Roxfort RPG

Ugyancsak átriumosan konstruált, hatalmas terem, középen nagy, tágas térrel. A katedra előtt egy széles asztal terpeszkedik.

..::Az óra::..

Fekete talár lebben a kihalt folyosón és szapora léptek monoton hangja töri meg a kastélyra telepedett csöndet. Nincs messze a Griffendél klubhelyiségétől a tanterem, és Hermione ezúttal is könyvtárból érkezett, ahol kellőképp áttanulmányozta a mai óra tananyagát. Mindig a maximumra törekszik. Más tanár minden bizonnyal jó néven veszi, ha a diákjai felkészültek az óráján, de Pirtont. Ez. Nem Érdekli.
Illetve ha Mardekáros az illető, kizárólag akkor hajlandó megdicsérni a szorgalmas diákot. Hermoine mindig tökéletesen felkészült, ám még egy jó szót nem hallott Pitontól. Nem is szerette a bájitaltan mostanáig, mivel már nem ő tanítja. Az SVK-t meg szerette, főleg harmadikban, mikor Lupin professzor tartotta. Az igazán jó év volt. De azóta... Nyilván Pitonnal ezerszer jobb lesz, mint a tavalyi főinspektor-asszonnyal, a béka Umbrigde-dzsel, de Piton akkor is Piton, aki az ő ellenségük. Igen, még ha minden őt ért vád alól ki is bújik, Hermione jól tudja, hogy valamit eltitkol a varázsló, és nem az, akinek mutatja magát.
Már csak pár lépésnyire van a teremtől. Most is elsőként akar érkezni, mint általában máshová. Olyankor még el lehet foglalni a legjobb helyet, és még van idő átnézni a tananyagot is.
Szegény Harry meg Ron. Ők is imádták ezt a tárgyat, de így, hogy Piton átvette, nem sok hasznukra lesz a Sötét Nagyúr elleni harcban, az egyszer biztos. Pitonnak biztos, hogy köze van valahogy a Sötét Oldalhoz. Biztos.
Belép az ajtón, elégedetten konstatálja, hogy még ő az első. Odamegy a kiszemelt padhoz és gondosan leteszi kezeiben szorongatott könyveit és a táskáját, majd rápakol két székre, hogy lefoglalja azokat legjobb barátainak.

Remek tantárgy az SVK. És mily csodás, hogy a professzorok gyöngyétől tanulhatjuk azt. Nem is lehetne szebb ez a nap, ha nem Piton órájára masíroznék. Várjunk csak, hol hagytam a revolveremet?
Ahogy közeledek a nyugati szárny legfagyosabb terme felé, úgy szorul össze mind jobban a torkom. Remélem, tényleg itt van nálam minden könyvem, a pálcám, legalább másfél méternyi pergamen, vagy öt pótpenna, és a többi. Nem akarok okot adni a tanárnak arra, hogy velem szemétkedjen. Eddig legalábbis sikerült láthatatlannak maradnom ezeken az órákon, de ez a tény cseppet sem nyugtat meg, s minden héten lejátszódik a kínzó szorongás, ami idén az SVK-t övezi. Már az is kész csoda volt, hogy tavaly sikerült átmennem a vizsgán, pedig nem sok gyakorlati órát tartottunk. De hogy mi lesz most? Úgy hírlik, Piton végre megkaparintotta a hőn áhított tantárgyát, de mikor leckét ad fel, leginkább úgy tűnik, mintha még mindig bosszút akarna állni valahogy a diákokon. Hogy mi oka van erre… talán a puszta gonoszsága vezérli ilyenkor, mint általában mindig. Igen, hiszem, hogy ez az ember nem tiszta. Persze nem az elméjére gondolok, dehogyis. De a lelke legalább olyan fekete lehet, mint a megjelenése.
Sajnos megérkeztem a terem elé, viszont jó hír, hogy belépve megtapasztalhatom, milyen felemelő érzés, mikor pontosan érek be a tanórára. Pitonnak se híre, se hamva, így egy mély sóhajjal nyugodtan elterpeszkedhetek az egyik padban. Most veszem csak észre, hogy nem én voltam az első; a Granger lány megelőzött. Talán már órák óta itt kuporog a könyvei fölött, hogy biztosan elkerülje a késést.
- Szia Hermione. Régóta vársz? – szólítom meg barátságosan, s csak remélni tudom, hogy az elmúlt hat év elegendő idő volt ahhoz, hogy ha mást nem is, de a nevemet megjegyezze. – Furcsa érzés ilyen korán itt lenni. Rendszerint a kritikus utolsó pillanatot szoktam választani arra, hogy berobbanjak a terembe. – próbálok valamiféle beszélgetést kezdeményezni, bár fogalmam sincs, miről tudnék társalogni a lánnyal az elkövetkező tíz-tizenöt percben. Szánalmas, hogy ennyi idő után szinte semmit sem tudok az évfolyamtársaimról, beleértve Hermionét is. Persze nehéz megismerni valakit úgy, hogy az folyton a barátaival lóg… de milyen jó is neki, hogy ennyi barátja van. Én sem lennék kíváncsi magamra fordított helyzetben.
Feltehetnék még egy pár felületes kérdést, amit a kisfiús zavarom idéz elő bennem, de kétlem, hogy Hermione értékelné ezt a száraz csevelyt. Legjobb lenne, ha befognám a szám, és mondjuk átolvasnám a leckét, vagy akármi. De ehhez cseppet sem fűlik a fogam. Valami ott motoszkál a fejemben, ami már napok óta nem hagy nyugodni. Az ember hall ezt-azt, és az elejtett kulcsszavakba kapaszkodik, mintha többet deríthetne ki belőlük, ha minél gyakrabban gondol rájuk.

..::Beni, az órán::..

Hosszú csendes percek következnek aztán, nem véletlen persze, hiszen Hermione sokkal órakezdés előtt érkezett. Órájára pillant, majd magának csöndben megjegyzi:
-Ajj, Harryéknek már itt kellene lenniük! Pedig megbeszéltük, hogy korábban jönnek... Bizos, hogy megint Ron keze van a dologban!
Unottan támasztja ki a fejét és szabad kezével elkezdi lapozgatni az előtte heverő könyvet, amit már számtalanszol elolvasott a tanév folyamán, talán már szóról-szóra tud belőle néhány részt.
Nos elkel a tudás, hiszen egyszer majd a Rend szolgálatában fog állni, ha minden jól megy. De ugyan mi akadálya lenne ennek?!

Halk lépteket hall a terem ajtaja felől. Lám-lám, nemcsak ő érkezett olyan korán. Ó, épp egy Hollóhátas, aki nem más, mint Benjamin. Legalább már nincs egyedül.
-Szia, Benjamin! Nos, itt vagyok már egy ideje.- mondja a fiúnak, és csodálkozó tekintettel néz rá, mert megszokta már, hogy általában ő az utolsó után szokott érkezni minden órára szinte.  - Igen, rémlik valami a tanórákról. - válaszol kurtán.
Tudja ám, hogy a fiú is tagja A Seregnek. Harry beszámolt neki azonnal, mikor kiderült, hogy lesz egy-két Hollóhátas is. Dicséretes, hogy nemcsak a Griffendélesek viselik szívükön az iskola sorsát. Akad néhány szimpatikus ember a többi házból is szerencsére és ilyen Benjamin is.
De erről most nem kezdhetnek el beszélni, főleg azért, mert épp Pitonnal lesz órájuk, no meg erre az órára előszeretettel járnak a sunyi Mardekárosok is.
Egy zavart mosoly a fiúra, majd gyorsan ölébe kapja a táskáját és előszedi belőle a tintát és a pennát, amit az imént elfelejtett. Hát még mindig nem jön senki. Ez fura, pedig ilyenkor már többen szoktak lenni. Talán Piton úgy döntött, elmarad az óra... Nem bánná, utál vele egy légkörben tartózkodni. Sosem szólítja fel.

Feltűnik, ahogy furcsállva néz végig rajtam, mintha nem is hinné el, hogy húsvér valómat látja. Ennyire szokatlan lenne, hogy az óra megkezdése előtt állítottam be? Nos… igen. Magam is hétről hétre meglepődöm valamin, annyi új szokást vettem fel. Persze ennek ellenére még mindig viselem a notórius késő címet, de az már dicséretes, hogy képes vagyok a fejlődésre. Egy nap még nagy ember lesz belőlem.
- Ennyi figyelmet még az a denevér sem érdemel – jegyzem meg mosolyogva, mikor kiderül, hogy Hermione sem pár perce üldögél már csendes magányában a tágas teremben. – Hát igen, a változás szele fúj – teszem hozzá apró fejbiccentéssel, de csak akkor gondolok bele mélyebben a dologba, mikor már kimondtam. Nem én vagyok az egyetlen, aki változik.
Nem véletlenül csatlakoztam a DS-hez. Talán én is tehetek valami hasznosat, ha mást nem, hát kiállok a barátaim mellett. Bár eddig nem sok lovagi tettet hajtottam végre...

Szívesen megrohamoznám a lányt egy rakatnyi kérdéssel, ami az elmúlt két percben fogant meg az agyamban, ám tisztában vagyok vele, hogy a Roxfortban még a falnak is füle van. Nem tanácsos nyíltan beszélni olyan témákról, melyek a titok címszó alatt futnak. És ne tévesszen meg senkit a látszat, az, hogy csupán ketten vagyunk a teremben, még nem egy életbiztosítás a tabuk számára. Régebben bezzeg milyen egyszerű volt; a sok habos ficsúr csak előkapta a virágnyelvet (amit azonban minden második ember beszélt akkor…), és gond nélkül eltársalgott a nem publikus ügyekről. Persze rejtjelezhetnénk is, vagy nem tudom… de azt hiszem, legjobb lesz, ha lecsillapítom a gyerekes lelkesedésemet, takarékra kapcsolok, és majd a legközelebbi gyűlésen tombolom ki a vágyaimat.
Addig is marad a semmitmondó blabla a tantárgyról, Pitonról, és egyebekről. Remélem, az nem gyanús senkinek (még jó, hogy ketten vagyunk), hogy az évfolyamelső lánnyal beszélgetek. Csak semmi szokatlanság, semmi feltűnősködés. Kezdem úgy érezni, hogy túllihegem a dolgot, de hát istenkém, legalább valami izgalom is van az életemben, akkor hagy élvezzem ki úgy, ahogy nekem tetszik.
Szolid tartózkodással nézem, ahogy Hermione akkurátusan a padjára pakolja az órához szükséges holmikat, majd pár perc habozás után követem a példáját. Elnagyolt precízséggel készítem elő a tankönyvet, meg a papírokat, a pennát és a tintát, mit sem törődve azzal, hogy Piton rendszerint leugatja a tüsténkedő diákjait.
- Na és a hoppanálással hogy haladtok? Úgy értem, te, Harry és Ron – nevezem meg a híres trió elmaradhatatlan tagjait. Legendásak, ráadásul mindenki tudja, hogy ők hárman mindent együtt csinálnak. Ezért mertem venni a bátorságot, hogy rákérdezzek egy halálosan hétköznapi témára, amit minden bizonnyal szintúgy együtt tanulnak. Legalább addig ne üljünk itt némán egymás mellett, mint az idegenek, míg a többiek be nem állítanak a terembe.

~ Ehh, megint óra...inkább tanulnánk sötét varázslatokat, mint azok kivédését...ilyen egy h....e tanrendszert...utálom a Roxfortot...sok idióta stréber, meg nyávogós balfékek társasága....okoskodó s....fe...ek...~ *Futottak át a nem túl érzelemmentes gondolatok Justin fejében, miközben közeledett a tanterem felé. A házirendnek megfelelően sötét nadrágot és cipőt, fehér inget, szürke pulóvert és a házának megfelelő színű nyakkendőt viselt, valamint egy fekete talárt. Kezében egy pergamet és tollat tartott , másik kezére a pálcája volt felerősítve. Unott léptekkel ért oda az ajtóhoz, s amikor kitárta, meglátta, hogy még csak ketten vannak a teremben.*
- Csá...-*köszönt a többieknek, majd megkeresve a leghátsó padot besétált és levetette magát az egyik székre, lábait pedig feldobta az asztal tetejére, majd kényelmesen hátradőlt a székében.*
-  Hé, okoska, a mai órán mit veszünk?...-*tette fel a kérdést Hermione-nak flegmán, piszkálódva. Eléggé unatkozott, így próbálta lekötni magát...*

..::Az órán::..

-De én nem szeretek késni sehonnan sem, ezért jövök olyan hamar. Így legalább biztos, hogy nem kapok büntetőmunkát. Más tanárnál még talán el is viselném, de Pitonnál nem vállalnám be, az biztos. Kinézem belőle, hogy kínozza a büntetésben levő diákokat... - jegyzi meg halkan Beninek címezve.
Piton mindig kilógott a tanárok közül... Sosem volt olyan, mint a többi. Tettei többnyire arra engednek következtetni, hogy a Sötét Oldalt szolgálja, ám történt már olyan eset, hogy megcáfolni látszott a tézis, azonban mégsem képesek hinni neki. Harry, Ron és ő. Dumbledore bizonyára mindent tud a professzorról, de azt nem köti a diákok orrára. Sajnos.
-Beni, nincs kedved ideülni? - kérdezi a fiútól. Az biztos, hogy Harry és Ron már késni fognak, mint általában. De akkor ne hisztizzenek ott a lánynak máskor, hogy megint büntetőmunkára kell menniük!
Hermione barátkozó típus, számára mindegy, hogy kikkel barátkozik, vannak Hollóhátas barátai is, például Luna. Na jó, az a lány kissé habókos, de aranyos. A Hugrabugosok és a Mardekárosok megtartják a kellő távolságot a Griffendéltől és a Mardekártól. Látszik is, hiszen a DS-ben is szinte csak Griffendélesek vannak. De van néhány jófej Hollóhátas is, mint például Benjamin.
-A hoppanálással? - kérdez vissza hirtelen - Egész jól, bár tudod... mindegy, pont jónak magyarázom, de szóval fiúkkal nem egyszerű haladni a tanulásban. Itt főleg Ronra gondolok.
Majd belép hozzájuk még egy diák, immáron hárman vannak a teremben. Jellemző... pimasz Hugrabugos. Hermione csodálkozott volna rendesen, ha normálisan szólítja meg őt az érkező. Igen ritka, ha egy Hugrás vagy Mardekáros nem illeti őt valamiféle csúfnévvel... De nem érdekli, hozzászokott már. No, jó, azért a Malfoy-féle sárvérűzést nem tűri el...
-Üdv Threoux. Kérdezd meg Pitont, hogy mit veszünk, ha annyira érdekel. - válaszol ugyanolyan stílusban, amilyenben érkezett hozzá a kérdés.

- Én egyenesen meg vagyok róla győződve, hogy aki egyszer akarata ellenére bekerül az irodájába, az a kínok kínját állja ki… félelmetes az az ürge. Persze én sem szívesen adok neki okot a szurkálódásra, és ezentúl igyekszem minden órájára idő előtt beesni – fogadkozok a rögtönzött tanúm előtt, s látványosan megforgatom a szememet, valahányszor Pitonra célzok. Pár évvel ezelőtt szemernyit sem csodálkoztam, amikor az egyik izgalmas SVK-n a setét professzor jelent meg a Longbottom fiú előtt, mint rémisztő mumus. Egészen hétköznapi felfedezés volt, s inkább az a furcsa, hogy Piton még nem irtotta ki a mardekárosokon kívül az összes tanulót az iskolából.

A pár percre beállt csöndben mellékesen belelapozok a könyvembe, mintha érdekelne, miből kellett volna felkészülni, de amint Hermione felajánlja a maga melletti helyet, vadul lecsapom a kötet megviselt fedelét, és talán kissé túlbuzgón pattanok fel a székemről.
- Öhm, izé, ha már így megkérdezted… lenne kedvem – a mondatomat a tetteimmel fejezem be, s jóval visszafogottabban ülök le a lány melletti padba. Biztosan nagy hülyeség, hogy így kapva kapok a kedves szavakon, de Hermionétől ez a kérdés úgy hat, mintha egyik pillanatról a másikra ismert volna el, s immár hivatalosan is haverokká léptünk volna elő. Bár nem tudom, hogy a lányoknál hogy hívják az ilyen kapcsolatot… létezik-e egyáltalán náluk haverság? Na mindegy, azért titkon remélem, hogy a trió állandó tagjai nem orrolnak majd meg a helyfoglalóért.
- Mondjuk egy pillanatig sem gondoltam, hogy esetleg rosszul menne neked a tanulás. Elég abszurd lenne, lássuk be – mosolyodom el önkéntelenül is az elképzelésen, miszerint az iskola éltanulója bármiben is alulteljesít. Még akkor is, ha ráadásul visszatartják a kevésbé tehetséges egyének. Ám senkire sem lehet egy rossz szavam a hoppanálást illetően, legalábbis amíg a saját eredményeim ilyen gyengék.
- Nekem speciel pocsékul megy, nem lennék meglepve, ha meghúznának a vizsgán. A múltkor például sikerült amputoportálnom, mert nem koncentráltam megfelelően a kijelölt célra – szégyenlősen megtapogatom a bal kezem két ujját, amit csak hosszas bajlódással sikerült visszatapasztani a helyére a minisztériumi oktatónak.

Ebben a pillanatban csapódik a terem ajtaja, és én egy nyakroppanós fordulattal az érkező felé nézek. A flegma köszöntésből, és Granger megszólításából először egy mardekárosra számítottam, ám meglepetésemre kiderült, hogy a sárgával szegett taláros a hugrabugos Threoux gyerek.
- Hmm – mormogok a fiúnak egy kellőképp távolságtartó köszönésfélét, ám egyenlőre nem ártom bele magamat a két fél szóváltásába. Hermione igazán talpraesett lány, s remekül hozza Justin rosszindulatú színvonalát, már ami a magvas társalgást illeti.

*Újabb nap egy másik után, egy újabb SVK Pitonnal. Szeretem ezt az órát, csak a tanárt nem. Miért alkalmaznak egy ilyen szadista tanárt ebben az iskolában? Nem lenne jobb helye valahol messze tőlünk? Bár igaz ami igaz a tanítási módszere nem a legjobb, de tud a pali egyet, s mást a sötét varázslatokról és arról, hogy kell kivédeni őket. Bátorítani kell az embert nem lehurrogni, ha nem tud valamit, vagy nem megy valami fényesen a dolog. Bár nekem ez nem jelent problémát. Én pro vagyok. Mint mindig*
Ilyen és ehhez hasonló gondolatok keringtek Kane fejében, miközben a tanterem felé sétált. A szorgalom nem igazán ismert dolog nála, de az RBF vizsgák után rájött, hogy muszáj, mert így nem tud helyt állni az órákon, így eleget téve saját maga által kitűzött célnak, előre tanult, így felkészülve várja Piton óráját. A mostani viselkedése teljesen az ellentettje annak, amit az előző öt évben mutatott. Kezdett beérni agyilag a gyerek. Több tanulás, kevesebb csíny. És néha napján még más egyéb értelmes dolgon is rajta lehetett kapni. Bár igaz lelombozta egy kicsit, hogy nem került be a kviddics csapatba, de ő anélkül is képes élni. Lassan el is ért a tanteremhez, amelynek az ajtaja nyitva állt. Tudta, hogy nem ő az első, de nem kell elkésni az óráról. A hangok, amelyek kiszűrődtek tudatták vele, hogy páran már bent vannak. Belépett az ajtón és eleresztett egy hangos köszönést. Eléggé hangosat ahhoz, hogy mindenkivel tudassa, hogy itt van, megérkezett, lehet ugrálni az örömtől.
- Szasztok skacok!
Jó volt tudni, hogy Pipipiton prof még nincs bent, még ezért is képes lenne pontokat levonni. Valami azt sugallja neki, hogy a pali utálja, ha valakinek jó a kedve. Átfuttatta szemét a társaságon. Hermione, *Naná hogy már itt van.* aki egy sráccal beszélget, ha jól emlékszik a nevére akkor Ben, de nem venne rá mérget, meg egy másik tag is van benn, akire végképp nem emlékszik, egy hugrabugos csóka,*Fogalmatlanság* nem is vesződik azzal, hogy felismerje. Lassan, laza mozdulatokkal leveti magát egy székre, táskája pedig a földre. Fáradtnak tűnik, némileg az is, annak ellenére, hogy a nap már magasan fent jár az égen. Hátradől a széken és nagyokat nyújtózkodva pislog a semmibe, várva, hogy történjen valami.

[SVK]

[órára menet]


*Ron kényelmesen terpeszkedett az ágyán és épp egy érdekes újságcikket olvasott kedvenc csapatáról. Erre a napra nem tervezett túl sok dolgot, szeretett óráin kívül. De szerencséje volt, mert a következő előtt bőven jutott ideje egy kis semmit tevésre. Semmi sem állhatott hozzá közelebb, mint feküdni kényelmes ágyán és újságot olvasni.
Harryről nem tudta éppen hol tartózkodik. Legutóbbi órájuk óta nem látta. Lehet, hogy a DS-sel kapcsolatban tevékenykedik – persze, nem olyan dolgot, amihez kellene a többi tag, mert akkor Ronnak is tudnia kéne róla – vagy valami kviddicses dolog jött közbe. Mindegy, órán úgy is összefutnak, aztán együtt vezethetik le a feszültséget a klubhelyiségben egy kis varázslósakkal, vagy egyébbel.
Hermione meg… Valószínű vagy a könyvtárban leledzik és épp egy „könnyű olvasmányt” böngész, vagy már ott szobrozik a terem előtt, esetleg teremben a fantasztikus sötét varázslatok kivédésére és hőn szeretett Piton professzorukra vár.
Ron persze nem siet annyira, megvárja azaz óra, s amúgy is van még legalább fél órája a kezdésig. Persze, nem akar elkésni, mert sem pontlevonásra nem vágyik – így is nehéz lesz behozni a -100 pontot, amit két kalandvágyó társnőjük miatt kapott a ház – sem büntetőmunkára. De ezt meg is próbálja elkerülni.
Lassacskán befejezte az olvasást, letette az újságot, majd az órájára pillantott. Még 25 perc volt hátra az SVK kezdetéig. Lassan feltápászkodott, nagyjából megigazította magán a ruhát, de csak épphogy. Inge kilógott, nyakkendője sem mutatta legjobb formáját, de őt nem zavarta túlságosan. Rántott kettőt az igen, amitől még kijjebb került, majd behajigált pár dolgot a táskájába és unott képpel órára indult.
Furcsállotta, hogy Harry, még nem tért vissza, de mindegy, majd ott összefutnak. Lassú, komótos lépésekkel indult a terem felé, mint aki a kivégzésére „igyekszik”. Lényegében az is volt a Grifisek számára. A kivégző osztag feje Piton, és a tagjai az összes Mardekáros. Csoda, hogy nem tényleg hasonló forgatókönyv zajlik a sötét teremben. A proff, előszeretettel egrecíroztatja a grifiseket, jó válaszaikat – amiket természetesen Hermione adna meg – figyelmen kívül hagyja, de merjenek csak egy apró „rossz” dolgot tenni, azután örülhetnek, ha nem lesz szerencséjük valami „jóban”. Ahogy lépkedett, elgondolkozott az újságban olvasottakon, s nem akarta elhinni, hogy a Chudley Csúzlik, ismét a tabella alját foglalták le maguknak. Gondolataiba temetkezve érkezett meg a terem elé. Kezét a kilincsre tette, lenyomta azt, majd belépett a terembe.


[A Terem]

Igen csak meglepődött, az eddigi kis létszám miatt. Pedig alig volt már szabad idő az óra kezdetéig. A teremben négyen ültek. Természetesen Hermione, mellette egy fiú, egy Hollóhátas, valami Dan, vagy Ben, vagy mi a szösz. Na Ron se a névmemóriájáról volt híres. Meg egy Hugrás, Justin. Az ő nevét is csak azért tudta, mert az ember meg szokta jegyezni azoknak a nevét, akik keresztbe tesznek neki, vagy barátainak. Na ez a srác olyanok közé tartozott. És a negyedik delikvens a hatodéves háztársuk Kane. Ron nem nagyon ismerte a srácot, nem volt sok közös vonásuk, ebből kifolyólag, nem vágyott a társaságára. Persze, semmi baja nem volt vele, - miért lett volna – csak jól meg volt ő Hermionéval, Herryvel meg a többiekkel.
Na álljon csak meg a halottas menet. Most fogta csak fel, hogy Hermione MELLETT ül a Hollóhátas.

-   Sziasztok. – köszönt kissé ingerülten és sietett oda a páros mellé.(A köszönés lényegében mindenkinek szólt, de kiemelten Hermionénak és Benjaminnak) Szúrós tekintettel nézett a fiúra, remélte, hogy az érti a célzást, hogy igen csak rossz helyre ült. Persze, Ron mindig Harry mellett ül, ha két személyes a pad, de itt nem is arról volt szó. Hanem arról, hogy egy idegen fiú ült Hermione mellé.
Ha a srác nem vette a lapot, Ron nem csinál semmi konkrétat, csak levágja magát Hermione másik oldalára, táskáját a földre csapja, majd idegesen elkezdi kiszedni a tollat, tintát, pergament és az SVK könyvét. A sikeres földhöz vágás következtében, a tintásüveg eltörött, és eláztatta a táskát, és mindent ami benne volt. Ez alól semmi sem volt kivétel. Ron könyvei is úsztak a fekete lében.

-   Na remek. – dühöngött. Majd visszadobált minden tintás darabot a táskájába, és Hermione felé fordult.
-   Izé, nem tudnál kölcsön adni egy tollat, papírt, meg tintát, ja igen és egy fél könyv se ártana. Vagy tudsz valamit kezdeni ezzel a sok tintás vacakkal? – kérlelő tekintettel nézett a lányra, teljesen ki is verte a fejéből, hogy miért is történt ez az egész galiba.

Miért is? Mert Ron megint féltékeny volt. Nem először, nem is utoljára. De ezt a dolgot még magának se vallotta be igazán. És nemsoká jön a tavaszi bál. El kéne hívnia a lányt, elkéne… Nem akar megint úgy járni, mint a karácsonyi bálon, hogy valaki mással lássa Hermionét beszélni, táncolni. De ez még várat magára. Egyelőre ezt a tintakatasztrófát kéne felszámolni.

<SVK>

*SVK…igen, ez a három betű a kedvenc tantárgyamat jelzi, mily kár, hogy idén a Rémek Rémes Denevére, másnéven Piton vette át…Sebaj, nem kapja meg azt az örömöt, hogy kimutatom, mennyire ellene vagyok. Sötét varázslatok kivédése…ne röhögtessenek már. Piton, mint SV-ellenes? Eltökélten utálom őt, a fekete mágiát, a büdös, ótvaros talárát, a nagy orrát meg a zsíros haját, amitől még mintha a tankönyvem is zsírosnak lenne… Ha másra nem, hát a fekete mágia gyűlöletére biztosan megtanít a professzor.  Habár kitudja…végeredményben a Rend tagja, és gondolom, halálfaló is, és egyik csapatka sem arról híres, hogy minden jött-mentet bevesznek..így hát a tudása biztosan nem lebecsülendő. Hopp. Ez itt egy ajtó. Oké, akkor bájmosolyt fel, pesszimizmust száműzni, hajat, manikűrt (csak Draco kedvéért :P) megigazítani, essünk neki…*
-Sziasztok!
*Egy pillantással felmérem a helyzetet, a tintás pacát a földön, Ron arcát – már megint a féltékenységi roham - , majd megindulok az említett hármas felé.*
-Mi újság?
*A tintát fölszárítom, ha engedi, átveszem Rontól a táskáját, és kiszárítom, majd a helyére húzom a nyakkendőjét, aztán letelepszem eléjük a padba, kipakolom a cuccaimat a szokásos össze-visszaságba, végül kicsavarodott testhelyzetben Hermionéra vigyorgok.*
-Hello. Mi újság?

[Óra előtt, Hermione, Joycelyn, Chassy]


Ron tovább szerencsétlenkedik a tintás dolgokkal, és úgy tűnik, Hermione nem nagyon vette észre, hogy segítséget kér tőle. Joyc érkezik közben a terembe, halkan beoson, odabiccent feléjük, majd leül. Ron egyelőre nem nagyon vette észre, hogy történik körülötte valami, egészen addig, míg Chassy nem siet a segítségére.

- Öööö, izé, megtennéd?

Örömmel átadja a tintás holmikat, a táskáját, és figyeli, hogy milyen szakavatott mozdulatokkal rendezi le a lány a katasztófát. Visszakapja a cuccait, és még egy nyakkendő igazítást is a lánytól.

-Ja, amúgy szia Chass. – köszön a lánynak, és körbenéz a teremben, ekkor veszi észre Joycot is. – Szia Joyc. – köszön oda a láthatólag igen nyúzott lánynak.

-Hogy mi újság?- vált vissza Chassy felé, aki addigra már kipakolta a cuccait és feléjük fordult. – Hát, történt egy kis baleset, amint láttad, és köszi, hogy helyrehoztad. – próbál egy hálás mosolyt küldeni a lánynak, de nem nagyon jön össze. Zavarban van. Több dolog miatt is.

-   Szóval, ezen kívül nem sok újság van, ha csak nem számítjuk, hogy életem egyik legrosszabb óráján vagyunk, na nem a tantárgy miatt, gondolom azt te is sejted. – félszeg vigyor.

Valószínűleg, ekkora már Hermione is a társalgásba kapcsolódik, s Ron, hagyja is, had legyen ő az, aki most beszél. Neki nem sok kedve lenne a továbbiakban bármit is mondani. Leköti a figyelmét a korábbi gondolatsor. A BÁL.
No ige, a bál…meg Hermione. El kéne hívnia. De mikor? És, hogy? És egyébként is.
~Mi van, ha nemet mondd? Jó, biztos nem mond nemet. De, ha még is? Nem, az nem lehet, hát a múltkor is… az volt a baj, hogy nem őt hívtam elsőnek. Most őt kell. De mit mondjak?
Öhm. Szia Hermione. El jönnél velem a bálba? Neeem, ez nem jó. Hermione, mész a bálba, ha igen mehetnénk együtt? Nem, ez sem az igazi. Van kedved velem eljönni a bálba? Hmm, valami jobb kéne. Mi lenne, ha írásban kérném meg… Igen, ez jó ötlet. De, nem mégsem. Tuti megharagudna, aztán meg mehetek megint valamelyik Patillal. Na nem mintha nem kedvelném őket, de mégse Hermionék… Akkor még is marad a szóbeli dolog. Megvan. Hermione, van már párod a bálra, mert én szeretném, ha velem jönnél? Nos, azt hiszem ez jó lesz… De lehet meg kéne kérdeznem valakit előtte… Na mindegy. A szöveg megvan. És mikor tegyem fel neki a kérdést? Most? Óra előtt? Nem jó, itt ez a Benji egyerek. Nem akarok előtte égni… Óra után? Nem, az se jó, megyünk a következőre. Akkor azt hiszem este, a klubhelyiségben, ha nem lesznek ott sokan. Ha meg igen, akkor holnap, ha megyünk Hagridhoz, vagy elhívom a parkba. Na, de oda mikor hívjam??~

Ilyen és ehhez hasonló gondolatok forogtak Ron fejében. Nem is figyelte a többiek társalgását. Majd mikor eldöntötte, hogyan, hol és mikor hívja el a bálba a lányt, visszatért közéjük.
Megvárja, míg szóhoz juthat kicsit, és megszólal.

- Tényleg, Hermione. Segítenél nekem óra után aaaa… könyvtárban… keresnem kéne… egy izét… akarom mondani kö-kö- könyvet? – teszi fel végül a kérdést, elég bénán. S reméli, hogy a lány igent mond, és akkor ott, el tudja hívni.

~SVK...Pitonnal...hiperszuper~ -pillantottam rá az órarendemre. Végre egy jó kis óra, tele izgalommal. Örömmel nyugtáztam ezt a fantasztikus hírt, majd sietve vágtattam a fürdőbe, hogy az óra kezdetéig el is készüljek. ~Nem lenne jó elkésni pont a kedvenc órámról.~ Gyorsan rendbeszedtem magam, kimostam a szememből a csipát :P, megkapirgáltam a hajam, amin ez a mozdulat nem segített túl sokat. Egy túrbó fogmosás, majd talár felkapás, cuccok összepakolása, és vágtatás. Ennyire lássuk be még nem igyekeztem órára, de azért bevallom Piton egy olyan tanár volt akitől tartottam. Tőle biztos nem lenne olyan vicces büntetőmunkát kapni, és az is tuti, hogy nem úsznám meg egy kis irkálással, vagy könyvpakolgatással. Rápillantottam az órára, majd lépteimet még inkább megszaporázva nyargaltam a bizonyos terem felé. ~Fúú...már tuti egy csomóan lesznek a teremben...Hermione az egyszer biztos~ -vágtam be a kissé lenéző fejet, majd villámgyorsan kitértem egy mardis társam elől, és folytattam utam. Közben az ablak mellett elhaladva kinéztem az udvarra, ahol már jópár diák ücsörgött, és élvezte a felettébb csodálatos időt. ~Hát igen, akinek nincs órája~ -dünnyögtem magamban, majd felszaladtam a lépcsőn.
Ekkor eszembe jutott a nemsokára kezdődő bál, már nagyon vártam, mert valójában nem nagyon ismertem Abbeyt, és őszintén szólva nem tudom miért jelentkeztem, hogy majd én elviszem. Egy hugrás csajt, Josh elment az eszed? -folyton ezt mondogatta a tudatalattim, de én próbáltam pozitívabban felfogni a dolgot. Hisz aranyos csajnak tűnik, szép is, bájos...csinos. De Josh, ez kell neked, egy tündi-bündi lányka? ~Igen, ez kell, egy olyan csaj akivel tudok beszélgetni, és az se baj ha jól táncol :D~ Nem vagyok én olyan nagyigényű, az meg már a legkevésbé sem izgat, hogy hugrás, ééééss, akkor mi van??~

{Terem előtt, majd bent}

Ilyen gondolatok közepette érkeztem meg annak a bizonyos SVK teremnek az ajtaja elé, és most azon kezdtem el imádkozni (na jó az túlzás), hogy ne legyen bent Piton prof. ~Na, essünk túl rajta~ -könnyedén lenyomtam a kilincset, és az ajtó kitárult előttem, nem volt bent a tanár...viszont annál több diák. Odalöktem egy sziát, majd hátrafelé vettem az irányt. Kerestem egy üres padot, ledobtam a cuccom, majd magamat is a székre, és kicsit jobban körülnéztem.
~Hát persze...Hermione, sejtettem...ohh és Ron Weasley, még pár griffendéles, meg hugrás...mardis sehol~ Miért jöttem én ilyen hamar?~ Na mindegy, töltsük el hasznosan az időt~
Elővettem egy darab papírt, és rajzolgatni kezdtem, persze nem a nagyközönség előtt, bár az sem zavart volna, ha valaki észreveszi.

<SVK>

*Ron, a drága...a szokásos vörös fej, zavart dadogás-hát igen, mintha csak magamat látnám..Megeresztek egy zavarűző vigyort, majd felriasztom szendergéséből.
 -Ha, hát nekem sem a kedvencem, mióta...khm... ::) Idióta, bagolyszemű, csöpögőshajú, és az orra....fuuj.
*Szándékosan nem mondom ki a nevét, ki tudja, lehet, hogy ott függ fölöttünk, denevérszárnyra hajazó talárjában...én meg nem akarok rögtön az elején büntetőmunkával és pontlevonással indítani.*
-Hívd el. Szerintem.
*A tantárgy ócsárolása közben utolértem Ron tekintetét, ami végre megmagyarázta, miért is van zavarban...:P Sosem bírtam túlságosan Hermionét, valahogy mindig túl sok nála a könyv, de hát ízlés kérdése...
Beletúrok a hajamba, amin már nem látszik, hogy nagyjából 10 perce fésültem ki, megpiszkálom a padon lévő karcolást, majd azzal a lendülettel lehajtom a fejemet a padra. Ó igen, egész más...hallgatom a terem zaját, a padon kocogó körmöket, a különféle hangszínekből összeállt zsongást, Ron vihogását, Hermione csicsergését..meg az ajtó nyikordulását. Abban a reményben emelem fel a fejem, hogy újjab Hugrás érkezik, ám csalódott fintorral kell nyugtáznom az illető érkezését...Mardis. Sebaj, azért köszönni neki is lehet.*
-Szia Josh...
*A halovány köszönés után lejjebb csúszok a padban, szemembe húzom a kapucnimat, és amolyan "készenléti állapotban" várom az óra kezdetét.*

//Alodia//

Rajzoltam és rajzoltam...nem figyeltem senkire és semmire, elmélyültem a nagy művészetben, és lassan Piton alakja körvonalazódott a papíron. Szemem elé tartottam a remekművet, mert valóban elég jól sikerült, majd letettem a pennát, és csak ültem ott türelmetlenül.
~Kezdődhetne már ez az óra, Piton merre járhat?~ -rápillantottam az órámra, és sejtésem beigazolódott, már itt kellene lennie. Vártam, hogy végre egy mardekáros is belépjen a terembe, addig meg újra firkálgatni kezdtem, de ekkor már nem éppen tudatosan, csak egyszerűen muszáj volt valamivel lefoglalnom magam, sosem bírtam egy helyben, csendben ülni. Nem sokáig kellett várnom, hisz az ajtó kis idő elteltével kinyílt, és végre egy mardekáros lépett a terembe, Alodia. Nem tudom miért, de ez a lány mindig is furcsa volt nekem, de szívesen elbeszélgettem volna vele, hogy igazak-e a sejtéseim. Lehet, hogy egy tök normális csaj, már amennyire a mardisok normálisak lehetnek...íme itt az élő példa rá :D A lány pont hátrafelé tartott, és a mellettem lévő padban foglalt helyet. Ő sem volt túlságosan nyugodt, ezt erősítette az is, hogy egy pár perc múlva dobolni kezdett a padon ujjaival. Oldalra néztem, majd felkaptam a papírt, belegyömöszöltem a táskámba, és a lány padjához léptem.

- Hello, nem haragszol ha leülök melléd? -kérdeztem, majd ha megengedte ledobtam magam mellé.
- Jó lenne ha beállítana már ez a tanár, unalmas így ülni és nem csinálni semmit. Egyébként szereted az SVK-t? -tudakolóztam, majd kipakoltam könyveimet az asztalra.

{Előzmények, avagy Ms Reagan megint nem talál semmit…}

~NEM – KELLENE – ELKÉSNI – PITON – ÓRÁJÁRÓL~
Szóval nem. Igen, nem kellene. Nem? Igen. Oké, gondolat kipipálva. Wááá, el fogok késni Piton órájáról!
Kapkodva szedegetem a hanyagul szétszórt könyveimet. ~Hová tettem, hová tettem azt a nyomorult könyvet?~ Áh, vétek ilyen jelzővel illetni a tudás effajta atyját de azért mégis… hol – az – a - könyv??
Legszívesebben sebzett vadként üvöltenék fel. Nem igaz, hogy ilyenkor nem találom! Vajon Piton mit szólna, ha felszerelés nélkül masíroznék be hozzá? Mondjuk, előadhatnám, hogy tulajdonképpen a gondolat, hogy vele lesz órám, annyira elvette az eszem a többi értelmes gondolattól, hogy... áh, hogy hivatkozhatnék a személyére? Talán el sem tudnám játszani... meg egy Hollóhátas mióta mentegeti a gondolatait??? Nah jó... ebből elég. HOL A KÖNYVEEM?
Nem mondhatni, hogy tematikusan, mindinkább szélvész módjára sürgök-forgok a hálóban, egyszer itt, egyszer ott okozva robbanásszerű rendetlenséget. Ruhák röpködnek a baldachinos ágyakra, pergamenek szállingóz6nak a szobában ráérősen...
Ha megtudom, hogy valamelyik poénból nyúlta le a könyvem... jó, persze, csak én lehetek az, aki magából indul ki...
Vajon a házimanók díjazzák, hogy ekkora rendetlenséget kell takarítaniuk állandóan? Brrr... utálom a házimanókat! Azok a természetellenesen hosszú és vékony ujjak... az a ráncos bőr... azok a nagy, buta szemek... wáh...
Mélyet sóhajtva huppanok le az ágyamra. Hátravetem magam, tekintetem az ágy tetejére siklik. Révedező mosolyom elringatja előbbi idegességem, azok a kék szemek pedig teljesen megnyugtatnak. Egy kép van felragasztva. Felé nyúlok, mintha meg tudnám érinteni, el tudnám érni, de nem. Lehunyom a szemem. ~Nyugalom. Gondolkozz. Elvégre nem hiába kerültél ide...~
A fekete pillák megremegnek, és izgatottan pattanok fel.
- Hogy ez eddig nem jutott eszembe! Bűbáj! Szurcsók falna fel, Qi! – nevetek fel.
Előkapom a Bájitaltan könyvemet és a jobbomba pedig a pálcám kerül. ~Koncentrálj. Hogy is volt az a másolási ige?~ Áh, meg is van!
Pálcám hegye nem ér hozzá a könyv fedeléhez, éppen hogy csak felette húzom végig, borítóján, az igét mormolva.
A bájitaltan tankönyvem "eltűnik", helyette azonban egy SVK órán használatos kerül a kezembe. A megtévesztés a bűbájok édestestvére.
Csodálatos.
Most már mehetek. ~Hollóháti Hedvig! Imádlak!~

{A tanteremben}

~Remélem nem késtem el~
Az ajtó nyitva és pedig gyorsan belibbenek, mintha attól tartanék, csupán egy könnyed álca, amivel Piton a későket ringatja abba a tévhitbe, időben érkeztek. Hogy aztán levonhassa tőlük a pontokat...
De nem. Nem ám. Megkönnyebbülésem arcomon is tisztán látható, mély sóhajomról nem is beszélve. Az első akadályon átverekedtem magam. Legalább ezzel nem adok okot Pitonnak, hogy szapuljon... köszönök azoknak, akikkel ma még nem találkoztam, majd Benjamin felé libbenek.
Lecsapom az asztalra a megbűvölt könyvet. Ami eredetileg bájitaltan, de hát az ember miért boszorkány, ha nem ezért? Igaz, csak a borítása hajaz a SVK könyvre, de... reméljük a célnak megfelel.
- Szia Beni! – köszönök lendületesen és lehuppanok a mellette lévő helyre. Mármint a mellette lévő asztalhoz, hiszen Hermione mellett ül. Milyen furcsa. – Szia Hermione! – mosolygok a lányra is, majd kicsit közelebb hajolok Benjamin-hoz. Csak suttogva merem megkérdezni, hiszen ki tudja, melyik pillanatba toppan be a suhogó, fekete taláros vészmadár... azaz denevér, közismertebb nevén Perselus Piton. Meg hát, Hollóhátas létemre elég szétszórt vagyok... és ezt nem kellene még jobban híresztelni. Árt a ház nevének meg ilyenek...
– Nincs nálad teljesen véletlenül esetleg két tankönyv?
Ez is egy hülye kérdésnek tűnik, tekintve, hogy elméletileg valóban egy SVK tankönyv van nálam...
Ollálá, hát ez a nap sem semmi... valamiért úgy érzem, az óra izzasztóbb lesz, mint valaha. Ha Piton észreveszi... és miért ne venné észre?? Merlin segíts!!

~Nem alszom el. Nem alszol el. Nem alszom el~
Fáradt voltam… Tényleg nagyon fáradt. De órára muszáj volt mennem…
SVK… Ennél jobb órám nem is következhetne, erről még csak ellógni sem lehet. Azt próbálja meg az ember! Főleg egy Griffendéles.
Piton… Azaz ember… Szépen fogalmazva is rühelltem, igaz ez sose gátolt abban, hogy jó legyek az idei évig bájitaltanból idén meg már SVK-ból. Hiába tanította az a kígyó ezeket a tárgyakat, nekem attól még a kedvenceim voltak. Mondjuk ezzel sokan más véleményen voltak, leginkább háztársaim. De tény és való, hogy csak mert piros színekben pompázunk tízszer, ha nem százszor, annyi megaláztatást kellett tűrnünk, mint az iskola többi tanulójának.
A legszívesebben fent durmolnék a hálókörletemben, de nem lehet. Ráadásul még egy edzést is összerendeltem mára és azok után nem mondhatom le, hogy egy órás kiselőadást tartottam abból, hogy aki nem bírja az edzéseket, akinek sok az iskolai tanulmányai mellett a kviddics, az el is mehet, nem, nem mondhatom le. …
Lassan ballagtam a lassan kihaló folyosókon a táskámat szinte magam után húzva, a talár lógott rajtam, úgy néztem ki, mint egy ágról szakadt senki. Általában nem voltam hajlandó így mutatkozni, de ez a mai nap kivétel volt. Őszintén megvallva nem tudtam mitől voltam ennyire kimerülve. Talán attól, hogy már harmadik estét töltöttük Greggel szinte végig talpon? Vagy attól, hogy a kelleténél több edzést hívtam össze, hogy összeszokjon a csapat? Vagy hogy ha nem edzésen voltam akkor DS-en? Esetleg, hogy el voltam maradva rengeteg házi feladatommal, amiket unalmas perceimbe próbáltam összedobni? Azt hiszem, kicsit pihennem kéne. A csapatra is ráfér, de már rám is nagyon.
Egy hatalmas ásítást követően nyúltan a kilincsért, hogy bevánszoroghassak a terembe és ledobhassam magam, egy padra melyen álomba ringathatom magam talán még két percig. Ha mázlim van tovább. Persze előfordulhat az is, hogy nem kelek fel. Na ez az a hiba amit még egyszer nem fogok elkövetni Piton óráján. Egyszer harmadikban elbóbiskoltam, na azt, amit akkor kaptam, sose fogom elfelejteni.
Jó néhány tartózkodtak már a teremben, amit nem is csodálok, mert perceken belül kezdődhet az óra, és nincs olyan öngyilkos hajlamú diák az iskolában, aki erről az óráról késne. A mi szeretett Piton bácsink gondoskodott erről.  Mondjuk azért olyan sokan mégsem voltak. Ahogy jobban szemügyre vettem a bent tartózkodókat, rájöttem, hogy körübelül csak a fél társaság jelent még meg.
Jujuj mi lesz itt, ha Piton ezt meglátja… De erre a gondolatra csak mosolyogni tudtam.
Lassan előre vánszorogtam a többiekhez.
- Szia Josh – mosolyogtam a fiúra, miközben elhaladtam mellettük.
Ránk is ránk fért volna már egy kiadós beszélgetés, mert a Valentin-napi incidens óta, nem igazán tudtunk még beszélni. Pedig kellett volna, de ahogy most is, már épp valaki mással volt elfoglalva. Én meg nem akartam zavarni.
- Sziasztok – köszöntem oda a többieknek és az egyik mellettük üresen álldogáló padra, levágtam magam. A fejem az asztalra döntöttem és egy hosszú másodpercig élveztem, hogy lecsukhatom a szemem majd a többiekre néztem.
És mint általában, megint nem hagyhattam ki, hogy ne tegyek valami megjegyzést az én drága Ronimra, az én imádott keresztfivéremre. Amúgy kedveltem és egy nagyon édes embernek tartottam, meg hát rokonok is voltunk, de ha egyszer olyan jó volt cikizni.
- Ron, te megint nem találtad meg reggel a fésűt? – kérdeztem tőle.
Közben pedig már a padon könyököltem, és támasztottam a fejem. És eszembe se jutott, hogy a legjobbkor kötöttem megint bele Ronba… Jelenleg én sem néztem ki valami fényesen. Igaz, nálam ez a ritka pillanatok egyike közé tartozott, mert azért nem sűrűn fordult elő, hogy szakadtan néztem ki. Szerettem azért odafigyelni a részletekre.
- Egyébként a többiekről tud valaki valamit? Szánalmasan kevesen vagyunk – és ásítottam egyet, természetesen a szám elé téve a kezem. – És nincs kedvem ahhoz, hogy az a lenyalt hajú kígyó rajtunk vezesse a le a dühét.

..::Az óra::..

Vészesen közeledik a perc, amikor a gonosz sötét alaknak már be kell rontania a terembe. Nyilván azért jön később, mert hihetetlenül utál egy légkörben tartózkodni a Griffendéles népppel, és ahogy Hermione körültekint, látja is, hogy igen igen, az aranyvér-mániás Malfoy és csatlósai ezúttal sem tették tiszteletüket házvezető tanáruk óráján. McGalagony professzor nyilván nagyon dühös lenne rájuk, ha ők, mint Griffendélesek nem jelennének meg Átváltoztatástanon. No persze kivételek mindig vannak... például ilyen az épp most berobbanó Ron is, aki jópárszor aludt már el és késett el a Házvezetőjük órájáról. Épp a minap kaptak hajba, ő és Ron, így hát a lány nem figyel különösebben a frissen érkezőre.
-Tudod, Ben, attól még lehetsz okos, hogy nem tanulod halálra magad. Fog menni a hoppanálás is, csak gyakorolni kell. - mondja a tőle jól megszokott stílusban. Kissé arrébbhúzza a padra kipakolt pergameneket, hogy Benjamin le tudjon mellé ülni. Legalább jó társasága lesz órán, na nem mintha annyira jól lehetne szórakozni Piton óráján...

-Szia, Ron. - köszön foghegyről a barátjának, bár nem érdemelné meg, hogy hozzászóljon, az nem rá valló viselkedés azonban, ha nem viszonozza a köszöntést. És ennyi, nem szól mást. Nem akar mást szólni a fiúnak, ám megnyilvánulása miatt muszáj lesz.
-Jaj, Ron, nem bírsz egy kicsit jobban odafigyelni? - mondja ingerülten a mellette bénázó fiúnak. Annyira jellemző... Egy szánakozó pillantást vet Benjaminra, aki nyilván ugyanezen a véleményen van Ront illetően.
-Ne idegesíts már, meg ne tanuljam helyetted a leckét? - veti oda a kérdést Ronnak, aki úgy tűnik immáron jó társaságra lelt egy Hugrabugos lány társaságában. Na, akkor meg is van oldva a probléma, nézzék ők ketten. Meg amúgy is, Hermione Benjamin mellett ül. És pont.
-Hagyd Beni, ne foglalkozz vele, tudod, milyen... - mondja oda a fiúnak, hogy felesleges Ron miatt agóddnia, megszokott dolog már, hogy ezt csinálja.
Ekkor toppan be egy Hollóhátas lány, aki pimaszul megtámadja Benjamint és egy elég átlátszó kérdéssel próbálja reávenni a fiút, hogy ossza meg vele a könyvét.
-Nahát... ki gondolta volna? - dünnyögi az orra alatt, hogy senki se hallja. Sóhajt egyet, majd fejét kitámasztva játszadozni kezd a kikészített pennával. Piton már megint megváratja őket... persze, ilyenkor késik, de az órát meg szemrebbenés nélkül tovább tartja. Mindegy, már csak két év van hátra vele, és vége!
-Mit szeretnél, Ron? Te a könyvtárba? Ne nevettess már, azt sem tudod, hol van! - mondja barátjának, miközben fél szemmel a mellette ülő Hollóhátast figyeli, hogy akkor miként is dönt.

(((100000bocsi a kései válaszért))) ::)

×SVK×


SVK. Hát igen. Legtöbbször szeretem, mégis most a hátam közepébe sem kívánom. Nem tudom miért, egyszerűen csak most ilyen hangulatom van. Reggel úgy keltem fel, hogy végre SVK, most meg… Arra várok, hogy vége legyen, annak ellenére, hogy még el sem kezdődött.  Egész úton arrafelé azon gondolkodám… miként fogom eltölteni rég nem látogatott órám.  Netán rajzolással, olvasással? Áh, nem, ezt nem merem bevállalni. Na jó, talán a rajzolást igen. S hogy miért rég látogatott? Nem is tudom, csak olyan régen volt utoljára. A folyosón sietve haladok, nem akarok elkésni. Közben elhatározom, hogy csak rajzolgatni fogok, de közben persze azért figyelek is, nem akarom, hogy rosszul süljenek el a dolgok az órán. Van nekem elég bajom így is, a büntetőmunka nem hiányzik. Ma megpróbálok nyugton maradni, és valamennyire figyelni. Besétálok a terembe. Már sokan ott vannak. Integetek azoknak, akiket ismerek, kellőképp szétnézek, majd keresek egy üres helyet, kipakolom a felszerelésemet, meg néhány papírlapot, hogy tudjak mire rajzolgatni, és leülök. Kinyitom a könyvemet, melyben még mindig benne van az előző órai alkotásom. Egy kislányt ábrázol, ahogy mosollyal az arcán rajzolgat. ~Teljesen jó lett, ahhoz képest, hogy órán rajzoltam. Szerintem második-harmadikban én is valahogy így nézhettem ki. Arcomba omló haj, mosolygó arc, problémamentes élet. Hát igen, nem csoda, hogy annyit vigyorogtam. Mennyi minden változott azóta…~ Ezekre a gondolatokra elmosolyodom, majd előveszek egy másik lapot, és elkezdek rajzolni. Nincs jobb dolgom. Ez legalább kellőképp leköt. Így várom, hogy az óra elkezdődjön, majd mikor elkezdődik, az órára figyelek, közben azért néha-néha még húzok pár vonalat is… óra végére elkészülhet a mű… Elvégre nem nagy dolog… Pár fa, egy szép domboldal, napfelkelte. Egyszerű, gyorsan elkészíthető rajz…

{ SVK, az Óra }


A Klubhelység berkeit elhagyván a pár csendesen sétálgatott a folyosók szövevényes labirintusában, haladva a hírhedt SVK tanterem irányába, hogy tiszteletüket téve a zsíros hajú professzornál tölthessenek egy „csodálatos” órát…amit persze másra is szánhattak volna…de a házszabályok azok házszabályok. Nem mintha ez sokat jelentett volna a fiú számára…mégis, nem akarta Lyrát semmi rosszba belerántani. Azzal csak egykori züllött énjét csalogatta volna elő, aki olyan, mint Dom…arra az „emberre” pedig pláne nem akart hasonlítani. Freddie nem kapkodott, azon ütemet vették fel léptei, amelyet Egyetlenje diktált, nem akarta vonszolni, húzni…és…Ő volt a férfi, alkalmazkodnia kellett. Természetesen voltak dolgok, amiben nem engedett volna soha, elvégre a férfi legyen karakán, és dekadens, villantsa meg olykor, hogy bizony meg tudja védeni azt, akit Szeret. Pálcával, vagy anélkül, az teljesen mindegy…ő tanult öklözni…és a varázstárgyat sem forgatta éppenséggel rosszul. Nem volt egy elveszett ember a múltjából fakadóan. Ez most azonban egyértelműen nem tartozott azon pillanatok közé, most az etikett diktálta a szabályokat, amelyeket nagyon beléneveltek a fiatalba Francia honban…és természetesen közrejátszott az is, amit odabent érzett, legbelül. Érte bármit…bárhol és bármikor, a szó szoros értelmében.

Ujjakban összefont karjuk lassan lengett törzsük mellett, minden egyes lépés alkalmával előre, hátra mozdulván. Látszott rajtuk, soha nem szeretnék elereszteni egymást…Freddie így érzett, halovány mosollyal az ajkain lépdelt, vállán a két táskával. Egyikben azon tanszerek voltak, amelyeket a hálóban szedett össze, kellettek az órához…a másikban pedig Lyra életének legfontosabb titkai…Ő láthatta őket, kiváltságos volt. Belátást nyert oda, ahová még a családjának tagjai sem…ahová csak a lány járt, maga mögött hagyva a világot.

Egész út alatt szótlanul sétált, olykor oldalra fordítván fejét, és leszegve, Párja lélektükreit kutatva…aztán pillanatokkal később ismét vissza a kiesnek ható folyosók szakaszára. Amennyiben azokon lézengtek ismerősök, úgy természetesen a fiú intett, biccentett, esetlegesen szóban is foganatosította köszöntését.

Aztán elérték a folyosószakaszt, melynek végében ott díszelgett a tanterem ajtaja. Mintha lassultak volna a lépteik…Freddie érezvén ezt fonta szorosabbra ujjait a lányén…jelezvén, itt van Vele, rá számíthat. Odaérvén a vaskos, fémintarziával szegett ajtó elé emelte meg balját, és nyúlt a kilincsért. Nem késtek, időben voltak még, és Piton amúgy is mindig az óra kezdetén zuhant be a tanterembe, mint valami felbőszült vad, aki csak arra vár, hogy a prédák közé vethesse magát. Kihúzva az ajtót engedte el Lyra kezét, és lépett ki oldalra. Szabaddá volt jobbját a lány derekára helyezvén tessékelte előre…azon helyekre, amelyek ismeretlenek, a férfinek kell először lépnie, a tanterem azonban közel sem volt ismeretlennek nevezhető…



A terembe lépvén Lyra mögött, szemeit lassan hordozta végig a diáktársain…a tanári pulpitus irányába még csak egy sanda pillantást sem eresztett meg, felesleges is lett volna. Magabiztos volt, és tudta, hogy időben érkezett Párjával…továbbá, a tanár nem igen kavarta fel a lelkivilágát.
- Mhélységes hódolathom Hölgyheim!
Ejtette a szavakat…hangja lágy és bársonyos volt egyszerre, amelyet az ébenbarna szemek kontrasztja tetézett. Szokásának most nem hódolt, elvégre igen ütődöttnek tűnt volna, ha minden teremben lévő lány kacsójára csókot lehelne…és amúgy is, ott álldogált mellette a Kedvese. Tudta, az nem fog megorrolni rá az illedelmes, és jelleméből fakadó köszöntés miatt. Ez nála olyan volt, mint másnál egy átlagos tiszteletadás, nem tehetett róla, ösztönösen jött, hiszen éveken keresztül tanították neki. A bólintást követően ajkainak egyik szegletére apró mosoly húzódott, intett Ron, Josh, Ben, majd Kane irányába, megtisztelvén mindenkit, aki arra ildomos, ők pedig azok voltak.

Ezt követően fonta össze ujjait ismét Lyra ujjaival, majd követte azt azon pad irányába, amelyet választott…

- Hát ha te mondod – jelzésértékűen megvonom a vállam, s rábízom magam Hermione megítélésére. Ha az embert az évfolyamelső diák bíztatja, nyilván van némi igazság a mondandójában. Nem vagyok én hülye, csak rettentő ügyetlen. Vagy még inkább felületes, és pont ez vezet a személyes katasztrófáimhoz. Ám tény, a gyakorlást, mint olyat, nem nekem találták ki.
Hermione előzékenyen arrébb húzza az asztal egész felületét elborító holmiját, vélhetően azért, hogy egy kis szabad hellyel szolgáljon, ha már egymás mellett ülünk. Mindezzel egy időben a híres trió egyharmada valósággal berobban a terembe, és egyenest felénk veszi az irányt. Talán egy kissé feszélyez az a tekintet, amivel végigmér, és valószínűleg meg is ölne vele, ha képes lenne rá. Mintha valami főbenjáró bűnt követtem volna el, amikor a lány mellé ültem. Nem is értem, mi ezzel a probléma, miért kell annyira felhúznia magát miatta… hacsak… egyre erősebb bennem a gyanú, hogy Ron dühkitörésének csak látszólagos oka az SVK.

- Helló, Ron – jólneveltségem megköveteli, hogy visszaköszönjek, de azt nem szabja meg, milyen hőmérsékletű légyen az a köszönés. Igyekeztem távolságtartó és hideg hellót odavetni, nehogy elüssek a felvett modortól. Nem fogok bájologni, ha eleve rám ragasztották a nem kívánatos személy bélyegét. És mindennek tetejében még Hermione sem könnyíti meg a dolgomat a tüntetőleges nemtörődömségével, amivel Ron segítségkérésére reagál.
Kezdem úgy érezni magam a két griffendéles között, mint akinek szép lassan egy pohár jéghideg vizet csurgatnak a tarkójára. Elképzelhető, hogy ezek ketten összekaptak valamin (nem meglepő, sokszor látni őket a folyosón civakodni), és most Hermione nem szól Ronhoz, aki ezért engem tesz meg felelősnek. Legalábbis a gyilkos pillantásából valami ilyesféle elméletet gyártottam hirtelenjében. Őszintén mondom, cseppet sem tetszik ez a szerep, amibe belekényszerítettek; féloldalt ostromolt bástya vagyok, és az ellenfél azt hiszi, én rejtegetem a királylányt. Félő, a háború helyszíne az ominózus pad lesz, és a végső ütközetet a fejem tetején rendezik majd le.
- Ami azt illeti, nem, nem igazán tudom, milyen... de annyira nem is… hhh, mindegy – fűzök hozzá halkan egy kis megjegyzést, ám belátom, vajmi keveset ér a szerény tiltakozásom. Valami bűzlik a levegőben, persze csak képletesen. Nem akarom elkiabálni, de mintha a féltékenység szagát vélném felismerni. Egy jó párszor volt szerencsém átélni, milyen az, amikor a zöld szemű szörnyeteg rátelepszik az ember agyára, és a mancsai közé veszi az irányítást. De ebből a szemszögből minden egészen új megvilágításba kerül: most én lennék az a személy, akinek el kell szenvednie a hősszerelmes vad csapásait. Micsoda hálátlan szerep…

A terem ajtaján sötét árny suhan át, ami nem jelent mást, mint hogy újabb társunk csatlakozott az egyre csak hízó létszámhoz. Talán kapaszkodóm lehet a jövevény, valamiféle kiúthoz vezethet ebből a kínos helyzetből. Szerencsémnek köszönhetően (mivel egyéb okot nem találok a történtekre) a szomszédos padban foglal helyet, és rögtön meg is szólít. Én meg mint az őrült, úgy fordulok a lány felé, akiben azonnal felismerem Qianat, szeleburdi háztársamat. Már az előbbi koppanásra is felfigyeltem, s tekintetem megint megtalálja a tankönyvet, azaz a hang forrását.
- Szia… öhm, két tankönyv? Pech, a toronyban maradt a hat év alatt felhalmozott SVK könyvgyűjteményem. De minek is kell neked az? Nem tudsz betelni eggyel? – suta félmosollyal próbálom leplezni az értetlenségemet, ami egyébként teljesen jogos. Nekem egy példány is bőven sok minden tárgyból, ami Pitonnal hozható összefüggésbe. És Qiana kötetének látszólag semmi baja. Furcsa lánytól furcsa kérdés. Szeretem ezt az évfolyamot!

{ SVK-n , Mi Amor}


Boldog mosollyal ajkaimon lépdeltem mellette… Amiről eddig csak álmodni mertem, most beteljesült.
Mindez teljesen rendben volt egészen addig, amíg eszembe nem jutott épp milyen órára igyekszem.
Valaha, mikor még nem Piton tartotta, nagyon szerettem ezt az órát. A tanári kar kissé változatos volt, de mindezt leszámítva szerintem igazán hasznos óráink voltak. Ábrándos arccal révedtem el, és találtam szembe magam a Kedvesem tekintetével. Apró szájgörbülés, majd kissé megszorítottam ujjait, melyek az enyéim közt leledzettek. Kimondhatatlan érzések kavarogtak bennem. Soha nem éreztem még ehhez foghatót, talán mert soha nem voltam még ennyire szerelmes?
Lényegtelen, jól éreztem magam vele, mellette, és nem számított többé semmi más, csak ez.

Rápillantottam Freddie-re kinek vállán ott himbálózott agyongyömöszölt táskám, melyben ott pihent a reggel sebtében még beleerőszakolt SVK könyv. Na igen, mire jó egy szimpla tértágító bűbáj. Ha tehetném szerintem minimum kétszer ennyi cuccom lenne benne, de azért nem vagyok szadista magammal szemben, Vele, meg főképp gonosz dolog lett volna. Vajon este még átolvasta a többit is?
Nem mertem, és igazából nem is akartam megkérdezni, olyan idilli volt a kép, ahogy kéz a kézben sétáltunk, hogy nem akartam felesleges szavakkal belerondítani.
Felháborító, mennyivel felszabadultabb voltam, még így is, hogy az „imádott Tanár Úr” órájára igyekezetünk épp. Ugyan nem rohantunk, de nem is lassúztunk. Illetve én. Már az első pillanatban feltűnt, hogy a Kedvesem lépteit az enyémekhez igazította. Büszkén, egyenes tartással haladtam mellette, olykor-olykor köszönve egy-egy ismerős arcnak, háztársnak. Hogy azok mit gondolhatnak kettőnkről, már régen nem érdekelt. Csak Ő számított, és Én…

Azért annyira bátor mégsem vagyok. Ahogy elértük azt a folyosót, melynek végében a terem volt, lelassítottam. Rendben van, hogy Ő is itt van Velem, de … Halk sóhajjal nyugtáztam, hogy nincs visszaút. Emlékezetemben élénken élt a Professzor gyűlölködő tekintete, ha akartam se tudtam volna elterelni gondolataim, hogy perceken belül újra látni fogom. Nem akarom, nem akarom…
Freddie, mintha megérezte volna hezitálásom, szorította meg ujjaim. Leheletnyit szorítottam vissza, majd hagytam, hogy kinyissa előttem az ajtót, melyen nagyon nem akartam bemenni..


Belépve szokásomhoz híven, jobbra-balra ingattam fejem keresve az ismerős arcokat, Akadtunk azért jó páran.
Furcsa, és hihetetlenül jó érzés volt állni mellette, amikor köszönt a lányoknak, büszkén pillantottam Rá. Majd árnyalatnyi késéssel én is szólásra nyitottam a szám
- Sziasztok! – halk de nyugodt hang, apró biccentés, és széles mosoly azok felé, akikkel jóban voltam, vagy kedveltem; Chassy, Qiuana, Viki, ott volt Alodia is, Ron, Hermione…
Ujjaimon megérezve Freddie ujjait léptem ki oldalra, és indultam el az egyik középső pad felé, amely még szabadon leledzett.. Reméltem, hogy nem baj, de talán észrevette már, hogy se elöl, se hátul nem szeretek ülni, inkább valahol középtájt… Mosolyogva ültem le, arra gondolva, hogy életemben először, nem cserélnék helyet, senkivel és semmiért...

„Meeeg vagyóóók szakadva…”
Legszívesebben beleordítottam volna a nagyvilágba, ahogy az svk terem felé vánszorogtam. Ez olyan tény volt, amit nem lehetett vitatni; első pillantással lerítt rólam. Kócos haj, fekete szemek, 2ásítás/5mp, no meg a táskám a porban cibálva a hátam mögött…
Hát igen, már sokszor eldöntöttem, hogy nem érdemes hajnali négyig fent maradni, mert akkor a másnap reggelek kritikán aluliak, de… Így van, ott az a „de”.
Ez volt már a harmadik éjszaka, amit Vikivel szinte teljes egészében átvirrasztottunk, de nem bántam. Nem bántam, mert jól esett a lány közelsége, minden vele töltött pillanat gyógyír volt amúgy is megtépázott lelkemnek… innentől kezdve, megérte szenvedni a másnapokon.
Pedig ez a mai nap még a szokásosnál is nehezebben indult: megcsörrent a vekker olyan fél hét körül, majd darabokban ért földet. Ezután a szokásos dolgok, felkelés, mosakodás, öltözködés, miegymás… Bár ma reggel amilyen kómás voltam sikeresen kihagytam a reggelit is, mert ezek a teendők a szokásos idő kb másfélszeresét emésztették fel, így még enni sem maradt időm. Persze akár el is késhettem volna, ha nem Piton tartaná az órát, de ha nem érnék oda időben akkor úgy leoltana, hogy öröm lenne nézni. Ha meg visszadumálnék levonna háromszor annyi pontot mint az IQ-ja, és elküldene büntetőmunkára... Egy szó mint száz, ma nem késhettem el. Ilyen az én formám, így jártam.
Mondjuk lehet, hogy át kellene szervezni a napjaimat… Több alvás, több lazulás, vagy nem tom. De egyszerűen nem jutott rá idő. A nyakamba szakadt az összes létező leckém -meg büntető házim- tanulni is kellett, nem volt idő pihenni… Jó, mindenkinek arra van ideje amire szeretné, én pedig a kevéske szabadidőmet Vikire szánom. Innentől kezdve tiszta felesleges elmélkednem azon, hogy „milyen gáz szegény Diák sorsa”… pedig akkor is gáz a diák sorsa… Milyen már, hogy Pitonnal kell svk-n ülni egy ilyen reggelen?!
Mindeközben már elértem a terem ajtaját, és megtorpantam egy pillanatra. A szokásos „vidám Hawk” belépőmet most inkább jegeltem, mert nagyon nem voltam formában. Helyette megpróbáltam valamelyest kihúzni magam, felrángattam a táskám a földről, leporolás gyanánt kétszer megütöttem, majd valami mosolyszerűséget erőltettem elgyötört ábrázatomra, és a kilincs felé nyúltam…
- Hello mindenki – rendeztem el röviden a köszönést a már bennlévőknek egy fáradt mosollyal az arcomon. Hiába, ma tényleg nem voltam formában… Mindegy, a lényeg, hogy Piton még nem volt itt, nem tud kötekedni.
~Biztos hajat mos…~ fordult meg a fejemben, ahogy elindultam a padok között ~Na jó, ezt én sem gondoltam komolyan…~ 
Mindazonáltal tényleg pozitívan hatott a griffendélnek, hogy kb egy perccel becsöngő előtt sikerült beesnem. Így nem volt oka pontot levonni, a „barátságos és közkedvelt” Piton professzornak… Bár a végén még azon kezd el replikázni, hogy miért nem ültem még le? Így jár az ember, ha az utolsók közt érkezik… Na mindegy, ez már mondhatni megszokott volt.
Az irányt a megszokott bal hátsó pad felé vettem, de félúton egy hirtelen ötlettől vezérelve meggondoltam magam:
- Szia Viki –köszöntem a lánynak ahogy leültem mellé- Látom nem csak én vagyok szétcsúszva ma reggel –mondtam fáradtan vigyorogva, ahogy eszembe jutott a tegnap éjszaka. Első ránézésre, a lány sem aludhatott sokkal többet nálam, biztos szép párost alkottunk így egymás mellett ülve. Na de nem érdekelt senki és semmi véleménye, akinek nem tetszem, nem néz rám. Pont, nem téma.

[SVK előtt, mindenki]




*Hermione egy odavágott köszönést küld Ron felé, majd vissza is fordul jelenlegi beszélgető partnere felé, és folytatja az eleddig megkezdett csevegést. Rá sem hederít a Grifis srácra, sőt még segítségkérésére sem reagál, csak egy jól irányzott beszólással. Olyan sokat kért volna? Vagy, még mindig haragszik a reggeli miatt? De hát… olyan apró hülyeség volt. Ő már el is felejtette, mi is volt a vita tárgya. Lehet tényleg egy teáskanál érzelmi szintjén van? Na, jó az nem lehet. Ha ott lenne, akkor… akkor nem érezné, azt amit. Talán…talán.
Szerencséjére Chassy kimenti a katasztrófa övezetből, és még beszélgetni is akad kedve. Sőt, oda is vet egy félmondatot…ennyire látszik vajon, hogy mi foglalkoztatja. Persze, a tanácsot megfogadja. Hogyne tenné, hisz ezt szeretné már mióta. De úgy tűnik kiszemeltje, nem igazán hajlik, bármilyen társalgásra is… Tovább beszélget a hollóhátassal.
Újabb ember lép a terembe, szintén egy hollós. Nézzenek oda, ledobja magát a lány Beni mellé, majd meg is szólítja. Látszik a srácon, hogy örül a váratlan fordulatnak, mert elég kellemetlenül érezte magát eddig. Na, végre Ron elért valamit. Egy kis gonosz mosolyt elenged, majd figyeli a társaságot. Ismét újabb diák. Ezúttal egy mardekáros. Josh… Oda biccent felé, majd visszafordul Chassy és Hermione felé. Ismét nyílik az ajtó, újabb mardis, ezúttal egy lány. Ismételt biccentés…
Nem sokkal később egy ismerős alak lép a terembe. Viki az. Ron felnéz, majd valami szia félét monda a lánynak, mert jelen pillanatban jobban leköti a figyelmét, hogy Hermionéhoz szóljon. Persze, egyelőre nem jön össze, mert a lány a két hollóhátast követi tekintetével és figyelmével.
Elég rosszul néz ki Viki, csapzott, nyúzott. Mint aki nem sokat aludt az elmúlt évtizedben. Aztán jön egy kedves megjegyzés, Ron séróját illetően. Vikire néz, majd egy kissé megvető pillantás következik, ami elég bénára sikeredik, így kiegészíti.

-   Na azért te se nézel ki jobban. – vág vissza a lánynak. De meg is bánja, nem akart ilyen goromba lenni. – Izé, nem úgy értettem. Minden rendben? – próbál javítani a helyzetén, reméli sikerrel.

-   Na, igen. Nem vagyunk valami sokan… de csak jönnek még. Mondjuk arról fogalmam sincs hogy Harry merre járhat.

A társalgás közben megérkezik Emily, szintén mardekáros és eléggé magába forduló lány. Ron, eddig vagy órán látta, vagy egy ablakpárkányon ücsörögve, rajz cuccokkal a kezében. A lány úgy oson be, hogy alig veszik észre, leül és rajzolásba kezd. Majd megérkezik Lyra… nyomában a franciával. Ron szeme majd ki esik. Nem is tudta, hogy ezek együtt vannak. Néz, néz, még arról is megfeledkezik, hogy közölni akar Hermioneval valamit.

-   Sziasztok. – köszön feléjük… de elég izének sikerül… lehet el se jut odáig.

Majd újabb érkező, biccentés… valami olyasmi.
Végre szóhoz jut, mert a jelenet hatására elég nagy csönd hullott a teremre. És felteszi a kérdést Hermionénak.
Na nem erre a válaszra számított. Hermione kinevette és kigúnyolta. Ennyire azért nem bántotta meg reggel, hogy ezt érdemelje.

-   Igen is tudom, hogy hol a könyvtár, és csak egy kis segítséget szerettem volna kérni. Illetve nem csak azt, de mindegy. Nem tudom, miért kell ilyen ellenségesnek lenned. Mintha legalább Csámpást szögeztem volna ki a fúriafűzre. Csak kértem tőled valamit. Csak… csak… - fakadt ki Ron. Most nála betelt a pohár. Nagyon kedvelte a lányt, sőt. És pont ezért esett neki rosszul a hozzáállása.

-   Szóval én csak… csak ott meg akartam… ott …. Tőled… téged… kérdezni… szóval… a könyvtár… ahol csend van… meg ilyenek. És nincsenek sokan… Csak. – küszködött tovább.

~Csak, Merlinre. El akarltalak hívni a bálba.~ de ezt már nem volt képes kimondani.

-       Szóval lécci, gyere el a könyvtárba óra után.

 Az elhangzottak után többet nem volt képes mondani, csak vörösödő fejjel ült és nézte Hermione reakcióját.

- Wáááh, te, miért nem szóltál??...- *Ugrik ki az ágyból , s az első kezébe akadt tárgyat, ami jelen esetben egy sárga gumikacsa, szobatársa fejéhez vágja, aki már felöltözve indul az SVK órára... Persze, a srácnak jók a reflexszei és felrehúzza a fejét, majd egy jót nevet Olie-n, aki kisgatyájában rohangál, a szobában, hogy összeszedje a cuccait az órára..*
- Így jártál, Oliver...hehe, aztán ne késs, hihihi...- *Lépett ki az ajtón a szobatárs jókedvűen...*

- Hogy az a..., nem késhetek, Piton professzor szétszed....- *Olie gyorsan magára kapott egy sötét nadrágot, egy fehér inget, hozzá egy, a házához megfelelő színű nyakkendőt , s végül magára kapta a talárját, majd hóna alá véve a pergameneket és az íróeszközt rohant órára...Futás közben tűrte be az ingjét a nadrágjába, s úgy próbálta megigazítani a nyakkendőjét is, nem nagy sikerrel...*

~ Esküszöm, hogy beszerzek valami ébresztőórát...~

Úgy futott, hogy majdnem megbotlott saját cipőjének az orrában. Szerencsére az esés nem következett be, s Oliver sikeresen elért a tanterem ajtajáig. Odaérve kifújta magát, s az ajtó előtt megigazította a frizuráját...

~ Jólvan, csak semmi pánik...reménykedj, hogy még nincs bent. Piton még nincs bent, Piton még nincs bent...~

Oliver nem volt félős srác, de ha kellett volna mondania egy tanárt, akit a rémálmaiban sem látna szívesen, az Piton volt...A srác ujjai lassan a kilincsre fűződtek, majd egy szusszanás után határozott mozdulattal benyitott, s először a tanári asztal felé pillantott, de nem volt ott senki...Ezután pillantott a terem másik végébe, hátha ott lapul valahol  a kígyó, de szerencséje volt, úgy tűnt, hogy Piton még nincs a tanteremben.

- Huh, szevasztok srácok...-*lépett be immár nyugodtan, s mosolygott a többiek felé.*
- Mi újság, jól vagytok?...-*kérdezte barátságosan, miközben körbefuttatta tekintetét a tömegen, s kiszúrt magának egy üres helyet Griffendéles társai közelében. Odament, lepakolta a cuccait és leült...Amí várakozott, előkapott egy üres papírt és rajzolgatni kezdett...*

A Roxfort folyosói változatlanok diákkora óta; ugyanazok a festmények, ugyanaz a padlózat, ugyanaz a kő, mint akkor s mint már egy évezrede mindig. Több időt töltött itt, mint az átlag diák, de nem a tanulmányi eredményei okán: a Főnix rendjének tagjaként számos esetben kényszerült idejönni, lévén ez volt Dumbledore elsődleges tartózkodási helye… és most, hogy a háború újra kitört, ismét egyre gyakrabban és gyakrabban kereste fel a kastély igazgatójának irodáját; ámbár Dumbledore nem szerette, ha a rendtagok a kastélyban tartózkodtak, voltak olyan dolgok, amiket nem lehtett irott formában közölni vele s olyankor személyesen jött el ide valaki… rendszerint ő, de néha más is. Most is ez történt, és… Dumbledore szokatlan, furcsa… mondhatni eddig egyedülálló kérést intézett felé.

- Piton professzor jelenleg nem elérhető… és mialatt mi itt beszélgetünk, a hatodéves diákok éppen őt várják Sötét Varázslatok Kivédése órát tartani. – mondta szinte derűsen Dumbledore.
- És nekem ehhez mi közöm…? – kérdezett vissza.
- Szükségünk lenne egy helyettesitő-tanárra, amig Perselus visszaér…
- Nem… ezt nem kérheted tőlem.
- Oh, de bizony; épp az imént tettem meg!
- Nem vállalom.

És itt van; eme diskurzus után mindössze öt perccel, az iroda elhagyása után közvetlenül már a tanterem felé tartott, ahol azok a bizonyos hatodévesek várakoztak. Léptei visszahangot vertek a kihalt folyosón: egy halk, tompa és egy erőteljesebb, éles koppanás a kövezeten attól függően, hogy éppen melyik lába emelkedett fel és ért földet. Egyik szemét az előtte lévő, félig nyitott ajtóra szegezte, a másik rövid szemlélődés és megállapodás után folytatta körkörös útját az üregében, szemmel tartva az egész környéket egyidőben. Hasznos kis alkatrész volt… bár az emberünk azt vallotta, hogy gondolkodás nélkül visszacserélné az eredeti szemére, ha lenne rá lehetősége. Minden hiányzó testrészéről ezt mondta… és mindet igy is gondolta.
Egy pillanatra megtorpant az ajtó takarásában és összeszedte a gondolatait. Még soha nem tanitott. Egyszer már kellett volna neki, már megvolt a szerződés is, de… elaludt az ébersége: meglepték, legyőzték és bezárták. Kilenc hónap. Igaz, hogy végigaludta, de talán még semmi nem hagyott benne olyan mély nyomot, mint az az időtartam. Nem testileg, abból maradéktalanul felépült… a büszkesége sérült, gyógyithatatlanul.
Hát.. most legalább megtudja, hogy egyáltalán alkalmas lett volna-e a feladatra.
Felsóhajtott és belépett a terembe.
- Jóreggelt, jóreggelt… - mondta halkan, és ha esetleg nem vették volna észre, akkor két erőteljes tapssal hivta fel magára a figyelmet. – Fáradjanak a helyükre…  - elindult a katedra felé s nagy nehezen felkászálódott az emelvényre, majd a csoport felé fordult. Megvárta, míg mindenki elfoglalta a helyét és elült a hangzavar; egyszóval megvárta, míg csoport úgy kezd el kinézni, mint aki tényleg tanórára jött.
- Nos, mint láthatják, Piton professzor… pillanatnyilag nem elérhető. Mielőtt kérdésekkel kezdenének bombázni: nem, nem tudom hol van és azt sem, hogy mikor fog visszajönni. Erről ennyit.
-Hm… - tekintete végigvágott a termen, végül  azon az illetőn állapodott meg, akinek biztosan tudta a nevét. – Weasley! Mit vettetek az utolsó órán?

//Irási sorrend = érkezési sorrend, ha kérhetem.
Hermione kérte, hogy hagyjuk ki egyenlőre, tehát az utána következő jön; ha valakinek még ilyen jelelgű kérése támad, az jelezze.//

//Ezek szerint ez igy nem működik; jöhetnek a reagok az érkezési sorrendtől függetlenül.//

*Kop-kop...Ezek az ujjai, amint a padon dobol velük. Hol késhet Piton?...Oké, nncs tele várakozással, de a semmittevésnél még az is jobb lenne, ha egymást oltogatnák. Körbenéz. Hát igen, úgy tűnik, nem csak ő unja magát... A Huxley rajzol, a többiek valami olcsó semmiségről beszélnek - történhetne már valami.
Hoppsz, a kérése meghallgatásra talált. Az ajtó nyílik, megjelenik először egy műláb, majd egy igazi is, és ha a kopogás, ami a belépéssel jár nem lenne elegendő, felhangzik két taps is. Chass meglepődve fordul arrafelé, hiszen ezeknek a zajoknak a tulajdonosa egészen biztosan nem Piton. Hacsak...
Ám a vöröske ezúttal is hiába reménykedik. Nem a nagyranőtt rémdenevér esett le a lépcsőn és kényszerült amputációra, st még csak nem is sántít, hogy a botja koppanhasson minden egyes lépésénél; ez bizony a jó öreg Mordon..*

-Ollie..!!

*Bizony, a csapódás minden várakozás ellenére kissé megijesztette Chassyt. Tehetetlen dühét, amelyet a rémült kiáltás miatt érez, évfolyamtársára zúdítja; azt mégsem vallhatja be, hogy egyszerűen megijedt...*

-Miért nem szóltál?? A frász jött rám ettől a...az embertől.

*A megjegyzés talán egy icipicit hangosra sikeredett, és Chassy némi bűntudattal tekint Huxley-ra..*

-Bocs..szóval izé. Hogy aludtál?

*A srác biztosan tudja, hogy nem kell megsértődnie. A biztonság kedvéért rá is kacsint, majd Mordon felé fordítja tekintetét. Ahh, persze...Weasly aztán tudni fogja, mit vettünk előző órán...((:P))*

Dan lassan ébredezni kezdett. Érezte, hogy valami nincs rendben, ugyanis túl kipihent volt ahhoz képest, hogy három órával ezelőtt feküdt csak le. Lassan kinyitotta a szemeit és ahogy ásított egyet, matatni kezdett az éjjeliszekrényén az óra után. Mikor végre kisebb tapogatás után megtalálta, a kezébe vette és miután felült, nyújtózott egyet. Csak ezután pillantott rá az órára, ami.... hát megállt. Kész tény, de megállt. Dan idegesen körbepillantott a szobában és megütközve tapasztalta, hogy az teljesen üres. Egy ágyban sem aludt senki, a szobában egy árva lélek nem volt. Visszatette az órát az éjjeliszekrényre, persze próbáltam nem dühösen levágni, hogy eltörjön és délután azzal is bajlódhassak, de annyira felhúzta, hogy pont most állt meg, hogy nem bírta halkan letenni. Ezután kivágódott az ágyból és rögtön öltözni kezdett. Röpke háromórai alvás ugyan nem elég sok, de ha rendesen kialudta volna magát, akkor is úgy tűnne, mintha csak keveset aludna, pláne, ha Pitonnal kezdett. Dan már csak ilyen volt. Akármennyi energiája is volt, mindig sikerült egész napra elraktározni valamennyit és még este is kijutott belőle bőven. Dan kapkodva felöltözött, majd a cuccai után nyúlt, amik már az éjjeliszekrényén hevertek. Ezután a lépcsők felé vette az irányt és amilyen gyorsan csak tudott, leszáguldott a lépcsőn.
* De jó, hogy még tegnap este kipakoltam a ruháimat és az első órára szükséges tanszereket. Ilyen is ritkán esik meg velem, de most kész szerencse. Na nézzük... Szerencsemedál? Megvan. Varázspálca? Rendben. SVK tankönyv? Az is oké. *
Ahogy Dan ránézett a tankönyvére, rögtön undor ült ki az arcára. Ő az a típus volt, aki nem rejtette véka alá, hogy mennyire is gyűlöli Pitont. Na de ki nem. A mardekárosokon kívül persze, akik előszeretettel élvezték a Piton által nyújtott előnyöket. Dan idáig teljesen oda volt ezért a tantárgyért, főképp harmadéves korában, mikor Lupin tanította. Na de szinte mindenkinek ő volt akkoriban a kedvence és alighanem ez mostanáig nem változott.. Már amelyik házban....
Dan most is igyekezett minden erejével azon lenni, hogy tartsa magát ahhoz: a SVK a világ legjobb tantárgya.



A fiú végigszáguldott a folyosókon, nem akart sokat teketóriázni, mivel már így is rengeteg rovása volt Pitonnal szemben. Na meg persze eléggé súlyos büntetéseket tudott kitalálni, főleg, hogy Dan griffendéles volt. Csodálta is, hogy a húga nem oda került. De a Hollóhátat sem tartotta rossz háznak, sőt!
Ahogy befordult az egyik sarkon, rögtön észrevette a tantermet, és hogy... az ajtó csukva. Dan idegesen lefékezett az ajtó előtt és vett egy mély lélegzetet.
* Jó, nyugi, minden rendben, remélem nem Piton lesz. *
Mondogatta magában, miközben lenyomta a kilincset és benyitott. Rögtön bel is lépett, minél több magabiztosságot mutatva persze kívülről, de legbelül kicsit tartott, hogy Piton "tárt karokkal" fogja fogadni.  De teljesen más fogadta, mint amire számított.Ahogy megpillantotta Mordont, elállt a lélegzete a csodálkozástól.
* Jé hát az öreg meg mit keres itt? És Piton hol van? Tényleg... Most kíváncsi vagyok, tényleg az igazi jött-e be.*
Miközben Daniel ilyeneken agyalt, visszatért a magabiztossága és mosolyogva biccentett Mordon felé.
- Jó reggelt. - köszönt vigyorogva, majd a padok felé pillantott és elindult az egyik üresnek szék felé. Ahogy leült rá, körbenézetta teremben. Páran még mindig őt nézték, de ez Dant a legkevésbé sem érdekelte. Hallotta, hogy pár mardekáros röhögve sugdolózni kezd, de ő csak halálnyugodtan felcsapta a könyvét és belelapozott.
* Most már tudom mit érezhet Benjamin, ha ilyenkor toppan be. Na sebaj. Nézzük mi volt a multkor a lecke. Most jut eszembe, még házim sincs. Na mindegy... Unalom a könyv idén.*
Dan még kicsitlapozgatott, majd ugyanolyan hévvel becsapta a könyvet, mint ahogy kinyitotta és Mordont kezdte nézni.

{ Lyra; SVK, AZ óra }

A terembe való belépést, valamint a köszöntés formuláris szabályait maga mögött tudva indult meg Kedvese nyomában a padok között leledző sorban. Tekintete hol jobbra, hol pedig balra szökött, kémlelvén a diáktársakat, valamint azt, hogy azok vajon mivel is ütik el az idejüket, mielőtt az Éjfekete, mindenki által rettegett Professzor megérkezik, hogy megkezdje a sajátos formájú okítását, amely egyesek szerint felért egy kínzással. Az igazat megvallva a franciahon szülötte mindig is jókat mosolygott ezen a tényen, Piton olyan volt a társai számára, mint valami rossz ómen, amely ha megjelenik, semmi jóra nem lehet számítani. Arra azonban soha, senki nem gondolt, hogy az általa leadott tárgyból bizony valóban csak azok mentek át, akik tudtak valamit…no meg persze a Mardekárosok…azok lehettek akár olyan sötétek, mint a Házuk fejének talárja, vagy haja…ettől függetlenül esélyük sem volt frenetikus Troll osztályzatot kapni. Igen, ez valamelyest negatív irányba hatott, azonban az okítása megmaradt a fejekben, ahogyan a személye, és kisugárzása is. Freddie soha nem tartott tőle, mindig elvolt az óráján, odafigyelt, jegyzetelt, és az igazat megvallva, mindig megkapta a jegyet, amit megérdemelt. Talán amiatt, mert soha nem hívta fel magára a figyelmet…talán más miatt…

Ahogyan elmerengett ezeken a dolgokon, arra lett figyelmes, hogy a terem közepén álló üres pad mellé ért Párjával. Lyra eleresztvén a kezét jelezte, itt fognak helyet foglalni, az arany középúton. Az igazat megvallva ez volt a legjobb választás, mert ezzel kifejezték, érdekli őket az óra anyaga, de nem képviselik a stréber vonalat. Ahogyan az illő, a lány széke mögé lépett, majd kihúzta azt. Midőn Párja elhelyezkedett, kibújt táskájának pántjából, majd az ölébe helyezte. Nem akarta a földre, mert egyrészt, az illetlenség lett volna…másrészt pedig olyan dolgokat rejtett, amelyeknek nem a szék lábánál van a helye. Elmosolyodva fordult a saját széke felé, kibújva a saját táskájának pántjából heveredett le, és tette azt az asztalra. Egyenlőre nem vett elő semmit, Piton úgyis mindig el szokta habogni, mire lesz szükség…jegyzetelni is csak akkor volt ildomos, ha szólt…amúgy inkább figyelni.

Hátát a támlának szegve várta azt a tipikus „berobbanok a terembe” érkezést, amely minden esetben a kezdés pontos pillanatára volt tehető. Ez mondjuk eléggé furcsa volt, mindig is annak tartotta, de különösebben nem elmélkedett el azon, miért is lehet. Belegondolva, a Professzor talán rühelli a diákokat…nem, ez nem kérdés tárgya…szóval ki nem állhatja őket, és így nem kell velük többet összezárva lenni, mint az szükséges. Az egyetlen logikus magyarázat, más nem húzódhatott meg a háttérben. Minthogy az igazat megvallva nem érdekelte túlzottan az önnön eszmefuttatása, elhessegette, és kissé közelebb húzódott Lyra-hoz. Tisztában volt azzal, hogy a lány nem szívleli az óraadót…kezét annak kezére helyezve mosolyodott el, ezzel is biztosítva, ő itt van, ha kell. Pontosan abban a pillanatban nyílt ismét az ódon faajtó, és jelent meg Rémszem…Freddie felkapta a fejét, és kérdőn mustrálta végig a „golyószemű” tanárt…mindenre gondolt, csak arra nem, hogy Perselus Piton nem fog megjelenni a hőn áhított óráján, az SVK-n. Halovány mosoly kúszott az ajkaira, miközben a mogyoróbarna íriszek oldalra sandítottak, Párjának arcára…a látvány…a megkönnyebbülés…amely arról sugárzott.

Mordon Professzor köszöntésénél ismét előretekintett…amikor amaz végigmérte a diáksereget, bólintott, elvégre köszönteni szokás az érkezőt…szóban azonban nem szerette volna megzavarni a már elkezdődött tanórát. Csendesen hallgatta, amit a katedrán szobrozó előad.
~ Piton nem elérhető? ~
Sejlett fel benne a kérdés…minthogy azonban nem igazán szeretett eshetőségeken agyalni, így megrándítva a vállát tekintett oldalra…Ron irányába. A kérdéssel Őt illették…természetesen hatalmas mosoly ült ki szájának szegletére, merthogy tudta, a fiú legalább annyira figyelt az előző órán, mint most, a kérdés elhangzásakor. Nem akart közbeszólni, mert az stréberség lett volna, és bántó…így csak összefonta karjait a mellkasán, majd hol a Profra, hol pedig a Vörösre tekintett…remélte az előtte, vagy mellette ülő lesz annyira élelmes, hogy mutatja neki a jegyzeteit…

*Felüti a füzetet, amelyet üres pergamenokból fűzött össze az anyja, kitöröl egy könnycseppet a szeméből, majd szemügyre veszi a kissé tépázott papírt. Hát, egy SVK-ra jó lesz...legalábbis Mordon sosem arról volt híres, hogy mennyit nézegeti a diákok füzeteit. És igaza is van. Kit érdekel a külalak...
Pennája végét a szájába véve jó mugli szokás szerint rágcsálni próbálja, ám a puha tollak birizgálják a szájpadlását. Tüsszent egy óriásit, majd hangosan, lendületesen kifújja az orrát, ám a kis malőr után egy pillanattal már újra ugyanúgy ül, mint eddig. Fél térde a padnak támasztva, kezei karba téve az ölében, övtáskája és a belőle kiszóródott dolgok körülötte - egyszóval el se lehetne téveszteni, kiről van szó.
A diáksereg zajongása, az egyenletes zsongás bemászik a fülébe, rátelepszik az agyára, kimos belőle minden értelmes gondolatot, Chassy szeme egyre lejjebb csukódik, és kishíján éber "órai" alvásba merül, mikor az ajtó újra csapódik. Gosh! Ez csak valami beképzelt mardis lehet. Egyik ezével felfogja az időközben szemébe hulló haját, s hátratekint, ki az a bátor merénylő, aki felébreszttette. Ujjai egy Rókázó Rágcsa után kutatnak a zsebében, hátha az illető tahó zöld címeres nyitva felejtette a száját - Chass mindig is jól tudott célozni, s ha szerencséje van, likvidálhat az óráról egy nemkívánatos személyt.
A szemét kinyitva azonban enyhe csalódás lesz rajta úrrá, hiszen az ajtón belépő srácot ismeri, ő Dan, az évfolyamtársa, megrögzött Piton-gyűlölő, és épp a Chass előtt lévő, üres pad felé tart. *
-Szia...
*Suttogja Chass, mivel azért annyira ő is tart Mordontól, hogy ne csináljon olyan patáliákat, mint Pitonnál, ám az órai zajongás elengedhetetlen dolog, és úgy tűnik, Dan se egy szívbajos típus, legalábbis a könyvét elég feltűnően csapta be az előbb.*
-Nem szereted az SVK-t?
*A fiú arcán átfutó enyhe undor legalábbis erre enged következtetni. Vagy talán a könyv száraz leírásaival van baja? Hát, azt remekül kiszínezik Piton sötét mágia-imádó szövegei...*

Még csak alig csukta be a könyvet, a mögötte ülő lány máris feltett egy kérdést. Dan hátrapillantott rá és csak elmosolyodott.  Kicsit gondolkozott a válaszon is, na meg hogy Mordon előtt meg merjen-e szólalni, pláne hogy hátat fordít neki.

- Én nem utálom a SVK-t, sőt ez a kedvenc órám, csak Pitonnal dögunalom szokott lenni. Most sokkal jobb, hogy Mordon tartja, de ez legfeljebb egy, vagy két óra. Piton nem szereti elhanyagolni a diákjait.- itt kicsit gúnyosan elvigyorodott. - De amugy jók az órák, csak ne ő tartaná... - kisebb fintor jelent meg az arcán, aztán előre fordult.

* Merem remélni, hogy ez elég halk volt és nem keltettem fel különösebben Mordon figyelmét erre a kis beszélgetésre, de tudom, hogy a mágikus szeme ellen úgysem tudok semmit sem tenni.*

A fiú elővette a pergamenjeit, hogy miket is vettek legutóbb, de Piton óráin nem szokott túlzottan irogatni, így alig volt benne valami is. Így inkább nem nagyon szerette volna átadni pont ezeket Mordonnak. Majd más llesz olyan stréber, hogy odaadja. A perrgameneket is belesuvasztotta a könyv valamelyik oldalaira, aztán óvatosan hátrafordult és ismét Chassy-re nézett.
- Szerinted Pitonnak mi ilyen sürgős, hogy be sem méltóztatott jönni?- suttogta szinte alig hallhatóan, de a lány szerencsére felfoghatta mit mondott, mert nem vágott rögtön ártatlan ábrázatot.

\Dan/

-Pf....hát nem hanyagol el minket, az már biztos.

*Szemeit forgatva a kisebb-nagyobb kalandokra gondol, amelyeket magána okozott szemtelenségével, de nem tehet róla, Piton oly mértékben idegesíti, hogy nem bírja visszafogni magát. Körmeit piszkálva huncut mosollyal a szája sarkában ennek hangot is ad.*
-Nem tehetek róla, de annyira idegesít, hogy képtelen vagyok befogni a szám.
*Kedvenc órája, de nem szereti, tök jó, de unalmas...Aha, ööö...Hagyjuk. A diplomatikus válaszokra nem gyon lehet mit mondani, hiszent ezért mondják őket... Mordon szeme viszont egyre gyakrabban cikázik feléjük, így hát Chass fog egy ceruzát, kitép egy lapot, és Dan mellé huppan.*
-Gondolom, így könnyebb kommunikálni. Te hogy állsz a jegyzetekkel?
*Pillant reménykedve a tankönyv lapjai közé becsúsztatott pergamenekre. Jegyzetelni kellett volna, Piton ide vagy oda, hiszen ha Mordon most lecsap rá, jó nagy sz*rban lesz.*
-Haha, szerintem azokat az óráka is könnyedén ksz élménnyé kell varázsolni:D Mindenesetre az sem csoda, hogy a Hugri csak 10 ponttal "büszkélkedhet", a Mardekár ellenben 30-cal...A kivételezés rendszerint olyan pillanat, amikor felcsattanok, és mi az eredménye? Pontlevonás.. Tiszta szerencse, hogy prefektus vagyok, így legalább megtorolhatom az alattunk lévő generációkon a rajtunk esett sértést.
*Dan újabb kérdésére Chass összehúzza a szemöldökét. Igen, neki is, mint mindenki másnak, feltűnt, hogy Piton hollétéről Mordon egy árva szót sem ejtett. Közelebb hajol Danhoz, kiszedi a haját annak arcából, majd hangját suttogóra fogva elmorzsolja a következő szavakat:*
Nem tudom, de biztos nem a világ megmentésén ügyködik...Mordon óra elején csak annyit mondott: "Pillanatnyilag nem elérhető." Gyanús...

Semmi energia nem volt a srácban. Ült és nézte az órára érkező diákokat. Ásítás és még egy ásítás. Valahogy fáradtnak érezte magát és nem volt épp a legfittebb, de a kutyát sem érdekelte. Végignézve a társaságon fejcsóválva jegyezte meg magának...
*Nyál, nyál, láw, láw ...Weasleyt nézni szinte fáj... Nál, nyál, még több abban a sarokban is, jobbra, balra…*
-Őrület mikre nem képesek egy nőért... Pfff... Teljesen nem értek semmit. Emberek jönnek, látnak egy nőt, nyáladzás, legyezés... Jó hogy má nem hogy már a szúnyog adjon vért. Hova csöppentem...
Gondolatait próbálja elterelni a szeme elé táruló látványtól. Kicsit kezdi untatni a roxforti nyálözön, amit mostanság tapasztal. Mindenhol csak ilyen szerelmes pár izéket talál akik markolásszák egymást és a másik tüdejéből próbálja kiszívni a levegőt, ami persze fulladáshoz vezet és ezt mámornak élik meg.
Ez így nem jó. Kane nem igazán erre vágyik, bár oké hazudna, ha azt mondaná, hogy ki ne vágyna egy formás...
-Na hagyjuk.
Neki inkább akció kellene. Hiányoznak a jó régi csínytevések, amikor még többet foglalkozott azzal, hogy tönkre tegyen valamit. Most viszont... Építene. Hírnevet, karriert. Alkotna. Maradandót és felülmúlhatatlant. Vágyálmok… Ugyan úgy mint a saját cukrászda Bécsben…
A merengésből, egy ismerős kopogás térítette vissza a jelenbe. A kopogás és a teremben megjelenő alak.
Rémszem Mordon, az auror. Kicsit megrázta a fejét nem igazán akart hinni nekik, de kénytelen volt. Az ő jelenléte arra engedet következtetni, hogy Piton, nem igazán akar megjelenni az órán. Mint az később ki is derült, hogy Piton, aki ha kővé válna, ő lehetne az undor és a gyűlölet szobra, kivétel ez alól a mardekár team, ők megkoszorúznák és sírnának utána, és egyéb… szóval elfoglalt. Általános susmorgás és halk hangzavar kerekedett Mordon láttán.
-Mi a fenét csinálhat. Belehalna, ha nem kínozhatna minket…
Kane legszívesebben öröm táncot járna. Egy óra Piton nélkül. Bár rémszem sem a legjobb, de még messze ő a legjobb fej kettejük közül. Bár egy közös van bennük. Weasleyt megtalálja mind kettő. Erőt vesz magán, mivel látja, hogy Ron nem igazán áll a helyzet magaslatán. Feláll és válaszol.
-Tanár úr. Az előző órán Ravasz szintű varázslatokról magyarázott Piton prof. Ha jól tudom igen. De szerintem jelen pillanatban nem sok ember tudna válaszolni.
Egy másodpercre elcsendesedett, egy újabb kérdést, vagy valami ahoz hasonlót várva. De folytatta.
-Tanár úr, ha szabad kérdeznem. Merre van Piton professzor? Sokáig lesz elfoglalt, vagy egyáltalán nem akar, vagy nem tud visszajönni?
Kicsit akadozott a kérdés, mintha izgulna, de igazából csak a hirtelen ötlet miatt ilyen a hangja. Vissza dobta a labdát a profnak és várta a választ.

[Az Óra]

*Mikor már mindenki elhelyezkedett a teremben, aki látszólag az óra kezdetére és a Denevérre várt, Ron úgy döntött, egyelőre hanyagolja a Hermionéval folytatott társalást. Folytatott?? Inkább csak ő általa mekezdett társalást. A lány, láthatólag jobban el volt foglalva a hollósokkal való beszélgetéssel. Ha válaszol, az szuper… Ha nem, hát nincs mit tenni… Majd csak megoldja valahogy. Egyelőre ezen most nem idegesítette magát… Nagyon… Azon viszont annál inkább, hogy Harry még minid nem érkezett meg órára… Bár…ehhez úgymond már hozzá szokhatott…
A francia és Lyra közben megtalálta a helyét, s boldog egyetértésben üldögéltek az óra kezdetét várva.
Körbenézett a teremben, s a sustorgó és ezt-azt csináló emberkéket vette szemügyre. Chassy, miután segített neki, Oli felé fordult - és vele kezdett társalogni, majd mikor a srác nem igazán reagált a füzeteivel szorgoskodott.
Majd nyílt az ajtó, s minden számítást felülírva nem a Mardekárosok sötét feje lépett be, hanem hangos koppanások sorozata mellett Rémszem volt, aki a terembe lépett.
Eme fura és ilyesztő mellékzöngének köszönhetően korábbi beszélgetőtársa Chassy ijedten felsikolotott… és a közelében helyet foglaló srácot kezdte szapulni, hogy ugyan miért nem szólt neki, hogy Mordon érkezik…
~Na vajon miért? Fordult meg a srác fejében… ~ Talán mert senkinek nem volt fogalma, a hirtelen helyettesítésről. Arra azért kíváncsi lett volna… vajon hőn szeretett sötét tanáruk, aki a hozzá hasonló varázslatok kivédését oktatta… merre is lehet…
Ron arcára kiült a meglepetés. ~Nem Piton? Ennél szebb nem is lehetne ez a nap.~
A prof köszönt és a katedra felé vette az irányt, majd kisebb nehézségek árán felküzdötte magát az említett dobogóra.
~Piton nem elérhető? És most mit csináljunk? Hagyjunk üzenetet?~
Majd a kósza mosoly, ami végig terült a srác arcán, azonnal le is fagyott, mikor Mordon őt szólította meg, hogy mit is vettek előző órán…*

- Hát…őőőő… izé… szóval. – kutatott az emlékei között, aminek persze nem volt sok értelme, mivel, hogy az előző órán is kb annyira figyelt, mint most rá Hermione. – Szóval… tehát… - próbálkozott tovább, s közben az előtte heverő könyvet fixírozta, majd a pergamenjét, amire jegyzetelnie kellett volna, de persze ezt hanyagolta a legtöbb esetben.

*Kétségbeesett tekintettel nézet Hermionéra, hátha a lány most kihúzza a csávából… De nem…ez egyszer Ron egyedül maradt. Kétségbeesett szenvedését egyik háztársa szakította meg, aki felállt s a hatodéves helyett válaszolt a kérdésre.
Ron, most iszonyatosan hálás volt neki, s küldött is egy „köszi” biccentést a srác felé… Legalább valaki megkönyörült rajta.
Viszont Kane, nem hagyta annyiban a dolgot, s a proffot Piton távollétének okáról és időtartamáról kezdte faggatni.
~ Na asszem ezt nem kellett volna… Hiszen Mordon kijelentette, hogy ne is kérdezzünk semmit… Remélem,nem díjazza egy kis pontlevonással… Így is elég csehül áll a Griffendél a házak közötti versenyben.~

Ezek után Ron tekintetét a pergamenjére szegezte, s nagyon remélte, hogy ezen az órán több dologgal nem találja meg a „tanár úr”.*

- Kell nekem ilyen jellegzetesen Weasleynek lennem… - dohogott félhangosan…de annyira nem erős hangon, hogy a mellette ülőkön kívül bárki meghallhassa.

*Majd pennáját kezébe véve kezdett apró dolgokat firkálgatni a papír szélére, közben eme csodás óra végét áhította.*

[SVK]

*Na persze. Még szép, hogyne… Még is milyen módon kérik tőle, hogy megérkezik az egyik nap, a másikon pedig már üljön benn és hallgassa Piton utálkozását? Na, szuper… de tényleg. Majd csak kipróbálja azon a denevéren egyszer az egyik orosz átkot, az is száz százalék. Na mindegy. Lényeg a lényeg, hogy nem készült fel teljes mértékben.

A sárga szegélyes talár csak úgy lobog a hátán, amint végigrohan a folyosón. Közben kezében a táskája csak úgy himbálózik ide-oda, mint az óratoronyban az óra. Na szuper, mit ihatott, hogy ilyen hülye hasonlítok jutnak az eszébe? Végigszánt három folyosót, míg végre odaér a tanterem elé. Résnyire már nyitva van annak ajtaja, így talán még nincsen benn Piton.*
~ Mit kapok, ha már benn lesz?! Ki fog csinálni… ~
*Pár bátortalan lépés a terem felé. Nem megy…. Valamit ki kell találnia, el kell terelni a tanár figyelmét. Ez az, bedob egy trágyagránátot a terembe, majd míg a bűzzel vannak elfoglalva, hogy helye foglal az egyik árnyékos, hátsó padsorban.
Ez az, ez remek terv. De honnét szerezzen trágyagránátot? Na, tessék… Megfúrja a saját tervét. Na, akkor itt a második. Laposkúszásban elmegy a padok alatt, majd szintén leül egy árnyékos padsorba.*
~ Légy már férfi istenem! ~

*Mély levegő, majd olyan simán, mintha még el sem kezdődött volna, belép a terembe. Nem nyitja ki az ajtót, bebújik azon a résen, amit hagytak. Ekkor tudatosul csak benne, hogy ez nem is Piton, hanem Mordon. Na, most nem mondhatná, hogy „már megint?”, elvégre csak a hasonmása tanította őket, nem Mordon. Lényegtelen.
Egy idióta vigyort ejt meg, majd kezével int a többieknek, a tanár felé pedig biccent. Végül jön a terv utolsó része, leveti magát az egyik padba. Na, így jó lesz… Hogy ki mellett ül, az nem érdekli. *
~ Weasley meg mit csinál? ~
*Várjunk csak… Ha nincsen Piton, és Mordon csak helyettesít, akkor ő nem vonhat le pontot. Micsoda mázli! Akkor nem vnhat le pontot, mert elkésett az óráról. Legalább is reméli, hogy ez így van.
Figyelmesen hallgatja Ron-t, mármint próbálná hallgatni, csak nincsen mit. Ekkor az eszébe jut még egy ökörség. Mi van, ha Piton balesetet szenvedett és Mordon lesz egész évben? Pár pontért cserébe ez megváltás lenne. De hogy melyiknek örülne jobban? Inkább Mordon ordítsa le a fejét, vagy egész évben tűrje Piton-t? *

A kérdés elhangzását kinos, feszült csönd követte, miközben Ron igyekezett valami használható információt találni egy üres lapon... de nyilván, erre nem volt sok esélye. Sőt, még néhány másodpercnyi haladék is az öléba pottyant: egy diák késve érkezett az órára és ráadásul úgy tett, mintha legalábbis semmi nem történt volna... sőt, továbbment: egyenesen szemtelenül viselkedett. Egy dolog, hogy ő nem volt Piton... egy másik, hogy meddig mehet el egy diák, legyen szó bárkiről.
- Óra után maradj itt, fiacskám. - a reszelős hang most vészjóslóan csendült, remélhetőleg megfagyasztva a vért a célszemély ereiben. - Lehet, hogy Piton tolerálja az efféle viselkedést, én azonban nem. - egy pillanatra mindkét szeme a srácon időzött. Valószinűtlen volt, hogy az eltelt röpke két év alatt bárki elfelejtette volna Draco Malfoy estét... és habár azóta már nyilt titok, hogy az nem az ő műve volt, de meg kellett hagyni: Kupor jó szinész volt, hiszen az eredeti sem csinálhatta volna jobban. Nem tudta, hogy a diákok mennyire vannak ezzel tisztában, de ügyelt rá, hogy a tekintetéből nyilvánvalóvá váljon a dolog.
A szúrós tekintet végül tovasiklott: a mágikus szem ismét megkezdte pörgő őrjáratát, az ép pedig újra Weasley arcára szegeződött s várta a választ, amiről tudta: soha nem fog megkapni... legalábbis Rontól nem. Egy pillanatra eltöprengett a nyilvánvaló kérdésen: miért épp őt pécézte ki magának? A kézenfekvőbb választás Granger lett volna, hiszen ő meg tudta volna válaszolni, de akkor miért nem...? A válasz igazából egyszerű: Weasley aranyvérű volt és a külső szemlélő sem akadhatott volna fent rajta, hogy ismeri, mig Granger... nos, vele csak a renden keresztül állt kapcsolatban és egy szemfülesebb illetőben ez gyanakvást válthatott volna ki...
Ah, már megint a paranoia... ki lehetne Voldemort kéme itt az iskolán belül? Valószinűleg senki.
- És fogd be a szádat, ha nem akarsz duplázni. - már rá sem nézett a késő illetőre... illetve a fejét nem forditott arra, de a mágikus szem elidőzött egy pillanatig a beszélgető párocskán. - Ez rád is vonatkozik, kisasszony. Gondolom egyikőtök vágyálma sem merül ki egy fehér görény képében. - végül szavakká formálta a korábban ki nem mondott fenyegetést s ferde szájának sarkában egy halovány félmosoly-féleség tűnt fel. - Persze, ha másképp gondoljátok... - a mágikus szem újra megtorpant egy pillanatra az üregben, hogy szemügyre vegy a két nebuló arcát, utána folytatta útját, az öreg pedig újra Ron felé forditotta a figyelmét és éppen készült volna leültetni a srácot pár minuszpont kiséretében, amikor egy másik diák állt fel és elhadarta a választ a kérdésre, majd feltett egy újabbat.
- Ravasz-szintű varázslatok... - ismételte meg morfondirozva. Elég régen volt már diák ahhoz, hogy ne emlékezzen rá mit mikor tanult... igazából csak a sorrend maradt meg... de ez pont elég volt, s már körvonalazódni is kezdett egy ötlet a fejében. Közben mágikus szeme a hátul lopakodó diákra szegeződött, de úgy döntött nem szól semmit; had higgye a srác, hogy átverte. Legyen meg a sikerélménye, még ha nem is lesz hosszú életű...
- Öt pont a Griffendélnek a válaszért - fordult végül a felszólaló felé - és ugyanennyi minusz a kifejezett kérés ellenére feltett kérdéséért. Próbálj meg odafigyelni arra, amit mondok... de arra méginkább, amit kérek. Ez mindenkire vonatkozik. - tekintét végighordozta az oszályon s a pillantás komolyságot üzent; nem nagyon szeretett volna tovább ezzel foglalkozni. - Nos rendben. Ha a Ravasz-szintű mágiákba kezdtetek bele, akkor mostanra már végeztetek az átkokkal és ellenátkokkal, a támadó- és védekezőbűbájok nagy részével. Az új anyag leadását meghagyom Pitonna... professzornak, nem akarok belekontárkodni a munkájába. A mai gyakorlati óra lesz. Tegyétek el a könyveket és álljatok fel, csak a pálca legyen nálatok. - megvárta, mig a a diákok engedelmeskednek, majd egy pálcaintéssel a terem oldalába küldte az asztalokat és a székeket.
- Keressetek párt magatoknak, utána pedig álljatok sorba.

//Határidő július 28; aki addig nem csatlakozik az órához, azt utána később nem tudom beleirni.//

SVK, „AZ” óra


Az igazat megvallva Freddie nem volt az a stréber típus, aki azonnal felpattan, ha a másik nem tudja a választ…esetlegesen nekiáll két kézzel, két lábbal és negyven ujjal, esetleg még a fogaival és nyelvével is kapálózni, jelezvén, Ő van olyan Merlin, hogy tudja, mit is a kérdésre adandó válasz. Tulajdonképpen, mélyen ellenezte az efféle viselkedést, mert noha kevesekről mondhatta el, hogy barátnak tekinti Őket, mégis…a betyárbecsület mindenek előtt szerepelt a listáján, még a számára ismeretlenekkel szemben is. Ebből, és jelleméből fakadóan, ha ott ült volna Ron előtt, minden bizonnyal megpróbált volna segíteni neki, legalább annyit, hogy a jegyzeteit felé fordítja, és kissé oldalra csúszik, hogy azok láthatóvá váljanak. Nem ez történt, a Vöröske körül üldögélők olyan csendben meredtek ki a fejükből, mint akiket megbabonáztak. Szégyenletes. Mintha féltek volna attól, hogy súgásért megtorlás jár…pont Mordon óráján. A köpcös alak valóban sok mindent látott a szeme helyén ékeskedő golyó miatt, de hogy ilyesmiért szólt volna, az kizárt. Mióta a Roxfort folyosóit koptatta, Freddie-nek volt már alkalma vele szót váltani, és közelről sem olyan egyéniségnek ismerte meg, aki az efféle dolgok miatt szót ejtene.

Mellkasán pihenő, összefont karjain már éppen engedett volna, hogy valamiféle neszt, zajt keltsen, ezzel is húzva a Weasley fiúnak az időt, amikor egy, a Griffendél házát erősbítő robbant ki a padjából. A franciahon szülötte nyugalmasan biccentette kissé hátra a fejét, majd azzal a „lendülettel” fordította hátra, a hangok irányába, hogy megszemlélje, ki is lehet az.
~ Kane! ~
Jegyezte meg magában kissé meglepődve, hiszen nem úgy ismerte a fiút, mint aki éjt nappallá téve figyeli, mikor is tud imponálni a tanároknak. Megemelte egyik szemöldökét, az első pillanatban meglepődést tükröző íriszekben aztán felcsillant egyfajta elismerő láng…elvégre…a srác mégiscsak megmentette háztársát, ha már nem ült annak környékén. A válaszokat követően billent vissza eredeti állapotába, hogy szemeit a tanárra vetve figyelje annak reakcióit…minthogy a fordulás közben látószögébe estek a gyávák, nem zavartatva magát, mérte végig a Ron körött üldögélőket. A mogyoróbarna íriszekből egyértelműen kiolvasható volt az a bizonyos megvetés. Azok, akik ott foglaltak helyet…nem volt bennük annyi, hogy legalább a jegyzeteiket mutassák, ha már jelen helyzetben a súgást kizárta a nesztelen csend. Az a pillanatnyi tekintet, ha látták…éppen elegendő volt, és kifejezett mindent, amit a francia gondolt.

A tanár által, és egyes diákok által rendezett közjátékot illetően aztán végre valahára felcsendültek az óra haladására vonatkozó utasítások is. Újabb meglepetés, de ez kellemesen hatott. Végre egy tanár, aki gyakorlatban is kamatoztatni óhajtja a varázslás tudományát, nem pedig csak elméletben mesél az offenzív és defenzív mágiákról. Freddie nem pakolt ki a padra, soha nem volt szokása elővenni a pennát, pergament, tintát, mint azt kellene, vagy a szükség kívánja…mindig megvárta, amiig a tanár bele nem kezd az órába. Jól tette. A szavakat hallva elmosolyodott, majd a fal mellé dobva táskáját nyúlt be a talár belső zsebébe, hogy előhúzhassa onnan a varázspálcáját. Felkelvén segített párjának is, melyet követően a terem közepén futó, padok közötti szakaszra oldalgott.

Amint mindenki összeszedte magát, és befejezte a készülődést, Mordon a terem két oldalára tessékelte az ülőalkalmatosságokat, és asztalokat. A felszólítást követően természetesen Lyra mögé lépett, elvégre egyértelmű volt, hogy Őt szeretné párjának. Nem is lehetett kérdés, egyrészt, mert hiába óra, akkor sem nézte volna jó szemmel, ha más átkokat szór a lány felé, a második, pedig az, aki őt kapta volna, nem biztos, hogy jól jár. Így legalább tudja, hogy visszafogja majd magát. A Beaux-ban igen jól ment neki ez a tantárgy, bár ott a megnevezése valamelyest más volt, mi több, az óra anyaga is. Minthogy nem akart az elsők között lenni a sorbaálláskor, így a harmadik, negyedik helyre próbálta húzni kedvesét. Ezzel lesz idejük végigmérni, mit is kell csinálni, miért, merre…egyszerű varázslatokra számított, de hatásosra. Mordont ismerve erre minden esély megvolt.

 [ SVK ]

Mordon?
A lány kis híján lefordult a székről amikor az ajtóban megjelent a férfi. Ez egy jó óra lesz, szinte már előre tudta. Piton nélkül nagyon szerette a tárgyat, maga a tanár is csak azért nem volt számára oly szimpatikus, mint elődjei, mert híres volt arról, hogy nem épp igazságos más házak tanulójaival. Mordon már más tészta. Igazságos, és kevésbé félelmetes.
Apró mosoly villant fel az ajkain, ahogy a faláb tulajdonosa a katedra felé igyekezett. Furcsa volt viszontlátni azzal a tudattal, hogy egyszer már volt tanáruk igaz, akkor tulajdonképp nem is Ő volt, na de mindegy.
Piton nincs itt, és ennél jobb hírrel nem is kezdhették volna a napot. Az más egy másik kör, hogy miért nincs itt. Soha nem kedvelte, nem is érdekelte, ha a tanárral bármi is történt volna, de most égett a vágytól, hogy értesülhessen mi is történt voltaképpen, ami miatt kihagyja a tanítást a kedvenc óráján.

Csillogó szemekkel fordult Freddie felé, majd vissza Mordonra. Kíváncsi volt, hogyan is tovább, hiszen nem tudhatta, hogy mit is vettek múlt órán.
A kérdés szinte ugyanebben a pillanatban hangzott el. A kékeszöld íriszek a Weasley fiúra szegeződtek, majd a körülötte ülőkre. Valaki igazán segíthetne már neki. Freddiere sandítva könnyen megállapítja, hogy a fiúnak is hasonló gondolatok járhatnak a fejében. Mivel azonban túl messze ül, esélye nincs hogy segíthessen. Na de a többiek. Mi van már? Nem Piton óráján vannak.

A másik Griffendéles szavaira apró fintor kúszik a szája sarkába. Ennyi erővel már füzetet is adhatott volna Ronnak. Mordon nem is tétlenkedik, abban a momentumban fejezi ki a köszönetét, és a kérését, hogy jobb lenne, ha mindig az válaszolna, akit kérdez. Ez olyan alapvető szabály, amit képtelenség elfelejteni. Na de ez most nem az Ő reszortja, az ilyen vitákat úgyis elintézik majd egymás közt.
A Tanár Úr szavaira egy pillanatra leakad, hiszen nem túl sok gyakorlati órájuk volt az elmúlt időszakban, aztán felvette a táskáját, és óvatosan Freddié mellé tette. A talárja ujjából előhalászta a pálcát, és követte Kedvesét a padok között. Az újabb utasításra akaratlanul is elmosolyodott, ahogy a fiúra tekintett. Egyértelmű volt, hogy Ők egymással lesznek párban, bár egy cseppet tartott is tőle, hiszen mégiscsak más dolog volt átkozni valaki olyat, aki kevésbé állt ennyire közel a szívéhez. De nem bánta, Sőt, ugyanennyi kíváncsiság is hajtotta, hogy Freddie vajon mennyire forgatja jól a maga varázseszközét. Furcsa „mókának” néznek Ők ketten elébe az már biztos.

Éledező izgalommal várta a folytatást, hogy a Tanár úr azt is közölje mi lesz a következő feladat. Íriszeit a fiúéba fúrta, mintha azt mondta volna, vele „Örülök, hogy veled gyakorolhatok, ígérem óvatos leszek”. Egy apró mosoly, és körülhordozta pillantását a többieken is, érdekelte ki kivel fog összeakadni ezen az órán…

          :: Sötét Varázslatok Kivédése


Távolodó, harsány kacagás...
Kipp-kopp...
Kipp-kopp...
Hosszú folyosók, kihalt lépcsőházak, csend, üresség. A délelőtti tanítási órákról nem szoktak lógni a diákok, esetleg egy eszeveszetten rohanó alsóéves szalad valahol a kastély másik felében a bűbájtan terem felé, és egy csapatnyi hollóhátas végzős ücsörög a klubhelységben, élvezve lyukasórájuknak üdítő perceit. A fényes márványpadló tükrében fáklyák hosszú sorának fénye olvad össze, hogy aranyló csík képében szegélyezze az arra járók útját...
Sosem késtem még óráról. Ok nélkül soha. És most mégis... Tíz perccel a Sötét Varázslatok Kivédése óra kezdete után indulok el a kastély útvesztőiben. Az egyik sarkon váltam el barátnőimtől, akikkel alaposan kielemeztük Weasley legutóbbi nyilvános bénázását. Alig törlődött még le íves ajkaimról a nevetés, épp csak kárörvendő mosollyá szelídült. Rágnom kéne a körmeim és hisztérikusan rohannom a tanterem felé, de magabiztos lépteim komótosak, nem látni rajtam sietség vagy aggódás szikráját sem. Ó, hogyan is sietnék? Hiszen Piton professzor órájára tartok. Egy lenge füllentés, és biztosan elnézi. Viszont szívből sajnálnám, ha lemaradnék arról, hogyan teszi nevetségessé megint a griffis hős hármast. Tapasztalatból azonban úgy gondolom, Potterék csak a tanóra második felében szokták produkálni magukat.

A tanterem elé érve lelassítom lépteim. Tétovázva állok meg az ajtó előtt, és gyorsan végigpörgetem magamban a kitalált magyarázatot a késésre. Ó, igen, prefektusi feladataimra fogok hivatkozni. Ez olyan biztos dolog, amit már amúgy sem lehet kifogásolni... Nem mintha Piton professzor szokta volna. Bár, igazat megvallva, még nem késtem a házvezető tanárom órájáról. Másról már igen, de annak határozott oka volt. Priuszom nincs, tehát nincs mitől tartanom. Bátorító magyarázataimra és Potterék kínzásának feledhetetlen perceire gondolva magabiztosan nyomtam le a kilincset.
Átlépve a küszöböt, első pillantásom a katedra felé téved. Egy másodpercre megtorpanok meglepetésemben, majd zavartan összeszedem magam, és bezárom a nyikorgó ósdi faajtót. Jóval bizonytalanabb léptekkel kerültem meg a padok sorait, mint szoktam, hiszen alig ocsúdtam fel megrökönyödésemből. Mordon? Ő, itt, most, Piton helyett? Na ez... érdekes. A mániás, paranoiás ex-auror már két évvel ezelőtt sem lopta be magát a szívembe parancsoló, szigorú stílusával és modorával. Igaz, akkor nem ő maga volt, dehát az ifjabb Barty Kupor valószínűleg megnézte először, hogyan viselkedik az, akivé változott, és próbálta utánozni, nem? Ráadásul mindenki tudta, hogy Alastor Mordon Dumbledore barátja... Ami azt jelenti, hogy Potteréket nem hogy alázná, de talán kedveli is.
Valószínű, hogy társaim figyelmét magamra vontam, és ezt a tanárnak is észre kell vennie. Miután letettem a táskám kiszemelt helyemhez, pedánsan megálltam a padom mellett, és kihúzva magam, megvárva, míg befejezi az előző mondandóját, a rögtönzött helyettesre fordítottam tekintetem.

- Elnézést, tanár úr... – szólaltam meg, talán kissé élesen nyomva meg a tanár úr minősítést. Szemrebbenés nélkül, szinte őszinte csengéssel folytattam, fontoskodó prefektusi hangra váltva, melyet még alsóéves koromban lestem el attól a Weasleytől. Szerencsére már évek óta nem terhel a jelenlétével, de sosem gondoltam volna, hogy még tanulhatok is tőle valamit.
– Prefektusi teendőim végzése miatt késtem az óráról. –
Várakozóan néztem a hírhedt aurorra, majd a bárminemű válasz vagy gesztus után helyet foglalok. Természetesen jobbról-balról mardekáros társaim vesznek körül, nem hiába választottam épp ezt a helyet. Mordon a szokásossal kezdi, hogy mit vettünk a legutóbbi órán. Weasley persze egy normális mondatot nem tud kinyögni, de ki csodálkozna rajta? Lustán dőlök hátra a székemen, kissé lejjebb csúszva, de hosszú lábaim ugyanolyan szigorúan keresztbe fonva maradnak, mint eddig. A griffendél „érdemeinek“ pontozásakor minden önfegyelmem latba kell vetnem, hogy ne törjön ki belőlem a nevetés – így csak egy kárörvendő grimaszt mutatok belőle a külvilágnak. Ez igen, bátor pirostalárosok! Plusz öt, mínusz öt. Ha továbbra is így haladnak, év végén miénk a kupa.
A helyettes instrukcióit mocorgás követi, és a csoport többi tagjához hasonlóan felállok helyemről, egyenesen mardekáros társaimhoz lépve. A rövid rendeződés során úgy taktikáztam, hogy az utolsók között legyek. Na, a taktikázás alatt persze gyengéd unszolásokat és lökéseket kell érteni. Átfutott az agyamon, hogy Draco nem jelent meg az órán. Különben mindenképp úgy igazítanám, hogy vele legyen lehetőségem párban lenni. Persze, igaz is, szünetben motyogott valami magyarázatot, de sajnos Bulstrode pletykáira figyeltem, és nem értettem a végét. Beletörődő sóhajjal fordultam Reynolds felé, aki a legközelebb sodródott hozzám a diákok egyelőre kaotikus halmazában.
- Josh... Remélem, nem gond, ha csatlakozom. – Nem szokásom az ismerőseimet keresztnevükön szólítani, így ez egy határozott célzás arra vonatkozóan, hogy milyen választ szeretnék hallani.

SVK


Miután Kane megadta a helyes választ, s Mordontól megkapta a dicséretet, s fejmosást is... Kezdődhetett az óra. Közben toppant be egy mardekáros lányka Pansy Parkison. Nos, kellőképpen idegesítő volt a társasága... Főleg, mert Draco pincsikutyáinak egyike volt. De most legkevésbé ez foglalkoztatta Ront. A lány belépett, elnézést kért, és fontos prefektusi teendőire hivatkozott... Ja, persze... Biztos prefektusi teendők közé sorolná azt is, ha egy elsőéves szekírozna valamelyik folyosón...
Mordon pedig belekezd az órába. Mindenkinek el kell hagyni a helyét, és két sorban elhelyezkedni. Remek, biztosan átkokat és ellen-átkokat fognak gyakorolni. De mik is voltak azok, melyeket tudniuk kéne?
Ron gondolkozik, közben kelletlenül feltápászkodik, s társaihoz hasonlóan, próbál helyezkedni. Persze mindenképpen úgy, hogy Mioval kerüljön párba. A lányt keresi a szemével, mert amíg el volt foglalva a különböző varázsigék felidézésével, a lány felpattant, s meg állt valahol. Ron szerencsére felfedezte, s pár emberen keresztül el is jutott hozzá.

- Ugye nem gond, ha... szóval. Leszünk együtt? - kérdezte a lánytól, s remélte, hogy igenlő választ kap. Korántsem volt kedve valamelyik évfolyamtársával párba kerülnie.

Többek közt azért sem, mert azt tudta, hogy Miotól maximum egy rosszalló pillantásra számíthat egy elrontott bűbáj miatt... Mástól meg... Nem volt kedve ehhez.
Tény, hogy a lány nem fogadta valami nagy örömmel mikor a terembe érkezett, de remélte, hogy ez most nem fog kihatni a gyakorlásra.
Azért az megfordult a fejében, hogy Hermione igent mond, aztán csak a lecke végett majd kap az arcába pár kellemetlen bűbájt... Ha már tényleg magára haragította valamivel. Amire persze már rég nem emlékezett. Na, de ha ezzel megbékél, akkor jöjjön aminek jönnie kell...
Bár, nem volt teljesen biztos abban, hogy ezt komolyan is gondolja, de majd meglátjuk mit hoz a sors. Remélte, csak nem a gyengélkedőn fog kikötni... Annyira tán nem haragszik a lány.
Ha Mio elfogadja a felkérést, akkor Ron egy halk megjegyzést tesz: „Majd óvatos leszek.”
Ezt persze arra értette, hogy vigyáz a lányra, s nem fog valami durva átkot ráküldeni. Persze, ezt a külvilág úgy is úgy értelmezi, hogy vigyáz a lányra, nehogy egy félresikerült átokkal megsebezze... Na igen, ez jellemző lenne...
Ha a lány nemet mondana, akkor bajban van. Nem igazán tudja, hogy ki mellé is álljon. Akkor félrehúzódik s vár, hátha valaki olyan marad egyedül, akitől nem rázza ki a hideg. Ha nem, hát marad az utolsó ember, esetleg... egyedül.
Azért remélte, hogy nem kell valaki idegennel össze állnia...
Amíg Mordon nem közli a következő feladatokat csendben áll és figyeli a nyüzsgést, hogy ki hogyan is dönt. Ki- ki mellé áll... S agyal azon, vajon mi lesz az első átok, vagy védőbűbáj, amit használnia kell. Mert most egy sem jutott eszébe...
Mi lesz... mi lesz... vajon sikerülni fog? Emlékezni fog rá....

Mielőtt kiadta a felsorakozásra és párválasztásra vonatkozó utasitást, az ajtó ismét kivágódott és egy újabb diák jelent meg az ajtóban, méghozzá egy mardekáros. Sőt, egy mardekáros prefektus. Mi több… egy mardekáros prefektus, aki azt hitte, hogy nem ismeri a házirendet.
- Nocsak, nocsak… - mindkét szemét az érkezőre emelte, ami meglehetősen szokatlan volt tőle, lévén paranoiája okán szerette folyamatosan szemmel tartani a környéket. A gúnyos felhangról nem vett tudomást: egyrészt mert majdnem biztos volt benne, hogy nem való tanárnak; másrészt pedig mert tudta, hogy ez a kis taknyos… nem tud semmit, egyszerűen nulla tudással és élettapasztalattal rendelkezik. Lehet, hogy mellre szivta volna mondjuk egy Lucius Malfoy esetében, de igy… egy gondolattal eltörölhetné a föld szinéről, ha akarná. De persze nem akarta. Ő jó varázsló volt. Állitolag. – Tudomásom szerint a prefektusi teendők nem mentik fel a tanórai részvétel alól s ez ugyanúgy becsöngetéstől kicsöngetésig tart, mint minden más diáknak… - minden idegszálával a lány viselkedését figyelte s ha úgy itélte meg, hogy vissza akar vágni, akkor hozzátette - … és kérem ne javitson ki, ha tévednék, ugyanis az én szavam a döntő. Öt pont a Mardekártól. – ezzel visszafordult az osztály felé s folytatta az órát, azaz kiadta az utasitásokat a párbajgyakorlat előkészületeinek megtételére.
A párok szépen, lassan összeálltak s felsorakoztak az öreg auror előtt. A mágikus szem végigvert a diákokon s rövid töprengés után Rémszem rájuk hagyta. Habár nem volt tisztában az osztály összes tanulójának az erejével, de néhány orditó hiba igy is szemet szúrt… például a Weasley-Granger párositás eléggé bohózatszerűnek igérkezett, hiszen a srácnak nagyjából esélye nem volt elkábitani vagy lefegyverezni a nála sokkal felkészültebb társát. Egy másik kirivó elégtelenség néhány sorral hátrébb mutatkozott: egy szerelmespár, egymás ellen… hát az sem tűnt olyasminek, amiből teljes erőbedobással folyó párbaj kerekedhet. Végül azonban mégis rájuk hagyta és erre több okot, kifogást is talált nagy hirtelenjében. Az egyik, hogy végeredményben ő mégis csak egy helyettesitő tanár, s mint ilyen, a lehetőségei is kötöttek valamilyen szinten… s a másik dolog, ami többet nyomott a latba: ezeknek a párositásoknak is megvolt a maga haszna. Weasley talán többet tanul igy, mint eddigi életében összesen, míg a párocska… hát, kitudja mit hoz a holnap. Ma már mindenki lehet áruló…
- Rendben, a feladat adott és nyilvánvaló. Ne használjatok főbenjáró… illetve esetlegesen magatok által alkotott átkokat. Kerüljétek a csonkolást és a maradandó károsodás okozását…  ezektől eltekintve használjátok belátásotok szerint azt a pálcát. – Az a pillanatnyi habozás… hát igen, a diákok által alkotott átkok…szeszélyesek tudnak lenni s habár hatodévben még nem annyira jellemzőek, azért akad néhány kivétel… de neki például volt egy rakás, tehát jobbnak látta beleszőni a mondanivalóba. – Álljatok fel egymással szemben és kezdjétek el a gyakorlatot.


A dupla tanóra végéig még nagyjából másfél óra volt hátra s az öreg auror kegyetlenül meghajtotta a diákokat ezalatt, egy perc pihenőt nem kaptak. Annak ellenére, hogy a gyakorlat valószinűleg egy fénylő csillag volt az átlagos SVK-órák szürke palettáján, a nebulók majdnem biztos, hogy alig várták a kicsengetést jelző mágikus szólamot. Amikor ez végül elhangzott, az auror néhány vörös szikrát lőtt a párbajozók fölé, megálljt intve ezzel.
- Azt hiszem, ez elég volt. – mondta, mikor elhaltak az utolsó durranások. Tekintete végigsöpört a társaságon, elidőzve néhány szakadt, megpörkölődött taláron, egy ronggyá deformálódott süvegen… és úgy általában az egész szakadt társaságon, amivé a Roxfort hatodik évfolyama várt. – Szedjék rendbe magukat a következő óra előtt, mert a többi tanár… nem biztos, hogy dijazná a dolgot. Elmehetnek. – azzal választ sem várva megfordult, felkaptatott a katedrára s összeszedte azt a két szál tollat meg egy fél pergament, amit otthagyott… persze mindezt olyan hosszan, hogy a terem már kiürüljön, mire felnéz (kivéve, ha valaki beszélni szeretne vele.)

//Azthiszem többrendbeli bocsánatkéréssel tartozom. Elsősorban természetesen a hosszú várakozási idő miatt, ennek egyik oka az volt, hogy nem nagyon tudtam rávenni magam erre a karira (a másik pedig a következő ponttal azonos). Másodsorban az óra végeredménybeli elmaradásáért kérem a diáksereg szives elnézését, de nem lett meg az elegendő létszám, ami a terveimhez szükséges volt, egy ’’butitott’’ órával pedig nem szivesen szúrtam volna ki a szemeteket. Majd egyszer, ha meglesz a létszám, talán… :P //

//Kora esti órák, Zephyr//

*A zseni születik. A többit képzik, csak éppen minek? Aki gyakorol, az se fejlődik… vagy az fejlődés vajmi keveset ér a nagy átlaggal szemben. Megdöbbentő, hogy mégis mennyien erőlködnek és próbálkoznak azért, hogy jobb eredményt érjenek el, hogy bevágódjanak Piton professzornál, ami teljesen esélytelen. A próbálkozásuk már-már szánalmat ébreszt bennem, ahogy állok a katedra mögé húzódva, betámaszkodva egy sötét sarokba, egy-két egyszerűbb bűbájjal még rátéve arra, hogy a lehető legkevésbé vegyenek észre, sőt, lehetőleg egyáltalán ne, na nem mintha fekete talárban, sötét hajjal, mozdulatlanul különösebben virítanék.
Várok csak. Arra várok, hogy akiknek a Capitulatus sem megy megunják az üres terem nyújtotta lehetőséget és féloldalasan, kacsázva, össze-vissza repkedő pálcáiknak a látványát, és végre elvonulnak, valami szintjüknek megfelelő foglalkozást űzni, mondjuk köpkövezni, vagy éppen papírdarvakat bájolni. A varázslósakk már túl… hogy is mondjam, nívós lenne a számukra. Bár, ha jobban belegondolok, akár tisztelhetném is őket, amiért gyakorolnak. A legtöbb tanár eszméletlenre örülné magát ettől a ténytől, de én valahogy osztom a professzor véleményét, akinek nem megy, az ne erőlködjön. Úgyse jut semmire.
Eljön a pillanat azonban, amikor ezt nem csak én veszem észre, hanem végre ők is, és mit tesznek? Elmennek. Végre. Csalódott fejjel, szomorú, szorongó tekintetekkel, de miért ne hagyna engem az ő nyűgük, ha már egyszer leléptek a színpadról. Végre egy kis csend, így a nyár előjén, egy kis magány, nem mintha rajonganék érte, de… lehetőség. Kilépkedek az árnyaim közül, kedves hely, csak egy kicsit unalmas ott ácsorogni, elsétálok a padokig, egy pálcaintés, egy koncentrálás, csók, finom, édes, kéjes csók emléke, és már ki is csusszan az ezüstösen fénylő patrónus a padlóra, kígyó formában, hogy aztán a levegőbe emelkedve csillámos szalagként kerüljön meg. Nem mintha bármi fenyegetne, bár ha tenné is, se venném észre, az egyik padnak támaszkodom, lehunyom a szemem, próbálom rendezni a gondolataim, amik lám, zavartan csaponganak, olyan nyálas ostobaságok körül, amik teljesen méltatlanok hozzám, de… nem volt választási lehetőségem. Ezek után tőlem akár maga Dumbledore is sétálgathatna a teremben, nem érdekelne.*

Kora esti órák, Seraphin

A nyugati szárny folyosóin bolyongva egy nyári estén csak egy kérdés jut eszembe: Mit keresek itt? Most eszmélek csak rá, hogy pontosan hova is készültem, és milyen okból, amikor pedig ez tudatosul bennem olyan szinten idiótának tartom maga, hogy legszívesebben behúznék magamnak egyet. Képes voltam eljönni idáig csak, azért hogy találkozzak egy olyan lánnyal, akit csupán látásból ismerek. Nem tudom a nevét, azt se hogy melyik évfolyamra jár. Az ismereteim addig terjednek vele kapcsolatban, hogy griffendéles, és ahogy mindig errefelé látom. Ezért ma egy hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntöttem, eljövök ide hátha a koraesti órákba is erre felé sétálgat. Hihetetlen mennyire nem tudok józanul gondolkodni néha. Még szerencse, hogy nem jutott eszembe felmenni a klubhelyiségükig és hajnalig várni, amíg ki nem jön. Valószínűleg meg is tettem volna, ha nem villan belém az a felismerés, hogy ez lenne a világ legszánalmasabb dolga. Az is épp elég, hogy eddig eljöttem egy ábránd miatt. Ennyit a reális gondolkodásról. Érzem, hogy egyszer egy nő fogja a vesztemet okozni.
Mindegy, a lényeg, hogy nem csináltam őrültséget. Most viszont, hogy az eredeti célom megszűnt létezni, valamivel el kéne ütni az időt. Még semmi kedvem visszamenni a klubhelyiségbe. Korán van még. Éppen ezért csak úgy céltalanul elindulok előre. Majd csak kitalálok magamnak valami elfoglaltságot, ha meg mégse, akkor legalább elmondhatom, hogy sétáltam egy kicsit. Hatalmas különbség van aközött, amikor tudom hova megyek és amikor csak úgy sétálgatok. Ha csak így kedvemre járkálok, akkor lépteim sokkal lassabbak, mint általában. Ugyanis szinte mindenhova rohanni szoktam ennek pedig az egyetlen oka, hogy szeretem a pontosságot, és ezt másoktól is elvárom. Néha már úgy érzem magam, mint egy svájci óra, de legalább sose kések el. Ezért hordok karórát, ami mint mindig most is ott van a kezemen.
Jobb kezemet zsebre téve sétálok a kastély majdnem teljesen kihalt falai között. A számban ott van az elmaradhatatlan rágó, ami nélkül el se indulok. Kivételesen most csak egy piros póló és egy sötét nadrág van rajtam. Semmi ing, semmi nyakkendő. Egy idő után már mindkettőt meg lehet unni főleg, ha egész nap ezt viseli az ember.
A sötét varázslatok kivédése tanterem felé közeledve egyre több embert látok. Mi van mindenki ide jár szabadidejében? Pedig az ember azt hinné, hogy a legtöbben minél kevesebb időt akarnak tölteni abban a teremben. Páran nem nagyon kedvelik Pitont, amit én nem értek, hiszen nekem a kedvenc tanáraim közé tartozik. Vagyis helyesbítek: Olyan tanár, akit nem nézek le. Mert vannak szép számmal olyanok is, akik szerintem nem sokat értenek ahhoz, amit csinálnak. Ezzel az erővel azokból is lehet tanár, akik ilyenkor itt gyakorolnak. A kíváncsiság fellángol bennem. Vajon hányan lehetnek bent a teremben és milyen alap dolgokat próbálnak sikertelenül elsajátítani? A kérdéseim megválaszolása végett belépek a helyiségbe, viszont nagy csoportosulás helyett csak egy valakit látok, aki háttal van nekem így elég nehéz megállapítani, hogy ki lehet az. Nagyon úgy tűnik, hogy nem vett észre, pedig nem a hangtalan járásomról vagyok híres.
Pár másodperc múlva a srác előveszi a pálcáját és megidéz vele egy patrónust, aminek kígyó alakja van. Nos, úgy tűnik ez az egyed nem a béna varázslótanoncok közé tartozik, akik még egy capitulatust se tudnak rendesen megcsinálni.
- Nem rossz – Töröm meg a terem csendjét, majd elindulok felé. Az előbbi kijelentésem kicsit úgy hangzott, mintha én tudnék jobbat is, pedig még életemben nem használtam patrónus bűbájt.
- Piton biztos büszke lenne, ha ezt látná. Egy szorgalmas diák még ilyenkor is itt van és fejleszti a képességeit – Mondom egy kis gúnnyal a hangomban, arcomon egy halvány mosollyal igaz még most se tudom, pontosan kihez beszélek, de talán az illető lesz szíves megfordulni.
Miközben a reakcióját várom körbenézek. Mennyire másképp néz ki ez a helyiség este. Szememmel megkeresem azt a helyet, ahol ülni szoktam. Most teljesen üres. Felülök az egyik padra és onnan folytatom a szemlélődést. 

Kora esti órák, Zephyr

*Lankadatlan éberség, ahogy Mordon sugallta volt, de lám, mit ért az éberségem, amikor a sikátorba egy kotnyeles griffendéles a nyakamba zuhant? Semmit. Jól láttam, de ennek ellenére nem volt hova félreugrani előle, meg persze megdermesztett a hitetlenkedés, annak a tényleg a felfogása, hogy tényleg pálcát fogott rám, és fogalma sincs arról, hogy hol a helye. De tényleg, nem csak fiatalos hebrencskedésből durrogtatott a levegőbe, hanem ő komolyan gondolta, hogy nekem jön. Tehát ennyit az éberségről, nem véd meg a hülyéktől. Nem is ügyelek rá annyira, így aztán meglepetésként ér a csendülő hang, méghozzá fiúhang, valahonnan ismerős is. Magamhoz intem a patrónust, kígyózó, kecses mozgását tudnám figyelni órákig, de most nem vesztegetek erre idő, hátrapillantok  a vállam felett, csak félig az érkező felé fordulva, alaposan, de gyorsan végigmérve őt. Piros póló, tiszta griffendél, bár nem illendő a színeket kategorizálni, főleg, hogy mardekáros versenyző jelentkezik, talán nem is feleslegesen, reménytelenül felbukkanva itt. Hogy is hívták? Valami drágakő… nem jaspis, nem citrin… kék. Türkiz? Áh, Zephyr.*
-Szerintem inkább kiváló-*ellököm magam a padtól, a talárom sötéten moccan utánam, sötéten és puhán, praktikus viselet, legalább a folyosón ha járok a zöld szegélyből egyből el tudják dönteni a szembejövők, hogy el mernek-e menni mellettem vagy sem, de ez mellékes. Szembefordulok az ifjú mardekárossal, halvány mosolyát és gunyoros hangját egy gunyoros, de nem halvány mosollyal tolerálom, a patrónusom légnemű testét alulról mintegy megsimítom, aztán eloszlik a levegőben, ezüst fénye emlékké kopik.*
-Piton professzort nem érdekelné az olyan vért izzadó módon szerzett tudás, amit az ember gyakorlással bír csak magára erőszakolni, bár tény, ahogy látszik nem erőltettem agyon magam vele-*felvonom a szemöldököm, egy kicsit közelebb lépek hozzá, invitáló mozdulattal intek a katedra előtti üres terület felé, ahol jómagam is időzöm.* -Persze nem akarom elvenni tőled a lehetőséget-*a mosolyom töretlen*-bontakozz ki bátran, ha úgy tetszik, részemről szívesen szemlélem mások alkotását, botlását és javítását…

Kora esti órák, Seraphin

Nem telik bele sok időbe, amíg a srác megfordul és végre beazonosíthatom. Searphin Lemartin, aki történetesen az egyik háztársam, és már öt éve nézegethetjük egymás fejét nap mint nap a klubhelyiségbe. A nevén kívül nem sokat tudok róla. Az évek alatt csak annyit állapítottam meg róla, hogy elég antiszociális típus. Ja igen és van még egy macskája is. A háziállatokra mindig emlékszem, sőt valamikor ezen alapján tudom beazonosítani, hogy ki kicsoda. Nem számítottam arra, hogy pont vele találkozok itt. Mikor háttal ült és nem tudtam ki az minden megfordult a fejemben csak az nem, hogy mardekáros az illető. Bár gondolhattam volna, hiszen nem tudok elképzelni, mondjuk egy hugrabugost kígyó patrónussal.
- Áh, csak te vagy az? – Teszem fel azt a kérdést, amire nem lehet hogy válaszolni, miközben a lelkesedés érezhetően kiveszik a hangomból. Kicsit csalódott vagyok, hogy nem egy olyan idiótával van dolgom, akit a sárga földig lehet alázni, de ez van. Az élet már csak ilyen kegyetlen.
- Kiváló? Milyen nagy szavak. De ahogy akarod, nevezd így, hiszen mint a legtöbb dolog, ez is viszonylagos. Én viszont inkább átlagosnak nevezném. Ha egyszer megtanulom a patrónus megidézését, akkor ígérem, megmutatom mi a kiváló – Nézek a nálam egy évvel idősebb fiúra. Talán egy kicsit nagyképűen adtam elő, de nem mondtam olyat, amiben nem vagyok biztos, hogy meg tudom csinálni.
- Neked mikor sikerült elsajátítanod? - Érdeklődök, hiszen jó lenne tudni mennyire vagyok lemaradva tőle, ha egyáltalán le vagyok, hiszen én még csak az ötödik évfolyamot járom, és feltételezem, hogy ő is körülbelül ilyen idős korában tanulta meg. Közben a beszélgetés tárgya, az ezüstösen fénylő kígyó lassan eltűnik a levegőben. Nagyon szépnek találom, de ezt nem jegyzem meg Serának elégedjen meg annyi elismeréssel, amennyit az előbb kapott.
- Igaz, egy izzadságcseppet se látok rajtad, bár azt nem tudom mennyire erőlködtél vagy nem, mivel már csak a végeredményt volt szerencsém látni, de ha te mondom elhiszem. Pitont… elnézést adjuk meg a tiszteletet, Piton professzort pedig pont ezért szeretjük, hiszen ő csak az igazi tehetséget értékeli. Ezért is örülök, hogy idén ő tanít minket, bár bájitaltan tanárnak se volt rossz – A mondat végén felállok a helyemről és nyugodt léptekkel elkezdek közeledni a katedra előtti üres rész felé.
- Igazán köszönöm a lehetőséget, de nem egészen értem, pontosan mit értesz kibontakozás alatt – A kérdés közben előhúzom zsebemből a tizenkét hüvelykes mahagóni pálcámat.
- Tudod a botlás nem az erősségem. Maradjunk inkább az alkotás résznél – Mosolygok az előttem álló fiúra

Kora esti órák, Zephyr

*Csak én. Felvonom a fél szemöldököm, kétkedéssel pillantok rá, elvégre ennél azért többet vártam olyas valakitől, amit a Süveg elég életképesnek ítélt ahhoz, hogy Mardekáros legyen, bár tény, nehéz nem átvenni a nagyteremben nyüzsgő vegyes tömegtől az ostobaság zászlaját, ami olyan fényes, olyan csillogó, hogy ki tudna ellenállni neki. Elhúzom a szám, nem szeretem, ha ilyesmit tapasztalok, már Darrentől is rosszul viseltem a túlzott tudálékosságot, de legyen hát, ha egyszer nem tudjuk, hogy hol a helyük, akkor meg kell „küzdeni” érte.*
-És íme a kulcsszó, HA egyszer megtanulod kíváncsian várom, hogy mily nagyszerűt tudsz majd mutatni…-*finoman rámosolygok, hiszen én nem haragszom, nincs rá okom*-…mindazonáltal nem az ember választja a patrónust, így hiába a vágy a nagyszerűség után, akinek nyúl jut, annak nyúl jut, de persze a maga nemében a cickány is lehet különleges és kiváló.
*Ez egy jó kérdés, elégedett is lehetnék, amiért feltette, így aztán igyekszem pontos választ adni rá.*
-Potter után… évközben láttuk tőle az első, még Lupin idejében, megdöbbentett mindenkit, de évközben a vizsgák miatt nem volt időm ezzel is foglalkozni-*valóban nem*-… harmadik nyarán. Negyedik félév végére pedig tökéletesítettem. Addigra lett olyan rendes formája-*nem, nem hiszem, hogy szégyenkeznem kéne azon, hogy nem lett kapásból inkarnálódott patrónusom, hiszen nem is fenyegetett semmi veszély, ami miatt szükségessé vált volna előbb is. Ráértem, hát megtanultam. Érdemes volt.
Zephyr elindul, egészen előrejön, a tanár asztalnak támaszkodok, övé a placc, a magam részéről a pálcámat leengedem magam mellé. Egy félmosollyal biztosítom, hogy immáron megidézni a drágaságomat csak szép emlék kérdése, az intenzitását tekintve lehet lusta, lassú patrónus, vagy éppen virgonc és fürge, mint egy sikló a hajnalban. A további szavaira azonban helyeslőn bólintok.*
-Így van, csak azt bánom, hogy nem tarthatja a professzor mindkét órát, mert nem vagyok meggyőződve róla, hogy Foley professzor lenne az alkalmas tanár arra, hogy felkészítsen a bájital RAVASZ-ra majd jövőre-*nem mintha különösebben aggodalmasan csendülne a szavam, csak mintegy mellékes gondolatként vetem közbe, miközben megint intek, aztán megoldom a talárom gombolását, hogy levegyem, mert már túl melegnek érződik.*
-Nem vitatom. Az előző csapatok, akiket kénytelen voltam megnézni munka közben inkább pusztításban jeleskedtek, lássunk valami alkotást. Gondolom azért jötté ide, nem? Valamit gyakorolni… -*elvigyorodom*-…vagy téged is hajtott a vágy, hogy a csoporttársainkat lásd gyakorlás közben, hogy holnap már ne érjenek meglepetésként azok a sokkoló mellékvarázslások, amiket úgyse hagynak ki?

Kora esti órák, Seraphin

Még sose gondolkoztam azon vajon, ha lesz patrónusom az milyen lesz, nem izgatott a téma. Most viszont elgondolkoztam rajta, hogy vajon nekem milyen állatként jelenik majd meg, ha egyszer megtanulom. Nekem semmi bajom nincs a nyulakkal, se a cickányokkal, de véleményem szerint hozzám valami más illene.
- Nekem mindegy, felőlem háziegér is lehet csak kutyát ne – Az állat nevének az említésére elfintorodik az arcom. Sose bírtam őket – Nem rajongok a kutyákért, ők se értem – Szolgálok rövid magyarázattal.
Ezután jön a következő kérdésemre a válasz. Potter nevének említésére elkezdem forgatni a szememet. Rosszul vagyok, ha ő kerül szóba, de legalább Sera nem isteníti őt, mint egyesek. A mondat további részét érdeklődve hallgatom végig. Szóval egy kicsit le vagyok maradva hozzá képest, de nem baj ez eddig még nem törte meg a lelkesedésemet. Akkor érezném hülyén magam, ha már próbálkoztam volna vele hosszú ideje, de mivel eddig még egyszer se kíséreltem meg a dolgot, meg nem is volt, aki megmutassa, hiszen a családtagjaimat hiába kérem ők állandóan olyan elfoglaltak, a tanárokhoz meg nem szívesen fordulok, ezért nem érzem úgy, hogy lemaradtam volna bármiről is.
- Értem – Tudom le tömören és röviden ezt a témát. A válasza teljes mértékben kielégítette a kíváncsiságomat.
- Ami Foley-t illeti vagyis Foley professzort – Javítom ki már másodszorra magam. Én csak a jelenlétükben szólítom professzornak a tanárokat, ő viszont akkor is megadja nekik a tisztelet, ha nincsenek ott. Ez kicsit furcsa számomra -  tényleg nem érhet a nyomába Piton professzornak, de a teljesítményed a RAVASZ-on nagyrészt rajtad múlik. Ha esetleg nem sikerülne jól, akkor ne a tanárt hibáztasd. Szerencsére nekem még odébb van. Addig hátha kapunk egy jobb tanárt – Nyugtatom magam, bár én egyáltalán nem aggódok emiatt. Egyrészt még odébb van másrészt úgyis megoldom a dolgot.
A következő feltételezésre, miszerint én is gyakorolni jöttem ide felnevetek.
- Igen, be kell vallanom minden este ide járok gyakorolni. Nincs is jobb dolgom ennél. Mellesleg nem értem, miért töltik ezzel a drága idejüket, ha nincs hozzá tehetségük, akkor csak az idejüket vesztegetik. De ők tudják… - Közben rájövök, hogy még nem válaszoltam a kérdésre – Amúgy csak kiszellőztettem a fejem egy kis sétával, mikor láttam, hogy milyen sokan jönnek ki innen és gondoltam megnézem mi lehet ennyire érdekes itt – A mesélésből természetesen kihagyom azt a fontos részletet, hogy eredetileg mit is keresek errefelé, de ezt rajtam kívül senkinek nem kell tudnia.
- Hm… Tudod mit akarok alkotni? – Kis hatásszünet – Egy patrónust. Ha már úgyis annyit beszéltünk róla, és ha neked már ilyen nagy tapasztalatod van benne, akkor talán megmutathatnád az alapokat. Mit szólsz? Persze, ha nem rohansz éppen sehova, bár őszintén szólva nem úgy nézel ki – Vigyorgok rá, miközben várom a válaszát. Ha már van itt valaki, aki meg tud tanítani erre a dologra, akkor miért ne használnám ki a lehetőséget?

Kora esti órák, Zephyr

*Jó. A szikrák elültek, az a kellemetlen kis rándulás az ujjaimban megszűnik, ami arra figyelmeztet, hogy nem lenne rossz kézben tartani a pálcám. Teljesen új szokás, csak akkor veszem észre többnyire, amikor már elmúlt, de Giles óta valahogy furcsán ingerlékenyebb vagyok a szokottnál, amin mondjuk egyáltalán nem csodálkozok. De lám, mégiscsak háztárs, intellektusban is felér, nem csak magasságban. Mindazonáltal neki is megvannak a maga gyengeségei, lám.*
-Kutyák?-*csodálkozva felvonom a szemöldököm.* -Buta, marcangolásra idomítható állatok, nagyon könnyű őket megfélemlíteni, de akár megnyerni is, csak ennivaló kérdése az egész-*semmi félelmetes nincs bennük, bár ki tudja, mindent meg lehet bűvölni úgy, hogy az ember megrettenjen tőle, esetleg, hogy a félelem jogos legyen halálos intenzitással is támadhat az emberre.* -Mivel azonban a patrónus az ember lelkét… vagy legalábbis valami olyasmit próbál megjeleníteni, csak erősebb, védelmező formában, ezért aligha hiszem, hogy a legboldogabb emlékeid között válogatva, majd varázsolva egy kutyaforma jönne ki belőled-*elvigyorodom, mert azért akaratlanul is elképzelem, ahogy a saját patrónusa elől menekül, bár nem tűnik menekülős típusnak, szóval még jobb: megtámadja a saját patrónusát! Pontosabban, megtámadná, ha lenne. A szavaira azonban bólintok, mert azoknak nem csak lenne, hanem van is igazságtartalmuk.*
-Valóban, jórészt rajtam múlik, de alapozás nélkül nehéz megfelelően teljesíteni. Persze Piton professzornál már eléggé alapoztam, de… -*legyintek, a többi szóra sem érdemes, nem lesz baj bájitaltanból, ha jobb ötletem nem lesz, majd átmegyek Potterbe és kitalálok valami akkora ökörséget, ami olyan szinten megdöbbenti a tiszteletreméltó professzorokat, hogy meg se buktatnak, mert nem akarnak többet találkozni velem.
Félrehajtom a fejem, figyelmesen megszemlélem, elvigyorodok. Nem, egyáltalán nem úgy fest, mint aki görcsösen gyakorlatozni jár. Bólintok.*
-Igen, engem ők vonzottak ide, jórészt csoporttársaim, holnap lesz óránk, hallottam, hogy tervezik a felkészülést, gondoltam megnézem őket. Érdemes volt, nehéz lett volna döntenem sírás és nevetés között, ha egy kicsit jobban a szívemre veszem amit műveltek azokkal a szerencsétlen pálcákkal. Bár… a pálcák baja, hogy milyen varázslót választanak maguknak-*ellököm magam a katedrától, egy pillanatra megfordul a fejemben a gondolat, hogy távozok, hiszen fejet szellőztetni egyedül érdemes, bár inkább magasabb és szellősebb helyeket szoktam választani, de a szavai, ha megtorpanásra nem is késztetnek, arra rávesznek, hogy a sétám más irányt vegyen, szembeforduljak vele, kibontott talárom szinte csapzottan lóg a vállamon, figyelmesen nézek rá.*
-Mondhatnám, hogy boldogulj magad-*de úgyse fogom ezt mondani, hiszen hízeleg, hogy éppen tőlem kér olyan segítséget, aminek maga is utána tudna nézni, de lám, becsüli annyira a tudásomat, hogy esetleg a segítségére lehetek. Meg különben is, maximálisan hiú vagyok. Úgy kell nekem.* -De jobb, ha segítek benne, és akkor nem tart fél évig, bár lehet előbb is meglennél, mindazonáltal mindjárt itt a nyár és utána ki tudja mi jön-*nem lesz több éjszakai séta a kastélyban, tiltott szavak, gyönyörködés az éjszaka mélykék csillanásában, nem lesznek órák, amiken meg lehet felelni, nem lesznek lenézett társak, nem lesz semmi. Talán új év sem lesz. Kellemetlen.* -Maximálisan ráérek. Gondolom ismered a bűbáj lényegét?-*Ha nem ismeri majd elmondom, de azért megkérdezem.*

Kora esti órák, Seraphin

Buta, marcangolásra idomítható állatok. Ez a jellemzés tökéletesen fedi a valóságot. Bólogatással helyeslek ezzel is jelezve mennyire egyet értek. Egy kissé megkönnyebbültem, mikor kiderül, hogy valószínűleg nem kutya lesz a patrónusom. Végig gondolom a szép emlékeimet, de egyikbe se vélem felfedezni az előbb említett állatot. Még szerencse. Legalább nem kell utálnom azt a dolgot, ami védelmez. Bár mivel nem hús vér állat lenne nem biztos, hogy úgy viszonyulnék hozzá, mint az igazihoz, de az előítéleteim megmaradnának. Hiába van rengeteg fajta kutya a világon nekem mindegyikről ugyanaz jut eszembe. Fogak, nyál, ugatás és harapás. Ennek ellenére nem félek tőlük. Ha szembejön velem egy, akkor nem futok el sírva. Nem, csak nem bírom őket, undorodom tőlük, mert az a személy jut róluk eszembe, akit a legjobban utálok a világon.
- Ez igaz. Jó alapok nélkül nehéz megfelelően teljesíteni – Térek vissza a bájitalos témára – Viszont a nehéz nem egyenlő a lehetetlennel. Kinézem belőled, hogy te jól fogsz teljesíteni. Azoknak is sikerül, akiknek semmi tehetsége hozzá, akkor neked miért ne sikerülhetne? – Ez talán bíztatásnak hangzott, pedig nem annak szántam csak próbáltam reálisan nézni a dolgokat. Én személy szerint nem aggódok emiatt. Egyrészt, mert még messze van másrészt, pedig biztos vagyok a sikerben, ahogy mindig. Ha másnak megy, akkor nekem még jobban fog menni.
Elvigyorodok, mikor meséli, hogy a csoporttársait jött megnézni hogyan szerencsétlenkednek. Mivel vizuális típus vagyok, ezért elképzelem miket művelhettek. Már csak azt sajnálom, hogy én nem lehettem itt.
- Kár, hogy lemaradtam róla. Azt hiszik, ha együtt gyakorolnak, akkor jobb lesz, pedig szerintem csak legfeljebb hátráltatni tudják egymást. És fogadni mernék, hogy ennek ellenére a fele aurornak készül – Egy sóhajjal zárom ezt a gondolatmenetet, majd végignézek a pálcámon – Amúgy ha a pálcák csak a jó képességű varázslókat akarnák választani, akkor nagyon soknak nem lenne gazdája. Ha nincs jobb, beérik a rossz minőséggel. De persze vannak olyanok is, akik jól választanak – Tekintetem ismét a mahagóniból készült tárgyra vándorol. Az enyémet nehéz volt megtalálni. Vagyis fordítva: ő talált meg nehezen engem. Már nem is emlékszek mennyi idő volt, de hogy nem volt rövid az biztos. Mindenesetre megérte az a sok várakozás, és próbálgatás.
Kíváncsi voltam mit válaszol a kérdésre. Azt észrevettem, hogy megváltoztatta az útirányt, nyilván eredetileg menni készült. Szembefordul a velem, majd megszólal. Feltételes móddal kezd, és az első három szó után már tudom is, hogy nyert ügyem van. Mondhatná, hogy boldoguljak egyedül. Ez után, pedig jön az a bizonyos „de” szócska.
- Pontosan. Nem tudni mi jön a nyár után ezért jobb, ha felkészülök mindenre. Hátha lesz dolgom dementorokkal a közeljövőben. Fő az elővigyázatosság – Nem hiszem, hogy a dementorok nagyon meg akarnának támadni, mivel nem szándékom akadályozni semmilyen tevékenységüket, de ha esetleg mégis megtennék, akkor jobb védekezni ellenük. Ezek olyan lények, amikben nem lehet megbízni.
- Köszönöm – Ezzel az egy szóval nyilvánítom ki a hálámat, amiért hajlandó időt szánni rám – A patrónus, ha jól tudom egy pozitvív erőtér, egyfajta védőszellem, aminek a dementorok nem tudnak ártani – Fejtem ki röviden a bűbáj lényegét, és körülbelül ennyi, amit tudok róla. Hogy miként kell előhívni azt már nem tudnám neki megmondani, de ezért is kértem a segítségét, hogy ezt megmutassa.

Kora esti órák, Zephyr

*Hízelegne? Aligha, de bizonyos egón túl az ember már elvárja, hogy a világ hízelegjen neki, sőt, ki is provokálja, vagy ha éppen erre nem hajlandó, akkor hajlamos leszek úgy értelmezni, hogy de mégis, mindazonáltal nekem ez is tökéletesen megfelel, amíg azt hallom, amit szeretnék. Tehetség, erő, hatalom, teljesítés. Kihívás, aminek meg kell felelni, elismertség, amit le lehet utána aratni. Persze lehet utálni az ilyen egyszerű vágyakért, de nem igaz, hogy olyan egyszerű, hiszen mint mondottuk volt, kell hozzá az emberben rejlő lehetőség, hogy kihasználhassa az életet ily módon. Édes.
Előhúzom a pálcám, tűnődve megforgatom az ujjaim között, sötét fája nem árulkodik agresszív pálcarokonairól, az egyszarvú szőre csendesen lapul benne…*
-Bizony kár-*mosolyodom el nem minden rosszindulat nélkül, csak azt sajnálom, hogy Neville a griffendélből nem volt itt, így nem volt szükség javasasszonyi segítségre ahhoz, hogy valaki kijusson a pokollá váló teremből, pedig micsoda mulatság lett volna.* -Ha jobban belegondolsz a griffendélből mindenki aurornak készül, a legtehetségtelenebb félvértől kezdve azokig, akik esetleg még kezdhetnek valamit is a pályán. Bár nem mintha olyan nagy dicsőség lenne a minisztérium kénye-kedvére ugrálni-*kaland, izgalom, nem nagyon hiszek benne, hogy ez egy olyan foglalkozás lenne, ami megmozgatja az emberek fantáziáját, már ha apám tapasztalatait veszem alapul, de ez megint csak részletkérdés.*
-Igen… érdekes dolog ezt a pálcákkal, néha olyan, mintha gondolkodnának, néha pedig egyáltalán nem tűnik úgy, mintha különösebben szándékuk lenne szolgálni, azt, akit választottak-*elég csak magam elé idézni a nem is olyan régen látott jelenetet. Vagy a magtól függ, de mivel olyan kevés magféle van, ez nem valószínű, vagy pedig a fától. A tiszafák jól választanak úgy érzem és alighanem a kőrisek is. Fák és varázstárgyak, nem mondom, még a végén belőlem is valami faragómester lesz, noha ez sem túl valószínű. De félrelépkedve leveszem a talárom, a nyakkendőm is ráfektetem, megoldom az ingem felső két gombját, pontosabban, azt az egyet, ami van, mert Mephisto reggel leszaggatta a másikat, mert kilógott belőle egy szem cérna, én nem vettem észre, bezzeg ő… aztán visszafordulok Zephyr felé, biccentek.*
-Nincs mit-*aztán újabb bólintás, amivel a körülfogalmazását honorálom.* -Tényleg az. Egy olyan energia, ami az emberből ered, varázserő alapú. Mivel szép emlék kell hozzá értelemszerűen pozitív erőtér. De nem csak arra elég, hogy távol tartsa az ilyen típusú lényeket, hanem arra is jó, hogy elkergesse őket. Emiatt inkább olyan, mintha megidéznél valamit, ami képes tettlegesen fellépni, de szellemi energiákból áll-*itt elharapom a mondatot, mielőtt nagyon elharapódzom az elgondolkodtató elmélettel, elvégre a legtöbbeket úgysem ez a rész érdekel.* -Igéje az expecto patronum, ügyelni kell a helyes kiejtésre a koncentrálás közben, és egy időben elegendő energiát kell felszabadítani. Különösebb pálcamozgást nem igényel, a siker leginkább a megfelelő lelkiállapottól függ, esetleg attól, hogy mennyire van vészhelyet. Esetleg fogunk neked egy farkast az erdőben.

Kora esti órák, Sera

Néha elgondolkozok azon, hogy mennyi tehetségtelen ember jár ebbe az iskolába, és közülük mindegyik nagy álmokat dédelget. Például, hogy aurorok lesznek. Csak azt nem tudom mire alapozzák az elképzeléseiket. Mindenesetre gyakran eltűnődök a dolgon. Szép számmal akadnak olyanok, akik varázserővel születnek, de szégyent hoznak a varázsló névre. Mindig is azon az állásponton voltam, hogy szelektálni kéne őket. Néha azon túl, hogy jókat röhögök az évfolyamtársaimon az órákon, elszörnyedek, hogy ilyen idiótákkal járok együtt, akiknek minimum valami kisegítőosztályra kéne vinni. Én biztos jobban megválogatnám a diákokat.
De szerencsére vannak olyanok is, akik tényleg idevalók például, aki éppen a patrónus bűbájt készül nekem megtanítani. Na igen, ha tehetségtelennek tartanám, nem őt kértem volna meg. Viszont azt még mindig fenntartom, hogy ha egyszer elsajátítom, akkor jobban fogom csinálni nála is. Nem kételkedek az adottságaiban, mert a saját szememmel láttam azt az elegáns kígyó patrónust, amit minden erőlködés nélkül hívott elő, azonban biztos vagyok magamban. Páran talán nagyképűnek tartanak emiatt pedig egyáltalán nem vagyok az. Csak tisztában vagyok a képességeimmel. Minek szerénykednék, ha semmi szükség rá? Mindenki azzal jön, hogy az őszinteség a legfontosabb dolog a világon, és mindenkinek ki kellene mondania, amit gondol, mert a hazugság rossz dolog. Csak aztán, ha őszinte velük az ember, megsértődnek. Általában kimondom, amit gondolok, kritizálok másokat, észreveszem és felnagyítom a hibáikat, ezért nem bírnak sokan. Főleg abból a házból, ahonnan szinte mindenki aurornak készül. Furcsa ezt hallani, és szörnyű belegondolni, mi lenne a világgal, ha ilyenek dolgoznának a minisztériumnak.
- A kicsikék azt hiszik meg tudják váltani a világot – mondom gúnyosan – majd koppannak, ha mégse sikerül nekik – rántom meg a vállamat, majd úgy döntök, itt az ideje a feladatra koncentrálni és elfelejteni a griffendélesek abszurd pályaválasztási terveit.
Úgy tűnik a rövid összefoglalóm az eddigi tudásomról helyes volt nem, mintha ezt nem tudtam volna. Utána hallgatom a további információkat. Eddig minden világos. Az elméleti tudásom kiegészült és a gyakorlat se tűnik nehéznek első hallásra, de tudom, hogy valószínűleg nem fog elsőre sikerülni. A varázsigét meg tudom jegyezni, az nem jelent nehézséget, viszont a megfelelő lelkiállapot az már egy kis kihívást fog igényelni. Szép emlék. Lássuk csak, most hirtelen egy se jut eszembe. Bezzeg, ha azt mondta volna, hogy rossz emlék, akkor rögtön húszat fel tudtam volna sorolni magamban. Persze az életem nem sötét fellegekbe burkolózó kilátástalan gyötrődés volt, gyakran éreztem magam boldognak, és a nagyit meg a kutyáit leszámítva szép gyerekkorom volt azzal a szépséghibával, hogy a szemem előtt öltek meg egy számomra fontos személyt, de pont ezért tudtam utána értékelni a jó dolgokat. Viszont nem is tudom mikor éreztem utoljára magam feltétlenül boldognak. Ha elértem valamit, akkor nagyon örültem, de az nem tartott sokáig, mert rögtön arra gondoltam, mi lesz azután. Gyorsan tovább tudtam lépni még a szép dolgokon is. Ezért is nem vagyok az a kapcsolatban élő típus, a barátnőimet, akik boldoggá tettek, hetek alatt meg tudtam unni, mert elmúlt az újdonság varázsa.
A másik az a veszélyhelyzet. Ez a terem nem tűnik valami félelmetesnek, és valószínűnek tartom, hogy egy dementor sincs a közelben. A farkas meg… ezt nem akartam mondani, de valószínűleg előbb próbálnám megsimogatni, mint patrónust használni ellene. Furcsa, a kutyáktól rettegek, a farkasoktól nem, meg egyéb más állattól se. Sőt szeretem az állatokat, ezért is vettem fel anno a legendás lények gondozását. Viszont így belegondolva, talán, ha egy farkas nyálcsorgatva rohanna felém dühösen az éles agyaraival, akkor talán sikerülne.
- Értem. Szóval expecto patronum – reagálok az előbbi kiselőadásra – Rendben, akkor kereshetünk egy farkast – Csillan fel a szemem az állat nevének említésére.
- De előbb kipróbálom itt – Gondolom ő se rögtön a terepre akart kivinni egy olyan átokkal, amit még egyszer se használtam. A választ meg se várva arrébb lépek pár lépést, majd körülnézek és kiválasztok egy tetszőleges pontot a teremben, majd felemelem a pálcámat, amit mint mindig a bal kezemben tartok. A kiejtéssel szerintem nem lesz probléma, tudtommal nincs semmilyen beszéd hibám és a memóriámat is elég jónak tartom ahhoz, hogy meg tudjak jegyezni egy két szóból álló átkot.
Egy pár pillanatig lehunyom a szememet és megpróbálok feleleveníteni egy olyan emléket, ami megfelelő lehet a bűbáj végrehajtásához.
Azt a pillanatot választottam, mikor megkaptam az értesítőt, hogy felvettek. Vagyis mikor elolvastam. Megpróbálom minél jobban beleélni magam abba a helyzetbe. Felelevenítem magamban a szobám képét és azt a kellemes nyári meleget, amire nem is olyan nehéz visszaemlékezni, mert most is hasonló a klíma. Aztán próbálom újra átélni azt az izgalmat, mikor kihúzom a papírt a borítékról, majd elolvasom a rajta álló sorokat. Újra átjár az a boldogság és önkéntelenül elmosolyodok.
- Expecto patronum! – Mondom ki a normálisnál hangerőmnél csak egy kicsivel hangosabban, majd kinyitom a szememet, hogy azért lássam is mi történik. Nem hitegettem magam, gondoltam, hogy elsőre nem fog sikerülni elsőre elhívni egy tökéletes patrónust, de azért kíváncsi voltam mit sikerül összehoznom első próbálkozásra.
Amit láttam az egy ezüstös gázfelhő volt, ami a pálca hegyéből tört elő. Mikor láttam, hogy ennél több nem történik, leengedtem a pálcát. Érdekes, én valami sokkal látványosabbra számítottam, de úgy tűnik most csak ennyi sikerült. Most pedig nem maradt más hátra, mint ránéznem az ideiglenes tanáromra és várni az ítéletét.
- Talán mégis csak kéne az a farkas – Vonom le a következtetést. Hiszen minél nagyobb a motiváció, annál biztosabb a siker. Főleg, ha a túlélés a cél. 

Kora esti órák, Zephyr

-A világ, nem szorul arra, hogy megváltsák. Sőt, szerintem azt is elég rossz szemmel nézi, hogyha meg akarják menteni… valamitől-*mert ugye semmi nem történik véletlenül, minden a maga kis szabályai szerint halad, ezért születnek varázslók és varázstalan emberek, bár megfejthetetlen logikai rend szerint, de nekünk el kell fogadnunk ezt az elemi különbözőséget, nem pedig arra törekedni, hogy félvérekkel és mugliivadékokkal elmossuk a határokat, hiszen a mugliivadékok azért születnek varázserővel, hogy felhívják a figyelmet az erő mindenhatóságára és káoszt okozzanak, a félvérek születése pedig egy mesterségesen generált probléma. Mit szerethet egy aranyvérű egy emberben, egy mugliban, akinek fogalma sincs a világról, tudatlanságra kárhoztatott. Ah! Mily bosszantó gondolatok, még a végén a józanságomra megy és rossz tanára leszek Zephyrnek ami, tekintve, hogy milyen rövid időre szól a megbízatásom egyáltalán nem megengedett.*
-Persze, előbb itt, nem is biztos, hogy veszélyhelyzetben az lenne az első, hogy valami szépre gondolsz, kellemesre, boldogra-*vigyorodom el, miközben szemlélem. Milyen jó, ha a veszély egyenlő a boldogsággal, ha az elégedettség halott szempárral kísért, borzalomban tanyázó pillanatból ered. Igen, nagyon megkönnyíti a helyzetemet, ami nem jelenti azt, hogy patrónust idézni olyan egyszerű lenne, de nem nehezebb, mint más varázslatok, varázskörök megalkotása, nem. És ez a legjobb benne. Már. Persze kezdetben voltak nehézségeim vele, de ami volt, elmúlt, és ez is jó benne.
Közben felszáll a füstpamacs, aztán eloszlik. Jól van, a varázsereje a helyén van, aki komolyan veszi a feladatot, és nem egy Neville típusú varázsló, annak ennyi simán össze kell, hogy jöjjön, és az eredmény hízelgő. Mindazonáltal ő és én is olyan fajta vagyunk, akik nem érjük be részletekkel, szóval ez még édeskevés ahhoz, hogy igazán elégedettek legyünk.*
-Helyes, bár gondolom ez neked se elég-*biccentek felé, miközben ellököm magam a támasztó asztalnak, teszek néhány lépést, elfordulok tőle, mert érdekes arcot vághatok, miközben felidézem azt az elfogódott, boldog pillanatú ébredést, azt a dorombolóan lágy hangot, sóhajtok, de szóvá alakítom a hangom:* ~Expecto Patrónum!~*szinte parancsszerű és a kígyó visszatér, fejét felemelve keresi az ellenséget, a mumust, a rémet, akit el kéne kergetnie, megölni, elpusztítani, de munka nélkül maradtan lustán kígyózik, elhalványodik. Felé fordulok.*
-A patrónus csak akkor hatásos, ha igazán boldog emléket idézel. Ez lehet túl gyenge volt, válassz másikat-*jó tanács, nyugodt, lusta hang, leengedem a pálcám, megcsóválom a fejem.* -Nem félünk a farkastól, nem hiszem, hogy te félnél tőle. Maradjunk a jól bevált módszernél, keressünk valami mumust, hátha van egy… Mitől félsz a legjobban? Mivel tudnánk gyakorolni?

Kora esti órák, Seraphin

Ebben lehet valami. Talán a világ tényleg nem szorul megváltásra, és nem is akarja, hogy bármitől is megmentsék. Nem lehet tudni, és nem is érdemes rajta sokat agyalni.
- Talán nem akarja, hogy megmentsék, de később hálás lesz érte – Válaszolom a megszokottnál halkabban, majd elfordítom a tekintetemet, és elmerengek pár pillanatra. Ezzel egyrészt magamra is céloztam, én se akartam, hogy bárki megmentsen most mégis örülök, hogy itt lehetek még akkor is, ha ez egy ember életébe került. Másrészt, pedig természetesen a Nagyúr és a követői munkájára utaltam. Most mindenki rossznak látja őket, de biztos vagyok benne, hogy ebben a háborúban ők a jók, akik szélsőséges módszerekkel ugyan, de jobbá fogják tenni a világot. Ezt a gondolatsort viszont nem kívánom megosztani vele, mert talán az ő véleménye más, és ha erről elkezdek vitázni valakivel, akkor azt hajnalig se hagyom abba. Utálok magamban tartani dolgokat, de most a patrónus a lényeg, és az jelenleg a legfontosabb.
- Persze, hogy nem.  Ez még csak a kezdet kezdete lesz ez még jobb is. Ráadásul ezt még egy olyan aurornak készülő idióta is meg tudja csinálni. Csak éppen több idő alatt – Vágom rá rögtön a patrónusom értékelésére. Maximalista vagyok, tudom, hogy képes vagyok tökéletesen létrehozni a bűbájt, ezért nem érem be félmegoldásokkal.
Sera újra előhívja a légiesen sikló ezüstös kígyót, ami még jobban ösztönöz. Látom magam előtt a célt, amit el akarok érni, bár valószínűleg az enyém más állat lesz. Mindenesetre mosolyt csal az arcomra a látvány.
Talán nem volt elég boldog az emlék? Meglehet, de ilyen hirtelen nem tudtam megállapítani mi volt a tizenhat év alatt az a dolog, ami a leginkább boldoggá tett. Bár ez az emlék olyan volt, amire mindig szívesen gondoltam vissza, nem elég érős, így valami más után kell néznem. De itt van közben a másik probléma is, ugyanis ki kell találni min gyakorolhatok.
- Rendben, akkor keresek egy jobbat. Mindig újra akartam élni a régi szép emlékeket, mikor meg itt az alkalom, hogy felelevenítsem őket nehezen jutnak az eszembe. Ne érts félre nem kifogást keresek, mindjárt kitalálom a megoldást. Egyikünk idejét se akarom húzni – Valamikor, ha beszélek az egyenlő az időhúzással, hogy kitaláljak valamit. Például most is, és szerencsére bevált, ugyanis eszembe jutott egy olyan emlék, ami sokkal boldogabb, mint az előző. Most már csak az volt a kérdés min gyakorlok.
- Amitől a legjobban félek? Lássuk csak… Egy pszichopata feminista vénasszony, aki az Azkabanban ül. És mellesleg a nagyanyám. Tehát őt max egy mumus tudná utánozni – Vonom le a következtetést. Nem maradt más, mint keresni egy mumust valahol a kastélyban, aki felveheti a kedvenc rokonom alakját, akit nincs sok kedvem újra látni, de valamit valamiért.  

Kora esti órán, Zephyr

*A világ... Érdekes megközelítése a dolognak, de valahogy túl tág ahhoz, hogy értelmezni tudjam és foglalkozni vágyjak vele. Sokkal érdekesebb volna szétszedni a gondolatot alkotóelemeire, hogy külön és külön pontban vitathassuk a világ egységes mivoltát, megválthatósági mivoltát, és persze a háláját.*
-Hála?-*nézek rá olyan csodálkozóan, hogy azt szinte a megvető kételkedéshez hasonló.* -Mégis mit tudna tenni ahhoz bármilyen varázsló, mágus, legyen akár maga Merlin a világért, amiért az hálás lenne? Hiszen mi vagyunk a kisebbek, a világ maga semmivel nem tartozik nekünk, nemhogy hálálkodna... Ha jobban belegondolsz nem hiszem, hogy te is akár valaha hálás lennél egy kviblinek, amiért megtett neked bármit. Legalábbis nem tudok elképzelni olyan dolgot, amiért hálás lennék-*elképzelni éppen el tudom, ha nagyon akarom, de hogy megtapasztalni vágynám, azt nem hiszem. Közelebb sétálok Zephyrhez, visszafogom magam, mielőtt hangosan felnevetnék, csak egy félmosollyal engedek a derűnek.*
-Sajnos nagymamával nem szolgálhatok-*hacsak vissza nem megyünk Londonban, de az enyémben nincs semmi félelmetes, sőt, azt kell mondjam teljesen használhatatlan. Mindazonáltal kíváncsian megnézem magamnak ezt a mardekárost, tiszta Longbottom, remélem nem rokonok és került merő véletlenségből a házamba, mert az egy kicsit erős lenne. Még jelen helyzetben is, amikor pedig szinte bármi elképzelhető a házak között. De nem tűnik olyannak, különben is, Longbottom soha nem lenne képes egy patrónust megidézni.*
-Hát rendben. Javaslom a pincét, ott előfordulhat valamelyik sötétebb helyen, nem hiszem, hogy Piton professzornál kéne edzenünk a bátorságunkat azzal, hogy kérünk egyet-*elvigyorodom*-...bár lehet az ő személye elég vészhelyzetet jelentene. Mennyire voltál jó bájitaltanból?

Kora esti órák, Seraphin

Mindkét kezemmel nekitámaszkodok az egyik padnak, és úgy hallgatom a világról meg háláról alkotott elméleteket. Néha azt érzem, hogy ezeket is tanítani kellene, hogy mindenkinek legyen egy egységes képe erről az egész dologról. Akkor talán nem kellene ennyit filozofálni rajta, hogy mit is értünk olyan szavak alatt, mint az a kettő, amiről szó van. Hiszen, amit már egyszer megmagyaráztak azt az ember többnyire elfogadja. Egyik velem született tulajdonság, hogy kíváncsi vagyok. Mindent meg akarok ismerni, a legtöbb titok érdekel. A legjobb módja a megismerésnek, pedig az eszmecsere.
- Az a kérdés mit értünk világ alatt. Nem úgy értettem, hogy az egész univerzumot bárki meg tudná változtatni, hiszen az nem lehetséges. Legalábbis eddig még senkinek nem sikerült – Javítom ki magam, majd elengedem a padot és ismét felegyenesedek – A világban élőkre értettem. Azon belül is inkább az emberekre, és az emberi tudattal rendelkező lényekre. A társadalomra, ha úgy tetszik – Próbálom eloszlatni a félreértéseket. Kicsit talán tényleg félreérthetően fogalmaztam, de azért ő is gondolhatja, hogy nem a föld pályáját akarnám megváltoztatni vagy bármi más hatalmas, elképzelhetetlen dolgot. A hasonlata kicsit meglepett. A világ és egy benne élő aprócska porszemnek látszó varázsló hasonlatát párhuzamba hozni velem és egy kviblivel. Azért ennél egy kicsit nagyobb a különbség.
- Életem során nem sok kviblivel volt dolgom, nem keresem a társaságukat. Az egyetlen, akit már öt éve kénytelen vagyok elviselni az Frics. Néha azért elgondolkozok rajta, hogy képes így élni. Varázstalanul egy varázslóképzőben. Megalázó lehet. De ami furcsa, hogy még így is van némi tekintélye, mivel elég sokan tartanak tőle. Nekem személy szerint nincs rá okom, hogy féljek tőle – jelentem ki csak úgy tájékoztató jelleggel a Fricsről való hangos elmefuttatásom után.
Kíváncsian figyelem az arcát, mikor elmondom mi az a dolog, amivel bármikor rám lehetne ijeszteni és aminek az alakját a mumus is felvenné. Eddig a legtöbben visszakérdeztek vagy elkerekedett szemmel, és idióta tekintettel néztek esetleg simán elkezdtek röhögni, amint meghallották, hogy a tulajdon nagyanyám az általam legrémisztőbbnek tartott dolog. De ő egyiket se csinálta a három szokásos reakció közül. Csak egy félmosoly jelent meg az arcán.
- Szánalmasan hangzik ugye? Egy idős hölgy, akinek a hintaszékében kellene iszogatnia a teáját és fényképalbumokat böngészve felidéznie a saját fiatalságát. És ha az ember ránéz tényleg csak egy kedves, védtelen idős nőt lát. Ezt mindig is csodáltam benne. Kívülről egy törékeny idős nő látszatát kelti… - A mondatot félbehagyom és elmosolyodok. A többit a fantáziájára bízom.
- Makulátlan előéletű, bár azt még a mai napig nem derítették ki, mi okozta a nagyapám rejtélyes halálát. Még halálfaló se volt. Mindig azzal dicsekedett, hogy neki sikerült semlegesnek maradnia – Forgatom a szemeimet miután felidéztem magamban az élményeimet vele kapcsolatban.
- Amúgy semmi bajom a többi idős hölggyel, nincs nagymamafóbiám – Gondoltam ezt nem árt megjegyeznem neki, mielőtt azt gondolná, hogy szembejön az utcán egy ősz hajú nő és máris a kábító átkot használom ellene.
A pálcámat visszateszem a helyére. Mivel errefelé nincs semmi ijesztő dolog, ezért valószínűleg nem lesz rá szükségem. Közben hallgatom a következő két ötletet.
- Nekem mindegy – Válaszolok röviden kicsit érdektelenül. Ha Pitonhoz kéne bekopogni ilyenkor azt is meg lehetne oldani. Mindent a célért. A következő kérdés viszont egy kicsit meglepett, és nem is kell gondolkoznom a válaszon.
- Természetesen kiváló – Ezt körülbelül olyan hangsúllyal mondtam, mintha azt kérdezte volna meg, hogy milyen színű az ég. Körülbelül egy szinten állt a két kérdés, mivel ez is a világ legtermészetesebb dolgai közé tartozik. Mindig is maximalista voltam, és a tanulás sem volt kivétel. A Roxfortban való teljesítményem volt mindig is fontos volt az életemben. Nem engedhettem meg, hogy bárki is jobb legyen nálam.
- Valószínűleg nem lenne boldog, ha ilyenkor zavarnánk, de ha nincs más, akkor ezt a lehetőséget se lehet kihagyni. De azért maradjunk a pincénél, aztán ha ott nem találunk semmit, akkor jöhet Piton irodája B tervnek – Javaslom, majd rögtön el is indulok a kijárat felé. Az idő pénz. Vagyis jelen esetben nem az, de nem tudok hirtelen jobb párhuzamot vonni vele. Be kell látni, hogy a csevegéssel nem jutunk egyről a kettőre.
Azért mielőtt elhagynám a helyiséget hátranézek, hogy ideiglenes oktatóm követ-e.

///Nagyon hálásan köszönöm a türelmet///

Kora esti órák, Zephyr

*Megtorpanok a gondolataim között, ahogy újra szólásra nyitja a száját és bebizonyosodik számomra, hogy nem siet sehova, nem rohan, nem szalad, megadja a módját, és minő tünemény, egy kis filozófia is szorult belé. Újra alaposan megnézem magamnak, miközben a karomra fektetem a talárom, mert nincs kedvem visszavenni és nincs is olyan hideg, hogy szükségem legyen rá. Megnézem magamnak figyelmesen és most már több megbecsüléssel is. Sőt. Most már egészen komoly megbecsüléssel és ez érzés, ha szokatlan is, de nem kellemetlen. Mosollyal nyugtázom, és bólintok.*
-Fokozott örömmel hallom, hogy te is elkülöníted a világot… Igen. Többféle dolgot értek alatta és én sem az univerzumra gondoltam, de kicsit többre, mint az emberek közösségére. Én mindent értek alatta, ami az élőkhöz köthető, így a mágiát is, ami mozgatja és amit használunk-*biccentek, mert így teljesen más olvasata lesz a dolgoknak. Az emberek, az emberek tudata… kevés. Csekélység, hiszen a tudat, a gondolat olyan könnyen változik és formálódik, az egyik pillanatról a másikra. Elvigyorodom.*
-Mindenkinek van félnivalója Fricstől, akinek titkolnivalója van, de nem tőle félünk igazán, hanem attól a hatalomtól, amit tisztelt igazgatóságunk ráruházott. A mindent látó, mindenhol ott levő hatalmát, amivel továbbítja az információkat, amiket el kéne hallgatni, és még csak elkapni és megszorongatni se lehet, mert annak lenne igazán rossz vége. Számomra neki nincs tekintélye, az általa mozgó felsőbb hatalomnak, értsd Dumbledore professzor, csak az tart vissza az esetleges szabályszegésektől-*már amikor.* Az a kvibli is csak annyit ér, mint az összes többi-*zárószó, hiszen a véleményem megingathatatlan ebben a témában, ahogy a hitem is. Ha valaki a lelkemben látna tudná, a kviblik csak arra valók, hogy kísérletezzünk velük, szétvágott tetemük használható inferusnak, egyébként pedig csak szolgái a nagyobb hatalmú varázslóknak, amíg tudják, hogy mi a dolguk. Frics tudja. Mondjuk jó Zephyrnek, hogy nincs félnivalója, én azért nem szívesen futnék össze se vele, se a macskájával, hiába imádom személy szerint ezeket a kedves szőrös bestiákat, a folyosón éjnek évadján. Egyszerűen rosszul jönne ki a renomémhoz.
Figyelmesen viszonzom a kíváncsi pillantását, egy kicsit eltűnődöm, hogy vajon mit várt? Lenézést, szánalmat, megvetést, gúnyt. igen, ezek mind helyes válaszok lehetnének egy ki sem mondott kérdésre, amit talán végig se gondoltak. Visszamosolygom, már a magam hideg módján.*
-Korunk leghatalmasabb varázslói sem tűnnek többnek vékonyka, ősz hajú, elveszett férfiaknak és nőknek, mégis olyan hatalmuk van, amitől rettegünk. Vagy éppen a fekete mágusok java… ki hinné egy olyan édeni nőszemélyről, mint Bella Lestrange, hogy sokszoros gyilkos, amikor milyen gyönyörű volt?-*nem mintha komolyabban is érdekelne a személye, csak éppen a családi legendáriumban, akárcsak a szép, szőke Malfoyok ő is szót érdemelt és ha már témánál vagyunk, a legelvetemültebbek angyaloknak tűnnek.* -Csak annyira szánalmas, mint minden emberi gyengeség. Szükséges rossz-*hogy én mitől félek? Nem tudom. De attól nagyon. Nem érzem úgy, hogy került volna olyan dolog az életembe, ami bántott volna komolyabban és ne múlt volna el gyorsan, akár egy élet. Elkomorodom, legalább illik a patrónusokhoz ez a rossz emlékű homály, ami a mosolyomra száll. Inkább gondolok Zephyr boszorkány nagyanyjára gondolok, elképzelem mitől félhet és őszintén? Nem akarok a helyében lenni. Akkor sem akarok, ha lám, valahogy mégis túlesett rajta, pusztán azért, mert egy mumus, amint a nagyanyámmá alakul, úgy igazán nagyon kiábrándító lenne. *
-Értem. Szép család, mint minden öreg családfa, megvan a maga egzotikus nagymamája és szerencsétlen áldozata. Feltételeztem rólad, hogy meg tudod különböztetni a saját nagyanyád a többitől-*elvigyorodok és bólintok*-mint ahogy azt is feltételeztem, hogy kiváló voltál. Remek. Nem mondom, hogy gratulálok, majd ha megéred a RAVASZT belőle-*az a ha megéri voltaképpen nem is kéne oda, ízetlen poén lenne, ha annak szántam volna, így csak komor, mintegy emlékeztető, a magam számára, hogy nekem is meg kéne még érnem.* -Kiváló bájitaltan mellett nem marad félelmet a professzorban. Csak az egészséges óvatosság vezetne, az meg kevés. Hála égnek a pincét még nem sorolták a tiltott helyek közé-*két lépéssel beérem, az ajtón túl folyosóra intek, miközben egy pálcaintéssel visszasötétítem a termet.* -Csak utánad.