Roxfort RPG

Ez a Tiltott rengeteg észak-nyugati részén van, vagy 200 méterre Hagrid kunyhójától.
Diákok ritkán jönnek ide. Jobbára a tanórákon megismerhető, szelídebb állatokat tartják itt (márha a hipogriff szelíd)...

{Kat :D}

Szokatlan talán tőlem, hogy órák óta egy helyben ülök, s ha ez valamiért mégis előfordulna, akkor sincsenek a kezemben könyvek. Nos, könyvek valóban nincsenek, csak egy A3-as lapokból álló vázlatfüzet, aminek az egyik oldalán feltűnően sokat radírozok. Igen, radírral.
Valamiért sehogy sem sikerül úgy ez a kép, ahogy elképzeltem. Nem, igazából elképzelnem sem kell túlzottan, hiszen az alanyok jóformán megvannak hozzá, mégis..
- Bowy, maradj így...
Hiába. Figyelmeztetem. Golymók.
Egy pillanatig még próbálom precíz pontossággal meghúzni a vonalakat, aztán feladom. Mély sóhajjal dőlök hátra a füvön. Lehunyt szemmel szusszanok.
Ha legközelebb a Weasley ikrek boltjában járok, mindenképpen javasolni fogom nekik a törpe-golymókok fejlesztgetését, avagy tenyészgetését valami magasabb fokon. Aranyosak-aranyosak, de nem hiszem el, hogy nem lehetett valami nyugodtabb kedvencet létrehozni. Persze... én beszélek...
Tudom, a képen csupán egy kis paca... ahham, gondolhatná a laikus. Ám én olyan precízen akarom megrajzolni ezt a rajzot... muszáj. Darell büszke lenne rám, neki biztosan tetszene. Na igen, tetszene, ha be tudnám fejezni...
Egyébként is, a születésnapja lesz nemsokára. Nekem pedig sem fantáziám kitalálni, mit szeretne, mire lenne szüksége, sem időm nincs annak beszerzésére. Így hát marad a remény, hogy egy tetoválónak - aki „meglepő módon” csodálatosan rajzol -, elnyeri a tetszését ez a kis „firkálmány”.
Újabb mély sóhajtól szabadulok.
~Vajon ez a könnyed, tavaszi szellő milyen messzire képes sodorni a nehéz sóhajokat? Elég messze, hogy engem többé ne nyomjanak...?~
Hallgatom, ahogy nem messze, a Rengeteg szélén csiripelnek a madarak. Érzem, ahogy a napfény óvatosan cirógat. Ahogy a szellő táncot jár a rengeteg fáinak leveleivel s azok jöttére összesuttognak egymással...
El tudnék itt aludni... és fel is tudnék fázni.
Igen, erre a karámoktól kiszűrődő hippogriff-horkantás hívja fel a figyelmem. Olyan, mintha tüsszentett volna. Feltápászkodok, meglepődve tapasztalva, hogy a kis hülye, közismertebb nevén Bowy a golymók, immár a hasamon tartózkodik. Most, hogy felültem, az ölembe gurul. Áh, imádom... olyan kis selymes.
~Gyönyörű vagy... szivárványszínű pamacs~
Finoman megcirógatom, lágyan borzolva szőrét. Kis szemei csillognak az elragadtatástól.
- Na gyere – tartom tenyerem, hogy a golymók beleugorjon. – Folytassuk azt a rajzot, mert éghet majd a képem, ha Darell nem kap tőlem semmit.
Arrébb teszem, s újra a vázlatfüzetért nyúlok, meg a ceruzáért. ~Annak a hippogriffnek a jobb hátsó lába valamiért nem tetszik...~ Elő a radírt, óvatos, rövid húzásokkal megszabadulunk attól a szügytől... Újra belemerülök a rajzba.

Magam sem tudom, hogy miért, de valamiért rendkívül jó kedvem volt, úgyhogy- habár a nap már lemenőben volt- úgy döntöttem, hogy fogom Micit, és megejtek egy sétát. Persze a macska már nem értékelte annyira. Próbáltam felcibálni a fotelból, ami körülbelül negyedik próbálkozásra sikerült is.
- Könnyebb lenne, ha gurítanálak- szólok a macskához.
Rendkívül kövér volt... megkapott mindent,amit akart, de mozogni... Na, azt aztán nem.
Persze nem csak én láttam, hogy mekkora már szegény- nem egy ember gondolkozott azon-és osztotta meg velem azon gondolatát- miszerint milyen hülye vagyok, hogy belerakom a macskát egy szőrös gömbbe. Aztán közöltem, hogy a gömb ő maga.
Szóval úgy döntöttem, hogy fogyókúrára fogom, így hát beiktattam napi egy sétát vele. Szerencsére elfutni nem tudott előlem, szóval muszáj volt velem jönnie.

A lemenő Nap fénye furcsa, sárgás-rózsaszín tompa fénnyel vonta be a tájat. Ahogy sétáltam, élveztem a kellemes időt- nem volt se meleg, se hideg. Szinte nem is néztem, hogy merre megyek, csodáltam a birtokot, a fákat, a madarakat, a kastélyt...

Végül a karámoknál kötöttem ki... Nem is bántam, a legendás lények gondozása óráért odáig voltam-ritka tantárgyak egyike volt. Habár szerettem a hippogriffeket, tudtam, hogy érdemes megtartani a biztos távolságot, úgyhogy a karám szélének támaszkodtam, és hol a csodás, szárnyas lények változatos színű tollainak pompázását néztem, hol pedig a pillangót elkapni próbáló Micit, ahogy rövid kis lábaival próbálja utol érni a játszadozó lepkét...
Mivel az idő egyre hűlt-habár fázni nem fáztam, de felvettem a magammal hozott pulcsit, és összehúztam a cipzárt.
Vissza támaszkodtam a karámra, és tovább néztem a hippogriffeket. De jó lenne egyszer egynek a hátán repülni...

Oliver az a srác, akire mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy” normális”. Persze, mindezt jó értelemben. Ő az a személy, aki imádja a poénokat a vicceket és benne van minden jó buliban. Legyen az szó szerinti parti, vagy csak ökörködés a haverokkal…Néha olyan ötletei támadnak, hogy mások biztosan falra másznának tőle…A mai napon azon butaság ötlött fel benne, hogy mikor már senki nem járkál a karámok körül, kisétál és begyűjt néhány színes tollat. De nem elhullajtott, koszos tollakra vágyott, hanem olyanra, amit saját maga tép ki a hipogriffekből. És most senki se gondolja, hogy Olie állatkínzó lenne. Nagyon is szereti az állatokat, van is egy kaméleonja, Szotyi…Ezzel az akcióval csak néhány díszes ékességtől szabadíthatja fel a szárnyast…Még a haveroknak is említette, persze néhányan mondták, hogy nem jó ötlet, mert ezek a lények elég veszélyesek lehetnek, de mások éppen ezzel cukkolták őt, hogy úgysem merné megtenni….

Ennél sem kellett több Olie-nak, hisz ő bátor srác, nem nagyon fél semmitől, leszámítva a gusztustalan rovarokat…Belement a fogadásba és megvárta, míg eljön a megfelelő pillanat…

Már késő délután volt, mikor úgy döntött, hogy itt az idő a nagy tollvadászatra. Felkapott magára egy kopottabb farmert és egy fehér pólót, majd még adott egy utolsó pacsit a társainak és elindult a karámok felé…Könnyed lépteivel, s közepes tempóval alig negyed óra alatt odaért, figyelve arra, hogy ne vegye őt észre senki, mert tisztában volt azzal, hogy valószínűleg ez is kihágásnak számít és biztosan büntetés járna érte…

Közelebb lépve a karámokhoz megtorpant. Figyelte az állatokat, amint azok mozgolódnak a helyükön.

~ Nyugalom Olie, sikerülni fog..Miért ne menne? Tökös gyerek vagy, nem félsz holmi lényektől, amiknek nagy karmai és hegyes csőrei vannak….~ Néhány percig csak várt és figyelte őket, mire a hipogriffek lassan nyugovóra térvén kényelmes pozícióban pihentek..

~ Ez az, most vagy soha…~

Óvatosan bemászott közéjük, ügyelve arra, hogy nesztelenül közelítse meg az egyiket. Ez sikerült is, Oliver egészen közel lopakodott és kiválasztva az állat legszebb tollát rámarkolt és erőteljesen megrántotta. Nem gondolta volna, hogy ilyen nehéz lehet kihúzni egy tollat…A lény megérezte és Oliver éppen akkor rántotta el kezét a díszes tollal együtt, amikor a hipogriff próbált lecsapni a csőrével…Olie, miután birtokában volt a kincs, azonnal rohanni kezdett , nyomában a hipogriffel…

-Wáá…- *kiáltott és a kerítéshez érve, átvetette magát azon…Nagy szerencséje volt, mert a griff már egészen közel állt hozzá, hogy csőrét és karmait Oliver húsába mártsa…Persze, így is sikerült egy kis vágást ejtenie Oliver vállán, aki hatalmas puffanással ért földet a karámok előtt..
-Uh, ba..kker..ilyen nincs…Húh, agresszív jószágok…jobb távolról, mint közelről…de a toll az már az enyém…- *Emelte feje fölé a tollat, s úgy nézegette, miközben ott feküdt, s észre sem vette, hogy a szomszédos karámoknál egy lány ácsorog…*

Ahogy így gondolkozok és álldogálok különös dologra leszek figyelmes.
Egy fiú közeledik a karámokhoz a másik oldalról. Olyan ismerős valahonnan... Kis gondolkozás után rá is jövök. Ő a suli egyik első számú "bajkeverője". Állandóan töri valamin a fejét, és szinte nincs olyan nap, hogy ne hallanék valamelyik tanártól róla.

Hogy is hívják? Hogy is? Azt hiszem, hogy Oliver...
Igen, majdnem biztos vagyok benne. Jajjj, vajon most mire készülhet? Mert hogy nem sétálgatni jött erre, arra mérget vennék. Őszintén szólva látatlanban mindig bírtam, elvégre én sem voltam az a minta diák, bár azért olyan mélységeibe nem mentem a kihágásoknak vagy csínytevéseknek.

Ahogy így gondolkozok, látom, hogy a fiú határozott mozdulattal, elszántan átveti a lábát a karámon és át mászik. Te jóóó ég. Nem, mostmár nem tartom tanácsosnak, hogy rá üvöltsek, hogy mégis mit csinál, hiszen az csak fel dühítené a hippogriffeket, akik látszólag még nem vették észre Olivert. Így hát nem tudván mit tenni csak holt sápadtan állok, és várom a furcsa jelenet végkifejletét. Ha most nem lesz komolyabb baja, akkor soha...

Közelebb lépett egy igen megtermett, de annál szebb tollú hippogriffhez, és... Jaj, neeee. Kihúzta az egyik tollát?! Istenem! Hát ezért jár az ember legendás lények gondozása órára?!

A következő pillanatban már csattant is az állat fényes és éles csőre ahol az előbb még a fiú keze volt.
Majd rohanás a hippogriffel a nyomában, át a kerítésen, és egy még éppen egy Olivert elérő karom...

Mostmár kinnt volt, a mágikus védelem megóvott minket a dühös hippogrifftől, majd elkezdtem rohanni felé- talán még dühösebb arccal mint az állat.
- Mond csak, eszednél vagy, de most őszintén?!-Ordítom a kissé megdöbbent fiú felé, majd a dühtől fujtatva megállok a még mindig a földön ülő fiú előtt.
Folyamatosan osztva, a talárom belső zsebébe nyúlok...
- Megért ennyit az a hülye toll? Egy csomó volt a földön is, de ááá, dehogyis... Neked PONT az kellett aminek a végén egy nemtudom hány tonnás hippogriff lóg!
Végre megtalálva amit kerestem, előhúzok egy aprócska üvegfiolát, melynek rézvörös tartalmán meg meg csillan a fény. Ezt még a ma reggeli gyógynövénytan órán kellett csinálnunk, elvileg seb gyógyító hatása van, ha jól végzi az ember a dolgát, ha meg nem, akkor meg...

Oda dobom az üveget Olivernek, és így szólok immár kissé megenyhült hanggal:
- Reménykedj, hogy jó vagyok gyógynövénytanból...
Majd elővarázsolok egy kendőt is, és oda térdelek a fiúhoz
- Na, mutasd...
- Amúgy... Oliver, ugye? Rose vagyok...
- Mellesleg elárulnád, hogy mi a csudáért csináltad ezt??

Oliver arcán kiült a mosoly, miközben gyönyörködött a griff csodaszép tollában. Öröme érthető, hisz nem csak , hogy sikerült megszereznie az áhított tollat, de így még a fogadást is megnyerte és nem mondhatják rá azt, hogy nyúlbéla…A válla csak ekkor kezdett el sajogni, már az ugrásnál is érzett valami éles szúrást a vállán, de azt hitte, hogy csak a kerítésnél vághatta be, ráadásul a karám ugrási manőver után olyan erővel huppant háttal a földre, hogy a tompa ütés teljesen elnyomta a madár karmai ütötte sebet…De most enyhe lüktetést érzett a válla környékén…Épp mikor fel akart ülni, hogy megnézze a sebét, egy eszeveszett ordítozást hallott meg a közelében. Oldalra pillantott és látta, hogy egy lány dühös ábrázattal száguld felé, oly hevesen, mint egy orkán. Oliver csodálkozó tekintettel figyelte az ismerős arcot, akiben egy hollóhátas lányt vélt felfedezni..

~ Hát neki meg mi baja? …~ Olie körbepillantott, hogy biztosan hozzá tart e a lány, de miután felmérte a terepet és látta , hogy rajtuk kívül senki sincs a karámok közelében, akkor már biztos volt abban, hogy a szavakat neki címzik.
-Hümm? Neked is szia…- *Oliver próbálna barátságosan beszélgetést kezdeni, de úgy tűnik, a mai napon teljesen belé fojtják a szót. A lány csak osztotta őt, de rendesen, mintha személyesen Olie anyukája lenne, vagy a dadája…
-Na, nyugodj meg. Semmi baj nem történt, amúgy meg nagyon odafigyeltem…de miért is érdekel téged, hogy én mit csinálok? …- *Tette fel a kérdést a srác. Nem, ezzel nem az volt a célja, hogy bunkó legyen vagy megsértse a lányt, egyszerűen csak rosszul tűrte, ha mások így letámadják, hirtelen , a semmiből. Fogalma sem volt arról, hogy ott van a lány, ha tudja, biztosan nem próbálkozott volna ilyen mutatvánnyal. Ám pechére Rose szemtanúja volt az esetnek…Ekkor a kezébe pottyant egy üvegcse, a színe alapján valamiféle fertőtlenítőszer lehetett.

-Kössz…-felelte a lánynak, majd rápillantott és elsütött felé egy mosolyt, remélve, hogy ezzel talán sikerül lenyugtatni a lány kedélyeit. Úgy tűnt, talán tényleg visszavett a lány, bár még mindig látszott rajta , hogy dühös…Miután letérdelt Oliver mellé, a srác felhúzta pólójának az ujját, hogy a lány betudja kötni a sebét. Tulajdonképp ő maga is megcsinálta volna, de a lány már egyből térdelt , elég segítőkésznek tűnt, annak ellenére, hogy az első pillanattól kezdve úgy viselkedett , mint egy hárpia…

-Igen, Olie…te pedig Rose…ha már így megkérdezted, van egy áúúú- *szisszent fel, amikor a lány valószínűleg a gyógy kenceficéből tehetett a vállára, majd folytatta.*

-Ez fájt. Mi van ebben??..A szaga is olyan fura…na, szóval, van egy tollgyűjteményem és azt akartam színesíteni egy hippogriff tollával…- *Ecsetelte a lánynak, hogy miért is csinálta ezt a később átgondolva tényleg veszélyes mutatványt.

-Mond csak, te mindenkivel ilyen tanárnénis vagy?..-* Mosolyogva tette fel a kérdést Olie, miközben Rose szemeibe pillantott…*

[Qiana  :) ]

- Ezt nem hiszem el! - felháborodott arccal egy Hugrás lány végigcsörtet a Roxfort folyosóin - Tanulni akar az ember, de minden terem dugig van emberekkel! - és ez bizony Kat - A könyvtárba minden szék foglalt, a folyosókon mindenki ordibál mint a fába szorult féreg, az egyébként üres helyiségekben pedig most külön foglalkozások meg klubdélutánok vannak. Ez hihetetlen! Mostmár csak ki akarok kapcsolódni, de itt még azt se tudok! - szitkozódott tovább és a szabadba igyekezett.

*Végre a levegőn volt, mély lélegzetet vett és lépései számát jelentős csökkenésnek vetette alá. A helyéről majd ki ugró szíve is kezdett Inter Cityből villamossá lassaulni. A tüdejét is majd ki köpte már, de muszáj volt így loholnia kifelé, mert az a benti poshadt, elhasznált, szén-dioxiddal teli levegő már többet ártott neki mint használt.
Miután így szépen sikerült leállnia és egy kissé meg is nyugodnia azon törte a fejét hol tudná kiheverni a délután borzadalmait. Ez úgysem volt lehetságes, de próbálkozni lehet. Na, de mégis hol?*

~ Hmm... a legtöbb helyen általában nagy tömeg van, például a parkban vagy az udvarokon... de akkor... ÁÁ! Megvan!!! A karámok! Ott még akkor is nyugodtság és csend van, ha rajtam kívül más is tartózkodik azon a kellemes kis helyen. Tökéletes! Irány oda minél hamarabb! ~ Ezzel a gondolattal már el is indult az elérni kívánt hely felé.

*Kat odaért és látta, hogy nincs egyedül. Egy hollóhátas lányt pillantott meg, tudta hogy már látta, de csak ezen alapult az ismertségük. Gondolta ideje jobban is összebarátkozni, most úgyis unja magát és a többieknek is van elég bajuk. Ott van például Abbey akinek mostanság elég sok dolog szakadt a nyakába, aztán meg Sue jöhetne számításba, de neki meg sok tanulnivalója van. Hannah és Mandy is ezen dolgok nehézségeivel küszköd Suehoz hasonlóan. Tehát a lényeg, hogy nekik most van elég bajuk. Katnek edig pont az a baja, hogy ők manapság ilyen elfoglaltak.
Na de most itt ez a lány, eg kéne szólítani. Az látszott, hogy rajzol valamit, ez jó alapkérdés lesz.*

- Szia! Kat vagyok. Bocsi, ha zavarlak, látom rajzolsz. Békére vágytam, gondoltam itt megkaphatom. És milyen igazam volt. Belekukkanthatok a művedbe? Na és min is ügyeskedsz itt? - érdekődött Kat most szolídan és visszafogottan, ami rá egyáltalán nem jellemző. Ha hirtelen lerohanná az lenne igazán "Kat-es".

Kicsit már bánom, hogy így rárivalltam szegényre, de akkoris, na... Nem szerettem ha valaki ennyire forrófejűen vág bele dolgokba. Bár igazából nem mintha én is nem ugyanezt csináltam volna szinte folyton-talán éppen ezért nem tetszett ez a tulajdonsága-mert nekem is ugyan ez volt szokásom.

Ha nem is sértésnek szánta, kicsit felhúzom az orrom a de miért is érdekel téged, hogy én mit csinálok? kérdésen, ám a válaszom sem várat sokáig magára:
- Egyszerűen csak nem szeretném, hogy akkor halj meg vagy sérülj meg komolyabban mikor én is a közelben vagyok-még a végén engem csapnának ki, vagy én kapnék büntetőmunkát- szólok mostmár huncut mosollyal az arcomon.

A mi van ebben kérdésen kicsit elpirultam...
- Hátt, igazából nem az a kérdés, hogy mi van benne, hanem hogy hat e. Gyógynövénytanon kellett csinálnunk, de Bimba még nem ellenőrízte le- fejezem be a mondatot zavart vigyorral, miközben jobb kezemmel a tarkómat fogom.
- De ne aggódj, nem vagyok rossz gyógynövénytanból-sietek megnyugtatni Olivert.

- Toll gyűjtemény? Érdekes hobbi... És gondolom nem is éppen veszélytelen.
A tanárnénis kérdésnél nem bírom ki, hogy ne nevessem el magam.
- Neeem, nem szoktam ilyen lenni, és ne is haragudj érte, hogy most ez előjött belőlem. Lehet, hogy most bárki fejét le haraptam volna minden vacakért. Szóval bocsi.

Ahogy bekötöztem a karját, leülök mellé a fűbe, és felé fordítom a fejem. Közben ujjaimmal játszok a fűszálakkal amik a kezem ügyébe kerülnek... Ezalatt Mici is odajön hozzám, és mostmár az ő bundáját kezdem el gépiesen simogatni, aki hangos dorombolással hálálja meg mindezt.
- Na és mit is nyersz te voltaképpen ezzel a fogadással?-kérdezem végül

Figyeli Rose-t , aki úgy tűnik , kissé felhúzta az orrát Olie felszólalására. Pedig ő tényleg nem akart bunkónak tűnni, de egyszerűen nem értette, hogy a lány miért viselkedett úgy, mint egy vén öregasszony, aki pánikba esik minden helyzetben, utána meg sipítozik olyan frekvencián, hogy a közelben biztosan mindenki meghallja…Persze, ez túlzás Rose viselkedésére, ennyire nem volt vészes, de tény, hogy a viselkedése meglepte Oliver-t. Még , ha olyan közelről ismernék egymást, esetleg olyan nagy barátság lenne köztük, akkor talán megértené a lány viselkedését, de így csak kíváncsi, s kissé döbbent tekintettel figyelte a lányt, aki végül magyarázatot adott a cselekedetére…

-Oh, már értem, szóval a kicsapástól félsz…-*mosolyodott vissza a lányra, s ezzel nem megsérteni akarta a lányt, inkább csak ironikus humorbombának szánta, bár bomba helyett ez inkább csak egy kis durranós cukorka lehetne, mert nem akkora poén, hogy Rose hasra essen tőle…Ezután kezdték el , közösen helyretenni a karcolást, amit a ronda griff okozott Oliver vállán…A sárgás löttynek rettentő büdös illata volt és amikor rátették a vállára, a srác fel is szisszent…
-Szóval te készítetted gyógynövénytanon?... ~ Remélem hatni fog…ha már ennyire büdös…~
-Hogy megy neked az a tantárgy?...*Nem túl burkoltan próbálkozott érdeklődni affelől, hogy vajon most , ha már felkenték ezt a löttyöt, le kell majd vágni a srác karját, vagy sem….*
-Hogyan, még nem ellenőrizte??...-*Egy pillanatra látszott a riadalom az arcán, de még mielőtt a lányt is elbizonytalanítaná a szer hatásában, elmosolyodott..*
-Mondjuk nagy baj nem lehet belőle, nem igaz?...-*Továbbra is mosolygott és figyelte, ahogy a lány ellátja a sérülését…*

- Igen, nagyon szeretem a tollakat, főleg a színeseket…Van kedved megnézni a gyűjteményemet?...-*Tette fel a kérdést, egy sármos mosoly keretében, bár ellentétben a közismert „gyere és nézd meg a bélyeggyűjteményemet” szöveggel ellentétben, ő valóban a tollgyűjteményét szeretné megmutatni, már amennyiben érdekli a lányt és persze, nem értelmezte félre a kérdést. Persze, ez is előfordulhat…Közben a lány ismét csak bocsánatot kért a viselkedéséért, talán azért, mert Olie ekkor már tanárnőként emlegette őt...Összehúzott szemöldökkel, először morcosan pillantott rá.

-Vedd tudomásul, hogy sosem fogom megbocsátani…-*Ezután, még várt pár pillanatot, csak hogy a lány kicsit beleessen a csapdába, s ha megtörtént, ha nem, elnevette magát…*

-Ugyan, nincs miért bocsánatot kérned…valamilyen szinten igazad van…Legközelebb majd tényleg körbepillantok, hogy ne hozzam rá a frászt ilyen kedves lányokra…Hm, bárki fejét? Miért , nincs jó napod?...- * Tette fel a kérdést, elég közvetlen módon. Ő ilyen barátságos típus volt, szeretett középpontban lenni és mindenkivel közvetlen volt, ezért is volt annyi barátja a Roxfortban…Közben Rose sikeresen bekötözte Oliver karját.*

-  Köszönöm a segítséget , doktornéni…- *Újabb mosoly. Olie szeretett a szavakkal játszani, s baráti körében is gyakran becézgette a lányokat. Talán ezt Rose nem veszi zokon…Olie közben megunta az ücsörgést , s lassan felállt a földről, leporolta a nadrágját, majd a térdelő lány felé nyújtotta a kezét, hogy felsegítse őt…*

{ Húúúhúúú de máskor }

o- Luna  *-* <3 -o


oo- Az iskola falai között -oo

Elérkezett végre a várva várt délután, amikor a diáksereg megszabadul az órarend, és tanárok szabta kötöttségektől, szabadon élvezheti a lassan pergő órákat, perceket a takarodóig. Persze, vannak olyanok, akik azonnal nekilátnak másnapra készülni, megírni a házikat, tanulni az órára. Neville nem igazán tartozott azon sorokba, akik így tettek. Szerette kihasználni a szabad perceit, hogy azt a barátaival tölthesse…akik szerencséjére szintén a késő esti tanulás hívei voltak. Ma azonban mást tervezett, szeretett volna kicsit távol kerülni a Roxfort ódon falaitól, a barátoktól…csak magában lenni, hogy kiszellőztethesse a fejét. Ma még Trevort sem kellett megkeresnie, mert a Varangy szerencsére ott pöffeszkedett az ágya lábánál terpeszkedő láda tetején.. Szóval valóban volt szabadideje, amit arra szánhat, amire csak akar. Ő pedig sétálni akart egy kicsit, valahogy hiányoztak a talpából a kilométerek, maga sem értette, miért…vagy csak nem emlékezett rá.

Az SVK órát követően természetesen először a Nagyterembe ment, hogy megebédelhessen. Azért az étkezést semmi pénzért sem hagyta volna ki, az volt a mozgatórugója. Az utóbbi időben igen ízletes süteményeket csináltak odalent, élvezet volt rágcsálni azokat. Ez persze némi súlyfelesleggel is járt…de azt jobbára úgyis lesétálta, hiszen a mai napon is erre készült. Aggódni nem aggódott emiatt, ha nem gyalogolta le, akkor barátai gondoskodtak számára olyan programokról, amelyek cseppet sem voltak „egyhelyben ülök, és semmit teszek” félék. Nomeg, a DS gyűlések is kivették az energiatartalékait…tényleg úgy gondolta, hogy a mára betervezett kis túra egy kellemes feltöltődés lesz. Lassan ebédelt meg, kiélvezett minden egyes íz kavalkádot, ha már jófajta kosztot ehet. Persze, ezzel nem a Nagyi főztjét minősítette, mert tény, Ő finomabb, és ízletesebb dolgokat képes főzni félszemmel, egy lábon ugrálva, mint a lentiek. De ők sem voltak kutyák, no.

Az ebédet követően aztán következhetett a lépcsőzés. Neville soha nem volt oda érte, főleg, hogy a másznivaló nem volt éppen az a szokványos, mugliféle, „egyhelyben maradok”. Kuszán, kiismerhetetlenül mozogtak hol jobbra, hol balra, elsodorva a mit sem sejtő diákot útjáról. Persze, azért hat év elegendő, hogy az ember valamelyest tudja, mikor léphet rá, és mikor nem a zabolátlan fokokra. Ennek fényében a Kövér Dáma elérése alig pár perc alatt megtörtént…odafent egy kellemes, üdítő tusolás. Aztán a jól megszokott szürkés nadrág, egy ing, és egy mellény. Sokan nevetségesnek tartották a fiú öltözködését, de köszönhetően az idős házaspár ráhatásának, ő ezeket a ruhákat szokta meg. Mielőtt bárki szót válthatott volna vele tűnt el ismét a lépcsőkön, és indult meg a karámok felé…igen, ezt választotta céljául. Oda úgy is alig járnak ki a társak, legfeljebb Hagrid szokott ott lábatlankodni, ha éppen gondozza a lényeket. Egyszóval, tökéletes hely a semmittevésre.


oo- Karámok -oo

Lassú séta jellemezte a kiutat, elvégre a Griffendéles nem sietett sehová. Meg, így kevesebb volt az esélye annak, hogy felborul valamiben…ugyanis már a séta közben elmerengett. Annyira tudatánál volt, ha köszönést hallott, akkor arra reagál. Biccentés, vagy egy szia elmotyogása senkinek sem ártott meg. Persze annyira azért nem figyelt, hogy azt is lássa, kinek köszön.

Kiérvén a karámokhoz lassan baktatott végig azok előtt, szemlélgetve a lényeket. Jobbára már látta őket LLG órán, de akadtak ismeretlenek is a számára. Ahogyan sündörgött az épület előtt, elhaladt egy üresen tátongó előtt. Először fel sem figyelt rá, egyszerűen csak továbbsétált. Alig egy perc kellett hozzá, hogy rádöbbenjen, volt egy lyuk a rengeteg állat között. Megtorpantak a léptek, Neville tekintete visszafordult, hogy újra végigmérje, jól látott-e. Még mindig üres volt. Megfordult, majd visszabattyogott, érdeklődve, de kellő távolságból méregetve a semmit. A varázsvilágban a semmi is lehet veszélyes, ezt már megtanulta. Abban biztos volt, hogy ott is lennie kellene valaminek, elvégre hús volt a szénára dobálva, az itató pedig tele volt.
- Kivitte volna Hagrid?
Kérdezte inkább csak magától, elvégre rajta kívül senki sem tartózkodott a környéken, elviekben. Meglepődött és kérdő tekintettel forgolódott, elvégre, arra emlékezne, ha látta volna a szőrös, hatalmas barátját. Megemelvén jobbját vakarta meg a fejét, amikor hirtelen az elméjébe szökkent egy képkocka. Az egyik év eleje, amikor megismerte Lunát beszélgetés szinten is. Érdekes volt, mert ha Róla volt szó, úgy megmaradtak a dolgok a fejében…pedig jellemző volt rá a feledékenység.
~ A kocsi, nem húzta semmi. Vagyis, Luna és Harry látta! Valami tesz nevezetű izé volt! ~
Ahogyan elmerengett, apró mosoly húzódott az ajkaira. Leheveredvén a fűbe dőlt hátra, és kezdte fixírozni az üres karámot. Aztán, hogy ott valóban semmi volt, vagy egy Thesztrál, az már más kérdés…ha valaki látta volna, biztosan hülyének tituálja. Hátradőlt, megvetette kezeit a fűben, lábát pedig bokában keresztbetéve ücsörgött. Percekkel később, észre sem vette, de feje hátrabiccent, szemeit pedig lehunyta, átadva magát a napsütésnek...

Érdekes éneket visz a szél, ahogy ugrándozva dalolászik egy szénaboglya hajú szőkeség az ódon kastély ezernyi titkot rejtő parkjába egyenesen a kedvenc helyére, az iskola karámjához. Nem néz a lába elé, nem, sokkal érdekesebbek a kék égbolton gomolygó bárány felhők.
Az nem egy nyuszi? Bolyhos a farka és ott a két hosszú füle is! Az meg… egy Hippogriff! Épp kitárja szárnyait és… Nem! Egyenesen a tapsi felé repül!
Elkapja a tekintetét, nem bír oda nézni. Ezért nem kedvelte a Legendás Lények Gondozását sem, miért kellett bántani azokat a szegény állatkákat? Nem ártottak ők senkinek. Meg különben is! Azért vette fel azt a tárgyat, hogy minél többet tudjon meg a narglikról, a  morzsásszarvú szipirtyókról és az effajta élőlényekről, de ilyen még csak szóba sem került egyszer sem. Pedig még meg is jegyezte, hogy inkább ilyenekről kellene tanulniuk, mint holmi durfarkú szurcsokokról. De meg sem hallották.
Vígan szól tovább a dallam, ami egyedül a z ő számára ismerős, mások fülének csak macskazene, de az effajta apróságok sose érdekelték. Tudta jól, hogy különcnek tartják és hogy minek csúfolják a háta mögött, de ő csak vállat vont erre, hisz a tudatlanoknak minden furcsa, amiről eddig nem hallottak.
Világos lila kötött kis kardigánja volt rajta, amit még anyukája kötött neki, és már réges-régen kinőtte, de szerette ezt a kis kabátkát és nem akart tőle megválni. Saját kezűleg készített válltáskája, mint általában, most is a vállán lógott és kikandikált belőle a Hírverő egyik száma, a nyakában pedig a jól megszokott vajsörös dugók lógtak, pálcája pedig a füle tövében pihent.
Elérte útja végét, a kitűzött célját és boldogan szökkent be a csodálatos állatok lakhelyére, ahol néhány Thesztrál is volt. Az egyik kedvenc élőlénye volt, és igaz hogy nem sokan látták őket, de pont ez tette különlegessé őket. Kiválasztott volt, egy a kevesek közül, akik megkaphatták azt az áldást, hogy szemük elé tárulhatott ez a látvány is.
Érdekes… Jelenleg a Thesztrálokon kívül egyetlen egy másik állatot sem látott a helyén. Vajon hová lettek? Elrabolták őket a narglik?
Ekkor lett csak figyelmes a tőle nem messze, a fűben heveredő alakra. Neville volt az, jól ismerte és kedvelte is a fiút. Ő is Harry, Ronald és Hermione barátja volt és DS-es is, ezáltal az ő szívébe is belopta magát. Oda sétált hozzá és fölé hajolt, a szuszogó fiúra árnyákot bocsátva.
Ha Neville kinyitotta a szemét, akkor megszól, de addig csak türelmesen vár és nézi őt.
- Szerbusz .

O- Luna –O


Neville szinte észre sem vette, hogy lassan fél órája üldögélt a puha, bársonyos fűben, tekintetével az égbolt felé, lehunyt szemekkel merengve a lelkéből egyre csak feltörő problémákon. Úgy repült az idő ilyenkor, mintha valaki felgyorsította volna a láthatatlan időóra mutatóinak pergését. Annyi minden cikázott a fejében, hogy el is feledte, talán egy Thesztrál karámja előtt terpeszkedik. Attól a pillanattól, hogy íriszeinek héjai megpihentek, képek derengtek fel lelki szemei előtt. Jobbára a fájók, most valahogy ebben a hangulatában volt, maga sem értette, miért. A DS, és az azt körülvevő problémák rengetege. Egyrészt, helyet kell találni ugyebár, mert veszélyes, lebukhatnak…féltette a barátait, elvégre, tényleg nem volt megszokott dolog egy ilyen illegálisan működtetett önképző csoport, az meg pláne nem, hogy ennek Ő is a részese volt. Itt persze nem azon merengett, hogy nem kellene, hiszen szívből szerette azokat, akikkel együtt lehet majd az edzések alkalmával…és, a kitűzött célt is helytállónak találja. Persze előbújt Harry eltűnése is, és az ez idő alatti borongós hangulat mind Hermione, Ron, vagy éppen Ginny részéről. Nehéz volt akkoriban, segíteni a kis csapatot, de ő megpróbált mindenkinek támaszt nyújtani. Sikerült-e? Talán, remélte, hogy legalább egy kicsit tudott tenni azért, hogy felvidítsa őket. És igen, a szülei. Az örök, és elengedhetetlen fájdalom, amely az egész életét átitatta. Minden egyes lélegzetvétel közben ott motoszkált a fejében, hogy még élnek, és mégsem. Soha nem haltak meg Neville szemében, de olyan rossz volt, hogy amikor látogatta őket, fel sem ismerték. Bella, az a dög elvette őket tőle, ezzel pedig az életét tette tönkre, és taposta a porba.

Aztán valami történt, hirtelen megszűnt az arcába csapó fény-, és hő áradat. Még így, csukott szemmel is érzékelte, hogy árnyék borult a fejére, és talán az egész lényére. Az első gondolata természetesen az volt, hogy esetleg egy nagyobb bárányfelhő az, így nem mozdult meg, csak várt. Mivel azonban ez kizökkentette az elmélkedéséből, felfigyelt arra, hogy furcsa neszek szöknek a fülébe…nem is olyan messziről…mintha valaki lélegezne. Erre már muszáj volt kinyitnia a szemeit…a látvány pedig letaglózta, noha örült annak, akit lát, nagyon is. Elvégre…ő…Luna…és…meglepődött…megdobbant a szíve…megremegett. Elkerekedett szemekkel, és furcsa, bárgyú tekintettel köszöntötte a fölé hajoló bájos teremtést. Amikor feleszmélt, hogy tulajdonképpen mit is tett, félénken mosolyodott el.
- Ne haragudj, én csak…tudod…Te…és…igen!
Egy pillanatra elkapta a tekintetét, de csak azért, hogy végiggondolja, mit is tett, és mondott valójában. Maga sem fogta fel a szavakat, amiket próbált értelmes mondattá formálni. Hát, nem sikeredett, mert jobbára csak valami bigyó jött ki belőle.
- Szóval, szia!
Tekintett vissza, mogyoróbarna szemeit a lányéba fúrva, szelíden mosolyogva.
- Nagyon csinos vagy ma!
Jelentette ki fel sem fogván, hogy mit is mondott. Zavarba jött, de úgy, hogy az arca pirosabbá vált, mint a Nefelejcs gömbjének füstje, ha éppen nem jut eszébe valami. A karámokra tekintett, el kellett kapnia a fejét, mert…maga sem tudta, miért, de el kellett.

Pár pillanattal később pillantott fel csak újra.
- Van kedved?
Meglapolgatta maga mellett a pázsitot, jelezvén, ha Lunának van kedve lecsücssenni mellé, annak nagyon örülne…

Nem teljesen vagyok tisztában azzal, hogy akkor most nekem szabad e itt lennem, vagy nem. Azt tudom, hogy errefele igen csak ritkán járnak a diákok, és a tanárok közül is Hagrid szokott eltotyogni, de ő most közel-távol nincs. Végül is nem lehet annyira veszélyes, mint a Tiltott Rengeteg, nem igaz? A neonkék farmerom zsebében kotorászva húzom elő a Meggyes Hubba Bubbám, majd a csomagolás utolsó darabjait a számba tömöm, s ráérősen kezdem rágni, miközben haladok a tákolmány felé, amit egyébként karámnak hívnak. Eléggé rozogának tűnik ez nekem.. Kész csoda, hogy még nem dőlt össze, agyonnyomva az alatta lévő állatokat. Természetesen annyi eszem nekem is van, hogy csak úgy nem megyek be oda. A békesség kedvéért megállok itt kint, az építmény sarkánál, lazán nekidöntve a vállam féloldalasan, s úgy pislogok körbe.

Fújok egy nagy rózsaszín rágógömböt, majd megemelném a karom, hogy nem létező karórámra egy pillantást vessek, de ezt az ötletet odébb is hessentem, hiszen mit nézzek a csupasz csuklómon, a csillagos karkötőimet?! Helyette inkább a csodálatos, rózsaszínre festett körmeimet kezdem el vizsgálgatni. Azt hiszem, pont ezt a késődélutáni 17.00-a időpontot jelöltem meg a levelemben. Elég merész húzás volt pont egy végzős Mardekárost becserkészni, aki jóval magasabb nálam, és olyan kis mogorva mindig. Abban a pillanatban, ahogy a folyosón odaléptem hozzá, feltudott volna nyársalni a tekintetével. Az a 10 másodperc igen csak.. megrázó volt a számomra. Mindenkinek képes vagyok mosolyt varázsolni az arcára, minimum az öltözékemmel, vagy azzal ami vagyok. Ám hiába a vicces, színes öltözet, és a véla mágia, ezt a srácot abban a pillanatban semmivel nem tudtam levenni a lábáról. Hhm.. ez igen csak sajnálatos, pedig olyan helyesnek tűnt.

Na de hogy is történt ez a levélátadós dolog? Érdekesen, hiszen hallottam róla ezt meg azt, sőt, meg is mutatta az egyik háztársam, ki is az a Clyde nevezetű srác. Egy furcsa ötlettől vezérelve, fogva egy illatosított rózsaszín cetlit, ráfirkantottam pár szót, miszerint másnap várom a Karámnál, délután ötkor üzleti ügyben, szépen összehajtottam, és amikor egyedül volt, pofátlanul odalépem hozzá, és a talárja zsebébe csúsztattam, édesen mosolyogva, még a pillám is megrebbentve hozzá. Rájöttem, túl gyenge vagyko, és nem bírom ezt a sok stresszt, ezért néha ki kell engedni a gőzt, és ami azt illeti, elfogyott a cuccom ehhez a gőzkiengedéshez.

Füstölgő csikk hull a gyepre, tornacipő orra csavarodik a nyakára, s elfojtja benne az utolsó leheletnyi parázslatot is. A léptek tovább gördítik gazdájukat, a morcos alak a karámok felé veszi az irányt. Léptei könnyedek, s ruganyosan repítik előre a mardekárost, aki nincs a legjobb kedvében. Úgy érzi, hogy valaki szórakozik vele, de ennek pontot tesz a végére.

Még most is eszébe jut a tegnapi nap, amikor egy szőkeség férkőzött a közelébe és volt pofája egy cetlit csúsztatni a zsebébe. Egyáltalán hogy mert hozzá közel lépni? Ezen még a mai napon is agyalt, hisz őt, ha lehet, inkább elkerülik az emberek, de az a lány, olyan volt mint az a hxlye rxbanc Lola, talán egy fokkal csicsásabb. Csak hírből ismerte a francia fruskát, állítólag mágikus lény, bár ő ezt nem vette észre. A röpke találkozás után talárja zsebébe csúsztatta a kezét, s előhalászta belőle a cetlit. Inkább csak két ujjal fogta meg a furcsa, rózsaszín papirost, s egy fintorral nézegette a furcsa női holmit. Mivel elég apró betűk voltak rajta, kicsit közelebb emelte , s ekkor valami érdekes pacsuli illat is megcsapta a szaglószervét.
~ Mi a retek ez a ....~ Elsőre azt hitte, hogy egy nyálas kis szerelmes levél, ami még az óvodai szokásokhoz köthető, de amikor meglátta az igazi tartalmat, meglepődött. Üzletet akar vele ez a cukivagyok pofa? Ugyan miféle üzletet köthetnének ők, s egyáltalán a csaj honnan tud arról, hogy Clyde miben utazik? Eddigi ügyfelei között csakis kigyúrt izomagyak, vagy stréber srácok bukkantak elő, eddig még egyetlen női vevője sem volt... Pillanatok alatt összegyűrte az apró cetlit, majd beérve a klubhelyiségbe elégette azt...

Gondolataiból visszarázódik, úton van, egyre közelebb kerülve a rozoga épülethez, amely egyszer biztosan össze fog dőlni. Igazából először nem is akart eljönni, de átgondolta, s úgy érzi, jobb, ha megtudja, miről is van szó. Jobb, ha tisztában van azzal, hogy a lány kitől tud a dolgairól, s valóban vásárló-e , vagy ez is csak egy újabb szívatás lenne a gyökér háztársak részéről. Farmerja zsebébe csúsztatja a kezét, leellenőrizve, hogy ott van-e a cucc. Hozott magával egy keveset, hátha mégis csak ügyfél a szőke, bár egyelőre még nem meri ezt remélni. Éppen ezért egy kicsit talán morcosabb a kelleténél. Mivel jó idő van, feltűri fehér felsőjén az ujjak szárait, majd megsimítja a borostát az arcán, eszébe jut, hogy nem ártana borotválkoznia, ha nem akarja, hogy rászálljanak a tanárok. Közben megpillantja a szőkét, aki éppen a másik irányba csavargatja a nyakát, remek, ennél jobbkor nem is érkezhetne, hogy meglepetést okozzon. Nem gyorsít a léptein, de ahogy odaér, jobb kezével megtámasztja a karám oldalát, közvetlenül a lány feje mellett, s egészen közel áll hozzá. A mozzanat egy pillanatra ijesztő lehet, főleg akkor, ha nem ismeri valaki Clydeot és csak a külsőből, vagy a hallottak alapján ítél. Kékesszürke szemei ridegen villannak meg a lányon, egy röpke pillanat alatt végigfuttatja szemeit a másikon. Erre számított, rózsaszín -kék, cukikollekció...Végül íriszei résnyire szűkülnek, s a másik szemeire fókuszálnak.
- Mit akarsz? - teszi fel a kérdést, egész mogorván, miközben kezével továbbra is a tákolt falat támasztja...

Milyen csodálatosan kék az ééég, és hogyan nyugszik le a nap a horizonton.. milyen kár, hogy ebből aztán tényleg semmit sem látok, hiszen az a sok fa, ami körülöleli, ezt a tákolmányt mindent eltakar. Nem is lenne csoda, ha a srácot sem venném észre, ha ide teleportálna hirtelen a semmiből. Bár van egy biztos, kitaposott ösvény, amin ide lehetett jutni, de lemerem fogadni, hogy Ő már csak azért sem ott jön, hanem megkerülve az egészet. Mindegy, ez aztán nem az én dolgom. Egyik lábamról a másikra helyezve a testsúlyom emelem meg a fejem, s pillantok felfelé, megpróbálva a sűrű lombok között átlátni. Nem megy. Mintha egy egész teljes burát font volna felém ez az erdő. Unottan sóhajtva egyet, s tovább rágva a rágom, pillantok valahova a hátam mögé, majd oldalra, s össze-vissza, mintha nyakkörzést folytatnék, pedig egyszerűen csak unatkozom.

Valami megállapodik a fejemtől alig pár centire, és ahhoz a valamihez egy hosszú kar is tartozik, ráadásul ehhez a valamihez tartozik egy hang is ami nem éppen barátságosan szólít meg engem, de ettől függetlenül átavanzsál valakire. Lassan megfordítom a fejem, hiszen mégsem akarom, hogy a hirtelen mozdulatban meghúzódjon, majd pislogok rá a másikra. A felismerés pillanatában, és mert talán szédítő hatással vannak rám azok a csodálatos kékesszürke szemek, szélesen elmosolyodom.
- Hellóka. - Mert hát köszönni illik, és ha ő ezt nem is tartja be, hát én azért megadom a nekijáró tiszteletet. Tisztelem mert felettem jár egy évvel, s mert én szeretnék szívességet kérni tőle, és mert ilyen észbontóan jól néz ki. Jó, ez a legutolsót inkább nem is tettem hozzá, tiszta ciki vagyok. Miért nem tudok a másik nem képviselőre úgy nézni, hogy nem azt keresem bennük, vajon mitől olyan cukik?

- Sajnálom, ha megzavartam napi bokros teendőid, de azért örülök, hogy betudtál passzintani a határidőnaplód apró csücskébe. - Lehet nem kellene fárasztanom a hülye dumámmal, mert egyáltalán nem vevő rá? Bocsánatkérően pillantok rá, majd ellökve magam a faltól, egyenesedek ki előtte, de nem mozdulok se előrébb, se hátrébb. Hiába van hozzám ilyen közel, nem jut az az eszembe, hogy talán tartanom kellene tőle. ? Bocsi, a lényegre is térek. Szóval az a helyzet, hogy a legutóbb Bájitaltan órán hallottam, amikor Malfoy egyik nagydarab haverja meséli a másik kétajtós szekrénynek, hogy teeee ilyen.. nem éppen legális bizniszben futsz. - Mivel nem is olyan rég volt egy csodálatos megismerkedésem Mr. Malfoyal, azóta már bizony a nevét is tudtam. - Mivel a bagolypostákat állandóan ellenőrzik, nem merem megkockáztatni, hogy a Franciaországi ismerősömmel küldessek anyagot, ezért gondoltam bepróbálkozom nálad. -

Újabb édes mosolyt villantok meg, és még a pilláim is édesen megrebbentem.
- Arról nincs információm, pontosan miket is árulsz, de ha füved is van, akkor bizony te vagy az én emberem! Tehát tudsz nekem segíteni? - Ha ezt Yvette tudná.. vagy Ethan, te jó ég. Biztos arcon csapnának, még is mit képzelek magamról. Itt seftelek egy kétes kinézetű mogyorószelettel, ráadásul olyan tiltott dolgot kérek, ami még nem is a legegészségesebb a szervezetemnek, meg úgy a hírnevemnek se.. Feltéve, ha lebukok, de nem fogok lebukni. Eddig sem volt gond ebből. - Egyébként Yolanda vagyok, igazán örülök, hogy végre megismerhetlek. -
Végre? Mintha legendákat hallottam volna, úgy beszélek róla.. Ugyan, végülis tök mindegy. Így is úgy is tiszta bolondnak tart.

~ Atyaég, ez meg minek örül ennyire? Mi ez a vigyor az arcán, mit követtem el, hogy már egy lány sem riad meg tőlem? Miért büntetsz engem? Merlinre, ez az egyetlen védjegyem, erre tessék, visszamosolyognak. Hogy fagyna az arcára... ~ Egy apró fintor jelenik meg az arcán, egyszerűen nem bírja elviselni mások örömét, idegesíti a tudat, hogy valaki rámosolyog, ezzel nem tud mit kezdeni, sosem tudja, hogy az effajta jelek minek köszönhetőek. Azt már megszokta, hogy beszólnak neki, sértegetik, visszavágnak, gyűlölik, utálják, morognak rá, felrúgnák, megvernék, megátkoznák. Mindezeken könnyen túl teszi magát, de egy mosoly ellen nem tud mit tenni, nem tudja megérteni és ezt utálja a legjobban. Amikor a képébe vigyorognak, mézesek-mázosak, de a háttérben olyanok, akár a skorpió, a legváratlanabb helyzetben támadnak. Hallgatja a tyúkot, aki csak fecseg és fecseg, egyre nehezebben viseli a sok dumát. Arcvonásai mindvégig komolyak, de amikor szóba jön Malfoy és a haverja, a homloka összeráncolódik, s egy apró, alig látható ér kezd pulzálni a szeme alatt. Utálja az ostoba háztársait, akiknek akkora pofájuk van, hogy szétkürtölik az egész épületben, kitől van az anyag. Pedig ők is adhatnának a lánynak, hogy ne buktassák le a főbeszerzőt. Ám úgy tűnik, hogy a süveg még igen gyakran oszt be balfxszokat a mardekár házába. Mindegy, ezen ráér később is idegeskedni, legalább most már megvan a későbbi programja, beverni egy-két arcot. Ahogy a lány kiegyenesedik, ő is ellöki magát a faltól, a kezét maga mellé ereszti, másikat a zsebébe csúsztatja, s továbbra is a másik szemeit fürkészi.
- Szóval fű kell, nem gondoltam volna, így is elég kattant vagy, biztos, hogy nem fog megártani?-teszi fel a kérdést, immár egy gúnyos mosoly kíséretében. Arcvonásai is kisimulnak, kezd lenyugodni, most már tudja, hogy egy újabb vevőt szerzett magának.
- Clyde - mutatkozik be, ha már ennyire szokássá vált ez a diákok körében. Kihúzza a kezét a zsebéből, s egy kicsit megsimítja az állát, ujjai alatt felsercen a borosta.
- Talán tudok segíteni - tekintetét ismét végigfuttatja a lányon, mintha csak egy húsboltban lenne, majd egy kaján vigyor kúszik az arcára.
- Természetben is fizethetsz. - mondja azzal az ördögi tekintettel, most jött el a dolog kellemesebb része. Már úgyis rég játszadozott tyúkkal, s az előtte álló vélát megfelelőnek tartja a célra...

Mit foglalkozzak én ilyen-olyan fintorokkal. Észreveszem én azokat a rándulásokat az arcán, de nem foglalkozok velük. Nincs kedvem azon agyalni, miféle gondolatmenet mehet végbe a fejében, s abból mennyi a rám vonatkozó. Ahogy ahhoz sincs túl sok ingerenciám, hogy számba vegyem mindazt, amit gondolhat rólam. Hiszen rólam mindig, mindenki gondol valamit, és elég vegyes a felhozatal, de azt kijelenthetem, hogy túlnyomó részben ez negatív. Rákellett jöjjek az eddigi itt tartózkodásom során, hogy a Delacour testvéreket egyszerűen nem kedvelik, csak nem értem miért? Ooké, Yvette egy picit tartózkodóbb, én pedig mint totál ellentéte, jóval nyitottabb vagyok,d e ezzel hol a baj? Eh, sosem fogom megérteni az embereket.

- Eddig sem ártott meg, és kétlem, hogy pont most sújtana le rám ily módon a Jóságos Isten. - Felelem jókedvűen, s valami hihetetlen pimaszmódon seprem félre a megjegyzést, ami sértőnek is hathat, a gúnyos mosolyról pedig nem is beszélve. Sean Blaine után valami igazán újat kellene mutatnia ahhoz, hogy valóban megsértsen, hiszen annak a srácnak sem sikerült. Még felbosszantani sem. Csak egy picit. Igen, egy nagyon-nagyon picit.
- Talánra nem szokásom adni. A kérdés egy igen csak könnyű kétválasztásos lehetőséget hordoz magában. Van egy olyan, hogy igen és van egy olyan, hogy nem. - Pimasz vigyor, s hüvelykujjaim hetykén a farmerom elől lévő övtartóiba akasztom, s hagyom a másikat, hadd méricskéljen zavartalanul. Túlzottan is megszoktam már ezt a részét a dolognak ahhoz, hogy belepiruljak a dologba, vagy szóvá tegyem mennyire nem tetszik az, ha mások a szemeiket legeltetik rajtam. Mert akkor biza? hazudnék. Imádom a rivaldafényt!

- Nocsak, azért annyira nem vagyok kattant, hogy elborzasszalak mi? - Vágom rá a kérdésem a megjegyzésére. Talán nem éppen ez a megszokott reakció, hiszen ha egy ilyen szemtelen, pofátlan és pimasz megjegyzést tesznek egy lánynak, minimum a pofon lenne rá a válasz. Nem mondom azt, hogy nem vagyok verekedőstípus, de ugyanmár..  minek csináljam a feszkót? - Tudod Clyde, én elhiszem, hogy szívesen gerincre vágnál, de maradjunk a szokásos módszerben. Te adod az anyagot, én pedig pénzzel fizetek érte. Elvégre abból nem tudsz kenyeret vagy akármit venni, ha engem lefektetsz, vagy egyéb más dolgot kérsz tőlem, érted. -
Magyarázom úgy, mintha minimum az időjárásról beszélnénk, nem pedig arról, hogy miféle vérig sértőnek ható megjegyzést tett nekem.
- Egyébként sem szokásom holmi pajták mögé elbújva letérdepelni, és olyasfajta örömökben részesíteni baromi helyes vadidegen srácokat. - Talán már az előbb is épp eleget beszéltem, miért nem bírom befogni? Képtelen vagyok rá, hiszen igen is késztetést érzek arra, hogy tudassam a másikkal: ÉN nem vagyok OLYAN lány és pont.

~ Ejha, ennek aztán felvágták a nyelvét. Ki gondolta volna, hogy Miss Peace ennyire laza, s így állja a sarat. Meglepő, akár egy mardekáros, bár nem?nem, ahhoz túl?túl rózsaszín és néha túl bájos, kedveskedő, mosolygós pfff ? színészkedő lxtyó. ~ A kékesszürke szemek némán figyelik a másikat, gazdájuk elismerően vélekedik róla fejben, legalábbis arról, ahogy a véla kiáll magáért egy ilyen helyzetben.  Bár ezt esze ágában sem vallaná be. Hogy is ne, még csak az kéne, hogy valakinek az elismerését fejezze ki. Ezzel a saját hírét taposná meg, hisz nála már szinte elvárás az, hogy másokat alázzon, szóban, írásban, bárhogyan.  Ekkor pásztázza végig tekintetével Yolanda ?mezejét? , s elismerően csettint a nyelvével.
-   Tündérvirág, a szexnek köze sincs ahhoz, hogy milyen kis butuska vagy.  Oda nem kell ész, csak a?két szép szemed. ? Emeli ki a két utolsó szót, kicsit gúnyosan, miközben egy, a szavakhoz hasonlatos mosoly kúszik az arcára. Élvezi a helyzetet, hogyne élvezné? Rég váltott már szócsatát, főleg olyannal, aki nem adta fel az első mondat után. Csak egy baj van, a lányt lehetetlen felbosszantani. Lehetetlen? Egy túrót, nincs az az ember, akit Clyde ne tudna kiborítani. Ez élete egyik értelme, s addig próbálkozik, addig szurkálódik, így vagy úgy, amíg el nem éri a célját. Még az sem érdekli, ha utána ő is megszívja. Nagy ívben leszxrja, mert szereti látni mások dühét, túlfeszíteni azt a bizonyos íjat, megtépni az utolsó idegszálakat?Az ajánlat hallatán egy ideig színpadiasan gondolkodik, megvakarva az állát, háta mögé fűzve a kezeit, felpillantva a kék égboltra , melyet fehér gomolyfelhők borítanak.
-   Nem, nem áll az alku. ? Csúsztatja  egész finoman a szavakat, s közben nemlegesen rázza a fejét. Jelen pillanatban csak tőle szerezhet be a lány anyagot, s Irwine tesztelni akarja. Vajon meddig megy el a bige egy szippantásért? Ismét a szöszkére pillant , közben egyik kezét ismét a fából eszkábált fának támasztja, szinte tökéletesen eltalálva a korábbi érintési felületet, karja a lány válla felett siklik el.
-   Nézd, amennyit te vennél, abból valóban nem tudnék megélni. Az anyagi helyzetem miatt pedig nem kell aggódnod, mindig volt miből jóllaknom. -  Újabb vigyor kúszik az arcára, kicsit ördögi, kicsit gúnyos, s egy csöppet rideg. A lány azonban még mindig törhetetlennek tűnik, bár ez talán csak pár másodpercig tart. Clyde úgy érzi, hogy az álcát hamarosan leveri a másikról, s ebben erősíti az utolsó elhangzott mondat is.
-   Persze, hogy nem vagy olyan. ? ~ Majd mindjárt kiderül, hogy nem félsz-e az ördöggel cimborálni.~  Vonásai megkomolyodnak, a falnak támasztott keze hirtelen a lány bal csuklójára kúszik, másik kezével a derekát fogja meg, s egy hirtelen mozdulattal, kicsit durván a falhoz préseli őt, majd egész közel hajol hozzá, olyannyira, hogy szinte érzi magán a másik leheletét. Tekintete a kék íriszekbe fúródik, s farkasszemet néz a másikkal. Esze ágában sincs erőszakoskodni, ő nem az a típus, sosem volt szüksége ilyen módszerhez folyamodni. Csupán csak játszik a lánnyal. Kicsit oldalra biccenti a fejét, majd a másik füléhez hajol.
- Rosszabb vagy, alig várod, hogy két erős kéz között reszkess a pajta tövében, ne tagadd, a szíved majd kiugrik. ? Mondja mindvégig kemény vonásokkal, szigorú tekintettel, s szinte vicsorogva. A lány talán már azt hiheti, hogy csapdába került. Azt nem tudhatja, hogy Clyde csak egy kis leckét akar adni neki arról, hogy ne akarjon hozzá hasonló alakokkal packázni?

- Tudod Puszedlim, ha annyira buta lennék, ahogy te gondolod, bár itt meg kell jegyezzem egyáltalán nem lep meg a negatív hozzáállásod hiszen itt a Roxfortban mindenki pont ennyire előítéletes mint te, szóval akkor nem lennék azzal sem tisztában, mivel tudnálak földöntúli örömökben részesíteni. - Ha már vette magának a bátorságot, hogy itt elkezdjen engem becézgetni, én sem leszek rest, s az első eszembe jutó cuki becenevet rá is akasztom. Nem hiszem, hogy ezen párperc lefutása után elfelejtette volna a nevem, hiszen nem olyan nehéz, hogy nehezére esne megjegyezni, csak bosszantani akar. Újra csak elvigyorodom szélesen, s igen csak pimaszul, hiszen ha azt hiszi, kifoghat rajtam, hát nagyon téved. Felvágták a nyelvem, úgy bizony, s kész vagyok megvédeni magam. Az esetek egy részében azért nem hagyom én magam, hogy belém rúgjanak. Az meg már mellékes, hogy lehet megsértem az önérzetét, mivel egy kalap alá veszem a többiekkel. - De azért igazán édes, hogy bókolsz nekem, s szépnek találod a szemeim. -
Állom a tekintetét a már emlegetett világos íriszeimmel, s újra csak megrebbentem a pilláim, ezzel csak rátéve egy lapáttal. Imádom játszani a hülye libát, nem vitás.

- Ó. Ez igazán sajnálatos. - Jegyzem meg, s lebiggyesztem az ajkaim, majd hatalmas boci szemekkel pillantok rá. Nem lep meg az ellenkezés, túl egyszerűen menne az egész, ha csak azt mondaná "oké". Elégedetten dörzsölném össze a tenyereim, de csak leengedem magam mellé a karjaim. Érzem, egyszerűen érzem, hogy ez igazán jó móka lesz! Valami azt súgja, nem lesz egyszerű dolog megfűzni a tagot, hogy ugyan spóroljon már meg nekem egy utánajárást, s szolgáljon ki.. Szeretem a veszélyes, és bonyolult helyzeteket! Hiszen ez a srác kétségtelenül nagyon is veszélyes.. harr.
- Hát persze, hogy te pedig nem hiszel nekem. - Jegyzem meg gúnyosan, még mindig töretlen jókedvvel, amikor olyan történik, amire aztán végképp nem gondoltam volna.

Egyszerűen csak megragadja a csuklóm, és karját a derekam köré fonva úgy toszigat ide-oda, mint egy nyamvadt bábút. Hátam a Karám durva, érdes falának csapódik, s egy milliméternyi helyem sem marad ami helyezkedést illeti, hiszen a srác nem csak hogy a falnak présel, de ezt a testével teszi, s így igen csak félreérthető szituációba keveredünk. Meglepetten kerekednek el a szemeim, de ez csak pár pillanatig tart, míg megszokom és felfogom, na meg felismerem az újonnan kialakult helyzetemet. Arcvonásaim visszarendeződnek, s szinte már cinkosan mosolyodok el, ahogy a másik szemeit fürkészem, nem zavartatva magam a vesébe látó pillantásától. Így ilyen közelről még szebb szemei vannak, az már biztos. Ha nem lenne ennyire pikáns a helyzet, még el is olvadnék gyönyörtől.
- Hhmhmm.. imádom, ha valaki ennyire kiszámíthatatlan és heves. - Dorombolom, miközben megemelem azt a kacsóm, amit nem szorongat, s átkarolom a vállát, a puha ujjaim pedig a tarkójára futtatom. - Ugyan már Mr. Mindenkitledöntökalábáról, hiszen nem vagyok kőből, nyílván, hogy hevesen dobog a szívem, s olykor még az is előfordul, hogy belepirulok az izgalomba. Különben is, mitől vagyok én rosszabb? -
Ó igen, én soha nem fogom be, és mindig mindenre van megjegyzésem, és mindent megtudok magyarázni. Nincs olyan, amiből ne lennék képes kivágni magam szavakkal. A szigorú tekintet jól láthatóan nem lep meg, ahogy a vicsorgásra is egy levegőben dobott, édes kis csücsörítős puszival válaszolok.
- Tehát, árulj el nekem valamit szép szemű Clyde. Mire megy ki a játék? - Igazán izgalmas a helyzet, de azért ennyire nem vagyok vevő mindenre, főleg nem arra, hogy ilyen kis cédának nézzenek.

Milyen tágas Isten állatkertje, hogy ennyiféle mézes-mázas hxlye pxcsa él benne. Figyeli a rebbenő szempillákat, a mosolygó arcot, s az elszánt vonásokat. Hogy lehet az, hogy ilyen könnyen veszi a lány a szavakat, s úgy passzolja vissza azokat, hogy szinte már arcon csapják a másikat? Érdekes érzések kavarognak benne, egyrészt dühíti az, hogy nem sikerül feljebb kerekednie Yolandán, hogy nem képes kiakasztani őt, másrészt egy kihívás éledezik benne, megtalálni a másik gyenge pontját, s letörölni képéről azt a bájos vigyort. Határozottan nem tetszik neki a rá akasztott becenév, sőt, az sem, ahogy a lány kibújik a helyzet alól.
~ Nevess csak, nemsokára sírva rohansz el, s kétszer is meggondolod, hogy kinek játszd az agyad. ~ Futnak át fejében a gondolatok, miközben továbbra is hallgatja a lány csacsogását, melyet egy másodperc alatt megszakít. Résnyire szűkült tekintettel figyeli az általa falhoz préselt lányt, egy pillanatig élvezi a sikert, mert végre, elérte azt, hogy a másik meglepődjön. Azonban úgy tűnik, hogy a véla verhetetlen, Clyde ledöbbenve, táguló pupillákkal, égbe szökő szemöldökökkel látja azt, hogy a nő nem hogy megijed, még élvezi is a helyzetet. Erre valóban nem számított, fel nem tudja fogni, hogy mi nem elrettentő ebben az egészben. Ráadásul, az ezt követő dorombolás és a tarkójára futó ujjak...

Past
- Édes, te tényleg azt hitted?- ujjak futnak a tarkójára, s egy másik kéz a mellkasára. -  Úgy gondoltad, hogy szeretlek? Milyen édi. Épp most kell ezt az édes oldaladat megismernem, amikor doblak? ?Kék szemek ridegen pislognak felé.-  Mily kár, de ilyen az élet Clyde szívem. Te komolyan azt hitted, hogy egy ilyen drogos, életét sirató balfékkel szóba állnék önmagamtól? Egy olyan alakkal, akit a nagyapja nyomorgatott? Már ne is haragudj, de unalmas volt folyton a panaszaidat és az idióta életedet hallgatnom. Csodálom, hogy még nem küldtek szanatóriumba. Apropó, még mielőtt elfelejteném, a barátaid a Mardekárból üdvözletüket küldik. ? Édesen mérgező mosoly, amely gúnnyá vált át. A szőke kezei lesiklanak a másikról, majd a magasba emelkednek, s integetésbe kezdenek. Clyde résnyire nyílt ajkakkal, megdöbbenve, értetlenül néz körbe, háztársai lépnek elő az egyik utcasarokról, hasukat fogva a nevetéstől. Zavart tekintete visszasiklik a lányra, ajkai kérdésre nyílnak.
- Csss, ne kérdezz semmit. Vedd úgy, hogy ez amolyan élettapasztalat a számodra, egy kis tanítólecke. ? széles vigyor a szőke arcán.
- Óh, még valami. Tudod, csak azért, hogy legyen egy kis pozitív érzésed is, azok a csodálatos szemeid nekem kereken ötszáz angol fontot értek. Szóval drága vagy cukorborsó, de most mennem kell?.


( music (http://www.youtube.com/watch?v=qF1wZQzpeKA) )
...Ugyanolyan érintés, ugyanazok a nyájas, hízelgő szavak. Az egész egy emléket juttat az eszébe, egy igen kellemetlen napot, melyet soha az életében nem fog elfelejteni. Miközben a véla  hízelegve folytatja szavakkal körített párbaját, Irwine gondolataiban egész máshol jár. Lelkét valami erősen nyomja, arcvonásai dühössé válnak, akárcsak a pillantása. Egy hirtelen mozdulattól vezérelve, erősebben, talán már fájdalmat okozva szorítja a lány csuklóját, húsa elfehéredik a körömház alatt, s újra a falhoz löki őt, ezúttal dühösen, erőből, miközben rávicsorog.

- Rxhadt rxbanc! - Morogja a lány felé, meg akarja ütni, darabokra akarja törni Lola csontjait. Loláét, s nem Yolandáét. Néhány pillanat eltelik, mire észbe kap, hogy mit is csinál. Zavartan pislog párat, majd elengedi a lányt és hátrébb lép. Kezei a tarkójára futnak, miközben a földre pillant.

- Tűnj el! ? Szólal meg, s felemelve tekintetét, visszapillantva a lányra, megismétli, ezúttal sokkal erélyesebben.

- Nem hallottad? Húzz el innen a pxcsába! ? Mondja kikelve önmagából, majd hátat fordít, s pár lépéssel félre vonul, jobb kezével megtámasztva az egyik fa oldalát.

Amikor azt kérdeztem tőle, hogy mégis mire megy ki ez az egész játék, nem pont erre gondoltam. Nem, egyáltalán nem. Döbbenten mered rám, pedig ő adta alám a lovat, s ő volt az, aki arra buzdított szavaival, hogy igenis védjem meg magam a sajátos, olykor megbotránkoztató, s talán kissé közönséges módon. Rám aggatott egy szerepet, én pedig készséggel eljátszottam neki, és most?..

A helyes vonások, melyet eddig mindig gúnyosan reagáltak a szavaimra egyre csak dühösebb reakciókat vetítenek szemeim elé. Most már tényleg kezdek berezelni, hiszen ezzel párhuzamosan igencsak erősen szorítanak rá a karomra, én pedig nem vagyok acélból, sem semmiféle érzéketlen anyagból.
- Á-á-ááuuch! Azt egy szóval sem mondtam, hogy szeretem a szadomazot is. Ennyire nem vagyok perverz. - Szisszenek fel, és bizony megpróbálkozom azzal, hogy elhúzzam a bántalmazott kis csuklóm, de nem kezdek el veszett módon sipákolni, és vergődni a karjai között. Ennyire azért nem adom le a büszkeségem, hogy visítozzak, mint egy malac a vágóhídon, hiszen ennél sokkal nagyobb fájdalmakat is átéltem már a seprűről leesve. Neki lök a falnak, igen csak erősen, de nem jajdulok fel, csak a szemeim szorítom össze egy pillanatra, s rezzenek össze. Mintha átestünk volna a ló túloldalára.

- Hát ez nem éppen a legkedvesebb jelző rám nézve, ennél még a Tündérvirág is jobb volt. - Jegyzem meg elhúzva a szám, s igen, talán egy picit még rosszul esett, hogy ilyen kis izé velem. Az előbb burkoltan jelezte felém, miféle könnyűvérűnek tart, most meg nyíltan a képembe is mondja. Látom a zavart pislogást, s ezért is inkább befogom a szám, s alsó ajkamba harapva figyelem a másikat. Talán valamiféle köd ereszkedett az agyára, ami most kezd felszállni, vagy.. nem. Nem tudom, tényleg, fogalmam sincs mi történhetett.

Elenged, majd nem éppen kedvesen szólít fel arra, hogy távozzak, mire dacosan összefonom a karjaim magam előtt.
- Nem. - Jelentem ki nemes egyszerűséggel, s még akkor sem iramodok futásnak, amikor másodszor hívja fel a figyelmem arra, mennyire nemkívánatos személy vagyok. - Nem megyek. Még is mi a franc ütött beléd? -
Kérdezem értetlenül és.. igen. Őszintén. Értetlenül pislogok rá, s némi aggódás csillan a szemeiben, ahogy figyelem, hogyan fordít hátat, és támaszkodik meg az egyik fának.
- Én.. - Kezdek bele zavartan, s még mindig a Karám falát támasztom, s moccani sem tudok. Egyszerűen földbe gyökerezett a lábam. Ilyen még soha de soha nem fordult elő velem, talán hasonló helyzetben sem voltam még rövid életem során. - Én azt hittem, te is élvezed ezt az egészet. A szócsatát, a feleselést, hogy.. -
Nem tudok többet mondani, pedig kellene még valamit. Valahogyan kimagyarázni magam, valamit még hozzátenni!
- Sajnálom. - Bár nem tudom pontosan mit is, de tényleg sajnálom! Könyörgöm, ne legyen már ez.. - Nem akartalak megbántani semmivel. -
Légyszi, nagyon szépen kérem szép szemű rosszfiú, hogy ne rágj be rám.

Nem csak, hogy támasztja a fát, de körmei szinte belemélyednek a törzs kérgébe, mindez a dühnek és a fájdalomnak köszönhető, ami körüllengi a lelkét, s amit nem is gondolt, hogy éppen itt és most fog előtörni belőle. Honnan is gondolta volna, hogy egy egyszerű, s élvezetes szócsatának tűnő beszélgetés egy érintésnek, s bizonyos szavaknak köszönhetően ilyen lavinát indít el? Próbálja leküzdeni magában az emlékeket, s a gyűlöletet. Maga is elképed azon, hogyan viselkedett néhány perccel ezelőtt, nem érti, nem tudja felfogni, hogyan támadhatott neki valaki másnak. Sokkal rosszabb is történhetett volna...

~ Átkozott, hogy törne ki a nyakad...és én, miért is vagyok? Vinne el engem is az ördög, amiért?elment az eszem. Nem vagyok különb, ugyanolyan fertő vagyok...Miért? Miért? ~ Ordítanak a gondolatai, melyekből a lány szavai rántják vissza. Fájdalomtól és dühtől keveredett vonásokkal pillant a művére, a vélára, aki még mindig a falhoz szögezve áll, mintha nem merne mozdulni.

~ Szörnyeteg vagyok, csak erre vagyok képes, másoknak ártani, neked is...pedig...bocsáss meg...~

Ő és a bocsánatkérés, két külön kategória. A lelke azt súgja, igen, meg kéne tenned, valamiféle magyarázatot kéne adnod, megérdemli, ha már így viselkedtél vele, de az esze egész mást diktál. Néhány pillanatig csak nézi őt, mintha nem értelmezné a kérdéseket, pedig nagyon is érti. Annyira őszintének tűnik, annyira kedvesnek, hogy?Ez az a helyzet az, amivel nem tud mit kezdeni, nem akarja, hogy kedvesek legyenek vele, hogy megértsék őt, hogy közel férkőzzenek hozzá, nem akarja megkedvelni a másikat. Éppen ezért viselkedik mindig úgy, ahogy. Ha szeretik, gyűlöl, ha adnak, elvesz, ha védenek, támad. Régóta építi már a lélek bástyáját, s képtelen lerombolni a falakat. Hiába a báj, a kedvesség, még, ha jól is esik neki, szúr, akárcsak egy skorpió.

- Mit nem értesz azon szavakból, hogy tűnj el a pxcsába? ? Ez az, a riasztás, akár egy csörgőkígyó farka, úgy jelez áldozatának. Összeszorított fogakkal, ellökve magát a fától megindul a lány felé, léptei dühösnek hathatnak, majd hirtelen megtorpan előtte, veszélyes közelségben.
- Ide kéne szorítanod a pálcádat és leátkozni a fejemet! ? Sziszegi, miközben bal mutatóujját a saját torkának szegezi, tekintetét a másikéba fúrja. 
- Tedd meg, mire vársz? ? Vicsorogja dühösen, de nem történik semmi. Pedig milyen könnyű lenne, más keze által megszabadulnia az életét súlytó nehezéktől. Öklével belevág a lány feje melletti karámba, melyet tompa puffanás kísér. Érzi, ahogy a fájdalom végigjárja kézfejét, csontjait, s arcán is végig fut az érzés. Túl ostoba, hogy így kiadja magát, de muszáj volt ezt tenni? Kissé lehiggadva félrelép, háttal nekidől a karámnak, s bal keze a farmerzsebébe vándorol, majd előhúzza a két adagra elegendő füvet,  oldalra fordítja a fejét, s ha a lány még ott áll, felé nyújtja.
- Itt van, de most már tűnj el...

Nem kerülöm el a pillantását, ahogy hátrapillant, s felfedezem a rideg szürke lélektükrökben a fájdalmat és a dühöt, melyek véres harcot vívnak egymással, ám egyik sem tud véglegesen felülkerekedni a másikon. Talán ebben a pillanatban döbbenek rá, hogy maradnom kell. Egyszerűen képtelen vagyok ilyen állapotban itt hagyni! Sosem lehet tudni, még a végén valami butaságot csinálna vagy.. tök mindegy. Én vagyok a hiibás, én okoztam ezt, én váltottam ki belőle olyan érzelmeket, melyektől szenved.

- Ezzel nem fogsz tudni elkergetni. - hiába akarnak engem elkergetni, szívós vagyok, s ezt ki is jelentem! Persze nem támadólag. Nem ütök meg vele ellenséges hangot, hogy is tehetném meg ezek után?.. Még mindig nem tudom, mit tettem, de a lelkiismeret furdalásom s a bűntudatom elég erőt ad ahhoz, hogy még véletlenül se vegyem komolyan a szavait, s úgy futva, ahogy a lábam bírja, eltűnjek innen. Elindulnak felém újra, mint egy tank, úgy közeledik felém, de én még mindig nem mozdulok, csak a hátam simul engedékenyen a Karám falának pont ugyanúgy, mint percekkel ezelőtt.

Veszélyes közelség.. mint percekkel ezelőtt, ám most még sem simul egymáshoz a két test, még is úgy érzem, a belőle áradó negatív hullámok egyszerűen leteremtenek a lábamról! Halkan szusszanok egyet, s minden szó vagy védekezés nélkül engedek teret a veséig hatoló pillantásnak, mely nem talál mást, csak együttérzést, bocsánatkérést, s.. igen, alázatot, engedékenységet. Nem akarok vele perlekedni tovább, vagy veszekedni, vitatkozni, szócsatát vívni. Mindeddig ez jó volt, még is rosszul sült el.
- Nincs rá okom, hogy ártsak neked. - Azt nem teszem hozzá, hogy nem is lennék képes rá, mert nem vagyok valami rutinos pálcaforgató, ami az átkokat illeti. Fejlesztgetem a tudásom, de nem ilyen irányba. Inkább segíteni szeretnék másoknak a varázserőmmel, mint sem átkozódni, meg bántani embereket. Arra persze naiv lelkem nem gondol, hogy talán magam is könnyebb lenne megvédeni, ha bár dolgot mégiscsak elsajátítanék.. Hangom most sem remeg meg, pedig vicsorognak rám dühösen, s csoda, hogy a fejem még nem lett konkrétan leüvöltve a helyéről.

S ahogy ez eddig kiderülhetett nem vagyok egy félős típus, sőt, kevés olyan dolog van, ami ki tud zökkenteni az én kis rózsaszín világomból, de ez, hogy ököllel belevágnak a falba közvetlen a fejem mellett, még engem is ledöbbent, sőt! Először összeszorítom a szemeim, s összerezzenve tudatosul bennem a puffanással egy időben, hogy ez nem éppen az arcom volt, pedig azt hittem, amikor lendül a keze, hogy a mérhetetlen pimaszságomért cserébe kapok egy józanító nyaklevesnek szánt horgot, s eltörik a csinos kis orrom. Meglepetten pattannak fel a szemeim, s elkerekedett pillantással nézek a srácra, s még a szám is eltátom.
- Te jó ég! Nem esett bajod? - Robban ki belőlem az első kérdés, valószínűleg mindenki meglepetésére, vagy éppen nem? Amilyen naiv kis p*csa vagyok, nem meglepő, hogy most más testi épségéért aggódom, ahelyett, hogy elkezdenék pattogni, még is hogy képzeli ezt az egészet.

A felém nyújtott cuccra esik a pillantásom, majd ez visszavándorol a másik arcára, s egy apró fintorba húzódnak az arcvonásaim.
- Mondtam már, hogy ennyivel nem tudsz elkergetni. – Nem kellett sok, hogy meg ne kérdezzem, mikor unja már meg, hogy ennyire el akar küldeni melegebb éghajlatra? Amint láthatja, úgy sem megyek el. Párpillanatig még is úgy tűnhet, amikor ellököm a faltól magam, de ahelyett, hogy megkaparintanám a cuccot, inkább lehajolok a lábamhoz, majd a nadrágom feljebb húzva húzom ki a pálcám a tornacsukámból. Nem tartom valami praktikus helyen, az már biztos. Kiegyenesedve, egyenesen odalépek hozzá, majd balkezem kinyújtom felé.
- Nyújtsd ide a kezed. – Nem parancsolgatom, hanem kedvesen még is határozottan megkérem rá, s szemeimmel az ő lélektükreinek fényét keresem. - Bízz bennem, értek ehhez, nekem is volt már hasonló dühkitörésem. Ráadásul nem kell magyarázkodnod, viszont az a nőszemély a Gyengélkedőn az agyadra fog menni a kérdéseivel, tehát még így is jobban jársz velem. -
Nem értem, minek erőlködök egyébként. Úgy előre tudom a választ. Menjek el a francba, és hagyjam békén, az ajánlataimat és a segítségemet pedig dugjam fel magamnak..

~ Nem tudsz elkergetni ~
Ez jár a fejében, az utolsó mondatok egyike. Még mindig nem érti, hogy mi kell ahhoz, hogy elüldözhesse őt. Mit kellene még tennie, hogy a másik itt hagyja, maga mögött hagyva Clydetot és esztelen viselkedését. Mivel cselekedetei mindennek nevezhetőek, csak nem normálisnak. Ha eddig még nem gondolta senki, most már bizonyára mindenki fejében megfordul a gondolat, hogy egy agresszív állat lehet, ha képes így ráförmedni valaki másra és ilyen cselekedeteket produkál. Némelyiket már ő maga is bánja, főleg az utóbbiakat, többek közt a karámba öklözést, s a másik szorongatását. Jobbját felemeli, s próbálja a mellkasához szorítani, úgy talán nem fáj annyira. Téved. Éles fájdalom járja át az öklét, s a csontjait. Ha nem is tört el a kézfeje, bizonyára zúzódást szenvedett, s mindezt miért? Azért, mert talán ezzel sikerült egy kicsit levezetnie a feszültségét, a dühét és így némileg büntetheti magát. Fogait összeszorítja, mire végigvonul a hullám, s marad a lüktető érzés. Yolandára pillant, tekintetét a másikéba fúrja, aki még mindig ott áll. Nem futott el, nem védekezett, s úgy tűnik maradni akar. Mi üthetett belé? Vajon létezik még olyan jellem, mint az övé? Aki, ha baj van, nem futamodik el, s ha megdobják kővel, azt kenyérrel adja vissza? Nagyon úgy tűnik, s Clyde kezd rájönni arra, hogy talán, egyszer az életben tévedett, s rosszul ítélte meg a másikat. Ezt érzi, azonban képtelen beismerni, gondolatait szavakba önteni.
- Bajom? Mit érdekel ez téged? - Teszi fel a kérdést ellenségesen, továbbra sem akarja a másik segítségét. A lány cselekedetei azonban erről árulkodnak, főleg azután, hogy a füvet sem fogadja el tőle. Clyde először értetlenül pislog, de ez is csak egy újabb bizonyíték Delacour lényével kapcsolatban. Visszahúzza kezét, s a füves csomagot farmerzsebének mélyébe rejti.
- Én..- Már megint ott tart, hogy kinyögje azt a fránya bocsánatot, amivel már háromszorosan is lóg, de mint mindig, most is leblokkolja valami. Épp kezével megfogja a tarkóját, ezzel próbálva levezetni a zavart, amit érez ebben a helyzetben. Mert bár lehet erős, zord és félelmetes, mégis csak egy ember és ő is érezheti magát kellemetlenül bizonyos szituációkban. Tekintete a saját cipőjének orrára fut, mintha valami oly érdekes dolog lenne, úgy kémleli, erősen összpontosítva a csuka orrára. Keze továbbra is lüktet, a felső része hamar püffedni kezd, s vöröses színekben pompázik.
~ Bízz bennem ~ Hangzanak a nyugodt, s bizalmat sugárzó szavak a fejében. A kék szemekbe pillant, most már eltűnt az ábrándkép, amely néhány perccel ezelőtt ezen szörnyűséget váltotta ki belőle. Most már nem látja Lolát, csak egy tejföl szőke hajú lányt, aki segíteni akar neki. Ennek a bxlfasz gyökérnek, aki bunkóbb már nem is lehetett volna megismerkedésük ideje óta. Keserű mosoly kúszott az arcára, de legalább mosoly. Sikerült lehiggadnia, s ez valamiféleképp a lány számára is jót jelenthet. Már nem kell tartania további dühkitörésektől, s agresszív mozzanatoktól.
- Tudod, hogy milyen vagy?  - Csak egy pillanatig vár, nem akarja, hogy a lány választ adjon, ő szeretné folytatni.
- Annyira naiv és olyan hihetetlen... - Nyújtja kezét a lány felé, ezen saját maga is meglepődik, bár valószínűleg Delacour szemöldökei is a magasba futhatnak, hacsak nem számított éppen erre.
- Feladom és...nincs kedvem a gyengélkedőn kikötni. - Magyarázza, mintha bármiféle magyarázatot is kellene adnia.
- Én...én sajnálom. - Mondja ki azt a szót, miközben egy kényszeredett, s kínos mosoly kúszik az ajkaira. Olyan, mintha saját magát nevetné ki azért, mert feladta. Kimondta a szót, amely már kikívánkozott belőle, bármennyire is meg akarta tartani magának, úgy viselkedni, mint egy mardekáros, mint egy aranyvérű, mint egy katona, nem sikerült. Hogyan is mehetne el szó nélkül, hogyan is rúghatna belé, ha ennyire kedves. Mert az, s ezzel Clydenak is szembesülnie kell, még ha évekkel ezelőtt el is határozta magában, hogy kedvesség nincs...

- A különös perverzióim közé tartozik, hogy érdekel mások egészsége. Még akkor is, ha azok úgy marnak, mint egy mérges kígyó. – Felelem egykedvűen, még véletlenül sem ütve meg olyan hangnemet, amivel rászolgáznék arra, hogy újra s újra támadjon felém, mert úgy érzi, támadnia kell. Az értetlen pislogásra sem felelek semmit, max elnyomok egy apró mosolyt, na meg egy megjegyzést, miszerint van esély rá, hogy legalább egy kicsit felengedjen, s ne feszengjen annyira. Elvégre én tényleg csak segíteni akarok neki, az anyag pedig egyáltalán nem fontos, hiszen totálisan nem függök tőle, ha annyira unatkozom, akkor kimegyek és repülök két kört a pályán, nem ér ennyit az egész.

Megállva előtte várok türelmesen, s nem igazán tudom, mit is szeretett volna közölni velem a megkezdett mondattal, amit végül egyáltalán nem folytat vagy fejez be. Egy vállrándítással elrendezném a dolgot, de érzem, hogy vigyáznom kell most, miféle mozdulatokat teszek, nehogy félreértsen bármit is. Ahogy Clyde megemeli a fejét, s a szemeibe néz egy bíztató mosoly kúszik az arcomra, ezzel csak tovább akarom növelni a biztonságérzetét. Túlságosan ingoványos talajra tévedtem, s amikor odaadtam neki a cetlit, nem gondoltam volna, hogy mindez megtörténik velem. Én próbálok pozitív energiákat sugározni egy nagy és zord mardekáros srácnak, aki még idősebb is nálam, ez azért eléggé elképesztő s nem túl gyakori helyzet. Viszont már eltelt párperc anélkül, hogy elküldött volna a búsba. Ez azért haladás, nem?

Érdeklődve nézek a másikra, s a kérdésből azért még jómagam is leveszem, hogy amolyan költőinek szánta, és nem az én feladatom korántsem, hogy megválaszoljam. Tehát mint jól nevelt leányka, várom türelmesen a választ, s nem vágok közbe, amikor pedig azt megkapom, szélesen elmosolyodok.
- Iiiigen, az én naivitásom mértékére nincs is megfelelő szó, ezt sokan mondták már, de mit értesz azon, hogy hihetetlen? – Veszem fel a beszélgetés fonalát újra, s fogom meg óvatosan a duzzadt kezet, majd közelebb hajolva hozzá, veszem szemügyre. Pálcám egy egyszerű mozdulat során kerül a fülem mögé, hogy másik kezem is szabaddá váljon, s hűvös, puha ujjbegyeim óvatosan húzom végig a dagadt, pirosló területen. – A „hihetetlen” jelzőt én a szuperhősökhöz kapcsolom, csak azért kérdezem. Tudod, megszállott képregény olvasó vagyok. Pókember, X-men, Batman és ilyesmi.. Nem tudom, ismered e őket. Ez pedig tényleg elég csúnyán megzúzódott, de a gyengélkedőt azért tényleg jobb kihagyni a buliból. -
Magyarázok tovább, és most direkt megpróbálok nem túl sokat fecsegni feleslegesen, hanem csak elvonni a figyelmét a lüktető fájdalomról. Újra kiegyenesedve, még mindig óvatosan, de annál biztosabban tartva a kezét a tenyeremben veszem a pálcát újra a kezembe.

Pont, amikor emelném a pálcám, kér bocsánatot, én pedig a puffadt kzéről ráemelem a pillantásom, s az előbbi jókedvű vigyoromat újra visszafokozom egy szelídebb változattá.
- Fátylat rá, nem bántottál meg semmivel… – Nem fogok most itt mufurcoskodni vele teljesen feleslegesen, ráadásul látom rajta, mennyire nehezére esett kimondani ezt az aprócska szót, hogy „sajnálom”. S ha nem is látszik rajtam olyannyira látványosan, azért igen is meglepődtem, s nagyon kedves gesztusnak találom. - … és nem fogom elmesélni az itt történteket senkinek. Ez a mi kis titkunk marad. Még azt sem várom el, hogy a folyosón odaböffents nekem valami köszönésfélét. A helyedben én sem égetném magam azzal, hogy ismerek egy ilyen kattant csajt mint én. -
Azért a végére csak elvigyorodok újra, majd megköszörülöm a torkom, elvégre épp varázsolni készülök! Na nem mintha nem menne rutinosan a dolog.. A pálcámmal lassú, körkörös mozdulatokat teszek, s francia szavak hagyják el az ajkaim (elvégre az alapokat a Beauxbattonsban tanultam, s sok varázslatnak még nem ismerem az angol megfelelőjét), s a pálcám végéből halvány ezüstös felhő kúszik ki, talán a patrónus varázslathoz hasonló, s körülöleli Clyde kezét, s pillanatok alatt szinte beleszívódik a bőrbe, mint egy krém, csak sokkal mélyebbre hatol. Hűvös bizsergést érezhet a másik, esetleg némi zsibbadással, s a lüktető fájdalom, ha nem is teljesen múlik el, de szinte alig érezhetővé halványul. Egy újabb pálcaintés, s az ismert „Ferula” szót kiejtve egy csinos kis fásli tekeredik a kézre, s a csuklóra, erősen tartva azt.
- Na, jobb egy kicsit?-

~Milyen nyugodt, s milyen kedves vonások. Szerencsétlen lány, hogyan fog boldogulni az életben, ha ennyire mosolygós, segítőkész? Ott verik majd át, ahol csak tudják.  Ehh, de miért is izgat ez engem, az ő dolga, nem kéne így viselkednie, nem érdemlem meg. ~ Futnak át fejében a gondolatok, ahogy tekintetével a nyugalmat sugárzó szemekre pillant. Furcsa, általában mindig elzavarta a csacsogó hxlye pxcsákat, tény, hogy Yolandánál is próbálkozott ezzel néhány perccel korábban, de nem sikerült, s most rá kell ébrednie arra, hogy talán akadnak kivételek, mint ő. Bár, nehezen ismerné ezt el, mégis jelem helyzetben kicsit elbizonytalanodott, s most különböző kérdések kavarognak a fejében, s annál is több válasz, magyarázat az elmúlt percekre. Figyelme továbbra sem terelődik el a lányról, talán csak egy apró pillanatra, amikor sérült kezét érintik a hideg ujjak. Lüktető fájdalmat érez, de nem szisszen fel, már nagyfiú, hogy ilyenek miatt jelezzen, s amúgy is, ennél sokkal durvább ütéseket szenvedett el, melyek közül néhány nyoma még ma is ékesíti a hátát. Furcsa érzés kapja el, mikor azt veszi észre, hogy gondoskodnak róla. Ez oly ritka dolog, hogy eddig csak emlékei voltak, s főként édesanyjára gondolt, aki mindig ott volt mellette, ha valami baj érte őt. Ő látta el a sebeit, ő nyugtatta meg, ő csalt mosolyt az ajkaira. Miközben a lány csacsogott, ő csak figyelte őt, tekintete egy pillanatra elveszett a másik vonásaiban. Nem tudta felfogni azt, hogy mi lehet ez a különlegesség, mely egyik pillanatban dühöt vált ki belőle, a másik pillanatban már nyugalmat sugároz felé. Mintha csak Lola és és édesanyja, Donna keveredne benne. Talán túlságosan is elmerült az elmélkedésben, figyelve az arcot, s csak az utolsó szavakra kapta fel a fejét.
- Gyengélkedő…nem, nem szeretem. – Furcsa válasz, nem túl eredeti, s elég összeszedetlen. Nehéz elhinnie, hogy a lány azon van, hogy segítsen rajta, annak ellenére, ahogy viselkedett. Úgy érzi, mondania kell valamit, s ekkor hangzik el az a bizonyos bocsánatkérés, melyet oly nehezen akart kimondani. Most mégis megtette, holnap biztos átkozni is fogja magát ezért, de a múltat már nem lehet megváltoztatni.
- Igen, azt látom, hogy kemény csaj vagy, nem is értem, hogyan tudod elviselni a jelenlétemet ezek után a….- Nem is folytatja, pontosan tudhatja a lány, hogy mire gondol. Szabad kezével a hajába túr, miközben tekintete egy pillanatra a sérült öklére siklik, majd a pálcára.
- Szóval hihetetlen vagy, mert segítesz, pedig nem kellene ezt tenned. – Feleli őszintén, talán többet is mond a kelleténél, de valahogy barátinak érzi a másik jelenlétét, még ha nem is azok, akkor is könnyedebben jönnek elő a szavak, mint háztársai környezetében. Ekkor a szemöldökei a magasba szökkennek, meglepődik a lány szavain, s egy apró mosoly kúszik az ajkaira.
- Inkább legyél kattant és élettel teli, mint egy… - Most valami olyasmit mondana, hogy egy olyan drogos tahó, mint én. És megint ott az a büszkeség, ami nem engedi kimondani ezen szavakat. Inkább csak újabb mosolyt szül az arcára, amelyből a Delacour lány talán tudhatja, hogy mi van a jelentés mögött. Még mondana valamit, de a lány megemeli a pálcáját, Clyde tudja, hogy mi következik, s csöndben összpontosít, nem szeretné, ha a keze látná a kárát valamilyen apró hibának. Ugyanis, bármennyire is pozitívan csalódott a másikban,  ez még nem azt jelenti, hogy a másik a varázslatok terén is remekel. Érzi, ahogy hűvösség öleli körül a kézfejét, lassan a lüktető fájdalom is elmúlik, s maga is meglepődik azon, hogy mindezt milyen könnyen orvosolta a lány. Felpillant rá, figyeli az összpontosító arcvonásokat, majd tekintete újra a kezére siklik, melyen pillanatok alatt egy fehér kötés keletkezik.
- Nahát, ez…Köszönöm. – Egyszerű, rövid válasz, miközben feljebb emeli a kezét és jobban szemügyre veszi a kötést. Majd kiegyenesedik, s hátát a karám oldalának támasztja, úgy pillant a lányra. Tekintete immár szelíd, s egész más, mint a találkozásuk elején. Ő maga sem tudja, hogy mit mondjon, nem szokása a folyamatos hálálkodás és a sokszoros bocsánatkérés sem. Valamit mégis csak mondania kellene, hisz nem álldogálhatnak csöndben. Bár, ha a lányon múlik, bizonyos, hogy hamar lesz újabb téma, de Clyde jelenleg nincs felkészülve egy hosszabb csevegésre.
- Nos, ami azt illeti – Töri meg a csöndet, miközben összefűzi maga előtt a karjait, figyelve a sérült kezére. – ha összefutunk a folyosón, nem fordítom el a fejem. – Pillant fel a lányra, s egy apró mosoly kúszik az arcára.
- Sőt, talán még azt is megkérdezem, hogy vagy. – Folytatja tovább, bár ez a beszélgetés már inkább kínos számára, mintsem élvezetes. Nem azért, mert nem szeretne társalogni, egyszerűen csak nem tud, s valami belülről kényszeríti arra, hogy menjen minél előbb. Talán egy kis zavar is megfigyelhető a vonásain, melyet próbál leplezni a mozdulataival.
- Öhm…nekem, nekem rengeteg dolgom van. Mennem kell. – Magyarázza, egy pillanatra elhallgat, nem tudja, hogyan köszönjön, aztán csak beugrik neki egy szó.
- Szevasz – Böki ki végül, mintha csak az ivócimborái társaságában volna. Nem túl illedelmes, nem is a legszebb, de mégis több a semminél. Ezután lassan ellöki magát a karám falától, vet még egy pillantást a lányra, majd vonásai megkomolyodnak, s a következő pillanatban már tovább is lép, tornacipős lábai gördítik előrébb, távol a lánytól, s hacsak a másik nem állítja meg, úgy lassan el is veszik a távolban, eddig elfeledett érzelmek kavalkádjában…

Csak nézte mosolyogva a hirtelen magához tért fiút. Bájos és kedves mosoly ült ki az arcára, hisz Luna nem ismerte azt a szót, hogy lenézés. Az ő világában olyan nem létezett. Édes nevetés, hagyta el az ajkát, Neville habogását követve. Kedvelte a fiút és mindig is élvezte, mikor együtt dolgoztak a DS edzésein. Segítette mindig, mikor az egyik varázslat nem akart neki sikerülni, bátorította barátját, és most egyedül azét nem szólalt meg addig, míg a Neville ki nem nyitotta a szemeit, mert hagyni akarta pihenni.
- Szia – köszönt megint csengő hangon.
Tekintete egy röpke pillanat alatt az égre rebbent, amint Neville összeszedte magát. Észre sem vette, hogy a fiú mogyoróbarna szemei az ő kék íriszeit keresik.
- Anyukám kötötte a kardigánom – válaszolta a bókra, miközben még mindig az eget kémlelte.
Figyelte vajon, megláthatja ezen anyukája kedves tekintetét, a bárányfelhős kékségben. Hisz ott élt már, nagyon régóta a mamája. Fent az egekben… Nem véletlenül barangolt sokszor Luna tekintete a magasban, nem csak a felhők látványát csodálta, hanem keresett valakit. Egy személyt, akit sosem láthat újra viszont.
Észre sem vette, hogy a mellette heverő fiú elvörösödött volna, és mikor újra Neville-re nézett, akkor annak arcán már egyáltalán nem látszottak a zavartság nyomai.
- Szívesen.
És helyet foglalt ő is a puha zöld pázsiton. Nem zavartatta magát, hogy esetleg koszos lesz, ahogy a legtöbb korabeli lány tette. Szerette, ahogy a nedves talajon üldögélhet és csiklandozza a hosszúra nőtt fű. Számára más jelentette az örömet, mint évfolyamtársainak, és ezt sosem félt hangoztatni.
- Nem tudod hova tűntek az állatok? – tette fel hirtelen és váratlanul a kérdést.

Luna A jó barát

A griffendéles srác kis mosollyal a száján figyelte, amint a szőkeség helyet foglal mellette. Örült Luna társaságának. Végre egy ember aki nem az esetleges bénaságai miatt cikizi, hanem úgy elfogadja őt, ahogy van. Ő az igazi Neville-t kedveli, nem a híres Neville-t, kinek nevét többen csak a Harry Potterrel való kapcsolata miatt ismerik.

Hát igen. Szusszant egy nagyot a srác, majd újra körbenéz a birtok előtte lévő részén. Mióta volt ez az ügy a minisztériumban egyre több idegesítő kérdést hárítok el nap mint nap. Igaz év eleje óta javult a helyzet, a diákok többsége kezdett kifogyni az idegtépő kérdésekből, vagy éppen azokat egy másik haveromnak, Ginnynek, Lunának, Ronnak, Hermionénak, vagy esetleg Harrynek, de tőle a roxfortosok nagy része inkább fél, semminthogy leálljon vele csevegni a folyosó végén. Igaz mostanában is van egy-két elsős, akik évvégére gyűjtöttek annyi bátorságot hogy megkérdezzék Neville Longbottomot a dolgokról. Igaz a srác általában tudta türtőztetni magát, hogy kifecsegjen fontos dolgokra, ennek ellenére pár szaftosabb információ mégis kiszivárgott.
Ismét a lányra pillant és érdeklődő képpel hallgatja kérdését, melyen egy ideje már ő is morfondírozott.

~Ez jó kérdés.~
- Hát…öhm, nem tudom. Igazából én is néztem őket, de ezen már én is gondolkoztam.
Válaszolja, s közben félig feltápászkodva néz körbe a placcon, abban reménykedve, hogy valamelyik fa mögül egyszer csak előbukkan egy különös varázslény, vagy akár Hagrid, kivel később megfirtathatják mit jelent az állatok távolléte.
Öt perc kutatás után kis nyögéssel visszahuppan előbbi helyére, majd újra a lányra tekint. Fáradtan mosolyog és egy számára szomorú témát hoz fel.
- Luna? Te várod a szünetet? Mert én nem. Semmi kedvem otthon unatkozni, három hónapon keresztül. Fogalmam sincs mit fogok csinálni. Egyedül. – mondja keserűen, közben elereszt egy félős mosolyt a hollóhátas csaj felé.

Greg Hawk

Karámok.. Épp elég messze a kastélytól. Pont annyira, hogy ne tébláboljon errefelé sok diák. Általában, aki erre téved, annak célja van, de ritkán esik meg az ilyesmi. Ebből a helyből egyébként is elege lesz egy normális embernek a heti három Legendás Lények Gondozása órája után, és inkább nem tölti erre a szabadidejét, főleg nem így, késő délután. Neki viszont pont ideális ez a hely ahhoz, hogy végre egyedül lehessen, és kiszellőztesse a fejét. A mai mágiatörténet óra.. Botrányos, egy terem tele egy maréknyi idiótával. De még így sem kerüli el a figyelmét, hogy az iskolában egyre feszültebb a légkör. Pedig közeledik az év vége, ilyenkor általában mindenki felenged egy kicsit.. De nem most.

A megszokottnál is nehezebben tudta levakarni magáról egyik hálótársát ma délután, aki már szinte hetek óta rajta lóg. Bizonyára azért, mert pletykaveszélyes területekre érkezett. Röhejes. Pletykaveszély.. Csak azért, mert az az eszétvesztett Omen már hetek óta figyeli. Neki pedig úgy kell tennie, mintha nem venné észre, vagy nem értené az okát, pedig az a cserfes Jezabel csúnyán mellényúlt, érzelmeknek semmi köze ehhez a mániákushoz.. Nem igaz? Mindenesetre kezd belefáradni az állandó menekülésbe. Most is úgy kellett kijátszania a fiú figyelmét. Óvatosan kiles a karámok nyújtotta áldott búvóhelyről. Sehol senki.. Egyelőre. Most nem lankadhat a figyelme, folyamatosan hegyezi füleit, hogy a leghalkabb neszre is felfigyeljen. Belefáradt már ebbe az ócska kergetőzésbe, és fáj neki a tudat, hogy valaki rájött a titkára az iskolában, méghozzá testközelből tapasztalta meg rejtegetnivalóját.

Idegesen felmordul, úgy, ahogy az iskolában nem szokása, vad állatias módon, mintha egy farkas rejtőzködne épp a legendás lények között, nem pedig egy hatodéves diáklány; majd hátát a falnak döntve lecsúszik a földre. Az itt tartózkodó állatok nem mindegyike viseli azonban nyugodtan az állati morgást. Dorothy felkapja a fejét, és körbefuttatja nefelejcskék pillantását a fatákolmányokon, melyek mind-mind különféle legendás lényeket rejtenek magukban. Igaz, az utóbbi időben megfogyatkozott az állatállomány, de az itt maradtak mind izgatottan mocorogni kezdenek, még a legtávolabbi karámba befogott három Crup is vadul csaholni kezd. Egyedül a thesztrálok álldogálnak még mindig nyugodtan a helyükön, persze ezt nem láthatja mindenki. A hollóhátas lány hálásan pillant az állatok felé, nem véletlenül melléjük telepedett le. Feltápászkodik, és megpaskolja a legközelebb álló állat bőr és hús nélküli oldalát. Mást biztos a hideg rázna ezektől a lószerű teremtményektől, de Dorothynak elég ideje volt megszokni az efféle lényeket. A thesztrálokra nézve csak saját, múltbéli tetteitől fogja el a hányinger, hiszen ő sem véletlenül látja a thesztrálokat, mint ahogy senki más sem ezen a világon.

Egyre inkább érezni lehetett a feszültséget, valami készült az iskola falai között… Nem tudtam volna megmondani mi vezetett erre a következtetésre, de határozottan így gondoltam. Könnyen előfordulhat, hogy csak egyszerűen paranoiás lettem, de ez a rossz előérzet nem hagyott nyugodni. Egyre gyakrabban jutott eszembe az a kis üvegecske Felix Felicis, amit még Valentin napra kaptam valakitől. Azóta csak tartogatom, tartogatom, ki tudja mikor lesz még hasznos alapon, de pár napja már a zsebemben hordtam… Nem szeretem a falra festeni az ördögöt, de jobb félni, mint megijedni.
Mindenesetre a lényeg az, hogy mostanában elég sok mindenre kellett odafigyelnem, kezdtek összejönni a dolgok. Rossz előérzet ide, paranoia oda, közeledtek az év végi vizsgák, egyre több leckével és gyakorlással, amiktől néha már a falra tudtam volna mászni. Amikor úgy éreztem, hogy már egyszerűen nem bírom tovább feszíteni a húrt, akkor jöttek jól az ilyen séták, mint ez is volt. Jól esett kicsit elvonulni a világ elől, kiszellőztetni a fejemet és a többi.
Nem volt ez máshogy a mai napon sem.
Már egy ideje magányosan, céltalanul bolyongtam a birtokon, míg végül eljutottam a karámokhoz. Legjobb tudomásom szerint, nem sokan szoktak erre járni ilyenkor, a legtöbb embernek elég volt a Legendás lények gondozása alatt itt eltöltött idő. Semmi bajom nem volt az állatokkal, sőt! Alapjáraton még szerettem is őket, de én nem vettem fel ezt a tantárgyat… Talán ezért sem taszított annyira ez a hely, mint a többieket.
Sajnos hamar meg kellett azonban állapítanom, hogy mint mindig, ma sincs errefelé semmi érdekes látnivaló… Éppen készültem visszaindulni a kastélyba, amikor az állatok hirtelen felbolydultak. Valami, vagy valaki megriaszthatta őket, és ez engem is megtorpanásra késztetett. Valószínűleg minden normális ember figyelmen kívül hagyta volna ezt, de most felülkerekedett rajtam a kíváncsiság. Tettem néhány tétova lépést a karámok felé, miközben a nyakamat nyújtogatva igyekeztem jobban belátni a helyet. Már-már kezdtem úgy gondolni, hogy lehet tényleg jobb lenne ellépni innen olyan hamar, ahogyan csak tudok, de ekkormegpillantottam a lányt.
Dorothy… Ismertem fel pár pillanat múlva… Dorothy Moon. Régebben váltottunk egy-két szót egymással, de egy ideje nem tartottuk már a kapcsolatot. Ettől függetlenül azért furcsállottam, hogy ilyenkor itt látom, de ami ez után következett, az még jobban meglepett. A lány felállt, és… és megsimogatta a semmit… Így tudnám a legjobban leírni az általam látott eseményeket. Még egyszer utoljára megfordult a fejemben, hogy el kéne lépni és elfelejteni ezt az egészet; de a kíváncsiságom most már végképp nem hagyott nyugodni – úgyhogy megembereltem magam, és elindultam a lány felé.
A „legHawkosabb” belépőm természetesen az lett volna, hogy ha berobbanok hirtelen a képbe egy „Kinek integetsz?”-hez hasonlóan idióta kérdéssel; de ez most nem illet sem a helyzethez, sem a kedvemhez…
- Öhm… szia... – szólítottam meg a lányt végül, bár a hangom nem csengett valami meggyőzően, ezért igyekeztem határozottabban folytatni – Látom így estefelé nem csak én akartam kicsit elszabadulni a kastélyból… 

Greg Hawk;;

A morgás nem csak az állatok figyelmét keltette fel.. Ezzel tökéletesen tisztában van, mint ahogy azzal is, hogy nincs egyedül. Amikor felegyenesedik, hogy a thesztrálokhoz forduljon, mélyet szippant a levegőből. A leszállni készülő enyhe köd egészen a tüdejéig szivárog, belemarkolva mellkasába, de nem ez az egyetlen, amit érez. Ismerős szag cirógatja meg orrát. Feszült tartása felenged, mikor rájön, hogy nem az a Gregory rejtőzik a háta mögött, akire egyébként gondolna, hanem egyik évfolyamtársa. De vajon idejön? Nem igazán beszélgettek soha, az évfolyamtársai körében pedig nem igazán örvend nagy népszerűségnek, mint ahogy igazán sehol sem az iskolában. Még van esély arra, hogy elmegy..
Lehajol, hogy megsimogassa a legközelebbi thesztrál csonttól és hústól vérfagyasztóvá formált arcát, közben pedig fülel és vár.
Lehet, hogy nem ismerik egymást, de mégis csak egy lány késő este, egyedül idekint.. Mindenkinek felkeltené az érdeklődését. Nem beszélve arról, hogy.. Metsző, nefelejcskék tekintete az állat elködösült szemébe fúródik. Meglehet, most követte el a legnagyobb hibát? Greg Hawk vajon látja a thesztrálokat, vagy azt hiszi most épp a levegőt simogatja? Ahogy meghallja a meginduló lépteket, saját maga válaszolja meg kérdéseit. Felegyenesedik, és eddig felkötött haját gyorsan leengedi. A nehéz hajzuhatag egészen derekáig betakarja felsőtestét. Zabolátlan tincseit elrendezve hullámos fürtjei takarásába rejti hegyes füleit. Nem valószínű, hogy bárki felfigyelne rá, de jobb biztosra menni. Az iskolában is mindig gondosan ügyel arra, hogy füleit ne lássa senki, most miért lenne olyan óvatlan, hogy mutogatja őket? Hála az égnek, szemfogaira annyit nem kell ügyelni. Nem szokása csak úgy nevetgélni, hogy bárki felfigyelhessen elrejthetetlen állatias tulajdonságaira.
Amikor a fiú megszólítja, félig hátrafordul, épp csak annyira, hogy szemügyre tudja venni a másik arcát. Igaz, már rég tudta, hogy ki tart felé, de ezt nem adja Greg tudtára. Még egy kis meglepettséget is vonásaira erőltet, hadd higgye azt a griffendéles, hogy Dorothyt meglepte egy másik diák jelenléte. Képmutatás.. ha valamibe, hát ebbe már belejött az évek során a Roxfortban. Igaz nem szívesen, de muszáj volt megtanulnia pár alapvető dolgot, hogy ne leplezze le saját titkát.
- Szia. – biccent a fiú felé. Most mit mondjon? Be kellett fejeznie az LLG háziját? Na persze, könyv nélkül? Alsó ajkába harapva mélázik még pár pillanatig, majd úgy dönt, hogy mostanában egyre kevesebb indok kell ahhoz, hogy valaki el akarjon szabadulni a kastélyból, így csak könnyedén bólint egyet. Az igazat fogja mondani.
- Na igen. Jól esik egy kis friss levegő.. – meg egy kis egyedüllét- teszi hozzá magában, de igazán nem szeretné megbántani évfolyamtársát, így inkább lenyeli a kellemetlenkedő kijelentést. Ha picit elgondolkozna a griffendéles nyilván magától is rájönne, hogy Dorothyen egyedül akart lenni, semmi szükség felesleges, agresszív megjegyzésekre.
- Odabent kész őrültek háza van. – szalad ki a száján. Az egész mondatot átitatja az őszinte indulat. Igazán nem kell megerőltetnie magát ahhoz, hogy tényleg így gondolja. Az a meggajdult Omen is..
Tényleg kész őrültek háza.