. Mindenesetre nem kérdezek bele mélyebben, tapintat is van a világon, ha nem is sok, különben meg semmi közöm sincs hozzá. Az apja a képen, hát tényleg halott, bár nem tudom, nekem nem lenne rá igényem, hogy képet hordozgassak magamnál, de ettől még lehet, hogy vannak kedvelhető apák a világon. Komolyan pillantok rá.*

-És szerinted ez jó? Szerintem csak egy újabb rossz hatása az életnek. A jó dolgok nem generálódnak maguktól. A jó dolgok szerintem teljesen egyénfüggően alakulnak ki, nem csak úgy lesznek. Alapból nincs túl sok jó, persze szaporítani lehet az ilyen hozzáállással, de én a helyesben óvatosabb lennék, elvégre elég sok gátlástalan ember van, akik kihasználják az ilyesmit…-*futó mosolyt veszek magam elé, biccentek is egy rövidet.* -Csak aztán nehogy visszahalljam, hogy miféle rémképekkel veszem el a kedved a bizakodástól-*nem mintha bármi jelentősége lenne. Sőt, egyáltalán nincs semmi jelentősége, hogy mit mondok neki, legalábbis a külvilág számára.*

-Látja kisasszony, ezért mondtam, hogy naiv-*megmosolyogtatnak a szavai.* -Egyszerű dolgokban gondolkodik, büntetőmunkában, gondolkodik, meg abban, hogy az emberek ügyelnek magukra, visszafogják magukat, mert nem akarnak valamit… de eszébe sincs azt feltételezni, hogy teszem azt csak azért simogatom ilyen szépre a képet magamról a maga lelkében, mert mondjuk akarok magácskától valamit. Nem is feltételezi, hogy rossz szándékom lehet, ha már egyszer ilyen kedvesen, közvetlenül, nyíltan beszélgetek magával-*nyugodt, derűs marad a hangom, elvégre ez az egész tényleg csak egy játék, semmi több. Legalább tanultam belőle valamit.*

-Áh, ne higgye. Nem szeretek egyedül maradni. Magácskával ellentétben én nem szeretek gondolkodni, merengeni, inkább lennék folyamatosan mozgásban, mint hogy öt percre magamra maradjak, szerencsére a diákok zsivaja nagyjából meg is felel erre a gondolatelterelő célra-*egészen reked a hangom, régen beszéltem ennyit a tanórán kívül, elvégre itt gondolkodni se árt nem csak arról beszélek, ami mindennapos, valóságos és reális, hanem ilyen kézzelfoghatatlan dolgokról, mint naivitás és hasonlók. Bolond egy nap. Megmosolygom.*

-Na látja, ezek nem rossz tulajdonságok, csak kellemetlen, de természetes jellemvonások. Viszont ne hízelegjen, mert nagy gyengém.

Shannon

*Felemeli kissé a fejét a térdéről, mert nem tud úgy figyelni, ha közben kényelmesen terpeszkedik... Na jó, most csak pihent. Megmosolyogja a prof szavait. Igen... Mia túl pozitívan, Shan meg túl negatívan látná a dolgokat? Erről lenne szó? Nos, Mia csak annak akarja látni, és a másik meg... Nos, az nem az ő gondja, tulajdonképpen, hát miért is szeretné ennyire kiirtani  másikból az árnyat, mely már amúgy is nagyobb tőle is. Tökéletlen...*
- Úgy látom, még ön sem találkozott képzeletbeli tökéleset példánnyal... Pedig én úgy szeretnék... Csak egyszer látni, érezni, milyen az.. Talán egyszer... Van még időm.
*Tulajdonképpen csak az első mondatot szánta Shannak, a többit már csak úgy.. Saját magának motyogta, mégis valami nagy vágyakozás hangzott ki belőle, mintha tényleg vágyódna az után. Elég furcsán fogalmazta meg, de nem igazán akarózott azt az orrára kötni az újdonsült barátjának, hogy eddig bizony senki sem nyerte el tetszését.. Aztán újra csak a csokijába kortyolt, és figyelt. Valamiért imádott figyelni, és hallgatni, és tanulni, látni... Tapasztalni. Bizony elmondhatta magáról, hogy egy csomó emberrel találkozott, és mindegyik egyedi volt.*
- Nos, lehet jó is. Tudja, ez nézőpont kérdése, nem? Ugyan.. -nevet fel- Az én bizakodásomat letörni... Ahhoz egy kicsit több kurázsi, meg beszélőke kell... De én nem látom, hogy Ön éppen az lenne, aki erre törekszik. Lehet, mert mindent lehet csak akarni kell... csakhogy ott van az a De szócska.. Legyek óvatosabb? Akkor hol lennék én? Valószínűleg a szobámban rettegnék attól, hogy valaki meg talál engem szólni. A nagy óvatosság.. Azért azt ugye tudja, hogy jóból is megárt a sok. Én tudom...
*Mélyet sóhajtott, és kissé hideg pillantást küldött az ajtó felé, mintha épen arra járna valaki, akinek ezt szánta. Újat sóhajtott, és a gondolat szárnyra kapva továbbszállt, nem törődve már Miával, aki újra csak Shannonra pillantott. Újra mosolyog, és kijelenti, hogy tényleg naiv. Na lámlám... *
- Higgye el, jobb, ha az emberen keresztülnéznek, ha helyette rosszabb történik. Inkább hagyom, hogy nézzenek átlátszónak, semmint megszóljanak ilyen-olyan dolgokért...
*Hát igen. Hányszor szerette volna, ha az anyja inkább nem törődik vele, és inkább jár ő is plázákba, vagy trécselni a szomszédba. milyen hülyeség. más meg az ellenkezőjét kívánja. hiába, nem lehet szülőt választani. Majd a tanár egy sötét képet vesz elő, és meglegyinti vele az arcát. De ő nem rezzen, mosolya is töretlen. Megvárja, míg befejezi, és újra megszólal.*
- Nem, nem feltételezem. Ennél optimistább vagyok. Hiszen... Arra nem gondolt, hogy talán jobban látok Önbe, mint gondolná? Lehet, hogy a következő lépését még nem látom, még nem vagyok.. Úgymond Önre hangolva, de akkor is.. nem hiúságból állítom, ha mondom, hogy jó megfigyelő vagyok... És nyíltan kimondom, hogy egészen megkedveltem Önt, akármit is tennék ez ellen. Hogy a véleményem megváltozzon, legfeljebb annyit tehet, hogy jó anyámmal összebarátkozik. Annál rosszabb büntetést még nem találtam.
*Úgy mondta, lazán, vállvonogatva, mégis odabent nagyon is jól tudta a kis szörnyeteg, hogy milyen igaz... Anyján keresztül... Bizony ez egy nagyon fontos kis kulcsocska nála. És a lakatot jól el kell rejteni. Szóval Shan bármivel fog próbálkozni, a fentiekben említettnél rosszabb tényleg nincs. Ám gondolkozni nincs sok idő, a társalgás tovább folyik a medrében, megállíthatatlanul. Az előzők ellenére Miát nem lehet azonban hencegésen fogni, vagy önsajnálaton. Magában tartja,  s inkább elfojtja. Szegény prof.. Már egészen berekedt. Nincs benne a gyakorlatban. Mia erre újra felkuncog, de gyorsan el is rejti, és komoly arcot húz elő. Kár, hogy annak rángatózik az arca. Sebaj! Semmi nem tökéletes. *
- Néha én is szeretnék mást csinálni, csakhogy nem engedhetem meg magamnak. A nagy idealitás dolog miatt... Aranyvérűek mással ne barátkozzanak meg hasonlók... Nem értem mi rossz van abban, ha valaki szerelem miatt összeáll valakivel, és... Máris a szájukra veszik. Pletykás fráterek...Jó, most talán fogja mondani, hogy nem helyes, mert elárulnak meg hasonlók... Ön nem volt még szerelmes?
*Most kissé durcássá vált a hangja, pedig neki nem volt miért, hiszen olyan aranyvér folyt ereiben, mit senki meg nem támadhatott. Anyja családja kicsinyke volt, apjáé annál nagyobb, és büszkébb. Senki sem találna kivetnivalót a családjában, ám ő erről sosem beszélt. Valamirt félreértették, és ezeket a mondatokat arra használták fel a kis okos buksijukban, hogy összerakhassák a csodás megoldást: Mia nem aranyvérű.. Milyen igaz... Megcsóválta a fejét, majd újra a társára fordította tekintetét. Újra mosolyog. De fura pali! Szintén elmosolyodik, és a pohara eltűnik az éterben, míg ő újra ráteszi állát a térdére. Aztán kérdést tett fel a tanárnak, a vonásait szépen csendben figyelve, látszólag csak könnyedén tette fel a kényes kérdést. Hosszú haját kifújta arcából, ám az minduntalan visszakalandozott arcába. Szörnyű...*

-Tartok tőle, hogy az a bizonyos tökéletes éppen annyira megrémítene engem, mint a ponyvaregények hőseit. Nem hiszem, hogy méltóképpen tudnék örülni neki. Persze becsülendő, ha te tudnál-*bár én legalább tudom, sejtem, érzem, hogy nincs olyan, hogy tökéletes, de hinni benne nem bűn. Nem. Bűnnek nem bűn, de ha ez sem bűn, akkor kezdem túlságosan is romlatlannak érezni a kisasszonyt, és ezek a szavak is. Megcsóválom a fejem.*

-Hát nem tudom kisasszony, biztos vagy te ebben? Az ember soha nem válik átlátszóvá, továbbá nincs is annyi jó, amennyi sok lehetne. Gondolod, hogy nem látnak, csak azért, mert nem vesznek tudomást rólad, de ettől még ugyanúgy felfigyelnek rád is, mint furcsaságra, és ha eljön az alkalmas pillanat, akkor már nem lesz hova bújnia.

*Felesleges és üres szavak. Igen, most egy kicsit annak érzem őket, tartalmatlannak, és ez bosszant. Belementem egy olyan vitába, amiben nincs igazság, ami nem is vita, csak egy eszmecsere, olyan kibékíthetetlen eszmékről, amikről beszélni egészen egyszerűen csak időpocsékolás. Hátratámaszkodok a padon, elpöccintem oldalra a követ, meghallgatom a koppanásait, tűnődve nézek vissza Miára. Aztán megmosolygom. Nem boldog, kötetlen kis mosollyal, hanem azzal a savanyú, rosszul kelt mosollyal, amivel csak annyit tudok kifejezni, hogy ez a pech.*

-Manapság olyan ritka, hogy valaki jól kijön a szüleivel, vagy csak az egyikkel, hogy meglepő lenne, ha olyan diákkal találkoznék, aki boldog, kiegyensúlyozott családi háttérrel rendelkezik. Régebben azt hittem, hogy a mi házunkat azért utálják a többiek, mert képtelenek felfogni a maguk boldog, békés világképében, hogy mi miért vagyunk különlegesek. De ahogy a többi ház diákjaihoz is szerencsém van kezdem azt hinni, hogy irigykednek a Mardekárosokra, akik között nincs ennyi szétesett család, csonkolt lélek.

*Mumusok mindenhol. Mumusok a szekrényben, szörnyecskék az ágy alatt, sárkánykák a lombikokban, de a legkomolyabb szörnyetegek nem kívülről vetik rá magukat az emberre, hanem a családból. Nem vagyok az a fajta, aki kétségbe vonja a diák szavait, ha az panaszkodik, és az a fajta sem, aki azt mantrázgatja, hogy de azért a lelke mélyén valahol szeret. Mert akkor mi van? Semmi.*
-Nos, hogy őszinte legyek, nem hiszem, hogy belém látna annyira mélyen… sok dolgot mutatok, nyílt vagyok-*biccentek, már-már komolyan, de az ajtót nézem, elgondolkodva, távoli pillantással, ettől függetlenül természetesen még mindig éberen figyelek az összes szavára, a hangjában a kis nevetésre, ami gurul, gördül, csillámlik, ragyog, hihetetlen elszántsággal.* -Ne akarjon többet látni bennem-*nem jó tanács, nem figyelmeztetés, nem intelem. Közlés. Nyugodt, higgadt. Felkapom a fejem.*

-Szerelem?-*megvakarom az állam, hátrasimítom a hajam. Nincs jó válasz. Rossz sincs. Igen, nem, talán. Valamelyiket mégis válaszolni kéne. Ha igent mondok, az nem lesz igaz, ha nemet mondok, az sem, a talán pedig túl megfoghatatlan. Visszaülök egyenesbe, bár talán nekem is fel kéne húznom a lábam, hátha úgy jobban megy a gondolkodás, végigsimítom az alkarom, az ing alatt húzódik kicsit a bőr. Felelnem kell. Jót, rosszat. Hány pontért Miss Mia? Mit kapok, ha rosszul válaszolok?* -Nem hiszem, hogy létezne számomra megfelelő szerelem.

*Ami azt illeti, a tanár egyre furcsább képet ad Miának. Olyan, mintha csak egy kormozott üveglapon nézne befelé, és ott bent lenne valami mozgó izé, amiről nem tudja megállapítani, hogy csak veréb, vagy fülemüle. Valami verdes bent, és ebben biztos. A tökéletes megrémítené? Mia kissé megnyugszik, szerencsére Shan nem jött rá, hogy mire is gondolt pontosan. Merthát.. Ugye, aki szerelmes, az a másikat tökéletesnek látja.. nem igaz? Vagy lehet hogy csak azért nem értette, mert a lány egy másik világban is jelen szokott lenni, a könyvek, és a képzelet világában, mely jó, de mint tudjuk, a jóból is megárt a sok. Aztán hirtelen rázza meg a fejét, szinte majdnem kinevetve a másikat.*
- Hogyhogy nincs annyi jó? Én tudom, hogy van annyi, hogy alig győzünk betelni vele. Én átéltem, pedig aztán nem büszkélkedhetem azzal, hoyg húdejó volt az én kis múltamban... -ki szünet, gondolkozni- Lehet hogy igaz, hogy nem látnak, de... Addig kihasználom. Mert ha eddig nem szóltak... Már az ötödiket taposom, az is lassan a végét járja már, és eddig nem találkoztam senkivel sem, aki olyat mondott volna...
*Magyarázta, majd elhallgatott. A prof újra megmozdult, és a követ elpöccintette, majd valami fura görbével állt elő. A lány csak felvonta az egyik szemöldökét, és megcsóválta a fejét. Na tessék.. Újabb kis morzsácska a professzorról talán nem is szándékosan, csak tudni kel olvasni a sorok között. Mardekár... nem csonka család, itt valami más volt... nem érdekes, és tilos, talán kínos vagy bőszítő.. Mia megrázta kissé a fejét, és pislogott párat. Visszatért a földre, és elkapta a tanárról a tekintetét, mert eddig csak fürkészte őt, mintha keresné az előbb felbukkant kis gondolat folytatását. Észrevétlenül fürkészni kezdte Shant, majd pislogva kapta le a tekintetét, a vízre függesztve inkább őt. Aztán egyszer csak elkomolyodik a másik is, és kijelenti, hogy nem jó benne vájkálni. De ha ez ösztönösen jön! Ez ellen hiába tesz valamit az ember! Olyan, mint amikor halunk egy dallamot, és egész nap dúdoljuk, még ha az agyunkra is megy ez. Majd az utolsó mondatot kezdi el elemezgetni. Többet, vagyis hogy ennél is többet vájkálni és találni, vagy hogy tovább? Oldalra hajtja a fejét, majd kissé meghökkenten pislog rá, amikor az felkapja a fejét. Na, ez érdekes. Furcsa igazgatás következik, és Mia közben újra betekintést nyer a férfi jellemtárába. csak nem tudja, mit látott... Olyan, amikor a sötétben egy kerek valamit tapintasz. Mi lehet az? Mintha mérlegelne, és kérdezne, kissé bizonytalan is lenne... Aztán megérkezik végre a válasz, és Mián a sor, hogy elbizonytalanodjon. Más választ várt talán... Arca lassan bezárult, és kifürkészhetetlenné vált, majd csendben megjegyezte.*
- Az én véleményem az, hogy mindenkinek megvan a párja... Még önnek is.
*Bár az utolsó mondatocska nagyon halk volt, mégis úgy mondta ki, mély meggyőződéssel, és komolyan. Lehet kinevetik, ő ebben hisz, és nem lehet eltántorítani. Barna szemei újra a másikéba pillantanak, komolyan, és titokzatosan. Majd egy nagy mosoly jelenik meg arcán, és még szorosabban öleli a térdét- egyre jobban vágyik valamit csinálni. Ölelni leginkább... Olyan nagy baj ez? *

*Ritkán nálam az elmélyedés, hiszen a világ, mint olyan csak felületesen érdekel, a mélységeire nem vagyok kíváncsi, vagy eleget láttam belőle, vagy túl sokat, vagy keveset, de a többitől úgyis csak félnék. Ritka pillanat, mégis erre is sort kerített az élet. Furcsa mi? Éppen itt, kislánytársaságban, árnyas helyen, kavicsok, növények és kövek között, tiszta idill, romantika, csillogós nyál. De ez is kell az élethez, és nem leszek ünneprontó, nem kérdezem meg, hogy kinek.*
-Egyetlen másodpercet sem akarnék arra vesztegetni az életemből, hogy másik számára kiszolgáltatott vagyok a kelleténél jobban-*igen Alexiel, de mint jól tudjuk, ez messze nem akarás vagy nem akarás kérdése, minden annak van előjoga, aki nagyobbat üt. Pallosjog, ölésjog, első éjszaka joga és a többi, és a többi édes marhaság, amikkel nem időszerű foglalkozni, ebben a hiperliberális, kedves világban, ahol csak annak van visszhangja, ha valaki aranyvérű, ha nem, akkor meg miért nem, illetve a kisebbség dönt, a nagyobbság szívja, amíg meg nem unja. Politika? Már megint? A számra nem veszem, attól nem kell félni, köszönöm. Sóhajtok. Megint. Ezt bezzeg a számra vettem, szememre pedig azt a majdnem furcsálkodó pillantást, amivel újra Miára nézek. Kisasszony, maga olyan területeken kalandozik, amibe még az érettebb elmék is bedőlnek. Egy pszichológiai műsor szerint az ilyen gondolatokkal nyomasztott gyerekek lesznek a legelőbb veszélyesek. Vagy nem. 50-50 százalék.*
-Nos, csak örülni tudok annak, hogy látott már elég jót. Eszerint nem olyan telhetetlen, mint én, akinek talán a világ összes jója is kevés lenne, mert úgy döntöttem, hogy cinikus maradok-*félmosoly, enyhítésképpen, hülye lennék ijesztgetni. Csak egy bájos, szőke kislány, helyes szoknyában, nyomasztottan. Valamitől nyomasztottan és ha én éppen hasonlítok valakijére, talán a barna szemem miatt, akkor távol álljon tőlem, hogy elrontsam ezt a kis örömét. Megszállt volna a jólélek? Dehogy, én alapból vagyok tündéri, ameddig fel nem bosszantanak.*
-Tényleg így gondolja?-*kérdezem halkan vissza, hiszen figyeltem.* -Akkor keresse meg a sajátját, de ha bujkál soha nem jut ötről a hatra. Magácskával nagyon szeretnének beszélgetni a többiek, de valahogy nem hiszem, hogy egy embernél többel szóba állna egyszerre… Tudod, veled beszélgetve van egy olyan érzésem, mint aki valójában fél és csak azért mosolyog, hogy a másik azt higgye, jól érzi magát és magabiztos. Rossz hozzáállás, álljon a saját lábán. A szülők, az otthon az csak egy dolog. Ne aggaszd magad feleslegesen és főleg ne bujkálj el az emberek elől-*persze mindenkinek kell néha egy kis magány. De a hangsúly a néhán van. Úgy érzem ma is túl jó vagyok. Valakit meg kell szidnom órán. Nem bírom én ezt a pozitív sugárzást.*

*A téma lassan kezd túlnőni rajta, és egyre többet kell gondolkozni, nehogy valami oltári nagy ökörség csússzon ki a száján. Tőle még ez is kitelik, hiába az elővigyázatosság, meg a nevelés, hogy számolj tízig, mielőtt válaszolsz, valamiért nagyon nehezére esik, hogy ne a teljes igazságot bökje ki rá, mert még képes lesz a tanár, és faképnél hagyja. Úgyis elég veszélyes vizekre eveztek, jó lenne... Valami új téma után kapisgálni. Ám hiába, érdeklődése úgy tűnik, egyelőre határtalan, és hiába akar egy témának véget vetni, rá kell jönnie, nem nagyon tud belőle kivakarózni... Csak biccent, és elsuttogja.*
- Érthető...
*Egy kicsit a másik szemével is látnia kell a világot ahhoz, hogy ezt a kis szócskát ki tudja ejteni. Hiszen nem olyan könnyű megérteni a másikat, ha az rejtélyekben és rébuszokban beszél. A lánynak legalábbis. Egy aprócska sóhaj hagyja el ajkait, és megint azon kapja magát, hogy a szemét ismételten Shanon felejtette. Miért kutatja annyira a barna szemeket? Hátha talál bennük valami ismerőset? Gondolatban alaposan megszorongatja a saját kis nyakacskáját, majd egy bűbájos mosollyal fordul a saját térde felé. Milyen jó, hogy itt ez a hajfüggöny... kár, hogy a tanár annyira... Elzárkózott, és... Nem akar semmit látni a világból, nehogy rossz is meg találja szúrni. Ez helytelen. Egyik sincs a másik nélkül. Ahogy nappal sem az éjjel nélkül. Ilyen kis helytelenítés villan a szemében, de ez a vélemény az övé, és most az egyszer nem szándékozik kérdezés nélkül elmondani. Vagy látják is a véleményét. Nem bánja, az övé, elvenni nem tudják, legfeljebb változtatni rajta. Cinikus... Muzsikus... Összerezzen, és a hideg szalad végig a hátán a muzsika szó gondolatán. Aztán egy mosollyal felejteti el gondolatait. Hogy elcsöndesedett! Sürgősen beszélni kell, mert a keze... Ám... Shan eldönthetné, hoyg tegez-e, vagy magáz... Minden gondolatot fejbe veregetve kiűz a fejéből, és csak a helyzetre koncentrál. Kicsit álmodozó lett hirtelen. Majd a prof halkan beszél az ő kis megjegyzésére, és Mia kissé feszülten talán, vár. *
- Nem... A másikat nem kell keresni. Higgye el, az meg van íva. Mint mondtam, véletlenek nincsenek, minden okkal és céllal történik. Szerintem. Nem tudhatja, mikor jön, csak amikor megérkezik, és akkor már lehet nincs visszaút. Azt mondják, jó érzés... Megmagyarázhatatlan... - elneveti hirtelen magát- Figyeli, én mindent tényként látok. Néha szörnyű tud lenni... Velem beszélni akarnának? Nem vagyok kezdeményező típus.. Általában várok, mégha ettől beképzeltnek is tartanak. Hogy félnék? Hát... Ez nem olyan félelem, mint... Tulajdonképpen magam sem tudom, mit szeretnék. Nincs példaképem, nincs semmim, ami után mehetnék. Sokáig csak robotként éltem, belém nevelték, hogy ne legyen semmilyen saját ötletem, vagy gondolatom, és még ennyi idő alatt sem szoktam meg, hogy élek. Kicsit úgy érzem talán magam, mint a partra vetett hal. - kényszeredett nevetés- Elveszve, és reménytelenül. De nem adom fel, megyek tovább, és majd lesz valahogy. Először kikerülök a suliból, ám arra gondoltam itt maradok tanárnak. Roxforton kívül nem tudok már olyan helyet, ami jónak neveznék... És még maga az osztriga...
*Felnevet, de az egészséges nevetéssel, furán cseng, és önmagán nevet. Igen, a profot gondolta osztrigának, is most lámcsak... Ki is az? Ám valahogy megkönnyebbült, mintha kiadott volna egy súlyos terhet. Kerüli hirtelen a másik barna szempárt, és inkább a kezét fixírozza. Igen, így érzi magát. Régen nem csinálhatott semmit, volt saját kis napirendje, és mielőtt tiltakozhatott volna, már megint egy újabb felesleg szakadt a nyakába. Talán egy varázslat alatt állt, ki tudja, utálja a múltját, a jövőt nem várja, és a jelent szeretné örökké, hogy a következő pillanat ne jöhessen el, és semmit se hozzon, legalábbis semmi újat. És mire észbekap majd, lehet kijárta az iskolát, és... lelki szemei előtt megint csak a kis vergődő halacska jelenik meg, egy karnyújtásnyira a tenger.. De itt mi lehet az a tenger? Visszarántja őt valami a jelenbe, és a tanárra pillant. Egy megkönnyebbült mosoly rajzolódik arcára, ettől a görbétől hirtelen nyílik ki újra a kis arcocska. A hála és az öröm minden apró jelét eltünteti, inkább marad a megkönnyebbülésnél. Furcsa, hogy így kitárta önmagét egy tanár előtt, akit még alig ismer. Vagy mégsem? Hiába minden szó, önkénytelenül már kiismerte Őt? Talán tudja, hogy nem fogja őt elárulni, vagy ha mégis, úgysem tudják, ki az a Silver lány. A Silver családnév már a múlté, mint az apja, és nem ismerik... Pedig kellene... A kutató és a fürkésző pillantás eltűnt, más maradt helyette. Mia levetkőzte talán, legyőzte az eddigi láncait, ha csak egy pillanatra is, és most Mia ült Shannon mellett. Csokiszín szemek mosolyogtak, a szája sarkában is picike görbe, még már nem görcsösen szorította a térdét. *

-Örülök, hogy ebben egyetértünk-*biccentek. Ebben és nem többen, illetve elég kevésben. De persze miért kéne firtatni azokat, amikben nem? Időpocsékolás. Felesleges időpocsékolás, felesleges energiapocsékolás, és egyáltalán. Kár lenne befolyásolni a véleményét az össze nem illő nézetek egyeztetésével, hiszen abból még soha nem lett semmi más, mint vihar.
Hallgat. Csendesen mereng, remélem nem rajtam, inkább saját magán. Egyre inkább úgy érzem, hogy véletlenül belebotlottam egy emberbe formált tragédiába, sorscsapások áldozatába. Nem vagyok hős típus, nem én leszek az, aki segédkezet nyújt és megoldja a gondjait, nem, még csak az sem én leszek, aki megnyugtató szavakkal közli, hogy az élet valójában bűvös bizsere, csak kinyitod a csomagolást, és egyből benne vagy a nyüzsgő édességben, nem. Egyszerűen csak hallgatok, mondhatnám, hogy örülök, hogy elmondta neked, de örülök egy frászt. Túlságosan is a bizalmába fogad, és ez nem jó. Nocsak, magam se tudom eldönteni,  hogy mit akarok, hiszem az előbb még éppen én akartam a bizalmába kerülni, óvatosan bontogatni ki a kagylóhéjából, de lám, ha ledob magából valamennyit, már nem kell. Tulajdonképpen szemét vagyok. Tulajdonképpen nem érdekel.*
-Ahogy akarod-*csóválom meg a fejem.* -Mindazonáltal úgy vélem, hogy ebben is hinni kell. Ha elég erősen elhiszed-*ha elég erősen ámítod önmagad, még akkor is, ha ez durván hangzik*-akkor és csak akkor történhetnek ilyen csodaszámba menő dolgok. Legyen meg a magad jó érzése, ne keresd, de találd, mindenesetre és a magam részéről nem vágyok olyasmi ragaszkodásra, ami kiszolgáltat másoknak.
*Így igaz. Betegesen bizalmatlan lennék? Nem. Nem és nem, csak, valahol mégis. Ezt most szépen körbeírtam. Nézem a kislányt, egyszer nevet, egyszer szinte sír. Elmosolyodok, mosolyogni könnyű, érezni a mosolyt nehéz. Tiszta költővé tesz a pillanat, pedig ma még korrepetálás lesz. A francba.*
-Nem irigyellek, de a világ sokkal több annál, mint amit az ember egy pillanatban belelát-*ha nem így lenne… nosztalgia fájdalma.* -Azért kell másokkal beszélni, azért kell kezdeményezni, nyitni a világra, hogy meglásd mi van ott, mit lehet ott csinálni. Tanárnak lenni nem feltétlenül elégíti ki az ember kíváncsiságát, közel sem okoz akkora mámort a mindennapokban. Ne ebben gondolkozz, sőt, egyáltalán miért kéne azon gondolkodnod, hogy mi lesz veled?-*pillantok rá*-Ha már egyszer ragaszkodunk a képekhez, akkor előbb juss el a vízhez, utána fontolgasd, hogy merre ússz. Nem olyan nehéz, mint látszik, minden part a víz felé lejt, csak neki kell ugrani.

*Amilyen gyorsan hullott le róla a vaskos kis páncélja, olyan gyorsan, és észrevétlenül újra felállt, és megint a mögül kukucskált. Nem tudott ez ellen semmit sem tenni, vagy kezdeni vele, ez mindig ott volt, és ott is lesz, aki ezt meg tudja változtatni, az ember lesz a talpán. De egyelőre a megváltó nincs meg, vagy el van veszve, szóval marad a csendes figyelés, és a páncél tulajdonképpen arra is jó, hogy nagyon sok minden lepattogjon róla. Barna szemei újra csak figyelőek, mint amikor először pillantotta meg Shant, néhány virgonc kis tincs előrefurakodott, és az arcába lógott, miközben ölelgette a térdét, és a fejét is azon nyugtatta, kissé félrebillentve. Arca újra becsukódott, mint egy megriadt kis csiga, ami lassan előbújt, hogy körülnézzen, és a világgal ismerkedjen, majd egy gyors mozdulattól visszahúzódik egy pillanat alatt. Majd a tanár elmondja a saját félvéleményét, mert a lány igenis látja, hogy valami van még a szavak mögött. Kár, hogy nem tud telepatikusan olvasni... Sokkal könnyebb lenne az élet. *
- Megértem, hogy úgy érzi, kiszolgáltatja az Önt a másiknak- ragadja meg a neki jobbnak tűnő kis fonalat, és viszi tovább- De szerintem egy társ nem arra van. Hanem hogy kérdésekre választ kapjunk, segítséget, támogatást minden értelemben, esetleg valakit, akit szerethetünk. Persze nem utolsó sorban. Egy lelki és fizikai társ. Úgymond.. A mi fél világunk kiegészítője... És igen.... Arról szól, hogy mind a ketten őszinték egymáshoz, és nincs titkuk, semmi, ami közéjük állhatna. Lehet most meg azt fogja mondani rólam, hogy talán megszállott vagyok, vagy mittudomén, de én ezt hiszem, és nem hinném, hogy hatvan éves koromig bárki is eltántoríthatna ettől...
*Elképzelte magát hatvan évesen, és eléggé vicces kép tárult elé, így önkénytelenül egy kis mosoly suhant át az arcán. Mosoly... Majd újra hallgatja a professzort, és nem halaszt el egyetlen szót sem. Ugyan hogy lehetne, hiszen figyel is, meg nincs semmi zavaró tényező, ami miatt eltéveszthetné. Egyre furcsább tekintettel néz Shanra, mintha tényleg látna egy nagy fekete lyukat ott. Vagy csak más véleményen van? Ki tudja... Na igen.. neki kell rugaszkodni... Sóhajt egy aprócskát, de mélyről tört ez fel. *
- Miért szeretnék tanár lenni? Ugyan, mit tudna nekem elképzelni? Varázs játékok osztályán? Vagy netán sárkánynevelő? Kincskereső? Vagy valami... Másik osztályon esetleg? Bíróságon? Ugyan, amennyi hazugság ott megfordul,.. Rosszul vagyok tőle. Akkor mi? Gondnok, takarító? Tópucoló? Vagy vállaljak valami állatgondozó szerepet? A muglik között csak azért nem merek semmit vállalni, mert félő, hogy a pálcámat, természetesen előkapom, és lőttek neki... Nem... Ez... -néz fel az épületre- Egyáltalán nem otthoni légkör, sokan vannak itt, a magányt elűzendő, sok féle emberke mászkál itt, szines itt a mindennap. Ne higgye, hogy csak a sarokban szoktam ülni... Ha ott is vagyok, a szemem nem csukom be... Ennyire nem vagyok félős. Csak a fülem szoktam bezárni. Ám el tudom magam képzelni mondjuk valami LLG tanárnak, vagy... Bűbájtan, esetlen Elfeledett varázslatok tanán... vagy Mágikus szavak... Annyi minden van még, ami kiaknázásra vár, annyi ötlet a fejemben, és időm már nem sok. Hiszen alig nézek körbe, már az ötödiket taposom!
*Az elején még kissé gúnyos hangnemben kezdte, valami számonkérés is volt talán a hangjában, jól elbújva, de nem láthatatlanul, ám aztán lassan bemelegedett, és újra csak arra terelődött a szó, hogy mit csinálna szivesen. Egyszerűen nem tudott ez ellen semmit sem tenni. Ez a téma is csak úgy jött, és buggyant ki belőle. Nem sokára hirtelen ötlettől vezérelve hozzátette.*
- Vagy még aurornak mennék el, ha nem éppen halálfalókra kellene vadászni, esetleg... Az iskola pszichológusának. Most hogy így említésre került... Tényleg nekem való lenne... nem gondolja?
*Nézett fel nagy barna szemeivel kérdőn a profra, újra azokkal a csokiszemekkel, amik beszélnek, de érthetetlen nyelven, és nem tudni, hogy mi van mögötte. Sajnos a lánynak hirtelen hangulatváltásai vannak, és voltak mindig, valószínűleg lesznek is, ám a másik ember jellemével, lelkével szivesen foglalkozik, és a segítséget sosem utasítja vissza. Ha baj van, ő ott van, biztos mentőövként, vagy szilárd sziklaként az örvényben, és ha esetleg valaki magányra vágyik, egyszemélyes szigetével mindig készen áll....Ezt aki ismeri, jól tudja, és még nincs rá élő példa, hogy semmit se tett volna meg a cél érdekében... Talán néha még a cél szentesíti az eszközt, de... Akkor is mindig lehet rá számítani.*

Adeliciam ^^

Pontban ottvoltam a kis udvarban, ahogy megbeszéltük, bár nem értettem igazán, miért is kell új helyen találkoznunk, és miért kellett eddig várnom? Biztosan dolga akadt, vagy sejt valamit?
Ugyanmár nincs mit sejtenie! Engem csak jó célok vezérelnek, meg az önös érdekeim. Utálom ha magammal kell összevesznem, ilyenkor elég idiótának érzem magam. De nem csak annak érzem, az is vagyok! Néha utálom magam, hogy hogy lehetek ilyen szívtelen, embereket kihasználó, önző és szívtelen ember, dehát ez nem csak azért van, mert én akartam így. Nem, a körülmények tettek ilyenné. Igenis jó ember lehettem volna, ha anya úgy nevel.
De én nem akarok jó ember lenni, és nem is leszek már az! Ennél már csak rosszabbnak kéne lennem, hogy ne csak tartsanak, hanem féljenek is tőlem. Jessivát könnyű sakkban tartani, ő gyáva is hiszékeny, nemhiába, melyik házat erősíti..Nem is erősíti elnézést, inkább levesz a maradék kis értékéből.
Már unom a hugrás célpontokat, nagyobb falat kell. Adet nem fogom bántani, ő csak eszköz lesz a terveimhez, addig is szórakozok egy kicsit. Kicsit ha kitolnék vele, talán sokan felfigyelnének rám, a középpontban lehetnék, ahogy mindig is akartam.
A Tiltott Rengeteg, igazán jó lenne éjszaka bevezényelni oda, és a sorsára hagyni, egyszer szerveznék egy "Bénák Trimágus Tusáját". A sok idiótát beküldeném a Tiltott Rengeteg közepébe, és aki kijön onnan, az a nyertes. Naa, nem is rossz ötlet, csak kár hogy nem kivitelezhető...
Mindegy, addig is Adelicián gyakorlom a mesterségem, aki ahogy látom, már közeledik is. Szegény naiv, ostoba Adelicia. Ha tudnád, mivár rád..

*Mindig ugyanazok a körök, csak éppen soha nem ugyanúgy, visszakanyarodnak az emberek, bámulatos. Vagy inkább normális, csak én mindig megbámulom őket, mert túl normálisak hozzám képest. Ahogy Melore kérdezné: ennek így van értelme? Nem Alexiel nem sok, mert ha az értelme kiderül, akkor egyből rá kéne döbbennem arra is, hogy komoly kezelésre szorulnék, lehetőleg a Mungó egyik igen zárt osztályán, amitől tényleg teljesen bevadulnék, és akkor még én is félnék a következményektől. Egy kis önbizalom azért kell.*
-Látja, itt különbözik az elméletünk gyökeresen-*bólintok, mint aki végre megtalálta, pedig nem, akár sokkal régebben is rábökhettem volna egy másik, gyökeresebb ellentétre. Ő tisztességesen szemléli a világot, én pedig a magam értékrendjével. De ezt jobb nem hangoztatni. Az ilyen értékrendek még senkinek sem tettek jót. Komolyan nézek rá, bezárkózott kis pöttöm, emlékeztet egy-két gyerekkori játszópajtásomra, bámulatos, hogy mennyire gyerekesnek, fiatalnak és éretlennek tűnik. Mintha még csak kora tizenéves lenne, elveszik az iskola erőteljes hangú széles keblű, rikító lánya, önnön szépségüket dagonyázásba fojtó vélái között. Még nagyon gyerek. Mégis ahogy beszél olyan, mintha idősebb lenne. Nem szeretem ezt az embertípust. Túl korán lát meg túl sok mindent, és azt se szeretem, ha belémlátnak. De azért egy tanár mégse viszonyul így egy diákhoz.*-Hisz abban, hogy az ember egy fél világot alkot, én viszont meg vagyok győződve arról, hogy az ember önmagában erős, egész, minden más, ami történik vele, csak formál, alakít, gyengít vagy erősít rajta. A tartós kapcsolat meg.... de mindegy, az a lényeg, hogy kegyed így gondolkozzon, mert akkor bizonyára jól fogja érezni magát majd-*vagy nem és évekkel később megbánja azt is, hogy nem maradt gyermek, kölyök, szerelmet szomjazó, padon ücsörgő szomorú kislány, hanem kitette a lábát a nagyvilágba, ami sajnos nem kedves és nem simogató, de hát ezt mondhatni már megszoktuk tőle, mégis mindig elvárjuk, hogy változtasson az álláspontján. Ez nem túl szép tőlünk.*
-Nézze kisasszony, én bárminek el tudom képzelni, csak tanárnak és pszichológusnak nem-*nevetek halkan, miután végighallgattam, az órájukról szabaduló diákok lépteinek dübörgése vészcsengőként jelzi, hogy hamarosan talán mennünk kell ebből a békés ücsörgésből, hiszen neki is órája lehet, meg nekem is, bár ebben sem vagyok bizonyos, amióta valahol a táskám mélyén hever az órarend.*-Na jó, egy harcos aurort is nehéz magam elé vizionálnom, bár annak idején annak készültem-*régi álmok...*-A pszichológusoknak kevésbé érzékeny lélekre van szükségük, hiszen minden mocsok rájuk tapad, amúgy ne higgye, hogy tanárként kevesebb hazugsággal szembesül. Óh dehogy. A legtöbb diák hazudik, mint a vízfolyás, ráadásul látni az arcukon azt az érdektelenséget, amivel bejönnek néha, mert csak lógni választották a tantárgyat elég bosszantó tud lenni. Szóval hovatovább úgy áll a helyzet, hogy bárhol máshol személyiségpasszolóbb munkát találni, mert a tanárok élete tiszta hajsza, amióta a diákság úgy véli, hogy ők úgy is, jobban tudják.

Nadam

A mosdóból kilépve azon gondolkoztam hogy milyen eszközökkel buktathatnám le Nadat. De sajnos nem én örököltem a leleményességet hanem Nad. Én inkább a maximalista jókislány vagyok aki elhisz mindent.
Mi lesz akkor ha Nadalia gyanakodni kezd és nem jön el a találkozóra? Akkor minden valószínűséggel a tervem megbukik, és ha nem akarom hogy ez a katasztrófa bekövetkezzék akkor sürgősen ki kell találnom valamit.
Hirtelen egy kiáltást és egy tompa puffanást hallottam magam mögül. Hátranéztem és egy kis elsőst láttam a földön feküdni.
"Ó bocsánat. Nagyon sajnálom. Csak éppen gondolkoztam és nem vettelek észre. Hagy segítsek felkelni."  
Szóval felsegítettem a földről, még egyszer bocsánatot kértem és tovább mentem a folyosón. Azonban az is megfordult a fejemben hogy megint milyen kis illedelmes lány voltam. Egy elsőstől kértem kétszer bocsánatot...hogy tehettem ilyet  :o Nad biztos otthagyta volna és nem segített volna neki.
"Uh. Nad. Már 4 van óra és biztos vár rám."
Elkezdtem rohanni a lépcsőn mint egy őrült és közben nem vettem észre h. kikötöződött a cipőfűzőm...Hirtelen elvesztettem az egyensúlyom és az utolsó 4 lépcsőfokot bukfencezve tettem meg. :-\  ;D Nagy csattanással földet értem...
Miután feleszméltem, körülnéztem hogy látott-e valaki? Pechemre a fél Roxfort látta a tornabemutatómat. Néhány nebuló tapsolt de volt olyan aki már sírt a nevetéstől. Pironkodva felálltam, bekötöttem a cipőfűzőm, megigazítottam a hajam és jót nevettem a saját ügyetlenségemen. Ezután mintha mi sem történt volna elindultam a szökőkút felé.
Éppen hogy kiértem az udvarra, már láttam hogy Nad lazán a kútnak támaszkodva áll és integet.

Adeliciam ^^


Csak vártam, vártam és vártam, és mikor már majdnem meguntam a várakozást, akkor érkezett meg hozzám Ade, én pedig bájosan kalimpáltam neki, hogy biztosan észrevegyen. Közelebb lépkedtem hozzá, majd abban a pillanatban amikor megérkeztem elé, már karon is ragadtam, és vonszoltam magammal egészen a szökőkútig.
-Nos, drága Adelicia, mihez van kedved?
Mosolyogtam rá, közben az arcát fürkésztem, kíváncsi voltam rá, vajon sejt valami rosszat a szándékom mögött, avagy naiv tévhitben részese lesz z én kis játékomnak. Most nincs kedvem a nagy "előjelenethez", térjünk a lényegre.
De mi is a lényeg? Na akkor gondolkodjunk! Maradjunk a "kitolok egy hollóssal" akciónál? Oh, igen ez tetszik nekem. Úgy fogom rángatni, mint egy rongybábut, majd nevetségessé teszem a többiek előtt. Valami igazán nagy durranás kéne, de elég lenne nekem az is, ha csak az iskola egy negyede látná. Most nincs jó ötletem, először magamhoz kell édesgetnem, és kitudja, talán jó szövetséges válik belőle.
-Noshát, sajnálom, hogy eddig nem nyílt lehetőségünk sokat beszélgetni, hisz családjainak sincsenek éppen jóban egymással, de szeretnélek most jobban megismerni. Mesélj egy kicsit magadról, hogy tudjam, milyen dolgokat kedvelsz és miket nem?
Vágtam bele a beszélgetésbe, mármár olyan természetességgel, mintha komolyan barátkozni akarnék. De ez nem történhet meg velem, mert a barátság olyan fontos érzelmeken alapszik, mint a hűség és a segítőkészség, és ezen emberi tulajdonságok közül egyik sincsen meg bennem, mert tettem, tettek róla, hogy gyökeresen kiirtódjon belőlem az összes.

*Megvonja a vállát, hiszen nem kötelező mindenkinek úgy látnia a világot, ahogy ő is látja. Ez mindenkinél változó, és hiába is szeretné, hogy a világ rózsásabb és színesebb legyen, egyedül túl kevés ehhez a dologhoz, és kicsi. Annyira jelentéktelen pont, hogy már szégyelli. Látja azt a sötét szemvillanást, és nagyon is jól tudja, mit jelent, hiszen ,,csak" néhány tanárt kergetett a sírba ezzel, de nem bánta. Hiszen nagyon is jól látta, hogy valamit nem lát, mert eltakarják elől, és nem akarják ,hogy bárki is lássa. Ugyan, ő nem akarta ezt, nem kérte, vagy álmodott arról, hogy bárha is belelát majd az emberekbe... És mégis megtörtént, pedig Isten arra a tanú, hogy ő nem... Ő csak annyit kért, hogy az apjával maradhasson, és tovább élhesse a gyerekkorát. És mégis hova jutott? Apja alulról szagolja az ibolyát, és ő meg... Fájdalmas fény villant át arcán, de nem szólt semmit. Megadóan felhúzta a vállát újra, felöltötte a mindennapos vasláncait, és bilincseit, és a szomorú tekintetét a tanárra emelte. *
- Nos, mindenkinek megvan a joga arra, hogy abban higgyen, amiben csak szeretne.. Nem lehet megszabni, vagy megparancsolni.. És örülök, hogy van saját véleménye, nem szajkózza az enyémet, csupán mert... Szóval... Hogy honnan jöttem.. igen... Hiszem, hogy boldog leszek, mert nagyon vágyok rá, arra az érzésre, amit már régen nem éreztem... És... Mert nem arra törekszem, hogy kizárjam magamból...
*Forgatta a szemét, és bizony ezzel a saját szemében nagyon sok mindent elárult. Hogy az eddigi tanárai hogy bevágódjanak előtte, mindig igazat adtak neki, és sosem volt saját véleményük... Elkeserítő... és elborzasztó. Az utolsó mondatok viszont arra utaltak, legalábbis nagyon burkoltan, hogy valamiért úgy látja, Shan mindenütt csak a feketét, és a csúnyát látja. ez így nincs rendjén, de nem tehet ellene semmit. Mindenki sorsa a saját kezében van... A nevetésnél azonban kissé elsomolyodik. Nos, akkor majd elmegy rendezvényszervezőnek... vagy megnézi, mi a menő mostanában... aztán hirtelen éles csengő hasít a levegőbe, sikoltva, Mia összerezzen, kissé rémülten pillog az ajtó felé. A vállait leereszti, ez egy ösztönös védekező mozdulat nála, és szomorkásan néz Shanra. *
- Ha úgy gondolja... Majd szólok, ha támadt egy jobb ötletem.. -kacsint- De... Úgy hallom, ennek a kellemes kis csöndes ücsörgésnek mindjárt vége szakad... igazán kár... -és a hangsúlya is erről tanúskodik- Legközelebb... Azért... nagyon örülök, hogy találkoztunk, és hogy megismerhettem... Látja... Nincsenek véletlenek...
*Elmosolyodott, csendesen, kedvesen, magabiztosan, kissé talán kihívóan is, hiszen úgy vélte, igaza van, és ebben most nem tudta volna senki sem meggátolni, mégha fából vaskarikát is csinál a szeme láttára... *

*Nem tudom miért, illetve… dehogynem tudom, hogy miért ráz a hideg ettől a fiatal szervezettől, semmi különösebb oka nincs, nincs három feje, mantikórfarka sem csattog a tarkóm közeléből, egyszerűen a belőle sugárzó éra valahogy viszketősé teszi a bőröm, és zavarba ejt. Igen, ez a legjobb szó rá, hogy zavarba ejt. Az emberekre jobbára így hat, ha azt tapasztalják, hogyha valaki, valamiért, de eltérő léptékkel méri az életet, mint az átlag. Nem a különlegessége zavarja meg a finom érzékeket, nem az egyedisége, hanem sokkal inkább az idegensége, a távolisága. Még a végén hagyom magam összezavarni, heh.*
-Miért lenne más a véleményem attól, hogy honnan jöttél?-*értetlenül és némi aranyvérű arroganciával vonom fel a szemöldököm, mert bár nem szoktam kérkedni az ilyesmivel, de milyen alapon befolyásolhatna engem bárkinek is a honnan jövése, származása, rangja, címe. Hja, lehet, hogy egy kicsit túlszaladtam a lényegen, úgyhogy vissza is kanyarodom hozzá, ha csak pár kurta szó erejéig is.* -Nagyon helyes. Ne is zárd… örülj neki-*már ha van benne bármi jó számára*-Mindazonáltal felhívnám a figyelmedet arra, hogy túlzás lenne azt állítani, hogy a magad életkorában olyan túl régről beszélhetsz, mert minden lesz még sokkal-sokkal régebben is, mint jelenleg.
*Hm, tényleg csak egy kurta szóra, mondhatni a csengő éles hangja pontot tesz a kijelentés végére, holott én is odatettem, de oda se neki, mióta érdekli a csengőt, hogy én mit csináltam, s noha nem pattanok fel olyan hévvel, azért felkászálódok, megigazítom a ruhám, belepislogok a félhomályba, aztán a lányra, megcsóválom a fejem.*
-Való igaz, hogy elment az idő-*mekkora egy klisé, már csak az hiányozna, hogy a hangom élvetegen nyehegjen. De ehelyett inkább egy kaján mosolyt villantok.* -Én is remélem, hogy megismétlődik ez a szerencsés véletlen. Viszlát-*azzal sajnos megyek és sietek máris, hiszen még az emeletre is fel kell jutnom. Hajjaj, lépcsők.*

///Köszönöm a játékot///

Nad ^^,

Még hogy mihez van kedvem? :O...Lebuktatni téged!"
Akartam mondani, de mivel nem mondtam így sikerült megőrizni a tervem.Ehelyett inkább ezt feleltem:
"Beszélgetni szeretnék veled, mert 5 éves korunk óta szinte semmit se beszéltünk egymással :S"
Miközben ezt mondtam, Nad arcán egy halvány mosoly suhant végig és a tekintete a távolba meredt. Jól ismerem ezt a tekintet... Ez a "belevonlakakisjátékomba" nézése. Erre én a"belemegyekakisjátékodbamiközbenteisazenyémbe" nézésemmel válaszoltam, de nem hiszem hogy megértette, mert eléggé el volt merülve a gondolataiban. Mivel nem akartam kirángatni a képzeletvilágából, ezért a saját dolgaimmal törődtem. Megigazítottam a hajam, a ruhám, és az udvaron sétáló fiúkat méregettem. Már 5 perce álltunk szótlanul, mire egy hangot hallottam a távolból.Egy ismerős hangot. Nad hangja volt.
 "Ha az érdeklődési köreimről akarsz beszélgetést folytatni, akkor megkapod."-gondoltam magamban és belekezdtem a mondandóba.
"Nos...Szeretem a nyarat és a telet. Igaz ez egy két külön világ, de mégis olyan szépek együtt. Kicsit olyan mint a szerelem...Nyáron tombol de utána jön a hűvös tél és megszűnik létezni. De ez így van rendjén..."-miközben ezeket mondtam könnybe lábadt a szemem. Egy nyárra gondoltam...egy érzésre...ami hamar megszűnt létezni. Nagy sóhajjal folytattam a beszélgetést remélve hogy Nad nem vett észre semmit az elgyengülésemből.
"Imádom a kiskutyám, a nyalókát, és a  jó társaságot. És imádok beszélni. De  most te jössz Nad. Mesélj valamit magadról"-mosolyogtam és reméltem hogy elszólja magát a kis tervével kapcsolatban.

Rico

Zene >> Oh my God by Ida Maria (http://www.youtube.com/watch?v=qdb2rt8LiP0&feature=related)

Ez a kedvenc séta helyem, mindig is az volt és valószínű hogy míg a Roxfortban leszek az is marad. Egyetlen baj van ezzel a kis kúttal, hogy mindig Aliz jut róla eszembe. A nővérem olyan bő hat hónapja halt engem meg a nyáron elraboltak ez úgy két hónapja történt , ezt az egész iskola tudja, hálisten nem vagyok olyan óriási szenzáció csak kis beszédtéma. Leülök és a kútnak támasztom a hátam, annyira jó itt, sokkal jobb lenne ha Aliz is itt lenne, de ez már nem lehetséges. Pattogtatom a körmeim, unatkozom nem tehetek róla de egyszerűen nem bírok megmaradni a fenekemen mozdulatlanul enyhén szólva hiperaktív vagyok, állandóan 120-on pörgök mint egy búgócsiga. Felpattanok és belenézek a kútba, víz már nincs benne maximum az alján pár csepp de odáig nem látok le. Nem is próbálkozom vele, nem lenne valami kellemes ha a fölös energiáimat a kútban kéne levezetnem. Úgyhogy csak nézek ki a fejemből, na ilyen is ritkán akad. Kyrie Eleison mozdulatlanul bámul egy kútba, nem baj azt hiszem most jobb egy kicsit. Elgondolkodom, tulajdonképpen meg is halhattam volna, többször is például mikor berohantam az égő házunkba Alizért vagy mikor elraboltak. Hát igen...egy csöppet talán vakmerő vagyok. Igen, ez a megfelelő szó, vakmerő. Tetszik. Tehát vakmerő vagyok.