Roxfort RPG

Távol a kastélytól, jó tízperces gyaloglás után találhatsz rá a sírkertre, mely sokak szerint erősen kísértett hely. Ide temették a Roxfort hajdani igazgatóit, nemes diákjait, sőt, állítólag magukat az alapítókat is (Mardekárt kivéve).

Muszáj volt elszabadulnia kicsit...Gondolkoznia kellett távol mindenkitől...Ahogyan magányosan sétált az alkonyatban, elgondolkozva, szinte vitte előre a lába. Nem is figyelte merre megy, csak a lenyugvó nap által sötétzöldre festet füvet nézte. Tudta, hogy hamarosan vissza kellene térnie, de megkockáztatta a büntetést. Körülbelül tíz-tizenöt perce gyalogolhatott amikor végre felnézett.
-hm...a sírkert.Érdekes választás-suttogta magának
Sosem viszolygott a temetőktől. Talán most még jól is esett neki ez a látvány.Se az apjának,se Siriusnak nem volt sírhelye,amely bizonyos űrt képzett benne. Leült az egyik sírra.Mikor megnézte a feliratot egy pillanatra keserű mosoly futott át az arcán.Phineas Nigellus Black 1847-1925
-a vér kötelez-mondta Sarah-vagy ez esetben vonz-de ezt már csak gondolatban tette hozzá
Ahogy végignézett a sírokon elöntötte a szomorúság.
Bizonyára mindegyiküknek voltak szerettei. Akik sírtak, kétségbeestek, majd bele őrültek miután apjuk,fiuk,barátjuk vagy esetleg szerelmük meghalt. Mennyi elintéznivalójuk lehetett még... És akiknek nem volt semmilyen hozzátartozója?Őket csak mégjobban sajnálta.
A tintakék eget már fényesre pöttyözték a csillagok...
Ideje elindulni vissza a kastélyba...

Hajnalodik. Igen. Csak hajnalodik. Nincsenek emberek, nincsenek ricsajok, nevetgélő diákok. Csupán a gondolatok, melyek szellemként suhannak végig elméjében. Álma volt az éjjel. Olyan, amit már régen nem álmodott. Talán soha…
 
... ~ Angyal nyugszik az erős karok között. Törékeny lélek, akit most magához szorít. Érzi, ahogyan hátán végig húzódik a bársonyos kéz tapintása. Beleremeg az érzésbe. Érzi nyakán, a fáradt légzést, melyek vöröslő ajkak közül szabadulnak ki. Érzi az illatot. Az illatát. A mennyi illatot, mely a dús, szőke hajtincsekből árad. A gyönyörű szőke hajtincsekből. Nem szólnak egymáshoz. Csupán, egymás karjai közt érzik a másik halk szívdobbanását, mikor a mellkasok egymáshoz simulnak. A hatalmas tenyér végigsimít a szőke hajzuhatagon. Életében, talán először örül, hogy nem láthatja a tükröződő kék szemeket Akaratlanul siklik elő a hikori fapálca. A csuklók szinte beleremegnek minden mozdulatba. Legalább, a szavakat nem kel kimondania.
Csak magában.
Ha nem öli meg, Ő lesz halott.
Csak magában… ~ ...

Nyugalomban alvó görcsös test ugrik fel. Megrezzen, egy hirtelen pillanatban. A barna szemek tágra nyílnak. Talán egy halk nem is elhallatszik. Izzadságtól gyöngyöző homlokkal néz körbe a szobában. Mindenki alszik. Mindenki.
Csupán álom volt.
A mélybarna íriszek az órára néznek. Korán van még. Túl korán. Sosem volt az, aki olyan sokáig bírt volna aludni. Ám, mégis. Most, túlságosan korán ébredt.
A test felemelkedik az ágyból.
Mára ennyi elég volt az alvásból.
Lezuhanyozott. Elmosta magáról a végtelen izzadságcseppeket. Ám hiába. Azok eltűntek, de úgy érzi túl későn ált a víz alá. Azok már beitták magukat testébe, a szűnni nem akaró álmok emlékeivel együtt.
Mit tehetne most? Mit tehetne? Hogy volt képes egyáltalán álmodni? Minden éjjel képes elzárni az elméjét. Minden éjjel. És most, egy Angyal képes volt feltörni ezt.
Egy angyal.
Nem.
Lángok izzanak szemeiben. Az értetlenség haragjának lángjai. Az arc beletemetkezik a tenyerekbe. Néma sóhaj hatolja át belülről a testét. Csak levegőre van szüksége.

... ~ Hazatért. Haza. Hol van az? Mára már semmit sem nevezhet hazájának. Semmit. Karjai csontos ujja között pálcája feszül meg, mely nem tekint senkire. Csupán a földet kémleli. Ahogyan a csillogó barna szemek is, melyek a tükörbe tekintenek.
Csak magába.
Csak magába…
Zöld fény szűrődik felé.
Ha nem öli meg, Ő lesz halott. ~ ...

Korai még az idő. Nagyon korai. Harmatos fűszálak között üldögél,s tekintete az egyik sírfeliratot kémlelik.
Augustus Jermanie. Élt: 18 évet.
Maroknyi nagyságú követ szorongat ujjai között. Talán abba adná bele minden dühét, ám a kavics eltűnik. Hozzávágja a sírkőhöz.

Valami bűnös... valami szent... valami kéjes... valami finom... valami vonzó... valami taszító... valami érdekes... valami... valami, ami titkokat rejt.

Érzések. Talán ez a dolog nyitja. Ellentmondások tömkelege. Hozzászokhatott volna már, hogy bármilyen is, annak az ellenkezőjét vonzza. Örök érvényű törvény, ami folyton-folyvást a körforgásba taszítja. Miért van az, hogy ilyen fogékony erre a síkra? Miért van az, hogy akaratlanul vonzza az álmokat? Miért van az, hogy magával ragadják az erős érzések gerjesztette álomképek?
Álomjárás...
Még a varázshasználók között is ritka tudomány. Korcs, groteszk, szinte ismeretlen mellékága ez a mágiának s kevesen vannak, akik foglalkoznak vele. A „nagyok” letudják kiismerhetetlen hóbortnak, de vajon nem csak azért, mert képtelenek megzabolázni azt? Túl sok a rejtély...
Adottság...? Egy kísérlet eredménye... valami bűnös... valami... ami titkokat rejt.


A hang lassan oszlik el, egy rég hallott, vagy tán sosem volt bariton rezdüléseként. Finoman borzong meg a lélek, mélyen, hol a törékeny, betegesen sápadt burok börtönében raboskodik. Már megint... megint...
Újra... és újra...
Miért van az, hogy az elme folyton játékot űz az ép ésszel s a képzelet hullámait lovagolva meg ringatja azt hamis, valótlan helyzetekbe?
Még nem akar... még nem akar „felébredni” a delíriumos állapotból, ahol test nélkül lebeghet, ott, hol nincsenek korlátok, csak olyanok, melyeket maga alkot. Vagy amit mások alkotnak, az ő beleegyezésével…
Még nem akar. Még nem akarja elengedni. Ilyenkor úgy érzi, tiszta, igazán tiszta... nem korlátolják a hús-börtön béklyói, mégis bűnösként hat az ébredéssel a teher, miféle titkokat rejt.

A deres pillák megremegnek, s álomgőzös jég-cirmok marnak a félhomályba. A sötétség oszlani kezd a félig hunyt szemek semmitmondóan rideg tüzétől, s a folyosó lassan levetkőzi szűzies szemérmét, hogy feltárja vonalait a Hószínű előtt. Ismerős alakzatok, páncélok, álmokba ringatózott, néhol üres képek, melyek keretein még nem csillog a bágyadt napnak fénye. Még nem jött el a reggel… bármennyire is birtoklón igyekszik a nap, a Hold még derengőn folytja meg fényét ezüst derengésével.
Lusta pillantás töri meg a jégkristályok hideg csillogását a Hószínű tekintetében. Valahol túl, túl, az ablakon túli tájra emeli pillantását, saját, halovány alakján túl, mely mintha a végtelenbe veszne innen fentről.
Elmélázott. Tán álmodott is...
Már maga sem tudja lassan. Valami történik vele, valami, amire ez eddig nem talált magyarázatot. Víziók, képzelgések, látomások... egyre kevésbé tudja kontrollálni őket s azok kuszán kerekednek fölé. Mintha... kezdené elveszteni az irányítást. Nem... nem... nem!
A hószín szemöldökök finoman futnak össze a szép homlokon, finom árnyékot vetve a semmitmondó arcra, majd olyan simulékonyan tűnve tova, ahogyan jöttek. Csak a hosszú ujjak simítanak végig a karcsú alakon, ahogy megigazítja fehér köntösét magán. Még búcsúzóan zongoráznak a hideg márvány-párkányon az ujjbegyek, majd a jelenés tovatűnik, hogy finom lépteit követve magához ölelje a homály...

Csak követnie kell. A szálat.
Félig az ébrenlét, félig az álom vékony mezsgyéjén botorkálva, követi az álom Alkotóját. A mezítlábas talpak kecses könnyedséggel törik meg a fű harmatos zsengeségét. A vékony, karcsú, betegesen sápadt test mozgása egy jelenést idéz, vagy hasonló képet fest, mint mikor szellemek járják a kastélyt, vagy annak környékét. Mozdulatai puhák, ráérősek. A fehér köntös, mely a legkönnyebb selyemből való, alázatosan libben alakja után. Hattyúszín haja, mely egészen fenekéig omlik alá finom táncot lejt a légies léptű szellővel. Bár nincs meleg, bőrén éppen hogy csak futkos a libabőr. Betegségre hajlamos, s így különös gondot kellene fordítani az öltözködésre, ő azonban, lévén, hogy a tél beálltával gyakran táncol mezítelenül a hóban, már hozzászokott ahhoz, hogy a hideg ne zavarja tudatosan.

A Hajnal... a legtisztább dolog a világon.

A Hószín teremtés, követve a sugalmakat éri el a kastélytól kissé távolabb eső helyet. Régi, tán több száz éves kerítés, mely tán sosem látva mágiát, itt-ott már besüllyedt a földbe. Vagy tán az aljas kúszónövények húzták le. Kopott fejfák, repedezett sírkövek, elburjánzott növényzet, kiálló göcsörtök, melyek egyszervolt élettől erősödő fák részei voltak. Mára már csupán kitikkadt karók, vészjóslón magasodó, groteszk alakjukkal.
Úgy halad közöttük, mint ki otthon jár, semmitmondó tekintete higanyszín fénnyel falva a látványt.
Egészen addig, míg meg nem találja. Ott ül...
Látta már Őt... hiszen... ott járt. Az álmában... akkor is ilyen megfoghatatlan volt, s bár a kül nem engedett sokat mutatni, megtették a tettek, s mindaz, ami az álomképekből szivárgott. Az a tengernyi érzelem, ami annyira gyönyörűvé tette alakját, akár egy Bukott Angyalnak. Valami vibrál, valami feszíti lényét s a kő tehetetlenül koppan a sírkövön, hogy aztán megpihenjen annak tövében.

Csak áll. Csak áll. Ahogy állni szoktak a sírköveken az angyalok, kőszemeik lesütve, alakjuk megtörve burkolóznak az Alkotó ajándékozta vonalakba.
Ő is burkolózik. A jégszilánkos „köntösbe”, mely akár egy páncél óvja lényét. Mindentől... mindenkitől... ám az ő alakja más. Nem alázatosan meghajló, mindinkább semmitmondóan büszke, egyenes, s bár nem látni, repedések rajta is vannak... tömkelegével.
Finoman dönti félre fejét, hogy a hattyúszín tincsek engedelmesen olvadnak le vállain átvetve egészen fenekéig.
Szívdobbanások hosszú sora dübörög némán a testekben, mire mozdul, hogy puha lépteivel közelebb kerüljön a szokatlan hely látogatójához. Vagy tán nem is hozzá? Hiszen útja a sírkőhöz vezet, melynek tövében ott pihen az apró kavics. Az a kő, amelyik az előbb még erőszakosan szelte át a levegőt.
Ahogy lehajol, hogy érte nyúljon, a testét ölelő selyemtincsek végigfolynak alakján, s hideg, hosszú ujjai közé veszi a követ. Kiegyenesedik, s egy pillanatig még fürkészve a kavicsot fordul meg végül.
Ő, aki sosem avatkozik bele semmibe. Ő... most itt van. Valamiért eljött. Valamiért...
Valamiért megindul az idegen ifjú fejé, a göcsörtös kis kővel a markában s végül megáll egészen előtte, letekintve rá. Rá a Bukott Angyalra.
Nyílnak a fagyott ajkak, s nyomaikban finom felhőkként burjánzik a pára, hogy azokat meglovagolva szülessenek meg a halk szavak.
- Az álmok is kísérthetnek... - szorítja meg a kavicsot.
- ...ám olyan lidércek ők, amelyek elűzhetőek – suttogja, s ahogy kezét finoman kinyitja, a kő helyett egy fehér rózsa pihen az ujjak között.
- Álmodj egy szebb jövőt, egy hazugabb múltat... és egy valóságosabb jelent...
Peregnek a szavak a buja ajkakról, s a fehér rózsa megpihen az ifjú ölében.

Gondolatok, melyek a fejedbe szállnak.
Gondolatok melyek nem hagynak nyugodni.
Gondolatok melyek megőrjítenek
Gondolatok.
Sokan vannak.
Legyőznek…
Álom kavarog fejében. Miden egyes pillanata. Nem bírja feledni. Megőrül. Nem. Rosszabb ez az őrületnél. Mikor tudod, hogy értetlen vagy. Mikor tudod, hogy elméd nyitva van, s bárki belenyúlhat abba mocskos kezeivel, hogy irányítsa azokat. Rosszabb ez az őrületnél.
Tenyerek lepik el a papírszerűen beesett arcot. Hatalmas tenyerek, melyek elrejtenék a világ elől az arcát, a szemeit, hogy senki olvassa mit álmodott az éjjel. Hogy senki ne furakodjon elméjének legapróbb szálai közé.
Senki.
Senki…
Lágyan fújja meg a szél a sírkertet borító milliónyi fűszálat. A harmatot, mely sötét foltként ölelte körül nadrágja szárát, mely most felhúzva támaszkodik a földön. A tenyerek szétnyílnak, s a hosszú csontos ujjak feje két oldalát masszírozzák.
Ide, már a cigaretta sem elég.
Szereti-e azt a lányt?
Nem lenne szabad.
Nem.
Jövőt hoz-e ez az ostoba álom neki? Ostoba semmibe sem kapaszkodó álom. Ostoba. A különc Mirol lélek ostobának érzi magát. Értetlen gyermeknek, akit mézesmadzagon rángatnak. Szerelmesnek…
Elhalkulnak a fűszálak susogásai. Valami elnémította őket. Valami. Valaki. Nem susognak már a fűszálak. Törékeny talp érinti őket.
Hófehér talp.
Hófehér köntös.
Hófehér hajszálak.
Hószín. Mindene olyan fehér. Szellem lenne, Valóban? Ki több éven át álmatlanul bolyong a sírok között, hogy megtalálja sajátját. A sajátját ahová nem engedik be. Elmegy mellette. Nem látná? A kőért megy? Vajon örök szenvedést kap, mert bolygatta annak az ifjúnak a sírkövét.
Nem hisz ő ezekben.
Nem hihet.
Karjain feltűrött ingek pihennek. A csupasz karok oldalán végigsimulnak a hószín hajtincsek. Mégis élne? Ő is ember lenne?
Az íriszek önkénytelenül bámulják. Villannak a mélybarna szemek végig a leányzó testén. Gyönyörű. Gyönyörű és félelmetes. Sosem látta még. Vagy nézte, de nem látta.
Nem lehet. Megint csak álmodik. A karok már nyúlnának, hogy megtapintsák. Valódi-e a tünemény? Valóban a szeme előtt lebegne ez a lidérc?. Az ő lidérce. Valóban itt ál előtte?
S a kavics, mely előbb oly nyugtalanul hevert a sírkő tövében, most apró kézbe kerül. Marokba szorul,s nem látja többet. Eltűnni válik, s helyette, apró virág hull ölébe.
- Az álmaimat nem én irányítom...
Forgatja a virágot. Forgatja. Szemléli. Különleges virág ez. Ajándék. A békéé. Az álmok békéjének ajándéka. Tündöklő lidércének ajándéka.
 A test felemelkedik a nyirkos fűből, s megáll a lánnyal szemben. A kezek felemelkednek,s a vállakra nyúlnak. Maga elé állítja. Nem engedi, hogy eltűnjön, mint egy soha többet vissza nem térő álom. Ő az ő lidérce. Az álmai lidérce.
- Mégis hogyan…
Súgja a szavakat, s úgy mered álmának szemeibe, miközben a hosszú ujjak finoman szorítják meg a fehér selyem köntössel bevont vállakat.  A tündöklő szemekbe, melyemben semmit sem lát. Üresek. Nincs benne semmi más, csak a saját álma.

A hószín virág alázatosan hull a Bukott ölébe, s a fehér szirmok finom csókot lehelnek az ifjú bőrére, ahol véletlenül szabadon hagyott karjához érnek. Akárcsak a hószín selyemtincsek, melyek cirógatón borzolják a bőrt.
Higanyszín tekintet semmitmondó tó-tükrében fürdik a mélybarna szempár, s bár a mélyére ás, nem lát többet a felszín csillogásánál. Nem láthat… mert nincs más. Csak saját maga...
Újabb hang fodroztatja meg a csöndet, mély bariton csendül a ködterhes levegőben, hogy választ adjon a halk szavakra.
Már-már megszelídül az álom-gőzös tekintet, ahogy az arcot kémleli, az arcot, melyen annyi érzelem sütött át alig pár órája. Látta. Még senki sem láthatta úgy az ifjút, ahogyan ő. Még kedvese sem, a szőke hajú porcelán szépség, kinek haját oly féltő szelídséggel simította. Hogy láthatta volna? Még álmában sem nézett rá... ő azonban tanúja volt mindennek. Tanúja, de nem önszántából. Óvatosan rebbennek a deres pillák, ahogy feljebb emeli fejét, követve a másik mozdulatát egyenesedik fel. Vele...

Némán figyeli a vékony alakot, az ismerős vonásokat. Mintha ismerné... pedig...
Igen.
A tudásnak mindig súlya van. Mindig.
Legyen szó bárki álmáról. Mindig... mindig ez történik. Látja, őket, legféltettebb titkaikba nyer betekintést, legszebb, vagy legborzasztóbb árnyképeiket éli meg velük. És ők semmit sem tudnak róla. Semmit...
Eddig jó volt ez így. Mindig... mindig jó volt. Nem adott cserébe semmit. Nem látogatta meg őket, a másik sosem tudta meg, hogy idegen szereplője, nézője volt álmának. Vagy álmának zavaros verziójának...
...akkor most. Akkor most... miért más?
Miért jött ide, hogy beleszóljon valamibe, amihez semmi köze? Megzavarva egy egyébként is zavart lelket.
Csak áll némán, szótlanul, buja ajkai, szoborarca mozdulatlan paletta... egy olyan festőé, aki már elfelejtette, hogyan kell az érzéseket vonásokba oltani.
S bár nem tűri magán az idegen érintést, most mégis engedi, hogy a csontos ujjak vékony vállaira kulcsolódjanak. Hogy a másik finoman megszorítsa...  pedig ezért... másokra már töredékéért átkot küldött volna. 

Újra felcsendül a halk hang, cirógatva hidalva át a köztük lévő távolságot.
- Azért nem tudod irányítani, mert sosem mertél élni bennük. Aki gyáván futamodik meg, elzárja őket az erő álcájával takarózva, annak falán áttörnek a félelmek, a kétségek... s akaratlanul is olyat vonzol végül magadhoz, akir... amiről álmodni... se mertél... - lehelik a fagyott ajkak.

Az álmok nem játékok. Nem csupán védtelen, ártalmatlan szüleményei az agynak. Gondolatokat, érzéseket, a mindennapi történéseket dolgozzák föl. S nem egyszer engednek olyan utakra lépni, ahonnan nehéz visszatalálni... főleg, ha az illetőnek köze van a mágiához. Vannak olyan álmok, melyek megvalósulnak, főleg, ha más is tudomást szerez róluk... nem hiába tartják még a muglik, a varázstalanok közt is úgy, hogy azokat az álmokat nem szabad kifecsegni, amiket valóra válva élnének inkább át.
Angelle is hibázott. Ha meg tudja akadályozni, hogy az álom elhívja, talán nem lenne most itt. Akkor meglenne rá az esély, hogy csak az elme botor játéka volt. Csupán az...
De így… így bonyolultabb a helyzet. Ha a Bukott nem akarja elveszíteni azt, akit szeret, akkor...
Szeret? Valóban szereti...?
Minden bizonnyal... hiszen aggódik. Még most is ott csillog a csodálat mellett a rettegés szikrája, hogy egyszer olyat kell majd tennie, amit nem akar majd...
Lassan lehunyja szemét, ahogy az újabb szavak ajkairól leperegnek.
- A kérdés az, mit akarsz tenni. Először döntsd el, mi a célod azzal, amit láttál... amit átéltél... Ne a zűrzavarba keresd a megoldást, hanem nyúlj a tiszta vizű tó aljára.

Újra nyílnak a pillák, s feldereng a higanyszínű tükör.
Megemeli szép fejét, a kifejezéstelen szempár nem a lélek tükre. Most nem. Egészen mást tükröznek.
A hajnali tisztaság csípős szellőt terelget maga előtt, s az belekap a vékony selyemköntösbe, hogy maga előtt terelgesse. A selymes tincsek is előre libbennek, s mind a kettő leheletnyi finom ölelésben egyesül, ahogy körbefonják az ifjú alakját.
Akár az angyalok... akár egy angyal hószín, óvó szárnyai.

Hatalmas tenyerei a selyem köntöst markolásszák. Finom, puha érintést adnak, akárcsak maga a köntös. Bársonyos tapintás, mely tündöklő lidércéhez tartozik. Finoman szorítják meg a vállakat a csontos ujjak, melyek között, még mindig ott pihen a fehér rózsa, mely kerekded szirmaival kecsesen hajladozik az ujjak között.
Remegnek a kezek. Talán a látványtól? A gyönyörű lidérc látványától, ki ott áll vele szemben, s higanyszín szemekkel beszél hozzá. Vékony, törékeny hangok szűrődnek ki az ajkak közül, melyek a mélybarna szemekhez szólnak.
Az ő szemeihez.
De nem érti a szavakat. Hogy miért, s hogyan azt ne kérdezd! Nem ért semmi. Ez egyszer, semmit sem ért. De most jó.
Ott állni, nyitott elmével, egy lidérccel szemben. Az ő lidércével szemben. Ráfonni a csontos ujjakat a vállakra. Miért van rá ilyen hatással?
Talán ő az egyetlen, ki így tudja irányítani gondolatait. Érzelmeit. Pedig Lilia…
Gyönyörű nő. A világon a leggyönyörűbb.
Ám neki, még sosem tárta ki így elméjét. Sosem
A tekintetek összefonódnak. Villanó mélybarna szemekkel bámul a higany szemekbe.
Nem tehet mást.
Nem tud mit tenni.
Nem szólhat…
Ám érzi, nem kell szólnia. Fogalma sincs, de érzi. Tudja, hogy a vele szemben álló hószínteremtés, tud mindent. Ismeri az álmát. Ő maga az álma.
A barna szemek tágra nyílnak. Egy pislantás következik, s a tekintet elveszni látszik a mély hipnózisból. A földre tekint, majd a vele szemben állóra.
Mit csinál?
Mit keres ő itt?
Felébredt a mély hipnózisból. A hipnózisból, melyeket a higanyszín szemek adtak neki.
A csontos ujjak eleresztik a selyem köntössel bevont karokat. S az íriszek a hatalmas tenyereket kezdik kémlelni. Mintha lenne valami a tenyereken.
Ám nincs ott semmi.
Semmi és senki.
Csakis ők.
Az arc megrezzen.
Lábai hátra lépnek.
Kivonja magát a körül ölelő tincsekből.
Recseg a jégpáncél.
Zárulnak a gondolatok.
A csillogó barna szemek, csak most tekintenek végig a hószín testen. A csupasz lábakon. A finom női alakon. A hosszú szőke tincseken, melyekbe belekap a harmatos, és friss új szellő.
A szűz szellő mely körül öleli őket.
Ismét a szemekbe tekint.
Lidérce szemeibe.
Valóban.
Fél élni az álmaiban. Nem akarja érezni őket. Puszta álmoknak tekinti őket, melyek elszállnak. S többé nem jönnek vissza. Csak álmoknak.
S most ahogyan ott áll lidércével szemben, most mát tudja, mit veszített. Kilépett álmából, melyben nemrég, még a valóságot látta. Ám az álom olyan, mint a fény. Ha csak egy kis rést is talál, magának rögtön utat ver magának. S igen.
A jég kénytelen összezáródni.
Túl nagy a rés.
- Azt még… én sem tudom.
A tekintet lemosódik a másikéról. Szemei villogóan a virágot kémlelik, s a hosszú ujjak elkezdik forgatni maguk között. Majd a kéz magához emeli, s beleszív a virág illatába, s nevet magában. Somolyognak vékony ajkai.
- Semmit. – jelenti ki végül. – Semmit sem akarok tenni. Csupán élni… de nem a jövőnek.
A virág leereszkedik a test mellé, s a villanó szemek ismét találkoznak. Bele merednek a hószín tündér szemeibe, majd közelebb lép, s ha engedi, megtapintja a selymes kezet, s a rózsát, az apró ujjak közé borítja, ám a női kezet nem engedi el.
- De lesz-e valaki mellettem, ha tó alján nem találok semmi... Senkit.
A csontos ujjak finoman szorítják meg a kezet.
- Mond lidércem, Te akkor ott leszel?
Segítség kell neki.
Megértő szavak.
Aki több mint szeretet.
Aki több mint szerelem…
Aki fogja kezét…
S nem engedi el…

„Ha valódit álmodsz, miért hazudsz nappal? Az Angyalok nem mindig hoznak újat...”

A kérdés visszhangot verve dübörög, folyamatosan fodrozódtatva elméje vizét. Megkavarja, hogy megnyugodni ne tudjon.
„Mond lidércem, Te akkor ott leszel?” „Te akkor ott leszel…?” „Te... leszel...?”
Új... idegen... maga az érzés tudata.
Sosem irányították érzések. Mindig felesleges, hátráltató dolgoknak tartotta, s őt befolyásolni nem tudták. Még ha Noir-ról van szó, akkor sem. Hűvösen, nyugodtan, precízen végezte el a dolgait, a legtökéletesebben odafigyelve minden részletre. Az érzelmek csak felesleges dolgok. Nem tudja hová tenni őket, csak, mint a lassú méreg terjednek szét lényében, megfertőzve testét és lelkét. Mindig így gondolta... mindig...
„Te akkor ott leszel...?”
Akkor mi ez a hirtelen jött hullám, mely bizsergetően árad szét benne, hogy tagjai zsibbadnak belé s képtelen mozdulni tőle? Valamilyen delej? Egy ismeretlen bűbáj? Mi ez, ami megbénította tejfehér tagjait?
Csak a mandulavágású, higanyszínű szemek hatalmas tükrén csillan meg valami, mely lénye reszketését tükrözi. Kitisztul az álom-gőzös pillantás, s egy szívdobbanásig feldereng a törékeny teremtés igazi valója, a tiszta, nemes virágszál, maga a fehér rózsa, aki dacol az örök hómezők közepén... Jégvirág... mely eltűnik, ha jő a reggel...

Az érintés vállain. Szorítás... erő, ami érzésekből táplálkozik.
Akkor ő azért ilyen gyenge? Akkor ő azért olyan, mint egy marionett bábú, akit a zsinórok tartanak fogva s rángatják. Érzések nélkül csak egy báb... aki erőtlenül hanyatlik majd a földre s roskad össze, ha a zsinórok többé nem tartják...

Még... sosem volt senki, akinek szüksége lett volna rá...
Anyja egy érzéketlen porcelánbaba, akire Angelle annyira hasonlít. Egy jégszobor, egy száraz, ám de megfagyott levél, melyen nem fog az idő... örökálmú tündér...
Apja egy őrült. Egy paradox őrült, ki hol a kísérleteinek él, hol sznobságának hódol. Akit semmi más nem érdekel, csupán a kutatásainak eredménye. Sem ember, sem isten. Számára senki sem létezik...
Noir...
Noir...
Noir... Ő... Ők egyek. Különbözésükből ered egységük. A teljes ellentétek kiegészítik egymást. De bátyja, akármennyire is száraz tény, tökéletesen megvan magával, a törekvéseivel. Aranyvérű, elegáns, gátlástalan... vad... szenvedélyes. És bármennyire is az Egyetlen, aki jelent számára valamit, messze van innét. Lénye, valója pedig megfakul a hószín teremtés emlékeiben, ahogy az előtte álló mély örvényű tekintetébe néz.

Sosem volt szüksége rá senkinek. Neki esetleg. Ha aktuális céljaihoz épp szüksége volt valakire. De ez a fajta formája a „támaszkodásnak” csupán a kihasználáson alapult.
És most... most itt van...
Ő, a Bukott Angyal, sötét tincseivel, azokkal a mélybarna szemekkel... azokkal az erős karokkal, melyekkel úgy ölelte magához az álombeli lányt. Azokkal az ujjakkal, amelyek azokat a szőke tincseket simogatták, amelyek most mégis az ő hideg kezét érintik.
Hangtalanul megremeg, ahogy a rózsa lágy csókot lehel kezére, s ahogy a meleg érintés szinte sercegve égeti bőrét. Valamiért mégis kell. Valamiért szüksége van erre az érintésre.
Hiba volt, hogy engedett az álomnak?
Hiba volt, hogy megkereste Őt?
Hiba volt, hogy... engedte, hogy megérintse?
Hiba... hogy...
... a szabad kéz lassan emelkedik, oly puhán, mintha csak a szellő emelné fel. Először a vékony, tejfehér ujjak begyei érnek az archoz, majd a hosszú ujjak szántják végig leheletnyit cirógatva, s a tenyér végül megpihen a karakteres vonásokon.
Hiba... hogy...
... a fej finoman félrebillen, s a hattyúszín selyemtincsek visszahanyatlanak, gazdájuk ölelve, vonva őt tiszta lepelbe.
Hiba... hogy...
... a deres pillák megremegnek, ahogy a lusta pillantás érkezik, s óvatosan simogatja végig a vonalakat.
Hiba... hogy...
...érzi a másikból sugárzó melegséget. Teste hőjét. Ezt a megnyugtató, balzsamos erőt. Az illatát... mindent, ami oly’ csábítóan hat.
Hiba?

Buja, fakó ajkak nyílnak, hogy nyomukban lusta színtelenséggel szülessenek meg a halk szavak.
- Ha nyitva hagyod nekem az álmaid, bármikor ott lehetek Veled.
Az életre nem tud esküdni. Azt nem tudja irányítani. De az álmokat igen.
Mégsem ad bizonyosságot.
- Bárki, aki nyitva hagyja, lehetőséget ad arra, hogy lássak… olyat is, amit ők esetleg nem értenek. Kívülről látom a dolgokat... Kívülálló vagyok...
A leheletfinom pára hamu színnel burjánzik a levegőben, egészen addig, míg a hűvös magához nem öleli...
Kívülálló...
- ...még a magam testében is.
A hajnali szellő, mintha csak rábólintana szavaira kezd finom táncba, óvatosan ringatva a lágy anyagot, a selymes, fehér tincseket...
- Csak. Az akaratodon múlik, ott leszek e...
Ő mindenkié. És senkié.

És valahogy mégis ott az érzés-csíra;
Kell, hogy... kelljen.
Valakinek...
Neki.
Csak Neki.

Remegnek…
Remegnek a csontos ujjak, melyek maguk között finoman markolásszák a hószín, törékeny kezet, melyek oly hidegen és oly lágyan nyúlnak el a hatalmas tenyér hosszú ujjai között. Életében talán először bánja a dohány által okozott károkat. A mérget, mely széttűnt testében, s mely néhol kéken kidülledő ereket szabott karjára.
Bánja, mert fél, hogy a remegő kezek, s a karok nem eléggé erősek ahhoz, hogy megtartsák a hószín lidércet, melyet most megérintett.
Melyet most megérinthet…
Érintés.
Finom ujjak simítanak végig arcán. A finom, kora reggeli borostán, akár mint az őket körülölelő hajnali szellő, mely belekap a hosszú fehér tincsekbe, s a kusza vörösesbarna hajszálakba, melyek kócosan díszelegnek feje tetején, s hajlongnak, akár az ága hosszú vesszői, melyeken a levelek egymáshoz ölelkezve adják ki suhogó hangjukat.
A suttogást, mely akár egy ó idei sírkő hangja is lehet, melyeknek gazdái, kik már régen elhagyták eme rohadó és mégis virágzó világot, hangosan szólnak rájuk körül ölelő hangjukkal…
Az álmok nem játékok…
S lassan a pillák lejjebb ereszkednek, s a héjak takarásba fedik a mélybarna szemeket, melyek óvatos lassúsággal záródnak el a világ elől.
Álomba cirógatják.
A bársonyos érintések, melyek papírszerű arcán húzódnak végig.
Olyan furcsa.
Olyan más.
Más… akárcsak Ő.
Bár érzett már női kezet arcán. A leheletforró zihálást, mely testén áramlott végig. S most hideg, köd száll felé, mikor a hószín tündér ajkai kinyílnak, s hajnal hűvösen friss leheletet ad, a vékonyan cirógató hangoknak. A hangoknak, melyek csakis neki szólnak.
A patyolat tenyér még arcán pihen. A forró arcon, mely az értetlenség forrásától hevült föl, most lehull, megnyugszik.
Vigyáznak rá.
Angyal vigyáz rá.
Lidérc…
Az Ő Lidérce…
Hűvös lehelet szál ki a penge vékony ajkak közül, mely a sóhajtás útján távozik. A mélybarna tekintet, mely eddig sötétségbe meredve élvezte a cirógató érintést, most újra feltűnik, s a higanyszín tekintetbe mered, mely olyan, mintha a sima tó tükrébe követ dobtak volna, megrezegtetve a tó féktelen nyugalmát.
- Ne… Nem akarom, hogy bárki álmait lásd… Csak az enyéimet…
Szabad keze felemelkedik, s az arcán oly hűvösen simuló kezet, betemeti a hatalmas tenyér, melynek hosszan elnyúló csontos ujjain, az ezüst gyűrűk, már nem adnak hideg érintést. Arcán, most saját tenyerébe burkolózott hideg kezek hevernek, melyek lassan, veszik át a remegő kezek melegét.
- Én nyitva hagyom neked az álmaimat. Csak neked… De másnak – villannak meg a szemek – Kérlek…
Ostoba…
Ostoba!
Mit művel?
Nem ismeri lidércét. Akárki lehet, aki könnyű szerrel parancsolhat elméjének.
Mit ígért? Mit tett?
Nem Ő nem akárki.
Eme hószín tündér nem lehet akárki.
Csak az Ő Lidérce.

A rohadt életbe.
Pedig ő tényleg csak poénkodott azzal, hogy egyszer jöjjenek ki ide betépni.
A két másik csaj persze rögtön begyulladt... Illetve Megan elkezdett valami emailről magyarázni, és lent bezárkózott a pinyóba, CC meg... Hát, ő CC. Már rég alszik ilyenkor.
Éjfél van, legalábbis nemsoká annyi lesz. Ezt óra nélkül nemigen tudják megállapítani, márpedig az órákról mind szépen lepotyogtak a számok, vagy a mutatók, vagy egyszerűen csak megkergültek, mikor idejöttek megint. A kastély átka.
És állítja-e még bárki azt, hogy Dumbledore a sárvérűek bajnoka? Hiszi, ha látja. Majd ha behozhatnak egy hifi tornyot és bedughatják a hálószobában a konnektorba.
Dideregve húzza össze magán fekete-fehér kapucnis pulcsiját, miközben minden egyes lépésnél azért küzd, hogy ne csússzon le a derekáról a zöld övtáskája. Egyszerűbb lenne szorosabbra húzni a szíját, de Kaynél a konfekcióméret sajnos nem egy állandó dolog. Ezért van az is, hogy néha nem tudja begombolni a blúzát a melleitől, néha meg úgy néz ki rajta az összes ruhája, mint bikán a hálóing. Na de azért et már helyre tudja hozni. Néha. Ha sikerül.
Az övtatyó azért is különösen fontos, mert abban van a cigisdoboz, az öngyújtó, meg az a fura gyertya is, amit valami ezoterikus boltban vettek. Állítólag szellemidézéshez való. Van rajta valami rúna vagy véset, vagy nem is tudja, minek hívják, meg állítólag bele kell gyúrni a viaszba valakinek a hajszálát...
Vagy az más?
Elhaladnak az első sírkövek mellett. Sat megy elöl, ő diktálja a tempót, Kay meg csak igyekszik nem nyavalyogni.
- Hallod... és kit fogunk megidézni? Tényleg Kurt Cobaint? :P

[Kaaaaaaay]


Flupp-flupp-cupp-cupp-csatt-csatt…
Sat, mintha csak egy szekér után kötötték volna, súlypontját jóval előbbre helyezve a természetesnél trappolt, csattogott a bekötőútnak csúfolt susnyáson át a temető felé. Párszor már elsüllyedt a latyakban, így biztos volt benne, hogy hajnalban megint bakancspucolással kezdhet. Bár lehet, egyszerűen bevágja a zuhany alá, azt had ázzon. Lehet, ha még egyszer az életben erre ténferegne úgy, hogy nem a tepsiben viszik, gumicsizmát húz, olyan jó kis egyszer használatost, amit aztán kibaszhat a kukába. Bár a lányokat szerinte az se zavarná, ha otthagyná hálótermükben az ajtó mellett, had erjedjen csak a természetes biotrágya, ami a talpára ragad ezen a lószaros, traktor se látta helyen.
Hirtelen ötlettől vezérelve, mintha csak az éppen lecsúszó gatyája után kapna, túrt farzsebébe, hogy elővegye a sebtében rajzolt térképet. Biztos volt benne, hogy erre kellett jönniük, bár… Lehet, az első elágazás inkább az a csalánnal és bogánccsal benőtt csapás lett volna, amit ő vizesároknak nézett. Remélte, nem így van, mert annyira nem volt kedve visszafordulni, hogy már a gondolattól is kiütései voltak. Eközben lelkesen trappolt tovább, hiába, hogy a széthámozott papírgalacsint öt centivel az orra előtt tartotta. Így is csak a jóisten mentette meg attól, hogy párszor akkorát zúgjon, mint az ólajtó… bár ahogy mondani szokás, az ördög vigyáz gyermekeire. Újra felmérte a helyes irányt, majd kissé lassítva az őrült tempón hátrasandított, Kay megvan-e még, vagy már beszippantotta valami féregjárat, esetleg lehányta egy zombi, ami váratlanul vetette rá magát valamelyik bokorból. Ám Kay kitartóan ügetett utána, néha-néha megigazítva neonzöld övtáskáját, mely úgy állt rajta, mint tehénen a gatya, s azt a funkciót töltötte be, hogy Sat megtalálja a tömegben.
- Itt vagyunk… - torpant meg hirtelen, s megerősítve azt, hogy nem biztos az állításában, még tétován körbe is nézett – A rohadt életbe má’. De jól jönne most egy elemlámpa.
Fáradt tekintettel meredt a „bokorhátánbokorra”, s elnyomva egy ásítást idegesen dörzsölte meg tarkóját, remélve, hogy nem kap agyvérzést a következő pillanatban. Még egyszer orra elé emelte a térképet, s megpróbálta visszakövetni gondolatban, eddig merre haladtak.
-   Pedig biztosan itt kéne lennie! – rúgott végül dühében az egyik közelebb álló ködarabba, mely engedve a lökés erejének, s az idő vasfogának végül úgy döntött, kifordul helyéből. Egy szimpla kődarab… bár nem is! Egy apró sírkő, egy gyermeké! Csak nem tévedtek el annyira. – Hehh? Hát naná! Meg akarom kérdezni, milyen cigit szívott…

A zseblámpa már neki is eszébe jutott.. na de egy éjféli bátorságpróba épp attól bátorságpróba, hogy ilyesmi rettegésűző kellékekre nincsen semmi szükség. Ahogy fel-felnéz a sárból, látni vél valami kis cetlit Sat kezében, talán a halottkeltő (vagy milyen) rituálé kelléke...? Reméli, hogy nem. Lassan felzárkózik, és belepillant a kis rajzba. Nem nagyon látja a sötétben, de lassan talán rájön, hogy az nem más, mint egy kopott kis térkép.
Aztán Sat hirtelen megtorpan. Kay letrappol még egy pár lépést, és az utolsónál pont megbotlik valami kiálló vacakban, úgy, hogy kis híján orra is bukik. Nem kellett volna azt a napot is két felessel indítani - bár lehet, hogy csak az a baj, hogy az elég régen volt már. Lenéz, és mintha valami rozsdálló, eredetileg talán szürkés, de az is lehet, hogy fekete lemeztáblát látna. Rajta a kosz és a fű alatt fehéren világít a vészjósló felirat: 
F E L T Á M A D U N K. Nemtetszése jeleként csettint egyet a nyelvével, és ő is inkább körülnéz. Valahol kicsit odébb mintha tényleg lennének kopott kődarabok, sőt... ha hunyorít, látja, hogy egész szabályos formációban. Csak kéne az a szemüveg...
- Pont azt akarod megkérdezni? - háborodik föl, miközben tesz még egy-két tétova lépést a sötétben, de végül nincs bátorsága tovább hatolni a dzsindzsában.
- Inkább azt kérdezzük meg tőle, hogy tényleg a neje nyírta-e ki. Olvastam ma a neten, hogy ez valami új vád.
A távolban kuksoló ősöreg, göcsörtös fáról hirtelen felreppen egy... lény. Leplezetlenül a lányokat veszi célba, de végül csak elhúz a két kis mardekáros feje felett.
Mondjuk Kaynek ez is elég ahhoz, hogy akkorát visítson, hogy a másik már a hangerőtől is lepisilje a bokáját.
- Váááááááááá... Tűűűnjünk el inneeeeen...

Érdekes, Sat mindig is úgy gondolta, hogy egy régi temetőt négy méter magas, borostyánnal futtatott kőkerítés vesz körül, nagy kovácsoltvas kapuval, mely fölött valami hülye, semmitmondó szöveg olvasható. Kay valamit piszkált a lábával… aha a kapu egyik darabja már meg is van, állapította meg, ahogy tett egy lépést barátnője felé. Vagy legalábbis sejtette… ugyanis ebben a vaksötétben szinte semmit se látott, pláne akkor, amikor a hold elé bekúsztak azok a vészjósló felhőnyalábok, melyektől néha komolyan kiverte a verejték. Túl sok fps-t meg horrort játszik… ez így nem lesz jó. Már attól összesz*rja magát, ha a koromsötétnél egy árnyalatnyival sötétebb lesz! Biztos volt benne, hogy amint tesz itt egy gyanútlan lépést, egy csontos kéz nyúl ki sírjából, s megragadva bokáját, megpróbálja majd magával rántani a pokolba. Hehh, mindegy, a pokolban meleg van, de legalább sok az ismerős. Újra a kezében tartott papírost kezdte tanulmányozni, hátha ebből rájön, hol lehet a kripta. Minden régi temetőben van ilyen mauzóleum-szerűség, hát itt is biztosan. Oda kéne lemenniük, hiszen akkor nem áznak el, ha az ég gondol egyet, na meg a szél se fúj, hogy eloltsa a gyertyákat. Ami pedig ez utóbbiakat illeti, ha egyszer csak kialudnának, biztosan tudni fogja, hogy nem csak a véletlen műve. Az lenne csak a nagy szopás, ha valaki mondjuk rájuk zárná az ajtót, akkor aztán ítéletideig ott rohadnának, mert ide bizony már nem temetnek senkit. Ha meg mégis, akkor elég idő fog eltelni ahhoz, hogy már szárazra aszalódjanak a dohos félhomályban. Igen, Sat néha elég naturalisztikus tudott lenni, hogy még ő is majdnem elhányja magát saját gondolataitól. Végül inkább felnézett egy pillanatra a papírosból, s bátorítónak szánt mosolyt lőtt Kay felé, mely inkább tűnhetett vicsornak, már ha ebben a sötétben a másik látott egyáltalán valamit. Végül újra a papírba temetkezett, miközben igyekezett úgy állni, hogy a holdfény valamennyire megvilágítsa a firkálmányt, amikor is kb szíve kiugrott torkán Kay visításától. Ő nem látta, mi váltotta ki ezt a hirtelen nagy rémületet, de ez a velőt rázó sikoly elég volt ahhoz, hogy Sat majdnem keresztbe lenyelje a papírt. Pár pillanatig még kigúvadt szemekkel meredt előre, mint akit jó alaposan hátba basztak egy jégcsákánnyal. Eddig szagokat nem érzett, de már biztos volt benne, hogy süket is, meg egy szívbillentyűnek sanyi. Ha így haladnak, jövőre kopaszodni fog, és komoly probléma lesz a megfelelő minőségű protézisragasztó kiválasztása a szupermarketben. A végső csődöt pedig az fogja jelenteni, ha bemegy átváltoztatástanra, és „Jó reggelt, McGalagony!” köszöntéssel fogják üdvözölni saját évfolyamtársai.
- A k*rva istenit neki, mi a fészkes fenéért hozod rám a szívbajt? – kérdezte, mikor végre sikerült elég lélekjelenlétet összekaparnia ahhoz, hogy felmérje, Kay-nek tulajdonképpen kutya baja – Azt hittem, egy balta fog kiállni a fejedből! Mi a sz*r történt?

~Keith...


Pillantás pillantásra talál. Vagy már réges-rég rátalált? Csak a semmitmondás áttörhetetlennek vélt tükre repedt meg finoman, hogy átszivárogjon rajta az a meleg fény, amit az a gyönyörű szempár tükröz?
Egy szívdobbanás...
Rá felel a másik...
Mik azok, ebben a távoli temetőben? Ahol tán már szellemek sem kísértenek egy gyönge, törékeny, hószín lidércen kívül...
Bár ő nem kísérteni jött, most mégis olyan, mint a varázstalanok szájhagyománya öltöztette, csöndes szellemalakok. Szelíd mozdulatlansága, mely olykor egy lágy mozdulatba olvad. Derengő bőre, mely a hold áspatagságával felel. Selyemszerű, leheletvékony köntöse, ami finom összhangban táncol hattyúszín tincseivel a szellő dúdoló, csöndes dallamára...

Valami mégis megtöri a dallamot. Mikor olyan kellemesen ringatózott benne... A mélybarna szemekben zavar csillan. Gyors... hirtelen...
Szavak...
A deres pilláknak megrebbenni sincs idejük, ahogy a meleg tenyér betemeti a hideg, kicsiny kezet. A lassan dobbanó szív új ütemet diktál. Szinte fájón, akaratosan. S bár fáj, mert perzselően meleg a másik keze, mégis vágyik annak simítására, arra, hogy érezze. Ez az ellentmondásosság sistereg lényének tükrén, s ahogy a nap megolvasztja a magányos jégszobrot, úgy benne is roskadozik lassan... az önmagának hitt csonk, törékeny gondolat.

Olyan szavak törnek utat maguknak az értelem felé, amik csak nehezen nyernek bebocsátást. Önző szavak lennének? Vagy... tényleg ennyire fontos, hogy csak Őt lássa? Az elme hezitál, az a dérrel bevont fekete rózsa pedig, amit a laikusok talán szívnek neveznének, hiszékenyen hajlik az utóbbi felé... nem szabad. Nem lehet...

Kérlek...
A higanyszínű tükörben megtörik az álomkép, csak egy gyorsan tovatűnő pillanat, amelyet elnyel a temető évezredes méhe. Tán örökre...
Mintha a szellő tenné, hogy közelebb tereli, a törékeny test, mint súlytalan toll hidalja át azt a csöppnyi távolságot, mi kettejük között van még.
Hideg keze a forró arcon...
Lassan emelkedő mellkasa szinte szikrázik a papírvékony távolságtól...
A hattyúszín tincsek újra körbeölelik a két alakot...
A mezítlábas talp alatt halk sóhajjal lélegeznek fel a deres fűszálak, ahogy lábujjhegyre emelkedik...
A fagyott, buja ajkak pedig olyan közel kerülnek az Ő ajkaihoz, hogy szinte már simogatják azokat...
Szinte.

Ám az ajkak, akár egy puha sóhaj - s tán nem is több, mint az –, tovasiklanak a fülekig, hogy végül a halk lélegzetek borzongassák.
Megáll.

Ahogy lehunyja szemét, újra megelevenedik a másik álma...
Elevenebben tán, mint ahogy ez a csodálatos, Bukott Angyal látta, hiszen a hószín teremtés volt, akibe külső szemlélőként minden mozzanata beleégett.
Újra látja az érintéseket, érzi, ahogy körülötte vibrálnak az álom gerjesztette érzések. És mint kegyetlen háttérmuzsika csendül fel... újra... és újra...

Biztosan csak a képzelgés. Nem... annál több. Egy gondolat, ami áttörte a valóság, és a képzelet, a két elme közötti falat.
Megszokta már, hogy a körülötte lévő dolgok nem tartoznak hozzá. Csak egy név... semmi több. Ő csak egy név...
Sem a családja, sem Noir... sem az álmok... sem a hely, ahol él... még ez a levegő sem... semmilye sincsen.

Megfakult, mert sosem a saját álmát álmodta.
Mások álmát álmodó...
A hang még most is ott cseng, halk visszhangot ver benne, mégis súlyosak, szinte vádlóak.

Kérlek...

A fagyott ajkak nyílnak, de hang nem érkezik nyomukban. Csak a hűvös, borzongató lehelet. Pedig a mellkas megemelkedett. Valamit mondani akart... valamit, de...
- Hajnalodik...
Egyetlen szó.
Törékeny, ahhoz mégis elég erős, hogy áttörje a csöndet, s azt a szitakötőszárny vékonyságú falat, mely delíriumos, könnyed fátyollal takarta el a valóságot.
Tudod, mit jelent ez...?
Ha ki nem is mondja, a ködben ott szitál az igazság. Vékonyan, alig észrevehetően, akár a köd csápjai. Csak az utolsó pillanatban döbbensz rá, hogy körülfont lágy ölelésével. És talán... még akkor sem fogod fel igazán. Hogy...
(rab vagy...)
Hajnalodik...

A horizonton, a birtokon, a parkon, a rengetegen túl már ébredezik a világ.
Az álmok ideje lejárt...
Ideje menni...
Lágy nevetés. Éppen csak simogat...
Tán nem is igaz… tán csak a képzelet... igen... jó volna aludni, nem...? Végre... pihenni egy kicsit. Álmodni... a saját álmod, nem...? Nem...? Ne...m?
Éppen hogy csak megremeg a betegesen vékony, törékeny test.
Aki sokáig nem álmodik, súlyos árat fizet.
Súlyosabbat, mint gondolná...
Egyszer mindenki felébred, nem igaz...?
És ha felébredt, tovatűnik az az élet, amit addig valónak hitt... ami csupán... egy álom.

Ha felébredne... akkor mindaz, ami itt volt, semmivé foszlana.
Ő nem akar felébredni. Ő valódit álmodni vágyik... végre...
- Elfáradtam...

Hajnalodik.
Neki pedig mennie kell.
Mielőtt a nap halovány, selymes ujjai elérik a dérrel tündöklő fűszálakat.
Mert ha a fény eljő’, száműzi az álmokat...
... s jöttével a meleg megöli...

Amint túl jut a totális sokkon, és megkapaszkodik egy kidőlt sírkőben, hogy ne ájuljon rögtön ide, már hallja is Sat kedves mondatait.
- Kapd be a f*szom, majdnem összef*stam magam! - kiabál hátra a lánynak fejhangon. Szoktak így anyázni egymásra, náluk ez a szeretet őszinte jele :P
A hisztériától kissé türelmetlenné válva toppant egyet a lábával, és körülnéz a vaksötétben, ahol itt-ott világos foltokat is látni. A felhők lomhán úsznak nyugat felé, a Holdat pedig hol eltakarják, hol elhaladnak előle, gyér fénnyel szőve át a kísérteties áprilisi éjszakát.
Hüppög egy sort, majd nyel egyet, és odaszól:
- Mi van, meddig sz*rozol még azzal a k*rva rajzzal? Ott egy kripta, mér' nem megyünk le oda oszt cső? - mutat egy adott irányba.
S lám: a sötétség egyszerre olyan színpadiasan siklik le a szürke kőépítményről, mintha csak valami rossz horrorfilm kedvéért alakították volna így a fényeket.
- Haladjunk mááár - mordul, és az övtatyót megigazítva csípőjén már el is indul a sárban, magasról téve rá, hogy térdig csupa szutyok lesz. Már úgyis mindegy, nem? Kirugdos pár bogáncsot meg kórót az útból (esküdni merne rá, hogy az egyik a bokája után akart harapni) puszta előzékenységből, majd feláll a megsüllyedt kripta töredezett betonperemére.
Megszemléli a rozsdás lakatot a rozsdás vaskapun, és felnéz a kapucnija alól:
- Te hoztál baltát?
Az, hogy ez a lakat pálcával is nyitható, eszébe se jut. Bár lehet hogy azért, mert valószínűsíthetően egyiküknél sincs pálca...

-   Cöhh... ott nem is kéne lennie semminek.
Fordult abba az irányba, amerre Kay bökött. A sötétségtől tulajdonképpen az orráig se látott, s mikor le is engedte orra elől az eleddig előtte tartott papírost, még mindig nem tűnt fel neki semmi. Na persze? ő megmondta, Kay már megint hallucinál. Aztán, a következő pillanatban, amikor már épp szólt volna a másiknak, hogy ne legyen már marha, a sötétség eloszlott egy romos-düledező kőtákolmány elől. Az istenit neki, hát ez aztán tényleg ott van! Ám érdekes, az iskola térképén, sőt még a környező falvakat jelölő térképészeti csodán se volt feltüntetve. Na persze, mit is várt? Itt semmi se olyan, mint amilyennek kéne lennie. Na meg, hová lenne a horror feeling, ha nem jelennének meg hirtelen ?fantom-kripták? a semmiből? Vannak olyan alap dolgok, mint például, hogy áramszünet esetén ne menj le a pincébe, ha furcsa hangokat hallasz, és azt hiszed, csak macska, ne indulj el utánanézni, a maszkos gyilkos pedig végképp nem csak pókerezni jött. Na ez a ?nézd, ott egy kripta, nini, pedig eddig nyoma se volt?, egy pont ilyen eset? és a ?szőke? hősnő persze elindul egy szál elemlámpával, vagyis pláne anélkül, hogy azt felderítse. Hát ez fasza? és mit tesz erre a másik? Na persze, hogy követi? Sat, te Isten barma, te tiszta hülye vagy, meg fogtok halni! Na jó, nem foshunk, megyünk, lövünk, ölünk? de basszus, nincs is mivel lőni! Még csak egy nyamvadt ismétlő nyílpuskát se tartanak ebben a középkori várbörtönben, melyet volt képük Hisztis Mirtill Leányinternátus és Szociális Otthon helyett Roxfort Varázslóképző Szakiskolának elnevezni, vagy mi a csudának? A waltere pedig? apja pisztolyának meg még év elején lába kelt, azóta se tudja, hol van.  Sebaj? a jó öreg szögbelövő, amit a próbaterem restaurálására igényelt, még mindig nála van? olykor. De pont most nem. De megint csak sebaj, majd pusztakézzel fog lenyomni egy seregnyi zombit, abban a kriptában, mely pontos mása volt az Alone in the Dark hasonló funkciójú építményének. Na de, ha most nem szedi sürgősen virgácsait, valóban ?alone in the dark? lesz, szóval ezen gondolat inspiráló hatásaként futásnak is eredt, botladozva a gazokban, cuppogva a bokáig érő sárban.
- Mi? Baltáááát? ? rökönyödött meg a kérdésre, ám a következő pillanatban megkönnyebbült mosoly jelent meg ajkain ? Jaaah, baltááát? na, azt nem hoztam.
Ám mint akit ez a kis hiányosság nem is zavar, mondandójával szöges ellentétben mégis kotorászni kezdett a táskájában. Ezek után rövid szentségelés következett, következtében annak, hogy a konyhából csórt disznóölő kés kicsúszott a tokjából, ám végül önelégült vigyorral ajkain mégis előkapott egy kombinált fogót.
-   Ez nem lesz jó?
Majd rögtön neki is veselkedett, hogy a korhadt, szúette ajtóról lecsippentse a rozsdás vasat a lakattal, majd ezzel végezve berúgta az ajtónak csúfolt rozoga tákolmányt. Hát ide nehezen zárták volna be őket, s persze mivel mindennek megvan az árnyékos oldala, nehezen is zárhatnának ki vagy be bármi mást. Node sebaj, nehogy már az ész győzzön az erő felett, az ajtó meg nyitva.
-   Tádám? csak Ön után. ? hajolt meg színpadias mozdulattal s igazi gentleman módjára engedte előre Kay-t.
Úgyis nehéz lenne eldönteni, hogy az pusztul-e meg hamarabb, aki előre megy egy dohos kriptába, vagy az, aki odakint marad, ?alone in the dark?? :P 

Nem, nem szabad arra gondolnia, hogy sötét van. Se arra, hogy éjfél. Se arra, hogy ez a hely hiába van tele gazzal meg pudvával, a rengeteg kóró alatt mégis csak hullák vannak. Hullák. Halott emberek. Oszladozó, férges testek. Ráadásul varázslókéi. Vajon mi történik a varázserővel, miután meghal az ember? Nem mintha Kay hinne a halál utáni életben. Az apácák is próbálták beleverni abba a konok kis fejébe, hogy ha rossz, lesz, a Pokolra kerül, de ő csak röhögött az egészen. Ostobaság. Valahol mélyen azért fél tőle - a katolikus nevelésnek nyilván pont ez a célja...
Ugye a varázserő nem kering a hulla fölött, őrizve a sírt, és arra várva, hogy mikor jön majd valami olyan elmebeteg, mint Sat meg ő, akik azt képzelik, kriptákba betörni jó poén, és szellemet idézni meg még nagyobb, és nem áll lesben, hogy mikor sújthat majd le egy átokkal?!
Fázó kis kezeit farmere zsebébe dugja, és arra lesz figyelmes, hogy az általa kilélegzett levegő meleg páraként manifesztálódik a szája előtt. Hűazannyát. Az előbb is ilyen hideg volt?
- Nekem nyolc - von vállat, mikor Sat felmutatja a csipeszt. Fogót. Akármit. Tényleg tök mindegy, csak kerüljenek beljebb végre, valamiért úgy képzeli, egy kriptában majd talán melegebb lesz, mint amilyen hideg most idekint lett, noha ez a feltételezés minden egészséges logikát nélkülöz.
Fogait vacogtatva szemléli, ahogy Sat célszerszámával szakszerűen szabadítja meg a kriptát a zártól. Ezt meg kell tanulnia. Bár nem olyan nagy ördöngösség... Egyedül a karizma nincs meg hozzá, de hát Sat még kviddicsezni is szokott... Ő meg max. karkötőcsomózásra használja a bicepszeit a söröshordó-gurításon és a gitározáson kívül.
Úgy képzelte, hogy amint az ajtó kinyílik, majd szépen bevonulnak, felrajzolják a pentagrammát, meggyújtogatják a gyertyát, és miközben elszívnak egy jointot, azon fossák össze magukat majd, hogy valami patkány motoz a sarokban, amit zombinak képzelnek, de amint rájönnek, hogy az csak egy rágcsáló, addig röhögnek majd, míg meg nem fájdul az állkapcsuk és a rekeszizmuk. Most azonban bepislog a vaksötétbe, és hirtelen nem akaródzik egy tapodtat sem mozdulni.
Sat gúnyos gesztusára csak egy sértett pillantás a válasza, és összekulcsolja két karját maga előtt. Ffffáááázzzziiikkkk.
- Én ugyan be nem megyek elsőként! - szögezi le. Tény, hogy Kay eddig se a bátorságáról volt híres, és ez most sem fog megváltozni. Nézi a tátongó űrt, ami olyan, mint egy fekete lyuk: van egyáltalán túloldal? Vagy csak a nagy büdös semmi?
- Mi lenne, ha együtt mennénk be? - kérdi tétován. - Vagy... Csak add ide a kezedet, nem akarom, hogy valami mállott hullacsökevény elkapja a bokádat és berángasson egy üres sírgödörbe... - magyarázza rögtön, és próbál némi magabiztosságot csempészni a hangjába.
Aztán kinyújtja az egyik kezét. Halál komolyan gondolta.

Kay-en nagyon látszott, hogy habozik? vagyis inkább talán az, hogy fél. Hát ez szép. Mitől is félnek tulajdonképpen? Mert Sat is foshott mint állat, az fix. Most komolyan, mi lehet odalent? Pár vérszomjas patkányt leszámtva nem sok vadállat rejtőzhet egy kriptában, ha a pókokat és a pincebogarakat nem számítjuk. Legalábbis, normál esetben nem kéne többnek lennie? Tiszta hülyeség zombiktól meg egyéb bolygó holtaktól rettegni, hiszen azok csak a pc-s/konzolos játékokban léteznek. Ugye? Mondd, Sat, hogy igen? Vagyis eddig biztosan úgy volt. De amióta ebbe a suliba jár, mintha látott volna már jó pár kísértetet felbukkanni. Sőt, ez teljesen biztos, nap mint nap ott flangálnak a Roxfort folyosóin, viszont azok csak röhejes kis vígjátékba való izék, jelentéktelen fazonok a lányka szemében.  Nagyjából annyit tudnának ártani, mint egy hologram? Jó, oké, ott van a budin ijesztgetős csaj, akitől pisilni se lehet, az már egyszer alaposan ráhozta a frászt, de amióta elküldte a ?halál redvás f*szárra?, az is távolról elkerüli. Állítólag megsértődött, és azóta is ott szipog az egyik hátsó slozin ülve? Akkor mégis mitől tart? Na jó, előre!
S ezzel meg is ragadta Kay kezét, mielőtt még meggondolná magát, és hangosan trappolva remélhetőleg csak sártól csöpögő bakancsában indult meg lefelé.
~ Hú de k*rva sötét van? ~
Ám ahogy egyre lejjebb haladt a kriptában, annál hatványozottabban kezdett szöget verni a fejébe egy bosszantó gondolat. Egy bolond emlékkép még nagyon nagyon régről. Hű, hogy is volt? Mrs. Peacok állt a tábla előtt, abban a rettenetes, naftalin szagú kosztümben, melyet talán még a normannok hagytak hátra, vagy talán a kelták? Mindenesetre úgy festett, mint a nagyi beázott ősöreg tapétája, miután a szomszédban csőtörés volt, és kiöntött a slozi? Ám biztos, hogy a kelták valami démonikus szertartás során idézték meg, és egy Boedicea nevű luvnyára aggatták, hogy elüldözze a rómaiakat. Annak már alapból naftalin szaga lehetett? Szóval ott állt a táblánál, és azt mondta, hogy? azt hogy? basszus, még mielőtt végighúzta volna vadállatias, hegyesre reszelt körmeit a táblán, mert mindenki sz*rt magasról a mondandójára. Oh basszus? jajh, igen! Minden legendának van valóságalapja? ezt tanulta még a mugli suliban. És mi van, ha valóban léteznek zombik? Ám itt megakadt gondolatmenetében, s bukdácsolva haladt előre még néhány lépést. Az anyját, elfogytak a lépcsőfokok! Hát igen, ebben a vaksötétben tulajdonképpen semmit sem lehetett látni, és a lépcső hirtelen végeszakadása bizony kellemetlenül érintette.
- B*ssza meg! ? csattant fel végül, elengedve Kay kezét, s máris könyékig túrt szimatszatyrába ? Hova a p*csába raktam azt a k*rva öngyújtót???!!!

Este van, sötét este. Ilyenkor van, hogy a kislányoknak már ágyban a helyük a kedvenc babájukkal. De Iriskét valahogy sosem tudja zavarni, hogy hány óra is van, ilyenkor, mikor már sötét van odakinn, előszeretettel bolyong az udvaron és a kastélyban, mert nincs is annál viccesebb dolog, mint egy halálra rémült diák arcát látni. Igazából nem a rosszra nevelték a szülők, de ha nem lehet kedvenc nagybácsijával ? aki épp fontos korrepetálást bonyolít az egyik kedvenc vélájával vagy ki tudja, mit csinál és kivel-, akkor inkább egyszerűen útnak indul és lézeng egyik falon át a másikhoz és így tovább. Vicces látni, mikor az öreg McGalagony professzor épp nyitott szájjal alussza az igazak álmát és közben motyog néhány keresetlen szót megálmodott diákjaihoz. De ha már huszadjára látni ugyanazt, akkor unalmassá válik. Igencsak nagy ez az iskola, bőven van mit felfedezni még benne!
Hóborccal a legjobb ilyen manővereket csinálni, mert ő mindent és mindenkit ismer, de ő most épp máshol bosszantja az éjszaka kóborló diákokat vagy esetleg elbújt valamelyik eldugott szekrénybe valamelyik tanáriban, mert megint összeszólalkozott a Véres Báróval. Egyszerűen érthetetlen, hogy mit nem lehet szeretni benne! Iriskével mindig nagyon tisztelettudó és igazi úriember, tisztára felfoghatatlan, hogy Hóborc hogyan képes kihozni őt a sodrából. Na jó? ez lehet hogy annak tudható be, hogy ő egy idióta szellem, Iriske meg azért mégiscsak nemesi családból származik, arról nem is beszélve, hogy a kedvenc nagybácsija jelenleg a roxforti tanári gárda oszlopos tagja.
-Egy kis virág a völgy ölén oly boldog, csendben él.
Mint esti napfény, oly derűs, és hallgat, mint az éj.
Ez drágább, mint a színarany, vagy mint a drágakő.
E szép nevet, hogy százszorszép, lásd, így kaphatta ő?
Zengi be a cérnavékony hangocska az iskola üresen tátongó folyosóit. Minden bizonnyal kihallatszik még az udvarra is, a falak igencsak visszaverik a kislány hangját.
Unott arccal rója a folyosókat, énekelgetve közben az egyik legújabb szerzeményét, amelyet a Szürke Hölgy tanított neki.
Idebent unalmas. Muszáj kimenni, úgysincs már hideg odakinn ? na, nem mintha számítana, de a Mami mindig odafigyelt arra, hogy hűvös időben ne menjen ki a szabadba pelerin nélkül.
Hűs szellőként suhan végig a folyosón, hogy annak végén csodálatosan átmehessen az immáron csukott ajtón, egyenesen ki a szabadba, ahol most korom sötét van, de Iriskének semmi oka a félelemre, mert őt aztán senki sem bánthatja, még a varázslat sem képes elkapni őt, bezzeg fordítva!
Az iskola híres tanárai és varázslói itt vannak eltemetve az udvar egyik kietlen zugában. Ilyenkor éjjelente szoktak néha visszajárni a sírjaikhoz, hogy minden rendben van-e még a föld alatt, hogy nem fosztotta-e ki őket valamelyik haszontalan diák ráérős idejében. Így hát arrafelé veszi az irányt, hátha ott találja a sok bölcset ismét, és megint mesélnek majd neki érdekes meséket a nagy varázslókról és egyéb csodás lényekről, mint ahogy azt máskor is szokták.
-Egy kis virág a völgy ölén oly boldog csendben él? ?énekli ismét kislányos hangján immáron a sírok között felhívva magára a többiek figyelmét, ha ott vannak. Ők már megszokhatták, de egy ember számára igencsak rémisztőnek tűnhet, ha felcsendül egy ilyen kis bájos hang egy kietlen temetőben?  

Sat szurtos praclija halk csattanással kapja el az ő nyirkos tenyerét, és már beljebb is rángatják. Hirtelen és furcsán pukkan ki egy szeretet-léggömb valahol a gyomra és a mellkasa közt, ott, ahol szerinte valahol a lélek bujkál, úgy, hogy legszívesebben könnyezni kezdene, de nem, Sat mellett nem lehet ilyen érzelgős picsa. Igazából annyi történt, hogy hirtelen borzasztóan büszke lett a másikra a bátorsága miatt, és ezt nem igazán tudja kifejezni, szóval csak a földre szegezi a pillantását, és követi a lányt. Persze. Bárhová vakon követné.
Lassan botorkálnak lefelé, a kinti halovány derengés nem többet, mint talán az első lépcsőfokot ha megvilágította. A lépcsőfokok nem egyforma magasak, és Kay csak az alapján tud tájékozódni, hogy Sat keze milyen szögben nyúl fel az övéért, szegény Satine pedig még abból sem. Saját lépteik vernek kósza visszhangot a nyirkos falakon, azt sejtetve, hogy hamarosan vagy egy nagyon hatalmas terembe érnek, vagy az üreg nagyon mély. Mindkettő elég ijesztő lehetőség.
Valamiféle okból kifolyólag egyikük sem szól, még csak nem is káromkodnak. Vajon a hely furcsa, groteszk szentsége ragadt volna rájuk? Egek, ez csak egy koszos kripta! Épp kimondaná, megtörvé végre a csendet, hogy mennyire retkesen elege van a lépcsőkből, mikor Sat megtorpan, Kay ezt azonban nem veszi észre, és tesz egy utolsó lépést is, meglökve kicsit a másikat. Sat pedig azonnal felcsattan, igaz, más miatt.
És elengedi a kezét.
Kay tesz egy pár néma lépést, miközben hallja, hogy Satine zajosan turkál a táskájában. Semmit nem lát, ezért arját kinyújtva próbálja érzékelni a külvilágot, szemeit pedig hatalmasra mereszti, bár már észrevette, hogy ilyen fényviszonyok mellett azt hamarabb észleli, amit a szeme sarkából lát, így hát bőszen tekintget oldalra, és ahogy szeme alkalmazkodik a sötéthez, ki is vesz pár kőkoporsót.
Most már itt vannak idelent, Sat itt van mellette, az égvilágon semmitől sem kell félnie. Úgyse volt még ilyen helyen, fogalma sincs, mi micsoda, arra nem is gondol, hogy a míves kődobozokban extra koporsó nélkül hevernek esetleg a hullák. Megérinti az egyiket, persze rögtön csupa kosz lesz a keze, így hát inkább visszahúzza azt, és a piszkot a ruhájába törli.
És ekkor meghallja A Hangot. Szíve rögtön hevesebben kezd el dobogni, és kiveri a víz. Baszki, ez pontosan olyan, mint amilyen abban a rémes játékban! Kislányhang, halkan énekel... És pont egy ilyen dalt, egy ilyen halálosan aranyos kis dalocskát!
- Saaaaat... - nyöszörgi ijedten. Bakker. Ott hagyta... Lehet, hogy soha többé nem is fogja már látni a lányt, mert itt és most meg fog halni, a kísértet elviszi és... 
- Te is hallottad ezt?

Fogalma nincs mit keres itt, csak azt tudja, hogy szeretett volna megszabadulni egy kicsit az iskola fergetegétől. A diákok, a tanárok, az órák...
Egyszerűen idegesíti mindenki és minden.
Igen, ellógja azt az órát, amin most a többiek bent senyvednek, de mit számít? Úgy sem szól senki érte. Akkor meg minek üljön be arra az unalmas tanórára, azokkal az unalmas arcokkal...
Csak ilyenkor lehet egyedül, mert amúgy mindenki a nyakán lóg. Főleg mióta dédanyja meghalt. Mindenki vigasztalni akarja, próbálja, és nem értik meg, hogy nem kellenek. Mert semmi közük az életéhez.
Barátok. Na és? Akkor mivan?
Nem unhatja meg a jókislány, Gwendolyn de Crasso őket? Azt a túlzott törődést, amit nem vár el tőlük? Egyszerűen kirázza a hideg már attól is, ha arcukon azzal a szánakozó mosollyal jönnek felé, és kezüket a vállára teszik, mondván nem lesz semmi baj.
Lehet, hogy megváltozott.
Sokan mondják ezt neki mostanában.
Mióta Tristrammal lakik, mintha kicserélték volna. Nem olyan beszédes, undok lett és keserű.
Komolyan, néha úgy érzi, hogy egy sötét alakot lát maga helyett, ha belenéz a tükörbe.
A legjobb barátja, James is szóvá tette ezt már neki, nem egyszer vesztek már össze ezen. Mostanában sokat veszekednek, főleg mióta Darren belekerült a képbe.
Mert ugye James, Kevin jó barátja, így nem igazán díjazza, hogy Gwennie az utóbbi hónapokban egy hetedéves mardekárossal mutatkozik...
Szóval ott tartottunk, hogy egy kis magányra vágyik.
Mert ugyan ki is járna erre, kint a sírkert fele ilyenkor? Amikor a kastély falai között éppen órákat tartanak? ...

Gwennie

Unalmas mágiatöri óra lesz a következő. Semmi kedvem nincsen bemenni, de muszáj. gyorsan ki kellene találni valamit, ami miatt meglóghatnák valószínűleg észre sem fogják venni azt hogy eltűntem. Ugyan már kinek hiányoznák pont én? Végül is egyszer én is meglóghatok. Elindultam kifelé az  iskola épületéből, majd át az udvaron... közben azon gondoltam hol lehet az a hely ahol értelmesen el lehet tölteni röpke egy órát. Talán a tó közelében? Nem a tó nem jó. Valami más kell a Domboldal se szimpatikus. Meg van! Sírkert a tökéletes hely, főleg ilyen sötét lelkeknek mint én. A sírkert felé vettem az irányt, és reménykedtem 2 dologban: nem találkozok egy tanárral sem, és később se lesz szerencsém hozzájuk.
A küldetésem első részét sikeresen teljesítettem. beléptem a sírkert kapuján és találomra elindultam az egyik irányba. Élveztem ezt a nyomasztó hangulatot, ezerszer jobb mint mágiatörin döglődni. hirtelen egy ember alakot láttam meg, miután meggyőződtem arról hogy nem átlátszó megnyugodtam, hiszen ezek szerint más is tiltott utakon jár. Közelebb érve felfedeztem, hogy valahonnan ismerős. Néhány másodperc után a név is beugrott. Gwenie. De ő mit keres itt? Azért ráköszönök.. csak nem öl meg.
-Szia Gwennie...

Ahogyan magányosan és elgondolkodva álldogált a sírkertben burjánzó bokrok árnyékában, hirtelen egy alakot pillantott meg. Először csak a léptek zaját hallotta meg, majd kezdett körvonalazódni előtte egy ember alakja és termete. Rögtön felismerte. Nem volt nehéz, ugyanis rengetegszer találkoztak már, és Abigail Wolf sosem tartozott azon diákok közé, akik nehezen felismerhetőek voltak.
Más volt mint a többiek. Lázadó, makacs kamasz, akit cseppet sem érdekelt a többiek véleménye.
Gwennie kedvelte ezt a lányt, sőt! Néha még irigyelte is azért, hogy mennyire ki mer állni az igazáért, vagy, hogy milyen jól meg tudja védeni magát.
Mennyiszer, de mennyiszer elképzelte már, hogy ő is ilyen erős, bátor lány lesz, akinek ami a szívén, az a száján. De mostanáig nem sikerült neki! Mostanáig...
Most minden megváltozott. Minden, szó szerint! Körülbelül olyan, mintha egy új Gwennie de Crasso élne ezen a világon, vagy, mintha egy másik énje bontakozott volna ki. Egy olyan énje, ami már ezerszer akart a felszínre törni, de még nem sikerült neki. De most mégis!
Visszatérve a sírkertben történtekre, ahogyan Abigail közeledett felé, Gwennie egyre inkább úgy érezte, nem kellene vele találkoznia. Mintha egy láthatatlan, erős érzés próbálná irányítani az agyát, hogy elhagyja a területet, vagy legalább elbújjon.
De miért is nem akar/kellene találkoznia az ötödéves hugrabugossal?
Erre még úgy érzi ő sem kapott választ.
Ám, ahogyan hátrafele lépkedne, nem nézve maga mögé, sikerült pontosan úgy megbotlania a saját lábában, hogy majdnem beleborult az egyik szúrós bokorba, csak nagy nehezen tudott megkapaszkodni, és visszanyerni az egyensúlyát.
Közben egy halk köszönés jutott el tudatáig, mely, mint pár másodperccel később ráébredt, a sárga taláros lány ajkait hagyta el az előbb.
Hirtelen azt sem tudta mit csináljon, de feleszmélt, és megpróbált természetesen viselkedni.
-Szia Abby.-viszonozta a köszönést, majd szemével gyorsan körbepillantott, hogy van-e valaki még itt rajtuk kívül.
Ugyanabban a pillanatban rögtön be is ugrott neki, hogy az előtte álló lány fejében biztosan az a kérdés kering, hogy mit is keres Gwendolyn de Crasso itt, az órák alatt?!
De, ha már itt tartunk. Hogy került ide Abigail Wolf?

Gwennie

Észrevettem a lány pillanatnyi habozását, de reménykedtem, hogy nem fut el. Különben nagy gondban lettem volna, hiszen meglógtam óráról. De nem hiszem, hogy legálisan lenne ő is itt. Köszönésére felnéztem és végignéztem rajta. Hát nem a megszokott Gwennie volt az, aki előttem állt. Látszódott rajta hogy valami probléma van vele, de mi? Egyáltalán mit keres itt egyáltalán? Neki is órán lenne a helye ugyanúgy, mint nekem, ezt tudom, de a sírkert valahogy nem a hollóhátas lány stílusa. Észrevettem, hogy a tájat figyeli, mintha számítana még valakire, ami most nem lenne túl szerencsés. Gyorsan körbenéztem én is, de sehol senki, vagy legalább is én nem vettem észre. Hirtelen olyan érzésem támadt mintha nem akarná, hogy itt legyek, nem tűnik valami feldobottnak ténytől miszerint ő most nincs egyedül.
Különböző kérdések merülnek fel bennem, de több mint felét a ?kukába dobom?.  Csak egyet teszek fel a lánynak:
Hát te, hogyhogy itt?

Csendben és fürkésző tekintettel nézte az előtte álló lányt, olyan tekintettel, mintha próbálna belelátni a lány elméjébe. Talán túlságosan is feltűnő lehetett ez a nézés, így gyorsan összevonta a szemöldökét, és leemelte tekintetét Abigailről.
Csak fél füllel hallotta a lány kérdését, de mindenesetre megértette, hogy mi a kérdés lényege. Gwen válasza rövid volt, és egyáltalán nem kedves.
-Mond Abigail Wolf, nem mondták még neked, hogy túl kíváncsi vagy? Vagy hogy nem kellene mások dolgaiba ütni az orrodat?
Talán túl csípősre sikerült a mondanivalója, de Gwen ezt nem vette észre. Vagy csak nem akarta. De maradjunk az előbbi megállapításnál.
Nem szerette volna, ha a lány tovább kérdezősködik, és nagyon díjazta volna, ha minél előbb elhagyta volna a terepet. Akkor legalább egyedül maradhatott volna.
De, jutott eszébe Gwennek, ha ez az Abigail visszatér az iskolába, akkor bárkinek elmondhatja, hogy hol találkozott velem. És nem lenne túl jó, ha az igazgatói irodában kellene ücsörögnöm. Úgyhogy az egyetlen lehetőség az lehet, ha nem hagyom elmenni. Vagyis teljesen le kell kötnöm, és elmagyarázni neki, hogy miért nem mondhatja el senkinek, hogy itt látott.
És ez az ötlet éppen kapóra jött Gwennek. Főleg azért, mert eszébe jutott, hogy ezt könnyűszerrel elhitetheti Abbyvel, mert talán az esik le a lánynak, hogy jót akar neki. Példaként felhozhatjuk azt is, hogy nem akarja bemártani az ötödikes hugrást, hogy lógott az egyik tanóráról.
Gúnyos és önelégült mosoly jelent meg Gwen arcán. Sose szokott ennyire gonosz lenni. De nevezhetjük ezt gonoszságnak? Ez csak egy kis hazugság. Egy icipici füllentés, azért, hogy védje a saját érdekeit.
Vár még egy picit, de csakis azért, hogy ha Abigail el akart volna menni, akkor utána tudjon nyúlni, majd mézes-mázon hangon szólal meg.
-Várj Abby. Nézd nem akartam ilyen undok lenni veled. De nem volt túl jó napom, és nem akarom részletezni, hogy miért is kerültem ide.
Itt kis szünetet tart, a hatás kedvéért, majd színpadiasan lesüti a szemeit, és nagyot sóhajt. Ha a csaj beveszi ezt a hazugságot, akkor kiderül Gwen számára, hogy van tehetsége a színészethez.
Színlelt zavarral folytatja.
-Szeretnék kérni tőled valamit.-pillant rá a leányra elmélkedve.-Tudom, hogy nem vagy pletykálkodós fajta, de nagyon nem szeretném, ha megtudnák, hogy itt kint találkoztál velem. S gondolom te se szeretnéd, ha rájönnének, hogy ellógtad az órát. Tudtommal a fiatalabb évfolyamokat durvábban szabályozzák ilyen téren, mint a felsőbb éveseket.-közli negédes mosollyal.
Kíváncsi, hogy a mondatai milyen hatást keltenek; látni akarja a lány képét, hogy leesik-e neki, hogy az előbb meg lett zsarolva.
Miközben szemeit macskásan összehúzva néz a mellette állóra, megjelenik előtte egy alak.
Dumbledore.
Abigail Wolf és Gwendolyn de Crasso.
Igazgatói iroda.
Gyilkos pillantások.
Szőke hajtincsek repkednek szanaszét a levegőben, ahogy Gwennie megrázza a fejét.
Megint. Megint látomásom volt. Miért történik ez mindig?
Nem mutatja ki, hogy kicsit megilletődött, inkább azon fáradozik, hogy Abigail ne kérdezzen rá mi a baja. Ha mégis tudakozódik, akkor majd kitalál valami hazugságot.
Nem baj, nemsokára úgyis megtanulja az okklumenciát, és nem lesz több gondja ezekkel az idióta látomásokkal.
Úgyis csak a baj van velük, emlékszik vissza a látomására a bátyjáról, és Celiáról.

Eaton az utóbbi napokban igen sok idejét töltötte a könyvtarban, a hálókörletében valamint a klubhelységben, ahol bájitalok és különbözõ ünnepi varázslatok leírásával megtömött könyvet olvasgatott. Szemei lassan kiszáradtak, s sajogtak, így úgy döntött, friss levegõt szív. A z iskola belsõ parkjai a jó idõ miatt dugig voltak, minden egyes titkosabb vagy félrevontabb hely is befogadott embereket, így a fiúnak nem maradt más választása, vagy kimegy a Tiltott Rengeteg szélére, vagy pedig körbesetalja azokat a helyeket az iskola körül, amerre eddigi évei alatt nem igazán került sor.
Elvégre nem az a minden kalandban benne levõ fiú, s a barátai sem olyan stílusúak, mar ha õket barátoknak lehet nevezni. Csoporttársak, évfolyamtársak vagy esetleg asztaltársak a konyvtarban, de ennyi. Amit tud róluk, az csak annyi, amennyi eljutott a füléig egy-egy kósza beszelgetesbõl, míg edlhaladta folyosón cseverészõ csoportok mellett.
Talán kissé többet kéne szocializálódnom, elvégre lassan azt is elfelejtem, miként kell bemutatkozni. Megaztán, az év végi vizsgák sem lesznek bonyolultak, egész évben úgy güriztem másokhoz képest, mint valami zombi...
A fiú, levegõre vágyva a kastély birtokát vette célba eredetileg, aztán majd kiköt valahol alapon kiszúrt magának egy fát a távolban és elindult feléje. Feher ingjének karját kigombolta, majd ketszer visszahajtotta, hogy karját is érje egy kis nap. Végigsimította bal alkarjat. Szinte érezte a Sötét Jegy bõrmardosó hívását, mégis, óckodott attól, hogy megbélyegezzék. Pedig idáig azt hitte, hogy minden vágya a Halálfaló lét. A büszkeség érzése, mikor kimondhatod azt, hogy te többre vitted, mint a nyomorult szüleid, hogy úgy is lehet valaki belõled, ha eleve korcs egyik feled.

Eaton mikor fölpillantott, megtorpant a látványtól. Tudta, hogy a közelben temették el valahol a házak alapítóit es a volt igazgatókat, de hogy ilyen közel legyen az iskolához anélkül, hogy tudjon a létezésérõl... Gyorsan maga mögé pillantott, és csak ekkot tudatosult benne a távolság, s gondolatainak hossza.
Egy kíváncsi pillantás elég volt, hogy vonzódjon a mohák társaságát keresõ régi, repedezett kõsírokhoz, melyekrõl a nevek már lekoptak, s a vésetek is igencsak olvashatatlanokká váltak az idõ viszontagságaitól.

 - Szóval ti volnátok az elsõk? - kérdezett a levegõbe, miközben végigsimította Hollóháti Hedvig és Hugrabug Helga sírján a feliratot, majd Mardekár Malazárt temették volna. Bár némiképp tapintatlanságnak, a jómodor és a tisztelet hiányának tekintette azt, hogy a négy alapító közül csak háromnak adták meg a tiszteletet azzal, hogy az iskola mellé temették õket, de felmerült benne a kérdés: Vajon Mardekár ide akart-e kerülni a többiek mellé, hogy halála után lássa mûvének eredményét, amint a Mardekár ház kiemelkedik a többi közül, vagy inkább lekicsinylõnek érezte volna e három másképp gondolkodó mellett? Elvégre õk nem értették meg, õk nem adtak teret Mardekárnak, tehát ilyen szemszögbõl nézve jobb is, hogy nem látja mi folyik itt, a falak mögött.
Bolond, hisz te magad is félvér vagy. Hogy ítélheted el a saját véged, hogy gondolkodhatsz úgy, mely téged is kizárna? Ha csak az aranyvérûek tanulhatnának mágiát, te sem lennél itt!
A belsõ hang igen erõszakosan próbálta rávenni, hogy térjen észhez, s ez neki nem volt épp szimpatikus. Nem most kellene a szülõi szavaknak elõjönniük, mivel nem sokat érnek már. Egy gyermek még elhiszi, de õ már nem csöpség, kinek beadható a cumi.

A Sötét Nagyúr is félvér. Õ is érzi azt a dühöt, melyet azok iránt a varázslók iránt lehet táplálni, kik képtelen értékelni azt az adottságot és képességet, mely nem mindenkinek adatik meg, s holmi muglikkal hálnak meg, s szülnek gyöngébb képességû nyomorultakat.Sokszor önmagát is korcsnak érzi apja miatt.
Eaton mély levegõt vett, majd lehuppant az üresen hagyott füves részre.
Mardekár ezt nem akarta. Ezt az érzést... Nekem és a hozzám hasonlóknak... Érezni a felemásság keserû ízét, hogy egyik szülõd tudatlan, hogy véred nem tiszta... Hogy nem vagyunk teljesen jogosultak a varázsló névre, hisz nem vagyunk egészek.

A nagy elmélkedés közben a fiú lóheréket szakítgatott le, s tépdeste azok leveleit. Észre sem vette, hogy egy alak közeledi. Halkan, kimérten, magabiztosan. Tudatáig csak akkor jutottak el a másik jelenlétének pillanatképei, mikor az illetõ árnyéka rávetült az Eaton két lába között elterülõ lóheremezõre.
 - Sylvain - hagyot kis szünetet magának. A srác Mardekáros volt, ráadasul egy évfolyamba is jártak, csak eltérõ társasági körük miatt ritkán találkoztak. -, mi járatban erre?

Az élet mindig furcsa és olykor kegyetlen játékokat játszik az egyszerű földi halandóval. Engedi, hogy megismerjük azt a múló tüneményt, mit mi életnek nevezünk, s aztán azt egyetlen csapásra veszi el tőlünk. S aztán mikor már felednéd a múlt sötét és olykor kínzó fájdalmait, akkor szembeállít velük, s kényszerít, hogy ismét éld át azt a tüzes poklot, amit egyszer már sikerült túlélni.
Ilyen gondok elől menekülök én is, hiszen itt ez az élet, amit sokszor annyira nem értek, s inkább menekülnék, menekülnék olyan messzire amilyen messzire csak lehet. Ám valami még is annyira itt tart, valami ideköt, amit nem tudok elhagyni, az anyagias lét minden egyes perce élvezet számomra. Itt vannak álmaim, ezek azok amik igazán ide kötnek.
A jelenlegi helyzet az oly rég szunnyadó fájdalmat korbácsolta fel odabent, s még is néha úgy érzem, hogy azok, akik a szüleim gyilkosai voltak, olyan elveket követnek melyek sokszor talán az enyémekkel is egyeznek. Ám mégis sok mindenben különbözünk, hiszen nekem vannak sárvérű barátaim is akiket nem tudnék bántani. Ambivalens érzelmek kavarognak bennem s ettől érzem magamat igazán egyedül.
Ahogy sétálgatok, egy alakot vélek felfedezni magam előtt. Hamarosan fel is ismerem, Eaton az, évfolyamtársam és háztársam is, jól ismerem ám látni mostanában még sem nagyon láttam, ez alól persze kivételt képeznek az órák. Vajh’ mit keres itt, hiszen nem az a fajta ember, aki ilyen helyeken szokott járni, ide a magam fajta sebzett és megtört, keserű lelkek járnak, kiknek van mit felejtenie.
A következő pillanatban ő is észrevesz engem, s rögtön kérdés is kíséri a felismerést. Amely egyszerű ám talán a viszont válasz nem lesz éppen a várakozásainak megfelelő.

- Üdvözletem Eaton McLain! – kezdem a tőlem ilyenkor szokásos arisztokratikus hangnemben. – Felejteni jöttem. Feledni a múltat, s ebben a legjobb segítség, ha a holtakat hívom segítségemül, hiszen ha valaki ők igazán megértik a magam fajta gondjait. A halál hideg fuvallatán szállnak tova elmém torz emlékképei, s viselik erős vállaikon a sokat látott, s edzett ősök… -

Zárom ekként, a talán kissé rémisztő monológot, amely kissé groteszk hatást kelt a beszélgetés elejének, ám mégis illik a hely rusztikus hatásához, s az igazat megvallva még igaz is, hiszen ki más értheti meg mindazt, amit a keresztemként viselek. Az élők talán sohasem tudnának gyógyírt az én bajomra, s így rájuk bízom, nekik adom zálogba, s ha eljő az én időm, úgy visszaveszem tőlük ezt a terhet, s viszem tovább jómagam.

- És te mi járatban erre felé Eaton McLain? Vagy ha nem baj akkor inkább szólítanálak Eatonnek. –

Fejezem be végül így, s a jegesen hideg tekintetem a másikra emelem, akár egy ős öreg vámpír, aki évek óta gyötrődik a kárhozott lét béklyóitól. A halál mezsgyéit érintve haladok e helyen, s mégis talán itt vagyok a legnyugodtabb. Egy sírkövet megsimítva szemembe apró őrültéség szökik, ám a szikra hamar kialszik, csupán kósza fellángolás, amelyet nem táplál a belülről semmi.

Robinson a tõle megszokott úri köszönéssel kezdett, melytõl Eatonnek égnek áll a haja. Csupán egy keserû oldalmosollyal mutatta ki keserûségét, melyet a megszokások és a belenevelés iránt érzett ebben a röpke pillanatban. Sylvain mindig is kicsit furcsa volt számára, s ehhez, a mostanihoz hasonló pillanat, amikor nyugalomban, kettesben elbeszélgethet vele, nem igazán adódott az évek során. Még ha azt is nézzük, hogy öt év. Ha az embereket nem köti össze tantárgy, tanulás, barátok vagy egyéb tevékenység, amikor kénytelenek egymással kommunikálni, bizony megesik, hogy évekig nem is szólnak egymáshoz.
 - A legközelebbi alkalommal úgyis felhívtam volna a figyelmedet rá, hogy elhagyhatod a vezetéknevem. Elég, ha a tanárok ismételgetik... - Sylvain arcán látszott, hogy nincs éppen a legjobb kedvében, tekintete most is olyan volt, mint legtöbbször, mikor az emberekre nézett: rideg, s távoli.

 - Hogy jómagam miért jöttem? Közel sem azért, amiért te, ha jól hallom. Én csupán erre tévedtem kondolataim kuszaságából menekülve. Válaszokat keresek, de idáig senki nem adott semmiféle irányt, hogy mi lenne a helyes vagy a jobb. Bár ezek is mind relatívak, csakhát... - megvonta vállát, jelezvén, hogy kicsit belefáradt a sok megválaszolatlan kérdés feltételére, s az elforduló, hangtalan arcokba. Mindenki azzal a könnyed mondattal válaszolt idáig néki, hogy: Dönts el magad, fiam, mi a helyes. De ha gyermekként nem mondják meg, hogy a fogatlan cukros bácsi, aki azt a nagy piros nyalókát mutogatja nekünk és azt ígéri, hogy nem lesz bajunk gonosz, akkor nem igazán tudjuk eldönteni, hogy elfogadjuk-e a nyalókát, vagy sem, még ha úgyis érezzük legbelül, hogy valami nem stimmel. Mert nincs viszonyítási alapunk, nem tudjuk eldönteni, mi a rossz és mi a jó, ha egyik oldalról sem mondja meg senki, hogy melyik-melyik.

 - Nem lehet kis dolog, mit felejteni próbálsz, ha ennyi idõ alatt sem sikerült - sandított föl óvatosan társára. Nem sokat tud Sylvain múltjáról, ezzel a kellemetlen igazsággal már megbarátkozott az elmúlt röpke pár pillantban, ámde úgy gondolta, valószínüleg szülei halálán nem volt képes túllépni ezidáig sem. - Látszik rajtad, hogy nem véletlenségbõl hozott erre lábad, jól ismered e helyet. Sokszor jártál erre, hogy igénybe vedd a holtak segítségét? - szívesen rákérdezett volna, mi az, mit felejteni szeretne, de az egyszerre lett volna tapintatlanság és tahóság is, elvégre felejteni jött, nem pedig azért, hogy felevelenítse az egészet. Bár igen strapabírónak és sokszor közönyösnek, rideg tûnik a srác, nem tudni, mennyire érinti mélyen vagy kényesen az ügy õt. Jobb hallgatni...

Hallgatom Eatont, s közben azon tűnődök, hogy vajon ez mostanában mindenkivel így van? Komikus lehet, de szerintem nagyon sokan átgondolják az eddig történteket, s eszükbe jut a hova tovább is. Furcsa, hogy részben én is ezért vagyok itt, persze előbb jobb, ha csak puhatolózok, hiszen nem tudhatom, hogy egy dologra gondolunk e háztársammal.
Elgondolkozok, s amíg a gondolatok formálódnak fejemben, hogy aztán azokat mondatokká összegyúrva elmondhassam, lassan kis köröket róva sétálgatok, s olykor bele-bele rúgok egy az utamba akadó kavicsba. Végül aztán válaszolok.

- Elég sokat járok erre. Itt csend van, s a csend sokszor többet ér ezernyi szónál, megnyugtat s válaszokat ad a kérdésekre. – itt tartok egy kis hatásszünetet, hogy Eaton is érezze, ha válaszokat keres, itt talán megkaphatja. – Most viszont csak feledni szeretném azt, amit talán nem is lehet, hisz akár egy forró pecsét éget mélyen belém. Ez olyan jegy, amit talán sohasem fogok elfeledni. Nehéz túltenni magad azon, ha a szüleid és a testvéred egy éjjel leforgása alatt halnak meg, nem egyszerű, de nekem sikerült, bár tudom, hogy sosem fogom kitörölni az emlékeimből azt, amit azon az éjjelen láttam. – fejem kicsit leszegem, majd aztán ismét felemelem, hiszen büszkeség, s nem a bánat uralkodik azóta, a lelkemben. –
Ezekben a sötét időkben, - kezdek egy teljesen más témába – ahogy sokan mondják, mindenki számot vet tetteiről és azok következményeiről. Kérdések fogalmazódnak meg benne, s a válaszokat talán nagyon nehéz megtalálni, de ha kitartóak vagyunk a kérdések talán saját magukat válaszolják meg. –

Kissé filozofikus a megfogalmazásom, de remélem, hogy Eaton érti mit akarok neki ezzel üzenni. Talán hasonló dolgokra keresek én is válaszokat, mint ő, talán nem, de ha tudok és lehet akkor még akár segíteni is fogok neki. Persze csak ha engedi.
Talán a beszélgetés menete, talán a hely varázsa, de sokkal nagyobb bizodalommal vagyok Eaton iránt, mint általában sok ismeretlennél, persze nem jelenti azt, hogy rögtön minden tikomat rábíznám, de sokkal szívesebben nyílok meg felé. Talán csak a ház teszi, talán csak a származás, lehet, hogy csak a hasonló probléma, de jó tudni, hogy másoknak is vannak kérdései, s nem csak én keresek szüntelen válaszokat.

Nath



*Ma le sem feküdtem aludni, és ennek csak egy bizonyos oka van. Mostanában annyit kellett tanulni, hogy egyszerűen alig láttam a legjobb barátomat. Aki lány, de ez nem is baj. Mivel napközben nem igazán tudunk találkozni a sok tanulnivaló miatt, megbeszéltük, hogy ma éjfélkor találkozunk a sírkertnél. Igaz ő ennek a helynek nem igazán örült, de végül beadta a derekát és ennek csak örülni tudok. Hiába nem szereti a félelmetes helyeket... bár ez a hely nem is annyira félelmetes. Nem tudom miért valami vonz a temetőkben. Lehet talán érzékelni a halál szelét éjszaka, vagy egyszerűen csak jó borzongani ilyenkor. Bár én nem szoktam. Tehát nem feküdtem le aludni, hanem mikor eljött az ideje felkelek a tanulnivalók mellől és elindulok nagyon óvatosan, hogy senki ne vegyen észre a sírkertbe.

 Mint mindig előbb érkezem, mivel  utálok késni. Számomra gyönyörű látvány fogad, hiszen a köd leszállt a sírok közé, mintha hátborzongató játékot űzne. Hullámzik, ha belemegyek, de inkább nem veszek el benne, hanem a bejáratnál várok Nathre. Közben a gondolataim távolra kalandoznak, sok mindenre rátérve. Néha, mintha suttogást hallanék a hátam mögött, de ahelyett hogy ez megrémítene inkább nyugalommal tölt el. Mondjuk mindig is tudtam, hogy én valami csodabogár vagyok, de hogy ennyire... Lehet érezni a hűvös szellőt, ahogy cikázik a sírok között és néha megcsap, de komolyan én az ilyenfajta helyeken tényleg jól érzem magam. Türelmesen várok, hiszen tényleg előbb jöttem, de érzem, hogy már késik egy picit. Végülis én nem bánom, türelmesnek ismerem magam.

Hamarosan hallom a halk lépteket, ahogy közeledik felém valaki és amikor a sötétségből kibontakozik Nath alakja mosolyogva nézek rá.* - Szia Nath! - *köszönök neki, és nagyon örülök, mert tényleg hiányzott. Ez a baj azzal, hogy külön házakba kerültünk, mert így alig látom. De elviselhető. * - Hogy vagy? Történt veled valami érdekes? - *Kezdem az udvariassági körökkel, mert tényleg régen beszéltem vele. * - Hogy megy a tanulás? - *térek át a gúnyosabb hangnemre, mert nekem már nagyon kezd elegem lenni belőle. De kinek nem? Még arra is alig van időm, hogy egy jó könyvet elolvassak... pedig ez nagy szó, mert arra mindig jutott az időmből. Hát most nem és még szerencse, hogy bekávéztam, mert most itt aludnék el helyben.*

* Éjfél előtt pár perccel felkelek az íróasztalomtól és nyújtózkodom egyet. Már nagyon rég óta nem láttam Dariant, a legjobb barátomat és ez már fáj. Sikerült megbeszélnünk, hogy éjfélkor találkozunk a sírkertben, amit amúgy nagyon utálok, mert nekem nagyon félelmetes az egész, de ha Rian, ott akar találkozni akkor nem ellenkezem csak had, láthassam már. Szép halkan, hogy ne keltsem fel a többieket, lelopakodom a hálókörletből és kiosonok a klubhelyiségünkből. Végig settenkedem a folyosókon vigyázva, hogy ne láthasson meg senki. Mikor már épp ki tudtam volna menni a kastélyból megjelent Mrs Norris és be kellett bújnom egy páncél mögé, amíg az a dög el nem tűnt egy lépcsőfordulóban. Gyorsan kiszaladtam a kastélyból és a sírkert felé veszem az irányt, bár kicsit reszketve, mert annyira ügyeltem a kiosonásra, hogy a farmeromra és a fekete pólómra nem vettem fel semmilyen pulcsit. Na nem baj. 5 perc késés után megérkezem és észreveszem Riant, aki elmosolyodott, aminek a hatására én is mosolyogni kezdek*
- Szia Rian! - *mondom mosolyogva és adok neki egy puszit az arcára elvégre nagyon hiányzott nekem. *
- Igen köszönöm jól vagyok. És te? Amúgy majdnem lebuktam az átkozott macska miatt. Félelmetes, hogy mindenhol ott van. A frászt hozza rám, ahogyan ez a hely is - * motyogom az utolsó mondatot, majd érkezik még egy kérdés mire gúnyosan de, halkan kacagni kezdek*
- Tanulás? Egész jól bár azok a házi dolgozatok meg kutatómunkák már az agyamra mennek. Jó ideje nem tudtam más könyveket olvasni a tankönyveimen kívül - *mondom kicsit kedvetlenül. *
~ Szeretek tanulni félreértés ne essék, de már jó ideje sóvárogva figyelem a regényeimet meg a verses könyveimet és nem jutok hozzájuk, mert tanulni kell. Na mindegy majd a szünetekben. ~
* Mikor kicsit felocsúdtam a gondolataimból valami suttogás félét, kezdek el hallani a hátam mögül mire halk sikkantással a fiú karjaiban, kötök ki, és a mellkasába fúrom a fejem *
- Merlin nevére kérlek, mond, hogy nincs a hátam mögött semmi. Könyörgöm. - * motyogom ijedten és reszketve. Nem vagyok az a nagyon ijedősfajta, de ide sose mertem jönni egyedül. Erre Rian meg rábeszélt*

Sylvain elvont, mély tartalommal töltött mondatai bizony beindítják Eaton agyát is. Van valami a szavaiban, ami hasonlóságot rejt az õ kérdései, és csoporttársa gondjai között. A gondok, melyek elõl az ember fiatalként menekül lassan feltopzódnak, s vízözönként öntik el az ember életét, ha nem ügyel eléggé oda a gátra, s nem eresz át néha-néha egy kis vizet, mely utat találva tovatûnik a homokban.
A család. Mily távoli fogalom számomra. Belegondolva, hogy én és a szüleim közötti kapcsolat mennyire elenyészõ és semmibevehetõ, tán meg sem rázna, ha meghalnának. Testvérem nincs, egyedüli, mardekáros gyermekként természetesen a szüleim mindig is megpróbáltak behatással lenni rám, hogy még ha ebben a rideg házba is kerültem, ne legyek halálfaló. Mikor legutoljára otthon volt, a karácsonyi szünetben, szüleim szinte érezték gondjaimat, s megpróbáltak velem társalgásba elegyedni a Sötét Nagyúrral kapcsolatban, de még a Halálfaló szót is remegõ kézzel ejtették ki. Legalábbis anyám. Apám csak elképzelésbõl tudhat valamicskét is errõl a világból, zárt elméjébe sosem juthatnak el olyan információk, melyeket a varázsló létbõl adódnak, és nem a varázsló világból.

 - Jómagam úgy vélem, hogy egy szeretett család elvesztését az ember sosem képes elfeledni, a változást a múlttal való megbarátkozás, a belenyugvás adja. Bár ezzel tán jómagad is tisztában vagy, csupán a helyzeted s állásodról vagyok bizonytalan, vajon túlestél-e már a beletörõdésen. - Eaton barna szemeit Sylvain tekintetébe mélyeszti. Ez tán túlságosan is mély ahhoz, hogy normális legyen, lehet, túllõtt a célon utolsó mondatával. Reméli, hogy nem így lesz, s társa eltekinti neki eme kis botlását. Igyekszik õ betartani a távolságot.
 - Elnézést. Nem állt szándékomban túlságosan érzékeny helyre tapintani, remélem nem trafártam bele a közepébe. Ha mégis, bocsánatodat kérem. - Fejét leszegte vissza, a lóherékkel teli füves részre, majd újat letépve a három levelt kezdte fürkészni.

 - Hm, számot vetni - keserûen felnevetett, majd fejét csóválva próbálta rendezni fejében a fölbugyborékoló gondolatokat. Vajon érdemes megosztania Sylvainnal a problémáit? Megérti vagy legalább meghallgatja? Egyáltalán érdekli, vagy csak felszínes csevegésre vágyik? Hosszú percegik hallgatott, s tekintetével méregette a másik mardekárost, végül döntött. A megosztás mellett.
Valakivel mindenképp meg kell osztanom a gondolataimat, a gondjaimat, a kérdéseimet, és talán Sylvain a legalkalmasabb személy ezen gondok befogadására. Mardekáros, korabeli s vélhetõleg õ sem egyszer gondolkodott el azon, hogy a Halálfaló lét-e a jövõje, vagy az ellentábort erõsítse. Tán döntött, tán még nem. Ha döntött, el sem kell árulnia mit, az emberi viselkedésbõl kifolyólag igen könnyen lehet majd következtetni. Megpróbálja majd a saját táborába, mint a legtöbb ember. Nyakon kapja a lehetõséget.

 - Olyan kérdés ütötte fel a fejét elmémben, amely szerintem minden mardekáros gondolatai között megfordul. A háború itt áll a küszöbön, még ha Potternek nem is akarunk hinni, de a levegõben érezzük a szagát. Már csak az a kérdés, hova akarunk állni. Varázsló lévén, döntenünk kell, nem szeparálhatjuk el magunkat, nem lehetünk kívülállók vagy olyanok, akik egyik félhez sem csatlakoznak. - Eaton nem is tudja, vajon szavai így akartak-e alakot ölteni erdetileg is, mégis, valahogy ilyen lágyra sikeredtek. Ha Sylvain Halálfalónak áll, vagy már az, biztosra veheti halálát már, ilyen megingatható személyt nem vesznek be a Nagyúr szolgái közé. Mégis, belül úgy érzi, nem döntött. Még nem.

 - Természetesen - kapott észbe, hogy félbehagyta mondanivalóját -, hozzá kell tennem sokszor úgy érzem, hogy még így, 16 éves fejjel sem vagyok képes életemrõl dönteni. Talán, félek. Talán csak a döntésemben való hit hiányzik és semmi más. Az, hogy elvakultan higyjem, döntésem helyes, s kifogástalan. - mélyet sóhajtott, ám nem folytatta. Talán akart még mnodani valamit, talán nem. Mindenesetre egy hang nem jött ki továbbá ajkai között, helyette vgyes érzelmekkel tekintetében Sylvainra meredt. Most ontotta ki baját, most mnodta el belsõ kérdéseit, vajon társa hogy reagál mindenre? Megérti vagy elutasítja, esetleg kineveti? Milyen reakcióra várhat?
Minden kérdése újabb kérdést szült, melyek fokozták a fiúban levõ feszültséget.

- Belenyugvás? – kis nevetés. – Ha arra vagy kíváncsi, hogy emlékeimet az idő rozsdás láncai fogva tartják-e, akkor azt mondhatom, hogy igen. A tüske tán sosem tűnik el az ember életéből, de az évek börtönéből már nem törhetnek ki soha. Ezernyi sötét óra, mit a fájdalmammal töltöttem egy olyan helyen, amit se élő, se holt nem kívánna magának. Biztonságban voltam és jó helyen, én mégis úgy éreztem, mintha az ördög forgatná szívemben tüzes villáját, mintha ezernyi lángcsóva nyaldosná testemet, de már elmúltak ezek az idők.
Ne szabadkozz, nem sértő, egyáltalán nem, sőt talán segít emlékezni, segít, hogy még tovább mélyen tudjam tartani a dolgokat, s egy napon talán végleg el is felejtem. –

Az égre tekintek, s mint amikor kiszikkadt föld esőért imádkozik, várom, hogy valaki lemossa rólam végleg fájdalmamat. Közben erősnek igyekszek tűnni, hiszen a vérem ezt követeli meg tőlem. Az élet zongoráján ezek a napok egyetlen hamis hangként hatnak, s amint egy tökéletes hangversenyen, szinte senki sem emlékszik már rá, csupán a művészben hagy apró cseppnyi szálkát.
Fázok, a hideg járja át a testem, amikor azokra a percekre gondolok. Egy pillanat alatt rázom vissza magamat a valóságba, s jut eszembe, hogy ami történt, megtörtént. A feledéshomályába taszított korábbi életemmel szemben, most erős vagyok. Szemembe ismét fagyos hideg költözik, s hangom is kimért és hűvös.

- Döntést hozni… Ölni vagy nem ölni? Azt hiszem ez sem itt és most fog eldőlni, amikor cselekedned kell, akkor fogod érezni miként is kell majd viselkedned. Most még nem tudod, mit is fogsz tenni, őrlődsz a két oldal között. Fojtogató az érzés nem igaz. Úgy érzed, mintha ezernyi kéz próbálna lenyomni a víz alá, s onnan sohasem engednének újra levegőhöz jutni.
Vannak, akik a magányba menekülnek, vannak, akik mások sértegetésébe, de sokan vannak, akik ugyanúgy vannak ezzel, mint te.
Nehéz igaz? Végig gondolni azt, hogy majdan egy olyan ember esik össze előtted, akinek életét a te pálcád vette el, s esetlegesen az arcát felfedve kiderül, hogy anno jó barátok voltatok, esetlegesen valamelyik órán melletted ült, vagy együtt jöttetek az első roxforti úton. –

Lassan elviszem a hangsúlyt, s közben azon jár az agyam, hogy ezekkel a nehézségekkel küzdök magam is, ám most mégis olyan hűvös nyugalommal szóltam róluk, mintha csak az imént tettem volna meg. Ám mégis az érzés, most olyan mintha ezernyi tüske fúródna a testembe. Amikor a barátaim arcát látom a zöld fény végén, hányingerem van magamtól.
Elképzelni sem tudom, amint olyasvalakit kell megölnöm, aki közel áll hozzám, aki hajdan az életem részét képezte.

*A puszira nem számítottam, de azért örültem neki, így a mosoly még szélesebb lesz. *
- Én is jól vagyok. A macska meg... hát igen, nem valami kellemes vele a találkozás főleg így éjszaka. Egyszer miatta buktam le. De szerencsére azóta nem talált meg. Ne haragudj, hogy ezt a helyet válaszottam. - *Próbálok bűnbánó tekintetet feltűnteti, de valahogy nem megy, ez inkább amolyan: "Talán direkt csináltam" pillantás. Mert talán abban reménykedek túlságosan félni fog és a karjaimban köt ki. Mondjuk azt sem értem, miért akarom ezt, mikor olyan, mintha a húgom lenne. Még a gúnyos kacagását is szeretem. Minden ilyen kis megnyilvánulása közben aranyos. Látom is, hogy mennyien ostromolják, de ez valahogy nagyon nem tetszik nekem. Végülis semmi közöm hozzá, így inkább bele sem megyek ebbe a gondolat menetbe. *

- Na igen, ezzel én is így vagyok. Szinte már fizikai szenvedés, hogy nem olvashatok mást a tankönyveimen kívül. A legnagyobb meglepetésemre, teljesül a kívánságom és Nathot már a karjaimban is van és a mellkasomba fúrja a fejét. Szegény, hogy megijedt... oké. Én nem bánom. De ezt neki nem kell tudnia. Megnyugtatóan a karjaimba zárom és simogatni kezdem a haját. Mondtam már, hogy milyen selymes a haja? *
- Nyugodj meg, nincs a hátad mögött semmi. - ~ De azért maradhatsz a karjaimban.~ * Mondom megnyugtatónak szánt, hangon, ami remélem sikerül, de abban is reménykedek, hogy nem fog elhúzódni. Ha hamar elhúzódik, azt kelletlenül veszem, de nem látszik rajtam semmi, csak az a halvány mosoly, amit általában csak ő lát. Ha pedig mégsem és ahogy reménykedem később húzódik el, akkor egy elégedett vigyort láthat tőlem, de csak egy pillanatra.*

- Ne félj, nem bánthat senki. - *Csak most veszem észre, hogy csak egy polóban van.* - Nem fázol? Miért nem vettél fel pulcsit? Azért nincsen olyan nagy meleg, hogy pulcsi nélkül flangálj. - *Nekem tetszik, hogy így van, de nem akarom, hogy megfázzon. Ezért nagyon úgy tűnök, mint valami aggódó apuka, pedig nagyon nem érzem magam apukának... se bátynak... Gyorsan leveszem a pulcsimat és odaadom neki, mert én nem fázok meg olyan könnyen, ő meg sajnos igen. Ha elfogadja és nem kell rábeszélnem, vagy éppen ráerőszakolnom a pulóvert, akkor elindulunk sétálni, ha ő is úgy akarja. * - Tudod, nem örülnék, ha megfáznál. - *mondom aggodalmasan, ha már sétálunk. Már csak valami témát kéne találnom, de nem jut eszembe semmi. Abban reménykedek, ő majd tud valamit, amiről beszélgetni tudunk.*

~ Darian ~

Könnyű mondani, hogy ne féljek mert te imádsz itt lenni, de engem kikészít ez a hely. Persze a kastély is tele van szellemekkel, de azokat legalább már ismerem.. - *motyogom majd mikor odaadja a pulcsiját belebújok. Mondhatom nagyon jól nézhetek ki. Egy nagy fekete pulcsi ami nagyon nagy rám.*
~ De kényelmes és jó illatú. ~ * állapítom meg magamban és csak bólogatok arra amit mond. Mikor elindultunk sétálni megkönnyebbülten vettem tudomásul, hogy távolodunk az általam méltán utált résztől és kezdtem megnyugodni*
~ Tudom, hogy az előbbi bűnbánó pillantás nem is volt igazi elvégre Rian nem tud olyat színlelni. Láttam azt a mosolyt átsuhanni az arcán hiába próbálta meg eltitkolni előlem. Csak tudnám, hogy miért imád ennyire ide járkálni. Komolyan néha felmerül bennem, hogy nem komplett, bár ez nem újdonság már elsős korom óta tudom, hogy hiányzik pár kereke, de kinek nem?~
- Alig várom már a nyári szünetet. A papa egész nyáron otthon lesz ha minden igaz és lehet, hogy elutazunk valahova. Karib - szigetek, Franciaország vagy ki tudja. És remélem, hogy amikor otthon leszünk meglátogatsz minket. A papa folyton kérdezget, hogy mikor jössz mert még mindig pályázik arra a visszavágóra sakkban. - * mondom mosolyogva és még nagyon jól emlékszem arra, hogy tavaly nyáron Darian 3 hetet töltött nálunk és egyik nap amikor kint esett az eső leültek a papával sakkozni. Én csak figyeltem őket mert nem volt kedvem játszani és Rian legyőzte a papát. Na azóta a " Mikor jön már Rian? Visszavágót akarok. " rengetegszer felmerül*
- Neked mik a terveid? Utaztok valahova? - * érdeklődöm miközben még inkább fújni kezd a szél, az ég kitisztul így látni lehet az összes csillagot és a teliholdat is. Hallani ahogyan a levelek megrebbennek a szél hatására és ahogy lépkedünk a lábunk alatt elterülő már elszáradt levelek zaját is kitűnően halljuk. Az ágak megreccsennek miközben a szél ide- oda fújja őket. A levegő lehűl pár fokot alig érezhetően*
- Esni fog -*jelentem ki és Darian furcsán néz rám mert az ég teljesen tiszta sehol egy esőfelhő*
- Figyeld meg másodpercek múlva esni fog - *mondom és az ég felé fordítom az arcomat és behunyom a szemeimet*
- 3.....2.....1....kezdődik - * suttogom és amint kimondom az utolsó szót azonnal elered az eső *

- Majd máskor te választasz helyet. - *mondom mosolyogva. Elfogadja a pulcsimat és felveszi, ami engem kacagásra késztet.* - Hát nem rád szabták, Nath, az is biztos. - *Nagy nehezen abbahagyom a nevetést, és elindulunk sétálni és látom rajta, hogy megnyugszik.* ~ Olyan aranyos ilyenkor. ~ *Bár mikor nem aranyos? Nem csalódok benne, tényleg feldob egy témát a nyárról. Nem is tudhatja, hogy ezzel telibe talált, nem igazán akarok a nyaramról beszélni. Egyedül akkor jó, ha nála vagyok és nem otthon. * - Azt a visszavágót, majd megkapja abban biztos lehet. - *mondom halványan mosolyogva, de nem igazán látszik, hogy bármi gond is lenne. Tisztán emlékszem arra az egy győzelmemre, akkor sikerült először legyőznöm, Nath apját,  ami nagy szó. Büszke is vagyok rá és természetesen örülnék a meghívásnak, hiszen addig sem kéne otthon lennem és az sem kis szempont, hogy Nath mellett lehetnék... A kérdés kínzóan lassan szivárog a gondolataim közé és szinte megfagy az ereimbe a vér. * - Nincsenek terveim. Nem megyek sehova. - *Nagyon szűkszavúra sikeredett ez a válasz. Igazság szerint egyáltalán nem kötődöm a szüleimhez és ezért nem beszélek soha Nathnek róluk. *

*Egy kicsit érzem a változást, ami az időben beáll, de amikor Nath kijelenti hogy: "esni fog" nem igazán akarom elhinni, ezért furcsán nézek rá. De... visszaszámol és elkezd esni az eső. Hallom és érzem az esőcseppeket, amint a földre vagy éppen az arcomra hullanak, mivel föl felé kezdek figyelni. Mindig is volt ebben valami különös varázslat. Valami lüktető mágia, ami a természetből árad és olyanokra kész rávenni az embert, amit nem tenne meg normális esetben. Ezzel most én is így vagyok, mert egyre inkább nő bennem az elhatározás, hogy átöleljem ezt a tündért, aki mellettem áll mindig és mindenkor. A másik elhatározás nem ennyire erős, pedig az is minden vágyam, hogy megcsókoljam, még ha csak egy kis pillanatra is, mint ahogy egyszer tettem tényleg véletlenül, de azóta valahogy minden megváltozott bennem és az iránta érzett érzéseim is. Az eső arra is ösztönöz, hogy ezt megosszam vele, hiszen végig mellettem állt, mióta megismert őrangyalként vigyázta lépteimet, mindig segít nekem. *

* És én nem tudom viszonozni. Mert hiába próbálok rajta segíteni, úgy látszik nincs bennem elég olyan dolog ahhoz, hogy sikerüljön tanácsot adnom. Örülök, hogy találkoztam vele, mert ahogy ismerem magam, soha nem tudnék ismerkedni senkivel. Mindig is úgy volt, hogy először másnak kell odajönnie hozzám, mert én képtelen vagyok. Ha próbálkoznék is, hogy megismerjek valakit magamtól... képtelen vagyok rá. Ezért szeretem annyira Nathot, mert elfogad engem úgy ahogy vagyok és így áll ki mellettem, elviseli a nyavalyáimat, a megfelelési kényszeremet, a néhai elfojtott érzelem kitöréseket, még akkor is ha ezekre nincs semmi okom. Ezért nem teszem azt, hogy megcsókolom, mert lehet örökre elveszíteném, mint barátot és nekem szükségem van rá. Lehet ki akarom sajátítani, és ez zavarja egy kicsit, ezért is szoktak lenni vitáink. De igaz barátom... vagyis már szerelmem egyedül ő. Szeretem, de nem mondhatom el neki, mert lehet, hogy elveszítem és már annyira hozzánőttem, hogy egyszerűen képtelen lennék normális ember módjára viselkedni. Nem tudom mikor változott meg ez a feltétlen barátság nálam szerelemmé, de megváltozott. *

* Engedek a késztetésnek és átölelem, hiszen ezt még lehet baráti ölelésnek nevezni. A szívem vadul kalapál. Az ereimben forrón lüktetőn áramlik, mintha soha nem lenne megállása. Bódultsággal tölt el a bőre illata, ami betölti a tüdőmet. Mintha az az üresség sose lett volna. Hibátlan egész vagyok. A csönd pedig kezd kínossá válni, pedig az eső meghitten ad bátorítást, hogy mondjak valamit. Még így is eltelik pár perc, mire ki tudom mondani egy gondolatban azt amit érzek iránta, de úgy, hogy mégse áruljon el.* -"Te lehetsz elég bátor vagy elég erős ahhoz, hogy nélkülem élj, ha az a legjobb, de én sose tudnék ennyire önfeláldozó lenni. Veled kell lennem. Ez az egyetlen módja annak hogy éljek."- *idézek egy könyvből suttogva, amit szinte nem is lehet hallani az esőtől, majd végül elengedem és tovább indulok lassú léptekkel* ~ Nem. Nem mondhatom el neki, hogy ezt a mondatot nem barátilag gondoltam. Nem veszíthetem el. ~ *gondolom és reménykedem benne, hogy nem gondolt bele abba mit is jelent ez a gondolat. Ő a másik felem. Ha elveszítem elvesztem az életemet is, ha nem is szó szerint de a lelkem egyik fele biztos, hogy az örök semmibe vész. Az eső pedig esik tovább. Érzem a jéghideg cseppeket, amik záporoznak rám, jegességgel töltve el és most már úgy érzem megfagyok, mindez azért mert nem ölelem. Tényleg szükségem van rá.*

Naná, hogy én választok, ezt már régen eldöntöttem. - * jelentem ki mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Mikor kinevet a pulcsi miatt durcásan, nézek és kinyújtom rá a nyelvem, de csak viccből, mert rá képtelen vagyok haragudni. Valahogy amióta megismertem Dariant azóta valami szoros kötelék fűz össze minket. Mindig is többet éreztem felé puszta barátságnál. Egy idő után már létfontosságúvá vált a számomra a szó legkonkrétabb értelmében. Iskolán belül szinte mindenhova együtt mentünk, az órákat is együtt választottuk, nyáron gyakran átjött hozzánk játszani meg beszélgetni. Bár azt az esetet a mai napig nem felejtettem el neki, amikor 2. - ban képes volt békát tenni a párnám alá. Nagyon leszidtam érte emlékszem rá. Az idők során teljesen összekovácsolódtunk annyira, hogy az már lassan olyan volt, mint az idős házasoknál. Fél szavakból megértjük egymást, befejezzük egymás mondatát, szinte mindent tudunk a másikról és ez nagyon jó. *

* Mikor látom, hogy az esőn ledöbbent csak kuncogok egy kicsit hiába is próbáltam magamban tartani egyszerűen kijött belőlem*
- Meg mondtam, vagy megmondtam? - *incselkedem és jó ideig, csak élvezem, ahogyan az eső az arcomhoz ér, legördül rajta és végül vagy eléri a földet vagy rajtam, marad. Az sem zavar, hogy megfázhatok vagy ilyesmi elvégre, ha ez bekövetkezne csak be, kell mennem Madam Pomfreyhoz és ad valami bájitalt, ami azonnal el is mulasztja a bajt. Egy idő után megérzem magamon az érintését, és ahogyan magához ölel*

~ Jaj merline olyan jó így ~ * hozzábújom, de úgy, hogy az arcom még mindig az ég felé van fordítva a szemem, pedig be van csukva. Valószínűleg ő is éppen ezt teszi, vagy ki tudja, de a magam részéről mindig is imádtam az esőn lenni. Olyan megnyugtató és békés. Egy idő után a fejemet a mellkasába fúrom és megérzem, hogy milyen hevesen dobog a szíve, amit nem furcsállok elvégre most az enyém is ugyan így dobog, mint az övé. Valami furcsa ritmusra, aminek különös mondanivalója van mégsem értem még. Vagy talán mégis?*

~ Hosszú ideje gyötör egy titok. Egyetlen titok, ami Darian előtt van. Mégpedig az, hogy megváltoztak az érzésem, Rian felé. Már nem csak testvérként és legjobb barátként nézek rá. Ez az érzés sokkal több, erősebb, tisztább. Nem merem neki elmondani elvégre eléggé félénk és visszahúzódott típus, és ha megtudná, hogy többet érzek felé baráti szeretetnél, lehet, hogy előttem is bezárkózna, és azt nem akarom. Ha elveszíteném, azt nem bírnám ki annyira hozzám nőtt már. De tényleg. Senki nem állt még hozzám ennyire közel, mint Darian. ~

* Hosszabb idő után valamit belesuttog az esőbe, ami eléggé elgondolkodtatott. Valami ilyesmi fogalmazódott meg bennem is nem olyan régen. Mielőtt válaszolhattam volna, azonban Darian elhúzódott és tovább indult*
~ Belém fojtotta a szót, mielőtt megnyikkanhattam volna. Ezt annyira nem bírom benne. ~ * duzzogok magamban, de így nem szólok semmit, csak haladok tovább. Hamarosan az eső mellé hatalmas szélvihar is párosul, és villámlani kezd* ~ Ez már nem tréfadolog be kéne menni....~ * de mielőtt szólhattam volna Dariannak hírtelen minden abbamaradt. Pár perc volt csupán mégis teljesen megijedtem tőle és fedezéket kerestem a fiú oltalmazó karjai között*

*Még inkább mosolygok a kijelentésén.* ~ Olyan kis makacs tud lenni. ~ * Gondolom jót derülve azon is, hogy nyelvet nyújt. Az emlék a békáról az én fejembe is bekúszik és nem sok kell hozzá, hogy megint felnevessek, mert eszembe jut, hogy akkor mégis milyen képet vágott. Imádtam. Utána szent volt a béke, még vele is aludtam, mivel akkor vihar volt és így biztonságban érezhettük magunkat. Azt soha nem felejtem el. Amikor látja a döbbent arcomat édesen kuncog. * - Megmondtad. - *mondom mosolyogva és én is élvezem az esőt. Mikor pedig átölelem és hozzám bújik olyan jól érzem magam. Érzem a szívének dobbanásait, ha ez egyáltalán lehetséges. Ilyen ritka pillanatokban, mikor ráveszem magam, hogy megöleljem vagy egyéb módon mutassam ki a szeretetemet, vagyis inkább szerelmemet. De azért remélem tudja, mennyire fontos nekem. Legalább egy kis részét. Csak nehezen szakadok el tőle. De ha tovább ölelném... akkor az már gyanús lenne. *

* Hirtelen csap le a vihar és olyan hirtelen megy is el. De én ezzel csak jól jártam mert megint a karjaimban tarthatom. Magamhoz húzom és megnyugtatóan megsimogatom az arcát, ezzel egy időben pedig kisimítok egy nedves szőke tincset az arcából. Legalább láthatom a gyönyörű szemeit. * - Nyugodj meg. - *susogok még jobban ölelve őt. Csodálatos érzés, az már biztos. * - Nem változtál semmit. - *mondom szelíden mosolyogva, hiszen kiskorában is félt a vihartól. De azóta... akkor is szép, bájos volt. De most meg sem közelíti a kis kori énjét. Valahogy most sokkal könnyebben viseltem volna, ha meghalnék ebben a pillanatban, mintsem, hogy távolabb kerüljek tőle akárha egy ujjnyival is. Az egyszerű mondás nagyon is igaz:" Minél jobban szeretsz valakit, annál kevésbé bírsz ésszerűen viselkedni." Hát én így vagyok ezzel. Elhagytam önmagamat, kiléptem magamból, mellette önmagam lehetek, nem kell félnem, hogy elrontok valamit. *

* Nélküle olyan volt az életem, mint egy holdvilágtalan éjszaka. Nagyon sötét, de azért voltak csillagok, amit reményt adva megvilágították az életemet. Aztán egyszer csak átszáguldozott az egemen, mint valami meteor és hirtelen minden lángra gyúlt körülöttem, minden szép és békés lett, csupa ragyogás. Vele az idő és tér, zavaros ködbe folyik össze, mindannyiszor, ahányszor csak így ölelem. Amikor ráveszem magam, hogy meg tudjam érinteni és elviseljem a kisebb áramütést, amit a bőre érintése vált ki. Nem tudom meddig ölelem. Nem tudom mikor engedem el nagy nehezen. Hiszen, ha tovább öleltem volna, akkor elveszítem a gondolataim és a tetteim fölött az irányítást és bármennyire is rossz ötlet lenne, felülkerekednének rajtam és már az ajkaim az övéin függne, mintha valami éltető gyümölcs lenne a csók, hogy túléljem ezt a világot. *

* De nem teszem. Nem tehetem. Nem veszíthetem el. Csak egy egyszerű puszit adok az arcára, mielőtt elhúzódnék, persze csak akkor, ha már kellően megnyugodott. Pár percig figyelem, mintha nem tudnám elszakítani róla a tekintetem és be kell vallanom, ez így van. * - Maradjunk még, vagy menjünk vissza? - *kérdezem halkan és lehet, hogy sokáig öleltem, mert az eső elállt. Már nem záporozik, hogy reményt, bátorságot adjon. Már nem hallani, ahogy a földre érkezik, hogy egy kellemes ritmust adjon. Már csak azt a friss illatot lehet érezni, ami ilyenkor betölti a levegőt. A holdfény világít az úton, megcsillan a vizes leveleken. A csillagok ontják a hold mellett a fényüket, de azok alig adnak világítást, a gyönyörű kerek fényesség mellett. Nem szeretnék még bemenni, személy szerint. Mellette akarok maradni, vele akarok lenni. Kár, hogy nem lehet. Megint felé fordulok, hogy az arcát fürkésszem, mi a válasza az előző kérdésemre és várva reménykedek. *

* A vihar miatt nagyon megijedtem, úgy mint kiskorunkban is. Alapvetően szép látvány a villámlás meg az eső, de ha kint vagyok a szabadban és úgy kap el egy vihar azt valahogy már nem annyira tudom díjazni. A karjaiban valahogy sikerül megnyugodnom pláne akkor amikor ő is nyugtatgatni kezd. Tényleg nem változott semmit. Kiskorunkba is ezt csinálta. Ő az egyetlen aki mindig minden helyzetben képes nyugodt és normális gondolkodású maradni és képes lehiggasztani, megnyugtatni vagy éppen felvidítani engem. Hosszabb idő után kapok egy puszit az arcomra és elhúzódik*

~ Bár ne tette volna. Bár még mindig ölelne. És az a puszi...azt is inkább a számra adta volna. ~* Az arcomra egy röpke pillanatra kiül a csalódottság és a szomorúság, hogy nem vallhatom be neki, hogy beleszerettem. Nem tudom, hogy meddig tudok még megbújni a " legjobb barát " álcája mögött elvégre Dariant soha nem tudtam átverni, mindig észrevette ha volt valami bajom és általában addig nyúzott amíg el nem mondtam neki, hogy mi is az. A pillanat tova száll és újra magamra öltöm a mosolyomat, hogy ne legyen feltűnő, hogy elszomorodtam*

* Egy ideig csak hallgatok. Mi egyebet is tehetnék? Egyszerűen muszáj most némaságba burkolóznom különben felül kerekedne rajtam a kétségbeesett igazmondásom és kitálalnék neki. Már milliószor elképzeltem, hogy elé állok és elmondok neki mindent, de valahogy mindig az lett a vége a dolognak, hogy vagy otthagyna, vagy elutasítana vagy azt mondaná, hogy felejtsük el, de mégis megváltozna a kettőnk viszonya. Egyiket sem szeretném így most kénytelen vagyok szó nélkül ácsorogni és várni. *

* Nem sokkal később Rian hangja töri meg a csendet egy kérdéssel. * ~ Maradjunk még, vagy menjünk vissza? ~ * elgondolkozom egy kicsit. Teljesen bőrig áztunk és bár igyekszem nem mutatni valószínűleg megfáztam bár nem vészesen. Mielőtt válaszolhatnék tüsszögök párat majd visszafordulok felé*
- Tőlem még maradhatunk. Eső után a legjobb sétálni. - * felelem és elindulunk valamerre. Egy ideig némán ballagok és gondolkozom, hogy mi lenne a legjobb velünk kapcsolatban és végül az őszinteség mellett döntök. Megállok és szembe fordulok vele. *

- Rian...az az igazság..szóval van valami amit már egy ideje szeretnék elmondani, de eddig nem mertem. Az a helyzet, hogy én...vagyis, hogy te..azaz, hogy én szóval.. - * kezdenék bele valahogyan, de ekkor elég nagy robajjal tőlünk nem messze kidől egy fa. Valószínűleg a vihar csavarta ki a földből vagy merlin tudja, hogy miért de kidőlt és hangosan földet ért. *
~ Talán ez volt a jel, hogy hallgassak. Talán így üzentek odafentről, hogy nem mondhatok neki semmit. Talán.. ~ * elfognak a kétségek és tovább indulok *
- Az a helyzet, hogy majd én is akarok veled sakkozni nem csak a papa. - * vágom ki magam az első dologgal ami az eszembe jut és megkerülve a fát haladok tovább*
~ Na gratulálok. Ennél bénább dolgot már nem is mondhattam volna. ~

*A karjaimban tartani, valami olyan felemelő, hogy leírni egyáltalán nem tudom. De elmondani sem. Kiskorunkban és valami csodálatos élmény volt, azt hiszem akkor öleltem meg igazán. Ő már párszor megölelt előtte, de én nem öleltem vissza. Azon az éjjelen viszont igen.*
 




*Most először lépem át, Nathék háza küszöbét. Be kell vallanom, izgulok. Izgulok, hogy ki fogok-e jönni az édesapjával. Meg azért is, mert teljesen idegennek érzem magam ebben a fényűző környezetben. Nincs kis házunk nem erről van szó, de ez... Félszegen nézek körül, a legnagyobb meglepetésemre a kezem Nath kezében nyugszik, és ez legalább egy kicsit megnyugtat. Nemsokára feltűnik az édesapja és előre máris szimpatikus, hiszen barátságosan köszön és már Nath húz is, hogy körbevezessen a házban. Megkapom a vendégszobát és nagyon tetszik. Valahogy itt jobban otthon érzem magam, mintha tényleg a saját házunkban lennék. Furcsa egy érzés. Végül az a nagy izgulás alaptalan volt, eltudok az apjával beszélgetni. Egész nap gyönyörű idő volt. Este viszont minden megváltozott. Amikor már a szobámban ücsörgök  pizsamában az ágyon, akkor csap le a hatalmas vihar. Még én is kezdek megijedni, de amikor kopogást hallok és Nathet látom, amint takaróját húzva, párnáját ölelve lépeget oda hozzám és ártatlan kiscica szemeivel néz rám, na annak, nem tudok ellenállni és miután leül mellém átölelem, és megnyugtató dolgokat súgok a fülébe, mert láthatóan fél. *




*Igen, tisztán emlékszem arra az estére. Talán akkor oldódtam fel igazán a közelében, akkor éreztem azt, hogy benne megbízhatok, hogy mindig mellettem fog állni. Olyan jó vele lenni. De végül csak elhúzódom, mert ha tovább öleltem volna, eluralkodna rajtam minden, amit eddig sikerült visszatartanom. Egy pillanatig látok rajta valamit, de nem tisztán... de azért megkérdezem. * - Mi a baj? - *Megfázott. Látom rajta. Aggódom érte. Csak ne legyen ebből komolyabb baj.  Legnagyobb örömömre mégis azt mondja, amit hallani akarok és így sétálhatunk tovább. * - Igen, ebben igazad van. De ha rosszul vagy bemegyünk, jó? - *Ez eléggé aggodalmasra sikeredett. De hát én ilyen vagyok.  Erős a késztetés hogy összekulcsoljam a kezeinket, de nem teszem. Legalábbis még nem, mert mire elhatároznám magam, megszólal. Figyelek. Nem szokott dadogni. Nem szokott ilyesmiket mondani. Talán azt akarja, amit én...? Legnagyobb sajnálatomra ebben a szent pillanatban kell kidőlnie egy fának. Megölöm. A. Fát. Na jó, már meghalt, de akkor is. Hogy ronthat el egy ilyen... de nem. Nem úgy folytatja, ahogy vártam. Tehát mégsem. Még mindig csak én érzek másképp felé. *

- Oké. Majd játszunk. - *Mondom végül és sajnos most kiül az arcomra az a szomorúság, amit mindig elszoktam rejteni előle. Most ez nem megy. Átugrom a fát, hogy valamivel levezessem ezt a feszültséget és végre visszaáll az arcom eredeti mosolygásba. Megint mellé érek, és megint hatalmas a késztetés arra, amire nem rég gondoltam. Végül csak odavándorol a kezem a kezéhez és összekulcsolom őket, majd így megyek vele tovább. Talán ez még nem félreérthető. De, hogy alapból jéghideg a kezem az övé pedig meleg... kellemesen meleg. Felmelegít, de nem csak a kezemet, hanem mindenemet. Bár nem is fázok. Égek.* - Na és..., hogy állsz a fiúkkal? - *Ilyen idióta kérdést is csak én tehetek fel. De érdekel. Érdekel az, hogy ki ellen kell majd megküzdenem érte. Mert, hogy nem fogom hagyni, hogy valami bunkó legyen mellette. De ha valóban szeretnék egymást... akkor el kell engednem. De miért fáj még a gondolat is ennyire? *

Semmi baj csak egy ici pici megfáztam. Nem lényeges tényleg. Ígérem ha már nem bírom tovább akkor szólok és bemehetünk - * mondom halványan mosolyogva mert látom, hogy aggódik és azt nem szeretem. Megszárítom magunkat egy varázslattal, így már nem is fázom annyira. *
- Ne adjam vissza a pulcsidat? Te nem fázol? - * kérdezem és egy pillanatra feltűnik a szememben az, hogy az előbb korán sem ezt akartam mondani neki hanem valami mást, de egyszerűen elbizonytalanodtam. Nem akarom kockára tenni a barátságunkat egy ostoba vallomással amivel ő valószínűleg nem értene egyet úgy sem. Csendben szomorkásan ballagok tovább, de igyekszem palástolni a szomorúságot, hogy ne vegye észre. Nem akarom őt is elszomorítani. Hamarosan a csendet Darian töri meg egy kérdéssel ami első hallásra lesokkol egy kicsit*
~ Na most erre mi a fenét mondjak? Hogy szerelmes vagyok egy fiúba aki a legjobb barátom? Hogy beléd szerettem, de te úgy se viszonoznád? Hogy nem tetszik nekem senki más csak te? Szeretném ezeket mondani, de tudom, hogy nem tehetem. ~
- Háát tulajdonképpen nem állok sehogy. Nincs senki aki tetszene. Tudod jól, hogy nem vagyok az a fiúzós fajta. Távol áll tőlem az egész - * mondom még mindig halványan mosolyogva bár tudom, hogy most becsaptam a legjobb barátomat és egyben a szerelmemet is. Egy ideig csendben sétálok tovább fogva a kezét és kicsit meg is szorítom mert nagyon jó érezni a kezét a kezemben. Még akkor is ha ő csak barátilag csinálja az egészet. Kis idő múlva belőlem is kibukik a kérdés mivel csak nem bírom ki, hogy ne tudjam meg, hogy az ő szíve foglalt e már*
- Te hogy állsz a lányokkal? Van esetleg valaki aki felkeltette az érdeklődésedet? - * kérdezem reménykedve. De miben is reménykedem? Hogy azt mondja, hogy igen te? Hogy kiderül, hogy ő is szeret engem? Igen bevallom a szívem mélyén ebben reménykedem bár tudom, hogy ezt úgy sem fogja mondani. Figyelmesen hallgatom a válaszát és miután megkaptam azt ismét némán sétálok tovább egészen addig amíg ki nem pattan a fejemből egy ötlet. Megjelenik az arcomon az a tipikus huncut kislányos mosoly és megállok*
- Hé Rian nem szökünk ki egy kicsit Roxmortsba? Tudom kint vannak aurórok, de ha kiábrándítanánk magunkat...vagy átváltoznánk vagy valami titkos úton mennénk csak nem buknánk le. Mit gondolsz? - *kérdezem kíváncsian és közben csak figyelem*

*Megnyugtat azzal, hogy megígéri, szól, ha olyan a helyzet és be kéne menni. Így viszont még sétálhatunk. Ez a szárítás jó ötlet volt. Nekem miért nem jutott eszembe? * - Nem, nem fázok. Különben is, neked most nagyobb szükséged van rá. - *mondom mosolyogva, de ez le is hervad, amikor látok valamit az arcán... valamit... * - Mond csak biztos hogy a sakkról akartál velem beszélni? - *kérdezem. Félek és reménykedek egyszerre. Mert ezt is kell. Lehet, hogy nem akar a barátom lenni. Vagy lehet az is, amiben reménykedem. Nem tudom. Kíváncsian várom a választ, amit talán nem is kapok meg. A következő kérdésemre válaszol viszont. Teljesen megkönnyebbülök, attól amit hallok tőle. * - Értem. - *Nem tehetek róla a megkönnyebbült mosoly kiül az arcomra. * - Igen tudom. De egyszer téged is elérhet a szerelem, nem? Hirtelen csap le majd... és azt se fogod tudni mit tegyél. - *mondom ezt már csendesebben. Talán sokat mondtam. *

*Tőle jön egy kérdés. Egy kérdés amire legszívesebben azt válaszolnám, igen van és TE vagy az. De nem mondom. Jó ideig nem is vagyok képes semmit sem mondani. Ha azt mondanám, hogy senki nem érdekel, akkor... akkor nem mondanék igazat és én nem szoktam hazudni. * - Sehogy nem állok velük. De van, aki érdekel. - * Nem hiszem, hogy ez megrázná. Egyszerűen csak igazat mondok. Csak elhallgatom egy kis részét... mégpedig a személynek a kilétét. Egy ideig megint csönd honol közöttünk. Ha csak nem kérdez. Megáll. De én nem eresztem el a kezét. Imádom rajta ezt a kislányos mosolyt. * - Roxmortsba? Mégis ho.. - *De folytatja tovább a mondanivalóját.* - A kiábrándítás még jó is lenne, de nem hiszem, hogy az aurorok mellett így eltudnánk menni. Meg hát... túlságosan nagy a védelem. Átváltozni tudtommal te sem én meg végképp nem tudok. Ismersz valami titkos utat? Mert én nem nagyon... - *Gondolkozni kezdek, tehát ezt lehet venni beleegyezésnek. * - Hogy őszinte legyek nekem nincs ötletem. - *adom fel tíz perc gondolkozás után. *

* Nem szoktam ilyen dolgokra vetemedni... na jó, igen de az csak a kastélyban volt, de nem azon kívül. De végül is miért ne? Ha kerítenénk valami megoldást, akkor többet lehetnék Vele, nem kéne elengednem a kezét, ráadásul még a bátorságom is összejön. Bár az nem szokott. Főleg ilyen dolgokban nem. Figyelni kezdem és megint elbambulok, szerencsére ez nem igazán észrevehető. Legfeljebb az jelezheti, hogy egy kicsit sötétebb árnyalatúak lesznek a szemeim. Ez egyértelműen jelzi, hogy bizony, most nem itt, hanem valahol máshol járok. Jelenleg annál, hogy éppen megcsókolom a mellettem álló gyönyörűséget, vagy szerelmet vallok neki, vagy megölelem. Csupán csak ilyen dolgok. Lassan eszmélek fel.* - Szóval van ötlet? - *mosolygok rá zavartan. Ha nincs, akkor tovább gondolkozom és a legnagyobb meglepetésemre eszembe jut, hogy van egy titkos járat a...* - Eszembe jutott egy járat. - *mondom végül. * - Tudod, mivel gyakran járok a sírkert felé ezeket is felfedeztem. Az egyik kriptából nyílik egy rejtekút Roxmortsba. Mit gondolsz menjünk arra? - *kérdezem és kíváncsian várom a választ. Ha az igen, akkor arra felé indulok, még mindig fogva a kezét. Képtelen is lennék most elengedni. *

*Jó bent van a sírkertben az a kripta. Véletlenül fedeztem fel azt az utat. Minden kis zegzugát végig jártam már ennek a sírkertnek, ezért is ez az egyik kedvenc helyem. Ha feldobna valami témát, annak nagyon örülnék, mert én perpillanat, nagyon nem tudok semmit mondani. Ha ezt a vágyamat újfent kivitelezi, akkor beszélgetve haladunk a kripta felé, ha meg nem akkor néma csendben. Jó tíz perc séta, mire a kriptához érünk, amiben teljes sötétség honol. Amikor itt voltam, akkor nappal volt, tehát most nehéz lesz megtalálni a bejáratot. Bemegyek és körülnézek, de koromsötét van, így kénytelen vagyok elővenni a pálcámat.* - Lumos - *mondom halkan és máris fény jelenik meg a végén így bevilágítva a nem túl nagy kriptát. Gondolkozni kezdek, hogy mégis merre volt az a járat, közben körbe-körbe járkálok, végig simítva néha a falakon. *

* Amikor felteszi nekem a nagy kérdést kicsit leblokkolok. Nem is kicsit hanem nagyon*
~ Mond csak biztos hogy a sakkról akartál velem beszélni? ~
* Nem tudok megszólalni. Egyszerűen gombócot érzek a torkomban és egy hang sem akarj kijönni belőlem. Szívem szerint megmondanám neki, hogy nem nem azt akartam vele megbeszélni, hanem éppen készültem szerelmet vallani, mikor is az a nyomorult fa közbe esett. Mérges vagyok, dühös és riadt. Talán jobb, hogy így történtek a dolgok, de Rian átlát rajtam. Tudja ha sumákolok, vagy próbálom átverni*
~ Ezt a vonást, de utálom benne néha. lehetetlen így előtte titkolózni. Kell neki mindig mindent meglátnia. ~
- Nem nem csak erről akartam veled beszélni, de a téma már lényegtelen. Vagyis majd egyszer talán elmondom amit akartam. Talán...
* Mintha a megkönnyebbülést látnám az arcán amikor elmondom neki, hogy nincs senki a láthatáron.*
~ Lehetséges volna?...Lehet, hogy úgy érez ahogyan én? Lehet, hogy azért láttam az imént ezt az arcán mert valóban megkönnyebbült? Vagy csak én képzelem bele ezt a dolgokba? Ki tudja. ~


* Az én kérdésemnél jó ideig hallgat. Már már azt hiszem, hogy nem is akar majd válaszolni, de végül hosszú idő után csak megteszi. De milyen válasz ez?*
~ Nee. Ezt nem hiszem el. Ezek szerint tetszik neki valaki. Miért? Lehet, hogy az imént azért dőlt ki az a fa, hogy ne csináljak magamból hülyét a vallomásommal. De ki lehet az a lány? Csak nem az a barna griffendéles aki a nagyteremben folyton bámulja? Egyszer úgy is kikaparom a szemét az biztos. ~
* Megint csak feljött bennem az indulat és a szomorúság, hogy elveszíthetem azt aki a legfontosabb nekem a világon. Vagy a barátságát veszítem el vagy a szerelmét. Egyiket sem akarom. De inkább nem szólok semmit. Ha mást nem barátként szeretném örökké magam mellett tudni Riant. Inkább bedobtam Roxmortsot, de a kijutásra egyenlőre nem nagyon volt épkézláb ötletünk*


* Nem szokásom amúgy szabályt szegni. Mindenki az iskola jó kislányának ismer engem, de ez most valahogy nagyon rám jött. Szeretnék vele kimenni egy kicsit az iskolán túlra. Kettesben lenni vele még akkor is ha azt csak barátilag tesszük. Elmenni vele sétálni, vagy beülni a Három Seprűbe vagy bármi mást csinálni. A hangsúj úgy is azon van, hogy vele szeretném csinálni. Egyszer csak a gondolataimból a hangja zökkent ki. Eszébe jutott egy járat*
- Valahogy sejtettem, hogy az útnak a sírkerten keresztül kell áthaladnia. Miért van az, hogy ha veled vagyok akkor az esetek 90% - ban itt lyukadunk ki? - *na jó erre nem várok választ hiszen ez költői kérdés volt. Mikor megkérdezi, hogy megyünk e bólogatok, de nem túlzottan lelkesedem azért, hogy egy kriptából kelljen mennem a faluba.Na mindegy ha ott nem kapnak el akkor megéri. *


* Az úton amig a kriptáig mentünk nem tudtam semmilyen témát sem felvetni mivel az egyetlen gondolat ami jelenleg bennem volt az az volt, hogy minél előbb keveredjünk ki innen és senki ne kapjon el minket. Megnyugtató a gondolat, hogy az a dög, vagyis Mrs Norris oda bent van a gazdájával együtt. Már csak az kéne, hogy amíg lejutunk addig más se lásson meg minket. 10 perc az út amíg elérjük az állítólagos titkos utat rejtő kriptát és engem kerülget a félelem. Eleve utálom ezt a helyet, most bemegyünk egy kriptába ami eleve ijesztő dolog. Csendben várom, hogy Rian megtalálja amit keres, de én is fényt biztosítok neki, hogy lássa mit csinál*

Nath <3

*Valamit látok rajta... mintha... mintha habozna egy kis pillanatig, amikor felteszem azt a kérdést, ami nyomasztott. * - Miért lenne lényegtelen? Tudod, hogy a veled kapcsolatos dolgok a számomra egyáltalán nem lényegtelenek. - *na ez megint csak kicsúszott... De hát, ha így van! * - Csak egyszer? Csak talán? - *kezd nekem ez nagyon furcsa lenni. Már nem reménykedek... inkább rettegek, hogy pont az ellenkezőjét akarja mondani, mint amire várok. Valamit, megint látok átvillanni rajta, ami talán... düh? Keserűség? Talán... nem tudom biztosan, hiszen csak egy apró pillanat, mégis olyan tettekre ad bátorságot, amit tudom, hogy nem kéne. Még, ha nem is kérdezett rá, hogy ki az a lány, aki felkeltette az érdeklődésemet...* - Nem is gondolnád, de az a lány nagyon közel van hozzám... ~ talán éppen mellettem... jelen pillanatban is... ~ * de ezt a gondolatot már nem mondom ki hangosan.*

*De ezután a bejelentés után megszorítom a kezét egy kicsit, amit még mindig nem engedtem el. Hiszen megnyugtat a közelsége, hogy itt van mellettem... és ha ezt most félre is értette én akkor is őt szeretem. Mégis mire másra gondolhatna most? Tudja, hogy csak vele vagyok szoros kapcsolatban... és még azt is elmondtam, hogy közel van hozzám és lám itt van mellettem. De, ha nem érti meg, akkor csak törnöm kell a fejem, hogyan tegyek rá utalásokat. Valahogy... valahogy össze kellene szednem a bátorságom és bevallani neki, hogy bizony őt szeretem. De nem megy. Legalábbis még nem. Mikor felvetem a kripta béli dolgot... jól sejtettem... nem repes az ötletért. Elmosolyodva fürkészem és nem bírom megállni, hogy egy apró simítás erejéig az arcához érjek. *

*A kriptában ügyködök, miután odaértünk, de szerencsétlenségemre még nem találtam meg a kivezető utat. De a plusz fény nagyon is jól jön és ezt egy hálás mosollyal és egy apró puszival Nath arcára köszönöm meg és keresgélek tovább. Hűvösebb van itt bent, mintha kint lennénk. Hűvösen borzongató ez, de mégis engem fűt valami, talán mert ő a közelemben van, vagy csak az izgalom, ami ezt a Roxmorts béli szökést támogatja. Végül a sok végigtapogatott kő után rájövök, hogy nem is így jutottam abba a járatba... már majdnem elkezdem a falba verni a fejem, de végül sikerül magam türtőztetnem. Odamegyek a sírhoz és a felette lévő feszületet kezdek méregetni, közben erősen kattognak az agytekervényeim.*

*Végül bekattan az a bizonyos emlék, hogy mit is tettem, hogy a járatba sikerült jutnom. Elégedett mosoly kezd játszani az ajkaimon, majd megkopogtatom ötször a keresztet, ami hirtelen fényleni kezd földöntúli fénnyel. Latin szavak hangzanak fel a kriptában, amit csak mi hallunk, de bevallom én egy kukkot sem értek belőle. Mindegy is. A pálcánkból jövő fény már nem is kell, mikor a sírtól balra lévő falon egy járat körvonala kezd izzani. Odalépek és gyakorlott mozdulatokkal koppintom meg azokat a köveket, ahol fény jelenik meg. Ehhez ügyesség kell, nem egyszer elrontottam már, de végül is gyakorlat teszi a mestert. Most már kívülről fújom a kombinációt és a fények, csak ebben segítenek nekem, még ha gyorsan is cikáznak egyik kőlapról a másikra.*

* Végül egy jó negyed óra kőérintés után dübörgő hang hallatszik, majd megjelenik a járat. Egy sóhajjal tudatom, hogy sikerült, majd újra megragadva Nath kezét vezetem be a még sötétebb alagútba és utánunk az átjáró nyomtalanul eltűnik így az a kis fény is, ami beszivárgott még az is és hirtelen koromsötétben találjuk magunkat, ha... ha Nath pálcája nem ad fényt már. Az enyémet már akkor hatástalanítottam, mikor megjelentek a fények, mert őszintén szólva erre a sötétségre nem emlékeztem. * - Öhm... hát itt lennénk... már csak  el kell indulni... ööö arra. - *mutatok az irányba, de nem mintha Nath látná, ha koromsötét van. Elindulok amerre sejtem az utat, de hirtelen nekimegyek a falnak és hátratántorodva dörzsölgetem a fájó testrészeimet...* - Mégsem erre. - *Jegyzem meg és egy pillanatra sem engedem el Nath kezét, mikor végül sikerül a rendes utat megtalálni. Valahogy a pálcaelővétel nekem most nem jutott eszembe... *

Tudom Rian, tudom. De vannak dolgok amik ha napvilágra jönnének, akkor hatalmas felfordulást okoznának. Nem akarom elveszíteni a barátságodat, mert az számomra mindennél fontosabb. - *na igen ez most nekem is kicsúszott. Nem tudok sajnos minden félelmet magamban tartani, hiába is próbálkozom vele. Rian előtt nem tudom magam visszafogni ilyen dolgokban. Előtte semmi sem megy. Mások előtt képes vagyok színlelni, tettetni, megjátszani magam. Elrejteni mások elől, hogy szomorú vagyok. Hogy miért vagyok az? Hát megmondom. Mert szerelmes vagyok. Életem szerelme, a hercegem itt áll előttem, mégis bizonytalan vagyok. *
- Csak egyszer, csak talán Rian. Lehetséges, hogy jobb ha bizonyos dolgok örökké titokban maradnak. - *mondom halkan. Ekkor derül ki, hogy az a lány közel van hozzá. Lehetséges volna? Mi van ha rám gondol? lehet, hogy ilyen vak vagyok, hogy nem veszem észre, hogy rám gondol? Nem kizárt dolog. Elmondta volna.

* Megszorította a kezem. Ezt akár jelzésértékűnek is vehetném. De merjem annak venni? Valahogy nyugalmat, és békét érzek amikor velem van. Szeretem. Nagyon is. Nem is bírnám más lánnyal látni. Képtelen vagyok rá, hogy átengedjem egy másik lánynak. Kicsit úgy érzem, hogy rám gondolt. Sőt. O milyen boldog lennék akkor. Hevesebben ver a szívem és reménykedem, de nem kapok más szavakat. Ennyit a reményeimről. Na mindegy. Vagyis nem az de tehetek mást? Megsimogatja az arcom, és akaratlanul is elmosolyodom, és a kezére helyezem az enyémet. Csak pár pillanatra utána elhúzom *

* Várok. Várom, hogy megtalálja a titkos utat amiről beszélt. Világítok neki amennyire csak lehet, hogy megkönnyítsem a dolgát. Meg is kapom érte a jutalmamat, ami az ő édes mosolya és a puszi az arcomon. Ááá a számra akarook. Na mindegy. Aki a kicsit nem becsüli...Hűvös van. Hűvösebb mint odakint, de a pulcsijában nem fázom. Látom, hogy elvesztette a türelmét. Csak kárt ne tegyen magába. Nagy hiba lenne, és én is megverném utána az biztos. Én is a feszületet figyelem. Sosem voltam az a vallásos típus, így a kis kereszt nekem semmit sem jelent. Figyelem, hogy mit akar most csinálni*

* Egy ideig látom, hogy gondolkozik. Én is azt teszem hátha kipattan valami a fejemből, bár ennek kicsi a valószínűsége. Á ez az elégedett mosoly az arcán, engem is még nagyobb mosolyra késztet. Imádom látni ha ilyen. Fényleni kezd a kereszt és ez érdeklődést vált ki belőlem. Nem is akármekkorát. Latin szavak. Ennyit értek csak, de a szavak jelentése teljesen homályos nekem. Ez az egész Kínai. Legalábbis nekem. Eloltom a pálcámat, elvégre már van elég fény így felesleges világítanom. Figyelem ahogyan koppintgatja a köveket, és addig leülök a földre, hogy ne legyek útban.*

* Negyed óra után a kis zseninek sikerül kinyitnia az átjárót. *
- Ügyes vagy - *jelentem ki és felkelek, és már megyek is vele kézen fogva. Teljes sötétség telepedik ránk, így újra előveszem a pálcámat és fényt gyújtok, hogy ne essünk orra. Az általa megjelölt irányba megyek, de ő kicsit előrébb ment ahova a pálcám fénye nem ért el és neki ment a falnak. Nem nevetem el magam, nem nevetem el magam. Nem, nem és nem. Nagyon nehezen sikerül csak magamban tartani a nevetést, és odasietek hozzá* - Jól vagy? Elég nagyot koppantál. - *mondom és adok egy puszit az arcára, enyhítés gyanánt, hátha elmulaszt valamit a fájdalomból. Végül rátalálunk a helyes útra, és haladunk tovább.*

* Nemsokára kilyukadunk valahol. Kimegyünk az alagútból, és egy sötét sikátorba találjuk magunkat. Elindulunk valamerre még mindig kézen fogva, és elérünk Madame Puddifoot kávézójához. Az ilyenkor már zárva szokott lenni, de most valamiért mégis nyitva van. nem tudom, hogy mi lehet az oka, de én csak örülök neki*
- Menjünk be ide?

Azt mondják, nem becsülök meg semmit az életben, csak panaszkodni tudok állandóan, és mindenre negatív megjegyzéseket tenni. Szerintük pesszimista vagyok, és az egész életet negatívnak látom. De tévednek. Ez egyszerűen csak realizmus. A dolgokat, azoknak látom, amik és nem próbálom csak a szép részüket nézni, mint az elvakult optimisták. Nem értem őket, mindenben csak a pozitívet látják, közben teljesen elveszítik a valóságérzetüket. Csak sajnálni tudom őket, vagyis inkább azt se, a legjobb, ha tudomást se veszek róluk. Egyszerűen hülyék. Rózsaszín szemüvegen keresztül látják a világot, mintha minden olyan vidám lenne. Ha legközelebb találkozok eggyel, felteszek neki egy kérdést. Mégpedig, hogy ha mindennek van jó oldala, akkor mi lehet abban a pozitívum, ha esetleg esernyő nélkül indulok el valahova és viharba keveredek, a legközelebbi esővédett hely pedig jó nagy távolságra van tőlem.
Hogy miért pont ilyesmit kérdeznék? Csak, mert éppen ez történik velem. A kastély felé rohanok, mint egy őrült, teljesen átázva. Egész testemben vacogok a jéghideg csapadéktól és a hozzá járó hűvös széltől, de ez most a legkisebb problémám. Az esőtől már csak foltokat látok magam előtt. Nem sokat tudok kivenni a tájból, éppen csak annyit, hogy merre van a Roxfort, ami felé tartok, de a jelek szerint nem fogok hamar odaérni. Út közben eddig vagy hatszor buktam fel majdnem, de hála csodálatos egyensúlyérzékemnek, ezt elkerültem. Nem hiányzik, hogy a víz mellett még sáros is legyen a ruhám, amit ezek után egy jó kis szárító bűbájnak fogok alávetni.
Semmi bajom nem volt eddig az esővel, sőt bentről, ablakon keresztül érdekes nézni a vihart, de benne lenni az már teljesen más.
Csak a vízcseppek földre érkezésének monoton hangját hallom, amit néha megzavar egy-egy nagyobb dörgés, és természetesen megelőzi a villámlás, ami megvilágítja a sok tornyú épületet, mely jelenleg az úti célom. Ennél jobb nem is lehetne. Vagyis de, ha hirtelen belém csapna egy villám. Az lenne a csúcs a mai napra, a hab a tortán. Ott viszont még szerencsére nem tartunk.
Csak érjek haza. Úgy értem a klubhelyiségbe, amit már pár éve otthonnak hívok néha. Ezek után biztos, hogy még akkor is viszek magammal esernyőt, ha tűz a nap odakint. Ahogy az ma is történt. A vihar egyik percről a másikra jött. Egyszer még alig várom, hogy valamivel lehűtsem magam utána azt kívánom, bár szárazság lenne.
Vicces, de már arra se emlékszek, miért jöttem ide, az iskolán kívülre. Nincs is sok kedvem filózni rajta. Legalább már tudom, miért nem szeretem elhagyni az épületet. A vicces az, hogy általában felkészülök mindenre, most viszont az ég világon semmit nem vittem magammal. De ezt a hirtelen időváltozást egyszerűen nem lehetett megjósolni. Ez olyan, mint egy meglepetés. Egy nagyon rossz meglepetés. Ezért szeretem a kiszámítható dolgokat.
Talán, ha a jóslástant vettem volna fel, talán meg tudtam volna mondani előre, hogy ez fog történni. Na jó, mégse. Egyáltalán nem bízok azoknak a jóslataiban, akik oda járnak. Csak szerencséjük van párszor, mert pár dolog tényleg úgy lesz, ahogy mondják, aztán azt állítják magukról, hogy értenek hozzá.
És itt a hetedik! A hetedik alkalom, mikor majdnem orra buktam valamiben, amit nem láttam, ugyanis nem a lábam elé nézek, csak a célt figyelem, amennyire képességeim megengedik. Amúgy valószínűleg egy gyökér lehetett, vagy egy kő talán.
Nem tudom, miért, de olyan mintha egyáltalán nem haladnék előre. Pedig minden erőmmel azon vagyok, hogy a lehető leggyorsabban visszaérjek. Ha tudnék hoppanálni, akkor szabályok ide vagy oda, most megtenném. Rohadt egy helyzet az biztos. Arra már rájöttem, hogy nem a mai életem legszebb napja, pedig egész jól indult.
Az lenne a legjobb, ha mire odaérnék, elállna az eső. Azt nagyon élvezném. Bár már ott tartanánk, hogy ezen rágódjak. Most csak azt akarom, hogy az esőmentes klubhelyiségbe legyek, és úgy tegyek, mintha ez meg se történt volna.

Rohadt eső. Hogy nem állna el! Mindig ez van! Ha én úgy készülök, hogy egy csodás, egyedül töltött napot fogok átélni, akkot tuti, hogy valami közberondít. Most itt van ez a hülye vihar is. Csak is most kellett hirtelen jönnie, hogy elrontsa a napomat. Komolyan ezt nem hiszem el. Minek kellett nekem a kastélytól ennyire távol mennem?! Ha közelebbi helyet választottam volna már rég a klubhelyiségben pihenhetnék SZÁRAZON. De nem, nekem a legeslegtávolabbi helyre kellett mennem, ami körübelül negyedórára van a kastélytól. Ó én barom!
Dühösen vágtattam át a birtok azon részén, amely most ismeretlen volt számomra. Egyrészt az eső sűrű függönyétől nem láttam semmit, másrészt pedig a sötétségtől, mely a kastélyra és annak környékére borult le a nagy vihar miatt. Az iskola épülete most valahogyan olyan rémisztőnek tűnt, ahogyan a villámok fénye megvilágította sötét tornyait. De még így is, hogy minden nap látom, olyan volt, mintha mérföldekre lett volna tőlem.
Kezdtem fáradni, mert már legalább negyedórája futólépésben közlekedtem és még legalább ennyi volt még hátra. Minden teljesen elázott, az út csúszós és sáros volt. Na ennyit a szép nyári időről. A pólóm és a nadrágom is tiszta bíz volt, és pont akkor nem volt nálam pulóver. Egy kicsit fáztam is, mert ez az eső nem az a kellemes meleg eső volt, ami nyáron szokott esni, hanem ez a hideg eső és órákig eltartó eső volt. Alig láttam valamit, vagtában vágtattam át mindenen keresztül és csak arra gondoltam, hogy jó felé megyek-e. Az idő nem tudom mennyi lehetett, de az biztos volt, hogy már jó ideje úton voltam.
Tulajdonképpen nem is emlékszem, hogyan is kezdődött a vihar, mivel minden olyan gyorsan történt. Egyik percben még vígan sütkéreztem a birtokon, másik pillanatban meg már teljesen beállt a sötétség és én a kastély felé szaladtam. Még szerencse, hogy Chrissel nem a mai napra beszéltünk meg találkát, mert akkor azt is elmosta volna az eső. De akkor legalább most nem egyedül kellene rohannom. De hát ilyen az én szerencsém. Mindig a legjobb dolgok történnek velem. Mint például akkor. Nem is nagyon szerettem az esőt. Sosem kedveltem. Hideg, nem lehet semmit sem csinálni, ha esik és ezzel el van rontva az aznapi program.
A nagy rohanás közben hirtelen egy alakot vettem észre, aki szintén az iskola felé tartott. hunyorítottam egy kicsit, hogy jobban lássam ki az, de nem tudtam kivenni az eső miatt. Annyi biztos volt, hogy az illető fiú. Az alak megbotlott valamiben és én is abban a pillanatban figyelmetlenségem miatt valamin átbukfenceztem egy sikoly kíséretében, és hason, a sárban fekve kötöttem ki. Megtapogattam a fejemet, mert bevertem egy kőbe, és oldalt folydogáló vért véltem felfedezni. De ez abban a pillanatban nem érdekelt, mert előttem egy nagy kőtábla volt. Állt rajta valami felirat és én megpróbáltam elolvasni. Sajnos csak az első szót tudtam kivenni róla, meg az alatta lévő számokat, mert már annyira kopott volt az a tábla. De ez nekem épp elég volt arra, hogy rögtön felugorjak a földről. Egy sír. Egy sírra estem rá! Ne értsetek félre nem vagyok babonás, hogy akkor majd a zombik megesznek, de ilyen időben egy temető eléggé rémisztő. Miután sikerült felállnom a sárból megtapogattam a fejemen azt a sebet, amiből a vér eredt és körbe néztem, hogy hol lehet vajon az az alak, akit az előbb még láttam.

Az előbbi botlásom után, már megpróbálok a lábam elé is nézni, és kicsivel jobban figyelni hova lépek, különben legközelebb lehet, hogy tényleg a sárban végzem. Időközben a kőtáblákból rájöttem, hogy ez egy sírkert, tehát elég sok esélyem van arra, hogy valamibe beleütközzek. Ja igen, most kéne azért aggódnom, hogy emberek földi maradványai felett gázolok át éppen, de ez a tény jelenleg nem tud érdekelni. A halottaknak úgyis mindegy, rájuk úgyse esik az eső, én viszont mindjárt megfagyok ezen a nyári napon, amikor elvileg a melegtől kéne folynia a víznek rólam.
Hirtelen egy sikolyt hallok, ami egészen közelről jött. Egy pillanatra az fut át az agyamon, hogy talán tényleg nem kellett volna háborgatni a halottakat, mert biztos most akarnak bosszút állni rajtam, de aztán a józan eszemre hallgatva a menekülés helyett megállok és a hang irányába tekintek. Egy fekvő alakot láttam a földön fekve, aki nyilván eleshetett ugyanis nem hiszem, hogy egy ilyen viharban bárki is szívesen heverészik csak úgy kedvtelésből a sárban. Vajon most mit tegyek? Folytassam az utamat, hogy hamarabb ott legyek a kastélyban, vagy menjek oda és segítsek annak a szerencsétlennek, aki hasalt egyet? Jó kérdés, de a választ hamar kitalálom.
Sietve elindulok, hogy segítsek az embertársamon. Azt hiszem, ez az eső tényleg megártott nekem. Én segíteni másoknak csak úgy minden ok nélkül? Nem értem magamat, de végül is ez egy rendhagyó alkalom.
Mikor közelebb érek, észreveszem, hogy akinek a segítségére akarok sietni az egy lány, és pár másodperc múlva már be is tudom azonosítani. Látásból ismerem. Annyit tudok róla, hogy hugrabugos és hogy egy évfolyammal felettem jár, de a neve hirtelen nem ugrik be.
Jellemző, mikor végre már ott voltam mellette, hogy segítek neki felállni, már fel is ugrik magától. Ennyit erről, lehet, hogy tényleg tovább kellett volna mennem.
- Pár pillanatot igazán várhattál volna, éppen most akartalak felsegíteni. De úgy látom, ez megy egyedül is – Szólítom meg a kedves iskolatársamat.
Végignézek rajta. A ruháján teljesen sáros és át van ázva, ami egyáltalán nem csoda a körülmények miatt. Észrevettem, hogy a fejéről folydogál a vér. Lenézek a kőtáblára, ami előtt az előbb feküdt, majd ráteszem az egyik kezemet.
- Egyesek még halálukban is gondot okoznak, nem igaz? – Sóhajtok egyet, majd semmitmondóan a tárgyra nézek – Isten nyugtassa szegényt – Mondom nem kevés iróniával a hangomban. A részvétnyilvánítás sose volt az én műfajom.
- Amúgy jól vagy? Nagyon megütötted magad?
Nem mintha sokat tudnék ellene tenni, és már előre tudom a választ, de azért felteszem ezt a két kérdést csak úgy megszokásból. Bár, ha ilyen gyorsan fel tudott pattanni, akkor nem hiszem, hogy van komolyabb baja. Ha mégis, akkor azt a gyengélkedőn meg tudják oldani, ami az iskolába van, ahova oda kéne érnünk ha csak nem akarunk mindketten tüdőgyulladást.
- Szerintem lassan el kéne indulnunk a suliba. Nagyon szeretem a viharokat, bőrig ázni meg minden, de nem szeretném, hogy megfázz, és azt a sebet is meg kéne nézetni. Egyébként is olyan kiborító lenne, ha elállna az eső mielőtt beérünk – Teszek egy lépést a célirány felé, majd hozzáteszem – Ha akarod, viszlek a hátamon.
Talán tényleg meg is tenném csak, hogy haladjunk, de remélhetőleg nem lesz rá szükség.

Úgy nézett ki, nem volt hiába a körbetekintésem, hogy merre lehet az az ember, aki az előbb még pár méterrel előttem volt, mivel már mellettem állt, és rögtön meg is szólalt, hogy pár pillanatot már igazán várhattam volna, hogy felsegítsen.
- Ó bocsánat. Visszafeküdjek?- kérdeztem kissé viccelődve. Végignéztem a srácon. A talárjából megítélve mardekáros volt. Azt hiszem látásból ismertem, talán eggyel alattam járt. De valahogyan most nem úgy tűnt, hogy ő is a bunkó mardekárosok közé tartozik. Nem egyáltalán nem. Idejött segíteni nekem, mert látta, hogy elestem. Érdekes.
Ezek után rátette kezét a sírra és ismét ő szólalt meg.
- Hát igen, de arra kíváncsi lennék, hogy amikor még élt akkor is ennyi bajt okozott-e.- mondtam kedvesen. A fejemen folydogáló kis patak vér lassan egybeömlött az eső vizével és a vörös folyadék színe egy kicsit halványodott. Már nem is fájt annyira, csak egy kicsit sajgott.
- Igen jól vagyok. Csak egy kicsit fáj a fejem.- válaszolok ismét egy újabb feltett kérdésre. Ez egyre furcsább. Hogy egy mardekáros szóba álljon egy hugrabugossal már ez is kicsit bizarr volt, de hogy még kedves is legyen velem. Nagyon különös. Lehet, hogy rossz házba osztották volna? Hát most vagy ez a lehetőség áll fenn vagy az, hogy ma szimplán csak jó napja van. De nem baj, én ennek örülök, mert végre nem csak egy olyan mardist ismertem meg, aki folyton csak piszkálódni tud.
Ekkor ismét a új ismerős szólalt meg, hogy vissza kéne menni a suliba, mert eléggé idegesítő lenne, ha az eső elállna addigra míg odaérünk, meg meg kellene nézetni a sebemet.
- Felőlem rendben van.- mondtam válaszképpen az ötletre és én is tettem pár lépést.- Amúgy meg köszi nem kell cipelni. Járni azért még tudok.- mondtam félig nevetve, félig hálásan, a kedvességére. Tulajdonképpen még mindig nem értettem az egész helyzetet, hogy a mardekáros srác miért is beszél velem egyáltalán, de nem zavart, mert mindig szívesen ismertem meg új embereket.
Lassan elindultam a srác mellett az iskola felé, és közben eszembe jutott, hogy még a nevét sem tudom.
- És amúgy téged hogy hívnak?- kérdeztem, s érdeklődő tekintetemet a srácra szegeztem- Az én nevem Sabrina Joanna Wilder, de a barátaimnak csak Sabrina vagy Sab.- folytattam a beszélést. A srác körübelül öt centivel magasabb volt nálam, így amikor ránéztem kicsit feljebb kellett emelnem a tekintetemet, de ezt már megszoktam, mivel Chrissel is pont így voltam. Ő is jó pár centivel magasabb volt nálam. Vagy is inkább tíz centivel magasabb volt nálam.
Miközben vártam a mellettem sétáló fiú válaszát végignéztem magamon. A ruhám csupa sár volt, sőt mindenem az volt. Mellesleg még átázott is. Majd mikor visszaérek a klubhelyiségbe, rögtön átfogok öltözni, de előtte még vár rám a gyengélkedő. Mostanában úgyis elég sokat járok oda, mivel mindig életveszélyes helyzetbe hozom magamat. Példának ott van, amikor majdnem belefulladtam a tóba, csak mert a házihoz egy növényt akartam gyűjteni. És most meg itt van, hogy keresztül estem egy síron. Hát igen, ez vagyok én, a ügyetlenségemmel.

- Ha nagyon szeretnéd, visszafeküdhetsz, de nem javaslom. Majd legközelebb – Válaszolok arra a kérdésére, hogy visszafeküdjön-e. Legközelebb pedig nem valószínű, hogy lesz, mivel nem nagyon szoktam embereket felsegíteni a földről. Főleg nem akkor, ha szakad az eső, és legszívesebben teljesen máshol lennék. Magam se értem, hogy ilyen körülmények között miért döntöttem úgy, hogy megállok, és megváltoztatom az eredeti tervet. Az egyetlen logikus magyarázat, ami eszembe jut, hogy nem akartam egyedül szenvedni itt a viharban. Vagy talán felébredt bennem a felebaráti szeretet? Nem, az kizárt, így az első verzió maradt: Társaságra vágytam.
Mindenesetre nem bántam meg ezt a kis kitérőt, mert ki hitte volna, a hugrabugos lány, akit megismertem egy értelmes lény. Ezt a jelzőt pedig a háztársaira nem gyakran szoktam alkalmazni. Mi több, szinte csak a mardekárosokat meg talán bizonyos fokig a hollóhátasokat tartom normálisnak az egész suliból. Persze van néhány ember a másik két házból is, akikre nem úgy tekintek, hogy jelentéktelen idióták, de belőlük kevés van.
Most pedig úgy tűnik, hogy találtam egy újabb példányt a sárgák közül.
Ráadásul még cipelni se kell. Ez eggyel több jó pont. Nem mintha nem bírnám el csak akkor kicsit nehezebb lenne mozogni. Ezt se ajánlottam még fel senkinek. Lehet, hogy lázas vagyok? Mindenesetre lehet, hogy nekem se ártana elmenni a gyengélkedőre ezek után. Persze, ha egy száztíz kilós lány állna előttem, biztos nem mondtam volna neki ilyet, mert azért én se akarok tizenhat éves koromba gerincsérvet kapni.
Kezemet leveszem a sírról, majd megtörlöm és zsebre teszem. Egy kicsit talán látszik rajtam, hogy fázok, pedig jól bírom a hideget. Ilyen jéghideg zuhany után nem is csoda. Viszont végre újra elindulok, most már egy útitárssal az oldalamon.
- Sabrina – Ismétlem meg a nevet csak úgy magamnak – Szép név – Mosolyogok víztől eláztatott arccal a lányra, akinek most már a nevét is tudom. A dicséret pedig valójában nem a névnek szólt, hanem magának az embernek, de ez mindig így van. Ha Sarah vagy Aubrianna néven mutatkozott volna be, akkor is ugyanezt mondtam volna.
A bemutatkozásra, amúgy nem is gondoltam, valahogy teljesen kiment a fejemből, hogy ezt szokás csinálni, ha két idegen ember találkozik egymással. Úgy vagyok vele, hogy néha nincs szükség nevekre.
- Az én nevem Zephyr. Zephyr Sebastian Devaux – Mutatkozok be a teljes nevemen, ahogy illik – A középső nevemet nem használom. Azt csak azért kaptam, mert a nagyapámat is így hívták, és a szüleim azt gondolták, vigyük tovább a családi hagyományokat. Amúgy szólíthatsz Zephyrnek vagy Zephnek vagy ahogy tetszik, bár nem hiszem, hogy olyan sok lehetőség lenne ezeken kívül – Mondom miközben folyamatosan gyorsítom a tempót, persze úgy, hogy ő is tudjon követni. Nem fogom otthagyni és rohanni a kastélyba. Ha nem tud követni, akkor természetesen lelassítok.
- És amúgy mi szél hozott ilyen messzire? – Érdeklődök az ittléte okáról – Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen vihar lesz. Látom, neked se jutott eszedbe, hogy hozz magaddal esernyőt. Bár az se érne sokat, mert fúj a szél és két másodperc alatt kicsavarja az ember kezéből. Meg úgy hamarabb csap beléd a villám.... Bocs csak hangosan, gondolkozok – Teszem hozzá csak amolyan magyarázatként.
Közben reménykedek, hogy nem azt fogja felelni az előbb kérdésére, hogy a nyugati szél, mert ettől a poéntól már a hajamat tépem. Persze volt már olyan is, aki azt mondta, hogy nem a szél hozta, hanem a lába. Az egy fokkal jobb változat.
Egy újabb villám jelenik meg az égen, amit némi fáziskéséssel dörgés követ. Úgy tűnik, hogy ennek a viharnak nem lesz hamar vége, és nem kell amiatt aggódni, hogy mindjárt eláll az eső. Se eleje, se vége a sötét felhőknek.
- Miért én? – Teszem fel a költői kérdést, miközben reményvesztett arccal felfelé nézek – Vagyis úgy értem, mi. – Javítom ki magamat – Nem tudott volna tegnap esni, amikor csak pár lépésre voltam a kaputól. Nem, pont akkor kell, amikor még a pálca sincs nálam – Morgok elégedetlenül, bár én még mindig jobban jártam, mint Sabrina, aki már közelebbről is megismerkedett a mai nap folyamán a sárral.

Nem kell visszafeküdnöm a földre, hogy felsegíthessen. Milyen kedves! De most komolyan ez igen kedves tőle, hiszen egyes elvetemült, segíteni akaró emberek rögtön rávágták volna, hogy igen feküdjek vissza csak azért, hogy ők felsegíthessenek. De a srác szerencsére nem volt egy ilyen elvetemült alak. Vagy legalábbis eddig úgy tűnt.
- Hát most inkább nem élnék a visszafekvési lehetőséggel, de köszönöm, hogy választhattam.- mondtam mosolyogva. Furcsa. Eddig egyik mardekáros fazonra sem mosolyogtam rá, hiszen eddig nem is ismertem olyan mardist, akivel ezt megtehettem volna, és aki kedves lett volna. De úgy tűnik, hogy ez most megváltozott.
Szép lassan elindultuk egymás mellett a kastély irányába, s én bemutatkoztam. A srác elismételte a nevemet és megjegyezte, hogy szép név.
- Köszönöm.- mondtam halkan, kissé elpirulva, mivel az embernek mindig jól esik, hogy ha dicsérik, még ha a nevét is. Már éppen ismét rákérdeztem volna az ő nevére is, amikor bemutatkozott. Zephyr Devaux. Ez is szép név, de ezt nem akartam mondani, mert általában lányok nem bókolnak ilyesmivel, de azért megpróbáltam mondani rá valamit. Előtte még elmondta, hogy mi a középső neve, és hogy nem használja az, meg hogy miért azt a nevet adták középsőnek neki.
- Hát én se sok Zephyrt ismertem eddig.- mondtam kedvesen, mivel jobb nem jutott az eszembe. Remélem nem hangzott furcsán.- Hát én azért használom a középső nevemet, igaz néha túl hosszú így a nevem. Amúgy meg én nem tudom, hogy miért ezt a nevet adták nekem a szüleim.- mondtam barátságos hangnemben. Zephyr elkezdte gyorsítani a lépteit és én tartottam vele a tempót. Ekkor megkérdezte, hogy mi szél hozott ide engem.
- Engem az a szél hozott ide, hogy szerettem volna egy kicsit kikapcsolódni, meg egyedül lenni, ezért a legtávolabbi helyett kellett választanom a kastélytól. Amit persze most megbántam. De hát az embernek néha valahol ki kell kapcsolódnia.- mondtam és elgondolkoztam azon a tényen, hogy miért is mentem ilyen távol a kastélytól. Ekkor az égen egy újabb villám jelent meg, ami bevilágította a sötét felhőket. Zhepyr az égre emelte tekintetét és követelően megkérdezte, hogy miért pont mi velünk történik ilyen? Bár én rosszabbul jártam, mint ő, de neki se lehetett valami kellemese érzés elázva kint lenni.
- Tudod mit. Szerintem ez azért történt, hogy mi ketten találkozzunk és én végre ne csak bunkó mardekáros arcot ismerjek.- mondom vigyorogva, hiszen ez valahogy mégis úgy hatott, mint ha most agyon akarnám dicsérni a srácot a kedvességéért. Persze ez nem így volt egyszerűen csak örültem a ténynek, hogy végre valaki, aki kedves és a mardekárba jár.
Az eső egyre jobban szakadt, és már nem is lehetett látni semmit, de mégis úgy tűnt, mint ha a kastély épülete több évnyire lenne tőlünk. De már nem csak az eső volt az ami a legjobban aggasztott, hanem a hideg ami közben ránk telepedett a nagy rohanásban.

Eddig ő se sok Zephyrt ismert. Erre a mondatra egyszerűen nem lehet mit reagálni, ezért inkább csendben maradtam. Sőt konkrétan nem is értem, hogy ez miként kapcsolódik ide. Mintha azt mondtam volna neki, hogy nem sok Sabrinát ismerek, pedig ilyen el se hagyta a számat. Mindegy, ha egy életen át elemzek egy nőt, akkor se fogok rájönni, hogy mit miért csinál, tehát inkább most se próbálok rájönni mi volt ennek az értelme. Mindenesetre a hangjából ítélve ez valami kedveset akart mondani.
Ezután elkezd a középső nevéről beszélni.
- Én örülnék, ha nem tudnám a nevem eredetét. Nem kellett volna végighallgatnom nagyapa egész életének történetét rövidítve. Ha valami rosszat csináltam, a nagyi rögtön elkezdett kiabálni, és a szidás után mindig az jött, hogy „Nem hiába adták neked a szüleid a Sebastian –t második névnek. Mindig is mondtam, hogy a név kötelez. Emlékszem, a nagyapád is ilyen volt. Látszik, hogy a vér nem válik vízzé”. Aztán jöttek a történetek, amiket végig kellett hallgatni, mert minél hamarabb végzett annál hamarabb hagyott végre békén – Mesélem neki ezt az igazán felemelő gyerekkori élményt közben az arcomon egy mosoly jelenik meg. Nem, ez véletlenül se annak tudható be, hogy jó érzés feleleveníteni a régi emlékeket. Csak belegondoltam abba, hogy a nagyi most már legfeljebb a cellája falával tud vitatkozni. Ez a tudat pedig mindig fellelkesít.
Annak is örültem, hogy Sabrian tudta követni a tempómat. Néha talán egy kicsit gyorsabban megyek az átlagnál, de ez csak azért van, mert időben oda akarok érni mindenhova és ez szinte mindig sikerül is. Most viszont nem egy lefixált időpont miatt kell rohanni, hanem az eső miatt, ami most mindkettőnket zavar.
Közben a lány elkezdi mesélni hogy is került ide. Mikor már a szél szóval kezdte a mondatot megijedtem, de szerencsére nem az lett a vége, amire számítottam.
- Végül is az esőtől menekülés is tekinthető kikapcsolódásnak, ha úgy vesszük. Viszont az egyedüllét az nem sikerült, ahogy azt a mellékelt ábra mutatja – Célzok itt magamra, miközben halvány mosolyra húzom a számat. Beszélgetés közben folyamatosan rá nézek, mert már kis koromban a fejembe verték, hogy ha beszelek valakihez akkor az illető szemébe kell nézni. Azóta így járok el. Ezt csak most nehéz betartani ugyanis lehet, hogy ha nem az útra figyelek, akkor hamarosan én is felbukok valamiben és olyan sáros leszek, mint az útitársam, de vállalom a kockázatot. Végül is egyszer élünk, és még úgy se feküdtem soha sárban. Nem is most akarom kipróbálni, de ha esetleg mégis megtörténne, akkor már tudom, hogy ezzel fogom nyugtatni magamat.
Sabrina válasza az előbbi költői kérdésemre meglepett. Mármint nem maga a  tény, hogy válaszolt, hanem az amit mondott. Az eszembe se jutott, hogy a vihar oka nem más, mint a mi találkozásunk. Nem nagyon hiszek a sors keze szövegben. Amit viszont utána mondott az nagyon tetszett. Elkezdtem vigyorogni.
- Bunkó? Mardekáros? – A két szó között hagytam egy kis szünetet. Körülbelül úgy hangzott, mintha életemben nem hallottam volna még ezt a kettőt együtt, egymás mellett.
- Úgy tűnik a mardekáros szó ma már a bunkóval, a szeméttel és a gátlástalannal egyenlő – Folytatom a megszokott kedves hangnemben – Így skatulyáztak be minket. Mi vagyunk a rosszak – Megigazítom a taláromat, ami már teljesen el van ázva, viszont a házam szimbóluma még mindig jól kivehető rajta.
- Ne érts félre, nem azt mondom, hogy valójában szentek vagyunk. Mi csak másképp viszonyulunk az emberekhez, mint a másik három ház tagjai – Egy kis szünetet tartok. Most jönne az, hogy én általában mit gondolok a hugrabugosokról, de ezt inkább nem osztom meg vele csupán tapintatosságból. Ez szintén egy olyan tulajdonság, amiről azt hittem, hogy évekkel ezelőtt eltűnt belőlem, de most valahogy mégis a felszínre tört. Nem értem, miért viselkedek így ezzel a lánnyal, pedig ha más lenne itt teljesen sárosan biztos milliónyi „kedves” megjegyzést tettem volna rá.
- De örülök, hogy nem tartasz bunkónak – Teszem hozzá egy kis fáziskéséssel, hiszen valószínűleg, amit az előbb mondott azt pozitívumnak szánta.
- Tudod én már csak ilyen jól nevelt mardis vagyok. Erről jut eszembe, állj csak meg egy pillanatra – Kérem a lánytól, és ezzel egy időben én is megállok egy helyben, majd ha Sabrina is így tesz, leveszem a taláromat. Ez őrültségnek tűnhet a vihar közepén, mivel ez legalább melegített valamennyire.
- Ezt vedd fel, nehogy megfázz! Ha már a fejedet beütötted nem akarom, hogy elkapj egy jó kis megfázást itt nyár elején. Ilyenkor aztán tényleg szívás betegnek lenni. Ez is vizes kissé, de legalább egy kicsit melegít. Ne is próbálj ellenkezni, ha már nem tudtalak felsegíteni a földről, akkor legalább ennyit tegyek érted – Mondom teljesen komoly hangon és arccal, hogy érezze, nem csak viccelődök vele. Mellesleg ez a gesztus eszembe se jutott volna, ha nem említette volna, hogy én vagyok az egyetlen nem bunkó mardekáros ismerőse. Ezek után pedig hű akarok maradni ehhez a jelzőhöz.
 - Figyelmeztetlek, ha nem fogadod el, akkor el nem mozdulok innen, és ha belém csap a villám, akkor a lelkeden fog száradni – Ez volt eddig a legkedvesebb zsarolás, ami valaha elhagyta a számat. Helyesbítek: Ez volt az első zsarolás, amit kedvesen adtam elő. Ezek után már nem mondhat nemet. Ha mégis, akkor majd kitalálok egy B tervet. Amennyiben igent mond, én magam terítem rá a ruhadarabot, ha nemet, akkor meg tovább győzködöm valamivel.
Úgy vagyok vele, hogy nekem már úgyis mindegy. Nyilván valami nagyon súlyos dolog történhetett velem, amiért így viszonyulok egy lányhoz, aki ráadásul hugrabugos. Mintha én ütöttem volna be a fejemet abba a kőtáblába.

Talán kicsit hülyén hangzott Zephyr szemében az, hogy eddig kevés Zephyrt ismertem, de nem tudtam mit mondani. Semmi jobb nem jutott abban a pillanatban az eszembe, csak ez, így ezért is beszéltem neki erről. De talán jobb lett volna, ha inkább nem mondok semmit.
Az idő egyre hűvösebb lett, és én is egyre jobban fáztam. A srác, mint ha csak olvasott volna a gondolataimban levette a talárját és felajánlotta, hogy odaadja.
- Köszönöm, de nem fogsz így megfázni?- kérdeztem, mert az igaz, hogy jól esett az a kis meleg, amit a talár adott, de ha miattam fog megfázni a srác, akkor az nem lesz kellemes érzés számomra sem. Az biztos, hogy bűntudat fog gyötörni.
- De ha nekem a gyengélkedőre kerülsz megfázás miatt, akkor esküszöm meglátogatlak és én magam fogom beadni neked a legpocsékabb ízű gyógyszereket.- mondtam nevetve, de kicsit fenyegetően, miközben elfogadtam a talárt.
A nem bunkó mardekáros kijelentésemen elmosolyodott, és látszólag jól esett neki, hogy ezt mondtam. Ezek után elkezdte magyarázni, hogy sokan miért is tartják a mardekárosokat bunkónak.
- Hát végül is én nem a többiek véleménye alapján mondtam ezt, mert van egy pár bunkó mardis ismerősöm, akik valahogyan nem olyan kedvesek, mint te. De amúgy meg engem nem is az zavar, hogy a legtöbbjük be akar állni halálfalónak. Legalábbis addig nem, amíg nem az én családomat, vagy a barátaimat ölik meg.- magyaráztam, de ekkor hirtelen abbahagytam, mert eszembe jutott, hogy kicsit túl sokat mondtam. Nem kellene annyit fecsegnem, főleg egy új ismerős előtt, akit még alig ismerek. Így gyorsan befogtam a számat és zavartan pislogtam magam elé, s elgondolkoztam. Vagy legalábbis próbáltam úgy tenni. Próbáltam valami más téma után nézni, de nem sikerült. Nagyon zavart, hogy túl sokat mondtam arról, hogy hogyan is viszonyulok a mardekárosokhoz. Nem is az zavart, hogy mind ezt elmondtam, hanem az, hogy ezeket egy mardekáros sráccal közöltem. Zavaromban rápillantottam útitársamra, hogy lássam mit reagál az előbbiekre.

- Dehogy fogok – Jelentem ki arra a kérdésre, hogy nem fogok e megfázni a talár nélkül, majd ösztönösen balra nézek – Ha meg mégis, akkor az nem a talár hiánya miatt lesz – Teszem hozzá, mert egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy amit mondtam az tényleg úgy lesz. Bár most nem hiányzik semmilyen betegség, mivel ahogy az előbb mondtam ilyenkor betegnek lenni nem a legjobb dolog. Utálok beteg lenni, mert akkor mindig tehetetlennek érzem magam és rosszul vagyok attól a tudattól, hogy másoktól függjek.
- Fúj, de útálom a rossz ízű gyógyszereket – Mindig belekötök azokba az emberekbe, akik valamit rosszul mondanak ki, de az utálat szót én mindig szeretem így mondani, hogy érzékeltessem mennyire nem szeretem az adott dolgot – Akkor ez eggyel több ok, hogy ne betegedjek meg. De ha el is kapok valamit az csak az én hibám. Lehettem volna előrelátóbb is. Mostantól akkor is viszek esernyőt, ha tűz a nap. Végül is funkcionálhat napernyőként is, tehát ha nem esik az eső, akkor nem vittem el feleslegesen – Osztom meg a korszakalkotó ötletemet Sabrinával, ami talán kissé hülyeségnek hangzik, de ez van. Legtöbbször elfelejtem átgondolni, amit kimondok.
Mivel a lány belement abba, hogy felvegye a taláromat, odanyújtom neki a ruhadarabot. Egész rövid idő alatt sikerült meggyőzni, ami szerencse, mert így hamarabb indulhatunk tovább a kastély felé, ami még mindig nincs közelebb, mint eddig. Már megpróbálok rá se nézni, mert csak ideges leszek.
Folytatódik a mardekáros téma. Valójában egyáltalán nem csodálkozom azon, hogy sok bunkó mardis ismerőse van, hiszen lehet, hogy ha más körülmények között találkozunk én is másképp viszonyulnék hozzá, vagy ki tudja. Miközben beszél folyamatosan ránézek, ahogy szoktam, de mikor megemlíti a halálfalókat, hirtelen elfordítom a tekintetemet és újra előre kezdek nézni és a mosoly, ami eddig az arcomon volt egyszerre eltűnt.
Most legszívesebben azt mondanám neki, hogy majd megpróbálom észben tartani, hogy ne öljek meg senkit, aki fontos neki, de azzal rögtön elárulnám magam. Bár az előbbi reakcióm is egyenlő volt egy beismeréssel, de hátha nem vette észre. Igaz, nem vagyok még halálfaló, de ebben a mondatban is a kulcsszó a még. Feltett szándékom, hogy csatlakozzak, mert ezt tartom helyesnek. Most kéne témát váltani, de valahogy nem jut eszembe semmi és úgy tűnik neki se így következik az a kínos csend, mikor azt várod, hogy a másik szólaljon meg.
- Van háziállatod? – Váltok egy teljesen más témára. Semmi logikai összefüggés nincs a halálfalónak álló mardekárosok és a házi kedvencek között, de hirtelen csak ez jutott eszembe és valamivel meg kell törni a csendet. Tekintetemet újra felé fordítom, de már egyszerűen nem tudok ugyanúgy ránézni, mint eddig. Nem tudom titkolni, hogy valami megváltozott.

Miután elfogadtam a talárt, Zephyr rám adta, és megígérte, hogy nem lesz beteg. Legalábbis azt mondta.
- Remélem is.- mosolyogtam rá a srácra, majd ismét előre fele néztem, nehogy orra essek valamiben megint. Csak akkor botlottam meg, mikor pont én beszéltem a mardekárosokhoz való viszonyomról. De ezt nem kellett volna. Túl sokat fecsegek. Zephyr reakcióját látva az futott át az agyamon, hogy mi van, ha ő is be akar állni közéjük. De nem hiszem, ő ahhoz túl kedves. Vagy ez csak egy álca, hogy az ember félre ismerje?  Nem, nem hiszem. De mi van ha mégis.. mégis Voldemortot akarja szolgálni? Nem tudom. Ez a helyzet annyira kínos volt a számomra.. a csend, ami közben ránk telepedett, tulságosan is azt sugallta, hogy én itt most rossz helyre tapintottam. És amikor a tekintetemet a srác felé irányította, hogy lássam a tovább reakcióit erre, ő is pont rám nézett, és tekintete azt sugallta, hogy nagyon is rosszat mondtam az előbb. S mert, hogy nekem mindig beszélnem kell, még ha az nem is jön túl jól, ezért majd nem megszólaltam, akaratom ellenére, hogy: „ Jaj bocs nem tudtam, hogy te is Őhozzá akarsz beállni.” Mert igen nekem vagy egy szőke, és buta énem is, aki ezt mind kimondta volna, ha én nem fogom vissza magam. Pedig ez az egész lehet, hogy nem is igaz, csak én feltételeztem rosszul. Szerencse, hogy Zephyr ekkor egy másik témára tért rá, és így másról kellett beszélnem.
- Van egy macskám és egy törpegolymókom.- válaszoltam halkan, magam elé bámulva. Nem tudtam mit kezdeni magával a helyzettel. Annyira rosszul éreztem magamat ezután. Mindig ez van, ha engem beszélni hagynak. Ez nem lehet igaz!
- És neked van állatod?- kérdeztem még mindig halkan. Nem akartam, hogy a csend ismét ránk telepedjen, mert az még rosszabb lett volna. Azt nem tudtam volna kibírni. A választ is csak úgy vártam, hogy magam elé tekintgettem, s mentem egyenesen a kastély felé vezető úton.

A helyzet elég kellemetlen lett. Az a halálfalós téma mindent elrontott. Egy részem el akarta neki mondani, hogy mi a helyzet, és megmagyarázni mit miért teszek, de aztán leteszek erről az őrült ötletről, hiszen most találkoztam vele először és nem fogom neki rögtön elmondani az egyik legkomolyabb titkomat, amit mellesleg még a közeli barátaimnak se tudtam elmondani. Az egyetlen lehetőség a téma terelése, hogy mindketten elfelejtsük ezt a dolgot, viszont nem volt olyan könnyű, mert ez rányomat a bélyeget a beszélgetésre.
- Biztos aranyosak lehetnek – Dicsérem meg így látatlanban is az állatait. Ha kutyája lenne, akkor csak a törpegolymókját illettem volna az aranyos jelzővel.
- Nekem csak egy macskám van, akit Castellonak hívnak. Egy tipikus elkényeztetett házimacska, aki egy kis hízelgéssel bármit el tud érni, és ezt ki is használja – Mosolygok a macskám rövid jellemzésén, ami mindent elárult róla – És tudja, hogy bármi rosszat csinál, nem tudok haragudni rá, ezért mindent megenged magának. Lehet, hogy kicsit elrontottam a nevelését, de én így szeretem – Teszem hozzá. Ennyit nem szoktam róla egyhuzamban beszélni, de most nem akartam, hogy újra csend legyen.
- Lehet egy személyes kérdésem? – Nézek rá, miközben ismét komoly arckifejezést öltöttem, de mielőtt válaszolt volna már fel is teszem – Van barátod? Mármint úgy értve, hogy jársz valakivel? - Ezt talán egy kicsit jobban is meg lehetett volna fogalmazni, de valahogy most nem ment. Ez most kivételesen nem tématerelő kérdés volt, ez a dolog komolyan érdekelt. Nem mintha most rögtön rá akarnék mászni, hiszen az életem így is elég zavaros, és nem biztos, hogy beleférne egy kapcsolat, viszont az is igaz, hogy ez a lány nagyon furcsa dolgokat vált ki belőlem.
Annyira feszültem várom a válaszát, hogy elfelejtem az utat nézni, és ennek az lesz a vége, hogy valamiben megbotlok, majd egy pillanat múlva a földön találom magam. Placcs! Bele a pocsolyába. Még jó, hogy nem hasra estem, hanem meg tudtam támaszkodni a kezemen és a térdemen.
- Ilyen nincs! – Ordítom jó hangosan, majd feltápászkodok a mocsokból. A nadrágom mocskosabb lett, mint valaha, de sebaj. Ennél rosszabb már legalább nem lehet – Úgy látszik nem tudok úgy végigmenni ezen az úton, hogy ne legyek sáros – Elnevetem magam, majd Sabrinára nézek. Az idegesség eltűnik, mert felesleges dühöngeni, ha úgy se tehetek semmit. A természet erősebb nálam.
- Minek rakták ide ezeket a köveket? – Kérdezem, mikor hátranézek, hogy lássam mi okozta az esést.

A dolgok nagyon is rosszul mentek. Én nem akartam semmi rosszat mondani, de mégis sikerült. Ezt a halálfalós témát igazán mellőzhettem volna. De nem, nekem muszáj volt erről dumálnom. Legszívesebben a lehető legmélyebbre ástam volna el magamat, de inkább nem akartam senki szeme elől eltűnni.
Az állatos téma jó figyelem elterelőnek bizonyult. Az elején. Aztán miközben Zephyr beszélt a macskájáról, ismét előtörtek bennem a rossz érzések, hogy én mekkora egy nagy balfék vagyok. Természetesen figyeltem a srácra, minden egyes szavát meghallottam és meg is jegyeztem, de az agyam mégis az előző témákon kattogott, de nem jutottam sokra. Így tekintetemet ismét a srácra emeltem és úgy hallgattam tovább.
- A te macskád is biztos aranyos lehet.- mondtam, egy halvány mosollyal az arcomon. Csak akkor néztem ismét magam elé, amikor Zephyr személyes kérdésére került a szó. Még mielőtt bármit is válaszolhattam volna, ő már fel is tette a kérdését, ami egy kicsit zavarba hozott. Először nem tudtam mit mondani, de azután a szavak csak jöttek maguktól. Ránéztem a srácra és beszélni kezdtem.
- Hidd el neked szívesen mondanám azt, hogy nincs, de sajnos van, illetve nem sajnos mert szeretem.- válaszoltam kissé zavarosan. Szememben csupa őszinteség volt, nem hazudtam neki. Valóban szívesen mondtam volna azt, hogy jelenleg szabad vagyok, de nem így volt. Ott volt nekem Chris, akit nagyon is szerettem, és nem terveztem, hogy ott akarom hagyni. Nem állt szándékomban ilyet tenni. Még akkor sem, hogy ha szívesen mondtam volna azt Zephyrnek, hogy szabad vagyok. De úgy érzem, hogy a helyes dolgot mondtam.
Az egy válaszos kérdezz-felelek után a srác egyszer csak elesett egy kőben, és egy pocsolyában landolt. Én megálltam, s odamentem hozzá.
- Hát ha te nem tudtálé felsegíteni, akkor legalább én had tegyem meg.- nyújtottam oda a kezemet a srácnak, és egy kis mosoly ült ki az arcomra. Valahogyan teljesen elfelejtettem, hogy a srác, akinek most a kezemet nyújtottam, hogy felsegítsem, mardekáros. Egyáltalán nem is jutott az eszembe, sőt a halálfalós dolog is kicsit eltűnt a gondolataimból. Abban a pillnatban csak arra gondoltam, hogy segíteni akarok egy jó fej srácnak, akit igaz, hogy még csak most ismertem meg, de azért megkedveltem, és ő volt az, aki szintén segíteni kart nekem, amikor én orra buktam.

A személyes kérdésre adott válaszra reagálni se tudtam az esés miatt, viszont amit megtudtam az csak megerősítette azt, amire számítottam: hogy jár valakivel. Ez persze egyáltalán nem meglepő, mivel egy ilyen szép és kedves lánynak csoda lenne, ha nem lenne barátja. A kedvesség egy olyan érzés, amit sose tudtam megérteni. Mármint az értelmét nem sikerült megfejtenem. Hogy tud valaki ilyen kedves lenni egy vadidegenhez, akit látásból is alig ismer és nem kötődik hozzá semmilyen érdeke? Nem igazán hittem a hátsószándék nélküli kedvességben. Akik mosolyogva segítenek másokon, azokban csak az álszentséget, a hátsó szándékot látom. Azonban, mikor ránézek erre a lányra, aki fel akar segíteni, újra elkezdek hinni abban, hogy léteznek olyanok, akiknek a kedvessége őszinte.
Alapból nemet mondanék, mivel nem tart sokból felállni a pocsolyából, hiszen pár folton kívül nincs komolyabb bajom, mégis elfogadom a segítséget, amire nincs is szükségem csak, mert viszonozni akarja, amit én meg akartam tenni. Éppen ezért felé nyújtom a kezemet, persze miután megtöröltem a ruhámba, (mert nem akarom összekoszolni a kezét), és hagyom hogy segítsen feltápászkodni.
- Köszönöm – Mondom mosolyogva – Úgy tűnik, én se megyek haza tisztán. Na sebaj. Menjünk tovább – Tanácsolom az út folytatását, hiszen nem kell a helyszínen elsősegélyt nyújtani nekem egy kis sár és egy kis plusz víz után. Igaz, hogy a víz a legkevesebb, hiszen fentről is kapok belőle eleget.
Neki sikerült, nekem nem, bár a védelmemre szóljon, hogy mikor ő esett el én távolabb voltam. Azóta se értem mi vezérelt hozzá, de nem bántam meg a döntésemet.
- Visszatérve az előző kérdésre, nagyon szerencsés az a valaki. Amúgy csak kérdeztem. Hiszen kevesebb, mint fél órája ismerjük egymást – Ezt nem tudom pontosan csak erre tippelek. Nem jutott eszembe egyszer se az órámra nézni, mióta beszélek Sabrinával.
- Mellesleg nem valószínű, hogy sokáig bírnád a természetemet. Vannak elég idegesítő szokásaim – vallom be teljesen őszintén. Meg kell hagyni, hogy én se vagyok tökéletes.
- Valószínűleg egy hétig se bírnád velem – Vigyorogtam, bár ezt nem gondoltam komolyan. Ennyire azért nem vagyok kibírhatatlan. Igaz, vannak, akiket akár percek alatt az őrületbe tudok kergetni. De az biztos, hogy vele más lennék. Így is a rövid ismeretségünk alatt egy kritizáló vagy gúnyos megjegyzést sem tettem neki, pedig most kihasználhatnám a helyzetet, hiszen az egész ruhája csupa sár. Most mégse teszem ezt.
Az eső még mindig csak esik, mintha sose akarna megállni. Azonban egy érdekes változást veszek észre: közelebb vagyunk a kastélyhoz. Eddig mindig úgy tűnt, mintha egy lépést se mentünk volna előre, most viszont sokkal közelebb vannak az égig magasodó szürke tornyok.
- Már csak pár perc és ott vagyunk – Jelentem ki boldogan. Aztán eszembe jut, hogy mikor visszaérünk az épületbe, az útjaink elválnak. Ez egy kicsit lehervasztja a kedvemet.

~ . ~ Alyssa & Fredy ~ . ~

Sikeresen csatlakoztam a többiekhez, és így folytattuk utunkat. Fredy vezetett minket, és én készségesen követtem is. Nem érdekelt, hogy hova megyünk. Mondjuk azért akadt egy-két hely, ahova semmi pénzért be nem tettem volna a lábam, de hát kinek nincs olyan?
Alyssán és Fredyn rendesen látszott, hogy még most is mérgesek egymásról. Igaz, Alyssa mardekáros, így valószínűleg mindig hasonló kifejezéseket ölt arcára. Kissé zavart ez az egész, de úgy döntöttem, hogy mindenképp megoldom a helyzetet, és kibékítem kettőjüket. Talán az is lehet, hogy teljesen feleslegesen töröm az agyam ilyeneken, hiszen remélhetőleg úgyis megbékélnek egymással…
Egy kis séta után, ami olyan 10 perces lehetett, végre megérkeztünk arra a helyre, ahol nyugodtan lehet beszélgetni, és bátran szekírozhatjuk a másikat. Talán egyedül engem frusztrált kissé a helyszín, ugyanis nem máshol voltunk, mint a sírkert közelében. A hideg futkos végig a hátamon, ha a szellemekre gondolok. Jó… Félig fejnélküli Nick ő más… Őt szinte mindennap látom, na meg a többi szellemet is Roxfortban, de ha vadidegennel találkoznék össze, szinte biztos, hogy magam alá csinálnék… O.o
- Ööö… Az lehet, hogy te tudod, hogy ki az a „tudomki”, de mi nem tudjuk. Szóval ha elregéled, hogy ki is az, akkor talán mi is tudni fogjuk, és segíthetünk előle elbújni.
Mondtam barátságosan mosolyogva. Már engem is kezdett érdekelni, hogy kitől is fél Fredy jobban, mint magától, Voldemorttól, hiszen nem sok szörnyűbb dolog van nála. Már az is megfordult a fejemben, hogy egy túlságosan rámenős kiscsajról van szó, aki még csak meg se próbál leszállni Fredyről. Na, akkor aztán tényleg megérteném, ha rettegve futna előle. Viszont vicces ez az egész… Engem még sose rajongott körbe senki, és néha azért tényleg jó lenne. Nem mondom, hogy minden áldott nap, de azért hetente egyszer igazán jól esne egy-két rámenős fiúcska, akik próbálnak meghódítani, és legyeznék a hiúságomat. Érdekes lenne, annyi szent.
- Mellesleg Alyssa… Neked nincs olyan személy, akitől félsz, hogy rád akaszkodik, vagy szeretnéd, hogy rád akaszkodjon?
Kérdeztem tőle vigyorogva. Tudom, nem igazán tartozik rám, de akkor is… érdekelt, és kész. Nincs mese, meg fogom rá kapni a választ ha törik, ha szakad. Egyszer mindenképp kicsikarom belőle a választ… Viszont hogy én eláruljam, hogy ki tetszik, azt leshetik! Semmiképp se árulom el, hogy én kinek örülnék, ha kényeztetne…

Egy rövidebb - vagy hosszabb - séta után megérkeztünk a Fredy által alkalmasnak tartott helyre, ami a sírkert közelében terült el. Sokat gondolkoztam már azon, hogy ide vajon csak az igazgatókat temették-e el, vagy minden egykori roxforti alkalmazott ide került? Esetleg, aki nem itt akart nyugodni, azt is ide rakták be, mondván, hogy "itt dolgozott"? Soha sem értettem, minek egy temető az iskola területére, annyira morbid dolognak tartottam, hogy kifejezetten dühített. Azon is törtem már párszor a fejem, vajon itt voltak már sírrongálások? Elvégre nem egy elvetemült gyerek jár ide, akiből simán kinéztem volna, hogy felrúg egy-két sírkövet, vagy éppen összetöri őket. Csak bíztam abban, hogy ilyen nem fordult elő, ugyanis ez a legundorítóbb dolgok egyike. Aki ilyet tesz, az nyilván nem ép. Miféle egy szórakozás ez? És mégis vannak, akik jó pofának tartják.
Ezeket az embereket tudnám addig kínozni, míg azt nem kérik tőlem, hogy öljem meg őket. Persze, akkor már csak azért se tenném meg és addig kínoznám míg elviselhetetlenné nem válik a fájdalom és meg nem hal. Na, de ne álmodozzunk, most nem ennek van itt az ideje!
- Egyet értek Aftonnal - mondtam és próbáltam visszatartani a röhögésem. - Bár azt mondtad, boszorkány. Tehát egy nőnemű egyedről van szó, aki rajtad "lóg". Csak nem egy plátói szerelem kezd kibontakozni itt, az orrunk előtt? Ez annyira szép - élcelődtem.
Mégis igaz lenne a McGalagony sztori?
- Hát - kezdtem Afton kérdésére válaszul -, tulajdonképpen de. Van, akitől félek, nem is egy. Ezek pedig a szerencsétlenek. Iszonyodom attól, hogy valami senkiházi beinduljon rám. Viszont, ha már megtörtént, akkor tudom kezelni, úgyhogy annyira nem vészes, de akárhányszor ilyen történik, mindig kiráz a hideg. A legrosszabb pedig az, hogy a többségük köszönőviszonyban sincs az aranyvérrel.
A válaszom talán kissé visszatetsző lehetett, ám én így gondolkodtam. Sok olyan eset volt már, mikor valami szánalmas kis suttyó rám mászott, de persze a célba sosem ért be. A lány második kérdésére, kissé nehezebben tudtam válaszolni.
- Akit szeretnék... Mondjuk Malfoy! Ő olyan édes, de szerintem esélyem nincs nála. Már, nem a szépségemet illetően, mert abban nincs kivetnivaló, csak hát Malfoynak egészen más típusú lányok jönnek be. Sajnos...
Mindig is nagy vágyam volt, hogy megcsókolhassam Dracot.
Olyan elbűvölő jellem és annyira helyes. Kár, hogy erre az egész romantikus dologra sosem fog sor kerülni. Bár ki tudja, csak észhez tér egyszer és akkor majd bevetem magam!
- Tudjátok, sokan nem bírják Malfoyt, pedig csak meg kell ismerni! Ezt ajánlom nektek is, tényleg kedves is tud lenni. Igaz nem sokszor, de tud. Egyébként Afton, ha már így rákérdeztél, te is mesélhetnél valami szaftos kis dolgot, ami a magánéletedhez kapcsolódik. Bármit!

Miután a hölgyek is megszólaltak, az első kérdésem az lett volna, hogy mégis ki az a Draco? De inkább maradtam a tudatlanságnál, hiszen ha olyan, mint amilyennek Alyssa mondja, akkor lehet, hogy még jobban berágna rám vagy megsértődne, de bármit el tudnék képzelni... Ám, hogy ne bukjak le inkább másik "vágányra" tereltem a témát.
- Visszatérve "Tudomkire", még régebben az apám a Trellyg család egyik aranyvérű lányával össze akarna házasítani. Ezt a család tudtára is adta, akik beleegyeztek az eljegyzésbe, ám hosszas veszekedésnek köszönhetően, állítólag felbontották azt.  Ám, hogy ebből mennyi igaz, azt nem tudom.  Ami biztos, hogy állandóan engem piszkál, amióta  a roxfortba jár.- Feleltem nekik, majd az ő megjegyzéseikhez is hozzászóltam. -Evvel a Malfoyyal bármikor beszélek, de nem nagyon rajongok az ismerkedésért ... - Majd, hogy javítsak a helyzeten én is feltettem egy kérdést. - Na és nektek, van valami családi titkotok, vagy rossz élményetek? - Kérdeztem tőlük, bár szerintem csak az én családom lett ilyen zűrös. Eddig észre se vettem, hogy itt van ez a sírkert, miden bizonnyal azért, mert nem nagyon járkálok a birtokon.

A válaszomra nem reagált semmit, illetve nem tudott, mivel meggátolta ebben az esése. Rögtön odamentem segíteni neki, s felé nyújtottam a kezemet. Először azt hittem nem fogja elfogadni, de végül még is csak igénybe vette a karomat, noha meglehet, hogy nem is volt rá szüksége.
- Hát igen, de legalább már nem csak én vagyok csupa sár.- mondtam nevetve az ő kijelentésére, miközben elindultunk ismét és én elnéztem a kastély felé. Egyre közelebb volt, ám ez valahogyan nem túl jó érzést keltett bennem, hiszen még szívesen beszélgettem volna még Zephyrrel. De ha visszaérünk a kastélyba nagy valószínűséggel mind a kettőnk megy a saját körletébe, hogy száraz ruhába bújjon.
Már az eső is kicsit gyengébben esett, ami nagyon is dühítő volt, mivel ezt már megtehette volna egy kicsit előbb is. De hát ilyen az időjárás. Kiszámíthatatlan, mint az emberi természet. Csak hát meg kell szokni ezt a kiszámíthatatlanságot és már nem lesz olyan dühítő, amikor az eső csak akkor kezd el elállni, amikor már majdnem beérek egy fedett helyre. De én még nem szoktam meg.
Zephyr ezek után el kezdte magyarázni, hogy nagy valószínűséggel nem sokáig bírnám ki mellette. Ennyire rossz természete lenne, vagy ezt csak úgy mondja? A fene se tudja.
- Hát nem olyan biztos az.- szólaltam meg mosolyogva- Sok idegesítő ismerősöm mellett kibírtam már, és a legtöbbjük még mindig a barátom.- feleltem, miközben tekintetemet a srácra emeltem a földről. És ekkor eszembe jutott Helga, és az ő elviselhetetlen viselkedése. De érdekes, mert még mindig a barátom, akár mennyire is kibírhatatlan. Furcsa dolog ez is.
Ekkor Zephyr is megtette azt a felfedezést, amit én már régen kiszúrtam: hogy egyre közelebb vagyunk a kastélyhoz. Ez a gondolat látszólag őt is lehervasztotta, amit egy cseppet sem csodálok, hiszen én is még szívesen beszélgettem volna vele. De mit lehetne tenni, hogy az idő ne szaladjon olyan gyorsan, mint ahogyan ezt most is tette, és minden nap teszi? Semmit. S ez a szomorú igazság, pedig hányszor kívántam már azt, hogy álljon meg. S akkor sem tette. Akkor miért pont most tenné ezt? Úgysem fogja.
Ekkor ismét megtapogattam a fejemet, de a seb már nem vérzett.
- Mire odaérünk a fejem már egyáltalán nem is fog vérezni.- mondta mosolyogva, bár ez a kijelentés tulajdonképpen nem is tudom mire volt jó.

Egész kellemesen elbeszélgettünk a sírkertnél, és még a kérdésemre is választ kaptam. Igaz, kissé meglepődtem, hogy Alyssa leginkább Malfoyt szeretné, hogy a nyakán lógna, de hát ízlések és pofonok… Nem igaz? A mardekáros lány kérdésén kicsit meglepődtem. A valami szaftos sztori mindig relatív. Kinek, mi a szaftos…
- Ööö… mégis mire gondoltál pontosan?
Kérdeztem kissé zavartan. Nem igazán volt fenékig tejfel az eddigi életem, főleg mivel évek óta én vagyok az egyetlen a családban, akinek varázsereje van… Ezzel kapcsolatban is lehetne sztorizgatni, na meg a mugli sulis bénázásaim is érdekesek voltak…
- Fredy! Ne mond, hogy nem hallottál még Draco Malfoyról!
Mondtam teljesen elhűlve. Mondjuk igaz, hogy nem is mardekáros, de attól még hallhatott róla.
- Azt mondják, hogy az apja halálfaló volt. Bár ha engem kérdeztek, akkor még most is az…
Válaszoltam végül én, kissé lehalkított hangon. Fogalmam sincs, hogy mitől félhettem, hiszen lényegében egy sírkertben voltunk, bár igaz, hogy a szellemek néha elég pletykásak tudnak lenni. Na meg… nem árt néha az óvatosság…
- Családi titok nincs, rossz élményből meg sok van. Ennyi elég lesz, Fredy? Mellesleg ha lenne is titok, és azt megosztanám veletek, már nem lenne titok, nem igaz?
Adtam meg válaszomat széles vigyorral a képemen, a hollóhátas srácnak. Lehet, hogy épp nem így szerette volna megkapni a választ? De végülis… ebből kiderül, hogy a családunk tagjai őszinték egymáshoz, és még a legnagyobb titkot is megosztják egymással.

Sabrina

Ébresztő! Most már tényleg sok, ennyi kedves, érzelmes ömlengés bőven elég erre a napra. Sőt egy életre is talán. Undorító! Egyszerűen hánynom kell magamtól. Ez azon ritka pillanatok egyike, mikor legszívesebben behúznék magamnak egyet. Elképesztő ez az egész helyzet. Hogy süllyedhettem ilyen mélyre? Zephyr Sebastian Devaux, sose tanulsz a hibáidból? Hogy lett belőlem hirtelen egy csöpögős romantikus történet főszereplője? Ez költői kérdés volt, mivel ha ránézek a mellettem lépkedő lányra rögtön eszembe jut. Egyszerűen elvarázsol. Elvesztem tőle önmagamat, minden realitás megszűnik és hirtelen a szememre borul az a bizonyos rózsaszín köd, amitől nem látom tisztán a dolgokat. Vihar van, szakad az eső, baromi hideg van, a ruhám tele van mocsokkal, mégis olyan, mintha egy gyönyörű napsütötte zöld mezőn sétálgatnánk minden gond nélkül egy gyönyörű nyári délutánon. Ebből a szép képből sajnos csak a nyári délután rész stimmel, a többi pont egy ellenkezője. De szerintem az emberek többsége nem egy temetőt tart a legromantikusabb helynek a világon.
Lehetetlen, hogy még egyszer ugyanabba a csapdába essek. Viszont, amint a mellékelt ábra mutatja, mégis valahogy sikerült megásnom a saját síromat. Pedig jól tudom, hogy a szerelem elvakít. Szerelem? Nem is tudom, lehet, hogy nem az, viszont lényeg a lényeg: elvesztem tőle a józan eszemet. Jó, ez még önmagában egy kisebb baj lenne. A szerelem nem bűn ugyebár. Csak az a bökkenő, hogy már tudom azt hogy van valakije, de még mindig nem álltam le ezzel az idióta viselkedéssel. Ha lenne nála esélyem, akkor nem lenne vele semmi baj, de így is minden érdek nélkül ilyen jónak lenni valakihez? Fel se fogom mit csinálok, csak jönnek belülről a késztetések. Nem érek vele az ég világon semmit. Mindig pontosan tudtam mit miért csinálok. Azért vagyok minden tantárgyból jó, mert tudom, hogy egy nap majd kifizetődik. Minden egyes napomat egy pontos időbeosztás szerint csinálok, szeretek mindent megtervezni. Olyan dolgokkal veszem körül magamat, amik hasznosak, utálom a felesleges kacatokat, ezért is forgatom a szemem mindig, ha valaki valamilyen haszontalan porfogót vesz nekem ajándékba. Most viszont itt van Sabrina. Fogalmam sincs, mi lesz ezután. A kapcsolat kizárva, mert van valakije, a barátság meg nehezen kivitelezhető, mivel két teljesen különböző házba járunk, más a baráti körünk ráadásul nem is járunk egy évfolyamra, tehát még közös óráink sincsenek. Tudom, hogy nem férne bele az életembe. Ahogy azt is, hogy minél több időt töltök vele annál jobban megkedvelem, amitől csak még jobban fog fájni a hiánya. Már megint a jövő! Itt van mellettem, és már arra gondolok milyen szörnyű lesz, ha nem lesz így.
Ez egy csapda. Amibe beleestem, és már nincs kiút. Ha akarnám se tudnám visszacsinálni. Komolyan mondom, az egyetlen dolog, amit utálok magamban az érzéseim. Nem értem minek vannak. Csak nehezítik az életemet…
- Na látod most már tényleg megértem milyen érzés sáros ruhában flangálni. Állandóan azt mondogatom, hogy csak akkor lehet megérteni a másikat, ha ugyanabban a helyzetben vagy, esetleg voltál. Én pedig eddig a napig nem igazán vettem sárfürdőt, és hogy őszinte legyek le tudtam volna boldogan élni az életemet anélkül, hogy megtapasztaljam milyen érzés is lehet felbukni egy kőben és belezuhanni egy pocsolyába. De azért annyira nem vészes – Mondom fogvacogva. Már eléggé kezdek fázni, és ez valószínűleg meg is látszik rajtam bármennyire is próbálom titkolni. Azt viszont nem engedném, hogy Sab visszaadja a taláromat. Neki nagyobb szüksége van rá, mint nekem. És már megint kezdem a nagylelkűséget.
- Le merem fogadni, hogy ha hosszabb időt töltenél velem azt kívánnád bár meg se ismertél volna. Ahogy mondtam nem vagyok egy könnyű eset, nehéz kezelni. Sokszor mondok vagy teszek olyanokat, amitől a legtöbben megsértődnek. Pedig legtöbbször csak azt mondom, amit tényleg gondolok, nem szeretem szépíteni a dolgokat. Ráadásul nem vagyok az a kifejezett megértő típus, aki hosszú órákat tölt azzal, hogy vigasztalja  a szomorú embereket. Persze meghallgatok én mindenkit, de legtöbbször kiröhögöm őket a végén. Legalábbis, ha jó hangulatom van. Ha meg nem, akkor… legyen elég annyi, hogy még rosszabbul érzik magukat, mint azelőtt. Az együttérzés sose volt az erősségem – Vigyorodok el.
Feltűnik, hogy az eső egyre kevésbé esik. Talán beigazolódik a feltételezésem. Felnézek az égre, hátha megpillantom a napnak valamelyik halvány sugarát a felhők mögül kikandikálni. Viszont nem sikerült egyet se találnom. Főleg, hogy rögtön, amint felemeltem a fejemet egy esőcsepp máris megcélozta a bal szememet, amitől elment a kedvem az időjárási tényezők vizsgálatától. Lefelé hajtottam a fejemet, és sűrű pislogással próbáltam eltávolítani a vizet a szememből, majd az egyik ujjammal is rásegítettem, aztán újra Sabrinára néztem, és örömmel tudatosítottam magamban, hogy a látásom nem károsodott.
Közben közli velem, hogy már jobban van a feje, ami eddig vérzett. Ennek a hírnek igazán örülök.
- Mire visszaérünk már minden rendben lesz. Ha jól látom, az eső is kezd elállni – Nézek fel az égre és pont abban a pillanatban esik bele a bal szemembe egy kedves kis esőcsepp. A fejemet rögtön újra előrehajtom, majd hevesen pislogni kezdek, hogy az idegen anyag eltűnjön. Meg persze az ujjammal is rásegítek.
- Az lenne igazán jó, ha a víz lemosná a koszt is rólunk, aztán a nap gyorsan megszárítana. Akkor már tényleg minden jó lenne, és talán meg tudnám bocsátani az időjárásnak ezt a hirtelen vihart – Osztok meg egy újabb lehetetlen vágyat beszélgetőpartneremmel. Pedig milyen szép is lenne! Ahogy az is, ha ez a kastélyhoz vezető út hirtelen megnőne. Még szívesen folytatnám a sétálgatást.

- Tulajdonképp a Fredynek adott válasz után, már nincs kérdésem. Én is hasonló titokra lettem volna kíváncsi... De ha nem szeretnéd megosztani, hát jó - mondtam Aftonnak kicsit letört hangulatot árasztó fejjel, amit főleg a lefelé biggyesztett száj mutatott. - Ám, ha közbe mégis meggondolnád magad - engedtem el egy halvány mosolyt, majd újra felvettem a csalódott álarcot -, mi meghallgatunk! Ugye, Fredy?
Titkon reméltem, hogy sikerül megpuhítani, bár ez a módszer legtöbbször csak fiúknál jön be. Elképesztő mire is képes olykor egy egyszerű grimasz, s hogy mit tud kiváltani egy jól hangsúlyozott mondat. Drámai szakításokat és többórás sírógörcsöket tudok okozni egy-két ilyen kicsikart vallomással. Volt már példa rá, hogy "ártatlan" szavakkal robbantottam szét egy többéves kapcsolatot, pedig mindössze egy olyan szó volt a mondatomban, ami szakításra adhatott okot, ez pedig a "megcsalt" volt. Mindig is csodálkoztam, milyen apróságokon tudnak kiakadni egyesek. Megcsal... Na és? Jön másik, vagy nem? Ha az is megcsal, akkor a következő, akit követ a következő utáni következő és így tovább. Persze a sokadik "következő utáni" pácienst követően érdemes elgondolkozni azon, hogy bennünk lehet-e a hiba. Hiszen, eddig nyilvánvaló lehetett, hogy ez abszurdum, ám egy idő után kukkoljunk magunkba és ha akkor sem találunk semmit, próbálkozzunk tovább a társkereséssel!
- A kérdésedre visszatérve, Fredy, az én családomban aligha lehetnek titkok, vagy legalábbis én nem tudok róluk, viszont tekintve milyen unalmas és prűd tud lenni néha az élet otthon, nem hinném, hogy bármi ilyesmi szóba jöhetne. Nem tudom eldönteni igazából, hogy ez jó-e vagy rossz. Olyan furcsa kettősséget érzek benne leginkább, bár néha határozott hátrány, hogy ilyen nudli eseményekkel tűzdelt leveleket kapok otthonról, mint például: " a szomszéd elaludt, ezért lekéste a misét ". Most komolyan, szerintetek? Na mindegy, ne is válaszoljatok! Gondolom mi lenne a reakció. A rossz élménnyel kapcsolatban pedig, inkább nem nyilatkoznék, túl rossz ahhoz, hogy beszélni tudjak róla, elég ha rágondolok és máris hatalmába kerít a keserűség. Lehet, hogy úgy tűnik, nagyon egyszerűen átsuhantam ezeken, de az utóbbi esetében meg kell értenetek, nem szeretnék róla mondani semmit. Visszatérve a hölgyeményre, Fredy, sajnálom. Nincs annál rosszabb, mikor egy nem kívánatos személy rád akaszkodik. Hidd el, én már csak tudom! Na, de nem szeretném magam fényezni, inkább kérdeznék valamit. Már szóba került Draco... Most nézzük az ellentettjét! Mit gondoltok Harry Potterről? Főleg Afton, tőled kérdem, hisz te tartozol vele egy házba, de Fredy, a te véleményedre is kíváncsi vagyok!

[/size]
A két hölgy meglepő módon egész jól kijött egymással. Mikor rám terelődött a szó, ismét az az érzés kerülgetett, hogy le fogok égni előttük. Nem akartam válaszolni, így gyorsan ki kell találnom valami indokot, hogy miért megyek el. Ha azt mondanám, hogy tanulni megyek, akkor Alyssa biztos ismét leszólna. Azt pedig nem nagyon szeretném, azt sem mondhatom, hogy egy találkát beszéltem meg valakivel, hiszen tudják, hogy nem sűrűn beszélgetek. Talán az egyetlen menedék, amit kihasználhatok, az "tudomki". Szerencsére nem árultam el, hogy ki ő, így bármikor ki tudom használni ezt a lehetőséget. Ezután pedig, úgy tettem mintha a válaszomon gondolkodnék, miközben egy iskolatárs közeledését vártam. Aztán egyszer csak jött a felmentő sereg. Egy hugrabugos lány közeledett felénk. Nem tudom miért tartott a sírkert felé, de nem is érdekelt. Halkan megszólaltam.
- Itt van tudomki, én most elmegyek sziasztok! - Hadartam nekik,majd a lábaim rögtön futásnak is eredtek. A birtokról a hatalmas épületbe belépve, rögtön a házam klub helységébe vezető lépcsők felé vettem az irányt. Hogy ha esetleg követne volna valamelyik hölgy, akkor meg tudjak menekülni, a lépcsőfokokat hármasával szedtem, majd bő 5 perc múlva már a kandalló melegítette fel a testemet.

A legérdekesebb az egész helyzetben az volt, hogy ott sétáltam már kevésbé vérző fejjel, és egy mardekárossal az oldalamon. Nem vagyok én ehhez hozzá szokva, hogy valaki a mardekárból fel akarjon engem segíteni, majd tök kedvesen elbeszélget velem. Mint ha, mint ha nem is abba a házba járna. Mert jó lehet, hogy egymással nem ilyenek, de nekem a tapasztalatom az, hogy egyetlen kedves ember sincs ott. Ezt gondoltam egészen idáig, és talán ezt is erősítik a kivételek. De amint eszembe jut Zephyr, vagy akár csak egy kicsit felé pillantok, rögtön az ugrik be, hogy nem mindegyikük olyan szörnyű. Ő legalábbis egyáltalán nem az. Sőt egészen idáig azt gondoltam róluk, hogy szívtelen lények, akiket csak az hajt, hogy másokat piszkálhassanak, és az őrületbe kergethessenek. De erre itt jön ez a srác, aki teljesen másképp viselkedik, mint ahogyan azt egy mardekárostól várnám. Nagyon érdekes.
- Pedig állítólag a sárpakolás jót tesz.- mondtam nevetve válaszul Zephyr mondandójára. Miközben a srác felé pillantottam észrevettem, hogy már lassan ő is majd nem megfagyott.- Visszaadjam a talárodat?- kérdeztem, de már úgy is sejtettem mi lesz rá a válasz. Általában, ha valaki odáig eljut kedvességi szinten, hogy amikor látja, hogy a másik fázik, akkor oda adja neki a talárját, akkor nem nagy a valószínűsége annak, hogy utána vissza is kéri. Persze vannak olyanok, akik egy felajánlás után már rögtön könyörögnek, hogy had kapják vissza szeretett ruhadarabjukat. Hát majd meglátjuk Zephyr milyen.
- Honnét szeded, hogy milyen a tűrő képességem?- kérdeztem vigyorogva- Amúgy meg nem olyannak ismertelek meg, mint aki olyan könnyen kiröhögné az embert, hiszen akkor sem röhögtél, amikor én elestem a sírban.- mondtam teljes őszinteséggel a hangomban, mivel egyáltalán nem hittem el neki, hogy csak úgy kiröhögne bárkit is a panaszkodása alkalmával. Legalábbis az eddigiek alapján nem ezt nézném ki belőle. Ekkor, ahogyan a srác felé pillantottam pont láttam, ahogyan egy esőcsepp éppen a szemébe esik, és ezzel kisebb gondot okozott neki. Halkan, alig halhatóan kuncogtam, de mivel nem akartam megsérteni, ezért abba is hagytam. Kellett neki felnéznie az égre.
Ezek után megállapította, hogy milyen jó is lenne az, ha az eső lemosna minket a nap meg megszárítana. Milyen szép is lenne az, de ennek nem nagy sajnos az esélye. Sőt annak sem, hogy most egy kicsit több időt töltsek Zephyrrel, és jobban megmerhetnénk egymást. Hát igen, lassan visszaérünk a kastélyba, s ott külön válnak az útjaink.

Még mindig kicsit zavarban voltam, főleg mivel újdonsült barátaim kíváncsiak voltak egy titkomra. Jó… Rendben… azt nem mondom, hogy egyetlen egy sincs, de számuk igen elenyésző. Titkokból kevés van, viszont kellemetlen emlékből sok van, amit nem igazán szeretek mással megosztani. Valamiért rossz érzésem lesz tőle, akár hányszor is átfutnak az agyamon a mugli suliban töltött évek. Ott mindig én voltam a különc, akivel furábbnál furább dolgok történnek. Erre a gondolatra szinte azonnal hidegrázással felelt a testem, ami valószínűleg Fredynek és Alyssának is feltűnt. Igaz, ezzel talán el is árultam magam titkok terén… Bár ami azt illeti, egy szóval se mondtam, hogy nincs egy icipici titkom se.
Kissé bűnbánóan pislogtam két beszélgetőtársamra, akik látszólag csalódottak voltak, amiért nem regéltem el nekik egy titkomat a sok közül. Végül is volt abban igazság, amit mondtam… Ha elmondtam volna, már nem biztos, hogy titok maradt volna…
- Hehe. Szerintem aranyos, hogy a családod ilyen dolgokat is megoszt veled. Látszik, hogy azon erőlködnek, nehogy lemaradj a legkisebb, és legértéktelenebb dolgokról is.
Jegyeztem meg kuncogva. Kicsit emlékeztetett az én családomra, hiszen ők is hasonló levelet írnak minden egyes hónapban, egyfajta összefoglalóként. Érdekes, hogy a szülők mennyi sületlenséget képesek összehordani egy levélben. Néha már kicsit fárasztó, ahogy szinte napokra bontva írják le az eseményeket, de még is… valahogy mulattat, és érzem, hogy törődnek velem. Egyszerűen jó érzés… Nem csak az, hogy kapok tőlük levelet, hanem az is, hogy érzem a belőle áradó szeretetet és gondoskodást.
- Ööö… Hogy mit gondolok Harry Potterről?
Kérdeztem kissé meglepődve. Igazából fogalmam sincs, hogy mit kéne róla gondolnom. Nekem valahogy olyan, mint az összes többi diák a Roxfortban…
- Hát nem is tudom… Valahogy, nem tudok rá hősi megmentőként gondolni. Meg… nem tudom, de én az alatt a súly alatt, ami az ő vállát nyomja, valószínűleg összeroppannék, és már rég a Szent Mungóban nyomnám az ágyat a kattantak között.
Utolsó mondatom kissé mulattatott, hiszen ha nem is élnék akkora nyomás alatt, valószínűleg úgy is előbb utóbb ott kötnék ki, a dilisek között. A szüleim is mindig azt mondták, hogy nem vagyok teljesen komplett. És mi van, ha tényleg így is van?
- Oookééé… Szia!
Köszöntem el a kissé zaklatottnak tűnő Fredytől, aki épp futásnak eredt. Kissé meglepett a dolog, és néhány pillanatig figyeltem a távolodó hollóhátas fiút, majd halkan elnevettem magam.
- Hát, ez érdekes volt. Szegény úgy futott a lány elől, mintha tüzes vassal kergették volna.
Kuncogtam még mindig, majd felpattantam, s úgy döntöttem, hogy ideje lassan nekem is indulni. Néha azért nem ártana tanulni is, ha szeretném elvégezni a sulit. Igazából viszont semmi kedvem nem volt hozzá… Egy pillanatig némán álltam, majd megvillantottam egy újabb mosolyt, és elköszöntem a mardekáros Alyssától.
- Na jó, azt hiszem lassan én is megyek. És vigyázz… nehogy megskalpoljanak útközben azért, mert egy griffendélessel láttak.
Mondtam jókedvűen, majd vigyorogva indultam meg a kastély felé. Ki hitte volna, hogy ilyen érdekes lesz ez a nap? Nem hogy sikerült egy hollóháti sráccal összebarátkoznom, de még egy egész normális mardekáros lánnyal is összeakadtam. Látszólag ő nem olyan volt, mint a többi, így örültem volna, ha ő is egy lett volna a barátaim közül. Na nem mintha olyan sok lenne belőle…

Nevettem egyet a sárpakolásos mondatától. Furcsa, hogy így meg tud nevettetni egy hugrabugos lány, akivel alig pár perce ismerjük egymást. Vagyis ez még szerintem túl kevés idő arra, hogy teljesen megismerjünk egy embert, és valószínűleg pont ez a titok nyitja: még nem ismer. Talán nem is baj. Az ő nevetése is olyan tisztán cseng, mintha az angyalok énekelnének. Annyira természetes, nincs benne semmi rosszindulat. Ő annyira más, olyan különleges. Még belőlem is képes kihozni azt az oldalamat, amit nem mindenki láthat.
- Persze, hogy holnapra a gyengélkedőn végezd egy kényelmes ágyban miközben én az órákon ülök. Eszembe sincs visszavenni. Rám már úgyis rám fér egy kis pihenés egy kis megfázás nem nagy ügy – Utasítom vissza finoman azt az ajánlatát, hogy visszaadja a kölcsönadott ruhadarabot. Persze minden egyes mondatot vacogva mondtam ki, szóval a hitelességem megkérdőjelezhető, de akkor is ő a lány. Az meg egy másik kérdés, hogy én betegen se bírnék egyhelyben feküdni, hanem könyörögnék, hogy bemehessek az órákra.
- Bocs, hogy ilyen szűktűrésűnek néztelek. Többet nem fordul elő. Ami pedig az esésedet illeti én se szólhattam semmit az ázott kutya fejemmel. Bele se merek gondolni, hogy festhetek. Főleg most – Néztem végig magamon, de már valahogy nem tudott zavarni se a sár, se a víz, amit már csavarni lehetett volna a ruhámból és felmosni vele a nagyterem felét.
- Egyébként, ha otthagytalak volna vérző fejjel még a végén azt hitték volna, hogy én a gonosz mardekáros csináltam veled valamit. Sok az előítélet velünk szemben. Persze nem is mindig alaptalanul – Nevettem fel ismét.
- Látom már javul. Már nem vérzik annyira, mint eddig. Azért majd el ne felejtsd megnézetni biztos, ami biztos – Figyelmeztettem még egyszer, mint egy orvos, aki a betegének ad tanácsot.
Ki vagy te és mit csináltál Zephyrrel? Tennék fel sokan a kérdést, vagyis konkrétan mindenki, aki ismer után pedig valószínűleg Sabrinához fordulnának, és megkérdeznék milyen személyiségmanipuláló bűbájt használt. Ezt én is szívesen megkérdezném tőle, mert teljesen sikerült kifordítania magamból. Persze ez még mindig én vagyok. Barbi ismeri még ezt az oldalamat, de rajta kívül senki más. Esetleg még a nővéreim és a szüleim emlékezhetnek erre az önmagamra nagyon halványan. Ha kívülről látnám magamat valószínűleg el se hinném, hogy én vagyok. Az is biztos, hogy pár nap múlva már egy jót fogok röhögni magamon amiatt amilyen most vagyok. Most viszont ez olyan jó. Nem akarok visszamenni a kastélyba, legszívesebben visszafordulnék oda, ahol találkoztunk, a sírkőhöz és elölről kezdeném az egészet. Utána újrajátszanám újra és újra a végtelenségig vagy ameddig meg nem unnám. Bár felettünk az eső esik és néhány villám is megjelenik még, már régen éreztem magam ennyire biztonságban. teljesen másképp látok mindent, és már nem zavarnak olyan dolgok, amik egy órával ezelőtt az őrületbe tudtak volna kergetni.
A bejárat pedig egyre közelebb van. Furcsa, mert ugyanoda tartunk, de mégis két teljesen külön útra készülünk lépni. Olyan távol már nem is lehetünk egymástól, mint ott bent az ódon kőfalak között, ahol a házakat mérföldek választják el egymástól. Mármint képzeletesen.  De ez van, az élet folytatódik, ha akarjuk ha nem. Ennél lassabban szerintem már nem tudnék menni akkor sem, ha akarnék. Látszik, hogy nem akarok még bent lenni. Az igazat megvallva mindent jobban akarnék, mint újra belépni a kapun.
Az eső közben egyre inkább kezdett elállni. A dörgések egyre távolibbnak hangzottak, és már a villámokat se lehetett látni az égen. A felhők mögül pedig hamarosan felbukkant a nap vakító sugara, ami hirtelen sokkal világosabbá tett mindent. Pár másodperc múlva pedig egyre több helyen kezdek felszakadozni a felhők és egyre több fénynyaláb jelezte, hogy a viharnak vége.
- Annyira tudtam – Nevettem fel ismét az égre mutatva. Hamarosan már az esőcseppeket se lehetett érezni. A hatalmas koromfekete felhőtömeg pillanatok alatt szétoszlott, a fény pedig bevilágította az egész tájat. Az égen pedig hamarosan egy szivárvány jelent meg. Mosolyogva néztem fel az égi jelenségre.
- Úgy tűnik ennyi volt. Gyorsan jött, gyorsan ment – Vontam le a következtetést az eget bámulva, majd miután kigyönyörködtem magam, ideiglenes útitársamra pillantottam.
- Örülök, hogy találkoztunk. Majd azért, ha találkozunk a folyosón remélem megismersz szárazabb formában is – Mondtam még mindig mosollyal az arcomon. Közben olyan volt, mintha a szívemben egy kést forgattak volna, de ezt kivételesen nem mutattam.
Nem vagyok jó elköszönések terén ezt még nem sikerült megtanulnom rendesen az évek során. Szívesen maradtam még volna csurom vizesen a szivárványt bámulva, de fölösleges lett volna tovább húzni a dolgot. Itt a vége.
- Majd még remélem, találkozunk. Vigyázz magadra és nézz a lábad elé! – Mondtam ki az utolsó mondatokat, majd hátat fordítottam és beléptem az épületbe, majd a Mardekár klubhelyisége felé vettem az irányt, ahol a megszárítkozás után ott folytathatok mindent, ahol abbahagytam. A vihar előtt.