Roxfort RPG

Ez az a hely, ahova azon diákok kerültek, akik megbetegedtek, megsérültek, vagy bármi hasonló. Madame Poppy Pomfrey a Roxfort gyógyítója, aki ellátja ezen szerencsétleneket ^^

Szótlanul, halkan bandukoltam a folyosón... már amennyire egy acélbetétes bakancsban halkan lehetett bandukolni a kőpadlón. No igen, nem sokan viseltek ilyet errefelé... de mi ebben a probléma? Mindig hidegen hagytak az olyan dolgok, mint a divat, vagy az olyan nézetek, miszerint kilógok a sorból. Annak idején bakancsomtól soha nem váltam meg, mostanában néha már megtettem, hiszen voltak alkalmak, amikor nem bizonyult a legjobb választásnak... teszemazt bálba menet, vagy egy-egy romantikus éjszaka a parkban Amandával... na az ilyen alkalmakra beszereztem másfajta cipőt is mostmár. Mire rá nem veszik az embert a nők... de nem bántam meg, hogy végül mellette kötöttem ki s valószinűleg nem is fogom soha. Az első pillanatban rabul ejtette a szivemet, a másodikban pedig már el is dugta, de annyira, hogy azóta is hiába keresem... de nem is akarom megtalálni. Maradjon csak nála, jó helyen van az ott... ő nem fogja összetörni s másnak sem fogja hagyni, hogy megtegye.
Lépteim a gyengélkedő felé vezettek, itt töltött hat évem alatt immáron másodjára. Nem, ezúttal semmi bajom nem volt... de tartoztam a gyógyitónak... nem, nem annak a vén boszorkának, hanem a segédjének... hiszen annak idején egy elég nagy s nehezen teljesithető szivességet voltam kénytelen kérni tőle. Valentin-nap előestéje volt, a visszatérésem első napja... és a fél lábam még mindig jóformán darabokban volt amiatt a bizonyos páncélos eset miatt, ami még ősszel történt. Yvette jól elintézte, az már biztos... de korábban egy ostoba fogadalom miatt nem hozattam helyre: inkább éltem életem sántán egy fél évig, minthogy megtegyem. Én gyökér... de azóta már változtak az idők: amikor visszatértem, nem tudtam mire számithatok Amandától s hogy mit várok még az élettől, de tudtam, hogy ha vissza akarom hóditani a szivét, akkor a legmegnyerőbb formámat kell öltenem, mikor találkozom vele... ezért mentem el a gyengélkedőre, s Serpenrosának hála sikerült rendberakni a lábamat egyetlen éjszaka alatt szinte tökéletesen... s ezért köszönettel tartoztam neki, amit most akartam kinyilvánitani egy látogatás, pár szó s egy doboz Mézesfalás-csokoládé képében.
A szótlan bandukolás lassan a végéhez közeldett, hiszen a végre elértem a gyengélkedőt. Átkozottul messze volt a toronytól... igazából ez az egész kastély olyan átkozottul nagy, de senki nem tudja az okát. Kétszer-háromszor ennyi ember is elférne itt és sokkal praktikusabb is lenne egy egyszerű tömbépület, mint egy ilyen csiricsáré monstrum. No mindegy, ez megint olyan amin változtatni úgysem lehet s egy két morgolódó hangvételű gondolatnál többet nem is érdekel. Ekkora, ez van, ezt kell szeretni. Ha majdnem hat évig kibirtam itt, akkor az a picit több mint egy már nem lesz halálos sem nekem, sem másnak. Lehet, hogy keresni kéne pár röviditést errefelé is... de hát na, úgysem fogok túl gyakran errefelé járni, hiszen utáltam elesett lenni vagy annak tűnni, már pedig aki ide jön, az mint az. Apróbb sérülések tömkelegét lehetett itt beszedni kezdve a trükkös páncéloktól a hülye lépcsőkön át Hóborc aljas csinyeiig, de szinte semmiből nem lett komoly baj... márpedig aki minden csip-csup dologgal iderohan, az inkább bujjon el, de nagyon mélyre.
Elértem az ajtót, majd rövid habozás után győzött a szegényes illemtudományom és bekopogtam az ajtón, de választ sem várva nyúltam a kilincs után, léptem be a helységbe s néztem körül.

Sóhajtva írom rá a kórlapra az utolsó adatokat. Egy csuklótörést szenvedett hollóhátas fiú volt itt nem rég, állítólag leesett a seprűről, persze én meg most jöttem a falvédőről, de hát nem érdekes. Nem szoktam a diákságot idióta kérdésekkel zaklatni, csak ha nagyon muszáj. Én is gyűlöltem mikor fel kellett jönnöm és esetleg olyasmi történt velem, amit nem akartam Poppy orrára kötni, de addig nyaggatott, amíg el nem mondtam. Nos én nem vagyok ilyen típus, bejön igyekszem meggyógyítani, de nem kérdezősködöm, ha nem mondja el.
~Hála az istennőnek ritkák a balesetek, főleg mivel most még nincs itthon Madam Pomfrey, legalább ő nem cseszeget, mondjuk így is rendet kellett raknom, szörnyű kupi volt, de ez az utolsó, aztán kávéééééééééé.*
Hirtelen kopogásra lesz figyelmet, felemeli a fejét, s éppen szólna, hogy szabad, mikor nyílik is az ajtó, zöld lélektükrei megcsillannak, egy ismerős arc, elmosolyodik.
-Szervusz Damien! Jó újra látni, megint egy régi sérülés, amit rendbe kell hozni a bál előtt?
Szemöldökét kissé összevonja, s kissé dühösen néz, azonban hangja lejtéséből egyértelműen kiderül, hogy csak élcelődik a Griffendéles sráccal. Ismét elmosolyodik, majd leereszti szoros kontyba fogott, barna, kissé göndör haját.
-Gyere ülj csak le, jól van a lábad? Kérsz valamit inni?
Arany erezetű szemei érdeklődve pillantanak az érkezőre, a fehér, irritálóan tiszta teremben nem sok társaság akad.
~Annyira borzasztó ez az egész. Egyszerűen megfojt ez a gyógyító szoba, de legalább most van kivel beszélnem.~

Amint bepillantottam a szobába, szinte azon nyomban észrevettem Serperosát, ahogy ott ült az asztal mellett egy köteg papir fölé görnyedve, de szemei az ajtót és engem figyeltek. Egy pillanatra újra ezen a szempáron felejtettem a tekintetem, hiszen egészen... egyedi volt, de ezúttal hamar felül tudtam tekinteni ezen... nem úgy mint a múltkor, amikor hosszú és kinos másodpercek teltek el úgy, hogy a szemeibe bámultam.
- Hello. - köszöntem vissza, majd arcomra kúszott egy félmosoly a szavai nyomán. - Nem... ezúttal semmi ilyesmi, most még egészben vagyok. - beléptem s becsuktam magam mögött az ajtót majd kényelmesen odasétáltam hozzá és az előbbi köszönést két puszival is megtoldottam, majd kihúztam egy másik széket az asztal mellől s letelepedtem rá. Tekintetem végigfutott a szobán, de semmi ujdonságot nem fedezett fel az előző alkalomhoz képest: a szoba ugyanolyan fehér, steril és nyomasztó volt, mint akkor s valószinűleg mint mindig. El sem tudtam képzelni, hogyan tudnak emberek napokat itt tölteni akár apróbb sérülések miatt is... én biztos beleőrülnék... de ez az ő dolguk, nem igazán számit.
- Jobb mint új korában, már hosszú ideje nincs semmi baja. - egy pillanata elnémúltam, majd folytattam. - Igazából ezért is vagyok itt. Tudom, hogy már régi történet meg nem is teljesen időszerű, de... nagyon összejöttek a dolgok az utóbbi időben, nem nagyon volt időm megtenni. Szóval izé... - belenyúltam a zsebembe és kiemeltem belőle a zseb vélhető méreténél jóval nagyobb dobozt, amit még a hétvégi kiruccanásunkkor szereztem Roxmortsban és tele volt az ottani édességbolt mindenféle édességével. Én mondjuk a felét akkor sem kóstoltam volna meg, ha fizetnek érte, de a legtöbb mágus, legyen az aranyvérű vagy mugli-születésű, rajongott érte, szóval ez afféle Jolly Joker volt a számomra: mindig, mindenhol, mindenkinek. Ha ez nincs, hát nem tudom mivel köszöntem volna meg azt, amit értem tett... de szerencsére ilyen probléma nem merült fel, szigorúan elméleti alap.
- Hát... - a vigyor újra felvillant. - Inni éppenséggel innék valamit, de olyasmit valószinűleg nem tartassz itt....

A fiatal srác  ismét a szemeibe réved pár pillanatra, újból mosolyt csalva a nő ajkaira.
-Ezt igazán örömmel hallom.- Viszonozza a két puszit mosolyogva, nézi ahogy az Griffendéles fiú leül.  Majd nem sokkal később elmondja, miért is jött ide. Kissé meglepődik ezen Serpenrosa, elvégre is csak a munkáját végezte, legjobb tudása szerint, persze jól esik neki, nagyon is.
-Köszönöm szépen. –Néz rá Damiennek, tényleg hálásan. Ritka pillanat volt, mikor valaki meghálálja a gyógyítást, s bár szükségtelen lépés, mégis nagyon jó dolog. Feláll, majd a szekrényhez lép és kinyitja a kulccsal. Itt minden kulccsal nyílik, még a legalapvetőbb dolgok is. Elővesz két poharat, majd egy üveg lángnyelv whiskeyt, vigyorog vissza, tőle szokatlan módon.
-Nos, ami azt illeti szerintem van…Gondolom már nem lesz órád ma, maximum csillagászat, de addigra meg kiürül a szevezetedből.
Mondja kellemes hangján, aztán visszalép a fehér székhez, a poharakat és az italt pedig leteszi a fehér asztalra. Néha tényleg nagyon kiakad ettől a sok fehértől, megigazítja kicsit a haját, aztán tölt kettőjüknek, miközben a fiút nézi. Belekortyol a tűzes italába.


Serpenrosa, mint minden nap, ma este is áthúzza az összes ágyat, holott ez nem az ő feladata lenne elvileg, de Madam Pomfrey úgy gondolta, hogy ezzel csak kitölti a lány szabadidejét.
*Pfff…még hogy hasznomra válik, ha egy kicsit dolgozom én is, nem törik le az aranyvérű körmöm…persze…ilyenkor mindig az aranyvérűség…az nem számít, hogy egész nap dolgozom, sőt az Ispotályba is besegítek és mikor fáradtan beporoszkálok, akkor rám szól, hogy az ágyak nem cserélnek ágyneműt maguktól, majdnem visszaszóltam, hogy erre vannak a manók, de akkor kaptam volna…*
Mosolyogva megcsóválja a fejét, barna tincsei ide-oda libbennek. Épp összecsomagolja az utolsó adagot is és odaadja a megjelenő manónak. Aztán elindul vissza a hálószobája felé, levéve a fehér kötényt és a nővérsapkát, már épp a kilincshez érne, amikor kopogást hall a bejárati ajtó felől. Felvonja a szemöldökét, elindul vissza a hang irányába, hogy lássa ki is érkezett…

// Christine... egy-két órával a repülés után //


Sötétség, aztán világos, majd ismét sötétség.Néha csak egy ember arcának a formái rajzolódnak ki.
De aztán eltűnik... Egy mély hang hallatszik Adam fejében.Mely szinte szétrobbantja a fiú fejét.
Eszméletlen.Még mindig, pedig C.C. már több mint egy, sőt lassan már két órája, hogy behozta a gyengélkedőre.Egy hangfoszlányt még valahogy hallott is ami Madame Pomfrey száját hagyta el.
~Miért...ennek a gyereknek... -törnie magát~
Igaza is van, mindig összetöri magát, de miután felépül ugyanúgy repül tovább.
Összesen ennyi maradt meg a kicsit tisztább pillanataiból.Több nem.De az egyre erősödő hang ismételten elnyom minden más fajta érzést, gondolatot és a külvilág hangjait is.
Az apja hangja.Halk, könyörgő, kíntól gyötört hang.
~Csak a családom ne....~
Az apja hangjával szemben egy már-már hisztérikus egyszer nevető, másszor mély hangon beszélő ember hangja hallható.Az alak hangja tisztán hallható: ~... Kedavra!
Egy zöld fény... az apja kiáltása... majd a fájdalmas csend.
Ebben a pillanatban Adam fejét ismét a sötétség borítja el.
Nem ébred fel.Továbbra is eszméletlen marad.Nem tudja mennyi az idő, nem emlékszik rá, hogy milyen nap van, csak arra, hogy a gyengélkedőn van...

//Adam//

Gyorsan beér a sráccal a gyengélkedőre, és már Madame Pomfrey szalad is elébük. Fogalma sincs, honnan van ilyen jó előérzetei a boszorkánynak, mert hogy ő nem jelzett előre sehogy sem, az is tuti biztos. De most ez számít a legkevésbé. Most Adam a fontos. A boszorkánnyal ketten valahogy becibálják a kis orvosi helyiségbe. Kicsit furcsállja, hogy pont most nem használ semmiféle bűbájt, és neki kell szenvednie azzal, hogy a fiatal másodévest épségben – már amennyire lehetséges egy ilyen esés után – lefektessék az ágyra.
-   Éppen gyakoroltunk kint a pályán…
Magyarázkodik, de úgy érzi fölösleges, vagy mindent tud a gyógyító boszorkány, vagy nem is érdekli. A valóságban valahol a kettő között van, mert már ismeri elég jól Adamet, s tudja, hogy ha a repülésről van szó, ő nem ismer határokat. Aminek, ha így folytatja, gyakori látogatások a gyengélkedőn lesz a következménye.
-   Most menj, hagy pihenjen ez a szerencsétlen fiú.
…a flótás, mondaná Cc a boszorkány helyében, de csendben marad. Nem tudja, hogy ő hibázott-e, mit ronthatott, de egyben biztos:  ha ő nem megy le a pályáról, Adam sem követi.
-   Megvárnám…
Néz Mme Pomfreyra, aki egy mindent tudó mosollyal magára hagyja a gyengélkedő betegszobájában, ahol most kivételesen egyedül fekszik Adam. A hosszú kórterem közepén kapott helyett a fiú, közel az ajtóhoz, de távolabb az ablaktól. A megszokottól eltérően, most nem húzták be körülötte a fehér választó függönyt. Először Cc mellette ül, de mindig is nyughatatlan természet volt, most sem bír sokáig egy helyben maradni, feláll, és odasétál az ablakhoz. A gondolatai nem sokáig forognak Adam körül, a legújabban írt daluknak a kottáját játssza magában. Amikor megunja, kinéz az ablakon, és valami közeli ismerős arcot keres. Mindenkit látott már egyszer valamikor a két év során, aki csak megfordul az udvaron, de igazi kapcsolat egyikükkel sem alakult ki. Minek?  Neki ott vannak a lányok, meg néhány barát. Szép idő van, melegen süt a nap. Úgy gondolja, hogy a friss levegő nem árthat a betegnek, kitárja az ablakot, kihajol, és magába szívja az üde levegőt. Úgy érzi, ez az éltető energia.
Így telik néhány óra, amikor Adam megmozdul. Cc azonnal mellette terem, szólongatja, de a fiú mintha csak magában motyogna.
-   Madame Pomfrey! Jöjjön, felébredt!
Kiáltja ki, de aztán rögvest rájön, hogy nem, még mindig nincs eszméleténél. A doktornő is ezt a konzekvenciát vonja le.
-   Lázálmai vannak… Hagyd pihenni!
Utasítja most már erőteljesebben a lányt, de nem küldi ki a szobából. Ha maradni akar, maradjon, csak a betegét ne zaklassa. S Cc nem zaklatja Adamet, mert inkább visszaül az ablakpárkányra, és a kastély fölött köröző madarakat nézegeti.

// Christine //


Éjfél körül járhatott az idő.
Adam még mindig mélyen "alszik", illetve eszméletlenül fekszik a gyengélkedő egyik makulátlan és hófehér ágyán.Estére természetesen Madame Pomfrey elhúzta az ágy körüli paravánt, hátha behoznak egy kisebb sérüléssel bajlódó embert és ne Adam bekötözött fejét kelljen nézni. :D
Az óra lassan, keservesen kattog, mintha egyre nehezebben menne lépésről lépésre.
Tikk-takk...
Christine késő este már becsukta az ablakot ami friss levegővel töltötte meg a kissé gyógyszerszagú Gyengélkedőt.Adam agyában ismét képek kezdenek el peregni, de hihetetlen gyorsasággal.
Az első éve... az Abszl út Joseyval... a Roxfort expressz Sattal és Kayjal.
Az első találkozása Christine-val.
A repülés óra, már ami megmaradt belőle... a nyár... amikor otthon a jakuzziba rángatták egymást a lányokkal. :)
A második év eleje.A képek egyre közelednek a mai időponthoz.A reggel... az órák.
Bijou és C.C. a hídon... a pálya... a cikesz... C.C. háta... a fák.
Egy csattanást hall Adam, majd hirtelen kinyitja a szemét.
Korom sötét van... nem lát ki a paravántól.
C.C. még mindig itt van mellette. :) Az ágy mellett ül a széken de közben ő is alszik egy kissé érdekes pozícióban, mivel a feje az ágy szélén van.Adam erőt vesz magán és megpróbál kipréselni egy szót magából.
- Christine... - ennyi jött ki belőle, megkísérli felébreszteni a lányt és egy kis vizet kérni.
A feje iszonyúan fáj.Kötés van rajta, a kezén, a vállán és a mellkasán is.
Hogy ebből megint mennyi gyengélkedős lógás lesz...

//Adam//

A cikesz repül, egyre távolodik, s ő nem éri utol. Hol itt, hol ott kerül ki egy fát, szélsebesen száguld, de mégis gyorsabb az aranyló gömb, mint szeretné. Előre nyújtja a kezét, már-már nem is a seprűn ül, hanem előtte a levegőben, csakhogy minél könnyebben elkaphassa, de még így sem egy neki. Kudarcot vall, ahogy a labda körberepüli a fenyőfát, ő meg képtelen erre, és nagy csattanással szemből eltalálja a fát. Aúúúúú, kiált fel.
- Christine….
Egy halk hang a távolból elér hozzá, de hirtelen nem tudja, ki szólítja. Felül, majd megérinti a homlokát, ahol semmiféle púp sincs.
~Csak álom…~
Szétnéz, s meglepve tapasztalja, hogy a gyengélkedő egyik betegágyában fekszik. Utoljára az rémlik neki, hogy az ablakpárkányán ült, s várta, hogy Adam felébredjen, de azt nem tudja, hogyan is került ide, biztosan madame Pomfrey fektette le.
~Adam!~
Felébredt, tudja, mi történt a valóságban, mit keres itt. Azonnal felugrik, majd átszalad a parafán másik oldalára, ahol a fiú fekszik. Végre eszméleténél van. Cc azonnal odaül mellé, szó nélkül elveszi a teli vizespoharat, majd a srác ajkához érinti, de óvatosan, hogy csak kortyolgatni tudja. Figyelmeztette madame Pomfrey, hogy ilyenkor mennyire veszélyes, ha valaki mohó.
- Jól megijesztettél! – dorgolja kissé a fiút, de azért a szemében aggodalom ül. – Hogy gondoltad, hogy neki mész annak a fának? A lógásnak vannak  más eszközei is… miért kellett a legbrutálisabbat választanod?

// Christine //


Christine szinte egy másodpercen belül felébred Adam erőtlen hangjára is.
Egy másik ágyon feküdt, de az ébredése után egyből átszaladt Adam ágyához és teljesítette a fiú kérését.
Adam lassan kortyolt a hideg vizet, jól esett volna neki, ha nem fájt volna a tüdeje.
A levegővétel is nehezére esett, és a feje is fájt.De inkább mindene fájt. :P
- Bocsánat - egy kicsit rosszul esett neki, hogy C.C. még meg is dorgálja a félig eszméletlénél lévő fiút, de a lány aggódott, elgalábbis így nézett ki.
Ez jól esett a fiúnak. :)
- Nagyon lassan reagáltam, és így neki csapódtam.
Megpróbál visszagondolni a történtekre, de nem nagyon tud.
- Hát így sokáig tudok lógni, és sokan meglátogatnak - mondja már jókedvvel és nevet is de inkább fuldoklásba megy át ez a nevetés.
Nagyon.Fáj.Mindene.

//Adam//
A poharat visszateszi a betegágy melletti kis éjjeli szekrényre, s kicsit megsimogatja Adam bekötött fejecskéjét, úgy mintha egy kisbaba lenne, akinél azt nézi meg, hogy nem lázas-e. Amint megállapítja, hogy nincs láza, kissé hátradől a kör alakú sámlinak is kinéző széken. Igaz, nem ülhet kényelmesen, mert ezen a háttámla nélküli kis ülőalkalmasságon lehetetlen, csodálkozik is, hogy Dumbledore megengedi, hogy a betegszobában ilyenekre ültessék a látogatókat.
-   Az bizony – neveti el magát a lány, ahogy látja, a fiú nem vesztette el a humorérzékét még a nagy fájdalmak ellenére sem, amiket most érezhet. Mert jól látta a fiú arcát, hogyan rándul össze a fájdalomtól, amikor a vizet kortyoltatta vele. Nagyon megüthette magát. Nem volt neki elég, hogy annak a kemény fának nekicsapódott, de még zuhant is pár métert hozzá. Kétszeres csapódás érte. Cc megfogadja, hogy ezek után meg fog tanulni valamilyen óvó bűbájt, amit majd erre a srácra fog szórni, mielőtt seprűre engedi ülni.
-   Kell még valami? – kérdezi, mert nem tudja, mit csináljon. Nem igazán ért a betegekhez. Maximum a gyógyszereiből tudna neki adni, bár biztos benne, hogy Madame Pomfrey adott neki fájdalomcsillapítókat, így az ő segítségére nincs is szükség – ilyen téren.
Amint Adam elmondja, hogy mit szeretne még, Cc azonnal teljesíti, amit csak tud, majd még egyszer megsimogatja a fejét a kötés mellett.
-   Most hagylak, pihenj. Én meg visszaosonok a hálótermünkben, nehogy Piton leharapja a fejem. Tudod milyen, mindenben talál valami kivetnivalót.  Holnap benézek hozzád… jobban mondva már ma.
Feláll, majd ha Adam nem ellenkezik, elindul az ajtó felé. Halkan kinyitja, s mielőtt lekapcsolná a villanyt, amit madame Pomfrey – véletlenül, vagy nem – égve hagyott, még egyszer elköszön Adamtől:
-   Szia! – majd óvatosan behúzza maga után az ajtót.

// Christine //


Kap egy sőt két buksisimit, igaz nem sokat érzett belőle, hála a 2-3 centi vastag kötésnek ami azon a kemény fején található.Jó tudni, hogy Christine a barátja, és nagyon rendes tőle, hogy így gondoskodik a fiúról. :)
- Nem kell semmi, köszönöm - elnyom egy mosolyt a lány felé.
- Már az is nagyon rendes hogy ilyen későn vagy korán itt vagy - nem tudja, hogy hajnal van-e vagy még éjszaka.
- Rendben... csak óvatosan osonj - halkan nevet, de belátja, hogy nem jó érzés és inkább abbahagyja.
Christine még visszaköszön az ajtóból, Adam már nem bír megszólalni, ezért int neki az egyik épen maradt kezével.Alig, hogy kilépett a lány a teremből Adamet már el is nyomta a megváltó álom.
Így szerencsére mintha kilépett volna a testéből, és nem érzett fájdalmat.
Reméli, tényleg el tud szabadulni a lány és be tud jönni hozzá.
VAgy esetleg Hannah is bejöhetne, bár nem tudni...

Láttam az arcán az őszinte örömöt s furcsa érzések kavarogtak bennem ennek nyomán. Egyrészt a meglepetés... aminek több oka is volt. Először az, hogy vajon miért örül neki ennyire... de innen hamar eljutottam odáig, hogy valószinűleg nem gyakran történik olyan, hogy egy beteg visszajön köszönetet mondani a segitségét. A második meglepetés-hullám emiatt vágott végig rajtam: ez... egyáltalán hogy lehet? Az embernek az egészsége a legnagyobb kincs s valljuk be, a mai világban ez elég gyakran veszélybe kerül, megsérül, kicsorbul; s csak a gyógyitók (meg nyaranta az orvosok...) áldásos munkájának hála, hogy újra és újra rendbejön s ép lesz. Hogy van valakinek bőr a pofáján megtenni azt, hogy elfogadja a segitséget, utána pedig szó nélkül távozik...?
A gondolatmenet félbeszakadt, ahogy Serpenrosa felállt és elővett egy üveg whiskey-t az egyik szekrényből. Egy pillanatig csak meredten bámulom az üveget... Álmomban sem gondoltam volna, hogy a kórház itteni megfelelőjének egyik szekrénye ilyesmit rejt, másrészt az előbbi kijelentés nem egészen gondoltam komolyan, hiszen... már elég sok idő eltelt azóta, hogy utoljára ittam. A régi nagy piás korszaknak már igazából vége... Figyeltem, ahogy kitölti az italt s végül elvettem a poharat; nem tagadhatom meg egészen a régi önmagamat...
- Te mindig meg tudsz lepni, mi...? - tettem fel a kérdést egy vigyor s egy fejcsóválás kiséretében, miközben ajkaimhoz emeltem a poharat s egy nagyot kortyoltam az italból. Égetett... úgy égetett, mintha még soha életemben nem ittam volna... de nem mutattam ki: arcomon letörölhetetlenül ült a mosoly, szemeimben a vidámság.


Sokáig ültünk Greggel a tóparton, sok megbeszélnivalónk volt... egy hónap nagyon sok idő s számtalan dolog történt mig nem voltam itt, ő pedig megpróbált mindent elmesélni, ami csak számithatott. A legmegrázóbb Rose halála volt, de... nem tudom nem-e jobb neki igy. Év elején ismertem meg s egy magába forduló lány volt, akit összetört a szülei elvesztése... utána javulásnak indult az állapota, elkezdett kigyógyulni a depressziójából s egyre vidámabb lett, de amikor utoljára láttam, a bálon, belóve... Nem tudom miért tette, már nem is fogom megtudni; s abban sem vagyok biztos, hogy abban a helyzetben, ami neki jutott, megérte-e volna életben maradni s hosszú éveket eltölteni magányosan, kerekesszékben... én nem birtam volna ki, az biztos.
A klubhelységnél elváltunk, én egy sürgősen elintézendő teendőre hivatkozva elindultam a folyosón a másik irányba... a gyengélkedő felé, roxforti pályafutásom során első alkalommal. Eddig úgy voltam vele, hogy amit összeszedek magamnak, azt oldjam is meg, de... ez most változott, hiszen az egész életem alapjában rendült meg. Már nem az az ember vagyok, aki voltam annak idején... már más költözött ebbe a bőrbe... megváltozott a hozzáállásom mindenhez, hiszen végre volt célja az életemnek: eme cél pedig nem volt más, mint Amanda.
Az ő oldalán ismertem meg a szerelmet s a boldogságot egyszerre, egyetlen éjszaka alatt. A karácsonyi bálon történt mindez, azon a csodás éjszakán. Első pillantásra beleszerettem... s mint nem sokkal később kiderült: ez az érzés nem maradt viszonzatlan. Együtt töltöttük az estét, az éjszakát... s másnap reggel jött a koppanás: mindketten a másikhoz akartunk igazodni, igy ő hazament a szünetre, én pedig a kastélyban maradtam. Ez nem lett volna akkora baj, de... másnap jött McGalagony a hirekkel Yvette-ről, ami teljesen elvette az eszemet. Hazaszöktem s ott is maradtam... sokáig, hosszú-hosszú ideig. Majdnem két hónap telt el, mire össze tudtam szedni magamat annyira, hogy bűntudat eléálljak s... már átkozom magam érte, de Amandával ezalatt nem tartottam a kapcsolatot. Úgy gondoltam, hogy nem terhelem ezzel... s mint kiderült, hibáztam: sokkal rosszabbul esett neki, mintha az ő vállára helyeztem volna eme terhet s ezzel megrendült az egyenlőre alapból is töékeny kapcsolatunk...
Igazából ez vezetett ide. Vissza akarom hóditani őt mindenképpen és ehhez tökéletesnek kell lennem... ez pedig sántán nem egyszerű. Na igen, a drága Yvette... még szeptemberben elintézett egy lovagi páncél segitségével s azóta sem tettem semmit az egészségem érdekében, mégpedig egy ostoba fogadaom miatt... de ennek már vége s újra épnek akarom tudni, sőt, továbbmegyek: holnapra épnek kell lennie...
Hamarosan elértem a gyengélkedőt... bár biztos nem lehettem a dolgomban, hogy ez tényleg az, de... próba szerencse. Jobbom felemelkedett s kétszer koppant az ajtón, majd választ sem várva megragadta a kilincset s kitárta az ajtót, amin azon nyomban be is léptem s körülnéztem. A gyengélkedőn voltam, ez biztos; ha más nem, hát az ágyak meggyőztek... de a helységben csak egy fiatal nő tartózkodott, aki épp az ágyneműt húzta át... pedig a többiek azt mondták, hogy egy vén boszorkányt fogok itt találni.
- 'estét. - köszöntem rá végül jobb hiján, de választ sem várva folytattam. - Hol van a doki?

* Céltudatos, mégis kínzón lassú léptekkel vonszolja magát végig a folyosókon. Bal kezében és zsebében egy-egy varázspálca, mindkettő nyirkos, csúszós felületű. Szegény kölyök.. Alig kap levegőt, s minden másodpercben össze akar csuklani, vagy egyszerűen csak megtorpanni, hogy a tiszta, fényes felületű kövekre okádhassa gyomra csekélyke tartalmát. Majdnem.. majdnem meggyilkolta azt a szerencsétlen vakarcsot. És miért?! A semmiért.. Áh, ez nem igaz! Bosszúból tette! Egy ártatlanon akarta megtorolni azon keserű évek sérelmeit, melyeket otthon volt kénytelen tölteni szülőanyja társaságában.

Megbotlik, pedig annyira sima a felszín. Sehol egy porszem, egy repedés, egy vezeték.. Akkor mégis, miért? Súlyos terhet cipel, de nem engedheti meg magának, hogy kimutassa, mennyire szarul érzi magát miatta. Elvégre.. nem történt semmi. Az a másik fiú tehet az egészről. És különben is.. rosszul esett rossz helyre. Nem az ő hibája..! Nem-e..? De.. Ő volt az, aki az eszméletlen test fölé térdelt és két kézzel szórta az elkeseredett pofonokat! Ő törte be az orrát, az ő ökle nyomán keletkeztek azok a zúzott monoklik a szemei alá, ő rúgta lilára az oldalát és ő szaggatta meg rajta az addig tiszta ruhát! Az Ő kezén szárad a másik vére.. Nem, nem az ujjain. De a körmei alatt. A bőrébe ivódva. A szívére telepedett.

Érdekesnek találja, hogy ebben az elkeseredett pillanatban, mikor valóságos szörnyetegnek érzi magát, egyetlen embert tud csak elképzelni, akihez hajlandó volna segítségért fordulni. Ha nem is ilyen direkt formában, hanem gyerekes daccal, mutatott nemtörődömséggel, lenéző flegmasággal. Ő talán képes volna megnyugtatni és elhitetni vele, hogy van még remény. Így aztán.. amíg rá gondol, kicsit rendbeszedi magát. Nem akarja, hogy kérdéseket tegyenek fel. Nem akarja, hogy faggassák, sőt, ne is szóljanak hozzá. Unottan hátratúrja hófehér sörényét, kicsit megborzolja tarkóján a piheszerű tincseket, s vesz egy mély levegőt. Ázott pólóján még mindig ott ül néhány vércsepp, de a fekete anyagnak hála ezek nem igazán feltűnőek. Nem úgy, mint a fű és sárfoltos térdű farmer. Arcára erőszakkal rángatja vissza a riged unalom maszkját, s csak akkor nyit be a gyengélkedőre, mikor már teljesen biztos az álcájában. Lazán zsebrevágott kéz, hűvösen nyugodt tekintet.. csak a szíve akar megszakadni.*

- Egy diák megsérült a Fekete-tó partján. Rosszul és rossz helyre esett.. sziklákra. Elvesztette az eszméletét.

*Darálja rekedt, halk hangján, amint megpillant valami ápolónak nézhető teremtményt. Nem sűrűn járt még erre, nem volt rá szükség.*

- Inkább nem nyúltam hozzá, de mivel esik az eső, gondoltam sietek. Akkor ennyi. Később visszajövök.

*Azzal sarkon fordul és elindul kifelé.*

::Lupin, Seyala és Mr.Foley::

A halál csendnek és az érzékszervek „alvásának” ismét vége lett. Az érzékszervek ismét egyenként, pár másodperces különbséggel kezdtek el élni. Az orr furcsa, kellemes és kevésbé kellemes szagokat érzett. A fül gyors lépteket és morgó hangokat észlelt, míg a tapintás ruhadarabokat, lent is, fent is és a test oldalain is. Néhol szoros, nedves kötést érzett, még a fejen is. Ízleléssel viszonylag gyorsan megállapíthatta, hogy a vért már eltávolították a szájából, de nyelvének egy része még mindig hiányzott. Az orrát hirtelen valami fura, a patikák emlékét idéző szag csapta meg. A légzése majdhogynem teljesen nyugodt volt, s hamarosan smaragdzöld szemei is kinyíltak.

Trist a gyengélkedőn feküdt. Hosszú ágya végén székek voltak, és mintha alakok is ültek volna rajtuk. Egy nő pedig ide-oda sietett a tágas helyiségben, fehér-bordó köntösben. A fiú szemei az ágyától balra lévő éjjeliszekrény felé fordultak. Üvegek voltak rajta és gyógyszerek. „Nyelv nővesztő” volt írva egy nagy, barna üvegre, „Csont forrasztó” - ennek az üvege meszes fehér volt - ~gondolom a deising kedvéjért…~, és még rengeteg üvegen hasonló feliratok látszódtak.
Az üvegegeken lévő feliratokra vetett futó pillantásokból Trist azt szűrte le, hogy jó darabig kénytelen lesz itt időzni. Jobb oldalán egy függöny paraván helyezkedett el, melyre iskolai uniformisa és talárja volt akasztva. Hirtelen ledöbbent és lenézett mellkasára. Megnyugodott, pizsamában volt.. aztán megint úrrá lett rajta az elképedés. ~Hogyan öltöztettek át?!~.  A teremben rajtuk kívül jóformán senki sem tartózkodott.

 Még mindig nem volt elég ereje ahhoz, hogy felüljön, illetve bármi apróbb mozdulatot tegyen. Sóhajtott egyet, jelezve a jelenlévőknek, hogy felébredt.     
 

Eddig szabad kezét is a fiúcska háta alá csúsztatja, hogy könnyedén felemelkedhessen vele görcsös tartásából. Kellemes hidegség áramlik a bokájától a térde felé, végig, ahogy kiengednek zsibbadt tagjai. Most már szinte biztos a sejtésében; a gyerek nem lehet idősebb egy elsősnél, legalábbis ilyen pehelykönnyű csontozattal nem valószínű.

- Részben. Tanárként ismeretlen terepen járok, bár nemrég magam is csak egy diák voltam itt a sok között – válaszol anélkül a férfinak, hogy levenné a szemét a karjában tartott, sebcsipkézte kölyökről. Milyen pofonegyszerű bűbájjal kezelték a helyenként szivárgó sérüléseket, ez igazán az eszébe juthatott volna neki is. Már előre látja, milyen álmatlan éjszakája lesz a heveny bűntudattól. Vagy ettől a mártírkodási kényszerétől.

Aztán mintha valami helytelen, társaságban illetlenségszámba menő témára tért volna rá azzal, hogy rákérdezett az alulöltözött férfi kilétére. Nem tévedett, ez biztos; Remus Lupin áll előtte, a férfi, akiről iszonyatos dolgokat állítottak holmi szennylapban, amit az ország nagyja természetesen előszeretettel forgat a kezében. Ám hiába mocskos szájú az újság szerkesztősége, többnyire helytállók a cikkek, amelyeket lehoznak.
S ez a beborult tekintet, ami nem sokkal ezelőtt még aggodalommal csillogott, csakis arról tanúskodhat, hogy a közlemény alanya úgyszintén olvasta a beszámolót.
- Nem tagadom, olvastam – és most kellene hozzátennie valami olyasmit, hogy megnyugodhat, engem nem vezet az orromnál fogva a Próféta, vagy hogy nem ítélkezem személyes tapasztalatok hiányában, de Travis csak megkövülten áll, és ajkai hűvös nyugalommal tapadnak egymáshoz, mintha sosem akarnának szólásra nyílni.
Talán nem is lenne szerencsés, ha hozzátenne bármit is a mondatcsonkához. Végül is, sosem tudhatja, hogy a híreszteléseknek mennyi valóságalapjuk van. Bár első ránézésre Lupin nem kifejezetten annak a vérszomjas szörnyetegnek tűnik, ahogy a lapban jellemezték.

- Travis Foley… professzor. Kezet is nyújtanék, ha… – fejével a ájult test felé mutat – Esetleg felkísérne bennünket a Gyengélkedőbe?

Igaz, a kérdés kétféle választ vázol fel alternatívaként, ám Travis hanglejtésében van valami különös. Szinte invitálásnak tűnik, de az is lehet, hogy pusztán a modorából kifolyólag ajánlja burkoltan a társalgás lehetőségét. Mindenesetre várakozón vet egy pillantást Lupinra, mielőtt megindulna az alsóssal a betegszobák felé.




Már hosszú-hosszú percek óta a fiú ágyának végében várakoznak, de mióta felhozták őt a partról, csak a javasasszony sürgölődött nagy lázasan körülötte, más nem történt. A bájitalos küblik egyre csak szaporodtak az éjjeliszekrényen, a függönyt hol elhúzták, hol a barátságtalan vaságy lábaira csavargatták, így is friss levegőt biztosítva a betegnek.
Travis a tőle megszokott közömbösséggel bámul a pepitamintás padlóra, s csak akkor szólítja meg ismét Lupint, mikor a nővérke eltűnik a hátulsó, rézkopogtatós ajtó mögött.
- Bár szerencsétlen körülmények között, de örülök, hogy éppen a part környékén találkoztunk – a kijelentés tulajdonképpen meglehetősen semmitmondó, s ezt Travis is hamar belátja. Nincs értelme finomkodni.
- Végül is, Lupin, hogyhogy erre járt? Az iskolában, épp a tó közelében? – áthallani a hangjából némi élcet, de ez amolyan felmérésféle. Tulajdonképpen még maga sem tudja, hogy viszonyuljon a semmiből felbukkant alakhoz. Tényleg érdekelné, hogy miféle dolga akadhat az ex-professzornak az állása derékbetörése után a kastélyban.
Felületes kis sóhaj után a betegágyra tekint, minden érzékszervével várva a választ. Rendkívül kíváncsi természet, s tehet ellene bárki bármit, ezt a szokását nem fogja tudni levetkőzni soha. Periférikus látásával igyekszik minden apró részletet bemérni a mellette lévő férfi megjelenéséből; a különös, megviselt öltözéktől a sápadt, fakó arcig. Nem az előítéletek hajtják, sőt. Saját maga akar meggyőződni a többség igazáról, vagy éppen rácáfolni az állításaikra. Kíváncsi. Mint egy rossz kölyök.
Fókusz nélküli bámészkodásából a sérült mozdulatai zökkentik ki. Ezek szerint nincs már gond. De hogy is lehetne, hisz a leghozzáértőbb javasasszony kapta a kezei közé a fiút.

- Akkor gondolom sok érdekességet megtudott rólam - szólt halkan, szinte csak magának.
Persze, mindjárt jönnek a fura pillantások és a "még csak véletlenül sem érek hozzá" mozdulatsor. De nem csodálkozik rajta. Megszokta már, hát eggyel több vagy kevesebb ember... Mit számít? Igenis számít- suttogja egy kis hang a fejében.

Ahogy a férfi felveszi a kis testet, az csak még szánalomra méltóbb látványt nyújt. Az ernyedt tagokkal fekvő-sőt, inkább lógó fiúcska arca még mindig hófehér a tetemes vesztett vérmennyiség miatt, s még mindig ájultan fekszik.
Seya...

- Persze, persze. - hangzik a gyors felelet, s azzal el is indul a furcsa kis csapat felfelé...




Igyekszik megkönnyíteni Foley dolgát, aki még így is nehezebben boldogul mint ő. Ő csak az ajtókat és falikárpitokat nyitogatja pálcás keze hanyag mozdulatával.
A folyosók csendesek, sietős léptük zaja visszhangzik a gyengélkedőbe vezető üres, tágas útvonalon. Valahogy mintha a kastély is titkolni akarná, hogy mi történt, mintha nem akarná, hogy bárki is megtudja a fiú szörnyű sorsra jutását.

Ahogy megérkezik a kis kompániánk a gyengélkedőbe a fiút azonnal ellátják, s most kettejüknek nem jut feladat egyenlőre. A fiú kezelési ideje alatt ők csak várakoznak Mást nem tehetnek.

- Hogyhogy itt jártam?- Csendül egy kis ingerültség a hangjába. Persze, a prófétának megvolt a hatása, egyből ő lett a csúnya gonosz farkas. Legalábbis így gondolja.
- Hmmm... Olyan éhes voltam, gondoltam harapok egyet - folytatta gúnyos, de nem bántó hangnemben.
- Egyébként Dumbledorehoz jöttem. Megbízott egy feladattal - fejezi be immár nyugodt, sőt szinte kedélyes hangszínben.

A beálló csöndbe van ideje egy pillantást vetni a gyengélkedőre. Igen, jó ideje nem járt már itt. Bezzeg régen... az a sok sok rutinellenőrzés és hasonló. Habár a szellemszálláson töltötte ideje nagy részét, nos, a gyengélkedőt is rendszeresen fel kellett keresnie.

Csöndes merengéséből a fiú apró mozgása zökkenti ki. Azonnal odaugrik az ágy mellé, s aggódva kérdezi a fiút.
- Jobban vagy? Mostmár minden rendben lesz.

::Lupin, Mr.Foley és Seyala (?)

A fiú megrezzent, ahogy a férfi odaugrott hozzá. Nagy, smaragdzöld szemeivel pár másodpercig a számára ismeretlen férfit nézte; ott volt Ő is a parton. Rongyos ruha, sebhelyes arc és aggódó tekintet, igen, szemében ez jellemezte a férfit. Egyelőre.  A vaságy végében megpillantotta azt a tanárt is, aki szintén ott volt a tóparton. Rajta is látszódott az aggodalom és a feszültség, hát még a javasasszonyon!

~Egek… ezek… ezeket az embereket… tényleg érdekli, hogy mi lesz velem?!~  döbbent le a fiú. Arca egészen elsápadt. A javasasszony felültette és felrázta párnáját, eztán visszafeküdhetett a kényelmes ágyba.  A férfinak még mindig nem adott választ. Próbálta összeszedni gondolatait, hogy elmesélhesse, mi is történt a parton, ám ekkor lelki szemei előtt bevillant egy kép... a fehér hajú srác hidegvérű tekintete, a gyilkos szemek. Trist úgy gondolta jobb, hogy ha az egész esetről hallgat, így aztán a fejét lesunyva inkább a takarót kezdte bámulni. Zavarta a férfi. Rájött, csak is úgy szabadulhat meg tőle, hogyha valamiféle választ ad neki. Végül is nem volt nagy kérdés, de illet rá választ adni. Trist egyet bólintott fejével és átfordult a másik oldalára.

Ekkor a javasasszony a „Nyelvnövesztő” feliratú, barna üvegből egy evőkanálra öntött egy kis lét. Undorító, sárgás-barnás színe volt, és az egész nyálkás volt, nagy zsír darabokkal. Trist nyelt egy nagyot, száját kinyitotta és bevette az orvosságot, elvégre kellett a felépüléshez. Undorító, hányás íze volt, Trist úgy érezte, képtelen lenyelni. Gyomra elkezdte visszaöklendezni, a férfi felé fordult és egy pillanatig azt hitte, hogy ráköpi ( ;D ). De sikerült benntartani és lenyelnie. A fiú sápadt színe átváltott halvány zöldre. Belefúrta magát az ágyba és továbbra is némán feküdt.

A csend, ami a kórteremre ült e délutáni órán, szinte már idegesítő. Csak a kis hollóhátas halk szuszogása és a fal elé állított ingaóra lusta hangja tesz bizonyságot arról, hogy van egyáltalán élet a helyiségben. A két férfi mozdulatlanul ül a vaságy végénél, de egyikük sem szól. Talán ezzel a konok hallgatással akarnák felmérni egymást? Hisz ez értelmetlenség. Ellentét feszülne köztük? Nem is ismerik még egymást. Miért hát a szótlanság?
Lupin gunyorosan elismétli a neki feltett kérdést, majd ugyanolyan stílusban válaszol is rá. Travis mindkét szemöldöke megemelkedik meglepettségében; no lám, fordult a kocka. Ezek szerint Lupin eddig azt hitte, hogy holmi szennylapban megírt pletyka alapján elítélte őt – még ha igazak is a hírek –, s erre most támadólag lépett fel.

- Kérem, Lupin, ne gondoljon rólam olyasmit, ami sosem fordulna meg a fejemben – Travis hangja szelíden, szinte csitítóan hat, mindazonáltal őszintébben cseng ez a mondat még a bemutatkozásánál is – ne ítélkezzen elhamarkodottan.
Mintha megemelkedett volna a fiatalabbik férfi szája szeglete a könnyed sóhajtás közben. Megeshet, hiszen olyan komikus a helyzet, amit saját maguk teremtettek az ismeretlentől tartva. Mindketten annyira ódzkodtak az előítéletektől, hogy minden szót vagy tettet megelőzve elhitték a másik meg nem fogant rossz véleményét.

- Áh, Dumbledore-hoz – bólogat feleslegesen, mintha így akarná megerősíteni, hogy érti a helyzetet. Bár Lupin itt tartózkodásának valódi okát még most sem sikerült kiderítenie. Valószínű, hogy legkevésbé rá tartozik az információ, de mégis, olyan megnyugtató volna, ha végre beletartozna már valami nagyobb dologba is. Legyen az egy aprócska titok őrzése, vagy egy ügyben való hasznos közbenjárás. Talán ezért is ragaszkodik hozzá annyira, hogy kinyomozza a tóparton történteket. Lendítene a presztízsén és az önbizalmán egyaránt. Jelen pillanatban úgysem tudná eldönteni, hogy melyikre lenne nagyobb szüksége.

Foley a gondolataiba merülve felületesen követi tekintetével a jelenetet, ahogy az ex-professzor aggodalmaskodón ellenőrzi a fiúcska állapotát, noha azt a javasasszony úgyis óránként megteszi. Különös… vajon a Próféta ugyanolyan buzgón közölne egy olyan cikket is Lupinról, amint – kis túlzással – apai gondoskodással ügyel egy sérült diákra, vagy kizárólag a leleplező, nyers és ízléstelen közlemények izgatják őket? Nyilván az utóbbi. Ez az újságírók veleszületett brutális marcangolásra való igénye.

- Jól van, kölyök, megmaradsz. Mondd, mi a neved? – lép közelebb az ágyban éledezőhöz Travis, lapos pillantásokat vetve az éjjeliszekrényen sorakozó gyógykészítmények seregére. Túl sokszor kellett megküzdenie velük, s mindannyiszor alul maradt. Ezek a keserű, megbízhatatlannak tűnő löttyök játszi könnyedséggel legyűrték őt, elvették tőle a harci sebeit, s cserébe kilökték őt a szürke hétköznapok lassú folyamába – immár egészségesen.
A bájitaltan professzor gépiesen elsimít egy ráncot a lepedő szélén, s egy rövidke időre a saját kezein állapodik meg a nyugtalanul cirkáló tekintete. Rá kell jönnie – rá kell jönniük, ki áll a támadás mögött, mert mindez nem ismétlődhet meg. Miként kellene kiszedni a kölyökből a történteket? Mert jól láthatóan ő maga nem kíván beszámolót tartani. Talán pár nap múlva, mikor már jobban lesz… de nem várhatnak olyan soká.

- Lupin… – szinte alig hallhatóan szólítja meg a férfit, s fejével egy lépéssel távolabbra inti őt, maga mellé. Suttogóra fogja a hangját, s ha ez még nem lenne elég, sréhen hátat is fordít a kiskorúnak, majd Lupin barna szemeibe néz.
- Ennek a fiúnak nem kellett sok ahhoz, hogy soha többé ne térjen magához. Akár véletlenről, akár szándékosságról van szó, de a dolog végére kell járnunk. Persze csak akkor, ha ön is hajlandó belefolyni az ügybe – megint csak az a furcsán kijelentésbe burkolt kérdés, mintha csak egy könnyed kis délutáni nyomozgatásba invitálná a másikat, persze csak ha a szabadideje megengedi. Remélhetőleg az ajánlatot nem ilyen groteszk módon értelmezi, s még talán segít is kitalálni a következő lépést.

Ahogy kiejti a száján a gúnyos mondatokat, szinte már meg is bánja.
- Bocsásson meg - szól szinte alig hallhatóan - csak tudja, mostanában nem éppen találkozom olyanokkal, akik nem hiszik el a próféta minden egyes szavát. Meg szoktam én már, hogy nem számíthatok kedves szavakra, de a tudatlan elfogultsághoz még mindig nem szoktam hozzá.
- Mégegyszer, ne haragudjon... - fejezi be a monológját.


A fiú vagy nem mer szólni, vagy nem tud, egyelőre még nem tudja eldönteni, mindenesetre érzi, hogy még idő kell neki, úgyhogy egy darabig pihenteti a beszélgetés gondolatát, s kicsit megnyugszik, hisz így ráér gondolkozni, hogy mi is legyen Seyával. Nem, azt nem akarja, hogy komolyabb bajba kerüljön vagy kicsapják az iskolából, de az sem lehet, hogy ilyen maradjon a gondolkodásmódja, hogy természetesnek tekintse, hogy bántson, megsebezzen, a földbe tiporjon másokat. Hát ennyit ért, amit mondott neki? Ennyire nem volt rá hatással? Csak lepergett róla a dolog, mintha csak egy marék homokot szórt volna rá? Nem, nagyon reméli, hogy nem, hogy nem kell csalódnia és hogy a megérzései helyesek voltak, hogy lehet változtatni a gondolkodásmódján...

Lassan fordítja el a fejét a fiútól, hogy szenvtelenül nézelődjön tovább a helyiségben, mintha valami érdekeset keresne, amit csakis ő láthat. Talán - sőt, szinte biztosan csak azért, hogy ne kelljen tétlenül a fiút bámulnia, aki még mindig olyan fehér volt, hogy a hó színű ágyneműk közül alig tűnt ki.

Ahogy a másik férfi finoman int a fejével, gyorsan lekapja a tekintetét a szoba egyik semmiképpen sem izgalmasnak nevezhető sarkáról, és lassan odébb somfordál az ágytól, megközelítve a férfit.

- Öhhhmmm... Persze... Mindenképpen... Mindenképpen utána kell ennek járnunk. - kezd bele a zavart helyeslésbe, s közbe vadul kattog az agya.
- De persze az elkövetőt is meg kell majd hallgatnunk, ha kiderül, hogy ki is ő. De ehhez először a fiú beszámolója kell. - fejezi be, s fejével apró mozdulatot tesz az oldalra fordult fiúcska felé.

Alig hallhatóan megköszörüli a torkát, mintha idő közben berekedt volna. Azt persze mégsem vallhatja be, hogy a zavarnak és egyfajta torz elégedettségnek az egyvelegét érzi a gigájára letapadni.
- Nincs semmi... azaz ne kérjen elnézést, hisz csak egy buta félreértésről van szó – bizony, hogy arról. Bele sem mer gondolni, milyen lehet, ha az ember akarva-akaratlanul helytelen képet alkot a másikról, pusztán a beidegződött szokás miatt. Borzalmas lehet, ha az előítéletek megelőzik a tapasztalatokat, a személyes úton szerzett ismereteket, s úgy bélyegzik homlokon az embert, hogy ellenkezni sincs esélye.

- Ezt értsem úgy, hogy segít nekem elkapni a támadót? – gyerekes fény lobban Travis szemében, amint egyértelművé válik, hogy akad majd társa is a nyomozásban. Maga sem tudja, mire fel ez a lelkesedés a részéről, és a tudatalattijában már ott lapul a szégyenkezés töredéke, amiért így érez a szomorú üggyel kapcsolatban. Milyen ember jön tűzbe attól, hogy egy agyonvert elsős ellenfelét kell felkutatnia?
Ha ezek után nem akar még rosszabb képet festeni magáról, ideje lesz felöltenie egy árnyalatnyival gyászosabb arckifejezést. Az ugyan nem lesz oly végtelen őszinte, de civilizált emberek módjára olyan tökéletes gesztus, amilyet elvárnak és megtűrnek maguk között.
- Tudja, én azt sem tartom kizártnak, hogy elkövetőkről van szó. Tehát többen voltak. De persze… igaza van, minden nézőpontot meg kell ismernünk.

Követi tekintetével Lupin célzó biccentését, s újabb hullámban önti el a heveny bűnbánat, ahogy a sebtarkított fiú holtsápadt arcára néz. Miért kell újból és újból rádöbbennie, hogy milyen önző is valójában? Ha meglenne Travisben az a plusz, ami Lupinban megvan, bizonyára elsőként térdepelt volna a gyerek ágya mellé, s traktálta volna az aggodalmaskodó kérdéseivel őt. Ennek ellenére hevesen félreintette a másik férfit, és olyan dolgokról sző még most is kezdetleges terveket, amelyek legfőképp egy kórterembe nem illenének.
- Szóra tudná bírni a fiút? – kérdi nagyon halkan, mert nem biztos benne, hogy az említett alszik-e, vagy csak színlel. Akárhogy is van, el kell mondania, mi történt, és főleg; ki tette vele mindezt.

Jelzésértékűen közelebb lép a betegágyhoz, ezzel megbontva az előbbi kétszemélyes tárgyalást. Két kezét összekulcsolja maga előtt, s furcsamód megnyugtatja ez a póz. Így van mibe kapaszkodnia… olyan esetlennek érzi magát, szinte már tehetetlennek. Ő épp csak annyira ismeri a kölyköt, mint Lupin. Ám a férfi sugárzó empátiája révén nyilván többre képes, mint a sehonnai tanár úr, aki még egy nyamvadt egészségügyi bűbájt sem képes megidézni a szükségben.
Merengő, zöldesszürke szemeivel várakozón pillant a titokzatos férfira, de gondolatban valahol egész máshol jár. Talán még mindig a tóparton ácsorog, a víztükörre hajló fűzfa közelében. Pontosan ott, aminek a tövében két fiatal tacskó önfeledten röhögcsélt egyszer, fittyet hányva a világ dolgaira.
Most már cselekednie kell. Nyolc év az életéből… Tennie kell valami hasznosat.

- Persze, hogy segítek. -hangzik a gyors válasz, ám ha valaki jobban figyelt, észrevehette az apró remegést a csendes hangban, ám ha szerencséje van akkor ezt is csak a beteges kinézethet és halk beszédéhez kapcsolják, és egyből nem lesz feltűnő a dolog.

Pedig e szavak közben ádáz csata dúl benne. Hiszen ő tudja, hogy ki tette, és most hazudnia kell. Sőt, még segítővé is kell válnia. Egy olyan ember segítőjévé, aki viszont az ég világon semmivel nem ártott neki. Igen, neki kell hazudnia. Neki, aki ráadásul még jó embernek is tűnik. Még azzal sem nyugtathatja magát, hogy igen, hazudik, de hát valamivel bizonyára rászolgált, nem kell a lelkiismeret-furdalás.

Eszébe jut az a régi emlék, amely pont ezen falak között zajlott le... Mikor Dumbledorenak nem mondta el, hogy Sirius animágus. És mindezt miért? Mert félt, hogy kiderülne, hogy miket műveltek annak idején. Persze végül is jól döntött, hogy nem tett erről beszámolást, hiszen akkor nagy valószínűséggel el kapták volna Siriust, de akkor még nem tudta, hogy nem akarta megölni Harryt... Egyszerűen gyáva volt...
Gyáva, gyáva. Gyáva... - Visszhangoznak a fejében a szavak. Igen, most is ugyanez van. Csak az évek múltak és immár mást próbál mást menteni. Pedig ki tudja... Lehet, hogy félreismerte? Lehet, hogy tényleg nem lehet megváltoztatni? Nem. Nem, ez egészen biztosan nem igaz. Csak még gyerek. Még nem tudja kordában tartani az érzelmeit.
Legalábbis nagyon reméli. Nem szeretné elveszíteni, hiszen lát valamit a fiúban... Valamit, ami olyan sok mindenkiből hiányzik...

- hmmm... Elkövetők? Nos, az is elképzelhető, hiszen igen csúnyán megsérült, egy embernek nehéz dolga lett volna, ha ennyire meg akarja sebesíteni. Hacsak nem egy felsőbb éves tette.- szól elgondolkodva s összehúzott szemöldökkel a padlót vizslatja.

Azután egyik pillanatról a másikra emeli fel a fejét, s tekintete megakad az előtte álló emberen.
Ahogy elnézi a férfit valahogy furcsa összhatás bontakozik ki előtte. Az nyilvánvaló, hogy a professzor nem sűrűn csöppen ilyen helyzetekbe. Sőt, talán még sose történt vele ilyen, nyilván meg van lepődve a helyzettől, s annyira cselekedni szeretne mégsem tudja, hogy hol fogjon hozzá. Ismerős helyzet... Volt ő is így régen... De régen is volt az már...

- Megpróbálom - hangzott a kurta válasz a kérdésre, s inkább a tettek döntenek alapon lép oda az ágyhoz.
Úgy gondolja, hogy egyenrangúként szól a fiúhoz, így hát leguggol az ágy mellé, hogy ezzel se éreztesse felülállónak magát.
- Mi a neved, fiam? - kezdi egy rutin kérdéssel amivel mégis csak többet tudnak majd, s mielőtt folytatná a faggatást sokat mondó pillantást vet a professzorra. Igen, egyből a közepébe vág, mégis csak szépen és finoman...
- Emlékszel mindarra, ami történt? El tudod mesélni? - kérdezi tekintetét immár a fiún nyugtatva.

 
::Foley prof és Lupin::

Az undorító lötty íze még mindig Trist szájában volt. A hatalmas zsírdarabkákat képtelen volt lenyelni, de úgy tűnt, hogy ez nem is volt baj. Érezte, ahogy szájában a darabkák összeállnak és kipótolják nyelve, elhagyott részét, amit az óta bizonyára megevett egy madár. Nem csak a zsír darabkák, de a lé is működésbe lépett. Mintha azt az evőkanál lét is visszaküldené a szervezete. Undorító érzés. De szerencsére csak a lé mászik fel a torkán, a reggelije nem. A lé nem állt meg szájában, addig, amíg el nem érte az akkorra már egy nagy darabkát, ami nyelvnek képzelte magát. Olyan volt mintha a lé lenne a ragasztó, ami oda ragasztja a zsírt, nyelvéhez.

 Trist, úgy érezte már képes beszélni. Ez a folyamat mintegy 5 percig tartott szájában, pont addig, amíg a két férfi sunnyogva beszélt. Gondolta, hogy miről beszéltek és kicsit se feltűnő volt, hogy miután abba hagyták mind ketten rá a „szegény sérült gyermekre” néztek, és a sebhelyes arcú faggatni kezdte, persze „finoman”. A fiú lassan végig gondolta, mi is történt. Az a fehér hajú srác… igen… Trist eléggé felbosszantotta mikor átkát akarta kipróbálni. Nem kellet, volna. Amint kimondta az ellen átkot, a fehér hajú fiú, támadásba lendült. Innentől már csak a zuhanására emlékszik. Igaz sziklákra esett, és oly súlyos sérülést szerzett, hogy eszméletét vesztette, de… jelenleg testén több sérülés volt, mint akkor. Nem érti, mi történhetett utána, de az bizonyos, hogy sérüléseit jogosan kapta. Nem kellet, volna kötekednie a fiúval… Ezek után lesült volna a bőr a képéről, ha bemártaná a fiút. Nem, azt nem teheti.

 Mindenesetre a két férfit, le kell magáról ráznia. Ezt, pedig csak úgy tehette, ha válaszol nekik. Semmi jó hazugság nem jutott eszébe, ami megmagyarázná sérüléseit. Hát ha mást nem tudni tenni, kénytelen lesz feltűnően hazudni, akkor legalább leesik nekik, hogy nem akarja elmondani az esetet. Veritaserumot, meg csak nem itatnak vele, elvégre diákokon, nem szabad használni. Száját végre szóra nyitotta. –Tristian Tayilor –mondta kicsit sem barátságos hangon. A vékony, de komor hang, megtörte a terem csendjét. Arc kifejezése még komorabb lett, megvetően nézett a két férfira. –Elestem- adta le a rövidke választ. Hangsúlya még mindig, „durcás” volt.       

Valahányszor kiszúr magának egy biztos pontot, mondjuk az ágy lábát, vagy az elfüggönyözött ablakokon beeső halovány fénypászmát, kisvártatva erőszakkal kell visszaterelnie a figyelmét a gyengélkedő sterilszagú termében folyó jelenethez. Ilyen izgalomtól megrészegült állapotban hogy is vehetne észre bármi gyanúsat… inkább örömére van, hogy Lupin legalább olyan lelkesnek tűnik, mint ő maga, és a feltett kérdésekre olyan buzgó gyorsasággal válaszol, mintha minden elvesztegetett percért fizetnie kellene.
Tulajdonképpen még valami hálához hasonló érzés is átjárta a gondolatait. Igen, joggal hálás ennek a szelíd vérfarkasnak, aki először a tóparton sietett a segítségükre, majd a szolgálatait is felajánlotta a kényes ügy felgöngyölítéséhez. Ugyan csak alig egy félórája ismeri, de annyit már megállapíthatott, hogy páratlan emberrel hozta össze a sors. Kissé döcögősen indult a kettejük kapcsolata, de lehet ebből még bármi. Travis szentül hiszi, hogy még fog tanulni egy s mást ettől a Remus Lupintól.

- Egy felsőbb éves, igen – halkan ismételgeti a hallott szavakat, hogy közben is megbarátkozhasson a gondolattal – vagy legalábbis egy olyan illető, aki nem riad vissza a szabályoktól vagy az erkölcstől. Hisz mégis csak egy elsőst támadott meg… gyáva alak.
Egyetértőn bólogatva viszonozza a férfi pillantását, amiből nagy bánatára sokkal kevesebbet képes kiolvasni, mint szeretné. A komor, gondterhes és az élénk, szinte éhező tekintet találkozása csupán felületes betekintést enged mindkettejük lelkébe. Travis le sem tudná tagadni a tapasztalatlanságát, s a hideg burokba zárt tüzet, ami belülről hajtja. Amit végül józan ésszel mindig elcsitít, apróbb méretűre kényszerít, de semmiképp sem enged szabadjára. Lupin mit rejteget a szemében? Mi ez a fájó sötétség, ez a kótyagos zavartság? Hisz a legféltettebb titka – már ahogy azt Foley képzeli – már napfényre került a pletykalapok jóvoltából. És Remus mindezt nem is tagadta. Miért nem húzza ki magát, ahogy egy büszke ember teszi, miért nem mutatja meg a világnak, milyen hatalmas lelke van, neki, akit befolyásolhatatlan okok miatt örökre megbélyegeztek? Megtehetné, küzdhetne saját magáért is úgy, ahogy a pártfogoltjaiért teszi.
Túl sokáig tartott az a pillanat, amíg a szemek találkoztak.

Travis csendes izgatottsággal áll az éjjeliszekrény előtt, nem szól semmit, legalábbis egyelőre. Néma szemlélődőként sokkal többet leshet el a férfi módszereiből, mintha idegesítő laikusként belerondítana a kérdezősködésbe.
Nem is telik bele sok idő, mire a fiú kelletlenül odalöki a nevét a kihallgatójának. Remek, ez is egy lépéssel közelebb viszi őket a dologhoz. Konkrétan Tayilor történetéhez.
Ám ami a nevét követően elhagyja a dacos kölyök száját, az több a soknál. A bájitaltan professzor nehezen tolerálja az ilyen flegma elszólásokat, de azért türtőzteti magát. Nem képzeli komolyan ez a Tristian, hogy ennyivel elintézettnek tekinti az ügyet. Ebből a harmatgyenge hazugságból egyértelműen kitűnik, hogy esze ágában sincs elárulni a tettest. Ám a helyzet felvet még egy rázós kérdést: vajon miért falaz annak, aki így elbánt vele?

Foley mindentől függetlenül bízik benne, hogy Lupinnak sikerül valami érdemlegeset is kihúznia a fiúból, s hogy a hazugságból és ellenkezésből épült védelmi falak hamarosan megadják magukat. Talán ha magukra hagyná őket… lehet, hogy Tayilort feszélyezi a tanár jelenléte, ki tudja. Travis kérés vagy felszólítás nélkül elindul a gyengélkedő egyetlen kijáratához, s ha közben nem tartóztatják fel, ki is lép a folyosóra. Még mielőtt becsukná maga után az ajtót, Remus felé pillant, jelezve, hogy ő kint várja majd a fejleményeket.

A fiú dacos-terelő tekintete láttán magában megjegyzi, hogy nehezebb a roxfortosokból kihúzni bármit is, mint ahogy emlékezett rá. Mindenesetre türelmesen nézi a fiút, s közbe még csak véletlenül sem kószál el a tekintete. Egyenesen és áthatóan néz a fiúra a meleg, barna szempár, szinte nem hagyva menekülést a láthatatlan kis csapdából, amelyben fekszik.
A fiú mintegy "csakazértis" módon még véletlenül se néz rá, de nem zavarja a dolog. Ha így akarja, hát legyen, az ő dolgát nem nehezíti ez meg.
A fiúcska kinyögi a nevét, amit már egy apróbb sikerként könyvel el, habár a következő szavát nem tudja mire vélni.
Nem érti, hogy miért nem mondja el, hogy Seya volt aki ezt tette vele. Talán nem emlékszik? De akkor miért mondja, hogy elesett?--- Védené??? De miért? Talán úgy megfélemlítette? Vagy esetleg valamit tett a fiúcska? El nem tudja képzelni, hogy mi játszódhat le aTristian fejében...

Még mindig a fiúra koncentrálna, mégis eltereli valami a figyelmét... Foley professzor oldalazva elindul az ajtó felé, s ő kénytelen levenni a tekintetét Tristianról.
Szerencsére sikerül elfojtania egy félmosolyt, ahogy a szinte menekülő tanár próbál észrevétlenül az ajtóhoz osonni. Úgy véli, nem lenne ildomos ha a kis beteg ágya felett csak úgy elkezdene mosolyogni.
- Kérem, megtenné, hogy megkeresi Tristian házvezető tanárát? Nagyon megköszönném. - Majd pár másodpercre rá határozottan teszi hozzá a férfi tekintetébe fúrva sajátját - Utána természetesen visszavárom. Már ha vissza szeretne jönni.
Úgy véli, hogy ezzel arra is adott időt a tanárnak, hogy esetleg elidőzzön kint, ugyanis nem tartja öt percnél hosszabb tevékenységnek egy kolléga felkutatását, de ad időt a professzornak, hogy ha esetleg tovább akar a gyengélkedőn kívül maradni. Mindenesetre nagyon reméli, hogy visszajön.

Ahogy becsukódik az ajtó a férfi mögött tekintetét ismét a fiúcskára szegezi.
- Tristian... Miért véded azt, aki ezt tette veled? Nem kérem, hogy áruld el a nevét, csak az indokot mondd el, hogy miért akarod megkímélni a büntetéstől? Mert ugyebár azt nem gondolod, hogy elhisszük, hogy leestél a lépcsőn? Maximum ha a kastély összes lépcsőjén végiggurulsz...

Türelmesen várja a fiú válaszát, s most szemügyre vesz egy fekete legyet az egyik sarokban, hogy azért valamennyi privát szférát hagyjon Tristiannak.

 A férfi csak tovább nézte őt, s közben biccentett egyet a Bájitaltan tanárnak, és szólt neki, hogy keresse fel Tristian házvezető tanárját, aki kiment a teremből. Flitwicket? Jaj ne, ha Flitwick ide jön a „titok” nem marad sokáig az. Mindegy, Trist legalább annyit megtehetett, hogy húzta az időt, és ha a srácnak volt egy kis esze… akkor jól elrejtőzött. Teljesen elmerült gondolataiban, csak a férfi tudta kizökkenteni, aki ismét kérdésekkel bombázta.

 ~A legjobb lenne válasz nélkül hagyni, de nem. Ha néma maradok, csak tovább zaklatnak… Húzni az időt… Rendben. Ha a férfinak, olyat mondok, aminek nincs, tartalma az értelmetlenség lenne… de időhúzás. És ha elmondanám? Nem, az nem vezetne a „célhoz”. A cél pedig egyszerű, valamilyen szinten megvédeni azt, a srácot. He pedig név és személyleírás nélkül mondanám, csak tovább zaklatnák, hogy milyen volt a srác… Valami jó hazugság? Francba… pont most nem jut az eszembe semmi.~

 A férfi már nem őt nézte, ez kicsit enyhítette „lámpalázát”. Idétlenebbnél, idétlenebb ötletek merültek fel benne. Még egyszer körbenézett a gyengélkedő termén. Az ágyak és az őket rejtő függönyök, az éjjeliszekrények, melyeknek nagy része üres volt, kivéve az övét. A bájitalos palackok, mintha kaján vigyort ejtettek volna rá. Mintha arra bíztatták volna, hogy igyon belőlük, vagy vágja őket a férfi fejéhez. ~Butaság és meggondolatlanság lenne…~ Tekintete megfordult, a vállfára akasztott talárját látta, mely szokatlanul be volt gombolva és elrejtette iskolai uniformisát. A fekete nadrág, a fehér ing, a kék-ezüst nyakkendő és a szürke pulóver, melyen Hollóhát címerre állt. Mindezt magába rejtette a fekete talár melynek kékszegélye volt és viselőjének szíve fölött, szintén a címer talált helyet.

 ~A Hollóháti címer… A Hollóhát… „Hollóhátnál az okosok hasznát látták eszüknek”. A hollóhát tagjai az eszükről voltak híresek… ~ Trist igen komoly arca, a címerre szegeződött. ~ Vajon maga, Hollóháti Hedvig, mit tenne ebben a helyzetben? Áh, Ő nem keveredne ilyen helyzetbe…  Év elején, biztos nem véletlenül osztott a süveg a Hollóhátba. Valamilyen választ kell adnom… A férfi, végül is nem kérte, hogy meséljem el mi is történt. Csak az indok a védelemre… Mi?!???~ Tristian arca az összezavartság és  megkönnyebbülés, furcsa keverékét tükrözte. Idáig azon töprengett, hogy mit csináljon, közben válaszában, szó sem lett volna a történtekről? Legalább, ezzel is húzta az időt valamennyire… Mindegy… Ezt elhibázta, de legalább nem pocsékolt el semmit…

 Tristian szóra nyitotta száját: -Azért… azért… - látszott rajta az összezavarottság. Nagyot sóhajtott és folytatta – mert, nem az Ő hibája volt… hanem az enyém… -.

 Ismét valami furcsa, szúrós érzés támadt benne… bűntudat

Most valószínűleg csak úgy kergetik egymást a gondolatok a fiúcska fejében. Hogy mit is mondhatna, ami nem lenne átlátszó egyből, ami talán egy kicsit elgondolkodtatná őt, hogy talán úgy történtek a dolgok, ahogy azt ő elmondja. Csakhogy ő nagyon jó emberismerő volt. Könnyen átlátott a hazugságokon, meglátta a jót és a rosszat is az emberekben.

--- Bár mindig így lett volna---

Bárcsak diák korában is felszínre kerültek volna ezen képességei... Akkor talán... Akkor talán nem veszített volna el mindenkit maga körül. Akkor talán még élnének a barátai, és talán épp itt ülnének vele hallgatva a fiú mondandóját. De nem. Az évek leperegtek, s a remények, barátságok tovaszálltak a szél nyomán. És ő itt maradt teljesen egyedül, az emésztő gondolattal, hogy vajon őt miért nem ragadta még magához a sötét kaszás acélosan markoló, kripta színű jéghideg keze.

---Sokszor kívánta, hogy bárcsak a barátai mellett feküdhetne a föld mélyén, méterekre elásva a világ zajától, gondjától, bajától---

Hát ennyire megfélemlítette, hogy beszélni sem mer? Hogy nem meri elmondani az igazat? Sajnos ezt még ő sem tudja megmondani... Viszont azt érzi, hogy a kis hollóhátas ragaszkodni fog a saját igazához és nem fogja kiadni a tettest...

- Ugyan már, nem hiszem el, hogy olyat tettél volna, amivel ezt kiérdemled. Mondd csak el az igazat. Ha az aggaszt, akkor nem akarom a tettest okvetlenül elítélni. - Seya - Kíváncsi vagyok az egész történetre.

Igazából már csak azért is tartotta furának a fiú hallgatását, mert akiről inkább el tudta volna képzelni, az egy griffendéles. Egy griffendéles, aki elég erősnek érzi magát ahoz, hogy ne áruljon be senkit.... De egy hollóhátasról azt gondolná az ember, hogy az eszére hallgat és elmondja az igazságot...

Vajon mit csinálhat most Seya? Talán vértől csatakosan bujkál a rengetegben? Vagy épp most mossa le magáról a bizonyítékokat? Esetleg mint ha mi sem történt volna rója a folyosókat? Vagy éppen rosszul van attól, amit tett? ---- Már ha tényleg ő tette… Habár ő mérget venne volna rá…

- Ha ezen a te hibád dolgon túl estünk, akkor el is mondhatod, hogy mi és miért a te hibád, nem? - szól, s megnyugtató barna tekintetét a kisfiúra emeli.

- Flitwick professzor, kérem – fordul szembe hirtelen a töpörödött tanárral, még mielőtt benyitnának a gyengélkedőre. Igaz, Foley is tanár, nyugodtan tegeződhetne már, de valamiért sosem állt a szájára ez a forma, ha a Hollóhát fejével beszélt.
- Csúnyán helyben hagyták a fiút, tehát… készüljön föl rá, hogy nem lesz valami szívderítő látvány. Bár Madame Pomfrey mindent elkövet, hogy minél hamarabb rendbe hozza Tayilort.
Az idős professzor magára nem jellemző türelmetlenséggel bólogat az intésre, s látszik rajta, hogy majd’ kiugrik a szíve a helyéről. Szegény ördög, mindig is olyan emberséges volt a diákjaival, és a hír hallatára csapot-papot otthagyott, hogy gyorsan felsiethessen az összevert kölyökhöz. Ki tudja, talán pont ő lesz az, akinek megnyílik majd a fiú, és valami épkézláb magyarázattal tud szolgálni a történtekre.
Foley másodmagával benyit a tágas terembe, s ismét megcsapja az orrát az az átható tisztaságszag, ami a helyiség sajátossága. Érzi, ahogy a talárjának súrlódik valami, és kis híján egyensúlyát is veszti. Flitwick professzor lélekszakadva rohan a kis tanítványa ágyához, hogy saját szemével is meggyőződhessen a események szörnyű igazáról.
Mindeközben Travis lazán hátrakulcsolt kezekkel ballag Lupin mellé, mint aki nem érzi túlzottan illőnek, hogy a jelenet szemtanúja lehet. Legszívesebben visszaosonna a tetthelyszínre, hátha valami olyan nyomra bukkan, ami akkor elkerülte a figyelmüket. Talán okosabb is lenne, ha most magukra hagynák a Hollóhát képviselőit.
Álltában kicsit közelebb hajol Lupinhoz, és suttogóra fogja.
- Sikerült valami használhatót kiszedni a fiúból?

A kérdés közben próbálja egy kissé félrevonni a férfit, s reménykedik benne, hogy ő is úgy érzi, tovább nincs maradásuk a teremben. Ha Tristian eddig nem állt kötélnek, nem valószínű, hogy most majd meggondolja magát. De ha mégis, akkor sem az ő jelenlétükben.
- Mondja, nincs kedve körülnézni a tóparton? Kíváncsi lennék egy-két dologra – int a fejével az ajtó irányába. Ami azt illeti, a kíváncsisága nem csupán a szerencsétlen esetre terjed ki. És a Lupinnal való beszélgetéshez tulajdonképpen nincs is szükség arra, hogy lemenjenek egészen a tópartig. Csupán egy nyugodt hely kell…

 :: [ Cukorbogár részére  ;D ] ::

- Jó, jó jól leszek már, nem kell… pátyolgatnod. – Morogtam az orrom alatt ikertestvéremnek, ahogy az ágy szélén üldögélve. Már régen kész volt az én gyógyításom, vagy nem is tudom, minek nevezzem, de Madam Pimpom azt mondta, nyugodtan maradhatok még pár percet ha gondolom, úgy sincs több órám. Ráadásul ez a legcsendesebb és elhagyatottabb hely, amit csak kívánni akarnak az ember. Jobb kezemen lévő ujjakat óvatosan mozdítottam meg, s nagy meglepetésemre nem nyílalt belém éles fájdalom. Mert bizony ez a csekélynyi mozdulat és a poklok poklát hozta rám, de ahogy Yv is mondta én voltam hülye. Felpillantva figyelem az egyre halványodó alakját, majd húzom el kissé a szám. Már megint sikerült elérnie azt, amit akart.

Még hetekkel ezelőtt egyik kirohanásom alkalmával a Hollóhát KH-ban bokszoltam bele a falba, s úgy gondoltam, ha rátekerek egy kis fáslit, el fog az hamar múlni, de… mint azt kitalálhatja mindenki, még sem így történt. Kínlódtam én eleget vele, hol jobb volt, hol rosszabb, de egy istennek se akartam ide eljönni. Ám amikor ma Bájitaltanon egy csoportba osztottak Yvel, és a szeme láttára esett ki a kezemből az egyik hozzátevő, mert hirtelen belenyilallt a fájdalom, megelégelte, és elcipelt ide. Vicces, hogy amíg én heteket töltöttem el szenvedéssel, ez a nő egy pálcaintéssel elrendezte az egészet.

S most, hogy nővérem is elsietett a maga dolgára, vagyis a 234786783. szakkörre, amit felvett, s egy beteg sincs, de a javasasszony sem a közelben… élvezem a csendet. Sóhajtva egyet rúgom le a piros tornacipőket a lábamról, s dőlök el az ágyon, majd felpakolva lábaim igazítom meg a párnát a fejem alatt, s kezdek aktív bámulásba, ám mind ezek előtt… a nyakamra tekert halálfejes sálat megigazítom, elvégre a kiszívott nyak túlságosan is provokáló. Ám könnyedén el lehet azt rejteni, főleg, hogy még mindig hihetetlenül hideg van a kastély falai között. Ápol és eltakar… heh.

:"A szöszkének":  8)

Hogy mi ette Gabriel Mirolt a Gyengélkedő környékére egy ilyen szép, napsütésesnek épp nem nevezhető napon? A válasz pofonegyszerű: ez a két lábon járó aljadék mindig ott üti fel a fejét, ahol a legtökéletesebb nyugalomban pangnak az események. A Gyengélkedőnél tökéletesebb vadászterületet pedig keresve sem kívánhatott volna magának, hisz a fehéren üvöltő, steril falak, a nevetségesen kényelmesnek tetsző kórházi ágyak és a csöndben pusmogó, szélescsípőjű vajákosok úgy vonzzák maguk közé, mintha legalábbis betört orral és háborgó lélekkel róná a hűvös folyosókat.
- Tam-taram-taram-fallala..
Dörmögi maga elé a bugyuta kis dallamot, s bár nem énekel igazán, most valahogy jólesik hallatnia a hangját. Mindez persze hol mélyebb, hol alig valamivel magasabb mormogás, mint mikor egy erősen férfikorba ért illető a lehető legintimebbnek nevezhető pillanatban, egyes-egyedül, a saját kedvére dudorászik. Vagy mikor ugyanez az egyén egy hatalmasat csalódott illető arcába mormogja a buta gyermekdalocska refrénjét, hogy aztán egy gunyoros félmosolyt villantva rá otthagyja a fenébe.
Gabriel ezútta a saját kedvére hümmöget, s ahogy közelít a már unalomig ismert ajtóig, egyre inkább úrrá lesz rajta az az édes bizsergés, amit a rosszban sántikáló csibészek mindegyike oly' jól ismer már! Óh, igen, már alig várja, hogy a szemei elé táruljon a látvány: egy kecses kis véla,- aki rá sincs különb hatással, mint a srácok zömére - amint végignyúlik valamelyik ágyon; és azok az ezüstös, bűverejű tincsek puhán szétterülnek körülötte a párnán. Hm..
Ifjú Mirolunk jobbjában egy szál papírgalacsinból bűvölt rózsával nyit be az ajtón, hisz nagyon is tudatos a látogatása.. és ami azt illeti, Yolandát is nevetségesen gyorsan kiszúrja a jóformán üres teremben.
- Ejnye. Hát igaz, hogy ma az lesz sikeres vélavadász, aki a Gyengélkedőn cserkészi be áldozatát?
Kezdi nem épp kedvesen, miközben puhán behúzza maga mögött az ajtót és ezt követően lazán zsebre is vágja bal kezét.
- Ne aggódj, ~ezúttal~ nem ártó szándékkal jöttem.
Tekintetét ráérősen körbejáratja a helyiségben, s egy kóbor fintorral jelzi is kéretlen véleményét. Meglehetősen hamar odaér a lány ágya mellé, s mintha a világ legtermészetesebb dolgának tartaná, egyből át is adja a bűvös virágot. Egész odahajol, balja még mindig a zsebében pihen, s hüvelykujjával lopva végigsimít legféltettebb kincsének hűvös fém felületén.
- Kikezeltek már?
Hm. Ilyen közelről meglehetősen.. erőteljesen hat rá a vélák átka, de jóleső bizsergését és a lelkes meleget, mely testében ébred, betudja a küldetéssel járó izgalomnak. Üdvözöllek, Yolanda.. volna itt egy kis játék..

:: [ A kis hamis ] ::  :-*


Kissé felemelve kezem, még mindig furcsállva figyelve, miként járnak táncot a kecses ujjak a levegőben, szinte nem is kell irányítanom azokat, maguktól zongoráznak, ismeretlen dallamot leütve. Hamarabb el kellett volna jönnöm. Hagyva, hogy halk puffanással érjen az ágyra hulljon alá bámultam tovább a plafont, s kattogott az agyam egyre csak, olyan dolgon, amin nem kellett volna. Elvégre most lábaltam ki az egyik ballépésemből, jöhet a következő? Ő csak EGY a sok közül, különben is, már el is felejtettem hogy hívják… Vagy legalábbis szeretném. Teljesen függetlenül, fittyet hányva arra, hogy mit akarok, valahogy befészkelte magát az a kis piszok. Az agyamba bevésődött a név, amit úgy sem fogok az elkövetkezendő években hallani. Felesleges információ, jó lenne minél hamarabb elfelejteni, s a hozzá tartozó arcot is.

Ám nyitódik az ajtó, én pedig kissé lustán fordítom oldalra a fejem, mire meglátok egy alakot. Összevonva kissé a szemöldököm, könyököltem fel az ágyon, majd mértem végig a másikat. A megjegyzését hallva egyik szemöldököm kérdően kúszik feljebb, mint a másik.
- Nem is tudtam, hogy vérdíjat tűztek ki a fejemre. – Feleltem elhúzva a szám, s talán ingerültebben, mint kellene. Hát miért zargatnak engem mindig? Felhorkantok, amikor azt mondja, nem ártó szándékkal jött, ám ahogyan közelebb ér a „Ki a franc is vagy te?” kérdés a torkomra forr, elvégre előkerül az a bizonyos virág.

Túlságosan is oda vagyok olykor a romantikáért, főleg ha épp érzékeny pillanatomban kapnak el. Persze nem a túlzott, csöpögős és túlzásokba esett dolgokra gondolok itt, neeem. Apró figyelmességekre, kedveskedésekre, amiket csak várhattam Ryantől… Tehát nem csoda, hogy hamar ellágyulok, s a gőgös, unott kifejezésről, mely inkább Yvhez hasonlatos külsőt formált nekem, átvált egészen másra. Hiszen a szemek felcsillannak, a buja ajkakra mosoly kúszik. Kinyújtva egyik karom, ám még véletlenül sem szemérmes kislányként a virágért nyúlva, hiszen a kezem hihetetlenül gyorsan halad el a felém nyújtott virágtartókéz mellett, hogy megragadva a srác ingjét s annak anyagát, ezáltal közelebb húzva magamhoz pillantottam rá.
- Már rég. Egyébként… kit is tisztelhetek benned? Nem tűnsz ismerősnek, pedig egy ilyen helyes arcot nem felejt el oly könnyen az ember. –
Tény, hogy alig ismerek valakit a suliból, ami az én hibám is persze… na de ha ilyen jó hapsikat azért tényleg észre veszek, még ha sokszor csak az orromig látok! Az persze nem meglepő, hogy engem ismer. Mert engem mindenki ismer, vagy ha nem mindenki, csak majdnem, akkor azok a nővéremet ismerik s ez által valamilyen szinten engem is. Milyen nehéz is ez a sztárság…

Még szélesebben elmosolyodva produkáltam bűnbánó arcot, hogy olyan vad módon támadtam le szegényt. S elengedve az anyagot, simítottam végig a mellkasán, annak helyén a ráncokat eltűntetve, melyet az én hevességem okozott.
- Tehát mit is akarsz konkrétan? – Tértem a lényegre, miközben elvettem a virágot. Hagyjuk a gyerekmeséket, térjünk a lényegre.
 

:"A Közvetlenebbiknek":  :o ::)

- Hmhmm.. mert vérdíjat nem is.
Most rajta a sor, hogy a gyorsan elnyomott, hümmentő kacajt követően felvonja egyik szépen ívelt szemöldökét, s szándéka komolyságát nyomatékosítandó enyhén lesunyt fejjel nézzen a lány szemeibe.
- Egyelőre. Persze jelen körülmények között már azon sem lepődnék meg, ha igen. Illetve várj csak..!
Egy pillanatra elhallgat, s olyan képet vág, mint aki mélységesen magába száll és egyenesen az élet értelmén elmélkedik; aztán hirtelen könnyed, csevegő stílusra váltva folytatja.
- De. Meglepődnék. ~Egyelőre még jók az értesüléseim, csibém.~
Ahogy azon is fennakad, ahogyan Yolanda az ajándéknak szánt virág helyett az ingére tép rá. Gabriel lélegzete akaratlanul is elakad, s most valahogy úgy érzi, csapdába ejtették.
- Ngh..!
Ösztönösen szakad fel belőle ez az aprócska, rekedt hangú nyögés, s hiába halk, ő azonnal rá is harap a nyelvére. Ejnye, ezt nem szabad, csitu! Nem erre a reakcióra számított, s ami azt illeti, nincs is túlzottan ínyére ez a ráncigálás, amit Yolanda ismerkedés címen művel. Egészen összegyűri az ingét, pedig frissen vasalt.. és még érezni rajta az öblítő tiszta, máskülönben semleges szagát. Ez utóbbit persze már egész elnyomta a srác bőréből áradó hűvös, kissé kesernyés illat, mely valószínűleg tisztálkodószereinek sajátja.
Ugyanakkor viszont.. igen, egész biztos a lányt körüllengő bűverő tehet róla, hogy hevesebben kezd verni a szíve és egy pillanatra úgy érzi, mintha erős markok ragadnák meg tagjait, s egyenesen Yolanda karjai közé löködnék. Ki kell vernie a fejéből, de.. hm.. egész kellemes. Annyira szép ez a csaj, hogy az már fáj! A francba, Gabe, szedd össze magad!
Ifjú Mirolunk vesz egy mély levegőt, s továbbra is félig zsebrevágott kézzel, jobbjában a majdnem elejtett, de makacsul szorongatott rózsaszállal fürkészi a világos íriszeket. Lassan a hangját is megtalálja.
- Khm. Gabriel Mirol.
Végre eleresztik. A virágot hanyagmód Yo takarójára ejti, aztán kihúzza magát és kényes ficsúr képében tetszelegve megigazgatja a nyakkendőjét, melyen kötelező jelleggel ott díszeleg a Mardekár ezüst-zöld címere. Nem árul zsákbamacskát, a Kígyó Házából való és büszke rá. Ahogy a nevére is.
- Nem meglepő, hogy nem emlékszel rám.. mivel nincsenek közös óráink és a folyosókon is más társaságokban flangálunk.
Ez a bűnbánó tekintet valami bocsánatkérés lenne? Fapofa a válasz. Ifjú Mirolunk elsimít még egy sosem volt ráncot a makulátlan fehér ingen, s szórakozottan nekilát felgyűrni az ujjakat, mintha valami nagyobb horderejű dolognak akarna nekigyűrkőzni. Ami pedig ezt a hollóst illeti.. a szemei sarkából is tökéletesen látja az arckifejezését és azt is, milyen gyerekesen öntelt még. Kölyök..
- Semmi különlegeset. Csak egy tincset a hajadból.
Ténykedése végeztével kényelmesen helyetfoglal Yolanda ágya szélén, s várakozón rámosolyog.

:: [ A még ártatlan kis léleknek] ::  ::)  :-*

- Hhm… jelen körülmények között? Még is mire célzol ezzel? Talán tudsz valami olyat, amit én nem? – Kérdeztem érdeklődve, de semmi de semmi felháborodással a hangomban. Tényleg, el nem tudtam, mire gondol. Hiszen miért is lenne vérdíj a fejemre? Hát nem tettem én semmi rosszat, vagy ha még is, még jómagam sem tudok róla. Talán egy pillanatig még azt is elhiszem, hogy egyenes választ fog adni a kérdésemre, na de pont egy Mardekáros? Igazuk volt a többieknek még annak idején, hogy a zöldekkel vigyázni kell ám. Ott vágnak alád, ahol csak tudnak. Na de nem baj, ez a srác azért aranyos. Hiába egy helyes pofi, és mennyi mindent elérhetsz..!

Hohóóó, meglepődés szagát érzem a levegőben, s ezt aztán igazán szeretem! Főleg, hogy keveredik némi… kiingással. Talán azt hitte ő is a Jani a hegyről? Azért az az aprócska kis nyögés igen csak elárul mindent. Milyen kár, hogy így eleresztette ezt a kis megnyilvánulást. Akkor talán nem terülne el az arcomon ez a mindentudó pofátlan vigyor, ami nagyon is idegesítő, hiszen ez azt jelenti, hogy nyeregben érzem magam. Persze ez csak egy kis játék, semmi több… Csak azt tudnám mi a fene ütött belém, hogy másokat molesztálok? Úgy tűnik a legutóbbi hétvégén valaki fát dobott a lassan kialvó parázsra, s most hihetetlenül nem bírok magammal.
- Gabriel…? Milyen szép neved van. – Billentem félre kissé a fejem. Eszméletlen, de majdnem kimondtam, hogy pont illik ahhoz a c-u-k… ÉDES arcához. Ehm… valaki lőjön már le!

Megfogva a virágot, elkezdem pödörve pörgetni az ujjaim között, s hamiskás tekintettel figyelem, miként igazgatja meg magát. Ez a tett csak még inkább mosolyt fakaszt az egyébként sem komor vonásaimra.
- Igaz is, akkor te alattam jársz nem? – Felsőévesnek túlságosan is tejfölösszájú, a saját évfolyam meg ismerem hellyel, közzel. Tehát csak 5. éves lehet, mivel 4.nek meg már túl nagy, szerintem legalábbis. Ehm… épp a nem régiben döntöttem úgy (vajon minek hatására?), hogy hagyom a korombelieket – nem hogy a fiatalabbakat! – s elkezdek idősebb körökben keresgélni, izé… pont.

- Nocsak, nocsak. Pedig már kezdtem azt hinni, hogy hamarosan a szerelmes levél is előbukkan. – Feleltem pimasz módon, ezzel palástolva enyhe meglepettségemet. Még is minek neki egy hajtincs? Ez valami perverzió nála, vagy mifene? S ahogyan helyet foglal az ágy szélén, azt remélve, hogy megtartja a kellő távolságot kettőnk között, ülök fel. – De nincs semmi ellenvetésem ellene, de először is… mire is kell neked pont az én hajtincsem? –
Kérdem, miközben az ágyban közelebb húzódok hozzá, a térdeimre ereszkedve, majd ülök le ismét közvetlen közel mellette.
- S remélem azzal is tisztában vagy kedves Gabriel, hogy annak, hogy teljesítsem a kérésedet, nagy ára van. – hogy mire gondolhatok? Nem tudom mit szűrhet le abból, hogy a pajkos mosoly még mindig ott bujkál  szájszéleknél, s pillám is megrebbentem, rájátszva az ártatlan kislány szerepre, aki soha nem akar semmi rosszat. S felemelve egyik karom, támasztom meg épp érintőlegesen a vállán.

:"A még ártatlan lélektől":  :P


- Persze. Jó nagy szrban lennénk, ha nem így lenne ~ha mindenki csak annyit tudna, mint te~! Ez természetesen nem jelenti azt, hogy bármi konkrétra gondoltam.. csak a Sötét Nagyúr terveire és egyebekre. Nem kell hozzá sok és csupa olyan eszelős őrült irányítja majd a társadalmunkat, akiknek minimum az összes kereke hiányzik, ha nincsenek még ennél durvábban is szellemileg alulbútorozva. Ccöh..
Feleli olyan könnyed, csevegő hangnemben, mintha csak az üvegházakban nődögélő mandragora-babák állapotát ecsetelné; ám amilyen gördülékenyen indult, épp olyan gúnyos, akadozó küszködéssel vitte le a hangsúlyt mondandója végére érve. Talán még a tekintete is beborult kissé, hisz' hát ha valamit, akkor a hülyeséget képtelen tolerálni!
De a körülmények, melyek alatt most kizárólag a Gyengélkedő berkeire vonatkozó tényezőket kell érteni, nem épp megfelelőek egy ilyen téma kivesézésére.
- Mindig azokra csapnak le elsőként, akik mások. Ne hidd, hogy a Te bűverőddel ne tudnának mihez kezdeni, mert ha az én fejemben megfordul, akkor jó eséllyel az övékben is.


A fiú arcán ugyanaz a magabiztos, kekeckedő félmosoly tanyázik, mint percekkel ezelőtt, ám tekintete immár a perdülő rózsaszálon és az azzal játszadozó ujjakon legel. Se egy gyűrű, se egy karperec.. Csak az a gaz és a véla. Hát most mélységesen el lenne keseredve, ha nem célzottan jön ide.
- Nem vagyok postás. Az udvarlóidnak vélhetőleg van lába..
Itt bevág egy undok fintort, amivel jelzi, hogy ez már csak elvárható minimum - amijük van, azt használják is rendeltetés szerint! Persze a srác grimasza elsősorban saját magának szólt, elvégre ki volt az a nyüvedék, aki rózsát hozott a sebzett kezű hercegkisasszonynak?
- .. kis szerencsével szája is. Láttad már őket?
Kérdi most hirtelen fellobbanó érdeklődéssel, s egész hevesen dörren rá a lábadozó, láthatóan majd kicsattanó hölgyeményre. Tényleg ennyire kíváncsi? Hányan vannak, mit akarnak? Kit izgat?..
- Hmm.. igazából nem érdekel, csak gondoltam, megkérdezem. Felteszem a rózsa miatt van az egész.
Milyen meglepő volna, ha egyből átlátna az illékony látszaton! A játék azonban így csak még izgalmasabb lesz.

Vannak szabályok.. Yolanda..

Hosszan hallgat, mintha elmerengett volna; de valójában csak roppant ráérős. Precíznek kell lennie - nem gyűrheti fel csak úgy, rondán hanyagmód! Ugyanakkor alig várja, hogy szabaddá válhasson az alkarja.
- Egen, tekintve, hogy hatodéves vagy, Delacour.. csak eggyel járok alattad.
Olyan hosszan elnyújtva, mű franciasággal ejti ki a nevet, mintha nevetségesnek találná a hangzását és az enyhe kis akcentust. És tényleg! Hogy lehetséges az, hogy míg a nyers nyelv leginkább a békák vartyogására hajaz, az akcentussá butított francia valósággal üvölt egy jó logopédus közbenjárásáért?! Yonál ez a kis gikszer mégis olyan.. bájosan magától értetődő. Nem is ő lenne, ha tudna beszélni; és ami azt illeti, így is alaposan felnyesték a nyelvét. A vártakkal ellentétben meglepően szórakoztató a társasága. Jól van! Végre nem fog unatkozni. <3
Kibökte a kérését, a lány pedig - minő izgalom! - felült. Vajon mennyire lesz készséges a kicsike?
A fiú szemeiben mintha némi bomlottságról árulkodó tűz parázslana fel, ahogy megtámaszkodik maga mögött a betegágyon. Belenyekken a matrac, s még a rugók is remegve pusmognak a rideg logikával feltárt tények hallatán. Ifjú Mirolunk arcán nyugodt, már-már komiszan vonzó mosoly jelenik meg, s még a szemöldökeit is kekeckedőn vonja feljebb..! De a világos lélektükrök pillantását nem ereszti. Gyönyörű szemei vannak a csajnak.. órákig el tudná nézegetni őket, hiába tojik magasról az ilyesmire.
Gabe végül megkegyelmez maguknak és azzal üti el az idejét - azt a kemény három másodpercet, míg a hollós elhallgat -, hogy Yolanda arca helyett pimasz módon a fehérre meszelt, talán megnyugtatónak szánt, ám túlzottan is kórházszerű közeget kezdi fürkészni, s közben szórakozottan maga elé nyújtja egyik lábát. Aztán elhangzik a hőn áhított Miért épp..? kérdés is, s a Mardekár gyöngye elérkezettnek látja az időt a válaszadásra.
- Mert véla vagy. .. A nővéred pedig nem éppen az a bevállalós fajta, már ne vedd sértésnek.
Hm.. na most hirtelen megint nem tudja hova tenni Yo megmozdulását és ezek a sejtelmesen burkolt célozgatások sem tetszenek az egyértelmű üzlethez szokott srácnak, így aztán jogosnak tűnhet az a bizalmatlan, már-már kérdő pillantás, amivel a vállához érő csajra mered. Mi van?!
- Tudod, Yolanda.. ha az ember alkuszik, akkor egyértelműen megadja az árat, nem csak annak mértékével dobálózik. Szóval?
Ó, nem dorgál ő.. csak vázolja a szabályokat. A szíve ettől függetlenül elég érdekes ütemre kapcsolt, s bármennyire is szeretné kiverni a fejéből, ebben a pillanatban képtelen másra gondolni azon kívül, hogy meg akarja érinteni Őt. Furcsa dolog ez az átok - olyan dolgokat indít be az ember fiában, amiről ezeddig tudomása sem volt! A szája egész kiszáradt, nyelnie nehéz, s még ujjaival is rá kell markolnia a makulátlan fehér ágyneműre, hogy ne túrjon mindjárt az ezüstösszőke fürtök közé.

Észre sem veszi, de egész enyhén elpirul, s bár szent meggyőződése, hogy értelmes képet vág, néhány másodperce mást sem csinál, csak merengve lesi Yo ajkait; homályosan észleli a csillogó szemeket és.. hé. Hogy a fenébe került a kezére az a tincs? Miért érzi az ujjai között a lány haját? Mi a francot művel..?! Annyira szép.
Szinte félve érinti meg az arcát, de a következő pillanatban (engedve a kábultságnak) egészen rá is simítja tenyerét. Már minden jár a fejében, csak árak nem.  ::)

Fúha.. nagyon sűrű elnézéseket kérek ezért a zagyváért!! *szégyelli magát, de nyüff..*

Azt mondja, persze. Perrrszeee? Hát kérem, ez ennyire természetes? Látom, megint nem vagyok azzal tisztában, kivel is van dolgom. Egy pillanatra talán még a hosszú szempillák is megrezzennek, ahogy a Nagyúr szóba kerül. Még is hogy kerül ez szóba? Talán a furcsállás is ül az arcomra, ahogyan hátradobom a hajam a vállam mögé, miközben hallgatom őt.
- Nincs neked véletlenül üldözési mániád, Mr. Mindenttudok? ? Kérdeztem, megpróbálva elrejteni a mosolyom, sőt, inkább a vigyort, mellyel csak azt mutattam volna, mennyire nevetségesnek tartom azt amiről beszél. Bár lehet én vagyok túlságosan naiv, vagy nyugodt, vagy a fene se tudja de? valamiért, másokkal ellentétben ez a Nagyúros dolog nem tud lázba hozni. Nem rándul össze a gyomrom, s nincs olyan érzetem, hogy menekülnöm kellene. Nem vagyok elég elővigyázatos, sőt, túlságosan is a mának élek. Tudom, mondták már páran.

- Aha. ? Felelem, miközben talán az egyik vállam meg is rántom. ? Tudod, valahogy ez a téma túlságosan is? borongós, az én szánsájn életvitelhez képest. Ha nem baj, most nem kezdek el azon agyalni, miképp kapnának el, s végeznének ki, vagy esetlegesen borotválnák kopaszra a fejem. ?
Sepertem a szőnyeg alá képzeletben ezt az egészet. Mardekáros, nem csoda, hogy ez olyannyira érdekli. Azok mindig valami hasonlóról pusmognak, a fene se érti őket.
- El kell keserítselek, de a kis haverjaiddal ellentétben nem vagyok fogékony erre. ? Ingatom meg kissé a fejem, s villantok meg egy lesajnáló mosolyt. Még hogy ilyen feltételezést, hogy rám csapnának le elsőként. Még is ki vagyok én? Csak egy aprócska homokszem a sivatagban, s egyébként sincsenek bennem öngyilkosságra utaló nyomok. A DS-be is csak azért járok, hogy a RAVASZ vizsgákon majd átmenjek egyszer, ha eljutok odáig és? hát ha esetlegesen adódik alkalom, megvédjem magam. Nem mintha ne tudnék remekül hoppanálni. Mert bizony, ha nem is első gondolatra, de talán másodikra a nyúlcipő ugrik be.

- Én a te általad írt levélre gondoltam Gabriel. De már csak a feltételezés is igen naiv volt. ? Ahogyan kimondom a nevét? van benne valami, pedig észre sem veszem. Halk susogás, s kellő gyengédség, mintha csak becézném őt. Hmm? - A rajongóim? Nekem nincsenek rajongóim. A nővérem inkább vonzza a fiúkat, akik mindig megakarják őt ?olvasztani?. Igazi kihívás. Úgy érzik, hogy az a viselkedés erre szólítja fel őket. ? Magyarázom, s semmi arra utaló jelet nem teszek, mi szerint meglepett volna a hirtelen érdeklődés. Kíváncsi a szentem, ebben nincs semmi kivetni való. Azt azért nem gondolom, hogy tudni akarná, mennyi ellenfele van, vagy ilyesmi? nevetséges gondolat lenne.
- Én meg gondoltam, válaszolok, ha már úgy megkérdezed. ? Feleltem hunyorogva.

- Eeejj, hát te sem sűrűn tanultál franciául nem igaz, Mirol? ? Utálom, ha a vezetéknevemen szólítanak. Az annyira? rideg, s nem eléggé közvetlen. Ha ezt szóvá tenném,.s  tényleg nem kell nekem sok, akkor unalomig ismételgetné, hogy az agyamra menjen, nem érdekelve, mit szeretek és mit nem. Mert bizony kinézem ebből az aranypofiból, hogy cukkolna mindhalálig. Megtámaszkodik az ágyon, az én mosolyom pedig még inkább szélesedik. Nem ereszti a pillantásom, ahogyan én sem az övét. S ahogyan az egyik kar könnyedén, még véletlenül sem a másikra nehezedve pihen meg a vállon, másikat a kézfejére helyezve írok rá aprócska, majd egyre nagyobbá váló köröket körmömmel, éppen csak karcolva a bőrt. S mind ezt a mozdulatot azért is engedtem meg magamnak, mert csak úgy elkezdett bámészkodni, nekem pedig vissza kellett valahogy csaljam a figyelmét önző módon? magamra. Kis kekeckedőm. <3
- Nem veszem annak, elvégre az egész iskola erről beszél, hogy ennél jobban már nem is különbözhetnénk. De azért édes, hogy te is bevállalósnak tartasz? Vehetem akár bóknak is, hm? ? Hajaj, úgy tűnik nem szereti azt, ha valaki nem vág egyből a közepébe, és csak sejtet. Milyen kár, pedig én szeretem ezeket a holmi ködösítéseket.

- Tehát még fizetni is képes vagy érte? Azt gondoltam, elejtem ezt az aprócska megjegyzést, s vége is a mi kis üzletünknek. Milyen kár lett volna? - Húzom az időt, ez nem is kérdéses, ahogyan közelebb húzódok kissé, de ettől még van köztünk egy leheletnyi szünet, pont amennyi kell csak? hogy a kezem a kézfejéről elindul felfelé, a belsőkarján, fehér csíkokat hagyva maga utána  bőrön, melyek ahogy felvillannak, úgy el is tűnnek. ? Szóóóóóvaaaal?-
Kezdem el a gondolatmenetet, aminek persze nincs is vége, csak kissé félrebillentem a fejem, s harapok játékosan az alsóajkamba, s figyelem a vonásait, a zöld szemeket, a szépmetszésű arcot, mely talán első pillantásra fel sem tűnt volna de most így, ennyire közel azonnal szemet szúr.

A mindig éber tekintet, s az a komisz mosoly mintha lassanként halványulna el, s venné át a helyét valami más, de még is mi? Egy csapásra felismerem az árulkodó jeleket, melyek bizony azt jelzik, a mi kis legyünk beröppent a pókhálóba. Nem, mielőtt meggyanúsítanak, nem ez volt a célom, hogy bambán nézzen vissza rám, de meg kell állapítsam, neki még ez sem áll rosszul, sőt? Jólesően megborzongok, ahogyan az egyik hajtincsemhez ér, s talán ez az első pillanatok egyike, amikor Ő nem jár a fejemben, hanem kissé háttérbe szorul. Ahogyan ujjai az arcomhoz érnek, úgy siklik a kezem a válláról tovább, a nyakára, onnan pedig elidőzve kissé az arcélen csillannak meg sóvárogva a szemeim. Nem szólalok meg, mert azzal csak megtörném a varázst. Így hát mit sem törődve a kérdéssel hogy még is vitassuk meg az árt, ami jól láthatólag őt sem érdekli, hagytam abba alkarja cirógatását, majd megtámaszkodva az ágyon ( bár egy pillanatig eljátszottam a gondolattal, mi lenne, ha a combjára helyezném a kezem, de az túl sok lett volna a jóból) hajoltam közelebb. S araszoltak ujjaim a tarkójára, ott megállapodva húztam magamhoz, még véletlenül sem durván, vagy túl hirtelen, csak éppen a kellő határozottsággal, uralva a helyzetet leheltem ajkaira egy csókot.

Talán beértem volna ennyivel, ha nem néz úgy rám az előbb, s ha szóban megegyezünk, mert akkor csak úgy emlegettem volna mint ?egy aprócska icuripicuri csók?, de a helyzet egészen máshogy alakult, legalábbis a részemről, az már más kérdés, ő miképp viszonyult ehhez a dologhoz. Csak pár pillanat, míg megszokva a másik ajkának érintését a sajátomon, nyelvem hegyét húztam végig felső ajkán, mint egy incselkedve, másrészt pedig bebocsátást kérve, hiszen a kis fém a nyelvemben szinte már lüktetett. Talán abból kiindulva, hogy a srác fiatal, átfutott volna az agyamon, hogy épp most esik meg az első csókja? Igen, nem is tagadnám ezt, s ez valami hihetetlen érzéssel töltött el. Megmagyarázhatatlan? de ha nem is így van, mellékes. Ha szezám kitárult, ujjam a sötétbarna tincsek közé kútszak sikló módjára, majd csókoltam meg őt, de még visszafogva magam, nem túlzott szenvedéllyel s vadsággal, ám annál nagyobb lelkesedéssel, ismerkedve akár egy szégyenlős kislány, aki ismeretlen ismerős táncra invitálja őt.

Nem arról van szó, hogy fogalma sincs, ki ő, hol van és mit csinál, hiszem tökéletesen tudatában van a saját mocskos szerencséjének; csak épp nehezére esik felfogni, hogy ő, akinek még soha a büdös életben köze nem volt nőhöz, itt ül ezen a nyikorgós, kétségkívül elaggot rugózatú betegágyon, a kihalt Gyengélkedőn, és egy szenvtelenül gyönyörű lány csókjára vár. Hát igen.. azon ritka pillanatok egyikének lehetnek tanúi az el nem húzott paravánok és üresen nyújtózó heverők, amikor Gabriel Mirolnak bizony inába száll az a fene nagy bátorsága, és kényelmetlenül feszengve bár, de hagyja, hogy a másik fél ragadja magához a kezdeményező irányítást.
Talán el is húzódna az egyre közeledő arctól, ha nem melengetné belülről az a tündérbilincshez hasonlatos átok, melyről úgy gondolja, az ujjbegyein keresztül áramlik testébe, s eredendően a lány bőrében ölt sziporkázó, aranyosan ragyogó pokfonálhoz hasonlatos testet. Milyen költői..! De bármekkora ostobaságnak is hangzik, Gabe ebben a pillanatban bizony szentül hisz ebben a röpke varázsban, s csak és kizárólag ezzel tudná magyarázni - már ha képes volna most bármit is megmagyarázni magának -, hogy még mindig olyan nyugodt semmittevésbe süppedve ül az ágy szélén, mint alig néhány perccel ezelőtt.
Képtelen megszólalni, de nem is akarja holmi otromba viccel felzavarni a tükörnyugodt pillanat békés csodáját, pedig.. hűha, nem kéne így viselkednie, még csúnya félreértések kerekedhetnek belőle! Kíváncsisága azonban tovább hajtja, s egész addig űzi, míg ifjú Mirolunk a véla csaj becéző ujjai közé nem hajtja a fejét. Borzongató, leírhatatlanul kellemes érzés árad szét a testében, ahogy a lány gyengéden végigcirógat csupasz nyakán, s a mozdulat nyomán édes lúdbőr burjánzik el bőrén, mely azonnal lefut az ing alá, végig az amúgy is rügyező alkaron; ám ugyanakkor felfelé is terjed, s alig láthatóan felborzolja a srác tarkóját borító, piheszerű kis szálakat is.
Még több vér szökik az arcába, s immár egészségesen elpirulva, lázasan csillogó szemekkel mered az egyre közeledő ajkakpárra.
Hatalmasat dobban a szíve, amint megérzi azt a furcsa, puha meleget a száján, s még mindig nyitott szemekkel, merengőn maga elé révedő tekintettel mozdítja meg ösztönösen, mégis kísérletező kölyökhöz hasonlatos félénken ajkait.

Hogy visszacsókolna? Áh.. Francokat. Hol van ő még attól! Nem. Gabriel jelenleg a varázslények erejétől letaglózott srácok békés belenyugvásával hagyja magát mélyebbre vonszolni a játékba, és mindeközben tapogatózva, gyakorlatilag vakon ismerkedik a különös, újdonság számba menő szituációval. Hogy milyen egy véla csókja?.. Semmiképp sem édes, mint amilyenre számított. Sokkal inkább undorítóan nedves és olyan gyomorforgatóan meleg, mint egy frissen leölt hulla teste. (Nem mintha tapintott volna valaha olyasmit, de feltett szándéka egyszer kipróbálni.) A fene se tudná megmondani, miért hunyja le most mégis a szemeit és cirógat végig ajkaival Yolandáén, míg testét az első ügyetlen csók izgatott görcse rándítja meg undokmód árulkodón.
Aprót szusszan, mintha most eresztené szabadon az eddig benn tartott feszültséget, ám nyomban el is szégyelli magát. Normális az ilyen?.. Hogy ennyire hangosan vesz levegőt valaki? Hát halvány fogalma sincs.
Csak azt tudja, hogy mélyebben akar a lány hajába túrni és nevezzék bár mohónak, de hozzá akar simulni a testéhez. Ha magánál lenne, kétségkívül valami olcsó poénnal ütné el a dolog élét, így azonban.. óvatosan mozdulva, nehogy elijessze a valóban hormontúltengéses vélát, szabad karjával átkarolja a derekát és közelebb vonja magához. Ha nem jön, hát ő araszol odébb, neki aztán édesmindegy, csak mellkasán érezze az övét és melengesse kicsit a hollós teste melege.

Lassan kezd rohadtul elszállni, s már az sem lepi meg, hogy a csók után furcsán keménynek tetsző nyelv végigsiklik a felső ajkán. Gabe alkalmazkodik és kíváncsian résnyire nyitja a száját, ám ami a következő pillanatban történik, az erősen felkavarja mind a gyomrát, mind a lelkét. Fúj! Szinte azonnal összerezzen, s a Yolanda haját cirógató ujjak is ösztönösen ellenkezve szorulnak rá az ezüstös tincsekre. Mi a franc ez..?! Alig-alig, de hátrébb vonja a fejét; ám kíváncsisága kellő mértékű makacssággal párosult, s most sem hagyja megfutamodni a soha vissza nem térő alkalom elől.
A csaj nyálától való viszolygás eléggé lelombozó volt ahhoz, hogy a varázs elporladjon, s a tűnékeny pillanat úgyszintén kámforrá váljon, de semmi gond. Gabriel Mirol egész testében megfeszülve csókol vissza, s az első ügyetlen próbálkozást követően fokozatosan kezd ráérezni a dolog ízére; már ha hagynak rá időt. Ismeretlen az alhasában éledező darázsfészek zsongása, ahogy a sűrűbbé váló lélegzetvételek miértje, és a Yo arcát cirógató, forró, lehelethalk szusszanások mibenléte is.
Oké. Tény, hogy ez a csók dolog nem egy nagy durranás és kezdetben erősen gyomorforgató, de azért nem mondhatja senki, hogy peches fazonként valami bibircsókos vénlánnyal, esetleg egy pattanásos kiskamasszal csattant el az első. Sőt! Igen, csak most kezdi felfogni, mit is csinál..! Egy vélával csókolózik, méghozzá igaziból, ráadásul.. hajajj! Mintha valami pimasz kis félmosolyféle bújkálna a srác szája szegletében, s Yo hátán kedvtelve surran végig egy kellemesen meleg tenyér.

Nem mozdul, s nem is ellenkezik, bár azt sem mondanám, hogy beletörődve sorsába nézne rám, miszerint megbarátkozott a végzetével, s nincs más választása, csak túlélni ami következni fog, nem. Inkább várja, mert ő is akarja, vagy ha nem pontosan ezzel a szóval, de mindenképp kíváncsi, vagy egyszerűen csak elkönyveli egy bazi nagy sikernek. Nekem teljesen mindegy, ám kedveltetve nézem, miként ujjaim közé billenti fejét, ezzel megadva a zöld lámpát, mely ha pirosra vált, vagy éppen narancssárgára, akkor sem vettem volna figyelembe. Túl erőszakos lennék? Inkább a rámenős szót választanám. S mintha kezem érintése nyomán libabőrözne az én kis ?foglyom?, kinek arca kezd egészségesebbnél is egészségesebb színt ölteni. Ez milyen bájos.

Nem várom, hogy visszacsókoljon, főleg nem az első pillanatokban, ezért is próbálom körbeudvarolni, édesgetni, óvóan csókolni, s érezve teste apró rezdüléseit, kétség sem fér hozzá, hogy épp ebben a pillanatban fogom megrontani a drága lelkét. Még szerencse, hogy egy csókról van szó, nem pedig többről! Meglepettem konstatálom azonban azt a tény, hogy derekamat átkarolva próbál közelebb húzni. Hohohóóó! Micsoda lépéseket tesz, mintha kezdene csitulni az izgalom, s holmi görcsös akarás, és a mohóság lép helyébe. Zavarna? Engem ugyan nem. Sokáig nem kell noszogatni, hiszen könnyedén csusszanok közelebb hozzá, s kezem, amivel eddig támaszkodtam, most a vállára helyezem, mint egy újabb támasztékot keresve, kissé túlfűtötten markolom újra csak meg az ingjét, nem is foglalkozva azzal, hogy az úrfit ez esetleg zavarja e.

Talán elragadtatnám magam, ha nem következne az ami, hogy érzem, miként rezzen össze ismét, sőt szinte rándul, ahogyan nyelvem utat tőr magának, s szorulnak meg az ujjak, ám nem esek pánikba. Tény, hogy ez az első, amikor egy tapasztalatlanabb sráccal kezdek, s tény, hogy meglep ez az egész helyzet, ám még is tudom kezelni! Legalábbis azt hiszem, gondolom, sőt remélem. Elvégre nehogy már tőlem távozzon rossz élményekkel...!! A végén még híre menne az iskolában, s az milyen ciki lenne már? Nem mintha nem terjengene rólam épp elég pletyka, de azért akkor is. Türelmes tanító vagyok én ha akarok, s kezem a tarkójáról ismét csak az arca élére siklik, hüvelykujjammal cirógatva egészen az állig, majd vissza. Hogy hagyok e rá időt? Nem is kérdéses, hiszen finom lágy s érzékeny utakra próbálom terelni, melyek egyáltalán nem nehezen járhatok, s könnyedén rá lehet érezni a dolog mivoltára. Be kell valljam, ez a kis ?élmény? könnyedén versenybe száll jó pár korábbival. Hiszen mi olyan nagykunszt gördeszkás srácokkal kavarni, kik csak éppen 1-2 évvel voltak idősebbek nálam, a kis romancicákról nem is beszélve, elvégre én, nem más, hanem én vagyok neki az első! Jó, jó lehet, hogy ez másnak baromság de szerintem hihetetlenül izgalmas, s talán az én szívem s pont úgy dobog, mint az övé, csak egészen más okból. Egy igazi kihívás, sőt, mi több, már nevezhető személyes dicsőségnek is! <3

Elmosolyodom annak hatására, ahogy végigkúszik keze a hátamon, minek hatására egyértelműen simulok hozzá felsőtestemmel s talán ennél nem is lehetne jobban. Kezdem érezni, hogy lassanként súrolom a határt, ám még is csak egy fokkal hevesebben csókolom meg, mintha ezzel mutatni akarnám, ezt igen is lehet fokozni a határ pedig?? A csillagos ég, úgy gondolom. De ennél tovább nem megyek, mert nem tehetem meg, s mert nem is merem. Elszakadva ajkaitól, nyílnak fel a szemeim, s pillantok rá, még mindig szemtelenül közelről, s emelkedik a mellkasom kissé jobban, minden egyes levegővételnél, melyet mintha a normálnál szaporábban vennék. Tenyerem az arcára helyezve mosolyodom el kedvesen.
- Ez volt a fizetség, Gabriel.. ? Suttogom halk, kissé rekedtes hangon, elvégre nekem szükségem van arra, hogy a vihar, mely kezdett feltámadni bennem, kezdjen csitulni. S ismét csak közelebb hajolva leheltem egy parányi csókot szája sarkába. ? Remélem előrelátó voltál, s hoztál magaddal ollót. -

Y o l a n d a
a z   e l s ő n e k.

Állati.. Mármint nem maga a csók, de nem is a szituáció pikánssága üt szöget a Mirol gyerek fejében, hanem a mellkasának nyomódó rugalmas, egyszersmind leírhatatlanul puha keblek érintése. Sőt, ez már nem is érintés, hisz gyakorlatilag a testéhez passzírozódik mindkettő! Azannnyát, ez tök kellemes.. De tényleg. Ha nem lenne csukva a szeme, hát most őrültmód csillogna a somolygós tükörpár! A srác ajkai szegletében egyre erőteljesebb vonásokkal van jelen az a fránya kis mosoly, s ahogy Yo még az arcán is végigcirógat és a hevességet is fokozza, egy lopva vett és szabadon eresztett kis sóhajba borzong bele az egész teste.

Mintha idegen erők ragadnák meg a tagjait, s pakolnák perverz marionette-mesterként a megfelelő helyekre, olyan reszketeg hévvel csúsztatja kezét a véla csípőjére, majd onnan egy pimasz húzással egyenest a fenekére. Höh.. Mi a frászt művel?! Érik a pofon vagy sem, tényleg zsigerből jövő pofátlansággal nyúl ki másik kezével is és a legapróbb kérdés vagy engedélyt kérlelő pillantás nélkül vezeti fel Yolanda derekának vonalán egészen a mellkasának nyomódó mellkasig. Még soha nem érintett egyetlen lányt sem, elvégre mit fogdosson rajtuk? Persze a lazán kigombolt ing alól elővillanó halmocskák nagyon szépek meg kedvesek tudnak lenni, de őt világ életében jobban érdekelte a köztük függő kis medalionokban megcsillanó kő fajtája, mint az alatta pihegő test. De egyszer mindent ki kell próbálni, és ha már lúd, legyen kövér alapon nincs is jobb alkalom erre, mint ez a mostani! Ha már egyszer hagyta, hogy a csaj a szájába dugja a nyelvét, akkor az a legkevesebb, ha ő is kedvére ténykedhet egy kicsit.

Éppen ezért markol bele jól érezhetően a lány testébe, s mintha a világ legtermészetesebb dolga volna a számára, hogy ilyen módon kezdeményezi a folytatást, valósággal megveszve kap a lány ajkai után. El akarta húzni a fejét, de Gabe bizony kinyújtotta a nyakát, és szórakozottan a csaj alsó ajkába harapott. Persze nem durván. Peersze.. hogyne. Csak hogy érzékelje, Mirol barátunk még nem elégítette ki kellőképp kíváncsiságát, s néhány dolgot ezer örömmel kipróbálna, ha hagynák. Ezt követően mammog egy kicsit a saját száján, mintha azt ízlelgetné, milyen nyomot hagyott rajta a Delacour lány csókja. Bár milyet hagyott volna? Kicsit olyan, mintha bevonta volna valami zsírral vagy bedurrant volna.
Gabe még mindig kipirulva fúrja pillantását Yolanda szemeibe, s az arcán pillanatok alatt kiteljesedik az a pimasz, szórakozott félmosoly, mely olyannyira jellemző rá.
-   Engedelmeddel..
Trillázza mélyen dörmögve, miközben ujjait ismételten az ezüstös tincsek közé futtatja, s a csaj tarkójára fogva tartja a fejét, míg viszonozza a kedvességet. Igen, ezúttal ő csókolja meg, mintegy prémium gyanánt, de azt szinte észre sem veszi, hogy ösztönösen masszírozni kezdte Yolanda mellkasát, s ugyancsak öntudatlanul hátrébb is akarná dönteni. Nekifeszül. Ami pedig a csókját illeti, hát az még mindig a tejfölösszájúakra jellemző kísérletezés csupán, de a vadócabbik fajtából. Próbálkozik az ember azzal a nyelves mizériával, de a fogai is ott vannak és mivel a cirógatós rész egész finom volt, hát abból is kever hozzá egy kiskanálnyit.
Érik az a pofon? Lényegében mindegy. Gabe elhúzódik, amint a legapróbb ellenállásba ütközik, s szintén kissé rekedten nyögi ki a választ.
-   Khm.. oké, hát öröm veled üzletelni.
Azzal kiegyenesedik, sőt, fel is kel az ágyról, s könnyedén a zsebébe nyúlva vonja elő a kis svájci bicskát. Gyakorlottan kipattintja az aprócska pengét, s kissé kótyagos fejjel vigyorog le Yora. A késfélét megtáncoltatja ujjai között, jelezve, hogy nem kell fosni, nem először van ilyesmi a kezében, aztán egyik térdével megtámaszkodik az ágyon. Fel sem tűnik neki, hogy valami nem egészen stimmel ott övön alul. Nem mintha komoly dologról volna szó, épphogy látható, de akkor is. A vére valahol máshol jár az agya helyett, s olyan furcsán tompának és görcsösnek érzi magát, meg mintha lenyelt volna egy kisebb lárvakupacot. Ami mind benne tekereg.
-   Melyiket áldozod fel?

//Miyuu// ;D

*Will sétál a lány mellett figyel minden lépésére. Bár amikor emberek közé érnek a lánnyal akkor érdeklődö tekintetet erőltet az arcára, és ezzel vizsgálgatja a lányt.* 

Tehát beteg vagy, és nem mágikusan. Mágikus úton nem lehet meggyógyítani ezt a fajta kórt? Lehet hogy Valamelyik tanár segíthetne neked? Vagy esélytelen szerinted, nem lehet segíteni a betegségeden semmilyen módon?

*Érdeklődve tekint a lány arcába.
Majd amikor egy nagyobb csapat diák kezdi nézni a fúrcsa párt, akkor megáll és a lány felé fordul. Közelebb hajol a lányhoz és a fülébe súgja.*

Én szívesen segítek neked amiben csak segíthetek.

*Majd bíztató mosolyt villant a lányra, a kuncogó iskola társaira meg egy lenéző fintort.
Majd tovább halad a lánnyal összekarolva.*

Még egyszer sajnálom a történteket, elismerem nem ez volt a legjobb módja a bemutatkozásnak, de remélem azért nem tettem rád rossz benyomást. Már mint rosszabbat mint...(szünet)...

~Hülye gyerek megvágta magát egy üveg szilánka miattad, mit hiszel hogy most hozzád jön feleségül~

szóval azért nem utálsz nagyon.

Egyébbként honnan érkezdtél a Roxfortba? És hogyan érzed magad ebben az esős angliában?

*Közben kinyitja a gyengélkedő ajtaját a lány előtt.*

fáradj be! Majd én megyek utánad.
Nem akarlak a kelleténél is kényelmetlenebb szituációba sodorni.

*Majd a lány után biceg*

Meggyógyulni? Ohh, milyen régen nem is gondolt erre már? Felesleges időpazarlás, semmi értelme? nem, nem lehet. Még a bájital tanár se tudott segíteni, pedig csak a rohamokra kellett volna valami varázslötyit kevernie. Kedvesek, segítőkészek, ám segíteni sajnos ők se tudnak. A genetikához annyira érthettek legfeljebb, mint a rotációs kapához? kár is erre gondolnia, csak elszomorodik. Megint. Nem szabad a betegségével ennyit foglalkoznia, a nagyi is azt mondta, tekintse inkább az élet részének, egy próbatételnek, melyet ki kell állnia. Nem, azért nem tudnak segíteni, mert nem az ő dolguk. S a végén Miyuu lesz az igazi győztes, az, aki meg tudott szabadulni attól a kórságtól, melytől senki nem tudta megszabadítani. Amikor majd az utolsó lapot is teleírta élete forgatókönyvében, s végre rájön, a felszabadítás, az igazi forradalmár, maga a halál?
Már épp válaszolt volna, elnézően, kedvesen, előadva az újabb magyarázkodást, hogy nem fontos, ne törődjön ezzel, nem az ő dolga, amikor Will hirtelen megtorpant. Nem tudta, miért, hisz a lány nem nézett se jobbra, se balra, maga se tudta miért. Talán zavarban volt, igen. Hiszen még sose fogta meg egy fiú sem a kezét, nem állt senkihez ilyen közel, nem karolt belé, és? folytonosan magán érezte a fiú vizslató tekintetét. Vajon mit néz, vajon miért csinálta? Miyuu csak maga elé meredt, a lábain kívül nem láthatott semmi mást, legfeljebb a mellettük terpeszkedő vaskos falakat, a kopottas lépcsőfokokat. Az a pár diák? Látókörén kívül helyezkedett el, zavarában fel se fogta jelenlétüket. Még a lüktető fájdalmat is, mely vörösen lángoló, vérző sebében dörömbölt, szaggatta, rugdosta érzékeit, azt is elhessegette. Csupán arra koncentrált, sápadt arcába ne szökjön több vér a kelleténél, s hogy ne szaladjon el, rebbenjen tovább, akár egy riadt kis madárka. Milyen jó meleg a keze, milyen selymes-kedves a hangja, mennyire aggódik?
?Én szívesen segítek neked, amiben csak segíthetek.? Csengtek fülében Will szavai? Érezte a fiú meleg leheletét nyakán, kezének puha érintését, s hirtelen azt hitte, szíve, mintha csak egyre dagadna torkában, szinte már fojtogatta, majd megfulladt. Hirtelenjében még levegőt is elfelejtett venni, s egyébként mandulavágású szemei egy röpke pillanatra elkerekedtek, ahogy Will még egy bíztató mosolyt is ellőtt felé. Érezte, egyre inkább inába száll bátorsága, s futni fog, mint egy gyáva nyuszi, pedig ez csak pár szó? Ám milyen szavak, és pláne hogy!
- Öööö, öööö? arigato, arigato gozaimasu? - nyögdécselte, s szerencsére még időben észbe kapott, hogy most nem kéne hajolgatnia, még összefejelne a végén a sráccal, így csak egy halovány mosoly jelent meg eddig nyitva felejtett ajkain ? Atashi wa? iaiii? szóval, nem tudnak segíteni. De nem baj, semmi baj, már megszoktam.
Szinte botladozva haladt most már tovább William mellett, olyan hirtelen rántotta ki beszűkült valóságából az újbóli elindulás. S bár eddig támaszként kívánt szolgálni a fiúnak, most ő kapaszkodott inkább belé. ?Éppen hogy alig? sikerült felfognia, mit mond még a fiú, s csupán némi fáziskéséssel jutott el agyáig szavainak értelme. Hogy utálja-e? Mi van? Egyáltalán nem vágta, most mi van? Nem, nem utálja. Picit haragudott rá, de csak eleinte, most már azt sem, hiszen baleset volt.
-   De-dehogy. Nincs semmi baj, nem haragszom. ? torpant meg végül a gyengélkedő ajtaja előtt. Gyűlölte lenyomni azt a bizonyos kilincset, gyűlölte a fehér ágyakat, az áttetsző függönyöket, a mindent betöltő klórszagot, melyet még órákkal később is érzett hollófekete tincseiben, hiába hagyta el rég a kórtermet. Mindent, minden egyes apró momentumot, mely ehhez a helyhez tartozott. Még a függönyök közt beszűrődő sápadt-szórt fényt is, mely mindig eszméletére rázta, hogy tudatosítsa vele, hol van. Hol van már megint? Ám most más a baj. Csak egy kis fertőtlenítő, és gyerekjáték lesz az egész?  Minden rendben lesz?
-   Öhh, majd elmesélem, ha kijöttünk. ? biccentett a fiúnak, majd előre ment, miközben már előre fogalmazta, mit mond majd Madam Pomfrey-nek, mi történt.
-   Jó napot, asszonyom, izé, történt egy kis baleset?

*Will egy helyben állt neki dölve a falnak és a testsúlyát a nem sérült lábára helyezte. Gondolataiba merülve álldogált. Csak bambult maga elé elveszve az önmagával való vívodásban.* 

~Mit kéne most tennem, lánnyal minden rendben lesz szerencsére nem történt semmi baja, és szerintem egészen megkedvelt. Oké will minden rendben lesz a lány még hasznos lehet, hát használjuk is fel. Szóval beteg és nem lehet meggyógyítani. Szegény biztos sokat szenved.
-Segíts neki...te megmentheted
-De hiszen ha a tanárok nem menthetik meg én mit tehetnék,
-Ne feled will te nagyobb leszel mint ezek a pupákok együtt véve. Ha legyőzöd a halált ha halhatatlaná válsz és feléleszted a holtakat akkor csak akkor segíthetsz anyádon és minden emberen
-Igen, ezt fogom tenni..~

-Hé Will! Szólt egy érdes hang mögöte.

*Hátrafordult egy kisebb csapat mardekáros diákot látott. A csapat élén egy nagydarabb srác jött felé. Már régen ismerte őket, és nem igazán kedvelte őket, igazi kötözködő gépek voltak. *

-Na mi a helyzet a kis békával, jól ki akarsz vele babrálni gondolom, ezért vagy vele ugye?     *Kérdezte a nagydarabb.*
-Nem. Válaszolta Will.
-Akkor csak nehogy azt mond, hogy kedveled néz már rá, olyan mint egy béka. Na gyerünk Will szúrjunk ki vele, ha kijön. Ráadásul olyan kis hülye stréber.
-Nem! És ha még egyszer bárki is szórakozik vele, vagy bántja azt ott helyben békává változtatom érted te túlfejlet orángután.
-Jaj de kemény valaki, Will és a béka szerelmesek és lesz sok kisbéka...
-Hát te akartad kedves alulfejlet kigyófej, ha te ilyen nagyra vagy magaddal akkor talán szeretnél mesélni a kedves kigyófejű barátaidnak arról, hogy te és a két barátod mit is csináltok a Kvidics mecsek előtt az öltözőkkel szomszédos takarító helységben.
-Mi hát...Semmit... Fogd be Will!
-Ugyan, nem szégen, hogy meglesitek a lányokat öltözés közben. De azért majd szólok néhány kedves Kvidics csapat tagnak hátha ők másképpen gondolják.
-Oké, Will nyugi rendben! Hagyuk a lányt!
-Oké, figyelni foglak titeket, most pedig takarodó.

~Ez nem volt bölcs lépés kedves barátom. Ezek a retardáltak még később jól jöhettek volna.
-Ha kellenek akkor majd felhajtom őket. Még mindig tudok néhány szaftos pletykát róluk.~

*Ezzel nyilt az ajtó, és Will felnézett az ajtón kilépőre.*

Na minden rendben ment? *Kérdezi érdeklődve a lánytól.*

Figyelj, ha van kedved esetleg tanulhatnánk együtt valamikor. Tudod együtt gyorsabban megy az idő, meg persze a tanulás is kellemesebb társaságban. De, persze nem akarlak zavarni, ha inkább egyedül lennél.

*Várakozóan tekint a lány arcába.*

Az ajtó elképesztően groteszk lassúsággal csukódott be a lány számára. Mintha csak egy lassított felvételt néznék, szűkült egyre a rész, vált egyre keskenyebbé a sáv, melyen keresztül még láthatta Will-t. Valami, eddig számára ismeretlen, bosszantó érzés motoszkált mellkasában, olyan, mintha csak egy méhkas szabadult volna el, zümmögtek, dörömböltek legbelül az apró kis szárnyas rovarok. Amikor nem tudod, hogy sírj-e vagy nevess, amikor legszívesebben csak üvöltenél-sikítanál, hogy messze zengjen a nagyvilágban. Mert a furcsa, számodra teljesen ismeretlen érzések kitörni vágynak, akkor is, ha képtelen vagy feldolgozni, és ilyen barbár, brutális módon törnek elő belőled.
~ Obaa-san! Obaa-san!* Hol vagy ilyenkor? ~
Legbelül szinte zokogott, oly hirtelen törtek rá az érzéshullámok. Ezidáig egészen megszokta a magányt, a csöndet, mely nap mint nap körülvette. Szinte teljesen elfelejtette, milyen, amikor nem vagy egyedül, nem vagy teljesen magadra utalva. Amikor nem csak az üresség az, mely kong lelked legmélyén? Még akkor is, ha ez csak egy röpke negyed órán át tartott, úgy felforgatta a kislány lelki békéjét, mintha csak soha nem is létezett volna. Mint amikor egy kődarabot hajítanak a tükörsima, csendes tóba, s a nyugalom darabokra szakad. Persze, ha elég ideig vársz, a víz felszíne újra kisimul, ám a kő a víz alján marad, pedig nem tartozik a tóhoz. Ilyenek voltak Miyuu emlékei is, ezernyi apró kavics, melyeket szép sorjában őrizgetett elméje legmélyén, jól eltemetve. S miközben Madam Pomfrey bosszankodását hallgatta, ezt az újabb kődarabot is elhelyezte a többi közé. Igen, Will ritka kedves srác, ám semmi több. Ő is ugyanúgy el fog tűnni, ahogy mindenki más, ahogy mindeki más az életéből. Majd az ő nevét is felírja a maga kis kövére, hogy ne felejtse el?
-   Auu! ? nyögött fel végül, mikor egy újabb üvegszilánkot téptek ki sebéből.
Gondolatait, mintha csak kettészakították volna, hasított elméjébe a csípő-szúró fájdalom. Még szerencse, hogy a procedúra fennmaradó része már sokkal kellemesebb volt, vagy legalábbis kevesebb kellemetlenséggel járt, mint az üvegszilánkok csipesszel való kitépkedése. Hiába, a mágiának is vannak előnyei, ezt el kellett ismernie, hisz nem sokkal később már nyoma sem volt a fenekén éktelenkedő sebnek. Csupán orcái voltak oly vörösek, akár a Roxfort kertjében nyíló káprázatos rózsák? hiába tanult annyi anatómiát, saját ruhátlanságát még mindig képtelen volt feldolgozni. Így elég zavartan hebegett kissé talán szűkszavúra sikeredett köszönetet a kedves Madame Pomfrey-nak, mielőtt még kimenekült volna a gyengélkedőről. Elsőre még a kilincs se akart engedelmeskedni neki, csupán a második rántásra nyílt az ajtó.
-   Izé, Will, te jössz? - nyögte ki nagy nehezen, miközben erősen koncentrált a cipője orra előtti területre.
Hiába, ez alatt a tanév alatt, melyet a Roxfortban töltött, sikerült tökéletesen megismernie az iskola kövezetét, minden egyes fényesre sikált padlólapját. Persze a csillárok és esetleg a festmények nyilvántartása komoly problémát jelentett volna, viszont még a fürdő csempéjét is tökéletesen centiről-centire le tudta volna írni. Hiába, van ami sose változik?
-   Oro?  - pislogott meglepetten, ám először még képtelen volt teljes mértékben felfogni a fiú szavait? Hogy együtt tanulni? Ez lehetetlen! Egy pillanatra lehunyta hosszú fekete pilláit, s mély levegőt vett, ahogy felelésnél és vizsgáknál is szokta. Ez mindig segített?
-   Hát persze. Nemsokára kezdődnek a vizsgák. Szívesen segítek, ha valami nem megy. ? fordult most már udvarias mosollyal ajkain Will felé, pontosan úgy, ahogy azt elvárták tőle ? A könyvtárban szinte minden délután megtalálsz.   

---

*obaa-san ~ nagymama

A könyvtár jó hely persze, de én jobban lelkesedek a természetért. Mit szólnál ha a tónál ülnénk le tanulni. Gondolom szereted a tópartot, máskülönben nem oda menekültél volna a hangos és kavargó tömeg elől. Vagy talán tévedek?

*Néz érdeklődve a lányra.*

Persze ez csak ötlet ha nem tetszik akkor maradhat a könyvtár is.

~Okos fiú! Hagyd meg neki a választást, ne kényszeríts rá semmit. Ezzel eléred, hogy bízon benned eléred, hogy ő tegye meg a kezdő lépéseket.~

Ha van kedved, és nem érzed nagyon rosszul magadat, akkor megvárhatnád amíg végzek, és elkísérlek vissza a klub helységbe, vagy ahova szeretnéd.
Nyugi hamar végzek.

*Egy mosolyt villant a lány felé, majd bebiceg a gyengélkedőre*

-Üdvözlöm kedves hölgyem, hogyérzi magát ezzen a kellemes estén?
-Na fiacskám, nézük csak meg azt a bokát.
-Ó kedves hölgyem semmi szükség erre, csak egy erős fáslit kérek és majd megoldom magamnak.
-Na nem kisfia meg kell vizsgálnom téged.
-Csak egy boka ficam, nem kell nagyon agódni miatta kedves hölgyem, Látom azt a kedves könyvet olvassa a Romana sorozatból, bizonyosan nagyon érdekli hogy mi lesz a vége. Látom már csak 30 oldal van hátra. Nyugodtan beülhetne a karoszékbe, amint látom nincs egyetlen beteg sem, és a végére érhetne a történetnek. Meg tudhatná, hogy a szerelmesek egymáséi lesznek-e. Csak egy fáslit kell addnia nincs szükség vizsgálatokra, nyugodjon meg. Olyan fáradtnak, és nyúzottnak tűnik biztos pihenne egy kicsit. Csak elmerülne a szerelmesek mesélyébe, és egy pihenő is biztos nagyon jól esne kedves hölgyem.
-Igazad van érdekel a könyv vége, és fáradt is vagyok, de el kell végeznem a rutin vizsgálatokat.
-semmi szükség csak egy fásli és holnap vissza jövök a vizsgálatokra igérem! Tudja most van egy kis dolgom holnapra le kell adnom egy 20 lapos dolgozatot és még nem tudtam befejezni. És Piton profeszor nem fogadja el a sérüléseket kifogásként. Kérem, könyörgöm mennem kell, de holnap vissza jövök esküszöm.
-Rendben kisfiam itt a fásli, és itt a helyre rakó bűbáj is...
-Köszönöm kedves hölgyem további kellemes etét, és jó olvasást.

*Nyilik az ajtó, will körbe fordul érdeklődve Miyuu-t keresve*

-   Persze, szívesen megvárlak? - válaszolta, nyugalmat erőltetve vonásaira.
Persze legbelül korántsem volt nyugodt. Érzelmei vad táncot jártak idegein, s érezte, az a pár vékony húr, mely józan eszét szimbolizálta, bármely pillanatban elpattanhat.  Ám végül Will is eltűnt a mögött a bizonyos ajtó mögött, s Miyuu végre fellélegezhetett. Mintha csak egy láthatatlan ellenséget próbálna visszatartani, úgy feszült lapockáival a hűvös diófának. A levegő, mely eddig benne rekedt ? mert ugye, ha visszatartjuk a levegőt, talán kevésbé látszik rajtunk zavarunk ? most oly gyorsasággal száguldott ki tüdejéből, akár a hélium a kidurrant lufiból.
Nem, nem, ennek semmi értelme! Elpazarlod az idődet, Miyuu, neked nincs belőle sok! A tanulásra kell koncentrálnod, s arra, hogy előrébb juss. Egy tanév alatt kell legalább kettőt ugranod, nincs idő a játszadozásra! Orvos akarsz lenni, vagy nem? Még ebben az életben, vagy sem? Természetesen tudta jól a választ, és azt is, hogy ha terveit veszi figyelembe, most rögtön el kell indulnia, vissza saját klubhelységébe, és nagyon gyorsan nekifeküdnie a tanulásnak.
Ám mégse, valami visszatartotta. Mintha csak vaskos ékeket vertek volna lábaiba, mozdulni se volt képes. Most az egyszer? Igen, most az egyszer még megvárja Will-t. Ennyit engedhet magának, egy csöppnyi boldogságot, csak pár percnyit, amíg úgy érezheti, foglalkoznak vele. Vele, a sovány kis ?békával? :P , a girhes kismacskával? Miért ne számíthatna ő is valakinek? Persze, tudta jól, hogy miért, nap mint nap láthatta a fürdőszoba tükrében. Ám most az egyszer nem is akart erre gondolni, most az egyszer ő is olyan káprázatos akart lenni valakinek a szemében, akárcsak az övében a véla- ivadékok szikrázóan szőke fürtjei. Még akkor is, ha nem az? S bár tudta, ostobaság az egész, most mégis füle mögé igazított egy elkalandozó tincset, ne nézzen ki olyan slamposnak. Egy pillanatnyi káprázat, egy aprócska kis önbecsapás talán újabb lendületet adhat, újabb reményt, hogy volt értelme megszületnie, s nem csak szüleit szomorítja kérészéltű létezésével. Igen, ezt még megteheti, most az egyszer? megvárja Will-t.
Végre elengedte az ajtót, nem feszült neki már teljes erővel. Zavartan rejtette kezeit háta mögé, ne látsszon, hogy most is ruhaujjával babrál, a szájának bal szegletében apró mosoly csillant, míg arra várt, hogy a fiú végezzen. Mikor végre nyílt az ajtó, még pár pillanatig zavartan pislogva bámult valahová a srác mögé, ám végül erőt véve magán felkapta ablakpárkányon felejtett csomagját, s rögvest irányba is fordult.
-   Nos, hát siessünk, késő van? - fordult arccal még a fiú irányába, miközben akár csak eddig ruhaujjával, az obento* csomagjával babrált tovább, vagy inkább szorongatta, mígnem ujjai teljesen kifehéredtek?

---

*obento ~ ételes doboz

*Will kicsit meglepődött a lány hirtelen gyors tempólyán amit diktált, de viszonylag hamar felvette a ritmust és Miyuu mellé lépdelt*

Minden rendben? Kicsit feszültnek tünsz, de persze biztos a kellemetlenségek miatt amiken, miattam keresztül mentél, ezeket nagyon sajnálom. Mesélj magadról de persze csak ha szeretnél. Néhányan azt mondják hogy jó hallgatósák vagyok, szeretnélek megismerni és segíteni, hogy jobban legyél.

*Nézet bíztatóan a lányra.*

~talán kicsit nyálas ez a szöveg nem gondlod lehet, hogy kevésbé kéne bele folynod az életébe.~

Szóval akkor kérdezek ha nem bánod? (szünet )
*közben végig a lány arcát nézi, mint aki próbálja megjegyezni az összes kicsi szarkalábat, és vonást a lány arcán*

Mi a kedvenc ételed?

*mosoly kíséretében tette fel a kérdést, és szemével kereste a lány szemét*

Különös? egy emberre vajon miért jön rá a tulajdonképpeni szóf*sás? Érdekes kérdés, talán emberfüggő, talán egyáltalán nincs is rá válasz. Bár erre a pszichológusok azt mondanák, feltűnési viszketegség, esetleg kisebbségi komplexus, vagy egyszerűen csak zavarban van.
Lássuk csak, Will-ről ezelőtt még soha se hallott, nem úgy, mint például Draco Malfoy-ról. Ő csak azért majrézik-lármázik mindig, hogy észrevegyék, esetleg felnézzenek rá, vagy féljenek tőle. Ez ?A? feltűnési viszketegség? ergo Will-nek nem ez a problémája.
Kisebbségi komplexus? Van pár örök vesztes, mint például Adam James. Az ilyeneket a CSCS rendszeresen félholtra püföli akár a Nagyeterem közepén is, nem igazán zavartatják magukat, miközben a többi diák fogadásokat köt, hogy vajon mennyi időbe telik, míg elvállalják a csajok bakancsainak pucolását arra a hónapra. Will-en a bokáját leszámítva eddig nem látott semmiféle külsérelmi nyomot, meg egyébként se látta még felmosórongyként funkcionálni az ebédlőasztalon, vagy fűnyíróként a kviddics-pályán.
Így mindezek alapján valószínűleg zavarban van. Na de vajon miért? Miyuu nem tett semmi olyat, melyből ez következne? Sose fogja megérteni az embereket, ebben már biztos volt.
-   Azért vagyok feszült, mert szokatlannak tartom a közvetlenségedet.
Na, ha eddig nem volt zavarban a srác, most biztosan abban lesz. Ám most már mindegy? miért ne lehetne őszinte? Végül is, persze, mondhatott volna bármi mást is, de 1. sose hazudott jól, 2. túl komplikált lett volna megfogalmazni. Persze, azért benne volt a félsz, hátha ezzel megbántotta a másikat, aki mindezidáig annyira igyekezett vele kedves lenni, így fejében lázasan kattogtak a fogaskerekek, hogyan enyhítsen kissé talán nyersre sikeredett válaszán.   
-   Izé, persze ez nem gond, csak nem igazán szoktam hozzá, hogy ilyen? izé? kawaii-k legyenek velem. ? ejtett meg egy zavart, kissé talán határozatlan mosolyt a fiú felé.
Sajnos nemigen talált megfelelő szót Will-re. Annyira olyan? olyan volt, amire  régi osztálytársai lábaikat ?X?-be rendezve, könnyes szemekkel visítottak volna, akár az anime-rajongók táborának fangirl-jei. Az ?édes? túl elcsépelt szó lett volna arra a jelenségre, melyet ez a srác jelképezett Miyuu szemében. Szokatlanul kedves, igen?
-   Hihi, te valóban erre vagy kíváncsi? ? kuncogott a kedvenc ételére vonatkozó kérdésen ?Talán szakácsnak készülsz? Inkább mesélj te, hogy kerültél ide, ebbe a suliba? Neked is varázslók a szüleid?

*Will egy félmosolyt megenged magának a közvetlenségének emlegetésénél.*

~Most gondoljuk végig mit mondjunk, szerintem, ha ki akadok ezen az nem jó. Védekezünk támadással.~

*Vesz egy mély lélegzetet will.*

Sajnálom, ha közvetlenségem zavart keltett benned. Csak tudod nem vagyok valami jó a lányokkal való beszélgetésben, erre már szerintem rájöttél. Különösen ha ilyen angyali a nézésük.

*Néz félve a lány szemébe.*

Van kedved játszani?

*Megáll az egyik pad előtt, és érdeklődve tekint a lányra, várva a kérdésére a választ.*

Elmondom a szabályokat, hogy ezek alapján dönthess. Na szóval te kérdezel valamit arra én válaszolok, és aztán te is válaszolsz ugyanarra a kérdésre, így nem kerül egyikőnk sem kellemetlen szituban, mert csak azt kérdezi, amire ő is megadná a választ.

Szóval van kedved?

*Néz ismét a lányra érdeklődve.*

A te kérdésed, hogy kik voltak a szüleim? Erre a válaszom, igen édesanyám varázsló volt. Apám pedig egy sportoló, minden varázshatalom nélkül.
És hogy hogyan kerültem ide? Hát Vonattal mint te is, meg kaptam leveleket, mint gondolom te is. Semmi különös nincs az életemben, egy egyszerű félvér varázsló fiú vagyok. Mardekáros mint láthatod a taláromból.
Akkor én is ezeket kérdezném tőled. De persze csak ha benne vagy a játékban?

*Továbbra is a lány arcát nézi, és egy kedves, bátorító mosolyt villant a hölgyre.*

~ Gwennie :D ~

Hát az öcskös némileg alulmúlja eddigi negatív rekordjait, ugyanis amikor felérnek a gyengélkedőben, egy szál boxeralsóban csücsül az ágy szélén. És láthatóan szédül, nincs a topon, így nem kell tőle féltenie Gwent a fiúnak. Persze, biztosan megint lázas. Elhalóan köszön rájuk, mint akinek már csak az utolsó kenetet kellene felvennie.
- Sziasztok! Höh, valaki segítene? Mindegy melyikőtök, csak a vécéig támogassatok ki, légyszi, mert ha önállóan küzdöttem magam lábra, folyton elfordult a szoba és én visszadőltem az ágyra. SOS!
Ezzel elterül, mint az alföld. Chris bocsánatkérő fintort küld a lány felé, elengedi a karját, azután felkarolja a tesót. Gwen talán segít, mert egyedül bajosan tudná elvonszolni a fürdőszobáig, aztán a klotyó előtt majd magára hagyja, ott már elboldogul egyedül is. Erről jut eszébe bemutatni a csajt:
- Gwen, ő itt Rico. Rico, a lány Gwen. Te, iker, nem ajánlottak fel neked véletlenül ágytálat, hogy ne kelljen a vécéig caplatnod ilyen vacak állapotban?
Hoppá, Rico szeme gyanúsan felcsillan a lány neve hallatán, rögtön jobban tartja magát. Lassacskán izmosodik a gyanú Chrisben, hogy a tesó csak szimulál. Meg tudja érteni, erre a viselkedésre a csajokban előjön valami anyáskodó, gyámolító ösztönt, ezzel maga mellett tartva őket. Némileg durván löki be a fürdőbe öccsét, becsukja rá az ajtót, de azért még hallja a dumálását.
- Felajánlotta Madam Pomfrey, de miután hevesen tiltakoztam ellene megsértődött. Egy darabig nem várható errefelé.
Chris hallja a hangján, hogy Rico vigyorog; biztosan azt hiszi, Gwen és ő... Gwe és ő együtt járnak, csak mert karöltve jöttek fel. Pedig ez nem igaz, nem járnak együtt. De az már kivehető Rico viselkedéséből, hogy igenis rá fog hajtani Gwenre.
Furcsán nézhetnek ki, ahogy visszatámogatja Chris a testvérét: mintha a saját tükörképét terelgetné az ágy felé, csak torzít a tükör, mert a képmás sápadt, krahácsol, cikkcakkban jár és még falfehér is. Gwen biztosan jót mulat magában, pláne, hogy az öcsi még emellé ellenállhatatlan pillantásokat küld felé. Olyasféléket, aminek láttán a csajok legtöbbje gyorsan végigtekint magán, hogy rajta van-e még a ruha, vagy a krapek tekintete már totálisan lehámozta róla. Hát, Gwen, ezt úgy nézem nem úszod meg. - vigyorog Ashmore.
Rico bársonyos hangon szólal meg, már ha ez lehetséges az ő mély hangjával.
- Nem láttalak még a suliban, Gwen, plána nem Chris közelében. Biztosan most kerültél ide. Egy ilyen helyes lány nem kerülte volna el a figyelmemet, az biztos. Ugye, tesó?! Észrevettem volna a kastély legszebb lányát, ha már korábban is ide járt volna.
Melléfogtál, tesó - véli Christian, ám nem teszi szóvá, hadd égjen le egyszer az öccse. Inkább letelpszik az ágy szélére, intvén Gwennek is, hogy nyugodtan tegye ugyanezt. A testvére közelébe valahogy sokkal oldottabb hangulatba kerül mindig, itt minden könnyebben megy.
Rámosolyog a leányzóra, ám nem úgy, mint Rico, csupán barátságosan, miközben ikertestvére bőszen igyekszik flörtölni Gwennel.

Mikor Miss de Crasso kisasszony belép a gyengélkedő ajtaján, rögtön megcsapja a gyógyfőzetek illata. Régen nem járt itt, alapjáraton ő sosem beteg. Valahogy mindig megússza az influenzát s a más nyavalyákat. A többiek is mindig azt mondják, hogy egy szerencsés alkat.
De ezt Gwen szinte észre se veszi, mert valahogy mindig sikerül leégetnie magát valahol s pont akkor, mikor a leginkább nem kellene.
Na de most inkább mással kellene törődnie, nem ezen gondolkozni.
Mikor átlépik az ajtót, rögtön megpillant egy srácot, aki ugyanúgy néz ki, mint a mellette álló fiú.
Hmm. Chris télleg nem túlzott. Teljesen ugyanolyanok. Már csak arra vagyok kíváncsi, hogy télleg olyan nagy nőcsábász-e, mint amilyennek mesélték?...
A választ már kapja is a lány, mikor Ashmore bemutatja a testvérének. A lány nevének hallatán Rico rögtön jobban lesz, de attól még ki kell kísérni a mosdóba. Gwennie segít Chrisnek kivonszolni a tesót, a mosdó bejáratáig, majd megvárja, míg a fiúk végeznek. Közben mosolyogva néz Chrisre, mert tudja, hogy a fiúnak igaza van.
Rico tényleg egy szoknyapecér...
Mikor aztán bókolni kezd neki, Gwen magában a földön fetrengve röhög.
De a valóságban csak kedvesen ennyit mond.

-Nem, nem most kerültem ide. Hatodikos vagyok, s mint láthatod Hollóhátas.-mutat a talárjára, közben Chris intésére leül az ágy szélére.

-A testvéreddel pedig szerencsés módon futottunk össze. Ugye Chris?-válaszol Rico egyik mondatára.

Egyre jobban felfedezi a két fiú közti különbségeket...
Kicsit feszengve ül az ágyon, néha-néha esze máshol jár. Várja, hogy a srácok elindítsák a témát, hisz önszántából sosem sikerül társalognia.

Chris egészen jól olvas Gwen szeméből, látja, hogy a hollóhátas magában milyen jót vihog Rico dumáján. Nem mellesleg: ő is jól szórakozik. Cinkosan villan az öccse felett a tekintete a lányra, és persze a beteg kiszúrja ezt, nemhiába ikrek.
Rico nem akad fent azon az apróságon, hogy a csaj már hatodéves, egy-két évnyi korkülönbség soha nem jelentett problémát számára. Továbbra is úgy néz a lányra, mintha Gwen legalábbis valami istenség lenne, közben vet egy gyors szemrehányó pillantást Chris felé is a cinkoskodó tekintet miatt. Az ő feje fölött ne szőjenek összeesküvést!
- Mi? -néz fel szórakozottan az idősebb iker. - Ja, persze. Szerencsés módon találkoztunk. De miért is volt szerencsés?
Christian tényleg nem érti, miért volt szerencsés a találkozásuk, ám ezt nem szerette volna testvére tudtára adni. Mindegy, már rákérdezett. Gwen ügyes bige, majd kimagyarázza magát, illetve kettőjüket.
Rico megfogja Gwen kezét, megszemléli a lány tenyerét, aztán kommentálni kezdi a látványt.
- Hm... gyermekem, ma tényleg szerencsés napod van! Látok itt egy gyönyörű lányt, téged, néhány órával később, és nézd csak...! - kiált fel  rekedtesen, némileg betegen. - Látok melletted egy deli szép szál legényt, aki eped érted. Hosszú élet, harmonikus kapcsolat vár rátok, később sok-sok gyermekkel megáldva, fiúval és lánnyal egyaránt. Csak ügyelj rá, nehogy elszalaszd, gyermekem!
Lehajtott fejjel, félmosollyal néz fel a lányra produkciója végén, pontosan tudván, mennyire buknak erre a nők. Ha már úgyis a kezében tartja, el sem engedi Gwen kacsóját, szinte csodálva vizsgálja végig finom vonalú, puha tenyerét, ujjait. Mindig lenyűgözte a lányok törékeny karcsúsága, kellemes illata, és most sem tud ellenállni neki. Csak akkor egyszer volt erre képes, amikor Chris szerelmes volt Rachelbe, de testvére soha nem tette neki szóvá a röpke kis kapcsolatokat.
- Gweeen, itt vagy még? - kérdi Christian némileg kétkedve, látván a lány elábrándozását.
Rico a maga részéről csupán ennyit tesz hozzá könnyed hódító hangnemben:
- Hahó, szépségem, ébresztő!
Chris rosszalló tekintete sem zavarja, tudja, úgysem fognak összeveszni egy lányon. Sem egy, sem több nő, és egyáltalán senki nem állhat közéjük, hiszen ők testvérek. A testvéreket pedig sohasem lehet szétválasztani, vagy ha igen, akkor ott már hatalmas baj van.
Bár Chris is pontosan ugyanezt gondolja, ő már tud plusz dolgokat is mindehhez: mégpedig Gwen testvérét. Ennek ellenére egy jó bátyhoz illően takarja be lázas ikertestvérét, és egy csomag Mindenízű Drazsét pottyant a takaróra.
- Nehogy unatkozz, tesó - vigyorog Ricora.
- Köszi, öregfiú! Mondta Chris hogy kerültem ide? - érdeklődik Rico, nehogy a lányka megint elkalandozhasson. - Biztosan mondta, mindenkinek elmeséli. De ha téged előbb láttalak volna, biztosan nem úszkálok a tóban, sokkal inkább utánad fukároztam volna. Így fájdalom, de nem tehetem meg, itt kell feküdnöm, mert valami lökött alak azt állította, hogy lázas vagyok. Már nem emlékszem ki volt, valamelyik srác a szobánkból. De nem ez a lényeg, nem erről akartam beszélni neked. Mondták már, hogy gyönyörű vagy? Valószínűleg gyakran hallod ezt és nem is alaptalanul. Ugye, Chris?!
Rico félig ülő helyzetbe tornázza magát a párnákon, s másodpercekkel később már Gwen hajfürtjeit vizsgálgatja. Egyik kezébe a lány - talán még el nem húzott - tenyere simul, másik kezével pedig finoman beleborzol Gwen hajába.
Chris udvariasan menni készül, neki itt semmi keresnivalója nincs, nem akarja zavarni Ricot és Gwent. Szép csendben áll fel, amazok talán észre sem veszik, macskaléptekkel indul az ajtó felé.

Miss de Crasso arra eszmél, hogy egy idegen kézfej simogatja a kezét. Oldalra néz, majd nem nagy meglepetésére, Rico bájgúnár vigyorát látja maga előtt.
Azt hiszi, hogy ilyen könnyen megszerezhet, gondolja magában a lány, majd kicsit zavart hangon megszólal.
- Hát igen szerencsés alkat vagyok. Nem is tudod mennyire.-itt felnevet csilingelő hangon, majd folytatja.-Mindig történik velem valami kínos eset, így nem hiszem, hogy különösebben üldözne a szerencse, inkább a szerencsétlenség.
Keze közben azért még mindig a fiú kezében pihen.
Mikor rájön, hogy nem kellett volna szerencsés szót használnia abban a mondatában, amelyben elárulja, hogy nemrégiben találkoztak Chrissel, akkor már kicsit furának tűnik a dolog. De mindegy!
-Igen Chrissel is különös módon találkoztunk. Azért említettem, hogy szerencsésen, mert ez az én esetemben fordítva működik. A szerencse meg a szerencsétlenség nálam kicsit össze van zavarodva.
Rico kérdésére, hogy tudja-e hogy került ide, azt válaszolja:
-Igen már mesélte. Végülis jó lehet reggelenként úszkálni a tóban. Biztos frissítő érzés lehetett. De azért ne gondold, hogy nem vagy megfázva meghogy nincs lázad. Inkább örülj, hogy van itt olyan, aki kiszolgál s ápol.
Mikor látja, hogy Chris betakarja öccsét, óvatosan Rico homlokára teszi a kezét, hogy meglássa van-e láza.
-Kicsit meleg a homlokod. Pihenj sokat.-oktatja ki kicsit, mint régebben a bátyját is tette.
Ahányszor csak Tristram beteg lett, hiába volt ő a nagyobb, nem sikerült nyugton maradnia, így Gwennek kellett róla gondoskodnia. Most újra eszébe jutott ez, s ezért kezdett anyáskodni Rico felett. Jólesett neki, hogy van olyanvalaki, aki kissé emlékezteti Tristramra.
-Ti télleg egyformák vagytok Chrissel. Mint két tojás.-mondja Gwen.-Nekem is van testvérem. Tristramnak hívják. Sajnos mi elvesztettük egymást.-szomorodik el Gwen, de közben meglepődik, hogy miért ilyen könnyű Riconak a bátyjáról beszélnie.
Hirtelen témát akar váltani, mikor Rico a haját kezdi borzolgatni. A lány nem szól semmit, kicsit megilletődik, de hagyja, hogy a fiú beletúrjon hosszú hajzuhatagába. Csak arra riad fel s kissé fordítja el a fejét, mikor meglátja, hogy Chris az ajtó felé indul.
-S te hova mész?-kérdezi tőle kicsit idegesen.

Chris meglehetősen összezavarodva bámul a lányra a szerencséjét firtató fejtegetés közben, egy árva szót sem ért az egészből. Most akkor szerencse volt a találkozás vagy nem?!
Némileg megkönnyebbülve mosolyog, mikor Gwen végre valami számára is érthető dologról kezd el beszélni. Helyeslően bólint, egy cseppnyi féltékenységet sem érez a lány anyáskodását látván; csupán saját tapasztalatát ás Rico - jól megszokott - számításait látja beigazolódni.
- Látod, nekem nem hitted el, hogy beteg vagy, tesó. Kezded már belátni?
A két tojásra már nem is reagál, hosszú, csendes léptekkel lopakodik az ajtó felé. Mégsem jön össze. Chris arra számít, hogy Gwen már kellőképpen belebolondult öccsébe ahhoz, hogy fel se tűnjön neki az ő szótlan elpárolgása, azonban téved. Rajtakapottan áll meg.
- Hát én tulajdonképpen... - kezdi zavarosan, végül gyorsan lezárja a mondatot. - sehova. Csak sétálni akartam egy kicsit.
Nem akarja ő lerázni a lányt, csupán nem érdekli Rico további szövege: fejből fújja az egészet.
Tétován tesz néhány kört a szobában, aztán látván a lányka idegességét, visszaül az ágy szélére. Ő annyira naiv volt, tényleg azt hitte, hogy Rico kivétel nélkül el tud bűvölni minden kiscsajt, és ő észrevétlenül megléphet a szándékán kívül idehurcolt áldozatjelölt mellől. Valójában nem direkt hozta ide Gwent, hiszen éppen hogy a lány akart idejönni, csak éppen ki akarta használni az alkalmat, hogy... oké, tényleg meg akart szabadulni tőle. De csupán azért, mert egyfolytában zavarban van Gwen mellett, mivel a hollóhátas első - de még sokadik - ránézésre is nőnemű. Ráadásul eddig ismeretlen volt Chris számára, tehát mint minden ilyen lány, kiváltotta fiúból egyfajta zavart, pirulós és félénk viselkedést. És Chris gyűlöli ezt a fajta gyávaságát, ezért kerüli néha az idegen csajokat, még ha sokszor tetszenek is neki.
A srác a takaróról az ágy mellett álló szekrényre helyezi ajándékát, nehogy leessen a földre a nagy udvarlás közepette.
Pár másodperccel később még egy óvatos, csendes szökési kísérletet tesz. Talán sikerül.

Az ikrek csendesebb tagja Gwendolyn kérdésére visszafordul az ajtóból, s leül az ágyra. Gwen értetlenül néz rá, mert nem tudja, miért viselkedik így a fiú.
Igaz ő akarta, hogy idejöjjenek, de nem azért, hogy Christian elmenjen "sétálni", s ő egyedül maradjon Ricoval.
Na nem mintha félne tőle. Nem!
Csak azért mégis másként viselkedik Rico vele, míg Chris itt van...
De, ha a fiú elmegy... Akkor kitudja? Lehet, hogy erőszakosabb lesz, teljesen megváltozik a viselkedése.
Igen. Gwen ettől fél leginkább, hogy majd nem tudja leállítani a srácot, ha az túlságosan is rányomul.
Volt már rá példa. Persze egy másik fiúval, de akkoris. Gwennie azóta nagyon fél a szoknyapecér férfiaktól.
Mikor a téma kezd alábbhagyni, a lánynak sürgősen ki kell találnia valamit, nehogy Chris megunja magát, s elmenjen.
-Kértek valamit enni vagy inni?-kérdi a két ikertől.
Ha a fiúk beleegyeznek, hogy hozzon nekik valamit, akkor Gwendolyn valami élelmet varázsol az ágyra, ha nem, akkor idegesen kezd matatni az ágytakaróval.
Közben szeme sarkából ismételten észreveszi, hogy Christian feszült, s lassan mintha meg, megmozdulna.
Két szemével Gwen esdekve kérleli a fiút, hogy ne hagyja magára, nem menjen el.
Ha elmegy, akkor Gwendolyn kénytelen lesz egyedül maradni Ricoval, aki hiába beteg, lehet, hogy annyira lesz ereje, hogy...
No jó. Gwennie nem akar rosszat hinni a srácról, de nem ismeri még annyira, hogy ne kételkedjen tetteiben.
Na meg a szoknyavadász életmódja!
A lány ujjaival az ágyterítőn dobol, majd újból matatni kezd., ésígytovább.
Hirtelen nem is tudja mit tegyen...

~ Hűha, mély levegőt vett, ez nem jó jel? most biztos kiakasztottam, jajj? ~ húzta félre egy pillanatra száját a kislány, vagyis inkább talán a fogát szívta. Lényeg a lényeg, egyértelműen látszott rajta, hogy észrevette, most bizony hibázott.
Hiába, nem lehet az ember örökké csak udvarias, főleg így, estefelé. Kicsit már fáradt, egyébként is kora hajnalban kelt, hogy még a tanórák előtt túljusson az ?Ember anatómiája? elnevezésű csodás ?műalkotás? éppen aktuális fejezetén. És most egyszerűen képtelen száz százalékosan összeszedni magát, egyébként is, egy-két óra múlva már ágyban lenne a helye. A biológiai órája sajnos nagyon is pontosan jelzett? Na igen, ám most még nem vonulhat vissza szobája meghitt dögunalmába, még semmiképp sem! Most sokkalta érdekesebb dolga van. Megismerni valakit, végre valakit, egy másik embert, és nem csak a testfelépítését, gondját-baját, nyavalyáit. Ennek az embernek nem csak szervei vannak, csontjai és vérárama, nem-nem. Vajon mi az, ami az élő szervezetet emberré emeli? Egy érző, gondolkodó lénnyé? Az agya vagy a szíve? Mi az, ami több mint a sejtek tökéletes összhangja? Bár igaz, szeretni egy virágot is lehet?
-   Oro? Játszani? ? húzta fel értetlenül szemöldökét, s elsőre olyan képet vágott, mint akit jól pofán csaptak? legalábbis kellőképpen döbbentet ? Mármint olyat mint a, mint a? aaa? barkóba? ?_?
Még ajkait is nyitva felejtette, míg William magyarázott, hátha ?úgy jobban hallja?, vagyis inkább jobban megérti. Eleinte túl sok volt az azonos szó, mintha a srác mindent megismételne, ám végül nagy nehezen leesett neki, mit is takarnak a kötőszavak. Pár pillanatig még ugyanolyan bamba képpel meredt a másikra, mint borjú az új kapura, pedig az már rég befejezte mondókáját. Ám végül először lassan, majd annál lelkesebben kezdett bólogatni, mint kutya a kalaptartón. 
-    Hai, értem. ^.^? 
~  Nyu? O_o ~
-   Nem is figyeltem a talárodat. ? pislogott pár pillanatig még a zöld színeken, majd még mielőtt udvariatlannak tartanák, inkább újra cipői felé irányította tekintetét ? Az én szüleim nem tudnak varázsolni. Otokooya*? az apám ügyvéd, reidou-san* pedig orvos. Szívsebész? mármint az anyukám. Az egyik londoni magánklinikán dolgozik. És igazából szerintem nem teljesen értik, hova is járok most. Úgy gondolják, valami felkapott magániskola, vagyis nem hiszem, hogy egy pillanatig is komolyan vették ezt a mágia dolgot, pedig még az egyik tanárral is beszéltek.  -.- Én azt hiszem, hogy ők nagyon is, izé, realista emberek. Nagyi biztosan elhitte, megértette volna, de semmi baj, így is jó. Én szeretek itt tanulni, a gyógyítás olyan módjait is láttam, melyeket még soha ezelőtt. Jó lenne, ha a mágiát a tudománnyal ötvözni lehetne?
A kislány hangján egyértelműen érződött, ahogy egyre lelkesebb lesz, már nagyjából fél órára előrevetítve tudta, miről is akar majd beszélni. Egész kiselőadást tudott volna tartani az elméleteiről, például hogy talán a rákot és az AIDS-et is gyógyítani lehetne, ha a varázslók csak egy cseppnyi hajlandóságot is mutatnának, s megosztanák tudásukat a mugli világgal.  Ám szerencsére még időben rájött, a fiú valószínűleg nem kíváncsi a sejtburjánzásra vagy a vesekőre, így hirtelen úgy elhallgatott, mintha csak elvágták volna.

-   Izé, szóval semmi bajom a többi házzal, vagyis van nálatok egy lány, aki mindig piszkál. Lefröcsköl, meg papírgalacsinokkal dobál órán? De ez is biztos emberfüggő.  ?_? És te, mi leszel, ha nagy leszel? Vagyis tudom, nagy varázsló. De akarsz mást is csinálni?

Tesó, Gwen


Rég volt, mikor utoljára igazán beteg volt. Igazából most sem ártott meg neki az a reggeli fürdőzés a tóban, csak a felsőbb hatalmaknak engedelmeskedve feküdt be a gyengélkedőbe. Na meg persze abban reményekdett, hogy lesz egy-két beteg csaj, akivel eltölthet néhány kellemes pillanatot. Ám legnagyobb bánatára a gyengélkedő teljesen üres volt, olyannyira, hogy még a légy zümmögését is meg lehetett volna hallani, ha lett volna. De nem volt, s Rico már kezdett beleőrülni a csendbe, s az egyedüllétbe. Már éppen a véres, minden nehézséggel teli szökését tervezte, mikor betoppant a testvére, egy új "áldozattal" az oldalán. Nem is volt csoda, hogy az unalomtól már félőrült fiú rávetette magát a friss húsra. Azonban testvére megpróbálta csendben elhagyni a helyszínt, de Gwen megakadályozta tervében. Bármilyen furán hangzik, de a Hugrabug házát erősítő srác örült ennek. Kivételesen nem akart egyedül maradni egy lány társaságában. S bár ugyanolyan kötetlenül csajozott mint eddig, de örült, hogy Chris is vele van.

De hogyan is lehetne happy end a vége, ha Chriss ismét, immár másodjára megpróbál lelépni a kis társaságukból, bármennyire nem szeretné a jelen lévő másik két személy.
* Nocsak tesó.. Honnan jön ez a távozási kényszer? Jó tudom, hogy hadilábon állsz a lányokkal, de akkoris. Én is itt vagyok. ... Azt hiszem, soha nem foglak megérteni.*
Azonban a fejében dúló gondolatoknak nem ad hangot, hanem helyette előkapja a legkérlelőbb, legboviszemesebb hangját, s megpróbálja maradásra bírni a "hasonmását".
- Ugyan már Chriss. Maradj velünk. Nincs értelme lelépni, ha már így "összemelegedtünk". Olyan családias a hangulat. Te meg csak nemes egyszerűséggel le akarsz lépni? Na ne viccelj tesó.
Közben elhangzik Gwen kérdése, s a srác a kaja szó hallatára azonnal odakapja a fejét
- Igen, én kérnék egy kis sültkrumplit, és valamit inni, ha lehetséges. Ha nem akkor így jártam.
Mosolyogva felül az ágyban, s ha Gwen elővarázsolja a kért ételt, akkor egy kruplidarabot két ujja közé fogva felemel, s mint egy cigit a szájába veszi.
- Unatkozom.. -böki ki - Mi lenne ha lelépnénk innen, s csinálnánk valamit? Mondjuk repülnénk egyet a birtok fölött?
Kérdi, miközben szeme a testvérére villant. Tudja, hogy Chriss mennyire írtózik a repüléstől. Talán ezért is hozta fel ötletként.

Nem érti, miért rángatják állandóan vissza. Gwennek semmi oka félni Ricotól, hiszen az ikrek egyik tagja sem vadbarom, nem esne neki egyikük sem - ezt kitűnően bebiszonyították a tóparti események is. Chris pontosan tudja, hogy Rico soha nem viselkedett erőszakosan egyetlen lánnyal sem, kicsi az esélye, hogy pont most kezdené el.
A fiú újabb sóhaj kíséretében telepszik vissza testvére ágya szélére, ám még Gwen háta mögött jelbeszéddel Rico tudtára adja rosszallását iménti szövegéért.
- Családias hangulat? Lelépni? - tátogja némán. - Hülye vagy te, öcsi? Megártott a láz?
Mindezt fogcsattogtatással tetézi, valamint elhúzza tenyerét a torka előtt jelezvén: amint teheti, rögvest kivonja Ricot az élők sorából, mert totál felesleges még egy zizzent.
Chris azért reménykedik, hogy Gwen semmit nem sejt meg a háta mögött zajló szélsebes mutogatásból és tátikából, de a biztonság kedvéért hamar visszaereszkedik a paplanra. A takaró rejtekében elszorítja a vérkeringést Rico felőle lévő karjában, mindehhez a lehető legkedvesebben néz ikertestvérére, majd rámosolyog Gwenre. Azután szabadkozni kezd.
- Nem akartam lelépni, csak... gondoltam sétálok egyet. Hiszen olyan jó idő van odakint, nem?
A kajáról eszébe ötlik a tóparton félbehagyott csemege, s csorogni kezd a nyála. Mégis diszkréten kivárja, míg Rico leadja a rendelést, csak után sorolja el óhaját, mely szerint neki tökéletesen megfelelnek a szendvicsek, amiket Gwen a tópartra varázsolt, mert finomak voltak. Azt már elhallgatja, hogy miért is fejezték be ott az étkezést. Viszont megpendíti azt is, hogy Gwen hajával biztosan más ízű lenne az ebéd.
- Nyugodtan elengedheted a tincseket, tesó, senki nem fogja ellopni míg kajálsz - vigyorog, s némileg oldottabb hangulatban lopva Gwenre kacsint.
Elsápad a repülés gondolatára. Oké, meglehetősen nagyra nőtt, de attól még simén lehet tériszonya, ami mellesleg csak akkor jelentkezik, ha például repül vagy kinéz egy felhőkarcolóból. 2-3 méter magasság még Chris számára sem okoz gondot, de az biztos, hogy kviddicsjátékos már nem lesz belőle. Aha, unatkozol. Először is nem mész sehová, mert lázad van, másodszor szintén nem mész sehová, pláne nem repülni, mert ha leájulsz a seprűről, én nem szedlek össze - akarja mondani, végül mégis csak a tenyerét simítja testvére homlokára, megállapítván: lázas, nem is kicsit. Fejét rázva mosolyodik el.
- Nem mész te innen sehova, leghamarabb a századforulón enged ki az öreglány, hidd el nekem. Legfőképpen ha látja mennyire makacs és akaratos vagy. Jobban jársz, ha itt maradsz, de komolyan, úgyhogy egyél szépen méltóságteljesen.
Lefogja Gwen matató kezét, jelezvén: nem kell idegeskednie, nincs semmi probléma. Alig egy másodperc múltán ijedt arccal rántja el a kezét, mintha tűzhöz ért volna. Már megint ugyanaz a jelenség, mint alig pár perccel ezelőtt, amikor megölelte, hogy végül saját bátorságától megriadva eltaszítsa magától. Ugyanaz a bocsánatkérő fintor feszül a fiú arcán, ahogy Gwen szemébe néz. Chris halványan elpirul, s hogy megszabaduljon zavarától, eltépi tekintetét a lánytól, helyette Ricora néz.
Félvigyor dereng fel arcán, látván a morzsákat a takarón. Hát persze, szalvétára egyikük sem gondolt, Madam Pomfrey meg majd leharapja a fejüket a paplant borító morzsatenger láttán. Kissé bátrabban szegi fel fejét, kissé bizakodón néz újfent Gwen szemébe remélvén, hogy nem haragszik rá a lány.

Miyuu!!! (Hiányoztál kincsem ;D )

*Will nagy érdeklődéssel hallgatja a lány szavait. Amíg a lány beszél az arcát nézi mint aki próbálja memorizálni a szarkalábakat a lány arcán.*

Én sajnos nem mondhatom el, hogy nem lenne bajom a Varázslókkal, és ezen dohos kastély lakóival. Tudod jómagam is azon az állásponton vagyok mint te kedves hölgy, a varázslók bezárkózása, és befelé fordulása nem tesz jót a világnak. Az embereknek szükségük van segítségre, szükségük van útmutatásra, és ezt a varázslók megadhatnák. De ők túl kapzsik, és féltik a hatalmukat félnek, hogy nem lesznek különlegesek többé, ha segítenének az embereknek. Pedig ha a két nép össze fogna, úgy érzem nagy dolgokat érhetne el együtt.

*A mondókája közben kicsit elréved a tekintete, mint aki nem is itt jár igazán.*

Ó bocsáss meg! *Ébred hirtelen a transzból*
Nem akartalak untatni a világ látásommal, elismerem nem a legpozitívabb világ felfogás, de én így látom.
Én szeretem az érdekes elméleteket, és az érdekes embereket. Mesélj kérlek milyen elképzeléseid vannak az emberi orvoslás, és a varázsló gyógyítási módszerek keresztezésével kapcsolatban, szerinted a két nép tudása együtt elég lehetne, hogy segítsenek rajtad? És ha ez az együttműködés létrejönne szerinted képesek lehetnénk leküzdeni mind két nép legnagyobb ellenségét a halált?

*Néz érdeklődve a lány felé.*

Ó sajnálom, hogy rossz tapasztalataid vannak velünk kapcsolatban, sajnos sok az alul művelt az egész kastélyban. Ó hát ez nem szép dolog, hogy ilyet tesz veled ez a bizonyos lány, hát ha szeretnéd szívesen elbeszélgetek vele egyszer a viselkedés, és az illem fontosságáról. Nagyon meggyőző tudok lenni ha szükséges.

*Néz a lány szemébe.* 

 És a fő kérdés szeretsz itt lenni, nagyon hiányzik a családod?

*Néz érdeklődve a lányra*

~Istenem ez kemény kérdés volt Will, fogd vissza magad, még a végén elriasztod.~

És ehetsz minden ízű drazsét? Van nálam egy pár szem, nem tudom milyenek, ha kérsz szívesen adok.

*Mosolyog a lányra és kivesz a talárja zsebéből 5 szem drazsét*

Miután Christian ismételten visszatért körükbe, Rico felajánlja, hogy menjenek el repülni.
Chris tiltakozik testvére javaslata ellen, és Gwendolyn se örül túlságosan a hírnek.
-Nem gondolod, hogy betegen nem kellene repkedned? Amúgy meg, hogy gondolod, hogy kifognak innen csak úgy engedni?
Nem akar anyáskodni, csak félti a fiút.
-Remélem nem veszed sértésnek, hogy itt papolok neked, csak hát... féltelek.-rakja hozzá az utolsó szót egy kis szünet után.
A mély csend alatt kezei az ágyon dobolnak, majd Chris (gondolja) lenyugtatásul, kezét a lány finom vonású ujjaira helyezi.
Gwennie eddig is kissé zavarban volt, most pedig még jobban hatalmába keríti a zavartság érzése.
Főleg miután a fiú, rögtön el is kapja kezét róla, mintha tűzhöz nyúlt volna.
Az ágyneműn heverő morzsák pedig ott árulkodnak arról, hogy nemrégiben egy varázslat által elfogyasztott élelmiszerekből álló piknikre került itt sor.
Gwendolyn fejét lehajtja, haja az arcába hullik, így eltakarja a pírt az arcán.
Remélhetőleg a többiek nem veszik észre, hogy elpirult, az kicsit ciki lenne.
-Remélem, hogy sikerül ezeket a morzsákat valahogy eltűntetni a paplanról, mert Madam Pomfrey le fogja harapni a fejünket.-mondja, remélve, hogy kicsit feloldja a feszült légkört a teremben.
Közben hol Ricora, hol Christianra pillant.
Talán mégse volt jó ötlet idejönni, gondolja. Talán még most kellene elmenni, hogy ne ne alakuljanak továbbra is ilyen rosszul a dolgok...
De nem mer elmenni. Vagyis nem tud!
Valami furcsa érzés itt tartja, mintha nem tudna szabadulni ettől a két sráctól...

-   Nem-nem, dehogy, semmi gond nincs ezzel ? rázta meg Miyuu hollófekete tincseit ? Tényleg zavaró, hogy elzárkóznak a külvilág elől. Nem hiszem, hogy bezárnák őket, és üveg mögül tanulmányoznák a viselkedésüket. Butaság ettől tartani, ilyet a Harmadik Birodalom óta nem tesznek az emberekkel? vagyis azt hiszem. Lehet, még külön tudományágként is kezelnék a mágiát.
Bólogatott, önmagával teljesen egyet értve. Persze lehet, hogy nincs igaza, de nem szabad feltételezni az emberekről, hogy születetten gonoszak, vagy érzéketlenek a másikkal szemben. Na meg a varázslók elég sokan vannak, nem csak egy-két páldány, ezek szerint nem zárhatnak be egy egész külön ?fajt?.
-   Én azt hiszem, már nem igazán akarok meggyógyulni? vagyis jó lenne, de azt hiszem, nekem itt a vége. Nem feladtam, nem-nem, inkább megértettem. ?sütötte le a lány újra szemeit ? nem akarom feleslegesen áltatni magam, mert aztán csak sokkal rosszabb lesz. De nem is szeretek erről beszélni?
Ám hiába erőltetett magára egy aprócska kis mosolyt, tüdejéből mégis úgy áramlott ki a levegő, mintha durván kipaszírozták volna. A mély sóhaj nem is igazán az önsajnálatnak szólt, hanem inkább a reményvesztettségnek. Próbált boldog, teljes életet élni, mint többi diáktársa. Néha már egészen sikerült megfeledkeznie önmagáról, minden gondjáról-bajáról, nameg már alaposan belefáradt a szomorkodásba. Azt a kevés időt, ami még hátra van, értékes dolgokra kell felhasználni, nem csak siratni az elveszett lehetőségeket, hanem inkább mégis megélni azokat.
- Tudod, erről nekem a nagymamám csak annyit mondott, hogy a halált nem lehet meggyógyítani. Az nem olyan, mint egy seb? persze fáj, de nem annak, aki ?átéli? ? válaszolta halkan, majd tett még két lépést s végül megállt, hogy a fiú felé fordulva megfoghassa kezeit - A ?beteg? ilyenkor az, aki ittmaradt, egyedül? Én tudom, hogy a családom boldog, hogy dolgoznak és élnek, s amíg így van, én is boldog vagyok. Tudom, fogom még látni őket, ha szerencsém van, nem is egyszer ebben az életben, és ez tartja bennem a lelket. De te, kedves William, te ugye nem így érzed? Te a lelkedet akarod meggyógyítani? jól gondolom? Kigyógyítani belőle a halál sötétségét? De addig nem fog ez menni, amíg a szomorúságot látod csak benne.

*Will kicsit elgondolkozva sétál melletted szemei össze szűkülve arcizmai mozdulatlanok légzése ütemes, amikor felé fordulsz, mint aki valami révületből ébred úgy tekint feléd.
Majd bele néz a szemedbe, úgy látod mint aki mondani szeretne valamit, de aztán közelebb húz és megölel.*

Köszönöm szépen, de az én lelkem már nem menthető meg, ugyan olyan reménytelen mint a varázslók és az emberek viszonyának rendezése. De neked nem kell feladnod ,soha nem szabad feladni a hitet, tudod ha nem harcolsz az álmaidért, akkor ugyan miért harcoljál?

Te hiszel a túlvilágban? Hiszed hogy ha meghalunk akkor egy jobb helyre kerülünk?

*Néz érdeklődve Miyuu-ra will.*

A nagymamád igen bölcs asszony, de sajnos ezt a fájdalmat nem lehet elfejteni, mert öröké a lelkedben van, minden veszteség, minden hibád öröké kísér az utadon.

~úgy ám William, úgy ám ne legyél gyenge nem hagyhatod, hogy eltiporjanak, se a halál, se holmi sötét varázslók nem győzhetnek soha le téged. Nem lehetsz olyan gyenge mint 2 éve, nem bukhatsz el többet.~

Van kedved esetleg holnap tanórák után eljönni a tóhoz? Ígérem hagyom, hogy tanulj hozd magaddal az orvosi könyveidet. Engem is érdekelne a téma, hátha segíthetek, bár még én is csak kezdő vagyok a mágia terén, de talán dolgozhatnánk együtt?

*Közben sétál tovább a lány mellett, de valamiért azóta sem engedte el a kezét, csak ha Miyuu veszi ki a kezét a kezéből, akkor bocsánat kérően mosolyog a lányra.*   

Big Brother, Félős Kislány

- Nem nem nem nem nem nem nem nem nem nem nem és nemnem
Mintha egy rosz magnó lenne új hajtogatja ezt az egyetlen szócskát az ifjabbik Ashmore.
- Nem vagyok beteg. Sőt nincs semmi bajom... ha akarnék, akkor akár most azonnal elmehetnék.
Nem is veszi észre testvérét, amint a karját szorítja, annyira belemerül a bizonyításba, hogy ő bizony nem beteg, csak azok akik őt ide bezáratták hülyék, és nem értenek semmit a gyógyászathoz. Közben azonban az állításának ellenkezője történik, arca egyre jobban kipirosodik, izzad, s végül a szóáradat abbamarad, s kifáradva dől le párnájára. Majd ismét felkel, s egy pohár vizet varázsol maga mellé, amit azonnal felhajt, s végül egy hatalmas sóhajtás kíséretében teszi le az üveget.
- Nah így már jobb. Szóval: Jó, úsztam egyet reggel a tóban, és lehet, hogy van egy kis lázam, de egy kis láz manapság a varázslótársadalomban semmi. Madame Pomfrey pillanatok alatt eltávolította, s mostmár teljesen jól érzem magam. Nem értem. Miért nem engedtek végre repülni egy pöppet?


Hangja jóval nyugodtabb, s lassabb mind az előbb. Ám mivel látja, hogy nem figyelnek rá,s hiába jártatta a száját szemét forgatva dől vissza ismét visszadől a párnára, s fejét a másik irányba fordítva kinéz az ablakon, ki a napsütötte kék égre, ahol a madarak szabadon szárnyalnak.
Azonban nem sokáig élvezheti a kék ég nézését, ugyanis Gwennek eszébe jutnak a morzsák, amit az étkezés befejeztével hagytak az ágyon. Visszafordulva az eredeti oldalra barátaira néz.
- Ne aggódjatok, eltűntetem majd mielőtt az öreglány visszaér, csak hagyjátok, hogy repüljek egy kicsit. Csak ööööt percig. Naaaaaaa
Közben megpróbálja felvenni a lehető legártatlanabb, legaranyosabb bociszemábrázatát, hogy biztos ami biztos alapon elérje célját.
- Olyanok vagytok együtt mint az aggódó szülők, akik a gyermekükért aggódnak.
Nem tudja, hogy hogyan jutott eszébe a hasonlat, de végülis van benne valami igazság.

Höhö, képes lenne most azonnal felkelni és elsétálni innen: röhej. Jobban megártott ez a betegség, mint hittem, s bár úgy rémlik nem kapott agyrázkódást, mégis pontosan úgy viselkedik: kerge és marha - véli, ennek ellenére csak ennyit fűz hozzá fennhangon, miközben visszanyomja Ricot a párnára:
- Lázasan hülye vagy, öcskös, és hasonló marhaságokat hablatyolsz össze. Madam Pomfrey pedig nincs itt, nemdebár? Te magad mondtad, hogy egy jódarabig nem jön be, tehát nem fogja tudni lenyomni a lázad. Végeztem. Itt maradsz.
A morzsaeltűntetést inkább testvérére hagyja, most valahogy semmi kedve ilyesmivel bíbelődni, de azért ezt sem állja meg szó nélkül.
- Oké majd eltűnteted a morzsákat, DE nehogy ide merd varázsolni a seprűdet, mert ezen esetben leharapom a fejed.
Chris az aggódó szülők hallatán némileg elbambul. Ha nem is éppen Rico szülei Gwen és ő, de az együtt szóról valahogy az ugrik be neki, hogy akkor ő összetartozik Gwennel, még ha csak barátként is, de akkor is összetartoznak. Szemrehányó pillantást vet ikertestvérére, miközben azért a szeme sarkából felpislog Gwen arcára, s testvére szavainak hatását lesi. Ő mindig is gyáva volt a csajozáshoz, azonban valahogy mégsem szorult soha Rico segítségére... egészen eddig. Egy kivételt leszámítva, s az Rachel volt. Akárcsak egy évvel korábban nála, most Gwennel szemben is leblokkol.
Majd' ötperces késéssel reagál Rico szavaira.
- Aha, aggódó szülők. Neked tényleg agyadra ment a láz; na, vedd be ezt - nyújt öccse felé egy lázcsillapító tablettát egy pohár víz kíséretében. - Ha nem teszed, esküszöm, idehívom Madam Pomfrey-t, és nem úszod meg két vödör gyógyítófőzetnél kevesebbel, nekem elhiheted.
Chris egy gyors mozdulattal Rico álláig rántja a takarót, és gondos szülőhöz méltóan eligazgatja azt, miközben szíve szerint kiöltené rá a nyelvét, ám ehelyett csak egy csúfondáros vigyort mellékel a művelethez.

Christian és Gwennie? Mint szülők? ?
Ezen mondata Riconak, nagyon meglepi a lányt. Bele se gondolt, hogy ők ketten úgy viselkednek a beteggel, mintha a szülei lennének. Talán azért nem tűnt fel neki, mert már annyira beleszokott a betegápolásba. Dédanyja, Celia is sokat betegeskedett az utóbbi időben, ezért lassanként beletanult a ?szakmába?. Talán még ápolónőnek is elmehetne.
Válaszát, pár perc elteltével leheli ki ajkain.
-Hát, nem hiszem, hogy ilyen fiatalon, már a szülőkhöz kellene hasonlítani minket.-pillant le a srácra, akit Christiannak már sikerült betuszkolnia az ágytakaró alá.
-Amúgy is, nem hiszem, hogy olyan jó anya válna belőlem.-neveti el magát, belegondolva, hogy régebben, mennyi háziállata pusztult el.
Szegény hörcsögök, baglyok, macskák? Mind-mind az ő hibájából léptek át az árnyékvilágba, mert a lánynak sikerült túlgondoznia őket.
Úgy látszik a láz kezdi megtenni hatását, Rico már nem olyan élénk, mint volt, bár még mindig, újra és újra felveti a repülés ötletét, testvére hiába magyarázza neki, hogy nem igazán jó gondolat.
Gwennie nem szól semmit, csak hallgatja a két fiú közti humoros párbeszédet. Néha elmosolyogja magát, majd visszatér gondolataiba, de nem olyan mélyen, mint azt bárki is gondolná.
-Megígérem, hogyha meggyógyulsz, akkor az első dolgom az lesz, hogy feljövök érted, s elmegyünk repülni. Mind a hárman!-teszi hozzá az utolsó mondatot, miközben biztatóan néz Chrisre.
Gwen nem tudja, hogy lehet félni a repüléstől. Ő mindig is imádott az egekben repkedni, a seprűjén. Sose jutott eszébe, hogy netalántán még le is eshetne a seprűjéről. Bízott magában, talán ezt kellene tennie Chrisnek is. Majd egyszer megmutatja neki, hogy mi is az igazi szárnyalás, érti ezt a levegőben való süvítésre.
Gwennie fejében egy hirtelen álomkép jelenik meg. Dédanyját látja, a földön fekve, vértócsával a feje alatt. Ősz haja kibomolva, szemei fennakadva. Mellette egy sötét alakot lát. Az arcát nem látja az idegennek, semmi jel, hogy ki is lehetne az illető?
Az ?álom? hirtelen eltűnik, Gwen visszatér a valóságba. Levegő után kapkod, majd próbál megnyugodni.
-Már megint. Christian! Ugyanolyan látomásom volt, mint a tóparton.-fuldoklik, míg kimondja a szavakat. Beszélni is akadozva tud csak.
-Azt hiszem valami történt a dédanyámmal?
A lány torkát sírógörcs szorongatja?

~ Én még harcolok az álmaimért? bár ezt úgyse fogja megérteni. ~
Csupán egy halk sóhaj hagyta el a lány ajkait, miközben Will tovább beszélt. Ám ő ezt már rég nem hallotta, csupán az iménti szavak kavarogtak elméjében. Neki igenis vannak álmai, nagy álmai! De miért kéne ennek pont a túlélésnek lennie? Minek? A még több rosszért, ami még az életben érheti? Egyszer orvos lesz, ha már most nem az, egyszer biztosan? ha rajta múlik. Ő igenis küzd az álmaiért, még mindig.
Mit is mondott a srác? Kérdezett valamit? Annyira tompa a hangja? mintha csak tölcsérből beszélne, az elnyújtott mély bariton meg lassan elenyészik az éterben. Mit is mondott? Mit is mondott? Mondott egyáltalán valamit? A kicsoda? Milyen homályos a kép? minden egyes szívdobbanásra szűkül, majd újra kitágul. A szélei egyre elmosódottabbak, mintha csak valami szép lassan elégetné, akár egy réges-régi, megsárgult fotót. Ki ez fiú? Ki ez az elmosódott alak? És ki ő? Na meg, hol is van egyáltalán? A hányinger, igen, az az egyetlen biztos pont? nemsokára jön a görcs is? talán? Válaszolni kéne valamit, nade mire? Mire is? Mit is kéne csinálni?
~ Haza akarok menni!!! ~ csendült elméjében az egyetlen értelmes gondolat.
S ennek engedelmeskedve Miyuu elengedte a fiú kezét, majd tántorogva hátrált is két lépést. Még a szagok is, annyira furcsák voltak. Az a fémes, semmivel össze nem téveszthető szag. A vér illata? Érezte, ahogy lassan, de biztosan szivárog orrából, majd kezd torkában is felnyomulni a meleg-vörös patak. Elkerekedett szemeiben egyre csak gyűlt a könny, miközben támaszt keresett a mögötte lévő falon?
~ Haza kell menni? ~
Ám kimondani már nem tudta, érezte a nyaka zsibbadni kezd, karjaival együtt. Lábai először még nem akartak engedelmeskedni, ám végül mégiscsak botladozó futásnak eredt. S a világ csak lüktetett, kicsi szívének egyre szaporább dobbanásaira. Már nincs messze? talán?
~ Végre? ~ vágódott be a jól ismert ajtón, a klubhelység megnyugtató, kék falai közé.
Milyen szép kék a szőnyeg, akárcsak a tenger, a végtelen óceán, mely mindent elnyel. Kék akár a tenger, vörös áramlatokkal. Lemossa a vért s a mocskot? milyen puha, ahogy az arcomhoz ér, s milyen csodás a lüktető világ? talán?

Szőke Herceg, Seprűs néni


Hát ilyen nincs?
Az ágya szélén ülő ?szülői páros? továbbra sem engedi meg, hogy eme fullasztó helységet elhagyva kedvenc időtöltését, csinálhassa, vagyis seprűjére felpattanva a birtok felett repkedjen egészen addig, míg meg nem unja ahogy a sebességtől elmosódott alakok elsuhannak mellette, ahogy a szél az arcát simogatja. Míg végül az egészet megunva visszatér a földre. Ami nála legalább három, négy óra minimum.
Csalódott
Dühös
Természetesen nem hibáztatja barátait. Már miért is tenné, hiszen ők csak a legjobbat akarják neki. De azért picit sajnálja, hogy nem képesek megérteni, hogy ő már nem beteg, vagy ha mégis számára a repülés a legjobb gyógymód.
Csalódottságában visszahanyatlik ágyára, de olyan erővel, hogy mozdulatai alatt rendesen megnyikordulnak az ágy rugói, s talán még el is tört 1-2 közülük, de ez nem nagyon érdekli a hugrabug ötödéves szívtipróját. Asztaláról felkapja a Reggeli Próféta aznapi, gyűrött számát, s az ablak felé fordulva belemerül a sporthírek alapos böngészésébe, tudomást sem véve, hogy rajta kívül mások is tartózkodnak a szobában.

Bár mikor testvére megtiltja neki, hogy odavarázsolja a seprűjét, majdnem előkapja a párnája mellett tartott pálcáját, hogy csakazértis mást csináljon, mint amit mondanak neki, inkább lemond a dologról, s továbbra is csak a néma csöndbe burkolózik. Nem válaszol Gwen gyógyulás utáni ötletére sem, de magában azért elmereng, hogy milyen lenne a lánnyal repülni, miközben Chris alulról figyelné őket, esetek ott kuporogna félősen valamelyikük seprűjén. Ejj azok a fránya gondolatok csak a lányok körül tudnak mozogni. Bár ez még nem is lenne baj, hiszen szinte minden férfit a lányok foglalkoztatják, csakhogy ő hamar megunja őket. Ma még az egyik lánnyal randizik, s holnap már az előző napi randi közben meglátott gyönyörűséggel flörtöl. Valószínüleg ezért nem volt még soha komolyabb kapcsolata, talán azért mert eddig mindenkit megkapott akit akart, ráadásul könnyen. Nem úgy mint ikertestesója. Bárcsak lemondhatna egy kevéskéből, hogy a csajok ne vegyék annyira észre. Ugyan szereti ő a flörtöt, de néha elég unalmas tud lenni.


Ekkor valami olyasmi történik, amire soha életében nem számított volna, főleg nem egy gyengélkedőn folyó traccsparti közepén. A beszélgető, s őt győzködő párocska elhallgat, s néhány pillanatra csend borul a gyengélkedőre. Közben Gwen arcán egy sötét árnyék fut át, s bár ezt nem látja, hiszen háttal fekszik a lánynak. Azonban  mikor a hatodéves cukorfalat megszólal tisztán érzi a hangján, hogy valami baj van, ráadásul amit Chrisnek emleget az sem jelent jót. Egy határozott mozdulattal azonnal átfordul a másik oldalára, s elég egy pillantást vetnie barátai minden bizonnyal rémült arcára máris tudja, hogy mit kell tennie. Lerúgva magáról a takarót, s felülve magához húzza a síráshoz közel álló lányt. Egyik kezével átkarolja, míg a másikkal a hátát simogatja.
- Induljunk! ?adja ki közben az utasítást- Tudjuk meg, hogy mi történt vele. Ki az aki ezt a leghamarabb ki tudná deríteni nekünk? Ááá megvan Dumbledore. Gyerünk hozzá.
Közben Gwen háta mögül testvérére tekint, mintegy megerősítést várva tőle.

Nézi testvére ábrándos arcát, ahogy a repülésről képzeleg. Hihetetlen. Ő talán már soha nme fogja megérteni, mi a jó abban, hogy a lábad nem éri a földet és közbne csak egy darabka fa van alattad. Oké, persze a fa meg van bűvölve, és jó a varázsvilág, de ez neki akkor sem megy. Mondhatni: földhözragadt. Ha a tappancsai nem érintik a talajt és nincs körülötte valamilyen korlát, amibe kapaszkodhat, akkor szédelegni kezd, ha pedig magára hagyják, akár képes elájulni is félelmében.
Figyeli Rico minden rezdülését, láztól pirosló arcát, s a dacos villanást látván a szemében: dönt. Repülni fognak. Mármint Rico és Gwen, mert ő ugyan fel nem ül egyetlen seprűre sem, még Merlin kedvéért sem.
- Jól van, repülhetsz, de csak ha betartod a feltételeket. Úgy mint: ezeket felveszed - pólót, pulcsit és farmert ejt a takaróra -, tovább ezt is - sapka és sál követi a ruhákat -, azonkívül max húsz percet kapsz és nem foglak elkapni, ha leesel. Ha ennél tovább maradsz a levegőben, orvost hívok; elmeszakost és Gwennie fog lehozni a dokikhoz. Ugy, Gwen?
Bizakodón néz a lányra, remélvén, hogy egyetért vele ebben a kérdésben. Chris pontosan tudja: Rico tényleg sokkal előbb meg fog gyógyulni, ha kimehet a friss levegőre, mintha Madam Pomfrey itt aszalja totál egyedül a gyengélkedőn. Volt már ilyen csaknem egy éve és akkor bejött a "szellőztetés".
Alig két másodpercnyi csend után jelentőségteljes tekintettel egy őjabb feltételt tesz hozzá az előbbiekhez.
- Pluszban: az esti bulin nem alsógatyában jelensz meg, mondván, hogy te tulajdonképpen beteg vagy, csak egy pár percre ugrottál ki az ágyból.
Azért említeni meg a lány füle hallatára az esti bulit, mert ő gyáva meghívni Gwent, viszont pontosan tudja, hogy Riconak nincsenek gátlásai ilyen téren. Azt a bulit, amit megint titokban szerveznek testvérével - és amire csak kivételesen megbízható személyek kaphatnak meghívást.
A lány elsötétülő szemei azonban azt sugallják, nem lenne tanácsos feszegetni most a bulizást. Pláne, amikor kiderül a pillanatnyi csend oka, Chris végképp feladja az éjszakai táncolás reményét. Egy újabb látomás, ezúttal Gwen dédanyjáról. Kissé rémülten bámul a leányzó szemeibe.
Micsoda? Tristram után most a dédanyja is eltűnt volna? Hát milyen család ez? A Bermuda háromszög?! Vagy egy auror bosszúja...?
- Nem megyünk az igazgatóhoz - morran rá akaratlanul Ricora. - Reggel hallottam, mikor McGalagony beszélte Flitwickkel, hogy elutazott néhány napra.
Rico hátára teríti a takarót, azonban képtelen egy jó szót kinyögni. Csak ül, kezét az ölébe ejtve, végül csatlakozik Ricohoz és átöleli a lányt. Most vajon hová forduljanak segítségért?

Tristian szíve egyre hevesebben dobogott. A férfi még mindig nem adta fel, talán jobb lett volna, ha meg sem szólal. De akkor tovább faggatják? és ha megszólal? Arról faggatják, hogy miért mondja azt. Matt helyzetben volt. Ha ez nem is lett volna elég, a férfi belekérdezett rendesen abba, hogy mi történt. Pedig már örült, hogy megúszta, örült, hogy ki tudta vágni magát az előző helyzetből. Semmit nem tudott tenni. Vagy igazat mond, vagy?vagy?! Nem tudnak mit tenni, ha nem akarja elmondani az igazat? a mágiaügyi törvények mind Őt védik. 17 éves koráig nem itathatnak vele veritaserumot, főben járó átok használatáért, (főleg kiskorún) az Azkabanba is zárhatják őket. Nyert ügye van. Az iskolából pedig nem tanácsolhatják el, azért mert hazudik a magánéletéről?

Száját szóra nyitotta és teljes magabiztossággal, de csöppnyi félelemmel megszólalt. ?És mi történne, ha?- Abba maradt a mondat. Ebben a percben nyílt ki az ajtó és jött be rajta a két férfi. A bájitaltan professzor félúton megállt, de a házvezető, alacsonynövésű férfi rögtön felé tartott. Vetett még egy szúrós pillantást a fogatozó férfi felé majd a Hollóhát vezetőjét nézte, aki azon nyomban elkezdte vizsgálni Őt.

-Jól vagy, fiam?! ?kérdezte a ?törpe tanár?, aggodalmas arccal. ?Mi történt?! ?
Trist szavait nem kellet túlságosan megfontolnia, elvégre az elmúlt órákban, többször is el kellet mondania. ?Igen? már jobban- itt egy nagyot nyelt ?semmi említésre méltó?-. 11éves korához képest emelt fővel válaszolt a tanárnak, mintha egyenrangú társak lennének. Közben mások is érkeztek a terembe, de szerencsére nem hozzá. Nem figyelt rájuk, de igazából már a három férfira sem, pedig az egyik ott állt szinte közvetlen mellette.

Lelkében keserűség és félelem támadt a magabiztosságból. Ezt az ügyet már nem úszhatja meg büntetlenül, sem Ő sem az a srác. Csak remélte, hogy a fiú már árkon-bokron túljár. Ránézett a bájitalos palackokra, amik még mindig Őt hívogatták? és meglátott egy kicsinyke, zöld, gömbölyű üveget, egy pergament cetlivel: Nyugodt álom eszencia. A kis hollóhátas fejében rögtön előjött minden, amit csak tudni lehet a bájitalról. Úgy nézte az üveget, mintha a megváltó lenne? Aludhatna és semmivel nem kéne törődnie? nyugalom és béke lenne. Törékeny kis kezével már nyúlt is a zöldes üveg felé?

(Az ital leírását megtaláljátok: Roxfort RPG > A titkos tudás fája > Hasznos információk (Moderátorok: Vikitria M. Mirol, Harry Potter, Susan S. Scott, Seyala Kiba) > Bájitalok)

~Amy, a "kis beteg":)~

A szőke griffendéles csak nem akarja elhinni? Olyan magabiztosan bizonygatja jóllétét, hogy a pontos időt Zoey akaratlanul is ellenőrzi, túl jól ismerve saját megbízhatatlan időérzékét. Órája azonban negyed hetet mutat, ami őt igazolja. Nagyon beverhette a fejét szegény lány? Két óra csak úgy nem szokott kiesni az ember agyából.
Azonban amnézia ide vagy oda, már tényleg kezdi a határait feszegetni. Mély lélegzetvétellel parancsol nyugalmat magára, mielőtt idegességében még leordítaná Amy fejét. Még se tenne neki jót? Ugyan csak aggódik érte, azért síkideg, de nem vezetheti le rajta.
- Legfeljebb a térdemet vertem be, a fejem teljesen ép. Amit a tiedről sajna nem mondhatok el, ugyanis ?itt mutatja az óráját ? vagy két óra kiesett az emlékezetedből. Ne akard nekem azt mondani, hogy ez normális dolog. A tó mélyén történteket már rég kihevertem, köszi.
Évfolyamtársa felszisszen, ahogy ujja a duzzanathoz ér, majd az önkéntelen fejmozdulattól elesik. Tudja, hogy talán túlzásba viszi az aggodalmaskodást, de jobb félni, mint megijedni, és hiába csak ma délután ismerkedtek meg, nem venné a szívére, ha komolyabb baja lenne. Félig-meddig magát okolja az esetért, hisz ő engedte el a lány kezét olyan hirtelen, minden szó nélkül?
- Bocs, nem akartam? -szabadkozik -, de most már remélem elhiszed, amit mondtam. Egyébként csak azért vagyok ilyen, mert aggódom.
A másik kérdő pillantása kicsit ingerültté teszi. Már néhány alkalommal elmondta, hogy mi a terve, és nagyon úgy tűnik, Amy mégsem értette meg? Nem emlékezik, vagy csak épp másfelé figyelt?
- A gyengélkedőre megyünk. ?közli, azzal elindul- homlokegyenest a rossz irányba. Isten tudja, miért, de a nagyterembe lép be- talán az idegesség teszi? Mindenesetre csak akkor veszi észre a baklövést, mikor már félúton jár a per pillanat üres tanári asztal felé vivő folyosón az asztalok közt.
~Csodás? én papolok neki arról, hogy a fejével baj van, erre úgy összezavarodom, hogy ide jövök? ~
Magára mérgesen sarkon fordul, és elindul kifelé, nem épp nyugodt állapotban. Hiába, ő mindig is ilyen volt- épp akkor mondott csődöt, mikor próbára tették a tudását, a nagy izgalom neki csak ártott. Még szerencse, hogy sose készült énekes- vagy színésznőnek? képtelen lenne kiállni a színpadra.
- Bocsi? nem tudom már, hol áll a fejem? -motyogja bűnbánóan, miközben a lépcsőt róják. Mikor felérnek a keresett helyiségbe, Zoey rögtön felvázolja a helyzetet Madam Pomfreynak, aki épp az ágyak körül szorgoskodik, majd átadja neki a terepet. 
 

Joy kénytelen egyedül felkászálódni a földről, mivel úgy tűnik, Zoey másodjára ? vagy harmadjára? ? már nem hajlandó felrángatni őt. A lány vállat von, talpra kecmereg, aztán minden energiáját a két lábon maradásba fekteti.
Amy hangosan kacag Zoey-n.
Te hiszed, hogy a gyengélkedő a Nagyteremben van és én vertem volna be a fejem? Na neeem, barátom, te valamit elsumákolsz itt. Inkább neked kéne valami gyógyító lötty vagy hasonló, hogy helyrejöjj. Oké, csaknem két órát tévedtem, ami a pontos időt illeti, de sosem volt túlzottan jó az időérzékem. De ezt akkor sem fogom elmagyarázni neked, mert tutira nem hinnéd el. Tudod mit?! Felmegyünk a gyengélkedőre, aztán ott majd előadom Madam Pomfrey-nek az összes tünetedet, ő biztosan meg tudja mondani, mi a fene bajod van.
Eközben szépen lassan elhalkul a hiénaszerű röhögés, majd a griffendéles ártatlan arccal szólal meg.
- Igazán nem értem miért aggódsz, hiszen kutya bajunk. Nem?
Amy attól sem zavartatja magát, hogy nem igazán tud egyenesen haladni, sőt: mintha kimondottan hullámvonalban közlekedne. Próbaképpen a Nagyteremből kifelé menet maga elé mered, és megpróbálja követni a padlón lévő egyenes csíkot. Hiába, ő akkor is cikkcakkban gyalogol és kissé még szédül is. Nem baj, ami nem megy, azt nem kell erőltetni; így aztán fel is hagy a hiábavaló kísérletezéssel mondván, hogy biztosan földrengés van és egy pöttyet billeg a padló.
Az ajtónál viszont nekimegy Zoey-nak, ugyanis a nagy padlónézegetésben egyszerűen elfelejt megállni, nem veszi észre a közelgő falat.
A gyengélkedő felé menet Amy folyamatosan győzködi Zoey-t, hogy egyiküknek sincs semmi baja, tehát igenis visszamehetnek a tópartra a vihart nézni, mert az olyan szép. Legalábbis így, távolról. Mikor a mardekáros tétován kijelenti, hogy azt sem tudja hol áll a feje, barátnője ragadózószerűen csap le rögtön:
- Na ugye! És még én vertem be a fejem?!
Abszolút nem akar a gyengélkedőre menni, ezért aztán egy ?Bocsánat? sóhajtás közepette emeli a karját, hogy leüsse újdonsült barátnőjét. Meglehet fájna Zoey feje, amikor felébred, de legalább biztosan nem buknának le. Merthogy Joy nyakán még mindig ott vannak a fojtogatás nyomai, a hülye hínár miatt. Az utolsó másodpercben azonban eléjük toppan a javasasszony, így a lány leereszti karját barátnője tarkója mögül ? egészen a válláig, és szédelegve rátámaszkodik.
Azután csak tűri, hogy a nő egy üres ágyra penderítse és egy bögrényi förtelmes ízű, forró vacakot itasson meg vele. A rosszízű, ám szagtalan lével teli bögre fölött tátogja Zoey felé, hogy áruló!, majd két korty között gonoszdin ecsetelni kezdi Madam Pomfrey-nek a balesetet. Mely szerint a másik lányka holtbiztosan beverte a fejét, nem is egyszer, és még vízbe is fulladt mellé legalább háromszor; egyszóval ő is ápolásra szorul. Végül álnok vigyorral nyugtázza, hogy a javasasszony Zoey felé indul, hogy őt is kezelésbe vegye.

~Aaaaaamyyyyy... ez övön aluli vooolt ;) :D~

Sose mondta, hogy tökéletes volna, de azért még nem kell körberöhögni egy aprócska tévedés miatt. Kivel nem esik meg, hogy rossz terembe lép be, vagy rossz folyosó felé indul?
Az elsősökkel, és azokkal, akik nagyon-nagyon el vannak varázsolódva. Olyannyira, hogy arra már kifejezés sincs. Ővele per pillanat ez volt a helyzet, ami, tekintetbe véve a tóparti eseményeket, a vihart meg Amy agyrázkódását, csak megérthető?
Vagy nem?
Ugyan próbálja magát mentegetni, mégis érzi, hogy nem kis bakit vétett az előbb. Erre az, hogy ?nem kicsit- nagyon? hibázta el, édeskevés. Ötödik éve jár ide, az Isten szerelmére, és még egyszer se fordult vele ilyesmi elő! Még legihletettebb, legelvontabb pillanataiban sem. Na jó, néhány embernek nekiment ilyen alkalmakkor, de így sose tévedt még el. Megérti tehát évfolyamtársa hangos kacaját, és kínosan vele együtt nevet.
Nem, nem teljes szívből, mint aki érzi a helyzet komikumát.
Zavartan, mert szégyelli magát. Végtére is, nem ejtették a fejére, lehetne több esze. Ha elsős korában nem adták el itt, akkor most miért sikerült majdnem elvesznie?
- Nem vagyok benne biztos. Te magad is azt mondtad, hogy nagyon kemény volt a fal; nem tudom, mekkora bajt okozott.
A nagyteremből kimenve elfoglalják saját sötét, önmarcangoló gondolatai. Fogalma nincs, miért, de amióta találkoztak (és főleg a tóban történtek óta) úgy érzi, kötelessége képességei szerint segíteni a lánynak.
~Eddig is megvolt a segítségem nélkül? talán most is meglenne? Nem! Egész délután jól elvontunk, most nem fogom itt hagyni.
Nem lehet, hogy terhes neki ez az egész? Hogy nem akarja, hogy segítsek?
Ezt eddig nem igazán jelezte?
Nem-e? Hát szerinted miért nem akar a gyengélkedőre menni? Miért nem hajlandó elhinni neked, hogy tényleg nagy baj lehet?~
A nagyterem ajtajában majdnem elesik, mikor Amy beleütközik- csak a kilincset megtaláló, kaszáló karja menti meg. Úgy dönt, nem ismétli magát és nem mondja ki az ?Én megmondtam? ?ot.
Önmagával vívódva lépked felfelé a gyengélkedőre, nem tudva, tényleg helyes-e, amit tesz. Időközben eszébe jut a lány egy elfelejtett félmondata.
- Egyébként ha már itt tartunk: szerintem ha én ütöttelek volna le, akkor otthagylak, és hagyom, boldogulj, ahogy tudsz. Hozzászólás?
A gyengélkedőre megáll (a javasasszonyt keresve), közben pedig mintha halk suttogást hallana a griffendéles felől. Azonban, mivel Madam Pomfrey a közelben tartózkodik, nem jut ideje hátrafordulni és megkérdezni, mi az, ahogy a rátámaszkodást sem tudja véleményezni egy ?ugye, megmondtam?? -mal. Miközben a szőke lányt az ágyhoz vezetik, Zoey észreveszi annak nyakán és kezén a vastag hurkákat, amiket emlékezete szerint a történetből kihagyott hínárnak köszönhet, és még elkapja az eltátogott üzenetet, mielőtt szégyenteljesen lesüti a szemét.
Nagyot nyel. Erről teljesen elfeledkezett? Ajjajj? lesz itt nemulass? Ha ez Piton és McGalagony fülébe jut?
Lelki szemei előtt épp a szentbeszédet tartó két házfőnök lebeg, mikor megüti a fülét egy hang.
Amy hangja.
Nagyokat pislog, és elhűlve mered a szőke lányra. Micsoda?! Hogy ő, beverte a fejét, és vízbefulladt?! Na ez már tényleg...
A mai délután mintha meg sem történt volna. Ha a griffendéles úgy érzi, elárulták, hát ő is. És egyáltalán nem vigasztalja, hogy valamilyen szinten jogos volt.
Ezen azonban per pillanat nem ér rá töprengeni, hisz idegesen magyarázni kezdi a javasasszonynak, hogy neki tényleg semmi baja, ő csak Amyt hozta fel? de semmi foganatja. Őt is letuszkolják az egyik ágyra (közben sötét oldalpillantást vet évfolyamtársa felé), és tüzetesen megvizsgálják. A javasasszony megtalálja azt a pár horzsolást és zúzódást, azonnal be is keni őket, ám másnak nyoma sincs, Madam Pomfrey nagy ámulatára. Azért biztos, ami biztos, belediktál a mardekárosba is egy fejfájás- és szédülés elleni itókát (olyasmit, amilyet Amy kapott), mielőtt eleresztette azzal a szigorú paranccsal, hogy vigyázzon, tónak közelébe se menjen, és nehogy túl merje magát erőltetni, különben vele gyűlik meg a baja.       

Látja a zavar és a szégyen furcsa elegyét a mardekáros arcán, de most valahogy nem érzi magát annak a kedves jótündérnek, aki minden problémát megold. Hatalmasra kerekedett szemekkel, ártatlanul néz barátnőjére.
- Milyen fal?
Ártatlansága teljes tudatában tekint Zoey szemeibe, aztán mégsem részletezi tovább a kérdést. Mivel látja, hogy őt itt és most totálisan hülyének nézik. Ez még nem baj, csak ne szédülne ennyire! Előbb jobbra billen a padló, majd balra, aztán megint jobbra: tisztára mint valami idétlen hajóhinta. Amy mindig jól bírta a vizet, de ez most mégis túlzás neki. Zoey hátát azonban elég szilárd pontnak találja, így a leányzó keskeny vállaira, talárjára összpontosítva, matrózmódra imbolyogva lépeget.
- Az is lehet, hogy előbb tértem magamhoz, nem? De mi van ha direkt nem hagytál ott? Mert, mondjuk bűntudatod volt, hogy bántottad egy embertársad vagy talán az volt a cél, hogy téged lássalak megmentőmnek...
Amy sejti, hogy ezúttal túl messzire ment - mindent azért ő sem engedhet meg magának. Bocsánatkérő pillantást küld barátnője felé, s közben bűntudatosna felnevet mintha azt mondaná, ez csak tréfa volt, nem kell mindent komolyan venni.
A lány egyáltalán nem gondolja komolyan a Zoey sérüléseit ecsetelő handabandát, az csupán mese habbal. Bár nem emlékszik (tisztán), sejti, hogy a mardekárossal olyan viszonban vannak/voltak, hogy megengedhet egy ilyen tréfát; ami végülis a förtelmes ízű bájitalra megy ki: nehogymár csak Joynak kelljen kortyolgatnia, ha már Zoey beárulta őt. A sötét pillantást fel sem veszi, a javasasszony válla felett vigyorogva ölt nyelvet a szembeni ágyra telepített lánynak, aztán kuncogva bukik vissza a gőzölgő bögre tartalmára.
Érdekes, mintha kicsit elálmosodott volna a létől és a harangozás is megszűnt a fejében. Érdekes. De aludni akkor sem fog, most aztán nem! Mert ő mindig forgolódik álmában és talán lecsúszna a gondosan felhajtogatott talár szegélye a nyakáról, akkor pedig magyarázhatná azokat a bizonyos hurkákat Madam Pomfrey-nek, azonban úgyis McGalagonynál kötnének ki mindketten - vagy ami még rosszabb: Pitonnál, s a túlméretes denevér nem kegyelmezne nekik, na meg a Griffendél pontjainak.
Az utolsó korty méreg mellé valami port is kap azzal a határozott paranccsal, hogy keverje bele a felmosólészínű borzalomba, aztán húzza le egyhajtásra. Amy engedelmesen kever, majd szótlanul megissza az immáron keserűvé és piszkosfehérré lett italt. Az eredmény nem éppen szívderítő: lórúgásszerűen villannak elméjébe az elmúlt pár óra emlékképei.
Tófenék, előcsarnok, tópart, vihar, tófenék, Zoey, úszás, lecke, futás, vihar, tócsa, csúszkálás, áthatolhatatlan zuhatag, amiből váratlanul kiválik egy darab fal, pocsolyák... és végül minden elfeketül egy hatalmas csattanás kíséretében.
Amyt kirázza a hideg az összekeveredett emlékek klipszerűen, villámlóan váltakozó forgatagától, s alig néhány perc alatt átéli az elmúlt 3-4 órát. Már nem fáradt, sokkal inkább úgy érzi magát, mint ahogy egy frissen facsart narancs érezheti. Tányérnyi szemekkel néz fel Zoey-ra, meg sem fordul a fejében, hogy mindezt csak ő látta újra.
- Mondd, ez mind... ez tényleg megtörtént? Velünk?! - némi hisztérikus felhang érzékelhető szavaiban, amit azonban meg lehet érteni, hiszen minderre nem emlékezett. Eddig. Még most sem tudja biztosan, hogy azok valóban az ő emlékei vagy csupán álmodta az egészet. Felkel az ágyról és a javasasszony ellenkezésével nem törődve az ablakhoz sétál, hogy kinyissa.
Esőillat - állapítja meg magában. - Olyan furcsán tépettek a fák, minden csupa sár. Emlékek volnának azok a képek vagy valami idétlen rémmese jelenetei? Ja, én nem is szoktam ilyesmiket nézni, de akkor csak emlékek lehetnek.
Megint barátnőjére néz, megerősítést vár tőle. Idegesen simít ki egy hajtincset a szeme elől. Észre sem veszi, hogy ezenközben talárja elcsúszik, s ezzel láthatóvá válnak nyakán a fojtogatásnyomok. Ledobja magát Zoey mellé az ágyra, tétován néz szét. Most mi lesz? Hogy fogják ezt kimagyarázni? Hiszen az előbb oda-vissza kitálalták az egész sztorit - már ha igaz volt - Madam Pomfrey-nek, ő pedig nem a hallgatásáról és szolidaritásáról híres. Ráadásul legfeljebb jelbeszéddel vitathatják meg a továbbiakat, mert a nő tévedésből sem ment volna ki a szobából.

~Amy... de, úgy tűnik, az vagyok :D :D :D ;D ;D~

-Az, amelyik azt a fájó púpot adta. ?hangzik lakonikus, és nyugodnak szánt válasza. Reméli, hogy meg tudja őrizni a hidegvérét, mert most arra van leginkább szükség. Hogy miért veszi magát ilyen komolyan? Lehet, hogy csak a szédelgő, tántorgó Amy váltotta ezt ki belőle. Vagy tán a bűntudat. Ugyan hülyeség, de jelen esetben önmagát hibáztatja az esetért.
Szidja is magát érte gondolatban elég rendesen, hisz józan eszével jól tudja, hogy nem tehet róla.
Épp ezért megdöbben, mikor a griffendéles gyanúsító válaszát hallja. Hirtelen felháborodásában csak ránéz, de az a pillantás is épp elég. Nagy nehezen lenyugszik és elfogadja a kimondatlan bocsánatkérést.
Lehet, hogy a javasasszonynak hazudozást kissé túlreagálja? Végül is, semmi baja nincs, és elvileg a főzettől sem lehet? És tényleg nem volt a legbölcsebb döntés idejönni (még sérülés gyanújával sem), mikor könnyen kiderülhet, hol is voltak délután. Ugyan nem kifejezetten tilos a tóban fürödni (ő legalábbis nem emlékszik ilyen kitételre, és különben is, télen mindig teli van a tó korcsolyázókkal), nem biztos, hogy könnyen megúsznák.
Elfintorodva nyeli le a keserű löttyöt. Meglepetésére megszűnteti az idegességtől kijött fejfájást, és el is bóbiskol tőle, mikor nehéz szemhéjait lehunyja. Az rázza fel álomtalan pihenéséből, hogy a szemben lévő ágyon fekvő barátnője nyugtalanul forgolódik, mintha rémálma lenne, majd hirtelen a szőke lány szeme felpattan, Amy pedig lassan felül. Nyilvánvaló, hogy mire céloz, így nem vesződik visszakérdezéssel.
-Igen. A tó mélye, a vihar, a futás? minden.
Egy ideig gondolkodik, hogy jobban is kifejtse-e, de az ablakhoz sétáló lány mögött észreveszi a javasasszonyt, így úgy dönt, inkább nem. Mikor Madame Pomfrey félrenéz, és mikor a griffendéles már az ágyán ül, kézzel-lábbal (és tátogással) elkezdi ecsetelni a kihagyott részleteket, amik közül, ha szól, átugorja azokat, amikre Amy emlékszik. Nem csodálkozik a hitetlenségen, most így visszagondolva tényleg nagyon abszurdnak tűnik ez a sok kaland egy délutánra.
Eltöpreng azon, hogy hogyan tovább, mikor a leülő lány nyakán félrecsúszik a talár. Ezeket a nyomokat ő nem tudja eltüntetni? de talán? talán eltakarni el tudják. Ha átváltoztatnak egy ruhát pont olyan színűvé és tapintásúvá, mint barátnője bőre, és odaragasztják?
Á? ugyan már. Ilyen trükköknek se a javasasszony, se Piton, se McGalagony, és más se dőlne be. Valami bőrápoló bájital kéne? de az meg nincs náluk, és nincs az az Isten, hogy innen egyikük is meg tudjon szökni.  Tudniillik a tó mélyéről Zoeynak meg volt a magához való esze, és hallgatott. Ha színváltó bűbájt alkalmazna, és lekicsinyítené a hurkákat? de emberen való átváltoztatást még nem tanultak. Ugyan hallott és olvasott már róla? Százfűlé-főzet Amy hajával? Annyi idejük nincs, és az a sérüléseket is utánozza. Ajkát összeharapva töpreng.
Nem jut az eszembe semmi használható. Átváltoztatott rongynak nem dőlnek be, százfűlevünk vagy bőrápoló bájitalunk nincs, és átváltoztatni se tudlak. ?közli kézzel-lábbal, szomorúan barátnőjével.
~Te vagy az írópalánta, na gyerünk, hol a nagy fantáziád?!~ rója meg magát.

Olyan furcsán fáradtnak érzi magát, mintha egész nap a következő kviddicsmeccre gyakoroltak volna a csapattal. Alig bír ébren maradni, de tudja, hogy nem alhat el éppen most.
Értetlenül bámul barátnőjére. Most miért titkolóznak, hiszen az előbb Zoey mindent elmondott a javasasszonynak... vagy mégsem? Amy lassan szedi össze magát; két öklével megdörzsöli szemét, hogy beélesítse látását, majd halk morranással elnyel egy ásítást.
Képek, megint képek. Most éppen úsznak, s ő a vízfelszín alá süllyed, hogy megtréfálja Zoey-t. Aztán kergetik egymást, s közben egyre közelebb érnek a tófenékhez, közeledik a hínár. Az a bizonyos hínár
- Nem akarom látni! - kiáltja akaratlanul is hangosan.
Madam Pomfrey villámgyorsan megpördül az ablak előtt a sikoltás hallatán és az ágyon kuporgó diákokra mered. Talán túl hatásos volt a bájital, amit adott? Egy biztos, hatott - erről árulkodik a griffendéles arcán látható egyszerre irtózó és ijedt fintor.
Joy a szája elé kapja a kézet, amikor végre felfogja mit akar vele annyira közölni Zoey: a gyógyító nem tud róla, mert a mardekáros lányka nem árulta el neki az úszás végét, és jó lenne, ha a javasasszony soha nem is ismerné meg a pontos történetet.
Amy alig-alig ellenkezik, amikor Madam Pomfrey egy újabb kiürítáésre váró bögrét tuszkol kezébe, ám gondosan ügyel arra, hogy a sebtében a nyakára rántott talár eltakarja sérülése minden négyzetcentiméterét. A lány - az utasításnak megfelelően - egyetlen hatalmas korttyal elnyeli a csaknem 3 deci folyadékot, ám tettét rögtön meg is bánja, ugyanis a gyógyital végigmarja torkát, azután gyomrát kezdi égetni. Néhány másodperc után elcsitul gyomra lángolása, egyúttal olyan mértékű fáradtság vesz rajta erőt, mint soha korábban. Amy erősen küzd a hullámokban rátörő álmossággal, de meglehetősen nehezen boldogul vele. Ásítozva, egyre kábultabban hajtogatja a folyamatosna kérdezősködő javasasszonynak, hogy "nem történt semmi, csak rémálmodtam az előbb, biztosan azért kiabáltam" és "az égvilágon semmi bajom nincs, miért nem mehetek fel végre a szobámba aludni?".
Mindhárman tudják, hogy az alvás csupán üres kifogás a griffendéles számára, azzal azonban csak a két lány van tisztában, hogy miért. Madam Pomfrey értetlenül néz hol egyikre, hol másikra, végül rájuk hagyja az ügyet. Amy kezébe egy pizsamát nyom, amin a Roxfort címere díszeled, s elküldi az egyik paraván mögé átöltözni, majd a Zoey melletti üres ágyra parancsolja. Gondosan betakargatja a lányt, végül mielőtt kimenne, mindkettőjük asztalára odakészít egy-egy bögrényi gőzölgő italt és szigorúan rájuk parancsol:
- Ezt igyátok meg, ha kihűlt, na meg ha ébren lesztek még akkor - ezzel elvonul.
Amy kíváncsian, de már megnyugodva néz Zoey-ra, közben ujjaival akaratlanul is a saját nyakát tapogatja, mintha így akarná felmérni a növény által okozott kárt.
- Mostmár mesélheted hangosan is, mert az előbbi mutogatásból nem sokat értettem. Amúgy nagyon rémesen néz ki a nyakam?

~Amy, a kisegér ;D ;D Egy cica, két cica, száz cica, haj, azt hiszi, hogy megfogja az egeret ;D ;D ;D~

Szeme sarkából a szellőztetéssel foglalatoskodó javasasszonyt tartja szemmel, hogy tudja, mikor vegye fel ismét a nyugodt, jó kis beteg álarcát, így a kiáltásig nem veszi észre, hogy barátnője ismét elbóbiskolt. Akkor viszont úgy megrémül a hirtelen ordítástól (ami, mivel Amy már az ágyán ül, szinte szó szerint a fülé mellett hangzott el), hogy szinte felugrik ültében. Elkalandoztak a gondolatai, és amúgy sem épp nyugodt idegeinek ez úgy tűnt, kicsit sok.
-Ha lehet, ezt a jövőben mellőzd? -nyögi ki lehiggadva, bár feleslegesen, hisz tudja, hogy a griffendéles nem tehet róla. Ezen legfeljebb egy jó kis álomital segíthet, ami elég mélyen altatja a delikvenst, hogy ne álmodhasson.
~Nézzük a jó oldalát- visszanyerte az emlékezetét.~ nyugtázza magában. Ennek jó voltáról azonban kétségei támadnak, amint a szőke lány arcára néz, ami ijedtebb, mint délután, és a fintorában egy kis irtózás is ott lapul. Hát igen, erre mondják, hogy a tudatlanság áldásos?
Kellett neki akár csak gondolatban is álomitalokat emlegetni- évfolyamtársa újabb adag itókát kap, amitől egyre nagyobbakat ásít, miközben próbál elszabadulni. Eleve veszett helyzet; ilyen állapotban nyilván nem engednék el, hisz még elaludna valahol a folyosón, félúton a hálókörlet felé. Zoey azonban ennek ellenére érti, hogy Amy csak a javasasszonytól akarna megszabadulni, és el akarja kerülni, hogy bármelyikük (igen éles szemű) házvezető tanárát idehívják. Mivel azonban nincs mit tenni, és mert a fekete hajú szemhéja is elnehezül néha-néha (a bájital vagy a délután hatása, ki tudhatja?), ő is megkapja a gyengélkedői egyenruhát, és átöltözés után foglal helyet ismét az ágyán. Szótlanul tűri, hogy barátnője után őt is betakargassák, majd azon kezd töprengeni, mitévők legyenek, ha az éjszaka közepén (vagy reggel, ki tudja) arra ébrednek, hogy Piton és McGalagony fej-fej mellett ront be ide. Azonban sajnos még mindig nem jut az eszébe semmi használható.
-Ötletem sincs, pedig úgy töröm az agyam, hogy már fáj. Nem takarhatjuk el átváltoztatott ronggyal, mert azonnal észrevennék. A százfűlé jutott utána eszembe, de az nincs kéznél, és különben is, a sérüléseket is utánozza. Bőrápoló is megtenné, de csak bent az irodában lehet egy kevés- láttam, hogy onnan hozta a kenőcsöt a zúzódásaimra. Az, hogy téged változtassalak át, természetesen lehetetlen, hisz még nem is tanultunk ilyesmit. ?sóhajt fel, majd a kérdésre válaszolás előtt végigméri barátnője nyakát.
?Nem, egyáltalán nem, de ahhoz épp elég, hogy a két prof gyanút fogjon.
~A francba, hogy miért nincs nekem is olyan elsősegélykészletem, mint amilyet Lizzie magával szokott hordani, ha küldetésen van?~ morog magában, majd mikor elfordul, hogy a falon függő órára nézzen, észrevesz valamit az asztalán. Egy apró kis tégelyt.
Most jut csak eszébe, hogy a javasasszony ugyan nagyrészt elsőre eltűntette kék-zöld foltjait, de a nagyobbakból maradt egy kevés. Ezt a kis adag kenőcsöt még akkor adta, amikor úgy volt, hogy éjszakára elmehet. Elvigyorodik.
Felveszi a kis dobozkát és odadobja Amynek.
-Kend be vele, ha teljesen nem is, de nagyja el fog tűnni, az pedig nekünk már elég lesz.     

A lány álmossága lassan múlik, arcára mosoly kúszik, de már nem az a dilettáns, ami az előcsarnokban volt megfigyelhető. Mozizik. A fejében lévő vetítővásznon immár a tóparton ülnek, majd a vihar elől menekülnek. A griffendéles halkan kuncog a sáron való csúszkálás láttán, aztán méltatlankodva felhörren, mikor az emlékkép-Amy nekicsapódik a falnak. Kívülről szemléli önmagát, ahogy az előcsarnokban dzsezzbalettozik és kóvályog, azután a nagytermi jelenet láttán mesmeg kuncogásban tör ki.
Sejti, hogy barátnője nem láthatja, amit ő - vagy más szemszögből éli át -, ezért a pofátlan vigyor mellett kommentálja is az eseményeket.
- Ahha, most tanulunk sárcsolyázni... puff, hát ez durva volt. Mármint a fal... höhö, szépen nézhettem ki ott a padlón, mint valami részeg disznó, aki túlvan az aznapi nyolcadik üveg pálinkáján. Most mész neki az ajtónak; ehhez csak gratulálni tudok, elvégre jó ideje győzködsz, hogy menjünk a gyengélkedőre. Na, most én gyűrlek a lépcsőn, hogy menjünk inkább fogorvoshoz vagy bárhová máshová, csak ide ne... most akarlak leütni, de jön Madam Pomfrey...
Ezt nem kellett volna mondania. Amy érzi, hogy elszólta magát. Hát igen: aki hülye, haljon meg. Most biztosan kapni fog a fejére Zoey-tól, de ezt sem bánja, hiszen előbb-utóbb úgyis kiderült volna sanda szándéka - és akkor már inkább most, mint később. Csakazértis vigyorog, bár időközben az emlékfilmnek végeszakadt. Azért biztatásként hozzáteszi:
- Most ölj meg, ha akarsz, bár akkor tutira rádkenik a fojtogatást is.
Amy engedelmesen bekeni nyakán a fojtogatás nyomait, aztán a tükör elé lépve figyeli, ahogy lassan elkezdenek halványodni a véraláfutások, s közben a Zoey által mondottakon töpreng. Végül megszemléli az alig-alig látszó foltmaradványokat.
- Nézd, most pont olyan a nyakam, mint a mugli ovisok arca, mikor temperát kennek magukra. Tisztára mint valami elmaradott indián a 15. századból félig lemosott harci festékkel. Hé, cimbora, van egy kis tüzes vized? Vagy megyünk vadászni? Én már kifaragtam az íjamat és nyilak is vannak nálam - közli, majd hirtelen lebámul a nadrágjára. - Huh, jól van, ágyékkötő rendben. Tudod, mifelénk fontos a jó öltözet, ezért is hordok valódi kígyóbőr holmikat. Én magam vadásztam össze a kígyókat hozzá. Bár mostanság kezd divatba jönni az üveggyöngy és a különféle szőrmék is; szóval azt hiszem, stílusváltásra lenne szükségem. Fogjunk néhány mókust és akkor neked is csinálok szőrmekabátot, hogy meg ne fagyj télen. Ja, majd' elfelejtettem! Szólni kell Harcias Lónak, mielőtt elmegyünk, hogy vigyázzon a sátorra, mert különben még elfújja a szél.
Mindezt szinte levegővétel nélkül hadarja végig a lányka, s közben halálosan komoly képpel szemléli Zoey - talán kissé fagyott - vonásait a tükörben, és illegeti magát az előre a nyakába képzelt szőrmét simogatva, annak dússágát méregetve.
- Bár ha megkérdezzük a mostanában erre grasszáló hódító népséget, biztosan tudnak valami jó üzletet ajánlani, hogy ne kelljen annyit melóznunk egy aprócska bundacafrangért.

~Amy, az indián egér ;D ;D ;D ;D ;D ;D~

Diszkrét szemöldökfelvonás és kérdő tekintet. Ennyi a válasza a (végre-valahára) értelmes mosolyra és a kuncogásra. Sejdíti, hogy barátnője ismét emlékképeket lát, és kicsit megnyugtatja, hogy már nem sokkolják ennyire. A kérdő tekintetből a magyarázás hatására mosoly, sőt, kis híján hahota lesz, ahogy ő is újra átéli az eseményeket. Be kell vallania, így, külső szemlélőként igencsak szívderítő látvány a rögtönzött táncelőadás kint közösen, majd a nagyteremben Amy részéről, sőt, önnön ?eltévedése? is mókásabb, mint akkor volt. Általában nem csak utólag tud nevetni magán, ám jelen esetben most, hogy a veszély, az idegesség oka elmúlt, ez jóval könnyebb.
Arcára előbb ráfagy a derű, majd pókerarcnak adja át helyét. Talán csak a szemén látszik, hogy most, ha nem a gyengélkedőn lennének, ahol a javasasszony bármikor közbeléphet, legszívesebben ordítozna a griffendélessel. Ujja icipicit megmoccan- hogy a pálcája, vagy a másik nyaka után-e, nem tudni. Azonban jobbik esze győzedelmeskedik. Évfolyamtársa végtére is teljesen érthető módon védekezni akart a lebukás ellen.
- Ezer szerencséd, hogy nyomós okod lett volna rá. ?sziszegi végül, lecsillapodva.
~Különben is, mit gondolt, hogyan akart ájultan elvinni elég gyorsan, hogy Madame Pomfrey ne vegye észre?! Hacsak nem térít magamhoz egy átjáróban vagy üres beugróban, mielőtt észreveszik, lebukott volna.~ méltatlankodik magában. El kellett ismernie, gyanús lett volna, ha Amy épp akkor talál elhalálozni, mikor (mit ad Isten) egyedül van vele, és ez is segített a lenyugvásban. Ahogy az is, hogy barátnője sérülése már alig látszott. Mintha csak érzékeny lenne a bőre a szappanra vagy tusfürdőre, amit használ, és az is főleg a kenős téglavörös színe miatt.
Pislog párat. Ugyan az összehasonlítás az indián arcfestékkel nagyon is jogos, de kicsit hirtelenek tetszik a váltás. Elsőre.
Lassan mosoly kúszik az arcára, majd ajkába harapva próbálja visszafojtani kitörni akaró kacaját- fél tudniillik, hogy még idecsődítené a javasasszonyt. A kérdésre, hogy piája van-e, csak fejrázással válaszol, mert ki sem meri nyitni a száját.
- Aha, az jó lesz szerintem is? -vigyorog bőszen, mikor önnön mókusbunda-kabátjáról van szó; ekkorra ugyanis már némileg visszanyerte a komolyságát. ?Bár, jobban szeretnék őzet. Lusta vagyok annyi mókust megfogni, te nem? És az őzbunda is jó meleg. Prém nem kell rá, elég, ha fogunk mellé valamilyen madarat, és kidíszítjük a tollával. Az is jól megy újabban, azt hallom?
Időközben odalépett Amy mellé, és jelzi, hogy kéri a krémet ő is, majd, ha megkapja, ő is bekeni a nyakát, hogy tényleg benne legyen a játékban. Komolyan összeráncolja szemöldökét, mikor a cseréről kérdezik.
- Hát, nem is tudom? Szerintem nagyon kiéhezettek, egy kis kukorica meg krumpli jót tenne nekik? zöldséget anyagokért, mit szólsz?
     

A lányka még egy bocsánatkérő fintort villant a tükörben barátnőjének, ám ezzel néhány pillanatra kiesik szerepéből. A túlkoros indiánból.
- Ne ölj meg - kérleli -, hiszen én sem bántottalak...
Azt már merő jóindulatból nem teszi hozzá, hogy nem rajta múlt Zoey testi épsége, mert ha meg merné említeni (amit nyilván a mardekéros is sejt), akkor gyaníthatóan kiújulnának nyakán a fojtogatásnyomok.
Amy figyeli barátnője értetlen pislogását, majd az azt felváltó cinkos vigyort, és teljesen megnyugodva folytatja a hülyéskedést, abban a boldog tudatban, hogy mégsem nézik annyira őrültnek. Végigsimít még kétszer-háromszor a képzeletbeli mókusbundán, aztán látványosan töprengeni kezd.
- Hm, mókus, őz... őz, mókus
Eközben kezével nagyjából makettezi az említett állatkákat és elgondolkozva ráncolja össze a szemöldökét. Majd' egy percnyi megfeszítő gondolkodás után megállapítja, hogy az őz határozottan nagyobb. Felragyogó arccal közli észrevételét a mellette álló lánnyal:
- Te, igazad van! Az őz nagyobb, szóval abból elég lenne mondjuk négy, ráadásul könnyebb is találni, mint mókust, mert azok az idétlen szőrmókok mindig elbújnak előlem. Pedig én sosem akarom bántani őket, csak a bundájukat venném kölcsön télire, hogy ne legyen túlzottan melegük. Egyszóval még jót is tennék velük, de ők hálátlanok és gyávák. A zöldségeket elajándékozni jó ötlet, nekünk úgyis bőven van, de hadd vigyenek egy kis paprikát is, azt még úgysem ismerik ott a nagy kékségén túl. Vagy legalábbis ilyesmit emlegettek a múltkor a hódítók, mikor a tüzes vízzel kínálgattak.
Amy, miután letudta a mókus-őz kérdéskört, ellenőrzi íját, lecsiszolja a tegezből előkapott nyilakat az őzvadászathoz. Aztán a fejéhez kap, mivel további alkupontok jutnak eszébe. Alig bírja visszatartani a röhögést, de azért csak mondja tovább, halálosan komoly pofával.
- Tényleg! Olyan jó kis sátraik vannak, akár azt is kérhetünk némi kajáért. Tudod mit? Háromnapi hidegélelem legyen egy sátor, kétnapi pedig egy őzbunda. Ez szerintem méltányos üzlet, és örülhetnek, hogy nem űzzük ki őket a területünkről. Na lóra, rézbőrű testvérem, vár a biznisz!
Ezzel elordítja magát, hogy "Whisky!" és az odacsettintett paci hátára pattanva körbevágtázza a gyengélkedőt. Harmonikus mozgása olyan, mintha Amy a ló hátából sarjadt volna ki; ami elég nagy teljesítmény, tekintve, hogy ló nélkül nem éppen könnyű imitálni a vágtázást. Hirtelen azonban valami változik: mintha rázósabb terep jönne, Joy előbb csak megbillen a nyeregben, majd inogni kezd, végül már csupán néhány ujjal kapaszkodik a nyeregbe. Ám nem bírja sokáig, hangos koppanással leesik a lóról, és végül kacagva elterül a gyengélkedő padlóján.

Amy, az indián egér ;D ;D ;D

Bőszen törölgeti a nagy nevetésben kicsordult könnyeit, ahogy elnézi az őzet és mókust összehasonlító Amyt, közben pedig hallgathatja a hálátlan rágcsálókról szóló sztorit. Hát igen, a kaját elfogadják, de a bundájukat nem akarják adni. Na nem is csoda, furán néznének ki nélküle?
- Én mondjuk nem csodálom- ők már hozzá vannak szokva, képzeld el a sokkot, amikor meglátják magukat bunda nélkül? -vigyorog bőszen. ?De azért ennyire tényleg nem kéne bizalmatlannak lenniük? -Teszi hozzá, nehogy már azt higgyék, a mókusok pártján van. Valószínűsíti, hogy ők vannak többen?
-Igazad van, hadd legyen íze meg szíve az ételeiknek! Amivel megkínáltak, annak egyik se volt, úgy néztem? valami zabkása vagy mi akadt, meg kétszersült? olyan mint a szivacskő, fúj? -fintorodik el játékból. Szerény személye ki nem állhatta egyiket sem, bár a listát a füstölt hering vezette. Ahogy eszébe jutott a száraz pirítós, amit betegsége alatt belediktáltak, szája iszonyatosan kiszáradt, és valamit innia kellett. Azonnal felvette a legközelebbi poharat (vagy annak látszó tárgyat, történetesen saját éjjeliszekrényéről, mert időközben visszament) és beleivott- majd fura arckifejezéssel nyelte le. Azt hitte, vizet vagy gyümölcslevet fog találni, ehelyett a gyógyital akadt a kezébe. Cukor nuku, méz se, ehelyett a gyógynövények kesernyés leve került a gyomrába. Még jó, hogy nem forrón?
Barátnője felkiáltása rángatja vissza a valóságba.
- Igazad van- szerencsésnek mondhatják magukat, hogy későn kaptunk észbe. ?csóválja a fejét, majd ő is lóra kap. Igyekszik nem belegondolni, milyen látványt nyújt, mert azonnal szabályosan ?elnyeríti? magát, amint meghallja a ló nevét.
- Mi az, te megvetted annak a féleszű fehérnek, Kaktusz Jacknek a lovát? ?azzal ő is vágtázni próbál. Neki nem megy olyan ügyesen, mint Amynek, de mit várjon, ha még sosem jutott el lovardába? Felteszi ezt is a ?Meg kell tennem, amint lehet? listára, majd ő is a rázósabb terephez igazodik.
-Hóóóóóóóó!!! ?kiáltja el magát lova nyergében felágaskodva, mikor a griffendéles leesik, majd lepattan és odamegy hozzá, hogy segítő kezet nyújtson. Szerencsétlenségükre épp ekkor kivágódik a javasasszony irodájának ajtaja.
~O-ó? ebből baj lesz?~ gondolja magában, miközben vidám arckifejezése azonnal lehervad az arcáról. Madam Pomfrey vasvillaszemekkel néz rájuk, és azonnal visszatuszkolja a két önjelölt indiánt az ágyba. ~Ünneprontó?~
Zoey igyekszik nem kimutatni a feletti bosszankodását, hogy épp a legjobb résznél szakították őket félbe, és nem belegondolni, milyen kalandokat vihettek volna végbe, miközben kelletlenül nagyot húz a keserű léből (A javasasszony háta mögött meg undorodó fintort vág). Megvárja, hogy újból kitisztuljon a terep, és nagyon halkan odaoson az iroda ajtajához hallgatózni. Pár perc múlva felderülő ábrázattal tátogja Amynek: Elaludt!   

Amy büszkén villogó szemmel néz Zoey-ra.
- Nem vettem meg. Lenyúltam. Elvégre minek neki hátas, úgyis folyton leesik róla.
A lányka megfelelően demostrálja is a leesést, ám mire Zoey felsegíthatné, hangos döndüléssel vágódik ki Madam Pomfrey szobájának ajtaja. Joy a kiáltás hallatán összerezzen és elengedi barátnője kezét, a nevetést azonban még így is képtelen abbahagyni. A képzeletbeli patás után integetve és kiabálva csücsül a gyengélkedőn padlóján.
Végül engedve az erőszaknak mégis bemászik a számára kijelölt ágyba, ám közben tovább folytatja az immár hiénakacarászásra hasonlító idegeket borzoló kuncogást. Zoey fintorára egy kacsintással válaszol Madam Pomfrey háta mögött, azután álszent képpel húzza magára a takarót, majd álságosan álomba szenderül. Azért álságosan, mert amikor a javasasszony becsukja az ajtót maga mögött, Joy villámgyorsan lerúgja magáról a több rétegnyi takarót és talpra hangtalanul szökken.
Zoey mellé surran az ajtóhoz, majd vígan vigyorog rá, mikor a leányzó jelzi, hogy kedvenc javasasszonyuk végre elaludt. Egy bólintással nyugtázza a jelzést, azután suttogva kezd ordítani Kaktusz Jacktől szerzett patása után.
- Whisky! Jössz vissza azonnal, te virslinek vaLó!
A jelek szerint a hátas reagál valamit a nem éppen kedveskedő, becéző szövegre, ugyanis Amy szemét tenyerével elernyőzvén elégedetten bámul a távolba. Halk, majd egyre hangosodó patadobogást imitálva figyel a lány, s mozdulataiból is kitetszik lova közeledése. Joy látványos ugrással lendül fel a képzelt ló nyergébe, azután elégedett zsörtölődésbe kezd a hátassal. Szövegéből többször is ki lehet venni a "te lökött piás patás" és a "virslinek vaLó" kifejezéseket.
Amy lustán visszaüget barátnője mellé, mint valami kelekótya cowboy, illetve cowgirl és a feszülten várakozó táltos nyergéből szólítja meg a lányt némileg ittasnak tetsző hangon.
- Hé, ti! Ti ott, ketten! Mit keresetek ti itten? Ez az én vidékem! arcátlanságotokért ki kell állnotok velem párbajra. Előbb az egyikteket fogom ledurrantani, azután a másik pimasszal is végzek.
Eközben többször is pisztolytáskája felé nyúl, ám képtelen eltalálni a fegyver agyát, ezért hamar felhagy a kísérletezéssel. Beszéde alapján az is kiderülhet Zoey számára, hogy immár nem a rézbőrűek földjén járnak, hanem a Vadnyugaton, Joy hangja pedig a képzeletben bevitt alkoholtól fátyolos.

~Aaamy, az indián-cowboy egérXD~

Már a könnye potyog a visszafojtott röhögéstől. Hát az igaz, hogy Kaktusz Jack aztán nagyot tudott esni a lóról… de a legjobb mégis az volt, hogy a szerencsétlen állatja mindig akkor ment oda hozzá, mikor (már) nem kellett… pl. a kocsmába…
Amy még az ágyba parancsolásnál is tesz arról, hogy gyanúsan rázkódjon a válla: ahogy ott ül és kiabál a ló után, már csak a fekete öltözék és a bajusz hiányzik, hogy megkapjuk az eredeti gazdát. Remélhetőleg azért Pomfrey nem hiszi, hogy a lánynak hirtelen gusztusa támadt egy jó adag Lángnyelvre… Majdnem félrenyel, mikor fintorára fülig érő vigyorral kísért kacsintást kap, mert hogy miért, maga se tudja, de rá is kezd rájönni a röhögő görcs. Még az a szerencse, hogy a leselkedés közben komolyak tudnak maradni (többé-kevésbé), így nem verik fel a már szundikáló javasasszonyt. Pár perc múlva kis híja ennek, hisz a „virslinek való” hallatán a kezébe kell harapnia, nehogy őbelőle is hiénákat megszégyenítő hahota fakadjon ki, ami épp az ajtó előtt nem lenne ildomos. Gyorsan arrébb
tántorog hát, majd halkan kacarászva omlik a fal tövébe, pizsamája ujjával már a könnyeit törölgetve. Ej, de szívesen járna ő is oda, ahonnan a griffendéles az ötleteit veszi… Most például a virslinek való mellé a piás patás társul Whisky neve mellé, amit már tényleg nem lehet megállni hangos felnyerítés nélkül, bár még időben odakap egy párnát az arca elé, és az valamennyire tompítja a zajt.
Zoey feje fülig vörösen bukkan elő a vánkos mögül, mikor észreveszi a hangnem-váltást. Felpattan, kezét egy képzeletbeli pisztolytartó közelébe helyezi, szemöldökét felvonja, és széles vigyorral, kekeckedő hangon felel a fenyegetésre:
- A te vidéked? Uggyan már… nekem már a dédapám ükapjának a szépapja is itt lakott, erre varrjá’ gombot, te! Mink itten békés népek vagyunk, szeretjük az idegeneket is, de a kötekedőket nagyon nem, szóval ha ólom kell, megkaphatod!   
Észreveszi, hogy az 'ellenfél' úgy berúgott, hogy még a pisztolyát se tudja kivenni. Lazít a tartásán: már nem ugrásra kész, hanem kihúzza magát.
- De úgy nézem, nem vagy te olyan állapotban, hogy lőj. Mivel látszik, hogy a fele pénzed a csehóban hagytad, elnézem a modorod, de ha bajt akarsz magadnak, csak szólj.
Észre sem vette, milyen hirtelen kerültek az indiánok közül a Vadnyugatra, de ezen nem is gondolkodik el. Nincs olyan messze a kettő, úgyhogy nagy kavarodás nincs. Old Shatterhand is bejáratos volt mindkettőbe, nem?
Hogy honnan szed ilyen sok mugli információt? Francia nagyapjától, és a család mugli felétől természetesen. Imádott náluk lenni, ahogy a nővére is, bár ő inkább Star Wars és Simpson család rajongó lett.
Ezt félretéve visszatér a valóságba, hisz azért mégsem árt az óvatosság… na nem mintha komolyan venné a fenyegetést, csak nem akar lemaradni a játék egy mozzanatáról sem.   

Méghogy ő ne tudna lőni?! Meg a fele pénze a kocsmában maradt?! Kikérné magának, csakhogy a másik cowgirl még nem fejezte be, vagy legalábbis a nem kevéssé ittas lovas tudatáig szemlátomást nem ért el még a mondat vége. Egy darabig előrehajol a lány, majd még előrébb a képzelt ló hátán, csakhogy jobban halljon, ám úgy tetszik a szövegnek vége.
A részeg lovas töpreng a "mondattenger" jelentésén, s lassúcska agya alig néhány ezredév múltán fel is fogja azok tartalmát. További értékes idő telik azzal, hogy kiszűrje a lényeget az értelmezett mondatokból, ám végül mégis célt érnek az elhangzottak.
Amy, a szimuláns vadnyugati alkoholista felhörren.
- Ne beszéljetek egyszerre mindketten, mert képtelen vagyok háromnál több szájat szinkronban figyelni!
Az cseppet sem zavarja, hogy tömény hülyeséget mond, mivel éppen az a célja az infantilis dumával, hogy tovább nevettesse társát - és önmagát is szórakoztassa. Igyekszik visszafojtani kitörni készülő röhögését, ám tudja, már nem bírja soká. Azért amíg lehetséges, mégiscsak fenntartja a látszatot: feszülten koncentrál Zoey mondandójára, majd amikor a leányzó befejezi, műmorcosan, haramiásan felel.
- Szóval párbaj...! Jólvan. A hatlövetűmet most ugyan nem találom, de ha meglesz egyszer, akkor állok elébed. Illetve az ólom elé... vagy inkább mégsem, majd te állsz az ólom elé, aztán az ólom beléd - közli akadozó nyelvvel a virslinek vaLó hátán dülöngélve.
Hirtelen kijózanodva "leröppen" a földszintesnek tetsző patás hátáról és az iménti vihogáshangtompító párna után nyúl, hogy párbaj címen jól fejbe vágja vele Zoey-t. Egy "Párnacsataaa!" rikkantás kíséretében kezdi pofozni a tollhullatónak tetsző párnával barátnőjét, majd amikor a viseltes párnahuzat végképp megadja magát, Amy újabb fegyverért ugrik a legközelebbi ágyra. Eközben falrengető hangon, ámde kevéssé sem ittas hangszínen kiabál a szerencsétlen hátas után:
- Whiskyyyy, hol vagy, te átkozott gyalogpatás? Segíts már, mielőtt legyűr az ellen! Képzeld csak micsoda szégyen lenne, ha cserbenhagynád hőn szeretett gazdádat. Kapkodd már azokat a rózsaszínre festetett, frissen lakkozott műpatkóidat, még lemaradsz erről a jó kis balhéról!
A kiáltozás ellenére továbbra sem szünteti be Zoey párnával való cséplését, nehogy esetleg legyűrje őt a leány - már ha egyáltalán ellenáll.

Amy, a rózsaszín patájú Whiskyn játó egér ;D ;D ;D

~Jesszusom, mekkora egy alkoholistába botlottam…~fut át fején a gondolat. Útja elég döcögős lehet, mert a lány rázkódik az elfojtani igyekezett nevetéstől.
- Miről beszélsz te? Én egyedül vagyok. –akarja mondani, de jobbat talál ki. Ha már támadnak a rekeszizmai ellen, hát ő se hagyja magát…
- Jé, te is skizofrén vagy? Akkor má’ négyen vagyunk! 
Teli szájjal vigyorog mellé. Tudta, hogy a lány csak duplán látott, de ez egyszerűen képtelenség volt kihagyni, még akkor is, ha kicsit kizökkenti őket a Vadnyugati jelenetből. Azért hozzá teszi:
- Csak azért mondtam, mert máshogy nem hallgattál két hangot. Vagy tán jobban eláztál, mint azt gondoltam… Erre mondják, hogy aki nem bírja, ne igyon. De tényleg, miket kevertél össze, hogy így kiütött?
Beleszimatol a levegőbe, majd az orra előtt legyezni kezd, mint aki idáig érzi a piaszagot.
- Whisky sörrel meg borral… ú, anyám, te aztán nem kímélted magad…
Közben óvatosan készül, mert Amy ha másra nem is, erre biztos neki fog esni, még akkor is, ha láthatólag ő is rakoncátlankodó izmaival küszködik. Mikor kivágja azt a monológot a pisztolyáról meg az ólomról, nem bírja tovább, és felnevet, mégpedig olyan hevesen, hogy kétrét görnyed belé. Épp ezért nem is veszi észre barátnője mozdulását, hanem csak akkor kap észbe, mikor kiegyenesedve az arcát telibe kapja egy nagy, fehér, ám puha valami.
Kissé megtántorodik a párna lendületétől, de nincs ideje másikat szerezni: ahogy tudja, védi magát a sűrűn záporozó ütések ellen, közben pedig vigyorogva kér egy levegővételnyi szünetet, és araszolva próbál távolodni, hogy kikerüljön a „lőtávolból”. Mikor épp egy ágy mellett mennek el, gyorsan kinyúl, de szerzeményét (egy másik párnát) csak akkor tudja valamelyest kamatoztatni, mikor a griffendéles pótlékért szökken. A visszatérő lányt már felemelt vánkossal, harcra készen várja. Vagyis, várná, mert megrémül Amy óbégatásától, amivel akár az egész kastélyt felcsődíthetné. Gyorsan kell kár cselekedni: Zoey odarohan, hogy egy jól irányzott ütéssel (pofon? Tasli?) beléfojtsa a szót. Közben meg rázkódik a röhögéstől, ahogy a szavak értelme is eljut az agyáig. Whisky nevű ló és kanca… mert azért lássuk be, csődörön hülyén festene a rózsaszín patalakk…
Hogy mindketten teljes erőből csépelik a másikat, az senkit sem érdekel. Vagyis, egy kicsit azért igen: Zoey egyszer majdnem felborít egy éjjeliszekrényt, máskor majdnem hanyatt vágódik, de azért sikerül talpon maradnia. Teljesen elfeledi azt is, hogy hol van, egyáltalán nem érdekli, hogy rájuk törhetnek a nagy rajcsúrozás közepette: csak akkor áll le, amikor az utolsó párna tartalma is a padlóra illetve a levegőbe kerül, akkor viszont lihegve és nevetve lehuppan a tollak közé. 

Amy nagyvonalúan legyint, amikor Zoey a hangokat és a kánonban beszélést fejtegeti; egy ilyen apróság már igazán nem számít. A sörre és a borra azonban hirtelen tiltakozni kezd, büszkén felszegett fejjel szövegel:
- Egy frászt, Whisky lovam soha nem fogyasztana egyszerre sört és bort. Ő csakis a legjobb, minőségi whiskyt kaphatja, máskülönben könnyedén berúgna. És neheem, nincs kegyeleeem, hiába menekülsz előlem - kiált fáradón lihegve a leányzó, miközben kissé lankadón püföli barátnőjét egy párnával.
Ennek a lankadó figyelemnek köszönhető talán az is, hogy Zoey "fegyverhez" jut és egy jól irányzott csapással elnémítja Amyt. A leányzó csupán annyit mond, hogy "nyekk", azután pedig "hörr", miközben lehuppan a meglepetés pofontól. Párnája ezúttal megadja magát, a szétfoszló huzatból tollzáport zúdítván elnyűvőjére, s ezzel Joy váratlanul védtelenül marad.
Felkelni képtelen a rázáporozó párnacsapásoknak hála, így jobb híján meztelen sarkaival támasztja le a padlóra, hogy néhány arasznyival hátrébb tolhassa fenekét. Optimistán reménykedik, hogy előbb-utóbb egy ágynál fog lehorgonyozni menekülés közben, ahonnan újabb muníciót zsákmányolhat. Derűlátásra viszont semmi oka nincs, ugyanis addig-addig tolat, mígnem a hideg falnak ütközik háta.
A lány összeborzong, majd mindent kockáztatva oldalra vetődik, s alig másfél méternyi szárnyalás után megkaparint egy párnát. Igaz, nem érte el a megcélzott ágyat, mivel Zoey egyik ütése eltalálta röptében, s így az út felénél lezuhant, de - egérút híján - ez is megteszi. Amy a mozgástól kipirulva, nevetve száll vissza újult erővel a csatába, hogy a csupán kettejük képzeletében jelenlévő Whisky segítségével "leverje" Zoey-t.

Amy, a párnacsata egér-hőse ;D

Nézd meg a lovát, vedd el a… na nem, már csak az kéne, hogy  összeházasodjon az Amy által alakított cowboyjal. Pedig dúsgazdag lehet, ha vályúszámra vedel már a paripa is… hacsak nem Madame Maxime négyesének rokonai, akik a kastélyban terjengő pletykák szerint mást nem voltak hajlandóan elfogadni, csak ugyanazt, amit Whisky is, akinek jó nagy huzata lehet, de csak ennél az italnál. Hogy miért?
De ez mindegy is, főleg, mivel hogy lélegzetvételnyi időt sem hagynak neki. Nem mintha annyira be akarná szívni a keringőző tollaktól sűrű gyengélkedői levegőt, de hát valamiből élni is kell… Igyekezete azonban nem marad „jutalom” nélkül: barátnője lehuppan az elhallgattatásra szánt taslitól, ezt pedig Zoey ki is használja, hogy ne szerezhessen másikat az amúgy is igencsak fogyóeszköznek minősülő munícióból- leánykori nevén párnából. Szórja a csapásokat, ahova éri, ennek azonban megvan a negatív eredménye, vagyis hogy nagyon hamar fárad. A karja majd’ le akar szakadni, és hiába tudja, hogy nem tehetné, fokozatosan enyhül a nyomás a földön csúszó lányon, majd mikor az a falhoz ér, nagyon gyakran találja el a kastély vétlen részletét, ami a saját harceszközét roncsolja. Mikor évfolyamtársa az utolsó épen maradt párnáért vetődik, kétségbeesetten rácsap, de ezzel végképp megadta a kegyelemdöfést a párnának, a huzatból ugyanis az utolsó tollfoszlányok hullnak ki. Nagyot nyel; tudja, hogy ezt a párnacsatát bizony elvesztette.
~Hogy az az Elephant-and-Castle-i, sikoltásokba öltöztetett, dísztalárba bújtatott, békalencsés kispatakot megjárt, lovagi páncélban elrejtett, réz-hasú, bronztérdű,ritka fogú, fehér csempés szobában felneveltetett mocskos, tetves, rabló Carrie néni… ~ szitkozódik magában, miközben Amy, segítségül hívva természetesen Whiskyt is, ráront. Védi magát, ahogy tudja, de sok esélye, tudja, nincs- záporoznak rá az ütések, nincs maradék fegyver, csak abban bízhat, hogy támadója kifárad, vagy a párna elszakad. Időközben azonban az ütésektől elveszti egyensúlyát, és most ő kerül a földre- csak a szerencséjén múlik, hogy nem esett át valamin. Nem olyan kemény azonban az érkezés, mint arra számított volna, hisz ha keveset is, de tompít rajta a padlót beborító tollszőnyeg. Igyekszik nem elképzelni, hogy festhet fekete hajában és jelvényes pizsamájában egyaránt tollak tömkelege… de aztán eszébe jut, hogy a griffes lány sem festhet sokkal különbül. Ez azonban senkit sem érdekel, épp csak Zoey-nak nyújt némi sovány vigaszt- sovány, hisz még csak ideje sincs egy pillantást vetni a szőke lányra, hogy ellenőrizhesse elméletét, hát még felkacagni. Csak várja, hátha vége lesz ennek is egyszer…      

Fájdalmasan forgolódok az ágyon, ami immár két napja a lakhelyemnek mondható. Teljesen egyedül vagyok az egész kórteremben, és ez annyira tipikus. A javasasszony eltűnt, mondván dolga van, ha kell még egy kis fájdalomcsillapító, szerezzek. Mit képzelt, ez majd valami olyan játék lesz számomra, amivel elüthetem az időt? Kutasd fel a fájdalomcsillapítókat, hogy ne üvölts a fájdalomtól.. Na kössz. Mintha ez nem az ő dolga lenne. Nem beszélve arról, hogy üvölteni főleg nem tudnék, még a magas c-t sem tudnám kiütni, vagy azt lehet alapból nem tudom.. Váhh..! Gyötrődve ismét átfordulok a másik oldalamra. Kezeimmel a nyakam köré tekert vastag kendőhöz nyúlok, érzem, hogy ismét fokozódik a fájdalom.
Ez olyan elmondhatatlanul tipikus. Még szép, hogy egyedül vagyok a gyengélkedőn.. Megbetegedni ilyenkor? Mikor mindjárt itt a nyár? Fájdalmasan felnyögök, és igen, ez tényleg fájdalmas volt.. Minden magasabb hang fájdalmasan bennszakad a torkomban, azóta a hülye baleset óta.. Az is csak annak az ostoba jóindulatomnak köszönhető, hogy most itt vagyok! Gyógynövénytanon kellett engem fiúkkal egy csoportba osztani?! Még szép, hogy az a sok ostoba nem tudja, hogy nem szokás varangyharmat átültetéskor beszélgetni, mégis mit képzelnek, én miért tettem fel a maszkomat? Puszta viccből..? De mikor eldörmögtem nekik a maszkom mögött, hogy vegyék fel a sajátjukat, persze nem értették. A hülye természetemnek köszönhetően természetesen lerántottam a védőmaszkom, hogy erélyesebben közöljem velük a lehetséges mellékhatásokat, mikor a mellettem dolgozó Mika, hát nem épp úgy nyomta meg a rohanyák varangyharmatot, hogy szájba spricceljen vele? Tipikus.. Mindig velem történik az ilyesmi.
A varangyharmat nedve persze nem okoz feltétlenül fertőzést.. Csak gyenge immunrendszer mellett. Tádá! És még szép, hogy a legerősebb mellékhatások jönnek ki rajtam.. Torokduzzanat, égető fájdalom a mellkasban, viszkető kiütések mellett, nem beszélve arról a bugyuta mellékhatásról, hogy magas hangokat a beteg nem tud kiadni. Körülbelül olyan, mint a muglik mandulagyulladása kis extrákkal, na meg olyan ostoba gyógymóddal, hogy bájitalok mellett a fájdalom csökkentése érdekében hátba kell csapni a beteget. Röhej! Ki hallott még ilyet, de komolyan? Mondjuk a javasasszony nem fukarkodik a hátbaveregetéssel, annyira nem is zavar, tényleg jobb lesz utána, de furcsa az egész.
Most azért sokkal rózsásabb a helyzet, mint a nedv lenyelése után. Mika állandó bocsánatkéréseivel nem is tudtam foglalkozni a torokduzzadás okozta légzésnehézségek miatt, de mindegy is. Elkapom még Holland grabancát ezért!
Óvatosan megérintem torkomat a vastag kendő alatt, a duzzanat szerencsére már lement, de a kiütések nem akarnak múlni, és jobban fájnak, mint a fertőzés kezdetén.. Nehézkesen felülök az ágyban, legjobb lesz, ha vadászok valami fájdalomcsillapítót. Alapból ez nem jelentene gondot. Gyenge immunrendszeremnek köszönhetően az elmúlt öt évben tökéletesen kiismertem a gyengélkedőt, sőt telente szinte hivatalos lakónak számítottam, de félévkor érkezett az az új javasasszony, és mindent alaposan átrendezett. Nagyszerű, mondhatom. Kikászálódok az ágyból. Itt van ugyan a cipőm, de semmi kedvem azzal húzni az időt, hogy felhúzom, nem beszélve arról, hogy ha lehajolok, csak fokozódik a torokfájdalom, így hát mezítláb trappolok el a legközelebbi szekrényig, hogy feltúrjam egy fiókját a szenvedéseimet enyhítő fioláért.

Amy sanda vigyorral nyugtázza a barátnője kezében szétmálló párna huzatának recsegését. Hát igen, immár nála van az egyetlen fegyyver az egész gyengélkedőn, azaz az utolsóként megmaradt, még ép párna. Bizony, előfordul az ilyesmi. Csakhogy griffendéles barátunk sem sokáig örülhet a csapásmérő párnának, ugyanis elődeihez hasonlóan rövidesen az is kileheli lelkét és apró cafatokra hasad a huzat. Az a tény azért némileg vigasztalja a lányt, hogy Zoey fején történik meg ez a hasadás, s nem az övén.
Még jó, hogy jelenleg nincs más rajtuk kívül az egész gyengélkedőn, most biztosan hülyének néznék őket és ezen valószínűleg Joy csodálkozna a legkevésbé.
Miután egyszem párnája ily rútul cserbenhagyta a harc közepén - pedig bajtársat nem hagyunk magára sosem! -, Amy békésen leszédül a földre röhögni. A leányzó a hátán fekszik a kőkemény, kellemesen hűsítő padlón a lassan csituló tollviharban, amit nem mellesleg ők idéztek elő. Mi lesz ebből, ha az öreglány meglátja?! Cöh-cöh, majd legfeljebb rendet raknak alvás előtt.
Joy nevetése lassan csillapodik, végül előbb krahácsolásba, majd egyre hangosodó köhögésbe megy át, míg a griffendéles a torkát markolássza. Nem, nem nyelt félre, csupán a néhány órával korábbi fuldoklás után kissé fájdalmasan érintette ez a rengeteg nevetés. Nagy nehezen felhagy a rekedtes köhögéssel, azután széles vigyorral fordul Zoey felé, s maga sem tudja miért, de ezt kérdezi tőle:
- Te, Zoey! Tudom, hogy nem régóta ismerjük egymást, de azért egy ilyen buli után... gondoltam megkérdem van-e kedved átugrani hozzánk a nyár folyamán? Csak anya lesz otthon meg én, és legfeljebb az unokatesóm, Nicole, de mással biztos nem fogsz találkozni. Mit szólsz hozzá, te párnacsaták hőse?
Amy finoman belebokszol barátnője vállába, azután tenyerére vesz néhány(száz) tollat a földről és egy elegáns mozdulattal Zoey arcába fújja azokat. Gonosz, hát persze, ezt ő is tudja. Elvégre tüsszögésroham várható vagy fékeveszett orrvakarás, mivel ha a mardekáros leányzó nem kapta el a fejét, akkor valószínűleg érzékenyen érintette, pontosabban csiklandozta az orrát a tollrengeteg.

~Amy, a szívesen látó Egér :) :D~

Az ütészápor közepén végül egy reccsenés hangzik, ami Zoeynak most megkönnyebbülést hoz - azt jelenti ugyanis, hogy a párnacsata utolsó fegyvere is kifogyott a munícióból, így leeresztheti a karját. Ezt meg is teszi, miközben barátnője nagy nevetés közepette ledől mellé a tollrengetegbe, és a szépen hulló pelyhes vánkos-bélést nézi hó helyett.  Szép látvány, meg kell adnia: az eddigi mozgás után valahogy békés. Sejti azonban, hogy ezt mások nem értékelnék ilyen nagyra, így hálát ad az égnek, hogy nincs itt sem a javasasszony (te jó ég, végigfutott a hideg a hátán, ahogy elképzelte az arcát… bár igaz, hogy némi kuncogás után…), sem más beteg, aki már rég idecsődítette volna a fele iskolát. Jobb ez így, és ha szerencséjük van, idejük is akad a rendrakásra. Vajon a Reparo elég lenne ide? Próbaként felkel, elhozza az éjjeliszekrényről az ott felejtett pálcát, rábök egy huzatra, elmotyogja a varázsigét, és kész is a párna- igaz, nem olyan szépen tömött, de hát Istenem, kicsire nem adunk… még egyet elkészít, majd visszatér a griffendéleshez, odanyújtja neki az egyiket, és a reakció után leül. Kicsit aggódva nézi, mivel az eddig szakadatlanul nevető lány torka most mintha nem bírná olyan jól a gyűrődést: előbb bereked, majd heveny köhögő-rohamot kap. Úgy néz ki, a vízi kaland mégsem akar olyan könnyen elmúlni… már épp félénk felajánlást tenne, hogy talán egy korty gyógyszer segítene, mikor a roham elmúlik, és Amy arcán ismét ott a széles, már-már védjeggyé váló vigyor. Erre ő is megnyugszik, és halvány mosollyal viszonozza, majd elkerekedik a szeme.
Kicsit hirtelen felajánlás, az egyszer biztos… de végül is, miért ne? Jó muri lehet majd, fel is csillan a szeme, és már az ő szája is fülig ér.
 - Felőlem rendben! Ugye van kandallótok? Merre is laktok? Mesélj egy kicsit a házról! – kéri izgatottan egy szuszra, majd alábbhagy a lelkesedés egy cseppet, mikor eszébe jut az egyetlen közbejöhető akadály…
A szülői féltés.
 - Remélem, anyu nem fog túlságosan aggódni. Mindenesetre, annyiszor próbálom meggyőzni, ahányszor csak kell. –ígéri, majd alig hogy becsukja a száját, barátnője keze a tollak után nyúl, a következő pillanatban pedig a felkészületlen Zoey arcába fehér förgeteg száll. Először kinyílik a szája, majd elfintorítja az orrát, végül…
 - Ha… Ha… HAPCIIIII!
És ez vagy tízszer megismétlődik. Már könnyezik is bele, annyira facsarja az orrát a sok tollpihe, majd, mikor végre alábbhagy a roham, nem rest visszaadni a kölcsönt, és felemelt karral várja az esetlegesen érkező ellentámadást.   

Amy nézi a párnát, amelyet Zoey hamarjában helyreállított. Soványka, határozottan soványka. A lány megtanult egy bűbájt ilyen esetekre édesanyjától, mivel régen otthon is gyakoriak voltak a párnacsaták, s közben jókat nevetett és viháncolt együtt a család. A párnára mutatva elmotyogja hát a varázsigét, aminek hála a padlóról eltűnik némi toll, a párna pedig ismét a régi teltségében mutatkozik.
Joy az ágyra dobja, s megrándul a szája sarka. Hát persze, csaknem minden jó percet képes elrontani azzal, hogy a majd' egy éve halott apjára gondol. Némán lehülyézi önmagát, elmorzsol egy titkolni igyekezett könnycseppet a szeme sarkában, azután ismét mosolyogva fordul vissza Zoey felé. Nem szabad elrontania ezt a délutánt.
- Pff, hát kandallónk az nincs. Egyébként London egyik főként mágusok által lakott, kertvárosszerű részében éldegélünk, a Boszorkány tér 2-es számú házikójában. Pöttyet mediterrán jellegű a ház, ami némileg furcsa lehet a döntően esős Angliában, de én imádom. Van egy klassz kertecskénk, amiben a kerítésnélküliség a legszebb, ugyanis ehelyett fák, bokrok és sövény határolja. Mintha köréd gömbölyödne a természet. a bejáratból egy kis előtéren át rögtön egy hatalmas, világos helyiségbe jutsz. Ez a nappali, a konyha és az ebédlő. Külön taps járna a tervezőnek azért, mert nem boncolta apró cafatokra a teret falakkal és ajtókkal, hanem egyben hagyta és így sokkal jobb, mint egy agyontagolt házikó. A nappaliból kimehetsz a kertbe, felmehetsz a padlásra, ami nálunk lomtárként üzemel, továbbá eljuthatsz anya hálójába, az enyémbe vagy a vendégszobába. Ja, a nappaliból és a vendégszobából is nyílik egy-egy fürdő. A vendégszoba főként kékben pompázik, ez apa műve; az enyém meg főként rendetlenségben, ez pedig az én művem. Anyudat pedig meggyőzzük, ne aggódj - vigyorog Joy a barátnőjére.
És fúj, és Zoey tüsszög. Kaján kuncogás felel a mardekáros tüsszögőrohamára, amibe némi kárörvendés is vegyül. Egészen addig, míg a másik leányzó vissza nem adja Amy gonoszkodását, ekkor azonban már griffendélesünk orrát is csiklandozzák a tollpihék. Amy nem indít útnak újabb tollpihéket, hanem kegyetlen elszántsággal lát neki a rendrakásnak.
- Gyere, Zoey, hozzuk helyre ezt a rumlit, mielőtt felébred az öreglány és meglátja mit tettünk.
Vigyorog, még mindig, továbbá olyan jól érzi magát, hogy az már szemtelenség. Honnan is sejthetné Joy, hogy mi vár rájuk alig néhány nap múlva. Az pedig végképp fel sem merülne benne, hogy micsoda veszteségek fogják érni az egész iskolát, minden tanulót és magát Zoey-t is...
Odakint tombol a vihar, szakadatlanul villámlik, dörög az ég, zuhog az eső, míg a két lány idebent nekiáll a rendrakásnak.

~Amy, az Egér, akivel először játszottam ezen az oldalon :-* :)~

Figyeli a párnájára mutató pálca mozdulatát, és magában feljegyzi, hogy ezt is meg kéne majd valamikor tanulnia. Most viszont kimerült ahhoz, hogy ezt kérje barátnőjétől. El is fojt egy nagy ásítást, miközben hallgatja Amy beszámolóját a házról. Nagyon tetszik neki jövendő vendégeskedése színhelye, főleg a mediterrán stílus. Sok hasonlót látott franciaországi nyaralásai és a kirándulásaik során, és bánta, hogy az ő házuk nem ilyen (inkább az a picike, agyonszabdalt típus), bár a rózsalugas a szívéhez nőtt az évek alatt.
Magában elképzeli, milyen lehet a hatalmas nappali, konyha, étkező; a vendégszoba; Amy szobája (a rendetlenségnél felkuncog, az övé sem egy patika); a kert (máris imádja), meg az összes többi, amikről így látatlanban is oldalakat tudna áradozni valamiért. Van, hogy valami rögtön, első mesélésre megragadja az ember fantáziáját, most pedig még ráadásul jó mesélőt is kapott mellé.  Kicsit lelombozza, hogy ezek szerint kandallón át nem mehet, majd ki kell találniuk valamit. Hacsak nem rögtön odamegy… de mindegy. Mára már túl zsibbadt az agya, meg különben is, jobb, ha alszik rá egy óriásit. Anyja említésénél elvigyorodik.
 - Meg ám! Olyan nincs, hogy ne menjek! –rikkantja, jókedvét pedig fokozza, hogy végül mégsem kapja vissza a kölcsönt tollak formájában. Feltápászkodik, leporolja a pizsamáját, kirázza hajából a párnatölteléket, egyet biccent barátnője felszólítására, majd pálcát emelve kiveszi a maga részét a munkából. Miután a padlót borító réteg párnák képében folytatta életét, körbejár és minden ágyra tesz egyet-egyet, majd visszaér a sajátjához és leül rá. Arcán fáradt, mégis boldog mosoly. Tökéletesen elfelejti minden búját-baját, hála ennek a délutánnak, és észre sem veszi, hogy odakint még mindig ugyanolyan erővel tombol a természet, mint mikor bejöttek kintről. Kortyol még egy utolsót a keserű löttyből, elfintorodik, majd lefekszik és betakarja magát. Halkan jó éjszakát kíván barátnőjének, álmában pedig már ott nyaral náluk.
Szerencséje, hogy nem hisz a jelekben, és hogy a jóslástan nem fertőzte meg. Ez a délután a barátkozással, aztán a kalandokkal mind szép és jó, de egyesek ezt a kicsit hirtelen vihart intő ómennek vennék. Zoey azonban egyáltalán nem törődött ilyenekkel, és semmi fogalma arról, hogy mire fog pár nap múlva ébredni…

A gyengélkedőre tartva, azon morfondíroztam, hogy egy ember hogy tudja eltörni a combcsontját. Mert az oké, hogy a karodra ráesel és az esés olyan nagy méretű, hogy eltöröd a karod, de a combcsontra nem nagyon tudsz ráesni! Pedig Helgával ez történt. Helga egy jó barátnőm, vele tudok a legjobban elbeszélgetni. Néha úgy érzem, hogy ő ért meg engem leginkább és ő az egyetlen ember akiben megbízhatok.
Ekkor visszazökkentem a valóságba, s hátranéztem, hogy tulajdonképpen kik haladnak el mellettem, miközben én magamban töröm a fejem.
- Brrrr...- megrázkódtam. Még mindig hátrafelé tekintgetve észrevettem egy áttetsző alakot. Remek már megint átmentem rajta!

Ekkor valami nagy koppanást éreztem a fejemen, ami nagyon fájt. Hallottam, hogy mindenki rajtam röhög és arra kellett ráeszmélnem, hogy neki mentem a gyengélkedő ajtajának. Fájó fejjel benyitottam a terembe és a szememmel neki álltam keresni a barátnőmet. Meg is találtam a harmadik ágyon és rögtön odasiettem melléje.
- Szia! Jobban vagy már?- kérdeztem udvariasan.
- Már jól vagyok, csak a biztonság kedvéért itt kell maradnom néhány napig. Tudod milyen Madam Pomfrey.
- Örülök, hogy jobban vagy. Látom sok virágot kaptál.
Elnézegettem a többi beteget. Volt aki himlőben szenvedett, s volt akit megcsípett egy pók. Abból jött le nekem ez a következtetés, hogy látszott egy dudor.
Még maradtam egy kicsit Helgával, hiszen úgy is ráértem.

Sabrina

* Épp a gyengélkedő felé indultam mivel ma nem túl jól érzem magam és gondoltam Madam Pomfrey biztosan, tud valami bájitalt adni, ami kiűzi belőlem ezt a nyavalyát, mikor észrevettem, hogy egy lány neki megy a gyengélkedő ajtajának*
~ Hupsz ez fájhatott. ~ * vonom le magamban a megfelelő következtetést, hiszen az ajtó keményfából készült ezt már volt szerencsém nekem is tapasztalni. Kicsit lelassítottam, hogy a pórul járt lány be tudjon menni előttem majd nem sokkal utána magam is utána mentem és a javasasszony felé vettem az utam. Oda érve hozzá elpanaszoltam neki, hogy mi is a bajom mire kért 10 percet, hogy előkeresse a megfelelő főzetet. Amíg a nő keresni kezdett addig én bementem a korterem részre és észrevettem az iménti lány, ahogyan a barátnőjével beszélget. *
~ Nem akarom őket zavarni, elvégre látom, hogy éppen beszélgetnek, nem akarok beleszólni vagy ilyesmi. ~ * egy ideig még ücsörgök az egyik szabad ágyon, majd végül győz a kíváncsiságom, és oda megyek hozzájuk és megállok a fekvő lány ágya mellett*
- Sziasztok! Ööö Sabrina láttam az előbb, hogy nekimentél az ajtónak. Ugye nem ütötted meg magad nagyon? - *kérdezem.  Miközben várom a választ aggódva, pillantok a másik lány felé is hiszen látom, hogy megsérült és én már csak olyan vagyok, hogy mindenkiért aggódom még akkor is ha nincs rá okom*

                                          Nathalia

Egyszercsak odajött hozzánk Nathalia. Ő is hugrabugos volt, valamikor pár szót már váltottunk. Már régen észrevettem, hogy felénk nézeget, de most már oda is jött hozzánk. Köszönt és megkérdezte, hogy jól vagyok-e mert látta, hogy nekimentem az ajtónak. Na még egy néző. Biztos most hülyének tart, mert a véleménye maximum csak a külsőmről alakult ki, mert nem igazán ismer.
- Igen, köszi jól vagyok.- egy bájos mosollyal kísértem ezt a kijelentésemet. Észrevettem, hogy aggódó pillantásokat vet Helga felé.- De az én sérülésem semmi Helgáéhoz képest, hiszen neki a combcsontja tört el, nekem meg semmim.- mondtam neki gyorsan. Bár nem tudom miért akartam megelőzni abban, hogy feltegye azt a kérdést, hogy "Hát neki meg mi a baja?". Kedves lánynak tűnik az eddig folytatott beszélgetésekből következtetés képpen levonva. Most, hogy idejött talán jobban megismerem majd, elvégre már öt éve egy házba járunk.
- Á ez a sérülés nem is lyan nagy dolog.- mondta Helga és egy "ölni tudnék" szemekkel rám nézett.
- Te Nathalia vagy ugye?- kérdeztem megtörve a csendet. Bár ez egy elég hülye kérdésként jött, hiszen, mint mondtam már beszélgettem vele egyszer.

Nathaliara pillantottam. Magas, a szeme smaragdzöld színű, vékony lány. A haja hosszú szőke színű, a bőre fehér. Érdekes egy láyn, de szép, és aranyos, hogy így érdeklődik a jóllétünk iránt.
- És te hogy hogy itt vagy a gyengélkedőn, elvégre nem úgy néz ki, hogy valami bajod van?- kérdeztem és érdeklődő tekintettel feléje néztem.

Sabrina

* Figyelem a két lányt és mikor kiderül, hogy a fekvő lánynak a combcsontja tört el együtt érzően nézek rá*
- Jaj szegény hát nem irigyellek. Még Madam Pomfrey főzeteivel együtt is eléggé fájhat. Hogyan történt? Kviddicseztél vagy mi? - *kérdezem, mert azért nem minden nap látni combcsonttörést a suliban. Leülök az ágya szélére, majd mikor megkaptam a kérdésemre a választ ő kérdez*
- Igen a nevem Nathalia. Nathalia Steele. És téged hogy hívnak? Melyik házba vagy beosztva? - *kérdezem egy kicsit zavartan, mert ez a lány nem ismerős nekem. Lehet, hogy már láttam, de így nem ugrik be. Pár percig csendben figyelem őket és közben várom, hogy a javasasszony megtalálja a bájitalt, amit kértem. Ekkor újabb kérdés érkezik hozzám*
- Hogy én? Hát eléggé fáj a fejem és szédülök is és belázasodtam. Arra várok, hogy Madam Pomfrey megtalálja az erre való bájitalt. Azt mondta 10 perc, de tartok tőle ebből több lesz - *mondom halkan kuncogva mikor a nő raktárából szentségelés, hallatszik, és hogy mindent felforgat. Mindenféle üvegcsörömpölés, dobozok mozgatása*
~ Lehetséges, hogy mennem kéne segíteni neki? Talán akkor hamarabb megtalálná és előbb mehetnék a friss levegőre. Bár ezzel a két lánnyal is jó beszélgetni ~* gondolkozom el, de végül inkább visszafordulok hozzájuk*
-  Szerintetek, megtalálja még ma azt a bájitalt? - *kérdezem suttogva és mosolyogva*

          Nathalia

Együtt érzően rénézett Helgára, és megkérdezte, hogy történt.
- Nem én nem kviddicsezek.- vágta rá rögtön- a lépcsőn rohantam lefelé és elestem, pont a combcsontomra. De most már jól vagyok, csak a biztonság kedvéért kell itt maradnom.- szegény Helga. Csak ezért itt maradni nem lehet valami kellemes. Én se szívesen feküdnék itt akkor, amikor már nincs semmi bajom.
Nathalia feltett egy igen furcsa kérdést, hiszen, mint már említettem egy házba járunk öt éve. Öszenéztünk a beteg barátnőmmel, és ő kérdőn nézett rám, én meg csak mosolyogtam.
- Én is, meg Helga is a hugrabugba járunk, hatodévesek vagyunk. Egyszer én még beszélgettem is veled. Nem emlékszel?- kérdeztem, hiszen elég furcsa volt, hogy nem emlékszik rám.

Arra a kérdésemre, hogy miért van itt meg is kaptam a választ. Furcsa, hiszen egyáltalán nem látom betegnek. Mélyen elgondolkozott, én pedig leültem Helga ágyára, mert már nagyon elfáradtam. A gondolkodásból kizökkenve megint feltett egy kérdést és most várgre már a mosolyát is láthattam. Kifejezetten szép moslya van. Aranyos.
- Hát, ez még el fog tartani egy darabig, ahogy őt ismerem.- széles mosolyra húztam a számat.
Megint körbe néztem a teremben és észrevettem Barbara húgát. El volt törve a keze. Barbarát is tegnap ismertem meg. Ő is kedves lány, csakúgy, mint Nathalia. Hirtelen megráztam a fejem és ismét a korteremben voltam. Nem szabadna ennyit ábrándoznom! Nem, nem! Meg kell változnom! Így alszom el az órákon is!
- Nem megyünk segíteni Madam Pomfreynek?- kérdeztem Nathaliatól, ismét megtörve a csendet.- Ugye nem baj?- néztem rá kérdőn Helgára.
- Persze, hogy nem. Menj csak.- és ezt meg is erősítette egy bájos mosollyal.

Sabrina

* Végig hallgatom a válaszokat, és most esnek le a dolgok csak igazán*
- Ne haragudjatok, tényleg nem tudok gondolkozni, ha nem vagyok jól  - *mondom egy elnézést kérő és zavart mosollyal majd megint pár perc csönd, következik a részemről. A csöndet ismét egy kérdés töri meg, mégpedig, hogy nem megyünk e segíteni Madam Pomfreynak a keresgélésben. Végül is beleegyezően bólintok, hiszen ahogy az iménti példa is mutatta, nem vagyok valami jó felfogó, ha rosszul vagyok. Felkelek Helga ágyától és elköszönök majd a javasasszony raktára felé, veszem az irányt valószínűleg Sabrinával együtt. Mikor oda érünk, nehezen lehet kinyitni az ajtót, mivel valami nehéz doboz van elé tolva, de végül csak sikerül. Kicsit beljebb merészkedek, de óvatosan, mert a raktár jelen pillanatban jobban emlékeztet egy csatatérre, mint bármiféle raktárra. *
- Elnézést Madam Pomfrey segíthetünk a keresésben? - *kérdezem egy halovány mosollyal mire a javasasszony, előbukkan egy hatalmas dobozrakás mögül.*
- Nem kell kedveskéim köszönöm épp most találtam meg a szükséges bájitalt - *mondja mosolyogva, és a kezembe nyomja az üvegcsét*
- Idd meg kedveském és 10 perc múlva már semmi bajod sem lesz - *mondja mosolyogva, majd elkezd visszapakolni. Egy ideig bizalmatlanul méregetem az üvegcsét, de végül felhajtom és besegítek a pakolásba*

Most már tudom miért nem emlékezett ránk. Elmagyarázta, hogy ha nincs jól nem tud gondolkozni. De legalább már tudom, hogy nem az a baj, hogy sose figyel arra, hogy kik járnak az ő házába.
Beleegyezett, hogy segítsünk Madam Pomfrey-nek. De nem kellett neki segítség, mert hamar megtalálta a bájitalt. Nathalia elkezdett neki a visszapakolásban segíteni, aminek én nagyon nem örültem, mert akkor nekem is be kell állnom, és én csak udvariasságból mentem oda Madam Pomfrey-hez. De hát mivel most nem akartam bunkó lenni én is beálltam az önkéntes pakolásba. Többször ránéztem Nathira (én magamban neveztem el így majd megkérdezem, hogy szólíthatom-e így, de lehet, hogy már nem én leszek az első ember aki megkérdezi ezt tőle), és rámosolyogtam, bár lehet hogy nem vette észre.
 A dobozokban nem tudom mi volt. Pakoltam, pakoltam és azok egyre nehezebbek lettek. A kezem rettentően fájt már. De én még mindig segítőkészen kitartottam munkám mellett és nem hagytam ott. Kíváncsi voltam az időre, így egy percre megáltam és rápillantottam az órámra. Az idő hat óra, egy percet mutatott. Gondoltam most már elbúcsúzok Helgától és visszamegyek a klubhelyiségbe.
- Figyelj!- szóltam Nathalianak- Én visszamegyek a klubhelyiségbe. Te nem jössz?

Mikor végeztünk kimentem a raktárhoz és Helga felé indultam. A kezem zsibbadt, mert szerintem én kaptam a legnehezebb dobozokat. Mikor az ágyához értem elkezdtem mondanivalómat.
- Most mennem kell, de holnap még benézek hozzád.- miközben beszéltem végig mosolyogtam.
- Oké, szia!- Helga mindig olyan megértő. Nagyon jó barát. Nyugodt természetű, senkivel sem tud haragban lenni, mindig ő békül ki először.
Gondolkozás közben indultam is az ajtó felé, de még hátra náztem, mert nem tudtam, hogy jön-e Nathalia vagy sem, mert nem emlékszem a válaszára.

Az emberi szervezet egy igen érdekesen működő rendszer. Azzal azonban nem nagyon lehet mit kezdeni, hogyha az ember fiának olyan gyenge az immunrendszere, hogy azt már bármelyik orvos elfogadná kísérleti alanynak. Egyébként is, meg kell jegyeznünk, hogy a nátha és az influenza „korszakát” éljük manapság. S az, aki valóban folyamatosan bevonzza magának a vírusos megbetegedéseket, akkor ezek elől sem menekül, abban biztosak lehetünk. Ez igaz már megint Josephre is, aki ezen a héten már harmadjára jön gyógyszerért a gyengélkedőre. Nem akar befeküdni, akármennyire gyenge, elvégre milyen már, hogy másokkal, ismeretlenekkel ossza meg fájdalmát ezekben a nehézkesen működő napokban. Már a javasasszony is felfogta, hogy Joe soha nem fog befeküdni ide, ezért mindig erős gyógyszereket kap, amik segítségével talpon tud maradni. Ebből is van elég baja, hiszen ha nem kapja meg az „adagját”, abból igen kellemetlen helyzeteket kerekedhetnek. Erőszakossá válik, és nem tudja kontrollálni az érzelmeit. Ezeket az úgynevezett rohamokat is csökkenti egy másik fajta gyógyszer, de azt ritkán kell kérnie, mert alig kell használnia annak köszönhetően, hogy időben jön az azért az orvosságért, aminek hiánya kiváltaná ezeket a tüneteket.

Hosszú a folyosón, hatalmas a kastély. Muszáj lesz valamilyen szinten sietni, mert már lassan az összeesés rögös útjára kezdett indexelni Joe barátunk. Nem ivott még aznap semmiféle folyadékot, ezért émelyegni kezdett, majd a világ is forogni kezdett körülötte. Érdekes érzés volt ez, ami egyáltalán nem a jó felé hajladozik, na de most mit tudtunk volna tenni, hogyha nem sok diák járt arra, és egyébként sem kenyere Joe-nak a segítségkérés, csupán akkor, amikor már igazán rossz a helyzet. Még nem annyira volt súlyos, de már nem is engedte, hogy a súlyossága komolyabbá válhasson, mert szerencsére már a gyengélkedő ajtaja előtt állt. Lenyomta a kilincset a legnagyobb erőfeszítések árán, aztán végre utat nyitott előtte a nyitott ajtó a gyengélkedő belseje felé. Mint egy harci sebesült, úgy esett be az ajtón, majd körülnézett, hogy látta-e valaki eme mutatványát. Nem játszotta túl, hiszen mindig is nagyon rosszul élte meg a betegségeket. Talán bemagyarázta magának, talán nem. Ahogyan lassan feltápászkodott a földről, úgy tekintett az egyik ágy melletti kis asztalkára, ahonnan egy hirtelen mozdulattal elragadott egy ásványvizes flakont. Letekerte a kupakját, majd elhajította valamerre. Nem tudja merre. Talán a jobb oldala felől hallotta, ahogyan a műanyag koppan a padlón. Szétnézett, majd egy pizsamában pipiskedő porcelánbabát pillantott meg, miközben az egyik orvosságokkal teli szekrényben kutatott.

- Nem szép dolog a lopás. – jegyezte meg mellékesen, miközben egy újabb hatalmas kortyot nyelt a vízből.
Így már valamivel jobb érzés volt létezni. A gyógyszer még mindig nagyon kellett neki, szervezete hihetetlen hangosan kiabált a fiola után, de egyelőre annak is örült, hogy még nem esett össze. Iszogatta a vizet, és szűk, kígyószerű szemeivel nézelődött. Szaggatottan fordította el kis szögben a fejét az ajtó irányába, mintha attól tartott volna, hogy valami félelmetes szörnyeteg fog ott megjelenni. De szerencsére nem. Egyszerűen beképzeli magának a dolgokat, és üldözési mániájával már valóban nem lehet mit kezdeni. Csupán be kéne dugni egy elmegyógyászati intézménybe, ahol talán – hangsúlyozom; talán – tudnak rajta segíteni.
Nézegette az üveget, s azt, ahogyan folydogálnak a cseppek az oldalán, majd mély basszusán megszólal.
- Amúgy ez a tied? – kérdezte, hiszen nem tudhatta, hogy melyik ágy tartozik a fekete hajú lányhoz.

Magától működő tű, dupla vastagságú szorító kötés, egy halomnyi gumikesztyű.. Semmi hasznos, hogy a franc vinné el! Feltúrom az egész fiókot, szinte már én is bebújok a holmik közé, de egy gyógyszert sem találok a régi helyén, már pedig pár hónappal ezelőtt meg mertem volna esküdni rá, hogy az összes különböző erősségű fájdalomcsillapító ebben a fiókban volt. Nagyszerű.. Keservesen pillantok fel, egy magasabban lévő fiók felé, amiben a reményeimmel együtt remélhetőleg a kellő pirulákat is megtalálom. De ez nem lesz olyan egyszerű. Már alapból fáj, hogy felfelé kell emelnem a fejem, de el sem érném annyira a fiókot, hogy kutatni tudjak benne.. Talán ha a legalsót kihúzom, és ráállok..
Lábujjaimmal megcsípem a szekrény legalsó fiókjának kihúzóját, és előrángatom, majd óvatosan egyensúlyozva rálépek. Tenyereimmel támaszkodom a szekrényen, miközben lassan próbálok lábujjhegyre állni, és igen igen.. Mindjárt meglesz! Vékony ujjaimmal kígyómódjára körülfonom a legfelső polc kallantyúját, és kirántom. Ennek az agresszív mozdulatnak köszönhetően majdnem az egész szekrény rámszakad. Kicsit visszafogva magam nyúlok ismét egyre feljebb, egyenesen a fiókba, hogy tapogatózni kezdjek. De.. Tudhattam volna, hogy valami félbe fog szakítani, nem is tudom, miért lep meg? Az ajtócsukódásra nem reagálok semmit, valószínűleg a javasasszony jött vissza. Már várom, hogy megszólaljon a kislányokat meghazudtoló gyermeteg hangján, ám e helyett egy mély basszus zendül meg hátam mögött, amitől nem csak felugrok, de gyönyörűen leszédülök a fiókról, amin épp egyensúlyoztam. Nagyot puffanok a földön, amit nem csak az ülepem, de a mellkasom és a torkom ugyanúgy megszenved. A fájdalom jellegzetes fintort csal az arcomra, miközben kezemmel kitapogatom a torkomat, meg van-e még, mert eléggé olyan érzésem van, hogy valaki már rég eltávolította..

- Nem lopok..  a gyógyszerek engem illetnek.– formálom lassan a szavakat, miközben gonoszan megvillantom szemeim a fiú felé, csak hogy tudja, igen rosszkor érkezett. A fenekem még most is marhára fáj, plusz a kiütések.. már megint.. A nyakamon lévő kendő alá nyúlva eszeveszett vakarózásba kezdek, amitől nem igazán nyújthatok szép látványt, de annál jobb. Lassan feltápászkodok, és betolom a szekrény alsó fiókját. Valami más módszert kell kerítenem, hogy elérjem a gyógyszereket, amennyiben ott vannak fent.. Végigjáratom tekintetem a termen, hogy találjak valami ülőalkalmatosságot, amit könnyedén mozgathatok – lehetőleg minden fájdalom nélkül – és rá tudok állni, de pillantásom megakad az ásványvizemet szlopáló fiún. Oldalra húzott szájjal figyelem, ahogy elfogy az Iza által becsempészett Skót Kelpikristály ásványvíz, amire már vagy fél éve vadásztunk Roxmorts boltjaiban, majd lassan megvonom vállamat.
- Igazából.. igen. - Úgy tűnik a srácnak, tényleg kellett a víz, de azért még mindig neheztelek egy kicsit, amiért pont azt a flakont nézte ki, amiből két évente egyszer ha szállítanak Roxfort felé. Talán a semmiből előtörő együttérzés, vagy a mellkasomban egyre jobban kavargó fájdalom teszi, de megpróbálok nem foglalkozni a dologgal.
- Mindegy, én úgyis azt iszom. – bökök ezzel az éjjeliszekrényen álldogáló másik palack felé, amiben vidáman lötykölődik valami bíborszín lé. Nem is kérdéses, hogy azért iszom, mert kinézetre hasonlít a vérre.. Oké, az íze is elég jó.

- Miben segíthetek, ha már így idetévedtél? – Na ez egész kedélyesre sikerült. Szokatlan.. Kissé előredőlök, mellkasomat összehúzza az a szúró érzés, amitől egyre nehezebben veszem a levegőt, de a szememet nem veszem le a fiúról. Egy darabig feladom a gyógyszer keresését, megvárom, míg ki tudok legalább egyenesedni. Elhátrálok a legközelebbi ágyig, és leülök rá. Tartom a kellő távolságot.

Gyorsan bezárom az ajtót, mintha megint jobban lennék -gondolom- szerencsére. Mathias már messze jár, gyorsan utána indulok, s a folyosó felénél már el is érem.
Nem kérdezem merre megy, vagy hova megy, valahogy nem érdekel most... bár... az a szörnyű gyanúm támadt, hogy Mat a fejébe vette, hogy mindenképpen a gyengélkedőre kell mennem. Pedig nem is súlyos -nézek a kezemre- amiből még mindig kis patakban folyik a vér, s most, hogy az előbb letöröltem a már kifolyt vérem, látom, hogy elég nagy darabka hiányzik a kézfejemből. Hülye madár! -szitkozódom magamban, s közben szótlanul menetelek Mat mellett, akin látszik, hogy ha kell akkor erővel is, de el fog vinni a javasasszonyhoz. Persze nem is csoda, nézek hátra a vállam fölött: az útvonal, ahol elhaladtunk, mint a mesében Jancsi és Juliska után az eldobált kavicsok, melyek mutatták nekik a hazafelé tartó utat, most itt a kőpadlón az én vérem jelzi, mindig egy-egy pöttyel, hogy merről jöttünk.
 Folyosó, lépcső, folyosó. Néha egy kicsit megtántorodom, aztán már megyek is tovább, mintha misem történt volna. Talán még Mat se vette észre, bár jelen helyzetben minden jel arra mutat, hogy Mat nem akar változtatni a tervén, így a gyengélkedő felé tartunk. Persze most már belátom, hogy ez nem biztos hogy rossz ötlet, hiszen úgy érzem, hogy kezd nagyon sok lenni a kifolyt vér, ami a kezemből jött, s néha már tényleg az ájulás szélén állok.
Mikor így ezen gondolkodom elhúz mellettünk pár, körülbelül velem egy idős diák, s a hangokból ítélve felfedezték az útvonalunkat feljegyző vércseppeket, amikből most már nemhogy egyre kevesebb lenne, hanem már szinte folyamatos, alig egy-egy megszakadással, de persze a megszakadások is csak azért vannak mert nem tartottam eléggé félre a kezem, így a taláromat színezte meg inkább a vér.
Leginkább azon csodálkozom, hogy hogy tudtam ennyire béna lenni, hogy megharapjon egy madár, meg persze azon, hogy hol van Frics, a gondnok. Hol van Frics?-nézek a krákogás irányába, melyet mögülünk hallok, s gyanítom, hogy Ő is felfedezte a vércseppeket. Gyorsan a kezem alá rakom a másik kezemet, hogy aztán a következő elágazásnál már ne tudja merre mentünk, majd gyorsan berántom Mat-et egy páncél mögé. Bár csak ne csináltam volna, egyrészt azért mert abban a pillanatban ahogy kivettem egyik kezemet a másik alól, máris látszott, hogy merre mentünk, másrészt meg Mat talárján most már egy szép piros tenyér lenyomat árulkodott arról, hogy megfogtam Őt.
Egyre közelebbről, és egyre hangosabban hallom a krákogást, és most már a krákogás közé iktatott goromba mondatokat is: "Már megint összekoszolták a folyosót, de most nem menekülnek, bárkik is voltak azok..." "Az egész iskolát ki fogom velük takaríttatni..." "Beszélek Dumbledorral, most végre biztosan engedélyezni fogja, hogy elővegyem a régi jó eszközeimet..." Stb.
Gyorsan előkapom a pálcám, majd kilépek a páncél mögül és egy pillanat alatt eltüntetem a Mat behúzása következtében ejtett vérnyomokat.
Egyre közelebbről hallom, a lépéseket: mindjárt itt lesz -gondolom- aztán hirtelen elhalnak a léptek, és újabb mondatokat hallok: "Hova tűnhetett..." "Keress cicám, keress...!!" -hallom Frics hangját a folyosóról- most úgy tűnik megállt a folyosón, úgy tűnik úgy gondolja, hogy ott rejtőztünk el.
Újból elfog az émelygés, majd hozzá társul a hányinger, s egy pillanattal később nekitántorodok a falnak. Csillagokat látok, s már összefolyik előttem minden, de még így is látom, hogy hatalmas tócsa van a lábunk alatt. Mindegy, valahogy el kell tűnnünk innen, még addig amíg egy folyosóval arrébb keresgél utánunk.
Nagy levegőt veszek, érzem, hogy már menni is alig tudok,s mindjárt összeesek, de azért még egy nagy levegőt veszek, elmondom Matnek a tervet, miszerint kiugrunk a páncél mögül, és elfutunk tovább ezen a folyosón, nehogy ahogy átfutnánk a folyosó elágazása előtt észrevegyen a gondnok, és keresését felhagyva a folyosón futkosó gyerekek után induljon inkább.
Így is tettünk, s az árulkodó vértócsát, s a menet közben lehullott újabb vércseppeket, hátunk mögött hagyva beiszkolunk egy rejtekajtón, ami történetesen egy csúf, öreg boszorkány festménye, aki éppen egy gyanúsan piros almát próbál a szomszéd festményben ülő boszorkányra rátukmálni.
 Ezt a rövidítő utat már régen -még talán másodikos koromban- fedeztem fel, s aminek a vége nem messze a gyengélkedő folyosójától van.
-Ezt azt hiszem megúsztuk -mondom Matnek, miközben egymás után kilépünk a folyosóra, amit szemlátomást Mat egy pillanat alatt felismert, és már indul is a gyengélkedő felé, én utána. Végre -gondolom magamban- s titkon hálás vagyok neki, amiért elráncigált idáig, mivel érzem, hogy már tényleg nem bírom túl sokáig.
Mikor odaérünk a gyengélkedő elé, alig fújok egyet, Mat már nyitja is az ajtót, s egy pillanat alatt ott terem az ajtóban Madam Pomfrey, és kérdezi: "Mi történt?"
Válaszolnék rá, de mintha a torkomra forrott volna a szó, érzem, hogy már alig állok a lábamon, s mintha a térdem is vadul remegne, csillagokat látok egyre jobban elmosódva, s mintha egyre gyorsabban pörögnének körülöttem... szédülök... s közben már teljesen elmosódik minden a szemem előtt, még viaskodok magammal, nem lehet, hogy elájuljak, annyi vért nem veszthe... -gondolom, majd egy pillanat múlva már csak: feketeség és csend.

Sok-sok lépcsőt és folyosót hagytunk magunk után. Pet arckifejezéséről és arcszínéről ítélve egyre rosszabbul van. A keze, a talárja tiszta vér, és mögöttünk a padlón éktelenkedő piros foltok is arról árulkodnak, hogy sok vért vesztett már. A kezéből látszólag egyre gyorsabban folyik a vér. Néha úgy tűnik megszédül ~ bár lehet hogy csak képzelődöm. ~ Így baktatunk lépcsőről lépcsőre, folyosóról folyosóra, mikor egyszer csak Frics hangja (krákogása) üti meg a fülemet. Látszólag Pet is észrevette, így az egyik elágazásnál hirtelen irányt váltunk, és a fiú beránt engem egy páncél mögé. Ránézek a taláromra, ahol megfogott. Tiszta vér lett, de nem nagyon érdekel, ennél fontosabb dolgunk is van. A gondnok szitkozódását hallva beljebb húzódunk. Pet a pálcáját előhúzva gyorsan eltünteti a padlóra csöppent vért, amit a gondnok követ, és ami alapján megtalálhat minket. Frics hangja - miután a macskának kiadta a parancsot - elhalkult. ~ Utálom ezt a dilis idiótát. Beszélget a macskájával, Jézusom! ~ gondolom. Pet a szívbajt hozza rám, nekitántorodik a falnak. Az arcszínei kicsit zöldesen játszanak, s látszólag nagyon rosszul van. Vett két nagy levegőt, aztán közölte velem a haditervet. Látva, hogy barátom alig áll a lábán, támogatásul belé karolok - ha engedi - és úgy állunk tovább. Rámutat, egy ritka-csúnya boszorkány képére. Kiderül, hogy ez egy rejtekajtó, és ezen átslisszolva, egy üres folyosóra kerülünk. Ez a folyosó már nagyon ismerős nekem, így könnyedén eltalálok a gyengélkedőhöz, ahol amint kinyitom az ajtót, már is Madam Pomfrey siet elénk. Megkérdezi mi történt. Én ránézek Petre, aki már tényleg nagyon rosszul van. A szívbaj jön rám, ahogy Pet térde felmondja a szolgálatot, és Pet kis híján elvágódik, de szerencsére pont elkapom még a karját, így megakadájozva a szerencsétlen esést. Madam Pomfrey egy szót se szólva belekarol Pet másik kezébe, és elkezdjük vonszolni egy ágy felé. Bent a gyengélkedőben fekszenek egy páran. Itt is melegvan. Pet rosszulléte kezd rám, is átragadni. Kicsit rosszul leszek, talán a melegtől, talán a sok vér látványától, de végül - nagy nehezen - sikerül fefektetnünk a fiút egy fehér ágyra.
- Mért nem jöttetek előbb ide?! - szól szigorú hangon Madam Pomfrey. - Bár nem nagy a seb, még is veszélyes ennyi vér veszteséggel ilyen melegben sétálgatni - mondja a nő Pet kezén lévő sebet vizsgálva. 1-2 rendbehozom, a sebet gyerekjáték lesz rendbehozni, a vérveszteséget is egyszerű pótolni, de még is időbe fog telni - néz rám, én meg válaszolok a fel nem tett kérdésre:
- Szeretnék mellette maradni amíg rendbe nem jön! - jelentem ki. Pet vére még mindig folyik, összepiszkítva a lepedőt és a talárját.
- Bármikor felkelhet, mert csak elájult, de csak a vérveszteség pótlása után lesz csak jobban - szól Madam Pomfrey. - Próbáld majd meg nem fel izgatni, én mindjárt jövök és bekötözöm a sebet - mondja, és már indul is a fásliért. ~ Szerencsére nem lett nagyon nagy baja. Ha nem értünk volna be időben a gyengélkedőbe, és útközben ájul el, akkor nehéz lett volna elvonszolni a gyengélkedőig ~ gondolkodom, aztán csak várok és várok...

Sötétség. Csend. Aztán hirtelen, mintha valaki visszarántott volna egy álomból, melyben nem történik semmi, viszont sötét van, nyugalom és csend.
Hirtelen felülök, s meglepődve nézek körül: -Hol vagyok? -kérdezem halkan, de leginkább magamtól. Mintha a gyengélkedő lenne, körülnézek jobban, körülöttem mindenfelé ágyak, néhol egy-egy ember, s orvosságszag. Majd hirtelen újból émelygés fog el, s mintha egy láthatatlan kéz visszarántana a párnára, elnyúlok az ágyon.
Még mindig borzalmasan rosszul érzem magam, s még fel sem fogtam miért vagyok is én itt? -aztán hirtelen meglátom a kezemet, ami be van kötözve. Jéé, meglepődve konstatálom, hogy már nem vérzik, legalábbis nem érzem.
Aztán hirtelen észreveszem Mathiast, ott ül az ágyam mellett egy széken. Megpróbálok kinyögni egy erőtlen "kösz"-t. Ugyanis, ha nem hozott volna el, akkor már lehet, hogy teljesen elvéreztem volna -fut végig a fejemben a gondolat, s megborzongok.
Fekszem az ágyon, mereven a plafonra meredve, és nem értem, hogy lehet egy ilyen kis seb miatt elájulni, s gondolatban nagyon cikisnek érzem ezt a dolgot.
Pár perc múlva, egyszer csak Madam Pomfrey lép oda hozzám, vagyis hozzánk: -Hát felébredtél? -ezt ugyan költői kérdésnek szánta, de én már nyitom a számat, hogy válaszoljak, mikor egy nagy kanál sötétpiros folyadékot ad a számba. -Fúj! -legszívesebben kiköpném, olyan íze van, mintha egy darab vasat rakott volna a számba, hogy nyeljem le egészben. De végül is, muszáj -gondolom magamban- nem köphetem ki, majd egy nagy levegőt veszek, és lenyelem.
-Vérpótló -mondja, miközben újabb adagot tol a szám felé...
Még öt ilyen kanállal ad nekem, gyors egymásutánban, majd leteszi az éjjeliszekrényre a flakont, amiből töltötte a szert, és így szól: -Hogy vagy?
-Most már egész jól -válaszolom neki, még mindig a vérpótló borzalmas ízével a számban, majd tölt nekem egy pohár vizet, felém nyújtja, s közben újra szól: -Ha gondolod itt is maradhatsz éjjelre, de nem fontos.
Átveszem tőle a vizet, majd válaszolok neki: -Rendben -mondom, majd gyorsan megiszom a vizet, és már kelek is fel az ágyból, hogy minél gyorsabban elhagyhassam a helyiséget -soha nem szerettem ezt a helyet, olyan nyomasztónak tűnt mindig is.
Már nyitnám az ajtót, amikor egyszer csak még utánam szól: -Holnap gyere vissza! -leveszem a kötést! -mondja, mire bólintok egyet, és már lépek is ki az ajtón.
Amióta belém töltötte azt a borzalmas gyógyszert, azóta úgy érzem magam, mintha nem is történt volna semmi, az eltelt pár órában, s gyorsan elindulok vissza a klubhelyiségbe. Már a folyosó felénél tartok, amikor eszembe jut Mat. -Hol van? -kérdezem magamtól, s gyorsan megfordulok. A folyosón nem látom, lehet, hogy bent maradt volna a gyengélkedőben? -tétovázom, most mit csináljak? -nem akarok visszamenni oda, ugyanakkor mégiscsak Ő segített nekem eljutni idáig, lehet, hogy meg kéne várnom, vagy már lehet, hogy elment a másik irányban. Mivel az előbb annyira magammal foglalkoztam, hogy teljesen elfelejtettem, hogy Mat is velem van.
De most sem érdekel annyira, hogy mi van vele, leginkább csak illendőségből keresem.
Várok, ugyanakkor, egy tapodtat se mozdulok. Így telik el öt perc. Majd megunván a várakozást, sarkon fordulok, és elsietek a klubhelyiség felé.
   

Hiába a hit, hogy jobban vagyok, hiába marad abba a szédülésem, nem tudom magam meghazudtolni, és sikeresen botladozom egy sort, de Robert karja megakadályoz benne, hogy hason csúszva haladjak tovább. Ezt csak egy pirulós mosollyal tudom meghálálni. Újfent.
Őszintén szólva egy cseppet meglep, hogy Robert nem gondolja életre szólóan komolyan a kapcsolatát a művészettel, legalábbis nem hivatalosan. Az viszont, amivé válni szeretne, teljesen meglep. Kikerekedett szemmel, csodálkozva pillantok rá, de a szám szélén mosoly ül.
- Ejha! - ismerem el. - Az nem semmi! Izgalmas és változatos munka. Manapság ráadásul veszélyes is... - teszem hozzá akaratlanul egy kicsit halkabban, talán kicsit letörtebben is. De hogy ne tűnjek levertnek, ezért mosolyogva bólogatok inkább, miközben beérünk a tölgyfaajtón, automatikusan halkabbra fogva a szót. Idebenn síri csend van, szombat reggel. Mindenki alszik, rajtunk kívül. - Akkor minden esélyed megvan rá, hogy felvegyenek az Akadémiára.
Lelassítom a lépteimet, mert itt valószínűleg búcsút kell mondanom egy időre Robertnek. De mikor belekezdenék a köszönetnyilvánításba, felajánlja, hogy felkísér, egészen a gyengélkedőig. Meglepett mosollyal bólintok rá.
- Hát rendben, kösz - és elindulok.
- Talán jobb is, ki tudja, mikor bukom orra egy alattomos lépcsőfokban.
Elindulunk hát felfelé, és hála az égnek, a lépcsők nem jelentenek gondot. Elnézegetem a falakon elterülő szőnyegeket, a lassan életre kelő festményeket, a napfénnyel játszó lovagi páncélokat. Szemöldökráncolva figyelem, ahogy minden pillanatban más színt vesznek fel.
- Azt hiszem, már értem, miért szeretsz ilyenkor festeni. Minden olyan... múlandó. Profinak kell lenni, ha meg akarod fogni a pillanatot. Kíváncsi lennék, neked mennyire megy? - vigyorgok rá fel, a Roxfort pedig alszik tovább csendesen, amit egy cseppet sem bánok.

Juliska Jules

*A pironkodásra egy mindaddiginál szélesebb mosollyal válaszolt. Arcizmai szinte akarata ellenére mozogtak. Felsegítette hát Julest minden egyes lépcsőfokon, közben pedig folytatta beszámolóját aurori elképzeléseiről, immár lejjebb véve a hangerejét.
Veszélyes… Szöget üt a fejében ez az egy szó: veszélyes. Vajon mit nevezünk veszélyesnek? Bizonyára Jules és Robert is más-más szemszögből vizsgálgatják ezt a szót. A fiú kíváncsi is rá, vajon a fiatal boszi milyen szintek alapján osztja be a világ dolgait, és hogy vajon mettől is terjed a veszélyes zóna?*
- Az aurorok dolga mindig is veszélyes volt – felelte közömbösen. – Ugyanakkor biztos érdekes is lesz.
*Továbbkíséri a lányt a Gyengélkedő felé. Kellemes elégedettség tölti el. Jules meglepődött lovagiasságán, ez pedig csak is pozitívum lehet a boszinál.
A lépcsőkben azért annyira Robert sem biztos. Hét év alatt még mindig nem tudta megjegyezni azt a bizonyos eltűnő lépcsőfokot, amit a rutinosabbak már emlékezetből átugrottak. *
- Majd egyszer megmutatok pár képet.
*Hagyta rá a lányra. Sosem tartotta magát akkora művésznek, hogy másoknak mutogassa alkotásait. Véleménye szerint nem is olyanok azok a képek, hogy mások nézegessék. Ráadásul minden festményét, vagy rajzát magának készíti. Valami belső érzés, vagy csak egy hirtelen elkapott ihlet. Legtöbb esetben csak Robert érti őket, vagy olyan, aki nagyon jól ismeri a fiút. Ilyen emberből pedig kevés van…*
- Ismerek egy rejtett utat, kicsit rövidít a Gyengélkedő felé.
*Szólalt meg hirtelen. Ujjával a folyosó végi falikárpitra mutatott, melyen egy hatalmas oroszlán díszelgett. *
- De csak ha nem félsz a szűk folyosóktól.
*Kacér vigyor, egy laza mozdulat, amellyel feltárja a keskeny útvonalat a falon, és egy intés, hogy hölgyeké az elsőbbség.*
- Nem is emlékszem már rá, ki is mutatta ezt az utat. De egyébként hasznos, ha nem akarod az embereket kerülgetni. Csak hát… Pech, ha szembe jönnek veled, mert ha egy kicsit is nagyobb darab az illető, akkor valakinek vissza kell fordulni.
*Mondta, miközben igyekezett kihasználni, hogy Jules nem tud hátrafordulni. Szemeivel teljesen végigpásztázta a lányt, tetőtől talpig. Egyetlen porcikát sem hagyott ki…*

Néha azért elgondolkozom, hogy ki tervezte a Roxfortot olyanra, amilyen, és vajon mi célja volt ezzel a rengeteg egymásba futó folyosóval és lépcsőházzal. Egy év alatt könnyedén meg lehet ismerni, de aztán mégis, minden héten valami újba botlanak a diákok. Legalábbis a legtöbbjük. Most olyan lépcsőkön menetelünk felfelé, amiken szinte nap mint nap végigmegyek, így nem nagyon kell odafigyelnem, hová lépek. Automatikusan megyek fel és előre, így pedig könnyen figyelhetek az útitársamra, aki még mindig hősiesen jön mellettem.
A festményeinek a bemutatása jól hangzik. A letörölhetetlen mosollyal az arcomon, ami hol kiszélesedik, hol elpirul, válaszolok neki, ezúttal kissé talán kacéran.
- Ki nem hagynám...
Végül is jó, hogy a kis bestia megmart, így minden kínosnak tetsző megmozdulásomat rákenhetem a méregre.
Mennék tovább, de Robert megtorpan, és egy számomra rég elfeledett kis rejtekút felé mutat. Meglepetésemre incselkedő pillantással nyitja meg a kis folyosót, ami inkább egy törpealagút. Elnevetem magam, de hirtelen el is csuklik a hangom. Annyira nagy a csend, hogy a kacajom rettenetesen hangosnak tűnik, szinte visszhangzik az egész kastély. Gyorsan a számra kapom a jobbik kezem, úgy fojtom el a hangot, és bocsánatkérő, széles vigyorral az arcomon, csípőre tett kézzel, félrebiccentett fejjel nézek rá.
- Nem tudod, kivel állsz szemben! Ééén ugyanis - lépek közelebb hozzá - az egyik legnagyobb felfedezője voltam a roxforti mellékutacskáknak, barátocskám!
Megbököm a vállát, nyomatékosításképpen. - Ami pedig a szűk folyosókat illeti...
Összeszűkült szemmel, kissé kihívóan pislantok rá, aztán nagyon lazának szánt mozdulattal belibbenek a valóban nagyon szűk kis járatba, ahol egy lépés után elnyel a sötétség, és rájövök, hogy miért is kerültem el ezt a szakaszt több évig annak ellenére, hogy ismertem már régről: mert sötét, szűk, szűk, és sötét, és nem szeretem a pókokat, amik csak úgy hemzsegnek itt. De már nincs visszaút.
A gyors helyzetfelmérés után megperdülök egy hirtelen mozdulattal, és meglepetésemre Robert már ott is van mögöttem. Ráadásul meglehetősen közel. A lecsökkent távolság egy pillanatra összezavar, és elfelejtem, mit is akartam mondani.
- Öhm... szóval a szűk folyosókat nagyon is... szeretem. Azt hiszem - makogom vaksin, és inkább elindulok tovább, miközben átkozom magam, hogy megint lecsökkentette az agykapacitásomat egy csinos arc és egy különleges szempár.
Csetlek-botlok tovább, és érzem, hogy Robert közel van hozzám. Elmotyogok egy lumost, hogy legalább ne sötétben essek hasra.
- Szerintem ilyen korai órán Hóborcon kívül senki sem jöhet szembe, aminek rettenetesen örülök. Most nem szívesen tolatnék - szólok hátra. A hangomat elnyeli a vastag kőfal, és ha klausztrofóbiás lennék, valószínűleg összeesnék. Még jó, hogy nem vagyok.
Elég sokáig megyünk, kénytelen vagyok a megcsípett kezemmel szorongatni a pálcát, mert Robert nem tud előre menni, és hirtelen zavarni kezd, hogy nem látom. Ráadásul a jobbik kezemmel a falat fogom, simítom, mert a sötétben könnyen megbillen az ember, a srác pedig ugyanígy tesz. Ennek következtében néha összeér az ujjunk, és bár nagyon is észreveszem, nem tulajdonítok neki nagy jelentőséget - látszólag. Valójában azért elég pulzusnövelő hatása van. Hogy eltereljem erről a kissé kényelmetlen megállapításról a figyelmem, próbálok egy semlegesebb témát felhozni.
- Szerinted Madam Pomfrey mennyire lesz mérges, hogy szombat hajnalban egy pókcsípéssel zargatjuk?

Jules

*Meglepetten tekintett Julesra. Tehát a lány amolyan éjjeli kalandor lehet. Ezt elég hasznos információnak tartja, sőt mi több, érdekesnek is. A mai világban inkább csak a kényes, szőke tini lányok élnek,vagy legalább is csak őket látni mindenfelé. Mintha a rendes, világi lányok eltűntek volna…
Jules könnyed mozdulattal, mondhatni „belibbent” a szűk folyosóra. Robert pár másodpercig habozott, aztán eltűnt a falikárpit mögött. A járatban azonnali sötétség támadt.*
- Hm… Majd elfelejtettem –vakon a füle mögé nyúlt, kezével kitapogatta a varázspálcáját, majd felemelte. Halk koppanás jelezte, hogy a pálca hegye elérte a plafont. – Lumos!
*A varázspálca végén apró lángocska jelent meg, mellyel Robert megvilágította a pókhálós falakat. Elgondolkozott rajta, vajon mit is szerethet Jules a szűk folyosókon. Mindenesetre elvigyorogta magát.
Kékes derengés villant, Jules is elmotyogott egy lumost. *
- Csak Hóborc ne jöjjön szembe velünk!
*Vigyorogta bele a sötétségbe és közben belegondolt, vajon mi is történne akkor, ha egyszer csak feltűnne a kopogószellem. Tudniillik Hóborc kedvenc elfoglaltsága volt a diákokon köszörülni nyelvét, ostoba versikéket farigcsálni, krétával dobálózni.*
- Ne haragudj!
*Szólt, miután már harmadszorra érintette meg Jules kezét. Szerencse, hogy sötét volt, és hogy Robert a lány mögött haladt, különben az arcát elöntő pír miatt szégyenkezhetett volna.*
- Nem hiszem, hogy nagy baj lenne. Sőt, inkább magad miatt kellene aggódnod, mert ahogy Madam Pomfreyt ismerem, benntart téged estig.
*A folyosó végtelen hosszúnak tűnt. Rövidebb út volt ugyan, de így is elég fárasztó volt végiggyalogolni rajta, amit a keskeny járat még tetéz is.
Hirtelen beleütközött az előtte haladóba. Nem győzött bocsánatot kérni Julestól, aki bizonyára azért állhatott meg, mert a titkos járat végét eltakaró másik falikárpit állta útját. Vakító fény áradt be a kis lyukba, és pillanatokon belül Robert már kint találta magát a Gyengélkedő felé vezető folyosón.*
- Nos… Azt hiszem, megérkeztünk.
*Mondta zavartan, közben pedig a faliszőnyeggel babrált. Tudta jól, hogy ha szeretne valamit Julestól a közeljövőben, akkor ahhoz a második lépést itt és most kell megtennie. Azért is nem mászott rá a sötét, kis folyosón…*
- Figyelj csak. Mit… mit szólnál hozzá, ha mondjuk… őőő, tehát, hogyha… Szóval lenne kedved velem jönni legközelebb Roxmortsba? Ez lesz az utolsó látogatás az évben, és…  Érdekelnének azok az érdekes történeteid, te Roxfort legnagyobb felfedezője!

Úgy tűnik, a kezek érintkezése nem csak nekem tűnt fel, bár én nem adtam hangot az észrevételemnek. Robert azonban bocsánatot kérve húzza el újra meg újra az ujjait, én pedig mégsem szólhatok rá, hogy "hé! hagyd csak ott!", mivel engem nem zavar az érintése...
- Nem történt semmi - szólok vissza, igyekezve laza hangnemet megütni, nehogy úgy tűnjön, hogy különösebben meghatna a dolog, még ha így is van, és igenis történt. Az ellenkező neműek úgy vettem észre igencsak kevés tapasztalatom során, hogy legtöbbször nem a nyílt nőkre vetik rá magukat, hanem szeretik a játszadozást. Robert ugyan nem egy átlagos srácnak tűnik, de sosem lehet tudni.
Különben miért is érdekel ez engem ennyire?
A felismeréstől, hogy megint elvette az eszem egy pasas, legalábbis a jelek szerint ez történik, megtorpanok, aminek következtében az említett belémbotlik, kizökkentve egyrészt a mélázásomból, másrészt a folyosószakaszról. A szőnyeg porral lep be mindkettőnket, ahogy kirobbanunk a folyosóra. Tüsszentek egyet, eloltom a pálca fényét, és nagy valószínűséggel pipacsvörös arccal köhécselve mérem fel a terepet.
- Iggen, itt vagyunk.
Csodával határos módon nem ugrik több oktávval feljebb a hangom. A kezem azonban még mindig sajog, így valóban kénytelen leszek Madam Pomfrey tudására és szigorára bízni magam.
- Az lehet, de még mindig jobb, mintha egyszer csak leesne a kezem - pislantok rá vidáman, mikor a javasasszony által való estig tartó fogvatartásom ecseteli. Indulnék is tovább, a kis balesetektől pironkodva (amiknek nem is értem, miért tulajdonítok akkora lehetőséget... bárkivel előfordulhatott volna), de Robert tétován ácsorog a faliszőnyeg oroszlánja mellett, az állat sörényét ábrázoló kis bojtokat piszkálja, aminek a lény nem különösebben örül. Hirtelen nem értem, mit szeretne, aztán rájövök: valószínűleg itt ér véget a közös utunk. Görcsösen tartott vállaim a gondolatra kicsit leroskadnak, és megértő ábrázattal már mondanám is neki, hogy semmi baj, menjen csak vissza a festményéért, meg ilyenek, de ő előbb szólal meg.
A szemem pedig kikerekedik a szavaitól.
Hirtelen nem is tudom, mit mondjak neki, erre nem számítottam. Az agyam egyszerre gondolkozik azon, hogy hogy hogy húzzam az időt, amíg válaszolok; egyszerre azon, hogy mit válaszoljak; és azon, hogy egyáltalán mi van ezen gondolkozni való. Egy-két másodpercnyi döbbent csend után kinyögök egy ó-t. Aztán mikor felfogom, hogy ez nem lehetett túl lelkes, azonnal vigyorogni kezdek, és nehezen állom meg, hogy ne ugrabugráljak körbe. Elég bután nézne ki.
- Hát... ez hízelgő, és természetesen benne vagyok! Elvégre megmentetted az életem, vagy mi a szösz... - forgatom a szemeimet. - Úgyhogy azt kérdezhetsz, amit csak akarsz.
Teszek pár lépést a gyengélkedő felé, és már tényleg gyengének érzem magam, a lábam olyan fura. De nem hinném, hogy a pókméregtől. Végigpörög az agyamon a néhány szó, amit mondtam, és úgy érzem, megint korrekcióra szorul.
- Persze, nem csak azért mennék, mert "megmentettél".
Upsz, ez meg kicsit olyan nyomulós szöveg volt, de képtelen vagyok normálisan fogalmazni ilyen helyzetekben. És ráadásul még nem is nagyon volt rá példa Julianen kívül... Kéne egy ilyen óra: hogyan viselkedjünk számunkra szimpatikus és vonzó ellenkező neműek társaságában?
Rendkívül hasznos lenne. Közben pedig megérkezünk a gyengélkedőre. Kitárom az ajtót, felkészülve a szigorú hölgy óbégatására, hogy hogy vagyok képes hajnalok hajnalán balesetet szenvedni.

Jules

*Minden egyes érintésnél egyre nagyobbakat ver a szíve. A vékony, kecses ujjak tapintása, a lány közelsége, Robert szinte teljesen megbabonázva, öntudatlanul haladt előre a keskeny folyosón. Mintha csak egy illatos felhőt követne, úgy szegeződik tekintete a varázspálca hegyén táncoló lángocskára.
Tompán visszapattan Jules hátáról, és meglepettségében még hátrál is egy jó nagy lépést. Belekezd a bocsánatkérésbe. Eléggé cikinek találja a dolgot, hogy úgy ütközött neki a lánynak, hogy közben végig a körvonalait figyelte, sőt csodálta.
Kiderül, hogy a hirtelen lassítás oka az útjukat elálló falikárpit. Miután Robert is előbukkant az ősöreg, oroszlános szőnyeg mögül, elkezdi magát pókhálótlanítani. A horgolt oroszlánfigura vad morgásba kezd, amitől végül Robert is összeszedi a bátorságát, és Jules szemeibe nézve felteszi kérdését, igaz, kissé akadozva.
Kicsit lelombozódik az ó hallatán. Már fel is készül a sajnálkozással leplezett, valójában kemény elutasításra. Azonban hiába vár rá, mert nem jön. Jules láthatóan sebesen gondolkozik valamin, ami még inkább pánikot kelt Robertben. Csak úgy kergetik egymást a fiú gondolatai…*
~ Most azon gondolkozik, hogyan mondja úgy, hogy kevésbé bánkódj meg. ~
~ Mindjárt elküld a fenébe, csak győzzed kivárni! ~
~ Hogy tehettél fel neki ilyen kérdést, te féleszű? ~
*Már kezd megijedni saját magától. Ezelőtt sosem volt példa rá, hogy magával vitatkozott volna. Persze ennek nyomós oka lehet az, hogy mindeddig csupán egyetlen egy olyan lánnyal találkozott, aki elvette az eszét. Lehetséges lenne, hogy hét év múlva, megtalálta volna a másodikat?
Hirtelenjében bukfencet vetett a gyomra. Tehát a történtek ellenére, a félreérhető mozdulatok és szavak mellett is, Jules igent mond!
Robert olyan széles mosolyt varázsolt az arcára, amekkorát csak képes volt. Még hogy megmentette az életét. Bármekkora túlzás is volt, azért csak kihúzta magát.*
- Azt hiszem, ezt ki is fogom használni.
*Ő is tesz egy hátráló lépést a folyosók irányába, és ettől egy kívülállónak úgy tűnhetett, mintha direkt a másiktól menekültek volna. És még az is lehet, hogy ez valóban úgy is van. Bármennyire is vonzó számára Jules, annyira nincs tapasztalata a lányok terén, hogy jobbnak látja inkább most visszavonulni, amikor még minimális veszteségek vannak csak az épelméjűségét alátámasztó tárgyakban. *
- Nos hát… akkor… gondolom majd úgy is összefutunk a klubhelységben.
*Sután intett egyet Julesnak, de azonnal meg is bánta tettét. Végül aztán egy mosollyal búcsúzott, hogy gyors eltűnjön a folyosó végén, és bevesse magát egy lovagi páncél mögé. Jó ideig fog gondolkozni a történteken…*