Roxfort RPG

Keskeny, széles, kacskaringós, egyenes, homályos, világos, színes. A kísértetek néha itt is befigyelnek. Főleg Hóborc.

Visszatekintő:
Nehezemre esett, de otthagytam. Muszáj volt kiszellőztetni a fejem. Könnyeim által fátyolozott szemmel haladtam át a keringőn. Összeszedve minden akaraterőmet álltam ellen annak a késztetésnek, hogy hátra forduljak és visszarohanjak kedvesem ölelő karjai közé.
Délutánomat a parkban töltöttem gondolataim szakadatlan hullámain evickélve. Folyamatosan felütötte fejét elmémben Damien és a nem oly régen lejátszódó találkozásunk. Nem kellett volna otthagynom, de reméltem megérti, szükségem volt rá. Percről-percre jobban erősödött bennem a bűntudat. Álmomban sem gondoltam volna, hogy így fogom viszontlátni, és nem bírtam türtőztetni magam. Neki rontottam lángoló szavaimmal, de ez csak a töredéke volt annak, amit elterveztem. De most már ezt is bánom. Tudom, hogy jogosan mondtam mindent kiejtett betűt, mégis fáj, hogy bántottam.
Újra rendeztem magamban a Valentin napra szánt terveimet, amiket még egy végig sírt és ábrándozott éjszaka alatt szőttem. Első lépésként felbaktattam a bagolyházba és gondosan formált sajátos betűimmel írt levelet, küldtem, amelyben röviden és titokzatosan ennyi ált:

Kedves Damien!
Várlak este 1 órával a takarodó után ott ahol először találkoztunk.
Bízom benne, hogy nem bántottalak meg a hirtelen távozásommal és eljössz! Én mindenképpen ott leszek, és várni fogok rád!
Csókol Amanda.

A bagolyházba tett kitérőm után egyenesen a hálókörletbe mentem, hogy mindent előkészítsek az estére. A vacsorát hamar lerendeztem mialatt kínosan ügyeltem arra, nehogy találkozzam vele és valószínű nem látott, meg vagy ha mégis én nem vettem észre.
A hálóba visszatérve lázas készülődésbe kezdtem. Szerettem volna a legjobb formámat adni, hisz délelőtt nem éppen jó passzban látott. Gyors zuhany után jöhet a ruhás szekrény. Mivel kint elég hűvös van és nagy bánatomra ehhez mérten kellett válogatnom az öltözékemet. A végére egy bordó hosszított derekú garbóra esett a választásom, ami anyagának köszönhetően tökéletesen rásimult az alakomra. Alul fekete combközépig érő fekete szoknyát és fekete csizmát viseltem. Természetesen a sminkem és a kiegészítők mind passzoltak az öltözékemhez, jó szokásomhoz híven. Miután minden apró részlet a helyére került az ajándékomat egy egyszerű varázslattal lekicsinyítettem és az öltözékem tetejére került hosszú fekete szövetkabátom zsebébe rejtettem.
Megjelenésem fiatalos visszafogott hanyageleganciát sugárzott, bár nem volt nyilvánvaló, de hozzá értő szemek láthatták, hogy csábítani készülök. Pont mire elkészültem, elütötte az óra a megfelelő pillanatot és kiosonva a klubhelységen át szerencsére észrevétlenül megérkeztem a megbeszélt helyre. Izgatottan torkomban dobogó szívvel és a várakozás hevében kipirult arccal vártam, mikor jelenik meg a folyosó végén, és amit még ennél is nagyobb hévvel vártam, hogy mikor csókolhatom meg újra édes ajkát.

[Hálóterem]

Az ágyon feküdtem és a plafont bámultam... még mindig nem tudtam elhinni a történteket.
Amanda... kiborult amikor meglátott. Ez várható volt... végigszenvedte miattam... értem?... az elmúlt hónapot s most olyan hirtelen toppanok vissza az életébe, mint derült égből a villámcsapás... és a sokk látszott is az arcán, amikor megpillantott a folyón. De... ez még a kisebbik rossz volt. A meglepetés szépen-lassan eltűnt, a helyét átvette a düh, a harag... a kétségbeesés. Olyan dolgokat vágott a fejemhez, amit igazak és jogosak voltak, ugyanakkor lángoló pengéket röpitettek a szivembe s újból megroppantották a már felállni készülő lelkemet... de számomra még mindig nem ez volt a legrosszabb. Sirt... keservesen zokogott a karjaim között s ha mással nem bizonyitotta volna be, ha nem tudtam volna már régóta magamtól is, hogy mekkora hibát követtem el: ez megadta a kegyelemdöfést s teljesen megtört belülről. Élteme baklövése... és az a legrosszabb az egészben, azt sajnálom leginkább, hogy nem én iszom meg a levét, hanem Ő. Amanda...
- Kérlek bocsáss meg! - szakad ki belőlem hirtelen s törte össze a szoba csendjét néhány másodpercre a kiáltás. Égtem belülről, jobban mint valaha. Égetett a vágy a lány iránt, a szerelem felperzselte a lelkem... de ugyanakkor a bűntudat lángtengere hatalmasabb volt ezekben az órákban, mint a másik kettő együttvéve. Éber rémálomként kisértett a könnyektől áztatott arc, a fájdalommal teli tekintet s szavai újra meg újra visszhangzottak a fejemben, de olyan erővel, mintha egyszerre tizezer torok kiáltotta volna őket... Csak bámultam a plafont, de fágyolos szemeim aligha láttak volna el odáig, még akkor sem, ha a jelenben lettem volna: igy viszont aztán végképp nem, hiszen a szemem előtt folyamatosan az arca lebegett s képtelen voltam száműzni a fejemből... de nem is akartam megpróbálni. Imádtam őt, jobban mint bárkit és bármit s ő is szeret, legalábbis szeretett... és mivel háláltam meg? Összetörtem a szivét... nagyon ügyes, Mr. Pulse, csúcsteljesitmény! Nem is vártunk mást magától...
Egy hirtelen ötlettől vezérelve egy rúgással kikényszeritettem a ládámat az ágy alól és csak úgy vaktában nyúltam bele, de az apró dobozkát nem tudtam eltéveszteni s ki is emeltem a kis zugból, amit a láda egyik sarkában épitettem ki neki, idegilenesen félretaszitva az általános kuplerájt. A kis doboz teteje lekerült sóvatosan felemeltem a benne nyugbó nyakláncot s a könnyfátyolon keresztül szemügyre vettem az apró, sziv alakú medalliont, szétpattintottam s ujjaim végigsiklottak a belsejébe karcolt feliraton: Örökké szeretni foglak.... s gondolatban folytattam a mondatot:...bármi történjék is. Igy éreztem... most is. Nélküle fabatkát sem ért az életem... s furcsa mód helyénvalónak éreztem ezt a dolgot, hiszen ő segitett túl a hullámvölgyön... az a csodálatos este inditott el bennem mindent s annak az emléke rakott helyre lelkileg... A szivem örökké az övé marad, még akkor is, ha ő erre nem tart igényt. Soha nem leszek másé...
Hirtelen szárnysuhogás ütötte meg a fülemet s a következő pillanatban fel is tűnt az illető bagoly az ablakban, levéllel a csőrében. Az első gondolatom az volt, hogy darabokra átkozom... de végül győzőtt az állatbaráti szeretet, vagy ha az nem is, de a lustaság: a pálca karnyújtásnyi távolságban hevert a szekrényen... aztán egy meglepetés: már szinte el is felejtettem a baglyot, mikot a fejemen koppant a csőrében tartott levél.  Rövid volt, kackiás betűkkel iródott... és bombát robbantott a mellkasomban.
Amanda!
Találkozni... velem... talán....?
A gondolatok kavarogni indultak s végül az órán álltak meg... nem tudom, hogy ez a bagoly hová tette a sugárhajtását, de valahogy nagyon elkésett a kézbesités, hiszen alig egy órám maradt arra, hogy elkészüljek. Alapesetben... hát, még negyven perc múlva is itt fentrengtem volna, de most... most muszáj... ki kell tennem magamért, hiszen az életem múlhat ezen az estén. Azonnal felpattantam s a fürdőbe rohantam: hajmosás, száritás (és majdnem felgyújtás...), borotva, irány a szekrény. Hát... rá kellett döbbennem, hogy a ruhatáram igencsak egysikú és teljesen alkalmatlan arra, hogy az alkalomhoz illően öltözzek fel... Bááár... ha jól emlékszem, Gregnek volt egy ingje, ami mintha pont passzolt volna rám... Átmentem az ő szekrényéhez s szinte azon nyomban megakadt a szemem a sötétkék ruhadarabon s pár pillanat múlva már le is került a polcról, újabb néhány másodperc múlva pedig már rajtam is volt... és nagy volt. Csodás... Már éppen elkezdtem volna keresni, hogy mit is fogok helyette felvenni, amikor a szemem megakadt a pálcámon és helyből beugrott, hogy tudok én zsugoritani... hát, valamennyire. Bűbájtant szerettem, de ezt a varázslatot nem tartottam túl hasznosnak... de azért sikerült, s az inget mintha rám öntötték volna. Egy elegáns, fekete nadrág s ezúttal még az acélbetétes is ottmaradt az ágy alatt, helyét egy a nadrághoz hasonlóan elegáns, fekete cipő vette át. Az apró dobozka és a pálca a zsebekbe kerültek, egy kis illatszer... szintén Gregtől, lévén én ilyeneket nem tartok... utána pedig még pár perc várakozás, ami lassabban telt, mint az elmúlt órák összesen... utána pedig komótos léptek kifelé, lefelé...
...Amanda felé.

Folyosók:

Lassú, komótos léptek... A szivem egy ideggyengét is megszégyenitő hisztit vágott le odabent, szinte átszakitotta a bordákat; a lelkemben a remény és a szerelem lángja emésztett el mindent, az agyamat pedig afféle tompa nyomás sürgette, hogy menjek, fussak, rohanjak a lányhoz, aki fontosabb volt számomra, mint az élet maga... és mégis, a lépteim lassúak voltak, a mozgásom darabos a gondolataim ködösek. Most... most mi lesz? Az énem egyik, nagyobbik fele szinte visitva válaszolt: minden jóra fog fordulni... mig a másik, amelyik talán először szorult háttérbe az utóbbi időben, csak ismételgette monoton hangon: ennyi volt...
Talán először sikerült hinnem az első hangnak, de nem mertem előre inni a medve bőrére.
Éreztem a zsebemben az apró dobozkát a medallionnal s éreztem, ahogy a belevésett szavak ugyanúgy a szivembe égnek, ahogy a sziv alakú kis tárgyba is égetve voltak. Tudtam, hogy nincs visszaút... de igazából már a bál óta nem volt: ott és akkor, egyetlen este alatt annyira belehabarodtam a lányba, hogy soha semmi nem fogja tudni kiölni a szivemből... soha semminek nem lesz esélye sem arra, hogy megpróbálja. Életem egy szálon függött, ami pillanatnyilag vékonyabb volt, mint a cérna... de a remény még mindig nem halt ki belőlem, sőt, erősebben égett, mint valaha. Hiszen... miért akarna találkozni velem, ha nem akar megbocsájtani? Ha ki akar dobni, azt levélben is megtehette volna: nem tartozik nekem semmivel s én is egy nyomorult levéllel szúrtam ki a szemét annak idején... Istenem, ha visszacsinálhatnám... ha bármit tehetnék... De a múlt az elmúlt, a jelen van, a jövő pedig lesz: a múlt nyom, a jelenben a végzetem vár... a jövő pedig az élet nagy kérdése. De... ez már túlzottan filozófia: a jelenre kell koncentrálni, abban pedig már majdnem odaértem arra a folyosóra, ahol találkoztunk... ahol minden eldőlhet egy életre.
Egy pillanatra megálltam a folyosón és a falnak vetettem a hátamat. Egy pillantás az órára: pont időben... de a gondolataimat még mindig köd övezi. Magadhoz kéne térni, Pulse... most dől el életed sorsa, ha tetszik... ha nem. De tetszik. Muszáj, hogy tetszen.
Nagylevegő s kiléptem a folyosóra: azonnal meg is pillantottam Amandát szinte pont ugyanazon a helyen, ahol délelőltt álltunk. Ő... gyönyörű volt. Általában egyszerűen öltözködöt s nem fektetett nagy hangsúlyt a külsejére, de akkor is meseszép volt... most hogy igy kiöltözött, egyszerűen egy lélegző, két lábon járó s láthatóan izgatott csoda állt előttem a folyosón. Vörös fölsője tökéletesen simult formás idomaira, szoknyája csábosan lengett a gyenge szellő nyomán s arcán még ebből a távolságból is látszott a...? A pir apró rózsái boritották orcáit, de az okát nem tudtam megmondani... izgatott? Dühös? Fél...? Nem tudtam... de egy pillanatnál tovább nem időztek itt a gondolataim, hiszen amint megláttam, gyakorlatialg elveszitettem az irányitást magam felett: öntudatlanul, szinte gépiesen indultam felé, tekintetem az övét kereste és őszintén sugározta a lehető legerősebb megbánást és szerelmet, amire csak ember képes lehetett. Hamarosan odaértem elé s, még mindig öntudatlanul, gyorsan végigfutott rajta a tekintetem: tényleg gyönyörű volt... de a vágy lángja nem kerekedhet most a másik fölé: előbb tisztáznunk kell, hogy... ''hányadán állunk...''
- Szia... - köszöntem néhány másodperces, szinte kinosnak ható csönd után. Hirtelen felsejlettek előttem a levél szavai s h elnézést kért... valamiért eddig nem sikerült belegondolnom ebbe a részletbe s máris jobb fényben kezdtem el látni ezt az egészet... bár még mindig nem voltam biztos a dolgomban. Tény... nem nagyon ismertem őt, nem tudtam, hogy mennyire bosszúálló természet... Bár most, közelről már tisztán látszott az arcán az izgatottság s ez mintha erőt, de főleg önbizalmat adott volna nekem... Az előre eltervezett szavak viszont eltűntek valahol az éterben, egyszerűen nem tudtam mit mondhatnék most... Reggel elmondtam minden mentségemet s bocsánatot kértem milliószor, minden lehetséges formában s most egyszerűen... nem voltak szavaim. - Én... - Miért ilyen nehéz...? - Szeretnék mégegyszer bocsánatot kérni és... és szeretnék jóvátenni mindent, amit neked okoztam. Megértem, ha... ha többé nem akarsz látni, megértem ha meggyűlöltél de... - észre sem vettem, hogy beszéd közben elkalandoztak a szemeim s nem birtam állni a pillantását, de most... életem vallomása előtt... újra erőt vettem magamon és mélyen a szemébe fúrtam a pillantását, mert azt akartam hogy tudja: mindez szivből jön... - ...bármi is legyen a döntésed, szeretném ha tudnád: örökké szeretni foglak...
...s akkor minden eldőlt vala...

-//Damiennek//-

A várakozással tűnő percek egyre kínzóbbal váltak. Türelmetlenül néztem az órámon, lustán vánszorgó mutatókat. Kezdem elveszíteni az uralmamat a sötét kétséggel teli gondolataim felett. Mi van, ha már nem akar velem lenni? Mi van, ha hirtelen távozásomat nemként értelmezte? Mi van, ha…? De mire az agyam eldugott bugyraiból előtörtek volna a súlyosabbnál súlyosabb gondolataim megpillantottam őt. A szívem kihagyott egy dobbanást, majd olyan gyorsasággal kezdett dörömbölni a mellkasomon, mintha duplán próbálná pótolni a lemaradását. Lassan szinte monoton léptekkel közeledett felém és én minden lépését figyelemmel kísértem. Dejavu érzés fogott el a megjelenésével kapcsolatban… egyszer láttam eddig hasonlóan elegáns öltözetben és akkor is levett a lábamról. Láthatólag fogalma sincs róla milyen lélegzetelállítóan, fest ebben az ingben. Ahogy haladt felém láthatóan a tekintetemet kereste és én, ezúttal sem tudtam ellenállni annak a varázslatos szempárnak. Próbáltam kifürkészni kifejező tekintetéből az érzelmeit. Hosszúnak tűnő röpke másodpercekig csak álltam némán meg nem szakítva szemeink által egymás felé sugárzott érzelmeink szenvedélyes táncát. Ha ő is így tett, mint én a szemeimben az őszinte szerelem tanácstalan sugarát láthatta. A kontaktust megszakította tétova köszönése. Furcsán éreztem magam egy egyszerű sziá-tól, de én sem tudtam mást kibökni:
- Szia! *mondtam neki őszinte mosollyal az arcomon*
- Őrülök, hogy eljöttél * ezt megerősítve közelebb léptem hozzá és gyengéden kezébe csúsztattam kezemen.*
- Attól féltem, hogy nem fogsz elj… *elharaptam a mondat végét, mert a szavamba vágott. Újabb bocsánatkérés következett, jól esett, de valahol már fölöslegesnek éreztem, hisz én már magamban akkor megbocsátottam neki, amikor a mai napon először viszontláttam.
- Damien! * mondtam egész halkan, de nem folytattam, mert a soron következő szavai az enyimeimet a torkomra forrasztották. Ez a vallomás kiűzött valószínűleg végleg belőlem minden kételyt. Éreztem, hogy könnyek szúrják a szememet és ezúttal nem a bánat, hanem az öröm könnyei voltak. De nem engedtem őket kiszökni a medrükből. Kezemmel gyengéden végigsimítottam az arcát és sokatmondó csókot leheltem ajkára, majd gyengéden elhúzódta, éppen annyira, hogy a szemébe tudjak nézni.
- Ami történt, megtörtént és ezen egyikünk sem tud változtatni bármennyire is, szeretnénk. *itt kissé elkalandozott a tekintetem* - Én azt hiszem készen, állok, és ha te is, lépjünk ezen túl és kezdjük tisztalappal. Mind a kettőnknek így lesz a legjobb, mert ekkora szálkával a szememben nekem nem menne, és elfeledni nem tudnálak és nem is, akarlak, mert… * vettem egy mély lélegzetet és újra a szemébe néztem* - Szeretlek.

A szemeiben felvillanó szikra fellobbantotta a szivemben eddig elnyomott lángocskát és futótűzként rohant végig a testemen a bizsergés, amit a pillantása inditott el bennem. Még meg sem szólalt... meg sem kellett, hogy szólaljon, hiszen a szemei magukban hordozták mindazt, amit csak remélni mertem... Szerelem és a szenvedély csillant meg mélybarna iriszeiben s teljes erőből felém sugárzott... én pedig igyekeztem viszonozni, bár biztos voltam benne, hogy saját, zöld szemeim elolvadnának, ha ilyen erejű érzéseket próbálnék közvetiteni rajtuk keresztül, de megtettem a tőlem telhetőt, hiszen tudatni akartam vele, hogy... hogy szeretem, hogy imádom, hogy nélküle értelmetlen az életem... s mindezt belesűriteni egy pillantásba, hát nem volt egyszerű feladat, de meg kellett próbálnom, hiszen Amanda volt számomra a Minden, s semmiképp nem akartam elvesziteni... ha pedig nem tudom kinyilvánitani az érzéseimet, akkor régen bukott helyzetben vagyok.
A szemkontaktus megszakatt, ahogy a hangszálak is megkezdét munkájukat s szavai ugyanazt sugallták, mint a pillantása... s éreztem, ahogy apró, puha kezét a markomba bújtatja, mintegy fizikálisan is megalkotva azt a lelki kapcsolatot, amit kiolvashattunk egymás tekintetéből s ami a távolság, a szenvedések és a megpróbáltatások ellenére karácsony óta, a bál óta összekötött minket... és túl vak voltam, hogy észrevegyem: azt hittem, hogy egyedül sokkal könnyebben megoldom a problémáimat s lám, a megoldás itt volt... ő volt... és mégis elmentem. Elmentem, hogy nemlétező démonokat kergessek s ezzel majdnem elszakitottam magamtól az egyetlen embert, aki számit... de a szavai végre megnyugvást hoztak. Megbocsájt... Örül, hogy itt vagyok... s az ő boldogságánál nincs fontosabb a világon. Kár, hogy erre csak most jövök rá...
Egy érintés az arcomon, egy másik az ajkaimon... nemhogy belémfojtotta, de kitörölte a fejemből a bocsánatkéréseket, a bűnbánatot... egyszerűen mindent. Csupán egy-egy pillanatig tartottak, de a bizsergés újra végigfutott az egész testemen s a mennyben éreztem magam, hiszen ebben a gyengéd, apró csókban benne volt minden, amit ember a másiktól, férfi a nőtől, szerelmes a szerelmétől kivánhat. S ha eddig nemis, de a pillantás, ahogy a szemeimbe nézett... egyszerűen eltűntetett belőlem minden létező kételyt és aggodalmat s szavaival száműzte a megbánás és a félelem legutolsó csiráját is... Ezek... ezek a szavak voltak a legszebb álmaim... Istenem, hányszor elképzeltem ezt már s hány éber éjszakát töltöttem rettegésben, hogy ez nem fog bekövetkezni...
Megbocsátott!
Az élet megállni látszott, az érzelmek vihara feléledt a lelkemben. A csúcson, a trónon a boldogásg és a szerelem osztozott, de volt itt minden: megkönnyebbülés és öröm, csodálkozás és öröm, öröm, öröm és még annyi öröm, amennyit egész eddigi életemben összesen nem éreztem. Annyira... meseszerű volt ez az egész, hiszen gyakorlatilag minden vágyam valóra vált... Hihetetlen és álomszerű ez az egész...de nem! Ez nem lehet álom. Érezem a kezét a kezemben, éreztem ajkát az ajkamon s érzem a belőle sugárzó szerelmet... s ezt semmilyen, ember által létrehozható, elképzelhető vizió nem tudja leutánozni, erre csak ő képes... ezt csak ő tudja megadni nekem s csak neki tudom viszonozni. Nem... ez nem lehet álom. Ez valóság... s szebb valóság, mint amiről valaha álmodni mertem.
- Én... - A gondosan felépitett mondat kiröppent a fejemből az utolsó szava után s egy pillanatig csak kerestem a tekintetét, mintha azon múlna az életem... S ha meg találtam, akkor láttam benne a komolyságot, az őszinteséget s a ragaszkodást... Éreztem, ahogy az érzelembomba felrobban bennem s ha nem tudatosan, akkor hamarosan öntudatlanul, de ki fog törni belőlem a mondanivalóm, a boldogság folyamát egyszerűen nem tudom visszatartani. A szavak szinte robbanva törtek elő belőlem... - Én... szeretlek. Megismertetted velem ezt az érzést... megajándékoztál a legnagyobb csodával, amiben embernek része lehet... Te vagy a legjobb dolog az életemben. - Újból elakadtam egy pillanatra... nem tudom mit mondhattam volna még. Éreztem, hogy kellene... de a szavak csak nem akartak előbújni. - Szeretlek... - ismételtem meg jobb hiján a mágikus szót, az egyetlent ami helyénvaló lehet most. Még mindig rajta ült a gondolataimon az érzés, hogy valami hiányzik... de hirtelen, mintha lámpa gyúlt volna a fejemben, rádöbbentem. Igazából... nem tudom, hogy miért tarthatott ennyi ideig... de ez már nem is számit igazából. Néhány pillanatig csak a szemeibe néztem, némán kértem az engedélyt... s ha a mélybarna szempár nem tükrözött aggodalmat vagy tiltakozást, akkor a karjaim a cálla köré fontam, közelebb léptem s megcsókoltam... hosszan, szenvedélyesen, ahogy már oly régóta nem.
S lám... a Menny a Földre szállt.

Ilyen kellemetlenség sem fordult vele még elő, soha életében. Úgy állt a folyosón a Kövér Dáma portréja előtt, mint valami feledékeny elsőéves. Fel se keltette a festményt édes álmából, hiszen minek is tette volna? Nem tudta a jelszót.
Először járt a kastélyban ebben a tanévben. Ugyan éjfélhez közeledett már az idő és a kastély is elég kihalt volt, de reménykedett benne, hogy valaki még csak most siet vissza a toronyba valamilyen csínytevésből és kinyitja neki a festményt. Pedig milyen könnyen indult…
A birtokra bejutni gyerekjáték volt. Dumbledore ugyan védővarázslatokat szórt a kastélyra, ám amit nem tudott az ellen védekezés sincs, így a titkos járatok védtelenek maradtak. Többek között az is, ami a Szellemszállásból indult. Nem volt könnyű végigmászni rajta, de meg lehetett tenni, és a fúriafűz kicselezése sem volt komoly feladat egy végzős Roxfortosnak. Pajzsot vont maga köré, mely szilárd burokként jelent meg, majd hagyta, hogy a fa eltalálja. Jó négy métert repült, de a burok megvédte a csapástól és az eséstől is, bár gyorsan fogyott az energiája. Még szerencse, hogy nem egy átkot kapott, mert a leggyengébb sóbálványátok ellen is hatástalan lett volna a védelem. Felkelt, leporolta magát, majd átváltozott animágus alakjába és felrepült az egyik ritkán használt toronyba. Sötét volt, a sárkány is bordó színű volt, tehát kevés az esélye, hogy bárki észrevette volna. Már csak be kellett sétálnia a kastélyba és eljutni a Griffendél toronyig, észrevétlenül. Eddig sikerült is a terv. Az egyetlen, ami kimaradt az az volt, hogy nem tudta a jelszót. Így aztán most tanácstalanul üldögélt a kőfalnak támasztva hátát, várva hátha felbukkan valaki aki segíthet rajta.

~Quintin~

Nicole Amy társaságában az éjszaka szokásosan kilopózott és sétára indult. A visszafelé vezető úton beszélt Amyhez, de csak sokára vette észre, hogy a lány nem válaszol. *Hoppá! Az előbb mintha azt mondta volna, neki most másfelé van dolga… De mi dolga lehet az éjszaka közepén a kastélyban?!* Nicole már nem fordult vissza megkeresni unokatesóját, mert nem emlékezett rá, hol hagyta el. Végül a portrélyuk felé vette útját – egyedül. Már majdnem odaért a Kövér Dáma rejtette ajtóhoz, amikor majdnem átesett egy a folyosón üldögélő alakon. Hirtelen bontakoztak elő az illető körvonalai a homályból, Nicole-nak alig volt ideje megállni. *Hát ez meg ki lehet? Csak nem egy tanár?* A lány nem éppen félénk típus, ennek ellenére egy pillanatra megállt a szívverése. *Eddig még sose kaptak el ilyen későn. Pont most kéne kezdeni a lebukást?* Némi időbe telt mire rájött, hogy csak egy magafajta kóborló diákkal van dolga. Ekkor nagy robajjal távozott tüdejéből a használt levegő, majd jobban szemügyre vette a kószálót. Talárjáról megtudhatta, hogy egy háztársa ül a folyosón. *De miért ül itt? Miért nem megy be a klubhelységbe? Elfelejtette volna a jelszót? Á, az nem lehet. Neville-en kívül a griffiben nincs más kórosan feledékeny diák.* Miután ezt végiggondolta, megnyugodva köszönt az ismeretlen pasasra:
- Szia!
Ezután győzött a kíváncsisága és letámadta a srácot kérdéseivel:
- Mi járatban ilyen későn? Nem a klubhelységben kéne lenned, vagy valamelyik ágyban aludnod? Késő van a kószáláshoz. – mondta szinte anyai hangsúllyal. Aztán majdnem elnevette magát, amikor elgondolkozott azon, mit is mondott. Sőt… hogy hogyan mondta. Mintha nem is neki lenne szokása az éjszakai túrázás a kastélyban.

~Nicole~

-Öhm... heló.
Kényszeredetten elneveti magát a helyzetén. Itt ül kinn a folyosón, reménykedve, hogy valaki felbukkan... elég szerencsétlen látványt nyújthat. Ráaádsul a lánynak igaza is van. Tényleg az ágyában lenne a helye, de legalábbis a klubhelységben.
- Hidd el szeretnék ott lenni. Most érkeztem csak meg a suliba. Idén még nem jártam itt és így a jelszót sem tudom. Ha eszembe jut időben nem jövök fel a kastélyba, de eszembe se jutott. a Dámát meg ismered... lehetnék maga Griffendél godrik, ha nem tudom a jelszót akkor úgyse enged be.
Közben feláll, leporolja magát, hiszen a folyosó higéniája hagy némi kívánnivalót maga után. Most, hogy végre magasabb a lánynál, kicsit visszanyeri magabiztosságát, bár még mindig ott bujkál benne a kellemetlen érzés. Nicole egy kb 6 láb magas, karcsú alakot láthat maga előtt, sötétzöld nadrágban, rozsdabarna bársonyingben, mindezd a hideg ellen fűzöld köpennyel kiegészítve. A roxforti szabályoknak még nyoma sincs a fiú öltözékében. A határozott metszésű arcoz sötétbarna haj keresztezi, a félrelibbenő tincsek alól pedig két mogyoróbarna szem néz rá.

~Quintin~

Nicole egy kicsit furcsállja, hogy még nem volt idén a kastélyban a srác. Értetlensége valószínűleg az arcára is kiül. Erről nem tehet, általában minden érzés meglátszik az arcán. Abban viszont igazat ad a fiúnak, hogy még Griffendél Godrikot sem engedné be jelszó nélkül a Kövér Dáma. Miután a srác a mondandója végére ér elmondja neki a jelszót, hogy máskor ne kelljen arra várnia, hogy valaki jöjjön és segítsen bejutnia a klubhelységbe.
Ezután a lány felébreszti a festményt, majd elmormolja a jelszót. Közben abban reménykedik, hogy a Kövér Dáma nem kezd el rikácsolni és arról papolni, hogy ilyenkor a gyerekeknek az ágyban a helyük, meg ilyen hasonló badarságokat. Ráadásul ezzel fellármázná az egész kastélyt, amire meg főleg nincs szükség.
Miután sikerült bejutniuk a klubhelységbe, Nicole jobban szemügyre vette a fiút és megállapította, hogy sötétbarna haja van és mogyoróbarna szeme.
A lány számára nem igazán tűnt ismerősnek. *Tulajdonképpen nem is tudja, hogy miért engedte be. Lehetne idegen is. Habár egy idegen nem hiszem, hogy be tudna jutni a kastélyba.* Végül arra jutott Nicole, hogy elhiszi a fiú meséjét, de majd utána kérdez esetleg Amytől, hátha tud valamit.

Futottam és csak futottam a kastély kihalt folyosóin és áldottam az eget, hogy a diákok nagy része ilyenkor már a Klubhelységükben tartózkodik. Nem lettem volna képes elviselni jelenleg senkit. Senkit. Egyedül kellett lennem. Egyedül, hogy összeszedhessem magam, hogy tisztán lássak mindent.
Muszáj. Muszáj. Muszáj…
Fogalmam sem volt hogy pontosan már merre járhatok, csak rohantam át az egyik folyosóról a másikra és nem néztem, hol lehetek, mikor egy kanyart elnéztem, és enyhén ütköztem a fallal. Ebben az állapotban mondjuk nem volt szerintem meglepő.
A nap már nem sütött be az ablakokon, a folyosó sötétbe volt burkolózva és én a nyirkos és hideg köves fal mentén, ahol megakadtam leroskadtam, le a a földre. És sírtam, sírtam, ahogy talán még soha. Ott gubbasztottam a földön, felhúzott lábbakkal, egyik kezemmel a hajamba túrva a másikkal a könnyáztatta arcomat próbálva szárazra törölni.
Egy életet sirattam amit élhettem volna, amely nyugodt és kiegyensúlyozott lehetett volna, de én soha nem az effajta élet után sóvárogtam, nem ezt kerestem. Lehetett volna ilyen is, igen lehetett volna, csak épp én nem tudtam volna így élni. Nem, mert unalmasnak tartottam. Mindig kerestem a bajt, kerestem a változatosságot. És most... Most mikor döntöttem, végre döntöttem, mit is akarok és mit fogok tenni, jön egy olyan fordulat az életemben, ami megint elbizonytalanít. Ami felajánlja a lehetőséget egy jobb élet reményére, de Én nem tartozom oda. Én nem tudok olyan életet élni, én nem. Nem.
~Greg... Miért pont én kellek neked? Miért? Nem vagyok én olyan tökéletes amilyennek tartasz, sőt ha a lelkem mélyébe látnál akkor talán még meg is undorodnál tőlem. ~
Olyan csodás hónapokat töltöttünk együtt és a bálon is annyira jól éreztük magunkat. Most meg... Minden tönkre ment. Minden. Hisz semmi értelme kettőnknek,semmi. Mást szeretek mással akarok együtt lenni és hiába érzem, hogy belé is bele tudnék szeretni, nem lehet. Greg mugli szülők gyermeke, nem lehetek vele, akkor nem ha Mirol akarok lenni és az leszek... Fel fogom venni a nevet erről már nem volt kétségem és abba az életbe amit az a név meg követel nem fér bele Greg. Igaz, Draco sem, de az más.
Dracoval minden más, ott nem volt semmi és senki miatt lelkiismeret furdalásom, de Greg... Vele képtelen lennék megtenni, azt hogy játszadozzak vele, hogy azt mondjam neki, csak akkor lehetünk együtt ha titokban tartjuk. Ő nem az a fajta ember aki olyan lányt érdemel mint én. Belőlünk soha nem lesz Mary és Dam, soha! Én nem tudok olyan lenni és nem is akarok.
De akkor miért fáj ennyire? Miért?
Greg csak egy barát, egy egyszerű szimpla barát aki iránt nem érzek semmit. Nem érezhetek iránta semmit!
De az a csók... Az a tökéletes és fantasztikus csók, melybe beleremegett még a térdem is és a legszívesebben abba se hagytam volna. Ami olyan volt mint valami drog amit megkóstol az ember és többet már nem tud leszokni róla. Soha többet.
Még mindig az ajkaimon éreztem édes csókjának az ízét, a forróságát és átkoztam magam, hogy elrohantam, de...
De nem Lehet! Nem! Nem és Nem!
Mirol vagyok. És a Mirolok nem kezdenek senki sárvérűekkel. Ők soha. A névvel kötelesség jár, és ezekkel a kötelességgel tisztában vagyok és vállalom is őket.
De akkor miért érzem magam ennyire pocsékul? Miért érzem azt hogy életem legnagyobb hibáját követem el? Miért? M i é r t ?
Draco... Szeretem és ez ez soha nem fog változni, ezzel tisztában vagyok, de miért ne szerethetnék mást is? Ő is szereti Tyarat, el is veszi. Akkor én miért ne lehetnék Greggel? Dracoval soha nem lesz igazi kapcsolatunk, ha egyáltalán kapcsolatunk lesz e. De mégis úgy érzem, hogy ezzel a csókkal őt is megcsaltam. Őt aki meg sem érdemli még azt sem hogy szeressem, de mégis így érzek iránta. Mégsem tudom kiverni a fejemből.
Átkozott szerelem! Mi értelme van? Semmi! Csak megnehezíti mindenki életét.
A könnyek nem akartak felszáradni az arcomról. A lelkemben tomboló háború nem akart csitulni és egyre inkább éreztem, hogy vége van. Mindennek vége van. Ezek már az utolsó könnyeim és az utolsó emberi érzelmeim voltak. Lassan sem leszek több egy jégszívű aranyvérűnél, aki mindenben családfője parancsát követi, egy robot. Egy lelketlen robot.

~Nicole~


Azt könnyen észrevette, hogy a lány nagyon lelkes, valószínűleg nemhiába monsta, hogy szeret táncolni. Viszont nagyon pozitív, hogy annak is így áll neki, hogy valakit meg kell tanítania. Elképzelhető lenne az is, hogy csak hozzá hasonló tudásúakkal lenne hajlandó táncolni. Viszont láthatóan nem ez a helyzet. Természetesen követi a lány a portrélyukon át. Körben pedig azon gondolkozik, hogy miről is kéne beszélgetni útközben. Lehet, hogy valakinek ez csipőből megy, de neki bizony az agyát is használnia kell.


Immár a folyosókat járva, üres termet keresve Quintin azon gondolkozott, hogy azért mégiscsak meg kéne szólalni. Viszont sosem volt az erőssége a "csak úgy" beszélgetés. Ha volt témája mindig be tudott kapcsolódni, de jobban szerette a legalább 3-4 fős társaságokat, ott mindig volt legalább két ember akik továbbvitték a beszélgetést, a többiek meg csatlakozhattak, ha volt mit mondaniuk. Viszont kettesben neki is beszélnie kéne. Ez viszont egyszerűen nem ment. Úgyhogy továbbra is csak követte a lányt, folyamatosan figyelve rá, hiszen egyrészt sokaknak jól esik ha figyelnek rájuk, mártészt ha valamit mondana azt nem akarja elszalasztani.




//A déli szárny "Használaton kívüli Rúnatanterem" topicjában folytathatjuk//

Rohantam. Rohantam, ahogy a lábam bírta. A félelem adta az erőmet, a kétségbeesés a kitartásomat; háttérbe szorították a fáradtságot. Átléptem egy bizonyos határt, olyan kicsinyes dolgok, mint a fizikai kondícióm, többé nem akadályozhattak… Vikiért bármire képes lettem volna…
Sportcipőm talpa megnyikordult a folyosó kövén, amikor egy elágazáshoz értem. Jobbra kaptam a fejem, balra… Merre mehetett?!
Vettem két nagy levegőt, miközben csukott szemmel a plafon felé fordultam. Bármennyire is akartam, nem sikerült lelassítanom szapora szívverésem, nem sikerült legyőzni a félelmem. A félelmem, mely összeszorította a torkomat, és könnyekkel áztatta szememet. A félelmem, hogy elveszítettem Vikit… örökre.
Még két perc sem telt el azóta, hogy megcsókoltam azt a lányt, akiért az életemet is adnám. Akiért bármilyen áldozatra kész lennék… Most pedig itt állok egy sötét kihalt folyosón, magányosan, adrenalintól remegő térdekkel…
~Mindennek vége…~ furakodott be a tudatomba a gondolat ~Mindennek…~
Ökölbe kellett szorítanom mindkét kezemet, hogy ne remegjenek. Nem tudtam mit tenni, a félelem, a kétségbeesés, a fájdalom mind mind olyan erővel nehezedtek rám, hogy szavakkal leírni nem lehet… Olyan erős érzelmek, melyek akár egyenként is elsöpörnének bármit, ami útjukba kerül, most pedig együttes erővel szakadtak rám… Vagy mégsem? Nem volt elég erejük hozzá, hogy elfeledtessék velem azt a csókot. Azt a csókot, mely a világot jelentette. A világot, és minden benne rejlő boldogságot. Reményt adott, hogy van még miért élni… és most ez az apró szikra látszik semmivé foszlani…
Még mindig nem tudtam mitévő legyek. Tehetetlenül álltam, várva a csodára. A csodára, mely megmondja mit tegyek… mi legyen a következő lépés…
Ekkor hallottam meg. Nem lehetett biztosra mondani, mivel rettentő messziről jött a hang, szinte képtelenség lett volna meghallani… de nem most. Ezen a kihalt estén, úgy visszhangzott a kastály, hogy a légy zümmögését is messzpről észre lehetett volna venni... Amit pedig én hallottam, nem volt más, mint halk lépések, melyek hirtelen elnémultak…
- Viki! –hagyta el a számat akaratom ellenére a lány neve, ahogy ismét futásnak eredtem. Semmit nem hallottam, csak a fülemben doboló szapora szívverésem, semmit sem láttam, tekintetem elhomályosították a könnycseppek.
Nem tudtam merre járhatok, de nem is érdekelt. Eltévedek… és? A lányért a pokolba is lemerészkedtem volna, vagy emelt fővel követtem volna a biztos halálba… nagy szavak… és? Nagy szavak, de így érzek. Az ember pedig nem tagadhatja le az érzelmeit…
Ki tudja hány méter tetettem meg, hány üres folyosón rohantam végig… a lényeg, hogy megtaláltam a lányt és… és nem tudtam mit mondjak. Ahogy ott ült a fal mellett felhúzott térdekkel, és könnyáztatta arccal… nem bírtam megszólalni. Annyira… annyira elveszettnek tűnt, és mégis… így szomorú, sírós arccal is, a legszebb embernek láttam, aki csak létezik…
~Ki vagyok én, hogy ilyen fájdalmat okozzak neki? Ki vagyok én, hogy miattam ennyire összetörjön?~ futott át az agyamon ~Egy senki…~ válaszolt a tudatalattim. Egy senki, aki botor módon azt hitte, boldog lehet, és ezzel tönkretett egy gyönyörű barátságot…
De nem… Erősnek kell maradnom, kell hinnem benne, hogy nem veszítem el! Kell hinnem benne, hogy együtt lehetünk, különben… különben nem tudom mi lesz. De jelenleg nem is számított…
Némán indultam el Viki felé, majd szótlanul leültem mellé. Nem tudtam megtörjem-e a csendet, nem tudtam mit mondhatnék. Kapcsolatunk -ha mondhatom így- éles kanyart vett, csak még nem tudom melyik irányba…
Csakúgy mint az előbb, megint hagytam, hogy az ösztöneim vezessenek. Nem kerestem okokat a tetteimre, úgy cselekedtem, ahogy helyesnek éreztem.
A szavak (még) nem voltak helyénvalóak. Egyszerűen… nem lehetett velük megtörni ezt a szívszorító pillanatot. Nem találok rá más szót, számomra az volt. Lényeg a lényeg, hogy a tettek következtek:
Mélyen Viki szemébe néztem, majd gyengéden megpróbáltam átkarolni. Innentől kezdve, hiába mondtam volna bármit is, a kocka el volt vetve. Felfedtem a lapjaimat, megtudta mit érzek… csak rajta állt, hogy mi lesz kettőnk jövője…

Hallottam, hogy valaki közeledik felém, de nem vettem róla tudomást, jelenleg nem volt rá erőm. Jelenleg semmihez sem volt. Úgy éreztem, hogy a világ nem csak összeesküdött ellenem, hanem rám is szakadt és ehhez én kevés voltam.
Választás elé kényszerített. Egy választás elé, amit mindig is tudtam, hogy el fog jönni csak próbáltam minél jobban húzni. Igen... Mélyen legbelül már egy jó ideje sejtettem, hogy Greg mit is érez irántam, csak nem akartam tudomásul venni. Nem, mert mindent megnehezített volna, de most eljött a pillanat. A pillanat amit nem vártam, amit nem akartam, hogy bekövetkezzen, ráadásul nem elég hogy nem vártam, rá is tettem egy lapátot. Minek kellett megcsókolnom? Miért? Hisz tisztában voltam vele, hogy semmi értelme! De Greg...
Greg azért jóval több volt barátnál, de hogy szeressem? Nem! Azt nem szabadot! Számtalan oka volt, hogy miért nem, de ezek közül ő egyről sem tudott. És hogyan mondhatnám el neki? Hogyan? Meséljem el neki Dracot? A Valentin napot? Mondjam el neki, hogy származása miatt sem lehetünk együtt? Meséljem el neki, ki is vagyok valójában? Világosítsam fel, mennyire nem ismer? Vagy említsem meg esetleg, hogy tartom a kapcsolatot a nagybátyámmal? Hogy miken mentem már át eddigi életem során? Mert jórészt semmiről nem tudott. Soha nem említettem neki, hogy éjszakánként rémálmok gyötörnek, hogy azért nem tartom igazán már nevelő szüleim gyerekeivel a kapcsolatot, mert bűntudatom van a szüleik halála miatt.
Alig tudott igazából rólam valamit. De erről nem ő tehetett, hisz én nem adtam ki magam. Mary volt az egyetlen ember aki igazán ismert és tudta ki rejtőzik az álarc mögött. És hát Dam is... de ő is csak foszlányokat látott belőlem, és azokat is csak azért mert kifakadtam, egyébként előtte sem fedtem volna fel az igaz arcom. Azt homály fedte, és néha úgy éreztem, hogy én sem vagyok vele mindig tisztában. Más akartam lenni, mint aki igazán vagyok és tizenhat hosszú év és egy napvilágra kerülő titok kellett hozzá, hogy ezt belássam. És ebbe nem fért bele az eddigi életemből senki, ha csak nem fogadják el, hogy más vagyok mint ők.
De erre nem sok esélyt láttam.
A hangok amiket az előbb is már hallottam, léptek apró nesze, lassan kezdett felerősödni. Közeledett. Felém. Remek... Egyedül akartam lenni. Egyedül a szánalmas bajaimmal és nem volt arra szükségem, hogy bárki is így lásson. Főleg nem arra, hogy Greg. Mert tudtam, hogy ő az. Greg... Azt fogja hinni, hogy miatta borultam, hogy... közben nem... vagy de, csak nem úgy.
~Gratulálok Viki. Még a saját érzéseiddel sem vagy tisztában. Minden elismerésem a tiéd.~
Ez volt a gond leginkább. Hogy valóban nem tudtam mit akarok, hogy akarom, miért akarom. És hogy miért érzem magam ennyire cafatul magam. Na jó ezt tudtam. Ezzel tisztában volta, és a válasz még év elején is megfeküdte volna a gyomrom.
Semmi bajom nem volt Greggel, pont ellenkezőleg. A legjobb barátom volt, már amennyire nálam ez szóba jöhet. De ez a csók rávilágosított valamire. Nem tudtam Gregre úgy tekinteni, mint Dracora, nem mert sárvérű volt. Mugli szülők gyermeke.
Na ez volt az amiért ennyire kiakadtam. Mert ezt a Vikit aki, az elmúlt hónapokban lassan kezdett szabadulni a börtönéből nem akartam megismerni. Soha! De már nem lehetett megállítani, már nem. Gyors ütembe tört a felszínre és esélytelen volt védekezni ellene. Hosszú éveken át képes voltam rá, már nem. Mára már túl sok minden változott meg, hogy egyáltalán akarjam, hogy újra a mélybe vesszem.
Ez volt a legnagyobb gond. Ez e kettősség, amitől egyre többet szenvedtem és egyre inkább figyelnem kellett arra mit teszek és mit mondok. Volt egy arcom amit a barátaim ismertek és lassan kialakult egy, amely... amely... elfogadhatatlan lett volna a számukra.
Greg leült mellém.
Nem néztem rá, nem, mert képtelem voltam rá. Mert ha most belenézett volna a szemeimbe elárultam volna magam és azt nem akartam. Még nem. Még nem volt itt az idő, még... még...
Átölelt.
Ennyi volt. Vége lett mindennek. Eddig próbáltam küzdeni, hogy ne jöjjön rá mi bánt, hogy más vagyok, mint amit ő lát. Az is én vagyok, csak az... csak...
Ez már sok volt.
Pont mint néhány héttel Damnél. Vigasztalni akart és akkor fakadtam ki. Nem azért mert nem volt szükségem a támogató karokra, vagy mert nem igazán szívleltem, ha gyengének tűnök, hanem, mert nem érdemeltem meg. Most pont ugyanúgy éreztem mint akkor. Nem érdemeltem meg! Én nem! Viki Mirol nem!
Felpattantam, hirtelen és vadabbul mint ahogy szerettem volna ráztam le magamról Greg vigaszt nyújtó kezét. Nem néztem rá. Nem, mert akkor nem csak ő látott volna bele lelkem legsötétebb részeire is, melyek most vad szörnyként lepték el a szememből általában áradó semlegességet, ezzel is a napvilágra hozva, ki is lakozik bennem. Nem, akkor nekem is látnom kellett volna őt és ahhoz nem voltam elég erős.
Griffendéles voltam... De ha érzelmekről volt szó féltem. Bármikor kiálltam volna bárki ellen párbajozni, vagy akármi más, de az érzelmek... Azokkal sose tudtam mit kezdeni. Azok sokak voltak nekem. Egy értelmezhetetlen, bonyolult világ.
Megszólaltam. Lassan és nyugodtan, még magamat is meglepve.
- Greg, ennek semmi értelme. Semmi.
Sokkal többet akartam mondani, de nem ment. Képtelen voltam összeszedni a gondolataimat, de még az is nehézzé vált, hogy bármilyen hang elhagyja a számat. Nem akartam elveszíteni Greget, de nem lehetek vele. Úgy nem ahogy ő szeretné. Úgy soha...

Tanár úúúúúúr 8)


Nyílik a Gyengélkedő ajtaja. Egy diáklány lép ki az ajtón, látszólag semmi baja. Akkor miért volt odabent? De nincs is ereje továbbmenni, csak az ajtó mellé lép, és hátát a falnak vetve vár. Nyilván megszédült, és most kicsit összeszedi magát. Megesik, a Gyengélkedő gyógyszerektől fülledt levegője sokakra van gyengítő hatással. Milyen ironikus, hisz ide gyógyulni jönnek az emberek, és mégis, oly sokan beleszédülnek a helyiség, szinte már ártalmasan makulátlan levegőjébe.
Az illető szöszke leányzó is biztosan így járt. Arca, mint a porcelán. Elsápadhatott. De nem, azok a kajánul villódzó smaragd szemek nem erről árulkodnak. És mi az a szemérmetlen félmosoly, ami úgy ring ott az ajkain? Amilyen elesettnek tűnt még az előbb, olyan eleven most. Nem beteg diáklány ő, de még csak nem is diák. Az, hogy egyenruhát visel, csak a megtévesztés gonosz cselét szolgálja oly alássan. Fekete nyakkendője lazára engedve, ingje pedig olyan mélyen dekoltált (annak köszönhetően, hogy egy vandál ? nevén nevezve konkrétan Amythia ? leszabdalta a felső gombokat), hogy az nem való kiskorúak közé.
Lapockáját a falnak dönti, testének többi részét pedig vidoran eltolja a hideg kőtől. Az összes folyosón elhaladó diák megbámulja, és ezt kifejezetten élvezi. Még senki nem látta ezelőtt ezeket a lenszőke tincseket, ezt az apró termetet.. Vajon melyik házba jár? Ha gyakrabban sérülnének le, tudnák, hogy nemrég költözött be a Gyengélkedő melletti kis szobácskába, amit a javasasszonynak tartanak fent, és Pomfrey távollétének köszönhetően most ő veheti birtokba.
Egy darabig tétován kotor zsebében, gyönyörűen ívelt szemöldökei között halovány ráncocska jelenik meg; valamit igen keres, biztos fontos lehet. Talán már két hete is megvan, hogy megérkezett az iskolába, na igen ez is rá vall: év közben. De az ötlet hirtelen jött, és miért lenne szükség olyan hosszú ideig dédelgetett tervekre? Éljen a spontaneitás. Csak olyan dolgokból sülhet ki jó dolog, amik hirtelen születnek meg a játékosan lengedező, lenszőke tincsek alatt lévő kobakban. Mindig is ezt az alapelvet akarta szem előtt tartani. Ééés megvan! Arca egy pillanat alatt felderül, vonásai ismét makulátlanra simulnak, ahogy elővarázsolja zsebéből azt az epres nyalókát, amit még egyik páciensétől csent el a reggeli órákban. A harmadéves diák fiúcskának még úgysem kell egy jó darabig, miután sikeresen elintézte magát egy jó nagy adag Nyelvnyújtó Nyalánksággal. No meg.. aki nyelvet nyújt, az ne is egyék.. nyalókát.
Cowboyokat megszégyenítő eleganciával pörgeti meg szerzeményét ujjai között, majd szájába veszi a málna ízű gömböt. Az itt eltöltött két hét alatt még nem igazán sikerült beilleszkednie. De nem is csoda. Legtöbb idejét egyelőre azzal tölti, hogy ide-oda hopponál a Roxfort és londoni lakása között, pár dolgot ugyanis át kell még hurcolnia ideiglenes lakhelyére. Ideiglenes.. Vajon ideiglenes? Nem szívesen tervez hosszútávra.. De hát sosem lehet tudni. A Roxfort mindig olyan hely volt, aminek légkörét kivételesen sokáig tudta elviselni maga körül. De lényeg a lényeg, néhány diákot már sikeresen ellátott ilyen-olyan törésekkel, megfordult kezei között már csigahányás, gennyes kelés, félresikerült frizuraformázó bűbáj, de még nem sikerült beilleszkednie. Még egyszer sem evett a nagyteremben a tanári asztalnál, ettől egyébként is ódzkodik. Hogy őő menjen a nagyöregek közé, a frászt!  Úgyhogy eddig kapóra jött, hogy későn ért vissza a kastélyba, és csak a konyhára ment le a manóktól egy kevés vacsorát kunyerálni. Kevés vacsora.. Olyan szókapcsolat, amit a Roxfort manói nem ismernek. Pedig Amythiának egy falat kenyér is épp elég lenne, volt ideje hozzászokni a koplaláshoz a dublini otthon biztonságos fészkéből való kiröppenés után, így ez a mostani rengeteg pulyka, sertéskaraj, és ki tudja milyen levágott állattal próbálták megtömni még a fiatal gyógyító kongó gyomrát; jobban megterhelte bendőjét, mint a koplalás az évek során bármikor.
Elmélyülten szadulja a szájába zárt nyalókát nyelvével, egészen elgondolkozik az elmúlt hetek eseményeiről, mikor ismerős aurája csípi el, s ragadja meg könyörtelenül hatodik érzékét. Szeme sarkából figyeli a közelgő alakot, ugyanaz az arc, ugyanazok a szemek, a test? De mi ez? Ráöntött, ránctalan talár, hóna alá csapott könyvek.. Ki ez? Ez tényleg ugyanaz az ember?
A döbbenettől elakad a lélegzete, majdnem lenyeli az oly keservesen megkínzott nyalókát is, de sikeresen visszaküzdi szájüregébe. Csodával határos módon eközben arcán egy fikarcnyi izom se rezdül, a kaján félmosoly még mindig ott ring az ajkakon, bár inkább úgy tűnik odafagyott, és tulajdonosa, ha akarná, se tudná levakarni onnan. Pár pillanatra időutazónak érezte magát. Azt hitte valahogy sikerült visszaugrania azokba a gyönyörűséges iskolai évekbe, mikor egy ártatlan arc mögé bújtatott, ravasz szavába került, és más ment el helyette büntetésére, mikor egy mozdulatba került, és meg volt a prefektusi fürdő jelszava? De nem, ez valami teljesen más. A jövő csúf tréfája. Hogy itt találkozzon vele újra annyi év után. De ezúttal nem hagyja, hogy kiüljenek arcára érzései. No meg hát.. Ki tudja mi fog kisülni ebből.
- Nicsak-nicsak? - szólal meg csilingelő hangon, még mielőtt a férfi olyan közel érne, hogy meghallaná szavait. Kíváncsi, hogy vajon felfigyelnek-e rá. Szemeit szinte odaforrasztja a férfire. Íriszei olyan zavarbaejtően villognak, miközben a hím teljes egészét méregeti, hogy az a csoda, ha valaki nem figyel fel erre a mustrára.

Egy teljesen átlagos nap a kastély falai között, épp olyan, mint az összes többi - amikor épp nem a kis mardekáros kölyökkel ügyködnek a veszélyes főzeten, vagy egy másik diákot kénytelen kiskanállal összekaparni a kövezet repedéseiből. Persze, vannak kirívó esetek is ezen "átlagos" napok között, de többnyire csendes nyugalomban folyik az élet a Roxfortban.
Legalábbis Travis szeretné elhitetni magával.

Ma reggel nem ment minden olyan simán, mint ahogy azt eltervezte. Korán akart felkelni, hogy a tanítás előtt még bőven legyen ideje előkészíteni a görvélygomba semlegesítő bájitalát, de az éjjel túl sokáig matatott a megbűvölt hangszerei között. Amikor ránézett az órára, még jócskán éjfél előtt járt az idő, úgy gondolta, még belefér, ha egy kicsit kipucolja a mágikus tubáit, mert a hangjuk körülbelül olyan volt, mint a bagzó macskáé. De nagyon belemerülhetett a tevékenységbe, ugyanis idő közben eltűntek az égről a csillagok, és a vékony holdsarló is csak halványan pislákolt odafent. Rettentően késő volt, vagy éppen korán, csak nézőpont kérdése. A fiatal professzor lelkiismeret-furdalással tért nyugovóra, azzal a tudattal, hogy cirka két óra múlva  úgyis fel kell kelnie.
Még élt benne a remény, hogy össze tud ütni valamit az órára, de mintha minden ellene dolgozott volna; a sulyokférgek mind megdöglöttek, a kórószár dobozának alja üresen meredt vissza rá, ráadásul a gyakorlóteremben utoljára dolgozó kisdiák is takarítatlanul hagyta maga után az üstöket. Foleynak egy öt perces csüggedt üldögélésre szüksége volt ahhoz, hogy elfogadja magában - ez a nap nem az ő napja.

Könyveit és jegyzeteit a hóna alá csapva újult erővel indult egyenesen a Nyugati toronynak, határozott céllal és mély lelki nyugalommal. Ha óra előtt nem is, de közben el tudja készíteni a főzetet, és a hiányos hozzávalókat Madame Pomfreynál fogja beszerezni. Az idős hölgynek biztos, hogy csinos készlete van.
A nyerskőszerű padlót taposva igazít egyet a mindig rendezetten álló talárján, mert akárhogy mégsem térhet be a boszorkához kölcsönért kuncsorogni.
Mentében kikerül az útjából egy andalgó diákpárocskát, akik talán épp a Griffendél hálókörletéből indultak a reggelijük elfogyasztására. Annyira el van foglalva a saját gondolataival, aprólékos terveivel, hogy későn ocsúdik fel, s mire rápirítana a szerelmesekre, azok már messze járnak. Bűvös karórájára pillant, s a számlapon kívül pörgő ezüst mutatók állásából megállapítja, hogy ilyenkor már egyetlen diáknak sem lenne szabad a tantermén kívül kódorognia. Morózus tehetetlenségét egy arra lebzselő bakfisra zúdítaná, aki láthatóan szívesebben tölti a drága idejét egy kis nyalókázással és semmittevéssel, mint a tudás megszerzésével.
- Kisasszony, eredjen az órájára, különben megbüntetem - érzi, hogy a szöszi lányka őt figyeli, de tüntetőleg nem pillant fel a könyveiből, újból és újból átolvassa azoknak a címét, mintha nem tudná őket betéve. Ám lelki szemeivel látja magát kívülről, ahogy lassan közelít a lógós diák felé, s ez a kép valamiért úgy teljesedik ki igazán, ha a fenyegetés élét letompítja kissé. Ezért is ejti a szavakat olyan hanyagul a folyosó kövezetére.

Travis

Szinte már hallja, hogyan perzseli a férfi bőrét szemérmetlen pillantása, de nem, a másik csak azért sem figyel fel rá. És óóh, felcsillan a remény, hát mégis észrevették? Nem. A férfi ugyan megszólal, de fejét továbbra is leszegi, szavait pedig egy kisdiákhoz intézi, nem régi, fel nem ismert iskolástársához. Hajszál választja el attól, hogy felfújt arccal tarkón ne csapja régi háztársát, de birkatürelemmel vár tovább, meg se rezdül, csak támasztja a falat. Közel sem olyan könnyű ez, mint más hinné, hisz a férfi hangja olyan morózus és parancsoló, hogy Amythia pár pillanatig megint kisdiáknak érzi magát. Legszívesebben odavágott volna egy ?Máris tanár úr..?-t az elhivatott kollégához, csakhogy ez régen sem volt rá jellemző, most sem az. A röpke, már csírájában elhalálozott reflexet egy vad nyelvmozdulattal legyűrte, ahogy tovagörgette nyalókáját a szájában. Szemeit továbbra sem veszi le a másikról.
Igazán megváltozott.. Sőt, ha belegondol, hogy régen milyen volt, hát kacagnia kell! Ugyan, ez csak valami rossz tréfa lehet.. Nagyon-nagyon rossz tréfa. De ha már így tréfálkoznak, ő aztán belemegy a játékba.

Smaragdszín szemeivel gyorsan végigfut a férfi egész alakján. Ránctalan talár, nagy kupac könyv.. végül is ez is jól áll neki; és ez az arc.. letagadhatatlanul az övé. A haja ugyan változott némiképp, de hát ezért nem hibáztathatja. Ő is teljesen más fizimiskával röppent ki az iskolából, mint ahogy visszatért belé. Legszívesebben megdörzsölgetné orrcimpáján a piercing hiányától ordító pontot, de ismét leküzdi magában a késztetést, mint már annyiszor. Javasasszonyi posztja ugyanúgy megköveteli tőle a testékszer nélküli orrot, szájat, mint ahogy eddigi gyógyítói tanulmányai. No de sebaj, majd testének többi részét kezdi el lyuggatni.. Hehe.

A férfira vetett első pillantás óta szöget ütött valami a fejébe, amit azóta nem képes kiverni belőle.. Az elmúlt másodpercekben az elképesztő teória csak nőttön-nőtt, és mostanra visszafoghatatlanul összeállt Amythia helyes kis kobakjában a kép. Travis ugyanúgy visszatért az iskolába, mint ő, csak épp? tanárként. Mi a csuda vihette erre rá? Mi lett a nagy tervekkel? De minden ezt támasztja alá.. A makulátlan külső, a bájitaltanról szóló könyvek, amiket a gyors mustra alatt irdatlan sebességgel szemügyre vett.. Urammerlin, hát pont bájitaltan tanár lett?

Akármilyen gondolatok gyötörjék is belülről Amythiát, bármi fusson át azon a piszkosul csúnya gondolatokkal kidekorált agyán, arca meg se rezdül. Még attól sem változik kaján arckifejezése, hogy irdatlanul diáklánynak nézték, és jelen esetben ez nem is olyan hízelgő, mint általában. Bár.. ha hízelgőnek akarja venni, annak is veheti. Akár.. Na de itt a cselekvés ideje! Majd ő tesz arról, hogy felfigyeljenek rá. Amythia Lixfiset senki nem hagyhatja figyelmen kívül, pláne nem felejtheti el. Testével még inkább behomorít, immár fejét oldalra döntve figyeli tovább a talárost. Jobbjával szájához nyúl, és hatalmas cuppanás kíséretében kihúzza szájából a nyalókát, nyelvét pedig végigfuttatja felső ajkán.
- Minden vágyam, tanár úr.
Eljátszik a gondolattal, annak idején mit reagált volna egy efféle mondatra az ő egyik professzora.. Kivéve persze a rúnatanárt, az a vén kujon.. Neki köszönhető az a rémes T osztályzat is, de hah, hagyjuk a csúf anekdotákat. És ha Foley nem állt be tanárnak? Elbaltázta ugyan a megszólítást, de még mindig ez lenne a jobbik eset. Az izgatottságtól macskásan villódzó tekintettel figyeli a férfi minden apró mozdulatát, kíváncsian várva a reakciót.

Valószínűleg sokan élték már meg, amikor mondanak valamit, de igazán nem számít mások reakciója, szinte csak megszokásból utasítgatnak, vagy kérnek ezt-azt fennhangon. Ne kopogj, mert idegesít. Ne kérdezősködj. Ne szaladgálj. Menj haza, írd meg a leckédet, csukd be az ablakot.. A professzor is körülbelül ennyi figyelemre méltatja a nyalókázó lánykát, még csak a szeme sarkából sem sandít oda, hogy egyáltalán hallja-e, amit mond. Csupán annyit fog fel messze kalandozó érzékeivel, hogy az aprócska teremtés meg sem mozdul.
De a gyengélkedőre akkor is be kell jutnia valahogy.
Zavarba ejtő cuppanás rántja vissza a folyosóra, majd egy kaján megjegyzés csapja valósággal fülön. Ilyesmire aztán tényleg nem számított, bár a mondat elhangzása után el kell telnie bő két másodpercnek, mire értelmet is tölt az üresen csengő szavakba. Ez valahogy annyira nem illik diák szájába. Egyenesen évődő hanglejtés, hozzá a szőkébbnél is szőkébb fürtök alól kileselkedő zöld macskaszemek. S a szemekben visszatükröződve a saját bárgyú arckifejezése.

- A-Amy?! - kiált fel a kelleténél jóval hangosabban, mintha nem egy régi iskolatársába botlott volna ily furcsamódon. Mintha egy visszatérő rémálom szereplője öltött volna testet előtte. Mintha Amythia Lixfise a múltból ugrott volna ki, egy lassan ingó hintából, amely maga az Idő.
 - Te mit.. hogyan.. ho-hogyhogy itt vagy? - hadarja a kérdéseket, amelyek legszívesebben egyszerre özönlenének a nagyvilágba, saját válaszukat keresve.
Foley az elmúlt évek alatt tényleg azt hitte, hogy mindenre felkészült, és meglepetések aligha érhetik. Ó, de az élet annyiszor rácáfolt már erre, hát konok feje miért nem képes beletörődni ebbe? Nagyokat pislant, nehogy kiszáradjon a szemgolyója a gyerekes ámulásban, s még a száját is becsukja, mikor visszanyeri valamelyest az irányítást a teste fölött. Még jó, hogy a könyveit nem dobta el meglepetésében.
- Nem számítottam arra, hogy összefutunk - valaha, teszi hozzá gondolatban. Amikor elhagyta az iskolát, szilárd elhatározásai között szerepelt az is, hogy iskolatársaival tartja a kapcsolatot, és semmilyen körülmények között nem feledkezik meg róluk. Azonban tizenhét éves fejjel az ember hajlamos azt hinni, hogy a dolgok mindig rózsásan alakulnak, az események csakis a fiatalok vágyaihoz igazodnak. Most már - Tony halála után - tudja, hogy ez nagyon nem így működik. Sötét kis esőfelhő gyűlt a feje fölé, és kíméletlen gyászában drága barátait a háta közepére kívánta. De most itt van Amy, és úgy tűnik, egy fikarcnyit sem változott az iskola óta. Mintha még mindig azt a pöttöm, pajzán lánykát látná maga előtt, akivel az évek alatt elég sokszor.. mulatott. És ez az "uniformis felnőtteknek" csak rátesz egy lapáttal a déja vu-re.
A férfi egy rövidke időre összeszorítja a szemeit, mintha így űzné távol magától az akaratlanul is feltörő emlékeket, aztán alig hallhatóan sóhajt egyet.
- De hát azért tényleg örülök, hogy újra látlak - valóban egy mosoly lenne az ott, a tanár úr szája szegletében? Foley nevetőráncai megmutatják magukat? - Épp csak megzavart egy kicsit ez a.. ez aa.. - ujjait idegesen végigdoboltatja a legalsó könyv borítóján, s csak azért sem pillant a kacér nő gondosan kialakított dekoltázsára.
- .. diákos öltözék. Igen.

Travis


Éés bingó! Elérte, amit akart. Bár nem ezt a döbbenetet akarta látni Travis arcán, sokkal inkább valami pajkos vigyorra számított, de hát, kezdetnek megteszi.
- Azt hittem már, meg sem ismersz. - feleli gyermekded mosollyal, talán maga is érzi ennek a mondatnak az irrealitását, hiszen alig változott iskolájának befejezése óta, bár ő megrögzötten hiszi, hogy akaratának ellenére, de valamicskét mégiscsak komolyodott külseje, bár más ezt eddig még nem vette észre.
- Na, azért ennyire nem kell nekem örülni. - habár arcán cseppnyi rosszindulat sem látszik, hangjába vegyül némi bosszúság a régi ismerős arcára fagyott álmélkodás láttán. Elrugaszkodik a faltól, és közelebb lép a férfihoz, már amennyire közelebb tud menni. Bordái szinte súrolják a tanár által oly nagy buzgósággal szorított könyveket. Ha a férfi nem csukja be magától, valószínűleg ő segített volna ujjaival bezárni Foley nyitva hagyott száját. Ehelyett most csupán visszadugja sajátjába a beteg kisdiáktól szerzett nyalókát.

Pár pillanatig szúrós szemmel figyeli Travis arcvonásait, mintha valahol a bőre alatt rejtegetné igazi érzelmeit, majd lába ismét megindul. Elhúzódik a könyvektől, kicsit távolabb lép, megfordul saját tengelye körül, majd megállapodik ismét Foleyval szemben. Apró rituálé, hogy levezesse a hirtelen jött izgalmakat..
- Hidd el, ez kölcsönös. - kezd bele saját mondókájába. Két kezét felemeli, majd ujjait összefűzi tarkója mögött.
- Azt hittem, én leszek az egyetlen, aki visszajön az iskolába dolgozni. Bizony, visszatértem, immár, mint javasasszony. - teszi hozzá gyorsan, ezzel megspórolva Foleynak egy kérdést, bár a férfi talán már össze is rakta magában a képet. Hisz mi másért lézengene itt Amythia csak úgy? A puszta nosztalgia eddig még sosem hajtotta vissza semmilyen helyre, Dublint is a háta mögött hagyta minden érzelgősködés nélkül, no azért kéthavonta visszajár egy pubba iszogatni, de a honvágynak elviekben ehhez semmi köze.
- Nem számítottam efféle kellemes meglepetésekre. - akármennyire kacérnak szánta a mondatot, meg kell, hogy kérdezze magától: Kellemes? Valamivel örömtelibb fogadtatásra számított egy esetleges viszontlátás alkalmával.

Gyanakvó pillantással méregeti egykori, vad mulatótársát, ám a szájszegleten éledező mosoly eltörli szeme sarkából a rosszalló ráncokat.
- Számomra is öröm. - feleli pajkosan, de valami azt súgja, inkább ne említse meg, hogy miféle elkövetkezendő örömöket vár már most a jövőbeli közös munkától.. Helyette inkább ő is diáklányokat megszégyenítő öltözékére pillant.
- Ó, hogy erre gondolsz. - ejt meg egy halk, de mégis élénken csilingelő kacajt a férfi irányába, miközben tenyerével saját öltözékére mutat, két kezével így félreérthetetlenül - habár a puszta ártatlanság vezérli mozdulatait - keretezi méretes dekoltázsát.
- Pedig, ha valamiről, hát erről felismerhetnél. - kacsint kacéran Travisre, hisz évekig efféle, csak talán kicsit szolidabb (bár Amythiáról beszélünk, dehogy volt szolidabb), ruhában láthatta.
Hirtelen őt is elönti a nosztalgikus érzelemhullám, csak valószínűleg ez teljesen más hatással van Amythiára, mint pár pillanattal ezelőtt Foleyra volt. Őszinte mosoly gurul arcára, hogy csak úgy süssön a férfi felé. Most, hogy így belegondol, micsoda öröm őt újralátni. Már vagy öt éve annak, hogy nem látták egymást, pedig annak idején egy városban laktak. És micsoda kalandokat éltek át együtt.. Legszívesebben a férfi nyakába vetné magát pár, röpke pillanatra, hisz ez a legkevesebb, amit megengedhet magának az iskolás évek után.. Ám a Foley testtartásában bujkáló tartózkodás mégis megállj-t parancsol Amythiának.
Ugyanaz az ember.. de mégis teljesen más.

Léptek?
Sóhaj?
Szabadság.
Még, még. Érzem, hogy mindenki porcikám ugyan úgy kívánja a szabadságot, mint a szívem. Inkább a fullasztó sós víz, a friss levegő, mely a tüdőmbe áradva éltet, mint ez. Miért nem élhetek úgy, ahogy én akarok, s miért kell mindig? mindig mindent határok és szabályok köré zárni? Mintha ezt bárki is szeretné? Szabályok közt, megkötve élni? Hisz ez nem is élet, ez csak rabság, aláveted akaratodat, valaki másénak, egy nagyobb akaratnak. Egy olyan akaratnak, ami biztos, és nincsenek kockázatok. Csak azért, hogy megvédjenek, mégis úgy érzed jobb lenne, ha inkább szabad lennél, nem védene senki, olyan védtelen lennél, mint egy éppen frissen kinyílt virág?senki sem vigyáz rád, senki sem figyel szavaidra, és nem követei lépteidet oly árgus szemekkel, mint aki bármelyik hibát rögtön felfedezne, s megtorolna. De mégis, legalább aggódhat valaki érted, amiért nem vár mást, csak azt hogy élj. Élj, és élvezd az életet. De mindez korlátok között hogy is valósulhatna meg? Egyszerű, naiv emberi elme, önző és roppant meggondolatlan. Nem tudja mit csinál, csak cselekszik, nem gondolkodik, csak pusztít. Csak magára gondol, másokra nem, ha mégis úgy tűnik, csak a szemed káprázhat, hisz az emberi elme kiszámítható? minden embernek vannak hátsó szándékai, még akkor is ha ezt ő, vagy mások nem észlelik, mert minden ember, ugyan olyan, csak kissé térnek el, kevés az olyan, akik igazán mások. Én más vagyok, én nem vagyok olyan mint a többi, ezért sem érthetnek, semmit nem érthetnek. Senki sem érthet meg, talán így is van jól, ennek így kell lennie. A Sors ezt az utat szánta, ha pedig követem, talán minden olyan reménytelen. Ha megcsillanna egy halvány kis reménysugár, hogy van miért élnem, akkor bizakodnék, de így? nincs okom rá, mi emberek, azért vagyunk a Földön hogy meghalljunk. Nem tök mindegy, hogy előbb vagy utóbb? Egyszer úgyis bekövetkezik, max végignézed, hogy elhalnak mellőled a szeretteid, és Te magad is belehalsz a fájdalomba. Na melyik a jobb? Sorsod szerint cselekedni, vagy inkább az ismeretlen felé evezni, addig amíg van eveződ? Mert ha már nincs, akkor újra a Sors irányít. A Sors. Csakis Ő.
Ahogy nekitámaszkodok a falnak, remegek. Érzem a fal nyirkos hidegét, de nem tud érdekelni, így nekitámaszkodva lejjebb, és lejjebb csúszok, míg nem ülő-pozícióba nem küzdöm magamat. A táskámat még látom a szemem sarkából, de nincs erőm utána nyúlni, így csak nézem. Csak bámulom, és elveszek a gondolataimban. Olyan gondolatokban, amelyeket nem érzek magaménak, de mégis? mégis az enyémek. Az én fejembe vannak, én hiszek bennük, én küzdök értük, nem veheti el őket senki, mégsem kellenének. Jobb lenne, ha teljesen üres lenne a fejem, hogy ne pörögjön ennyire az agyam, mert lassan ki kell tenni a ?megtelt? táblát az információfogadáshoz. Ennyi.
Érzem, hogy a szemem ég. Sírni volna kedvem, de mégsem teszem? Hogy miért? Mert erős vagyok. Erősnek kell lennem, mert nem tudhatják meg azt, amit szégyellek. Igaz, hogy ettől leszek magam, de mégis szégyellem. Ezért megvetem magamat, de mégse én tehetek róla, mert nem én akartam így, valaki más vétke, én csak a szenvedő alany vagyok, akin nevetni lehet, meg kísérletezgetni. Mindig csak bíztatnak, amikor tudják, hogy az a rohadt gyógyszer egy idő után már nem fog segíteni. Tudom, egyszer nem lesz több segítség, csak a mellékhatások, a fájdalom és a rossz tapasztalatok. Én nem sajnáltatom magamat, mint a többi. Nem is érdeklem őket, hát akkor? Ez van, ezt kell szeretni. Nem tehetek ellene semmit, tehetetlen vagyok, és egyre gyengébb. Nem tudom meddig bírom ki ezt.
Elfátyolosodik a szemem, de csak durván megtörlöm és tűrtőztetem magamat. Nagy levegőt véve a táska után nyúlok, s vékony fehér ujjaimat rákulcsolom a fekete, kopott szövetre. Magam felé húzom, gyorsan akaratosan és indulatosan rántom szét a száját összefogó vastag fonalat. Mikor rálelek arra a könyvre, amit mások naplónak neveznének, egy másik tárggyal is ütközik kezem.
 Ekkor nézek szét a folyosón? mintha valaki közeledne?

- Téged nehéz összetéveszteni bárki mással - jegyzi meg semmitmondón, míg a könyveit leheletnyivel szorosabban fogja magához. Máskor, máshol és más körülmények között talán nem lenne ellenére Amythia közeledése, a kacér kis megjegyzései, hiszen ezek régen is mulattatták, sőt. Viszont azóta annyi minden megváltozott, és a megszokott mozdulatok idegenek lettek, hamisak és feszélyezők. Arról nem is beszélve, hogy Foley professzor, és mint ilyen, nem enyeleghet a folyosó közepén, ráadásul olyasvalakivel, akit első pillanatban még ő maga is idétlen bakfisnak vélt.
A férfi értetlen kifejezéssel válaszol a pásztázó pillantásra, de nem sokáig tartja a szemkontaktust. Sokkal kényelmesebb, ha inkább a fiatal nő kézfejét figyeli, ahogy szórakozottan forgatja a szájában olvadozó nyalóka nyelét. Amy tényleg soha nem fog megváltozni - ez legalább olyan biztos pont az életben, mint hogy.. nem, ennél talán nincs semmi, ami biztosabb lenne. Valószínűleg még mindig szívesen tapasztana nyálas csikkeket egy ügyes dobással a mosdók plafonjára, és a trófeatermi kviddicsedzés sem lenne ellenére. De hogyan is adhatná a tudtára Foley, hogy ő viszont nagyon is más ember lett, mintha kicserélték volna, és nem áll szándékában változtatni ezen. Miért nyúlna vissza a rég letűnt évek értelmetlenségeibe, amikor neki tökéletesen megfelelnek az adott állapotok? Felnőtt, önálló férfi, remek munkával, kellő szabadidővel és nyugalmas hétköznapokkal. Sokan egyébként is úgy tartják, hogy a lázadó fenegyerekek is észhez térnek és lecsillapodnak egyszer. Az ő esetében egy kissé korábban történt ez a megszokottnál, de attól még meg van elégedve mindennel.
Valamiért mégis megremeg a keze pusztán attól, hogy Amyt látja maga előtt teljes valójában.

A röpke gondolatsor - az, hogy megnyugtatta magát a jelenlegi életének kerekségével - erővel tölti el, és ismét zavar nélkül nézi az örökmozgó lányt, s még egy elnéző mosoly is átszalad az arcán.
- Bevallom, én sem hittem, hogy még egyszer a lakóhelyem lesz a kastély. Főleg nem így - jelentőségteljesen megforgatja a szemeit, majd a saját fekete köpenyére pillant. A válláról hanyagul lógó ruha kísértetiesen hasonlít Piton szintén koromfekete keselyűgúnyájára. Mintha ez elvárás volna a Bájitaltan aktuális oktatójától. - Javasasszonyként, az igen. Elég komolyan hangzik. Na de.. mióta érdekelt a gyógyítói pálya? Úgy értem.. én nem is tudtam, hogy e felé húzol - őszinte-kíváncsi szemei tükrözik az értetlen kis zavarát. Amy mindig is tűzről pattant teremtés volt, akihez egy lakóház méretű sárkány, vagy egy megbokrosodott versenyseprű jobban illett gondolatban, mint a gyógyítás.

Most, hogy Amy lesüti a szemeit, míg saját ruháját méri fel egy nevető pillantással, a férfi is alaposabban megnézheti őt magának. Berzenkedik a gondolattól, hogy holmi közönséges mustrálással illesse a kihívó szerelést, pedig férfiember legyen a talpán, aki meg tudja állni az ilyen kísértést. Nem mintha cölibátust fogadott volna, de a mértékre fokozottan figyel.. iskoláskori vad kicsapongásai óta. Amythia meg minden egyes mozdulatával - noha valószínűleg nem szándékosan - zúzza-rombolja a gondosan felépített ésszel, csakis ésszel című palánkot.
- A szokatlan viselet mellett is elég feltűnő jelenség vagy - "szokatlan viselet" és "feltűnő jelenség"? Ez aztán igencsak virágnyelven megfogalmazott bók volt. Talán túlságosan is virágosra sikerült - Úgy értem.. ah, csak szórakozott vagyok.
Úgy bizony, most tényleg elmosolyodik, bár ez sem szívből szóló mosoly, sokkal inkább zavart. De legalább már nem ingázik a tekintete olyan mereven a másik homloka és fürtjei között, kerülve a pásztázó macskaszemeket.

Travis

Nehéz összetéveszteni bárki mással. Ez tény. Sőt, lehetetlen. Amythia jelenség, belőle csak egy van. És ez az egy olyan mélyen belevési magát az emberek emlékezetébe, hogy savval sem lehet senki memóriájából kimaratni. De ez így van jól. Mindig élvezte, hogy felismerik, nagy mosolyok közepette figyelte az integető ismerősöket, és jóízűeket kacagott azokon is, akik a következő találkozások alkalmával inkább arcukat eltakarva elrejtőztek előle. Persze Travis egyik csoportba sem tartozott. Ő más volt. Egy azok közül, akiket a közeli barátai közé sorolt. Hiszen annak idején olyan sok időt töltöttek ők négyen együtt: Lor, Tony, Travis és Amy. Mégis szétszéledtek miután kiröppentek a Roxfortból.. Lorral szerencsésen újra összehozta a sors, de Foleyt lehetetlen volt megtalálni. Kereste Dublinban, de azt mondták, már nem lakik ott.. Gondolhatta volna, biztosan ő is elköltözött. És Tony, semmit nem hallott róla az évek során. Kicsit mérges is, amiért őt nem keresték a fiúk, de keserűen elkönyvelte magában, hogy ilyen az élet, semmi nem tart örökké. Meg volt a maga gondja, törődött inkább azzal. Milyen ironikus, hogy egy nap mégis újra látják egymást, pont itt, a régi, szép emlékek tárházában.

Elmélázva forgatja nyelvével szájában a nyalókát, közben egy pillanatra sem emeli le tekintetét Travisről. Hát igaz, tényleg itt tanít. Mi a franc történhetett ezzel a pasassal, hogy tanár lett belőle? Ám Foley következő kérdésén ő maga is megütközik egy pillanatra. Annak idején nem is említette neki, hogy a Gyógyítóképzőben fog továbbtanulni? Ezt szinte teljesen elfelejtette, mint ahogy azt is hajlamos mindig figyelmen kívül hagyni milyen felelőtlenül választott hivatást. Mindig is vonzották a veszélyes dolgok, még gyógyító-gyakornok évei alatt is óriási szívfájdalommal ment el a romániai sárkánykutatásra felszólító szórólapok mellett. Az lenne csak az igazi, ha valami effélét dolgozhatna.. Vagy ha minden nap pálcával kéne saját életéért küzdenie, nem pedig csontok fölött hadonászni, hogy helyes ponton forrjanak össze. Igaz, az évek alatt megszerette hivatását, de mikor eljött a pályaválasztás napja, Amythia motiváció híján csupán egy fekete sálat vett magához. Bekötötte szemét, az előtte lévő asztalra gyűjtötte a szórólapokat, és bökött. Na jó, igazából a Dolgozz te is gnómokkal - vár téged a bánya! szórólapra bökött, de őszintén szólva, ezzel nem szimpatizált annyira. Ekkor pillantotta meg a Gyógyítóképző szórólapját. Komoly, felelősségteljes, és alig marad ideje élni, családot alapítani legalább is biztos nem tud majd. Tökéletes! De azt hitte, a barátainak azért elmondta tervét..
- Hát tudod.. - mintha csöppnyi zavar vegyülne hangjába - Hirtelen döntés volt. Így legalább nincs időm hazamenni.. - utolsó mondatát igencsak elharapja, iskolás korában sem beszélt szívesen az otthoni állapotokról. Persze, odahaza minden szép és jó volt.. Csak épp a szülők hiányoztak az idillből.
- De tee? - jobbjával kiveszi szájából a nyalókát, hogy nyílt utat adjon az arcán megjelenő döbbenetnek - Travis Foley, mint tanár? Ki hallott még ilyet? Azt hiszem, ha annak idején valaki ilyesmit mondott volna nekem, hát én biztos jól kiröhögöm. - Nem törődik szavai hatásával, hiszen igaza van. A régi Travis Foleyból előbb nézte volna ki, hogy a konyhára jön manóként sütögetni, vagy hogy a vadőrlakba költözik, hogy uralma alá vonhassa az egész erdőt, minthogy tanárként visszatér, még hozzá egy új generációs Pitonnak!

A röpke pörgés-forgás után tekintete ismét a professzoron állapodik meg.
- Szokatlan viselet? - bugyog fel belőle lágyan a nevetés, miközben kezeit lassan leereszti dekoltázs-szintjéről. Na ezt a mondatot már végképp nem hagyhatja figyelmen kívül, bármennyire is próbáljon türelmet erőltetni izgatottságtól remegő lelkére. Mikor mondott volna ilyet Foley? Soha! Mi a fészkes kelpitrágya történt itt? Ismét megpörgeti ujjai között a nyalókát, majd hanyag mozdulattal a plafonra hajítja, bár most egyáltalán nem érdekli, meddig ragad ott az édesség. Ismét megvillantja macskaszemeit, majd lábai megindulnak, és egyre közelebb ér a professzorhoz, míg nem ismét mellkasán érzi a könyvek érintését. Félig oldalról közelíti meg Foleyt, hogy ezzel is csökkenteni tudja a közöttük lévő távolságot, bár feje így is messze van a férfiétól, hiszen Amythia jóval alacsonyabb.
- Ha tetszem, azt mondd. - kacéran csettint egyet nyelvével a mondat végén. Beszéd közben magától mozdul a keze: jobbjával alig érezhetően végigsimítja a férfi arcélét, majd ujjai elvesznek a barna tincsek között.

Átváltoztatástan. McGalagony.
A padon fekszem az óra legvégére. Remekül megy már a fülesbögre táncoló egérré változtatása és igen, már nem sárga színben pompázik az egerem de nem is bugyirózsaszínben és se nem egy törpe se nem óriás hanem pont az a? normális méret. Szóval az utolsó tíz percben, miután már előtte vagy tízszer megcsináltam a bűbájt elégedetten dőltem el a padon, mint egy nagy rakás szerencsétlenség, s ezt leginkább azért tehettem meg, mert leghátul ültem és mert a professzor a nehezen boldoguló diákokkal foglalkozott. Közben pedig persze hallgathattam az ostoba fecsegéseket, a hirtelen felkiáltásokat és az egérré vált bögrék vagy bögrévé vált egerek cincogását.
Aztán, csengő.
Kiszabadultunk.

Furcsán elégedett érzés öntött el, talán azért mert sikert értem el és még McGali is elégedetten bólintott egyet vagy azért mert a mai nap nem is lehetne szebb. A reggelt Anwennel töltöttem, az órákon bár unatkoztam mégis elértem, amit akartam. És elismerést is kaptam. Este kviddics, szóval elő kell szedni a többieket, mielőtt Abbey ordítja le a fejünket. A hollóhát erős. Főleg Turner vasmarka, hogy a griffendélről már ne is szóljak. Vikitria. Mardekár, Malfoy, és az örök csalások.
Habár nem sok reményt fűzök a házversenyen való szereplés és a kviddics-kupa elnyeréséért, ezt mégis megtartom magamnak. Se nem illendő se nem tanácsos lelohasztani a többiek reményeit, jó kedvüket. Úgyis én innám meg a levét, csak mert reálisan látom a világot. Szóval a francia meghúzza magát és? és könyveivel a kezében ?mert lusta elpakolni- siet, elvégre a következő óra bájitaltan.
Már a hideg is kiráz a pinceteremtől, és nem maga a bájitaltan óra miatt ?bár meg kell hagyni az se a szívem csücske- hanem az ott elszenvedett dupla óra miatt. Felér egy halállal vagy legalábbis egy cruciatus átokkal minimum.
Így a kezdeti jókedv ennek árnyékában olyan nyomtalanul párolog el, mintha nem is lenne. És mi marad? A belsőmben halkan tekergő rettegés. Szuper.
Észre sem veszem a lányt, csak mikor már majdnem neki megyek egyenesen.
Ám még épp időben lépek el az esetleges frontális ütközés elől, s széles mosollyal arcomon üdvözlöm őt, habár lehet ezzel ráijesztek kissé.
- Anwen?.! Hát neked nem órán lenne a helyed? -
Nézek rá zavartam és fel se tűnik hogy meglehet épp oda igyekszik a másik, ha én nem tartanám fel, na meg hogy most van egy tíz perc szünet míg elérsz a kastély egyik szárnyából a másikba. Mindez nekem, mint általában minden kézelfekvő dolog, kiesik.

- Most jöttem Átváltoztatástanról, McGali elég paprikás, többen nem tanultak nálunk, szóval? ne lepődj meg ha? szigorúbb a kelleténél. -
Mondom úgy mellékesen s közben bíztatóan mosolyogva pillantok a lányra. Ez a figyelmeztetés csak úgy jött. Nem tudom honnan és hogy miért, de úgy jött. Habár már Wennie is az ötödik évét tapossa, tudja jól melyik tanár milyen szeszéllyel bír. De mégis? legalább mi, hugrások segítsük egymást ott, ahol tudjuk. Legalább ennyi, ha már más nem is.
- Ne haragudj, hogy reggel úgy ott hagytalak?-
Kezdek el szabadkozni, s bár ezt már érzem nem fogom tudni kimagyarázni, azért mégis megpróbálom.
- ? csak? tudod az órák. És? a házidolgozatok. -
Legyintek egyszerűen, mintha mindez mellékes lenne. Talán, mert az is.
- De te tudod a leginkább, hisz? nemsokára RBF? habár mindenki túlélte?-
Kacsintok rá vidáman és magamra mutatok, jelezve, még nekem is sikerült.
- Menni fog csak ne görcsölj rá. -
Bíztattam és most már tényleg úgy éreztem, jobb lenne ha befognám. Annál is inkább mert szegény lány totál ledöbbenhetett rajtam és a? nagy lelkesedésemen. Számára biztosan nem mond semmit az, hogy jó napom van. Pedig jó napom van. És kész.



megjegyzés; előzmény a nagyteremben
zene; breakdown by chris daughtry

Keith <3<3<3
Egy angyal és egy ördög lehet, hogy nem is különbözik annyira egymástól?

Nem a fény múlékony, hanem a sötét. Az árnyakat minden reggel legyőzi a felkelő Nap legelső fénynyalábja, mely oly gyengéden cirógatja a földet, mint gyermeket az édesanyja. Elég egy aprócska sugár mely elrettenti a lidérceket.
A táj vöröses ragyogással tündököl a nagyon is korareggeli órák egyikében. Hűvös zefír simogatja a vidéket, lészen a felröppenő baglyok szerelmes párja, mi egész útjukon elkíséri a madarakat.
Olyan kísérteties minden. Fájdalmas, üres, és nem tudni miért. Távol van valami, ami nélkül nem teljes az egész, aminek a hiánya még az elmét is megbomlasztja. De vajon mi lehet ez?
Erre a kérdésre keresi a választ a hatalmas üvegablak előtt ácsorgó szellemnek tűnő, mégis angyali teremtmény.
Nem a fény múlékony ? nem ?
Ujjbegyei végigszántanak a vékony üveglapon, melyen túl oly csábítóan piheg a birtok.
Gondolatai ezer dolog körül járnak. Megannyi értelmetlen, ostoba bolondság, melyekkel csak az idejét pocsékolná. De miért vannak jelen a fejében?
Egy szép mogyoróbarna tekintet kiélesedni látszik a sok emlékfoszlány közül.
Száján hirtelen az odaugró múltbéli csókot érzi. Fájdalmasan felsóhajt. Mi miért történik?
Sose tett Ő még ilyet ?
Sose?
Sose?
Gondol egyet, majd felül a hosszú mahagóni asztal végére, hátat fordítva mindennek, dacolva a világgal, és üres szemeit még inkább a ringatózó tó fodraira összpontosítja.
Elmerülni benne mennyire csodálatos lenne.
Ahogy a víz körülfonná teste minden porcikáját, és hű szeretőként ölelné magához. Lemerülni, majd egy perc múlva felbukkanni, és szomjasan levegőért kapkodni.
Mennyire csodálatos lenne. Mint egy álom?
Mit törődjön Ő az etikettel? Az undorító formaságokkal? Talár helyett egy hosszú sötétszínű nadrág pihen lábain és derekán, és hozzá igen passzoló kármin blúz simul felsőtestére.
Beterpeszt, kezeivel támaszkodik maga előtt.
Az idő lassan telik. Túlságosan lassan. Hétvége van.
Az egész kastély ilyenkor túlontúl üres.. Akár egy szellemtanya, ahol Lilia csak egyszerű rém. Aki nem ért máshoz, mint, hogy kísértsen.
Gabrielle a fejét rázza - lassan, mint aki attól tart, hogy egy hirtelen mozdulat sötét erőket, kegyetlen démonokat, szörnyetegeket szabadít el a bensőjében.
Hova lettek a bestiák? Miért nem szaggatják éppen a lelkét, gyötrik az örökkévalóságig?
Egy pillanatra behunyja a szemét, majd mikor újból kinyitja, kézfeje vértől piroslik a pirkadat első fényeiben ragyogva.
Mélyeket lélegez.
Hosszú szempillái összefonódnak. Majd szétnyílnak.
Egy ?
Kettő ..
Három ?
Csak egy mogyoróbarna írisz az, ami oly élesen ég gyönyörű lélektükrei előtt.

Későre jár, lassan takarodó, de hát ez mégis kit érdekel errefelé? A nap már lent van egy ideje, a munkáját átvette a Hold. Éjszakai műszak... ehh. Nem tudok aludni. Ha most erre jönne valami prefektus vagy tanár vagy akármi, és elküldene aludni, hát lehetetlent kérne tőlem. Már próbáltam. Mint a jókislányok, nyolckor elmentem aludni, míg a többiek még nagyban kislámpánál meg ilyeneknél tanultak meg levelet írtak meg ilyenek, én megpróbáltam az ágyat nyomni. Pedig menni szokott. Simán el tudnék aludni az Abszol út kellős közepén úgy, hogy húszezren rúgnak belém lépnek rám és próbálnak megzavarni célomban. Lazán sikerülne, hát ez a kis munkazaj mégis miben akadályozhatna meg, nem?
Nem is azzal volt a gond, csak egyszerűen nem sikerült. Egy teljes óráig forgolódtam, a fél csapat addigra már csendesen szuszogott az ágyikójában én meg már nem bírtam tovább. Felpattantam hát, hálóingem alá felkaptam egy nadrágot, fölé egy talárt. Belebújtam finom kis papucsomba és nekiindultam a hideg, sötét folyosóknak.

Lépteim lassúak, próbálok nem csoszogni és mindenkinek a figyelmét magamra terelni, ami a papucsomban elég nehéz feladatnak bizonyul. A hülye talpa... de legalább jól néz ki. Még kényelmes is, mint valami álompapucs. Csak a hangja, amikor lépek. Ha egy kicsit lelassulok, tisztára mint valami mugli horrorfilmben. Na jó, ezt most inkább hagyjuk.
Idegesít, a csönd. Már elmúlt az az idő, amikor csak úgy sétálgathattak a diákok a folyosón, mindenkinek a hálókörletében kell húznia a lóbőrt. Az egyetlen zaj a lépteim zaja, ami szintén eléggé zavar, szóval remek egy dolgom van nekem.
Elég!
Állj! Ennyi elég is volt a sétából, így aztán ma már biztosan nem fogok aludni. Inkább le kéne nyugodnom és szépen elálmosodnom. Ez a legtutibb terv eddig. Mélyet sóhajtok és felmászok az egyik ablakpárkányra, nyilvánvalóan arra, amelyik a legközelebb van. Rálátni a Holdra. Gyönyörű, úgy szeretem, és csak ülök és nézem, és nincsen semmi dolgom. Vagy legalábbis elfelejtem, hogy bármi kötelességem, munkám lenne. Mindent egy csapásra elfelejtek, és csak bámulok ki a fejemből.
De csak addig, amíg meg nem zavarnak. És akkor visszazökkenek a valóságba és nem a csillagokon elmélkedek, már ha azt annak lehet nevezni.

Léptek zaja. nem, nem alvajáró, az olyan lenne mint amilyen az enyém volt. Talán tanár, vagy prefektus. Fantasztikus, Alma, ezt is jól megcsináltad. És persze ide ültél, a fénybe, ahol szöszke hajad még meg is csillan. Százezer százalék, hogy valaki fel fog fedezni itt, miközben tilosban jársz, mert hát olykor azt is kell. Büntetőmunka, pontlevonás. Vagy csak irány a hálókörletébe kisasszony. Már alig várom a nagy találkozást.
Jaj, ne! Kellett ez nekem?

Mikor valódi életednek a töredéke sem vagy, akkor jutnak eszedbe azok a dolgok melyeknek várnia kéne még. Azok a dolgok, melyek vasmarokkal szorítják össze lelkedet, s nem eresztik a fogságból.
Minden tárgy, ember és gondolat, vagy akár feléd közlendő szó elmosódni látszik. Semmi sem jut el tisztán a tudatáig. Az arcok, mintha csak tintapacaként ölelnék egymást körül, a hangok mintha csak egyszerű ütemet diktálnának fejében.
Íriszeire minden második percben szemhéja zárul rá, mintha csak aludni akarna, ám túlságosan is él ahhoz, hogy ne felejtse el, a csontos ujjai között szorongatott cigarettaszálat, mely lassacskán végleg hamuvá ég majd. Beesett arcát borosta fedi, szemei kialvatlanok, s korát sem csillognak már oly tisztán, mint azelőtt.
Valami megváltozott.
Valami fontosabb lett egyetlen ölelésnél, és egyetlen elvnél is a sok közül. Mintha már csak arra várna, hogy hamukén zuhanjon le a hófehér cigarettaszál végéről.
Kezei remegnek, vörösesbarna hajtincsei az eddiginél is rendezetlenebbül fészkelnek feje tetején, s mit sem ér most a fejében elhangzott, valamennyi keserves szó.
S csak egyetlen pillanat.
Már-már szárnyakat lát maga előtt, az aranyszínben pompázó csigákkal egybevéve. Egy angyalt ki most itt válik azzá szeme előtt ami. Megáll. Fél vállal a falnak dőlve bámulja csak, s somolyog magában. Táskás szemei lehunyódnak, vékony ajkai maguk közé szorítják a szálat, s mintha csak sárkány lenne, orrain úgy pumpálja ki magából a füstöt. Érzi szívének minden dobbanását, érzi ajkain a mézédes csók érintését, mely a nők tucatjainál is forróbb volt. Érzi a szívében lángoló éles pengét, melyet képtelen kihúzni magából. Hiába a fejében elhangzott valamennyi ébresztő szó, már túl gyenge ahhoz, hogy észbe kapjon.
Már?
Még.
Majd a cigarettaszál utolsó édes mérge lesz az egyetlen lökés, ami végleg erőt ad neki az induláshoz. A csikk a földre hull, s vállai ellökik magát a faltól.
Ha nem ijeszti meg a tüneményt, és ha persze az engedi, lassan hátulról öleli körbe, remegő kezeit rácsúsztatva a hófehér selyemkendőkre, melyekkel együtt húzza végig csontos ujjait az ablakpárkányon. Holmijából árad a dohányszag, de mit sem törődve ezzel, hosszú ujjai pókként körbefonják a lány csuklóját, hatalmas tenyerét rátapasztva karjára lassan, szenvedéllyel húzza fel egészen a lány válláig, miközben fejét arra támasztva süllyeszti bele a lány nyakába penge vékony ajkait. Érzi, ahogyan liheg, ahogyan kerek keblekkel fedett mellkasa oly mélyen szívja be a levegőt. S ha még mindig nem taszítják el, finoman, szemben maga felé próbálja fordítani a lányt. Elereszti, s zavartan, idegesen beletúr saját hajába, végig simít állán, a földre néz, majd a lányra, s szipogva egyet-kettőt megszólal:
- Beszélnünk - tekintete a földre ugrik, penge vékony ajkain apró somolygás jelenik meg, s önmagát kinevetve visszanéz a lányra - Beszélnünk kellene.
S pillanatnyi hangulatváltozásai követik egymást, s ekkor már felszegett konok arccal néz Lilia tükör kék szemeibe. Érzi a szívében forrón izzó pengét, s tehetetlenül ez ellen az előbbi gyengédséggel szemben, durvaságot mutatva arcán, bámul az íriszekbe.
Mert van, ami sosem maradhat titokban, s van amit még a nyugtató bájitalok tucatja szem képes helyrehozni.
Bármennyire is szüksége van rá ...

- Ha hirtelen döntés volt, akkor már mindent értek. Ez így már beleillik a Miss Lixfise-féle képbe - helyesel idegesesítő-tudálékosan, egyfajta régi mosollyal a szája szegletében. Vagy inkább egy régen használt mosoly elmékével; már hosszú ideje nem gondolt kamaszkora mindennapjaira. A lány alig észrevehető zavarát mindenesetre figyelmen kívül hagyja. Pontosan, mintha észre sem vette volna. Annál is inkább, mert a következő pillanatban az a bizonyos nyalóka ismét megközelíti a talárját, s Foley nem biztos benne, hogy a váratlan találkozó után nem talpig ragacsban fog visszakullogni az osztályához.
- Köszönöm szépen, Amythia, ez igazán támogató hozzáállás a részedről - mormogja neheztelés nélkül, s úgy tesz, mintha lazítana egy mugli nyakkendőn, ami kellemetlenül szorongatná a nyakát. - De most miért lepődsz meg annyira? Nem voltam én sohasem buta gyerek.. a jegyek nyilván nem mindig ezt tükrözték.. de úgy sejtem, te nem is emiatt lepődtél meg ezen, igazam van? - hát persze, hogy igaza van. A képességeit senki sem vitatja, de tényleg furcsa egy kicsit elképzelni, hogy a régi énjéhez képest mennyit fejlődött. Travis, a vad és kiszámíthatatlan Travis biztos nem tanárként képzelte el pályafutásának csúcspontját.

Tekintetével önkéntelenül is követi a nyalóka útját; ahogy katapultszerűen kilő a magasba, s eltűnik a végtelen távlatok sűrűjében, kikacagva a gravitációt, a kötelességtudatot, mindent. És akkor igen, ott áll mellette a sugárzó fiatalság, Amy, akinek nincs is akkora szüksége arra a cukorbogyóra.
- Óó, hát öö - ritkán hallani a mindig precíz tanár úrtól ilyen összeszedetlen mondatot, hát még milyen ritkán lehet látni tőle azt, ahogy szabad kezével a villámnál is gyorsabban fonja körbe a lány derekát, s húzza magához közel, mintha még mindig felelőtlen diákok lennének. Talán ugyanez juthatott neki is az eszébe, mert hirtelen el is engedi a lányt, és két kezével a könyveibe kapaszkodik. Alig érezhetően el is távolodik kollegájától. Túl sok mindent mozgatott meg benne ez a bizalmas érintkezés.
- Eh, nézd már - idegesen felnevet, hangjában egy cseppnyi derű nélkül - Még a végén lekésem a saját órámat. Sajnálom, Amythia, de nekem most mennem kell. Nem engedek meg olyan luxust a diákjaimnak, hogy értelmetlen lyukasórákkal töltsék ki a napjaikat.

Felajánlhatná persze a nőnek, hogy kövesse, és üljön be nyugodtan a tanórára, a kutyát sem zavarná ott, de mégsem teszi. Maga is szégyellné bevallani, de egészen úgy viselkedik, mintha menekülne Amy elől. Minél hamarabb biztonságban tudja magát, annál jobb. Csak álljon végre az osztály előtt, és hagy beszéljen a görvélygombáról, akkor minden rendben lesz.
- Szóval én most.. - és a bátorlelkű fiatalember hátat fordít a vágytól fűtött, pihegő macskahölgynek, hogy a pinceterme félhomályában keressen menedéket a régi szép idők emlékei elől.

Az idegeim kezdenek összeomlani és ez nagyon nem vicces, még ha annak is hangzik. Egyszer rosszalkodok egy kicsit, hogy akkor most éjszakai kiruccanás, séta és fejszellőztetés, se nekem még ez sem megy! Nekem még ezek a mások számára piti és könnyű dolgok sem tudnak sikerülni, máris le kell buknom. Na jó, bevallom, megesett már ilyen kis éjjeli portya de nem ilyen éjjeli. Olyan éjjeli, hogy még rá lehetne fogni, hogy nem figyeltem az órám és nem vettem észre, hogy közben takarodót ütöttek. Most meg már alvásra felszerelve sétálgatok, pusztán egy kispárna vagy egy alvós maci hiányzik a hónom alól.
Összébb húzom magam a holdfényes ablakpárkányon, hátha nem vesz észre, hátha elsétál mellettem. Hátha egy kaméleon képességeivel vagyok titokban felruházva ami most előtör a mélyből én pedig beleolvadok a környezetembe. Fenti akárki, kérlek, így legyen!

Nem sikerült. Lebuktam.
Nekem itt és most, ebben a szent pillanatban végem van.
Kezdek beletörődni a sorsomba és az izmaim elengednek. Már nem kell picurkára összenyomnom magam, felfedeztek, csak rossz értelemben véve. Biztosan a hajam, tuti amiatt buktam le. Utálom, hogy mindig elárul, de soha nem tudnék megválni tőle, sem a hosszán nem akarok változtatni, sem a színén, mert így tökéletes. Csak miért ilyen feltűnő? Ez az egyetlen dolog amit nem szeretek benne - mindig elárul. Csúnya dolog ez tőle. De ha már feladtam a bújócskázást, legalább végigmérem azt aki rám talált.
Nocsak, még egy szőke. Az Ő dolga sem lehet könnyebb... rokonlélek, keble... na jó, ezt most inkább hagyjuk szerintem.
- Talán félnem kéne?
Kérdezek vissza egyszerűen, ez mindig olyan jó taktikának tűnik. Nem válaszolunk és a beszélgetés sem fullad bele az Atlanti-óceánba.

Az üvegnek döntöm a hátamat. Hideg. Egy ponton hidegséget érzek, ami csak úgy rohan végig a hátamon én pedig már libabőrös is vagyok. Szerencse, hogy takarja a talár, még égőbb lenne, mint maga a tény, ahogy kinézek. Mintha valami Haute Couture divatbemutatóból léptem volna elő, csak az anyag minősége hiányozna. A hajam sem áll sehogy, még egy jó pont a francia divatházaknál.
Lóbálni kezdem a lábaimat, ha már egyszer lehetséges. És ha már a kezeimmel semmi értelmeset nem tudok kezdeni, legalább a lábaim mozogjanak. Teljesen mindegy, csak valamilyen végtagom mozgásban legyen. A szám meg most álljon le. Megy ez mint a karikacsapás. Csak még egy aprócska mozdulat, tényleg csak egyetlen egy és kész is vagyok. Eltűrök egy tincset. Úgy szúrta a szemem, majdnem szó szerint, így jobbnak láttam likvidálni. Már amennyit láttam belőle. Most már megnyugodhatok. És gátat szabhatok hiperaktivitásomnak, ami így az éjfél felé közelítve - vagy már elhagyta? - elég zavaró tud lenni.

Ami azt illeti, de. Félek a lebukástól. Elég sok mindentől félek, jelenleg leginkább ettől. Hogy rá tud hibázni egy teljesen idegen ember! Főleg, hogy ezennel le is buktam, kösz, hogy kérded...
A szívecském ami az elmúlt pár pillanatban kicsivel gyorsabban vert, mint kellett volna, kezd visszaállni a megszokott tempójába. Mindez annak köszönhető, hogy a velem szemben álló fiatalember megnyugtatott - nem prefektus. Máris sokkal jobban érzem magam.
- Álmatlanság bizony. Nem tudok mit kezdeni magammal.
Húzom el a számat és felsóhajtok. Végignézek magamon és végképp elborzadok. Még az a szerencse, hogy nem valami farmert hanem cicagatyát találtam a szobában elsőre. Farmerrel még idiótábban néznék ki. Bár a hálóingem nem sokat dob a dolgon a báránykákkal, amik egy kerítésen ugrálnak át. Egymás után, szépen sorban, és tényleg! Hála a mágikus kütyüknek még mozognak is. Nagyon menő egy dolog ez.
- Alma. Wjerk Alma vagy Alma Wjerk vagy mit tudjam én.
Motyogom össze a nagy bemutatkozást, közben pedig kezet nyújtok a másik portyázó felé. Még mindig nem tudom, hogy hogyan van itt ez az egész. Hogy milyen sorrendben van a vezetéknév meg a keresztnév de remélhetőleg értette.
Ha meg nem, akkor így járt.

~Keithnek~
/Ha már megtaláltalak, nem eresztelek, soha, soha többé el./

Gondolataiba merül. Gondolataiba, mi mint sötét lidércnyomás nehezedik rá, saját gyöngeségének szörnyű tudata pedig csak még egy tőrdöfés a szívébe.
A távolban a Fekete-tó gyönyörűségesen hullámzik még mindig.
Üresség tátong valahol a szíve legmélyén, ott ahova egyetlen ember szavai jutnak csak el. Lehunyja szemeit, csendesen figyeli a folyosó néma rezdüléseit.
Egy pillanatig megrémiszti az a feketeség, mi körbe öleli addig, míg szép szempillái szét nem nyílnak ismét. Fél. Fél attól, hogy egyszer nem tud szabadulni ettől a fojtogató sötétségtől.
Fél. Fél attól, hogy magára marad démonaival.
Megremeg. Hirtelen árad szét bensőjében a pusztító forróság, mikor egy tenyér végigsimít vállain.
Keblei játszintként remegnek meg, szemei, ajkai megrándulnak, Keith szájának puha, ismerős érintésétől.
Igen Ő az!
Christopher Mirol.
 Olyan ez a fiú, mint egy méreg, mi lassanként öli meg, s míg él, mindörökké csak a felemelő hatását érzi. Az Ő számára készített egyedi heroin. Nem tud szabadulni tőle.
Kiscicaként simul a pókujjak közé, melyeket annyira szeret.
Szeret?
Szeret...
Valóban így lenne? Ha nem, akkor mitől lehet ez az érzés? MI az, mi minden pórusából így árad, s vonzza Liliát?
Egy érintés, s egész teste lángra lobban. Lehet, hogy éget is?
Vagy csak Ő érzi ezt az elviselhetetlen hőséget? Hiszen mindjárt porrá égnek szárnyai. Miért nem oltja el Keith? Azt akarja, hogy ő is az ördögök közé tartozzon?
Mindjárt megfullad.
A vágyakozás, a szenvedély, és a másik közelsége ...
Először nem engedelmeskedik az ördög akaratának mikor az meg akarja fordítani, hiszen egy angyal nem hódol be Lucifernek.
Ő mégis megtette már, akkor és ott, vele.
Behódolt.
Egy kis idő után hagyja, hogy a fiú szembe fordítsa magával.
- Megtaláltál. Rám leltél. Hogy csináltad?
S már fonódnak is a kezek a nyak köré, ha nem rázzák le ingerülten őket, hogy a Mardekáros is érezze azt az elviselhetetlen forróságot, mit a lány.
Ha nem taszítja el Mirol a lányt, annak ujjai beletúrnak a tarkónál is oly pimaszul és rendezetlenül pihegő hajtincsekbe.
- Beszélnünk kell ... Beszélnünk.
S az üres tekintetben valahol túl a szivárványhártyán a félelem tüze égne oly olthatatlanul?
Tudja ... Biztosan tudja és innentől kezdve, ami elromolhat az el is fog romlani. ... Ugye nem?!
Mintha letépné magáról a kínzó béklyókat. Azokat a gusztustalan töviseket, mik annyira mételyezik a lelket.
Már esedezne Keith bocsánatáért, mikor hirtelen minden vétke, s múltban töltött perce megsemmisül.
Miért nem emlékszik?! Emlékeznie kellene ...De mire is?
Lábaival húzza magához közelebb a fiút, miközben lágyan, minden szorítást nélkülözve kulcsolja rá térdeire azokat.
Szépen ívelt cseresznyeajkai némán vágyakoznak, de oly mohón az elmúlt csók után, hogy szinte fizikai fájdalmat okoz az emlék a lánynak.
Ismét csak az Ő parázsló tekintete lebeg a szeme előtt. Az isten szerelmére. Miért nem emlékszik semmi másra?
- Hát beszélj ...
Forrón előrehajol, szép arcát a nyak vonalához fúrja, s apró csókot lehel a tán vadul lüktető artériára.

Előzmény - Északi szrány - Folyosók (http://www.roxfort.frpg.hu/index.php?topic=305.75)




- Annyira szerencsés vagyok, hogy épp egy ilyen Mr. Szörvájvör típusú emberrel hozott össze a sors! - Sóhajtozok, mintha Ethan minimum egy sztár lenne a szememben, én pedig majd megveszek egy autogrammért, vagy egy taknyos zsepiért, majd elnevetem magam, amikor egyszerűen csak nyelvet ölt rám! - Szóval mindenféle testedzés, hmm? -
Hunyorogok rá, mert egyszerűen nem állom meg, és bár a nyelvemen van a következő megjegyzés, miszerint olvasta e már azt a bizonyos könyvet, ami igen csak vastag, és ennek a testedzésnek a különbözői módjait és a gyakorlatok pózait mutatja de, de már is érkezik a megszólalás mire az én nyelvem igenis fel lett vágva.
- Miért érzem úgy, hogy esélyem sincs ezt letagadni? - Költői kérdés. Hát persze, hogy semmi esélyem megcáfolni az engem ért vádat. -  Tudod, ez az egész családi dolog nálam kész szappanopera, de a kérdésedre válaszolva nem. Nem aranyvérűek neveltek, hanem muglik. A nevelőanyukám, szegény nyugodjon békében, nagyon is próbált megnevelni, de nem éppen sikerült, ahogy a nagyinak sem, most pedig Anya próbálkozik, hogy olyan finom úri hölgyet faragjon belőlem, mint a nővérem. Majd egyszer elmesélhetem, ha érdekel. -
Óh, semmiféle drámai kifakadás, vagy a távolba elrévedő tekintet, szó sincs erről. Rémisztőnek hangzik felvázolva az egész, de rajtam egyáltalán nem látszik, hogy zavarna ez, hisz ha nem is teli szájas vigyorral adom elő a dolgot, azért a jókedv ugyanúgy ott van, az arcomon, a szemeimben, a mosolyomban. Nem lehet engem csak úgy kizökkenteni ebből a felpörgetett, búgótávozzsátán állapotomból. -  Egyébként én a Málnabokor és a Maci illetve a virág és a méhecske verziót hallottam.  -
Vigyorodok el újra szélesen, s szórakozottan túrok bele világos tincseimbe, s borzolom össze kissé.

- Várj.. most nem jut eszembe semmi, de ez nem jelenti azt, hogy nem lesz majd még később kérdésem, főleg ha így hagyod, hogy szétcincáljam darabjaira a magánéleted. És igen, érdekel, de még mennyire hogy érdekel, ha te azt tudnáááád! – Hát ha Ethan azt hiszi, nem hiteles az, ahogyan rám néz, nagyot téved. Vagy csak én vagyok ennyire naiv, de szinte azonnal felébreszti bennem a mélyen leledző anyai ösztönöket, s úgy érzem, azon nyomban magamhoz kell öleljem ezt az imádni való elveszett kisfiút, hogy megvédjem a sok, csúnya rossz dologtól. *_* Pff.. ahogy ez a gondolat végig ér bennem, már szörnyülködök, de közben újra közelebb férkőzök az elhagyatott Ethanhoz, s karom megemelve csippentem két ujjam közé az arcát, a nagyiktól ellesett ősi technikával, és nyomorgálom meg az arcát. - Hogy egyelek meg, milyen kis édes vagy. -

Az eddigi kellemes sétánkat pedig olyan hirtelen töri meg Ethan, hogy feleszmélni sincs időm! Épp azon kuncogok, ahogy előadja magát, miféle fiatal szatír ő, és hogy majd engem fog imádni, mint valami istennőt (nah persze, mintha én azt megérdemelném), amikor érzem, keze rándulásán, hogy valami nem kóser. Utána kapnék, hátha képes lennék megtartani, vagy legalábbis mindenképp megpróbálnám a dolgot, de ujjaim kicsusszannak az övéiből. Hirtelen a fülemhez kapom a két tenyerem, hogy a közvetlen közelről, dolbiszörájn hangzást tompítsam, ami nem épp zene füleimnek, s úgy meredek előre a másikra. Amikor elcsenedsedik minden, akkor ejtem le a kezeim magam mellé, majd a másikhoz lépek igen csak sietve, s leguggolok mellé.
- Megütötted magad? - Túlságosan is aggódok, hogy azt hozzátegyem „nem venném a lelkemre, hacsak egy karcolás is esne azon a csodálatos habtesteden”, így csak marad az aggódó, riadt nyuszi pillantás, na meg a segítő jobb, illetve azon kéz nyújtása, ami nem lüktet és fáj, s nincs fásliba bugyolálva. Persze ő hozza a formáját, de az angol szavak igen csak nehezen állnak össze. Kikacsintó agy?! Jézusom, hol?! Mielőtt kiakadnék, és tüzetesebben átvizsgálhatnám azt az okos fejét, már meg is ragadom az egyik kezét (vagy ő ragadja meg az enyém?! Vagy csak én tukmálom rá magam? Összefolyik hirtelenjében minden) s talpra állítom, vagy éppenséggel talpra áll. Ám a lényeg az, hogy ujjaink valahogy újra összefonódnak, s nem hazudtolom meg magam, mint meglett sportember, könnyedén tudom vele tartani az iramot.

Amint van alkalmunk újra megállni, na meg levegőhöz jutni, felemlegeti az egyik, percekkel ezelőtt elhangzott megjegyzésem, ám helyette csak megállok mellette s kezemmel próbálom legyezni.
- Ha rendszertelenül kapkodod a levegőt, ne csodálkozz, hogy hamar kifulladsz. Vedd az orrodon a levegőt, a szádon meg fújd ki. - Hát én nem lihegek úgy mint ő, csak kissé gyorsabban emelkedik a mellkasom, mint aki most futott egy jót, elvégre Aud sokkal jobban meghajt minket az edzéseken, mint egy ilyen „kis” éjszakai futás. Egyébként pedig, ha én nem is mondok semmit, az arcom azért sok mindent elárul. Lehet, hogy elméletben egy naiv, kis butuska lány vagyok, de azt azért én is észreveszem, ha egy témát inkább kikerülnek, és nem válaszolnak rá, és elgondolkoztat. Miért nem akar erről beszélni?.. Elvégre ő hozta fel témának, most pedig újra bezárja ezen kapuit a beszélgetésünkön belül. Valami olyat mondhattam, amivel megbántottam?.. De hiszen én nem akartam, de tényleg! Idegesen harapdálom az alsóajkam, miközben elfordítom a fejem, s a folyosó valamelyik falikárpitjának a mintájára siklik a tekintetem. Túl hevesen reagáltam volna, amit egyébként én bíztatásnak szántam? Lehet a hócipője tele van az olyasféle lelki fröccsökkel, mint amit én az előbb előadtam, s a háta közepére sem kívánja mások okoskodását. Főleg, hogy mit tudhatok pont én bármit is az aurorságról, elvégre a pálcám többnyire hátvakarásra használom. Oooké, ez nem telejsen igaz, de a legtöbben csak ezt látják. Nem is szoktam előttük gyakorolni, mert minek. Csak kinevetnének, inkább befészkelem magam valami üres tanterembe, vagy Myrtile mosdójába, illetve ott van még a Tiltott Rengeteg széle, na meg a hatalmas udvar eldugott zig-zugjai.

Tekintetem csak akkor talál vissza újra rá, némileg összekaparva magam valahonnan onnan lentről, amikor az alsó nélkül rohangáló varázslókra terelődik a szó. Csodálkozó, ledöbbent egyben undorodó fintor jelenik meg újra az arcomon, majd megrázom kissé a fejem.
-  Pfúúúj, tudtommal nincs apakomplexusom. Tudod amikor a fokhagymát emlegettem, egyáltalán nem a fonnyadt példányokra gondoltam. - Ha-ha-ha, még hogy nincs apakomplexusom, azért csorgatom a nyálam arra a pasara akivel a legutóbb futottam össze Roxmortsban, és csak röpke 17 évvel volt nálam idősebb. Simán asz apám lehetne. Amolyan „Nem kell óvszer, majd időben kiveszem” típusú fiatal apuka. -  Egyébként jobban szeretem a feszes farmert a pasikon. Az jobban megmutat.. mindent. -
Nyeh, már megint kezdem. Valaki állítson már leeee, szégyenletes amit itt összehozok.
- Mit ridegek? A tündérek CUKIK. - Forgatom meg a szemeim, és csípek bele játékosan az oldalába, a folytatásra pedig csak megingatom a fejem. -  Nincs annyira izgis helyen, mint azt gondolod. -
Remélem, nem most rontottam el minden álmodozását, ám készségesen követem továbbra is, s ahogy ő nekidől a folyosó falának, én úgy állok meg előtte és méreteimből fakadóan pislogok fel rá.

- Naaaah, milyen zenéket hallgatsz?  - Csapok le a témára, mielőtt újra elkezdeném a dumám, hogy több lesz belőle, mint valami sörért meg apróért kolduló valaki, én tudom. -  Hé, mi az, hogy átakarod rendezni az arcát? Erről nem volt szó, drága szőke hercegem, csak arról, hogy odaadjuk neki a cuccot, és ezzel engem mentesz meg a sárkánytól, aki McGali Prof. -
Na igen, az eddig tett célzások nem igen értek célba nálam, olybá tűnik, hiszen csak most hallom meg miszerint ő arcátrendezést akar rendezni. Hah.. úgy sem fogom én azt hagyni!
- Hmmhhm.. ugye olyan romantikus dolgora gondolsz, amiben nincs vetkőzés, hm? -

[ Ezer bocsánat a minősíthetetlen reagért. ]

- Igenis, tábornok kisasszony – szuszogom tehát az ukáznak megfelelő, ritmikusan fuldokló módon.
Mit is mondtam neki két perccel ezelőtt? Hogy vágok én mindenféle testmozgást? Hát, azokat, amikért a ’mindenfélét’ különösen hangsúlyozni kellett, na, azokat tényleg (hogy már gondolatban is finom, herélteknek való szalonnyelven konzultáljak magammal). A hosszútávfutó múltamat viszont már javában eszi egy, a Balti-ősmasszívummal vetekedő méretű chizpurfle- és háziegér koalíció. Mondjuk, a túlélésért folytatott mindennapos küzdelmet, evolúciós fejlődés ide vagy oda, nem különösebben hiányolom a saját életemből, legalábbis addig nem volt ez baj, ameddig legalább a kviddicscsapatban benne voltam. Az edzéseink mondjuk már akkor is jobban hasonlítottak békenagygyűlésekre, mint kviddicsgyakorlatra, de mégis, jó volt minden, amíg.. khm.. Még hogy összeférhetetlenség? Hát én akartam szarrá verni magamat? Pff. Hetekkel ezelőtt meg mintha írásban említettem volna a csapatkapitány kisasszonynak, hogy ha a két szép szememre meg a bennem buzogó heves kviddicsezési vágyra nincs is tekintettel, hát legalább azt vegye már észre, hogy a mérkőzéseken nyújtott teljesítményünk egyszerűen röhej – én ellenben, összeférhetetlen létemre tudok játszani, éss.. de nem rémlik, hogy kaptam volna választ, köszike. Szüljön acsarkát. Nos, lényeg a lényeg, az utóbbi időben adott sportágra korlátozódva nyomom, és ez valószínűleg megtette a hatását. Persze, foghatnám arra, hogy egy ilyen gonosz módon elbűvölő leányzó mellett ki a fenének a szimpatikus idegrendszere működne megfelelően, vagy hogy én csak az arccsipkedéstől, a magánéletemet illető élénk érdeklődéstől, a szemérmetlen megjegyzésektől meg az imádnivaló aggodalmától lágyultam meg, de azért ettől függetlenül mégis itt lihegek Yo mellett, mint egy túlhevült komondor. Értek ám ahhoz, hogy kell mély benyomást tenni a nőkre. Ápolónőkre, esetleg.
A fülig érő, már-már szégyenlősnek is nevezhető (Merlin fanszőrzetére, mi lesz velem, ha így folytatom? vörösödni kezdek?), de alapvetően inkább hihi-mindjárt-megfulladok-de-igyekszem-élvezni vigyorom lehervad, ahogy az arcára kúszó, higanyos fényben kiveszem az arckifejezését. Most megint mivel bántottam meg? … Így aggasztaná a varázslótársadalom alsó orientáltságú alulöltözöttsége? Vagy.. azzal bántottam meg, hogy nem válaszoltam a kérdésére? Ennyire számítana neki, hogy a bizalmamat feltétlenül azzal mutassam ki, hogy tájékoztassam a családi állapotomról, felmenőim nevéről és vércsoportjáról, meg az unokatestvéreim tejtermék-fogyasztási szokásairól? Ez nem bizalom kérdése. Nekem legalábbis nem az. És ha az lenne, akkor is elmondanám. De.. miért kell, hogy megint elkeserítsem valami megindító faszsággal, csak mert nekem se cukormázas, ahogy auror se leszek, se tűzoltó, se katona, se vadakat terelő juhász? Egyszerűen csak nem akarok erről csevegni ezzel az elbűvölő, imádnivaló kis csajjal. Térjünk inkább vissza a bilincsekhez, az intim méreteimhez, meg.. mindegy, komolyan mindegy, mihez, csak ne az én hátteremről érdeklődjön ez a méregajkú neontündér – viszont bármit megtennék, hogy ne haragudjon rám. Sóhajtok. Még mindig fogom a kezét, és most sután végigsimítok az ujjaimmal a kézfején. Ha valaki azt mondja két hete, hogy egyszer kellemetlenül fogom érezni magam, amiért magamról kell beszélnem.. de kit érdekel, mit gondoltam eddig. Yo más. Én pedig nem szándékozom eltávolítani az ujjaitól a magamét, noha az érintésnek semmi funkciója nincs, és könnyű, mint a pókháló. Mint egy idegen mosolya. Meg az enyém.
- Mesélhetnél még a családodról. Érdekes lehet.. annyi elvárás.. meg főleg az, hogy ezt így simán, víg mosollyal viseled, hogy mindenki téged akar megnevelni, te rossz lány. Rettenthetetlen hősnőm, hát nem csak a bagolyház ajtaja ellen folytatsz vérre menő küzdelmeket, hanem agresszív nagymamákkal és anyukákkal is megvívsz? Imádnivaló. – Elvigyorodok. Hülyén, pofátlanul. Nálam valami védekező reakció lehet, hogy ha komolyan kéne beszélnem valamiről, inkább elvetemülök, és pofázok hülyeségeket helyette. – Meg kell vallanom, jobban tetszel így, mi több, így akarlak imádni. Ha gátlástalan, felvágott nyelvű önmagadból hirtelen hideg úrikisasszonyba váltasz, akkor bokáig kell érjen a krinolin, csak semmi répanadrág meg citromsárga tornacipő, finoman kell beszélned, és szex kizárólag sötétben. Nem gyönyörködhetsz közben a felsőtestemben. És pláne nem tarthatsz rózsaszín plüssbilincset otthon. Rögvest kénytelen volnék levetni magamat valami szikláról, meghasadna a szívem, és kész. Ezt mégsem teheti velem, Miss Delacour – fűzöm a szót sebzett hangon, mintha most léptem volna ki az Elfújta a szél megsárgult lapjairól, és egyrészt bódult lennék, hogy elvegyem Scarlett O’Harát, másrészt hülye, hogy bevonuljak a konföderációs hadseregbe. Én egyébként nem olvastam. Becsszóra ezt az egyetlen jelenetet láttam az egészből. Egyébként is az unokahúgom tehet róla. Mellesleg ez láthatóan nem az én korszakom, mert.. mert neki a feszes farmer tetszik, nem a tolsztoj-ing. Izé.. á, mugli töri, mágiatöri, gőzöm sincs róla.
- Azt tudtam én, hogy a feszes farmeres fajankók jönnek be – mellesleg még egy pont az úrihölgyikék ellen: a menő aranyvérű mágusok talárt hordanak, és ugye megbeszéltük, hogy alsógatya nélkül –, mert ilyen dévaj kiscsaj vagy, de.. álljunk csak meg az apakomplexusnál. Hogy állsz a tanárokkal? Ki jön be? – érdeklődöm hamis vigyorral, tök ártatlanul, pedig nem annyira, mert tele van a zsebem friss pletykákkal, kit, hol, hova, szekszi állszakáll, bájitaltan szertár, és a többi. Most hirtelen nem is tudom eldönteni, hogy ez előnye-e vagy hátránya annak, hogy zömében csajokkal lógok. De úgy tűnik, csajokkal való csevegés terén még mindig van mit tanulnom, mert megkapom, hogy a tündérek igenis cukik, nem ridegek. Hát rábólintok én, mit tegyek, én a tündéreket hús-vér formájukban és átvitt értelemben szeretem. Például most, Yot a nagy, borzas, szőke hajával, ahogy felnéz rám, és már ettől a felnézéstől úgy érzem, hogy én vagyok a helyi szupermen. Pedig most épp nem is üzen semmi térdremegtetőt a tekintete. A tetkójáról való merengésem legalábbis még nem üti ezt a kategóriát. Még.
- Nincs izgis helyen? Ezek szerint az nem a tündéres volt, amiből bugyimutogatás közben láttam egy fél millimétert? A csípő igenis izgis hely, tudd meg, Yo. Engem egyébként is mindened érdekel, mint mondtam – közlöm vele udvariasan. Alig ég ki a szemem a rámenősségemtől. Fúj, micsoda gusztustalan alak vagyok, megáll az ész, gyorsan tompítanom kell a hatást. Mibe, hogy csak rontok a helyzeten? – Nem fájt? Bár a nyelvpiercinged után.. aligha lehetsz egy gyantacsíktól sikoltozós fajta. Mondtam már, hogy imádom a kemény nőket? – vigyorgok, igen, fülig ér a szám, mintha nekem külön extra boldogságot okozna, hogy folyamatosan zaklatom. Nem mintha félteném. Úgyis visszaválaszol valami olyat mindjárt, hogy kettéesik a fülem. A vigyorommal együtt.
- Hát milyet, mindenfélét, tudod, nem túl keményen összemelózott alter nyálas-elcsépelt szöveggel, néha egy kis szekszdrágzrákenról fíling mellé, némi grudge-dzsal, hogy ne puhuljak el. És te mivel kényezteted a zabálnivaló kis hallószőreidet? – kérdezem bizalmasan, mintha ugyan közelebbi kapcsolatot ápolnék az említett részekkel, holott még arra sem volt lehetőségem, hogy a fülcimpájával barátkozzam. De ami késik, az el lesz késve. Pedig jó illata van. Nekem meg lehet, hogy nem ártana néminemű alvás, de egyrészt ugye, az ördög sosem alszik, másrészt meg most én vagyok a hős, a szőke herceg fehér ló és quad nélkül, aki megmenti őt a sárkánytól, miután a toronyból kiszabadította, az arany ecstasy-tablettát termő fáról kimenekíti a szajrét, és átrendezi a felelőtlen drogdíler királyfi arcát.. jahogyja, azt nem?
- Megérdemli, elvégre bajba kevert téged! – kardoskodom az arcátrendezés mellett, ami nagyon is jogos, hangot adva annak, hogy bennem egy griffendéles veszett el, de az nem is annyira. – Ez nem befolyásolja azt, hogy megmentelek a sárkánytól, bár a cuccot aligha érdemli meg, és a rossznak a mese végén el kell nyernie méltó büntetését, az arcátrendezést, most akkor mi ezzel a baj? – Végignézek az elszánt arcon. Meglágyulok. Végül is.. miért akarok én mindenkit megverni, amikor még egyszer se úsztam meg, hogy én legyek az, aki a végén padlót nyal..? – Jóóó.. nem rendezzük át az arcát. Esküszöm, hogy meg se fordul a fejemben többet ilyesmi. Majd minden kreativitásommal arra a romantikus hajnali programra koncentrálok, hogy még véletlenül se lehessen benne vetkőzés. Bár én már úgyse nagyon tudnék hova vetkőzni. Majd felöltözve bújunk össze a mályvacukorillatú, hamvadó tábortűz mellett a harmatos fűben. És nyáron eljössz velem valami faja kis rockfesztiválra, ahol néhány napig részegek leszünk, és nagyon másnaposan majd koszos vidéki mozikban nézünk lapos romantikus filmeket, és birkákat kergetünk a zöld lankákon, és megázunk, és piros lesz az esernyőnk, és aludhatsz nálunk, van vendégszoba, és graffitizünk cuki tündéreket a vasútállomások aluljáróiba, éss.. – fáradt mosolyt nyomok el, ásítok – majd kialszom magam, hogy kevesebb hülyeséget beszéljek. Amúgy ott a gyengélkedő a következő folyosón. Most megpróbálok nem átesni semmin.

A puha ujjbegyek a kézfejemhez érnek, rajtam pedig mintha áramütés futna végig, a fejem búbjától egész a lábujjaim hegyéig, s valljuk be ehhez hasonlót, és ilyen intenzitással még ott lent, Roxmortsban sem éreztem, ez pedig igen csak meglep, hát még az én reakcióm. Szinte azonnal lereagálom ezt a gesztust, s ujjaim nem erősen, éppen csak érezhetően szorítják meg a másik kezét, mint egy bíztatásképpen. Én sem akarom, hogy elengedje a kezem, még ha ez a szituáció illékony is. Elvégre mi lesz holnap? A nagy semmi, felkel a nap, és úgy fogunk elmenni lehet egymás mellett a folyosón, mint két idegen, bár ez nem a részemről lesz így, s remélem az ő szavai sem a fülembe csöpögtetett hazugságok, kegyetlen méreg formájában. Mert igenis elhiszem, és elakarom hinni, hogy mindaz, amit mond, nem puszta kábítás, hanem maga az igazság. Mondják rám nyugodtan azt, hogy naiv vagyok, nem érdekel. Én hinni akarok, és megakarom tartani azt a rózsaszín, képlékeny állapotot, amiben most a másik mellett lépkedek.

- Igazából ezen a dolgon csak nevetni, vagy sírni lehet, én pedig az előbbit választottam, mivel nem vagyok egy pityergős típus. Egyik családból a másikba estem. Nem tudom, mennyire vagy érdekelt a szappanoperákban, mivel az én sztorim ahhoz hasonló. Én nem Delacouréknál, meg a testvéremmel nőttem fel, hanem egy másik, átlagosnak nem éppen nevezhető muglicsaládnál. A kórházban történt egy elég bizarr csere, és több mint 16 év után tudtam meg, kik az eredeti szüleim. Apa elég vaskalapos tud lenni, meg az anyai nagyanyám az echte véla, és ők valahogy nem értik meg azt, hogy ezt a sok, elveszett évet nem lehet csak úgy, hipp-hopp pótolni. Volt három bátyám, akik kitagadtak a családból miután kiderült, hogy nem vagyok vérrokon, a szülők halála után, elég sok minden ragadt át rám tőlük, s elég azt megjegyeznem, hogy nem voltak éppen nyugodt, csendes s visszafogott srácok. – Nosztalgikus mosoly fut az ajkaimra, bár a hangomban - akármennyire ügyelek is arra, hogy még véletlenül se ébresszek fel a másikban sajnálatot, vagy ahhoz hasonló érzést – olykor csak kicsendül némi bújtatott, s elnyomott fájdalom. Szerettem őket, mindannyiikat, aput is és anyut is, és a nagyit is, aki egy imádnivaló boszorkány volt, de már sajnos ő sem él.
-  Levésquékkel már nem tartom egyáltalán a kapcsolatot. Most Yv a családom főként, no meg a másik két testvérem, tőlük egyáltalán nem zavar, ha nevelni akarnának, a többiek meg nem érdekelnek. Az egyik fülemen be a másikon ki. Ha végzek itt a Roxfortban, úgyis elköltözök otthonról, mivel a nagyanyám már most nem bír magával, és valami nekem kijelölt jegyesről hablatyol állandóan, aki milyen jó parti lesz. Pff.. hallottál már ilyet? A nagyanyám akarja megválasztani, hogy kihez menjek hozzá, hát leszakad a pofám. – Dühösen fújtatok egyet, majd megrázom kissé a fejem, majd minden előzetes nélkül elkuncogom magam.
- Másoknak ez elég lehangoló téma, én pedig egyszerűen tudomásul vettem. Legalább izgalmas az életem, s az csak nem bűn, ha élvezem is nem igaz? – Mielőtt tényleg ellaposodna a hangulat, újra szélesen elvigyorodok, s félresöpröm az elszontyolodás csekély lehetőségét is.

-  Eszemben sincs a halálba hajszolni Mr. Wilde. A szívem szakadna bele ha elkellene vesztenem Önt. – Duruzsolom, s az édes francia szavak gátlástalanul bukkannak ki az ajkaimon, s még a pillantásom is kellően elmélyítem hozzá. Miért nem bírok csak egy picit megkomolyodni? Vagy legalábbis visszafogni magam. Áh.. egyszerűen képtelenség, főleg annak tudatában, hogy tudja és érti az anyanyelvem, ez pedig egyszerűen még jobban bezsongat!
-  Hááááát.. – Húzom el a válaszadást kissé, és elgondolkozva pillantok kissé felfeé, valahova a sötétségbe vesző plafonra, s csücsörítem hozzá a szám. Mintha minimum a sötétségtől várnám az ihletet, holott csak végigpörgetem lelki szemeim előtt a tanárok listáját. –  Például aki a Bájitalt tartja, Foley Prof, ő nagyon cuki, meg Raimbourg is, igaz az órája halál unalmas, de legalább a látvány némileg kárpótol, meeeeg.. öö.. Mm.. Ennyi, azt hiszem nincs más. -
Felelem, s mosolyogva pillantok újra rá. –  Inkább vissza se kérdezek, neked ki jön be bár.. Valld be, hogy megveszel McGalagonyért. – Hát ez a feltételezés is röhej, és ez látszik rajtam is, hogy nem gondolom én annyira komolyan, sőt egyáltalán, semmiféle komolyság nincs benne, de egyszerűen nem hagyhattam ki. – Vagy várjál, szoktam látni vacsoránál egy nagyon helyes nőt a tanári asztalnál. Az egyik háztársam azt mondta, hogy az Asztronómiát tartja, hm? Azt elfelejtettem, hogy hívják, valami Cissi, vagy Cossy.. mindegy. -

-  Hát ha te mondod, én elhiszem. Majd még meggondolom, hogy a nagy romantikázás közben megmutassam e. – Ugyan már, nem kéretem magam, elvégre valóban csak egy csípőn lévő tetoválásról van szó, nem pedig egy arasznyival lejjebbről. Az már igen csak izgis, sőt, túl izgis helyen lenne.. khm. – Az első tűszúrások fájtak, de mikor már egy üveg vörösbort magamba döntöttem, nem éreztem nagyon semmit. -
Felelem kissé pironkodva, hiszen köztudott, hogy a részegnők látványa nem, éppen felemelő, s én igen csak részeg voltam már a végére, főként, hogy előtte is ráküldtem pár felest.
- Hah, én aztán bírom a fájdalmat! – Jelentem ki büszkén, s a szabadon lógó karom felemelem, s megfeszítem mintha a pulcsiba bújtatott, alig látható bicepszemet mutogatnám. Gyenge próbálkozás, s nevetve gyorsan abba is hagyom.
-  Én nem vagyok valami igényes, ami a zenét illeti, mármint.. mindent hallgatok vegyesen, de főleg a pop-punkért vagyok oda, meg a klasszikus zenékért, illetve az operáért, de szeretem a rock meg a Grunge irányzatokat is többek között, viszont amit nem szeretek egyáltalán a rap. Egyébként annyi irányzat van, hogy követni nem lehet, a felének a nevét sem tudom, tiszta műveletlennek érzem magam. – Ismételten kissé zavarba estem, hogy már megint sikerült bebizonyítanom, milyen tudatlan vagyok, s tehetetlenmód túrok bele a tincseimbe, amik ennél már kócosabbak úgy sem lesznek. – Majd mutatsz nekem zenéket, és felvilágosítasz Ó te, mindentudást birtokló félisten. -
Dörgölőzök hozzá játékosan újra csak macskának érezve magam, s hízelgek neki. Muszáj valahogy kivágnom magam a helyzetből, mielőtt túl kellemetlennek érzem tudatlanságomat.

- Nem direkt kevert bajba! Én voltam a buta.. – Védem szerencsétlen haverom, akinek most neki akarnak esni, de én ezt úgysem fogom hagyni, van neki épp elég baja. – Édes vagy, hogy megakarod torolni azt, amiért leginkább én tehetek, de szegény srác.. Elég rossz körülmények között él, és ezzel, hogy ilyen cuccokat árul, akármilyen illegális, a családjának segít velem. Ígérd meg, hogy nem bántod? -
Hatalmas szemek, lebiggyesztett ajkak, s könyörgő tekintet. Minden van a repertoáromban, amivel letudom venni a lábáról, s addig udvarolom körbe, amíg meg nem adja magát. Az eszembe sem jut, hogy esetleg az illető nekem hazudott, mivel én mint Miss Naivka, könnyen átverhető vagyok, de ez most csak részletkérdés.
Ámulva, bámulva, csodálva, s egyre nagyobb lelkesedéssel bámulok a másikra, ahogy egy olyan nyári tervet vázol lelki szemeim elé, amiről csak álmodni lehet! S mindez kiül az arcomra is, ahogy haladunk egyre közelebb s közelebb a célponthoz, ám megtorpanok, s nagyon komolyan nézek rá.
- Ígérd meg, hogy ez így lesz. – Jelentem ki, mert nekem szükségem van erre, hogy megígérjék. – Hogy nem csak úgy mondod, hanem tényleg belevágunk.-
Nem vagyok egy elkényeztetett lányka, akár a világot is körbeutaznám egy hátizsákkal, még ha a szüleim ennek nem is örülnének túlzottan, de kit érdekel? Hángjunk át minél több szabályt, nincs is annál jobb, juhhúúú!
- Ez egyáltalán nem hülyeség! Elmehetnénk sátorozni is a hegyekbe, s egésznap túráznánk, meg madarakat lesnénk meg medvéket, őzikéket kutatnánk. Én minden ilyenre kapható vagyok, legalább addig sem poshadok otthon a négy fal között, és te is eljöhetnél hozzánk, és bejárhatnánk Franciaországot! Hm? -
Újra ráveszem magam, hogy elinduljak, s végre megtegyük azokat a lépéseket, miknek köszönhetően már a Gyengélkedő ajtaja előtt állok, illetve állunk mindketten. Most újra Ethan felé fordulok, majd elengedve a kezét nyújtom ki a sajátom.
- Te ideadod a cuccot, én bemegyek, gyors lepasszolom, és aztán én a tiéd vagyok te meg az enyém, na? -

Mondták már, hogy túl természetesen veszem a testi közelséget (ami eredetileg úgy hangzott, hogy egy taperolós, rohadt kis pöcs vagyok), ezzel viszont az is együtt jár, hogy tudom, általában semmit nem jelent. Néha jó egy kicsit, néha meg üres, mint minden más. És most mégis egy idióta, elcseszett Supermannek érzem magam, ahogy Yo ujjai az enyéimet szorítják, és átmelegszem a kézzel fogható bizalmától. Elég erősnek érzem magam, hogy megadjam neki azt a biztonságot, amit keres – és tudom, hogy el fogom cseszni. Pedig biztosnak, megrendíthetetlenül biztosnak tűnik, hogy nem hazudik, se bizalmat, se semmit. Érintéssel sose hazudtak még nekem. Nem lehet. Hirtelen nagyon szeretném, ha az én szorításom is ilyen beszédes lenne. De valószínűleg már nincs semmi benne, kiégett, üres, megszokott. Én nem tudok így bizalmat adni, és az elfogadásában is kételkednem kell, keresni a buktatót, hogy hazudja ezt a sosem érzett erőt és erőtlenséget az érintésébe, és miért, és hol fog fájni majd, és ami a legrosszabb, mégis akarok bízni benne.
Talán túl távol vagyok már az ártatlanságtól ahhoz, hogy megérintsem a mesebeli unikornist, és most hiába gebedek bele, annyira akarom, attól még nem megy. Megint szar az élet.
Letaglóz az érzés, sétálok csak előre, puha, átgondolt lépéssel, vele összefűzött ujjakkal. Szögezzük le, nem először lelkiznek nekem, és általában tudom is kezelni a helyzetet. Nem gondolom, hogy szívtelen lennék, de nem szokásom fennakadni holmi halott családtagokon meg az emberi hulladékon, a mugli- és a varázslóvilágból is kaptam eleget ahhoz, hogy tudjam, minden csak mocsokkal van tele. És tényleg nem új, hogy intravénásan kapom a megható történeteket. Mintha meg lehetne vásárolni a bizalmamat, mint a jótündér segítségét. Egy könnycsepp, és kész. Hát nem, kurvára nem. A fenébe, nekem is vannak problémáim, generációnk tökéletes modellje vagyok, és mégsincs kényszerem arra, hogy minden második embert megkönnyeztessek azzal, hogy el is mondom, amikor pedig a másik, ha érdekli egyáltalán, ugyanúgy nem tud vele mit kezdeni, mint én, sőt jobban, mert ő nem kel és fekszik vele. Mióta ide járok, egyszer estem kísértésbe, még elsősként, amikor még friss voltam és unikornisilag szűz, mert a hálótermünkben egy másik sráccal nem tudtunk aludni. Közöltem az élettörténetemet a baldachinnal. Aztán csend. Aztán horkolás. Bármilyen megdöbbentő a pofámat nézve, vannak azért helyzetek, amikből én is tudok tanulni.
És most mégis, ahogy Yo elkezd beszélni.. a regényes kórházi cserebere, a halott szülők, az áruló testvérek, ha nem is vérszerintiek, de akikkel együtt nőtt fel.. Igaz, hogy Birminghammel soha nem rajongtunk egymásért, de tisztességesen etettek, ruháztak, iskolába járattak, támogatták a terveimet a jövőre nézve (mármint hogy tizennyolc éves koromban átadjam magam a hajléktalanságnak – oké, oké, hagyjuk a cinizmust, ez igaz), és ha nincs bennem mágia, felneveltek volna egy zokszó nélkül. Na jó, egy-két zokszóval. Talán az se számított volna, ha mégsem rokon hímivarsejtből növök naggyá és idegesítővé. Pofon vág, hogy Yot, a kedves, imádnivaló, gyönyörű Yot azok az emberek, akikkel együtt nőtt fel, csak úgy cserbenhagyták. Ennyi lenne a család? Nem valami mindenek felett álló szakramentum, hanem néhány közös gén? Dühös vagyok. Miért érvényes a szar-az-élet szabály Yora is? Tehetetlen vagyok. Valami vigasztalót akarok mondani, hiába van elég tapasztalatom ahhoz, hogy ilyenkor maximum egy ’szegény’, ’jujj’ vagy ’bazdmeg’ szúrható be, és hiába nem értékelnék semmit az ő helyében. A sajnálatot se. Úgyhogy hallgatok hülyén, és szorítom a kezét, remélem, hogy olyan szilárdan, mint szeretném, mintha ettől máris minden szebb lenne. Pedig nem. Hirtelen forrón szeretni kezdem Yv Delacourt, akinek mindig irtóztatott a sarkvidéki, kimért eleganciája, és a másik két testvért, akiket még felszínesen sem ismerek, azért, mert ott állnak Yo mellett, mert azt mondhatja rájuk, hogy a családja, akik számítanak. Mert én nem tudom eltüntetni a hangjából azt az eltemetett fájdalmat, és nem tudom kitörölni a mosolyából az árnyékot, ha megfeszülök, akkor sem. Minden, amit tenni tudok, hogy néha bemotyogok egy idétlen poént a csendbe. Mi ez, ha nem menekülés?
- Ezek szerint Delacour-mama már hallott rólam..
Mugli apa, véráruló anya, aki előzőleg még be is matricázta magát, hogy még súlyosabb legyen a vétsége, aztán Edward, a nevelő, aki mivel muglikat ment minisztériumpárti aurorként, és ami rosszabb, engem nevel passzív módban, valószínűleg szintén nem méltó az aranyvérű névre, ja, és ráadásul törvénytelen kölök vagyok (fogantatásom és születésem részletei igazán nem javítanak semmin, úgyhogy ne is menjünk bele), nincs lakástakarékossági számlám, se egy kúria a nevemen, és még a nevemet is az anyakönyvvezető nénitől kaptam hitelbe. Abszolút mintavőlegény lennék francia aranyvérű dinasztiák leányai számára.
És akkor még nem is beszéltünk a gyér franciámról, amivel aligha tudnám lenyűgözni őket, mert annyira pongyola és hétköznapi a szókincsem (ebbe megint ne menjünk bele, legyen elég annyi, hogy az utóbbi időben a nyelvgyakorlat kimerült abban, hogy a tavaszi szünetben cseteltem egyet chattehumide18-cal), hogy Yo fellengzős, kábító szavainak megértéséhez komoly erőfeszítéseket kell tennem, válaszul pedig legfeljebb annyit tudnék nyújtani, hogy ’mindjárt berosálok tőled’, ami azért brithez képest szép teljesítmény, de franciául se érné fel a fílinget, ha meg úgy köszönnék rá a kedves nagymamára, hogy ’csá, öreglány, hogy van a protkó?’, nem valószínű, hogy nagyot ugranék a szemükben.. izé, én most azt tervezgetem, hogy bemutatkozom a családjának..? Eeehm.. hát, Yot mintha még ezzel együtt is spannolná a franciatudásom (nem, nem, nem gondolok semmi.. szalonképtelenre), mert bármilyen gyér vagyok, határozottan szaporodnak az anyanyelvi megszólalásai, én pedig lelkesen erőltetem elpuhult idegpályáimat, hogy gyüjjön az információ franciaügyben. És hát.. tudom én, hogy ez játék, főleg a franciával, de még így is lanyhulnak a részecskéim között a kohéziós viszonyok, azaz cseppfolyósodok. Lehet, hogyha haverok lennénk eztán, kasztráltatnom kéne magam a férfinem becsületének érdekében. Mindegy, én végül csak erősen brit ékességgel hallgatok, elégedetten, összedorombolt egóval, mert francia duruzsolás ide vagy oda, én hátsó szándékokkal tettem fel az apakomplexusos kérdést, és kielégít a mérsékelt, mi több, száraz égövi lelkesedés a hangjában (és megint nem gondoltam semmire). Mert pletykák tekintetében erősen veszélyeztetett vagyok,  és.. hát, az a név, amit vártam, nem hangzott el! És habozás nélkül hiszek neki. Végül is, egy ilyen klassz, eredeti csajnak, aki ráadásul mérhetetlenül szép is, miért jönne be egy olyan klasszikus, mármint kora lovagkori elavult férfiszépség, aki után ugyan nyáladzanak széltében-hosszában az elvakult nőstények, de azért legalább ilyen vehemenciával terjed az is, hogy az alkímiaórai esmények szerint nyilvánvalóan nem normális. Miért is tetszene neki éppen Lupen? Hát ja, ott van Foley, aki bájitaltanulmányaim során mindössze néhányszor akart elásni az erdő különböző pontjain, és Raimbourg, akinek szekszi kis állszakálla van, és elbűvölően bájos a rosszul összetákolt szigorával..
A gondolatmenetemet, ezt a szépen átgondolt érvelést az szakítja félbe, hogy csuklani kezdek az elfojtott röhögéstől.
- Fenébe, hogy találtad ki? Tényleg imádom a – hatásszünet, míg elmélyítem az amúgy is reménytelenül rekedt hangomat – a kemény nőket. Huh, azok az izgalmas, csontos bokák a talár alatt.. ne is mondd, Yo, ne is mondd, alig bírok magammal a pengevékony, csókolnivaló ajkai láttán. ÁTV-n notórius késő vagyok, hogy észrevegyen, és jóóól leszidjon. Egyik titkos álmom, hogy végre lemond a pontlevonások sivár örömeiről, és rátérjen a jó öreg nádpálcás megoldásra. – Mrs Malfoyt azonban nem sikerül azonnal beazonosítanom. Pislogok, aztán csak-csak leesik, hogy kiről beszél. – Ááá, az egzotikus szösziről beszélsz? Hát.. őt én is inkább csak vacsikor szoktam látni.. az asztronómiaórák képezik a kivételt abban a szokásomban, hogy nem alszom éjszaka – közlöm mellékesen, hogy valamit időnként mondjak is magamról. Vagy csak úgy. A következő megjegyzés meg persze megint nem Nagyonspanyol néninek szól, hanem Yonak. Javíthatatlan hízelgő vagyok. – Langyos. Tényleg gyengém a szőke. Szóval szerintem ne mutasd meg azt az izgis tetkót, mert még nem bírnék magammal, és letepernélek akaratod ellenére.
Szolid pofátlansággal vigyorgok magam elé, de lénytelen vagyok rádöbbenni, hogy nem vagyok benne biztos, akarnám-e, hogy.. hogy bármi legyen. Teljesen meg vagyok kergülve. Már mért ne akarnám? Hát hol érdekel engem, hogy mi lesz utána egy nappal, hárommal, két héttel? Hogy szóbaáll-e még velem, ha rájön, hogy a technikás lepedőakrobatikai teljesítményemen túl nem vagyok egy izgis alak. Meg hogy miért nem tartott egy kapcsolatom se tovább egy kósza gondolatnál. Asszem.. most érdekel. Virgile-nek, annak a gonosz Virgile-nek meg igaza volt, én a szokásos cinizmus sósavas ülőfürdőjéből egyenesen a féktelen optimizmusba ugrok fejest. Hátha kitöröm a nyakam a két centi mélységben. Ki beszélt itt arról, hogy akár csak egy összebújásra kellek én Yolandának? És csessze meg, honnan a francból lett nekem kisebbségi komplexusom?
Újabb villogó, vörös _delete_ az agyamban. Nevetek, ahogy a tetoválás gyötrelmeinek kapcsán megemlíti azt az egy üveg vörösbort. Már ott is táncol a túlságosan vizuális képzeletemben kócosan, részegen, kacarászva, frissen tetovált, pirosas csípővel.. szent ég, de aranyos.
- Iszákos fruska – duruzsolom még mindig nevetős hangon, és a számhoz emelem a kezét, hogy megpusziljam. Nevetek a próbálkozásán is, a kijelentésén, a karcsú karizmok pózolásán, de csak azért, mert elképzelhetetlenül édes. – Tudom én, hősnő vagy. A legkeményebb. Lara Croft meg a Macskanő szégyenkezve bújik el melletted, te gyönyörű.
Nem, eszméletlenül törékeny. Második világháborús harci arzenállal kéne védeni minden pillanatban. Még a saját törékenységétől és a saját naivitásától is védeni kéne. Láthatatlan pajzsbűbájjal. Hogy észre se vegye.
- Pop-punk? Várjál.. mint a Simple Plan? – ráncolom a homlokomat. Hát.. oké, senki nem lehet tökéletes, de ő még így is annyira közel van hozzá, hogy ezt az apró kis hibát gondolkodás nélkül megbocsátom neki. – Hát végülis.. na, majd nevellek könnyűzeneileg. Eeehm, nem hiszem, hogy kettőnk közül te lennél műveletlen, mert igazából lassan már annyi műfaj, ahány banda, ami viszont a komolyzenét meg az izé, operákat illeti.. hát, én színházba se nagyon voltam őszintén szólva, nemhogy operában.. komolyzenét meg legfeljebb az énektanárnőm mutogatott nekünk a muglisuliban, hallottam ezt-azt, némelyik tetszett is, de azért meg nem mondanám, melyik kinek a hanyadik szimfóniájának az izéje. Szaxofonozni is jazzen meg mulatóson tanultam. A zongorán le tudok játszani kopott tanulódarabokat, meg esetleg a Für Elise-t, és ennyi – vallom be kicsit kényelmetlenül, és ehhez képest még ő zavart, amikor én vagyok a kamuzenész.
- Jó, jó, persze, ezután minden éjjel könnyesre sírom a párnámat – közlöm elhúzott szájjal. Mit is mondtam az előbb a megindító, tragikus történetekről? Lehet, hogy Yo kivétel a cinikus pajzsomon, de azért mégse váltam öt perc alatt reménytelenül érzelgőssé. Huh, megtarthatom a tökeimet. De hogy valaki ennyire naiv legyen..! Megőrjít vele. Megőrjít, hogy ennyire védtelenül, bájos nyuszimosollyal mászkál ebben a mocsok világban. Hirtelen kedvem támad az árnyékául szegődni, hogy én legyek a fájdalomküszöbe, a keménysége és a dörzsöltsége egy személyben, mint egy külső meghajtó.
Bár.. szóval, kicsit megremeg a térdem, ahogy hozzám dörgölőzik, más részeimről már nem is beszélve, és elég rám villantania azt a nagy szemét, és határozottan úgy érzem, hogy jó volna arra szentelni az életemet, hogy meghatározzam ennek a higanyos-fényes árnyalatnak az összetételét, és találjak valami méltó nevet az esztétikai gyönyörűségnek, amit leginkább a júliusi hajnalok felhőtlen egének és a decemberi hold kecses ezüstsarlójának találó összeesküvésének számlájára lehetne írni. Mintha belélegeznék valami kábító mérget. Tele van vele a tüdőm, és az se segít igazán, hogy a légzésem automatikus mivolta sztrájkol. Megnyugtató, hogy ez újabb jele annak, hogy nem nőiesedtem el teljesen, de egyelőre jobban izgat, hogy hogyan fogom én kibírni a gondolataimat kiszorító sűrű, cukros, rózsaszín masszának a fennhatóságát. Elég egy szempillarebbentés, egy ajakbiggyesztés, és már térdre akarok omlani előtte, hogy teljesítsem minden kívánságát, vagyis minden csillagot egyenként, harapófogóval lehúzzak az égről, majd építsek belőle neki kacsalábon forgó penthouse-t, és minimum a Mariana-árok legaljára ússzak le egy levegővel igazgyöngyökért, hogy bizonyítsam neki, én vagyok az alkalmas jelölt arra, hogy élethosszig tartó szerződéssel a legalázatosabb rabszolgája legyek, és az ágyához láncolódva éljek tovább őérte flitteres tangában. … Ehm, ebben persze csak az idegesít, hogy kevés benne a tudatos döntésem, mert a f.. szóval, nem éppen a f-fejem irányít ebben a kérdésben.
Minden akaraterőmet latba vetem, és kínok közt legyűröm a heves szétfolyási késztetést.
- Remélem, hogy ezt direkt csinálod – nyögöm ki elkínzottan –, mert akkor most könyöröghetek félig-meddig saját szándékomból térden csúszva, hogy fejezd abba, mielőtt a maradék józan eszem is.. elmegy nyalókáért.
Közben az őrjítő, lilásrózsaszínes ködön keresztül próbálom felfogni, hogy mit mond. És leesik az állam – de legalább ez hamisítatlanul én vagyok. Komolyan vette, amit a nyárról mondtam? Én azt egy pillanatig se gondoltam komolyan. Mármint.. értitek, na, egy ilyen csaj előtt nyilván tömött, kilométerhosszú sorokban állnak a srácok, sorszámmal és vagyont érő virágcsokrokkal felszerelkezve, hogy fizethessenek neki legalább egy fagyit, és ennek tudatában békés gyönyörrel múljanak ki a világból. Erre velem akar jönni Skóciába meg Kelet-Írországba csövezni, szétázott hotdogot enni, és vizes fűben, bokrok meg lopott kabát alatt aludni, ráadásul át is hurcolna még Franciaországba is? Vagy csak az agyam mondta fel a szolgálatot, és valamit félreértettem? Van az embernek lehetősége arra, hogy vélabűbájtól megbénítva, mint felkoncolásra váró, pókhálóba ragadt légy, úgy döntsön, hogy nem hisz a nőnek, aki kétségtelenül élete nője? Vagy egyszerűen Yo az, mindenféle hamis báj nélkül, a puszta kedvességével, akinek el akarom hinni, hogy velem mászkálna legszívesebben a nyáron? Vagy csak naiv lettem és komplett hülye az átmeneti oxigénhiánytól? Izé.. érdekel ez engem egyáltalán?
- Ígérem.
Komoly és ünnepélyes a hangom, emellett rekedtebb is, mint szokott, szóval valahogy úgy hangozhat, mint valakié, aki az előbb csak alig úszta meg, hogy felajánlja az ágyba-reggelit-egy-szál-köténybeni, tűsarkú-csókolgatói, meg hadd ne gondoljak bele másodjára is, hogy milyen jellegű szolgálatait az évfolyam legvagányabb csajának. Ezek után el kell szívnom egy cigit. De megígérem, persze, hogy megígérem, még mindig megígérnék neki mindent. És teljesíteném is, ami ritkábban fordul elő. Vélaköd nélkül viszont határozottan nem vagyok benne biztos, hogy igényt tartana rám flitteres tangában, míg ez az aggály az imént csak a háttérbe szorított józanságom házimanóvékonyságú sipításának formájában létezett. Pedig hát mondom, megtennék én bármit tudatomnál is, életem legnagyobb hülyeségeinél se voltam ám mindig belőve. De most komolyan, basszus, van valaki széles e világon, aki ne akarna Yo Delacourral csavarogni, mindegy, hogy az Atacama-sivatagban vagy bárhol? Nem lehet akkora szerencsém, hogy éppen engem akarjon az elbutult tömegekből.
Még mindig kapkodnom kell a gondolataim után. Bágyadt mosoly folyik szét a képemen a szavai hallatán, és már ott is fekszik a tenyeremen a tüchtig csomagolású ecstasy.
- Jól hangzik.. Menj hát, gyönyörű.
Franc engedné be oda egyedül, éjszaka, holmi drogdílerhez, amikor bármelyik éjjeliszekrény mögül előugorhat az agresszív (de mint egyszer kifejezésre juttattam: kora ellenére határozottan jó lábú) Madam Pomfrey, de izé.. muszáj rendeznem a soraimat.

A „laza vagyok, szétesem” stílusom könnyedén hozom, bármikor, s bármilyen helyzetben, ám olybá tűnik, túlságosan is elragadtak az érzelmeim. Vakon és naivan hiszem azt, hogy Ethant valóban érdekli az én családi históriám egy apró darabja, ha már rákérdezett, s minden köntörfalazás nélkül vágom rá a választ. Próbálok mindehhez jó képet vágni, hiszen nincs más választásom, ez pedig többé-kevésbé megy is, még sem vetem el annak lehetőségét, hogy a másik valamit csak észrevett rajtam de.. nem mond semmit. Szerencsére. Nem szokásom minden velem szembejövőnek ezt csak úgy elmesélni, ahogy titkot sem csinálok belőle, hiszen nyilvánvaló, hogy valahonnan csak szalajtottak engem is. Sokkal többet ér az, hogy csendben végighallgat, nem vág közbe, és nem nyög be közhelyeket, csak egyszerűen fogja a kezem, s ez nekem elég. Mindez bennfoglaltatik abban a hálás kis mosolyban, mely ott lapul ajkaim szegletében, ahogy újra felpislogok rá. Némán mondok köszönetet neki ezért a csekélységért, ami nekem most a ’mindent’ jelenti.

Újfent csak halkan elkuncogom magam, de nem felelek erre semmit sem, hiszen azzal csak tovább szőném a beszélgetés fonalát, holott jobb lenne mihamarabb lezárni. Nem fogom magam hagyni, hogy a nemrégiben megismert nagyanyám irányítson, mitöbb, azt sem fogom engedni, hogy bármelyik testvéremet hasonlóra kényszerítsék. Olyan világraszóló balhét fogok csapni, hogy az öreglány biztosan megemlegesse! Manipulálja az egész családot, s állandóan azt hajtogatja, hogy már nem éli meg a következő Karácsonyt. Na persze.. Engem aztán nem fognak semmiféle kényszer házasságba belelökdösni. Túl.. szabad és vad vagyok ahhoz, hogy ilyet tehessenek velem, és pont. Egy vadlóhoz hasonlítanám magam, amit nem lehet csak úgy betörni.
A társalgás kereke pedig gurul tovább, hiszen iménti megjegyzésemnek hála nem csak ő, de nekem is igencsak ingerem van arra, hogy hangosan felnevessek. Szegény McGali ha ezt hallaná.. vagy Yvette! Valószínű nagyon csúnyán nézne rám, s még a könyvét is csapkodná sértettségében, amiért poénkodni merek az ő imádott tanárján, s büntetésből nem szólna hozzám több napon keresztül. Ez valakinek áldás lenne, hiszen ki ne szeretne nyugodt napokat, mindenféle szidalmazás nélkül, viszont én nagyon is igénylem, hogy napról napra megregulázzon, mert egyszerűen imádom.
- Olvasok az aurád rezgéseiből. – Na persze, ez már úgy ahogy van, egy bődületes hülyeség, s még a komoly pofa vágása is nehezen megy. Kélem, hogy létezne ilyen, mármint például az én aurámból kilehetne olvasni ki, és mennyire tetszik?.. Erre csak annyit jegyeznék meg, hogy sok sikert az illetőnek, aki valaha ilyenre vetemedik.
- Arra még nem gondoltál, hogy nem is lenne az annyira akaratom ellenére? – Széles vigyor, s inkább nem is folytatom, mert lehet, nem jönnék ki belőle valami jól, de azért ezt az információt mindenképp megjegyzem. Nem csinálok holmi mutogatós showt, mert a végén még addig fokozódnának az izgalmak, hogy végképp nem lenne megállás, értem én. Burkolt célzás, ám annál többet elmond a jelenlegi helyzetről, mert magamból kiindulva én ezt tényleg komolyan veszem. Zavartan köszörülöm meg a torkom, s az a nagyon halványpiros vonulat is az elvörösödés jele lenne az arcomon, ami egyébként nem más, mint a mélységes szégyen pírje. Tiszta szégyen, mennyire közönséges és visszataszító tudok lenni néha, s aztán meg csodálkozok rajta, ha a srácok úgy kezelnek, mintha másra nem is lennék érdemes, csak arra. Az én hibám, az én keresztem, és még sorolhatnám.. nesze neked Yo, már megint sikerült bemutatkoznod. – Megpróbálom majd ezt észben tartani.-
Ennyit fűzök hozzá, mert mást nem igen tudok, max kínos nyekegést, no meg elkezdhetném bizonygatni, hogy én tényleg nem vagyok ennyire könnyűvérű, mint amilyennek tűnik és különben is.. Pff, felesleges próbálkozás lenne.

- Aljas rágalom! – Vágom rá, amikor azt mondja, iszákos fruska vagyok, ezt természetesen egy percig sem veszem komolyan, de azért ellenkezni még lehet, igaz nem valami hitelesen. Egész elolvadva figyelem, miképp emeli kacsóm az ajkaihoz, s lehel rá alig érezhető csókot. Mintha pillangók puha szárnyai értek volna a bőrömhöz, s egész beleborzongok ebbe, s a libabőr árulkodóan fut végig a karomon. Kész szerencse, hogy ebből semmi sem látszik, mert a pulcsi mindent eltakar. – Imádom Macskanőt! Viszont Jean Greyt még jobban az X-menből, ő a példaképem, úgy ám.-
Mivel ő hozta fel a hasonlatokat, bátorkodom azt hinni, viszonylag képben van a képregények világában, meg különben is.. a Főnixt mindenki ismeri. Ő legalább akkora ikon a csajok között, mint a pasiknál Rozsomák, há’ nem?
- Mint a Simple Plan igen.. miért? – Nem értem, mi a baj vele, ez a kérdés olyan.. hihetetlenül hangzott, amit én nem igazán tudok dekódolni. – Jóó, oké, elismerem nem valami igényes zene, de az én finom kis lelkemnek pont megfelelő. Pörgős, könnyen megjegyezhető dallam, olykor semmitmondó szövegek, kellően lebutított zene nekem. -
Hát na, nem szokásom egy számon agyalni, vagy átérezni azt, esetlegesen fanatikussá válni, s követni mint az Ótestamentumot. – Pedig a komolyzenék közül vannak egész csodálatosak! Például a Holdfény szonáta Beethoventől, vagy Vivaldi Négy évszaka, bár nekem Csajkovszkij-Hattyúk tava a szívem csücske. -
Még a legelején leállok, mielőtt túlságosan is elkezdek belemélyedni ezekbe az áradozásokba. Érdekes, hogy sokan csak furcsán néznek rám, ha bármelyik darabot is megemlítem, de Ethan a legkevésbé sem sorolható ezek közé. Meglepve tapasztalom ismét, mennyire komolyan veszi minden szavam, s nem néz egyenesen hülyének, vagy épp épphogy elhiszi ezt.
- Bár rám ezek balett órákon ragadtak, az ének-zene órák tapasztalatim szerint nem épp kedveltetik meg a nebulókkal a klasszikus zene, különböző remekműveit. Miután abbahagytam a táncot, folytattam zongorázással több évig, illetve hegedűn is játszok. A szüleim szerették volna ha minél műveltebb leszek. – Nevetem el magam újra, majd megingatom a fejem. Szegény jó apukám, ő mondogatta mindig, hogy sosem tudhatom, mikor veszem ezen tudásnak a hasznát, most pedig csak azt látom, hogy jóformán semmire sem megyek vele.
- Ne mond ezt, mert akkor nekem is veled együtt kell sírjak. – Forgatom meg a szemeim kuncogva, s valójában tényleg nem értem, miért kellene emiatt akár egy könnycseppet is elmorzsolnia a szeme sarkából, még ha a megjegyzés eredendően cinikus is.
- Igen, direkt csinálom. – Rebbentem meg a pilláim ki tudja, már hányadszor az este folyamán, a legártatlanabb arcom elővéve, mint aki egyébként a szavaival ellentétben tényleg nem tehet egyáltalán semmiről.

Bezsebelve egy ígéretet, no meg a zacskó anyagot mosolygok újra rá utoljára, mielőtt a résnyire nyitott ajtó mögött sötétségbe teljesen eltűnök, s nem is telik el, csak pontosan öt perc harmincnégy másodperc, s újra feltűnök a láthatárón, igen csak megkönnyebbült ábrázattal, elvégre elég nagy „tehertől” szabadultam meg az imént. Kezemben valami anyagfélét gyűrögetek, majd meglóbálva Ethan felé vigyorodok el.
- Szereztem neked egy pulcsit, és szerintem a te méreted lesz. – Vagy nagyobb, de a lényeg, hogy már nagyon is kezdek aggódni, ami az ő megfázását illeti, így ujjaim közé csippentve a vállaknál lévő anyagot mutatom felé a hosszú ujjú, nem túl vastag felsőt, ami kék-fekete vízszintes-vastag csíkok fednek be. – Gondoltam nem lesz ellenedre egy kis Kurt Cobain feeling, hm? -
Igaz, lehet csak nekem tűnik olyannak, de megmernék esküdni rá, hogy valami hasonlóban láttam az egyik képen, na mindegy.
- Imádom a habtesteden legeltetni a szemem, de jobban örülnék neki, ha ezt felvennéd, s másnap nagyobb eséllyel lennél tünetmentes, ami a megfázást illeti éééés képzeld, fenéken csókolt a Múzsa, és rájöttem, hova menjünk romantikázni. – Magyarázom tovább, miközben a kezébe nyomom az emlegetett ruhadarabot, amit a srác ágya melletti szekrényben találtam összehajtogatva, s miután körbeszagoltam, rájöttem, hogy teljesen tiszta. – Gyere, oda viszlek téged, mert biza’ ez egy nagyon titkos hely. -
Nem kell még rá is játszanom a titokzatosságra, mert tényleg így van minden, ahogy mondom, s még a fejemet is leveheti a nagy és erős Harry Potter, ha megtudja, miként élek vissza a DS tagságommal, de mindegy. Újra csak megfogom a kezét, s húzom magam után a sötét folyosók rengetegében.

Imádooom. *-* És kész, itt kifújtam... mármint a rágót. Olyan jó, hogy végre nem vagyok eszevesztett és hoztam is magammal egy csomaggal. Pedig biztos voltam benne, hogy nem csak egy van. Igen, a rágóról beszélek. Miközben sétáltam a folyosókon, egyre jobban kezdett idegesíteni a lépteim hangja, de leginkább az, hogy nem hallok a közelben semmilyen zenét, amivel felfrissíthetném a memóriámat. Persze, az mindig friss, hisz nincs vele semmi bajom, de a zene... az... odavág! Nincs jobb ilyen időben és ilyen csendben, meg zavartságban a jó, nyugtató zenénél. Habár nem muszáj nyugtatónak lennie, azt ki mondta? Nekem mindenféle zene bejön, kivéve az a rappes forma, na, az nem. Egyébiránt, azon tűnődöm, hogy hová is indulok. Nem szoktam pedig céltalanul bolyongani így, hogy azt sem tudom, hova megyek, mit szeretnék. Szerencse, hogy az imént hallgattam meg egy eléggé jó zenét, így kitisztult a fejem is, és most új formát öltöttem stílusilag. Szóval csak lazán szelem most át a folyosót, zsebre dugott kezekkel: nem vall rám, de ez van, ezt kell szeretni... legtöbb esetben, de ez nem mindig válik be úgy, ahogy én szeretném.
Most úgy néztem ki, mint aki takaréklángelmén lenne, behunyt szemekkel sétálok... bármi bajom eshetne, és ez nem érdekel, az sem, hogy pontosan mibe rohanhatok bele. Most adtam magamnak a ritmust, és dúdolgattam, mint egy 5 éves kislány, aki bevásárolni készül a nagymamájával, aki a kezét fogja, miközben átmennek az utcákon. Bizonyára ezért nem vehettem azt sem észre, hogy nekimentem valakinek. Jobb lesz, ha kerítek magamnak kontaktlencsét, de legszebb az eredeti szem. És nekem is azok vannak, le nem cserélném őket valami gyári találmányra. Pont, hogy most picit rosszul jött ez ide... kibuktam.
- Hoppá, bocsi, nem akartam. Ne haragudj. Nem volt szándékos, s tudom, nézhetnék a szemem elé. - ilyen vagyok, nem tehetek róla. Mielőtt még bármi olyasmit mondhatott volna, hogy "nézhetnél a szemed elé", én már válaszoltam is egy el nem mondott felszólításra.

Gabrielle >-=o.o=-
Mert Lucifer is Angyal volt egyszer...hát miért ne vadászhatna angyalokra?


Megállíthatatlanul áramlik végig testén, egy utánozhatatlan bizsergés, mikor a finom női ujjak felkúsznak nyakára, s játszadozni kezdenek hajtincseivel. Egy pillanatra lehunyja szemeit, s ajkára félszeg mosolyt ültet, jelezve, hogy igazán ínyére van a puha kéz érintése. Erőtlenül hagyja, hogy a vékony lábak maggával rántsák, s miközben édes csókot kap artériájára - melybe minden porcikája beleborzong - hatalmas tenyerét, végig simítva Gabe tökéletes oldalán halad lefelé egészen a feszes combok tövéig, remélve, hogy nem vágják pofon. Majd tenyere végül, persze ha lehetséges, a derékon állapodik meg, s magával szembe ülteti akár egy porcelán babát, s karikás szemei egyszere belemerednek a másikéba.
Gondolatok...
Olyan gondolatok, melyek most a szavak helyett nyüzsögnek össze-vissza, s képtelenek egyetlen, normális magyarázatot választani. A normális magyarázat persze az igazság...amit mindig a legnehezebb felfedni. Amit nem szabadna felfedni...
Lehunyja szemeit...
képek...
Pálca, fény, fájdalom, mocsok, vér, makacsság.
Önmarcangolás...
Veszítés.
Érzi a hőt, mely oly tüzesen árad szerelméből, mint pokoli otthona bármely lángja, érzi, ahogyan a bal karjából előcsapó égő fájdalom, újra és újra előbukkan.
Csak bámulja a vérvörös ajkakat, s érzi szájában a mézédes ízt, akár egy kiéhezett kutya. S egyszerre szótlanul kap bele a duzzadt cseresznyeajkakba, tüzet csiholván remélve, hogy nem lökik el. Majd keze lassan - ha engedi - húzza végig a másik tenyerét saját, erektől duzzadó alkarjain. Friss még a heg..tapintható, s éget.
Éget, mint a tettek, a szavak helyett...

Keith...
Az angyalok is felébrednek egyszer

Van, hogy az élet kegyetlen. Van, hogy megadja, amit kérünk, de nem pont olyan formációban, mint amire számítottunk…
A baj, hogy nem fogalmaztunk elég világosan.
Mögöttük a táj ugyan az, mint első csókjukkor volt. Heggyé magasodó sziklás dombok, könnyen megmászható leejtők mérföldjei, feketén tátongó barlangszájak.
Furcsa hogy ez a lány mindig akkor tűnik fel, mikor Keitht emészti valami a sötét oldallal kapcsolatban. Furcsa, hogy ez így van? Vagy azért leltek egymásra? Lehet, hogy ennél több húzódik meg a dolog hátterében.
Ó…hát persze, hogy hagyja, hogy a fiú keze egyre feljebb és feljebb csússzon, vélásan még kuncog is egyet, s mikor ajkaik eggyé válnak egy hosszú, szomjas forró csókban, szinte belesuttogja a másik szájába:
Szeretlek…
Kezeire Keith kezei fonódnak, s tenyere alatt már érzi is az olyannyira imádott bőr puhaságát.
Először fel sem fogja, hogy miért más most ez az érintés…Egyszerűen belefeledkezik csókjukba, ami mindent ki akar törölni az agyából. Ez a csók szinte már fájdalmas…Ujjai megállapodnak a sötét jegyen, azon az átkozott billogon, mely egész életét megbélyegezte.
Megáll az idő. Megáll egy percre minden. A madarak elhallgatnak, a szél is elcsendesül.
Képek villognak előtte. Peregnek akár egy rémisztő horrorfilm, mikor azzal nyugtatgatod magad, hogy nincs mitől tartanod, ez csak kitaláció, mégis percenként körbenézel a szobádban, miután leoltottad a villanyt.
Csakhogy ez a valóság … volt…
…Véres penge…
…Meggyilkolt szerető…
… Draco Malfoy …
… Parancs …
… Imperio …
… Keith …
… Első csók …
… A sötét jegy …
A jelen, jelenné válik. A múlt sötéten, de kirajzolódik, a jövő pedig még fel sem sejlik.
Megváltozik valami a csókban, a levegőben is érezhetővé válik.
Tudatosság.
Valahonnan kristályszemeiből fényes kis könnycseppek törnek elő, ölelik körbe összezárt ajkaikat. Szíve vadul reszket, kezei remegni kezdenek, s szája elválik Keithtől. Szemében érzelem csillog. Először mióta Keithszel találkoztak. Félelem, rettegés, iszonyat, harag, düh, kétségbeesés, téboly.
- Te…
Lihegi halkan, majd egyre hangosabban, miközben nadrágja övénél rejtegetett pálcája felé kap, s ha Keith nem elég gyors, neki is szegezi.
- Te tudtad … tudtad ugye? Te mindvégig tudtad. Átkozott…
Idegesen beletúr hajába, s megpróbál lekászálódni az asztalról.
- Közéjük tartozol…
Felsikít, szinte tébolyultan, valami megszakadt benne.
Keith…tudja, hogy te ki vagy…De te tudod, hogy Ő kicsoda? Ismered már a titkát?

*Kong az ürességtől a folyosó, amin most végig haladok. A cipőm kopog a köveken, ezzel feloldva a néma csendet. Most elhatároztam, hogy végre olvasni fogok. Nem mintha tegnap nem olvastam volna, de legalább ma nem kell tanulnom. Látszik, mindenki kint van ilyen szép időben az udvaron csak én nem. Nem baj. Leülök egy ablakba és máris kinyitom a könyvet mohón, hogy olvasni kezdjem. Miután elolvasom az első pár sort elbizonytalanodok. Milyen könyv ez? Furcsa, az biztos, mert nem értek belőle egy kukkot se. Gondolkozzunk. Mit jelenthet ez a mondat?* "Az E-temen-an-ki, a Menny és a Föld alapzatánál állok. "  *Fogalmam sincs mit jelent. Lépek tovább a következő mondatra.*

"Nagy, üres teret látok, a világ közepét, a föld és a menny tengelyét." ~Ki a fene írta ezt a könyvet?~ *Megfordítom, de se címet, se írót nem látok rajta. Igaz, a könyvtárban csak levettem egy könyvet a polcról és úgy kértem ki, utána jöttem ide. De ez furcsa. Az már nevetséges, hogy nem értek belőle egy szót sem.* "Nincsenek falak, de látok munkásokat és rabszolgákat." ~Na ezt legalább meg is értem. Szóval az ipse, aki írta ezt a könyvet, vagy ki tudja ki egy hatalmas üres teret lát, munkásokkal és rabszolgákkal. ~ "Annyian vannak, mint a föld hangyái és az ég sáskái."  ~ Más szóval rohadt sokan. ~ "Hallom a hangjukat." ~Ezt is értem.* "Építsünk tornyot, mely az égig ér!" ~Ahaaa, megvan. Valószínű a Bábeli toronyról van szó. Kifogtam egy vallásos könyvet? Remek. ~

*Megint jön egy kis idézet, amit nem értek.* "Tűz, levegő, víz és föld, de mindezek közt a tűz az úr." ~Feladom~ *gondolom és kelletlenül becsukom a könyvet, majd leteszem magam mellé.* ~ Túl hülye vagyok én még ehhez. ~ * Kikémlelek az ablakon, figyelem a többieket, amint éppen nagyobb csoportokban beszélgetnek, vagy tanulnak. Én valahogy nem tudok ekkora társaságban lenni. Meg ennyi barátom sincs. De ez van. Ezt kell szeretni, és nekem tökéletesen megfelel Nath barátnak. Vagyis... nem barátnak, inkább nem megyek bele újra. Hirtelen az idillikus csendet, léptek zaja töri meg. Nem tudom ki lehet az, aki úgy döntött, mint én, hogy ezen a gyönyörű napon a kastély falai között marad, de akkor is sorstárs. *

*Elfordulok az ablaktól és várom a léptek tulajdonosát, mert végül is nem akarom halálra unni magam. Kimenni meg szintén nem akarok. Szóval várok. Nem sokára a sarkon meg is jelenik egy griffendéles lány, bár nem csodálkozom ez a szárny a griffendéleseké. Nem igazán ismerem név szerint, de párszor láttam már a folyosókon. Nem egy évfolyamra jár velem, valószínűleg hatodikos lehet. A hetediket kizárnám és a negyediket is. Tehát marad a hatodikos korosztály. Ha közelebb jön, akkor próbálok valami elfogadható mosoly féleséget az arcomra tenni.* - Szia. - *Köszönök, azért az illendőségnek megfelelően. Nem vagyok valami beszédes típus. Csak jó társaságban. És őt nem ismerem. *

Teljesen nyugodtnak indult a délutánom. Minden szép és jó volt, egészen addig, míg fel nem tűnt, hogy valaki a holmijaim között túrkált. Eleve nem szeretem, ha valaki belepiszkál szó nélkül a cuccaimba, ezzel mindenki tisztában van. Allergiás vagyok rá. De még mennyire. Na de persze az illetőnek ez nem volt elég, de nem ám...mondjuk én is hülye voltam, hogy a klubhelyiségben hagytam a könyveimet, de ez akkor sem jogosít fel senkit arra, hogy csak úgy elvegye akármelyiket is. Csak találjam meg a tettest, nem fogja zsebre tenni, amit kapni fog. Körbekérdeztem a többieket, akik a helyiségben voltak, de nem láttak semmit. Neville próbált a lelkemre beszélni, hogy nem kell felkapni ezen annyira a vizet, de aztán elállt a dologtól, mert végül is rájött, mondhat akármit, ilyenkor úgy viselkedek, mint egy fúria.
Nyakamba vettem a folyosót, s úgy döntöttem, kimegyek az udvarra, hátha valamelyik hűvös sarokba parkolta le magát a tettes az olvasmányommal. Lépteim zaját visszaverték a falak. Elég hangosan dobbantottam néha, szerencsére nem járt erre Frics, hogy jól lehordjon. Megigazítottam a hajam és elfordultam az elágazásnál.
Az egyik ablakban egy szőke srác ücsörgött, valami könyvet olvasgatott. Első pillantásra nem volt ismerős, csak utána kezdett rémleni, hogy látásból ismerem valahonnan. Tutira nem Griffendéles, azt hiszem talán...uhm...megvan, Hollóhátas a srác, de eddig nem beszélgettünk egy alkalommal se. Mondjuk valahol érthető is, hisz kevés az ütközési pontunk. Hollóhátas és valószínűleg alattam is jár, ötödéves lehet.
Lépteim zajára felkapja a fejét, s kíváncsian fürkészni kezd. Ahogy közelebb érek hozzá, mosolyt varázsol az arcára, s egy kedves „Szia” hagyja el az ajkait. Én is megeresztek felé egy futó mosolyt, majd odalépek hozzá.
- Szia – köszönök neki én is. - Mi szél hozott errefele? Jobb innen a kilátás, mint a ti részetekről? - kérdezem viccesen, utalva ezzel arra, hogy az ő háza a Keleti szárnyban van.

*Kapok egy mosolyt és valószínű előtte ugyanúgy felmért engem, mint én őt az előbb. Végül köszön is.* - Igen, egy kicsit. - *Válaszolom a kérdésére. Valahogy most társaságra vágyom, meg nem is. Tehát így ingadozok. Kedvesnek tűnik, jó lenne vele beszélgetni. De én pont arról vagyok híres, hogy nem tudok beszélgetni. Hát ez így... nehézkes lesz. * - Te, hogy-hogy bent vagy? - *Na ez értelmes kérdés lett... Na jó, reménytelen vagyok. Sóhajtok és legszívesebben fejbe vágnám magam a könyvvel. Most, ha részletezném az eddigi beszélgetéseim azok ilyenek lennének: "-szia - szia - hogy vagy? - jól. Te? - Én is. " Ennyi. Utána állunk kukán és én nem tudok feldobni, semmi témát. Ha a másik fél képes erre, akkor is, csak valami egyszavas választ adok. Tehát, ha nem ismerem az illetőt nagyon beégek. Vagy, ha ő nem ismer és itt bizony, most ez áll fent.*

- Öhm.. - *próbálkozom újra. * - Ne haragudj, de nem tudom a neved. Hogy hívnak? - *Ezzel kellett volna kezdeni. De, mint mindig én elrontom. Talán nem leszek hülyének nézve. * - Én Darian vagyok. - *és már megint egy apró hiba. Nem teljes néven mutatkoztam be, hanem csak... remek. * - Darian Ellsworth. - *Biggyesztem még oda jó pár perc után. Aztán a részemről megint tíz perc kínos csend. Ha neki van valami témája azt díjazom, de nekem egy sincs. Így teljesen rá vagyok bízva. Ha meg nincs megint mondok egy irtó nagy sablont.* - Szép az idő. - *Néha gondolkozhatnák is nem, de? Úgy látszik ma ez sem megy. Most kéne Nath, aki mindig előjön valami témával, vagy téma ötlettel, de a tanácsai is kimentek a fejemből.*

*Reménykedek, hogy valami megváltó ötlet az eszembe jut, hogy mégis miről beszélgessek a lánnyal. Az időjárás az nagyon nem jó ötlet erre rájöttem. Mert, hát melyik hülye ne látná az én megállapításom nélkül is, hogy bizony szép idő van? Egyszer el kéne mennem egy beszédtanfolyamra, vagy valami ilyesmire... * - Miket szeretsz csinálni? - *Újabb elkeseredett kérdés azzal a célzattal, hogy beszélgetés legyen a dologból. Tényleg csak rá számíthatok. Röhej, hogy fiú létemre ilyen vagyok. Nekem magabiztosnak és nagyszájúnak kéne lennem. Erre itt vagyok én, a félénk, beszélni képtelen Darian és a sírba viszek mindenkit ezzel. Na jó, talán Nathet nem, ő megszokta nagy nehezen. Nem lehetett könnyű dolga. *

Liliám...♥

A világ sosem lesz szebb. Mert mi vagyunk azok, akik egyre bemocskoljuk. Bemocskoljuk azzal, hogy tudunhk s a tudással olyan hibákat követünk el, amelyeknek egy életre nyoma marad. De mivan akkor, ha a hibákat, mások miatt okozzuk? ...
Ohh nem...mindig is mindegy volt, hogy mit kimiatt teszünk. Mi magunk visszük véghez őket, hisz azokban a percekben mikor megszüljük egyikőjüket mit sem számíz az, hogy mi az oka. Mi tesszük... s a saját kezünkhöz tapad a vér.
Egy csók... Egy csók mely talán véget vet mindennek. Egyetlenb csók, melynek minden cseppje oly édes, mint ahogyan azt az ember a cseresznyeajkakról elképzelné, s egyben oly keserű, mert tudja, hogy az egész halottá válik néhány másodperc alatt. Ahogyan a puha, ápol ujjbegyek finoman csúsznak felfelé értől duzzadó karján. Életének talán első pillanata ez...mikor aztkivánná, most bár állna meg az idő. Most mikor a gondok kiszálltak elméjéből, most mikor nemérzi már az átkos bájitalok mámorító mérgét, most mikor édes Liliáját szeretheti. Most, mikor egyetlen csók számít örökkévalóságnak.
Majd vége.
Vége mindennek, s az idő ahelyett, hogy megállna inkább képébe röhögve pörög tovább, vetíti az eseményeket, zúdítja a gondokat a kócos tincsek alá, mélyről jövő fejfejást uszítva. Olyat, amitől az ember aludni sem tud. Olyat, ami üldöz téged mindenen át. Ekkor érzi úgy, hogy a mézédes csók méreggé változott, egy olyan méreggé, ami visszarepíti őket a valóságba. Minden megfagy körülöttük, még akkor is, ha a nap sugara még utolsó erőlködéseivel is ugyanoly szépen csillog, mint azon az első, felejthetetlen estén. Mikor mindketten fogságba esteek. Egymás menthetetlen fogságába. Az ajkak elszakad, csontos ujjaira, mik még a csók közben felcsúsztak angyala bájos orcájára, jéghideg könnyek zuhhank, megöntözve a méregtől duzzadó ereket. Érzi, ahogyan kedvese édes kezei remegésbe fulladnak, s elősször lát a mégtávolibb fényt azokban a tükörsima szemekben. Egy távolibbat, egy sokkal erősebbet. Egy olyat, amiről azt kivánná bárcsak ne látta volna soha ezt a fényt, s maradt volna minden olyan csábítóan üres.
Én...
Szórlanul mered szerelmére.
Én tudtam... Nem...Nem tudtam. Azt hittem, igen. De nem..nem tudtam, mi az ami valójában rám vár.
Nem mondja ki gondolatait. Nem mentegetőzik, s még csak szót sem ejt a sebekről, amit a börtöncellába bezárve okoztak neki, melyek még mellkasán, s némely testrészein, aprón már ugyen, de még mindig sajognak. Elget próbálta menteni a menthetőt akkor...
Pálcát szegeznek neki. Beesett arca délcegre vált, eleresztve a lányt teste kiegyenesedik, hagyja, hogy a másik szabadon mozogjon. Hagyja, hogy nekiszegezzék a pálcát, még nyakát is megnyújtha valamennyire, hogy odatarsák, ha akarják.
- Más dolog tartozni valakihez, és más dolog élni valakiért. - Szólal meg semleges hangnemben, beletekinte a mostanra már csillogóvű vűlt szemekbe, ha hatalamas tenyere elsüllyed zsebében, s kihúzva onnan azt, már egy cigarette pihen ujjai között. S pengevékony ajkai magukközé szorítják, meggyújtják, eltezsik akellékeket, s mohón pöfékelnek.
Egyre kevésbé érzi mr, hogy hatná rá valamit a benne szétáradó méreg... majd tekintete újra Gabere irányul, ha nem zavarta meg az egy percet igénybevevő műveletet.
- És más dolog ölve szeretni, s szeretve ölni... - füstfellegek a magasban, s a mélybarna szemekben egy apró láng lobog, mely nem szól ugyan, ám mégis közli veled, hogy szeret..mindennél jobban... - Ha már most végzel velem, legalább monnd el melyiket választod...
Hangja nyugodt, s talán kérlelő. Nem esedezik bocsánatért, nem próbálja magához ölelni... Minden döntés a saját kezében van az embernek. Csak arra kell vigyázni, nehogy hibát kövessen el.

Szeretlek és köszönöm neked a játékainkat. Sokat adtál nekem velük.

"Ép emberek,
bukjatok, összetörjetek
s motyogjátok neki: Nagyon fáj."

Remeg. Mindene remeg, s fejében megannyi sokkoló kép jelenik meg. Lehetetlen megállítani a könnycseppeket, évek óta először sír így, leállíthatatlanul. Mintha egy víztükör egyik oldaláról figyelné az eseményeket,s mintha egyszerre tüzes, méreggel fertőzött kést döfnének szívébe.

Fehér fekete.
Fehér fekete.
Csak egy szoba. Csak egy szoba. Nem több. Vakítóan világos, aztán reménytelenül sötét. Közelítenek az árnyak. Jönnek. Eltűnnek. Jönnek. Menekülnek. Reszketek.
A rémálmokkal csak kétféleképpen lehet felvenni a harcot. Elfutsz, vagy szembenézel velük. De mi lesz akkor, ha a lidércek a világba is beférkőznek? Ki fog megvédeni?
Fekete fehér.
A fény eltűnik.
Sikítok.
Démonok, kísértetek, szörnyetegek. Léteznek, vagy csak az én agyam szüli őket? És ha valók, akkor hova bújhatok? Hova? Bújhatok? Bújhatok….hova…bújhatok…hova hova?
Elsötétül a világ. A lidércek előtörnek rejtekükből és magukkal ragadják az ártatlan lelket. Széttépik, felfalják, szép testét vér borítja. Nem fog sikítani. Nem fog sikítani. Nem adja meg senkinek sem azt az örömöt, hogy kínlódni lássák. Nem fog. Nem. Nem fog sikítani.

Valami megszakad benne. Valami, aminek sosem szabadna, mert nélküle az élet már semmit sem ér.
A lelke…
Nézi az ismerős arcot, nézi az ismerős mozdulatokat, és zokog. Az elméje képtelen új információt befogadni. Nem…már képtelen rá…
Szerelem, élet, jelentés … vége.
Ereje egészével támogatja azt a fájdalmat, azt a furcsa zsibbadtságot, amibe előbb vagy utóbb belehal. Ami még mindig megakadályozza, hogy ráébredjen valamire…amire nem akar.
Mióta megismerte Keitht hiába az Imperio, a szerelem talán valós lett a lelkében. Vagy nem. Képtelen már ezt eldönteni. Még így józan fejjel se megy.
Egy fajta fájdalom megkarmolja a belsejét, kiüti, és megrémíti a nagysága.
- Én nem vagyok gyilkos …
Gyilkos vagy.
- Én nem akarlak megölni…
Meg akarod ölni.
- Én nem vagyok olyan, mint TI!
Pont olyan vagy.
Ellépne, de a lábai nem engedelmeskednek. Minden egyes elmúlt másodperc kínnal teli.
Már nem tud megnyugodni. Nem. Többé nem. Áll és nézi a fiút, azt aki miatt hónapokig nem tudott másra gondolni.
- Egy csókot adtam és megöltelek, s e végső csókban múljak el veled… mindennek vége…a titkok eltűntek. A titkok….
A titkok, amik most ellepik sötétségükkel, és többet nem engedik a felszínre úszni. A titkok, amik most élvezve kínlódását, megölik.
- Szeretlek…..
Biztosan így van? Vagy csak Ő hiszi még mindig ezt? Van megoldás? Az isten szerelmére kell lenni megoldásnak. Nem lehet, hogy pont így legyen vége. Ez így nem fair.
Fájdalom…fájdalo…fájdal…fájd..f…
Összeomlik valahol ott belül, sikítana, vissza se nézve elrohanna.
Leereszti a pálcáját. A szeme immáron újra üres. Csak egy célja lesz az életben. Egy…
A halál.
Addig fogja hajkurászni, míg Ő nem követeli az életének a végét.
Térdre rogy, pont úgy, mint akkor. Sír…úgy sír, mint még soha, úgy ahogy soha többé nem fog. Reszket.
Az élet amit eddig valónak vélt, most kártyavárként dől össze.
Az élet, amit kapott…
Az élet, amiben hirtelen minden elrendeződött…
Az élet, amiben ott volt vele Ő…
Keith.
Nem tud szólni, a szavak megformálása túl nagy erőt igényel. Felnéz csendben. Immáron hangtalanul zokog.
- Meg fogok halni…. ugye?
Az első fele lehetne kijelentés…és az is. De vajon Keith ezt tudja? A második fele megerősítés.

Vicces egy srác, nem mondom, és olyan aranyos, hogy ilyen zavarban van. Mulattat egy kicsit a dolog, persze egyáltalán nem rosszindulatúan, csak mivel nem szoktam hozzá az ilyen típusú srácokhoz, ezért ez nekem újdonságként hat. Próbál beszélgetést kezdeményezni, ami láthatólag még inkább zavarba hozza. Hát ejnye...ennyire félelmetes lennék? Azért azt nem hiszem.
- Te, hogy-hogy bent vagy? - feltűnik, hogy eme értelmes kérdés feltevése után legszívesebben fejbe vágná magát a könyvvel, de gondolom eszébe jut, hogy elég hülyén venné ki magát a dolog, így végül nem teszi meg.
- Nos, tulajdonképp olvasnivaló után kutattam, amit kivihetek magammal a szabadba, ezért nem vagyok még odaát. - mutatok az udvarra, majd hirtelen ötlettől vezérelve mellé telepszem az ablakba. - Csakhogy valaki turkált a cuccaim között és elvitte az egyik könyvem. A tettes után kutatok. - pillantok rá, majd szórakozottan elkezdem lóbálni a lábam.
Egy darabig csendben ücsörgünk egymás mellett, mikor újra a srác szólal meg.
- Öhm.. - próbálja felvenni a társalgás fonalát. - Ne haragudj, de nem tudom a neved. Hogy hívnak? - érdeklődik tőlem. - Én Darian vagyok. Darian Ellsworth. - mondja nekem, s csak ekkor esik le, hogy hoppás, hát a bemutatkozás tényleg elmaradt, de ez apró, kicsi és kiküszöbölhető hiba.
- Örvendek Darian. -mosolygok rá ismét. - Én Josephine ShieldHeart vagyok, de szólíts nyugodtan Josienak, Jonak, Phineynek vagy Fin-Finnek. Amelyik neked tetszik. Lehet válogatni, mint a búcsúban. - kuncogok. - Nem haragszom meg egyikért sem, de ha újat találsz ki, akkor arról ne felejts el előbb értesíteni bagolypostával, hogy fel tudjam dolgozni. - jegyzem meg poénkodva. - Persze csak viccelek. - túrok a hajamba és nekidőlök a falnak.
A társalgás egy picit megint beragad, de mikor Darian szájából elhangzanak az újabb kérdések, derültséget váltanak ki belőlem. Egyből levonom azt a következtetést, hogy tipikusan az a fajta srác lehet, aki nehezen ismerkedik, de akit közel enged magához, azzal nagyon közvetlen és ragaszkodik hozzá minden szempontból. Ami amúgy nem baj, nem muszáj mindenkinek olyannak lennie, mint mondjuk nekem, aki szeret a társaság középpontjában lenni. Bár emiatt kaptam egy pár pofont az élettől, hogy mindenki felé elég nyitott voltam. Így hatodikra azért megtanultam bizonyos szabályokat, s továbbra is ugyan mindenkivel kedves, aranyos és segítőkész maradtam, csak kevesek felé nyíltam meg igazán.
- Nos... - válaszolok némi mélázgatás után. - Tényleg szép időnk van, bár én személy szerint nem igazén kedvelem ezt a fajta meleget, mert ez...ez nem normális embernek való. Szerintem legalábbis. - fordulok felé. - Miket szeretek csinálni...hát...elég sok minden van. Szeretek olvasni, azt például nagyon. Zongorázni, énekelni, lovagolni...ezek egyikét sem űzhetem is. -fakad ki belőlem egy sóhaj. - Leginkább a zongorám hiányzik, a sok gyakorlás. Persze egy Mardekáros emiatt megvetne, mivel ezek mugli dolgok. - ciccegek. - De engem nem érdekel. Keresztapám így nevelt fel, s szerintem jó embert faragott belőlem. Ez egy kicsit egoista kijelentésnek tűnhet...de...én tényleg így érzem. - eszembe jut ekkor Bowen és Patrick is, és a „munkájuk”. Na igen, én itt a biztonságos falak között, míg ők veszélyeknek teszik ki minden nap magukat. Elhessegetem magamtól a rémképeket, s igyekszem Darianra koncentrálni. - És te? Te miket szeretsz csinálni? Az olvasáson kívül, mert azt látom, hozzám hasonlóan kedveled.- utalok a kezében lévő könyvre.
Remélem, sikerül egy kicsit feloldódnia a srácnak, elvégre nem harapok, lehet velem bármiről beszélgetni.

Josephine

*Azért megnyugtató az, hogy nem nevet ki. Oké, ismerem magam milyen béna vagyok ilyen téren, de azért az nekem sem esne jól. Megjön a válasz az első bugyuta kérdésemre, majd mellém telepszik. Nem, nem kéne zavarba jönnöm. Csak, hogy olyan emberi lénnyel még nem találkoztam Nathon kívül, aki eltudja viselni a hatalmas bénázásaimat. * - Elvitte valaki a könyvedet? - *Oké ez kiakasztott. Nekem minden könyv szent és sérthetetlen. Valószínű az arcomon is tisztán látszik az elborzadás. * - Fel kéne akasztani.... - *Motyogom ezt inkább magamnak és gyorsan eltüntetem az arcomról a megbotránkozó kifejezést is. Végül a bemutatkozás, ha kicsit később is, de sikerül. Megint kapok egy mosolyt és egy nevet, utána meg a becézgethető formáit. * - Oké... - *Ez elég bizonytalannak hangzott.* - Attól nem kell félned, hogy kitalálok neked valami becenevet. Ebben soha nem voltam jó. - *Mondom azért. Látszik, hogy tiszta ellentétem... Ő nyíltnak tűnik.*

- Na igen... meleg van. Jobb szeretek bent lenni a hűvösben. - *De legalább kitudott hozni valamit, az én gyenge "szép idő van" beszólásomból... Szeret olvasni, ez akkor lejött, amikor azt mondta, hogy olvasnivalót keresett, hogy azzal együtt menjen ki a szabadba. Zongorázni? Valamilyen szinten én is tudok, de jobban megy a hegedülés. De azért zongorázni is szeretek, ha nem is profi szinten. Énekelni... akkor valószínűleg szép hangja van. Milyen furcsa, hogy ennyi mindent meglehet tudni egy emberről egyszerűen abból, hogy miket szeret csinálni... Ha szeret zongorázni, a kézügyessége kiváló lehet, ráadásul még jó hallásérzéke is van. Lovagolni. Tehát nem csak lovagolni szeret, ha nem szereti a lovakat is és lehet az állatokat is szereti. Ez így szokott lenni. Jó lehet az egyensúly érzéke is. *

*Teljes mértékben megértem azt a sóhajt. Én is gyakorolnék ilyen szabad órákban a hegedűmön vagy a zongorámon. Kár, hogy mégsem tehetem. Na igen. A mardekárosok... hát az egy külön faj. Nem is akarok belemenni. Tehát nem olyan idióta, hogy ne vegye észre, hogy könyv van a kezemben. Még egy jó pont.* - Igen. Szóval az olvasást kihagyva... - *itt megnézem a könyvemet, amin még mindig nincs cím  és érthetetlen számomra.* - Én is szeretek zongorázni, bár az nem igazán megy olyan jól, mint a hegedülés. - *Szerencsére kezdek feloldódni.* - Még sok más mindent szeretek még. Ha neki kezdeném elsorolni soha nem jutnék a végére. Talán azt még elmondhatom, hogy szeretek felderíteni dolgokat. Mikor idejöttem elsősként az volt az első dolgom, hogy felderítsem a kastélyt. - *valahogy megeredt a nyelvem. * - Igazad van, ha úgy érzed, hogy jó embert neveltek belőled mert láthatóan az vagy. - *Burkolt bók akart lenni, de semmi hátsó szándékkal, hiszen én már fülig szerelmes vagyok Nathbe.*

- Az én szüleimet inkább nem firtatnám. A lényeg annyi, hogy nem igazán állok közel hozzájuk. - *vallom be halkan. Olyan... olyan semmilyenek. Nem érzem magam odaillőnek. Azért már röhejes az, hogy Nathnél sokkal otthonosabban érzem magam, mint... mint a saját házunkban. Elkalandoztam kicsit, így inkább visszatérek a valóságba.* - Miket szeretsz olvasni? - *teszem fel a kérdést, halványan mosolyogva, közben, de azért figyelek, ha mond valamit vizsgálgatom a fekete borítású könyvet és azon agyalok, hogy honnan a fenéből hoztam el. Jó, a könyvtárból, de melyik részlegről? Fogalmam sincs. De, hogy ne értsek belőle egy rohadt szót se az, azért már durva. Végül, hogy ne legyen sértődés a vége inkább visszanézek rá, egyenesen a szemébe és akkor már talán kimutatom, valahogy, hogy érdekel amit mond, mert ez tényleg így van. Meg hát... már nem is érzem magam elveszettnek annyira. *

Darian továbbra is elég zavartnak és talán egy kicsit feszélyezettnek tűnik a társaságomban. Érezhető rajta, nem az a tipikus mindenkivel barátkozós, nyílt típusú srác, de nincsen ezzel semmi gond. Vannak ilyen emberek, őket így kell elfogadni.
Láthatólag eléggé felháborodik azon, hogy valaki szó nélkül elvitte a könyvemet és legszívesebben felkötné, amin kuncogok egyet.
- Nos, az elég mugli módra történő büntetés lenne, de amúgy tényleg megérdemelné az illető. - válaszolom neki. - Nem szeretem, ha szó nélkül a cuccaim között babrál valaki. Szívesen kölcsönadok bárkinek bármit, csak szólnia kell. - birizgálom a talárom szélét.
Egy újabb rövid csend, majd megjegyzi, nem kell attól félnem, hogy beceneveket fog nekem kitalálni, mert abban sose volt jó. Na, megnyugodtam, legalább nem fognak újabb hülyeségek születni. Egyesek olyan baromságokat képesek kitalálni, hogy néha fizikai fájdalmat okoznak azzal.
Na igen...meleg van. Jobb szeretek bent lenni a hűvösben. - válaszolja arra a kérdésemre, miért is itt van bent és nem kint. Látom rajta, hogy próbálja megemészteni a rólam kapott információkat, szinte látom a kis fogaskerekeket, ahogy dolgoznak a fejében. Egyesek ilyenkor menekülve szoktak elrohanni, de mivel ő ezt nem tette, ezt pozitív jelnek veszem. Van, akiknek nem tetszik az én furcsa világlátásom, hozzáállásom bizonyos dolgokhoz, illetve a mugli képzettségekre is csak egy fintorral reagálnak. Mindegy, az ő bajuk.
Én is szeretek zongorázni, bár az nem igazán megy olyan jól, mint a hegedülés. -fordul felém, s végre elkezd egy kicsit magáról is beszélni, aminek szívből örülök.  - Még sok más mindent szeretek még. Ha neki kezdeném elsorolni soha nem jutnék a végére. Talán azt még elmondhatom, hogy szeretek felderíteni dolgokat. Mikor idejöttem elsősként az volt az első dolgom, hogy felderítsem a kastélyt.
Elismerően pillantok rá, ugyanis nem sok fiút, férfit ismerek a környezetemben, aki a hegedűjátéknak hódolna. Irigylem azokat, akik képesek azon a hangszeren játszani, nekem ahhoz sose volt affinitásom. Kicsi korom óta a zongorához vonzódom, talán azért, mert Bowen is azon tud játszani...nem tudom.
Igazad van, ha úgy érzed, hogy jó embert neveltek belőled mert láthatóan az vagy. - jegyzi meg kedvesen, amire egy kicsit zavarba jövök.
Ez aranyos tőled. Pedig még nem is ismersz. - válaszolok neki, de valóban jól esik ez a burkolt bók, amit megfogalmazott. Anyuék szerintem büszkék lennének rám, legalábbis remélem, hogy onnan, ahova majd egyszer én is kerülni fog, örömmel tekintenek le a lányukra.
Darian valóban egyre inkább kezd megnyílni, ugyanis mesélni kezd a szüleihez fűződő viszonyáról.
- Az én szüleimet inkább nem firtatnám. A lényeg annyi, hogy nem igazán állok közel hozzájuk.- mondja halkan, szinte suttogva a dolgot.
Nagyon rossz hallani az ilyen dolgokat. El szoktam gondolkozni, mikor valami hasonlót hallok valakitől, hogy vajon mi a jobb: ha az embernek meghaltak a szülei és sosem találkozott velük, csak képekről ismeri őket, mint én, vagy élnek, de nem alkotnak egy családot, a szülők nem igazán foglalkoznak a gyerekkel, aki ettől magányosan érzi magát? Nem tudom, ez elég filozofikus gondolatmenet, amit inkább nem osztok meg a sráccal. Nem mintha nem bíznék benne, vagy valami, csak mesélnem kéne akkor anyuékról, attól viszont elfog a düh minden egyes alkalommal, ha rájuk gondolok...és akkor lehet, kifecsegnék olyan dolgokat, melyről jobb, ha külsős nem tud. Mert veszélybe sodornám őt is, és a másik oldalt is. És egyiket sem szeretném.
Darian kérdése ránt vissza a jelenbe, mikor megkérdezi, miket szeretek olvasni.
- Hát...- gondolkozom el – Jobbára mugli íróktól szoktam olvasgatni, szeretem az ő történeteiket. - válaszolok végül. - Monte Cristo grófja, Gyűrűk Ura, meg hasonló kis olvasmányos történetek, amikbe...amikbe el tudok mélyülni. Az olyan könyveket szeretem, amik magukkal ragadnak, elgondolkoztatnak és adnak valami pluszt. - nézek rá. - És te? Most épp mit olvasol? - bökök a kezében lévő fekete borítású könyvre. - Csak nem valami titokzatos, sötét dolgot? - kérdezem viccesen.

Josephine

- Igen. Félvér vagyok szóval ez sem áll távol tőlem. Ha meg nálam történne hasonló eset, nem úszná meg szárazon a tettes. Egy biztos, ha nem is gyilkolnám le, azért nem maradna hang nélkül az incidens és tettek nélkül sem, ha arra kerül a sor. - *Oké ebbe az egész dologba kissé beleéltem magam. Nem igazán szoktam fel kapni a vizet semmi miatt... kivéve ha könyvről van szó. Igen  a kielemzés bizony megtörtént és tetszett az eredmény ezért is nem mentem el. Meg hát annyi udvariasság, amúgy is szorult belém, minthogy ilyenre vetemedhetnék, hogy valami mondvacsinált indokkal lelépjek. Á, nem én nem ilyen vagyok. Az elismerő pillantásnak örülök. Legalább nem néznek hülyének és ez haladás. *

*Amikor megejtem azt a kis bókot láthatóan zavarba jön, de nem nagyon és még ez is csak bájosabbá teszi. Úgy érzem nem csak szerelmem lesz, majd hanem lassan kezd kialakulóban lenni egy egészen új barátság itt és most ezzel a lánnyal.* - Jó ember ismerő vagyok. - *Mondom szívből jövő mosollyal, mert ez igaz. Eleve nem beszélgetnék már vele, ha kiderülne, valami szadistával hozott össze a sors, de itt ez nem áll fent, és ennek nagyon is örülök. * - Szóval nem kizárt, hogy a levont következtetéseim helyesek, amit magamban lefojtattam. - *Teszem még hozzá. Látom, kicsit elgondolkozik a kijelentésemen, amit a szüleimről ejtettem meg. Kiskoromban minden jó volt. utána változott meg minden, miután ide kerültem az iskolába. *

* Nem akarok belegondolni, hogy kezdődött a változás mégis ezt teszem. Mikor első évem után hazaértem a Roxfortból nem vártak a vasútállomáson. Egyedül kellett hazamennem, mert miután vártam egy-két órát és azután sem jelentek meg, úgy gondoltam ideje lenne. Így hát kiléptem a varázslatos peronról, ahol már egy teremtett lélek sem volt és máris a varázstalan emberek világába kerültem. Fogalmam sem volt merre induljak el, de végül egy kedves öreg néni adott nekem választ, mikor megkérdeztem merre van a lakhelyem. Így elindultam a mutatott irányba és elvesztem a tömegben. Soha nem felejtem el azt a napot. Késő éjszakáig kóboroltam különböző sikátorokban. Emlékszem, arra a hajléktalan emberre, aki vigaszt nyújtott elkeseredésemben és aki rám talált az egyik sikátorban, miközben ott ültem a földön falnak vetett háttal, összekuporogva*

* Kedvesen közeledett felém és bennem egy csepp félelem sem volt, amikor felnéztem rá. Leginkább egy nagydarab mikulásra emlékeztetett, aki a koszrétegektől tűnhetett olyan öregnek. Felém nyújtotta a kezét és én hezitálás nélkül fogadtam el a felsegítést. Utána megkérdezte, hogy merre akartam kilyukadni, mire a válaszom után készségesen hazavezetett. Ott, miután az ajtóban készült tőlem elköszönni, megjelentek a szüleim és se szó se beszéd elküldték szerény segítőmet. Akkor törhetett össze bennem visszavonhatatlanul valami, ami a szüleimhez kötött. Azután pedig szabadkozva mondták,   elfelejtették, hogy ma érkezem meg az iskolából. Ez a törést még inkább mélyítette. Nem akartam elhinni, hogy ez tényleg igaz lehet. Akkor már nem igazán voltak a szüleim, csak név szerint. De én már nem tartoztam a családjukba. *

*Visszatérek az emlékektől és már érdeklődve hallgatom, hogy miket szeret olvasni. * - Tehát te is szereted őket. Én is sok mindent olvasok tőlük, de nekem nincsenek konkrét kedvenceim. Amilyen könyv a  kezembe akad, azt elolvasom. - *Mondom a komor emlékek nyomott hangulatától eltekintve egy mosollyal. * - Hogy mit olvasok? - *Nézek megint a könyvre.* - Hát, hogy őszinte legyek fogalmam sincs. - *Vallom be.* - Nincs rajta cím, se író és egy kukkot sem értek belőle. Pedig ez ritkán fordul elő. Ez a könyv egy igazi talány, amit csak véletlenül sikerült leemelnem valamelyik polcról, meg sürgős olvasás vágy kerekedett felül rajtam. - *Itt kis híján elnevetem magam, ahogy visszagondolok, mit láthatott Madame Cvikker belőlem. Egy süvítés, egy könyv az asztalon, majd egy-két szavas beszélgetés és a forgószél már el is tűnt a könyvvel együtt, amit szerintem még a könyvtáros sem igen tudott volna azonosítani, olyan gyorsan lezajlott az eset.*

Zavartan lépek ki a teremből, ez túl sok információ mára. Először kedves, aztán utál, aztán kedves. Legalább a kedvessel fejeződött be, de akkor is, ki vagyok én, hogy ezt tudnom kellene követni? Tuti, hogy ha Roxfortos volt, a süveg a Mardekárba osztotta. De vajon ez a hirtelen váltás általánosságban mardekáros tulajdonság vagy csak ő ilyen? Nem hiszem, hogy valaha is meg tudnám, mivel nem valószínű, hogy a közeljövőben bármilyen mardekárossal kapcsolatba lépnék. Kivétel persze Madeline, de rá valahogy sosem tudok átlagos mardekárosként tekinteni, talán azért mert őt egyáltalán nem könnyű általánosítani. Viszont a professzor mindenképp nehéz esetnek számít, hiszen amellett, hogy mardekáros még felnőtt is, ráadásul tanár. Nem tudom, talán a mugliismeret még külön megnehezíti a dolgokat, de ebben nem vagyok biztos.

Néha kioktat, szónokol, elmondja mit kell csinálnom és ezzel meg is tudnék békélni, elhinném, hogy ő ilyen. Tökéletes tanáralapanyag. Viszont amikor felveszi az emberi alakját akkor tud félelmetes, vagy nevetséges is lenni. Túl sok ez nekem, jót tenne egy kis friss levegő, mert a mondatai még mindig ott visszhangzanak a fejemben.

"Persze nem baj, ha érdeklődik, de azt tegye óvatosan, kifinomultan."

Azt hittem óvatos és kifinomult voltam. A legrosszabb, hogy tudom, mindent kihoztam magamból amit csak bírtam. Ez volt a legtöbb, a maximum, erre úgy dorgál meg mintha nem is próbálkoztam volna. Valljam be, hogy így sikerült? Na azt már nem.

"Tanuljon a Mardekárosoktól, azok mindig elérik, amit akarnak, úgy, hogy az ember csak kapkodja a fejét, miközben kihúzzák belőle az információt."

Persze, általában így szokott lenni. Ha egy hugrabugos megkér valakit Malazár házából, hogy tanítson meg neki ezt-azt az mindig készséggel segít is. A fura az, hogy talán még így is lenne, ha sikerülne megtalálni a megfelelő embert, de ki mer próbálkozni? Ez a ház-rendszer néha bosszantó tud lenni, az embernek az az érzése, hogy beskatulyázzák, ráadásul a saját érdekében. De azzal, hogy kvázi el lesznek különítve adottságok és érdeklődési kör szerint a diákok, csak kisebb az esély a keveredésre. Mondjuk a Hugrabug, a Hollóhát és a Griffendél között nagy az egyetértés, szóval ezt akár vissza is vonhatom. A Mardekár felé vannak előítéletek leginkább, mert előítéletesnek tartják őket. Jó, lehet, hogy nem mindenki mondja ki nyíltan, de szerintem bárkit kérdeznék a házamból, egy mardekároshoz fordulna utoljára. Mindegy, zavaros az egész.

Lassan indulnék vissza a klubhelyiségünkbe, de néhány lépés után megtorpanok. Az egyik ablaknál az a különösen bunkó mardekáros pöffeszkedik. Najó, talán csak túl fáradt vagyok és belelátok dolgokat, de nekem akkor is határozottan gúnyosnak hat, már a testtartása is. És akkor tanuljak tőlük, jó vicc. Még ha meg is tenném, ő például mikor segítene bárkinek is? Valószínűleg még van egy elegáns kis aranyvérmániája is, csak, hogy a kép teljes legyen.

Akár oda is mehetnék hozzá, hogy a következő órára már a sikertelen póbálozásom hírével menjek. Ráadásul ez jó ürügy is lenne megint egy személyesebb téma boncolgatásához, de sajnos ehhez bátorság is kellene. Ami nálam a mai különóra után ápolásra szorul a következő bevetés előtt.
Így el is halasztom a tervemet, közben még hozzáteszem azt is, hogy valamelyik barátságosabb és nyíltabb kinézetű mardissal fogok kezdeni, ha egyáltalán kezdek bárkivel is. Mondjuk nem tudom, hogyan lehetne felvezetni egy ilyen témát, ráadásul úgy kéne, hogy az érintett ne is tudjon a célomról. Ezt is gyakorolnom kell még, mármint a titkolózást. Amíg minden az arcomra van írva, addig nem sokra megyek ezekkel a tervekkel. Ezt el is határozom, majd igyekszem minél céltudatosabban elhaladni a fiú mellett.

Céltalan kullogás a folyosókon. A mai napi program. Unalom a köbön, de most örülök ennek.
Caplatok mint egy zombi, senkire és semmire nem figyelve. Kótyagosan, elgyötörten, fáradtan.
Úgy érzem széthasad a fejem. Rámorgok a napfényre, amikor a felhő elől kibukik a nap, és fényt vet a szárny eme részére. Úgy barangolok itt, mintha itt lelnék gyógyírt a migrénre ami gyötör.  Így még morcosabb vagyok, mint általában, pedig már az is elég elviselhetetlen egyesek szerint...
Egy lépés... lassulok. Kettő... megtorpanok. Kezemmel a halántékomat masszírozom, szusszanok egy kicsit. Hunyorgok ahogy a fájdalom belülről mardos. Talán jobb lenne visszamenni a hálókörletbe... halál, letaglózom. És pont itt kell ilyen elgyötörten mutatkoznom... Nyugati szárny, griffes kánaán... Erre vitt a lábam, semmi több. Vagyis... Öt perce még úgy csorgott a nyálam valami zaftos kis csipkelődésre, hogy ezt találtam a legmegfelelőbb helynek, hogy kiéljem magamat valakin, de mostanra ez lehetetlen lenne. Valami rontás talán... vagy még az is lehet, hogy megmérgeztek. Hányan akarják a halálomat? Sokan kívánhatnak a föld alá... Legalábbis, azok a lányok, akik zokogva temetkeztek a tenyerükbe, amikor közöltem velük a „rossz hírt”, biztosan nem kedvelnek túlságosan. Igen, hát ez valószínű... de azért ez már durva lenne nem?

Próbálom magam meggyőzni hogy semmi ilyesmiről nincs szó... csak kimerültség, kevés alvás, sok tanul... na jó ezt még én sem gondolhatom komolyan, de biztosan csak kimerültség, ennyi...
Felgyorsítom lépteim. Reszelős lihegésben török ki, nem bírom tovább, le kell dőlnöm vagy valami. A folyosó lassan elhomályosul, s az ablakokon át betoluló fénysugároszlopok közt csak nyurga árnyalakok röppennek el mellettem. Megállok... a falnak támaszkodva zihálok. Ziláltabb már nem is lehetnék, szégyen... Megrázom a fejem, mint egy ázott kutya, remélve hogy ettől magamhoz térek... kicsit. Hiú remények... itt fogok kinyúlni mindenki szeme láttára. Aztán sikerül visszanyernem a látásom, megint egész jól vagyok. Az émelygésem alábbhagy. Gyorsan el kell tűnnöm innen, könnyű préda vagyok ilyen satnya állapotban. Tovább tűnődöm, messze menően spekulálok vajon mit ettem, ittam az elmúlt 24 órában. Lassan üldözési mánia lesz úrrá rajtam, mindenki ellenség! Már ki is ment a fejemből, hogy lehet, hogy csak egy egyszerű betegség. Biztos hogy átok vagy méreg, és valaki el akar tenni láb alól.

Nyögve lökök egyet magamon, veszélyesen eltávolodok a faltól, pedig még az egyensúlyozás sem könnyű most. Erőt veszek magamon, kényszerű mosolyt erőltetek az arcomra, és szenvtelenül haladok tovább, hogy kilyukadjak valahol. Leginkább a gyengélkedőre kellene futnom hogy megmondják meg fogok e halni, vagy mi van, de ahhoz túl büszke vagyok. Inkább a halál... Alvás... ez a legkézenfekvőbb megoldás most a problémámra. Tovább csörtetek, csak előrelátóan, mintha egy szemellenző gátolna, tekintetem mélyen magam elé mered, és aki az utamba téved  -legyen lány vagy fiú- ingerülten söpröm arrább az útból, mintha csak egy kis piszkot pöckölnék félre. Apró verejtékcseppek ülnek ki a homlokomra, arcom mégsem forróságtól vöröslő árnyalatban tetszik, inkább halálsápadt, szürke színben „pompázik”. Úgy nézhetek ki, mint valami drogos elvonási tünetekkel küszköve. Ki tudja mit fognak terjeszteni ezek után...?

Megállok. Ismét... Nem jutottam messzire, de egész jól haladok. Szemenszedett hazugság, úgy kínlódok, mint egy sebzett vad. Mögöttem egy ajtó csapódik, illetve záródik be, de minden apró hang bántóan sérti a fülemet, mintha a dobhártyámat szaggatná. Eltorzult vonásokkal tekintek a hangforrás irányába. Nicsak-nicsak. Mr. Minticz irodája. Az aranyvérű mardekáros, aki eladta a lelkét a mugliknak! Sosem tudok betelni a sztorikkal, miket csupán holmi szórakozásból találtunk ki, miként siklott ki az élete a szerencsétlennek. A sorsnak nagyon jó humora van, becsülöm ezért. Némiképp kicsit felderülök, arcomra egy gunyoros mosoly ül ki, el is feledkezem róla, mennyire nincs helye most ilyen vonásoknak. Az ajtó előtt egy hugrás lány álldogál. A vállam fölött eltekintve tűnődöm, vajon mi dolga lehetett. Iszonytató, hogy egyesek oda vannak a muglikért! Nem gondolok ilyesmire, mert pillanatnyi jóllétemnek is hamar aláásnék, ha tovább boncolgatnám mennyire ki nem állhatom a mugli csőcseléket. Egy könnyed, méltóságteljes mozdulattal pördülök egyet a sarkam körül. Még ilyen állapotban is képes vagyok példát statuálni, milyen is egy büszke aranyvérű.
Tekintetem keserűen esik a lányra, mintha előre sajnálnám, ami rá vár. Vasvillaszemekkel méregetem. Megvan, ki segít át a lázálmomon. Egy lefegyverző mosollyal közelítem meg, peckes tartásban sodor felé valami megfoghatatlan erő, amiből táplálkozhatok, és kicsit elodázhatom a rosszullétem, ami talán már el is múlik lassan. Méltatlankodva hümmögök, ahogy a közelébe érek, fejcsóválva állok meg, majd ércesen köhintek egyet mielőtt kiejteném a szavakat, amik ott sorakoznak a nyelvemen. Már rég tudom, mivel fogom letámadni.
-Nem úgy nézel ki, mint egy sárvérű, de lerí rólad, hogy nem vagy épp... tisztavérű, hogy ezzel a kifejezéssel éljek. -hangom szép fennköltséget sugárzó tónusban cseng- Mi több... érdekelnek a muglik... -kissé megvető, árnyalati fintorral siklik rajta végig a tekintetem, majd fejem félrebiccentem, és megenyhülve mosolyodom el, némileg szánakozó hatással.
-Oh... bocsáss meg! Gary! Gary Fitzroy! -mutatkozom be egy vérszegény vigyorral, és készséggel nyújtom felé a kezem. Remek alakítás.
-Láttam ám, hogy figyelsz... a mugliismereti órákon nem tanítják, hogy illetlenség valakit feltűnően bámulni? -támadom le pimaszul, egy elégedett mosollyal, és remélem, hogy sikerült zavarba ejtenem.
-Jaj, és kérlek... -teszem hozzá izgatottan- mondd, hogy igazam volt! -fél szemmel hunyorgok, mintha nagyon szorítanék, és nyilván tudja, hogy a kérdésem a származására vonatkozott, amit elsőnek boncolgattam. Hacsak nem olyan gárgyult, mint a többi hugrás háztársa.

Céltudatosan elhaladni, nem bámulni vagy ilyesmi. Ugyan, dehogy. Olyan lennék?
Persze, hogy olyan vagyok. Mikor közelebb érek hozzá akaratlanul is szemügyre veszem, hiszen mit keresne egy mardekáros a griffendélesek főhadiszállásán? Meg egyébként is, jó megnézni az embereket, néha különös dolgokat lehet észrevenni. Talán valamelyik griffendélessel kavar? Ahogy a gondolat megfogalmazódik bennem nagyobb figyelmet szentelek az öltözékére, de nem tűnik fel semmi különös. Az arca viszont határozottan nyúzott, talán beteg. Mindegy, engem aztán nem fog érdekelni.

Bámulni attól még bámulatom, nem? Minél tovább nézem annál butábbnak tűnök és annál jobban látszik, hogy valami nincs rendben vele. Meg velem sem, nem kellene, hogy érdekeljen. Mert nem is. Mármint... Uh, belezavarodtam. De inkább ez járjon a fejemben, minthogy erősödjön az az elhatározás, miszerint nekem meg kellene kérdeznem mi baja. Miért kellene? Nincs semmi közöm hozzá. Vagy az számít, hogy egy iskolába járunk, az már köz? Vagy mi...

Egy biztos, ha gondolkzom, az meg fog ártani. Neki. Vagy nekem. Ha jobban belegondolok neki nem valószínű, ő talán fel sem veszi, nem idegesíti fel egy kis hülyeség. Ellenben, ha valamit beszól azon én hetekig rágódom majd, jobb lesz, ha minél hamarabb és minél gyorsabban távozom innen. Ha nem tűnne menekülésnek az is jót tenne, legalább az önérzetemnek. Már meg is van az elszántság viszont a felém küldött bizarr mosolya megállít és arra készetet várjam be és készüljek fel, akármit is akar.

Bár úgy tűnik semmit. Kitalálta, hogy félvér vagyok, hát nagy cucc. Végülis csak társadalmunk hetven százalékára igaz. Ennyire kéne félvállról vennem, de mégis elsőre beletalált az egyik kedvenc témámba. Gratulálok, nyertél egy autót. Ja, hogy nem tudod mi az? Hiszen aranyvérű vagy, mi más is lennél. Hogy is mertem rólad olyan alantas dolgot feltételezni, hogy intelligens vagy mondjuk tájékozott vagy, elnézést a feltételezésért.

Ilyenkor jó, hogy nagy vaárzslónak kell lenni a legilimenciához, az a sok szerencsétlen aki belelátna a gondolataimba valószínűleg már a mungóban lenne. Ebben az esetben mondjuk még csak nem is bánnám. Aztán csodálkoznak, hogy miért utálja mindenki a Mardekárt. Sztereotípiák. Lehet, de ők meg rátesznek még ezer lapáttal. Vagy nem tudom a nagymúltú családok mit használnak lapát helyett. A házimanó kicsit beteg ötlet. Persze, nem is kéne ezen gondolkoznom, de akkor is, nem hozhatott volna fel mondjuk valami olyasmit, hogy igénytelenül öltözöm? Még mindig az a híres, szinte obszcén vigyorral megáldott dínós pólót viselem, ami még csak kicsit sem mondható elegánsnak. Fikázza le vagy bánom is én, de miért kell pont a származásomat előhozni. Hol tehetek én arról? Hogy lehet valaki olyan unintelligens, hogy ez alapján ítéljen?!

- És hol tehetek én arról? Hogy lehetsz ilyen unintelligens, hogy ez alapján ítélsz meg? - Hm. A mugliismeret egy jó pont, én választottam, bár nem értem mi baja vele. Mármint tudom, hogy muglik, fúj, undorító, nem nyúlunk hozzá, de azért ehhez is kell egy bizonyos fokú elvakultság. De az akkor is más, bár lehet, hogy csak nekem.

Észrevette, hogy bámulom, hát ehhez aztán zseninek kell lenni. Nem vagyok jól nevelt, na és? Most úgy örülnék, ha a képébe vághatnám, hogy aranyvérű vagyok, de ez nem így megy. Én is ráerősítek az ő előítéleteikre, így nem tudom milyen jogon nézem le. VIszont ez nem a filozofálgatások ideje, inkább elő kéne állnom valami elmés válasszal. Csak az a baj, hogy ez a nap nem éppen segít az ilyen gondolatok alakulásában és jó esély van rá, hogy ha elkezdenék beszélni, még nagyobb hüylét csinálnék magamból mint egyébként. Bár úgy látom, hogy kedves Gary Fitzroy szemében lejjebb nagyon már úgysem süllyedhetek.

- Bocs, hogy bámultalak, de egyszerűen nem lehet máshova nézni, ha itt sajnáltatod magadat a folyosó közepén. - Csak úgy kicsúszott a számon, de azért gondolatba megveregetem a vállamat érte. Ilyet is csak szökőében egyszer sikerül kinyögnöm és olyankor nagyon büszkének kell lennem rá, kár, hogy senki sem látja. - A nevem Melore Lainey és mugliismereten a muglikról tanulunk, bármilyen meglepő is lehet ez számodra. Csak azért mert nem fintorgok mindenkire akit látok, már nem is lehetek aranyvérű?

Igazából mosolygott mikor megszólított. Ezt most kicsit elrontottam, szóval illene gyorsan korrigálni. - Egyébként eltaláltad. Felírhatod magadnak, hogy még eggyel több dologhoz értesz. - Próbálom felvenni a stílusát, de nincs bennem elég arrogancia és nem is érzem magam felsőbbrendőnek. Azért  remélem nem úgy hat ahogy érzem magam: sarokba szorítottnak és sértődöttnek.

Rémes kedvesség. Az alapelvem. Már már egy életérzés. Negédes hangon libabőrösre borzolni a bőrüket, hűvös határozottsággal lefagyasztani naivan jóhiszemű mosolyukat, sötét, dölyfös vigyorral de töretlen „ártatlansággal” torkukra forrasztani a szavakat. Sajnálatos, milyen védtelenül esetlenek előttem, pedig még nem is akarok semmi „rosszat”, de már legszívesebben elbújnának a világ elől. Ritka kincs, aki néhány percnél tovább bírja, sőt még élvezi is a kihívást. Bizony, meg kell becsülni és ki kell élvezni minden pillanatot. De ki gondolta volna, hogy pont egy sárgában virító bájos diáklány mer majd ilyen hangon szólni hozzám, sőt, mit több ledohog. Végül is nem egy kirívó jelenség, sokan kíséreltek már meg ellenem hasonló „merényletet”, de mind hamar elvéreztek, túl hamar... még mielőtt élvezni kezdhettem volna. Milyen keserű sors... az unalom letargiájára kárhoztatva élni. Gyászos sóhaj, némileg őszinte, önironikus mosoly, hatásszünet...

-Oh, micsoda fatális tévedés... -csóválom meg a fejem keserűen- Én nem ítélkezem feletted, vetlek meg... vagy... nevezzük bárhogy! -kuncogok lekicsinylően, továbbra is jól szórakozva, bár arcomon inkább csak erőltetett meglepetés tetszik, egy álszent mosoly kíséretében. A legtöbben valamikor ilyentájt veszítik el a fonalat, néhányaknál pedig el is pattan a húr, s csak pironkodva magyarázkodnak. Mintha ez töltene fel új energiával, a fejem kitisztul, és már egész stabilan állok.
-Csupán levontam a következtetést, a nyilvánvaló tényeket. -folytatom a szokott hűvösséggel ahogy megejtek egy szúrós pillantást az iroda bejárata felé- De úgy látom az érzékeny pontodra tapintottam és ki vagy élezve a témára... Mily elragadó... -ejtem a szavakat lassan, és keserűen, ahogy fesztelenül megközelítem pár vontatott lépéssel. Zavarba ejtően fixírozom, tetőtől talpig, s rajta tartom a szemem, ezzel is növelve a nyomást, ahogy mindig is szoktam. Nem sokan tudják rezzenéstelenül állni ezt az acélos pillantást. Kész megmérettetés velem szemben állni.
-Nem ismerlek, és jelentéktelen vagy számomra... -folytatom végre leereszkedően, úgy, mintha letromfolnám azon feltételezése miatt, hogy bárminemű megítélést tettem volna irányában-, akár az a pad ott... -egészítem ki mondandómat, majd egy olyan briliáns mosollyal fordulok vissza hozzá, -elhessegetve a borús jellemem fekete fellegeit-, hogy szinte teljes fordulatot vége, még a hangom is megenyhül, megbocsájtó, vagy inkább -leginkább-  szánó hangszínt öltve. Ilyen színészi bravúrra talán csak én vagyok képes. Ég és föld, mi az nekem? Szinte megcsúfolom hétköznapi, közönyös, bár csöppet sem indulatmentes társalgásunk normáit, ezerféle hangszínnel és gesztussal, mimikával játszadozva. A legtöbben képtelenek kiigazodni furcsa, már-már prominens színészi modoromon.
-Csupán … -dőlök unottan a falnak, zsebre téve kezeimet, mintha csak egy könnyed társalgás közepén járnánk- a magadfajtákat ösztönszerűen vonzza és foglalkoztatja az alávetett mugli társadalom. Ez valamiféle természetes késztetés lehet nálatok... elgondolkodtató! -spekulálok mézesmázosan, mintha egy jelentéktelen tárgyi szempont lenne eszmefuttatásomhoz, semmi több...

Még csak most kezdek belelendülni, szép felvezetés, legalábbis kezdetnek jó, de ennyivel nem fogok megelégedni. Érzem hogy még sokkal többet hozhatok ki a helyzetből. Ígéretes fogás.
Még egy sértést is kaptam. Ha tudná, hogy minden egyes szót, amit ellenem irányít, mennyei falatként habzsolok, belátná, hogy reménytelen a helyzet, de erre nem adom meg az esélyt.
-Ó, sajnálom. Magadra vetted... Bocsáss meg, ha a lelkedbe gázoltam... nem volt célom. -válaszolom szomorú szeretettel, ahogy lefagyasztom arcomról a számító mosolyt, hűvös komolyságot léptetve a helyébe- De lásd be Melore, ha nem érintene kellemetlenül a téma, nem estél volna így nekem, amikor ártatlanul felvetettem. -alapozom tovább kis cselszövésem, „angyali ártatlansággal” és biztos vagyok benne, hogy meglesz a hatása.
-Biztosan nehéz beletörődnöd a sorsodba, nem hibáztatlak! -teszem hozzá végezetül, egy „bíztató”, de annál ördögibb mosollyal arcomon.

Nem hittem, hogy ilyesmin valaha is meg fogok lepődni, de mégis. Itt áll előttem és nem értem, nincs értelme, nem tudom mit, miért csinál. Legszívesebben tátott szájjal bámulnék, de azt nem lehet, nem lenne szabályos.
Ám legyen, csinálom ahogy ő akarja, még, ha nem is jövök majd rá az okokra, egyszerűen csak követni kell az eddig, darabonként elémrakosgatott rendszert. Vagy össze akar zavarni, vagy alapból így gyártották. Erre azt hiszem kisebb az esély, senki nem születik így, vagy, ha mégis, az már megoldhatatlan lenne számomra. Ennek értelmében kissé félrebillentem a fejem és a lehető legőszintébben nézek vissza rá és csak önmagamat adom. Ha ebbe nem zavarodik bele akkor nincs ötletem, ennél többre sosem voltam képes.
- Pedig nekem úgy tűnik mintha ítélkeznél, lenéznél és meg is vetnél. Sőt, ezt mind egyszerre. De, hogy a reakcióm elragadó lenne? Hát ezt azért erősen kétlem, hiszen a tőlem telhető legbunkóbban válaszoltam. Tudod egyáltalán miért és, hogy milyen érzés? - Itt az ideje a hatásszünetnek, ez még belefér az őszinteségbe, nem? Csak néhány pillanatra van szükségem amíg összeszedem a gondolataimat. - Nekem ez nagyon nagyon nagyon... - ennyi vajon elég lesz? - rosszul esik. Tényleg.
Én aztán tudok nyomatékosítani. Igazi mestermű lett és még hazudnom sem kellett. Értelme sem lenne, hiszen az első percben kiderülne, mivel képtelen vagyok megjátszani magam. Igaz, ezek a féligazságok sem éppen a legtökéletesebbek, de annyira azért nem adhatom ki magam. Ez csak éppen annyi amennyit már eddig is tudott és amennyit egyébként is felhasználna ellenem. Csúnya dolog, de csakazértis szépen fogok játszani. Faji sajátosság, vagy nemtudom.

Nem tetszik, hogy bámul, az meg aztán végképp nem, hogy egy padhoz hasonlít, viszont a tökéletes választ ki kell dolgozni. Nem vagyok egy gyakorlott vitatkozó és a sértegetés csak felidegesít, ami nem könnyíti meg a gondolkodást. Túl közel jött, utálom az ilyet, persze csak akkor, ha nem ismerem az illető szándékait. Semmit nem tudok róla, első ránézésre unatkozó modoros görénynek tűnik, bár, ha belegondolok akkor másodjára is, szóval jobb lesz ha lesütöm a szemem, már csak azért is mert úgy bámul mintha addig akarná karmolni a hasamat, amíg önként nem adom át neki a szerveimet. Mintha ennek lenne értelme. Hátrálni kezdek, ami eléggé úgy tűnhet mintha csapdába estem volna, de nem. Akár el is futhatnék, előkaphatnáma  pálcámat vagy akármi. De mi van, ha kinevet majd és egyszerűen itthagy, aztán két évig nem merek majd a szemébe nézni.
- Te, öhm, most bántani akarsz engem? Csak sértegetsz és úgy viselkedsz mintha nem lennél teljesen ép. Mit akarsz, az jelentené számodra a legnagyobb örömöt, ha spontán elbőgném magam és bevallanám, hogy mindig is arra vártam, hogy valaki felnyissa a szemem az aranyvérűek felsőbbrendőségével kapcsolatban? Nem tudom, bár biztos vannak olyan emberek akiket ez elégít ki, de ha engem kérdezel nem éppen egészséges életcél, vagy nevezd aminek akarod. - Egész tűrhetően sikerült kivágnom magamat a szituációból, hiszen csak úgy dőltek belőlem a szavak, mindenfajta mesterkéltség nélkül. Jó lenne elképzelni mi jár a fejében...
Igen, ő tud valamit.
Az ilyen csajokat nem is érdemes cseszegetni.
Hűűű.
Bármelyik variációt imádnám, de fölösleges ilyen ábrándokat kergetnem amíg ekkora gondot okoz megvédeni magamat. Csak egy gonosz mardekáros, nem is kéne foglalkozni vele, de az ilyenek tudják kit kell kinézni maguknak és lássuk be tökéletes célpont vagyok. Minden sértés talál, utána meg csak beszélek össze-vissza. Akármennyire is elmerültem a helyzet elemezgetésében, egy újabb mondata azért megragadt bennem és bárhogy is próbálom értelmezni, semmi jóra sem tudok gondolni.
- Mégis, hogy érted azt, hogy beletörődni a sorsomba? - Egyáltalán mi lenne a sorsom? Távolmaradni a varázsvilágtól, mert nem vagyok méltó rá? Vagy az aranyvérűek istenítése egész életemben? Ötletem sincs, de úgy tűnik csak véletlenül ejtette el ezt a mondatot, úgyhogy jobb is, ha nem bonyolódom bele túlságosan. Inkább továbbra is a padlót fikszírozva várom a válaszát - nem épp türelmesen.

Tiszteletteljes csendben, áhítattal teli lelkesedéssel fogadom újdonsült játékszerem szívszorító monológját. Mindig felsejlik bennem, mily keserű végre vagyok kárhoztatva, de az ilyen esetek  felébresztik bennem a reményt, hogy talán mégis kielégíthetem -mások számára talán beteges- vágyaimat. Kevesen tudják mennyi -mézédes- meglepetést tartogat hitvány, egyszerű, értéktelen valójuk. Én csak segítek felszínre hozni ezeket az elkallódott ösztönöket. Persze nem mindenki él a tálcán kínált páratlan lehetőséggel. A tudásnak ára volt, és ez most sincs másképp. Sokakon viszont nem érdemes rágódni. A puding próbája az evés. Az ízletes falatokat jól ki kell élvezni. A jó bort sem szabad túl hamar lenyelni. Ez a szabály itt is érvényes. Lassan és méltóságteljesen kell adagolni a mérget, amely szépen felemészti prédánk kívánatos bensőségeit és az erős látszatot. Lassú, kínos halál. Az érzelmek és a lélek játéka. Felnyílik a szemük, és nem a tompa sötétség letargikus bugyraiba fognak tengődni életük végéig. Az arra méltók talán még új esélyt is kaphatnak. Sosem értettem, miért ilyen hálatlanok a kiszemeltjeim... hisz csak rajtuk áll... na jó, ez talán nem teljesen igaz: Imádok istenséget játszani... vagy épp halált? Ez a végén derül ki...
-Látszik, hogy nem ismersz! -cöcögöm kényelmesen ahogy továbbra is hideg mosollyal kémlelem az arcára kiült leplezetlen érzelmeket. Valóban elbővülő jelenség a maga gyermeki őszinteségével. Minden elővigyázatosság nélkül tárja fel előttem a lapjait, én pedig készséggel használom ki gyenge pillanatát. Ebből táplálkozom és senki sem volt még ennyire sebezhető! Mint egy ingatag kártyavár, úgy dönthetném le, egy óvatlan érintéssel, vagy egy apró, meggondolatlan lehelettel. Imádom a végleteket! A pattanásig feszített határokat, a szélsőségeket. Valahogy mindig arra sarkallnak, hogy tovább...és tovább... Hogy építsem tovább a reszketeg építményt, amíg csak lehet, és élvezzek ki minden pillanatot, hogy aztán a fináléban... a kezem alatt váljon semmivé. Mert egy ilyen játék mindig ezzel végződik!

Önfeledt mosollyal kémlelem tovább, ártatlanul, de tekintetem mögött mintha egy látens oroszlán lapulna lépésre várva, hogy végre kiölthesse áldozatára borotvaéles karmait, és cafatokra tépje... Ám ezzel csak magam fosztanám meg az élvezettől, hisz örömteli lenne, az biztos, csak elmaradna a mámoros kábulat, ami hosszan körülölel, és elkápráztat. Ezt az élményt nem hagyhatom veszni, így megacélozom legendás önuralmam, és színészi lényem, majd egy ma született bárány képére cserélem gyarló személyem. Hát nem mesteri? A füleimnek szokatlan panaszkodást megunva lépek a tettek mezejére, és immár leplezetlenül próbálok hevesebb reakciókat előcsalogatni esetlen alanyomból. Több életerőt és küzdelmet!
Fanyarul elfintorodom, majd egy unott lökettel hozom magamat mozgásba, elrugaszkodva a faltól. Játsszam az irgalmas szamaritánust, vagy fagyasszam meg egy baziliszkusz pillantásával?
-Ejnye kislány... -cöcögöm végül mégis a második verzió módjában, egy lesújtó, hűvös hangon, mint aki épp egy haláltáncra hívna egy kósza lelket. -Az első dolog, amit jól véss az eszedbe, hogy soha nem beszélek mellé! -közlöm harapósan, egy nyúlfarknyi távolságban tőle, ahogy baljósan elsuhanok mellette az arca közelében, és ráérősen megkerülöm.
-Őszintén csodállak... nem vagy figyelemre méltó csak egy esetlen... kiszolgáltatott... hétköznapi... jelentéktelen, egyszerű lány, és még mindig él benned a tudat, hogy bármiféle jelentőséggel bírsz, vagy hogy érdekelnek az érzelmeid! Lenyűgöző...  -közlöm szomorú szeretettel, ahogy a talár vontatottan siklik az egymást követő elegáns léptek után. Tudatosan nehezítek egyre nagyobb nyomást foglyul ejtett zsákmányomra, és egy keserű, lesajnáló pillantással igyekszek „együttérzést” tanúsítani.
-Mihez kezdjek így veled? -sóhajtom gyászosan. A háta mögé érve kéjjel szívom be a haja illatát, kezem pedig szenvtelenül csúszik végig a vállán lefelé a karjáig, majd a csuklójához érve kényszerítően emelem fel a kézfejét, akár egy érdekes, különös tárgyat, vagy játékszert, mintha csak meg akarnám vizsgálni, közelebbről megnézni. Szavaira kétkedő fintorral nézek fel pillanatnyi elfoglaltságomból, és dominánsan szorítom meg puha kézfejét.
-Hogy akarlak e bántani? Ez a kérdés túlságosan lealacsonyító, nem gondolod? -ráncolom össze a homlokom, miközben engedek az azóta erősödő szorításnak, és mint egy elhasznált papírzsebkendőt ejtem ki a kezemből a lány könnyed kacsóját.
-Ohh, bocsáss meg, túl sokat várok tőled! Ezt nyilvánvalóan te nem érheted! -nevetem el magam tettetett zavarral, és ráadásként megbánóan sütöm le a tekintetem. -Lefordítom... a magadfajta félmuglik ebben a világban nem tudnak érvényesülni, túl erősek a kötelékek. A megosztottság pedig sosem jó, ezt remélem már te is tudod... -közlöm egy csúfondáros, ferde mosollyal, ahogy lassan ismét megközelítem, szokásos portyázó stílusomban. -A végén úgyis választanod kell... -esik rá a tekintetem metszően, majd lassan a kezem útjára terelődik, amely lassan végigsimítja a lány felkarját. -... és én talán segíthetek! -pillantok vissza rá egy hivalkodó mosollyal. Az aranyszabályt sajnos kevesen ismerik: Mindennek ára van...

*Néma csendben állt az egész iskola. A tantermek itt-ott már üresek voltak, csupán néhány késői óra tartott már. Úgy délután öt felé járt már az idő, a folyosók pedig már kihaltak voltak. A legtöbb diák a klubhelyiségében töltötte a délutáni szabadságot, vagy éppenséggel a könyvtárban bújta a könyveket. Odakint narancsfényt vetett a Nap, amely a Tiltott Rengeteg fáinak, zöld levelével igen jól mutatott.
Nem sokáig tartott a Nyugati szárny folyosóinak békéje, ugyanis sebes léptek zaját verték vissza az öreg falak, árny vetült a folyosó végi fordulóra, majd feltűnt egy komor arcú fiatalember. Látásból sokan ismerhették, mert már hét éve járt a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolába, de igazán jól, valószínűleg csak nagyon kevesen. Az illető nem volt más, mint Robert Wayne.
Robert nem tartozott az úgynevezett, helyi hírességek közé, ő csak egy teljesen egyszerű, hétköznapi srác volt. Nem kell róla sokat tudni, éppen elég annyi is, hogy a Hugrabug diákja volt.
A fiú, iskolai talárjában végigcsörtetett a folyosón, úgy, hogy a koromfekete ruhadarab alig győzte az iramot. Mintegy második árnyékként követte a gazdáját, olykor füstgomolygásra emlékeztető alakzatokat felvéve.
Egészen a folyosó túlsó végéig ment, majd ott hirtelen megtorpant, ujjai rászorultak a szomszédos mosdó kilincsére, még egyszer utoljára körülnézett, majd pedig belépett az ajtó mögötti helyiségbe, amely jelen esetben egy Férfi WC-t takart. Szerencséjére üres volt, de ezt Robert anélkül is megtudta volna mondani, hogy kinyitotta volna az ajtót. Nem, nem azért, mert átlátott volna a falakon, hanem azért, mert szinte minden nap odajárt órái után, s bizony abban az időközökben, sosem volt egy vendége sem a magányos piszoároknak.
Robert, egyszerűen ledobta nehéz táskáját a sarokba, rádobta összehajtott talárját, pulóverét, majd pedig feltűrte inge ujját. Csuklóján kivillant a gombnyi tetoválása, de gyorsan el is tűnt zsebében. Jobb keze a varázspálcájáért, bal pedig egy doboz bontatlan cigarettáért nyúlt.
Sajnos Robert számára, a „stressz-levezetés” egyet jelent a dohányzással. Úgy 13 éves kora óta volt rabja a szernek. Ködösen emlékezett vissza a jelenetre, amikor élete első szálát szívta el, a nyári szünet egyik estéjén… Az egészet csak egy mosollyal kísérte. Régi emlék.
A varázspálca végén kis lángocska jelent meg, és a következő pillanatban már égett dohány szaga járta át a mosdót. Ennek Robert kimondottan örült, mert így legalább nem érezte azt a szokásos WC szagot, amitől hányinger kerülgette mindig is a gyomrát.
Hátát nekivetette a fal egy, tisztának megítélt részének, majd pedig elővarázsolt a zsebéből egy pakli francia kártyát, és szórakozottan kevergetni kezdte azt. Mugli függőségei közé tartozott még a cigarettán kívül, a francia kártya is. Örömmel játszott saját magával is, olyankor legalább gyakorolhatta a különböző kártyatrükköket, mint ahogyan azt abban a pillanatban is tette.
Megkeverte a paklit, majd az egyik kezéből a másikba juttatta a kártyalapokat úgy, hogy azok egy ívet írtak le a levegőben, szorosan egymás mögött repülve. A nyugodt landolás után ismét keverés következett, majd ugyanazzal a technikával, visszajuttatta a jobb kezébe a paklit, és ez így ment még egy jó darabig…*

Az utolsó óra végén úgy döntöttem, hogy kivételesen nem megyek vissza a klubhelyiségbe, hanem inkább sétálok egy kicsit egyedül az üres folyosókon. Eléggé antiszociális volt a hangulatom. Elegem volt mindenkiből, senkivel se akartam beszélni, vagy találkozni. Nem volt kedvem felvenni azt a szokásos műmosolyt, és azt a kedves stílust, amit mindig is szoktam csak, hogy mindenki kedvesnek és rokonszenvesnek tartson. Így is elég volt egész nap a többiek hülyeségeit érdeklődve, és mosolyogva hallgatni, pedig legszívesebben ma ki se keltem volna az ágyból, hanem magamra húztam volna a takarót és egész nap ott lettem volna egyedül.
Nem, szó sincs róla, hogy nem aludtam ki magam, annyit aludtam, mint még soha sőt nem is ébredtem fáradtan, csak egyszerűen egész nap feszült és ideges voltam, amit persze nem mutattam ki, hanem helyette eljátszottam, hogy még sose voltam ilyen jól.
Nem szoktam ilyen lenni, minden napom jól telik, de ez a mai és a tegnapi nap kivételek az életemben. Tegnap előtt ugyanis úgy gondoltam, hogy mivel körülbelül havonta kétszer határozom el azt, hogy leszokok a cigiről, egyszer az életben tényleg meg is kellene próbálnom megtenni. Ez az egyszer pedig akkor jött el, tegnap előtt. A tartalékaimat elrejtettem olyan helyre, ahol nincsenek szem előtt, és így nem is tudnak kísérteni. Ez kezdésnek szerintem egész jó. De ki gondolta volna, hogy ilyen nehéz dolog nélküle élni?
Az utóbbi két napban állandóan az járt a fejemben, miért is szoktam rá körülbelül másfél vagy két évvel ezelőtt? Természetesen a hibát nem magamban, hanem a szüleimben találtam, akik egész életükben tiltottak ettől az élvezeti cikktől. És ugyebár mindig a tiltott gyümölcs a legédesebb, ezért úgy döntöttem, kipróbálom. Vagy inkább azok az emberek tehetnek róla, akik régen kitalálták a „tilos” szót, ami Nálam mindig az ellentétes hatást váltja ki. Ahogy a „muszáj” is. Ennek a két szónak a jelentése valahogy felcserélődött a szótáramban.
Bár az ok, talán mindegy is. A lényeg a következmény. A mostani elhatározásom, viszont szilárd, miszerint nem nyúlok többé a cigihez. Ennek viszont az a következménye, hogy egy idő után olyan ideges leszek, hogy nem leszek képes senkit elviselni a közelemben. Ezért is döntöttem a séta mellett. Gondoltam, az majd megnyugtat.
Éppen a Nyugati folyosón járkáltam, mikor az a remek ötletem támadt, hogy betérek a férfi WC-be, és egy kicsit megmosom az arcomat. Hátha attól, majd jobban leszek, és a hideg víz le tudja hűteni az indulataimat. El is indultam a helyiség felé, majd az ajtó elé érve lenyomtam a kilincset és beléptem.
Rögtön megcsapott a dohányfüst édes illata, ami után már napok óta sóvárogtam. Nem éppen kellemes szag, de akkor olyan ellenállhatatlannak tűnt. Ezután a szemem keresni kezdte az illat forrását. Nem kellett sokáig kutatni. Egy hugrabugos srác támaszkodott a falnak egy égő cigivel a szájában. A kezében pedig ott volt a másik dolog, ami óriási vágyat ébresztett bennem, mégpedig a francia kártya. Aki ismer, tudja, hogy imádok pókerezni, szenvedélyes játékos vagyok, és imádok nagy téteket feltenni, amiket aztán később meg is bánok. Tehát, ha úgy vesszük egyszerre találkoztam két kísértéssel.
Az lett volna a legcélszerűbb, ha egyszerűen elhagyom a WC-t, és keresek egy másikat, de a lábam egyszerűen nem vitt a kijárat felé.
- Hello! – Ejtek meg végre egy köszönést, majd jobban megnézem az illető arcát. Ismerős volt, már biztos, hogy láttam valahol. Talán a folyosókon, vagy a nagyteremben, de még soha nem beszéltem vele, és igazából most se akartam. Ezért is indultam el rögtön a csap felé, ahova eredetileg is menni akartam.
Jobb kezemmel megnyitottam a csapot, amiből elkezdett folyni a hideg víz, amiben aztán elkezdtem mosni a kezeimet, majd egy pillanatra felpillantottam és a tükörből újra láttam a kártyákat, amiket egyik kezéből a másikba dobált.
- Tudtad, hogy a dohányzás halált is okozhat? – Fordulok felé egy tőlem szokatlan gúnyos mosollyal, miután elzártam a csapot.

*Csak úgy lazán fújkálta a füstkarikákat a levegőbe, közben pedig kevergette a pakliját. Igazság szerint neki ez így már tökéletes is volt. Valami oknál fogva szerette a magányt, és ez igaz volt fordítva is. Tudniillik, az emberek nem nagyon vették észre Robertet, ami különös volt, mert nem egy ragyás, beképzelt mardekárosról volt szó. Egyszerűen csak, furcsa, elvont gyereknek tartották, mugli származása miatt…
Hirtelen nyitódott az ajtó, és egy Robertnél fiatalabb srác lépett be a mosdóba. Rob első ránézésre, úgy 13-14 évesnek ítélte meg őt. Ha a korát nem is tudta megállapítani, a gondolatait nagyjából tudta. És ha bár nem ismerte a mardekáros fiút, a mellén díszelgő kígyóról, egyből azt szűrte le, hogy azért torpant csak meg az ajtóban, mert nem kívánt egy „sárvérűvel” egy légtérben tartózkodni. Azonban a srác becsukta maga mögött az ajtót, és Robert nagy ámulatára, még köszönt is neki.*
-  Szevasz!
*Préselte ki a szavakat a cigaretta melletti résen.
Érdeklődve végighallgatta, a dohányzás káros mellékhatásairól szóló részt, majd felvont szemöldökkel a srác felé fordult.*
- Mondták már, de eddig még nem nagyon jött össze neki.
*Gyors pillantást vetett a csordogáló csapra, majd ismét a mardekáros fiú felé fordult.*
- És te tudtad, hogy a víz is okozhat halált? Úgy hallottam, hogy sokan fulladtak már bele…
*Szája szegletében egy apró mosoly bukkant fel.*
- Na, most hogy így megtárgyaltuk a mosdó veszélyforrásait… Robert Wayne.
*Letette a kártyapaklit a mosdó szélére, a félig leégett cigarettáját a balkezébe fogta, jobbosát pedig a srác felé nyújtotta, mintegy barátságos gesztus gyanánt. *

A mosoly csak még szélesebb lett az arcomon, mikor meghallottam a válaszát. Végül is igaza van, a vízbe is simán bele lehet fulladni, sőt szinte bármitől meg lehet halni, amivel az ember nap, mint nap találkozik, semmi nem veszélytelen.
- Ebbe a kis vízbe talán még nem fulladok bele, de kösz, hogy szóltál. Majd óvatos leszek – Néztek ismét csapra, amiből már csak csöpögött a víz. Közben azon gondolkoztam, hogy legközelebb, ha valaki a cigaretta veszélyeire akarja felhívni a figyelmemet Én is ezt fogom neki mondani.
Egy kicsit meglepett, hogy ilyen jól fogadta. Azt hittem, leugatja a fejemet, amiért mint alsóbb éves mardekáros hozzá merek szólni. A házamat sajnos nem övezi nagy népszerűség azon körében, akik nem oda járnak. Elég sok előítéletük van velünk szemben. Nem mintha nem örülnék neki, hogy anno a Mardekárba osztottak, hiszen jobb helyre nem is kerülhettem volna, de ez jár némi hátránnyal is. Viszont úgy tűnt, ez a srác nem táplál irányomban megvető érzelmeket, aminek kifejezetten örültem.
Jobb kezemet beletöröltem a taláromba, amitől ugyan nedves maradt, de talán a legtöbb vízcseppet leszedte róla, majd kezet ráztam a hugrabugos fiúval, akit mint kiderült a Robert névre hallgat.
- Mitch Grosiean – És ennél a résznél imádkozok mindig, hogy ne ismerje egyik testvéremet se, bár így nem tudtam eldönteni vajon hányadik évfolyamra jár. Abban biztos voltam, hogy idősebb nálam, de eddig terjedtek az ismereteim róla. Meg persze a vezetéknevéből megállapítottam, hogy egyik nagy általam ismert aranyvérű varázslócsaládnak sem a sarja. Régen furcsálltam azt a jelenséget, hogy a Roxfortban nem mindenki aranyvérű. Ez körülbelül elsős koromban volt így, hiszen szinte egy burokban nevelkedtem, félvérekkel, mugli születésűekkel vagy muglikkal nem gyakran találkoztam mielőtt idejöttem. Nem mintha ettől előítélettel lennék irántuk. Se a vezetéknevem, se pedig a taláromon díszelgő kígyó nem akadályozott még meg abban, hogy azzal álljak szóba, akivel csak kedvem tartja.
- Hogy szoktak szólítani? Robert, Rob vagy esetleg Roby? – Talán furcsán hangzik a kérdés, de jó ezeket a dolgokat tudni, mielőtt véletlenül úgy szólítom ahogy nem szereti. Én például ki nem állhatom, ha Mitchinek szólítanak.
Közben természetesen ádáz küzdelmet folytattam a káros szenvedélyeim iránti vágyakkal. Még azt is megálltam, hogy ne kapjam fel rögtön a kártyapaklit a mosdókagylóról, amint letette oda. Az antiszociális érzéseim viszont kezdtek szépen lassan megszűnni.
- A cigit még megértem, de minek a kártya? – Álltam elő ismét egy kérdéssel, miközben tekintetemet a paklira vetettem. Próbáltam nem úgy nézni rá, mint az oázisra a forró sivatag közepén, és ez többé-kevésbé szerintem sikerült is.
- Tudsz pókerezni? – Bukott ki belőlem hirtelen, mikor ismét rá néztem. Pontosan tudtam milyen következményei lehetnek annak, ha elkezdek játszani, de abban a pillanatban valahogy nem érdekelt. Ilyenkor hajlamos vagyok elfelejteni, azokaz az emlékeket, mikor a pénzem felét elveszettem, vagy mikor éppen nem volt nálam pénz és már a taláromat akartam feltenni tétnek.
- Ne aggódj, nem csalok. Nem minden mardekáros veleéig romlott – Vigyorodok el ettől a mondatomtól. Fogalmam se volt, mennyire fogja ez megnyugtatni, mindenesetre jobb, ha az elején tisztázom a dolgot. Biztos voltam benne, hogy neki is van némi előítélete, hiszen kinek nincs? Ezek után már csak a válaszára vártam.

Azért valami megnyugatató, megnyugtatóan bizarr is van a helyzetben. Hiszen nem mindennapi dolog, hogy pálca, fegyver, fura tanárok vagy mondjuk túszok és egyáltalán fenyegetés nélkül kiszolgáltatottnak érzem magam. Csak egy magyarázatot tudok rá: órákig gyakorolhatta a tükörben. Először csak a szövegeket, aztán a hanglejtést, külön-külön, végül az egészet együtt, a mozdulatokkal meg minden. Lehet, hogy nagyon egyszerű és gyerekes vagyok, de akkor sem értem, miért kell felfogni úgy az életet mintha valami brutális verseny lenne, miért nem tudnak csak játszani? Lehet, hogy nem én vagyok a legmegyőzőbb példa, de szerintem akkor is én csinálom jól, nem érzek halálos fenyegetésnek néhány meggondolatlan kijelentést és ezért nem is értem, hogy az enyémeket miért veszi mindenki komolyan. Persze csak elsőre, utána megtanulják, hogy nem éppen úgy fogom fel a dolgokat, ahogyan ők, persze tisztelet a kivételnek. Gary az én díszpéldányom, hiszen élet újabb furcsa jelenségével kell, hogy szembekerüljek, amint kilépek Mr. Minticztől? Ilyenkor a Sors, a nagybetűs, lehetne egy kicsit kíméletesebb is, sok az én idegeimnek ennyi izgalom, hogy aztán hónapokig megint ne történjen semmi. Mondjuk lassan már ott tartok, hogy nem is mondhatom unalmasnak az életemet, mert valamiért mostanában mégis csak megtalálnak azok a... nevezzük őket dolgoknak, amik nem hagynak végleg ellustulni. Most is, gondolkoznom kell a válaszon, nehogy valami teljesen értelmetlennel ajándékozzam meg Garyt, mert sajnálnám, ha már véget is érne a találkozónk és nem olyan fajtának látszik, akit le tudnék nyűgözni valami átlagossal. Már pedig le akarom. Ezt most találtam ki.

- Mhhm, hát tényleg nem. De olyan csúnyán viselkedsz, hogy tudod mit? - Türürürüm. Hatásszünet. - Nem is akarlak megismerni! - Olyan meggyőződéssel mondom mintha ő már azt is kijelentette volna, hogy élete célja, mindent megtudni rólam. Valószínű, hogy ezután majd ki fog nevetni, sőt röhögni, de nem tud érdekelni, mert tettem valamit azért, hogy lássa, nem is vagyok annyira védtelen. Annyira talán tényleg nem.
 Aztán tessék, már megint csinálja ezeket a különös és nagyon sejtelmes, tánclépéshez hasonló körözéseket, de már olyan közel került hozzám, hogy rossz.
- Öhm, nem mennél egy kicsit távolabb? Akármilyen értéktelen, jelentéktelen kislány vagyok, azért szeretném, ha tiszteletben tartanád a személyes... szóval legyél ennél jóval messzebb! - Az arca olyan közel van hozzám, hogy egészen jó, aminek persze nem kellene így lennie, szóval gyorsan ellépek tőle, kicsit talán túlságosan is gyorsan. - Most nem ijedtem meg, csak megzavartál. - Hogy miben is, azt remélem nem kérdezi meg, mert az egy órás gondolkodási időm túl jó válasz lenne rá. Rendben, aránylag már ura vagyok a helyzetnek, de mi az, hogy mihez kezdjen így velem? Mondjuk semmihez ne kezdjen, legfeljebb folytassa, amit elkezdett, mert nem is rossz játék. Sőt.

- Én nemtudom. - Csúszik ki akaratlanul a számon, mivel sikerült nagyon meglepnie azzal, hogy úgy megszorította a kezemet. - De inkább engedj el, különben... - Nyitva hagyom a mondatot, nem éppen a hatás kedvéért, de remélem ő azért úgy érti. sajnos nem tudhatom mire gondol ezek után, talán majd egyszer kifejti, mindenesetre olyan hosszú mondattal ajándékoz meg, hogy többször vissza kell gondolnom mit is jelenthet, mielőtt válaszolnék. Akkor most arra próbál kijukadni, hogy válasszak a varázsvilág és a mugli között? Ez hülyeség, pont egy félismeretlen fog engem kioktatni..? Bár, nagyon úgy néz ki.
- Persze, persze, ne nézz hülyének, tudom én, hogyan akarsz segíteni! Majd jól megmondod, miért nincs semmi keresnivalóm az iskolába? Nem vagyok kíváncsi rád. - A végére már egészen nyugodt vagyok és határozottan el is indulok az ellenkező irányba és, ha nem állít meg azonnal, ugyan ilyen határozottan le is lassulok és visszabámulok rá. Valamiért csak nem tudok elmenni, hülye kíváncsiság.

*Robert sosem volt az a fajta ember, aki előítéletekkel nézett volna társaira. Ez pontosan azért volt, mert ő maga is egy „üldözött” csoportba tartozott. Persze, jól tudta, hogy a Mardekár milyen embereket nevelt ki az elmúlt több száz évben, meg hogy miképp is gondolkoznak a mardekárosok (Én vagyok a világ közepe gondolkodásmód), de mindez mégsem volt képes, hogy megakadályozza abban, hogy egy kicsit barátkozzon az egyik növendékkel. Megjegyzem, Mitch nem tűnt éppenséggel sötét varázslónak. Jó, lehet azt mondani, hogy Robert naiv lenne, hogy simán bevesz egy ilyen trükköt, de abban a pillanatban nem tudta foglalkoztatni a dolog. Azon az állásponton volt, hogy ha mégis a Mardekár bunkó-fajtájából származik, akkor majd otthagyja a fenébe. Addig is, próbál meggyőződni róla, hogy nem az…
Kezet fogott a fiúval. Mitch keze jóval kisebb volt az övénél, és sokkal nedvesebb is. Bár utóbbiról tudta, hogy nem izzadság, hanem csak az előző kézmosás eredménye.
A fiú vezetékneve ismerős volt ugyan, de nem tudott arcot illeszteni hozzá. Szent meggyőződése volt róla, hogy a srác egyik testvére évfolyamtársa, de ezt nem tudta alátámasztani semmivel sem. Ez azért volt, mert még a saját, hugrabugos társaival sem szeretett nagyon érintkezni, nem hogy más házak tanulóival.
Mitch kérdésére, hogy miképp is szokták őt szólítani, csak egy meglepett nézéssel válaszolt. Elgondolkozott, majd lassan megvonta a vállát.*
- Tőlem szólíthatsz akárhogy, csak a Robyt ki ne merd még egyszer mondani.
*Szívott egy utolsót a cigarettából, majd jó pár méterről, halál pontosan belehajította a WC csészébe. Hiába, vannak dolgok, amik nem mennek ki a fejéből, ilyen például pár hónapos kézilabda edzés, ami után kikiáltották őt, a csapat nagy felfedezettjének. Kár, hogy a sport nem nyerte el igazán tetszését, így hát maradt a muglik kedvenc sportjánál, a footballnál. Viszont az, hogy nagyon pontosan tud dobni, sokban kamatoztatná magát kviddicsben. Nem egyszer pályázta már meg a Hugrabug hajtó posztjait, de mindeddig még semmi eredménye nem volt ezeknek.*
- Szeretem kevergetni. Megnyugtat a kártya hangja…
*Felelte nemes egyszerűséggel, először a kissé elrongyolódott paklira, majd Mitchre sandítva. Bármennyire is jól álcázta azt az erős érdeklődést, nem tudta teljes egészében elrejteni.*
- Hold’em?
*Elvigyorodott. Valójában nem tudta elképzelni a fiatal srácról,hogy nem képes csalni. Eddig már nem terjedtek az előítélet-ellenes gondolatai. Igazság szerint nem azért gondolta azt róla, hogy csalni fog, mert mardekáros, hanem azért, mert egyszerűen az arcára volt írva. De mindez nem érdekelte Robertet. Pálcájával elővarázsolt két puffot, meg egy kávézó asztalt, és már osztott is.*
- Mi legyen a tét?
*Villant meg Robert szeme…*

Komolyan mondom hihetetlen egy alak ez a Robert! Abba a mosdóba jön be, amibe Én, amikor éppen egyáltalán nem vágytam társaságra, ráadásul biztos voltam benne, hogy senki nincs ott. Rendben, ez még megbocsátható bűn, nem az enyém a kastély, bár javasolni fogom apáéknak, hogy vegyük meg, hogy a Griffendél klubhelyiséget berendezhessem hálószobának (azért nem a Mardekárt, mert onnan nem jó a kilátás), de még ráadásul cigizik is az orrom előtt, amikor éppen a dohányzásról akarok leszokni. Meg persze a szabályokba is ütközik azt se árt hozzátenni. Ha ez egy évvel hamarabb történt volna biztos jelentettem volna Umbridge professzornak. Plusz ott van még az a kártyapakli. Ki megy egy kártyapaklival a WC-re? A hab a tortán pedig, hogy megtiltja, hogy Robynak szólítsam, pedig ez a legnehezebb főleg azért mert tilos, és mert már megszoktam, hogy a legtöbb ember neve után teszek egy i betűt csak úgy idegesítésképpen meg azért, mert jó kimondani. Annyira adja magát, egyszerűen a Robert név olyan, ami i végződés után kiált. Ilyen szemétséget! Mintha direkt csinálná.
- Ok, akkor maradjunk a Robnál – Mosolyogtam rá kedvesen, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, és éppen nem átkoznám belül – Megértelek. Én is utálom, ha Mitchinek szólítanak – Látványosan beleborzongok nevem becézett változatának kimondásába. Gyűlölöm ezt a nevet ennél még az is jobb lenne, ha a teljes nevemet használnák. Mitchel. Nem értem miért nem lehetett egyszerűen Mitch-re keresztelni, mikor előre tudhatták volna, hogy így fogom használni a nevemet? Ami még nagyobb kiszúrás, hogy Biancának olyan nevet adtak, amit nem lehet hülyén becézni.
A drága nővéremről hirtelen eszembe jutott valami, amit rögtön meg is osztottam legújabb ismerősömmel.
- Te hetedéves vagy ugye? – Néztem rá érdeklődve, bár nem tudtam biztosan. Megfordult a fejemben, hogy fiatalabb is lehet, de húsz év alatt az emberek általában bóknak veszik, ha öregítik őket, tehát nem féltem attól, hogy megszól, ha esetleg egy vagy két évfolyamot tévesztettem. Igaz meg is bukhatott, tehát lehet, hogy idősebb, mint gondoltam. Nem, mintha annyira üresfejűnek nézne ki. Na persze a látszat sokszor csal ezt Én tudom a legjobban.
Azt viszont el kell ismerni, hogy nagyon ügyesen céloz, vagy csak szerencséje volt?
- Szép dobás! – Fejeztem ki elismerésemet, majd tapsoltam hármat, hogy még jobban kifejezhessem tiszteletemet a mester előtt. Én is tudnék ilyet dobni csak nem akarok felvágni előtte.
Közben kiderült, hogy csak azért van nála a kártya, mert szereti kevergetni, és megnyugtatja a hangja. Ilyenről se hallottam még, de mindenkinek van valami fura szokása, így nem lepődtem meg nagyon. Azok az elvonási tünetek viszont kezdtek idegesítővé válni. Úgy tűnik nem sikerült olyan jól elrejtenem a szándékaimat a lapokkal kapcsolatban, mint akartam. Pedig ilyen nem szokott velem előfordulni. Egy pillanatra belenéztem a tükörbe, de kivételesen nem tetszett, amit benne láttam. Teljesen sápadt voltam, a szemeim meg olyanok, mint aki alvászavarokkal küzd. Rögtön vissza is fordítottam a tekintetemet a hugrabugos srácra, aki ahelyett, hogy nemet mondott volna, és megmentett volna a további kísértésektől beleegyezett a pókerbe. Hihetetlen milyen emberek vannak!
Egy pálcasuhintással elővarázsolt egy asztalt, és két puffot. Ezek a bútorok nem nagyon illettek bele a mosdó belső képébe, eléggé furcsa látványt nyújtott, de abban a pillanatban nem zavart. Két érzés kerített hatalmába: a kényelem utáni vágy és a versenyszellem. Biztos voltam benne, hogy a szerencse az Én oldalamra fog állni.
Helyet foglaltam, majd előredőltem az kis asztal felé, és figyeltem Rob minden kézmozdulatát. Én elmondtam, hogy nem fogok csalni, de ez még nem jelenti azt, hogy ő nem próbálná meg. Mivel nincsenek előítéleteim, ezért nem egy ártatlan hugrabugos báránykának látom, hanem egy majdnem egyenlő félnek, aki akár más módszereket is bevethet a szerencsén kívül. Az alamuszi nyuszi nagyot tud ugrani.
Ezt a tényt pedig bizonyította azzal, hogy megemlítette a tétet. Egyszer úgy kipróbálnám a tét nélküli játékot. Vajon milyen lehet? Még soha nem tapasztaltam, de biztos érdekes lehet, és kicsit talán unalmas is. De abba biztos voltam, hogy nem ez a játék lesz az, ahol megtapasztalhatom.
- Kezdésnek Én felteszek mondjuk… - Belenyúlok a zsebembe, és elkezdek kotorászni, de a pénztárcámat egyelőre messzire elkerülöm. Helyette előhúzok belőle egy csokibékát (természetesen dobozban), amit később akartam megenni. Leteszem az asztalra, közben a reakcióit figyeltem.
- És te mit ajánlasz? – Kérdezem meg tőle, de mielőtt válaszolt volna elfordított tekintettel újra megszólaltam kicsit halkabban – Mondjuk egy cigit – Osztom meg vele az ötletet teljesen semleges hangnemben, mintha egyáltalán nem érdekelne, hogy megfogadja-e a tanácsom vagy sem – Tudod hiába van sok dolog, ami halált okozhat, azért aggódok az egészségedért – Néztem ismét a szemébe teljesen komoly arccal, mint egy orvos, aki éppen a betegének ad tanácsot, hogy kövesse az egészséges életmódot.

- Rendben van.
*Bólintott rá a névre. Egy futó mosolyt eresztett udvariasságból. Elég érdekes, becézett formáció a Mitchi. Biztos a srác szülei hívják úgy odahaza, vagy a nagyszülők, akikre ez még inkább jellemző. Robert egyik régi, általános iskolai barátját, aki a nagyszüleivel élt, hívták mindig Rencsynek. Mindig is jó volt ugratni őt…*
- Igen, az vagyok.
*Felelte. Sosem büszkélkedett igazán hetedéves rangjával, holott nagyon is jól esett neki, belépni a klubhelyiségbe, és átgázolni egy csapat alsóéves között, akik érdeklődve figyelik minden lépését, hátha valami fantasztikus dolgot fog művelni. Persze manapság tényleg nagyon ritka az ilyesmi. A pimaszság, és a tiszteletlenség nem csak a tanárok felé éleződött ki, hanem már közöttük, diákok között is.
Mindazon felül, hogy olykor-olykor tisztelet övezte a hetedéveseket, Robert nem nagyon szeretett az lenni. Minden tanórán emlékeztették őket a közelgő, nagyon fontos vizsgáikra, és a nagybetűs élet vészes közeledésére. Mindez keserűséggel töltötte el őt. Mugli születésű létére, a Roxfort volt a varázslatosság egyetlen színtere. Kötődött hozzá, szerette. A sok szép emlék, a tudat, hogy hét éve koptatta a padot, hogy már egész kicsiként is elbűvölték a szeszélyes lépcsők, meg a mozgó fali festmények. Egyszóval, Robert nem nagyon akart elmenni a Varázslóképzőből. Mivel ez lehetetlen volt, ezért ideje nagy részét nosztalgiázással, és az iskola körbejárásával töltötte.
Eközben elszívta cigijét is, és mint aki jól végezte dolgát, lazán elhajítja a leégett csikket. Átrepülve a mosdóhelységet egyenesen a WC-csészében landol. Mitch szóvá is teszi a remeknek mondható dobást.*
- Kösz.
*Felelte egykedvűen a hugrabugos. Figyelmét valami más kötötte le, mégpedig a kártya. Elég abszurd helyzet alakul ki. Maga a férfi-WC elég érdekes találkozóhely, de az, hogy hirtelenjében egy füstös, kis kaszinóvá alakul, pláne furcsává teszi.
Robert helyet foglal az általa odavarázsolt puffon. A bútordarab kicsit szakadozott volt itt-ott, ezenfelül ki is fakult már, ráadásul az, amelyiken Rob foglalt helyet, még billegett is. Mindez annak volt köszönhető, hogy ő még nem képes olyan nagyszerű karosszékeket elővarázsolni a semmiből, mint például Dumbledore. De azért figyelemre méltóak már a puffok is. A kisasztalnak már nincsenek különösebb hibái. Kicsit megkopott az is, de egy belevésett néven kívül semmi baja.
Kevergetni kezdte a paklit. Eszébe sem jutott, hogy csaljon. Olyan szinten nem tudta érdekelni a játék, és el tudta viselni, ha veszít. Azonban elhatározta, hogy ő is rajta tartja a szemét a másikon. Mitchnek sokkal inkább lehetett jellemzője a szabálytalan játék, lévén a ravaszok házába osztották be. Angyalarca pedig sokakat megtévesztett, Robertet annyira nem.
Előhúzott két szál cigarettát és a csokibékára dobta. Furcsán festett. Mondhatni két generáció „édessége”. Hirtelenjében festhetnékje támadt, ráadásul ezzel a címmel, de aztán eszébe jutott hol is van és gyors visszarántotta magát a jelenbe.*
- Ez igazán kedves tőled.
*Válaszolt „orvosának”.
A rongyos, kis kártyapakli végül elkészül. Bár nagy valószínűséggel nem is kellett volna megkeverni, elvégre Robert annyit kevergeti szabadidejében, hogy majdnem elszakadtak már.
Végezetül leteszi az asztal szélére, és pálcája egy intésével kettőt Mitchnek, kettőt pedig magának oszt.*
 

Mindjárt elájulok! Kinek hiányzott hogy egy alapjáraton förtelmes nap után még belekössenek?
Senkinek pláne nekem, néhány eszes mégis vette rá a fáradságot hogy felidegesítsenek,
leordibáltam őket természetesen nem hagyom hogy bárki sértegessen, nem vagyok én egy
mimóza kis ibolyavirág a rét széléről. Én Jayla Goodwin vagyok, egy Goodwinba pedig semmilyen
körülmények között nem jó belekötni ha láthatóan mogorva.
Amilyen szerencsém nekem van összefutottam valamelyik nyavalyás "olyan pedáns vagyok mindenre
hogy, az már nem is igaz" típusú prefektusba aki leszedett az idiótákról.
Nekik menni nem akartam, de néha akarva akaratlan is betelik a pohár.
Nem igazán kedvelnek az emberek. Vajon miért? Talán azért mert én megmondom ha ,
nem tetszik valami, én igenis kiosztok bárkit aki nincs rendben. Erről kéne leszokni.
Hála Istennek már köszönöm jobban vagyok, nem kaptam idegbajt.
Mostanra sikerült eljutnom a teljes lelki béke szintjére, nem is tudom igazán hogy értem ezt  az
állapotot bármilyen tudatmódosítószer nélkül, de  igazán kiegyensúlyozottnak érzem magam
szinte már furcsa. Persze, valamikor rá kellett jönnöm hogy nem jó ha mindenen felidegesítem magam
itt a Roxfortban, mert sajnálatosan én szoktam emiatt rosszul járni. Én ritkán fogom fel az ilyen fene nagy
igazságokat de be kell látnom jobb ha nem kakaskodom folyton, van nekem enélkül is épp elég bajom.
Kapok én folyamatosan hideget, meleget. Hideg-forró módszer, igazán jó hogy figyelnek arra mit csinálok
de kezd nekem ez egy picit sok lenni, enyhén szólva. Ásítok egyet, remekül belefáradtam a nagy büdös semmibe.

Nem indult valami jól a reggel, a szokásosnál is fáradtabban ébredtem, és egész nap, mint egy hulla úgy járkáltam, és ez a levertség még most sem akart szűnni. Pont úgy, mint a karikák a szemem alatt, amiket még az én jó, öreg, drága alapozóm sem tudott eltüntetni. Pedig aztán, akárhányszor megjelenik a homlokomon egy pattanás (megjegyzem ilyen nem sokszor fordul elő, hogy az én tökéletes kis pofikámra valami hasonló csúnyaság kerül), akkor azt egyszerűen elfedem az alapozómmal és van piros folt, volt piros folt. De most nem ez a helyzet. Most semmi sem segít, hogy eltakarjam azokat a karikákat és ez felettébb zavaró. Főleg, ha az ember nem a szobájában kuksol, hanem órákra megy, vagy csak szimplán végigvonul a folyosón.
Így én is fejemet lehajtva közlekedve próbálok most is eljutni egyik helyről a másikig. Semmi jó nem származhatna abból, hogyha mindenki engem bámulna a kialvatlanságom miatt. Egyébként sem értem, hogy miért van ez, hiszen kivételesen előbb akartam lefeküdni tegnap, hogy a mai nap fel tudjak kelni az óráim miatt, de hát csak nem tudtam aludni. Sőt a szokásosnál még később nyomott el az álom, és ezért indult olyan rémesen a reggelem. Főleg miután megláttam magam a tükörben.
Úgy is még Gina is rajtam viccelődött az egyik sráccal, ami úgyszintén nem hiányzott. Szinte végig szenvedtem az órát, és könyörögtem, hogy had léphessek le onnan.
Nagy fejlehajtottságomban észre sem veszem, hogy valakibe teljes gázzal beleszabok, s csak azután, miután kis híján feldöntöm az illetőt nézek fel, hogy ki lehet az. Legnagyobb szerencsémre nem valami bunkó mardekárossal hozott össze a sors, hanem az egyik háztársammal.
- Áh Jayla! Ne haragudj, igazán nem akartalak fellökni.- mondom bocsánatkérően- Egyébként mi újság?- kérdezem meg udvariasan, mert attól függetlenül, hogy kivételesen borzalmasan nézek ki, nem fogok előle elrohanni.

Ahogy ott dühöngök ( jó szokásomhoz híven a folyosó közepén) valami vakegér
gyönyörű szépen belém jött. Épp nyitom a számít hogy mondjak valami cifrát mikor
felnéz és még bocsánatot is kér. Jennifer az, háztárs, nálam meg az a szabály hogy
háztársat nem bántok ha, nem sértett meg és nem tett ellenem semmi rosszat.
Ezért inkább befogom a szám, a lány szemei alatt szép karikák vannak de nem olyan
igaziak mint az enyémek szoktak lenni. Jenny mindig szépen kifesti magát míg nálam
csak a mindennapos brutál fekete szemkihúzás látszik. Nem csak az ő szemei karikásak,
az én szemem alatt már inkább olimpia van de nekem végül is ez az egyik védjegyem.
Megkérdezi mi újság, igazán kedves tőle bár csupa negatívat bírok mondani.
Rendben, elképzelhető csak az a baj hogy, rossz napom van ilyenkor pedig még
a betonba is belekötök ami egyáltalán nem jó, mivel a betonnal még veszekedni sem lehet
tisztességesen. Elkínzottan rámosolygok.
-Iszonyatos napom van, ha más jött volna nekem akkor... már kikapartam volna a szemét.
Mondom kedvesen, kicsit agresszívan állok a dolgokhoz de ez nem akkora probléma.
Legalábbis nekem, annak akinek a szemevilágára nem vigyáztam volna kicsit nagyobb.
De... lényeg az hogy nem történt semmi komoly, még.

Nem elég, hogy van annyi bajom, hogy meg se tudom számolni, de erre még valakinek neki is megyek. Hát igen, ilyen az én szerencsém. Csak abban bízhatok, hogy nem valami pattogósabb alakba botlottam bele, mert valahogy ma nincs kedvem vitatkozni senkivel. De úgy tűnik nem is kell, mivel az illető, akibe épp az imént rohantam bele, Jayla az, így nem kell félnem a kötekedéstől. Vagyis hát a szavai ezt mutatják, és jelen pillanatban az eddiginél is jobban örülök, hogy griffendéles vagyok. El tudom képzelni, milyen az, ha valaki épp a rossz napját fogja ki, és nem igazán van jóban vele. Csak sajnálni tudnám az illetőt.
- Nos, ez igen bíztató.- mondom egy kisebb mosoly kíséretében a szemeim kikaparását illetően. Nem mintha ezt nekem szánta volna, de azért mégis csak ösztönző ez a mondat, hogy legközelebb jobban odafigyeljek a nagy futás közben. De legközelebb amúgy sem hiszem, hogy lesz, mivel máskor nem fognak ekkora karikák éktelenkedni a szemeim alatt. Ez most csak kivételes alkalom. Bár ahogy elnézem Jayla szemei sem festenek jobban, s ez így némiképp megnyugtat, de akkor is itt állok a folyosón, ahol bárki megláthat így, és engem ez rettentően zavar. De itt hagyni csak úgy meg mégsem akarom a háztársamat se szó, se beszéd, mert az milyen bunkóság lenne már? Hatalmas, és szerintem ebben mindenki egyet értene.
A szörnyű nap említésére én is kicsit elhúzom a számat, mivel nekem sem telt eddig ennél jobban, de bízzunk benne, hogy ez még változhat. Csak optimistán kell hozzáállni a dolgokhoz, és javulni fog minden. Legalábbis remélem, mert ha nem így lesz, én komolyan mondom ki fogok borulni, és annak senki sem fog örülni. Bár ezt jó néhányan már megtapasztalhatták.
- Hát megnyugtatlak, nem csak neked volt pocsék a napod. De mesélj mi történt!- mondom kedvesen, miközben félreállok valaki elöl, aki nem fért el tőlem a folyosón.

Úgy látszik ma senki sem lesz agyonütve, legalábbis már lecsillapodott a harci kedvem. Jennifer mosolyog
én igyekszem visszamosolyogni már inkább kínomban. Bólintok valóban biztató. Már csak azért is mert,
körülbelül öt perccel ezelőttig  letudtam volna ütni a fél Roxfortot.
Azt meg nem lehet, nem lehet mindenkit agyonütni. Az nem szép dolog azt mondják.
Vannak itt páran akik valószínűleg még nem találkoztak a Jael féle harcmodorral, de fognak az biztos.
Pár pillanattal később megtudom ,hogy Jennifernek sem volt kellemes napja. Megkérdezi mi történt,
ez már ijesztően kedves a legtöbben nem érdeklődnének.
-Szokásos. Pár idióta... hogy is mondjam, hogy szép legyen, leribancozott.
Nem volt szép, de legalább sikerült ordibálás nélkül elmondanom. Fő a hidegvér, jó nem fő mert,
attól még a hidegvér is melegvér lesz. Forróvér, így jobban hangzik.
-Igyekeztem megoldani a problémát, de egy nyomorult prefektus is egyet értett velük.
Patkány banda, az egész rohadt szemétdomb. Ki is idegeskedtem magam, azt hiszem már valahogy elleszek.
-Hát veled mi történt? Kérdeztem vissza, hisz vajon neki mi a problémája?
Őt általánosan kedvelik és nem tartják ribancnak sem. Tulajdonképpen Jennifernek elég jó.
Mondjuk ez úgy általában nem jelent semmit, én a legtöbb emberről azt hiszem, hogy nekik nagyon jó.
A végén mindig kiderül, hogy tévedtem. Igazából senkinek se jó.

Hát az biztos, hogy nem igazán lettem volna azoknak a helyében, akik belekötöttek Jaylaba. Hogy is fejezzem ki magam, hamar fel lehet dühíteni, és láttam már annak a végeredményét. Bár ahogy eddig megismertem, az alapján hamar túl fog lépni a dolgon, és nem törődik az ilyen lepkeagyú hülyékkel.  A prefektusokkal meg úgy sem lehet mit kezdeni, azok mennek a saját fejük után.
Még mielőtt megválaszolhatnám Jayla kérdését, valaki ismételten belém jön. Kezd idegesíteni a dolog. Oké, hogy talán én állok rossz helyen, de ahogy mondani szokás: Néma gyereknek anyja sem érti a szavát. Esetleg ha tényleg vennék a fáradtságot minimum négy szóval meg lehetne oldani, hogy elférjenek és nem kellene lökdösődni. Úgy tűnik ma mindenki tiszta dilis, de még egy ilyen, és komolyan mondom hisztizni fogok, ami nem lesz túl kellemes senki számára.
- Hát amint látod, nem egyszer jöttek már belém, ráadásul némelyek jót szórakoznak az emberen, hogy ha nem tud aludni és ennek vannak bizonyos következményei. Ráadásul sehogy sem tudom eltüntetni ezeket a karikákat a szemem alól.- nyivákolom, mint egy macska, ami talán mások számára kicsit idegesítő is lehet. Főleg, hogy egy ilyen „kis” dolog miatt akadok ki, ami számomra nem is olyan kis dolog. Én egyszerűen nem nézhetek ki így, ez nem így szokott lenni! Bármelyik srác meglát szívrohamot kap tőlem és vagy elájul, vagy engem meglátva elmenekül. És ez lehet, hogy nem csak a fiúknál áll fent, mint veszély.
Ezeket felidézve most nekem támad kedvem sikítani. Miért pont én? Miért ma? Soha nem fogom megérteni a sorsot.

Valami hülye átrohan Jennyn és rajtam keresztül is, igazán nagy önuralmat kell tanúsítom, hogy
ne forduljak meg és mutassam fel a középső ujjamat. Fantasztikus vagyok komolyan mondom,
anyám kifejezetten büszke lenne, ha látna. Hát még az én félreke.. khm félrelépős nyomorult
aranyvérű apám , akiből soha semmit sem láttam. Igazán szép helyzet az enyém.
Egy kicsit arrébb megyek, nehogy még valamelyik vakegér belém jöjjön, mert , akkor enyhén
szólva kissé ideges leszek. Eddig nem sok embert ütöttem még agyon, de csak kérni kell
és igazán szívesen kivételt teszek.
Meghallgatom Jenny panaszait a szörnyű sötét karikáiról és elmosolyodom. Csupán olyan
vicces, hogy nekem legtöbbször kisebb bajom is nagyobb annál, hogyan nézek ki.
Végül is mindenkinek más a fontos, kinek a kinézete, kinek az, hogy összekaparja a nővérét
ha kikészül valami miatt. Nem érdekes a dolog.
-Ne foglalkozz senkivel.
Tanácsolom, mint valami szakértő, én úgy általában sem foglalkozom semmivel, pláne
a piszkálódó idiótákkal.
-Nagy az Isten állatkertje érdemes őket hagyni a francba.
Mosolygok, állatkert. Igaz ami igaz elég sok diákot inkább állatként tudnék preferálni egy ketrecben,
nem itt kint  vagy bárhol máshol emberek között.

Nem csak rajtam, de Jaylan is keresztülgázolnak, ami egyre idegesítőbb. Társamon látszik, hogy ő is alig bírja visszatartani, hogy nem csináljon semmit, de lehet, hogy ez nem lenne túl jó ötlet, főleg, hogy épp az imént mesélte el, hogy ma már egy prefektussal összeakadt. Nem lenne jó még eggyel kikezdeni, meg jelen pillanatban én sem szívesen állnék le vitatkozni, mert nem vagyok olyan állapotban. Még azt is el tudnám képzelni, hogy belerúgnék esetleg, ha nem nekünk adna igazat (pedig én tényleg nem vagyok az a verekedős fajta, bárki megmondhatja), és aztán kitörne a balhé, abban biztos vagyok.
Ráadásul még Jayla is elmosolyodott a „karikás-szem” problémámon. Na, szép. Ma mindenki engem választ szórakoztató eszköznek?!
- De ez igenis nagy probléma nekem, én nem nézhetek ki így!- magyarázom neki, talán azt remélve, hogy majd megért és nem találja viccesnek ezek után ezt a dolgot.
Következő mondatán elgondolkozok, és talán egy fokkal le is csillapodok, mert az imént már nagyon begurultam. Nem rá, mert sejtem, hogy neki kisebb problémája is nagyobb annál, mint hogy ilyen dolgok foglalkoztassák, hanem lassan már mindenkire. A lökdösőkre, a háztársaimra, akik rajtam vihogtak, meg úgy a fél sulira, akik megbámultak a folyosón, mintha még nem láttak volna még karikás szemeket.
- Tudod mit Jayla? Igazad van. A mai napom azzal fog elmenni, hogy teljes mértékű érdektelenséget mutassak mások iránt, akik rajtam röhögnek.- szólalok fel vigyorogva, és most aztán tényleg büszke vagyok a kijelentésemre. Hát, Jenny, kitettél magadért!