Roxfort RPG

A csónakokat, melyekben az elsősök utaznak át minden évben, egy csónakházban tárolják. A ház a tóba mélyen belógó móló tövében van, a parton.

Néha, bizonyos órákon bizonyos tanárok terepgyakorlat címen kiviszik a diákokat a tóra ezekkel a csónakokkal, hogy megfigyeljék a vízben élő lényeket.

Lassú tempóban közeledem a csónakház felé, egy sötétkék mintás dobozt ölelgetve. A csomag színével kívántam jelezni, hogy még Valentin-napkor sem vagyok hajlandó bármilyen rózsaszín dologgal mutatkozni. A sebesség pedig - minek siessek? Hiszen, ha Damien meg is kapta az üzenetet, és úgy dönt, hogy eljön, akkor is van még tizenöt percem megérkezni... Fogalmam sincs, miért jöttem ki ilyen hamar. Vágytam a szabadra, a friss levegőre, kiszabadulni a poros kastélyból, azt hittem, ezen a csendes helyen nyugodt körülmények között tisztázhatom a gondolataimat? Mert ami az utóbbi hónapokban történt velem... Meggondolatlan döntések, ahol az eszem helyett a szívem irányított... Sajnos...

De megbántam, és eltökéltem, hogy mindent helyre fogok hozni... Tisztázom a helyzetet. Lehet, hogy a fiú lelkéből ki fogok tépni egy darabot, de mostantól önzőnek kell lennem... Önzőnek, hogy megóvjam Arent a családjának zűrös ügyeitől. Igen... Nehezen hoztam meg ezt a döntést, de már tudom, hogy akkor hibáztam, amikor először engedtem, hogy a fiú közelebb lépjen hozzám... Hideg hangon kell megmondanom neki, hogy vége, és otthagyni faképnél... Nehéz lesz... De így a helyes...

- Térj már vissza a jelenbe, Nyenne... -
Apró sóhajjal nekidőlök a csónakház falának. Hosszú pilláim lecsukódnak egy pillanatra, hogy mire kinyílnak, újra a hófödte táj látványa táruljon a szemem elé... És a kezemben szorongatott doboz, amiből egy fekete buksi néz vissza rám hatalmas csillogó szemeivel. Na meg a doboz tetejével a fején...

- Ne nézz rám ilyen kérlelő szemekkel!... Már csak tíz percig kell kibírnod... – Suttogom a csomagban lapuló állatnak. Ebbe az aranyos szempárba nézve gondolkodom el először a kiskutya jövőbeli sorsán. Vajon Damien boldog vigyorral fogja magához ölelni, vagy elfintorodik, és odaajándékozza az első embernek, akivel találkozik? Elfogadja-e, ha igen, gondját viseli majd?... Mind-mind olyan kérdések, amelyek gyötörnek és szorongatnak...

De egyáltalán miért is választottam kutyát? Hiszen annyira mugli állat. Talán pont ezért... A griffendélesek nagy része sárvérű vagy félvér. Ismerik a muglikat és azoknak a környezetét... Akkor ismerniük kell a mugli állatokat is, nem igaz? Én magam nem tudnék eltartani hasonló állatot, mert... mert nem. Mert én jobban ismeri a kerti törpét, mint a kutyát.
Ez van.

Reggel... felkelni... Ez a két dolog mindig egy valóságos próbatétel; ezúttal viszont talán még nehezebb, hiszen a mai egy gyűlölt, átkozott nap minden évben. A Szerelem Napja, szokták mondani... Hát a szerelem az egy furcsa találmány lehet, ugyanis az eddigi életem során elég erőteljesen elkerült.. Bár most... Amandával... talán jobb lesz. De ő egyenlőre még alszik s én is azt tenném, ha nem kaptam volna azt a fránya levelet a tegnapi napon. Meg ez az egész ajándékozási mizéria... Bah, mindegy. Pár óra és vége az egésznek... reméljük.
Ezen gondolatok kiséretében keltem ki az ágyból és álltam neki az öltözésnek. Csónakház... kültér... hideg... szóval a talár az marad ott, ahol van; nem mintha máskor másként lenne... Fekete farmer, pulóver, kabát, bakancs; minden megvan. A láda is előkerült s a mélye feltárult: itt sorakoztak az ajándékok, amiket a mai nap alkalmából voltam kénytelen beszerezni. Bár Nyenne nevét nem én húztam, sőt, tegnapig nem is tudtam hogy ő húzott, de már az elején eldönötttem, hogy meglepem a meglepőt valamivel... s mivel a tisztelt valaki személye homálbya burkolózott addig a pillanatig, igy nem igazán tudtam, hogy mi lesz a megfelelő ajándék. Az első gondolatom... mi más? lett volna?... egy üvef jó évjáratú manóbor volt, de azt mégse adhattam volna oda egy első- vagy másodéves kiskölyöknek, nemde? A másik varriáció pedig egy nagy doboz csoki a Mézesfalásból... Rövid habozás után úgy döntöttem, hogy mindkettőt leviszem: annyit sikerült megtudnom a lányról, hogy ötödéves, annyi idősen pedig már simán belefér a pia is... legalábbis bizonyos körökben. De ha az nem is felel meg neki, még mindig örülhet a csokinak... tiszta sor. A két tárgy rövid úton a négy ott álló doboz egyikébe került, ezt három pálcaintés követte: ezek nyomán a doboz először zölddé változott, utána halovány, zöld derengés jelent meg a belsejében, majd végül szépen összecsomagolta magát. Egy gyors szemlevételezés után elindultam vele lefelé, a találka helyszinére.

[A csónakháznál]


Az út rövid volt, hideg és eseménytelen. Csak a hó és a csönd... mondjuk ez utóbbi kifejezetten jól jött mostanában; rámfért a nyugalom. Elég volt a stresszelésből, aggódásból, idegeskedésből... Talán végre minden rendeződni látszik... kár, hogy nincs min lekopogni... na mondegy. Ha ismét ki fog siklani az életem, akkor azt semmilyen népi babona nem fogja megállitani: csak én oldhatom meg valahogy... bár ha a múltra apellálok, akkor nincs sok esélyem semmi konkrétra. Csoda, hogy még élek... arccal a vasútnak, ahogy Greg mondaná.
Lassan elértem a csónakházat s szinte azonnal meg is pillantottam Nyenne-t: a lány a faház oldalának dőlve ácsorog és szemmel láthatóan vár valaki... vár rám. Egy pillantás az órára elárulja, hogy öt perccel hamarabb értem ki, de szerintem nem fog különösebben problémázni rajta... hát na, kutya hideg van, az biztos... szóval habozás nélkül elindultam felé.
- Szia! - köszöntem neki kedvesen. Mardekáros volt... ami nem egy jó pont, plusz nem is voltam az az átszellemült tipus ilyen téren, de eldöntöttem, hogy legalább ezen a napon megpróbálok mindenkivel normális lenni, nem csak azokkal, akiket kedvelek és szeretek. Ismét felhangzott a fülemben Greg mondata: Arccal a vasútnak... Hát na. Úgy, ahogy mondta.

Halk sóhaj, egy ideges mozdulat, mellyel kis hegyes fülem mögé igazítom egy arcomba hulló ébenfekete hajtincsem... Várok. Körülöttem végtelen hómezők, a fák ágait lengető gyenge szellő susogó hangja, mögöttem valamerre pedig a tó vizének dallama... Lábfejemmel grimaszkodva egy szívecske körvonalait rajzolom a hóba... Majd elsöpröm. Szív... Mit is jelképez? Szeretet... szerelem...? Egyikből sem volt sok részem életemben. Előbbiből épp csak két éves koromig, amíg az anyám élt, utóbbiból nemrég pár kábult napra, órára... Valentin-nap. Ez... szörnyű...

A távolban feltűnik egy sötét alak. Senki más nem lehet, csak Damien... * Nyugi, Nyenne. Odaadod az ajándékot, egy viszlát, és szaladsz reggelire... Elég sivár a kastély... Biztos mindenki most ébredezik... Damien biztos morcos lesz, amiért ilyen korán reggel egy szinte teljesen ismeretlen mardis kiugrasztja az ágyból... Mindenesetre én a helyében, akár Valentin-nap van, akár karácsony, biztos megátkoznám az illetőt... Dehát, griffendéles, csak megkönyörül rajtam. * Idegesen dobolni kezdek ujjaimmal a most még erősebben szorongatott dobozon. Olyan lassan peregnek a másodpercek...

A fiú végre ideér, és látom, ahogy megakad a tekintete a taláromon virító mardekáros házjelzésen. Egyértelmű, hogy a két ház közötti éles ellentét egy átlagos napi társalgásra rányomná a bélyegét, de... ma Valentin-nap van. Damien pedig még a kora reggeli órák ellenére is kedvesen szólal meg, ami határtalan szimpátiát vált ki belőlem. Hm, hogy lehet valaki ennyire... elnéző? Türelmes?... Hát igen, ha valamikor, akkor most döbbentem rá, hogy ő maga nem csak a családja miatt van a mardekárban... Igaz, ha csak ennyi különbség lenne a házak között, akkor nem lenne krízishelyzetben a mágusvilág... És bizony ez is elgondolkodtató...

- Szia... – válaszolom halkan, megpróbálkozva egy kedves mosollyal. Kissé rekedtesnek tűnhet a hangom, amiért kora reggel van... Vagy másért? Felhúzott térdem lassan leengedem és elrugaszkodom a ház falától. A doboz tartalma izgatottan ficánkolni kezd, így még erősebben szorítom rá a tetejét. Fogalmam sincs, miért nem tudtam egy rakat csokit venni például...

 – Bocs, hogy ilyen korán reggel rángattalak ki a hidegbe... - Csak minél hamarabb túl akartam lenni az egészen, tehettem volna még hozzá. Vagy nem is tudom. Órák között nincs időm, szünetekben sem jó... csak így. Most viszont van egy bökkenő. Éhes vagyook... Ha egy elsős kis bakfis lennék, akkor nyafogva itthagyhatnám az egészet, és beszaladhatnék a kastélyba... És senki se lepődne meg. De tizenöt éves hölgyemény már nem tehet hasonlót. Szörnyű. Épp ezért egyik lábamról másikra helyezve súlyomat billegek, miközben keresem a szavakat.

- Szóval... azt akartam mondani.... öhh.... Boldog Valentin-napot!... – kezdeti bizonytalan szófoszlányaim után hirtelen túlságosan felbátorodik a hangom, de azért remélem nem sikerült olyan hangosra... *Ügyes, Nya, ügyes. Már rögtön az elején hülyének néz... Hm... jó kezdet.* Mindenképpen gyorsan akartam a közepébe vágni, hiszen egyikőnknek sem túl kellemes a hidegben ácsorogni idekint. Igaz, hogy még sok időnk van az első tanórák kezdetéig, de ez már lényegtelen... A hidegtől kipirosult vékony ujjaim között tartott ládikót remegő kézzel Damien felé nyújtom. Az ajándékhoz mellékelek persze egy bájos kis mosolyt is.

Egy halovány, picit rekedtnek tűnő hang felelt a köszönésre ugyanazzal a szóval s közben felém fordult. Tekintetem az arcára emeltem s vonásai oly sok mindent és oly keveset mondtak egyszerre… Merevnek tűntek, mint egy olyan emberé, aki nem akarja kimutatni az érzéseit, nem akarja, hogy a világ belé lásson… ugyanakkor furcsa, csendes szomorúság is tükröződött, főleg a szempárban, mintha az érzelmek csendesen lázadnának az őket elrejtő karantén ellen, mintha csak arra várnának, hogy kitörhessenek, hogy napvilágra kerülhessen minden fájdalom… De ez persze csak spekuláció és hogy, hogy nem: én soha nem voltam túl jó a dolgok előrevetitésében; tehát nem igazán vonhattam le messzemenő következtetéseket ebből. Ami biztos volt, hogy az arcán ülő kifejezés megérintett valahol odabenn, ahova csak kevés dolog jutott el eddig és az agyam rögtön azon kezdett el forogni, hogy miként tehetnék érte valamit, de… erre nem nagyon volt lehetőség, lévén egy bizonyos ellentét a Mardekér és a Griffendél között… tehát konkrétan… semmit.

- Semmi gond… - a mosoly, ami eltűnt az arcomról az elmúlt pillanatokban, amig Nyenne arcát fürkésztem, most visszaköltözött ajkaimra… bár talán egy picit erőltetettnek hathatott, hiszen az is volt a fenti gondolatok miatt. De muszáj volt mosolyognom, hisz alapból is olyan kis bizonytalannak, félénknek és elesettnek tűnt, nem akartam még jobban elvenni a kedvét az egésztől. Valentin nap… ilyenkor mindenki boldog, állitólag legalábbis; és én nem akartam, hogy miattam aggódjon és stresszeljen, hiszen nem volt rá oka, nem harapok… legalábbis ma biztosan nem. – Amúgy is felkeltem volna, aztán akkor meg már jobb a friss levegőn. – Nos igen… de ez a kis füllentés szerintem bőven belefért a dologba s talán egy picit sikerül feloldani vele a légkört; akkor pedig már megérte.

- Én… köszönöm. – mondtam és talán… elpirultam?! Neeeem… kizárt dolog, képtelenség, lehetetlen… de mégis: két apró vörös foltocska jelent meg az orcáimon. Most miért kell ennyire látszania, hogy ez az első alkalom, hogy kapok valamit Valentin napon? Miért?! Bah… ilyen az én formám. Két kézzel nyúltam ki, hogy átvegyem a csomagot; el sem tudtam képzelni, mi lehet benne, ezért a súlyát sem tudtam megtippelni: jobb a biztonság… Ujjbegyeim végigsimitottak a lány hideg, remegő kezén, ahogy átvettem tőle a dobozkát. Egy pillanatnyi mérlegelés után lehajoltam és letettem a csomagot a földre, a lábaim elé. – Én is tartogatok neked valamit… - mondtam szinte mentegetőzve, majd benyúltam a zsebembe és előhúztam belőle a résnél jóval nagyobb kis, zöld dobozkát. Hát igen… valamire még a varázslat is jó. – Boldog Valentin-napot neked is! – mondtam, miközben felé nyújtottam, s ha elfogadta, akkor két gyors puszival is megtoldottam mert hát… mert az apám azt mondta, hogy ajándékozáskor igy illik. Ezek után visszafordultam a csomaghoz, hogy kibontsam és belekukkantsak, de…
… a csomag addigra már kibontotta magát.

Letekintve először a doboztetőn akadt meg a szemem, amit felkapott a szél s egyenesen az arcom felé röpitette a szél, ám ezt szerencsésen sikerült elkapni. A meglepetés már itt is megvolt… de a java igazából még csak most következett, jobban mondva a következő, a csomagra vetett pillantás után. Igazából… valószinűleg sikerült produkálnom eddigi életem legbambább, legmeglepettebb és legdöbbentebb arckifejezését… és az utóbbi idők folyamán talán először fordult elő, hogy nem tudtam kontrollálni az arcizmaimat és a vonásaimra kiültek a valódi érzéseim; igy a teljes döbbenet kifejezésével bámultam le arra az apró, fekete buksira, ami érdeklődve nézett ki a dobozból.
Egy kutya.

Hirtelen emlékek rohantak meg, mégpedig olyanok, amik eddig soha: amik már szinte kitörlődtek a fejemből, de legalábbis nagyon el voltak rejtve… még akkoriból, amikor nem voltam varázsló, de még lezülleni sem kezdtem el: abból az időszakból, amikor még úgy éltem, mint minden más ötéves gyermek. Egy emlék… vagyis inkább emlékcsokor… Egyszer egy kiskutyával állitottam be, amikor hazafelé jöttem a játszótérről: egy aranyos, barna szőrű, játékos csöppséggel, akit első látásra megszerettem annak idején. Otthon büszkén mutattam új szerzeményemet apámnak és mondtam neki, hogy meg akarom tartani… ő pedig nem engedte, bármit csináltam. Napokig a szobámban rejtegettem a kutyust s minden nap minden percében ostromoltam vele apámat, hogy hagy maradjon, de hajthatatlan volt… Plakátokat ragasztott ki, miszerint árva kutyus várta szerető gazdáját… és pár nap múlva be is állitottak érte és elvitték… bármit csináltam, nem tudtam hatni apára, nem tudtam megakadályozni… és azóta, még ha csak tudatalatt és be nem vallottan is, de vágytam egy kutyára. Talán azért nem hoztam magammal állatot a kastélyba, talán ez volt az, amiért azóta sem volt egy kedvencem se…
És most itt volt előttem.

- Én… - kerestem a szavakat, de ezúttal képtelen voltam rálelni a megfelelő kifejezésre. Az, hogy ’’köszönöm’’… nem tudta volna kifejezni az érzéseimet. Legszivesebben addig ölelgettem volna a lányt, amig birom szusszal, de azért annyi önuralmam még maradt, hogy ezt ne tegyem meg… hiszen nem biztos, hogy egészben megúsztam volna, bár nem néztem ki belőle, hogy leátkozza a fejemet egy egyszerű érzelemkifejezésért. Nem ölelhettem át Nyenne-t, de a kutyust viszont igen: lehajoltam, kikaptam a dobozból és boldogan szoritottam magamhoz az apró állatot, aki legalább olyan boldognak tűnt és egy képennyalással mutatta ki eme érzését.
- Mindig vágytam egy kutyára… - találtam meg végre a hangomat Nyenne szemébe nézve. – Köszönöm. - ezúttal egy meleg, őszinte mosoly villant a lány felé, mintegy nyomatékositva a hálát, amit éreztem.

Amíg lesütött szemmel belekezdtem mondandóm elejébe, magamon éreztem a fiú átható tekintetét. Nem kellett aggódnom, hogy belelát gondolataimba, az én kis jégpáncélom mögött rejtőző érzésekbe, hiszen nem lehet legilimentor hatodévesen... Egyedül attól kellett tartanom, hogy minden meglátszik vonásaimon... Alig láthatóan megráztam a fejem, hogy pár tincs az arcomba hulljon. Az, hogy fekete fürtjeim függönyén keresztül nézek rá... azt az illúziót kelti bennem, hogy védve vagyok az átható pillantásoktól. Így van merszem először felszegni a fejem, először nézni Damien lélektükreibe... és először elpirulni. Kis piros rózsák jelennek meg a porcelánfehér bőrömön... Újra a cipőm orrára kapom a tekintetem. Ilyen nincs, most miért pirultam el?!... Mindenesetre sokat segítene rajtam, ha Damien egyszer nézne mondjuk a kastély felé. Kapkodva keresve egy megoldást, hogy miért ne pillantsak újra a szemeibe, végigjáratom tekintetem a lágy szélben nem messze ringatózó tó sötét felszínén... Aztán eszembe jut, hogy lehet, hogy csak a szél csípte pirosra az arcom, és azt éreztem... Igen! Csak azért sem fogok elpirulni...

Amióta szeptemberben elkezdtem járni a Roxfortba, gyökerestül megváltozoztt az életem... Rengeteg ismeretlen emberrel kerültem már olyan ismeretlen helyzetbe, amit azelőtt nem volt alkalmam megismerni. Itt van például ez az ajándékozás... Amíg szinte elszigetelve éltem a rokonaimnál, nem volt hasonló. Mégis kitől kaptam volna ajándékot, a gonosz nagyanyámtól, Marlene-től? És kinek adtam volna, a komornyiknak?... Amíg az évfolyamtársaim már ötötdszörre ünneplik iskolában a Valentin-napot, én először. És csupa olyan helyzetbe kerülök, amiknél nem tudom, hogy kéne viselkedni. Kitűnő példa ez a mostani...

Semmi gond... Hát igen, azért a szívem legmélyén valami hasonlóra számítottam. Egy Damienhez hasonló kedves fiútól... Ezután pedig jött az improvizálás, hirtelen kitalált indokok, amik segítettek a gyomromban lakó görcsöt feloldani... Tudtam, hogy ezt csak toleranciából és kedvességből mondta, de alig lehetett érezni az erőltetettséget benne. És mégiscsak hálás voltam neki ezért az apró figyelmességért, amivel elősegtette, hogy az első Valentin-napi ajándékozásom ne épp a ‚legkényelmetlenebb helyzet‘ címszó alatt vésődjön bele az emlékezetembe...

- Hát... igazán nincs mit... – válaszoltam, és nagyon gonosz voltam, mert... most én fürkésztem az ő arcát. Amikor megláttam azt, hogy elpirul, és hasonló zavarban van, mint én, amikor átadtam a dobozkát, egy pillanatra kibukkant belőlem a tőzsgyökeres mardiekáros énem... Egy pillanatra kárörvendő szikrák jelennek meg a szemeimben. Ez talán nem is belőlem, a lelkemből jött, hanem a véremből, és a neveltetésből, amely még kisebb koromban rámnyomta a bélyegét... De a családját nem tudja sem megválogatni, sem letagadni az ember... Nos, szerencsém volt, hogy Damien pont ekkor tette le az ajándékot a földre, így mire felállt, már egy kedves félmosoly fogadta. Ez mutatta, hogy az utóbi évben milyen gyorsan megtanultam felülkerekedni azon az énemen, amely nem tud beférkőzni a jégpáncél alá, hogy azt is megrontsa... Igen, nem csak Rookwood vagyok. Bennem csörgedezik édesanyám vére is, és... az sokkal erősebb.

- Ezt... nekem? – kérdezek vissza meglepetten, amikor Damien kis zsebéből egy annál amúgy jóval nagyobb dobozka kerül elő. Persze, csak költői kérdésnek szántam, hiszen... annyira értetlen mégsem lehetnék. -  Oooh... erre nem számítottam. Köszönöm... – mosolyodtam el őszintén, miközben átvettem a fiútól a csomagot. Pironkodva fogadom a két gyors puszit, és igyekszem viszonozni. Ekkor jut eszembe, hogy valami hasonlót én is megejthettem volna, amikor átadtam az ajándékot, és bár már így is erősen elpirultam, most aztán fülig elvörösödöm. Ilyen nincs, hogy lehet ilyen szita az agyam?...

A fiú ekkor végre a lába előtt heverő dobozkához fordul, amiről már azóta le is repült a teteje, s csak sodorta a szél... Azt hiszem, ekkor már sikerült visszatérnem a földre lelkileg, úgyhogy eluralkodott rajtam a bizonytalanság. Kérdések zápora lepte el gondolataimat, amelyek valószínűleg a következő pár másodpercben mind-mind válaszra fognak találni... Alsó ajkamba harapva vártam a fejleményeket. Damien első arckifejezéséből a tökéletes döbbenet és meglepetés egyvelegét tudtam leszűrni. Hát, ez nem volt túl reményteljes pillanat. Aztán egy másodpercig úgy láttam, mintha a fiú gondolataiba merülne, aztán végre megszólalt. Az első szava után még mindig nem tudtam, hogy mi fog következni, és elég idegesen kezdtem el tördelni a kezeim. * Jaaj, rúgj már bele vagy valami...*

És ekkor azt hiszem hasonló arckifejezésnek sikerült kiverekednie magát az arcomra, amihez hasonlót akkor láttam Damiennél, amikor a fiú először látta meg a csomag tartalmát. Persze azóta már eltelt pár másodperc, és míg az ő ajkaira boldog vigyor kúszott, én nem tudtam mást produkálni, mint döbbent, meglepett pislogást... Most minden lehetőségre felkészültem, csak épp ez ment el mellettem... A fiú boldogan ölelte magához a kis kutyust... Mindig vágytam egy kutyára... Köszönöm....

Határtalan boldogság töltött el. Nem csak azért, mert örült az ajándéknak, amit kigondoltam, hanem... mert olyan jó volt látni, ahogy Damien magához szorongatja a kis állatot... Vidáman elvigyorodtam és közelebb léptem. Legszívesebben mind a kettejüket megölelgettem volna, amiért ilyen aranyosak együtt, de persze hamar ellent mondtam a képzeletem hasonló szüleményeinek. Megsimogattam hát a fiú karjaiban ficánkoló kutyus feje búbját.
- Biztos vagyok benne, hogy kitűnő páros lesztek.

Mintha el akarna rejtőzni… de mi elől? Ennyire rémisztő lennék? Talán. Talán alapja is van… de most valahogy mégis a szivembe markolt a dolog, hiszen nem ismerhet… legalábbis nem tudok róla, hogy ismerne… és mégis tart tőlem, mégis mintha meg lenne ijedve. Hát soha nem törik meg ez az átok? Soha nem fog elmúlni a korábbi esztelenségem által kevert por, soha nem fog elmúlni a konstans utálat, ami teljesen körülölel és mindenhonnan felém záporozik? Hát… talán nem. Soha nem volt még olyan dolog az életemben, amire azt tudtam volna mondani, hogy örök vagy örökké fog tartani… de nagyon úgy nézett ki, hogy ez a mindent átölelő utálat pontosan ebbe a kategóriába fog esni.
Meglepődött az ajándék és zavarba hozta a puszi, eme egyszerű gesztus… és mintha végig egy picit meglepett és zavart lenne, az egész társalgás alatt. Mintha nem erre számitott volna… és ez is a feljebbi feltevést siet alátámasztani, miszerint tud, de legalábbis gyanit rólam valamit, ami miatt… tart tőlem? Ami miatt nem tud feloldódni teljesen… vagy az ő múltjában lenne valami, ami miatt ez történik? Kérdések halmaza… kérdések, amire nem tudtam a választ… de ezt most nem fogom annyiban hagyni, csak jöjjön el az alkalom… ezt most tudnom kell. Nem magam miatt… de. De, ez megint önzés. Tudnom kell… tudnom kell, hogy mik terjengnek rólam, ami miatt mindenki igy reagál rám…és fel fogom tenni a kérdést… remélem. Remélem, hogy lesz elég erőm hozzá.

Mivel a figyelmemet nagyobbik részét a kutyus kötötte le, igy csak a szemem sarkából láttam, ahogy – talán önkéntelenül – tördelni kezdi a kezét. Talán ideges lenne…? Vajon miért? Újabb kérdések, de a kép beékelte magát a gondolataim közé… hiszen ez egy újabb jele volt, de legalábbis lehetett annak, hogy valami oknál fogva feszélyezni ez a találkozás, valami miatt ideges és aggódik. Még mindig bennem voltak a kétségek. Miattam lenne? A személyem az, ami kiváltja belőle ezeket az érzéseket? Ennyire… ennyire taszitom az embereket még ennyi idővel a megváltozásom után is? Ráadásul… ő mintha csak idén jött volna a suliba, bár erre nem mernék megesküdni… de ha igy van, akkor még nem is ismert akkor, amikor lett volna oka tartani tőlem…! Akkor mi az oka?! A kételyek egyre erősebben gyötörtek. Felsejlett előttem Yv elkinzott arca is…
Nem. Neki most nincs helye itt.

Nyenne néhány pillanatra eltűnt a szemem elől, amikor lehajoltam, hogy felvegyem az apró állatot s mikor felegyenesedtem, akkor meglepve, de ötömmel láttam, hogy ajkai boldog mosolyra húzódnak… bár valamiért volt egy olyan érzésem, hogy mindez felszines és egyszerű parasztvakitás. Közelebb lépett s mintha egy picit habozott volna, de végül megsimogatta a kutya buksiját és mondott is pár szót, ami nem nagyon jutott el a tudatomig: szemeimmel a pillantását kerestem és talán első izben sikerült elkapnom és a mélyére látnom. A gyanúm beigazolódott, legalábbis úgy látszott… a szemében valami mély, elemi szomorúságot láttam vagy véltem megcsillanni; valamit, ami túlmutat ezen a helyzeten, túl időn és téren… túl egy egész életen. Tudtam… tudtam, hogy nem szabadna; az agyam tisztában volt vele s ezt igen harsányan a tudtomra is adta, de nálam az agy és a sziv harcát legritkább esetben nyerte meg az előbbi: ezúttal is a sziv hangja és kivánsága kerekedett felül. Előreléptem egy picit, közvetlenül a lány elé és se szó se beszéd átöleltem a jobbommal és magamhoz húztam, majd egy gyengéd csókot leheltem a feje búbjára.
- Én… - Fel akartam tenni azt a bizonyos kérdést… de nem volt hozzá elég erőm. Féltem… féltem attól, hogy azt mondja, amire számitok… - … nagyon köszönöm. Tényleg. – az ölelés szempontjából teljesen rábiztam a döntést: fogalmam sem volt róla, hogy milyen hatást fog kiváltani belőle… szóval teljesen idomultam az igényeihez: ha ki akart bontakozni belőle, akkor azonnal engedtem, de ha inkább belesimult az ölelésbe, akkor én is szorosabbra vontam a karom a válla körül és magamhoz szoritottam, amig csak akarta.

Mint mindig, most is lappangott bennem az az általános feszültség, ami mindenhová elkísér. Emlékek, érzések hada, amelyek akkor is ott rejtőznek a gondolataim mélyén, amikor reggel az első pirítósomat veszem kézbe, amikor a tanár kikérdez valamiből, vagy amikor éjszaka álmatlanul forgolódom az ágyban. De itt van ez a Valentin-nap... ami még nyomasztóbb számomra. Viszont nem akarom, hogy ez meglátsszon rajtam, mert azzal elronthatom Damien hangulatát is... Nem, ezen az egy napon nem... Pedig, ha kicsit felszabadulnék, talán tudnék szívből is mosolyogni... De most valahogy nem megy...

Felpillantok a fiúra, és meglepetten veszem észre, hogy nem új házikedvencét nézi... hanem engem. Ki tudja, mióta. Van egy olyan érzésem, hogy kereste a tekintetem... És most a lélektükreibe mélyedtem... Csak egy pillanat erejéig... És ebben az egyetlen pillanatban ösztönösen hagytam, hogy íziszem az igazságot sugározzák... A mélyben rejtőző érzéseket. Búsan csillantak meg, abban az egy másodpercben... Aztán elfordultam... Illetve el akartam. Ugyanis egy biztos kéz ragadott meg és húzott magához. Meglepődtem kissé, de miután az első döbbenetem elmúlt, körülfontam karjaimat a nyakán, és engedtem, hogy magához szorítson a baráti ölelésben, épp egy szemrebbenésnyi időre. Aztán gyengéden kibontakoztam a karjaiból, majd újra megvakargattam a fiú karjaiban pihenő kutyus füle tövét. Azt hiszem, ebben a percben voltam egész idő alatt a legfelszabadultabb, de még mindig nem teljesen. Viszont ahogy a fiúra néztem, úgy láttam, mintha... meg akarna szólalni, de valami visszatartaná.

- Damien... akarsz valamit mondani? – kérdeztem rá biztos-ami-biztos alapon, de kissé bizonytalanul csengett a hangom. Úgy tűnt, mintha gyötörné valami, vagy nem is tudom... A saját gondjaimat végre teljes mértékben sikerült háttérbe szorítanom, és jobban érdekelt, vajon őt mi nyomasztja. Csak nem látszik meg rajtam a tapasztalatlanságom? Vagy... talán furcsán viselkedem? Rengeteg kérdés tódult a gondolataim közé, és egyre jobban rettegtem a választól.

Az ölelés csak egy pillanatnyi volt, de nem is számitottam többre... sőt, igazából már ez is meglepett, hiszen én mégiscsak piros jelvény hordtam, legalábbis nagy ritkán, amikor rajtam volt, ő pedig a jellegzetes zöld-ezüst darabot... és ez a kettő nemhogy nem vonzotta, de sokkal inkább taszitotta a másikat, mint a mágnes két azonos töltésű pólusa... Csak egy pillanatra fonódtunk össze, de szemmel láthatóan jól esett neki s a szomnorúság szikrája is eltűnt, de legalábbis elbújt a szemében s... vidámabbnak tűnt, mint előtte valaha... vagy inkább, mint előtte összesen. Ez... örömmel töltött el s bármily meglepő, ez az öröm sokkal nagyobb volt, mint az ajándékozásé... igazából ennél nagyobbat csak egyetlen ember tudott volna okozni nekem, de ő jelenleg fent durmol a kastélyban és még arról sem tud, hogy visszatértem a suliba... és fogalmam sincs, hogy miként fog rám reagálni egy hónap távollét után...

A töprengésemből Nyenne szavai ráztak ki s kérdése váratlanul ért. Tényleg ennyire kijöttem volna a gyakorlatból, már ami a pókerarcot illeti...? Vagy egyszerűen csak túl sok porblémám van most ahhoz, hogy el tudjam rejteni őket? Lehet egyik, lehet másik, de lehet, hogy mindkettő... A problémák és a pókerarc szükségessége is megszűnik estére... vagy igy, vagy úgy. Reménykedtem a pozitiv hangvételben... reméltem, hogy nem fog megalázni, megutálni és a szememre hányni, hogy hogyan volt képem lelépni ennyi időre egy mocskos szó nélkül... de tudtam, hogy ez a remény nagyon-nagyon hiú és szinte nem is létezik... mégis bennem élt és nem tudtam, nem akartam szabadulni tőle... ez a remény tartott életben.

Újra a lány szemeire emeltem a tekintetem s örömmel láttam, hogy az árnyék eltűnt belőle... viszont ha őszintén válaszolok a kérdésére, akkor akarva-akaratlan visszacsalogatom őket... viszont hazudni bűn, ahogy a mi derék Umbridge barátnénk is megmondta volt annak idején... élete során talán nem is mondott ennél nagyobb igazságot. Bár... szerintem egyáltalán nem mondott igazságot ezen kivül.
- Szeretnék kérdezni... - mondtam végül habozva, pár pillanatnyi töprengés után - .. de nem muszáj válaszolnod, ha nem akarsz... - a lehető legrosszabb kezdést választottam, mint mindig, hogyha tartottam az elkövetkezendő eseményektől. Habozni, szabadkozni, kertelni... alapesetben nem az én stilusom, de ez semmilyen tekintetben nem volt alapeset. - Mi bánt? Láttam a szemedben, hogy valami nyomaszt és arra gondoltam, hogy... - Na vajon mire? Ez egy jó kérdés... mire gondoltam? Hogy segithetnék? Valószinűleg kizárt, hacsak nem valami orrot kell erőteljesen eldeformálni vagy esetleg kikésziteni valakit vagy tudomisén... - .. hogy ha esetleg szeretnéd kibeszélni magadból, vagy ha tudnék valamiben segiteni... akkor szivesen megteszem. - fejeztem be sután a mondatot. Na igen, Pulse, ez a te formád...
Hát... reméljük azért megátkozni nem fog.

Damien válaszára, illetve kérdésére, kissé meginogtam a saját lábaimon. Ez... váratlanul ért. Sok kérdésemre adott választ, és még többet vetett fel. Miből gondolja, hogy valami bánt? Hát igen, azok az égszínkék íziszeim... Nem először árulnak el. Vajon mit látott benne? Szomorúságot, reménytelenséget, haragot? Bármit is... most újra előkerülnek...
Mit kéne válaszolnom? „Dehogy, nincs semmi baj!“ ? Nem... nem akarom hasonló hazugságokkal kábítani... Úgyis látja, hogy van...
Na jó, gondoljuk át újra. Itt áll velem szemben egy épp most megismert griffendéles, és azt kérdezi, mi bajom van. Ösztöneim azt sugallják, hogy dörgöljek az orra alá valami keményet, és hagyjam faképnél... De az nem lenne fair húzás. Hiszen kedves volt velem...

Újra leperegtek a szemem előtt életem emlékezetes pillanatai... Tömérdek negatív élmény.... A sejtelmes éjszaka, sötét folt az életemben... Amikor meghal az anyám... Apám eltaszA sejtelmes éjszaka, sötét folt az életemben... Amikor meghal az anyám... Amikor apám eltaszít magától és nem törődik velem... Amikor kiskoromban nem volt apa, kinek az ölébe kucorodjak villámlós éjszakákon... Tudtam, hogy sosem fog szeretni, de a remény nem pusztult ki belőlem... Tízéves koromig talán... A gyermeki ábrándoktól sikerült megszabadulnom... És sikerült tiszta szívből megutálnom... Eszembe jutnak a rokonaim, a vérszívó bestiák, akiktől elmenekültem...
Mit is kéne felelnem arra a kérdésre, hogy mi a baj?
Pár hajtincs az arcomba hull, ahogy talulmányozni kezdem a cipőm orrát...

- Én... nem szeretnék most erről beszélni. – válaszolom halkan. – Nagyon régi dolog... és nem tudnál segíteni... ez egészen biztos. -  Hát igen, ennyit tudtam magamból kihozni... Azt viszont eltökéltem, hogy semmiképpen sem fogok most itt mesedélutánt tartani. Damien biztos valami apró sérelemre vagy gondra gondolt... Csakhogy az én bajom nem itt kezdődik... Sokkal jobban belenyúlik a múltba... És átöleli az egész életem. Azt pedig még senkinek nem mondtam el, honnan jöttem... Még annak sem, aki sokkal közelebb került hozzám. És eltökéltem, hogy nem is fogom.

Halk sóhajjal lassan visszafordulok a fiú felé, mosolyt erőltetve az arcomra. Még mindig nem akartam elrontani a fiú reggelét azzal, hogy búskomorrá varázsolom a hangulatot... Kutakodtam az agyamban valami vidám téma után, de minden feleslegessé vált, amikor megláttam a nem messze heverő méregzöld színű dobozkát a hóban. Az ajándék, amit én kaptam! Lehajolok a csomagért, és visszalépkedek Damienhez. Nem tagadhatom... Szeretek ajándékot kapni. Mielőtt kibontanám, küldök a fiú felé egy pajkos mosolyt... Hiszen minden ember örül ilyenkor, nem igaz? A zöld szalag gyoran lekerül a csomagról, és egy másodperccel később már a kezemben lóbálom a doboz tetejét. 

- Én... köszönöm.... – hálálkodom boldogan, ahogy áttanulmányozom az ajándékaim. Édesség és egy üveg... bor. Nem hiszem, hogy az utóbbit el fogom fogyasztani, de a csokihegy jó gazdára lelt.

Látszott rajta, hogy ez a dolog nem éppen olyasmi, amit az ember minden jöttmenttel megoszt... és még a szavak elhangzása előtt tudtam, hogy én ebbe a kategóriába tartozok, tehát semit nem fogok hallani tőle. Igazából... talán nem is bántam. Mindenkinek vannak problémái... viszont bennem meg van egy olyan kényszer, hogy mindenkiét magamra akarom venni. Na most... jelenleg nekem is megvannak a saját ügyes-bajos dolgaim, méghozzá elég nagy horderővel rendelkező valamik és ha akarnám se tudnám most felvállalni még az övéit is... másrészt ha tudnék róla, akkor ez mindenképpen megtörténne és abba valószinűleg beleorkkannék lelkileg és idegilek.
Konklúzió: jobb ez igy talán.

- Persze, oké, ha igy gondolod... Viszont ha esetleg mégis tudnék, keress meg bátran. - feleltem neki biztatónak szánt hangon... de ez sajnos nem sikerült teljesen őszintére, mivel az előbbi gondolatmenet nyomán a pillanatnyi boldogságom fölé törtek a saját gondjaim s valahogy nem tudtam derűs jövöképet kialakitani magamban. Újra felsejlett előttem Amanda arca s újra felszinre tört bennem az önnön hülyeségem miatt érzett fájdalom, újra felötlött bennem a szó, a lehetőség: elveszithetem.... s ezzel egyidejűleg tört rám hullámokban a félelem... Amanda volt számomra a világ, ő volt a minden. Ha elveszitem... akkor kész, ennyi. Damien Pulse élete már történelem lesz, méghozzá drámai és tragikus véget fog érni, az is biztos. Ha... ha már nem szeret, akkor életem legfőbb támaszát veszitem el, azt a valakit, aki miatt megérte túlélnem az elmúlt hónap megpróbáltatásait, aki miatt megérte leküzdenem a fejemben és a szivemben élő démonokat... ha nem bocsájt meg és elhagy, akkor az olyan lesz, mintha a levegőt vennék el előlem... és nem vagyok túl optimista. Egyetlen este... egy gyönyörű, csodálatos este... ennyit töltöttünk együtt, utána jött a szünet és a problémák, az eltűnésem, az a nyomorult levél...
Félek. Nagyon.

A gondolataimmal egyidejűleg a tekintetem is elkalandozhatott: mire újra a jelenbe értem, Nyenne már néhány lépéssel arrébb állt és a tőlem kapott csomagot bontogatta. Hirtelen rámtört valami... talán egy parányi idegesség? Igen... ez mindig jellemzett engem, a megfelelni akarás. Remélem, hogy... hát azt nem, hogy tetszeni fog neki, mert egy üveg boron meg egy adag édességen nem nagyon van olyan dolog, ami tetszhet egy embernek, de hasznosnak fogja találni és izleni fog neki... Elég puritán ajándék, de úgy, hogy semmit nem tudsz az illetőről, akinek adni szándékozom... és túl kreativ sem vagyok, ami azt illeti, szóval a szellemi szintem erre futotta. Picit aggódva néztem, ahogy leemelte a dobozka tetejét... de az arca mindent elárult s meghozta a nyugalmamat, hiszen nem kedvtelelnitette el a dolog.

- Én tartozom köszönettel... - mosolyodtam el s újra megsimogattam a kiskutya buksiját. - Mit szólnál hozzá, ha elindulnánk a kastély felé? Kezd kikezdeni ez a hőmérséklet...

Örültem, hogy nem kérdezett többet, és nagyon hálás voltam érte. Igaz, a válasza nem sikerült valami őszintére... De legalább megpróbált megnyugtatni. Megpróbált... Már napok óta nem jutott eszembe a múltam, és az, hogy vajon mi lesz velem, ha kikerülök innen... Talán spontán módon kellene vennem a dolgot, de tudom, hogy hiába próbálom abba a hitbe ringatni magam, hogy messze még az a nap, amikor már nem fogok tudni a biztonságot nyújtó falak közé visszatérni... Mert egyszer mindenki hetedéves lesz, mégha nem is akar nagyon az lenni... Mert ha befejeződik az utolsó tanév... Fogalmam sincs, mi lesz velem, mihez kezdek majd. És az időt nem lehet megállítani... Örülök, hogy legalább a nyár megoldására vannak halvány terveim... Mert hogy „haza” nem mehetek, az száz. Egyenlő lenne a biztos halállal, kábé. Aztán, a régi birtokra sem tehetem be a lábam. Hogy arra várjak, mikor toppan haza az én drága apám? Amúgy is romokban heverhet a ház... A kert régen oly ápolt gyepe biztos tele van nőve gazzal... Hát, a gondolatban levetített kisfilm, amelyben elképzelem a birtok állapotát... Nos, nem túl szívderítő. Már csak a kényelem miatt is jobb lesz valahol a Foltozott Üstben...

Mélázásomból kizökkentett Damien megjegyzése, miszerint jobb lenne lassan elindulni a kastély felé. A meleg köpenyemet tartó díszes, drága csatot futólag megigazítom, majd vállam mögé dobom fekete fürtjeimet. Teljesen igaz, a kastély ébredezni látszik, az udvaron már szállingózik pár ember az üvegházak felé tartva... Ráadásul mi még nem is reggeliztünk, és a nap legfontosabb étkezését már csak korgó gyomrom sem engedné kihagyni. Bele kéne lapoznom a könyveimbe is az első óra előtt...

Némán bólintok az ötletre. Egy futó mosollyal lendületesen elindulok a kastély irányába, de pár méter után visszafordulok.
- Én... még elugrok a könyvtárba. Ha nem találkoznánk... vigyázz rá. – mutatok a kutyusra. Még magamat is megleptem azzal a meggyőző hangnemmel, amivel az előző átlátszó hazugságot kiejtettem ajkaimon. Méghogy a könyvtárba... egy ócska ürügy arra, hogy ne kelljen még egyszer a fiú szemébe néznem, hogy ne kelljen még egyszer hozzá szólnom... Úgy érzem, nem bírnám ki, bár fogalmam sincs, miért. Szapora léptekkel indulok hát el a kastély felé...


Fin

~Pergamen, igen, vízálló? penna, kipipálva, valamint? vajon hová tettem a vízálló tintát?~
*Kecses fintorra húzódnak a sápadt ajkak, ahogy körbe fordul tengelye körül, keresve az elkószált üvegcsét. ~Meg is van?~
Vékony ujjai közé zárja, magához öleli a zöld-bársony mappáját, amiben a pergamenek pihennek, jegyzetei, vázlatai s nekiindul.
A cél természetesen ezúttal is a Birtok, ki a hideget lehelő falak közül, ahol szinte megfagyni látszik az élet. Nem érzi magát biztonságban az ősi épületben, hiába a boldog gyermekzsivaj, még azt is idegennek érzi visszacsengeni a magas falakról. S bár az idő kissé hűvösebb, mint az utóbbi napokban, ez nem igazán zavarja. Iskolai uniformisától elüt a fehér, finom szálú mellény, melyre lecserélte a fekete, ezüsttel futtatott háza-bélit. Igen, igenis büszkén hordja Mardekár Malazár jelét, a fensőbbségesen tekergőző kígyó képével? Természetesen. Csak nem ilyenkor?
Meg egyébként is. Ha mást nem sokat, azt tudja, hogy Davis nem kedveli a fehér színt, ki tudja, tán tüntetőleg hord szívesebben feketét, vagy tán valami nyomósabb oka van rá, mindenesetre ha mással nem is, ezzel ?megtiszteli? a fiút. Mert igen, őt fogja várni. Már, ha emlékszik még arra, hogy megígérte, kísérete lesz. Botor dolog?
Ráérős léptekkel veszi az irányt a Fekete Tó felé. Minden Roxfortosnak ismerős lehet, hiszen, ha minden igaz, mindannyian ezen az úton kerültek a Roxforti birtokra, még elsőévesen. Ő azóta is gyakran visszajár, noha nem sokan tudják, merre keressék, vagy nem is érdekli őket igazán a hely. Pedig ? bár ezt nem verné nagy dobra -, sokkalta több látnivalóra lelhet itt az ember, persze, csak ha tudja, merre keresse?
A kis domboldalon túl, ahol az a pár méltóságteljes tölgy áll? igen, már kibukkan a csónakház teteje, s a parkban semmittevők játékos moraja is elül. Lustán feltekint az égre, mielőtt elindulna lefelé az ösvényen. ~Borult az idő? talán esni is fog?~
Finom vállrántással nyugtázza a dolgot, számtalan módon kikerülhetik az esetleges zuhét?
A csónakház bejáratánál megáll, zavartalanul előveszi pálcáját s egy egyszerű Alohomora-t mormolva rákoppant a lakatra. ~Ostoba mugli dolog? minek erre lakat, mikor a legegyszerűbb bűbáj is nyitja? Egyébként is? hogy lehetnek ennyire elővigyázatlanok, hogy akár egy alsóbb éves is könnyedén belóghasson?~
Néhány szó, mint a ?belóghasson? és ?mugli?, hamar tovaszáll gondolataiból, s csak egy könnyeden-mérgező félmosollyal adózik a nyíló ajtónak.
A csónakház üres, inkább csak egy fedél csak maguk a csónakok felett. Az egyik fala mentén fut a móló, mely elérve a csónakház végét egyesül a parton futó résszel, tovább, be a tóba.  Egészen a ház végéig, az utolsó csónakig megy, legközelebb a móló vízparti részéhez. Igen, ezt a legkönnyebb és legészrevétlenebb elkötni.
Lehajol, a zöld-bársony borítású mappát óvatos szelídséggel helyezi a csónak egyik padjára, majd a mólóhoz rögzített kötéllel kezd bíbelődni.
És Davis? Nos, kell valaki, aki majd evez, hiszen az ő gyenge fizikuma ezt nem engedheti. Persze könnyebb lenne azt a bűbájt használni, mint amit az iskolába érkező diákoknál alkalmaznak, de már próbálta párszor, és valószínűleg valami olyan gátló-varázzsal van védve a csónakok összese, hogy ezt nem lehet véghez vinni. Minő kár? csak nem neki. *

{ Angelle Aureole }


A délelőtti órák végét jelző gongszót követően a fiú, ahogyan azt már évek óta tette, természetesen most is megindult…először a hálóba, hogy ott átcserélhesse iskolai viseletét az újabban „hagyományosnak” tekinthető éjfeketére…onnan pedig folytathassa útját a Nagyterem irányába, hogy megejtse bőséges ebédjét. Hűvös tekintettel, úrias léptekkel sétált el a diáktársak mellett, akik jobbára látván a közeledtét húzódtak ki a folyosó két szélére. Persze csak a gyengébb lelkületűek, akik régóta koptatták már az iskola padjait, tudták…a fiú csak akkor jelent számukra veszélyforrást, ha arra okot szolgáltatnak. Igazuk volt, Davis szeretett magában lenni, és valóban csak akkor lépett fel keményen, ha arra a szükség rávitte. Amíg nem szólították, nem illették sérelemmel, jobbára elhaladt bárki mellett. Az, természetesen más kérdés lett volna, ha összezárják valakivel egy kis helységbe…ott akaratlan szükségeltetik a szóváltás, amelyből bármi kisülhet a jövőre való tekintettel.

Léptei közben merengett el egy apró, halovány emlékfoszlányon, amely napokkal nyúlt vissza a jelenből…eszébe jutott, elígért programja volt mára, nem tehette meg, hogy nem érkezik időben…hiszen, kötötte a szava, amely mindennél többet jelentett számára. Soha, semmilyen körülmények között nem volt azt hajlandó megszegni, hiszen azzal önmagát minősítette volna. Róla pedig köztudott volt, hogy nem adja könnyen magát…ha mégis sikerült valakinek megérnie ígéretet Tőle, biztos lehet a megvalósításában.

A Nagyterembe érve mit sem lassítva ütemes léptein haladt a fősoron, tekintetével olyan asztalt kutatva, amely kellően távol esik az éppen ebédjüket fogyasztó társaktól. Általában jó esély volt rá, hogy a tanári pulpitus előtt, a sarokban húzódó asztalnál nem üldögél senki, így javarészt itt fogyasztotta el étkét az elmúlt öt esztendeje során. Ma is ez a hely jelentette számára a nyugodalmat, ahol elég távol lehet, hogy hallja a csacska lányok nevetséges, rózsaszínbe öltöztetett történeteit…vagy éppen a gyáva nagymenők hőstetteit, hogyan is bántak el egy náluknál két-talán három évvel fiatalabb diákkal. Létükből fakadóan mindet nevetségesnek tartotta, mivel azonban nem zavarták meg, nem léptek fel ellene, nem törődött velük. Amúgy sem szeretett röhejes dolgokkal foglalkozni, hát miért éppen ma kezdte volna el. Letelepedvén, kabátját a padra helyezve jelent meg előtte pár tál, amely színültig volt telve ízletesebbnél ízletesebb ételekkel…csendesen látott hozzá, költötte el a nap után jól megérdemelt ebédet.

Dolga végeztével öltötte fel újra kabátját, és indult meg a Csónakház irányába, hogy lerója ígéretét…



Út közben kezeit éjfekete kabátjának zsebeibe rejtvén haladt a vidámabbnál vidámabb diákok között, tekintetét előre szegvén, emelt fővel. A tudat, hogy jómaga is egy lehetne közülük, elborzasztotta…természetesen, jó lett volna a múlton változtatni…és ki tudja, hogyan alakult volna az élete, ha azok, akik fontosak a számára, még élnének. Talán ő is ilyen ütődött lenne, mint a diákok többsége? Az lehetetlen…de felesleges is volt efféle dolgokon mélázni…hiszen a sors nem úgy rendelte, hogy erre meglegyen az esély. Az élet már a kezdetektől furcsa játékot játszott vele, és alantosat. Az, hogy neki ez lett volna elrendelve? Az efféle dolgokban sohasem hitt…nem rendelt el senki semmit…mindenki alakította a jövőjét. Ő éppen csorbította, de úgy vélte, ez a helyes. Annyit megélt már, miért kellene arra gondolnia, mi lesz majd…mi lett volna ha…Ezek az igazán üres kérdések és frázisok azok, amelyek soha nem foglalkoztatták igazán. Egyszerűen csak a ma létezett…a tegnap elmúlt, a holnap árnyéka pedig vészjóslón telepedett életére…ezért nem érdekelte, mi lesz.

Keresztülgyalogolva a fél iskolán érkezett meg végre a helyre, ahol önmagára nézve kötelezőn meg kellett jelennie. A domb tetejére érvén már kifürkészte, hogy a Csónakház ajtaját záró lakat a földön éktelenkedik…Angelle ezek szerint idő előtt érkezvén előzte meg őt. Nem számított, hiszen még így is pontosan érkezett. Amennyiben pedig nem a lány tartózkodott odalent, úgy várakoznia kell majd. Persze a késést szóval fogja illetni, ezt már most tudta. Öles, mégis úrias léptekkel szelte át a távolságot, közte és a ház között. Az ajtóhoz érvén kihúzva jobbját a zsebéből taszította meg az ódon falapot, amely nyikorogva tárta fel a ház gyomrában rejlő csónakok hadát. Belépve a komor hangvételű helységbe húzta ki másik kezét is zsebéből, majd tekintett körbe, és pillantotta meg azt, akiért ma kimozdult az iskola falai közül.

Rideg tekintete végigmustrálta háztársának sziluettjeit…amint az éppen az egyik csónak mólóhoz rögzített kötelével bajlódik. Minő botorság, hiszen pálcával másodpercek alatt megtehető lett volna az, ami kézzel időt vett igénybe. Halovány, enyhe gúnnyal fűszerezett mosolyt követően indult meg. Tudta, Angelle bizonyosan észrevette érkezését, hiszen a korosodó ház ajtaja igen erőteljes hangot hallatott mikor belökte azt kezével. Elméjében eközben egy kérdés merült fel.
~ Csónakázás? ~
Arról beszéltek, hogy idekint találkoznak, és beszélgetnek majd. A fiú nem készült rá, hogy elkötnek egy csónakot, és azzal kimerészkednek a tóra. Természetesen fenntartása nem volt a dologgal kapcsolatban, mert teljesen hidegen hagyta, hogy idebent, vagy odakint töltik az idejüket. Már az is furcsa volt, hogy egyáltalán tölti Valakivel…nem az volt a legnagyobb kérdés, hogy hol, és mivel…hanem az örökérvényű…Miért? A lány mellé lépvén mérte végig a csónak míves íveit, majd kissé előre görnyedvén ujjaival végigsimította a felületét…nem tekintett Angelle-re, átadta magát a ringatózónak...Ezután a vízfelület lágy hullámzását méregette.
- Meglehetősen érdekes program!
Ejtette ki hűvös hangon…Nem köszönt, miért is tette volna? A lány a ház- és évfolyamtársa volt, a napot szegélyező megannyi órán találkoztak már…feleslegesnek vélte másodjára is tiszteletét tenni, mint holmi ütődött, aki arra sem emlékszik, kit üdvözölt már egyszer…s kit nem…

*Persze, megtehette volna pálcával. De annyi elővigyázatlanságot nem engedhet meg magának Aureole létére, hogy egy esetleges bűbájjal felhívja magukra a figyelmet. Az ajtó az más. Valószínűleg azt csupán egyszerű figyelemfelkeltőnek, vagy esetleg ?próbának? tartották, hogy a csellengő diák ? akinek netalántán valóban megfordul a fejében, hogy elkössön egy hajót -, felbuzdulva ?sikerén?, botor módon botoljon majd a csónakot védőbe.
Hiszen, ha bárki ?közelebbről? megnézi, a csónakok mindegyikén található egy riasztó-bűbáj, és igencsak kellemetlennek dolognak találná, ha egy ilyen apróság miatt kényszerülnének vissza. Egyébként is; volt itt már eleget ahhoz, hogy tapasztalatból tegye, amit tesz, nem ismeretlen a terep számára.
Ennek teljes tudatában foglalatoskodik hát a csónakot kikötő kötéllel. A durva, érdes felület szinte karcolja finom, vékony bőrét. Törékeny, hosszú ujjai nehezen találják a csomóoldáshoz vezető utat? a legtöbben ? akik valamiféle ismeretségi kapcsolatban állnak vele -, tudják, mennyire alkalmatlan bármiféle fizikai tevékenységre. Mondjuk egy erős csomóhoz is erő kell, de mikor már épp sikerülne meglazítania, kellemetlen dolog történik.*

*Kevés dolog van, ami kiugrasztja lusta, mélázó, álomittas hangulatából, de a hirtelen dolgok előkelő helyen szerepelnek ezen a gyér listán? gyűlöli a hirtelenséget. A csöndbe pedig úgy hasított az ajtó keltette nesz, mintha valaki álmából hirtelen, erőszakosan rázná fel. túl érzékeny? Egy pillanatra lehunyja szemeit, próbálja hevesen dobogó szívét nyugtatni, elcsitítani az ösztönt, amit kiváltanak belőle a gyűlölt dolgok? az ösztön, amivel pálcát rántana.
Felesleges is lenne. Két okból is. Mert az ajtó keltette hang már csak mély, akár megnyugtatónak is nevezhető tónusban hullámzik végig a falakon, a vízen, hogy végül teljesen elhaljon, s mert nagyon jól tudja, hogy ki az, aki érkezett.
?így ő sem fordul Davis felé.
Ő elnézte volna az esetleges késést, számára nem újdonság az ilyesmi, habár ez felesleges gondolat is lenne Davis Perry esetében, aki háza- és évfolyamtársa. Davis nem szokott késni, a nyugodt, megfontolt precízség mintaképe a lány számára. Ha volt valaki, akinél Angelle sosem kételkedett a süveg döntésében egy pillanatra sem, az a fiú. *

*Tovább foglalatoskodik hát a csomóval. Mikor Davis mellé ér, a kötél már ernyedt engedelmességgel pihen a törékeny ujjak között. Szótlanul figyeli a másik finom mozdulatát, mellyel Davis végigsimít a csónak vonalán s mintegy ?elriasztva? őt ettől dobja egyszerű mozdulattal a csónakba a kötél végét. Tompa puffanás felel a hidegen kiejtett szavakra.
S ejtheti bármilyen hangsúllyal Davis, finoman félrebillentett fejjel fürkészi őt.
~Érdekes?~
Az ő hangja halk. Igen, azok a gyenge hangszálak? *
- Amennyiben az evezést annak tartod, Perry, úgy valóban az ? haloványan vészjósló félmosoly mérgezi meg a kifejezéstelen arcot.*
*Egyértelműen tudatta hát, milyen feladatot is szán a fiúnak. Hiszen erről ez eddig nem volt szó.
A csónak nem ringatózik el, ahhoz még nyugodt a víz.
Mielőtt azonban Davis tiltakozhatna ? már ha eszébe jut ilyesmi -, Angelle tesz egy lépést a vízi eszköz felé.*
- Fogd kérlek? 
~?amíg beszállok~

*Amennyiben a fiú nem tesz eleget ennek, mert már ez is jobban sérti az esetleges büszkeségét, úgy is megoldja a dolgot. A lényeg nem változik, immár a csónakban, óvatosan hajol le a mappájáért, hogy leülhessen annak helyére. Szoknyáját elsimítja, a zöld-bársony mappát ölébe fekteti, egyenes tartással várakozik, hogy Davis kövesse.
Neki is érdekes látvány lesz látnia a fiút ilyen? mágiamentes, ?alantas? dolgot művelni. Még hogy egy varázsló a kezét használja az evezéshez?! Esetleg egy sárvérű jó szórakozásnak találná? de nem egy büszke, aranyvérű família sarja.
Persze, közel sem volt a szándékai közt olyasmi, hogy ezzel akár megsértse Davist. Egyáltalán nem akar ilyet tenni? *

*Higanyszínű tekintetét lustán emeli a fiúra.*
- Nem kell aggódnod. A tó és annak közvetlen környéke legtöbbször annyira ködös, hogy a partról semmit sem látni.
*Ez is egy ilyen nap. Bár Angelle sejti, hogy ez is valami mágia hatására van így. Nem természetes köd, az biztos.
Mindenesetre hasznos. Számtalan ?kiruccanását? takarta, cinkostársa volt nem egy esetben.
Elfordítja tekintetét, a higanyszínű lélektükrök a nyugodt tavat fürkészik? már amennyit most látni lehet belőle. *
- Kevesen tudják, hogy van egy kis sziget a Fekete-tó közepe táján, kissé északra. ? mondja még mindig a távolt fürkészve. ? Általában, aki nem tudja, merre keresse, vagy hogy egyáltalán létezik, az nem találja. Hasonló lehet néhány, a kastély épületében található teremhez? A köd ezt is féltékenyen őrzi. ? visszafordul Davis felé. ? Ha akarod, mutatok valamit?
*Továbbra is egyenes tartással, nyugodtan várja, hogy induljanak.*

{ Angelle Aureole }

Az ujjbegyek játékát a finoman faragott, és hozzáértő kezek által megépített csónakkal a kötél landolásának tompa koppanása törte meg. Davis keze az apró neszt követően hirtelen megtorpant, ujjai egy pillanatra elemelkedtek a sima felülettől, arcára pedig halovány fintor telepedett. Nem szerette, ha megzavarják, amikor kifejezi csodálatát valami iránt…mert igen, vére ellenére képes volt megcsodálni dolgokat, amelyeket nem Ő alkotott…ritkán történt meg vele, és olyankor szerette kiélvezni a pillanat esszenciáját. Nem fordította fejét a lány irányába, mindösszesen a szeme sarkából pillantotta meg, amaz őt fürkészi enyhén félrebillentett fejjel. Talán érezvén kékellő íriszeinek fagyos tapintását szólalt meg elhaló hangon…mégis, valamiféle gúnnyal fűszerezve mondanivalóját. Halovány mosollyal zárván, mintha diadalt ülne, lépett közelebb a lágyan ringó csónakhoz. Davis-nek természetesen esze ágában sem volt reagálni a hallottakra, úgy is tudta, Aureole nem hagyna neki esélyt rá…feleslegesen pedig nem szerette jártatni a száját. Nem volt ő holmi Griffendéles, aki csak locsog bele a világba, értelmetlen mondatokat köpködve, mint holmi idióta. Elmélkedését ismét a törékeny hang zavarta fel, hasonlatosan, mint ahogyan a vizet fodrozza a beléejtett kő. Az évfolyamtárs ezt követően lépett a csónakhoz…a fiúnak meg sem fordult a fejében semmi alantos…elvégre egy aranyvérű társaságában töltötte idejét…aki ráadásként ház- és évfolyamtársa is volt egyben. Így rideg tekintettel illetvén a mellette állót fejezte ki nemtetszését személyének utasításokkal való terelésére. Ezt követően döntötte meg törzsét, és hajolt előre, majd baljával megragadván a csónak szélét tartotta meg azt, hogy a másik biztonságban beszállhasson.

Amikor Aureole leheveredett az egyik keresztülfutó, kényelmetlen ülőkén, húzta a móló széléhez még közelebb a vízen ringatózó szállítóeszközt, majd lépett ő is annak „fedélzetére”. Megvetvén a lábait adta át magát egy pillanatra a lágy ringatózásnak…kiélvezvén azt heveredett le…pontosan a lánnyal szemben. Hűvös, szinte lélekbemaró tekintettel illetvén azt emelte meg jobb szemöldökét egy pillanatra…kékellő íriszei oldalra vándoroltak, először jobbra, majd balra…feje nem mozdult egy pillanatra sem…a lapátokat méregette, mintha nem hinné, hogy valaha is hozzájuk ér, pedig tudta, innen nincs visszaút. Ismét jégcsapként fúródó tekintettel merengett előre.
- Legközelebb tudasd szándékod, és gondoskodom evezni óhajtó sárvérűekről!
Hangja az első pillanatokban érzelemmentesnek hatott, ám a mondat végére kellő fintor, és undor vegyült a hangszínek között. Aurole újfent elejtett pár mondatot, mintha nyugtatni szerette volna Davis lelkét, senki sem fogja látni alantos cselekedetét.
- Nem érdekelnek a vizslató tekintetek…soha nem is érdekeltek!
Lejtette kellő szenvtelenséggel, miközben karjait előre nyújtván ragadta meg az evezőket, és lökte el a csónakot a mólótól. A lapát élével való eltaszítás közben figyelt arra, hogy menetiránynak háttal üljön. Könnyebb úgy evezni, noha Davis-nek nem kellett tartania attól, hogy fizikai erejével problémák lennének…hála az edzéseknek.

A szürkés lélektükrök aztán elvándoroltak róla…a víztükörre…ismét halk szavak dallamát sodorta felé a szellő…a mondatokat pediglen egy sejtelmes felajánlás zárta. Halovány mosoly rajzolódott a fiú szájának szegletére.
- A köd, a homály, és a sötétség nagyúr! Sokan félik, mert nem tapasztalták még áldó hatását.
Reagálta le a köd mindent elemésztő említésére, majd előre dőlvén a lány felé, mintegy fejnyi távolságra állapodott meg annak fejétől. Komoran bámulta, szinte zavarba ejtőn…aztán megszólat.
- Mutasd, és eldöntöm, megérte-e ily alantos munkát végeznem érte!
A szavak suttogók, hiszen Perry kiismerte már annyira háztársát, hogy tudja róla, nem szereti a hirtelen dolgokat…sem a zajosakat. Tekintete egy pillanatra sem kúszik el a lányéról…aztán, a kellő hatásszünet kivárását követően feszítette meg karjának izmait, majd ahogyan az evezőket meghúzta hátrafelé, azzal az ütemmel döntötte meg törzsét is, hogy minél erőteljesebb legyen az indulás…és felvehessék a kellemes, mégis ütemes tempót…

[/color]

*Végigsimít a zöld-bársony borítású mappán. Tejfehér ujjai alatt alázatosan, cikornyásan döntött ezüst-szín betűk rajzolódnak ki egymás után, noha csak az Angel-ig jutnak. Elemeli ujjait a mappáról, ahogy Davis hangját hallja, s a másik jégcsapként fúródó tekintete párjára talál. Valóban nem méltányos szerepkör jutott háztársának, de hogy sárvérűek...? Még Davis is fintorog, hogy egyáltalán szájára kell vennie e szót, Angelle sem örül, hogy ilyesmi mérgezi meg beszélgetésük. Deres szempillák rebbennek, s lusta pillantással töri meg a fagyos tekintetet.
Hangja simogató nyugodtsággal íveli át a köztük lévő távolságot.
- Ó, igen? Te sem gondolhatod, hogy hagynám, egy sárvérű lépjen arra a hajóra s evezze azt, amelyiken mi tartózkodunk.
Mi. Ez már azért egy fokkal kellemesebb lehet. Hiszen származásból adódóan egyenrangúként tiszteli a másikat.
~Hogy hallja, amiről beszélünk és lássa, amit éppen Neked ajánlottam fel~ Fejezi be gondolatok útján, hisz ő sem a felesleges szavak embere. Meg ezt kár is tovább cifrázni. Annyit régen nem ér.
Természetesen a valódi oka, hogy nem engedne holmi sárvérűt velük utazni az egyszerűen az, nem kívánja feltárni senki előtt, hová tűnik olykor, olykor hosszú időkre.
Már az is valami, hogy Davis társaságában látogat el a szigetre. Szinte biztos benne, még a tanárok között is csak kevesen tudnak a helyről. Vagy ha tudnak is, számukra csupán egy jelentéktelen információ, Roxfort egy újabb apró, úgy is mondhatnánk meglepetése, amivel gyarapítja azt az oly sokat.
Hogy nem érdekelnék a vizslató tekintetek? Maximum nem mutatná, hogy érdekelnék. De ha így, hát neki a legjobb, hiszen nem hozta kellemetlen helyzetbe Davis-t. *

*A köd, a homály és a sötétség jellemzésére nem felel, csupán bólintással jelzi, tökéletesen egyetért a másikkal. Önmagukban is fegyvert jelenthetnek, ha a gyengék a karjaikba futnak. Ő maga sokat mesélhetne e háromról, a homály és köd mintha édes-testvérei lennének, megnyugszik jelenlétükben, a sötétség pedig maga az anyja, akinek méhében született. Persze erről sosem mesél... persze ez elég furcsán is hatna, hiszen az avatatlan szemlélő a hószín lányt aligha tudná elképzelni azon körülmények között, melyről mesélhetne. A legtisztább dolgok mindig a fertőből törnek elő...
Elkalandozó gondolataiból lágyan vonja vissza a valóba a halk hang, s szürke szemeit kifejezéstelenül emeli Davisre. Az fejnyi távolságot semmitmondóan nyugtázza.
Kevés, nagyon kevés dolog van, ami zavarba hozná. A zavartság érzése számára szinte nem is ismert, lévén, amit nem vesz magára, lepereg róla. És a legtöbb dolgot nem tartja annyira érdemesnek... Egy tekintet pedig ritkán lehet az, amikor a lusta, álomködös higanyszínbe tekint. Egyszerűen beissza a hűvöset, mintha...
A csónak megindul Davis erős húzásának hála, s Angelle önmaga felé szóló halk, gúnyos szusszanása felőrlődik a lapát, a csónak és a víz neszezésében. *
~Apám... és a te mocskos kísérleteid...~

*Higanyszínű tekintetét elfordítja az evező társáról. Egyenes tartással ül, egy szelíd mozdulattal pedig válla mögé terelgeti a derekán túl érő hattyúszín tincseket. Kiérnek a csónakház fedéséből, s bár nem süt a nap a felhőknek hála, mégis kissé összevonja fehér szemöldökeit a fényviszonyoktól. Túl érzékeny...
A ködöt illetően nem tévedt. Valóban kísérőjük, úgy telepszik a tóra s annak közvetlen környezetére, mintha egy gondos szerető terített volna kedvesére vékony, selymes leplet. Mert valóban selymesnek tűnik, füstszerű gomolygása megnyugtatja Angellet.
A táj néma, madárszó itt messze nem él, csak a tó magánya s féltve őrzött titkainak csöndje. A sötét víz halkan suttog, ahogy az evezőkkel beszél...
Jó fertályóráig haladhatnak, látszólag semmit sem változik a kép. Talán nem is... messzi, messzi nyúló, végtelennek tetsző köd és víz.
Újra mappájára tekint, immár egészen végigsimít rajta tejfehér ujjaival, s a cikornyásan dőlt betűk is büszkén rajzolják ki az ezüstszín nevet; Angelle Aureole.
Lassan megérkeznek. *
- Itt jó lesz – mondja végül halkan, hiszen nem kívánja megkockáztatni a tóba esést, mert még mozgásban vannak.*

*Finom mozdulattal feláll, karjára fektetve kinyitja a mappát s abból egy hosszúkás, arasznyi papírdarabot vesz elő. Becsukja a mappát, leteszi oda, ahol az előbb még helyet foglalt, s a pergamendarabot kettétépi. A tóba ejti egyik felét, miközben fakó ajkain egy alig hallható varázsige születik;
- Incontaminatus...
*A darabka, mely eddig a felszínen lebegett, most mintha elolvadt volna süllyedt le a tó fenekére.
Davis felé fordul, hattyúszín tincseit óvatosan táncoltatja a hűvös szellő, törékeny ujjai között pedig ott pihen a másik pergamendarab. Davisnek el kell vennie, s hasonlóan kell cselekednie, mint neki. Ekkor érvényesül a varázs, csak így mutatkozik meg a sziget.
Amennyiben Davis is elvégzi, úgy a homály oszlani kezd, a sűrű ködből pedig mintha eléjük úszna a sziget. Partján igen rövid móló, éppen csak arra alkalmas, hogy egy csónakot kikössenek hozzá. Valószínűleg, aki először lépett a szigetre, vagy többször látogatott el ide, ezzel is jelezni kívánta, nem örül a túlzott látogatásnak.*

*Egy újabb nap, egy újabb szombat, egy újabb alkalom a tanulásra a jó levegőn. Abb, ma úgy döntött messze a többiektől és a Roxfort épületétől a csónakház tövében ver tanyát, s ha majd megunja a könyvek lapozgatását, akkor kisétál a mólóra és elnézegeti a vizet.
Felkelt, összepakolta a holmiját, majd irányt vett a csónakház felé. A nap még alacsonyan trónolt az égen, hiszen alig volt több, mint nyolc óra. Ahogy, egyre közelebb ért a csónakházhoz, letért a köves útról, s a fűben folytatta tovább az utat. Mielőtt azonban a fűbe lépett volna, lehúzta a cipőjét és zokniját, hogy felfrissüljön egy kicsit. Jól esett a hűs, még hajnali harmatos fűben sétálnia. Tényleg felébresztette.

Kis séta után meg is érkezett a csónakházhoz. Lepakolt a tövébe, előszedegette a könyveit és belefogott a tanulásba. Teltek múltak az órák, s ő egyre jobban haladt az aznapi dolgaival. Összehozott két, kéttekercses házi dolgozatot, és úgy érezte érdemben felkészült a bájitaltan és számmisztika RBF-jére. Végre. Úgy tizenegy óra lehetett, mikor ledobta a cuccait az öléből és nehézkesen feltápászkodott a földről. Nem volt meglepő, hogy nehezére esett a lába állás, hiszen, órák óta meg sem mozdult és igen csak elmacskásodtak a tagjai. Lassan már nyávogni is képesek lettek volna. Felállt, kiegyenesedett, s meg próbálta kicsit ellazítani lábait, ami elég nehézkesen ment, hiszen alig tudott már a lábán is megállni. Meg is ingott, s majdnem el is esett. Nagy nehezen megtalálta az egyensúlyát, s már a lábait sem szurkálta a milliónyi tű. Jót mosolygott magán, s ugrált egy kicsit közben, hogy teljesen helyre tegye a vérkeringését.
Majd megindult a mólón, előre, a víz felé. Lassan sétált, hogy élvezze pihenésének minden pillanatát. Aprókat lépett, deszkáról deszkára. Lába minden fadarabot érintett, hogy húzza, halassza a pillanatot, amikor a végére ér. Legalább tíz percébe telt, hogy elérjen a hosszú móló végére. Ott leült, s tekintetét a vízre vezette.

Előtte éjfekete színben játszott a tó. Gyönyörű volt, csodaszép. Teljesen magával ragadta a látvány a lányt. Sötét volt, iszonyatosan sötét. A lány elgondolkozott azon, hogy a lábát belemerítse a tinta fekete lébe. De eleget hallott már róla, miféle lények laknak a tó mélyén, ezért gyorsan meggondolta magát. Lélektükreit végig hordozta a víztükrön, egyre messzebb és messzebb, míg tekintete el nem érte a tó partján lévő hegyek lábát. A hegylábakat erdőszegélyek övezték, az is fantasztikus látványt nyújtott.

Tekintete visszasiklott a víztükörre, s néhol apró fodrokat látott a sima felületen. Elgondolkozott rajta, vajon mi is okozhatta az pillanatnyi kitérést a tökéletesen feszülő víztükrön. De, elég sok dolog jutott eszébe, s inkább el is vetette ezt a gondolatsort, mert kicsit meg ijedt. Még itt a mólón ülve is megrettent a tó különböző lakóitól.

Gyorsan felpattant, s elég sietős léptekkel indult vissza a csónakház felé. Tényleg megijedt, a saját eszmefuttatásától. Most hármasával szedte a deszkákat, s így elég hamar visszaért a házhoz. A nap már magasan járt az égen. Elég sok időt eltölthetett a mólón ülve, amit észre sem vett. Órájára pillantott, s azon már délután egy óra volt. Leült újból a cuccai mellé, s most egy könyvecskét vett elő. Egy régi, mugli könyvet, ami még a nagymamájáé volt. A borító megkopott, a gerincen sem volt már kivehető írás. A lány felcsapta a könyvet, majd a csodálatos tavaszi napsütésben olvasni kezdett…*

[Davis Perry ]

Hosszú percekig futottak együtt némán, hangtalanul. Julia ajkain apró mosoly volt felfedezhető, mely felszabadultságát hivatott jelezni a külvilág felé. Azt hogy A Jéghercegnő ilyen is tud lenni, ha akar. Csak az elmúlt négy és fél év alatt nem akart. Davis azonban, vagy talán a helyzet, esetleg a természet, nyugtatólag hatott rá, feledtetve vele a fájdalmát, és bűntudatot, melyet magában hordozott. Most nem számított, hogy milyen heg húzódik a csuklójának belső részén… Nem számított, min ment keresztül, amíg újra tudott mosolyogni, ahogy nem számított az sem, hogy immáron akad egy ember a kastélyban aki előtt képes volt megnyílni, és talán botor módon gyengének mutatkozni, mert ha ezek az apróságok nem jöttek volna össze az utóbbi pár napban, most nem itt lenne, és nem mosolyogna egyre szélesebben, ahogy oldódik a feszültsége. Csak az volt a fontos, hogy egy pillanatra elfeledhette a kísértő emlékeket, s a kínt, melyet évek óta magában hordozott, s alkotta meg miatta a hófehér álarcot, melyen eleddig senki, és semmi nem tudta áthámozni magát.
Kivéve Őt…

Szavaira hűvös válasz érkezett, melyen szinte meg sem lepődött. Teljesen érthető volt, hogy a másik nem fog hasonlóan hamar felengedni, mint Ő. Apró vállrándítás, és futott tovább átlépve egy ágacskát, mely a lába elé került. Kicsit elszomorodott ugyan, hogy a fiú hideg arca egy cseppet sem enyhül, de nem firtatta a dolgot. Mindenkinek megvan a maga baja, hasonló helyzetben nem biztos, hogy örülne, ha mások a hülyeségeikkel zaklatnák, amikor annyi minden már fontos dolog is van az életben.
Tekintetét az égre szegezte majd vissza a fiúra újabb szavak kíséretében, melyek jelezték beszélgetési szándékát. Ritka volt, amikor Ő kezdeményezett, jelen helyzetben talán az is közrejátszott, hogy nem akart végig csendben maradni. És még valami megmagyarázhatatlan, amit még magának sem akart bevallani. Talán hallani akarta volna a hangját, a szemébe nézni?
-Hagyd ezt abba, amíg nem késő… Nincs esélyed nála, mardekáros, te meg Hugrabugos vagy. Kell neked egy újabb csalódás?!

Mély sóhaj, amikor visszaemelte Davisre íriszeit. Annak szemei megvillantak, majd apró mosoly telepedett meg egy kósza pillanatra, majd ahogy jött el is illant.
Komoly jelentésű mondatok. Ezen soha nem fog áttörni, bár ajkainak görbületét máris jobban kedvelte, mint a marcona vonásait. A szíve mélyén örült neki, hogy ez már nem az első alkalom a mai nap folyamán, de véleményét megtartotta magának. A fiú elnézett előre, és Julia arcáról lehervadt a mosoly. Annak helyére már semmi sem emlékezetett, az összeszorított ajkak olyan merevek voltak ismét, mintha mi sem történt volna.
Mindent elveszíteni… - Ismételte magában a szavakat. Lélektükrei lopva a másik nyakára vándoroltak. Oda, ahol a hosszú heg húzódott… Lenézett a saját karjára, és újabb sóhaj szakadt fel belőle…

Nem akart emlékezni… nem akarta, hogy újra előjöjjön az emlék, melyet végre sikerült volna feledni, csak egy kis időre is. Elrévedt szemekkel szaladt tovább, képzeletbeli kivetítőjén sorra váltakoztak a képek, melyek különös fényt csaltak a hidegkék szemekbe. Nem, soha nem ejtett volna előtte könnycseppet, mégis muszáj volt lehunynia pilláit, hogy biztosra menjen.
A szavak elvesztek a torkában, a heg felizzott, ahogy ökölbe szorította a kezét. Nem szólalt meg, mozdulatai, amennyiben a fiú oldalra tekintett, többet árultak el róla, mintha beszélt volna…
Peter… A név, mely a négy és fél év alatt csak halványult, és most újra felsejlett. Homályosan bár, de látta maga előtt a fiút, ahogy „kicsi Julie-m” – nak szólította, és nevetett hozzá. A lány, aki a pálcát a csuklójára szegezi, az éles fájdalom, majd az emlék, amikor a gyengélkedőn magéhoz tért, és meglátta a fiút az ágya felett holtsápadt, aggódó arccal, és a levél, melyet a fiú szüleitől kapott annak különös halála után, és az érzés, mely most újra megkísértette ezúttal is egy Mardekáros révén, aki itt haladt mellette…

Mélázásából egy hűvös csepp billentette ki, olyannyira, hogy egy röpke időre egyensúlyát vesztette, ám még időben korrigált. Értetlenül nézett felfelé, és látta meg a felettük terebélyesedő felhőtömböt, melynek szürkesége nem sok jót ígért. Újabb hideg esőcsepp, majd még egy és, még egy. Felvont szemekkel tekintett oldalra, majd hátra. Túl voltak az út majdnem háromnegyedén, visszafordulni már nem volt értelme, előre le a csónakházhoz annál inkább. Szaporábban vette a levegőt, amikor arra gondolt, hogy ott edzeni sem tudnak, és ha a vihar nem vonul el hamar, jó időre lesznek összezárva.
Az aprócska fintor újra kiült arcára, és megszaporázta a lépteit, ahogy csak bírta. Nem sok volt már vissza, és igyekeznie kellett, ha nem akart bőrig ázni. Fejét megcsóválva tűrte el az elszabaduló hajtincset, mely a szemébe lógott, és váltott át gyorsabb tempóba. Az eső közben lassan, de biztosan csepegni kezdett, és méterekkel később már szakadt...

- A fene esne bele. – mormogta alig hallhatóan, amikor meglátta a csónakház kapuját. Már messziről látszott, hogy zárva van. Julia kigombolta a pálcát rejtő kis csatot, s amikor megérezte a fát, ahogyan illedelmesen a kezébe csúszik, rászegezte a zárra, és elmormolva a varázsigét, kinyitotta…
Odabenn a szokott hangulat fogadta, ezúttal megfűszerezve az első kopogó hangjával, ahogy a tetőt verte.
Mérgesen bontotta ki, és rázta meg a haját. Csurom víz, persze, mi más lenne. A melegítőfelső is. A víz fölé hajolva, ahol, szabadon látszódott a két csónak találkozási pontjánál, levetette, és gyors mozdulattal kicsavarta, végül rárakta az egyik letakaratlanul leledző csónak ülőkéjére. Azt, hogy Davis mit szól ehhez, a legkevésbé sem zavarta…
Vizes haját újra összefogta, az elöl maradó tincseket, pedig a füle mögé simította. A fekete póló szerencsére érintetlen volt, éppen hogy nedves volt. Karjait védekezőn fonta össze maga előtt, ajkain a fintor elmélyült, ahogy kinézett az esőfüggönyre. Innen nem mostanában fognak szabadulni, kivétel, ha megkockáztatnak egy tüdőgyulladást, és visszarohannak a szakadó esőben.

Lassú, nyugodt léptekkel sétált oda a fiúhoz, és állt meg mellette.
- Ez rendesen rákezdte... – szólalt meg hűvösen, hangjából nem lehetett kivenni, hogy most ennek örül, vagy sem. Éles villanás, majd hatalmas robajú dörgés. Julia ijedten rezzent össze. A világon semmit nem gyűlölt jobban, mint a vihart, Pláne amelyik ekkora hangzavart, és égzengést vont magával. Egy pillanatra komoran gondolt a kastélyra, hogy milyen jó lenne, ha odabenn lehetne. Újabb villanás, ránézett Davisre, és kínjában elmosolyodott. Ha most befogná előtte a fülét, mennyire nézné hülyének?...

~Abbey ~

Bizony, Oliver életében is elérkezett az a pillanat, amikor muszáj lenne elővennie a könyvét , mert ugye azért jár iskolába, hogy tanuljon, bár ennek sok jelét még nem mutatta. Mindig ellinkelte a dolgokat, mondogatta, hogy majd, ráér még, hova siessünk…Jó képességű srác volt, gyorsan tanult , csak sajnos egyrészt rettentő lusta volt, másrészt, ahelyett, hogy az órákon odafigyelt volna, inkább illusztrációkat készített a pergamenjére. Gyakran előfordult az is, hogy amikor túlságosan is unta az órákat, akkor a rajzok mellé néhány soros szösszeneteket írt és így az egész olyan lett, mint egy képregény…Tény, hogy szépen rajzol , de ezt mégsem az órán kellett volna fejlesztenie, mert így a tananyagok nagy részéről lemaradt és sajnos így nem tud felkészülni a vizsgájára…Még ha csak számmisztikáról lenne szó vagy rúnaismeretről, azt könnyedén kirázná a kisujjából, de a gyógynövénytanhoz egyáltalán nem ért. Ez az egyetlen tantárgy, ami kifog rajta, nem tehet róla, nem ért a növényekhez, számára a gazokkal való kísérletezések olyanok, mintha rá akarna jönni, hogy  mi lehet a feketelyuk belsejében…

Szombati nap köszöntött roxfort „városka” lakóira, Olivernek még két napja volt felkészülni a gyógynövénytan vizsgára…Délelőtt le is ült tanulni, lapozgatta a könyvet, sőt , nem csak a képeket nézte meg, hanem még bele is olvasott a melléjük írt szövegekbe. Azt még csak –csak megértette, de amikor lapozott és ahhoz a részhez ért, hogy melyikből mit lehet készíteni, milyen arányok kellenek a tökéletes gyógykenceficékhez, szó szerint eldobta magát. Igen, kifeküdt a fűre…hisz ott ücsörgött már pár órája, kint a roxforti birtokon, a szabad ég alatt, az illatozó virágok között…Úgy gondolta, hogy a szabadban majd jobban fog az agya, ezért is kint kezdett neki a tanulásnak…azonban dél körül be kellett látnia, hogy ez így, segítség nélkül nem fog menni…Gondolkodóba esett, hogy ki is segíthetne rajta, közben bámulta a bárányfelhőket és észre sem vette, elszenderedett…Talán egy órát is alhatott, s már délután egy óra körül járhatott, amikor felébredt…Kinyitotta a szemeit, hirtelen nem tudta, hogy hol van, aztán amikor megpillantotta a mellkasán nyugvó könyvet, máris eszébe jutott, hogy milyen céllal is került ki a természetbe…Kicsit elaludta a nyakát is, ezért úgy döntött, hogy felpattan és kicsit sétálgat, hátha eszébe jut az, hogy kitől is kérhetne segítséget. A könyvet a hóna alá csapta, másik kezével megborzolta a haját, kirázva ezzel az esetleges fűszálakat, majd megindult a tó felé…Ahogy közeledett a tó felé, észrevette, hogy a távolban, a mólóról egy lány fut, mintha csak menekülne valami elől, meg sem állva a csónakházig..

~ Nocsak, ott meg mi történhetett…az nem Abbey Green?? Várjunk csak, Abbey = kiváló gyógynövénytan…ejj, mekkora szerencse…~
Kúszott egy mosoly Olie arcára, majd komótos léptekkel megindult a csónakház felé…Odaérve bepillantott és látta a lányt, amint épp egy könyvet búj…
-Szia, zavarhatok?..-*tette fel a kérdést és közelebb lépkedett..*
-Abbey, láttam , az előbb futottál, mintha valami kergetett volna, mi történt?..- *Lépdelt közelebb a lányhoz és megállt mellette…*

*Ahogy sorról sorra haladt a könyvvel, úgy sejlettek fel a történek további eseményei…hiszen kitudja, már hányadszor olvassa végig a könyvecskét. Sokadszor… századszor… kitudja… majdnem rongyosra olvasta már, az amúgy is régi kötetet. Aki távolról, látja nem tudná megmondani, mit olvas. Annyira kopott a könyv borítója, de ha kinyitja, az első oldalon ott szürkülnek a megkopott, valaha még fekete betűk… olvasható cím: Hét év Tibetben. Ez a könyv még a nagymamájáé volt, egyszer neki adta, s azóta, Abb ki sem adja a kezéből. Teljesen elvarázsolta az olvasmány világa.
Csak arra kapta fel a fejét, hogy megszólítják. Tekintetét a hangforrás felé emelte, bár ismerős volt, de szemével is meg akart győződni elgondolása helyességéről. És igen, tényleg Oli volt, aki ott állt felette. Abb nagyon meglepődött, hogy a fiú látta, amint a móló végétől visszarohant a házhoz.*

-   Szia, Oli. De örülök neked. Végre valaki, akivel beszélni is lehet. Egész nap csak a könyveket bújtam. – vigyorgott a srácra, s összecsukta a könyvét, majd maga mellé tette a földre.

-   Hogy mi történt? Hát, igazából semmi komoly. Csak leültem a partra és figyeltem a vizet. Láttam, hogy fodrozódik, meg ilyenek. Aztán eszembe jutott, hogy mit is tanultunk a tóról, meg a benne élő lényekről és a saját gondolataimtól ijedtem meg. Tudom ez hülyén hangzik, de így történt. – mosolygott tovább. Tudta, hogy most tök hülyének fogja nézni Oli, de ez az igazság.

*Lélektükreivel a fiú arcát fürkészte, és próbálta kitalálni, hogy vajon mi járhat az agyában, és mit is gondol az ő eszelős elméletéről.*

-   És te, mi járatban erre felé, ahol még a hippogriff se jár? Csak néha. – tette fel a kérdést a fiúnak. – Amúgy meg leülhetnél. – mosolygott rá. – Kitekeredik a nyakam, hogy így fel kell rád néznem. – nevetett.

*Tekintetét közben végig futtatta a víztükrön, hátha lát valami érdekeset, vagy valamit, amivel saját maga felé alátámaszthatja a félelmét. De nem látott semmit. Barna szemeivel követte a fiú mozdulatait, ha leült, ha nem, akkor továbbra is az arcát fürkészte, s próbált nem nagyon hunyorogni, ha a nap a szemébe sütött.*

-   Amint látod, eléggé szétpakoltam a cuccaimat, de én mér csak ilyen vagyok. Csak úgy tudok tanulni, ha káosz van körülöttem. Tényleg te, hogy állsz a vizsgákra való felkészüléssel? Mert nekem van pár, amitől baromira félek… többek közt az SVK… azért a bájitaltantól is tartok kicsit. Viszont van egy dolog, amitől sose fogok tartani. – nevetett – ez pedig a gyógynövénytan.

-   Te már ugye... bőven túlvagy az RBF-eken… nem mondanál nekem pár dolgot róluk. – nézett rá kérlelőn a lány. – nem mintha nagyon tartanék tőle… de azért még is.

*Majd kezeivel a térdén könyökölve, állát megtámasztotta s érdeklődőn tekintett Olira, s remélte, hogy tud pár jó tanáccsal szolgálni számára.*

Tekintetével a másik arcát fürkészte, s hallgatta a lány szavait. Közben kezeit a zsebébe süllyesztette, s lazán pihenő állásban ácsorgott mellette.
-Oh, még ilyet sem mondott senki…-*vigyorgott vissza a lányra, s tekintetét a könyvre vezette, majd vissza a lány szemeire.
Olie felhúzott szemöldökkel hallgatta a tavas sztorit, s egy apró mosoly kúszott az arcára. Eszébe jutottak a tanultak, a tavi lények, mégis mosolygott, mert nem nagyon értette, hogy a mólón hogyan is bánthatnák a lányt az esetleges tavi szörnyek.
-Nem hangzik hülyén, inkább csak furán..-*vigyorgott a lányra, de ezzel nem akarta őt megbántani.
-Ezzel semmi gond nincs, csupán nagyobb a képzelőerőd , mint a többieknek, bár engem még mindig nem múlsz fölül…-*nevette el magát, s kezével megvakarta a füle tövét.
-Na jó, ha már ilyen szépen kértél, szoríts egy kis helyet. - *Huppant le a lány közvetlen közelébe. Nem , szó sincs arról, hogy rá akarna mászni, nála ez nem szokás. Csupán csak közvetlen és nagyon barátságos, de ezt mindenki tudja róla, aki ismeri őt…

Miután letelepedett, a lányra pillantott és válaszolt a kérdésére.
-Kicsit sétáltam, kiszellőztettem a fejemet , hogy jobban fogjon az agyam…- *Közben körbepillantott a csónakház korhadt fái között, s azon gondolkodott, hogy lehet az, hogy még nem dőlt össze ez a tákolmány…Majd pillantása megakadt az egyik csónakon és máris elkalandozott, újabb ötletek keringtek a fejében. A lány szavai rángatták vissza a jelenbe.*
-Vizsgák? Áh, ne is mond…most is tanulni próbáltam délelőtt, de sehogy sem ment…Gyógynövénytan? Jó neked, én most pont azzal küszködök, már azon is gondolkodtam, hogy valakit megkérek, hogy segítsen benne…

~ Valakit? Hát, az előbb mondta, hogy jó belőle…Hm, vajon segítene?...~
Futottak át a gondolatok a fejében, amikor Abbey újabb kérdéseket tett fel a vizsgákkal kapcsolatban.

-Huh, hát, nem a legjobb embert kérdezed…én és a suli…Mondjuk , annyit tudok mondani, hogy az RBF bár, ha kiejted, már akkor is gyomorgörcsöd van, legalábbis a diákok többségének, mégsem olyan vészes. Ha tanulsz rá és mellette van eszed is , akkor menni fog. Némelyik tanár még segít is, bár ez ritka…. Pitonnál vigyázz, ő rémes…A bájitaltan prof a lányokkal rendesebb, Rainbourg professzor szigorú, de normális és ő is kedveli a lányokat… Malfoy tanárnő, hát, ő változó, mikor milyen a hangulata…Néha olyan, mintha klimaxos lenne, bár ez lehet , hogy csak nekem tűnt fel…* csúszott ki a száján a gondolat, ezen elmosolyodott és folytatta..
-de ahogy ismerlek, neked biztos, hogy menni fog…- *mosolygott a lányra, s közben kezeivel megtámasztotta hátul, s kicsit hátrébb dőlt.

- Figyu Abbs, nem tudnál nekem segíteni egy kicsit gyógynövénytanból? Hiába tanulom, nem megy…- *mondta kicsit búsan, s talán a mindig komolytalan Oliver most először próbált meg valami komoly dologról beszélni…Ennek ellenére mégsem volt zavarban és nem is szégyellte azt, hogy segítséget kér . Mindig úgy tartotta, hogy ha az ember nem ért valamit, akkor inkább kérdezzen, de ne tetesse magát okostojásnak..

*Ahogy sejtette, Oli tényleg kicsit zizzentnek gondolta a móló végén történtek miatt, de mit van mit tenni… ő már csak ilyen. De mint kiderül, a srác szerinte nem tesz túl rajta, úgyhogy mindegy is. Oli, szerencsére lecsüccsent Abb mellé, amit persze a lány villámgyors pakolása előzött meg, mert tényleg eléggé szétrámolta a cuccait. A srác leült, aztán kezdett bele a kérdés megválaszolásába.

~ Szóval ő is tanul… legalább is próbál. Akkor nem vagyok egyedül ezzel… de miért is lennék? Hiszen alig két hónap és a nyakunkon a sok vizsga.~ mosolyodott el magában, majd mikor tovább vitte a gondolat menetét kicsit el is komorult.

Miközben Oli beszélt, tekintete a csónakház felé futott. Abb követte a fiú lélektükreinek célpontjáig a tekintetét, ami egy csónakon akadt meg… Vajon mik járhattak a srác fejében.
Abb nem hagyta túl sokáig gondolkozni beszélgető partnerét, mert újabb kérdésekkel bombázta. Szerencsére, érdemi választ kapott az RBF-el és a többi dologgal kapcsolatban. Sőt, sokkal több információhoz jutott. Most már azt is tudta, kihez, hogy álljon… melyik tanár, milyen a vizsgákon.*

-   Fú, köszi. Tök sokat segített most ez nekem. Már is nyugodtabb vagyok. – aztán következett a kedves bók, h neki biztos sikerül. – ööö izé, köszi, hogy így bízol bennem… én nem bízom magamban ennyire. – mosolyodott el, kicsit szégyenlősen és elpirulva.

*Soha nem tudta jól kezelni az olyan helyzeteket, amikor megdicsérték. Mindegy, hogy azért, mert jó házidogát írt, vagy jól elkészített egy bájitalt, esetleg tetszett valakinek a fülbevalója, vagy csak a szeme… nem tudta kezelni a dolgokat. Nem igazán értette ez miért van. Talán azért, mert az embert sokkal kevesebbszer dicsérik, mint ahányszor leszidják… Ha megszidták, lehordták valamiért, azt könnyen tudta kezelni. Vagy visszavágott, vagy ha jogos volt, akkor lenyelte a békát, és ment minden úgy mit előtte. De a dicséretek, azok más tészták voltak…

Aztán a következő… segítséget kér Oli… tőlem?! Gyógynövénytanból… hmmmm, nem is gondolta, hogy a srácnak szüksége lenne segítségre. De persze, ő mindig szívesen segít. Sőt, kifejezetten örül, ha segíthet valakinek… Ez, amolyan fura betegség nála… Látszott rajta, hogy nehéz döntés volt, és nagyon bánthatja a dolog, mert az amúgy mindig is szeleburdi és vidám srác, most elkomorult, és valami komolyság is megbújt ajkainak szegletében.*

-   Hogy segítenék e? Hát persze, hogy igen. Nagyon szívesen. – mosolygott a fiúra, bíztatólag, hogy ha úgy gondolná, hogy ciki segítséget kérni, hát felejtse is el gyorsan. – Konkrétan miben kéne a segítségem?

-   Mert ugye, végig mehetünk azokon, amiket ti tanultatok, és elmondhatok a növényekről érdekes dolgokat, itt is… de akár megkérhetem Bimba proffot is, hogy be mehessünk az üvegházakba. Végül is testközelből talán kicsit könnyebb lenne.

-   Nos? – tette fel a kérdést a srácnak.

*Amíg, várta, hogy Oli eldöntse, neki melyik a szimpatikusabb megoldás, tekintetét ismét végig hordozta a víztükrön, s most már, egyre jobban kezdett megbarátkozni a tóval. Már nem volt benne az általános félsz, hogy bármi baja is lehet. Persze, azért bele a Gringotts összes aranyáért sem ment volna…
Majd kíváncsiságtól izzó íriszeit a fiúra függesztette, s hallgatta, hogy miként is dönt.*

{ Julia Woodrow }

A szóváltást követően ismét csend telepedett a meglehetősen furcsa duóra…egy Hugrabugos és egy Mardekáros kocogott egymás mellett, olykor halovány mosolyt villantva. Tény, jellemüket tekintve talán nem volt akkora a szakadék közöttük, amelyet házaikból fakadóan kinéztek volna belőlük diáktársaik, mégis, az iskola ezredéves hagyományaiból eredendően megvoltak az íratlan szabálynak ható előítéletek. Nem, nem kettejük között, azon már sikerült felülkerekedni a tegnapi nap folyamán a parkban. Mi több, talán a könyvtárban…Az igazat megvallva Davis már elsőéves kora óta magasról tett a kötelező, divatgyűlölködésre. Mert igen, amit a rengeteg diáktárs művelt, az nem volt több másnál, csak egy ócska, régen megkopott divatnál, amelynek még csak a történetét sem tudták, miből fakadt, miért, és hogyan alakult ki? Sok nevetséges trendkövető idióta, észre sem vették, de tulajdonképpen egymást majmolták. Az iskola falai között játszódó színjáték a tanulók között kezdett átcsapni egyfajta börleszkbe, aminek a címe joggal lehetett volna : „Más színe van, utáljuk!” Nem is ismerték az embert…soha nem váltottak vele szót…de utálták, mert amaz zöldszegélyes címert hordott a mellkasán, a másik meg sárgát, vöröset, vagy éppen kéket. A fiú ugyanúgy képes volt rühellni a saját háztársát, mint egy Griffendéles stréberpalkót, nem az alapján tett különbséget, hogy mi díszelgett a talárra hímezve…a vér már más téma volt, merőben és homlokegyenest.

Elhessegetvén ez irányú gondolatait szegte ismét oldalra a fejét, hogy újra láthassa őt, noha tudta, lesz még alkalma többször is…most mégis, valahogyan unikumként hatott a jelenléte…olyan más volt, mint a többiekkel társalogni…már persze azon kevesekkel akik egyáltalán szóba álltak a fiúval…vagy amaz részesítette őket ezen kuriózumban. Tény, Davis soha nem volt híres róla, hogy sokakkal cseverészett volna. Alig fordította vissza a csapás horizontjának irányába a fejét, amikor ökölbe szorított jobbján egy esőcsepp landolt. Akarva, vagy akaratlan, de azonnal megemelte a fejét, és kékellő íriszeit az éjfekete fellegekbe fúrta, fürkészvén azokat. Egy lépés, egy újabb csepp…most a homlokára…és újabb…és újabb. Egyre-másra követték egymást az esőcseppek, hol apró, hol pedig kövérebb. Woodrow és ő alig tehettek meg pár métert, amikor a természet megtréfálván őket, valamint elmosva kitűzött céljukat zendített rá a megújulásra. A lány hirtelen előrébb keveredett, mintha szaporázta volna a lépteit, menekülvén az ártatlan eső elől…Perry ajkaira ismét egy halovány mosoly húzódott, de felvette a ritmust, kilépvén pillanatok alatt beérte Juliat, és tartotta azzal az iramot.

Nem kellett már sok, a távolban, a megszámlálhatatlan csepptakaró mögött felderengett a csónakház halovány sziluettje. A Fekete-tó környékén most még nagyobb volt a köd, mint szokott, sejtelmesen ölelve körbe a környezetet, és rejtve el a fel nem tárt titkokat. Davis csendesen pillantott oldalra, amikor a már slattyogó cipőneszezések mellett meghallotta a lány szöszmötölését…az pillanatokkal később pálcát rántva mormolta el az igét, amellyel biztosította, mire odaérnek, a ház ajtaja már tárva-nyitva várja őket. Az utolsó méterek már valóban sprinteléssel lettel átszelve…ám a fiú nem robbant be a csónakház ajtaján, mint a lány. Ahogyan közeledett felé, úgy fogta vissza az ütemet, és lassított, mígnem az ajtótól pár lépésnyire megállt. Némán figyelte a ház gyomrában visszapillantót, majd elmosolyodott, és az égre emelte tekintetét…lehunyva szemeit hagyta, hogy a tomboló vihar csapadéka áztassa az arcát. Miért? Talán, mert úgy érezte, ez egyfajta megtisztulás…egy új valami kezdete. Közel egy percet állhatott odakint, amikor ismét kinyitotta szemeit, majd előre szegvén fejét indult meg lassú léptekkel az ajtó irányába.

Betérvén behúzta maga mögött a vaskos falapot…szokatlan nyugalom telepedett az egész lényére…nem tudta eldönteni, miért van ez. Az eső lágy koppanásai a gerendákon? Esetleg az, hogy most valóban távol lehet minden gondjától? A lány? Hűvös tekintettel figyelte, amint Julia haját kibontván, a felsőtől megszabadulva próbálta elkerülni a megfázást, tüdőgyulladást, és egyéb kórságokat. Davis nem akart tolakodó lenni, sem pedig elárulni a benne dúló kérdéseket, és megmagyarázhatatlan érzéseket…tekintetét inkább az ablakra szegvén bámulta az esőfüggöny bújtatta környezetet. Karjait megemelvén kezdte levenni az éjfekete kabátját, amikor a lány mellette teremvén szólalt meg ismételten. A kékellő íriszek ismét megvillantak, ám ezúttal nem jegesen, nem elutasítón.
- Tény!
Válaszolta hűvös hangon, amikor az égszakadás mellé megérkeztek a villámok is. Egy éles villanás okozta derengést követően robajlott az égbolt…a mellette álldogáló, akin jelenleg Davis lélektükrei pihentek, megrezzent. Halovány mosoly kúszott a fiú ajkaira…nem gúnyos, nem lenéző.
- Erről beszéltem odakint, ez tesz minket emberivé!
Jegyezte meg, majd szabadj jobbját a lány vállára helyezvén lépett ki a helyéről, és indult meg azon csónak irányába, ahol Julia kabátja hevert. Ahogyan egy lépésnyire távolodott húzta vissza karját, és engedte maga mellé…Odaérve szétteregette saját felsőjét is, majd kérdőn tekintett vissza. Ahogyan a belépést követően felmérte a helyet, kevésnek találta az edzéshez…nemhogy egy embernek lett volna kevés…de kettőnek…

Minthogy nem akart ázott maradni, jobbja mutató, valamint hüvelykujja a nadrág oldalsó zsebéhez vándorolván ragadta meg a pálca végét, és húzta ki azt rejtekéből. Mindezt lassan, és jól láthatóan tette, jelezvén, nem kell tartani semmi alantas dologtól sem. Halk mormogás neszezte meg az esőcseppek koppanásával itatott terem egészét…a pálcából egy halovány sugár tört ki, amely körbeölelvén a lányt szárította meg annak ruháját. A művelet végeztével a fiú önmagára irányította a varázstárgyat, és megismételte az igét. Midőn végzett, leeresztette azt, és visszabújtatta zsebébe….visszasétálva Julia mellé meredt ismét az ablakra.
- Szeretem a csendet magam körött, de most kínosnak érezném az elkövetkezendő órákat, ha szótlan kellene maradnom!
Osztotta meg gondolatát a másikkal, ravasz módon átadva a kezdeményezés jogát annak…Davis nem volt a szavak embere, nem szeretett témát választani, sem mást…most is hagyta, hogy a másik ötöljön ki valamit. Persze, azért úgyis szól, ha a találmány nem fűlik a fogára…

[ Davis Perry ]

Értetlenül nézte, ahogy a fiú még vagy egy percig kint ázatta magát. Végtére is, az Ő dolga. Hátat fordított, és a csónakokhoz érve, levette a fekete melegítőt, mielőtt az teljesen átnedvesítené az alatta viselt pólót. Gyors mozdulattal csavarta ki, és terítette le az egyik szabadon ringatózó csónak ülésére. Válla felett pillantott Davisre, aki pár méterre tőle az ablakon bámult kifelé az esőáztatta tájra. Talán ugyanarra gondolat, amire Ő, hogy nem mostanában szabadulnak innen? Nem firtatta a dolgot, bár kissé kényelmetlenül érezte magát összezárva vele…
Lassú, nyugodt léptekkel sétált mellé, és szólalt meg, amikor hatalmas égzengéssel leszakadt az ég. Gyűlölte a vihart, pláne amelyik ekkora villámlásokkal, és dörgéssel volt tarkítva. Ijedten rezzent össze, félbehagyva a megkezdett gondolatmenetet. Kínos félmosollyal nézett a fiúra, ha most befogná a fülét, biztos, hogy idiótának gondolná. A lélektükrök egy pillanatra a homályba meredtek… Máskor soha nem foglalkozott azzal, mit mondanak, vagy gondolnak a háta mögött, vagy előtte, ám most mégis meglepve tapasztalta, hogy figyel arra, mit tesz, vagy legalábbis megpróbál.

Davis beszéde rántotta vissza merengéséből, talán újfent időben, mielőtt arcára ültek volna gondolatai. A vállára tette a kezét, majd lehúzta a kabátját, és az övé mellé helyezte. Kérdően nézett utána, fejében egyetlen dolog kattogott, az hogy az előbb megérintették. Egy csöppnyi gesztus, mely máris kérdések milliót szülte maga után. Azóta, hogy a vágást ejtették a csuklóján, még soha senki nem mert hozzáérni. Furcsa melegség járta át a lelkét, egy másodpercre újra kicsi Julie volt, a régi, akit azóta sem láthatott senki, mert elbújt egy bástya mögé, melyet a fájdalomtól itatva emelt maga köré. Ő ezen is áttört.
Döbbentsége csak fokozódott, amikor a zöldszegélyes jól láthatóan húzta elő a pálcáját a nadrágzsebéből. Íriszei kétségbeesetten fürkészték a másikéit, kutatva azokban, mi szándéka lehet vele? Az övé a melegítőfelső ujjában pihent, fegyvertelen volt. Tett egy lépést hátrébb, amikor Davis ráirányította a pálcáját. Abból azonban rontás helyett olyan varázs reppent ki, amely körülölelte, és megszárította a nedves ruházatot.
Apró mosoly villant a rózsaszín ajkak szegletében, amint magára tekintve megállapította, hogy immáron teljesen száraz, hála a fiúnak.
- Köszönöm. – pillantott rá, egy biccentés kíséretében. Amaz megismételte magán is a varázslatot, a pálcáját elrakta, és visszasétált mellé, majd továbbra is az ablakot fixírozva intézte hozzá szavait, melyek szerint nem szeretné némán megvárni, amíg eláll az eső, és visszaindulhatnak a kastélyba.

Hűvös, értetlen tekintet villant Perry irányába. Nem tudta mire vélni ezt a hirtelen váltást. A könyvtárban majd leharapta a fejét, tegnap felkaparta és a padra tette, amikor elájult, ma edzést tart neki, mosolyog, és beszélgetni szeretne. Csupa titokzatosság vette körül, talán most volt az a pont amikor a lány már semmit nem tudott, és nem értett, hogy mi, miért történik.
Nem tudott mit mondani, szokatlan módon zavarban érezte magát. Ha most feldob egy témát, mely Őt nem érdekli, nagy valószínűsége volt, hogy ismét kap egy nagy adag jó tanácsot. -  Az ember természetéből fakadóan nem szeret csendben ülni, jelen esetben álldogálni, ha társasága van.

Komoran fordult meg, és indult el a leterített ruhák irányába. Halk zörej, ahogy kioldotta a kapcsot, és kibújtatta belőle a pálcáját. Megismételvén a Davistől látott varázslatot, megszárította azokat. A magáéba gyorsan bele is bújt, március révén és az eső miatt rendesen lehűlt a levegő, és fázott. Felhúzta elől a cipzárt, haját kissé megrázta és kiengedte, hogy gyorsabban száradjon. Ha Davis nem szakította közbe, felemelte annak éjfekete kabátját, és felegyenesedve felé nyújtotta. Amennyiben a fiú elvette azt, pár lépést elhátrált, pálcáját visszakapcsozta a helyére feltűrte könyékig a ruházat ujját, és feltelepedett az egyik szélesebb farönkre, lábait bokában keresztezve. Jobb ülőalkalmatosságot egyelőre nem talált a csónakon kívül, ám álldogálni sem volt kedve, a padlózatra ülni meg pláne nem.
- Nem vagyok egy beszélgetős típus. – szólalt meg nagy sokára, és tekintett fel a társára. – Igazából… Te vagy az első, akivel többet beszéltem ebben a kis időben, mint másokkal évek alatt… - nem fejezte be a gondolatmenetet, pillantása a csuklójára vándorolt, majd vissza Davisre.
Nem tudott mást mondani. Először az életben nem volt kész válasza egy szituációra. Elszakította íriszeit a fiúétól, bár nem volt egyszerű. A hideg futkározott a hátán, és furcsán érezte magát a közelében. És amit mondott is, hogy eddig nem volt miért mosolyognia, talán…
- Julia hagyd ezt abba. Ne nézz rá, ne beszélj vele, vedd vissza az álarcod. Teljesen logikus, hogy nem akar kibámulni a fejéből, amíg el nem áll az eső, nem kell ezt túlreagálni.

Nem tudta megállni, hogy végül ne kutasson a mardekáros kékellő lélektükrei után. Újabb halvány mosoly, egy sóhaj, karjait összefonta maga előtt, és halkan újra felvette az iménti fonalat.
- Kissé furcsán érzem magam ebben a szituációban, pár napja még javában utálkoztam a könyvtárban, most meg itt ülök, és veled cseverészem, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne... – Ami a szívén az most a száján. Remélte, hogy Davis nem fogja félreérteni, és talán magyarázatot ad, mi ez a hirtelen váltás…

{ Julia Woodrow }

Davis, pálcájának szokott módon történő előhúzásakor csendesen figyelte a lány mimikajátékát…nagyon kíváncsi volt rá, a „Jégvirág” miképpen fog reagálni cselekedetére. Sokakba beleégett már a jellegzetesnek ható mozdulatsor, és jó páran tudták, ilyenkor mi következik…az esetek döntő többségében bizony nem kedvesség, és szeretet áradt. A fiú általában olyankor húzta elő csak a varázstárgyat, ha azt végképp szükségesnek látta, és nem adódott más lehetőség. Soha nem tartozott azon emberek közé, akik feleslegesen, minden apró-cseprő dolog miatt idegbeteg módjára kutatnak a pálca után, hogy aztán átkokat, és egyéb nevetséges próbálkozásokat téve adjanak érvényt állítólagos igazuknak…illetve próbáljanak hangsúlyt szerezni annak. Vannak, akiknek ez sikerülni szokott, és vannak, akiknek nem…Davis bőven az első kategóriába tartozott, noha megízlelte már a másodikkal járó kellemetlenségeket is, Ő tényleg csak akkor ragadott pálcát, ha az szükséges volt…és akkor sem csak azért, hogy igazát védje…Igen, képes volt mások védelmére is kelni, ha úgy adódott a helyzet. Ahogyan annakidején, Griffendéles és Hugrás mentése is színesítette palettáját…Maga sem tudta miért, de ha gőggel és orral a plafon felé látta a támadót, azonnal mozdult benne valami, és megszólalt a lélekharang, torolj.

Jelen helyzetben mindösszesen csak meg szerette volna szárítani mind Juliat, mind pedig saját magát, nehogy a végén valami kórság miatt kelljen megjelenni a gyengék almamáterében, Madame Pomfreynál. Amikor a varázslat kiteljesedett, a lány talán csodálkozással és megkönnyebbüléssel a szemében tekintett végig az immáron száraz ruházatán. A fiú szeme szívesen elidőzött volna a valamelyest ázott pólón, és az idomokon, melyet amaz takart oltalmazó leple alatt…de tudta, azzal olyan dologba kezdene, aminek nem biztos, hogy elérkezett az ideje…és nem biztos, hogy végig tudna menni még egyszer az úton. Leeresztvén a pálcát szegte annak hegyét önmagára, majd ismételte meg a varázst, melyet követően helyezte azt vissza a zsebébe, és lépdelt újra Julia mellé. Érces hangon szólalt meg, miközben bámulta a megtisztuló tájat. A jelleméből fakadóan rossz házba sorolt lány a választ követően megszárította a kabátokat is, majd sajátját felöltvén Davis mellé lépdelt, és átnyújtotta számára a sajátját. A fiú kékellő íriszei egy pillanatra a lányéba fúródtak, a két tekintet úgy forrt össze, mint eleddig soha…és akkor valami odabent megint megmozdult. Keze önálló életre kelve nyúlt a varjúszín kabátért…de ahogyan elvette azt, kisujja hozzáért Julia-éhoz…halovány simítással vegyítve húzva ki a kabátot a selymes ujjak közül. Davis nem fázott, így azzal a mozdulattal fogta a felsőt, és a vállára helyezte, majd köszönésképpen bólintott. Azért nem szólalt meg, mert a mellette álló folytatta a megkezdett beszélgetést. Persze közben a móló szélén álldogáló kötöző tönk mellé lépett, és feltelepedett rá. Az ott elhangzott monológot követően pillantása leszegődött saját csuklójára…és Davis szemei követték a lány tekintetét…kérdőn fürkészték a heget, és csak akkor szakadtak el attól, amikor Julia összefonta karjait a mellkasán. Halovány mosoly a szavak hallatán, majd lassú lépésekkel indult meg irányába.
- Én sem tartozom a beszédes emberek körébe, egy adott pontig…
Nem fejezte be a mondatot, érezni lehetett a lejtéséből…de belekezdett a másik gondolatmenetbe. Úgy érezte, nincs még itt az ideje, hogy azt befejezze…vagy be tudja fejezni.
- A könyvtárban…javítanám a hibásan megítélt szituációértékelésed!
Jelentette ki úgy, hogy a halovány mosoly nem fagyott ajkáról, melytől furának hatott…olyan ismeretlennek és idegennek önmagától. A lány elé érve torpant meg, és nézett mélyen annak szemeibe.
- Ott nem gyűlölködés folyt kettőnk között, nevezzük inkább ismerkedésnek! A gyűlölködést bizton állítom, észrevetted volna! Egyszerűen szeretem magam körül a rendet, és a fegyelmet, ha fontos dolgokról van szó!
Elszakítva kékellő íriszeit a másikétól tekintett az összefont karokra, majd emelte meg jobb kezét, és tenyérrel felfelé a lány összefont karjai előtt állította meg….a bal előtt…
- Szabad?
Tette fel a kérdést, amellyel jelezte, ha nem, úgy nem fog megsértődni…de kíváncsi volt a hegre, és talán a történetre is. Nem akart fájdalmat okozni, nem akarta kellemetlen helyzetbe hozni Juliát…mindösszesen érdekelte a múlt…és annak kihatásai a jelenre.

Amennyiben a Hugrabug „Jégvirága” kezet nyújtott, úgy lágyan ujjai közé fonva a tenyeret fordította úgy a karon, hogy lássa a heget…baljának mutatóujjával lágyan érintette meg a forradás egyik végét, a lányra pillantva, az mit szól hozzá.
- Hogyan?
Nem is fűzte tovább a szavakat, hiszen egyértelmű volt, mire irányul a kérdése…visszatekintve a csuklóra indult meg ujja, lágyan simítva a heg egészét, hogy aztán a végére érvén elemelve onnan pillanthasson fel ismételten. Érezte, hogy jelentőséggel bíró története van…hiszen a könyvtárban látta Julia szemeiből az élt…és azt a fájdalmasnak ható valamit, amikor megemlítette…

[ Davis Perry ]

A két hidegkék írisz a pillanat töredéke alatt forrt egymásba. A lány szeme megvillant, ahogy Davis hozzáért a kisujjához, és végighúzta azon ujjait. Nem tudta mire vélni azt a hihetetlen nyugalmat, mely a lelkére telepedett… Nem szólalt meg, hagyván, hogy folytathassa a monológot, csupán aprót bólintott, talán köszönetnek szánva azt.
Beszéd közben akaratlanul is a csuklójára vándorolt a tekintete. Felpillantván érzékelt, hogy Davis lélektükrei követték az övéinek mozgását. Ám a szóáradatnak még nem volt vége, így az nem tudott szóhoz jutni, egy esetlegesen kellemetlen kérdéssel. Nem tudta elég erős-e, hogy talán elmondja a hogyant, is, egyrészt, mert az emlékek túl közeliek, és fájóak voltak ahhoz, hogy sikerüljön az álcát megtartani, mely az elmúlt pár percben igencsak meggyengült a fiúnak köszönhetően. Vagy talán már a könyvtárban?...

Cseppnyi szünet állt be a beszélgetésben, melyet az odakint komótosan hulló esőcseppek zaja fűszerezett meg.
Davis szavaira félrebiccentette a fejét, és széles mosoly ült ki az ajkai szegletébe. Lassan oldódott, bár az a valami mely a lelkét, és a szívét melengette, még mindig béklyóban tartotta érzékeit. A mardekáros megindult felé, és Julia akaratlanul dőlt hátrébb kockáztatva azt, hogy esetleg belezúg a vízbe mely a rönkön túl állt. Túl közel állt meg a fiú, és mégis túl távol. Egy kósza percig azt kívánta, bárcsak menne vissza oda, ahol otthagyta, az pont megfelelt annak a távnak, melyet meg akart tartani, és amelyet a zöldszegélyes most átlépett. Annak kékellő tekintete az övébe fúródott, ahogy kifejtette véleményét a könyvtárban lezajlottakról. A mosoly mely eddig az arcán pihent, most valamelyest halványult, helyét átvette valami más meghatározhatatlan arckifejezés, mely egyszerre volt mulatságos, és komor.
- Leszámítva, hogy az első perctől kezdve amint levetettem a talárom, azon agyaltam mikor fogsz pálcát rántva leátkozni a székről, amiért olyan nyughatatlan voltam. – szólalt meg elszakítva lélektükreit a másikétól. Egy másodpercre elmerengett azon, hogy ezt most hogy fogja lereagálni a mardekáros, de bízott abban, hogy nem a rossz oldalát fogja nézni, és visszaváltva ez eddig stílusába újfent okítani kezdi. Abban az esetben biztos, hogy itt hagyja. Némely ember ugyanis szerette a dolgokat rá nézve a rosszabbik feléről megközelíteni, és nem ismerte még annyira a másikat, hogy pontosan tudja, egyes elszólásaira milyen reakciókat várhat. Apró vállrándítás, mely a gondolatmenet lezárását hivatott jelezni, ám Davis ebből csak annyi szűrhetett le, hogy talán az immáron határozottan hűvösödő levegőtől megborzongott.

Perifériásan egy kezet látott majd a fiú hangját hallotta, ahogy a bal karját kéri. A mosoly lehervadt arcáról, megmerevedett, de felé nyújtotta…
A mardekáros ujjai lágyan érintették az alabástrom felszínt, megállapodva a heg szélénél. Fürkészően nézett rá, már tudta mi fog következni, és nem is tévedett…
Mély sóhaj, szemeit lehunyva szedegette össze az emlékfoszlányokat, a szavakat, hogy a gondolatait a másik számára is érthető formába helyezhesse. A fiú végigfuttatta mutatóujját a halovány rózsaszín csúfságon… újabb borzongás… újabb kétségbeejtő emlékek, melyek a lelkét mardosták, és a szívébe vájtak…
- Te vagy az első, akinek elmondom… - fogott bele, lélektükreivel keresvén a fiúét. Émelygett a gondolatra is, talán csak a másik tekintete tartotta meg. Megnyugtató volt beletekinteni…

- Évekkel ezelőtt, amikor beosztottak, megismerkedtem egy fiúval… Mardekáros volt, és végzős. Apámék révén sokat találkoztam vele az otthonomban, mondhatni jóban voltunk… - cseppnyi szünet, egy nagy levegő, és folytatta. – Akkoriban… sokat találkoztunk a birtokon, néha éjszakánként is… - elfordította a fejét, és az esőáztatta tájra szegezte íriszeit. Az emlékek megállíthatatlanul ostromolták, újabb, és újabb képek jelentek meg képzeletbeni kivetítője előtt. Szúró érzése volt, a szemében, de egyelőre tartotta magát, és tovább mesélt…
- A hugris hetedévesek ezt persze nem nézték jó szemmel. Nem egyszer kötöttek belém, hogy mit képzelek, szégyent hozok rájuk, de én nem hallgattam senkire, és tovább találkozgattam vele… – tekintete fagyosan villant meg, ahogy azokról beszélt, kik az életére törtek. A monológnak korántsem volt vége, nem tudta, be akarja- e fejezni. Az esze, és a szíve újabb tusákba kezdett. Miért akarja tudni? Legszívesebben kibökte volna, hogy elterelje a beszélgetés fonalát, de azon része, melyet minduntalaul elfojtott, most azért könyörgött, hogy igenis beszélje ki magából, akár sír, akár nem. Már nem érdekelte. Lassan vándorolt el a balja, és fonódott össze a jobbjával, mintegy sáncot emelve maga köré, melyen senki, és semmi nem tud átjutni.
- Egyik este, a klubhelyiségben ültem a könyveim felett… amikor beléptek… az egyik fiú megragadott a taláromnál fogva, talpra állított, és közölték, hogy elegük van, amiért nem az Ő szabályaik szerint játszottam… Azt mondtam, jogom van azt tenni, amit akarok, ha tetszik nekik, ha nem… - könnyek szöktek a szemébe, de nem sírt… még nem…
Elrúgta magát a rönktől, kilépett oldalra, és a fiúval párhuzamban állt meg, pont úgy, hogy csak a szeme sarkából láthassa.
- Gyermeki módon előhúztam a pálcámat, mire hátracsavarták a kezem, és elvették… Azt mondták, hogy nem vagyok méltó Hugrabug Helga házához… Nem érdekelt, tisztában vagyok vele, hogy nem tartozom közéjük… Mielőtt megszólalhattam volna, az utolsó emlékem, hogy egy nyirkos kéz megragadta a balom, rászegezte a pálcámat, és elmormolt egy varázsigét, mely ezt a vágást hagyta maga után… Éles fájdalom hasított belém, és amikor odanéztem összeestem…

Ellépett a fiú mellől, amikor érezte, hogy arcán végigfut egy könnycsepp…
- Legközelebb már a gyengélkedőn voltam, és a fiú, akivel jóban voltam ott állt felettem… Jelentette az esetet az igazgatónak, aki teljes csendet, és diszkréciót kérve eltávolította az érintetteket a Roxfortból. Peter, miután végzett, állást kapott, majd a második napján munkába menet meghalt… Azóta is él bennem a feltevés, hogy talán miattam, talán azért, amiért… - nem tudta folytatni, összeszorította a száját, és lassú léptekkel az ablakhoz sétált. Megkönnyebbült… Ám a megkönnyebbülés azzal járt, hogy immáron teljesen lefoszlott róla az álarc… Nem nézett a fiúra, és nem törölte le a sós cseppet, az egyetlent, s az elsőt, mely azóta kikívánkozott, hogy mindez megtörtént…

- Dióhéjban ennyi…[/b] - sóhajtott fel egy pillanatra sem elemelve a tekintetét az ablakról. Egyelőre nem akart beszélni, bár a kérdések még mindig a torkában sorakoztak, hogy feltehesse azokat. Várt, hogy a fiú mit szól a történtekhez, esetleg elmondja- e Ő hogy szerezte a magáét…

{ Julia Woodrow }

A könyvtárban kettejük között zajló apró beszélgetés értékelését és magyarázatát követően a lány talán halovány mosollyal az ajkain jegyezte meg azt a mondatot, amelyet Davis tulajdonképpen várt is valamilyen szinten. Hiszen ott valóban úgy viselkedett, ahogyan általánosságban látni lehet őt az iskola falai között bárhol…folyosókon, termekben, udvarokon. Ez volt az énje, amelyik pár hónapnyi elnyomást követően felszínre törve próbálta meg kialakítani ismét a róla elhíresedett képet, amelyet nehéz munka árán épített fel maga köré még a kezdetek kezdetén. A Mardekár házának tagja nem akart legendás lenni…nem akart középpont lenni, csak azt akarta, hogy hagyják őt békén…nyugalomban, magányban. Tudta, nem ez a legjobb megoldás a problémájára, de úgy érezte, nincs helye a diáktársai között, talán soha nem is volt. Nagyon kevesek akadtak, akikkel meg tudta értetni magát, és akik viszont megértették őt, és a benne lakozó fájdalmat. A lány elejtett szavait követően sandán, szemei sarkából rápillantva mosolyodott el haloványan.
- Nem szokásom azonnal pálcát rántani!
Vallotta meg az őszinte igazságot…mert valóban nem volt szokása idegbeteg módjára kapálódzni. A Roxfort diákja volt, nem pedig egy sárga falakkal szegélyezett ház lakója, amelyet kedves, és türelmes orvosok tarkítanak.

Ezt követően sétált oda a lányhoz, és kérte annak kezét, valamint az azon található heg történetét…tudta, hogy olyan dologba, dolgokba fog ezzel belemászni, amelyek kelletlen talán nála is sebeket fognak feltépni…fájdalmas sebeket. Nem tudta, képes lesz-e viselni a terhet, de kíváncsi volt a másik történetére, mert valóban érdekelte, ki képes egy lányra támadni, ki képes ilyenre. A kéz pedig ugyan lassan, és talán némi hezitálással, de ujjai közé vándorolt. Halk szavak követték a mozdulatsort, melyek jelezték a fiú számára, valamit kivívott a lánynál…elvégre az ilyen dolgokat nem szokás csak úgy elmesélni. Tisztelet? Talán…Bizalom? Talán…nem tudta, csak azt, hogy nem fog visszaélni vele…ez nem olyan dolog, amellyel megtehető…és Julia nem olyan személy, akivel megtenné. Maga sem értette a miértet…csak érezte.

Felpillantott, mert szomjazta, hogy kékellő íriszei a másikéval egybeolvadjanak…úgy még áthatóbb a történet, még elevenebb…és nem utolsó sorban, valami mindig megfogta, ha sikerült elkapnia a másik pillantását. Csendesen figyelt, még a lélegzetet is lassabban vette, hogy minél kevesebbet neszezvén törtje meg a történetet, amibe a lány belefogott, még akkor is, ha láthatóan nem kellemes érzések ölelték azt körbe. A Hugrabugos „Jégvirág” pár mondat erejéig állta tekintetével a sarat, utána akaratlan szegte meg a kettejük között kialakult pillantást, és emelte tekintetét a Csónakház faszegélyes ablakára, a tájat kémlelve. Davis továbbra sem mozdult, figyelt, és tartotta Julia kezét, lágyan simítva végig újra meg újra a heget…észre sem vette, hogy ezt teszi, mintha ösztönösen érkezett volna a reakció. A vele szemben üldögélő megtörve a pillanatnyi szünetet szólalt meg ismét, és folytatta a megkezdett életúttöredéket. Amikor háztársairól esett szó, jegesen villant meg a kékellő írisz pár…a fiú érezte a haraggal itatott dühöt azokból. Ekkor tudatosult benne, hogy jól tette, amit eleddig tett, és nem különböztetett meg házakat…miért? Mert másutt is ugyanúgy akadtak alantos és gyáva férgek…hiába a szájhagyomány útján terjedő diákmese, a Mardekár a hibás mindenért…a Zöldszegélyesek nem valók az iskolába. Páran a házából sokkal inkább valók, mint egyesek a többi házból. Nem lehetett megszabni ki a jó, és ki a rossz…azt a jellem diktálta, és nem a ház.

Merengéséből a lány mozdulata szakította ki…Julia lassan, nem tolakodón húzta ki balját az ujjak közül…Davis hagyta, de ujjbegyei lágyan simították végig a lány tenyerének két oldalát, ahogyan az eltűnt ölelésükből. Leeresztvén kezét lépett hátrébb, és szegte fejét a padlózat fagerendáira. Most nem tekintett fel, de érezte, hogy a lány kilép mellé, és onnan folytatja a beszélgetést. Benne is felelevenedtek a tragikus nap eseményei…tisztelte a másikat annyira, nem fixírozza összetörve, meggyötörten, az mindennek ellentmondott volna, amit az etikettről tanult. Hallgatott, és várt a sorára…újabb tompa koppanások, ahogyan a lány ellépett mellőle, és a háta mögé araszolt kecses mozgásával. Ekkor emelte tekintetét a víztükörre, és lépett a mólót szegélyező azon kötöző tönkhöz, melyen Julia ült. Karjait könyökben azokra támasztva nehézkedett rá, és előre döntvén törzsét szegte előre a fejét, hogy lássa önnön képét a Fekete-tó vízében. Onnan csak egy elmosódott árny köszönt vissza rá, melynek egésze lágyan hullámozva vészett oda, ahogyan lehunyta szemeit. Akkor nyitotta csak ki újra, amikor a lány befejezte a történetet…nem állt szándékában megbántani a mögötte állót, és Merlin tudja miért, nem is akarta, meg sem fordult a fejében, hogy kihasználja az alkalmat.

Ismét a víz lágyan hömpölygő felszínére tekintett, az árnyékok most láttatni engedték a fél arcát, míg annak másik fele továbbra is a homály martalékaként leledzett fodrozódva. Ekkor ébredt rá igazán, micsoda igazságot is rejt a kép…a valódi őt mutatta. Egyik oldala, amelyet szülei szerettek, a tiszta, nyugalmas, és segítőkész, a gyermeki én…a másik pedig amit jómaga alakított ki az elvesztésüket követően, és amelyet egyes háztársak elvártak tőle. Az igazat megvallva a második nem igazán érdekelte, mert soha nem törődött azzal, ki, mit vár el tőle. A tönkről fellökve magát vette le válláról a kabátját, majd indult meg a lány irányába…lassú léptekkel, szinte alig hallhatón lépdelt mögé. Ott megfogva az éjfekete felsőt vállainak szegélyénél húzta szét, majd terítette Julia vállára…kezei pár pillanatra ott időztek, majd lassan lekúszva a felkarra távolodtak el a lánytól.
- Olykor a dióhéjnyi történetek azok, amelyek megváltoztatják az életünket!
Jelentette ki halkan, majd távolabb lépve fordított hátat, és emelte meg kezét, hogy saját sebén is végigsimíthasson. Annak nem volt olyan kusza a története, mint a lányénak…azonban történt már életében egy, s más, amely bizony fájdalmasan érintette.
- Nekem is kijutott belőlük, többször is, mint azt kellett volna!
Leszegte a fejét, és elcsendesedett…elméjében képek villantak fel…először az édesapja, amelyet zöldes villanás után édesanyja követett…de a kockák nem álltak meg…felderengett Emy, aki már szintén nem az evilági lét fényében úszott, hanem valahol messze, odafent. Davis lehunyta a szemét…azon már túlvolt, hogy sírjon, régen…de a történteken soha nem tudta túltenni magát…nem történt volna meg egyik sem, ha kicsit talpraesettebb, ha kicsit…megrázta a fejét, nem akarta, hogy a gondolatok tovább mérgezzék elméjét.
- Jobban vagy?
Tette fel a kérdést visszafogván érces hangszínét, majd fejét megemelve tekintett oldalra, fájdalommal és szenvedéssel itatott íriszeit a lányra emelvén…

[ Davis Perry ]


Nem akarta látni, miközben beszél. Nem volt képes rá… ha akkor nem szakítja el a tekintetét, most talán a nyakába borulva bőgne, kiadva magából mindent, mely a négy és fél év alatt felhalmozódott. Nem, ennyire nem fog elérzékenyülni előtte… Nehezére esett visszafogni magát, amikor Davis újra meg újra végigfuttatta ujjait a forradáson, mely örökre az emlékezetébe véste azt a napot, melyen minden megváltozott körülötte, sőt Ő maga is. Nem tette szóvá, jól esett neki, hogy a fiú ezt teszi, erőt adott neki a folytatáshoz. Úgy érezte, most talán végre sikerül egy cseppet könnyítenie a gondolatai által marcangolt lelkén, mindezt félig a mardekárost, félig az odakint ázó tájat figyelve.
A számítás nem jött be, a történet vége előtt kénytelen volt ellépni mellőle, mielőtt az felfedezi az első, és eleddig egyetlen könnycseppet, melynek utat engedett. Az álarc, mely az elmúlt pár perc alatt immáron teljesen lefoszlott róla, most megmutatta azt a Julia-t, aki a történtek előtt volt, nem rideg, nem gunyoros, hanem egészen emberi.

Egy röpke pillanatra fordult hátra, megnézni, hogy a másik lehajtott fejjel áll, vagy esetleg tovamozdult valamely irányba. Egy cseppnyit még oldalra is biccentette a fejét, így fedezte fel, hogy a fiú rátámaszkodott arra a rönkre, melyen az imént, ült, és fejtartásából következtetve a vizet bámulta. Visszafordult az ablak felé, mielőtt leskelődésen kapták volna, és tovább bámult kifelé. Látszólag nyugodt volt, ám az igazság most is a felszín alatt rejtőzött, mint mindig.
Mély sóhaját a deszkák halk reccsenése nyomta el. Davis bizonyára megfordult, és a hangok erősödéséből arra lehetett következtetni, hogy felé tart. Egy újabb lépés, egy újabb szívdobbanás, egészen addig, míg meg nem állt közvetlenül mögötte. Apró nesz, és a fiú éjfekete kabátja a vállain pihent, melegítve, és nyugalmat adva a lánynak. Újabb remegés futott át rajta amíg az a vállait fogta, majd lecsúsztatta karjait. Szerette volna megölelni, és köszönetet mondani neki, de csak egy alig látható bólintásra futotta. Kimerült, és a seb, melyet az imént felszakított, most fájdalmasan lüktetett…

Merengéséből a mardekáros hangja rántotta vissza. Nem fordult meg csupán a fejét mozdította a fiú irányába, jelezvén, figyel, de még nem képes arra, hogy újra a szemeibe nézzen. Az a hátát mutatta Julia-nak, de azt biztosra vette, hogy a saját emlékei közém merült. Nem akart tolakvó lenni, és fájdalmat okozni a fiúnak, hogy vallassa, Ő hogy szerezte a sérülését, de igencsak nehezére esett visszafognia magát.
- Olykor igen. – szólalt meg hűvös, dallamos hangján. – Nemcsak az éltünket, hanem emberi lényünket is… - nem fejezte be, tudta jól, hogy Davis érten fogja az utalást arra, hogy Ő sem volt mindig ilyen rideg, és szenvtelen, csupán egy bástya mögé bújt, mely eleddig hűen takarta a kíváncsi szemek előtt igazi valóját. Gyanította, hogy ezzel talán a másik is hasonlóképp lehet, ám mint oly sok mindenben, ezt is csak megsaccolni tudta…

Kényszerítette magát, hogy ne menjen oda, hogy ne ölelje át, ne érjen hozzá, amikor a zöldszegélyes elcsendesedett, és fejét leszegve hunyta be szemeit. Fájdalom tükröződött a másik arcán, olyan dolgok foglalkoztathatták, melyek megváltoztatták egészen a külső szemlélő számára. Nem akarta, hogy Davis meglássa, hogy ez idő alatt a hidegkék lélektükrök az Ő arcát fürkészte, ahogy annak feje mozdult, úgy rántotta vissza a magáét az ablak irányába.
Az érces hang ismét a szívéig hatolt, és Julia lassú mozdulattal fordult a fiú felé. Amit látott előcsalta arcára az aggodalom első jeleit. Ahogy meglátta annak szemeiből sütő szenvedést, és fájdalmat el is felejtette, mit kérdeztek tőle. Teljes testét irányba helyezte, és egy lépéssel közelebb lépett hozzá, majd még egy, és még egy, míg teljesen elé nem ért.

- Én jobban vagyok, de Te szörnyen festesz…- fogott bele, végigpillantva a másik arcán, megállapodva a nyakon húzódó hegen. Íriszeit visszaemelte Daviséibe, és kérdően pislogott rá. Nincs hozzá joga, de…
Lassan emelkedett a jobbja, tekintetét egy pillanatra sem elszakítva a másiktól. Ha akarta, bármikor megakadályozhatta abban, amit tenni készült. A nyak felé lejtett kéz hüvelykujja lágyan érintette a múlt fájó billogját…
- Talán… Te is megkönnyebbülhetsz, ha kiadod magadból…- Elhúzta az ujjait, és megigazította magán a fiú kabátját. Nem távolodott el, hagyta, hogy Davis döntsön, mit, és hogyan szeretne…

{ Julia Woodrow }

Ahogyan felpillantott a lakktól fényes mélybarna gerendákról, egy pillanatra mintha látta volna, hogy a lány talán eleddig őt bámulta…mintha abban a pillanatban kapta volna el tekintetét, ahogyan ő arra szegte sajátját. Talán igen, de miért tette volna? A kékellő íriszekben felderengő fájdalom a fiú múltjára utalt…arra, mit kellett átélnie, noha még a huszadik esztendejét sem töltötte be a Varázs-, és muglivilág ege alatt. Csendesen figyelte a Hugrabug házának jeges lelkületű Virágszálát, és a mögötte húzódó, tájra nyíló ablakot, bár az csak a látómezejébe esett…szemei egyértelműen Julia sziluettjeit fürkészték. Amikor az megfordult, nem szegte fejét másik irányba, annak ellenére, amely a kékellő íriszekből tükröződött, továbbra sem volt hajlandó ereszteni a másik lélektükreit. A „Jégvirág” megfordult, majd lassú, szinte kínosan vontatott léptekkel indult meg az irányába…némán álldogált, és figyelvén a közeledőt egyenesedett fel az enyhén meggörnyedt tartásából, hiszen mégsem állhatott úgy ott, mint egy megtört nyikkhaj. Mire a lány odaért, már kihúzta magát, és felé fordította teljes lényét…maga sem tudta, mi fog következni, de kíváncsi volt…és ilyen már régen fordult elő vele.

Alig hallható, dallamos hangocska csendült fel füleiben, amely Julia meggypiros ajkait hagyta el. Annak kérdő tekintete lassan kémlelte végig a fiú arcát, majd vándorolt a nyakon található hegre. Davis továbbra sem emelte el lélektükreit a másikéról…meg sem mozdult, mintha kővé dermedt volna. Nem értette, mi történik vele, de teljesen lemerevedett…talán a lány közelsége lepte meg, talán csak az, hogy vele másképpen viselkedett, mint másokkal. Akaratlan, a legbensőbb énje kívánta, hogy megkülönböztesse, és a fiú másik, hírhedt oldala sem harcolt ellene, a furcsa érzések ellen. Mintha amaz is követelte volna, hogy Davis lépjen, engedjen…olvadjon fel végre a féléves derengésből. A Mardekár ötödévének Prefektusa azonban nem tudott dönteni…nem tudta mitévő legyen. Annyira hirtelen jött az egész…mint…lehunyta egy pillanatra szemét, mert eszébe jutott Emy. Mire kinyitotta, a vele szemben álldogáló jobbja már a nyakánál járt, s ujja óvatosan érintette meg a heget.

Davis feje oldalra fordult, és enyhén a padló irányába szegeződött…meghátrált a pillantás súlya alól, de hagyta, hogy érintsék nyakának forradt bőrét…a sebet, a múltja örök emlékét. Gyermek volt még, amikor szerezte, de szinte minden fájdalma ehhez a ponthoz kötődött…maga sem értette a miértet, de akárhányszor látta magát a tükörben, a heg láttán csak a rossz emlékek derengtek fel elméjében. A fiú feje aztán teljesen lehorgadt, ismét a lefektetett gerendákat bámulta kékellő íriszeivel. Furcsa érzések kavarogtak odabent…Julia érintése nyomán egyfajta meleg érzés szaladt végig a testén…de ott volt a kísértő múlt…ott voltak azok a történések, amelyek talán örökre megbélyegezték a jövőt, és annak történéseit. Davis akarta is, hogy kezei lassan megfogják Julia derekát, közel húzván magához…ölelve, és nem eresztvén. De ott volt a másik én, aki most azonnal menekülni akart a helyszínről…és nem azért, mert nem akarta mindennél jobban a lányt, épp ellenkezőleg. Azért, hogy Vele ne történjen meg az, ami sokakkal megesett, akik közel álltak hozzá.

Újra felderengett a bájos hang, jelezvén, a titkok, és megpróbáltatások története jó helyen lesz, soha nem fog kiadódni másnak. Davis továbbra is a földet méregette, és tusát vívott önmaga civódó lelkével, mert az ezernyi részre akart szakadni. Mindegyik része másért kiáltott, és ez teljesen meglepte a fiút. Nem került ilyen helyzetbe már nagyon régóta…mi több, ilyenbe talán soha. Ez teljesen más volt, mint az eddigi érzések…sokkal intenzívebb, sokkal áthatóbb.

Megemelvén tekintetét hagyta újfent, hogy pillantása összeforrjon a lányéval…csupán egy pillanatra. Aztán a kékellő íriszek az éjfekete kabátra vetültek, amint Julia megigazította azt magán.
- Az életem nyílt titok, a Roxfort falai között, kevés olyan diák van, aki ne hallott volna arról, hogyan haltak meg a szüleim. Mindenki tudja, hogy megölhettem volna a támadót, de nem tettem, mert akkor egyszer megfutamodtam a cselekedet súlya alól. Pont akkor, amikor a legfontosabb lett volna kiállni, és felvenni a kesztyűt!
Felemelte a fájdalmasan derengő íriszeket, és a lányéba fúrta azokat újfent.
- Megbocsáthatatlan hibát követtem el akkor, s fél éve is!
Davis arcán a vonások ismét keményedni látszottak, de ez nem az a jeges tekintet volt, mindinkább a szenvedéstől megszikkadt maszk.
- Akkor közel engedtem valakit, aki szintén halott, mert nem vigyáztam rá eléggé…Egy rossz ómen vagyok, se több, se kevesebb!
Annyira szeretett volna ellenállni, annyira szeretett volna ellépni, de érzékszervei elhagyták őt, és önálló életre keltek, akárcsak végtagjai. Jobbja elemelkedvén a földtől lendült előre aprót, melyet a bal követett…igen, Davis közelebb lépett a vele szemben álló lányhoz. Egyszerűen nem értette, miért teszi, nem értette hogyan történt…de nem tudott tenni ellene. Annyira belülről fakadt a mozdulat, hogy egyszerűen lehetetlen volt meggátolni azt, az elme bármennyire is szerette volna.

Pár pillanatig csak állt, és saját jégszín íriszeit a lányén tartva merengett…aztán történt valami…odabent…előre szegte fejét, lassan, nem támadólag, és egyértelművé téve, súgni szeretne valamit. Súgni, holott senki más nem tartózkodott a helységben. Amint ajkai Julia füle mellé értek nyíltak szólásra. Davis suttogott, de hangja most olyan más volt, mint szokott.
- Nem szeretnék feletted is rossz ómenként lebegni. Nem szeretném, ha…
Nem fejezte be a mondatot…A Hugrabugos lány nem tudhatta miért…esetleg nem tudta, vagy nem akarta, örök kérdés maradt. Nyakának szegletében azonban érezhette, ahogyan a fiú kifújja a levegőt…minden egyes kifújáskor egy halovány, és melengető fuvallat érte a haloványszín bőrt. Olybá festett, a fiú ismét megdermedt….de mielőtt a lány rosszul, esetleg kényelmetlenül érezte volna magát a közelség miatt indult meg Davis feje visszafelé…a pálya azonban amit leírt meglepő volt.  Arcának bőre lágyan simította a mellette húzódó arcbőrét…aztán, amikor a lélektükrök találkoztak, a mozdulatsor abbamaradt. Enyhén oldalra fordított fej…ordító közelség…a magánszféra legbenső határa. De a fiú nem mozdult tovább, figyelte a tőle alig leheletnyire lévőt, és próbálta megfejteni, annak mi járhat a fejében, mire gondolhat most…

[ Davis Perry ]

A fájdalom, mely a fiú tekintetéből sütött, a lány lelkébe mart, és satuba fogta a szívét. Lassú léptekkel indult el felé, lélektükreit az övéibe fúrta. Soha nem érezte még magát ilyen furcsán, mintha nem is magától cselekedett volna, hanem az ösztönei vinnék oda Hozzá…
Szavait elejtvén emelte meg jobbját, és húzta végig ujját a forradáson, lágyan, alig érintve a bőrt, ahol a múlt emléke nyomot hagyott. Meg sem lepődött, hogy Davis elfordította a fejét, és lefelé a padló irányába tekintsen. A fej aztán teljesen lebiccent, de egyetlen szót sem emelt az érintés ellen, vagy mellette. Julia nem nézett az arcára, tudta, hogy a fiú kényelmetlenül érezné magát, ha látná a szenvedést, mely megállíthatatlan hullámokban sütött a kékellő íriszekből. Olyan gondolatok támadták a vele szemben álló elméjét, melyek messze elmaradhattak az övéitől.

Nyelt egyet, miközben ujjait visszahúzva felajánlotta, hogy meghallgatná a mardekáros történetét, hátha az segít annak búján, ám már a szavak kiejtése után sejtette, hogy erre nem valószínű, hogy választ fog kapni. Sajnálta a fiút, szerette volna ezerféleképp felvidítani, újra mosolyt csalni az ajkaira, mint az imént… Nem értette, mi történik vele, soha nem érzett még késztetést arra, hogy így cselekedjen bárkivel is. Nem arról volt híres, hogy segítőkész lenne, vígaszt adó. Megváltozott... Nem tudta, meddig tarthat az eső, a szürkületből csigalassűsággal estbe váltó nap, amely megváltoztatta. Vagy talán... Davis van rá ekkora hatással?... Újabb melegséghullám, teste válaszolt lelkének kimondatlan kérésére...
A tekintet, mely már az első percekben foglyul ejtette egész lényét, még mindig a deszkákat tüntette ki figyelmével. Nem szólalt meg, türelmesen kivárta, hogy amaz összeszedje magát annyira, hogy legalább rá tudjon nézni. Elszégyellte magát, amiért talán nem volt joga ennyire mélyen beleásni a másik emlékeibe egy képzeletbeli ásóval, mindössze csak azért, mert jót akart…
Szólni akart, hogy nem gondolta komolyan, nem kell, nem akarja, hogy tovább szenvedjen, felejtse el amit mondott, amikor Davis végre felnézett…

Egyetlen pillanatot engedélyezett neki. Egyetlent, mielőtt tovasiklott volna a kabátra, mely Julia vállán pihent. Aztán megszólalt…
Csendesen hallgatta a fiút, szeme újból szúrni kezdett. Soha nem figyelt eléggé a pletykákra, csak saját magával volt önző módon elfoglalva. Haloványan emlékezett rá, hogy egy időben összesúgtak a mardekárosok Davis mögött hasonló dolgokat említve, de mint a legtöbb ilyen szájról-szájra terjedő információval, nem foglalkozott. Mielőtt reagálhatott volna, a hidegkék íriszeik újra az övéibe fúródtak, újabb önostorozó szavak, fájdalmas tekintet…
- Nem a te hibád…- szólalt meg csendesen. Hangját elnyomta egy dörgés, de ezúttal össze sem rezzent annak hangos mivoltára. Remélte, hogy a fiú azért meghallotta, és megértette.
- Néha, adódik olyan helyzet az életben, ami kívülről, és belülről egyaránt úgy fest, hogy gyáva módon megfutamodtunk, vagy helytelenül cselekedtünk, pedig, ha a dolgok mögé nézünk, nem biztos, hogy eme állítás akkor is megállná a helyét. – folytatta halkan. Amikor Pete meghalt, sőt talán még most is, magát hibáztatta. Elmerült a mérhetetlen kínokban, és nem hagyta, hogy mást is észrevegyen, csupán, mert nem akart újra csalódni, újra elveszíteni valakit, aki legalább olyan fontos volt neki, akár a saját élete, ha nem jobban. Ha a könyvtárban nem csúszik fel véletlenül az ige ujja, ha nem szólítja nevén a zöldszegélyest, ha az nem ül le hozzá, ha… Egybeesések véletlen sorozata vezette idáig útját, hogy a mai teljesen megváltoztassa, és más szemléletmódot helyezzen le az elméjében.

Eme gondolatait próbálta szavakba önteni, amikor Davis előrébblépett egyet. A lélektükrök egymásba forrtak egy másodpercre, majd a mardekáros előrébb szegte a fejét, és oldalirányba indult meg párhuzamban a lányéval. Amint a fiú elhagyván az arc elejét, a füléhez ért, lehunyta a szemeit, és úgy hallgatta, mit akar neki súgni.
Beleremegett a hangszínbe, majd a be nem fejezett mondatra. Félt… - suhant át rajta, és melegítette meg a szívét. – Félt, hogy velem is történik valami…- egy mély sóhaj, és magában apró fejcsóválás. – Nem, nem, az lehetetlen. Ő nem, Ő soha…- A szempillák lágyan rebbentek meg megérezve nyakának szegletében a forró fuvallatot, melyet a fiú orrán át távozó levegő keltett. Nem sok kellett volna hozzá, hogy egy lépést előrébb lépve megölelhesse, de nem merte...
Megborzongott, az újabb levegővételre, de nem húzódott el. Karjai lassan ereszkedtek egymás béklyóiból, ahogy szétfűzte Őket, egy pillanatra hozzáért a másikhoz. El akart húzódni Tőle, és elnézést kérjen, ám a teste nem engedelmeskedett a parancsnak. Állt, mint akit lefagyasztottak volna...
Davis újra mozdult, Julia szívverése rohamosan gyorsult fel, ahogy a fiú arca, az övéhez ért, és végighúzódott azon. Lassan nyitotta ki a szemeit, és veszett el a másik jégkék íriszeinek fogságában. A mozdulat abbamaradt, csupán a szemek beszéltek. Újabb remegés futott végig rajta, amikor eljutott a tudatáig, milyen közel van a két fej egymáshoz…
Valamit tennie kellett, vagy mondani, vagy…

Balja, mely eleddig mellette leledzett, lassan emelkedett meg, majd indult el a fiú arca felé. Az alabástromszín ujjak alig érintették annak élét... Lágy mosoly kúszott a lány ajkainak szegletébe, és mindent egy lapra feltéve szólalt meg.- Én már megjártam a halál kapuját, és kész lennék újra alászállni a pokolra…- nem fejezte be a mondatot, annak elég egyértelmű volt a folytatása, ha a fiú vette azta a bizonyos lapot… Szavai után ellentétes irányba mozdította a fejét, és úgy veszett el a másik kékellő szemeiben...
Annyira szerette volna azt mondani, hogy nem kell miatta aggódni, de mi van, ha félreértette? Ha Davis nem is arra gondolt, amire Ő? Ha… Nem szólt többet, csak állt, lélektükreit a másikéba fúrva...

{ A Hugrabug Jégvirágának }   

A tétlenséggel telő másodperceket követően Davis olyan mozdulatsorra szánra el magát, amely még őt is meglepte…soha nem gondolta volna, hogy újra képes lesz erre…újra képes lesz megérinteni valakit, azok után, amit át kellett élnie itt, a Roxfort ezredéves falai között. Nehéz volt megtenni, annak ellenére, hogy abban a pillanatban, amikor megtörtént, vegyes érzelmek kavarogtak az önmagával tusázó lelkében. Melegség járta át a jeges szívet, egy pillanatra felolvasztva mindent, amelyet a fiú hónapok óta próbált hűvösre zárva elrejteni elméjének legmélyebb bugyraiba…és ott volt a másik én, aki ellenkezett, aki nem akart újabb sebet kapni, mert tisztában volt azzal, ha megtörténik, már nem lesz visszaút…soha többé. Akkor mindent elnyel a homály, és nem marad más, csak egyetlen ösvény…egyetlen…amelyet fájdalom szegélyez…és amelyet sötétség ölel körbe, nem engedve egy apró fénysugarat sem átszökni odakintről.

Ahogyan álldogált, érezte, amint a lány kezei lassan eloldódnak mellkasáról, és ismét a törzse mellé ereszkednek…érezte, mert a karok lágyan érintették az ő mellkasát. Azt, hogy akarva, vagy akaratlan nem tudta…mint ahogyan azt sem, hogy Julia megölelni készül-e őt, vagy csupán kezdi kényelmetlennek érezni közelségét. Minthogy az ölelés elmaradt, Davis összeszedvén gondolatait tette meg, amire rászánta magát. Lomhán húzta vissza fejét, miközben arcának bőrével lágyan simította végig a lány arcát. Elérvén a síkot, ahol periférikus látásába már beleesett a Jégvirág pillantása, oldalra fordította fejét, és enyhén megdöntötte. Nem akart megmozdulni, vagy bármi mást tenni…csak elveszett a kékellő íriszekben, fürkészvén azokat, hátha ki tud olvasni belőlük valamit. Lassan vette a levegőt, szívének ritmusa mégis valamelyest felgyorsult. Furcsa volt átélni, hiszen a jeges ketyegő jobbára olyan nyugalommal szokott odabent kattogni, hogy olykor a létezése is kérdéses…most azonban…ütemes dallamot játszott, és ki akart szakadni a helyéről.

Aztán történt valami…Julia balja megmozdult, megtörvén a tétlen álldogálást…Davis pillantása nem vándorolt el a lány lélektükreiről, mert nem szerette volna, ha az azt hiszi, nem szomjazza az érintését, vagy megrettenve pillantásától tolakvónak tekinti cselekedetét. Az ujjak aztán elérték céljukat, az arc élét…szinte alig érintették, mégis, az a pillanat minden bánatot elnyomott…mindent, ami a külvilágot jelentette. Nem volt Csónakház, nem volt Roxfort, nem volt Világ és égbolt…csak Ők, ketten…Az ütemes szívverés abbamaradt, helyét ismét a megszokott, nyugalmas dobbanások vették át, mert minden elült, ami rossz. Arra az apró pillanatra csak a csoda maradt, amelyet a fiú megjegyzett, és elraktározott magának, hogy legyen mivel küzdenie a marcangoló énje ellen. A csillogó szemekben való mélázásából egy halovány mosoly szakította ki, melyet lágy hangocska követett. A szavaknak oly súlya volt, mintha Davis vállára tonnás terheket aggattak volna, abban a pillanatban újra nehéznek érezte a döntést. Tény, a lány jelezte, hogy tud vigyázni magára…és elejtett mondatában ott lapult a ki nem mondott szó, a ki nem mutatott érzések.

Nem fejezte be a mondatot…csak azt jelenthette, amire a fiú gondolt…azt, hogy Juliában is megmozdult valami, ott legbelül. Nem volt más magyarázat, csak ez lehetett a háttérben. Tudta, hogy a Hugrabug házába sorolt teremtés tud vigyázni magára, mégis, ott lebegett felette az éjfekete felleg, amelyet Davis múltja idézett meg, s repített oda, mint valami rossz végzetet. A Mardekár Prefektusa tudta, ha vele történne valami miatta, akkor elkárhozna, és örökre elfordulna mindenkitől, és mindentől. Akarta, hogy ajkai érintsék a másikét…szomjazta az érintést…az ölelést…és nem csak a megnyugvása érdekében…hanem azért, hogy végre karjaiban tarthassa.

Amikor Julia feje az ellentétes irányba moccant, már tudta, hogy nem fogja hagyni…amint hátrált a fej, úgy szegődött előrébb az övé, jelezvén valamit. Nem hitte, hogy képes lesz rá…de nem akarta veszni hagyni, mert tudta, azzal sem lenne könnyebb, sem pedig jobb. Így legalább megtudja, a másik komolyan gondolta-e szavait. Balja lassan emelkedvén érintette meg a lány könyökét, a tenyerébe temetve azt egy pillanatra. Az éjfekete kabáton keresztül is érezni lehetett, amint ujjai lassan megindulnak az alkar irányába, hogy aztán az arca élén leledző ujjak közé fonódjanak. Ismét fájdalmasan villant a jeges tekintet, csupán egy pillanatra…a kékellő íriszek aztán a lány rózsaszín ajkait vették célba, és siklottak végig azon. Davis feje újfent mozdult, olyan lassan, hogy az talán már örökkévalóságnak hathatott. Nem ment gyorsabban, mert le kellett győznie önmagát…és a folyamatosan kísértő múltat…hatalmas lépés volt ez, tudta ő is, de már nem visszakozhatott, és az igazat megvallva nem is igazán akart.

Lassan siklott a másik felé, ha Julia akarta volna, bármikor elhúzhatja magát…amennyiben nem tette, úgy Davis meggypiros ajka lágyan érintvén az övét állapodott meg. A fájdalmasan derengő íriszek eltűntek, a szemhéj eltakarta őket. Apró mozdulat következett, a fiú ajkai kettéváltak, és halovány csókot leheltek a lányéra…Ennyi telt a Mardekárostól…ugyanis a csók sebeket szakított fel, és talán bűntudatot is koholt, hogy…Davis feje oldalra szegődött, Julia nyakához…karjai megemelkedvén telepedtek a lány derekára, és húzták közel azt úgy, hogy a testek közül kiszorult minden levegő. Onnan lassan kúsztak fel a hátára, körbefonva egész testét…Soha nem hallott sóhaj, igen, ilyet is tudott produkálni, noha eleddig igen keveseknek adatott meg, hogy hallják.
- Soha nem fog megtörténni, mert nem engedem…
Halkan ejtette a szavakat…nem mozdult, csak ölelt, és a víztükörre szegte tekintetét, fürkészve azt az éjfekete hajkorona takarásából, próbálván feledni a közelmúlt fájó emlékét.

[ Davis… ]

Nem volt képes megölelni a fiút. Csak állt, és beleborzongott a szavakba, a lélegzetvételekbe, a közelségbe, s a melegségbe, mely most a szíve köré telepedett felolvasztva azt hosszú álmából… Egy olyan álomból, amelyből soha nem akart felébredni, nem akart csalódni, szenvedni, és mégis, most itt volt, és lehunyt szemmel hallgatta Davis lélegzetvételeit.
Amikor arcaik egymáshoz értek, a szempillák lágyan rebbentek meg. Ez már meghaladta minden képzelőerejét, elhagyták érzékei, ösztönei vezették mozdulatait.
Balja cseppnyit emelkedve indult meg felfelé az arc irányába. Szíve a torkában dobogott, mi lesz, ha a fiú elhúzza a fejét? Mi lesz, ha?... Lélektükreit a másikéba fúrta, miközben az ujjak araszoltak a megválasztott cél felé. Elérvén azt, apró mosoly vándorolt a lány ajkának szegletébe, és ejtette el szavait, mellyel egyértelműen jelezte, tud Ő magára vigyázni, nem kell félteni semmitől, és senkitől, de ha kell, boldogan fogja üdvözölni a halált, ha egyetlen percre is újra boldog lehet. Nem tudta, Davis mit fog szólni, csak reménykedett, hogy jól következtetett annak utolsó szavaiból…

Csillogó szemekkel tekintett a fiú íriszeibe választ keresve. Az talán megilletődött, mert hosszú másodpercekig csak a szemek beszéltek. Mély sóhaj, de nem akarta visszaszívni a mondatot. A könyvtáras eset óta másra sem tudott gondolni, csak Rá, a szavaira, a pillantására, az egész lényre, aki képes volt percek alatt felkavarni, és megbabonázni. Akarta úgy, ahogy még senki mást, ölelni, hozzábújni, érezni szívének ritmusát, nyugalmat találni, és a sok szörnyűség után végre boldognak lenni…
Davis nagy sokára mozdult meg, mint aki nem tudja eldönteni, hogy helyes-e amit tesz, vagy… Balja lassan indult el a könyökre felé, onnan a felkaron kúszva az arcán pihentetett ujjak irányába. Nyelt egyet, mellkasa ütemesen emelkedett fel-le. Elveszi onnan, vagy…
A mardekáros kézfeje az övére fonódott ujjait a lányé közé csúsztatva. A hidegkék tekintet fájdalmasan villant meg, aztán a tengerszín íriszekben megpillantotta a saját arcát, és már tudta mi fog következni…

A fiú feje apránként került egyre közelebb, mintha győzködné magát, hogy tegye, vagy sem…
Amikor az orruk összeért, Julia behunyta a szemét, és borzongva simult a zöldszegélyeshez. Annak ajkai lágyan érintették az övéit, egy apró mozdulat, melyet egy halovány csók követett. Balja átfonta a fiú nyakát, jobbja felkúszott az alkaron, és a mellkason állapodott meg…
Az ajkak szétváltak, és Davis feje ismét a lány nyakához került. Talán bűntudata volt, hogy ezt nem lenne szabad? Talán megbánta, hogy hagyta magát az érzelmei által vezetni, hogy megérintette, hogy olyat tett, amit a múltban is, és félt?...
Merengéséből a mardekáros ölelése billentette ki. Az úgy szorította magához, mintha soha nem akarná elengedni. Némán simult hozzá, azt kívánta bárcsak tartana örökké a pillanat. Újabb mozdulatok a másik féltől, a derékon pihenő karok a hátát fonták körbe, és húzták még közelebb a fiúhoz, melyet annak mély sóhaja fűszerezett meg.
Nem nyitotta ki a szemeit, csak állt, ölelve Őt, hallgatta a szívének ritmusát, az odakint tomboló vihar zaját, az esőcseppek tompa koppanását a csónakház tetején, és mélyeket lélegezve szívta be a mardekárost körülölelő illatot. Nem akart megszólani, így volt tökéletes a pillanat.

Apró mozdulat, és Davis újra megszólalt…
Julia akarata ellenére mosolyodott el. Nem volt már egyedül… Olyan társra lelt, aki mindennél fontosabb lett a számára. Tudta, ez a pillanat örökre megpecsételi a kettejük sorsát, ha a fiú is legalább annyira komolyan gondolja a továbbiakat, szép perceket, és órákat fognak eltölteni egymás társaságában.
Megemelte a fejét, kissé hátrahúzta, és féloldalasan tekintett a másik kékellő lélektükreibe. Jobbja felemelkedett a mellkasról, és végigsimított a hegen, majd újra visszahullt.
- Nem lesz semmi bajom, ne aggódj miattam... – suttogta erőtlenül. Újfent nem ezt akarta mondani, hanem valami olyasmit, hogy nem szeretné, ha társának is bármi baja lenne, de annyira elszokott már az emberi megnyilvánulásoktól, hogy ezt is alig tudta összehozni. Szorított az ölelésen, aztán, ha a fiú hagyta, lábujjhegyre emelkedett, és lehelt lágy csókot annak ajkaira, jelezvén, sokkal többet jelent neki a vele szemben álló, mint azt valaha is sejthetné, csak épp nehezen tudja kifejezni magát…

{ Julia }

A csók pillanatában nagyon sok minden kavargott odabent, Davis egyszerűen nem tudta eldönteni, most ártott a lánynak, ártott-e magának…esetleg, megbántott-e egy olyan embert, aki már nem is tartozott az élők sorába…igen, jól tudta, hogy nem Emyt bántotta meg ezzel, hanem önnön lelkét marcangolta…mégis. A Hugrabug házát erősbítő felé kivetült az a félsz, amely eddigi egyetlen, az iskola falai alatt szövődött kapcsolatának kimeneteléből fakadt…az olyan rémséggel ért véget, amelyet senki sem kívánhatott, pláne azok után, ami a szüleivel történt. Mert akkor ismét meg kellett tapasztalnia, milyen az, amikor egy számára fontos ember odavész…elhagyja az élők sorát, és örökre a homály martalékává válik. Amikor Chassy elmondta neki, amit tud, nem hitte el…rohant, az erdőbe…aztán a gyengélkedőre…úgy kóválygott a kastély falai között, mint valami holdkóros. Nem akarta, hogy Juliával is megtörténjen…nem értette saját érzelmeit, hiszen eleddig olyan jól megvolt a rideg maszk oltalmazó leple alatt, magányosan, elhúzódva a világtól, és emberektől egyaránt. Azért választotta volna azt az utat, mert féltette a társait? Már maga sem értette, csak azt tudta, hogy akit most karjai ölelésében tartott mindennél fontosabbá vált az életében. Nem volt olyan ember, vagy bármi más, amely pótolhatta volna Őt.

Magának ártott-e? Régóta nem foglalkozott mások véleményével, az sem érdekelte, ha kiszivárog a mai nap. Annyi pletyka, és rege kerengett már róla az ezredéves falak között, hogy már azt sem lehetett eldönteni, mi igaz, és mi nem. Nem zavartatta a sok elmeroggyant gyermek kombinálása, sem mások acsarkodása. Az számított, ő mit szeretne, és az, hogy kit szeretne…a többi pedig olyan hidegen hagyta, hogy azt kifejezni szavakkal értelmetlen.

A harmadik fájdalma természetesen Emy volt…hiszen a lány közel fél éve távozott az élők sorából. Davis nem tudta megemészteni a halálát, önmagát okolta, és okolja most is. Soha nem fog tudni megszabadulni a gondolattól, hogy miatta…Ott kellett volna lennie, amikor megtörtént, mert akkor tudott volna segíteni…de máshol járt, és mással foglalatoskodott. Hibázott, újra, azóta a szörnyű eset óta…és az volt a nap, amikor megfogadta, többet nem teszi. A gyász még közeli volt, és mély…azért lehetett csak éjfekete színekben látni, bármerre járt. Azzal, hogy megcsókolta Juliát, olyan volt, mintha hátat fordított volna Emy emlékének, vagy megcsalta volna a lányt. Tudta, hogy az biztosan azt szeretné, boldog legyen…de…feltörtek az emlékek, az, hogy még elbúcsúzni sem tudott tőle…és minden olyan gyorsan történt, hogy felfogni sem tudta.

Davis arca az első pillanatokban elveszett a lány dús, és egyenes szárú hajának kavalkádjában, amely a nyakára borult. Nem akarta eltűrni, nem zavarta, mi több, egy kicsit mélyebbre fúrta a fejét, hogy jobban elveszhessen megtört, és fájdalommal itatott tekintete a szálak oltalmazó rejtekében. Csendesen álldogált, és beszívta az illatokat, amelyek körbeölelték kettejüket…annyira nyugtató volt Julia jelenléte. Amikor balja az arc élét elhagyva fonódott a nyakra, jobbja pedig a kart simítva állapodott meg a mellkasán. Leírhatatlan, szavakkal kifejezhetetlen nyugalmat kölcsönzött a szívnek, és léleknek egyaránt…még, ha csak pillanatokra is…de az a szemrebbenésnyi idő maga volt a tökéletesség bálványa. Aztán megtörte azt szavaival, mert muszáj volt kifejeznie, mit is érez…még akkor is, ha csak valami suta mondat formálódott hangszálaiból.

Aztán Julia a hosszas, mozdulatlan perceket megszakítván emelte oldalra fejét, majd szegte hátra kissé, hogy a fiúra tekinthessen. Davis állta a pillantást, és annak hevességét…már rendezte a gondolatait, noha nem teljesen, de most a pillanattal szeretett volna foglalkozni, és próbálta feledni azokat a tényezőket, amelyek gátolják, hogy azt mutassa, amit érez. Halk, és bátorító szavak érkeztek, de hiába…a múlt kísértete ellen nem lehetett tenni. A Perry család utolsó hírmondója egy pillanatra oldalra szegte fejét, és erőltetett mosoly jelent meg ajkain, amelyet sóhaj szerű hang kísért…látszott, hogy nem szívből jövő, érezhető volt. Ezt követően emelte vissza a lány kékellő íriszeire azt, majd érces hangon szólalt meg.
- Nem kérhetsz ilyet tőlem!
Nem volt dorgáló, sem fenkölt a stílus…a hanglejtésből érezni lehetett, hogy komolyan gondolja, és valóban aggódik a jövő miatt. Talán a szavak miatt, talán más miatt, de Julia szorított az ölelésen…Davis pedig most először annyi idő után hagyta magát…A lány lábujjhegyre emelkedvén emelte előre fejét, és csókolt vissza. A fiú lehunyva szemét adta át magát, és egész lényét…furcsa volt, még mindig, hogy ennyire megnyílt…mert nem szokott.

A csókot követően a lány hátán nyugvó jobbja lassan lekúszott, hogy az oldalát végigsimítva indulhasson meg a karon az arc irányába. Ott a mutatóujj előreszegődött, míg a többi a tenyérhez simulva veszett el…az egyetlen ujj lassan simította végig az arcot, majd az ajkak szegletében halt el. A zöldszegélyes lélektükrei egy pillanatra ismét a marcangoló fájdalmat sugallták.
- Nem mondom, hogy időt kérek…minden nélküled vesztegetett pillanat az életem üressége. Csupán annyit, légy türelmes…én…most…
Végigtekintett magán, a varjúszín ruházaton…nem kellett, hogy befejezze a mondatot, annyira egyértelmű volt…elveszített valakit, aki közel állt hozzá. A gyász még közeli volt szívének, és jelleméből fakadóan kellett hozzá a türelem, és a megértés. Tudta jól, nem húzhatja a végtelenségig a másikat…de egy kis idő valóban kellett, amíg összeszedi a gondolatait, és a darabokra hullott életét…

[ Davis … ]

Akarta is, meg nem is, hogy ajkai összeforrjanak a fiúéval. Nem akart újra csalódni, elveszíteni valakit, vagy úgy járni, mint a legutóbbi alkalommal, amikor kis híján ez életébe került pár éjszakai találkozó… Igaz, most már más idők járnak, akik akkor az életére törtek már nem járnak ide, de az emberekben rejlő gonoszság egy pillanat alatt fel tud lobbanni, ha olyanról van szó, amely szúrja a szemüket. Egy, a Davisszel való viszony pedig elég olaj lett volna, hogy fellobbantsa a tüzet, és okot adjon gyalázkodásokra, erőfitogtatásra, párbajra, vagy talán még rosszabbra is…
Szorosan ölelte magához Őt, nem akart most erre gondolni, csak a pillanatra, mely nyugalmat adott, felszabadította, és amelyben ha csak pár percre is de feledhette minden gondját, és boldog lehetett.

Lassan váltak szét az ajkak, és csendültek fel Davis szavai, melyek csak erősítették benne a tényt, hogy aki vele szemben áll, és szorosan öleli magához, bizony sokkal inkább ragaszkodó, mint azt az első pillanatokban gondolta. ~ Soha nem fog megtörténni, mert nem engedem…~ olyan szavak, melyek örökre a lány emlékezetébe égtek. Nem engedi… Vigyázni fog rá… Ezermillió szinonima, mely apró mosolyt csalt a rózsaszín ajakra. Nem feledve, csak jó mélyre leásva azon gondolatait, melyek az imént foglalkoztatták válaszolta a fiúnak, hogy nem kell aggódnia miatta, miközben végigfuttatta ujjait annak arcélén. Ugyan teljesen komolyan nem gondolta, hiszen a múlt, most hogy szinte megismétlődtek az események, valamennyire megrémítette, de bízott abban, hogy talán már másképp néznek majd rá, rájuk. Ami zavarta, az a fiú évfolyam, és háztársai. Azok nem fogják kibírni, hogy ne illessék Őket keresetlen szavakkal… De nem baj… Érte nem…

Kérlelésére Davis elszakította pillantását, haloványan elmosolyodott, majd… Újabb szavak, melyek a lány lelkéig hatoltak. Nem kérhet Tőle ilyet. De igen, épp most tette meg. Nem azért, mert zavarta volna, ha aggódnak miatta, épp ellenkezőleg, azért, hogy könnyebben túltegye magát a történteken, már ha végre sikerül feldolgoznia. Az igazat megvallva félt, hogy a fiú nem gondolja komolyan, játszik vele, vagy bármily más módon fájdalmat fog neki okozni. Az egy dolog volt, hogy itt senki nem látta Őket, de a kastélyban…
Léptek zaja törte meg az éjszaka csendjét… Julia riadtan fordult hátra annak forrását keresve, de a haloványan lobogó fáklya fényénél, csak a saját csuklyás sziluettjét látta. Egy teremtett lélek nem járt a kastély e részén… Apró fejcsóválással fordult meg, és talárját szorosan összehúzva magán igyekezett fel a lépcsők irányába. Az egyik fordulóban újra hallotta a surrogó hangot, mire elkanyarodott, és kerülőt téve igyekezett követője hátába kerülni. Egy festmény, egy pálcélzat, és már meg is pillantotta az alak körvonalait. Nem tévedett, valóban követték, talán nem is először. Meglapulva a sarokban oldalazott el az ellenkező irányba, magában bőszen átkozódva az ismeretlen felé, aki figyelte. Elméjében sorra kergetőztek a gondolatok… Kicsoda, és miért követte?
Megborzongott az emlékre, nem sokkal utána már csak a gyengélkedőn látta maga felett Peter sápadt arcát… Nem, ez most nem fog megtörténni…

Amennyire tudott, lépett közelebb,  szorított az ölelésen, és lábujjhegyre állva csókolta meg Davist, éreztetvén vele, mennyire sokat jelent neki ez a pár pillanat, maga a fiú, és az érzés, melyeket felébresztett benne. A csók után a zöldszegélyes jobbja lassan kúszott fel az arcára, és mutatóujjéval simított végig rajta. Julia nem nyitotta ki a szemét, nem akarta, hogy véget érjen az a varázs, amit körbelengte lényüket.
A mardekáros halkan szólalt meg, mire felpattantak a hidegkék íriszeket rejtő szemhéjak. Julia elkomorodott, ahogy tekintete összefonódott a másikéval. Azokból újfent ugyanaz a fájdalom, és szenvedés sütött, mint a csók előtt…
Mélyet sóhajtott a szavak után. Pillantását végighordozta a fiú ruházatán, és lehajtotta a fejét. Elszégyellte magát, amiért az előbb azt tette, amit a szíve diktált, és nem azt, amit az esze. Nem volt joga hozzá, hogy így viselkedjen egy olyan lélekkel, aki éppen gyászol…

- Davis, én… sajnálom… Nem volt jogom, hogy… - suttogta erőtlenül szinte csak magának, ám a pillanatnyi csendben kizárt volt, hogy Davis ne hallja meg. Vontatottan húzta el a karjait, a balt a nyakról, a jobbat a mellkasról, és igazította meg magán a felsőt, majd fonta össze azokat maga előtt. Nem nézett fel, nem tudott a másik íriszeibe pillantani. Ott forgolódtak annak elejtett szavai az elméjében, melyeknek egyszerre örült, és átkozta magát érettük. Örült, mert ott volt az egyértelmű kijelentés, hogy sokat jelent a fiúnak, de az is, hogy addig nem tud vele természetesen viselkedni, amíg…
Nem mondott mást, nem nézett fel, csak mélyet sóhajtott, tett egy tétova lépést hátra, majd még egyet, és még egyet, aztán elfordult.
- Mielőtt bármit is mondanál, tiszteletben tartom a gyászod, nem várom el, hogy azonnal túllépj rajta, hiszen nekem sem sikerült még túltennem magam az enyémen teljesen, de szeretném ha tudnád, hogy nagyon sokat jelentesz nekem, és … - Nem fejezte be a mondatot, összeharapta a száját, hogy ne kezdjen el sírni… Nem akart… Nem tehette, de vállait úgy nyomta a lelkiismeret furdalás, mint valami mázsás súly.
Arcát alig láthatóan érintette a vállain nyugvó kabáthoz, mintha abban keresett volna megnyugvást vagy választ…

{ Julia }

A szavak kiejtését követően nagyon úgy festett, hogy Julia, ha akaratlan is, de rosszul értelmezte azokat, mert a jeges tekintet elkomorodván villant meg egy pillanatra. Az eddigi melegség, tűz, és aggodalom is eltűnt belőle, és valami megmagyarázhatatlan vette át a helyét…talán megbánás, és egy cseppnyi ingatagság. Ahogyan a kékellő íriszek egymásba forrván leledzettek, Davis rögtön érezte, újra meg kell szólalnia, nehogy a karjaiban tartott lánynak esetleg lelkiismeret furdalása legyen. Nagyon jól ismerte az emberi jellemet, rengeteget tanult róla az úri neveltetésből fakadóan, és nem utolsó sorban, eleddig tartó magányában is fürkészte az iskola diákjainak természetét…persze csak óvatosan, nehogy észrevegyék. Hallott, és látott dolgokat…apró elejtett szavakból már képes volt a másikról valamilyen szinten jellemrajzot kialakítani. Az utóbbi pecekben lezajlott beszélgetés, a szavak hanglejtése, a gesztusok, a mimika mind-mind arra engedtek következtetni, hogy Julia az álarca mögött bizony mélyen érző ember. Ezt pedig már nem tudta többé titkolni a Mardekár Prefektusa előtt…viszont tisztában volt vele, hogy az Ő állarca is lehullott…de nem törődött vele, már nem…

Julia mély sóhajjal válaszolt a kérdésre, majd leszegvén tekintetét jómaga is fürkészőn mérte végig az éjfekete ruházatot, amely Davis testét fedte, és amelyet a fiú jelen pillanatban is merengőn bámult. Nem tekintett fel újra, csak kibuggyantak belőle a szavak, és ahogyan azt sejteni lehetett, bánkódó, és sajnáló mondatokká formálódtak a pillanatok során. A lány nyakon nyugvó karja lassan, vontatottan húzódott vissza, melyet a mellkason pihenő is követett. Ez volt a pillanat, amikor Davis már egyértelműen tudta, a Hugrabug Jégvirágos teremtése tényleg érez iránta valamit…ahogyan összehúzta magán az ő kabátját, és szinte védekezőn fonta mellkasán össze a karjait…mind arra utaltak, hogy Julia bánja tettét, és nem akart fájdalmat okozni. A fiúban sem volt annyi erő, hogy azonnal szót ejtsen, csak figyelt, nézte, ahogyan a lány tántorogva, de lép egyet hátrafelé…majd még egyet…és újabbat. Leszegvén fejét fordult el, hátát mutatva, azon merengve, jól tette-e amit tett…szabadott-e neki azt tenni, amit. Davis biztos volt benne, hogy efféle gondolatok járnak most a fejében, hiszen az övét csak ezek a kérdések marcangolták, semmi más…Ő is túl korán engedett, túl korán hozott meg egy olyan döntést, ami nála általában hosszas ideig szokott húzódni…de most nem tudott tenni az érzései ellen semmit. Nem is akart…mert egyre vágyott igazán, egy normális és boldog életre. Ez volt a titkos vágya, az egyetlen…és a lány mellett érzett valamit, valami egészen hihetetlent, noha nem mondta neki soha, csak itt, és most, a Csónakházban.

Merengéséből Julia elhaló szavai szakították ki, amelyek most oly fájdalmasan csengtek, mint a gyászharangok lassú dallama. Feje oldalra billenvén érintette meg Davis varjúszín kabátját…még most is Őt szerette volna maga mellett, mert ott megnyugodott volna. Pillanatnyi csend…ez volt az a momentum, amikor a Zöldszegély címert viselő magába tekintvén értékelte mindazt, ami történt…és próbálta megérteni a hirtelen érzelmi változását. Sok volt neki, mégis, valahogyan tudta, érezte, hogy a lány mellett olyanban lehet része, amelyről sokan csak álmodhatnak…mellette megtalálhatja azt, amit keresett…a boldog és kiegyensúlyozott életet.

Lehorgasztotta a fejét, és csípőre tette kezeit egy pillanatra…aztán egy sóhajt követően a Csónakház mennyezeti gerendáira vetette kékellő íriszeit…tudta, hogy amit odafent lát, azok a legbensőbb érzései…mert igen, Emy derengett fel a víztükör felett. Mosolygott, és kedves pillantást mért Julia felé…igen, ez teljes mértékben rá vallott, nem akart mást, csak azt, hogy a fiú boldog legyen. Tény, nem ő lebegett odafent, hanem Davis legmélyebb, és legeltemetettebb érzéseinek kivetülése…de azok maguk Emyt testesítették meg, mert ő ilyen volt. Lehunyva szemeit szegte előre fejét, és kinyitván azokat mérte végig Juliát…lassan lépett ki, és edzőcipőjének köszönhetően olyan halkan járt, akár egy árny. A padlózat is csak olykor nyikorgott aprót, talán még az sem akarta megszennyezni a pillanatot hangjával.

Odaérvén a Hugrabugos lány mögé helyezte tenyereit annak derekára, majd lépett még közelebb. Mellkasa a lány hátának feszült, nem erősen…lágyan, finoman. A karok lassan előrekúsztak a hasra, ahol összefonódva állapodtak meg. Minthogy Julia feje oldalra szegvén pihent a kabát vállát simítva, így Davis a szabadon maradt nyak fölé hajolva lehelt arra lágy csókot…aztán az arc élére…onnan ajkaival simítva a bőrt kúszott el a fülig.
- Örülök, hogy vagy Nekem!
A szavak kiejtését követően feje előrébb szegődött, a lány arcához simulva…újra ölelve Őt álldogált némán…túl sok érzés kavargott benne, hogy hosszas monológokat mondjon, és a helyzet sem volt olyan, hogy azt követelné. Minden elejtett apró szó elegendő volt ahhoz, hogy a másikkal tudassa érzéseit…

[ Davis… ]

Nem akart ellépni, de úgy érezte, meg kell tennie. Nem volt joga hozzá, hogy átölelje a fiút, hogy hozzáérjen, majd megcsókolja. Az esze, és a szíve harcolt, hogy ne fordítson hátat Neki, ne hagyja ott, de mind fölé magasodott a lelkiismeret-furdalás, mely mozgatván a törékeny testet, elszakította Tőle, aki kezdett egyre többet, és többet jelenteni, mint valaha is gondolta volna.
Némán hátrált el, majd hátát mutatva Davisnek ejtette szavait. A vége talán nem kellett volna, de nem akarta visszavonni. Azt akarta, hogy a mardekáros tisztában legyen vele, hogy megbánta, amit tett, nem akart annak fájdalmat okozni, de azzal is, amit a szíve mondatott vele. Bár a mondatot nem fejezte be, abban mégis ott rejlett a szavak végére szánt, kimondatlan vallomás a másik felé. Tisztelte annyira, hogy gyermeki módon ne kezdjen el könnyezni, ne sajdítsa még jobban annak amúgy is fájó lelkét. Arcát lehunyt pillákkal érintette a vállain nyugvó kabátra, azt kívánva, bárcsak Davis állna ott, és fúrhatná fejét nyakához, védelmet, megnyugvást találva, hogy nem lesz semmi baj, mostantól minden más lesz…

Más lesz, de vajon hogy? Tudta, nem megy egyik pillanatról a másikra feledni valakit, aki közel állt az emberhez, de neki is vannak érzései, melyekkel egyelőre nem nagyon tudott mit kezdeni. Annyira gyorsan történt minden… Nem, nem bánta, egy cseppet sem, ha tehetné újra, meg újra megtenné, hiszen a könyvtárban lezajlottak óta, és a tegnapi eset, amikor Davis karjai közt találta magát az ájulás után, nem bírt másra gondolni, csak Rá…
Visszatérvén a parkból hatalmas kerülőt tett, hogy rendezze gondolatait, melyek kavarogtak, és hol feltörtek, hol visszahullottak elméjének eddig eltakart, elrejtett zugába, ahová senkinek nem engedett bepillantást eleddig, és az álarc, melyet a fiú egy könnyed mozdulattal sepert félre, immáron teljesen lefoszlott róla. Legalábbis előtte… Mások szemében ugyanaz a folyton rideg, szenvtelen, gunyoros Julia Woodrow volt, aki csak akkor, volt hajlandó megszólalni, ha kérdezték, vagy ha Ő akart tudni valamit. Az igazság meglátása azonban csak a finak adatott meg, senki másnak…

Íriszeit továbbra is elnyelték lezárt szemhéjai. Maga előtt látta az anyját, apát, kik annak idején úgy engedték vissza ősszel, hogy csak azzal barátkozhat, aki méltó a családjához, a véréhez. Cseppet sem zavarták, hogy más is lehet ugyanolyan jó ember, ezt nem az határozza meg, hogy az adott személynek milyen a vére, vagy a háza. Elsőéves korában megtanulta már, hogy egy háztárs is lehet ugyanolyan aljas, mint bárki, aki nem oda tartozik. Mélyet sóhajtott, eszébe jutott egyetlen ember, aki hajlandó volt néhanapján elviselni a társaságát, aki a barátja lehetett volna, de Ő mindig eltolta magától, talán hogy magát féltse, talán a másikat ne riassza el szokatlan viselkedésével. Mostantól vele is másabb lesz… Nem zárkózhat örökre magába… És Davis… Vele… vele meg főképp, hiszen, ha nem számítana neki oly sokat a fiú, talán nem is beszélgetett volna vele, nem mosolyodott volna el annak minden szájszéli görbületére, és nem állna itt a kabátja melege alatt…

Perceknek tűnő pillanatok után halk neszt hallott a háta mögül. Összeszorította a szemét, várta az ítéletet, hogy a fiú azt mondja tegyék meg nem történté a csókot, az ölelést, és minden legyen olyan, mint azelőtt, aztán, ha végre túljutott a gyászon, ha valaha túl tud jutni egyáltalán azon, majd meglátják, hogy alakulnak tovább a dolgok…
Merengéséből a derekát érintő tenyerek billentették ki, majd megérezte Davist, ahogy annak mellkasa lágyan a hátának simul, és derékon pihenő karjai előrecsúsznak a hasára, ahol összefonódnak. Halk sóhaj, a megkönnyebbülés sóhaja. Tévedett… nem először, nem utoljára, de most legalább kellemesen… A fiú ajkai halovány csókot leheltek a nyakára, majd az arcának, élére, és lassan kúszva indult a füléhez.
Az iménti meleg érzete újra jelentkezett, ahogy Davis megszólalt. Szavai utat nyitottak újfent a lány szívéhez, megborzongott azok hallatán… A zöldszegélyes feje előrébb szegődött, arca az övéhez simult… Apró mozzanat, mégis egy pillanatra újra boldog volt…

Némán simult hátával a fiúhoz, azt kívánva tartson örökké a pillanat, hogy soha ne kelljen elszakadnia Tőle… A mardekáros elejtett mondata ott keringőzött elméjében kissé félretéve a komorságot. Átmeneti állapot csupán, de mindennél többet jelentett neki.
Lassan nyitotta fel szemeit, és fordult a karok között. Sajátjait eloldva futatta fel Davis mellkasára, és szegte fejét annak nyakához…
Nem tudott megszólalni, nem tudott mit mondani, még soha nem voltak efféle érzelmei, vagy ha igen, azokon most ezerszer, ha nem többször tettek túl a mostaniak. Meg akarta csókolni a fiút, de félt attól, hogy újra fájdalmat okoz annak, és azt nem akarta…
Arcába hullt haját könnyed mozdulattal simította el lélektükrei elől, ám néhány tincs még így is rakoncátlanul tolakvott be a látószögébe. Halkan szólalt meg, hangja egyszerre volt lágy, és érdes… Túl régóta nem beszélt már ennyit…
- Soha nem akarlak elveszíteni… - mondta, miközben fejét odaszorította a másik testéhez. Érinteni akart, de nem mert… Csendesen hallgatta Davis lélegzetvételeit, szívének ütemes dallamát, amikor a közelükben csaphatott be egy villám, mert olyan robajt hallatott, mintha rájuk omlott volna a csónakház. Összerezzent, ám egyetlen nyikkanás nélkül húzódott még közelebb, oda, ahol végre biztonságban érezte magát…

{ Julia }

A szinte suttogva ejtett szavait követően a _pár_ hosszas perceken keresztül álldogált a némaság fátyla alatt, hallgatván az esőcseppek lágy koppanását a gerendákon…a víz vontatott hömpölygésének susogását, ahogyan a hullámok a móló deszkáinak csapódnak, és onnan visszazúgva halnak el hófehér habként teljesítve be létük…a szél süvítő neszezését, ahogyan az apró réseket kihasználva füttyenti kedvenc dallamát. Most minden olyan nyugtatónak hatott, annak ellenére, hogy a természet éppen veszélyes énjét villogtatta…ezek a percek tényleg csak arról szóltak, hogy Ők ketten léteznek a Földön, és senki más nem él ott rajtuk kívül. Bánat…szenvedés…komorság…fájdalom…kín…nem ismert szavakká formálódtak egy apró pillanatra, és ezzel a Csónakház a nyugalom szigetévé varázslódott a másodperc töredéke alatt.

Davis aprót mozdítva a fején, mintegy simogatva az ölelt lány arcát hunyta le kékellő íriszeit, és csendesedett el…így szeretett volna maradni…örökre. De tudta, ennek a csodás pillanatnak is vége szakad majd, mert az idő nem áll meg, soha. Mindig mozgásban van. Légzése folyamatosan lassult, annyira hatalmas nyugalom uralkodott el rajta, amely talán soha életében eleddig. Minden kitisztult, minden elcsendesedett…nem volt ennél fantasztikusabb érzés…Vele lenni a boldogságot jelentette.

A csendet, és a természet olykor lágy, olykor pedig erőteljes zenéjét aztán Julia törte meg, aprót mozdult, először csak a feje…aztán lassan a teste is. Perry összefűzött karjai engedtek kicsit, így a lány nyugodtan meg tudott fordulni, nem akadályoztatva semmitől. Annak balja, és jobbja lágyan érintve a hasfalat kúszott fel az éjfekete pólón, egészen a mellkas magasságáig…ott megállapodott, és Julia közelebb lépvén, fejét előre szegve temette tekintetét Davis nyakához. Az összefont karok ismét erősbítettek az ölelésen, éppen csak annyira, hogy az, kit körbefonnak, érezze, valóban sokat jelent a másik számára, a szavak nem csak üres frázisként tódultak ki annak ajkain. Felkavarták az odabent dúló háborút…nem tervezett érzelmek robbantak be az eddig is meggyötört lélek kavargó, és tusázó énjei közé. Davis nem számolt vele, hogy valaha, valaki képes lesz azt a jeges maszkot felolvasztani, azt a széles bástyát lerombolni, amelyet gondosan felépített. Legalábbis arra biztosan nem, hogy ez a Roxfort falai között fog megtörténni…fél évvel a tragédiát követően. Furcsa volt újra érezni…és tudni azt, hogy akit ölel, az ugyanazt érzi, amit ő.

Aztán Julia halk, elhaló szavai törték a kettejük közé lepelként hulló szótlanságot. Alig ejtette ki a szavakat, a feje érezhetően erősebben fúródott az ötödévét taposó fiú nyakához. Annak szíve nyugalmasan vert…immáron felvette a jeges rigmust, és azt az ütemes, mégis érezhetően nyugodt dallamot játszotta, amely mindig is jellemezte. Miért? Mert az egyetlen Perry sarj megnyugodott…alapjaiban vett fordulatot, természetesen csak a lánnyal szemben…de már ez is hatalmas szó volt, ahhoz képest, amilyen valójában volt. Jobbja a derékon maradva vonta a lányt maga felé, míg balja lassan emelkedve simította végig a hátat, és állapodott meg a jobb lapockán, ezzel teljesen körbezárva Juliát…mint valami erőd, amelynek falai óvják az odabent meghúzódókat…most Davis volt az erőd fala. Pontosan ebben a pillanatban dörrent hatalmasat az ég, még a Csónakház is beleremegett a robaj erejébe…a villám valahol a közelben csaphatott be. Apró porszemek hullottak alá a tetőszerkezetet tartó gerendákról…minthogy megtört rajtuk az odabent derengő fény, úgy festett, mintha ezernyi apró csillag cikázna alá a magasból.

Davis emlékezvén az első villám keltette apró rezzenésre, valamint érezvén, hogy a mostaninál is közelebb bújt Julia, fordította enyhén oldalra a fejét. Apró puszit lehelt a másik homlokára, majd ráhajtotta fejét annak fejére.
- Nincs semmi baj, itt vagyok! Mindig melletted leszek…mindig…
A szavak ismét suttogón hagyták el a meggypiros ajkakat…érezni lehetett belőlük azt a megbánást, amely az emlékeknek szólt. Ott, akkor régen hibázott, és nem volt jelen, amikor kellett volna…egyszerűen nem szerette volna ugyanazt a hibát elkövetni még egyszer, mert az, aki most hozzábújt, nagyon fontos volt a számára. Percről percre egyre fontosabb…és nem akarta elveszíteni Őt is önnön hibájából.

[ Davis… ]

Azt hitte, elveszítette azt, aki immáron a mindent jelentette, amikor Davis odalépett hozzá, és újfent átölelte. Hátával a fiúhoz simult, hogy az ölelés még áthatóbb legyen, és azt kívánta, bárcsak örökre így maradhatnának, hogy soha ne kelljen elszakadnia Tőle… Hugrabugos létére egy Mardekárossal… De nem érdekelte, mert ez egyszer végre boldog volt, ha csak pár percre is. Tudta, a napnak egyszer azonban véget kell érnie, ahogy az eső sem eshet örökké…
Kezdeti szorongása lassanként kezdett újfent feloldódni, bár hogy teljesen magát adhassa, ahhoz még túl sok mindennek el kell következnie. Legfőképpen meg kell tanulnia bízni az emberekben, elvégre nem mindenki olyan, mint amilyennek mutatja magát, ékes példa erre, Ő maga.

Csendesen fordult meg a fiú karjai között, és bújt oda hozzá, majd ejtette el szavait, melyek érzéseit hivatottak jelezni a másik felé. Fejét a zöldszegélyes nyakához fúrva hallgatta az odakint tomboló vihart, Davis lélegzetvételeit, szívének lágy dobbanását, mintha mindegyik azt súgta volna, hogy ez az állapot, már nem tart sokáig, és fognak Ők még jókat nevetni együtt. Szégyenérzete a csók miatt, mellyel talán megbántotta annak lelkét, s az emléket, melynek fekete gyásszal adózott, még nem múlt el teljesen. Nem merte újra megérinteni, nem akarta, hogy a másik azt higgye, sietteti, vagy nem bír várni, akaratos, vagy bármi más. Csak állt némán, és próbálta egyetlen ölelésben kifejezni mindent, amit jelenleg érez, és amit kimondatlanul is tolmácsolni szeretne Davis felé…

A mardekáros talán megérezhette gondolatait, mert annak jobbja a derekánál fogva vonta magához, míg balja felkúszott a hátán, és a jobb lapockáján megállva szorította, mint aki soha többé nem akarja elengedni. Halk sóhajjal veszett el a karok között, megnyugvást találva, hogy immáron senki, és semmi nem szakíthatja el Őket egymástól.
Ebben a pillanatban villámlott egy hatalmasat, majd dörrent meg az ég, jelezvén, odakint egy percre sem csitul a vihar. Ijedten rezzent össze, és bújt még közelebb a fiúhoz. Eszébe jutott, hogy az első ilyen égzengésnél csak egy kínos mosolyt engedett meg magának, azon morfondírozva, hogy ha befogná a fülét, Davis biztosan kinevetné… Most, hogy a karjai közt lehetett, apró mosolyt csal az arcára. Milyen kiszámíthatatlan a jövő, az egyik pillanatban még szinte fél Tőle, a másikban pedig úgy öleli, mintha senki más nem létezne a világon, csak Ők ketten az időjárás vad, elemi megnyilvánulásai között, távol a kastélytól, távol a hálóktól, a diákoktól, mindentől…

A pillanatnyi csendet megtörvén Davis oldalra fordította a fejét, majd lehelt apró puszit a homlokára, mintegy csitítva a remegő lányt. A fiú szavai hallatán újabb sóhaj hagyta el ajkait, feltekintvén ült ki egy alig látható félmosoly a hófehér arcra, majd el is illant, ahogy jött. Érezte a fájdalmat, amely a zöldszegélyes szavaiból áradt. Annak néma gyásza fellegként lebegett felettük. Nem igazán tudta a miértet, hallott ugyan pletykákat, de azokkal soha nem foglalkozott, önzősége határtalan volt. De most… kínozta a megújuló bűntudat, hogy nem tud semmiről, és nem kérdezhet rá. Egyszerűen nem teheti meg… Davis így is össze van omolva, nem tetézheti a kínt, mely Őt gyötri folyamatosan, hol fellángolva, hol elcsitulva. Még közelebb húzódott, balja felkúszott a fiú vállára, ujjai lágyan markolták meg a bőrrel együtt a könnyű fekete anyagot.
- Ha velem vagy, semmitől sem félek... – suttogta halkan. Újabb éles csattanás, újabb eget rengető robaj. Gyűlölte a vihart, mégis a szemernyi boldogság ott lakozott benne, hogy nincs egyedül, immáron van, akihez bújhat, aki megóvja, és vigyáz rá.

A hidegkék íriszek egy pillanatra a kinti tájra szegeződtek, majd belenyugodva a megmásíthatatlanba, ráborultak a szemhéjak. A jövőn gondolkozott… Azon, ha elhagyják a csónakházat, hogyan is tovább. Egy _pár_ voltak, legalábbis szerette volna, ha tényleg így is lenne. De… ott volt benne az elnyomhatatlan félsz… Amikor utoljára volt valakivel, az majdnem az életébe került. Most ismét van valakije, ugyanabból a házból… Összeszorította a szemét, mintegy elűzve a sötét gondolatokat.
Nem érdekelte, hogy mások mit fognak szólni, ha meglátják kettejüket, büszkén fog mellette lenni, hozzászólni, esetleg megérinteni, találkozni, szeretni...

Végül, nem bírván tovább, hogy meg ne érintse, hátrahúzta a fejét, és lábujjhegyre állva érintette homlokát a mardekároséhoz. A kékellő lélektükrök a zöldszegélyesébe fúródtak, kérően fürkészve, hogy szabad-e azt tenni, amit szeretne, majd fejét előre szegvén nyomott apró puszit az orrhegyre.
- Boldog vagyok, hogy melletted lehetek, de egy kissé tartok a jövőtől… - mondta lehajtott fejjel. Tudta, hogy amaz érteni fogja, ha csak eszébe jut a heg, hogy nem olyan könnyű neki sem... Emellett nem visszakozni akart, csupán még mindig nem tudta, hogy helyesen tette vajon, amit az imént tett, mert nem akarta felkavarni Davist, de Ő sem volt fából, immáron tényleg nem, hogy kifejezze, mennyire sokat jelent neki a fiú, és az, hogy itt lehet vele…

{ Julia }

Erőteljes széllökések, az éjfekete fellegek úgy mállottak szét a Roxfort birtoka felett, mint valami hatalmas massza, amely körbe szeretné ölelni az egész világot, hogy örökre eltüntethesse a fényt, és reményt. Az azokból áradó esőcseppek erőteljesen koppantak a tetőzet gerendáin, olyan volt, mintha ezernyi apró vasgolyó hullott volna alá az égből, és azok verdesnék a Csónakházat. Odakint egyre erőteljesebben dúlt a vihar, talán még soha ennyire vadul és szenvedélyesen…olybá festett, mintha Davis bensője szakadt volna ki a testéből és szabadult volna rá a világra, mutatván, mi is honol odabent. A gomolygó fellegek szimbolizálták a gyászt, a rátelepedő kedvet, vagy éppen kedvtelenséget…az eső, az eső pedig áztatta a vidéket a szülők, és a lány emléke miatt. Ugyanakkor, ettől a pillanattól kezdve lehettek volna akár örömkönnyek is…de nehéz volt…még nehéz ezt kijelenteni. Minden olyan gyorsan történt, váratlanul szakadt a fiú nyakába. Davis nem számolt vele, hogy megtörténik, hiszen annyira lehetetlennek tűnt. Tudta mit szeretne, hiszen érezte azt a különleges valamit…már nem is szerette volna, hanem szomjazta, akarta a lány közelségét itt a Csónakházban, az iskola folyosóin, a tantermekben, amikor hazamegy. Akarta, mégis ott leledzett lelkében a félelem írmagja, hogy ismét elrontja, és akkor mi lesz vele. Már nem élne túl egy újabb tragédiát, biztosan összezuhanna, és talán olyat tenne, amely ellen annakidején felesküdött. Ott volt belül a kép, hogy Ők ketten, és a döntés is megszületett már…mégis…lelkébe telepedett az érzés, amelyet már nem kóstolt meg időtlen idők óta, a félelem. Annyira megváltozott az élete, hogy a félelem mellett mindig elsiklott, és nem érdekelte, nem volt miért érdekelnie…most azonban változott a helyzet.

Nem mozdult már percek óta, olyan jó volt egyszerűen lenni, és ölelni Juliát…csak…Vele lenni, és…nem kellettek a szavak, így volt nyugalmas, és tökéletes a pillanat. Aztán érezte, hogy a lány balja moccan, lassan kúszott fel a karjain a vállára, ahol a póló lágy anyagát markolva szorította meg a bőrt is azzal együtt. A szavak, és maga a mozdulatsor is taglózón hatottak rá, hiszen annyi mindent elmondtak, annyi mindent kifejeztek, ami most kettejük között zajlott, és az, hogy mit éreztek. Halovány mosoly húzódott a szája szegletébe, mindösszesen pár pillanatra…most nem telt több, talán később, amikor már megbékélt magával…és képes lesz feldolgozni a múltat. Ez volt az egyetlen, amely a kibontakozó kapcsolat útját állta, mint valami akadály…a lepelként hulló múlt…de Davis tudta, ez az akadály legyőzhető, ha erős, semmi sem állhat az útjukba. Tudta, hogy le fogja győzni, ha nem is most azonnal, de le fogja, mert akarja a lányt…egész lényében…és akarja a szeretetet, amely nem adatott meg neki, csak ritkán az életben.

Annyi gondolat járt a fejében, rengeteg…túlterhelte magát…soha nem gondolt a jövőre, mert nem szeretett előre tervezni, és nem volt híve a mi lesz egy, esetleg két év múlva kérdéseknek. Ő mindig a mának élt, mert így nem kellett elmerengenie, és újra meg újra felszakítani azokat a sebeket, amelyek oly nehezen gyógyultak be a hosszú idők során. Most, a mai nap folyamán, percekkel ezelőtt azonban gyökeresen megváltozott minden…olyan dolgok fakadtak ki belőle, amelyek akaratlan, de jellemére is hatással lesznek, és gondolkodásmódjára is biztosan. Felderengett a képek között a jövő…a mi lesz ha…annyira új volt, hogy hirtelen nem is tudott mit gondolni ezekről, csak állt, és pörgette maga előtt a lehetséges jövőképeket a lánnyal kapcsolatban.

Julia ismét megmozdult…hátrahúzta a fejét…Davis abban a pillanatban szegte előre az övét, és szinte világítón kék íriszeit a másikéra vetette, mintegy kérdőn tekintve rá. A lány lassan hajolt előre, és érintette homlokát a fiúéhoz…ő pedig hagyta, vágyta a közelséget, az érintést, még akkor is, ha nem zárt le magában mindent. Apró, leheletnyi puszit kapott, mely után a lány ismét csak méregette őt…elhaló hangon ejtve a mondatot, amely a fiúban is felderengett már percekkel ezelőtt. A jövő, és annak alakulása mindezek után…hiszen…mindkettejükről kialakult egy kép az évek, hónapok folyamán. De Davist nem érdekelték a képek, a mesék, a szájhagyomány útján terjedő regék…régen túl volt már azon, hogy ilyen gyerekes, és idióta dolgokkal fecsérelje az idejét. Akadtak ennél sokkal fontosabb problémái is, súlyosabb fájdalmai, amit mások legfeljebb csak találgathattak, milyen is lehet.

Amikor aztán Julia lehajtotta a fejét, az annak lapockáján pihenő kéz ismét megmozdult…lassan, szinte vontatottan kúszott végig a háton, majd a lány oldalát érintve húzódott előre. Az ujjak meggörnyedtek, csak a mutatóujj szaladt végig a kulcscsonton, majd a nyakon, mígnem az állon halt el. Ott felszegte a lány lehorgasztott fejét, hogy Julia Davisre nézzen…a szemeibe.
- A jövőt ezentúl ketten alakítjuk…csak Mi…senki más! Nem számít a múlt, nem számít a jelen, csak az, hogy mit akarunk! Én pedig Téged szeretnélek, ezt senki és semmi nem törölheti ki az érzéseim közül, az elmémből…belőlem!
Olyan nyílt szavak, amelyek már nem hagyták el az ajkakat hosszas ideje…de megtört a jég…és odabent elszakadt valami, ami eleddig féken tartotta ezeket az érzéseket, és ezeket a megnyilvánulásokat. A Mardekár házának oszlopos tagja tudta, most, ebben a pillanatban ismét sebezhetővé vált, ismét védtelennek érezte magát…de nem zavartatta a dolog, mert olyannak nyílt meg, akinek meg szeretett volna.

A szavakat követően ujja a lány álláról felkúszott, és végigsimította annak arcát, eltűrve a jobbon rakoncátlankodó tincseket.
- Csak Te számítasz!
Halk, szinte már-már suttogó szavak….és egy olyan megnyilvánulás, amely furcsán hangozhatott a rideg, komor stílusban megismert fiútól…de az igazság…az egyetlen és megmásíthatatlan.

Nem hajolt előre csókot lopni, nem mozdultak kezei, ez most nem az a pillanat volt, hiszen tudta, a lánynak is döntenie kell, válaszolni arra, amit mondott…csak figyelt, és elveszett a másik lélektükreinek csodálatos gyönyörű tengerében…

~ Milyen jó lenne az egyik csónakkal kievickélni a tó közepére, onnan lehet, hogy sok érdekes lényt figyelhetnék meg…kár, hogy csak úgy nem lehet…Igazán lehetnének olyan órák, amikor felhasználnánk a rendelkezésre álló eszközöket…hisz , akkor minek van itt ez a csónakház??~

Futottak át a gondolatok a fejében, miközben a csónakokon járatta a tekintetét. Ám, mégis vissza kellett térnie a valóságba, hisz tanulnia kell , méghozzá olyan tárgyat, amit kifejezetten utál, s amivel nagyon nehezen boldogul. Egyetlen reménye az, hogy Abbey talán segít neki a tanulásban, hisz köztudott, hogy a lány milyen jó ebből a tárgyból…

Közben a lány kérdezett az ötödévesek vizsgáiról, s mivel Oliver már egy éve sikeresen túl volt ezeken a kötelezettségeken, ha nem is sok mindenben, néhány tanáccsal azért tudott szolgálni a lánynak…

-Igazán nincs mit…Mindig bízz magadban, ez a legfontosabb…-Próbálta bátorítani a lányt, akinek valóban csak ösztönzésre volt szüksége, legalábbis Olie szerint. A lány hugrabugos volt, ez már akár egy jelzés is lehet arra nézve, hogy kitűnő tanuló lehet. A másik tényező, ami erre utalhat, az a lány eddigi tanulmányi eredményeiben lelhető fel. S a híresztelésekből, a tanárok fecsegéséből a diákok sok mindent tudnak meg, többek között azt is, hogy kik tartoznak a jó tanulók közé, s Oliver, még ha nincs is tisztában Abb összes jegyével, hallomásból tudja, hogy a lány jól tanul, amiből az következik, hogy nem lehet oka panaszra. Éppen ezért is ösztönözte a lányt, mert biztos abban, hogy csak egy kis lökés kell, plusz leküzdeni azt a kis félelmet és menni fog…

Ezután tette fel a nagy kérdést, jobban mondva segítséget kért gyógynövénytanból. Nem szégyellte magát ezért, hisz akkor lenne ostoba, ha nem fordulna segítségért addig, amíg lehet. A vizsga ugyanis hamarosan közeledik, s Olie-nak nincs sok ideje arra, hogy felkészüljön…

Kíváncsian pillant fel a lányra, keresi a tekintetét, s csak remélni tudja, hogy nem nevetik ki őt és segítséget kaphat…Na igen, sajnos tisztában van azzal, hogy kortársai között kellemes szórakozásnak számít mások kinevetése, kigúnyolása bármi miatt…Ez is egy ok lehet arra, hogy pletykák terjengjenek, s mindenki nevessen, csak azért, mert segítséget kért, de ismerve a lányt (még , ha nem is annyira közelről) , érzi, hogy Abbey nem olyan fajta, aki csak úgy gúnyolódik másokon. Egy embert könnyű kiismerni a tekintetéből, hanglejtéséből, mozdulataiból, s akármilyen furcsa, talán még a mimikájából is. Oliver pedig rendkívül jó emberismerő volt, éppen ezért mert épp ettől  a lánytól kérni segítő tanácsokat…

Felhúzott szemöldökkel pillantott a lányra, amikor hallotta a válaszát, s arcára egy apró mosolyt varázsolt.

-Komolyan segítesz? Ezer hála érte Abbey, annyira bíztam benned, hogy nem mondasz nemet…

A lány ezután, buzgón és segítőkészen állt a fiúhoz, sorozatosan tette fel a kérdéseit, miben, hogyan, hol kellene segítenie. Olivernek az addig még jól ment, hogy kérjen, de így fel sem készült, hogy eldöntse, mi is lenne számára a legjobb tanulási módszer…Arcára kínos mosoly ült ki, majd előhúzta pólója alól a könyvet, s kinyitotta a 10. oldalon…

-Hát, igazából ezeket a részeket már átnéztem, hogy mik jellemzik a különböző növényeket…ezekkel még nincs is gondom, de az már nehezen megy, hogy melyiket melyikkel vegyítve milyen főzetet kapunk, melyik az, ami mérgező…szóval mindig összekeverem a főzetek összetevőit, hogy melyik növényből kell bele és hogy melyik mire van…- *Mesélte el panaszát a lánynak, közben közelebb csúsztatta hozzá a könyvet, hogy ő is láthassa az anyagrészt…*

- Nekem itt is jó, ha te itt eltudnád magyarázni…- * Szinte boci szemekkel nézett a lányra, semmi kedve sem volt a növények közé menni…Bár, az is igaz, hogy ennek egyetlen oka volt, Oliver allergiája. A srác néhány növényre elég allergiás volt és olyankor gyakran tüsszentett, folyt a könnye, az orra, durvább esetekben befulladt, sőt , az is előfordult, hogy az arca felpüffedt. Ezt igazán szégyellte volna, ráadásul nem sokan tudtak a srác ezen betegségéről és Oliver kerülte is azokat a helyzeteket, amikor a növényházba kellett mennie…Persze, ez kikerülhetetlen volt néhány tanóra esetében, de akkor nagyon ügyelt arra, hogy a kellő távolságra maradjon a nem kívánt növényektől….

[ Davis… ]

Nem bírta ki, hogy ne érintse meg… Vágyott a közelségére azóta, hogy a könyvtárban megismerte, azóta, hogy hozzászólt, látta a heget, a szemébe pillanthatott, felajánlotta a könyveit, és tegnap… tegnap a karjai közt tartotta, és most mindennél jobban, hogy megcsókolta…
Fejét hátha húzva pillantott bele a kékellő íriszekbe engedélyt kérve, hogy megérinthesse a fiút. Mivel nem érkezett olyan jelzés, ami tiltotta volna, lágyan érintette homlokát Daviséhez, majd lehelt apró puszit annak orrhegyére, és ejtette el szavait a jövőre vonatkozóan…
Talán túl korai volt, hisz még csak most találtak egymásra és Davis is meglehetősen ingatag érzelmi állapotban volt, de tudni szerette volna, hogy a másik mit gondol kettejük további létéről, vagyis Róluk…

Róluk…A gondolat maga olyan megnyugtató, és boldogító volt, melyet nem akart többé nélkülözni… már nem. A fiú képes volt olyan érzéseket ébreszteni benne, melyeket szeretett volna örökké a magáénak tudni. Hiszen, napok óta csak Rá gondolt, bármerre járt, ha egy kicsit is magányos lehetett, maga elé képzelte, azt kívánva, bárcsak újra láthatná… Nem is sejtheti senki, mennyit szidta magát, amiért ott hagyta akkor a könyvtárban, igaz, abban a helyzetben talán a legjobb megoldás volt. És… most itt volt Vele, hozzá simulva, ölelve, és úgy érezte egy rég elfeledett álom teljesült be…

Lehajtott fejjel fűzte tovább a gondolatait, amikor megérezte Davis jobbját, amint lesiklik a lapockájáról, és oldalát érintve kúszik előre, fel a kulcscsonton, a nyakon, és állapodik meg az állon, enyhe nyomát gyakorolva rá, hogy emelje meg a fejét. Egy pislantás, és a hidegkék lélektükrök a fiúéba fúródtak…
Némán hallgatta a szavakat, mindegyik újabb, és újabb darabokat nyestek le a már amúgy is javában olvadó jégpáncélból, mely mindösszesen már csak azért állt, mert eleddig nem merte úgy kimutatni az érzéseit mások irányába. A csalódások, s a fájdalom lassanként húzódott vissza egy olyan pontra, amelyet száz lakat zárt el a többitől, hogy ne mérgezze tovább a lelket.
Még nem szólalt meg, letaglózták a hallottak. Annyi álmatlanul végigvergődött éjszaka után, annyi szenvedés után… egy pillanatra lehunyta a szemét, majd újból felnyitotta, amint Davis ujjait érezte, ahogy végigsimítja arcát, egyúttal eltűri a szeme elé hulló tincseit.
A mozdulatot újabb szavak követik, melyek visszavarázsolják azt a kellemes meleg érzetet, amelyet hiányolt.

Lassan emelkedett balja, és a fiú válláról alig érintve a bőrt kúszott fel az arcára. Tenyere lágyan érintette az arcot, hüvelykujja haloványan simított rajta végig, majd a többi mellé helyezve szólalt meg halkan
- Ha tudnád, mennyit gondoltam Rád a könyvtár óta…- halk sóhaj, nem volt olyan egyszerű szavakba önteni, mit érez, vagy hogy mit szeretne. Vagyis tudta, csak… szavakba önteni egészen más. -Nap, mint nap azt kívántam, bárcsak újra találkozhatnánk… - a maszk teljesen lekerült az arcról. A lélektükrök szinte simogatták a másikéit, ahogy a szavakat kiejtette… - És most, … itt lenni melletted, nincs nagyobb ajándék, mit el tudnék képzelni… Nem számít, hogy mit hoz a holnap, a jövő, csak azt tudom, hogy soha nem akarom elengedni a kezed, az érzést, Téged…

Befejezetlen mondat, mely mindennél többet árul el a lány érzelmeiről. Nem mondott mást, Davisnek tudnia kell mit kezdenie a hallottakkal. A jövőre vonatkozó elképeléseit ennél egyértelműbben ki sem fejezhette volna, mint mikor azt mondta a fiúnak, hogy képes lenne alászállni a pokolra is, ha mellette lehet. Ezt ez elvet most is tartotta. Immáron nem akart semmi mást, csak Vele lenni, ölelni, szeretni…
Íriszeit a vele szemben állóéba fúrva, arcáról a balt nem mozdítva állt, és nézte azt aki már a Mindent jelentette neki…

{ Julia }

A pólót, valamint a bőrt egyszerre maró kar nem időzött oly sokat a vállon…amint Davis kiejtette azokat a bizonyos, szívéből fakadó szavakat, az ujjak szinte azonnal reagálván mozdultak. Ez is kivetítette azt, amit Julia érzett a Zöld-ezüst szegélyt mellkasán viselő fiú iránt…apró mozdulatok csupán, amelyek ösztönösek voltak, és talán mások számára észrevétlenek. A kívülállók nem látták meg bennük azt a valamit, amit a két érintett fél igen…ezek voltak azok a momentumok, amelyek valóban kifejezték, hogy mi zajlik odabent, a lelkek, a szívek mélyén. Azt, hogy az egész nem egy apró fellángolás, hanem annál jóval több…mély, belülről fakadó érzelmek tengere. Tűz, amely soha nem fog kialudni, mert annak szikráját folyamatosan táplálni fogják mindketten. A Mardekár házához tartozó fiúnak ez többet jelentett mindennél…apró reménysugarat, hogy az élete talán megváltozhat, abba az irányba, amit már oly régóta áhított…nem, arra nem számított, hogy gyökeres fordulatot vesz majd minden…de talán másképpen fog szemlélni dolgokat, mint eleddig.

Amikor a lány ujjai a nyakáról az arc élére kúsztak, feje akaratlan billent oldalra, hogy belefeküdhessen a másik tenyerébe. Olyan más volt az érzés…forróság sugárzott szét azon a ponton, ahol érintették bőrét…kellemes volt, és borzongató…rég elfeledett. Lassan szakadtak fel a sebek, és a múlt egyre erőteljesebben kísértett…de kellett ez, hogy a jövőben könnyebb legyen lezárni az emlékeket, és kitörölni azokat, amelyek fájdalommal jártak. Mert Davis akarta, hogy felhőtlen lehessen kapcsolata azzal, aki életének elsőszámújává lépett elő. Nem volt más, csak Julia. Az őket körbeölelő kellemes érzés, és az érzés, amit tápláltak. A kellemes csengésű, dallamos hangocska aztán újfent hallatta magát…olyan szavak hagyták el a lány vöröslő ajkait, amelyek újra megremegtették a gondosan felépített bástyákat…az igazat megvallva az utóbbi pillanatokban már inkább csak valami megcsapzott romoknak hatottak, mintsem védőgátként. A lánynak sikerült leomlasztania a falakat, és azokon belülre kerülni…ez pedig keveseknek adatott meg…olyanoknak, akit a fiú érdemesnek talált arra, hogy kaput nyisson a bensője felé.

A két kékellő írisz újfent egymásba forrt, oly sokadszor már az este folyamán…de most mindkettő más volt. Annyira lágy, szinte ölelő, simogató…Mind Juliától, mind pedig Davistől szokatlan volt ez a pillantás…hiszen mindketten kivívtak egyfajta tiszteletet a társaikkal szemben, rideg, tartózkodó jellemükből fakadóan. Két jéghegy dörrent össze…és ahelyett hogy összetörték volna egymást, olvadni kezdtek…hihetetlen, és mégis…a jég alól pedig előbukkantak az emberi sziluettek. A mondatokat követően Davis előreszegte fejét, majd ajkaival érintve a lány ajkait…csupán egy pillanatra, majd visszahúzta azt.
- Nekem is sokszor megfordultál a fejemben…ha olyan mozdulatot láttam, amely hasonlított a Tiédre…olyan vonást…mindig felderengtek a körvonalaid…a tengerszín szemeid…a meggypiros ajkak. Vágytam a találkozót, de nem kerestem, nem kereshettem!
Vallott színt jómaga is, noha még közel sem zárta le gondolatának menetét…megindult az eleddig gáttal visszatartott folyó…kiszabadult, és elönteni készült mindent.
- Nagyon sok érzés kavarog most bennem, de azt tudom, hogy irántad érzem azt…
Elakadt a szava egy pillanatra, majd a padlózat felé szegte íriszeit…látszott rajta, hogy a sebek miatt nem tudta folytatni…pedig annyira akarta. Újfent megemelte a tekintetét, majd a lány szemeibe nézett. Csendesen szemlélte a lélektükrök csillogó tengerét, megbabonázva állt…és nem tudott ellenállni.

Kissé előre szegvén fejét érintette meg ismét az ajkakat…most azonban már beteljesítette azt, amit a szíve diktált, amit követeltek érzelmei. Először csak apró csókot lehelt azokra…aztán újat…és még egyet…elkapta valami megmagyarázhatatlan. Halk szusszanást hallatott, majd közelebb húzódott Párjához, és körbezárva azt karjaival csókolt egyre szenvedélyesebben…addig, amíg bírta szusszal Ő, vagy jómaga. Annyira fantasztikus volt átélni az érzést…a régen elfeledettet…milyen is a Szerelem, és az, ha viszontszeretnek.

Amikor a csók abbamaradt, apró puszikkal indult meg a lány balja felé, hogy annak feje jobbjára essen majd…az arcára…a nyakára lehelt csókokat. A fület elérve bújt ahhoz közel.
- Mindig melletted leszek…
A szavakat már suttogta…jelezte, hogy életének minden pillanatát a másik mellett szeretné tölteni, mert a tőle távol töltött percek semmit sem jelentettek. Üressé váltak…Julia volt…semmi más. Egy része a fiúnak talán a félelmét is beleültette a mondatba…mert a múltját az feszélyezte, hogy nem volt ott, amikor kellett…ha pedig igen, elbukott. Nem szerette volna ezt a hibát újra elkövetni…csak azt szerette volna, hogy Julia örökre mellette legyen…szeresse őt…Az, hogy a társak mit fognak szólni kettejük románcához? Nem érdekelte, egy pillanatra sem…csak…maga mellett szerette volna tudni a lányt. A mai estét követően pedig biztos volt benne, hogy ez már nem csak álom…hanem annak a beteljesülése…a valóság…

[ Davis ]

Csak állt, és nézte Davist. Nézte azt, aki nélkül elveszett lenne, aki a Mindent jelentette neki.
Pillanatnyi csend, melyet nem akart szavakkal megtörni. Elmondhatatlanul boldog volt… Nem számított, mi lesz, ha visszamennek a kastélyba, holnap, vagy holnap után, csak az, hogy már nem volt egyedül. Szerették, és viszontszerethetett…
Balja lágyan indult meg a fiú arca felé, elérvén célját simított végig rajta. Apró mozdulat, és a zöldszegélyes feje szinte belefeküdt a tenyerébe. Alig látható mosoly, igazi, érzelmekkel itatott, belülről fakadó… Halkan szólalt meg, kihangsúlyozva mindegy egyes szót, melyek talán nem a legmegfelelőbbek, de mégis, mindennél többet árultak el, hogy mi zajlott benne már napok óta. Szinte látta magát, ahogy céltalanul kiköt valahol, elrévedve újra, meg újra csak Rá gondol, és azt kívánja, azt akarja, hogy találkozzanak.

Megváltozott, visszavonhatatlanul… A jégpáncél, s bástya, mit maga köré emelt a csalódások elkerülése végett, eltűnt, mintha elfújták, vagy egyszerűen soha nem is lett volna. Íriszeit mélyen a mardekároséba fúrva, fedezte fel, hogy benne sem múltak el nyomtalanul az ölelés, s a csók hatásai. Más lett, eltűnt a maszkja, mozdulatai, pillantása soha őszintébb, igazabb, mint valaha. Nem volt rideg szemvillanás, hűvös megjegyzés, csak a fiú maga, terhek, és várfalak nélkül.

Szavai után Davis előreszegvén fejét érintette meg ajkaival az övét, és vallott színt maga is. Megbabonázva veszett el annak lélektükreinek ragyogásában. Gondolt volna rá? Vágyta a találkozót? Hiszen amikor tegnap összefutottak a parkban egy megjegyzéssel fogadta. Az is csak színjáték lett volna, elkendőzni a valóságot? Nem számított, a gondolatmenetnek még nem volt vége. Enyhén félrebiccentett fejjel meresztett csodálkozó szemeket. Különös érzés volt mindezt egy olyan lélektől hallania, aki nem az érzelmes oldaláról híresült el a diákok között, mégis nem voltak szavak melyek ekkora boldogságot terítettek volna végig a szívében. Látta rajta, hogy annyira szeretné befejezni, de még nem megy. Egy pillanatig csak nézte a lehajtott fejet, mely olyan hatást keltett, mintha bocsánatot kérne, amiért még nem tudja…

Megcirógatta a fiú arcának élét, és amikor az feltekintett szólalt csak meg.
- Nem siettetlek… - suttogta alig hallhatóan. – Még bőven lesz időnk szavakba önteni, mit érzünk vagy mit gondolunk… - Talán az elejtett mondat, vagy belső késztetés hatására Davis előrehajolt, és akár az előbb, ajkaival érintette a lány ajkait. Lehunyt szemmel adta át magát az érzéseinek… Neki. Apró mozdulat, az érintés helyet cserélt egy halovány csókkal, majd még eggyel, és még eggyel. A fiú arcáról lesiklottak az ujjak, és összefonódva a jobbal állapodtak meg a nyak mögött. Egy halk szusszanás, a zöldszegélyes közelebb húzódott hozzá, majd körbezárva karjaival csókolta szenvedélyesen…
A képzeletbeli cérna a lánynál is elszakadt, olyan hévvel csókolt vissza, ahogy még soha senkit, és ahogy csak lehet azt, akiért mindenre képesek lennénk, akit teljes szívünkkel, minden idegszálunkkal szeretni tudunk…

A levegő elfogyott, nem tudott újabbat venni, hogy a csók örökké tartson. Az ajkak szétváltak, és Davis apró puszikat lehelve indult el a balja felé. Feje átbiccent a másik oldalra, szabad utat hagyva a fiúnak, aki tovább haladva az arcot, a nyakat sem kihagyva érkezett el a füléig. Újabb borzongás, újabb szavak. Szorított az ölelésen, arcát lágyan érintette a másikéhoz, és csak ölelt, hosszú percekig… Érezte a félelmet mely a múltnak szólt, érezte, és átélte. De most nem akart erre gondolni, csak arra,.hogy soha nem akar elszakadni Tőle, nélküle minden olyan idegen, hideg, és üres…
Fejét megemelve húzta azt hátra, és tekintett a kékellő íriszekbe. Soha nem látott még gyönyörűbbet, mint azokat. Lassan mozdult előre, szinte kínzóan lassan. Amikor a két orr összeért, lélektükreire ráborultak a szemhéjak. Nem, még nem csókolt, nem is érintett, mondani akart valamit. Valamit, amit már régóta akart, amit a fiú még nem tudott…
Még közelebb húzódott, orra már az arcot érintette. Még nem merte… Egy sóhaj, majd még egy, apró ajakérintés, és egy szó…
- Szeretlek…- suttogta, majd minden más hozzáfűznivaló nélkül csókolt hevesen, szenvedélyesen… Nem várt rá választ, csak hogy viszonozzák a csókját, melyben benne volt minden érzelme, melyet felkavart benne a fiú. Soha nem gondolta volna, hogy még egyszer majd ezt mondja valakinek, de boldog volt tőle, hogy kimondhatta. Az utolsó fal is leomlott, és Julia már nem az a rideg, számító, jéghercegnő volt, hanem önmaga, úgy, ahogy volt...

{ Julia }

Davis jelenleg is hurrikánként kavargó érzéseinek, talán elfeledett gondolatainak, és régen érzett félszének mintegy zárásaként érkezett az a bizonyos három szó, amely elemeiben robbantotta szét a mázsás kövekből épült masszív védelmi vonalakat, hátrahagyván az embert, a valót…azt, aki eleddig mélyen eltemetve szunnyadt a saját maga által tákolt bástyák alatt, biztonságban, elzárva mindenkitől. A lány számára bizonyosan megváltozott, hiszen mások nem vívták ki, hogy a zöld-ezüsttel szegélyezett, tekergő kígyót rejtő címert viselő fiú ne úgy tekintsen rájuk, mint eleddig. Az, hogy Juliának megnyílt…más volt…mert…már a könyvtárban megmozdult benne valami, pedig ott jobbára csipkelődés folyt kettejük között. Ennek ellenére mégis, a kisugárzása, a pillantása, Ő maga…mindent jelentett…azt, hogy a rideg maszk elváljon az arctól?…keveseknek sikerült elérnie éltének évei alatt. Nagyon keveseknek. A szavak halkan, suttogón hagyták el ajkait, jelezvén, jómaga bízik benne, hogy most nem történik meg az, ami, mint egy rossz ómen kísérte egész életében, és annak minden egyes pillanatában. Azok, akik fontossá váltak számára…mindig…

Soha nem volt még törés ezt az átkot illetően, ez pedig nyugtalanítólag hatott rá…hiszen melyik vele egykorú bírna ki ekkora nyomást? A vállára tonnás súlyokként nehezedő érzéseket? Mások talán már beleőrültek volna, rosszabb esetben nem lennének az élők sorában, mert önnön kezük által vetettek volna véget életüknek. Igen, annakidején ez megfordult Davis fejében is…csak aztán rájött, hogy attól nem oldódna meg semmi…kevesebb lenne…mert aki megteszi, gyáva. Ő pedig nem azt…soha nem is volt, és nem is lesz. Nem beszélve arról, hogy azok, akik gondviselői lettek, féltik, és szeretik. Mindig is szerették…azzal, pedig ha akkor megtette volna, nekik is árt. Annak ellenére, hogy egy mugliról, és egy kvibliről volt szó, a fiú szerette őket…hiszen gyermekkora óta mellette volt a korosodó pár. Segítették mindenben…gondozták, óvták…szerették.

A fiatal Mardekáros nem akart megmozdulni, csak ölelt, és csendesen álldogált…kellemes volt….az emlékekben örökké tartó pillanat. De aztán Julia megtörvén a mozdulatlanságot húzta hátra a fejét, hogy kékellő pillantását a fiúra vethesse. Amaz halovány mosolyt erőltetett az ajkaira, azért, hogy nyugtassa Párját, nincs semmi baj…és azért, hogy jelezze, ezek igazán boldog pillanatok voltak…és azok jelenleg is. A Hugrabugos Jégvirág vontatottan szegte ismét előre a fejét…orrával érintve a fiú orrát hunyta le a szemét…Davis ekkor már érezte, valami olyan következik, amely véglegesen bélyeget fog nyomni a kettejük között kialakult érzésekre…és a jövőjére is. Mielőtt az ajkaik egybeforrhattak volna, egy halk, szinte elhaló szó csendült fel az eső neszezése, és az ég zengése mellett. Mégis, oly tisztán hangzott.
~ Szeretlek… ~
Ismételte el magában…amikor eljutott a tudatáig, egy üdítően és kellemesen ható borzongás szaladt végig az egész lényén. Furcsa volt ezt hallani, mert…neki nem igazán szoktak ilyet mondani…mi több, átlagosságban igen kevesekkel van beszélő viszonyban. De ez a szó…felborított mindent…

Az eddig viharként kavargó érzelmek hirtelen elcsitultak a fiú lelkében…csend lett…mint amikor a tomboló eső egyik pillanatról a másikra eláll, mintha elzárnák odafent a fellegek láthatatlan csapjait. Az ómen miatti félsz helyét nyugalom vette át, mérhetetlen és kellemes. A benső elcsitult…talán az énje, amelyik küzdött, és tartotta magát, hogy a lány biztonságban legyen, távolt tőle…feladta a harcot. Ez a szó olyan volt, mint egy sebészi pontosságú találat…minden megváltozott.

A fiú éppen azon volt, hogy szólni fog, és mond valamit…bár azt nem tudta, hogy mit, vagy hogyan. Julia előre szegvén a fejét csókolta meg szenvedélyesen…Ő pedig átadta magát, egész lényét. Újfent hosszú pillanatokra forrtak össze az ajkak…azok elválást követően a Perry család sarja, és egyetlen élő képviselője visszahúzta a fejét, és pillantásával illette a karjaiban lévőt. Meg akart szólalni, látszott rajta, de…nehéz volt.
- Én is Szeretlek!
Bökte ki végül nehezen…és nem azért nehezen, mert nem ezt érezte valóban, hanem azért mert ott tornyosult a szó mögött a múlt árnyéka. Mégis, ahogyan kimondta, megkönnyebbült…és talán kissé fel is szabadult. Mozdulni azonban nem akaródzott, maga sem tudta miért…de lefagyott. Talán ott legbelül most békélt meg a helyzettel, és zárt lakatot egy emlékre, hogy úgy örülhessen a kapcsolatnak, mint az, akit a karjaiban tartott…

[ Davis ]

Az odakint ütemesen kopogó eső akár a lány szívdobbanásait is idézhették volna. Viharos, olykor alábbhagyó, olykor rázendítő, majd újból elcsituló.
Boldog volt, bár tudta, hogy Davis még nem oldódott fel teljesen. Hiába a szenvedélyes, mindent elsöprő csók, szavai mögött ott bujkált a múlt árnyéka, mely még visszatartó erő volt. De nem sietteti. Annyi minden történt ma, melyek talán örökre megváltoztatják az életét, a jellemét. Furcsa gondolat volt, hogy a fiúval nevessen, a többiekkel meg rideg, és elutasító maradjon, de egy darabig biztos így lesz. Az egy dolog volt, hogy Neki megnyílt, sőt, mondhatni igen nagy dolog volt, hisz amikor eljött a hálóból, akaratlagosan keményítette meg magát, hogy ne mutasson mást, mint a maszkot, mely évek óta hűen tükrözi mások felé azt amit láttatni enged.
Mostantól más lesz… Más, és mégis nem tartott a változásoktól… Már nem. Kellemes borzongással gondolt az elkövetkező időkre. Szemei előtt lehetséges jövőbeni képek jelentek meg a fiúval kapcsolatban, melyek újra, és újra megdobogtatták szívét, és bizsergették idegszálait, ahogy vizualizált párat. Mindennél jobban akarta, hogy azok meg is valósuljanak, ha nem is a közeljövőben, de egyszer majd valaha igen. Nem túl nagy elképzelések, csupán romantikus séták, esti találkozók, és minden más, ami most már foglalkoztatta…

Csendesen simult a fiúhoz, és ölelte, mint aki soha nem akarja elereszteni. Elmondhatatlanul jól érezte magát Vele. Rég elfeledett érzések, érzelmek, melyek újra felderengtek, és átvették felette az irányítást. Lassan húzta hátra a fejét, és tekintett a kékellő íriszekbe. Előreszegvén fejét haladt vontatottan Felé, mintha nem tudná, tegye, vagy sem, amit tenni készül. Amikor a két orr összeért, szólalt meg, és ejtett el egyetlen szót, melynél szebben ki sem fejezhette volna, mit érez iránta. Szavait megpecsételvén csókolt szenvedélyesen, és húzódott még a mostaninál is közelebb, a levegő végérvényesen kiszorult a testek közül…
Az ajkak szétválása után fonódtak össze az íriszek. Fürkészően tekintett Párjára, lágyan, simogatón. Bár nem várt választ, mégis egy halovány mosoly kerülgette, amikor észrevette, hogy amaz szólni szeretne.
Rosszul érezte magát. Talán nem lett volna szabad, talán még túl korai volt, talán… Megannyi kérdés, mely kavargott benne. Már megint önző volt, és előbb járt a szája, mint gondolkozott volna.
Nyíltak a rózsaszín ajkak, és mozdulni akart a jobb, hogy mutatóujját a fiú ajkaira helyezve azt mondhassa, hogy nem vár választ, csak szerette volna, ha Davis tudja, mennyire sokat jelent neki, de elkésett.

Tágra nyílt szemekkel meredt rá, nem akart hinni a fülének. Kimondta… Azt mondta: Szeretlek… Mindenre számított de erre nem. Álmában sem fordult meg a fejében, hogy viszonthallja a bűvös szót. Jobbja magától kúszott előre az arcra, és simított végig azon. Nem tudott mit mondani, a meglepettségtől. Egyszerre volt hihetetlenül boldog, és morózus magára nézve, amiért sikerült újfent beletalálnia abba, amibe nem biztos, hogy kellett volna. De már nem volt visszaút, és a szíve mélyén nem is akarta visszavonni, meg nem történté tenni. Akarta, hogy Davis tudja, mennyire komolyan veszi a kettejük közt kialakult érzelmeket, mennyire sokat jelentettek neki az események.
Lassan mozdult előre, látszott, hogy nem csókolni akar. Még nem. Szemeit lehunyva fúrta fejét a fiú nyakához, jobbját visszacsúsztatta a tarkójára, és összefonta a másik karjával.
- Soha nem akarlak elveszíteni... – suttogta egészen halkan. – Soha… -nem fejezte be. A folytatás egyértelmű volt... nem élné túl...

{ Ju }

Csend telepedett a két fiatal közé, miután Davis, ha nehezen is ugyan, de kibökte azt a bizonyos bűvös szót…amit az ember nem dobálgat megfontolatlanul. Legalábbis az értelmesebb, józanésszel megáldott emberek nem, mert ennek az egyetlen szónak igaz súlya van, mérhetetlen hatalmasságokba emelkedő. Képes képzeletbeli jéghegyeket megolvasztani, a pislákoló szikrából tűzvihart korbácsolni…mosolyt csalni az arcokra, és érzéseket varázsolni olyan szívekbe, amelyekben addig csak üresség kongott. Ez nem csak egy üres frázis, ez mindent jelent…mindent, amit a másik iránt érezni lehet.

Julia kékellő íriszei elkerekedtek, mintha a sárga-fekete címeres lány nem hitte volna el, amit hall…leblokkolt, amiből a Mardekár prefektusa arra következtetett, hogy nem számolt irányából ekkora színvallással. De nem volt már mit rejtegetni, vagy titkolni, hiszen felfedte való énjét a másik előtt, az érzőt, akit el akart nyomni, mert úgy gondolta, egyszerűbb az élet nélküle. Tudott ilyen is lenni, csak eleddig nem volt miért felolvadnia, és kedvesnek lennie másokkal…jobb volt távol maradni a diákoktól, az emberektől, és keseregni abban a kis világban, amelyet maga köré épített. Azonban a mai naptól minden további színjáték csak újabb fájdalommal ért volna fel, újabb percekkel, amint Nélküle kell eltölteni. A hiánya pedig fojtogatóbb lett volna, mint azt Davis elképzelte. Az pedig nem ment volna, főleg azok után, ami ma történt kettejük között…Julia kifejtette az érzéseit, amelyek egyértelműen arra utaltak, hogy komolyan számol a fiúval a jövőben…és Davis ezzel ugyanígy volt, jómaga is komolyan szeretett volna számolni a lánnyal. Akarta, hogy az mindig mellette legyen, hogy kézen fogva sétáljon vele az iskola falai között, a Roxforton kívül…bárhol. Nem törődve a vizslató szemekkel, a meglepett arcokkal, az újabb születő regékkel és mondákkal. Minden csoda három napig szokott tartani az embereknél…akinél pedig nem, arról majd gondoskodik…ha nem ő, akkor a Párja…merthogy Őt sem kellett a szomszédba küldeni azért, hogy kiálljon magáért.

Ez viszont csak újabb aggodalmat szült a fiú lelkében, mert egyértelmű volt, Rá sokkal jobban oda kell majd figyelnie. Az olvadozó Jégvirág jelleméből fakadóan talán hamarabb fog majd bajba keveredni, olyan helyzetbe, amelyet Davis már biztosan nem lesz képes tétlenül nézni. Ju aztán felocsúdva a pillanatnyi mélázásából szegte előre a fejét, és fúrta homlokát a fiú nyakához, az éjfekete póló szegélyéhez…karja lassan visszakúszott a nyak mögé, és összefonódott a másikkal. A kör bezárult…A fiatal Perry fiú feje kissé előre billent, hogy apró puszit lehelhessen Párja feje búbjára, majd azt követően oldalra fordítván azt borult a hajkoronába. Lehunyva a szemét adta át magát a pillanatnak, Neki, és a szavainak.
- Nem fogsz!
Suttogta csendesen, valahogy nem akartak jönni a hangok…Percek múltán nyitotta csak ki kékellő lélektükreit, mert furcsán nagy volt a csend a Csónakházban…már nem lehetett hallani az apró és tompa koppanásokat. Olybá festett, az eső elállt, a természet együtt örült a fiatalokkal…ünnepelvén a mát és a történteket.

Davis lassan emelte meg fejét, majd a szeme sarkából pillantott az ablak irányába, végigmérve a belátható horizontot…csend volt odakint, megújult a világ, és ébredezett az esőt követően. Halovány mosoly jelent meg az ajkain, most még ennek is örülni tudott…maga sem értette miért, de rátört. Kissé engedve az ölelés szorításán húzta előre egyik karját, majd simított végig a lány karján.
- Nézd csak!
Ejtette halkan a két szócskát, majd amikor a lány rávetette pillantását, az ablak, és az alatta húzódó gerendák felé szegezte íriszeit. Az előbbire hullott, és rajta terpeszkedő harmatcseppeken megtörő nap fénye varázslatos szín kavalkádot varázsolt a Csónakház kopott padlózatára…Újra elmosolyodott…amikor Julia odatekintett, leszegvén fejét lehelt csókot annak nyakára, majd újra megemelve a tekintetét pillantott oldalra, fürkészve a karaiban lévő tekintetét…

[ Davis ]

Tágra nyílt szemekkel meredt Rá. Nem akarta elhinni, amit hallott, és mégis… Egyértelműen jelezte, hogy nem vár rá választ, de mindennél boldogabbá tette, hogy kapott. Nem mozdult előre, hogy kitörő örömével elsodorja a fiút, csak állt, és lélektükreit mélyen a máikéba fúrta.
Megannyi gondolat töltötte most el, azok szinte űrsebességgel suhantak el előtte, mindegyik megdobogtatva a szívét, és kellemes bizsergő érzést költöztettek a testébe. Idegen volt tőle az effajta érzések táplálása, és mégis semmiért sem cserélte volna el Őket. Már nem. Mennyivel könnyebb lesz ezentúl minden, leszámítva a fogadtatást, de ez most olyan mellékes volt, hogy nem is akart ezzel foglalkozni. Már nem volt egyedül az ódon falak között, már van, akire számíthat, akihez bármikor fordulhat bármivel. Séták, közös tanulás, együtt lenni órákon, szünetben, Roxforton belül, és kívül. A többiek, meg gondoljanak, amit akarnak. Boldog volt, és csak ez számított…

Lassan hajolt előre jelezvén nem csókolni szeretne, legalábbis egyelőre nem. Csupán hozzábújni, érezni a közelséget, elveszni a karjai között, ahol megnyugvást, és ragaszkodást, igazi mély érzelmeket talál. Szemeit lehunyva fúrta fejét a fiú nyakához, karjait felfuttatta annak oldalán, majd összefűzte a nyaka mögött, s hozzásimult, elszakíthatatlanul. Davis válaszul előrebillentette a fejét, hogy puszit lehelhessen a kobakjára, és veszett el a hajában. Suttogón ejtette szavait, félmosollyal az ajkain, és szorított az ölelésen.
A válasz nem késlekedett, a lány ajkán egy cseppet szélesedett a mosoly, de nem szólt, csak hallgatott, és élvezte a pillanatot, melyet azzal tölthet, aki mindennél fontosabb lett a számára. A vadul ketyegő szív, már nyugodtabb ütemre vert, még az is együtt örült a párossal…

Nem tudta meddig állhattak mozdulatlanul, amikor arra lett figyelmes, hogy Davis megemeli a fejét. Neki is feltűnt, valami furcsa volt. Csend volt… Elállt az eső, és Ő még csak észre sem vette. A fiúra nézett, és a mosoly kiszélesedett amint meglátta annak ajkain a görbületet. Újabb mozdulat, a zöldszegélyes enyhítve a szorításon, előrehúzta egyik karját, és mintegy végigsimítva a lányét, és szólalt meg halkan.
Julia feltekintve pillantott bele a kékellő íriszekbe, majd követte azok mozgását az ablak, és az alatta húzódó gerendák felé… A vonásai ellágyultak, mikor felfedezte a szivárvány színeit azon. Jobbját a mardekáros mellkasára helyezve bámulta a természet újabb csodáját, amikor amaz a nyakára lehelt egy apró csókot…

Apró sóhajjal pillantott fel a Párjára, immáron szívből jövő széles mosollyal. Még nem szólalt meg, csak állt, és enyhén félrebiccentett fejjel nézte a fiút. Aztán, másodpercekkel később hajolt előre, és érintette meg ajkaival a másikét játékosan. Ha Davis belement a játékba, még vagy kétszer elhúzta a fejét, ám harmadszorra már nem. Újfent csókolt, nem bírta megállni, érezni szerette volna az ajkai puhaságát, ízét, és a csókot, melybe minden érzését bele tudta sűríteni. Nem akarta elengedni soha többé…

A hosszú csók után elemelte fejét, és kitekintett az ablakon.
- Olyan gyönyörű ilyenkor minden. – mondta alig hallhatóan. A lenyugvó nap fényében a harmat cseppek akár mint milliónyi gyémánt csillogtak. Milyen furcsa játékot űz velünk az élet, amikor elindult a kastélyból nem is gondolta volna, hogy ilyen gyökeres változásokon fog keresztülmenni. De nem bánta. A baljára pillantott, amikor eszébe jutott, hogy nincs nála óra. Vajon mennyi idő lehet? Mindegy, nem számított. Nem akarta, hogy véget érjen a nap, és Nélküle kelljen töltenie az estét. Pedig… ez elkerülhetetlen volt, és ezt Ő is nagyon jól tudta. Azt kívánta, bárcsak most indulna a nap, hogy ne kelljen elszakadnia Tőle, de ahogy a nap is lenyugszik egyszer, ugyanúgy fel is fog majd kelni…

{ Ju }

A gerendákon húzódó, esőcseppeken megtörő ezernyi fényecske gyönyörű szín kavalkádot varázsolt…egy apró szivárványt, amely nem az egekben húzódott, hanem azon az apró területen, amelyet nem ölelt körbe a falak árnyékának sziluettje. Davis majdhogynem csillogó szemekkel bámulta a természet csodájának játékát…így, ezen állapotában most még a kékellő íriszek sem festettek olyan ridegnek, és jegesnek, mint szoktak. Ez, és a lány közelsége voltak azok, amelyek együttesen megindították elméjének kattogását…ekkor ocsúdott rá, hogy jómaga tulajdonképpen nem is igazán szokta figyelemmel kísérni az efféle apró dolgokat, nemes egyszerűséggel elhalad mellettük nap, mint nap. Egy biztos, nem egy művészlélek, mégis…olykor bizony meg kellene állnia megszemlélni őket. Kellenek, mert képesek arra, hogy ha csak egy pillanatra is, de kiszakítsák a szörnyű múltból, amelynek éjfekete fellege folyamatosan ott lebeg a feje felett, mint valami rossz ómen. A hosszas merengésből aztán a Párja nyakára lehelt lágy csókot követően zökkent ki, az teljesen ösztönösen érkezett tőle…csendesen fürkészte az ölelésben lévő tekintetét. Mivel látta, hogy Ő is elmerült a mutatott szépségben, orra hegyével érintve az arcbőrt zökkentette ki. Ahogyan visszapillantott…a szemei…az arca…olyan más volt, mint szokott. Eltűnt az a jeges, mindenkit távoltartó maszk…Ju is felengedett…szavakkal, de még talán érzésekkel is leírhatatlan látványt nyújtott…Davis soha éltében nem látott még szebbet. Azt szokták mondani a muglik, hogy vannak csodák a világon…nem tévedtek, egy bizonyosan…az pedig éppen a Csónakházban álldogált a Mardekár ötödéves Prefektusának karjaiban. Igen…a fiú rábukkant a csodára, és soha többé nem akarta ereszteni…mellette akart lenni a nap minden egyes másodpercében.

Halk sóhajtás neszezte meg az immáron pillanatok óta töretlen, fátyolként kettejükre boruló csendet…az eső teljesen elállt, már nem is szemerkélt. Davis újfent elmosolyodott…örült, hogy még tud efféle érzelmeket produkálni, mert idejét sem tudta már, mikor tette utoljára ezt. Ju olyan érzéseket mozgatott meg benne, amelyek mélyebbek voltak mindennél…csak a jelen volt, semmi más…a múlt elenyészett erre a pár percre, és a lélek felszabadult a mázsás súlyok alól. Fantasztikus érzés volt fellélegezni, és érezni a boldog pillanatokat. Ahogyan merengett, Párja előreszegvén fejét érintette meg ajkait…azt hitte csókot fognak lopni tőle, de tévedett. A Hugrabug tüneményes teremtése elkapta a fejét, és hátraszegte azt. A fiú összehúzta a szemöldökeit, de látszott a szemeiben a gyermekies csillogás, az, hogy belemegy a játékba. Jómaga kissé előrehajolt, várván az újabb támadást…az pedig nem késlekedett…próbálta megharapni a lányt, de az ajkak most is elválltak egymástól…halovány mosollyal nyugtázta…de az a pillantás, amelyet azután látott…egyszerűen érezte, a következőnél Ju már nem fog elhúzódni…az…tökéletes lesz. Érzelem dús…heves…kifejező. Az ilyet valahogy megérzi az ember, elég a pillantás, és tudni lehet. Mindenkinek van egy rejtett érzéke ehhez a csodához…csak vannak, akik még soha nem használták. Davis most először igazán. Amikor a két meggypiros ajak összeforrt, a fiú szorított valamelyest az ölelésen, mintegy jelezvén ezzel is…soha nem akar elszakadni. Az, akit a karjaiban tart a Minden…ha elvennék tőle, az olyan lenne, mintha azt mondanák neki, soha többé ne lélegezzen…belehalna.

A heves csókot követően, amikor elszakadtak egymástól, Julia oldalra fordítván fejét tekintett ki a harmatcseppekkel tűzdelt ablakon. Alig hallható hangon szólalt meg…a szavak hallatán a Mardekár házának oszlopos tagja lágyan végigsimította állával a homlokát, majd apró puszit lehelt arra. Ezt követően tekintett jómaga is oldalra úgy, hogy arca a lány homlokára feküdt…késő volt már, a Hold lassan ébredezett, és helyet követelt magának a szürkülő égbolton. Tudta, vissza kell menniük az iskola falai közé, és ott, a Hugrabug Klubhelységének bejáratánál el kell válniuk egymástól.

Annak ellenére, hogy tisztában volt vele, másnap újra látni fogja Párját nehezen akaródzott…mindenesetre, meg kellett tennie…muszáj volt, ha el akarta kerülni, hogy Julia, vagy akár jómaga büntetőmunkát kapjon. Bár az cseppet sem zavarta volna, ha megróják…csak a lányt ne. A Prefektustársak nem számítottak, elvégre Ő is az volt, és úgy hajtotta volna el a őket melegebb éghajlatra, hogy azok bármelyike sem tudott volna nyekkenni. Vontatottan mozdulva puszilta meg a lány arcát, majd lecsúsztatta jobb kezét a másik tenyerégi…összefonta az ujjakat. Balja a törzse mellé vándorolt.
- Mennünk kell…nem szeretném, ha megrovást kapnál miattam!
Azzal tett egy lépést a Csónakház ajtaja felé, amelynek következtében karja megemelkedett egy pillanatra, az, amelyiknek ujjai összefonódtak a Párjával…de aztán húzva egyet a másikon indultak meg mindketten.

Természetesen, ahogyan az illem azt kívánta, Davis az ajtóhoz érve kinyitotta azt, és vezetve a lányt lépett ki ő is a szabadba. A kabátja még mindig Julián pihent, de nem szólt…egyrészt, ez így volt helyes, másrészt pedig nem fázott…soha nem volt az a típus…

[ Davis ]

Félrebiccentett fejjel nézett Davisre, miután elhúzta a fejét. Ajkai szegletében ott trónolt az immáron letörölhetetlen mosoly, melyet a vele szemben álló szemöldökvonása ihletett.
Játszani akart, de nem tudta szabad-e. A fiú íriszeibe tekintett, és várt egy apró jelre, hogy folytathatja, vagy sem. Azok csillogása szinte igenlő válasznak hangzott. Megismételte a mozdulatot, ám ezúttal másfelé tért ki. Harmadszorra már mélyen fúrta lélektükreit a másikéba, jelezvén, ezúttal nem menekül el, mert hiányzik neki a csók, mely egész testében, lelkében remegtette meg. Újfent elindult felé, és csókolta hevesen, igazi tűzzel, érzelmekkel, melyek csak erősödtek minden szó, vagy tett után. Nem akart többé mást maga mellett, csak Davist, aki képes volt átrágni magát a páncélján, felolvasztani, és visszaadni azokat az érzéseket, melyeket régen elfeledett már. A mardekáros szorított az ölelésen, és Ő azt kívánta, bár örökre a karjaiban maradhatna…

A hosszú, szenvedélyes csók után oldalra tekintett, és halkan véleményezte a megújuló természet csodáit. Szavaira a zöldszegélyes prefektus lágyan simította végig állával homlokát, majd lehelt arra apró puszit. Milyen gyengéd lélek is lakozik a hideg maszk mögött. Álmomban nem gondoltam volna, hogy ilyen mozdulatokra, vagy ennyi érzelmet képes sugározni az ember felé. – futott át rajta. Jómaga is szorított az ölelésen, hihetetlenül boldog volt, hogy Vele lehet, és nem cserélt volna senkivel.
Ábrándozva nézte a lenyugvó nap utolsó sugarait, és az egyre terjeszkedő sötétséget, mely mint valami szürke árnyék telepedett a kastélyra. Alig fogta fel, hogy ideje lenne visszatérni az ódon falak közé, mielőtt túl késő lesz, aztán büntetőmunkán találják magukat. Jobban mondva Ő maga, hiszen Párja prefektusként szabadon járőrözhetett, ameddig jónak látta. Nem számított, érte bármit, csak el ne kelljen tőle válnia…

Talán Davis megérezhette a gondolatait, mert lassan puszilta meg arcát, majd engedte le a karjait. Egy pillanatra lesütötte a szemét, majd újra felemelte, amikor a fiú ujjait érezte a sajátjai között. Egy sóhaj, egy apró mosoly, és bólintott, jelezvén megértette az „ítéltet”, bár nem ért vele egyet.
- Értettem, Prefektus Úr! – szólalt meg jellegzetes dallamos hangján, ezúttal sokkal lágyabb hangszínben, mint eleddig valaha. Ez a változás is Neki szólt, éreznie kellett, valamint azt, hogy mostantól többet fog nevetni, ha a lányon múlik. Visszaadta azt az énjét, aki szeretett nevetni, a múlt árnyékában is boldognak lenni, és őszintén szeretni azt, akivel az idejét tölti. Újabb képek, ahogy holnap együtt mennek órára, egymás mellé ülnek, együtt tanulnak, sétálnak, élvezik a tavaszodó táj szépségeit, és csodáit, és azt, hogy együtt lehetnek. Mindennél jobban akarta, hogy mindezek meg is valósuljanak _Mellette_.

Amikor Davis elindult, vidáman követte, egy pillanatra sem engedve az ujjak szorításán, jelezvén nem akar tőle elszakadni egy pillanatra sem. Felszegett fejjel, büszkén ért mellé, és vette fel lépteinek ritmusát, talán szándékosan talán nem, de mintha gondolatban megbeszélték volna, együtt mozogtak, tökéletes összhangban, egyszerre lépve. Davis kinyitotta előtte az ajtót, majd maga is kilépett utána. Julia egy pillanatra megállt, és körbenézett. Hűvös volt az idő, de még soha nem látta ilyen tisztán a Csónakház környezetét, a fákat, az erdőt, a levegő is olyan másnak hatott. Megszorította a fiú ujjait, de éppen csak annyira, hogy a másik érezze, hogy vele van, és az érzéseket, melyeket szavakba képtelenség önteni. Egyetlen bűvös szó csupán, abban minden benne van, és azt már elmondta…
Milyen kiszámíthatatlanok a Sors útjai, mintha a természet s azt hirdetné, hogy valami megváltozott. Mostantól minden más lesz… Jobb, sokkal jobb…

A vállain még mindig ott pihent Davis éjfekete kabátja. Ránézett a fiúra, majd vissza a kabátra, és újra annak lélektükreibe. Ha kell, visszaadja, ha nem úgy viseli tovább a meleg anyagot, belélegezve ezáltal a mardekáros prefektust körbeölelő esszenciát, amely később is érezhető lesz, amikor egyedül nyugovóra tér a hálóban…
Újabb kimondatlan kérdés, melyre választ várt, és remélt, hogy elkísérik a Hugrabug bejáratáig, és nem válnak el rögtön a bejárati csarnokban…

{ Ju }

Az ujjak összefonódása eredményeként Julia mintha kissé meglepődött volna, vagy talán, csak nem hitte el, hogy valóban megtörtént? Az, ahogyan a fiú megérintette…az, hogy ott legbelül Neki is vannak mélyre szántó érzései, még akkor is, ha azt soha nem mutatta ki…legalábbis eleddig soha nem tette meg, mert annyiszor összetörték már a korosodó, de még fiatalnak mondható ketyegőt, hogy számolni is lehetetlen, mi több, felesleges is. A Mardekár Prefektusának lassan több darabban hevert a bensője, mint az ezerdarabos, muglik által kirakónak nevezett, képeket ábrázoló játékok…Amennyiben le kellene festenie egy művésznek a lélekben tomboló érzelmeket, nos, az övé egy kopár vidéket ábrázolt volna, amelyet viharfellegek éjfekete árnyai öleltek, s nyomtak el. Igen, a találkozás előtt valóban ez a kép tárult volna az elé, aki csak egy pillanatra is betekintést nyert volna…most, hogy megtörtént ez a hihetetlen valami, és újra érzések szabadultak fel az elnyomott, és mélyre temetett bugyrokból, a felhőzet szakadozni látszott, és engedte a napfény ezernyi szikráját a földre hullni. Kellett már, mert lassan minden kihalóban volt, és a Világ kezdett megszűnni a fiú körül…egy reménysugár csillant fel…és noha az elején Davis nem igen akaródzott elfogadni a tényt, a Csónakházban megtört…elrugaszkodott, és remélte, valami olyat fogott meg, amelyet soha többé nem kell eresztenie…és a Csoda sem ereszti majd őt. A néma csendet megtörvén a kabát halk neszezésével Julia megemelte tekintetét, és halovány mosollyal pirosló ajkain bólintott, jelezvén, érti a csíziót…ezt játékos szavakkal is megtoldotta, amelyek csengése szintén mosolyra fakasztotta a mindig marcona és komor fiút. A fagyos környezet most sokkal inkább volt élettel teli…és érzelmekkel.


Ahogyan azt rengetegen mondani szokták, talán vallani is, az eső mindig elmossa a múltat, reményt és megújulást biztosítva a természetnek egy új születésére. Nem, nem kezdetre…csupán az eleddig történtek után való fellélegzésre…minden egyes alkalommal, amikor éjfekete fellegek borítják a földeket, érkezik a frissítő zápor. Rengeteg ember csak egy általános dologként tekint rá, pedig…sokkal több annál…soha, senki nem gondolt bele igazán, miféle kivetülései vannak ennek a természet adta csodának. Igen, a külső komor, és rideg hangulatot kölcsönöz, de az amögött megbúvó tartalom a fontos…mert a sötét perceket követően minden kivirul…A virágok szélesre tárják szirmaik, a levelek zöldebben járják táncukat a langy szellőben…minden felfrissül, szép lesz…minden. Így van ez talán az élettel is. Amikor minden elveszni látszik, amikor mindent elnyel a mérhetetlen sötétség, és a régi jellem a semmi martalékává kezd válni…érkezik az eső…kinél könnyek formájában, kinél hallgatással…elmélkedéssel…mindenki máshogy éli meg, hiszen senki sem egyforma. Nehéz átvészelni, és talán vannak páran, akiknek nem is sikerül, mert későn ocsúdnak. De azok, akik látják, érzik, és felé fordulnak…ahogyan a természet, Ők is megújulnak. A legnehezebb dolog túlesni valamin, ami meghatározza a múltat…de…azt követően, akárcsak a legszebb virágok a mezőkön, kinyílnak a lélek szirmai, és felfrissül a benső. Aki sokáig hagyja gyülemleni a fellegeket, az egy idő után elveszíti a reményt.

Davis a Csónakházból való kilépést követően megtorpant egy pillanatra…ahogyan a lenyugvó nap melegsége az arcába csapott. Hihetetlen, de most még ezt is észrevette…számított rá, hogy a lány továbblép majd. Karja megemelkedve, mintegy béklyó állította Őt is meg…ha hátrapillantott, csak annyit láthatott, hogy a fiú lélektükrei elvesznek a szemhéjak mögött egy pillanatra…Aztán kinyílva, balról jobbra indulva fürkészik végig az ébredező természetet, a horizontot, és a tovatűnő fellegeket. A kékellő írisz pár vontatottan haladt, majd állapodott meg…Julia lélektükreinek tengerében elveszve. A pillantás elidőzött ott, nem túl hosszan, és zavarba ejtőn, mintha baj lenne…Davis most értette meg igazán, hogy mit is jelent a számára a másik. Az életet…semmivel sem kevesebbet. Amennyiben Ő megszűnt volna létezni, úgy a fiútól a levegőt vették volna el, mondván, „élj Nélküle, ha tudsz”. Az pedig lehetetlen. Nem mondta ki a gondolatait, mert minden az arcára volt írva…az, pedig, hogy mosolygott egyértelműen jelezte, mit is érez.

Hüvelykujját mozdítva simította végig a lány ujját, majd lépett ki ismételten, hogy valóban megindulhassanak a Roxfort mohával lepett ezredéves falainak oltalmazó berkei felé. Ahogyan haladtak, Davis oldalra pillantott.
- Bármennyire nem szeretném, de a Klubhelység bejáratánál el kell válnunk!
Evidensnek hatott…és mégsem…a fiú egyértelműen kifejezte, a lány mellett marad, amíg nem érik el a Hugrabug házának bejáratát…oda azonban nem mehet be. Nem mintha tartana bármitől is, csupán tiszteletben tartja, hogy a sárga-fekete címereseknek is van önnön helyük, amely csak az övék, és senki másé. Aztán haloványan elmosolyodva folytatta.
- Út közben, ha valaki csak szót is mer ejteni, hagyd, hogy beszéljek. Legyen az tanár, vagy diák!
Nem, érezni lehetett, hogy ez nem utasítás…hiszen ha csak gondolatban is, de ott volt a „kérlek” szócska. A fiú védeni szerette volna a lányt, és megóvni bármiféle megrovástól…ha kell, akkor akár szabályokat szegve is…

[ Davis ]

Széles mosollyal az ajkain lépett ki a szabadba, és torpant meg egy röpke pillanatra elcsodálkozni a megújult természeten. Nem, meg sem fordult a fejében, hogy húzza az időt, bár az igaz, hogy nem akart korán elszakadni a fiútól. Szörnyű érzés volt, hogy alig olvasztották meg egymást, és találtak lelki nyugalomra, és a rég elfeledett érzésekre, amikor rögtön el is kell válniuk. Ám a szabályok, azok szabályok, nem tesznek kivételt senkivel, nekik pedig takarodó előtt vissza kellett érniük, ha nem akartak megrovásban részesülni, akár egy túlbuzgó prefektus, akár egy unatkozó tanár miatt. Nem, egy pillanatig sem aggódott, hogy nem tudnák elkerülni a büntetést, de jobb óvatosnak lenni, hiszen későre jár.

Elmélyülten nézte a csodát, ami körülvette, egy másodpercre sem engedve Davis ujjait. Olyan megnyugtató volt mellette lenni, csak állni, és bámulni, mennyit tud változni a táj a vihar után. Akár csak Ők maguk. Apró rándítás, annyira óvatos, hogy szinte alig érezni, visszafordul, és újabb mosoly költözik a szája sarkába, ahogy megpillantja a természetben elmerengőt, a lélektükrök újra összeforrtak, és egy pillanatra lehunyta a szemeit, majd újra visszafüggesztette azokat a Párjára.
Annyira jó Vele… tökéletes, figyelmes, tisztelettudó, és gyengéd. Mindig ilyen fiúról álmodtam, és most, mint valami ajándék a fentiektől, kaptam Őt… nem, soha nem akarok elszakadni Tőle…
Félrebiccenett fejjel állt, és mustrálta végig Davist, minden négyzetcentiméterét el akarta raktározni az emlékezetében, hogy később is, bármikor felidézhesse, a nyakán levő hegnél tekintete felizzott, egy árny suhant át a finom arcon. A Gyűlölet, mely annak szólt aki ezt tette vele, és fosztotta meg mindenétől. Azután eszébe jutott Piton, és a nevelés, melyről ódák kerengtek a kastély falain belül, és ökölbe szorult a keze. Elkapta íriszeit, nem szerette volna, ha a másik kényelmetlenül érzi magát, de egyszerűen nem fért a fejébe, hogyan lehet ennyire aljasul elbánni Vele… Látszik, hogy nem is ismerik igazán. Ilyen alapon, persze, hogy úgy viselkedik, ahogy. Piton nem épp arról híres, hogy úgy alkalmazza a házszabályokat, ahogy kellene. Még jó, hogy nekem nem kellett összefutnom vele büntetőmunka miatt. Merlin óvjon attól a pillanattól…

Mélázásából a zöldszegélyes billentette ki, mint a nap folyamán oly sokszor. Apró mosoly, jelezvén, semmi baj, csak elgondolkozott egy percre. A fiú hüvelykujjával simította meg az övét, és lépett ki újfent, egyértelmű indulási szándékkal. Némán követte, ujjaival lágyan szorítva a másikét. Újabb jelzés, boldog, hogy kéz a kézben sétálhatnak vissza, és hogy mellette lehet.
Tekintete a kastélyt fürkészte, amikor periférikus látószögébe esett Davis oldalra fordított feje. Jómaga is felé mozdult, egy pirinyót még közelebb is lépett hozzá, és úgy hallgatta annak mondanivalóját.
Szélesedő ajakgörbület, azok hallatán. Mintha Davis érezte volna, mire gondolt nem is oly régen. A tudat, hogy egész a klubhelyiségig kíséri egyszerre volt örömteli és szomorkás. Hiszen, ha tetszik, ha nem, ott el kell válniuk. Oda már nem jöhet be. Így sem rajonganak érte a sárga-fekete címeresek, hát még ha beinvitálja őt, akkor elszabadul a pokol. Hogy valakivel biztos összefutnak, a bejárat előtt abban szinte biztos volt, de nem érdekelt. Büszke volt a Párjára, és magasról tett arra, ki mit fog gondolni Róluk. Ha nem tetszik valakinek, egy pillanatig sem fog habozni, hogy közölje az illetővel, mi tartozik rá, és mi nem. Az, hogy a KH-ba nem viszi be, az teljesen jó, hogy azon kívül, kivel, és mit csinál, az már senkire sem tartozik.

Mintha egy rugóra járt volna az agyuk, Davis következő mondata pont erről szólt. Nem vette sem sértésnek, sem parancsnak, egyetértően biccentett. Jelen helyzetében nem biztos, hogy ajánlatos lett volna újat húznia bárkivel is. Noha biztos volt benne, hogy nem Ők húznák a rövidebbet, de a fiú Prefektus, jobb szép szóval elintézni egy esetleges vitát.
- Rendben. – nyomatékosította az iménti bólintást. – De nem hinném, hogy bárki is kötözködne. Persze… kivételek mindig akadnak… - fűzte tovább finoman a gondolatmenetet, miközben lépteit a másikéhoz igazította. Tényleg nem kell semmitől sem tartanom, ha Vele vagyok. Annyira édes, hogy aggódik miattam… - tette hozzá gondolatban.

Csendesen haladt tovább, a szíve, akárha satuban lenne, melyet lassan szorítanak össze, kétségbeesetten verdesett, ahogy a kastély egyre közelibb lett. Amikor már a park széléhez értek, akaratlanul lassított le.
Nem akarok elválni Tőle, még nem…! A holnap… olyan messze van. Még csak most ismertük meg igazán egymást, ez olyan igazságtalan… Én… - szomorúan kereste meg lélektükreivel a fiúét. Amikor megtalálta, haloványan elmosolyodott, de ez a mosoly már nem volt az igazi felhőtlen, sütött a tekintetéből, mennyire szeretné megállítani az időt, hogy csak egy kicsit még együtt maradhassanak… Leírhatatlan érzések kerítették hatalmukba, Davis nélkül elveszettnek, üresnek érezte az órákat, a perceket, és most, hogy megtalálta, már engedje is el? Nem, nem akarja, még nem…
- Mikor látlak újra? – buggyantak ki belőle a szavak, mielőtt végiggondolta volna, hogy tulajdonképp mit is szeretnem azon kívül, hogy vele tölthesse el az idejének nagy részét. A holnap olyan messze volt, nélküle annyira idegennek hatott minden. Azt kívánta, bárcsak még mindig a Csónakházban szobroznának, várva, hogy alábbhagyjon az eső, vagy még csak kora délután lenne.

Hirtelen torpant meg, mintha áramot vezettek volna belé, és ölelte meg a fiút, ha Ő hagyta. Szemeit lehunyva fúrta fejét annak nyakához, kényszerítette magát, hogy ne sírjon, a háta meg-megrázkódott, de egyetlen sós csepp sem pergett le a hófehér arcon. Beszélni akart, de nem jöttek a szavak…
Vontatottan húzta hátra a fejét, és merült el Davis kékellő íriszeiben. Sajátjai furcsán csillogtak a visszafojtott könnyektől, de akarta, hogy a másik tudja, mennyire nehezére esik egy kis időre is elengedni.
- El nem tudod képzelni, mennyire fogsz hiányozni... – suttogta, és visszabújt a mellkasához. Egyedül a karjai közt érezte biztonságban magát, megkísértette a félelem, hogy Vele is történik valami. Nem, azt nem tudná elviselni… már nem…

Újabb sóhaj, de nem mozdult többet. Szíve ki akart szakadni a helyéről, sajgott az egész lelke. Az elválás számára olyan fogalom volt, mellyel mintha egy kis darabja meghalt volna…
A közelükben egy madár bánatos dallamot trillázott, fejük felett feltűntek az első csillagok, de nem számított. Nem tudott neki örülni. A fiúval akart maradni, és nem számított, milyen árat kell érte fizetnie, semmi sem számított, csak Ő, és az érzés, melyet már nem tudott nélkülözni, és nem is akart, akárcsak a karokat, melyek között álldogált az estbe hajló környezetben…

{ Ju }

Davis Prefektusi mivoltára való tekintettel a kérés logikus volt, és ezt Ju is belátta, mert helyeslőn bólintott, melyet követően szóban is foganatosította mozdulatait. Az egyetértést követő szavak halovány mosolyt csaltak a fiú ajkaira.
- Így van, kivételek mindig akadnak! Jobbára ők azok, akik aztán fülüket, farkukat behúzva menekülnek a legsötétebb szegletek felé.
A mondat egyértelműen kifejezte, hogy Mardekár Malazár házának sorait erősbítő fiatal, ha kell, akkor nem csak szóban fogja felvezetni azon irányú problémáját, hogy megszólítják a folyosókon. Ott van az ökle is, amely adott helyzetben meglepetésként hathat a faggató számára…a varázslók gyengesége, hogy mindig a pálcájuk után kutatnak. Mire előkapják azt, addigra az a bizonyos mancs már régen lesújtott, és az alany, aki szívesen fogadta az ütést, valahol a Roxfort falának egyik szőnyegét díszíti. Persze ezt követően, ha szükséges, akkor jöhet a pálca is…mert addigra már nyugalmasan előhúzható a nadrág oldalzsebéből…amíg a másik sír, vagy éppen összeszedi magát, és azt, ami belőle megmaradt. Múltjára való tekintettel igen erőteljes csapást tudott mérni, amelyből a tisztulás nem pillanatok alatt ment végbe.

A mosolyt követően csendesen haladtak tovább, most valahogy minden olyan más volt, mint szokott. Davisben nem háborgott semmi, csak…sétált…Vele…és nyugodt volt, most először az elmúlt fájdalom ittas félévet követően újra érezhette, milyen is, amikor nem kell rágódni a múlton, nem kell keseregni, és gyilkos tekintettel fürkészni a horizontot. Cipőjének talpa minden egyes lépés alkalmával cuppant egyet, ahogyan a fellazult, esővízzel mosott földből kihúzta, majd egy újabbat lépett. Megfelelő súlycsoportot képviselt ahhoz, hogy erőteljes legyen a hanghatás. Észbe kapván, keze lassan levándorolt a nadrágja oldalzsebéhez, ahol a varázstárgy pihent, majd lassú mozdulatokkal húzta ki azt, megszokott módon a mutató, valamint középső ujjával. Mellkasának azon oldalára, melyet nem a Zöldszegélyes, kígyót ölelő címer díszített szegte annak hegyét, és mormolt halkan egy igét, melynek hatására megjelent az a bizonyos, Prefektusi mivoltot hirdető csillagocska.

Aztán a lány ujjait ölelő karja lassan emelkedni kezdett, olybá festett, túlzottan gyors tempót vett fel, noha nem volt szándékában. Ismerte annyira az etikett szabályait, hogy alkalmazkodjon a másikhoz, azonban itt másról volt szó. Oldalra tekintett, pontosabban kissé maga mögé kellett pillantania a válla felett, hogy Párja arcát fürkészve választ találhasson a kérdésre, amely felmerült benne. Megtorpant…mert Ju lépéseinek üteme is megszakadt. Halk, szinte elhaló hangon érkezett az első szó, melyet követően Davis elmosolyodott, mintegy bátorítván a másikat. Látta, hogy a lány elszomorodott, legalábbis a szemei erről árulkodtak…és volt már olyan járatos a lélektükrök fürkészésében, hogy ez ne kerülje el a figyelmét. A kérdés szavai kibuggyantak Párjából, mintha nem tudta volna kontrollálni azokat. Alig ejtette őket, közelebb lépvén ölelte magához szorosan Davist…A fiú balja a lány derekára vándorolt, magához húzva Őt, míg jobbja annak nyakára, ujjaival lágyan simogatva azt.
- Holnap! Reggel kimegyek a Hugra Klubhelysége elé, és együtt megyünk órára!
Akaratlan elmosolyodott, mert most ébredt rá igazán, ennek mekkora felhangja is lesz…az igazat megvallva nem érdekelte, miért is érdekelte volna? A lényeg Ő volt, és senki más…az, hogy mit regél az iskola, a nevetséges gyermeksereg soha nem számított.

Mozdulatlanság…percekig tartó csend, amelyet csak az est állatainak neszezése, valamint a szellő lágy suhogása tört csak meg. A fiú nem szeretett volna megmozdulni, nehogy megtörje a lány ölelését, és elmélkedését…de aztán érezte, neki kell szertefoszlatnia az idillt, ha még időben vissza szeretnének érni a sárga-feketék tornyának kapujához. A nyakon pihenő keze lassan előrevándorolt, végigsimítva az arcot, és lágyan emelve meg Ju fejét. Mélyen annak lélektükreibe fúrta sajátját, majd homlokát a lány homlokának szegte.
- Épp olyannyira, mint Te nekem!
Ezt követően kezei végigsimítottak Párja felkarján, majd haladtak annak tenyerei felé, mígnem a jobbok ujjai ismét összefonódtak.
- Kései az óra, mennünk kell!
Lassú, nyugalmas tempóban folytatták útjukat a kastély körvonalai, és derengő fényei felé…

                   ...Abbey...                   


Ah, végre jön a nyár. Otthon, Londonban azért jóval többet süt a nap, mint itt, Skóciában. Itt folyton borítja az eget egy vékony világosszürke felhőréteg, ami borongóssá teszi mind az egész időjárást, mind a diákok hangulatát. Még ha néha át is tör rajtuk a nap, hogy fényével megörvendeztesse a kietlen tájat és a tóban lakozó óriáspolipot, akkor is minden domb sötétnek és unszimpatikusnak látszik. Vagy... csak nem vagyok elfogult?
A móló szélén üldögélek, törökülésben, körülbelül félórája. Szombat délután van, április szeszélyeinek kellemesebb hatásait élvezi a diáksereg, ami azt jelenti, hogy végre a mai egy igazi tavaszi nap. A nap aranyló sugarai fáradhatatlanul simogatják a tó felszínét, amitől az csillog, szinte hallani, ahogy csilingel az örömtől. Höh, vagy ezek a furcsa zajok a szépiától jönnek valahonnan a mélyből? Sajnos legendás lények gondozásából egyáltalán nem vagyok a topon, hogy ezt meg tudjam ítélni. Néha elég visszataszító egy tantárgy tud lenni. Főleg amikor Hagrid azokkat a tüzes skorpiószerű veszélyes izékkel tukmált minket... Hm, akkor megfogadtam, hogy a kutyák és a macskák mellett maradok.
Persze, az utóbbival inkább még gondolatban sem hencegek, hiszen a tenyeremen ficánkoló kis hörcsögöm, Rocky néha még a gondolataimat is kitalálja. Igen csúnyán tud nézni olyankor. Kifejezetten csúnyán. Na mindegy, ne taglaljuk. 

A kis állat, amint egy pillanatra elmélázok, nem rest, mozgósítja magát. Apró selymes testével könnyűszerrel bújik ki ujjaim bilincséből, hogy suttyomban megejtett szökést kíséreljen meg. Hah. Csakhogy engem sem ejtettek ám a fejemre, meg amúgy is ismerem kis kedvencemet. Amióta kiszemeltem a Mágikus Manazsériában, és vétel után kis híján elszökött, megjegyeztem, hogy egy percre sem szabad szem elől tévesztenem. A hörcsög mellett kifejlődött és olajozva tartott reflexeimnek köszönhetően utánakapok, mielőtt egy méterrel messzebb iramodna. Szemtelen egy teremtmény, az száz. De rajtam nem fog ki.

- Mennél, mi? De hisz‘ a hálóban szabadon futkoshatsz. Nem elég az? – kérdem tőle szinte követelődző hangnemben, miközben szorosan tenyerembe zárva a szemem vonalába emeltem. Nem, nem vártam tőle emberi választ. De apró gombszemei csillogásából azt tudtam kivenni, hogy bizony, szerinte az nagyon nem elég. Szemforgatva lazán az ölembe pottyantottam, és a jobb combomon feszülő kopott farmeranyagra kipakoltam a zsebemből előkotorászott apró csemegék kis darabkáit.
- Nem engedlek itt futkosni, mert úgy eliszkolsz, hogy nem talállak meg. – szólaltam meg végül. Egy futó pillantást szenteltem a tőlünk nemmessze elterülő hatalmas roxforti parkra és birtokra, és összeszorult a gyomrom. – De most megérdemelsz egy kis finomat. – Tettem hozzá, amint Rocky rávetette magát az édességekre. Fogalmam sincs, hogy a hörcsögök szeretik-e a hagyományos édességeket például a Mézesfalásból, de tudom, hogy az enyémnek már akkor is a kedvencei között voltak, amikor a Mágikus Manazsériába került. Az eladó pedig figyelmeztetett, hogy igen falánk, de tekintve, hogy kb háromszor annyit mozog, mint társai, minden fölösleget le is ad. Erre eszembe jutott, amit egy hollóhátas kiálott oda a múltkor a nagyteremben Eloise Midgeon-nak, miszerint fogyjon már le, mert lassan úgy néz ki, mint Millicent Bulstrode. Elnyomtam magamban egy feltörő nevetést, de hatalmas pattanásairól híres lány puszta gondolatát is jobban szerettem mellőzni, így inkább a tó csillogó felszínére pillantok, és minden erőmmel megpróbálok valami másra gondolni. Ekkor jön az ihlet: Rocky az utolsó morzsa Csokibéka-lábujjat és Kondéros Keksz-darabkát is elrejtve kerekedő pocakjában, kis büfögésszerű hangot hallatott, amire búzavirágszín kék buborékokhoz hasonló szikrák pattantak ki apró fogakkal keretezett szájából. Még a pofazacskói is beleremegtek.

Ja, persze, hiszen varázslény a lelkem, biztos ez is része a nagy mágiájának. Nem tudtam mit tenni, kitört belőlem a röhögés. Elhúztam a szám, és tettem egy utolsó gúnyos megjegyzést.
- Ügyes vagy, haver. Hozzám méltó.

..::Eric::..


* Kellemes tavaszi nap volt, már-már nyárinak mondható, ami aznap rájuk köszöntött. Szombat volt, már bőven túl volt a csapat az aznapi edzésen, s végre Abb is eltöltött egy tartalmas napot a barátaival. Azokkal az emberekkel, akiket hónapok óta hanyagolt sok-sok dolog miatt. De ma nem. Ma velük volt, egészen délutánig, mikor is a csapat nagy részét elszólította valami. Már csak ő maradt és Hannah. De a fiatal griffesnek nem volt kedve sétálni, így Abb egyedül indult meg a Tó felé, hogy nézze egy kicsit a vizet. Szerette a Tavat. És szerette nézni, ahogy a víz fodrozódik ,vagy éppen fólia módjára feszül a víztükör, mikor semmilyen légmozgás nincsen... Gyakorta lejárt oda, akár tanulni is... Megnyugtató volt. Bár, a legutóbbi eset óta, ami kicsit megijesztette, most indult ismét a Fekete-tó felé. A mólóhoz.
Viszonylag gyors léptekkel közeledett a kiszemelt hely felé, hiszen nem akart egy pillanatot sem veszíteni a víz csodálásában. Meg... nagyon szerette innen nézni a naplementét. Csodálatos volt, ahogy a Tó elterül a hegyek lábánál, s látja a vörösre vált ég alját... ahogy a színpaletta minden csodaszép és vidám színét felvonultatja a természet.

Ahogy közeledett, látta, hogy ül valaki a mólón. Messziről nem ismerte fel az illetőt, de ahogy közeledett, egyre tisztábban rajzolódott ki egy fiú sziluettje. Aki nem volt más, mint háztársa, egy hetedéves Hugrabugos. Eric Wallace. Jó fej srác volt, bár Abbey nem ismerte nagyon... csak néha találkoztak a klubhelyiségbe, s azt sem tudta, vajon a srác tudja e a nevét. Ő azért tudta, mert voltak felsőbb éves barátai, akitől már hallotta. De, tartalmasabban még soha nem beszélgettek. Hát itt volt az idő.
Szépen lassan odasétált, és figyelte, hogy mit is csinál. Épp a hörcsögét tömte valami édességgel, aki nagyon úgy tűnt, hogy inkább elszökne... de ezt gazdája nem engedte. A kis jószág befalta a finomságokat, majd láthatólag sokkal jobban érezte magát, amire a srác tett is egy mókás megjegyzést. Ekkor Abb, már egy ideje ott állt mellette, de csak ezután szólalt meg.*

- Csak nem szeretne inkább a fűben kószálni? - tette fel a kérdést, mintegy nyitásként. - Amúgy szia. Abbey vagyok. Ugye nem ijesztettelek meg nagyon, és nem zavarlak. - folytatta, kicsit zavart hangon, mert időközben rájött, hogy meg is ijeszthette a srácot, vagy éppen rosszkor alkalmatlankodik.

* Ha a fiú ránéz, akkor láthatja a kicsit zavarba jött tekintetet, s a kedves mosolyt a lány arcán. Ha nem orrol meg rá a srác nagyon, akkor tovább göngyölíti a beszélgetés fonalát. *

-  Csatlakozhatok esetleg hozzád? Már, ha nem volt olyan terved, hogy egyedül ücsörögsz itt. Mert, szóval itt szoktam én is ülni néha... ill elég gyakran és nézem a vizet. -  nyögte ki.

* Ha nem okoz gondot a srácnak, akkor letelepszik mellé. Leül, térdeit felhúzza, s arccal a víztükör felé fordul. Úgy, hogy fél oldalt Eric felé van ,s a féloldalt a tó felé. Hiszen, ha már idepofátlankodott, csak nem lesz olyan bunkó, hogy háttal üljön a fiúnak.*

-  S téged, mi szél fújt ide? Vagy csak a hörcsögödet szeretnéd úszni tanítani. - mondta viccesen a lány, bár teljesen tisztában volt vele, hogy a hörcsögök utálják a vizet, illetve, hogy senki fia-borja nem szívesen tenné be a lábát ebbe a tóba, ha csak nem az élete múlik rajta.

* Fejét a fiú felé fordította, s egy széles mosoly kíséretében tette fel az előző kérdést, hogy a hetedéves tudja azt, mennyire nem gondolta komolyan. Mert, hiába volt Abbey némely ember számára, egy furcsa, csendes, visszahúzódó ember. Még is... amikor olyan szituációban volt, akkor teljesen ki tudott fordulni önmagából. Ilyen volt például az edzés is. Ott határozott és kemény tudott lenni, szó nélkül ki osztott bárkit, s megkapta a fejmosását az, aki nem úgy teljesített, mint ahogy azt a CSK elképzelte. S igen, voltak olyan helyzetek, amikor a lány egy kicsit lökött, infantilis fruskává változott, s képes volt olyan dolgokat mondani, amivel a környezetét vagy jókedvre derítette, vagy megrökönyítette. Remélte, most inkább az előző lesz érvényben. Nem szerette volna nagyon leégetni magát a srác előtt... *

                   ...Abbey...


- Höh?
Igen, ez egy értelmes megnyilvánulásomnak volt mondható. Annyira belemélyedtem Rocky röhejes újdonságain való derülésembe, hogy nem vettem észre a lányt. Egyik fülemben a tó zaja csilingelt, másikban a hörcsög vonítása. Amikor háztársam megszólal egész közel hozzám, úgy összerezzenek, hogy a kis állat újra kisiklik ujjaim közül, és eliramodik egyenesen a móló vége felé. Meglepetten pillantok hátra a vállam fölött, és egész O alakú kerekre nyitom szemeim. Persze, hamar észbe kapok, hogy ez valahogy nem a helyes viselkedés ilyen helyzetben, és kiültetem az arcomra szokásos félmosolyom, amitől Marietta Edgecombe mindig elejti, amit a kezében tart. *nem vagyok egoista, nem ám ^^*

- Ah, szia... Abbey. Dehogy zavarsz. – bólintok szinte nyájasan, le sem véve a tekintetem a lány arcáról. Még hangjából is az süt le, hogy zavarban van. Lazítok hát valamit azon a randa zavarbaejtő mosolyomon és hangnememen. Visszafordulok a tó irányába, pillantásom elkalandozik a víz csillogó tükrén. Még jó, hogy a lány a köszönés mellé odabiggyesztett egy bemutatkozás-félét is. Igen, látom párszor a klubhelységben, de ha jól tudom, kettővel lejjebb jár. Az ötödévesekkel nincs sok kapcsolatom, még esetleg a hatodikosokkal. És hát ezt a háztársnőmet úgy elsőre szelídnek tudom megítélni, nem szokott feltűnősködni. Pedig ha nem feltűnősködik vagy nagy hírű, akkor a nevét tudnám. Hiszen, így csak a vezetéknevét tudom. Green, a barna hajú lány, a kviddicscsapatunk főnöke. Na. Pedig a kviddics nem az én műfajom, ennyit még én is tudok. De nem vagyok a tanára, hogy a vezetéknevén szólítsam... És milyen hülyén néznék ki, ha itt ülnék egy lány mellett, akit bár látásból ismerek, még a keresztnevét sem tudom? Lehet, hogy Abbey ezt valahol sejthette, és ezért most nagy hálával adózom neki. Erről ugrik be, hogy talán ő sem tudja az én nevem. Habáár... ha jár a folyosókon, akkor biztos. A mardekáros bolhaagyú gorillák és kviddicsjátékosok nem szalasztanak el egy alkalmat sem, hogy a folyosón elkezdjenek piszkálni vagy provokálni a mugli származásom és hajlamaim miatt. Persze, másról is híres vagyok ám, csak nem vagyok olyan felfuvalkodott és önimádó bunkó, hogy erre akárcsak magamban gondoljak... Szóval Marietta Edgecombe biztos tudna mesélni erről.

- Ülj le nyugodtan. – fordultam ismét a lány felé, akiről már minden kétséget kizáróan tudtam, hogy Abbey Green-nek hívják. – Amúgy Eric vagyok – tettem hozzá bizonytalanul. Még mindig nem tudtam, mit higgyek. Vajon a lány tudja a nevem? Ha tudja is, legfeljebb nevetve leint, az nem égés. Csak ne nézzen bunkónak, hogy még bemutatkozni sem vagyok képes.

Miközben Abbey leül mellém, lesöprögetem farmeromról a legapróbb morzsákat, amiket összeszedegetni már Rocky is lusta volt. Rózsaszín puncsos darabkák hullanak kecses ívben a vízbe. Azon a helyen, ahol az előbb még a színes édességmaradványok tűntek el a kékeszöld felszínen, pár másodperc múlva apró halacskák egész hadserege jelenik meg. Persze erre már rég nem figyelek. Az a gondolat kergetődzik a fejemben, amit a lány mondott, hogy ki szokott ide járni nézni a vizet. Wáá, ezentúl én is járni fogok...
Abbey végül féloldalt helyezkedik el, így csak az egyik szemét tudom nézni. Barna. Nagyon barna. Nee, Eric, túl feltűnően bámulsz. Jobbnak láttam, ha inkább én is viszafordulok a tó felé. Mondjuk lassan már kezdem unni, azon kívül, hogy a polip tízpercenként megmutogatja magát, meg hogy a szépia már félórája egy kövön sütkérezik, nem sok figyelemre méltó történik. Ha nem jött volna Abbey, már sétálnék a kastély felé, arra gondolva, mi lesz a vacsora...
De nem, a sors közbeszól... Illetve, most épp Abbey szól közbe.

- Hogy mi szél hozott erre? Hát én csak... a francba! Rocky! – vállvonogatva kezdtem bele a válaszba, amikor tudatosult bennem: a hörcsögömre már vagy öt perce nem figyelek... Nem vettem észre, hogy kiiszkolt a karmaim közül, és nem figyeltem, hová szökött. Lehet, hogy a lánynak lesz igaza: végülis megtanítom úszni szegény állatot?! Villámgyorsan pattantam fel a helyemről, homlokráncolva kémlelve a földet. Tekintetem végigjárattam a móló deszkáin, egészen a legvégéig... És igen! Rocky ott táncolt, szinte fél lábbal a vízben. Ekkor elhesegettem fejemből a gondolatot, hogy a szépia talán már a hörcsög csekély izomzatán csámcsog, és térdre vetődve kúsztam el a kis állatig. Talán a dobbantástól, ahogy levetődtem egész súlyommal a korhadt deszkákra, vagy a hirtelen jött meglepetéstől, Rocky beleszédült – belezuhant – a sötétzöld víz nyálkásabb, gusztustalan részébe. Minden porcikájával elkeseredetten kapálózni kezdett a felszínen, és akármennyire jött rám a hányinger a nyálkás rétegtől, amibe a hörcsög belecsavarodott, rövid úton kimentettem onnan. Guszta zöld izék csüngtek le a tenyeremről, amikor visszaindultam a lányhoz, kezemben tartva a prüszkölő kis állatot.

- Hm, azt hiszem, úszni még nem tanult meg – húztam el a szám, miközben leültem Abbey mellé. – De ha megint elszökik, én magam dobom a vízbe. Akkor megtanulsz úszni, nem, Rocky? Mit szólsz? – kérdeztem drágalátos hörcsögömtől, aki, mint mindig, most is szabadidőm egészére akar igényt tartani. Persze nem gondoltam én komolyan a kérdést, de kárörvendően néztem, ahogy reszketve sivítani kezd. Mindenesetre elkezdtem róla lehuzigálni a vízi növények darabkáit, hogy addig sem maradjak tétlen. Remélem, Abbey nem ütközik meg rajta, hogy kézzel rakosgatom le a gusztustalan dolgokat, de a pálcámat előkapkodni ilyen apróságokért igazán nem szoktam. Na persze, az is az igazsághoz tartozik, hogy nem voltam benne biztos, az Evapores megteszi-e ilyenkor. Mindenesetre semmiképp sem szerettem volna a bőrt is letakarítani szegény állatról...

Eric

*Megszólította a srácot, aki láthatólag igen csak megijedt a hirtelen hangtól. Erre persze a kis höri kapva-kapott az alkalmon s elszelelt. Abb észrevette ugyan, de a zavar, amit az keltett benne, hogy megijesztette a srácot el is feledtette a dolgot. Úgy tűnt, a fiú nagyon meglepődött. Kimeresztett szemekkel tekintett a lányra, ami persze csak fokozta a kellemetlen érzését, s apró pír futott végig Abbs arcán. Aztán Eric gyorsan váltott és egy komisz félmosoly jelent meg az arcán. A lány mosolygott egyet majd a srác megszólalt.
Láthatólag jól tette, hogy bemutatkozott, mert Ericnek fogalma nem volt, hogy mi is a neve. De, ezért soha nem orrolt meg senkire, hiszen nem volt ő olyan feltűnő egyéniség. Leszámítva a kvidiccset. Nos, aki szereti a sportot, az őt is ismeri, aki nem... az nem. Mert sosem vágyott arra, hogy mindenki ismerje. Kicsit örült is, hogy a fiú nem tudta a nevét...
Aztán a srác elfordul a tó felé, majd visszatekint rá, s hellyel kínálja, majd bemutatkozik.
~Most mondjam, hogy tudom a nevét? Vagy furán veszi ki magát...~

-  Ööö, tudom. - teszi hozzá, reméli, tényleg nem jött ki furán a dolog.

Majd lecsüccsen, s a tavat kezdi figyelni. Szeme sarkában azért látja a fiút is. Közben megosztja vele, hogy szokott ide járni... Nem tudja miért mondta el a srácnak, csak úgy kikívánkozott belőle... Csak úgy... Aztán a vizet bámulja, de azért, néha lopva Ericre tekintett, s meglepve látta, hogy a fiú erőteljesen őt figyeli. Majd a vizet, s ismét őt... Így megtörte a lány a csendet, s a fiúnak szegezett egy kérdést, amire meg is kapta a választ, majd a srác felugrott, s a hörcsögöt kezdte el keresni. Hiszen a kis jószág akkor kereket oldott, mikor Abb megérkezett, de szerencsére egyelőre még csak a móló szélén lavírozott. A hetedéves utána vetette magát, minek következtében a kis jószág a vízben landolt, a hugrás utána, s szerencsére megmentette. Persze, mind Roky, mind Eric keze tiszta hínár és egyéb vízi cucc volt. Lassan visszatért a fiú, s megpróbálta eltávolítani a kis jószágról a különböző növénykéket. Persze meg is dorgálta közben, s megfenyegette, hogy legközelebb megtanítja úszni, ha elszökik.
Abb nagyon becsülte a fiút, hogy kimentette a kis hörit, s most kézzel próbálja letisztítani a maradványoktól. Gondolkozott, hogy segítsen e neki, de úgy döntött, inkább nem. Korántsem undorodott az ilyen vízi dolgoktól, csak nem akarta, hogy Roky esetleg megint megszökjön, csak mert segíteni szeretne... Azért, mikor eltávolította a moszatokat a srác, akkor előszedte a pálcáját.

-  Megengeded? Tergeo! - mondja a lány, s a maradék zöld dolgok is eltűnnek a hörcsögről, majd még egy varázs, s a kis állat már száraz is.
-  Hát, jól megjárta szegényke. De, igen bátor voltál, hogy belenyúltál a vízbe. Mondjuk én is megtettem volna, ha Dugó kerül hasonló helyzetbe. Ő a degum. - tette hozzá mosolyogva.

Majd tekintetét a höriről a fiúra emelte, s figyelte, hogy milyen szeretettel babusgatja az állatkáját. Kíváncsi volt, hogy vajon milyen biztos helyre rakja a kis jószágot, megelőzvén az újabb szökését. Ahogy elnézte rá kellett jöjjön, hogy milyen jól tud játszani az arcával a fiú. Mennyi mindent mond, és mennyi mindent mutat... Az első pillantása zavarba hozta, a következő nyugalmat sugárzott, most meg olyan aranyos, ahogy Rokyt simogatja.
Szemeit a fiú arcára emelte, s várta, hogy ránézzen... Figyelte az arc vonalait, a mosolyra húzódott ajkakat, s a ravasz, mosolygós szempárt. Ha a fiú rátekint, akkor barna íriszeit az övébe fúrja, s szóra nyitná a száját... de nem megy... Csak kis gondolkodás, és észbekapás után.
Zavarát leplezvén Abb tekintetét a víztükörre siklatja, majd megszólal.

- Amúgy... nem is tudom miről beszélhetnénk. - mondta halkan. - Mert, a suli olyan snassz téma... a kviddicsről nem szeretek beszélni, csak ha feltétlen kérdeznek... Tudod mit... Ha már így idekeveredtem... Mesélhetnél magadról valamit. ÉN látásból már ismertelek téged, de... szóval jó lenne, ha tudnék rólad valamit. Szóval szeretnék tudni... szeretnélek megismerni... Mert aranyosnak tűnsz. - nyögte ki végül, s máris megbánta, hogy ilyen nyekegősre sikeredett a dolog. De mit volt mit tenni. Ezt már kimondta, csak remélhette, hogy Eric nem röhög majd a képébe, s nem hagyja faképnél.

Továbbra is a víztükröt bámulta, ezek után végképp nem mert a fiúra nézni. Arca féloldalt volt felé, lábait felhúzta, s két kezét összefonta a térdein. Összehúzta magát, s úgy vizslatta a tükörsima, feszített víztükröt, s várta, hogy beszélgetőtársa végre átvegye a szót...

       [ Gwen :)


A nap bágyadtan ontja sugarait a birtok területére. A kellemes májusi délután lassan a végéhez közeledik, ami azt jelenti, hogy lassan lebukik a nap, hogy teret engedjen az utána érkező holdnak. Egyelőre ez még csak abban mutatkozik, hogy a lebukó nap rózsaszínes narancssárgára festi az ég alját. És ahogyan tűnik el az aranyló fénykorong, úgy száll tova az én jókedvem, amikor végre félredobva könyveim belenézek a naptáramba, és tudatosítom, hogy a vizsgákig hátramaradt idő veszélyes csökkenésnek indult.
A csónakház környéke egy azon helyek közül, ahová a diákok jó idő esetén szívesen ücsörögnek tankönyveik vagy barátaik társaságában. Vannak persze olyanok is, akik csökönyösen a park lombos fáinak árnyékát választják, vagy egyenesen a tópartot célozzák meg, de én a fúriafűz környéke mellett eme szerény helyre esküszöm leginkább.
Ahogy fokozatosan melegszik az idő, és egyre kellemesebb dolog a szabadban lenni, mint a kastély dohos, sötét kőfalai közé zárva, mi is lenne kézenfekvőbb, mint a csónakház? Ahol a móló területén kívül nem fenyeget az a veszély, hogy a polip vagy a szépia egy rossz mozdulat után beránt a tó mély habjaiba, mint amúgy a tópart vidékén szokása. Persze a diáktársak röhögve vetik magukat az illető után, és tíz perccel később már ő maga fog a leghangosabban nevetni azon, akivel ez szintén megesik, és egy kellemetlen két percen kívül más emlék nem is marad az incidens után. De ha az ember egyedül van? Ó, akor jobb nem kockáztatni. A tó vize fülmelengetően csilingel, akár egy csobogó patak, néha elidőzik a tekintetem a kövön sütkérező furcsa lényeken, ezzel is alibit szolgáltatva önmagam részére, amiért még ezen egy perc alatt sem nézek a tankönyvbe.
Törökülésben, állandóan grimaszkodva csücsülök füzeteim között, lábam előtt megkezdett dolgozatok, ölemben egy jegyzetfüzet, egy üres pergamentekercs és pár könyv, míg kezemben a noteszemet szorongatva a távoli eget kémlelem.
Körülbelül húsz perce.
Gondolhattam volna, hogy ha kijövök a szabadba, abból nem nagyon lesz tanulás, mert itt minden irányból annyi érdekes látnivaló les rám sóvárgó szemmel, hogy még ezredik pillantásra is találni olyat, amit eddig nem lehetett.
Na de most már tényleg ideje folytatni a munkát! Amit alig kezdtem el. Pedig már órák óta üldögélek itt, és lassan a gyomrom is jelzi, hogy közel már a vacsora.
Bamba, méla tekintetem végre elszakítom a távolról, és kényszeredetten belepislogok a noteszembe. Az én vidám borítójú kis drágaságom, naptárral, sok kis feljegyzéssel, figyelmeztetéssel, képpel, emlékkel, régi röhejes sztorival. Épp a májusi és a júniusi hónapon futnak végig szemeim, és ahogy újra és újra megteszik ezt az utat, mindegyiknél fájdalmasan felbődülök. Amolyan szelídebb, halkabb hangon.
Mély sóhajjal veszem ölembe az egyik dolgozatot. Minek tépődök ezzel? Ha lenne egy kis józan eszem, felszaladnék a hálóba összedobni magam, aztán keresni pár barátnőt és hülyülni még egyet vacsora előtt. De egyre csak az lebeg a szemem előtt, hogy elúszik a nyári Walpurgis-koncert, ha nem szedem össze magam az RBF-ekig. Kitartás! Csak a tanév végéig húzzam még ki, aztán kitombolom a fáradtságokat Audreyval.
Valahol a gyomrom tájékán érzem, hogy ezek az erőfeszítések hiábavalóak, hisz még másnapig sem tudok megjegyezni egy-egy tételt...
De majdcsak menni fog. Még van idő.
Kitartás.
- Hm, melyik évben is rúgta fel a holeburn-i szerződést Lázadó Langold?...

                   ...Abbey...


- Akkor bocs. - mosolyodtam el a lány zavart megjegyzésére. Hát akkor tudja. De legalább biztos lehetek abban, hogy bunkónak nem néz, az pedig hatalmas előrelépés. Igaz, bunkónak is csak ebben a tekintetben nem nézhet - fogadni mernék, hogy a következő tízpercben is legalább ezernyi okot fogok szolgáltatni arra, hogy totálisan bunkónak nézzen. Ez persze csak az általános tapasztalatom önmagammal szemben, sosem szándékos, inkább próbálom elkendőzni, mégis sokszor süt belőlem. Vagy túl önkritikus lennék?
A vízből hörcsögöt kiráncigálós apró incidens után végre visszatérve huppanok le újra Abbey mellé. Amint már említettem, az apró guszta vízi vadállatokat és egyéb növényi (és kétes-) eredetű cuccokat manuálisan kezdtem letisztogatni szegény kis állatról. A hínár, a békanyál és pár zöld trutymó hamar lekerül róla kezeim munkája által. Rocky idegeit persze kissé megviselte a baleset, hiszen nem szokott ő mindennap szaftos nyálkákban hemperegni és jéghideg vízbe ugrálni. Most egész testében vacog, és bár sejtem, hogy nagyon szívesen iramodna el végleg a fűben, hogy valami egészen nyugodt helyen pihenje ki a megviselő pillanatokat, de mindazonáltal bíztam benne, hogy van annyi esze, hogy nem fog többet elszökni. Persze pont az ő kis eszében megbízni, amiről még azt sem tudtam egészen biztosan, hogy létezik-e egyáltalán, nos, elég ostoba dolog lett volna. Épp ezért ujjaimmal kellőképpen közrefogva, erős bilincsben tartottam fogva a tenyeremen. És a zöld trutyi fogyatkozott.
- Oh, persze - bólintottam sietve a lány által kedvesen felkínált segítségre. Kissé lazítottam ujjaim szorításán, de gondosan ügyeltem arra, hogy a menekülés lehetőségeit elvágjam, és megakadályozzam az apró állat újabb eliramodó akcióját. Mert ugye volt elég időm már megtanulni, hogy furfangos állat a hörcsög. Legalábbis az enyém egészen biztosan.

- Zseniális. - ámultam el teljesen a bűbáj hatásától. Ahogy végigsimítottam Rocky gerincén, éreztem, hogy még az átlátszó nyálkás réteget is lehozta róla. Mintha nem is találkozott volna a tó felszínének undorító vizével. Persze aztán észrevettem magam, és felötlött bennem a gondolat, hogy talán ezt a bűbájt nekem is ismernem kéne. Végülis... két évvel feljebb járok, nem igaz? De nem, elfojtottam magamban a felébredő szégyenérzetet, bár egy gyengébb piros árnyalat mintha húzódott volna az arcbőrömre. Végülis, én már nonverbális igéket annyira megszoktam, hogy néha már nem is gondolok a varázsigére, a varázslat puszta hatására gondolni is elég, hogy sikerüljön. Igen, nem hagyom magam zavarba hozni! Bár kétségkívül győzött a lány. Neki rögtön eszébe jutott, amíg én még az Evapores-szel csúfoskodtam volna. De ostoba vagyok... ő pedig milyen okos.
Rögtön megajándékoztam Abbeyt egy pajkos vigyorral.
- Nekem ez nem is jutott volna eszembe, teljesen zavarba hozol. - jegyzem meg, bár vádló hangnemben, de világosan látható jó szándékkal, egy kedves mosollyal megtoldva, amitől egész dicséretté szelídül. - Köszönöm... De legfőképp Rocky. Igaz, te bajkeverő? - pillantottam végül a tenyeremben vergődő állatra, aki erre, mintha megérezné, miről van szó, abbahagyta a ficánkolást, és sötét gombszemeit a lányra emelte, egész testével abba az irányba fordulva. Egészen szánalmasan nézett ki így, a hátára fordulva, ahogy ernyedt tagokkal merően pislog a lányra, de ezt mindenképpen a hála jeleként lehetett nála értelmezni.
- Ugyan, semmiség. - legyintettem, de a lány dicséretére nem tudtam megállni, hogy a tarkómnál bele ne túrjak a hajamba. Elég kócosan áll, az vitán felüli, dehát azt szoktam visszahallani, hogy így a legjobb. És mégcsak nem is kell igazgatni, mert természetétől fogva mered az égnek ennyire szabálytalanul... De azért néha öntudatlanul beletúrok. Biztos ami biztos. - Meg hát szeretem én őt, még ha szidom is néha... - ahogy Rocky hirtelen felémfordult, kitört belőlem a nevetés. Persze hamar elfojtottam, hogy újra a lány szavaira tudjak figyelni.
- Ó, van egy degud? - csillantak fel a szemeim. - Azokat is imádom, nagyon aranyos szőrmókok. Bár a Manazsériában mégis erre a kis bajkeverőre esett a választásom. - válaszoltam kimérten, hörcsögöm rezdüléseit figyelve. Gyanúsan sokat pislogott körbe. Ujjaim érezhetőbben erősebben tekeredtek lihegő kis teste köré. A megerősített "biztonsági zár" tudatában újra a lányra emeltem a tekintetem, remélve, hogy már nem kell annyiszor elfordítanom róla.
- És otthon tartod, vagy itt van iskolában?

Nem kerültem el a figyelmem, hogy Abbey is megnézi a vonásaimat, úgy tűnik, mintha kissé mulattatná is az artikulációm, heves természetem. Persze ő nem olyan feltűnően teszi ezt a szemlélődést, mint én, de azért ügyesen el tudom csípni egy ilyen kutató pillantását.
- Nagyon megfigyelsz...  Ennyire szórakoztató lennék? - kérdem nevetve, kíváncsian fürkészve a lány arcát, amit ő szinte tüntetően elfordít. Teljesen el is feledkezek Rockyról, de szerencsére mintha lehiggadt volna, egészen nyugodtan terül el a tenyeremen. Pedig érezhetné, hogy az ujjak már nem szorítják olyan erősen.

Aztán a lány megszólal, de még mindig a tó vizének tükréhez intézve szavait. Alig halhatóan és érthetően közbedörmögök valami olyasmit, hogy bizony "a kviddics úgysem az én témám", de nem szakítom meg a hosszabbnak ígérkező monológot. És amikor a végére ér, az én arcbőrömre újabb pír húzódik. Ebben a pár percben már másodszor. Aranyosnak tűnsz. - visszhangzik a fülemben még pár pillanat erejéig. Megköszörültem a torkom, bár hirtelen nem tudtam volna mit mondani. Ehhez el kellett rendezni a gondolataimat, és addigis szinte sóváran kerestem a lány tekintetét, de Abbey csak a vizet bámulta. Nem hagytam, hogy lelombozzon a dolog, úgyhogy gyorsan belekezdtem.
- Hát jó. Bár nem valami izgalmas sztori... - vontam meg a vállam egy félvigyorral. - Mugli születésű vagyok, Londonban élek. Szeretem a mugli rockzenét, a gitározást, és ezt a haszontalan hörcsögöt. - Igen, láttam, hogy az állat rögtön csúnyán nézett rám, mintha csak tiltakozna: Nem is vagyok haszontalan! De ezt csak a szemem sarkából figyelhettem végig, ugyanis tekintetemet most már én is a mólón és a tavon járattam. - Utálom, ha a mardekáros kviddics-gorillák elkezdenek csesztetni a folyosón, és azt is, ha Eloise Midgeon bűbájosan rámmosolyog azzal a ronda képével. - próbáltam poénra fogni a dolgot a végére.
- Te tudom, hogy kviddicskapitány vagy, de én sajnos nem értek ehhez a varázslósporthoz - tettem hozzá egy röpke szünet után, sóhajjal kísérve. Pillantásom egészen a távolba kalandozik, majd a lány felé fordul.
- Most te jössz. -
És ezennel újra elővettem a már említett félmosolyomat, Abbey tekintetét keresve ? remélem most nem hiába.


[ Millió bocsánat a hatalmas késésért... ]

(http://i278.photobucket.com/albums/kk108/neliah69/Erickfejlc.png)


-  Ne, ne kérj bocsánatot... igazából nem is kellett volna megemlítenem, hogy tudom...nem volt túl szép tőlem. - lesütöttem a szemem, és enyhe pír futott át az arcomon.

A fene egye meg, inkább csendben kellett volna maradnom, és végig hallgatni... Most tuti egy fontoskodó picsának néz... Gratula...

Aztán következett a hörcsög kaland, amit Erick gyorsan meg is oldott, és elfogadta a segítségemet, tehát mégsem haragudott meg a bemutatkozásért. Ez remek. Állapítottam meg... de csak magamban, hiszen nem kell még ennél is jobban leégni. Gyorsan eltávolítottam a höriről a maradék zöld cuccot, majd megszárítottam, és olyan volt, mint újkorában. Vagy ezt állatokra nem szokták mondani? Mindegy...
Erick persze rögtön hálálkodott, és zavarba is hoztam, mert hát csak heted éves, és még is én... egy ötödéves csitri hoztam rendbe a problémát....
szabadkozni kezdtem.

-  Öhm, izé, remélem nem gond, hiszen nem lett volna könnyű előszedni a pálcádat, meg Rockyra is vigyázni... gondoltam így gyorsabb lesz. - szemeimet a gesztenyeszín szempár vonzásába futtatom, és ott is hagyom... úgy 3másodpercig, mikor is tökre zavarba jövök, és ismét a víz felé tekintek.

Váltsunk témát... könyörgöm váltsunk témát. És igen, Merlin megkönyörül rajtam... Tova is libbenünk...  Rockyhoz fordul és ismét megdorgálja a kis jószágot... Na itt az idő jóvátenni.. Kedves megjegyzés, amit láthatólag még ő sem tud megállni pirulás nélkül... Hú, sosem gondoltam volna, hogy sikerül ennyire zavarba hoznom egy pasit, de úgy tűnik tehetséges vagyok. Egy halovány mosoly hagyja el a szám szegletét, ami már korántsem egy félénk kislányt tükröznek, hanem egy csajszit, aki kicsit alakul, és nem jön zavarba mindentől... talán...
Gyorsan Dugóra tereltem a sót, és láthatólag ez volt az, ami beszélgető partneremnek is mentsvárat jelentett, mert gyorsan ugrott is a témára.

-  Igen, egy cuki kis degu, és itt tartom a suliban. Jelenleg épp alszik, mert reggel egész végig rohangált míg én bent tanultam... Most meg kidöglött, így úgy gondoltam, maradjon csak bent aludni... - mosoly, és kezd eltűnni a pír az arcomról.

Viszont még mindig nem állom a tekintetét. Olyan aranyos... És mosolygós, kedves... és nem utolsó sorban helyes... jajj... Egy halk sóhaj. A bennem vívott csata utózöngéje. Remélem nem hallotta, nem szeretnék magyarázkodni, még a végén azt hiszi, hogy unom a társaságot, mikor dehogy is. Hiszen ennél jobb társaság nem is lehetne mint a hetedéves srác...
Hallgatás, én figyelem, ahogy a hörit simizi. Szépek a vonásai. És a fenébe... ez fel is tűnik neki, de még csak hogy feltűnik, de meg is jegyzi, hogy méregetem. Ijedten kapom el a tekintetem, és zavaromba a fodrozódó víztükröt figyelem.
Persze azért hallom, hogy mit mond, és pár pillanatnyi hallgatás után válaszolok is.

-  Hát... - kezdem kicsit vérszegényen. - Meg kell hagyni igen szórakoztató vagy... De nem csak ezért néztelek... - és itt nyitva hagyom a mondatot... és reménykedem, hogy soha az életben nem kérdezi meg, hogy akkor miért? Mert én tuti kirohanok a világból, hiszen dehogy fogom elmondani, hogy mennyire szimpi... Á-á-á-á soha... neeem... Gyorsan váltok is, és még mielőtt lehetősége lenne kérdezni, faggatni kezdem... Térjünk csak át rá...

Ééés igen. Elkezdi. Remek. Szuper... Tekintetem továbbra is a víztükröt bűvöli, mintha arra várnék, hogy most mászik elő valami nagy tavi szörny. És persze azt én nem szeretném semmilyen körülmények között kihagyni. Ő meg mesél... Nem érdekes sztori? Már hogyne lenne érdekes, hiszen róla szól. De ezt azért inkább megtartom magamnak... És a mondatokból erőt gyűjtök, hogy rá tudjak nézni... És, és ? de nem megy... Befejezi. Elég érdekes történet, ahhoz képest, hogy szimpla, de nekem... valahogy több... valami több...
Valami megfogott benne... Érdekes volt. Ahogy mesélt megelevenedett előttem egy fiú élete...Igaz, hogy nem árult el olyan sok dolgot, de mégis. A lényeget megtudtam. És ő is tudott rólam... A kviddics... Milyen érdekes, pedig nem is szereti.. És mégis...
Befejezte.
Én jövök.
Összegyűlt az erő.
Ránézek. Bele a melegbarna szempárba. Már nem jövök zavarba. Most valahogy megnyugtat.

-  Szóval én... Hát az én sztorim sem valami nagy durranás. - mosolyodom el. - Félvér vagyok, Lynmouthban születtem, és anyukám még ma is ott él. Apum meghalt. - itt kicsit elcsuklik a hangom, hiszen tudom, hogy mégsem, de még is... ez egy hosszú történet, de senkinek nem mondhatom el. - Tesóm nincs, és egészen elvagyok a mugli cuccokkal, hiszen anyum mugli, apum volt varázsló. Szeretem a zenét, az olvasást... És nagyon az állatokat. - ekkor vettem csak le tekintetem a srácról, és néztem egy pillanatra Rockyra, majd vissza emeltem lélektükreimet Erick barna szemei felé. - És hát... ciki, nem ciki, imádom a gyógynövénytant...így a növényeket is. - légvétel...szünet.
-  És hát, mint ahogy te is említetted... a kviddics. Már kis koromban is szerettem volna játszani... És két éve sikerült is bekerülnöm a csapatba. És most kapitánynak is megválasztottak... Remélem megnyerjük a kupát. - oké, zárd le, erről ennyit... nem kell a felesleges rizsa. - És hát, megértem, hogy utálod a mardisokat... én sem repesek értük... Na és az idétlen, pattanásos, kapafogú srácok... akiktől néha napján bon-bon-t kapok. Na nem mintha bajom lenne velük... De... - remek kislány, ebbe a kelepcébe behúztad magad... Bár úgy tűnik, a srác által elmondottak alapján, hogy ő is hasonló véleményen van, a lányok tekintetében.

Elkezdtem nevetni... Nem is tudom miért, és nem is tudom mióta nem sikerült már ilyen önfeledten... Aztán folytattam...

-  Szóval... úgy ennyi... És mondd, kik a kedvenc zenekaraid, vagy énekesek? És... van gitárod? - ne, Abbey...ne most ? szóval, én olyan régóta megakarok tanulni gitározni... Egyszer majd... izé... Tudom, hogy ide nem hozhatod, hiszen mugli dolgok nem működnek itt... De, ha majd nem leszünk a suliban. - ó szuper... hülye kis nyomulós... éljen Abbs, aki simán rátukmálja magát valakire.. De hát, ez nem is én vagyok... Hé, ki bújt az én bőrömbe? Hát mikor fordult velem ilyen elő, hogy simán ledumáltam egy nyári progit valakivel... Ráadásul egy sráccal, egy helyes sráccal... Na most fogd be kislány... most maradj csendben...

Hallgattam, és vártam a választ... vagy a nevetést, a faképnél hagyást... csak történjen már valami...

Nem, igazából sosem volt egy koránkelő csak vannak olyan reggelek...mit reggelek? Pillanatok az ember életében, mikor úgy érzi minden friss, éles, tiszta s neki menni kell. Mert hívogatja valami. S nem tudja azt mondani hogy nem. Valami ilyesmit érzett ma reggel Sascha is. Hogy indulni kell. Csak úgy, elhagyva a kastély ősöreg falait. Kiszabadulva a természetbe.
Bár a lány alapjáraton nem egy pesszimista, letargikus személyiség, azért ezek a pillanatok igen ritkának számítottak nála. Igyekezett értékelni hát, hogy ma megajándékozta eggyel a sors. A csónakház mellett döntött, mindig is szerette ezt a környéket. A tavat, amelybe mélyen benyúlt a móló, a sok zöldet, a fákat, bokrokat, mardekárosokat...A csendet, a viszonylagos csendet. S azt, hogyha tényleg arra vágyik hogy egyedül maradhasson, akkor itt mindig akad valami, vagy valaki, aki tesz róla, hogy ez ne így legyen. Mert hiába vágyik erre, ha valójában nem ezt akarja. Csak berögzült szokás már az egész cécó.
Viszonylag hamar meg is találta a kedvenc helyét. Egy nagy fa tövében, jó kis árnyékben, féltakarásban minden kíváncsi tekintet elől. A magával hozott plédet gyorsan széthajtogatta, és nem sok gondolkodás után lecsüccsent rá. Hátát a fa kérges, érdes felületének vetette, kezeit összekulcsolva maga előtt az ölébe ejtette. Más, több művészi érzékkel megáldott ember talán kihasználta volna az alkalmat, hogy írjon, fessen, zenét szerezzen vagy akármi más formába megörökítse ezt a percet. Sascha nem. Ő egyszerűen csak kiélvezte ezt, figyelve a körülötte lévőket és a történéseket. Teljesen kikapcsolt.
A gondok csak had csordogáljanak a megszokott medrükben, vájják tovább maguknak az utat tudat alatt, mérgezzék csak a lelket. Mert ez a sora a dolgoknak. A különbség, hogy most a lány nem érzi hogy fáj, nem eszi bele magát a szívébe és nem nehezíti meg a létezést.
Persze majd az is előkerül. Előbb-utóbb mindig előkerül. Nagyon is erőszakosan kiköveteli magának a jussát. És behajtja a tartozást.
Most azonban még nem. Most még bevonja és elzárja ez a furcsa csak lenni érzés.
A ritka pillanat.

Vajon meddig lehet ragozni azt, hogy az idő milyen csodás és üdítő úgy, hogy aztán ne váljon az egész giccsessé és jelentéktelenné? Valószínűleg a csicseregnek a madarak és illatoznak a virágok után már kezdi érezni az ember, hogy ne, állj, ez már túlzás. Sascha pedig nem tartozik azon emberek közé, akik belemennek ilyen dolgokba. Nem ragozza túl azt, ami amúgy is több mint nyilvánvaló. Szép az idő.
Szemeit lehunyja, arcát a Nap felé fordítja. Soha nem fog lebarnulni, nem az a bronzos típus. Ő már csak az az elefántcsontszínű lány marad, aki volt.
Szinte issza magába a napfényt, a meleget. Ez az ő világa. Nem a sötét, nyirkos, hideg és nyálkás helyek. Azoktól frászt kap.
Árnyék vetül rá. S még ekkor sem nyitja ki a szemét. Nos, ebből két dolog derülhet ki. Vagy nagyon bátor vagy kimondhatatlanul ostoba. A Roxfort nem az az iskola, ahol az ilyen dolgokat csak úgy figyelmen kívül lehetne hagyni. Az ember sosem tudhatja igazán, hogy kinek is van a bögyében. S hogy honnan röppenhet rá egy csúnya kis rontás.
A lány pedig nem ostoba. Legalábbis többen dicsérték már az éles felfogását. Bár nem is egy esztelen, rettenthetetlen. Csupán tisztában van vele, hogy nem fogják bántani. Nincs miért. Vagy nem él már az, aki megtehetné...

Helló Hölgyem!

Valaki nagyon udvarias. Valakinek nagyon kellemes, mély hangja van.
Valamiért ezt Sascha mindig is vonzónak találta. Van valami a mély, erőteljes és mégis lágy hangokban. Valami amitől nem tűnnek olyan visszataszítónak, ellenszenvesnek. Gazembereknél szinte alapkövetelmény. Mindenesetre minimum a készlet tartozéka.
Lassan pillant fel és néz a jövevény arcára. Az emberek azon típusa aki nem okoz látásra sem csalódást. A lány gyorsan próbálja felidézni, hogy vajon ismeri-e a másikat, avagy az itt eltöltött 6 évét sikerült úgy lehúznia, hogy nem találkozott Mr. Sármmal. Mert az ilyen egy ekkora iskolában megesik.
Látni már biztos látta. S ha nem csal az emlékezete, akkor bizony egy mardekárossal van dolga. De na, ideje lenne köszönni vagy valami hasonlót művelni.
-Üdvözletem Nagyságos Uram.-válaszol kissé gunyorosan, de nem különben illedelmesen.

Ez már csak ilyen. Akárhogy igyekszik, nem tud nem úgy kezdeni egy beszélgetést, hogy ne támadna. Csak egy picikét...
-Remélem a szimpla "Szia" is megteszi.-mosolyodik el halványan.
Valljuk be, azért tudja ő értékelni az udvariasságot. Ha elsőre nem is, minimum másodjára már feloldódik. Csak egy picikét...
-Foglalj helyet nyugodtan.-húzódik arrébb a takarón, ezzel helyet adva a másiknak.
Uhm, milyen kis szívélyes. Talán a már említett látvány és hang kombinációja az oka mindennek. Vagy mert most alapból jól kezdődött a napja. Vagy mert...vagy, vagy, vagy.
-Sascha Merween.-mutatkozik be.
Azta, most már biztosan történt vele valami.
Ugyan, dehogy. Hiszen ez a minimum. Az alapkövetelmény hogy úgy mondjuk. Szégyen is lenne, ha nem tudna viselkedni aranyvérű létére. Mit szólna az édesapja, milyen gyereke van? Vagy Rosaleen. Ő aztán biztos nem egy tuskót nevelt.
Jaj, hogy miken el nem kalandozik miközben vannak a társaságában. Összpontosítás. Ez a titok nyitja.
Meg legalább nincs egyedül. Nem szeret egyedül lenni, pontosabban nem mindig. De ez psszt!

Igazán ragyogó idő van. Természetesen nincs nekem ezzel semmi bajom, pláne úgy, hogy szívből  utálom a hideget. Nem vagyok az a tél típus, bár hófehér bőröm arra enged következtetni. Jó a meleg, a napsütés.. ettől függetlenül általában nem szívesen járkálok a kánikulában. Valahogy nem az én stílusom. Túl sok az ember ilyenkor mindenhol, ha nyugalomra vágyok, akkor a legbiztosabb a szobában, vagy a klubhelységben maradni. Meg egyébként is. Aranyvérű vagyok, az aranyvérűekről pedig köztudott, hogy megjelenésük fontos jellemzője a fakó bőr. Én pedig ezen a bevett szokáson nem fogok változtatni.

Ahogy a lány előtt állok, kíváncsian figyelem annak minden egyes apró rezdülését. Arcát a nap felé fordítja, ezzel is magába szívva az összes káros sugarat, haja lágyan omlik a hátára.. igaz én ezt teljesen nem láthatom – a nagy fa elég sokat takar belőle. Vizslató pillantásokkal végignézek az egészen kellemes arcon, a telt ajkakon, a hatalmas szempillákon. Egy néma hümmögéssel konstatálom magamban a tényt, hogy jelenlegi – jövendőbeli – beszélgető partnerem egészen jól néz ki. Sőt.. ! Igazán csábítónak találom a buja ajkakat - szinte már el tudom képzelni mire lehet képes vele – valamint a hófehér bőr is igazán megnyerő. Gondolataim hatására kellemesen elvigyorodom, majd mikor a csillogó szempár a lélektükreimet pásztázza - mély orgánumomnak köszönhetően - a fogaimat is kivillantom. Látom a szemében hogy a helyzet tetszik neki, látom hogy nem vagyok a számára egy utolsó kis senki.. legalább is kinézetre. Általában így szokott lenni.. a nőket könnyű levenni a lábukról.. még akkor is, ha az ember nem akarja. És őt most jelen pillanatban nem akarom. Akármennyire is hívogató a hosszú nyaka, akármennyire is tetszik a hosszú szempillája.

Türelmesen várok. Várok arra, hogy a köszönésemre reagáljon. Ha most nem kellene éppen nagyon udvariasnak lennem, már le is vonnám a kellő konzekvenciát, miszerint eléggé nagy a fáziskésése. Persze ez a pillanat nem az a pillanat.. még! Szemöldökömet kissé megemelem, majd még mindig őt nézem. Eközben rájövök arra is, hogy igen.. a Hollóhát asztalánál láttam már egyszer a barátai társaságában. Tehát ebből evidens melyik házat boldogítja.. Számomra ez persze nem épp a legjobb, de azzal nyugtatom magam, hogy legalább nem Griffendéles. Azt már valahogy nem venné be a gyomrom.
Eközben megérkezik a válasz is a köszönésemre gunyoros formában. Hallgatom a lágy női hangot, a támadást, mely ebből az egyetlen mondatból is levehető. Szemeim felvillannak, majd ajkamra gunyoros mosoly kúszik. Igazán nehezemre esik megállni, hogy ne kérdezzem meg tőle hogy „mi van kisanyám?” természetesen mindezt egy olyan hangsúllyal, mely már gondolatban is sértő. Türtőztetem magam és várok. Nem is hiába, ugyanis a kedves felajánlás és a normálisabb hangnem nem késik. Sziával köszön és máris arrébb csúszik ezzel helyet szorítva maga mellett. Nekem sem kell kétszer mondani, hogy foglaljak helyet. Igaz, hogy ez a nagy nyílt terep annyira nem.. mégis erőszakot veszek magamon és lehuppanok mellé.. jó szorosan, hogy karom, combom hozzáérjen. Végre bemutatkozik én pedig nem teketóriázok. Jéghideg ujjaimmal a keze után nyúlok. Finoman végigsimítok bársonyos bőrén, majd kezet csókolok ha hagyja. Ha nem hagyja.. nos akkor így jártam.. visszahelyezem a kezemet magam mellé.
- Darren Gregory White, örvendek! Igazán szép neved van.. különleges!
Próbálkozok kellemes beszélgetőpartner lenni és zagyvaságokat beszélek. Magamban persze az idióta és az egyéb jelzők is hallhatóak. Utálom mikor ennyire szánalmasan nyálasnak kell mutatkoznom. Muszáj. Hiszen ha máshogy viselkednék akkor az igencsak megtépázná azok számát, akik jelen pillanatban mellettem állnak. Inkább ismerjenek valakit, aki a számukra kedvelhető, mint a valódi énemet. Mert azt nem akarják ismerni.. azt nem akarják hallani.
- Hogy vagy ezen a kellemes napon?

Nem finnyás vagy ilyesmi, még csak kellemetlennek sem érzi, hogy a másik ennyire belemászott a privát szférájába. De azért van egy határ, egy pont mikor azt kell mondani  : NEM. Ez pedig most jött el. Arrébb csúszik. Nem sokkal, de érezhető távolságot tartva. Nem szeret ennyire bizalmaskodni. Persze máshol, máskor...másvalakivel. Igen, elég egyértelmű képlet.

Darren Gregory White, örvendek! Igazán szép neved van.. különleges!

Nos igen, valamivel el kell kezdeni a beszélgetést. Mikre nem jó a sablon szövegek? Erre igazából nem tud mit felelni. Vagyis tudna, de miért pont ő nehezítse meg a másik dolgát? Hiszen nem szól ez az egész... semmi másról, mint csupán kedélyes társalgásról egy közepesen kellemes napon, remek idővel megáldva. Talán csak ezért beszélgetnek. Az idő miatt. Ha zuhogna talán sosem találkoznak.
S miért gondolja azt, hogy miért is nem esett ma reggel?!

-Köszönöm. A tiéd...is az.-böki ki végül.
Hogyne. Pont olyan közönséges mint akárki más neve. Bár tény, a szülők eszeveszettül licitálnak a másikra és versengenek, hogy minél különlegesebb, egyedibb nevet adjanak a gyereküknek. Kár. Kár, hogy ez mit sem számít. Hogy egy hétköznapi nevű is lehet egy hős, egy igazi unikum. Ahogy valami flancos, túlcicomázott, kiejthetetlenség is lehet egy semmi. Egy senki. Furcsa az élet. Nem mindig igazságos. Mindenesetre morbid humora van.
Kézcsók. Valahogy mintha velejárója lenne a fiúnak. Vajon tudna élni-e apró kis mozdulat nélkül is? Bizonyára. Maximum hiányozna neki. Vagy sem. Honnan is tudhatná, hogy a mellette ülő, ez a szőke privátszférába mászó, mély hangú félistenség mire is gondol? Egyáltalán milyen? És még egy lényeges kérdés...egyáltalán akarja-e tudni? Minden egyszerűbb lenne, ha...
Ha. Kész. Pont. Elcsépelt sablon ez is. Nem akad ember aki ne tudná befejezni ezt a mondatot magától is.

Hogy vagy ezen a kellemes napon?

~Nos, kedves Darren Gregory White, hogy legyek? Vajh a rövidebb vagy a hosszabb verzióval untassalak agyon? Hm? Akarsz választani? Nem, nem mintha lenne választásod. Vagyis de, mily buta vagyok. Felkelhetsz és itt hagyhatsz. Ha untatni foglak. Lehet már untatlak, ki tudja? Te. Te tudod.~pillant Darren arcára a lány.
-Köszönöm, igazán jól.-újabb sablon válasz.

És mit is köszönget? Ma már másodjára. Az oka pedig homályban. Jesszumpepi, hát ennyi lenne? A hat év amit itt töltött most bosszulja meg önmagát? Kezdene kiégni?
Furcsa. Pedig azt hitte már régen kiégett. Talán ott, a születése tájékán. Na igen, az élet és a morbid humora.
-Valójában, sehogy sem.-szólal meg aztán.-Ez is csak egy nap. Az ember elkezdi, viszonylag eseménytelenül, megpróbálja átvészelni szintén eseménytelenül, aztán ha ez sikerül, akkor be is fejezi. Eseménytelenül.-húha, ez a hosszabb verzió volt.
És mekkora őszinteségi rohamot produkált! Megengedte magának ezt a luxust. Elvégre nem olyan dologról nyilvánított véleményt amiért halálbüntetés jár. De ki tudja? Ki? Mi van ha Darren szántszándékkal keresi és írtja azokat akiknek sz*r napjuk van? Hm, akkor szívás...

~Te meg nem vagy normális.~húzódik ajka mosolyra.
Mert ezt nem lehet másként lereagálni. Ennyire idióta feltételezései is ritkán vannak. Hol a megfontoltság? A közöny? A hidegvére? Az is elment volna nyaralni mihelyst megérezte a napsütést? Micsoda kérdések. Csak válasz nincs rá. Most és itt perpillanat.
-És Önt? Mr. White, Önt mi vetette ki ide?-billen félre a feje és kémleli tovább a fiút.
Nézi az arcot, a szőke tincseket, a lélektükröket. És nem érdekli. Nem akarja megfejteni, nem akar belelátni. Mert ez nem az a hely és nem az az idő. Lehet, mi több megeshet hogy nem is lesz más hely, s alkalom. Még sem érez kényszert. Nincs mire.
-A bőröd. Vajon ez már csak így van minden családban, ahol aranyvér csörgedezik?-esik a pillantása Darren kezére.
Ami jéghideg. Volt. Vagy még az.
-Nem mintha érdekes lenne...-teszi hozzá elgondolkodva.

Fecseg, fecsegnek. Mert valami kell. Valamiért kell. Más nem, hát a neveltetés ezt követeli meg. És ennyi. A neveltetés. Még csak nem is érdekes. Vagy vicces. Vagy a kettő egyszerre.
Tény.

A világban akadnak furcsa pillanatok, amikhez mindig egy furcsa érzés párosul, amit egy furcsa személy vált ki… általában. Persze mint minden, ez is megváltozik, és már nem kezdjük érezni a változást, immunisak leszünk a legfurcsább dolgokra, hiszen egy olyan környezetbe kerülünk, ahol minden teljesen elfogadott. Ez pedig nem más, mint maga a varázsvilág, amiben immáron 6 és fél éve élni kényszerült a hatodik évfolyam egyik legszürkébb tagja; Joseph Dylan Rutherford. Szürke, akár egy egér, amiből van még másik száz a poros pincében, senki nem tartja őket számon, hiszen a világban is ezer meg ezer olyan alak van, akit hozzá lehet hasonlítani. Első ránézésre talán igen, mivel ilyenkor az ellenszenv kesernyés ízét érezzük meg nyelvünk hegyén, és azonnal meg kell jegyezni, hogy mennyire ramatyul fest ez a fiú, mennyire más és mégis mennyire hétköznapi. Sosem lehetett eldönteni, hogy most melyik kasztba soroljuk őt, ahogyan a mai napon ő sem tudja eldönteni azt, hogy hová vezessék léptei. Mindegy, csak ne legyen a kastélyban, mert már egyszerűen fojtogatja a rengeteg diák látványa és nem tud normálisan válaszolni, képtelen rendesen viszonyulni hozzájuk. Tisztában van ezzel, teljes mértékben, azonban azt is észben kell tartania, hogy nem tud könnyen változtatni ezen. Próbálta. De még mennyit próbálta, mégis az összes ilyen kísérlet kudarcba fulladt. Valamivel mindig ki tudták hozni a sodrából, ahogyan ez most is megtörtént. Szegény elsős fiú, csupán kérdezni szeretett volna valamit, de Joe még annyit sem hagyott, hogy a második mondat végéig eljusson… majdnem megütötte. De mégis, valaki mondja már meg, hogy miért él benne ennyire az, amivel szülei engedték el otthonról? Miért érzi, hogy igazuk volt? Hogy az emberek, csupán ártani akarnak neki, ezért azok sem érdemlik meg azt, hogy Joseph egyenrangú félnek tekintse őket. Nem érdemelnek semmit és senkit. Egyedül halsz meg úgyis, feleslegesen építed ki a kapcsolataid, ha a halál csak a tied, és egyszer eljön az idő, amikor magadra maradsz. Egy rossz szó, egy rossz döntés és máris eltűnik az összes barát, akár a kámfor. Tehát, kérdem én még egyszer és a mai napon utoljára, hogy vajon miért kell akkor annyi szenvedés, hogy egy barátot szerezz, ha úgyis elveszíted egyszer? Furcsa, s talán bugyuta gondolkodásmód ez. De Joe így érzi jó magát. Kell neki saját eszmefuttatása, hogy minden egyes napot túléljen a Roxfortban, hiszen azért akadnak olyan pillanatok, amikor kicsit közelebb enged magához egy diáktársat. Egy olyat, akin érzi, hogy nem akar rosszat, de nem is akar közel kerülni hozzá.

Ő azonban már elég közel jár a birtok legtávolabbi felébe, ahová nagyon ritkán járnak a diákok. Hangokat mégis hall, de azok talán a domboldal felől jönnek, ahol rengeteg alkalommal lehet látni elsős és másodikos diákokat, amint fel s alá rohangálnak, legurulnak, így állati sorba taszítván emberi méltóságukat. Gyerekek… mondaná rengeteg felnőtt, vagy idősebb diák, aki csupán édes mosollyal csóválnák meg fejüket ezen kijelentésükön. Gyerekek, az igaz, de ki akarna ilyen módon viselkedni, hogyha egyenes út vezet afelé, hogy mások idiótának titulálják gondolataik legmélyén? Senki olyan, akinek talán egy kevés méltóság szorult férges lelkébe.
Lágyan fúj a szél, miközben Joe emeli hosszú lábait a mólók felé vezető kavicsos úton. Kellemes idő van, nincsen az, az égető meleg, ami azonnal egy kellemetlen ájulással jutalmazná a melegre oly’ érzékeny srácot. Az pedig nem hiányozna neki, sem annak, aki véletlenül arra járna, mert a 75 kilogramm nem pehelysúly, ezért nagy túra lenne, amíg fel tudná vinni legalább a lépcső feléig. Magára meg csak nem hagynák addig sem, amíg segítséget kérne az arra járó, mert túl veszélyesnek lett mostanság nyilvánítva a Roxfort ahhoz, hogy bárki egyedül kószáljon a birtokon. Akad olyan diák, aki mégis megteszi. Ebbe a rétegbe tartozik Joe maga is, hiszen nem sok barátot írhatott fel listájára… eddig. De, ha már így megy hat éve, akkor miért pont most változna meg minden? Az már túlontúl gyanús volna.

Végül eléri a csónakházat, ahol valóban nagyon ritka alkalmakkor keringenek tanárok és diákok egyaránt, noha a prefektusok egyik nagyon kedvelt helyszíne, mert voltak olyan diákok, akik itt tárolták a bolond, semmirevaló trükkjeiket. Ha jól emlékszik, akkor a Weasley ikrek voltak az elkövetők, és, azóta a prefektusok nagy részét a mólók felé irányítják esténként. Reméljük, hogy a mai estén ezt kihagyják a drága, jó lelkű prefektus barátok.
Belép a boltív alatt, majd elindul a móló szélén, miközben magát bámulja a víz tükrében. Beesett arc, álmos szemek… jellemző, semmi változás nincsen. Azonban az álmos szemekben most valódi az álmosság. Itt úgysem találnak rá, s ha mégis, akkor biztosan ráhagyják inkább. Az egyik mólóhoz kikötött csónakot szemeli ki magának, hiszen az már biztos, hogy ott jól fog aludni a lágyan ringó „vízágyban”. Lassan ereszkedik le, mígnem végre a csónakban tudhatja magát. Billeg ide-oda, de szerencsére semmiféle baleset nem történik. Megy már lefele a Nap, ami valóban gyönyörű látvány, de nem ez az, amiért most itt van, hanem a cél az, hogy ne találkozzon össze túl sok emberrel, hiszen azoktól túlzsúfolt az egész kastély és a birtok többi része. Leül a csónakban lévő ülőalkalmatosságra, majd nagyot sóhajtva kezd meredni a távoli vizek irányába. Teljesen ki akar kapcsolódni, nem akar a mai nap kellemetlenségeire gondolni.
Felhajtott ingujját markolássza idegesen, és néha meg-megsimogatja a kezén lévő tetoválást.

Furcsa az emberek, az élet működése, ahogyan minden percben képesek egy-egy csoda mellett úgy elsétálni, mintha ott sem lenne, észre sem véve azokat az értékeket, melyek talán nem látszanak, de ott vannak, csak egy picit kellene megállni és talán egy kicsi erőfeszítést kellene tenni, hogy ezeket meglássák. De a legtöbb ember csak rohan tovább és a láthatatlan csodákról tudomást sem vesz. Az emberek többsége maga is értéktelennek érzi magát, átlagosnak, mert többen nem képesek venni a fáradtságot, hogy felfedezzék őt. Az a kevés meg, aki mégis, lehet még náluk is kevesebbnek érzi magát. Akár ez a barna leányzó és a célszemély, aki magát igen szürkének érzi, eközben pedig más számára nagyon is kitűnik a tömegből.
Shaelynn világa valahogyan máshogy működik, mint az emberek többségének. A szeme jó, sőt egészen jó, hiszen éveket töltött el szülei kemény keze alatt a kviddics csodás, olykor talán kevésbé csodás, máskor egészen viszolyító világában. De mégis egészen más „szemüvegen” keresztül nézi a világot, legalábbis saját bevallása szerint. De ettől bizony elég különcnek hat olykor mások szemében, amire igazából magasról tesz, de ez nem jelenti azt, hogy nem vette volna észre. Csak valahogy nincs kedve ezzel foglalkozni is. Nem érti mire jó mindig mások kegyeit keresni, mindig a szerint viselkedni, hogy a másiknak megfeleljen, főleg ha ez egyben azt is jelenti, hogy feladja önmagát. Ő erre teljesen képtelen lenne, képtelen nem önmaga lenni, képtelen keménynek és fagyosnak tűnni, képtelen hibátlannak és tökéletesnek látszani, mert ezek közül egyik sem illik rá. Igazából maga sem tudja mi illik rá és mi nem, összetett személyiség, még ő maga sem tudja van-e külön szó, amivel lehetne jellemezni, de nagyon reméli, hogy nincs, különben hamar ráunna saját magára. Ha mindenáron szeretnénk véleményt alkotni róla, talán leginkább az alapján lehetne, ahogyan zongorázik. Nem épp profi, de előszeretettel játszogat magának, elhagyva a kottákat saját kis szösszeneteket kreál, melyek többnyire vidámak, mint ő maga, de merít ihletet egy jó könyvből, vagy éppen korábbi „szerelméből” a kviddicsből. Az életet is hasonlóan éli. A fontosabb szabályokat betartja, a takarodót is többnyire, de az íratlan szabályok nagy része számára nem létezik, mint a vér, vagy épp a házak közötti rivalizálás, utálat és lenézés. Legutóbbi talán azért, mert ő maga abba az egységbe került, amit valami oknál fogva mindenki lenéz. Pedig egy hugrabugos a legkiszámíthatatlanabb jellem, a többiektől az ember nagyjából tudja, hogy mit várjon gonoszságot, bátorságot és okosságot, na de egy sárgától? Ő maga dönti el hogyan viselkedik, ki mellett áll és ki ellen van inkább.

Nehéz eldönteni miken is gondolkodik jelenleg, de nagyon bele van mélyülve az őt foglalkoztató dolgokba. Leginkább abba, hogy miért nem vágyik ma senki társaságára, még Nadine-t is kijátszotta, hogy egyedül lehessen, amiért lelkiismeret-furdalása is volt egy darabig. Szeret ő a lánnyal lenni, csacsogni is, bár érdekes módon ők nem ruhákról és hasonló dolgokról teszik ezt, hanem az aktuális kviddicseredményekről. Nos igen, soha többet nem szeretne játszani, mégis állandó témája maga a játék. A kettő egészen más. A sport maga már nem vonzza, repülni sem szeret már annyira, de még mindig kedvtelve nézi a meccseket, elsősorban azokat, amelyeken a szülei játszanak. Szóval köztük inkább ez a téma vetődik fel a szokásos iskolai témák mellett, és nem a divat meg a különböző kencék, amiket szent meggyőződése, hogy soha az életben nem fog magára kenni.
Gondolatai cikáznak össze-vissza, olykor különböző dalokon gondolkodik, vagy eszébe ötlenek bizonyos képek, a barátairól, mint Neville és az izgalmas gynt korrepetálás, ahol bemelegítésként kigyújtottak néhány növényt. Vagyis tulajdonképpen csak a fiú, de Shay is segített a tűzoltásban. Azóta már sokkal okosabbnak érzi magát és bátrabb is, még Bimba professzor meg is dicsérte. A gondolatra elégedetten elmosolyodik, hiszen ilyen még sosem történt vele. A kellemes gondolatok egyre fokozódnak, így elkerülhetetlen szinte, hogy meg ne jelenjen lelki szemei előtt az a kellemes arc, amely, még ha olykor sápadt is, mindig képes mosolyra húzni a száját. Az sem érdekli, hogy az illető a létezéséről sem biztos, hogy tud, számára sosem jött el az üdvözítő összeütközés élménye, amikor véletlenül hozzáérhet, és a szemébe nézhet, vagy épp sosem esett ki a kezéből semmi, amikor éppen odaért mellé a folyosón, még akkor sem, amikor barátnője az oldalát kezdte el könyökkel ütögetni, hogy felhívja közeledésére a figyelmét. Nem, sosem volt ilyen szerencséje, s az elmúlt lassan másfél évben már le is tett arról, hogy ilyen akciót összehozzon magának. Rém közönségesnek érezné az egészet, persze attól még el tudná viselni, ha így kezdődne el ez az egész.

Álmodozás az élet megrontója… tartja a mondás, és ez Shay fejében is megszólal most. Szemét összeszorítva zökkenti ki magát, s alig pillanatokkal később lépések tompa puffanása, és a móló fáin lépések zaja hallatszik. Nem zavartatja magát különösebben, jó búvóhelye van, itt még sosem talált rá egyetlen prefi sem, ő maga azonban már lefülelt többet is, ahogyan kiosontak dohányozni, vagy épp alkoholizálni. Most is kihasználja ezt a lehetőséget, és néma csöndben felülve les ki a kötelek dzsungeléből. Egy villanás, egy összetéveszthetetlen profil, s a teste azonnal reagál. Keze megremeg a kötélben, amibe kapaszkodik, a szíve egyik pillanatról a másikra hagy ki egy-két dobbanást, majd kétszer olyan gyorsan kezd verni, sőt tulajdonképpen zakatol.
~ Joe… ~ szemeiben furcsa, húzó érzés jelenik meg, ahogyan lélegzetvisszafojtva követi a mardis lépéseit, de ő egyáltalán nem szándékozik pislogni, tartva attól, hogy a látomás semmivé foszlik. Egy picit megemelkedik, hogy megfigyelje hol helyezkedik el, majd amint úgy érzi tiszta a levegő, áll fel, hogy a lehető leggyorsabban távozhasson. Igyekszik nem felhívni magára a figyelmet, így lábujjhegyen, továbbra is csak keveset lélegezve próbálja meg átlépni a kötélhalmot. És most azt várnánk, hogy elesik, hm? Nem, a sors kegyesen megengedi, hogy megkönnyebbülve sóhajtson fel, elkönyvelve magában a sikeres akciót. Még egy pillantás a csónakok irányába, majd sarkon fordul és elindulna, ám kezével lesodor valamit, amiről már nincs ideje megállapítani, hogy micsoda, mert az amint földet fog ripityára törik. Teljesen lefagyva nézi a cserepeket, majd fordul meg.

Délutáni fél órás szünet van. Nemrég még az ebédem ettem nagy gyorsasággal a nagyteremben, rá fél órájára meg már a fiúk hálókörletében nyomasztottam az ágyat a plafont bámulva és közben azon járt a fejem, hogy már mindjárt letelik az év és elkerülök innét. El az egész évben biztonságot és otthont adó Roxfortból vissza a borzalmas szüleimhez. Utáltam a családi házban lenni, mert minden csak a színjátékról szólt. Én pedig utálok hazudni.

Ez a gondolat olyannyira felbosszantott, hogy felültem az ágyon, leszálltam róla és az utazóládámhoz érve kutatni kezdtem benne. Kis idő múlva elő is került egy apró kis medál, amit kerestem és amit még nagybátyám adott nekem kiskoromban. Ez mindig rá emlékeztetett és megnyugtatott. De most ennyi nem volt elég. Így hát gondoltam, kiszellőztetem a fejem és lesétálok a parkba... Vagy akárhová, csak el innét.



Tíz perc múlva már nem is ott tartottam, amerre indultam, hanem azt vettem észre, hogy egyre közeledek a tó felé, miközben mélyen a gondolataimba merülök. A kis medált még mindig csak szorongattam, miközben lassan elértem a mólót is. Eszembe jutott, hogy mikor tizenegy éves voltam, ezen a tavon csónakáztunk át az évfolyamtársaimmal. Milyen rég is volt...

Azóta már olyan hamar elrepült az idő, hogy már hamarosan el is kerülök innét. És ez elszomorított. Mindig igyekeztem nem a jövőn gondolkozni, de az, hogy a Roxfortot egyszer majd otthagyom, nem kerülhetem el. Miközben a medált a zsebembe süllyesztettem, leguggoltam és pár nagyobb és laposabb kavicsot felvettem a móló széléről és elkezdtem hajigálni a vízbe. A nagyobb kavicsok hangosan csobbanva alámerültek, míg a kisebbek tovább pattogtak a víz felszínén. Egyszerűen szerettem itt lenni és most jót tett ez a pillanatnyilag beállt csend is.

                                                            Patrick

Unatkozott bent a suliban, és kihasználva a szünetet, kisétált. Megint összeveszett egy évfolyamtársával, de ez néha mindennapos volt nála. Főleg miután megkapta a levelet a nagyanyjától. Amelyben már megint valami apró-cseprő dolog miatt szidja őt.
~ Vén banya! Csak az idegeimre megy! De legalább nem vele kell lennem egy teljes évig. Ilyenkor komolyan örülök a sulinak meg mindennek, ami vele jár. És még van egy évem. ~
Tudatosan boldog mosoly kezdte el uralni a vonásait. Távol a családtól. Annál jobb nincs is. De annyira magába bambult, hogy igazából észre sem vette hogy merre jár. Körbepillantott, és meglátta a tavat. De azt is látta hogy nincs egyedül. Egy srác állt a mólón, elég elgondolkodó arckifejezéssel. CJ nem akarta megzavarni, de ha már úgy hozta a véletlen hogy összefussanak, akkor odaköszön neki. Látásból ismerte a fiút, de csak mert egy évvel felette járt. Egyébként még a nevét sem tudta. Annyian jártak a Roxfortba, hogy nem is tudott volna annyi nevet megjegyezni.
Kényelmes léptekkel a mólóra sétált, kicsit lenyugtatta magát és ráköszönt a neki háttal álló fiúra.
- Szia! Remélem nem zavarlak, csak valahogy erre hozott a lábam.

Épp leguggoltam újabb pár kavicsért, mikor a hátam mögül egy lány rám köszönt. Lassan felálltam, a kavicsokat a markomba zártam és hátra fordultam a leányzó felé. Igaz kicsit hirtelen jött ez a köszönés, de sebaj. Igyekeztem minél jobb képet vágva visszaköszönni, de mikor végignéztem rajta, eszembe jutott, hogy ő az a hatodéves hugrás lány, aki folyton az évfolyamtársdaival veszekedett, akárhol volt. Még a folyosón is nekiállt, veszekedni, így aztán nem lehetett egykönnyen elfelejteni.

- Szia. - egy kis mosolyt is megeresztettem, majd folytattam tovább. - Nem zavartál meg semmiben, csak kijöttem kicsit kiszellőztetni a fejem. Épp Sötét Varázslatok Kivédése órám volt és ebéd után gondoltam lejövök a nyomott légkörből kicsit levegőzni.

Hát ez van, most kénytelen voltam kicsit füllenteni, mert azt csak nem kötöm az orrára, hogy a szüleim miatt bosszankodok. Meg hát.. ebben is van egy kis igazság, mert ki nem állhattam az SVK-t. De éreztem, hogy a hátamon végigfut a hideg. Egyszerűen utáltam hazudni és ez ebben nyilvánult meg.

- Na és te hogyhogy erre járkálsz, amerre ritkán fordulnak meg? - a kérdés végülis jogos volt, ha már én is mondtam valamit a ki nem mondott kérdésre. És egyébként tényleg kevesen szoktak erre lenni. Leginkább az elsősök jönnek ki, vagy ha órán a tanár mutatni akar valamit a vízben élő dolgokról. Elsőévesen sokat jártam ki erre, furcsálltam is most, hogy ismét ide lyukadtam ki, pedig már három éve nem jártam errefelé.
Míg ez a kkis kellemes emlék eszembe jutott, leesett a tantusz, hogy kicsit udvariatlan vagyok. Hisz még be sem mutatkoztam.

- Ja bocs, az lemaradt, hogy Patrick vagyok.- mosolyodtam el ismét, aztán a lányra néztem, vártam a reagálást.

                                                                Patrick

Amikor a fiú megfordult, végigmérte. Szerette alaposan tanulmányozni az embereket. Főleg mielőtt szóbaelegyedik velük. Ezt sokan tolakodónak tekintették, de őt nem zavarta. Azért van szeme hogy nézzen is vele. Pontosan tudta, hogy néhányan zsémbesnek tartják. Pedig alapvetőleg jó természete volt, viszont sajnos könnyen begurult. És akkor kő kövön nem maradt körülötte. A fiú válaszára felvonta a szemöldökét.
- Örülök hogy nem zavarlak - eresztett meg egy mosolyt - Talán nem szereted azt a tárgyat?
Ő is csak azt szerette, ha gyakorlatban oktatták. Elméletben halálosan untatta. Mint általában minden, ami száraz volt és unalmas, és nem tették egy kicsit izgalmasabbá.
- Hmm, érdekes kérdés. Bár ugyanezt kérdezhetném tőled- mosolyodott el megint. - Egyébként csak egy kicsit sétálni akartam. És itt szerencsére sosincs nagy tömeg.
Na igen. Jobbnak látta elhallgatni hogy a halálosan prűd és a szigorúság kőszobrának kikiálltott nagyanyja szakította el nála a cérnát. Megint. Néha úgy érezte hogy óriási késztetése van rá hogy kikiabálja magából a sérelmeit, de ezidáig senkinek nem tudott megnyílni. Félt hogy gyengének vagy szánalmasnak tartanák miatta. Ezért inkább hallgatott róla mindenki előtt.
Végignézett a tavon. Ő is sokat volt itt amikor elsős volt. Sokat nevetett az évfolyamtársaival. Élvezte a fiatalságát, távol az otthoni szigortól. Itt legalább önmaga lehetett. De mostanában ez a hely is üres. A mostani helyzet, rányomja a bélyegét az egész diákságra, és a tanárokra is. De ő nem szeretett magába süllyedni. Ha már a világ összedőlni készül nevetni még lehet. Vagy nem?
- Üdv, Patrick! Az én nevem Cissy. Vagy CJ. Ahogy tetszik. - mosolyodott el. - Gyakran jársz ki ide szusszanni?

Cissy



Jól jött ez a kérdés, látszott, hogy a lány nincs ellenére egy kis beszélgetésnek. Én meg most kivételesen örültem, hogy itt a nyugiban is van kivel dumálni egyet. Ez kicsit kizökkent legalább a gondolataimból, ez pedig elég ahhoz, hogy lehiggadjak teljesen. Kicsit még át kell fontolnom, mit mondok neki, hisz idáig még csak látásból ismertem, de ennek is el kell kezdődni valahol.

- Elég gyakran szoktam ide kijárni. Főképp ha az órák nyomasztóak, unalmasak és olykor üresek voltak, vagy ha egyszerűen csak egy otthonról érkezett levél felbosszant. Olyankor mindig lejövök ide, vagy másik nyugodt helyre és vagy csak ücsörgök és bámulok magam elé, vagy pedig a pálcával levezetem a feszültséget. Mostanság a vizsgaidőszak miatt szoktam besokallni a sok tanulástól. Már csak ez az egy évem van itt a Roxfortban, aztán végzek. Vagy megbukok és akkor keresek valami könnyebb melót. Tulajdonképpen nem zárkózok el a mugli munkáktól sem. Ha jól gondolom, te is sokat szoktál eljárkálni ilyen helyekre, ugye?

Elsőre kicsit sokat mondok neki, de ismerkedni valahogy így kell. Remélem azért ő is mesélni kezd magáról valamennyit.

Patrick

* Hallgatta a fiút, és nagyjából megértette amit érez. Igaz neki még volt egy éve a mostanin kívül, de nem volt túl boldog a tudattól. Lehet hogy strébernek tartanák érte, de ő szeretett itt lenni. Még ha néha unatkozott is, vagy nem éppen így tűnt a külvilágának.*
- Nos igen, jól gondolod. Néha nekem is ki kell egy kicsit szabadulni. És igyekszem a lehetőségekhez mérten húzni a pórázt a szabadság felé. Egyébként sajnállak hogy utolsó éves vagy. Mármint nem a tanulás miatt. De én most még nem állnék rá készen hogy elmenjek a suliból. Valahogy, akármennyire szidom néha, szeretem, és sokat jelent hogy nem otthon kell lenni.
Az otthoni leveles részedet megértem. Én is pont egy ilyen miatt jöttem most ki ide. Komolyan, néha úgy gondolom hogy a családom csak azért írogat nekem hogy felbosszantson. De ha vissza merészelném küldeni a leveleket bontatlanul, hát szép kis botrány lenne belőle - nevetett fel.
* Elgondolkozott a további dolgain. De nem tudta hogy mennyit mondtat Patrick-nek. De úgy gondolta hogy üsse kő. Nem olyan srácnak látszott, aki felhasználná az ilyesmiket.*
- Mondd, és mugli munkaként mit tudnál magadnak elképzelni? Nehéz lenne nem? Mármint hogy ha el kellene titkolnod azt aki igazán vagy.

- Végül is rátapintottál a lényegre, utálok haza menni. Egyszerűen nyomaszt az ottani légkör, a sok aranyvérmániás ember, na és persze a bájgúnár aranyvérű szüleim. Folyton csak rámerőltetnének minden kényszert és mugligyűlöletet. De én nem akarok rájuk hasonlítani.

Valahogy sikerült kifakadnom olyannyira, hogy olyanokat mondtam el ennek a szinte ismeretlen lánynak, amiket nem nagyon kellett volna. De végül is jobb így, hogy túlestem rajta. Ő biztos nem ilyen körülmények között él. Lehet neki más az oka, hogy nem szeret otthon lenni. De ha akarja, elmondhatja. Ha nem, akkor pedig nem erőltetem. Döntse el ő.
Ez a kis témaváltás jól jött. Kis gondolkozás után válaszoltam is a kérdésre, amit végülis még egyszer sem gondoltam végig, hogy milyen munkát vállalnék az "egyszerű" emberek között. Tényleg, milyet?

- Szívesen dolgoznék bárhol. Nem vagyok finnyás, nem undorodok semmitől. Fóbiáim nincsenek, szóval bármi jöhet. Attól függ éppen milyen hangulatom lenne. De egyenlőre még itt tanulok és ha minden jól halad, megyek az aurorképzőbe. Na meg saját lakásba, távol a szüleimtől. - ez most hirtelen olyan jó ötletnek tűnt, hogy még el is mosolyodtam magamon - De még bármi megtörténhet. Nem tervezek nagyon előre, inkább rögtönzök. Tudom, nem olyan előnyös, de inkább azt, mint hogy egy leendő álom összedőlése után kapkodjak, hogy mi tévő legyek.

Music (http://www.youtube.com/watch?v=O2gHvJWspxo)
Mintha millió csengő szólna, úgy érzed a mámor hívogató szavát. A szíved gyors ritmusban ver, könnyűnek érzed magad, s nagy ívben leszxrsz mindent, ami körülötted történik. Olyan könnyű vagy, mint talán soha életedben, mintha csak a lelked súlyát éreznéd, s a tested nem is létezne. Jó érzés, teljesen ellazulsz.
Ilyenkor mindenki mást csinál, van, aki belemerül a zenébe, s órákig képes ugyanazt a ritmust hallgatni, van, aki csak simán kifekszik és élvezi a pihenést. Én az utóbbi kategóriába tartozom. Legtöbbször csak fekszem, s élvezem a szemeim előtt kergetőző színeket. Néha el akarom őket kapni. Aztán szaladgálok, mindenütt lila virágok, amerre csak a szem ellát. Szédülök, torzul az egész világ, s tudom, hogy még csak most kezdődik...

Legszívesebben az egészet leírnám, de olyankor képtelen vagyok az írásra. Azt mondják, hogy nem lehet rászokni. Ez persze egy jó nagy baromság, bárki is mondta. Először tényleg úgy érzed, hogy erős vagy, pusztán csak szórakozás az egész, de később minden megváltozik. Napról napra, percről percre arra gondolsz, mikor teheted meg ismét. Mikor válhatsz a rabjává, akár csak egy órára is.

Hánykolódom. A mólóhoz kötözött csónakban fekszem, kémlelem a csillagokat, melyek úgy kergetik egymást, mintha az életük múlna rajta. A vörös csillagnak szurkolok, ő a leggyorsabb. Pupilláim tágan merednek az ég felé, hajszálaimat lengeti a szél, akár csak az alattam heverő csónakot. Hűvös lenne? Nem tudom, nem érzem. Amikor elindultam, még hideg szél fújdogált, most meg már nem érzem. A dzsekim valahol a móló szélén hever, rajtam csak egy farmer, s egy barna póló, na meg a hozzám nőtt, szakadt, földig érő nyelvvel megáldott tornacsuka. Hallom a tücskök ciripelését, s a békák brekegését. A nád suhogását, s víz apró csobbanásait. Ez már annyira jó, hogy el sem tudnék képzelni jobbat. Mintha kezdenék fázni, igen...a csillagok is egész normálisnak tűnnek, mintha megunták volna a kergetőzést. Nem, nem akarom, hogy vége legyen. Lassan felülök, a kezeimmel tornászom fel magam. Hol van az az átkozott tasak? Már amennyire megy, kotorászni kezdek a zsebeimben. Meg kell találnom, szükségem van arra a k...ba...ott  cuccra....

Patrick

- Megértelek - mondja egy kis mosoly kíséretében - Én sem szeretek otthon lenni. Valahogy olyan, hogy mondjam neked, nyomasztó, frusztráló, és idegesítő. Tudod, a nagyszüleimmel élek. A nagyanyám..istenem, egy mániákus tökéletességre törekvő vén banya. - mondja nevetve. - Szóval nagyon úgy tűnik, hogy mindketten menekülünk otthonról. Vagy nem?

* Különös, még senkinek nem tudott erről ilyen formában beszélni. Muszáj volt úgy emlegetnie mindig is a házat amelyben élt, hogy egy igazi nagybetűs otthon. Talán azért beszélt Patrick-nek erről, mert hasonló az ő helyzete is. De ő már annyira közel volt ahhoz hogy elmenjen otthonról. Neki pedig még volt hátra 1 éve a költözésig. Természetesen ha valaha is számíthatott rá hogy összejöjjön neki a saját lábra állás dolga. Nagyon reménykedett benne. Figyelt a fiú szavaira és elégedetten nyugtázta magában, hogy vannak álmai. Az álmok jók. Néha csak azok tudnak segíteni hogy az ember ne süllyedjen bele a depresszióba, és a rossz kedvbe.*

- Naa, azért az a bárhol szerintem elég tág fogalom. De biztos kalandos lehet. Vagy te nem így gondolod? Oké, ez lehet kicsit furcsán hangzik, hisz elvileg nem a kalandokért megy valaki dolgozni. De érdekes lehet úgy élni az életedet, hogy nem varázsolhatsz, és ezáltal nem teheted könnyebbé az ottani dolgaidat. Nem hinném hogy a mugli világban túl sok varázsló vagy boszorkány tud élni feltűnés nélkül. Főleg úgy, hogy a gyerekeik egy szép napon ide kerülnek. - mondta elgondolkozva - És, lakásba szeretnél élni? Netán valami nagy házban? Biztos vannak elképzeléseid. A rögtönzés nem baj. Néha jól jön. Én is többnyire spontán cselekszem. Viszont az álmokban pont az a jó, hogy a tieid, és úgy alakítod és később úgy éred el őket, ahogy te akarod. Senki nem szólhat bele. És nem is kell róluk tudnia senkinek sem.

Megértesz?
Úgy éreztem, ehhez le kell ülnöm. Érdeklődve figyeltem Cissy szavait, mosolyogtam, bólogattam, közben tettem egy lépést a móló széléhez, lábam lógatva huppantam a fára. A vizet szuggeráltam, itt, szélen kicsit mocskosnak tűnt.

- Tökéletességre törekvő? Idegesítő, gondolom - már meg sem próbálsz akkor megfelelni az elvárásainak? - Finom mosolyt küldök feléje, barátságosan invitálom, üljön le mellém, fütyüljön a móló sárfoltjaira, ne tartson életetkeserítő náthától, egyszer élünk.

- Azért köszi, hogy ezt megosztottad velem. Jó tudni, hogy nem csak én menekülök a hazaiak elől. Mármint, jó megosztani valakivel, ami nyomni tudja a pici lelkem. Most biztos elkönyveltél rémesen nyomulós, de legalább érzékeny lelkületű ficsúrnak. - nevettem fel. - Bárhol lehet, hogy nem dolgoznék. Mondjuk kukásnak nem mennék el- na jó, ezt lássuk be, tényleg enyhén túlzás is lenne.
De végeznék olyan mugli munkákat, amiket a varázsvilágban már-már megvetnek, de náluk becsben tartanak. Szívesen próbálnám k mondjuk a gyógyítást varázslat nélkül. Úgy talán a kihívás miatt még jobbnak tűnik, mintha épp egy átok által lelőtt végtag helyét forrasztanám össze nagy nehezen.
De a meglepetések jók, mert nélkülük egy garast sem érne az életünk. Ezért nincsenek is nagyra törő álmaim, mint luxusvilla, szerető család, kívánságaim leső komornyik és az egyéb fölöslegesnek tűnő dolgok... elég csak egy szimpla kis lakás, később egy kisebb ház is jól jön, velem meg lesz ami lesz. Nem vagyok kimondottan az a családmániákus típus, de azt tudom, hogy előbb-utóbb úgyis elkötelezem magam... neked vannak ilyen elképzeléseid? Családi ház, nagy család, későbbi életvitel?

Patrick

- Igen, megértelek - mosolygott rá.
* Nagyon is értette Patrick érzéseit, és örül hogy ő legalább nem próbálja arról győzködni, hogy de igenis fogadd el a családot, és ne eszközölj változást, mert úgy sincs értelme. Jaj, mennyiszer mondta ezt neki az egyik háztársa. Halálra untatta már vele. *
- Az idegesítő az enyhe szó rá. Nem arról van szó, vagyis...nos, lényegében próbálok neki megfelelni. De nem azért mert annyira a szivemen viselem a véleményét, hanem hogy békén hagyjon. Ha minden úgy megy, ahogy az őnagyságának tetszik, akkor nincs szövegelés - nevetett rá.
* Az invitálást elfogadta. Sosem volt az a kényeskedős típus. Sokszor üldögélt már ezen a helyen. Így most is lehuppant Patrick mellé, és továbbra is figyelmesen hallgatta.*
- Igazán nincs mit, bár nem szoktam senkinek az otthoni dolgaimról beszélni. De ha már megnyíltál előttem, akkor így a korrekt. Meg fene tudja, valamiért megbízhatónak tűnsz - kacsintott rá- Miért könyveltelek volna el nyomulósnak? És érzékeny lelkületű ficsúrnak? Ugyanmár! - ezzel bátorítólag megsimogatta a fiú karját, és tovább hallgatta őt.
* A gyógyítást ő is jónak tartotta, révén az édesanyja is orvos. Becsülte is érte titkon, ám ezt nem mondaná ki semmiért előtte, tekintve hogy milyen a kapcsolatuk, és azért amit tett vele. *
- Az orvosi szakma szép. Tudod, az édesanyám orvos. Bár ő nem boszorkány. De elhivatott. Nagyon is.
* Patrick szavin elmerengett. A tervei jól hangzanak, és tetszett neki, hogy nem akar valami megafényűzést maga köré. *
- Szép tervek. Tényleg. Az pedig biztos, hogy előbb-utóbb lesz valakid - a hozzá intézett kérdésen elgondolkozott egy kicsit- Nos, egyenlőre semmi komoly. Bár egy saját lakást mindenképpen szeretnék. A család dolgot még nem tudom. Azért nagy létszámút nem szeretnék. Gyakran csak a baj van belőle. Ám, egyenlőre olyanokban hogy szerelem, és házasság nem nagyon tudok hinni. Illetve, még nem találkoztam senkivel, akivel ezt fontolóra tudnám venni. Persze tele vagyok álmokkal azért. - mosolyodott el - De előtte szeretnék még szórakozni, érezni hogy élek. Te hogy vagy ezzel? Hivatás és család, vagy belefér egy kis lazítás is?

Jól van, ahogy sejtettem, nem olyan finnyás csaj, hisz leült végül és nem is teketóriázott egyáltalán. Még szépen végighallgatott, aztán csak mosolyogtam azon, amit mondott. De hirtelen nem is tudtam mit válaszolni.

- Talán az szokott a gondom lenni, hogy ha netán egy-két embernek beszámolok erről a családi perpatvarról, akkor általában ezeket vágja a fejemhez. De mit is várhatnék egy olyantól, aki nem ilyenben él, aki csak külső szemlélődő? - na jó, ez kicsit dramatizált volt, de tényleg ez az igazság. - Ellenben te tényleg érted amiről beszélek, mert a nagyanyád hasonló elveket képvisel, mint a szüleim. De ha nálad csak a nagyanyád ilyen, akkor mások hogyhogy nem védenek meg? Mert nálam tényleg ez van. Apám is ugyanazt műveli, mint anyám, talán mert nem mer ellenszegülni. Az egyetlen ember aki kimenekített, az a nagybátyám volt, de ő meg 5 éve meghalt. Pont ezért kezdtem el lázadozni és meglépni otthonról...

Még folytattam is volna, de az a simítás kicsit hirtelen jött és félbehagytam a mondatot. Félzeg mosollyal felé fordultam.

- Köszi, ez jól esett. - na jó, ez tényleg kicsit félreérthető, de hát ha ez az igazság... - Anyukád akkor tényleg gy tiszteletreméltó nő főleg hogy semmi plusz lehetősége nem volt, ha mondjuk véletlenül rosszabbra fordult a beteg egészsége. Nagyra becsülöm az olyan embereket. Álmok pedig mindig kell, hogy legyenek, mert különben nincs értelme élni. Kell valami buzdító dolog.
És hogy tervezem? Hát mindenképp előbb az alapokat szeretném megteremteni, aztán majd utána jöhet a többi. Kiélni az életet közben is lehet, nem vagyok az a féktelenül bulizós típus. De azt azért nem utasítom el, ha összejön egy kapcsolat. Csak maga a családalapítás váratna kicsit még. Ami alatt nálam a házasodást meg a gyereket lehet érteni. De ezen kívül bármi lehet, mert végül is az annyira nem gátol abban, hogy kicsit kiéljem az életem.

- Ja tudom, én sem szeretem az okoskodókat. Annak könnyű akinek úgymond tökéletes élete van, haláli kedves meg tündéri rokonsággal, és ő a szemük fénye. Tehát mindkét szülőd felöl jön a dolog igaz? Ez elég pocsék dolog. De valamelyikük csak enyhébb nem? - a megvédésnél megvillan a szeme, és nevetni kezd - Ugyan-ugyan! Apám a nagyszüleim kiskutyája, anyám meg imádja őt, és szerinte minden helyes amit csinál. A testvérem halála óta, én szinte nem is létezem a szemükben. Egyszerűen mondva, nekiadtak a vén banyának. - a mondatán felcsillan a szeme - Megléptél otthonról? Na, ezt el kell mesélned! Nagyon kíváncsi vagyok rá!
* Az, hogy Patricknek voltaképpen mi esett jól, nem igazán értette de nem akarta megzavarni a gondolatsorát, így inkább csendben maradt egyenlőre.*
- Hmm, valóban annak tartják. Elismert a szakmájában. És úgy gondolom hogy boldog is. De jó ideje nem beszélek vele. Az álmokkal kapcsolatban pedig egyetértek. Ha nem lennének, már befásultam volna teljesen, vagy lehet hogy megőrültem volna - nevetett fel - Ki tudja?!
* A bulizás dolgon mosolyogni kezdett. Ő nagyon is szeretett szórakozni. Meg őrültségeket csinálni. Persze, igazán nem durvult bele soha a dolgokba, de gyakran direkt bosszantotta maga körül az embereket. Néhányan annyira faarccal élték a világot, hogy csak ilyenekkel lehetett őket kizökkenteni.*
- Hmm, és az itteni 7 éved alatt volt kapcsolatod? Már bocsi ha indiszkrét, csak engem érdekelnek az ilyen dolgok. Egyébként a házassággal én is várok. Ráérek bőven. Úgy gondolom, amíg ki nem éltem magam, addig nem szabad. Mert utána elromolhat. De nem tudom. Általában a szerelem villámcsapásként éri az embert, szóval nem tudom mit tartogat a jövő, de én állok elébe mindennek. Bár néha úgy érzem, az egész életem egy háborús övezet, és becsületrendet érdemel az aki elviseli. - mosolyodott el. - Egyébként a jól esettet azt mire értetted? - nézett rá kérdőn.

A tetoválás mindig is a védjegye volt, amivel még el is tudta zavarni az emberek többségét. Nem tudni, hogy mi van ezekben a testdíszekben és testékszerekben, de vannak, akik valóban emiatt tartanak valakitől. Igaz, hogy kevesek tombolnak a tetoválások ellen ebben a táborban, de legalább akadnak, és csak ez a fontos, mert igazán csak erre figyel fel Joseph. Nem akarja felvenni a gunyoros pillantásokat, amik csakis arra irányulnak, hogy mégis miért hagyják az ilyen embert élni? Talán sosem fogjuk megtudni, hogy Joe mégis hogyan gondolta a világ meghódítását, hogyha ennek a világnak a magjai egyedül a fejében, a képzeletében léteznek. Ahogyan valószínű, hogy a léptek zaja is, elvégre senkit nem látott itt magán kívül. Néhányan bolondoztak a domboldalon, de ez minden. Lehetséges, hogy egy prefektus talált rá, amivel biztosan kihúzza már a gyufát, hiszen nem ez lenne az első alkalom. Nagyon fél. Meg sem mer mozdulni, csak a szemöldökében lévő piercinget fogdossa idegesen, mint Aladdin a lámpást abban bízva, hogy a segítségére siet a belőle a Dzsin. De… az nem nagyon jön, ahogyan már a léptek sem erre közelednek. Bátorság, bátorság. Hiába lapozgatom Joseph szótárát, ezt a szót sehol sem találom. Ezért lehet az is, hogy most mindene remeg, mintha egy roham-közeli állapotot idéztek volna elő ezek a léptek. Nevetséges, hogy mennyire meg tudja rohanni őt a félelem. Amennyire próbál ő „kemény” lenni, annyira lesz belőle egy gyáva nyúl. Lassan fordítja meg a fejét, hogy csupán szeme sarkából látni tudjon abból valamit, ami a háta mögött folyik. Éppen jókor teszi ezt, mert valami a földre zuhan. Csörömpölés, mintha csak egy egér ólálkodna erre, hiszen semmi hang, semmi lelkiismeret-furdalás. Ez mind szép és jó, hiszen ez azt jelenti, hogy nem ember műve a dolog… azonban a szeme nem csal, a szeme lát, és ki kell szúrnia egy hugrabugos lányt. Látta már néhányszor, de sosem tűnt fel neki igazán. Miért akar ilyen sunyi módon elsuhanni Joe mögött.

A gyanú nagyon erős. Mégpedig arra irányulóan, hogy a barna lány valamit el akar hallgatni Joe elől. Nem mintha annyira érdekelné a dolog, de agyában az a gondolat üti fel a fejét, miszerint a diáktárs ellopott tőle valamit. Na, igen… az üldözési mánia. Magában gyártja az összeesküvés-elméleteit. Mindenki csak őt akarja bántani, mindenki neki akar rosszat, senki nem bírja elviselni, mert biztosan féltékenyek rá, mert ő ilyen jóképű, ilyen jó kiállású… ilyen eszes és vakmerő. Ez igazán szép és jó, csak kicsit… nagyon sántít a dolog. Szemeit összehúzza, mintha csak egy bátor cowboy lenne a szemünk előtt. Már szinte hallom azt a bizonyos vadnyugati zenét, miközben a fiú kezei ökölbe szorulnak, és jó lenne, ha lenne nála pisztoly, mert akkor nem kéne megszólítania a gyanús nőszemélyt. Ajkait harapdálja, ahogyan mindig is szokta az ehhez hasonló „krízis helyzetben”. Itt az alkalom, rá kell szólnia. Mert az egy dolog, hogy a lány teljes testében megmerevedett, de attól még egy pillanat alatt el is futhat onnan. Joe pedig azzal nem fogja égetni magát, hogy utána rohan. Vigyen, amit csak akar… vagyis…
Hol a pokolban van a pálcám?, nyúl jobb oldali farzsebébe, majd hirtelen felpattan.
- Hé, gyere ide! … Légy szíves. – próbál nem túl „üldöző” hangnemben beszélni a lányhoz, hogy az ne meneküljön el.

Nemtől függetlenül rengetegen képzelik el milyen lesz az első alkalom. Milyen lesz az első közvetlen találkozás, az első szó közöttetek. Az álmodozás valahogy mindig sokkal idillibb környezetet teremt, mint a valóság, ez talán természetes, hiszen, ha már csak rajtatok múlik, hogy hogyan is szeretnétek rajongásotok tárgyát megszólítani, vagy csak magatokra vonni a figyelmét, mindig vagy egy csodás, romantikus helyen történik meg, vagy egy zsúfolt teremben, ahol véletlenül egymásnak ütköztök, a kezetek összeér, és innentől a kép, teljesen belassul, mint a filmekben. Mélyen egymás szemébe néztek, a körülöttetek levő tömeg csak elmosódott pacává változik, nem létezik más, csak ti. Egy varázslatos mosoly, melytől képes lennél elalélni, ha nem tartanál attól, hogy ha ezt megteszed talán nem lesz ott, amikor magadhoz térsz. Így csak elvarázsoltan meredsz rá, szinte falva a képet. Ő hozzád szól, hallod simogató hangját, s bár nem érted mit mond, azok számodra a legszebb szavak.
Ez mindenkivel megesik, így megesett Shaelynnel is, sokszor ezalatt a másfél év alatt, amíg csak a távolból csodálta a mardekárost, akinek pedig gőze sincs arról, hogy a hugrás leányzónak minden alkalommal, amikor elvonul a közelében, legalább egy ember kell, hogy legyen a közelében, máskülönben összecsuklana. Ezt a szerepet rendszerint Nads tölti be, minden alkalommal kevésbé feltűnően nyúlva barátnője hóna alá. Eddig még szerencsére megúszta ezeket a szituációkat anélkül, hogy a fiú kiszúrta volna, vagy csak elegánsan nem vett róla tudomást. Ha így volt végtelenül hálás érte, azonban akkor a mostani szituáció lesz végtelenül kínos. Ó, és, hogy miért? Mert bár a hugrabugos abban reménykedett, hogy Joseph lesz oly bűbájos és anélkül, hogy kíváncsian felülne és az alig pár méterre levő szobormerevvé vált leányzót kiszúrja, engedné útjára. Ám úgy néz ki attól, mert Shay úgy tesz, mintha sóbálvány átkot szórtak volna rá, még nagyon is látható, lévén sötét sincs még. A nap épp lemenőben.

Ha már álmokról volt szó és álmodozásról. A barna lány is sokszor eljátszadozott a gondolattal, hogy milyen lesz, amikor először találkozik directe vele, mi lesz az első szó, melyet simogatóan mély hangján, majd hozzá fog intézni, milyen lesz az a mosoly, amit majd akkor villant, amikor belenéz az ő zöldjeibe és rájön, hogy soha életében nem is akart más lányt, csak őt. Mint mondtam álmodozott. Álmaiban sokféleképpen történt az első olyan találkozás, de egyik sem így nézett ki. És valahogy egyikben sem a „Hé, gyere ide!” volt az első mondat, amit hozzá intézett. Igazából a helyzet egyáltalán nem olyan borús, mint ahogyan Shay azt gondolja és alig pár pillanat múlva ezt ő maga is belátja.
A nap épp búcsúzóban a horizonton, egyre sötétebb sárgára festve az eget, körülöttük víz, még ha nem is tengerpart, de akkor is van víz. Itt és most rajtuk kívül senki sincs, csak odébb, jóval odébb.  Keze ökölbe szorul, izmai teljesen megmerevedtek, mintha most esett volna túl egy intenzív edzésen, érzi azt a húzó érzést minden tagjában. Szíve vadul kalapál, és ez csak fokozódik, amikor a fiú meg is szólítja. Térde remegni kezd, szája szólásra nyílik, de hang az aztán nem jön kis egy szál se, csak valami nyüsszögés. Szeretné elmondani, hogy ő csak, és hogy ő már megy is, nem akarta megzavarni, de egyszerűen képtelen rá. A napnak már nincs ereje, ő mégis egyre inkább úgy érzi, hogy a hőmérséklet most kezd az egekbe szökni. Fogalma sincs hogyan, de a lábai gazdájuk utasítása ellenére is megindulnak a csónak felé. A lány óriási sóhajokkal közeledik a mardis felé, miközben tekintete a sötét tekintetbe fúródik. Még sosem nézhetett bele szemeibe, melyek nagyon hasonlítanak az övéihez, csak sötétebbek, mint sajátjai. Lépései óvatosak, a móló fagerendái még csak meg sem nyikkannak, az egész olyan, mintha megint 11 lenne és épp a Süveg felé lépkedne a beosztási ceremónián. Megáll a csónak előtt, kezeivel talárját markolássza, újra szólásra nyílik a szája, de megint csak semmi.

- Szia! – a harmadik próbálkozás egészen sikeres lett, és még csak hülyeséget sem mondott. Az, hogy hova tűnt az a megfontolt, halvérű lány, jobb ha nem kérdezzük meg. Egy fél percig képes csak fenntartani az állapotot, hogy nem szólal meg.
- Ne haragudj! Én nem akartalak megzavarni, éppen ezért állt szándékomban halkan lelépni. – harapja be alsó ajkát és néz a menekülést jelentő cölöpök irányába. (Értsd a móló kezdetét jelző oszlopizék xD) Tekintete aztán a csillogó, nedves, üveg, cserép halomra téved, és egy zavart mosollyal fordítja vissza arcát a fiúra. Egyetlen üzenettel: Ez nem jött össze!
- Nem csináltam épp a legjobban, hm? – kérdezi még mindig zavart mosollyal, egyik lábáról a másikra áthelyezve testsúlyát.

Clyde

Igen, ez ismételten egy olyan nap. Reggeli óta próbált menekülni Androméda elől, de most mégis rátalált az az átkozott bagoly. Ahogy ott kucorog egy kő mögött, hogy elrejtőzzön a kíváncsi madárszemek elől, már érzi is a hátán kedvenc szárnyasának hegyes körmeit.
Aprót sikkantva ugrik fel ültéből. Pedig direkt a tópartra jött, ahol igen ritkán szokott csak járni, de most, hogy megtalálták, értelmetlennek tűnik az egész napos bújócska. Tudta jól, már reggeli előtt, hogy ma küldenek majd bátyjai levelet, az istentudja honnan, ahol épp vannak. Mindig hónap elején. A munkavégzett bagoly azt sem várja meg, hogy gazdája leoldozza a levelet, egyszerűen csak eltépi csőrével a vékony madzagot, amivel lábához kötözték a borítékot, aztán csomagját a fűre ejtve tovaszáll. Így legalább nem adja meg a lehetőséget tulajdonosának, hogy ismét elfusson. Audrey egy pillanatig csak tétován áll, majd egész tanácstalan valójában a fűben heverő levél fölé tornyosul. Most mi legyen? Elolvasni nem akarja.. Ez a nap így sem épp rózsás, ezzel nem akarja tovább rontani. Észre sem veszi, de már kezében a boríték. Mikor vette fel?
Zsebre tehetné.. Égetné kezét a puszta jelenléte. Hmm, de ha esélyt sem ad rá, hogy elolvassa? Sunyi vigyorra húzódik szája, miközben kecsesen odaszökdécsel a tóparthoz, és belehajítja a fekete vízbe a levelet. Hogy sodródik a pergamen… Milyen gyorsan viszi ez az állóvíz befelé.. Egészen elázik. A rajta lévő írás szinte elolvashatatlanná válik.. Audrey homlokára ráncokat gyűr az aggodalom, hogy lehetett ilyen hülye? Ő el akarja olvasni azt az átkozott levelet!
A következő mozdulattal már ugrik is a vízbe. Aud mindig híres volt atlétikusságáról, sőt a kecses mozgás is egyértelműen őt jellemezhetné, a szárazföldön. Vagy a levegőben.. De a vízben valahogy veszett kutya módjára kapálózik a lehetséges összes irányba, és próbál fennmaradni. Békaszerű mozdulattal alámerül, hogy közelebb kerüljön az időközben elsodródott levélhez, majd fejét a víz alatt a boríték alá dugva ismét kiemelkedik, lelapult, éjfekete tincsein pedig már ott trónol a félig tönkrement iromány. Ez aztán nagyszerű.. Többet ilyen hülyeséget sem csinál. Ha legközelebb fejébe veszi, hogy elpusztítja bátyjai levelét, majd elégeti. Az legalább visszafordíthatatlan. E gondolattal érzi, hogy elönti a boldogság, sőt még valami kedves cirógatást is érez lábainál. Úgy megkövül a döbbenettől, hogy szinte azon nyomban elsüllyed. Most tudatosul csak benne, hogy belevetette magát a tóba.. A Tóba. Mint az őrült, kezd el kifelé kapálózni, háta mögött hagyva az aljas lábsimogatót, és csak magában imádkozik, hogy lehetőleg egy kákalag eredjen a nyomába, ne pedig a tó óriáspolipja vegye üldözőbe.

Egy szemhunyásnyi idő sem telik el, de máris a parton találja magát, ismét a jó öreg szárazföldön. Kifulladva piheg, edzettség ide vagy oda, a stressz megdolgoztatja az embert. Lekapja kobakjáról a félig elázott borítékot, és röhögve veszi szemügyre. Nagyon ajánlja, hogy olyanról legyen szó benne, ami megérte ezt a fáradtságot. Feltápászkodik a földről, de vizes testét gyorsan eléri a szürkület hideg lehelete. Összeborzong a hűvös levegőtől. Ekkor veszi csak észre, hogy a móló közelében kötött ki, és alig pár méterre egy kabát fetreng a földön. Ez biztosan jel, nem beszélve arról, hogy a négy testvérrel felszerelt Turner lányt sosem érdekelték annyira a tulajdonjogok, így hát hamar beleburkolózik a meleg dzsekibe. Máris jobb. Így máris békésebb az egész tópart, lágyan ringatóznak a mólóhoz kötött csónakok, ő pedig biztonságban téblábolhat a parton. Apropó csónakok, az egyikben mozgásra lesz figyelmes. A hirtelen megjelenő alaktól majdnem hanyatt esik, egy pillanatra már azt hitte, hogy a tó réme kapaszkodik ki érte a szárazföldre, de nem. Csak egy diák hánykolódik arrafelé.
- Ömm.. Ez a tiéd? – szólítja meg emelt hangon az alakot a kabátra mutogatva, miközben sietős léptekkel megközelíti a csónakot.
- Bocsi, hogy felvettem, csak spontán ötlet volt.. - kezdene bele a magyarázkodásba, mikor már tisztán szemügyre veheti a csónakban heverőt. Hát nem éppen egészséges az arckifejezése..
- Hé-hé! Jól vagy? – pillant összevont szemöldökkel a srácra, majd jobb ötlet híján fölé hajol, és a víztől összetapadt tincseit ráborzolja, az így teremtett kevés vízadag hátha segít a fiún.

Hideg. Az első dolog, amely szembetűnt vele az, hogy valami hideget érez a mellkasa környékén, majd egy nagy nyomás a hasánál. Úgy érezte, mintha egymásba torkolló levegőzuhatag lenne, s keményen a testéhez csapódik, majd köddé válik. Nem, nem képzelődött. Reggel volt, s szobatársainak egy része azzal szórakozott, vajon melyikkőjük Lebegtető Bűbája tart ki tovább. Három versenyző jelentkezett, a többiek lementek valahová vagy épp a mosdóban készülődtek. Mivel sehogy sem tudták eldönteni kié tart tovább, Giles éjjeli szekrényen lévő poharát emelték fel sorba, az időt pedig mérték. Persze eszükben sem volt arrébb tenni, hogy azért ne essen rá a pohár. Á, nem, ők a hasa felett lebegtették. Az első másfél percig tudta lebegtetni, aztán a megemlített testrészre esett, amitől Giles egy pillanatig megrándult. A második kicsit több mint két percig, az övéé nagyobbat zuhant az előzőnél, az alany homlokán a szemöldök ekkor a közepéig felszaladt, de nem ébredt fel, egészen a harmadikig. A harmadik ügyesen bánt a pálcával, jobbra-balra vitte a poharat, három perc elteltével mégis nagy lendülettel a barna hasánál landolt. Hirtelenjében felpattant az ágyból, majd megpillantotta a mellette pihenő poharat és a nedvességet, amely a takaróra is ráfolyt. Íriszeit a többiek felé kapta, akik jóízűen nevettek rajta. Rosszallóan kitámolygott az ágyból, szemei szikrát vetettek, majd órájára pillantott, ami fél hetet mutatott. Dühében legszívesebben megfojtotta a három szobatársat, amiért ilyen korán felkeltették, de inkább nem tette, csak vett egy nagy levegőt és a mosdóba indult. Ott ketten tartózkodtak, de gyorsan végeztek, legalább is gyorsabban, mint Giles. Fél órán át haja lelapításával dolgozott, ami lássuk be, nem könnyű feladat. Miután szobatársai távoztak néhány könyvvel a hónuk alatt, addig ő szekrényét rohamozta meg tiszta alsóneműért és ruhákért kutatva. Kisvártatva meg is találta, egy egyszerű, de annál kényelmesebb vörös nadrágot húzott magára és egy ujjatlan, fehér pólót.
Az ágya alól és a polcokról, a szekrény tetejéről halászta elő a mai napi adag könyvet és pergament, majd ágya melletti éjjeli szekrényéhez sietett, ahonnan két pergament kapott elő. Egy Sötét Varázslatok Kivédése és Bűbájtan házi dolgozat volt, a mai adag. Száját elhúzva belegondolt, hogy még a jövő hetibe bele sem gondolt, pedig azt már múlthéten leadták. Vörös és fekete színben úszó talárja a megszokott helyen pihent, rejtett, belső zsebében pedig varázspálcája volt. Míg magára húzta ágyára tette a segédeszközöket, majd felkapta azokat és kisietett a hálókörletből.
A mai nap szokásosnak bizonyult: Mindegyik tanár azt rebesgette, vajon milyen eredményeket fognak elérni a mostani évben az ötödikesek az RBF vizsgán, amelyre persze a diákok csak fáradtan a padra dőltek. Némelyik órán az elméletet, míg némelyiken a gyakorlatot ismételték, de mind a felkészülésről szólt vagy épp a kioktatásról, ha valakinek esetleg nem úgy sikerült a varázslata vagy nem tudta felmondani azt, amit mára kért a tanár. Az óra delet ütött és elérkezett az ebédidő. Mindenki a Nagyterembe sietett, ahol az ételek már bőségesen fel voltak sorakoztatva. Mindegyik asztal egy-egy ház diákjainak szolgált, Giles egyértelműen a Griffendélesek után szaladt. Miután mindenféle ínyencséggel teletömte hasát úgy döntött, kivándorol arra a helyre, ahol először léphetett a Roxfort szárazföldjére. Egészen a főbejáratig rohant, majd ott olyan halkan nyitotta ki az ajtót, amilyenre csak képes lehetett a kitudja hány éves ajtó. Egy nagy adag sétálás után meglátta a csónakházat, ami tele volt pakolva az elsősöknek szánt csónakokkal. Közelebb lépdelt feléjük, majd belegondolt, hogy régen ő is ebben utazott.  Szája mosolyra fakadt, kezével kibújt a talárjából, majd a mólóra lépett. Egészen a végéig elsétált, kibújt cipőjéből és leülve a szélére belelógatta a lábát a veszélyekkel teli vízbe. A hideg jól esett a talpának, soha nem volt a meleg időjárás mellett, csak a hideget szerette. Szerencsére szervezete is kőkemény volt, nem fázott meg, csak nagyon ritkán. Éjkék szemeivel az égre tekintett, ahol baglyok követték egymást.

GILES


Lassan közeledik a nyár... Vége lesz ennek az évnek is. Unott képpel ülök az egyik belső udvar padján és arra várok, hogy Harry és Mione végre megérkezzenek, és elsétálhassunk valahová, ahol nem követ minket 1000 szempár. Amíg ülök, figyelmemet leköti pár ötödéves sürgése és jajveszékelése... Közelednek az RBF vizsgák. Mindenki totál be van sózva, amit meg is értek... Na de még is, szerintem kicsit túlzásba viszik.
Én sem aggódom a hoppanálás vizsga miatt... Illetve, nem... tényleg nem izgulok... Bár a kellemetlen amputoportálás...azért... na de... Na, de igen is be vagyok csinálva... bár mi is lesz...
Közben figyelmem lekötik kicsit a fiatalabbak nyavajgásai és jókat derülök rajta... egészen addig, míg egy harmad év körüli lányka oda nem szalad és a kezembe nem nyom egy pergament, amin a következő áll.

Ron!

Ne haragudj, de elhúzódott az egyik külön órám, Harrynek pedig az edzés. Este a vacsoránál találkozunk.

Mione

-  Remek. - gyűröm össze dühösen a pergament, még azt sem mondva a lánykának, hogy köszi. Fel is pattanok, és mint egy dúvad megindulok a tó felé.
Ezek után a fenének sincs kedve maradni a suli falai között. Dühös, határozott léptekkel haladok a feszített víztükör felé, vágtatok rá a móló nyekergő fadarabjaira. Amelyek minden egyes lépésemkor fájdalamsan szisszennek fel, majd csendben elhal hangjuk, hogy a tőlem kapott energiát átvezesség a víztükörre, ezzel megannyi apró gyűrűt csaljanak, az egyébként háborítatlan természeti képződményre. De most valahogy ez sem tud meghatni. Csak megyek és megyek... egészen addig, míg meg nem érkezem a móló végére, s hopp, csak ekkor veszem észre, hogy valaki már ük ott, s nem csak ül, hanem botor mód a lábát a fekete folyadékba lógatja, megadva a lehetőségét annak, hogy bármilyen tavi dolog magával rántsa a mélybe.
Egy fiú ül ott. Nem ismerem... legalábbis személyesen nem, sőt a nevét sem tudom, sőt...azt sem, hogy melyik évfolyamra jár... De biztos valami alsóbb éves lehet, ezért a homály.
Nem vagyok jó hangulatomban, ezért megnyilvánulásom sem túl kedves a srávc felé.

- Mondd, te eszednél vagy? Vagy szimplán az órákon nem szokrál oda figyelni, és ezért nem tudod, hogy mik is lakják a tavat. - remélem nem kérdez vissza, hogy mik? mert arra nem tudnék válaszolni... De azért Griffendéles létére - mert azt talárjáról megállapítottam - lehetne ennyi esze.

Meg sem várva a válaszát, ledobom magam, mellé a deszkára és mereven a víztükröt figyelem. Ha meszólal...okés... ha nem, nekem az is jó...

A baglyok gyönyörű szárnyaival belehasítanak a levegőbe, majd egy éles hang kíséretében beszállnak valahová. Tekintete a felhőkön marad, valahogy most olyan nyugodt minden, saját lélegzetét is tökéletesen hallotta. Tüdejével egyre nagyobbakat szippantott a fekete tó felől jövő levegőből, amely idő után sóhajtássá alakult. Bele sem gondolt abba, hogy már milyen régen nem találkozott húgával, Caline-nel, akivel a szörnyű sorson osztoznia kellett, s ráadásul a Teszlek Süveg jól kitolt velük, hiszen őt a Griffendélbe osztotta, míg testvérét a Hollóhátba. Szemei egyre lejjebb estek az égről, a lábát nézte, ahogyan épp hogy csak beletette lábujját, s az hang nélkül csobbant egyet. Fejét eldöntötte, hirtelenjében belegondolt abba, hogy vajon a többiek mit is gondolhatnak, a távolból valószínűleg úgy nézhet ki, mint aki szomorkodik. Feje felpattant, soha nem szerette ha valaki ilyesmit gondol róla. A mosoly az, amely teljesen el tudja rejteni az arcokról a bánatot vagy épp a félelmet, minden negatív gondolatot, a mosoly egy gyógyír az olyasmiknek, amiket ő nem szeret kimutatni. Most felmerülhet a kérdés, hogy vajon melyik férfiú is szeretné, ha valaki szomorkodáson, netán síráson kapná; hát, ez most más volt. Ő múltja miatt érezte ezt szükségesnek, nem úgy, mint általában a többi ilyen korba eső tini.
Szeretett volna felállni, kezeit hátra is támasztotta, mikor hangos robajok hallatszottak, majd egyre közelebb lehetett őket hallani – valaki felé jön. A lába minden dobbanáskor beleért a vízbe, majd mikor az illető lába valahol a fadarab felett volt visszahúzódott, majd újra bele. Egészen addig játszódott ez a folyamat, míg az a valaki, aki eddig olyan hangosan lépkedett melléállt és nem kicsit meglepődve leordította. Mikor befejeződött a szidás mindarról, amit ő is teljes mértékben tudott, egy hatalmas vigyor ült ki arcára.
- Hogy megfelelő választ adjak szavaidnak: Nem, nem vagyok eszemnél, eddig sem voltam. Egyébként, ha már ilyen szépen bemutatkoztál…hát, nekem se kéne másképp cselekedni.
Eszében sem volt kiemelni a lábát a vízből, bár az most a móló szélét fogta, most visszatette és felfröcskölt belőle egy keveset saját arcára, talán Ronéra is.
- A nevem Giles. Giles Lawrence. Ó, nyugodtan foglalj helyet. – Szólt, miután a vörös hajú levetette magát mellé, s mint egy szobor a távolt kezdte el bámulni. Hangjában egy csepp gúny sem volt, csupán bunkóságnak tartotta, ha egyszer ő ott ült talán meg kellett volna kérdeznie, hogy odamehet-e mellé. Egy gyenge rántást tett fejével, alig láthatót, majd kezét Ron felé nyújtotta, bár nem reménykedett visszajelzésben, mégis határozottan tartotta, vigyora egy percre sem tűnt el. Ismerősnek tűnt neki az arc, bár oldalról kevésbé tudta megvizsgálni, annak reményében, hogy memóriája nem szórakozik vele és tényleg ismeri. Bár,az aki őt ismeri cseppet sem ilyen ingerlékeny vele, hiszen tudják milyen vakmerő és elszánt: Ha leharapja a lábát egy szörny az ő hibája lesz, legfeljebb röhög rajta egy jót, de nem fog hibáztatni senki mást, csak magát.

Sosak úgy vélik, különbözõ lények élnek a tóban, melyen az elsõsöként átkelnek ide, Roxfortba tartva. Természetesen abban a sötétben senki sem foglalkozik a vízben élõ lényekkel, mikor a kastély oly csodásan ki van világítva, s fénye vonzza a szemeket. Akkor csak a cél a fontos...
Eaton ezen az igen meleg napon úgy döntött lebandukol és meglesi, hogy vajon mik élnek abban a tóba. Óriáspolip? Kákalag vagy hableány? Esetleg valami hatalmas vizikukac, melynek éles fogai mindenbe beleakadnak, s tépi magával azokat?

A fiú izgatottan slattyogott le a tóhoz, ám mikor meglátta, hogy a mólon egy piros-sárga színeket képviselõ hölgyemény napozik, kissé elrontódott a kedve. A csónakok, amik közül egyet el akart kötni most be voltak víve a csónakházba, s még ha egyet el is kötött volna, ott van az, s beköpi. ebben biztos volt.
Végül úgy döntött, lemegy a tóhoz, majd lesy valami. A mólóra nem szívesen lépett rá, de hallkan, pár lépést téve csak leült a szélére. Cipõjét lehúzva, nadrágját térdig felgöngyölve lógatta bele lábát a hûs vízbe, ingjének felsõ két gombját kigombolta, hogy ne süljön meg az égetû nap melegében.
Kis kikapcsolódás, még ha Ez itt is van.
Csukott szemmel döntötte hátra a fejét és támaszkodott kényelmesen, míg valami el nem kezdte piszkálni a karját. Lesandított maga mellé és egy szõrös, felismerhetetlen valamit pillantott meg, amit nem nagyon tudott besorolni egyik állatfajba sem.

Ez most szagolgat, vagy épp meg akar támadni?
Mikor a kis cucc idegesitõ szõrös testével ugrándozni vagy inkbáb pattogni kezdett mellette, Eaton kissé kiakadt. Elõször csak legyesgette az lényt, hátha okul belõle és arrébb áll, de miután kétszer is arrébb tolta, de az folyamatosan visszaugrándozott, szõrénél fogva megragadta és a vizbe dobta.
Az placcsant a vizen és kapálózva adott ki valamiféle nyüszögõ hangot.
 - Ehh, rosszabb, mint volt...

;D

- Íííííí- nyüszítést hallottam. Kinyitottam a szemem, majd a hang irányába irányába sandítottam. Meglepődésemre egy mardekáros sráccal találtam szembe magam. Azonnal rájöttem, az ezüst, zöld színekből, melyet a ruháján viselt. Kétlem hogy ő adta ki magából azt a magas hangot. De hát akkor ki?
Felültem kényelmes helyzetemből majd odaszóltam a diáknak.
- Szia bocsi, nem tudod ki vagy mi adta ki ezt a hangot?- kérdeztem hunyorogva, mert az eddig becsukott szememnek erős a napsütés. Mielőtt válaszolhatott volna kikerekedett szemmel néztem a vízfelszínre. A mólótól körülbelül két méterre küzdött az életéért az én házi állatkám. Leblokkoltam egy pillanatra.- De hát hogy..?- hogy tudott olyan messzire beleesni? Egyszerűen nem tudtam felfogni.

A fiúval mit sem törődve kiültem a móló legszélére. Egy hajszál választott el tőle, hogy én is beleessek. A kezemet nyújtóztatva próbáltam elérni szőrpamacskám. De túl messze volt. Kikerekedett szemmel néztem, ahogy a törpegolymókom megfullad. Még kapálózott de nem bírtam ki.
Ijedten a fiúra néztem, majd vissza a vízre. Lekaptam magamról a cipőmet és úgy ahogy vvoltam, beleugrottam a vízbe. Nem érdekelt mit gondol rólam a diáktársam. Elúsztam az állatért, majd elkezdtem visszafele úszni de valami megragadta a lábamat. Majd hogy nem megállt bennem az ütő.
Valami markolta, és karmolta a bokámat. Csúszós és nyálkás volt, mégis erősen szorított. Egyszer csak elkezdtem süllyedni. Az a valami elkezdett húzni a mélység felé. Nem kaptam levegőt, próbáltam levakarni magamról az élőlényt, de nem sikerült. A végtagjaimmal kapálóztam. Az utolsó erőmmel kidobtam a golymókot a partra, de attól még tovább fulladoztam.

Eaton hátrahajtott fejjel, becsukott szemmel elvezte tovabb a napsütést. A sok felhõs nap után végre itt volt egy kis alkalom arra, hogy megízlelje, milyen, mikor a nap égeti a bõrét. S nem a vízben van, hogy a sugarak megtörjenek, s nem is egy ernyõ alól lesi a forró homokot, hanem itt, közvetlenül a tiszta ég alatt pihenget, nyugalomban...
- Szia bocsi, nem tudod ki vagy mi adta ki ezt a hangot?
Khm... Nyugalomban. Vajon miért nem történik soha semmi sem úgy, ahogyan azt ÉN mesélni akarom?

 - Hm? - A fiú egyik szemét a lányra emelte, hogy az érdeklõdés látszatát keltse, majd azonnal be is csukta. Az az egy kép, amit elkapott a külvilágból az volt, mikor a lány a mólón hasalva próbálja nyújtózva elérni a már átnedvesedett szõrpamacsot.
Nem az én gondom, ha megnevelte volna, hogy idegen embereket nem zargatunk, és nem teszünk úgy, mintha meg akarnánk rontani ugrálással, nem került volna ilyen helyzetbe. Jah. Így van. Bezonyám.
Egy nagyobbfajta csobbanás után Eaton érdeklõdni kezd az események iránt és nagyon fülel, hátha hall valamiféle szitkozódást, melyet neki szánnak, de semmi. Kicsit le is törik ettõl, ám mikor vízcsapdosást hall, szemei fölpattannak.
 - Ha nem tudsz úszni, minek veted magad utána? - morogja le, ahogyan figyeli a lányt csapdosni a vízben, majd mikor egy hirtelen mozdulattal, abnormális gyorsasággal eltûnik az ismeretlen a vízben a fiú észbe kap.
 - He, nem tudom ki vagy, de ne szórakozz! - szólítja fel a lánykát, hangjában érzõdik az aggodalom, a bosszúság, hogy tennie kell valamit. Nem nagyon tetszik neki az ötlet, hogy átáztassa mindenét egy Griffendéles miatt, de csak nem hagyhatja a lányt megfulladni.

El is sétálhatnék, mondván, nem láttam semmit. Ha megfullad, úgysem tudja meg senki, ha meg túléli, nem engem fog okolni, hogy elsûllyedt.. Õ okozta a bajt saját magának...
Eaton az eddigi térdenállásból, amiként leste az elmerülõ lányt, fölpattan, s gyors léptekkel elindul a mólóról lefelé a füves részre.
 - Hogy Merlin pálcája állna beléd! - szitkozódott, majd sarkon fordult, s par hosszabb lépés után fejest ugrott a hûvös tóba. Arcát megcsapta a hideg, s az eddig naptól fölmelegedett teste gyorsan lehûlt. A jeges érzéstõl tágra nyíltak szemei, s ezzel párhúzamban megpillantotta a kis szarvas lényt, melynek rusnya, zöld újjai hosszan a lány bokájára bilincselõdtek. Nehany erõteljesebb lökés után sikerült elérnie a lány karját, s minden erejét beleadva próbálta megtorpantani a támadó szörnyet.
 - Relaxo! - bugyogtak elõ szájából a buborékok, s kergetõzve menekültek a felszín felé. Az éles, égetõ fénysugár áttört a vizen, s megsebesítette a kákalag karját. Mi tagadás, víz alatt nehezebb célozni.[/i] A lény felismerhetetlen grimaszt vágot, és karját óvva eleresztette a lány bokáját. Eaton kapott az alkalmon, s a lányt derekánál átölelve megindult kifele a víz birodalmából. Pálcáját nem tette el, félve az esetleges újabb támadástól, de kegyes volt hozzájuk ma Merlin, elérték a felszínt.
A cél nem a tópart volt, hanem a móló, ugyanis ha a kákalag visszatér, nincs esély kiérni a partra, túlságosan messze van. Eaton kikecmergett a mólóra, majd kiemelte a lány a vízbõl, aki pár köhécselés után ismét levegõhöz juthatott.

 - Ennyit nem ér egy vacak szõrõs gombóc. A boltban vehettél volna másikat... - lihegte, a víz nyomása kissé megerõltette tüdejét. Félhosszú haja kócosan össze-vissza állt, s végeirõl cseppekben pötyögött a víz. Fehér ingje teljesen átázott, több ruhanemûjérõl szót sem ejtve.

A fiú teste lassan ismét hozzászokott a nap melegéhez, ám a kis szellõk, melyen huncutul meglobogtatták áthidegült tetén a vizes ruhákat bizony igen nagy valószínûséggel okozhatnak betegséget, ami nyáron nem éppen kellemes. A víz nagyja már lecsurgott, s a fiú karja is kezdett meszáradni. Megtörölte arcát, hogy ne follyon szemebe a víz, majd törökülésbe helyezkedett.

 - Életveszélyes vagy Önmagadra, te lány. Nem is tudom, hogyhogy még élsz?
Ott a pálcája, használhatta volna! Egy invito vagy egy vingardium leviosa is megtette volna, de... Áh, mit is gondolok, griffendéles. Bár, láthatóan nem az én évfolyamom és nem is alám jár, szóval azért ennyire megszokhatta volna a pálcahasználatot.

 - Amúgy meg az micsoda? - bökött a vizes pamacsra fejével Eaton, ami ott kuporgott a lány ölében. Se szeme, se semmije, csak egy gömb, mely él. Hogyisvanezakkormost?
Választ meg sem várva föltûpázkodott, és végignézett önmagán. Arcára kiültek gondolatai, s egy igencsak morcos szájhúzás után levette ingét és kicsavarta belõle a vizet. Nadrágjával is hasonlóképp tett volna, de van rajta kivül más is. Egy darabig méregette a lányt, majd úgy döntött, inkább kihagyja az alsó ruházat gyorsabb száradása érdekében végrehajtható tevékenységet.

 - Gondolom nem akarsz visszamaszni az iskola rideg falai köze így, vizesen, mert még megkérdezné valaki, hogy mi történt veled, itt viszont bárki jön, félreérthetõ helyzetbe kerülünk. Gyere - lépett közelebb a móló ülõ lányhoz, s segítõ kezet nyújtott feléje. Arca kisimult, szinte érzéstelen volt, tekintetében kisebbfajta remény csillant. Kimehet a tóra? Ha rá tudja venni a lányt, hogy jöjjön vele csónakázni, meglesheti a lényeket a vízben, sõt, talán találkozhat azzal a bizonyos rejtélyes óriáspolippal, amirõl oly sokan regélnek. Vajon létezik vagy csak valaki kitalálta elrettentés céljából?
Csak pár lépés, és a csónakban vagyunk, utána enyém a világ, ha el is tudunk távolodni a parttól. Ha kákalag él a vízben, tán sellõ is, s nem csak a suliban terjengõ hírekból hallhatom, hogy Potter milyennek látta õket. Az nekem nem elég!

Törpegolymók. Merlinre, ki vesz magához egy mozgó porcicát?
Eaton arca megrándult csupán a gondolattól, hogy milyen, ha az embert reggel nem a nap elsõ sugarai, hanem egy szõrös felhõmaradvány ébreszti az álomból.
 - Véleményem szerint ha csónakba ülünk és kicsit körbeevezünk, talán távolabb a parttól, senki nem tud majd felismerni minket. Napon leszünk, száradunk, minden jó és szép - magyarázta, miközben a falépcsõkön lelépdelve feltárja a kis csónakház ajtaját. A deszka nyikorog, s a sötétségbe uttörõ harcosként nyilallik be a fény. A porszemeket latni lehet a levegõben, mint apró, céltalan utasok, kik új világot indulnak folfedezni a messzeségbe. A csónakok néhol egymásba helyezve, praktikusság szempontjából sorba állítva hevernek a kunyhó oldalán, s csak három csónak van kötéllel kikötve, használatra készen.

 - Be se mutatkoztam még, Barbi vagyok. Téged hogy hívnak? - a lány hangja átszivágott a kuckó pontatlan építésú oldalán, a deszkák apró résein, szinte viszhangzottak szavai. Eaton egy ideig tétovázott, majd illedelmességbõl válaszolt.
 - Eaton McLain - jelentette ki szinte már keményen, pedig nem így szándékozott válaszolni. - Te akkor Kenneth kisasszony volnál, ha jól sejtem. Nem egészen vagyok tisztában a fölöttem járók neveivel és egyéb múltjával, csupán a saját házamba járókról tudok alapinformációkat - magyarázta, miközben úgy érezte, többet mondott, mint amit kellett volna. Gondolataiban vállat vont eme érzésnek, mivel számbavetõlegesen nem adott ki olyan infokat, melyek mások hátrányára vagy elõnyére lettek volna, mondatai lényegében így elvesznek az éterben, hasztalanok.
Körbetkintett a kis kunyhóban, s a sarokban meg isl lelte azt, amit keresett. Evezõlapátok. Ugyan jómaga még nem igazán csinált ilyet, mikor elsõsként a tavon keresztülhozták õket a csónakok, maguktól eveztek.
Csak nem olyan nagy csoda ez sem, ha a muglik képesek rá, akkor én is.

Egy pár evezõlapátot magához véve lépett közelebb a csónakokhoz, s lábával méregette, melyik csónak stabilabb. Egyik sem volt jobb a másiknál, miért lettek volna jobban, de a jobb szélsõ volt a legszimpatikusabb Eaton számára. Mintha az valamivel több biztonságot nyújtott volna a fiú számára, mint a másik kettõ. Vagy csak simán azért, mert nem volt egy feketéllõ mélyedés a csónak alján? Oh, ki tudja...
Óvatosan belépett a csónakba, s igyekezett nem felfordulni benne. Egyensúlyozva a helyére pakolta az evezõket, majd megfordult, hogy kezét nyújthassa Barbinak.
 - Nos? Mit szólsz az ötlethez? Esetleg még szép helyeket is látsz, nem csak a mólót.

Eaton kissé megalázónak érezte, hogy a lány kikapta a kezébõl az evezõlapátot, de legalább annak örült, hogy mások nem voltak tanúi szerencsétlenségének. Percekig nézte a lány mozdulatait, s az evezési teknikát, majd miután úgy vélte, elegendõ vizuális tapasztalattal rendelkezik, s megpróbálná tudását a gyakorlatban is elmélyíteni, elkérte a lapátokat.
 - Azt hiszem egy magadfajta lánykának nem kell ennyire gyúrnia, nektek nem állnak jól a kigyúrt, izmos karok - gyõzködte Barbit, majd elvette a lapátokat, s nekilátott gyakorolni. Alig fél percnyi próbálkozás után sikeresen belerázódott a mozdulatokba, s a ladik egyenes haladt, amerre õ akarta. Valahol mélyen adott magának egy csillagot, hogy ezen a téren is bûvített tudását, s mégtöbb helyzetbõl képes lesz majd a jövõben épkézláb módon kiláballni.

A csónak szépen lassan távolodott a parttól, s a tó színe a kékbõl szépen átváltott mélyzöldre, végül feketére. Képtelenség volt eldönteni, hogy a víz csak tíz méter mély, vagy ötszáz. 
 - Vajon mit rejt a sötétség? Egyáltalán hogy leshetnénk meg? - elgondolkodó arccal nézett a parti fákra, majd eredménytelenül lesett a lányra.

 - Te mennyire vagy járatos a buborákfej bûbáj varázslásában? Mert én csak háromszor futottam össze életemben eme bûbájjal, és ebbõl csak egszer sikerült, de csak véletlenül - motyogta egyre halkítva hangját, mintha attól félne, hogy a víz alól fognak felbukkanni idióta csoporttársai, hogy hahotázva gúnyolják ki bûbájokban való járatlansága miatt. Elvégre õ bájitalokban jó, és ennyi, talén még az SVK óra az, melynek témaköre közel áll a fiúhoz, de semmi több. Gyögynövények még esetleg beférnek a körbe a bájitaltannal kapcsolatban, és akkor már meglehet, hogy kilógunk...

A varangydudvás fölvetésre egy széles mosoly szalad végig arcán, mely még jól is áll neki.
 - Nohigen, de azt hiszem ez alkalommal kihagynám az alakváltást. Nem vagyok finnyás alak, de azért a kopoltyútól tartok. Varázslás ide vagy oda, ez nékem is meredek. - A csónakba visszahuppanva kissé meginog a ladik, de õt ez nem nagyon zavarja. Reméli, a lányt sem. Bármennyire is félelmetes volt az iménti kalandja azzal a kákalaggal, bizony föl kell vállalni az efféle rizikókat, ha az embert érdekli a többi titok, melyet a mélység rejt.

15 perc. Az elegendõ arra, hogy ha távolságban nem is, de mélyre merülhessek, és bepillanthassak az ottani életbe. Ez kihagyhatatlan és nem minden nap juthatok el ide, elvégre órák is vannak és a nap se minden nap süt ilyen túlságosan is szépen. Szinte már irritálóan fényes és barátságos, az embert kirázza a hideg tõle, ha elképzelni, hogy mi lenne, ha nem lenne éjszaka. Borzalom.
 - Hát, akkor nincs más megoldás, minthogy buborékot alkotok - varázspálcájával elvégzi a mûveletet, és remél. A varázslat, számára meglepõ módon azonnal sikeredik, lehet, hogy véletlenül, lehet, hogy a sok szenvedés meghozta gyümölcsét, nem tudni, de az eredmény számít most csak. Arcán egy kogonsz kis mosoly jelenik meg, majd pálcájával Barbarára mutat.
 - Nem maradhatsz itt - jelentette ki ellenvetést nem tûrõ hangon, majd hozzáteszi:
 - Már csak azért sem, mert griffendéles vagy, s nem bízom meg benned teljesen. Akár el is evezhetsz a csónakkal, s itthagysz engem, amit nem engedek meg. Másodszor pedig nincs nagy kedvem úgy fölfele úszni, hogy ladikmaradványok merülnek alá a felszínrõl, s még a végén meg kéne mentenem téged olyasmi elõl is, ami nem csupán egy kákalag méretû. sosem tudni, hogy a tóban élõ lények mire allegriásak vagy mi ingerli õket, lehet, hogy a hosszan úszó csónak zavarja a szörnyeket, vagy a jó ég tudja, eszükbe juttatja, hogy enni is kéne. Szóval mozgás és varázsolj.

A fiú pálcája meg sem rebben. Egy rossz pillantás, egy csillogásnyi hátsó gondolat a szemekben, és megátkozza a lányt. Ha már idáig eljutott, nem fogja kikötözött kajaként lebegve a felszínen megvárni, míg valami korcs észreveszi, és csak poénból fölfalja. Van néki jobb dolga is, mint emésztõdni egy ótvaros gyomorban.
Pálcáját türelmetlenül megrázza, hogy jelezze a lány felé, igyekezni kéne, és hogy a szõrõs muffját se hagyja ki a levegõbuborék varázslat alól, mertkülönben mindenki oly nagy sajnálatára meg fog dögleni.

Barbarának láthatóan nem esett jól, hogy Eaton pálcát szegezett rá, s valamelyest megütközhetett a gyors bizalmatlanságon. Minden ellenkezés vagy viszakozás nélkül megvarázsolta magának a légbuborékot, s fejest ugrott a vízbe. Eaton egy hosszú pillanatig még csak ült a ringatózó csónakban, s leste a lány által keltett hullámokat.
Hogy lehet valaki ennyire naiv és hiszékeny? Hogy bízhat meg bennem egy Ilyen idõben, mikor még a kövekbe se lehet bizalmat ültetni, mert a következõ pillanatban életre kel és a hátunk mögött elárulja titkainkat? Ráadásul úgy, hogy mardekáros vagyok? Hihetetlen, hogy ennyire óvatlan, pedig már hatodéves... Vagy, nem veszi észre, mi folyik körülötte?

A fiú nadrágjának oldalába tette pálcáját, s kétszer is megbizonyosodott róla, hogy nem csúszik ki, ha mozog. Légbuborékját megpöckölte, majd egy elégedett mosoly jelezte arcán: jó  masszív és stabil a buborék.
Föltápászkodott, majd pár szórakozott karlendítést követõen õ maga is elméjült az ólomfekete tóban, növekvõ karikákat hagyva maga után. Érdekes volt így látni a vízalatti teret. A buborék aránylag jól átlátható volt, ám a fej tetején kissé torzította a képet. Ez azonban mit sem törte le Eaton boldogságát, mely ez a titokzatos hely okozott neki. Még az is lehet, hogy beszámol ezekrõl Nadine-nak is. Sõt, meglehet, hogy õt is elhozza, hogyha valami nagyon szépet lát, s úgy érzi, ezt a lánynak is látnia kell. Elvégre, hamarosan vége az iskolai éveknek, ez a háború elsöpör mindent, amiben idáig éltek. Diákot, iskolát, rendszert.

 - Azt nézd! - mutatott elõre, lelkesen, miközben Barbi mellett úszott egyre mélyebre. Valahol a tó feneként halványan csillogni kezdett egy oszlopformájú építmény. Az eredetileg valamiféle fehéres kõszerû anyagból készített tartószerkezetet benõtte a hínár és moszat, s a víz lassú, komótos áramlatai hajként lobogtatták azok nyúlványait. Az oszlop mellett a sötétségbõl lassan kibontakozott egy boltív, majt egy szétrombolt épület maradványai.
 - Ez lenne az a hely...? - kérdezte, de ez amolyan költõi kérdés szerûség volt, önmagának szólt. Ámulatba ejtõ ez a hely, fantasztikus! Talán ez az, amirõl Potter mesélt, vagy ez csak egy rom? Mintha nem lenne itt senki, akkora a csend. Még Barbi úszását sem hallom. Tényleg, az a lány meg hova lett?

A móló végében, ahogyan szoktam most is ott üldögélek, lábamat a víz fölé lógatva gondol-kozok, azon, hogy egyszer ugrok innen egy hatalmas fejest. Szemeimet lehunyom, majd egy mélyet szívok a levegőbe. S aztán amikor ismét kinyitom, arcomra hatalmas mosoly ül ki. Élvezem, hogy kin vagyok a természetben, élvezem, hogy szabad vagyok.

~ Ma ismét megkaptam, hogy lehetnék kicsit komolyabb. Nem tudom, miért gondolják, hogy komolytalan vagyok? Azért mert szeretek bulizni? Hát nehogy már, pont most válljak otthon-ülő, fanyar valakivé.
Nem értem az embereket, hiszen ha most fiatalon nem élvezzük az életünket, akkor mikor? Sokszor kérdezem meg tőlük, hogy mit fogsz mondani majdan az unokáidnak? „Ej kislányom, amikor ennyi idős voltam, mint most te, nem csináltam semmit…”? Ezzel szemben én majd azt fogom nekik mondani, hogy „Igen megcsináltam minden őrültséget. Nem azért mert felelőtlen voltam, csak hogy élvezzem a fiatalkoromat.„ Így van értelme, legalább is szerintem. ~

A gondolatok cikáznak a fejemben, s a végére arra jutok, hogy az életem szuper, hiszen bár sokan úgy látják, hogy egy haszontalan és felelőtlen világfi vagyok, azért én tudom, hogy később nekik ezek az évek hiányozni fognak viszont én tudni fogom, hogy mindennek volt értelme, az, hogy boldog legyek.
Néha rosszul esik, hogy vérárulónak hívnak, de aztán rájövök, hogy a mugli dolgok mennyire feldobták az életemet, plusz a barátaim szerint jó az, hogy én ilyen különc aranyvérű vagyok. Vannak még páran ezzel így a suliban, s velük is rokonszenvezek és a többségükkel jó barátok is vagyunk.

~ Úgy gondolom, hogy nem az határozza meg, hogy ki vagy, vagy, hogy mennyire fogadnak el, hogy mennyi a pénzed, vagy hogy mennyire jó nevű a családod. Nézzünk meg engem! A családom kő gazdag és jó nevű, engem pedig sokan nem fogadnak el, de nem is érdekel… Itt az idő, nem várhatok…~

Ezen gondolat közben a szemeim tágra nyílnak, s levetem a pólómat, majd a cipőmet is, lassan felállok a móló szélére, oda ahol tudom, hogy elég mély a víz, majd elrugaszkodok és a levegőben elfordulva egy hatalmas fejest ugrok a vízbe. Boldoggá tesz. Az adrenalin tombol bennem, a szívem kalapál, s amikor a partra érek, gyorsan megrázom magamat, ahogyan azt a kutyák szokták, s egy hatalmas vigyorral az arcomon visszamegyek a ruháimhoz, majd várom, hogy megszáradjak annyira, hogy visszaöltözhessek.
Nem érdekel semmi, az sem ha megláttak, ez nagyon jó volt….

Gondolataimba merülve sétálok ki a kastélyból, nem igazán érdekel merre visz a lábam, bár néha felpillantok, nehogy véletlenül a Tiltott rengeteg felé vegyem az irányt. Lassan sétálok el a fák mellett, majd elindulok a tóprt felé, bár még mindig nem igazán vagyok tudatában a környezetemnek.

Egyszerűen nem értem, hogy miért kell mindig összevesznem Madeline-nel. Az unokatestvérem, elméletileg kéne lennie valami családi összetartás dolognak, de nem. Őt aztán a legkevésbé sem érdekli, hogy egy családban van velem. Egyébként is szégyen egy ilyen "haszontalan kis félvérrel" rokonságban lenni. Bár, ha jobban belegondolok ez az egyetlen dolog ami egy kis színt visz még az életembe. Ez már több mint elkeserítő.

Pedig csak igyekszem jógyerek lenni. A szüleimnek minden héten írok, időben elkészítem a házi feladatot és nem lógok az órákról. Vannak terveim a jövőmre nézve, bár nem szeretnék kis házat fehér léckerítéssel, azért majd valami biztosan lesz az életemmel. De akkor is, mi értelme az egésznek, ha nem tudom élvezni. Azt azért be kell vallanom magamnak, hogy jó szándékú, szorgalmas hugrabugosnak lenni nem túl kifizetődő. De minimum egyenlő a teljes láthatatlansággal. A háztársaimmal jól kijövök, de más évfolyamokon vagy akár más házakban fogadni merek, hogy a nevemet se tudják.

Gondolatmenetemetemet egy hangos csobanás szakítja meg, én pedig érdeklődve fordulok a hang irányába. Észreveszem Jeremyt és kissé megütközve bámulok rá, de úgy látom nem vett még észre. Valószínűleg ő is annyira el van szállva mint én az előbb voltam. Kicsit elmosolyodok, majd elindulok visszafelé. Hiszen mi dolgom lenne velem, illetve neki mi dolga lenne velem? Pár lépés után azonban meggondolom magam.

Most igenis van okom megszólítani, bár az is lehet, hogy tőle a tóbaugrálás normálisnak számít, de nekem ezt honnan kéne tudnom? Újra a móló felé veszem az irányt, bár lépteim egyre lassulnak és kicsit el is vörösödök mire mellé érek, de veszek egy mély levegőt és megszólalok.
- Öhm, mégis mit csinálsz?
Ez egy elég hülye kérdés volt, elég nyilvánvaló, mégis semmi jobb nem jut az eszembe és, ha folytatnám valószínűleg csak egyre bénább dolgokat mondok, így hát a szemébe nézek és várok.

Felszabadító az érzés, hogy bárki támogatása nélkül is tudok őrültségeket csinálni. A tó tele van mindenféle lénnyel ezzel szemben én egy hatalmas fejest dobtam bele. Hamarosan azonban eloszlik az a tévhitem, hogy nem látott senki sem, hiszen egy lány hangját hallom a hátam mögül. Lassan megfordulok. Szemöldököm összevonva, mintha csak valami rosszat kérdezett volna, majd amikor már látom, hogy kellően megijedt vagy meglepődött, akkor váltok hirtelen nagy nevetésbe, olyannyira, hogy ahol ültem hirtelen belefordulok a vízbe, ami talán ismét ijedtséget kelt, én mégis ezt is élveztem.
Amint ismét kikászálódok a vízből, már a nevetésem is alábbhagy, már csak egy bíztató mosoly marad az arcomon, s ezzel a pozitív kisugárzással válaszolok a lánynak.

- Nos, kijöttem ide, hogy gondolkozzak és aztán arra jutottam, hogy jó buli lenne, ha ugranék egy fejest. Tudom őrülten hangzik, meg minden, de akik ismernek már megszokhatták tőlem. – figyelem a lány arcát szinte várom, hogy megjelenjen rajta a megvetés irántam. – Gyakran csinálok ilyen adrenalinnal töltött dolgokat. Remélem, emiatt most nem vagyok a szemedben egy őrült, akik kísérti a halált. Viszont a második ugrást neked köszönhetem, – mosoly kúszik arcomra – így most tovább fog tartani, míg megszáradok. –

Zárom ekként a mondandómat, s közben még mindig a lány tekintetét fürkészem, a lélektükrökben keresem a válaszokat. Vajon mit olvashatok ki belőlük, hiszen nem szeretném, ha most is csak azzal szembesülnék, hogy sokan mennyire komolytalannak és gyerekesnek tartanak. Persze van ebben is igazság, de azért ez nem feltétlenül igaz. Sokakkal tudok komoly dolgokról beszélni, az már egy másik dolog, hogy szeretek gyakran szomorú helyzeteket, feldobni, persze csak tapintatosan.
Szemeim ebben a csodálatos napsütésben szinte tengerkékre váltanak, s lassan végigmérem a lányt, persze tapintatosan, olyannyira, hogy ő se vegye azt sértésnek, hiszen nagyon a lelkemre venném, ha ezzel megbántanám.
Meg kell, hogy mondjam, hogy tetszik nekem, mármint nem csak mint nő. Persze úgy is, de leginkább amolyan cinkos társnak tűnik, aztán lehet, hogy megint csak tévedek, de még akkor is lehet belőle ilyesmi.

Számítottam arra, hogy kinevet így nem is lepődöm meg túlságosan, bár rosszul esik, még ha ezt nehezemre is esett bevallani magamnak. Amikor viszont  visszaesett a vízbe belőlem is kirobbant a nevetés. Mikor visszamászott a mólóra már ő is mosolygott, amivel elbizonytalanított abbéli meggyőződésemben, hogy rajtam nevetett. Ez a helyzet tényleg nem volt mindennapi és mikor megszólal a hangjában nem érzek semmiféle megvetést vagy gúnyt. Ez jól esik, így kissé feloldódom.

Nem, egyáltalán nem tűnik őrültnek, csupán valakinek aki élvezi az életet és nem érdekli mit gondolnak mások. El kéne mondanom neki, hogy nem tartom őrültnek és, hogy élveztem a kis műsorát. Talán akkor sikerül egy kicsit jobban megismernem, ami nagyon jó lenne. Ő talán fel tudná dobni a szürke hétköznapjaimat. De ki akarna egy szürke egérkével barátkozni, úgyhogy jobb lesz, ha sokkal nyitottabnak látszom. Nem akarom elszúrni, teljesen magával ragadott a kisugárzása.
Gyorsan mérlegelek majd leülök a mólóra.

- Ahogy így elnézlek nem is látszik rossz ötletnek beugrani a vízbe. - rámosolygok majd folytatom. - És, ha már miattam kell tovább várnod, úgy tisztességes, hogy itt maradok veled amíg megszáradsz.

Ha nem vagyok szimpatikus neki legfeljebb elküld, bár nem esne túl jó, annyira azért nem viselne meg, főleg így az elején. Jobb túlesni rajta. Bár nem ártana egy kicsit többet elárulnom magamról, hogy legyen mi alapján megítélnie.

- Tudod, sokszor én is szeretnék ilyesmiket csinálni, csak mikor eljutnék odáig sosincs elég bátorságom. Mondjuk álmomban se jutott volna eszembe csak így beugrani a tóba, de... Akkor is, szerintem semmi baj nincs ezzel.
Ez elég furcsán hangozhatott, ezért elvigyorodok és kíváncsian nétek rá. Megpróbálok nem bámulni rá, mert hát eléggé félmeztelen és eléggé fiú is. Annyira szimpatikusnak és vidámnak látszik, hogy egyre biztosabb lettem benne: nem akarom elszalasztani a lehetőséget, hogy jobban megismerjem.

Amint hallgatom a lányt, felvetődik bennem, hogy vajon miért nem mer megcsinálni semmi őrültséget. Hiszen az általa elmondottakból nekem ez jött le. Ekkor születik meg bennem az elhatározás, hogy ugrunk, most nincs mérlegelés.
Amennyiben a lány nem ugrik el, egy gyors mozdulattal elkapom, majd felkapom az ölembe, s aztán a szemébe nézek, s a következőket mondom, gyorsan, szinte már-már hadarva, kis mosollyal az arcomon.

- Hidd el, csak egyszer kell megcsinálni, aztán már könnyen megy. Engedd meg, hogy megnyissam előtted az igazi élet kapuját. Csak élvezd. –

Ekkor nagy lendülettel elkezdek futni, s ahonnan az imént még pusztán felállva ugrottam, most egy lánnyal az ölemben nekifutva dobbantok, s már repülünk is. Emelkedés közben még odakiáltok a lánynak.

 - Nagylevegő, most jön, a bumm! –

Majd mind a ketten a vízbe csapódunk, s aztán egy rántással fel is rántom őt, a víz alól, hiszen nem tudhatom, hogy milyen szinten áll az úszással. S mindezek után mosollyal az arcomon fordulok felé.

- Nagyon remélem, hogy most nem utálsz. Remélem tudod, hogy most megcsináltad azt amiről az imént még azt mondtad, hogy nincs hozzá elég bátorságod. – közben lassan elérjük a partot, ahol kisegítem őt a vízből, majd folytatom. – Ne aggódj, ilyen napsütésben percek alatt megszáradsz. Tényleg remélem, hogy nem voltam tapintatlan, de szeretném, ha az emberek szembe mernének nézni a félelmeikkel, meg mernék tenni, amiről álmodni sem mertek. Azt szeretném, ha élvezhetnék az életet… Neked is ezért akartam megmutatni, hogy ebből nem lehet semmi baj sem.
Persze megértem, ha most dühös vagy rám, hiszen ki vagyok én, hogy csak így kérdezés nélkül ezt tegyem. Ez esetben bocsánatkéréssel tartozom és jöhetnek a megérdemelt szitkok és ártások… -

Ekkor fejemet kissé leszegem, hiszen tudom, hogy ha ezzel megsértettem, akkor abból jól már nem jöhetek ki, hiszen azért valóban előbb kérdezhettem volna. Viszont tudom azt is, hogy ebben az esetben lehet, hogy még csak a móló széléig sem jutunk el. Most legalább látja, hogy nem olyan nagy ördöngösség megtenni ilyesmit.

A legvadabb álmaimban sem képzeltem volna, hogy ennek a pár mondatomnak az eredményeképp felkap az ölébe. Mikor megszólal már selytem mi fog következni: be fog hajítani a vízbe. Végül is ki látja? Ő egészen biztosan nem róhat meg érte, akkor minek itt görcsölni. Rámosolygok: jöjjön, aminek jönnie kell.

Kicsit meglep amikor elkezd velem rohanni, de biztos vagyok benne, hogy így sokkal izgalmasabb lesz. Ha ezt egyszer elmesélem, tuti, hogy senki nem fog hinni nekem, viszont ez cseppet sem tud érdekelni, a lényeg, hogy csináljuk. Mikor elrugaszkodik, még hallom, hogy beszél hozzám, de a szavai már csak ütemes dübörgésként jutnak el az agyamba. Épp meg akarom kérni, hogy ismételje meg amikor hirtelen csobbanunk egy hatalmasat. Még reagálni sincs időm, már kinn is van a fejem.

Ahogy levegőhöz jutok nevetni kezdenék, de ebben néhány köhögés megakadályoz, így furcsa gurgulázó hangot hallatok. Remélem nem érti félre, nagyon is élveztem és attól, hogy jó adag vizet is nyeltem csak még valóságosabbnak tűnik az egész. Kicsit fanatikus vigyorral emelem rá a tekintetemet. Valószínűleg ebből látszik, hogy életem egyetlen szabályszegése az volt amikor egyszer leosontam a konyhára takarodó után.

Meglep, hogy ennyire őszintén elmondja a véleményét, de mégis nagyon jól esik. Hiszen, ha így gondolja, nincs miért mentegetőznie, ő csak jót akart és sikerült is örömet szereznie.

- Bolond lennék, ha ezután utálnálak, főleg, hogy elég bátor voltál helyettem is. Úgy értem tényleg jó érzés volt, és hihetetlen élmény, de sajnos nem vagyok benne biztos, hogy magamtól meg mertem volna tenni.

A part felé úszva igyekszem egy bíztató mosolyt küldeni felé, bár nem tudom mennyire lehetséges ez, ilyen állapotban.

- Jó tudni, hogy vannak még olyan emberek akik tényleg segíteni szeretnének másokon. Mármint szerintem az elég rossz tulajdonság, hogy, ha valaki nem tudja élvezni az életet. Én tényleg szeretném, csak sose jutok el odáig. Vagyis, egészen mostanáig. Szóval, csak azt szeretném mondani, hogy köszönöm. Bár lehet, hogy ezután a mólón fogom tölteni minden szabadidőmet, majd az órákra iselfelejtek bejárni, nem fognak felvenni sehova és... Hát nem tudom mi lesz azután, de ha így történik az csakis a te hibád lesz.

Nem hiszem, hogy komolyan venne, de megerősítésképpen újra megpróbálkozom egy vigyorral, miután a hajamat úgy ahogy sikerült rendbetenni.

- De te miért ugrottál be? Vagyis ez így elég hülye kérdés, de mondjuk miért ugrottál be egyedül? Csak, mert furcsa, hogy egyedül látlak, úgy vettem észre, hogy neked lételemed a társaság, igaz még csak úgy fél órája ismerlek.

Miközben beszélek lerúgom a átvizesedett cipőimet és kifekszem a napra. Olyan jól esik a vizes ruha a nagy melegben, teljesen ellazulok és becsukom a szememet, hogy ne süssön bele a nap.

- Szoktál még ilyesmiket csinálni? Mármint, biztosan szoktál, de adhatnál néhány tippet egy kezdőnek. Csak mert ezután olyan hihetetlen, hogy tényleg nincs jobb dolgom a könyvtárban ücsörgésnél.

Idáig azt hittem, hogy a hozzá hasonló központi figurák szóba se állnak olyanokkal, mint én, de kellemeset csalódtam. Bár jobb, ha nem általánosítok, mert még a végén csalódás ér.
De hiszen erről szól az egész. Hirtelen olyan egyszerűnek tűnik minden, hogy nem is értem, hogy lehettem ilyen buta. Ha soha nem kockáztatok, akkor nem is nyerhetek semmit. Persze nem lesz könnyű levetkőzni a gátlásosságomat, de hosszú távon biztosan megéri. Mit számít egy-két rossz élmény, ha közben jól érzem magam?

- Hé! Én sosem vagyok egyedül. Most például itt vagy velem te. – arcomra apró mosoly ül ki, majd rögvest folytatom is. – Azért jöttem ki egyedül, mert most így volt kedvem. Sosem érezted még úgy, hogy most kicsit egyedül kell lenned? Aztán az imént rájöttem, hogy nem jó egyedül. Amikor jöttél rájöttem, hogy jobb ez úgy ha van más is ott, aki jó társaságot jelent. –

A mosoly, ami szinte kötelező tartozéka a megjelenésemnek, szinte egy percre sem tűnik el. Nyugodtságot és bíztatást fejez ki tekintetem, hiszen látom, hogy beszédpartneremnek szüksége van az ilyen ráhatásokra.

- Én is féltem néha megtenni ezt azt… Aztán egy nap kiálltam és azt mondtam jöhetsz nagyvilág én a tiéd vagyok. Azóta a félelem csak nagy ritkán jelenlévő személy az életemben.
Hogy szoktam e ilyesmit csinálni? Igen szoktam. Nem feltétlenül ezt, de ehhez eléggé hasonló dolgokkal van tele az életem. Sokak szerint nem vagyok egészen normális, mert nem féltem az életem, de ne hidd el ezeket a meséket, én is féltem, de ha nem próbálsz ki ilyesmiket, akkor mit mondasz majd, ha megöregszel? Ej, ez kimaradt, hm, nagyon sajnálom.
Szeretek segíteni, de csak azokon, akiken látom, hogy érdemes, hiszen ott lakozik bennük a szikra csupán elő kel hozni. –

Közben eszembe jut a lány, mosolygó arca, s azon tűnődök, hogy beszélgetésünk elején vajon miért rejtette véka alá ezen értékeit. Szeretem ha körülöttem az emberek mosolyognak éppen ezért próbálom őket mindig mosolyra fakasztani, ez a szép abban amit csinálok, persze sokszor egy kissé kihágás amit teszek, sőt nem biztos, hogy törvényes, de gyakran csak így érhető el a cél.

- Neked nem nagyon voltak még ilyen kihágásaid igaz? Nyugodtan valld be, nem szégyen, sőt kimondottan dicséretes, ha mindezek mellett, még ilyen jól fogadod azt ami az imént történt. – kis suttogásba kezdek. – de ha lehet ezt ne hangoztasd mások előtt, legyen ez a mi kis titkunk. – majd kis nevetés következik. – Persze akinek nem szabad hangoztatni az csak Piton, mert ő a fejemet venné. Így is vadászik rám, így ha kérhetlek ez előtte maradjon a mi kis titkunk.
Ha szeretnél még ugrani vagy mást próbálnál ki, akkor pedig állok rendelkezésedre, akár most, akár máskor, szívesen segítek.
Apropó, miért nem mosolyogsz mindig? Szép a mosolyod és jó kedvre derít, akkor biztos mások is így lennének vele. Mosolyogj hát a nagyvilágra had lássák, hogy te örülsz neki! –

Mondandóm vége talán kissé fennkölt, talán kissé szétszórt, de tőlem ez a megszokott, váltom a stílusomat és van, hogy olykor nem lehet kibogozni belőle, hogy mit is akarok ezzel. Remélem Melore azért kiveszi a lényeget.

Jeremy örök vidámsága engem is mosolygásra ösztönöz, így sokkal jobban érzem magam, mintha a földet bámulnám beszéd közben. Már nem félek se tőle, se az ugrástól: két dolgot kipipálhatok a túl-gyáva-vagyok-hozzá-listámon, ami még mindig elég hosszú, de már egyik része sem tűnik olyan elérhetetlennek.

- Hát, én álltalában egyedül vagyok és azt szoktam érezni, hogy most már egy kis társaságra van szükségem, de persze értem, mire gondolsz. Én is jobban érzem magam társaságban, csak amikor a barátaim csapatostul hívnak valahova, félek, hogy a végén egyedül maradok. Tudom butaság, de nagyon kellemetlen tud lenni.

Már másodszor említette, hogy mások szerint nem normális, pedig ez olyan hihetetlen. Ha a barátai közé tartoznék valószínűleg előbb-utóbb magamat tartanám abnormálisnak. Mondjuk az is igaz, hogy még csak egy kis ízelítőt láttam a produkcióiból, bár nem hiszem, hogy olyan dolgokat csinál amivel másoknak árthat, addig pedig nincs semmi baj. Vagyis, az én felfogásom szerint semmi, a házirend már más kérdés, de valószínűleg elég gyakorlott ahhoz, hogy sose kapják el.

- Igazad van, én se akarok olyan néni lenni öregen, aki mindig azzal riogatja a fiatalokat, hogy ő bezzeg ilyet sose csinált gyerekkorában. Közben pedig azt gondolja, hogy milyen kár, hogy kimaradt belőle. Belevaló nagymama akarok lenni.

Megint rámosolygok s közben észreveszem, hogy átragadt rám is folytonos vidámsága amitől még jobb kedvem lesz. A kis melankóliámból egy kis őrültséggel pár perc alatt ki lehet rángatni, ha én is így élnék, szinte sose jutna eszembe szomorkodni. Úgy látom neki is feltűnt valami, mert megjegyzi, hogy szépen mosolygok, ami olyan jól esik, hogy rögtön elhatározom: ezentúl mindenkire, vagyis, majdnem mindenkire, csak mosolyogni fogok. Sunyi mardekárosok kíméljenek.

- Igazából én még csak egyszer szegtem meg a házirendet és az is csak egy kis mászkálás volt takarodó után. Viszont szerintem ez se minősül kihágásnak, hiszen kinek jutna eszébe beleírni a házirendbe, hogy "a mólóról a vízbe ugrálni szigorúan tilos". Bár, a tanárok néha meg tudnak lepni és jobb, ha vigyázunk, ha Piton vadászik rád. Mit csináltál vele? Sampont küldtél neki Valentin napon, vagy csak szimplán dühíti, hogy nem tud elkapni? Mert nem hiszem, hogy sikerülhetne neki. De persze, ígrem nem mondom el neki, különben sem szoktam vele beszélgetni. Azt hiszem a mardekárosain kívül senki más se.

Közben észrveszem, hogy a ruháim elölről már egészen megszáradtak, így a hasamra fordulok és kissé kicsavarodott pózban nézek fel rá. Felajánlotta, hogy akár mást is csinálhatunk amihez nagy kedvem lenne, de nem akarok a terhére lenni. Kicsit olyan lehet neki mintha egy elsőst kéne pesztrálgatnia, ami biztos nem lehet túl izgalmas, bár azt mondja élvezi a társaságomat. Jobb lesz, ha megkérdezem, nem akarom elszalasztani a lehetőséget felesleges udvariaskodások miatt.

- Te mit terveztél még délutánra? Nem akarok belemászni a terveidbe, de szívesen maradnék veled. Szóval, ha más terved volt elhalaszthatjuk a következő akciónkat.

Olyan elégedettnek érzem magam mint talán még soha. El sem hiszem, hogy ekkora szerencsém volt és minden azt bizonyítja, hogy érdemes kockáztatni, így jobb lesz, ha a jövőben sem hátrálok meg minden kis akadálytól.

- Tudod, én elég ritkán tervezek előre, így bátran mondhatom azt a jónak ígérkező beszélgetésekre vagy bulikra, hogy igen. Most is igent fogok mondani, mivel már előre látom, hogy jól fogunk szórakozni.
Viszont azt elmondhatom, hogy olyasvalakivel találkoztál, aki mellett garantálom, hogy be fogod pótolni az elvesztegetett időt. Nem mondom, hogy ma délután és azt sem hogy holnap fogunk mindent megcsinálni, de elkezdjük, és ami tetszik és nem volt hozzá eddig bátorságod azt most meg is fogjuk csinálni. Azonban ehhez tudnod kell, hogy lesznek benne olyasmik is amik házirendsértésnek számítanak, így ha elkapnak, amit persze kétlek, büntetés is jár érte. Így is benne vagy? –

Jól tudom, hogy az általam feltett kérdés általában a vízválasztó, így kíváncsian várom, hogy Melore miként reagál rá. Amint a tekintetét fürkészem feltűnik, hogy a zöld íriszek mennyire beszédesek, így amint megfogalmazódik benne a válasz én tudni fogom mielőtt megszólalna, legalább is sejteni.
Reménykedek benne, hogy igent mond, hiszen látom rajta, hogy van benne lehetőség és azt is, hogy életre való teremtés, akit nem lehet hagyni az unalom és a büntetéstől való félelem béklyóiban, ki kell őt onnan szabadítani és megmutatni neki, hogy a világ mennyire színes.

~ Gyerünk kislány, mondj igen és én esküszöm életed legnagyobb kalandjaiban lesz részed, nem fogsz csalódni. ~

Szemeimben ott ül a huncut fény amely játékra csábítja a zöld íriszeket, azt suttogja, hogy gyere velem, s nem bánod meg, bíztatja, hogy merjen nagyot álmodni, merjen kilépni a saját árnyékából és megmutatni, hogy igenis ő is tudja élvezni az életet.

Nagy kő esik le a szívemről, mikor igent mond. Ha ezek után itthagyott volna, valószínűleg a nap hátralévő részében azon gondolkoztam volna, hogy Jeremy mit csinálhat most és mennyivel jobban szórakozhat mint én. De így nem kell aggódnom, legfeljebb azon, hogy elég jó társaság legyek, de igyekezni fogok és akkor biztos nem kell csalódnia.

Nem is várnám el tőle, hogy egy-két nap alatt mutasson be mindent a világából, hiszen tudom, hogy ez lehetetlen. Biztos vagyok benne, hogy az elvesztegetett időt többszörösen is bepótoljuk, de vajon ő is élvezni fogja, vagy csak értem teszi meg? Remélem idővel majd kiderül.

Nem nagyon aggódom a büntetések miatt, hiszen legrosszabb esetben kitakarítjuk a tfeatermet. Vagy vannak ennél nagyobb és kreatívabb büntetőmunkák is? Valami azt súgja, hamarosan úgyis megtudom majd, talán hamarabb is mint szeretném. Lehet, hogy alábecsülöm a tanárokat, de így legalább kisebb a félelemérzetem a szabályszegésekkel kapcsolatban. Különben is, ha többen vagyunk benne, semmi sem lehet annyira rossz és bolond lennék, ha emiatt elszalasztanék egy ilyen lehetőséget.

Eddig tekintetem az arcát fürkészte, de most mélyen a szemeibe nézek és nem látok elutasítást inkább csak lelkesedést és kalandvágyat. Hirtelen minden aggályom szertefoszlik és úgy érzem nincs is szükségem semmi másra, csak mutassa meg, hogy hogyan is kell igazán élni az álmainkban, felszínesség és félelmek nélkül. Hirtelen minden olyan közelinek és elérhetőnek tűnt, így mosolyogva válaszolok:

- Ha elkapnak, hát elkapnak, kockázat nélkül, hol maradna az izgalom? Amúgy meg nem hiszem, hogy veled olyan könnyű lenne lebukni. Száz százalékig benne vagyok bármiben, csak szólnod kell mikor és hol, én pedig ott leszek, történjen bármi.

Lehet, hogy elhamarkodott ilyen nagyszabású ígéreteket tenni, de így legalább nem hagyok magamnak lehetőséget megszegni sem. Nem szeretem a hazugságokat, így az ígéreteimet is mindig betartom. Remélem ő sem bánja majd meg.

Tetszik, hogy a lány ennyire benne van a játékban, persze ezt másként nem is érdemes csinálni. Azonban itt most nem az a fő, hogy én mit akarok, hanem az, hogy megtudjam mi az amire azt mondta, hogy soha mert félek tőle vagy a büntetéstől vagy ilyesmik.
Tekintetemet ismét a lányra emelem, most sem hiányzik belőle a játékba csábító fény, s most talán még tisztábban kivehető a kékje. Aztán amikor megtalálják a másik zöldjeit, s azon megállapodnak, rögtön tudom is, hogy ki kell faggatnom, hogy mit szeretne csinálni.

- Első körben mond el azokat a dolgokat, amiket mindig is meg akartál csinálni, de valamiért azt mondtad rá, hogy nem. Kíváncsi vagyok, hiszen ezekkel kezdjük, aztán jönnek az én ötleteim. Van abból is elég. Bár azért, remélem ilyen iskolában elvégezhető tervekről van szó, mert azt, hogy esetleg holdra szállhass egyenlőre nem tudom megoldani, de ha ez a vágyad esetleg megpróbálhatok ebben is segíteni, bár ez már elég necces lenne. – kicsit elnevetem magam, hiszen azért tudat alatt bízok benne, hogy ennyire abszurd dolgok nem jutnak a lány eszébe, bár ha így belegondolok…nem is rossz ötlet. -
Ne aggódj, tetszeni fog. Megpróbálok mindent úgy szervezni, hogy mind a ketten jól érezzük magunkat. –

Várom, hogy miként reagál Melore, hiszen amit mond, azzal kezdjük el a mai napon a mi kis buli folyamunkat. Közben folyamatosan figyelem őt, persze olykor elvezetem a tekintetemet a tó vízére is, s vágyakozva kémlelem annak lágy fodrozódását, annyira jó, hiszen számomra a tó is a szabadságot testesíti meg, mondjuk én sok mindennel vagyok így, de akkor is, azért sokat jelent nekem, nagyon sok szép emlék köt ide.

~ Mi lesz velem, ha el kell hagynom a sulit, mi lesz, ha a sok barát messze kerül majdan? Ej, most ne ezzel törődj, még itt vagy és most fontosabb, hogy szerezzünk pár fantasztikus élményt a lánynak. Szóval kapd össze magad és elég az önsajnálásból. ~

Ezen gondolatok nyomán ismét kivirul arcom, amely pár pillanatra komorrá vált egy kissé, ám ez nálam annyit tesz, hogy nem mosolygok, de én már ezt az állapotot sem szeretem, hiszen nekem lételemem a vidámság. Ritka alkalom az amikor huzamosabb ideig mellőzöm a vidámságot, s arcomra ború ül.

Biztos vagyok benne, hogy mindent úgy fog intézni, hogy remekül érezzem magam, de hirtelen semmi nem jut az eszembe amit mondhatnék neki. Azt sem tudom, hogy ő vajon milyen jellegű dolgokban van benne - bár úgy tűnik mindenben -, nem akarok túl extrémet vagy esetleg túl egyszerűt mondani ami neki unalmas lenne.

Valami olyasmit kellene találnom, ami nem csak izgalmas, de még vicces is lehet. Valami olyasmit amit mások is láthatnak, nevetnek rajta és azt találgatják vajon ki lehetett. Nem hiszem, hogy elég jók az ötleteim, de, ha mondok néhány példát, hogy mire gondolok, Jeremy biztosan fel tudja dobni őket, ha egy kicsit is hozzáad önmagából.

- Hát, még sosem gondolkoztam el komolyabban ilyesmiken és persze pont most, hogy van lehetőségem semmi sem jut az eszembe. Leginkább olyasmi érdekelne amit az egész iskola láthatna és mindenkinek véleménye lenne róla. - megpróbálom körülírni mire is gondolok, majd hangosan gondolkozni kezdek. - Mondjuk a trófeateremben megpróbálhatnánk átírni a kupák feliratait. Bár valószínűleg olyan erős varázslatokat használnak, hogy úgysem tudnánk ártani nekik. Meg különben is, ki jár a trófeaterembe? Valószínűleg Frics előbb észrevenné és szólna a tanároknak minthogy bárki is megcsodálhassa.

Ezzel a silány próbálkozással nem valószínű, hogy el tudom kápráztatni így jobb lesz, ha gyorsan kitalálok valamit mielőtt téves következtetéseket von le. Semmi ötletem sincs, de ha visszadobnám a lehetőséget, hogy válasszak biztosan csalódott lenne. Belenézek a kék szemekbe és abban keresem a megoldást, vagy bármit ami segíthet, hogy megtaláljam, mire is vágyom igazán. A válasz hirtelen egyszerűnek tűnik: kalandokat, felfedezést, izgalmat. Jó lenne ismeretlen helyekre tévedni és sok éve elhagyatott folyosókat, termeket vagy akár tisztásokat találni.

- Igazából mindig is izgalmasnak tartottam a felfedezéseket, de még sosem tudatosult bennem igazán, hogy egy ősrégi kastély mennyi izgalmas titkot rejthet. Az is jó lenne, ha feltérképezhetnénk az egész tájat a tó fenekétől az erdő mélyéig, bár nemtudom, hogy ez mennyire lenne veszélyes ezért szólj, ha túl messzire megyek. Megpróbálhatnánk kiszedni a kísértetekből meg a portrékból hol érdemes elrejtőzni vagy éppen titkos összejöveteleket tartani és, hogy merre járnak ritkán a tanárok.

Miközben beszélek a gondolataim messze járnak és az agyamban egymást kergetik a gondolatok arról, hogy milyen titkokat rejthet is a Roxfort vagy akár a tó mélye. Biztosan akadnak még feltérképezésre váró alagutak és folyosók és rég elfeledett termek. Bár valószínűleg Dumbledore mindent tud a kastélyról, nem hinném, hogy az összes sötétebb folyosót védővarázslatokkal látta el.

- Persze ez nem tudom, hogy mennyire megvalósítható, izgalmas vagy ilyesmi. Nekem tetszik, de, ha neked rossz ötletnek tűnik... Szóval mondj el mindent, mi a véleményed? - kezdek egyből mentegetőzni, mivel félek a reakciójától. Fogalmam sincs, hogy egy hozzá hasonló srácnak mi számít igazi kalandnak, ezért az arcát fürkészve várom a válaszát.

- Rendben. Nem mondom, hogy ennek ma neki tudunk állni, hiszen erre egy egész nap kell, de egy szombatot igazán rá lehet szánni, amennyiben van kedved hozzá a következő szombaton meg is ejthetjük a mi kis felfedezőtúránkat. Most viszont akkor egyszerűen csak élvezzük a napsütést én pedig addig kitalálom, hogy mi jót csinálhatnánk még a mai napon.
Amúgy honnan jöttél? Nem tudok még rólad olyan túl sokat, így ha nem baj azért lennének ilyen kérdéseim, persze csak ha ezek nem zavarnak, hiszen ha bármelyik tolakodó lenne, akkor szólj csak nyugodtan, és sűrű bocsánatkérések közepette váltok más témára. –

Mondom, majd ezután tekintetemet az égre vezetem, a napsütés, a kék ég, és a lágy szél simogatása felemelő érzés. A lányra nézek, s közben azon tűnődök, hogy a sors nem véletlenül sodorta őt az utamba, vagy éppen engem nem véletlenül sodort az ő útjába. Bárhonnan nézzük, biztos, hogy mind a ketten jól jövünk ki ebből.

~ Azt tartom, hogy minden ember, építő jelleggel van a jellemünkre, hiszen csak másoktól kaphatunk olyan impulzusokat, amelyek aztán az egész személyiségünket formálják. Ha nem lennének társas kapcsolataink, akkor az egészet rég megette volna a fene. Amikor Zoeynak zenéltem és megdicsérte a munkámat, az is építette a munkám, hiszen azzal bizonyossá vált, hogy valamit jól csinálok, amikor le lettem hordva, hogy túl komolytalan vagyok az is jól hatott rám, hiszen megtanultam, hogy olykor tényleg össze kéne kapnom magamat és komolynak lenni, hiszen van amikor a helyzet ezt követeli meg. ~

Amit ezen gondolkozok, eszembe jut, hogy pont ettől szeretem igazán ezt a helyet. Attól, hogy sok tanár még mindig nem adta fel az ellenem folytatott harcot, Pitonra gondolok itt persze, s attól, hogy annyi új arccal találkozok, akikre sokszor jó hatással vagyok, s hogy sokszor ők is nagyon jó hatással vannak rám. Igen ettől szép a roxforti élet, ettől jó idejárni.

- Nyugodtan kérdezz amit csak szeretnél, bár a múltam nem túl izgalmas téma. - Persze a családomról ezt nem mondhatom el. - teszem hozzá gondolatban. - Amúgy Bristolban születtem, ami ahhoz képest, hogy egy nagy város a varázsló és boszorkánypopuláció mégsem igazán számottevő. Ezért nem túl izgalmas hely és az ottani varázsló-negyed nyomába sem ér az Abszol útnak.

Látom ahogy kicsit elkalandozik ezétr én is az égre emelem a tekintetemet. A nap csodálatos, az idő kellemes és csak néhány felhő tarkítja az ég vakítóan kék színét, aminek köszönhetően a ruháim már teljesen szárazak. Elfog az érzés, hogy ez a nap minden szempontból tökéletes és úgy tűnik még az időjárás is nekünk dolgozik, ez a gondolat egy mosolyt csal az arcomra, majd folytatom.

- Én is szívesen megtudnék rólad dolgokat, de szólj, ha esetleg olyan területekre tévedek amitől jobb, ha távol tartom magam.

Igazából a származása érdekelne legjobban, na nem mintha ez számítana valamit is éppen csak alakuló barátságunkban, de jó lenne tudni, hogy vannak-e előítéletei vagy esetleg pont ellenkezőleg. Bár griffendéles és túl éleslátású és szabad ahhoz, hogy a hagyományok rabja legyen, azért jobb, ha óvatos leszek.
Fogalmam sincs, hogyan tehetném fel úgy a kérdést, hogy ne vegye sértésnek. Nem akarom megkockáztatni, hogy ezzel elidegenítsem magamtól így inkább magamról kezdek el beszélni, hogy majd ő is elmondhassa magáról amit jónak lát.
Persze nem árt, ha elejtek egy-két célzást.

- Már egészen kicsi koromban megismerkedtem a varázslattal mivel mindkét szülőm ért a mágiához, bár apám szülei muglik voltak. Emlékszem, hat évesen varázsoltam először, mikor nem akartam iskolába menni, így reggelre magas lázam lett, ami elmúlt, rögtön azután, hogy anyukám azt mondta, hogy otthon kell maradnom. Anyám egyébként egy bájitalszaküzletet, apám pedig a Gringottsnak dolgozik.

Nem tudom mit tarthat érdekesnek vagy hasznos információnak ezért ami csak eszembejut elmondom, mindenfajta átvezetés nélkül, de remélem azért nem lett teljesen érthetetlen az egész. Egy pillanatig felmerül bennem, hogy beszélnem kéne anyai nagyanyámék imádatáról a Sötét Nagyúr felé, vagy arról, hogy a szüleim mennyire nem értenek egyet velük. Nem, az ilyesmi nem egy könnyed beszélgetés témája, így jobb lesz, ha elkerülöm az ilyesfajta zavaros vizeket. Épp elég, hogy a származásomról beszéltem, egyenlőre nem is kell több.

- Egyébként az unokatestvérem, Madeline is roxfortos. Talán ismered is, ő is ötödéves, csak a mardekárba osztotta a süveg. Talán ezért is nem vagyunk túl jóban. - teszem még hozzá.

Egyenlőre elég, ha csak vázlatosan mondom el a dolgaimat, ha valami még érdekli úgyis biztosan rákérdez.

- És te, te hol nőttél fel? Örülnék, ha te is elmesélnél néhány dolgot magadról, persze, csak ha akarod.

Megpróbálok bíztatóan mosolyogni, de nem tudom mennyire sikerül, mikor én magam is bizonytalan vagyok.

Amint a lányt hallgatom, rájövök, hogy ő valóban úgy gondolja, hogy nem túl izgalmas az élete. Meg kell neki mutatnom, hogy ő is egy izgalmas ember, benne is vannak olyan rejtett lehetőségek, amik talán még számára is meglepőek lehetnek. Ideje felnyitnom a szemét, s segítséget nyújtanom számára, abban, hogy megtalálhassa önmagát. Ha mutat hajlandóságot, én segíteni fogok neki.
Mondandója végén kérdést intéz felém, ami kicsit rosszul érint, de beszélnem kell róla, s ezt én is tudom. Mostanában sokan kérdezősködnek, így jobb ha elmondok mindent. Az élet nem hozza ezeket a dolgokat másként, ha kell szembe szállok ezekkel az elemekkel.

- Cardiffban születtem, egy aranyvérű család sarjaként. Tudod ez az aminek nem örülök, olyan túlzottan. A szüleimet nem zavarják, a dolgaim és a bátyámat sem, őt főleg nem hiszen ő is szereti a mugli dolgokat. A rokonaim nagy része azonban bugris, begyöpösödött, maradi aranyvér mániás varázsló és boszorkány. Útálom őket! El nem tudom mondani mennyire… Főleg a nagybátyámat, aki egyszer még megölni is megpróbált.
Ha már itt tartok ennek a történetét is elmesélem neked. Egy mugli tárggyal játszottam a lakásunkban, a nagybátyám pedig éppen nálunk vendégeskedett, amikor pedig meglátta, hogy nálam van az a tárgy, meg akart engem ölni. Anyám az ajtón belépve még idejében reagálni tudott, így hamar lefegyverezte, apám pedig hamarjában ki is penderítette a lakásunkból.
Néha azon gondolkozok talán jobb lenne, ha negyed vagy félvérűek lennénk. Persze gazdagság meg minden van, de ettől még nagyon nem vagyok boldog, hiszen a rokonaim nagy része imádja tudod kit… Sőt sokukból kinézem, hogy a bandájába is beálltak, szégyenletes…
Varázsolni egész fiatalon varázsoltam, de aztán egy jó darabig nem is, nem is értem miért nem. Furcsa… -

Zárom a kis monológot ezzel a gondolattal, majd kicsit elmerengek még mindazon amit elmondtam. Ma már nem félek a nagybátyámtól, s jól tudom, ha szükség lesz rá egy nap szembe is fogok szállni vele. Ma már a képébe nevetnék, de ehhez is el kellet telnie jó pár hónapnak, évnek. Az idő elfedi a rossz emlékeket, megtanít szembeszállni a félelmeinkkel.

- Látásból ismerem az unokatestvéredet, ha nem haragszol meg inkább nem mondanék róla semmit, mert csak felületes ismereteim vannak róla és senkit sem ítélek meg a hallott dolgok alapján, a háza alapján meg főleg nem. Ha megismertem és bizton állíthatom, hogy amit mondok róla, azt tapasztaltam is, akkor már mondok róla véleményt, de így, legyen elég annyi, hogy ismerem.
Örültél, amikor a Hugrabugba osztott be a süveg? Nem szerettél volna máshova kerülni? Azért kérdezem, mert sokan nem örülnek először, hogy abba a házba kerültek amelyikbe… -

A hangsúlyomat lassan leviszem, majd átvezetem a tekintetemet ismét a vízre, s hamarjában vissza is térek a lány íriszeire, s ott megállapodnak a szemeim. A szem a lélek tükre, hát had lássa ő is, hogy nekem nincsenek hátsó szándékaim, az igazat mondom.

A válasza egyrész nagyon megdöbbent, másrészt hihetetlenül megkönnyebbülök. Tehát semmi gondja a félvérekkel és mugliszületésűekkel, sőt. Az biztos, hogy ilyenről még nem hallottam, hogy valaki aranyvérű létére... Bár valószínűleg rossz elgondolás, hogy következtetéseket vonok le mások származásával kapcsolatban valamiért mindig túl nagy jelentőséget tulajdonítottam ennek az egésznek.

Először úgy tűnt mintha az egész nem jelentene semmit, de a végére kicsit még is úgy tűnt mintha nyomasztaná. Nem csoda, el tudom képzelni, hogy a rokonainak milyen elvárásai lehetnek felé. A szüleinek pedig szembe kell nézniük ezzel, hát biztosan nem irigylem, nem lehet könnyű neki.

Nem volt muszáj elmondania a történetét a nagybátyjával, ami valószínűleg a legkellemetlenebb emlékei közé tartozik, mégis megtette. Ez azt jelenti bízik bennem, és hát biztosan jól is esett neki, hogy kibeszélheti valakinek aki még viszonylag "kívülálló". Meg kellene nyugtatnom, hogy a titkai nálam biztonságban lesznek - mert biztos vagyok benne, hogy ezeket nem tudja róla mindenki.

- Tudod, bármi amit mondasz... szóval tőlem nem tudja meg senki. - mikor kimondtam, már éreztem mennyire sután is hangzott, de egyszerűen képtelen vagyok kavargó gondolataimat szavakba önteni.

- Szóval érdekelnek a mugli dolgok? - megpróbálok laza lenni, mert ennyi komolyság után nem árt egy kis könnyed beszélgetés. - Régen én is megpróbálkoztam egy-két dologgal, de hamar rájöttem, hogy a mugli-sportokat nem nekem találták ki. Ami azt illeti a varázsló sportokat se. - fejezem be szégyenlősen.

~...senkit sem ítélek meg a hallott dolgok alapján, a háza alapján meg főleg nem.~
Őszintén szólva irigylem ezt a fajta gondolkodásmódot, nekem miért nem sikerül ez soha? Mindenkitől elvárom, hogy ne a vérem alapján ítéljen meg, pedig nem vagyok biztos benne, hogy ilyen könnyen megnyíltam volna Jeremy előtt, ha mardekáros lett volna. Mi ez, ha nem előítélet? Jobb lesz, ha ezt se most tudja meg, vagy talán soha. Talán a vele töltött idő alatt nekem is sikerül átvennem valamennyit a gondolkodásmódjából.

- Hát, igazából a griffendélnek, a hollóhátnak vagy akár a mardekárnak is jobban örültem volna, de várj. Hadd magyarázzam meg. Semmi bajom a hugrabuggal: jószívűség, kedvesség, empátia, de valahogy, ha belegondolsz, a többi ház mind olyan karakteres. A bátor griffendél, aki örök harcban áll a ravasz mardekárral, ha feketén fehéren nézzük a dolgokat akár jelképezhetik a jót és a rosszat is. Még a hollóhát is jobb, ők, a minden helyzetben okosak, higgadtak és racionálisak. Valahogy a hugrabugra mindig csak úgy tudok gondolni, mint a "maradék". Persze, ha a tulajdonságokat vesszük tényleg ide illek a legjobban, de azért jó lett volna...

Nem gondoltam volna, hogy valaha kimondom ezeket, de talán csak arra vártam, hoyg valaki végre megkérdezze. Jól esett elmondani mindezt, még ha ezért bolondnak is fog tartani. Sosem voltam igazán boldog a Teszlek Süveg választása miatt, részben talán apám miatt. Hiszen ő sokban hasonlít rám, becsületes, együttérző és mégis mi lett belőle? Mindig büszkén viselte a sorsát, de sosem szállt szembe az igazáért. Én pedig nem akarok ilyen lenni, de azzal, hogy a Süveg az apám házába osztott még jobban erősítette a gyanúmat, hogy nem viszem sokra az életben.

Sötét gondolataimat egy barátságos pillantás űzte el.
Bármit elérhetek, csak tennem kell érte. Meg persze azt sem árt tudni, hogy mit akarok.

Hallgatva a lányt csak tovább erősödik bennem, hogy nem biztos, hogy kicsit talán, vagy talán nem is olyan kicsit, nem érzi magát teljes értékűnek. Azt hiszem itt az ideje, hogy közbeszóljak. Rá kell, hogy mutassak neki, hogy minden ami vele történt, az okkal volt.
Lassan közelebb ülök hozzá, majd lassan megfogom a kezét, nem úgy ahogyan a szerelmesek szokták, inkább ahogyan egy barát, amikor a másikba lelket akar önteni. Lassan ráemelem a tekintetemet, majd mélyen a szemébe nézek.

- Tudod, én úgy élek, hogy minden, ami velem történik, amit az élet ad, az okkal van. Az, hogy te a hugrabugba kerültél, szintén nem véletlen. Nem gondolom, hogy oda a maradék kerülne. Nagyon sok tehetséges varázsló került már ki onnan, akik sokat tettek a varázslóvilágért. Az, hogy ők jószívűek egy pluszt ad nekik, ettől csak többek lesznek, mi bátrak vagyunk, igen ez igaz én is kiállok bárkiért, a mardekátosokat nem ejtették épp a fejükre így ravasz mindegyikük akár a róka, míg a hollóhát diákjai szorgalmasak és okosak, ha bele gondolsz ez nem megkülönböztetés, ez az egymást kiegészítő tulajdonságok elosztása.
Soha ne hidd, hogy bárkinél kevesebb vagy. Akkor leszel kevesebb, ha te azzá teszed magad. Nem számít a vér, bárki bármit gondol, nem számít a ház ahova kerültél, nem számít, hogy a szüleid milyen gazdagok, csak az számít, hogy ki vagy te és mit teszel meg a céljaidért, hogyan viszonyulsz másokhoz. –

Kicsit felindult állapotban vagyok most, hiszen tudom, hogy még sokan gondolják ezt, így mint én, többen vagyunk, mint ezen elvek ellenzői. Szememben ott ég a tűz, hiszen ezzel is lelket akarok csak ölteni a lányba. Arcomon mosoly ül, s boldogság, remélem, hogy amit mondtam az megváltoztathatja Melore véleményét is. Valóban úgy gondolok mindent, ahogy elmondtam. Lassan elenged a lány kezét, s aztán szememmel követem már csak a lélektükreit.

- Igen, talán igazad van. - mondom gyorsan, de nem teljesen őszintén, majd komolyabban is elgondolkozom azon amit mondott.

Minden okkal történik. Lehet, de mi van, ha ezt csak azért mondta, hogy megnyugtasson. Hiszen mit magyarázna ez? Azt, hogy lesz még jelentősége az életemben a jószívűségnek és az empátiának? Talán. Az is lehet, hogy ez egy figyelmeztetés arra, hogy nehogy abba a hibába essek, mint az apám. A túlzott szerénysége miatt sosem akart jobbat, mint amit kapott. De az is lehet, hogy egyszerűen és lecsupaszítva azt jelenti, ami: a házam tulajdonságai engem jellemeznek, és eszerint is kell élnem. Az utóbbit nem tudnám elfogadni.

Talán az, hogy megvannak bennem a hugrabugosokra jellemző adottságok nem is azt jelenti, hogy ennyivel is kevesebb vagyok a többieknél - Jeremy szavai legalábbis ezt sugallták. Valahogy mindig is úgy gondoltam, hogy a bátorság és a ravaszság többet ér bármiféle jószándéknál. Nem kellene ennyire komolyan vennem ezeket a házakat, hiszen a világ nem feketéből és fehérből áll, akkor a hugrabugosoknak átlátszónak kellene lenniük.
A gondolatra elmosolyodok.

Szép lassan körvonalazódik bennem az igazság, bár inkább lassan, mint szépen.
Tényleg sok híres varázsló és boszorkány volt hugrabugos, a griffendélesek közül és tértek sötét útra, nem minden mardekáros csatlakozik a Sötét Nagyúrhoz és persze vannak olyan hollóhátasok is akik nem vitték sokra az életben. Az egész beosztás csak egy jelképes rendszert visz a Roxfort életébe és nem az a célja, hogy beskatulyázzzon, csak megpróbál hasonló érdeklődésű diákokat összehozni, de nem tévedhetetlen.

A kezem az övében biztonságot nyújt és hirtelen rádöbbenek, hogy eddig csak magammal foglalkoztam. Vajon miért kérdezte, hogy elégedett vagyok-e a hugrabuggal? Hiszen én alig beszéltem neki a házamról. Lehet, hogy téves következtetéseket vont le, mikor Maderől és a mardekárról beszéltem neki? Vagy neki is hasonló problémája van? Bár, ha jobban belegondolok, ez nem valószínű, azután, hogy ilyen szenvedélyesen beszélt arról, hogy miért nem számít ez az egész? Vagy lehet, hogy pont ezért? Jobb lesz, ha nem komplikálom túl, így mikor elengedi a kezem fel is teszem a kérdést.

- És te? Te mindig is elégedett voltál a griffendéllel? - majd rájövök, hogy többet érdemel az elhadart "talán"-omnál, így hozzáteszem. - Tudod, komolyan elgondolkoztattál ezen az egészen és tényleg igazad van. Én csak rendszerint nagyobb jelentőséget tulajdonítok a dolgoknak, mint amennyit kéne. Talán már észre is vetted. De örülök, hogy felnyitottad a szemem, és bár nem hiszem, hogy egyik napról a másikra le tudnám vetkőzni ezt a gondolkodásmódot, azért idővel sikerülni fog. Sikerülnie kell.

Ahogy kimondom a szavakat, csak még valóságosabbá válik az egész. Igen, itt az ideje változtatni az életszemléletemen. -  gondolom, miközben a tekintetét fürkészem. Annyira hisz ebben, és segít nekem is, hogy tisztábban lássak, de miért? Tényleg vannak olyan emberek akik segítenek, ahol tudnak? De egy dolog már biztos, neki jó helye lett volna a hugrabugban is.

Amint a szavak elhagyják a lány száját, máris sokkal felszabadultabbnak, sokkal vidámabbnak látszik. A hozzám intézett kérdésre a válasz, sokkal összetettebb, mint ahogyan azt az első percben sejteni lehetne.
Lassan hátradőlök kezeimmel hátul támasztom meg maga, s most csak a vizet bámulom. A szemem sem rebben mindezek közben, majd kisvártatva végül megszólalok.

- Soha nem voltam boldogabb, mint amikor a Griffendélbe kerültem. A bátyám a Hollóhát diákja volt, és valóban ott is volt a helye, ott találta meg azokat, akikkel egy húron pendült, eszes gyerek, ezért ezen nem is csodálkoztam. Vannak, akik úgy gondolják, hogy talán nekem jobb helyem lenne a Hugrabugban, hiszen rendes és segítőkész vagyok. Mindazonáltal a dolgokhoz az is hozzá tartozik, hogy sok olyan tulajdonságom van, ami miatt nem lennék jó abba a házba.
A szabályok áthágása, a tanárok kikerülése, egyesek megfricskázása, kiállás a társakért. A süveg szerint ezért voltam inkább a Griffendélbe való és én ezzel teljes mértékig egyetértek. Itt van a legtöbb barátom, persze ez nem jelenti azt, hogy máshol, más házakban nincsenek nagyon jó barátaim. Nem ezt még csak feltételezni is kár. Hiszen ott van például az egyik legjobb barátom Zoey Cleve, aki éppenséggel Mardekáros és mégis igazán jó barátok vagyunk, sokat lógunk együtt. –

Most kicsit ismét abbahagyom a beszédet, ám nyitva hagyom a mondandómat jelezve, hogy szeretnék még beszélni, csupán egy kis szünetet tartok, hogy ne legyen az egész olyan tömör. Közben már azon jár az agyam amit a kérdés után mondott, ami boldoggá tesz, hiszen azt jelzi, hogy készen áll arra, hogy maga mögött hagyja a valódi énjét elfojtó lányt, s felszínre törjön az életvidám önmaga.

- Tudom, hogy hosszú út áll előtted, de hidd el nekem, hogy megéri végig menni rajta, hiszen a végén nagy jutalom vár rád, ami többet ér minden egyes megtett lépésnél. Megjártam a magam útját én is, nem mondom, hogy minden egyes perce vidám volt, de mióta ráléptem erre az ösvényre, úgy élek, hogy közben nem bánok semmit, ami megtörtént. -

Miközben elmélázva hallgatom a monológját feltűnik mennyi ideje beszélgetünk itt. Őszintén, annyira élveztem ezt az egészet, hogy észre sem vettem, hogy a nap egyre gyengébben süt, pedig mostanában igazán hosszúak a nappalok. Nézem a naplementét és élvezem az egyre kellemesebb időjárást, el tudom képzelni milyen melegem lett volna, ha a ruháim nem lettek volna csurom vizesek.

- Kezd sötétedni. - mondom a gondolataim összefoglalásaként, bár kicsit esetlenül hangzott, így önmagában.

Biztosan hamarosan indulni akar majd és erre a gondolatra elszorul a torkom. Tudom, megígérte, hogy foglalkozni fog, majd velem - istenem, de furán hangzik, mintha valami kisgyerek lennék -, és segít majd, hogy az életem úgy alakuljon ahogy szeretném, de... Valahogy érzem, hogy komolyan gondolja, de az ígéretek idővel elvesztik a jelentőségüket és neki is megvan a saját élete. Nem éreztem, hogy a terhére lennék, itt és most, a pillanat hevében semmiképp, de vajon nem fogja megbánni az ígéretét pár hét múlva?

Most nincs más amit jobban szeretnék annál, hogy ebben tévedjek, de nem akarok egy púp lenni a hátán. Viszont, ha most elmondanám neki ezt, biztosan azt gondolná, hogy beijedtem és csak kifogásokat keresek. Nem, jobb lesz, ha hagyom a dolgokat maguktól alakulni, elég egyenesnek ismertem meg Jeremyt ahhoz, hogy úgy gondoljam, ha majd nem élvezi a társaságomat szólni fog.

- Azt hiszem, te bármelyik házba gond nélkül beilleszkedtél volna. - merengek. - Mondjuk kétségtelenül a griffendél illik hozzád a legjobban, bár én nem bántam volna, ha hugrabugos leszel.

Még folytatnám a gondolatmenetemet, de a figyelmem hirtelen másfelé kalandozik. Igen, az út nagyon hosszú lesz és nem lesz könnyű megtalálni, sem de a jutalom megér minden fáradozást. Biztos sokszor akarok majd visszafordulni, de remélem lesz majd, aki visszaránt. De most kell elkezdenem, különben észre se fogom venni mikor már túl késő lesz kiszabadulni a saját életemből.

- Nem fogok megbánni semmit. - nézek rá, szemeimben magabiztossággal.

- Kezd sötétedni? Valóban, de azt hiszem, én még maradok egy kicsit, viszont ha te menni akarsz, akkor nyugodtan menj csak. Engem még vár a naplemente, mostanában szeretem megnézni, sokat elárul nekem.
Hogy bármelyik házba illenék, hm, lehet, hogy én bárhol megtalálnám a helyemet, de ebben sem vagyok egészen biztos. Lehet, hogy kijönnék az emberekkel mindenhol, de lehet, hogy ne tennék eleget mindannak, amit az adott ház tagjaitól elvárnak. Nem mondom, hogy nem lennének tulajdonságaim, amit az adott ház nagyra értékel, de úgy gondolom, hogy bennem a Griffendélhez van egyben minden. –

Utóbbi kis magyarázatom kissé sablonos, olyan monoton, de amit korábban mondtam, az igaz. A naplemente sokat elárul a helyzet állásáról. Olykor olyan vérvörös a naplemente, hogy nem is kétség mi történt.
Zavaros idők ezek, s ezt az anyatermészet is jól tudja. Jelezni próbál nekünk, talán csak mi nem látjuk azt, amire rá akar mutatni.
Ekkor ismét a lányra irányítom a tekintetemet, hiszen elhangzott a szájából még egy kijelentés, ami igazán feldobja a szívemet, hiszen úgy érzem elhiszi, hogy van keresnivalója.

- Ez az, ezt akartam hallani. Bármilyen rögös is az út, soha ne térj le róla. Lesznek nehézségeid, de nagyon sok örömöt is az utadba sodor majd az élet. Ezek fogják neked jelenti a boldogságot, ezek miatt fogod értékelni mindazt amit elértél.
Látod. Már is sokkal jobb. –

- Nem, semmi kedvem még indulni. - mondom, mindtha a puszta feltételezés is meglepne, pedig belegondolva tényleg, úgy tűnhetett mintha indulni készülnék. Hátradőlök és megtámasztom magamat a kezemmel.

- Olyan kényelmes itt, legszívesebben éjszakára is itt maradnék. Nem kellene a többiek sutyorgását hallgatnom a fiúkról a hálókörletben, hanem csak idevarázsolnék egy takarót és bámulnám egész éjszaka a csillagokat.

Érzem, hogy ez úgy hangzott, mint egy rossz Disney filmből az álmodozó főszereplő kötelezően romantikus monológja, de nem tud érdekelni.

- Sosem szerettem, ha négy fal közé vagyok zárva. - teszem hozzá magyarázatképp. - És persze, jó érzés, hogy sosem vagyok egyedül, de néha egy kicsit már sok és olyankor jó elszabadulni a többiektől.

Egy darabig csak nézzük csendben a naplementét, biztosan ő is elgondolkozott.
Talán az sem volt véletlen, hogy pont akkor ugrott a vízbe amikor én leértem ide, talán ez egy figyelmeztetés akart lenni: most vagy soha. És örülök, hogy a mostot választottam, bár egyenlőre a másik mellett semmilyen érv nem szól, de idővel biztosan megtapasztalom a döntésem rossz oldalát is.

Ezekben az időkben még egy ilyen egyszerűnek tűnő döntésnek is komoly következményei vannak. Hiszen ez nem csak azt jelenti, hogy részt veszek majd néhány kalandban. Ez paradigmaváltás. A későbbiekben sem szabad ettől eltérnem, még, a a nagyobb döntések meghozatalakor nehezebb is lesz a választás. Ha nem szeretném, hogy elnyomjanak aurornak kell mennem, amivel valószínűleg kiváltom a rokonaim haragját és talán a szüleimet is nagy veszélybe sodrom. Szerencsére újra megszólal, mielőtt elhatalmasodna az aggodalmam. Ezek az idők még messze vannak.

- Sokkal jobb. -ismétlem. - Reméljük akkor is ilyen könnyen sikerül jó döntést hoznom, ha kikerülök a Roxfortból.

Nem hiszem, hogy többet kellene mondanom, ő is tudja, ha nem történik valami nagyon gyorsan, akkor hamarosan minden diák éeltében eljön a pillanat amikor választania kell.

Egy pillanatra elkerekedett szemekkel nézek Melorera, hiszen ha nem én lennék eléggé félre-érthető lenne amit az imént mondott, persze én inkább viccre veszem, és már vigyorgok is, mint a tejbetök.
Lassan én is hátradőlök, s hallgatom, amit a lány mond. A négy fal közé szorítva én sem érzem magamat igazán elememben, de néha az sem annyira rossz, persze csak ha jó a program. „Sosem vagyok egyedül” mondja, s ekkor ismét felé fordítom a tekintetemet, hiszen ekkor nekem is eszembe jutott, hogy jó az, hogy ennyi ember vesz körül, hiszen így minden egyes napom mozgalmasan telik és mindig ott vagyok az információk középpontjában.

- Néha nagyon is jó, ha sokan vesznek körül. Én például szeretem, ha sokan vannak körülöt-tem, most is csak azért jöttem ki egyedül, mert gondolkodásra volt szükségem, de hála az ég-nek, végül aztán megjöttél te és ezért nem kellett egyedül elütnöm itt az időt.
Ha te nem jössz valószínűleg, már az épületben lennék és valami csínyen törném a fejemet, vagy bulit szerveznék, amivel megint csak megrovást kapnék, ha nyakon csípnek. Többek között Piton, aki már elég rég vadászik rám, csupán mostanában hanyagol valamilyen oknál fogva.
Komolyan mondom, néha hiányzik, hogy a zsíros haja lobogjon a szélben amikor utánam ku-takodik, amikor a feje vörös a tajtéktól. Ej, de csodás is az… -

Az utolsó mondatom után kissé elgondolkozok, hiszen Piton és az én üldözősdim, már elég rég tart, s most valahogy hiányoznak azok az adrenalinnal töltött percek, amikor éppen előle menekültem, s ő pedig mérgesen arrébb állt, amikor úgy tudott elkapni, hogy nem tudott rám bizonyítani semmit.
Persze volt, amikor én számoltam el magam, s végül a házam számolhatott büntetéssel miat-tam, ami még ha csak öt pont levonást jelentett is, de az mégis csak büntetés, s talán akkor nem mindenki szeretett, s kedvelt engem sem annyira. Persze azért ha ilyen előfordult vagy vissza szereztem az öt pontot vagy elintéztem, hogy a mardekártól is levonjanak ugyan ennyit, s máris ismét népszerű voltam.

Shaelynn és a titokzatosság. Ez jó. Ez egy nagyon jó vicc. Sajnos nem az a fajta, aki leplezni tudja, hogy mit érez, vagy épp, ha rossz fát tett a tűzre. Persze próbálkozik ő, és az a közös titka a DS-tagokkal sokat segített neki eme képessége fejlesztésében, de az egy egészen más dolog, mint ez. Titkának tárgya most itt van vele szemben, és egyáltalán nem képes eltitkolni, hogy valamit titkol előle. Szinte képtelen levenni tekintetét Joeról. A sok-sok megálmodott találkozás egyike sem fogható ehhez. Így életben egészen más. A tenyerei izzadnak, szemei azonban annyira falják a látványt, hogy a szúró érzést is alig fogja fel, amely azért jelentkezik, mert nem pislog. A szíve majd kiugrik, ám minden látványos tünetről képes elvonni a figyelmet mosolya, mely bár ő érzi, hogy csak a kínos helyzet miatt van, a másik sugárzónak látja.
Lassan kezdi érezni tagjait, ahogyan a másodpercek telnek, és ő még mindig életben van, nem ették meg és hasonlók. Mivel kitartóan figyeli a fiú rezdüléseit, óhatatlanul is feltűnik neki, hogy ő hogyan néz vissza rá, csak épp kissé félreértelmezi a fürkésző pillantásokat.
~Hát megtörtént volna? ~ kérdezi csak magától, reménykedve abban, hogy azok a pillantások, amelyeket kap, azt jelentik, amit ő szeretne, hogy jelentsenek. Vesz egy mély lélegzetet, már nem toporog zavartan, hanem továbbra is Joe-t nézi, az arcát, a mozdulatait, melyek a kis megingás ellenére is tökéletesek számára. Shay szemei változatlanul csillognak, pedig a nap a háta mögött van. A válaszra az ő tekintete is újra a cserepekre vándorolnak, s száját elhúzva rázza meg a fejét.
- Talán igazad van… - húzza elő mégis pálcáját, s a cserepekre szegezi. A mozdulat gyors, a bűbáj azonban halk, amit használ. - …Reparo! – motyogja, mert bár már gyakorolt non-verbális varázslást, még nem biztos magában eléggé ahhoz, hogy beégés nélkül tudja alkalmazni. Márpedig most nem akar beégni. A helyzetet így is nehezíti a csónakban álldogáló fiú jelenléte, de ezt szerencsére még meg tudja oldani, a sikeres műveletet követően megkönnyebbülten sóhajt fel és fordul vissza, pálcáját a tartójába visszadugva.

A mardekáros elhagyja a csónakot, ő is a mólóra lép, s ő is legalább olyan kitartóan néz a hugrásra, mint ahogyan a lány néz rá. Azt csak a fiú tudja, hogy egészen más jelentéstartalommal, mint ahogyan a lányka azt szeretné. Kicsit fordul, hogy továbbra is szemben lehessen vele, így némileg felfelé kell néznie, hiszen a fiú majdnem egy fejjel magasabb nála. Képes lenne elveszni a pillanatban, pedig volt már ennél közelebb is hozzá, hála a zsúfolt folyosóknak, de arról a fiú nem tudott, szóval ez a helyzet most teljesen más, hiszen önszántából közeledik hozzá, de aztán megszólal. Így kell az idilli pillanatokat egyetlen mondattal tönkre tenni.
- Hogy mit? – merednek ki zöld szemei, mosolya is eltűnik egy pillanatra, s értetlenül pillog a fiúra. Nem tetszenek neki ezek a szavak, bár elsőre nem is igazán érti mit akar ezzel.

Meglátva a fiú arckifejezését rögtön elvörösödök.  Szerintem ő is tudja, hogy hogy értettem, bár visszagondolva valószínűleg másképp hangzott. Amikor meglátom a vigyorát, már biztos vagyok benne, hogy tudja, így hát visszamosolygok.

- Igen, a legtöbbször jó, hogy mindig van egy társaság ahova visszamehetsz, de néha hiányzik a csend és a lazítás. Persze ezalatt nem a könyvtárban ücsörgést és tanulást értem, annyira azért nem vagyok megszállott, de néha jó kijönni a birtokra és próbálni nem gondolni semmire vagy éppen végiggondolni mindent. - miközben beszélek elképzeltem Pitont éjszakánként a folyosókon kutatva vörösödő fejjel és dülledő szemekkel, miközben zsíros haja minduntalan az arcába lóg és elnevettem magam.

- Lehet, hogy ehhez sorozatos szabályszegések kellenek, de, hogy néha van szerencséd látni Pitont ilyen állapotban, az szerintem mindent megér. Ahogy mesélsz, egyre inkább kíváncsi vagyok az életedre, mit csináltál, hogy Piton ennyire pikkel rád? Vagy csak simán nem tud beletörődni, hogy nem tud elkapni? - Különös, hogy a sors épp őt sodorta az utamba, akinek az élete nem is különbözhetne jobban az enyémtől. Az már biztos, hogy sokat tanulhatok tőle. - Egyáltalán, hogy lehet bulit szervezni a Roxfortban úgy, hogy a tanárok ne tudják meg? Hiszen még az is kitudódott, hogy Harry Potter elsőben másodikban legyőzte azt a nagy kígyót, pedig annak aztán tényleg titokban kellett volna maradnia. - kérdezem őszinte kíváncsisággal a hangomban.

Eaton körbetekintett maga körül, és sehol sem látta a lányt. Egy röpke pillanatig átfutott agyán, hogy a lány visszaúszott, majd pedig befészkelte magát egy gondolat: bajban van. A fiú végül egy láthatatlan vállrándítással úszott lejjebb a mélybe, ahol lassacskán kibontakoztak a lassan tovaúszó sellők. A zöldes teremtmények nem voltak a világ legszebb látványának részei, de amilyen gyorsan elrondították a csodaszép tengeri tájat, ugyanolyan gyorsan olvadtak bele a moszatos, algás, hínáros növényzetbe.
A fiú egy oszlopot átölelve lesett le az elsüllyedt városba, ahol lehet, hogy régebben még emberek is járkáltak. Mára csak széthullott és megbomlott kövek és falak maradtak hátra, s ezek a helyek tökéletes búvóhelyet adtak mindenféle gonosz teremtménynek. Csak pár pillantás kellett Eatonnek, hogy megpillantsa a kákalagokat, és valami hosszú, siklószerű lényt is, ami nem nagyon tűnt barátságos természetűnek.
Tovaúszott. Eaton felpillantott a csillogó magasba, majd úgy vélte, ha kipukkanna a buboréka, még lenne annyi ideje felúsznia, hogy ne fulladjon meg, így kíváncsiságának eleget téve beúszott a háza közé. Megtapogatta a falakat és a növényeket, minden apró részletet memorizálni akart ebből a csodából.
Talán ha eléggé szép képet tudok elrejteni az emlékeim között, még le is rajzolhatnám. Az mekkora lenne… A ötlettől felbuzdultan lapátolt tova karjaival, és minden adandó helyen, ahol úgy vélte, jó rálátás nyílik a városra és a sellőkre, megállt és körbeszemlélődött.
Oh, onnan biztos csodás a kép. Az a kupola, s azok a boltívek… Fantasztikusak. Az ablakkeret dísze, és a szob
 - Áááá – rémült meg Eaton, ahogyan belesett a kupolás épület ablakán. – Barbara, mit rémisztgetsz?! Olyan idétlen fejjel bámulsz ki, hogy még a trollok is megirigyelhetnék. Vigyázhatnál, hogy miként bámulsz ki a fejedből azért…

Amikor látom, hogy a lány elvörösödik rögtön nem figyelem olyan erőteljesen, hiszen próbálok megteremteni egy olyan helyzetet, amivel megnyugtatom őt. A lényeg, hogy ne érezze kényelmetlenül magát. Kicsit furcsa, hogy épp itt és épp vele találkozok.
Érzek némi vonzalmat a lány iránt, s pont ettől tűnik az egész olyan meseszerűnek, hogy az élet az utamba sodorta, minden próbatétel nélkül. Azonban lehet az is, hogy ő maga a próbatétel. Hiszen, ma már jól tudom, hogy nem hever minden lány aléltan előttem a szövegemtől, s pont ez az, ami azt a bizonyos lányt, s talán most Meloret is különlegessé teszi számomra. Most olyan sutának érzem magam, pedig a legtöbb esetben tudom, hogyan kezdjek bele a mondandómba. Végül összeszedem minden bátorságomat, s a tekintetemet lassan a lány lélektükreire vezetem, s amikor mélyen belenézek, rögtön megindul a nyelvem, akaratlanul is szavak hagyják el a számat.

- Nem tudom mondták már-e neked, de a szemeid gyönyörűek. Olyanok, mintha az egész világ egyetlen csodaként ott ülne bennük, s a halandók számára elérhetetlen lenne. –

Hírtelen visszafogom magamat, s komolyan el kell gondolkoznom, hogy mit is csinálok, hiszen nem akartam, hogy ezeket kimondjam. Nyelek egy nagyot, s közben temérdek gondolat kavarog a fejemben, hogy vajon, hogy is lehetne ezt a helyzetet megoldani.

~ Mit csinálsz? Nem vagy te ilyen romantikus, ezzel csak elbénázod. Most nem vehetem viccre, hiszen már látja, hogy zavarban vagyok azok miatt, amiket elmondtam. Kérjek óvatosan elnézést és próbáljam terelni a szót? Igen, azt hiszem ez a legjobb döntés. ~

A levegőt elég gyorsan veszem, s aztán azért csak-csak belekezdek. Lassan aztán ismét szóra nyílik a szám, s kicsit hebegve habogva kezdek bele a bocsánat kérésbe, hiszen tőlem eddig szokatlan módon, efféle bókkal illettem Meloret.

- Sajnálom, ha túl tolakodó voltam, egyszerűen csak kifutott a számon, remélem nem haragszol, nagyon a szívemre venném, ha emiatt válna kínosabbá a beszélgetés. –

~ Ez szép volt, most válts témát. ~

Ám témát váltani már nem tudok, a szó hirtelen belém fagy, s csend ül a korábban vidám, ám most zavart párosunkra. Kínosan érzem magam, hiszen nem tudom, hogy a lány miként értékeli majd mindazt, amit az imént akaratlanul is kimondtam.

Ha jól emlékszem még senki nem dícsérte a szemeimet, sőt azt hiszem apukámon kívül senki sem bókolt nekem. Ráadásul ő is minden nyáron ugyan azt: hogy mennyire megnőttem, hogy kész nő vagyok és, hogy pont olyan vagyok, mint anya, amikor ennyi idős volt. Az ilyenben nagyon rossz vagyok, fogalmam sincs mit kellene mondanom vagy kell-e mondanom valamit. Egyáltalán miért mondta ezt? A barátok nem kezdik el egymás szemét dícsérni, azok pedig akik "alig ismerik egymást", még annyira sem. Vagy igen? Ha valahogy képes vagyok kezelni a helyzetet, utána sürgősen beszerzek legalább húsz fiúbarátot, mert úgy tűnik szánalmasan kezdő vagyok. Azt hiszem jobb lesz, ha olyan könnyedén veszem ezt mint ő.

Már épp belekezdenék mondandómba, mikor újra megszólal. Úgy tűnik ő is zavarban van és bármilyen furcsa is, ez oldja bennem a feszültséget. Tehát nem velem van a baj, hogy hirtelen nem tudtam reagálni és nem is a tapasztalatlanságom az oka. Valószínűleg ő sem így tervezte, csak kicsúszott a száján. Ez a gondolat azonban újra elbizonytalanít és a hirtelen beálló csendben szinte félek, hogy meghallja a gondolataimat.

Tehát akkor az, hogy én ezt valamiféle közeledésnek fogtam fel, az normális, bár az előbb gyorsan vissza is vonta, talán épp azért, hogy ne jussak erre a következtetésre. Bárhonnan is nézzük, ez nekem túl bonyolult.

Nem tudom mit kellene gondolnom, hiszen Jeremy határozottan szimpatikus, tetszik amiben hisz és le sem tagadhatnám, hogy vonzó. De azt akarom, hogy tudja, hogy értem mire akart célozni, így megtöröm a hirtelen beálló csendet.

- Ne aggódj, nem haragszom. És nem is kell kínosan érezned magad, mindenkinek kicsúszik a száján néhány félreérthető mondat. Ezt én tudom a legjobban. - teszem hozzá, kis mosollyal. Többet kellene mondanom, mert a légkör még mindig inkább feszélyezett, mint könnyed. Talán ezzel csak rontok a helyzeten, de túl kíváncsi vagyok ahhot, hogy ne kérdezzem meg:

- De igazából, ezt, hogy értetted? - tudom mennyire gyerekesen hangzott, de most azért sem nem sütöm le a szememet, hogy ezúttal eredményesebben értelmezehessem a válaszát.

A szívem csak úgy zakatol, vadul kalimpál, miközben ujjaimmal tapogatózom a csónak fenekén, keresve azt a kis tasakot, mely korábban még nálam volt. A csónak ringatózása nem segít rajtam, dupla erőfeszítésembe kerül az, hogy ne essek fejjel a vízbe. Feladom a keresést, bármennyire is úgy érzem, hogy szükségem lenne a fehér tündérre, az előző adag még mélyen dolgozik a szervezetemben, kellőképpen színezve az amúgy sötét, s békében ringatózó tájat.
Egy mosoly kúszik az arcomra, akár az őrülteknek, mikor már kínjukon nevetnek. Ezzel a bárgyú képpel pásztázom a tó környékét, figyelem a sötétben hullámzó fák lombjait, érzékelem a hűvös szellőt, mely belekap félhosszú tincseimbe, s jobbra-balra rendezi a szálakat az arcom előtt..
Csobbanás. Erre leszek figyelmes, s tekintetem a hangforrás irányába szegeződik. Bár este van, a Hold világította, tükörként csillogó víz felszínén megpillantok egy sellőt. Kicsit hunyorgok, a szemeimet is megdörzsölöm, s mire újra odapillantok, már sehol sem látom. Arcomra csalódott vonások futnak, újra egyedül érzem magam. Fázom. Hirtelen átjárja testemet a hideg, mely teljesen kiráz, s libabőrössé tesz. Térdeimet egészen közel húzom a mellkasomhoz, kezeimmel átkulcsolom, s így, összekuporodva ücsörgök a csónakban, mikor újra neszezésekre leszek figyelmes. Felpillantok, s a mólón egy lányt látok közeledni. Nem...ez biztos a képzeletem, csak az játszadozhat velem. Tekintetem kapkodom a csónak, s a lány között, el akarom érni őt. A sötétben való tapogatózás után nagy nehezen rálelek az evezőre, s annak segítségével, lököm magam arrébb, a móló közelébe. A harmadik próbálkozásra sikerül is, s a csónak széle ütközik a kissé már korhadt fával. Kifújom a levegőt, majd epekedve pillantok a tőlem alig pár méterre lévő alakra. Kiabálnék, de valamiért nem jönnek a szavak, mintha lelakatolták volna a nyelvemet. Így csupán ajkaim résnyire nyílt alakja látható, s a pára, mely a halk szavakkal a felszínre tör. Ismét rám tör a kényszer, hogy valamit tegyek, kezeimmel újra tapogatózni kezdek a csónak aljában, még mindig keresve az apró csomagot.
Egy lágyan csengő hang. Csupán csak erre leszek figyelmes, tekintetem a neszezés irányába fordítom, s megpillantom a móló szélén, az éjszaka fényeiben látszólag engem kémlelő, éj fekete, víztől csillogó üstököt. Látom, ahogy az ajkai szóra nyílnak, szavai mégis tompán törik át hallójárataimat, s úgy hangoznak, mintha egy hosszú csőben érkeztek volna. Néhány pillanatig csak nézem őt, mire eljut a tudatomig a kérdése.
- Minden rendben, jól vagyok. - szólalok meg halkan, lassan alkotva a betűk sokaságát. Ujjaim ekkor a talpa mellett a móló szélére fonódnak, s minden erőmet összeszedve, karizmaimat megfeszítve, egyetlen mozdulattal tolom fel magam a csónakból, majd bal kezemre terhelve a testsúlyomat, másikkal elengedem a deszka szélét, s egy lendületes fordulattal a fenekemre huppanok, s immár ott ülök mellette.
- Jó, hogy itt vagy...- csak ennyit mondok az ismeretlennek, bár jelenleg ez egyáltalán nem érdekel, úgy érzem, mintha már évek óta ismerném. Balom a vállára helyezem, s még mielőtt tiltakozhatna, magamhoz ölelem...

A lány visszakérdez, ám ekkor átfut az agyamon, hogy talán ebbe most nem kéne bele mennem, így jobbnak látom, ha távozok, s ennek nyomatékot is adok azzal, hogy egy mozdulattal talpon is vagyok, majd ellenőrzöm a nadrágomat, hogy megszáradt e rendesen, ezután egy kellemes bíztató mosolyt varázsolok az arcomra, s aztán egy szökkenéssel a lány előtt termek, majd ekkor kezdek bele a beszédembe.

- Asszem’ – ekkor a fejem mögé nyúlok és a tarkómat vakargatva tétován nézem az arcát, s közben remélem, hogy nem bántom meg azzal, hogy ilyen hirtelen távozok. – Asszem’ én most megyek. Tudom kicsit hirtelen meg minden, de sajna én ilyen spontán alak vagyok. Jó általában azért ennyire spontán nem, de most hirtelen ugrott be, hogy van még egy kis elintézni valóm.
Szóval, remélem nem bántó, hogy csak így lelépek.
Hódolatom, hölgyem. Remélem, mihamarabb látjuk egymást. –

Megvárom a lány válaszát, majd egy mozdulattal már is távozásra veszem az irányt, s bár még egy pillanatra visszapillantok, úgy érzem, hogy jó döntés volt most eljönnöm, mert egyrészt igazat mondtam, van még mit elintéznem, másrészt nem akartam, hogy a helyzet nagyon kínossá váljon.
Lassan haladok tovább, az egyik fánál megállva még valami gyümölcsöt is szedek le, ám nem eszem meg csupán megszagolom, s aztán eldobom, hiszen nem tudom, hogy miaz így nem próbálom megmérgezni magamat. A naplementében alakom, fokozatosan sötétedik, majd eltűnik a láthatárról.

(http://www.frpgs.co.cc/images/gt5g9pdjinhwf9f5st8.png)

Unalmas hétköznapok… közel az év vége, már mindenki azt várja. Én is! Mi mást. Angelus majd biztosan elvisz a Vadkanba, hogy némi friss húst gyűjtsünk be vagy bármely más helyre, ahol sok egyedülálló, magányos nő hemzseghet. Igaz a kocsma azért kitűnő hely erre a célra, mert egyszerre élvezheted az alkohol mámorító ízét, amint a nyelvedet bizsergeti és ha szerencséd van egy csinos hölgy társaságában teheted mindezt… s dupla örömöt szerzel ízlelőszervednek… Mi másra is lennének jók a nők, mint a férfiak igényinek kielégítésére? Mi dolgozunk… gyakran rajtuk. Na és? Angelus szerint mindez így van rendjén és sosem cáfoltam még meg tanító szavait. Oka sem lenne hazudni és mivel annyi mutatós hölgyemény veszi körül nap, mint nap a felesége és gyermeke ellenére… bámulatra méltó. Egy napon majd az ő helyébe szeretnék lépni, de addig is… be kell érnem azzal, amit kapok. Miket is beszélek szinte már a suli lánytömegének negyede betekintést nyert a hálószobámba vagy legalábbis élvezhette felemelő társaságomat. Természetesen ezt az arányt a Griffendélbe járók rontják le, de velük aztán sosem kezdenék. Ugyan már! Olyan volna, mint amikor egy macska sajtot nyújt oda egy egérnek fehér zászlót lengetve! Elképzelhetetlen! Egy büszke, aranyvérű Mardekáros nem hetyeghet holmi félvér senkikkel a vörösszegélyesek házából, még a végén Angelus látná kárát, hogy efféle gaztettekre oktatott. Természetesen megfogadtam mentoromnak, hogy ilyesmire sosem vetemedek és mivel a szerelem lehetősége nálam nem áll fent, így nincs mitől tartania. Szerelem? Pff… micsoda bolond szó. Biztosan egy mugli találta ki, fogadni mernék. Kölcsönös érzelmek? Én az érzéseimet nem ott hordom ahol a legtöbben… kicsit lejjebb. Na jó a lényeg, hogy némi szórakozásra vágyom, mert a folyosón való magányos flangálás kezd kissé unalmassá válni számomra. Kihívást akarok, de rögtön! Kisétálok a birtokra, hátha akad valami kiemelkedő a kínálatba. Ahogy végigsétálok az udvarokon… nevetséges. Semmi megragadó tüzes pillantás, sehol valami különleges szépség, sehol az elsöprő kisugárzás.
Tovább menetelek, majd lassan kezdem unni a reménytelen körutat így a csónakház felé veszem az irányt. Néha elsétálok arra ha csak úgy bámulni akarom az eget és az áramló felhőtömeget. Nincs ebben semmi furcsa, néha én is vágyom a kikapcsolódásra, bár ez nálam kevesebb időt vesz igénybe, mint a legtöbbeknél.
A szerencse ismét utolér, egy magányosnak tűnő hölgyemény áztatja lábát a vízben, vagy valami hasonló unalmas dolgot művel. A legjobb emberrel hozta össze a sors, nem rossz példány, szerzek neki egy jó napot! Abban a megtiszteltetésben lesz része, hogy ma délután én gondoskodok a kikapcsolódásáról… hm… érdekes lesz.
- Gyönyörűen csillog ilyenkor a vízen a Nap aranyló sugara, nemde? – kezdek bele a szokásos ellenállhatatlan szövegembe, s ilyenkor kenyérre lehetne kenni.
Az ismeretlen lány mellett állok, s bár ő ül… majd meglátjuk később ki alkalmazkodik a másik testhelyzetéhez. Egyelőre elég, ha tekintetét rám szegezi és tudom, eljött a következő lépcsőfok.
- Milyen modortalan vagyok, a nevem Aaron Lionel Westbrook, de neked csak Aaron! – folytatom hízelgő hanglejtéssel előadott produkcióm, melynek jutalma fejemben tapsvihar… és hogy a valóságban? Majd elválik…

(http://www.frpgs.co.cc/images/v0u18fjnt06vjezviqy.png)


Csend. Nyugalom. Madárcsicsergés. Ilyenkor a legszebb a természet. Bár...mégsem. Csak ilyenkor tűnik a legszebbnek, ilyenkor, az év végéhez közeledve látják a legszebbnek a diákok. És nem csak a természetet, hanem jóformán mindent. Nincs olyan ember, akinek ne az járna a fejében, hogy mit fog csinálni otthon, mi várja a nyári szünidő alatt, távol az iskolától, a jó öreg Roxforttól. Igen, nekem is peregnek a buksimban a gondolatok, csak úgy űzik egymást, cikáznak jobbra-balra, de a remek tervek ellenére szívemben mégis megbújik egy csöppnyi kis fájdalom. El kell szakadnom a második otthonomtól, attól a jól megszokott környezettől, ahol életem jelentős részét töltöm. Na jó, ez most úgy hangzik, mintha ezután sosem térhetnék ide vissza, pedig erről azért közel sincs szó. Van még egy évem, bár ha jól belegondolok az is kevés. Szeretem ezt a helyet...és varázsolni még inkább.
Kicsit elszontyolodva veszem kezembe a naplóm, amibe sajnos önhibámon kívül mostanában elég keveset és ritkán körmöltem. Sok volt a meló, évvégi hajtás, mint mindig...bár szerencsére ennek csak töredéke érintett. Nem akarok önteltnek tűnni, távol álljon tőlem, de szégyellni sem szégyellem, hogy jó képességű vagyok. Miért is szégyellném? Büszke vagyok rá, de dicsekedni sosem dicsekszem vele. Ki ilyen, ki pedig olyan. Ez a szép az életben. Nem lehet mindenki mindenből tökéletes. Hát természetesen én sem vagyok az...a számmisztika enyhén szólva nem az erősségem. Ez van...és ebből kifolyólag mindent be kell vetnem, persze nem a szó szoros értelmében, de valóban hajtanom kell. Eredmény? Egy hiányos napló. Talán most, talán most sikerül befirkantanom valamit. Felcsapom a könyvecskét és miután arrébb pakolom a képbe belógó kusza hajtincseket szemügyre veszem a helyzetet. Hát, mit ne mondjak...cseppet sem fényes. Számra mosoly siklik, ahogy az utolsó bejegyzéseket olvasom, majd lapozok párat vissza...még, még, még egyet. Lábammal a kellemesen langyos vízzel játszadozom, élvezem ahogy a hullámok szinte nyaldossák a talpam. Felpillantok, majd két kezemet a hátam mögött kitámasztom és az eget kémlelem. A napló eközben combjaim közé csúszva becsukódik, de észre sem veszem. Lazulok. Lábaim táncot járnak, ide-oda himbálóznak, megzavarva ezzel a víz harmonikus nyugalmát. Arcomra kiül a mosoly, szemeim kisvártatva becsukódnak, teljesen elengedem magam, nem törődök semmivel. Még a közelgő léptek zaja sem tud kizökkenteni gondolataimból. Egyszerűen csak elengedem a fülem mellett és csak magammal foglalkozom. Várok. Érzem, hogy az a bizonyos valaki már a hátam mögött áll, de várok a szavakra, várok valamiféle jelre, hangra. Már szinte megöl a kíváncsiság, de tartom magam. Most bizonyíthatom, hogy igenis ellen tudok állni a kísértésnek. Bár attól függ miféle kísértésről beszélünk. Ez esetben... Ekkor azonban duruzsoló, meglehetősen kedves férfihang hallik. Óhh és mily költői megfogalmazás. Előveszem a tarsolyomból a legmegnyerőbb mosolyom és fejem majdhogynem kicsavarom úgy tekintek az ismeretlen ismerős felé.
- Ahogy mondod... igazán csodás megfogalmazás. Ennél szebb szavakat nem is találnék eme gyönyörű jelenségre. -pillantok a srácra és most valahogy nem félek, nincs bennem semmiféle izgalom. Tudom ki ez a fiú. Hallottam már róla eleget. Tudom, hogy kell kezelnem az efféle helyzetet. Talán elveszett virágszálnak tűnök, de a látszat néha csal. Csak ne nézne ki ennyire jól ez a pasi. Szemeim alig bírom levenni róla, de aztán mégis megerőszakolom magam és megteszem, amit meg kell tennem...muszáj...nem mutathatom ki, hogy mennyire tetszik nekem. Ez maga lenne az öngyilkosság.
- Áhh, üdvözöllek Aaron, Veronica Lilian Middleton vagyok, Vera, Roni vagy ahogy tetszik... nekem teljesen mindegy hogy szólítasz. -nézek sötét szemeibe, majd elkapom tekintetem. - Jut eszembe, nincs kedved esetleg leülni, mert nem túl kényelmes állandóan felnézni rád. - teszem fel az ártatlan kérdést, angyalian bájos pillantással megfűszerezve. Több szempontból sem akarok felnézni Aaronra...
- Egyébként mindenki más Mr. Westbrooknak szólít vagy mi ez a nagyvonalúság? -kérdem tőle enyhén gúnyos hangnemben...játékosan, miközben kihalászom a két lábam közé szorult könyvet. Még mielőtt ő megtenné.

(http://www.frpgs.co.cc/images/gt5g9pdjinhwf9f5st8.png)

A nyári szellő szelíden kap bele hosszú, barna hajába… hm… kívánatos látvány. A válasza alapján nyilván egy Hollóhátast, vagy legalábbis valami házához képest felettébb művelt leányzót köszönthetek személyében. Az én prózai megállapításaim persze az aranyvérű és ezzel egyetemben kitűnően eredményes nevelésemnek köszönhető, nem holmi paraszt nyelven beszélek, mint egyes Griffendélesek. Némelyek már úgy tekintenek a Roxfortra is, mint egy átlagos mugli iskolára, ezekről egyszerűen sugárzik az a tény, hogy sárvérűek. Szánalomra méltó! Bár annyi szent, hogy ez az angol varázslóképző nem éppen adja meg a színvonalat a hozzám hasonló tehetséges diákoknak, de azért lehetne rosszabb dolgom is. Csak ezek a barbár népek ne ide járnának… hogy lett ezeknek varázsképességük? El nem tudom képzelni… Mindegy is, hisz az iskola már csak ezen pillanatok miatt is csodálatos, hisz felfedezhetem az ellenkező nem igényesebb képviselőinek tisztes tömegét. Itt van például ez a lány, igaz nem egy Cassandra, de a modora csakis jobb lehet, mint az övé! És azok a mogyoróbarna íriszek… hm… talán képes eleget tenni az igényeimnek. Bár azzal már tett egy lépcsőt a rangsorom létráján, hogy szépen csengő válasza igencsak művelt jellemre utal. Szeretem az okos lányokat…
Ezen megállapításomon el is mosolyodom, de a lány felé fordulva, hogy úgy tűnjön neki az ő mondata hatott meg ennyire. Jó színész vagyok, mindig is remekül tudtam adni a bárányt és a farkast is…
- Néha kijárok ide, hogy kiléphessek a suli nyüzsgő életéből csak pár nyugodt percre… - meséltem nagy átéléssel, senki sem lett volna képes megcáfolni ezen kijelentésemben.
A lány szemeibe mélyesztettem átható tekintetem, íriszeim izzottak, gyönyörűbben csillogtak, mint valaha. Persze az a rész még tartalmazott is igazságot, melyben azt állítottam, hogy kijárok ide egy-két alkalommal. De hogy a megnyugvásért? Persze… hátha akad itt egy hozzá hasonló magányosan ücsörgő leányzó, akinek feldobhatná a napomat…
Érzékeim nőkkel kapcsolatos ügyekben azonban abszolút csalhatatlanok, messziről kifigyelem a legapróbb mozdulatokat, melyek elárulhatják az illető valódi, rejtett érzelmeit. Itt pedig szinte minden hamis. Legalábbis így vélem, pár másodperc múltán. Ha ez így van akkor viszont ellenállhatatlanságom gyümölcsöző lesz majd… ismét!
- Veronica? Szép név. Különleges. Ezért különleges becenév is dukál hozzá. Mondjuk… Nica, az olyan bájos. Illik hozzád! – kedveskedtem mézes-mázas hangnemben, mégis még mindig férfiasnak hatott megjelenésem. Igen, Angelus kitűnő munkát végzett!
A lány kérésére helyet foglalok, egész közel hozzá, mégis tisztes távolból követem végig szememmel teste vonalát. Lábaihoz érve megfigyelem a bőrén megcsillanó vízcseppeket, melyek viszonylag frissnek tűnnek, igazam volt a lubickolással kapcsolatban is.
Most, hogy így egyre jobban kémlelem arcát mellette ülve… biztos, hogy láttam már. Ha jól rémlik az évfolyamon… Igaz nem jegyezhetem meg minden osztálytársam, mert órákon rendszerint Cassandra vagy Yasmin kecses mozdulatait figyelem… de hát olyan nagy gond ez? Bár az gáz, hogy egy elég jó nő jár még a hatodikba és még csak a nevét sem tudakoltam meg eddig!
- Hmm… látom téged sem kell félteni. És egy ilyen csípős nyelvű virágszálat mi sodort erre az elhagyatott kis partszakaszra? Csak azt ne mondd, hogy a víz… - mondtam sármos pillantásokat intézve felé, majd a végén egy szájszegleti mosolyt eresztettem el.

Lassú tempóban sétálok végig a kastély mellett futó vékony, apró kövekkel kirakott ösvényen. Már megint egy újabb semmittevéssel telített nap, unalmas pillanatok sokasága, melyet már unott, szinte egykedvű arccal konstatálok. Agyam eközben lázasan kattog. Hiszen annyi újdonság történt mostanában, rengeteg ismeretlen dolog, melyeknek egyáltalán nem értem a lényegét. Ismeretlen érzések, ismeretlen vonzalmak, csodálkozások.. mintha nem is én lennék.

Ahogy egyre lentebb sétálok, szép lassan előtérbe kerül az apró fából tákolt csónakház, és a móló. A fák zöldellő lombja aranyszínű árnyalatban csillan meg a lenyugvó nap fényében, én pedig óriási szemekkel gyönyörködöm a természet különleges szépségében. Tény és való, hogy imádom a természetet, az állatokat.. jövőm ettől függ.. mégis néha még a mai napig el tudok csodálkozni a természet eme eszményi szépségén. Lassan a móló végére érek, majd egy határozott mozdulattal rántom le a lábamról a cipőt, és hajtom fel a nadrágom szárát.
Hófehér lábaim a lágyan hullámzó vízbe lógatom, hagyom, hogy annak hűvöse kellően lehűtsön ezen a tikkasztó meleg napon. Ujjaimmal finoman kopogok a kopott fa padlózaton, majd a távolba bámulok.
Végre sikerült elcsípnem egy teljes naplementét!

Ahogy nézem a tájat, a távolt, agyamba újabb gondolatok furakodnak be. Az ő szemét látom, a kékes íriszeket, melyek annyi érzelemmel voltak tele. Eszembe jut az arc, annak porcelánhoz hasonló fehérsége, én pedig önkéntelenül is lehunyom a szemem. Kezem ökölbe szorul, majd vadul a földre csapok. Igen, néha előtörnek az indulatok. Néha kénytelen vagyok kiengedni a gőzt.. Jobb is, hogy nem látja senki a kiborulásomat.. hiszen sosem voltam az a típus aki mások előtt csak úgy kiadja az érzelmeit. Jó, persze megteszem, ha a helyzet megkívánja.. azonban jobban szeretem, ha minden apró kis dolog az én lelkemben marad. Hiszen amíg az enyém, addig senki nem élhet vele vissza.
Mélyet sóhajtok, majd egy apró kavicsot a lehető legtávolabbra dobok.. mintha egy része lenne a gondjaimnak.. kerüljön csak el messzire.. annyira távolra, amennyire lehet..

Már nagyon magányosnak érzem magam.
Nem társaság hiányzik. Csak egy ember. Egy. Annyira jó lenne, ha találnék EGY embert. Egy valakit, aki olyan, mint én.. egy olyat, aki hasonló problémával küzd. Aki megértené amit érzek. Aki megért, ha azt mondod magányos vagy az embertömegben. Akinek egy szava egy szempillantás alatt betölti azt a végtelen űrt, ami a lelked mélyén tátong.. Aki zenét komponálna a világod monoton zajába..
Valaki, aki őszintén meghallgat..
Olyan sok mindent elmondanék. Olyan sok mindenről tudnék beszélni. A sok hallgatástól hirtelen ordítani tudnék.
Nagyon egyedül érzem magam.

Anastasia!
Nagyon hiányzol.. Ha tudnád, hogy mennyit gondolok Rád..
Emlékszel még azokra az időkre, amikor a naplementében csónakáztunk..? Amikor együtt vártuk, hogy a telihold ezüstös fényében lelkünk minden egyes rezdülését átadhassuk egymásnak? Amikor még felhőtlenül boldogok voltunk? Talán nem is tudtad mit jelentettél nekem.. Talán én is csak most fogom fel.. Te voltál az egyetlen aki tudta, hogy milyen ólom nehézségű súly nyomja a lelkemet. ó, ha most csak egy szót is elmondhatnék mindabból, amit érzek, a mennyekig szárnyalnék könnyedségemben..
Vajon jól vagy? Vajon Te megtaláltad a boldogságodat? Csak én vagyok ilyen szerencsétlen..?
Gyakran kijövök ide a tóhoz merengeni.. Nagyon sokat jársz a fejemben mostanában.
Ez már a századik gondolatban megírt levél lehet. És egyiket sem vethettem papírra..

Kibírhatatlan ez a gyötrelem. Mennyivel jobb lett volna, ha apám helyett engem tép szét az a farkas..

Nem bírom tovább türtőztetni magam. Rámtör a sírógörcs. Egész testem beleremeg a zokogásba. Hangtalan jajjveszékelés ez, amit csak a nyári égbolt kísér figyelemmel és mintha együttérezne, hullajtja ő is csillagait, mint én a könnyeimet..

Már hosszú percek óta ringok a lágy hullámok hátán, mintha édesanyám csitítgatna a biztonságot nyújtó karjaiban. Szép lassan megnyugszom. Feltöltöm magam a természet erejével. Kiűzöm a zaklatott-magányos gondolataimat a fejemből és hagyom, hogy a víz fodrain csendben sodródjak a part felé.

Mintha a hullócsillagok a víz sima tükrén landolnának és megtörnék a fényét. A következő pillanatban valami éles fájdalom hasít a fejembe.......


-Áááááááúúúú..!!! Te hülye vagy??! - egy kavics pattan a homlokomról a csónakba. Dühömben az egyik evezőt tiszta erőmből a móló felé hajítom - Ezt nem hiszem el...! Nem vagy normális??!

Csend, nyugalom.. és a természet isteni szépsége. Igen, már azt sem tudom, mikor volt minden ennyire fantasztikus összhangban körülöttem.
Az apró kavics, melyet már egy perce a kezembe szorongatok, lassan teljesen felmelegíti ujjaimat. Már-már úgy érzem, mintha izzó vasdarabot szorongatnék. Tekintetem egy szempillantás erejéig megpihen azon, majd szinte már csalódottan kell konstatálnom, hogy a kő csak egy sima, snassz példány. Nem rendelkezik semmilyen különleges képességgel, csak a fantáziámnak köszönhetően érezem annak égető mivoltát. Vagy mégsem képzelet lenne? Mi van, ha sikeresen átadtam ennek a szegény kőnek minden negatív dolgot? Nos, ha ez így történt volna, akkor most lenne itt az ideje megszabadulni tőle. Hiszen, ha már a lelkem és a szívem tiszta, ideje pontot tenni a dolgok végére. Ideje megszabadulni ettől a nyűgtől..

Kezem lendül, én pedig egy határozott mozdulattal hatalmas távolságba dobom azt az apró kövecskét, mely tényleg nem nagyobb mint a körmöm. A lendület után, már fordulnék is el másik irányba, ám valami megakadályoz ebben. Ez pedig nem más, mint egy csónak, mely egyre közelebb ringatózik a part és a móló felé. Először csak a szemöldökömet vonom fel, majd számat is eltátom, hiszen az oly szép ívben repült kövecske pont telibe kapja az apró utazásra szolgáló eszközt. Fájdalmas kiáltás hallatszódik, én pedig gyorsan pislogni kezdek. Valahogy nem tudok máshogy reagálni, hiszen mi az esélye annak, hogy van valaki abba a nyüves csónakban..?! Igen kevés, ez azonban mégis megtörténik.

Szitokszavak röppennek felém, én pedig még mindig nem tudok megszólalni. Ennyit az élet pikantériájáról. Nézem a „lakót” ahogy kiemelkedik „házából”.. majd ha mindez még nem lenne elég, felém dobja az evezőt. Talán itt adom meg magam, és kezdek el hangosan röhögni. Nem akarom megbántani, csak egyszerűen ez az egész helyzet.. vicces, már-már komédiába illő. Ha még ez nem lenne elég, reménykedek abban, hogy az összes dolgot hozzám vágja, így is elérve azt, hogy kimentsem a tóból.
- Ne haragudj! Tényleg! Nem is láttam, nem is figyeltem, hogy van ott egy csónak. Azt pedig, hogy annak lakója is van.. nos.. kissé groteszk! – hadarom el röhögve, majd ismét ránézek. Nézem hatalmas szemét, izzó tekintetét, mellyel konkrétan a Pokol legmélyebb bugyrába átkoz. Hát istenem! Mit tehetnék! Véletlen volt.. tetszik, nem tetszik neki.. ez van! Meg kell emésztenie, hogy igen, nem mindig olyan feltűnő jelenség, mint ahogy szeretné!
- Azért a másik evezőt ne dobd nekem! Még a végén ott maradsz a vízben..! Bár, talán ki is jöhetnél onnan.. társaság hiányom van! Na mit szólsz? – mosolygom rá, majd a zsebembe nyúlok, hogy előtúrjam a zsebkendőmet. A hófehér anyagot könnyedén meglengetem, ezzel is jelezve, hogy megadom magam és hajlandó vagyok elszívni a békepipát.
- Megadom magam.. még egyszer bocs!...  

Nagy zűrzavar uralkodik a lelkemben. Csupa ésszerűtlen dolgokat teszek egymás után. Ha nem bírom már a magány elviselhetetlenségét, elmenekülök, hogy egyedül lehessek... A múlton merengek és azon, hogy mi lenne, ha minden másként lenne. Pedig nincs másként. És nem is lehetne. El kell fogadjam a helyzetemet, hogy más is elfogadjon és végre nyithassak az emberek felé. Elegem van ebből sötétségből amiben kóvájgok. Olyan sokan próbáltak már segítő kezet nyújtani, de nem fogadtam el senkitől, hisz úgy sem értik meg a helyzetemet. Nem is érthetik meg, ha nem próbálom meg elmagyarázni.

Nem hittem volna, hogy egy apró kavics fog rendet teremteni a kaotikus gondolataimban.

A telitalálat után szavak és kifejezések tömkelege hagyja el a számat minősíthetetlen stílusban..
Én így dühöngöm ki magam. Még mindig jobb, mintha helyből pálcát rántanék..
Na jó, néha eszetlenül dobálom ami a kezem ügyébe akad. Így jött a képbe az evező is..

Hamar lenyugszom a kocsis-monológ elszavalása után és rájövök, talán kicsit túllőttem a célon. A srác az egyik kezében egy fehér rongyot lenget, a másik kezével a hasát fogja és prüszkölve nevet. Ekkor tudatosul bennem a helyzet komikája.. Én is elnevetem magam. Gyorsan felkapom a másik evezőt és lendítem felé.. Mint egy baráti jobbot.
Ha már Dávidként majdnem leterített egy kaviccsal, legalább mentsen ki a vízből. Már úgyis fulldokoltam a társaságtalanság tengerében.

Segít kikászálódni. Még szerencse, mert ahogy felálltam a csónak vészes amplitudóval elkezdett inogni. És persze közben nem állta meg, hogy kifejezésre ne juttassa örömét a szerencsétlenkedésem láttán.
-Ne röhögj! - mondtam széles mosollyal az arcomon. Így már nekem is könnyebb őszintén vigyorogni, hogy végre stabil talajt érzek magam alatt.

-Hát akkor bemutatkoznék - most már valóban a jobb kezemet nyújtva felé, színpadiasan meghajolva - Góliát vagyok. De Te szólíts csak nyugodtan Kolshának

(http://www.frpgs.co.cc/images/tdk3pgb8gkayxfx1chc.png)

Jajj, az a mosoly... Bárcsak ne néznél rám így, te Casanova...bárcsak ne vinnél a kísértésbe. Aaron megbabonázó íriszeibe révedek, megpróbálok olvasni belőlük, próbálok rájönni arra, kit is rejtenek valójában ezek a csodás szemek. Elvégre kitűnő emberismerő vagyok, nem csalhatnak meg a megérzéseim éppen most. De mik is a megérzéseim a sráccal kapcsolatban? Egy Mardekáros...ez a tény máris előítéleteket szül, vagyis szülne, ha nem Veronica Lilian Middleton lenne a nevem. Nem szeretem az olyan embereket, akik a ház, a származás, esetleg a külső alapján alakítanak ki véleményt. Mindig is úgy voltam ezzel, hogy amíg nem ismerek valakit, addig nincs jogom megítélni. Miért ne lehetne egy zöld taláros jófej? Persze óvatosnak kell lenni, mert a Mardekárba általában nem az elveszett fiatalok kerülnek, azaz ők bizony nem mennek a szomszédba egy kis csalafintaságért. Könnyűszerrel átvernek bárkit, mindenre képesek a cél érdekében, taktikusak és ravaszak. Tisztában vagyok  én ezzel. Mégis mindig mindenkinek megszavazom azt az első bizalmat, legyen szó akárkiről. Egy esélyt mindenki megérdemel, nem?
Még mielőtt bárki is egy naiv kis vércsének tartana leszögezem, legbelül mindig ott motoszkál bennem a gyanú. Nem vagyok egy elveszett lányka, még ha néha annak is látszom. Igazán kiismerhetetlen tudok lenni és ezt a fegyverem be is vetem ha olyan emberrel futok össze, akiben nem teljesen bízok meg. Aaron vajon ilyen? Szívem szerint azt mondanám, hogy nem...hogy ő egy kivétel, ami erősíti a Mardekáros szabályt. De általában tetteimben az eszem vezérel. Az pedig most csak annyit kiabál: Ne bízz meg benne! Ne tedd!
Csak fürkészem, kémlelem a fiú tekintetét, pont azt teszem, amit nem akartam, felnézek rá. Szerencsére még nem jelképesen. Még?? Hisz sosem fogok rá úgy felnézni. Remélem így se sokáig. Igen, ez a sármos mosoly. Már-már kezdek kételkedni abban, hogy egy korombelivel hozott össze a sors. Talán még évfolyamtársam is, bár erre azért nem vennék mérget. A teste... Még mielőtt elcsöppenne a nyálam gyorsan a tó felé nézek és a távolba révedek.
- Én elég gyakran sétálok errefelé. A lábam egyszerűen idevisz, nem tudok ez ellen tenni, de nem is akarok. Imádom ezt a helyet, békés... olyan idilli. Itt ülni, nézni a csendesen hullámzó tavat, ennél nincs is jobb dolog a világon. Kikapcsol, ellazít... - az utolsó szavakat teljesen átélem, hangom elhalkul, kezeim kicsúsznak alólam, utat engedve hátamnak, ami így lassan eléri a móló faléceit. Így fekszem egy rövid ideig, mintha egyedül lennék, mintha nem lenne társaságom. Az a fránya álmodozás. Miért nem tudok ez ellen semmit sem tenni? Ahogy Aaron lépteit hallom gyorsan észbekapok, majd mikor már mellettem ül felemelkedek és megrázom magam.
- Ne haragudj, kicsit elkalandoztam. Mit is mondtál az imént? - mosolygok a srácra kedvesen, miközben magam mellé teszem a naplót. - Áhh már meg is van, a nevemről volt szó. Köszönöm a bókot, örülök hogy tetszik. Nicát mondtál? - pillantok rá vágyakozóan. - Így...így még nem hívott senki. Ez egyszerűen gyönyörű, nagyon tetszik. Köszi szépen. - le sem veszem róla a szemeim, pedig érzem hogy le kellene. Még hozzá azon nyomban. Kezd elszaladni velem a csikó és én nem bírom megállítani. Ha ez így folytatódik abból hatalmas nagy baj lesz. Meg kell hallanom az eszem hangját, nem engedhetem, hogy a szív duruzsoló hangja elnyomja. De közel ül hozzám...talán túl közel is. Nem jöhetek zavarba, nem mutathatom ki, hogy nem bírok magammal. Vera, koncentrálj már az isten szerelmére. Ennek véget kell vetni, de azonnal. Nem nézek rá, szemem sarkából mégis látom, ahogy végigjáratja íriszeit a testemen. Győzködöm magam, azzal győzködöm magam, hogy Aaron taktikázik, hogy tényleg ezzel a hízelgő stílussal akar behálózni...az eszem tudja ezt, de a szívet kell jobb belátásra bírni. A szív még bízik, na de meddig? Hol a határ? És meddig nem késő?
Végre sikerül ránéznem, állom a pillantását, sőt én is hasonlóan csábosan nézek vissza rá. Sőt...még egy élces megjegyzés is kicsúszik a számon, amire Aaron persze egyből reagál. Láthatóan tetszik neki a szókimondó stílusom.
- Sosem voltam az az elveszett lélek...még ha azt is hiszed, ez cseppet sincs így. - mondom nagyon határozottan, a lehető legmagabiztosabban. Következő mondatán elmosolyodom, majd így felelek. - A természet. Tudod, egy kis magányra vágytam. - itt a srácra pillantok, hogy vajon elárul-e bármit is arca, majd folytatom. - Néha jól jön ha egyedül maradsz a gondolataiddal és távol vagy a nyüzsgő világtól. -bökök fejemmel a Roxfort irányába, majd újra találkoznak szemeim Aaron íriszeivel. - De ha most nem lennél itt, akkor mit kezdenék a vízzel? - húzom kihívó mosolyra a szám, majd egyik kezemmel elérve a tiszta, hűs vizet a srác felé sprickolok. Úgyis kezd forrósodni a helyzet, nem árt egy kis felfrissülés.

(http://www.frpgs.co.cc/images/md8sjshca2bnu545a9aj.png)

Igen, azért ahhoz szoktam érteni, hogy megítéljem milyen hatást is keltettem elsőre egy nőben. Itt? Teljes siker. Eddig legalábbis. Nagyszerű külső adottságaim talán hozzásegíthetnek a sikerhez, melyet el kívánok érni, hogy úgy térhessek nyugovóra: ma is érdemes volt felkelni! Erre megvan az esély hisz Veronica mélázó tekintettel réved izmos felső testemre és csillogó íriszeimbe. Mikor ráeszmél akaratlanul végrehajtott cselekvésére gyorsan elfordítja tekintetét, s szép szempárja ezúttal nem énrám réved. Nem baj édesem, küzdj amíg csak tudsz, szeretem a kihívásokat… és te pontosan annak tűnsz!

- Igen, az érintetlen természet bámulása gyakran rám is pozitív hatást gyakorol. Csak a zöldellő fák is lehengerlő élményt nyújtanak, egyszerűen leírhatatlan. Már sokszor az is megfordult a fejemben, hogy talán versbe kéne foglalni e pompázatos látványt, mely az ide settenkedő diákok szeme elé tárul! – fejtette ki művészi előadásmódján Aaron, hogy minél jobban lenyűgözhesse kiszemeltjét.

Ilyen csodálatos alakítást már rég nyújtottam. A jelek szerint ez a lány a legköltőibb énemet hozza ki belőlem. Szinte azt sem tudtam, hogy képes vagyok efféle fület gyönyörködtető ódákat zengeni a mesés nyári tájról, mely ezekben a pillanatokban tárul elénk.
Amint látom máris elvarázsolódott, vagy tőlem vagy mástól… A lényegen nem változtat, egyre jobban kezdi felkelteni érdeklődésemet. Ez az ártatlan külső, a kedves szavak, a naivitás… a belőle áradó tisztaság. Igen amikor Cassandra társaságát „élvezem” akkor inkább töröm az agyam mikor jön a beszélgetés azon része hol lehord engem mindennek…

- Hm, semmiség. Tudod mindig is figyelmet fordítottam… - pár centivel közelebb hajtom fejem, hogy ámulatba ejtsem s a várt csók helyett csupán egy e pillanatban letépett virágot nyújtok át neki, s huncut mosoly ül ki arcomra - … a különlegességekre! Sosem kedveltem az átlagot, s a te ritka neved is szerintem gyönyörűen cseng Nica-ként… - fűzöm hozzá, mintha egy professzor volnék ki előadást tart, de mégis megvolt bennem ismét a szokásos báj, mely szavaim kísérte.

Zavarban van ez nem vitás, de nem fogom felfedni előtte a titkot, mely abban áll hogy tisztában vagyok a benne lezajló folyamatokkal. Tipikus, minden nő így reagál ellenállhatatlan csábításomra. De hát ezt is várom el, ha kirína a sorból talán nem is küszködnék annyira meghódításával. Hisz aki első látásra szeret belém és csak utána próbálja agát győzködni ennek helytelenségéről azok az én „prédáim”.
Heves, ez tetszik. Hiába ég legbelül szíve vakító tüzében, kívül mégis próbál higgadt és közömbös lenni. Tegye csak… amíg képes rá…

- Nem is szeretem különösebben az elveszett lányokat… - fűzöm hozzá röviden, majd ismét kivillantom tökéletes fogsorom – Nyüzsgő élet, na igen. Nap, mint nap részem van benne. Bár ahogy elnézlek annak az álmodozóbb típusnak tűnsz ezután a pár mondat után… az imént is elmélyültél egy kissé… min járt az eszed? – kérdezem incselkedve. Természetesen tisztában vagyok vele, hogy körülöttem forogtak gondolatai ahogyan minden másodpercben, de kíváncsi vagyok mivel áll elő tagadásképp.

Ekkor egy kis vizet spriccol felém, de csak gyengéden. Nem mondom, hogy nem tetszik csak hogy is fogalmazzak… szokatlan! Vagyis… váratlan is egyben. Nem gondoltam volna, hogy Nica ilyen rövid idő alatt így képes lesz elengednie magát, de sikerült. Talán tényleg ekkora hatással voltam rá az elmúlt percekben? Hmm… előre várom mi lesz később munkám végeztével!
Visszajelzésképp elmosolyodom, s íriszei csillogásából úgy ítélem némi választ vár ezen kívül is. Nem kedvelem túlzottan az efféle „játékokat” mint a víz, de miatta talán megéri legalább megérintenem a kristálytiszta folyadékot. Mutató ujjammal belenyúlok, majd enyhén nedvessé válása után végigsimítok vele Nica homlokától az orra hegyéig, majd visszahúzom kezem. Némi gyerekesség még belefér a pakliba, ha neki ez kell… én megadom.

Gabriella Dream

Meleg van, mint júniusban úgy általában. Észrevettem, hogy egyre többet jövök ki a szabad levegőre. Egyszerűen mindig kedvem támad egyet sétálni. Ma úgy döntöttem, hogy a mólóhoz látogatok.
Magányosan ballagok le a mólóig. Bár a gondolataim szárnyalnak, apámra gondolok. Fájdalommal tölt el, hogy valójában nem minta apa, de ez van, ha halálfaló az apád. Nincs sok ideje rám, bár nem is kérem, hogy mindig velem foglalkozzon, csak jó lenne párszor hazalátogatni. Talán, ha beállok Voldemort seregébe máshogy fog velem bánni? Nem tudom, de annyira sok kérdés van még bennem vele kapcsolatban. Persze anyámról több kérdésem van és az évek alatt egyre több lesz. Néha-néha Catherine-ra is gondolok. Hiányzik. A régi emlékek miatt igen nagy nyomot, hagyott a szívemben. Bár erről soha-soha senkinek nem meséltem. De igazából nem is akarok. Nem publikus senki számára. Miért kell mindig ennyi mindenen gondolkoznom? Mindig magamra gondolok, de ez csak úgy jön magától. Meg kéne változnom? Talán. Keresem a kérdésekre a választ és mindig olyan közel vagyok a válaszokhoz, de valami mindig közbeszól, ami miatt most is, olyan tudatlan vagyok.
Lassan leérek a mólóhoz, gyorsan lehuppanok a földre. Itt legalább nem jár senki. Nyugalom van. A kastélyban nagy a hangzavar, főleg így évvégén. De ez egyáltalán nem furcsa. Mindenki várja már a nyári szünetet. Ledőlök a fűbe és nézem az eget ...

Álmosan és fáradtan léptem ki a kastélyból. Most róka létem háttérbe szorítottam bár lényegesen könnyebb lett volna rókaként, hisz akkor legalább nem buktam volna fel minden második kőben, amit elém sodort az élet.
-A fenébe már…-  morogtam az orrom elé. És a hatalmas sötétségbe majdnem orra buktam csak tökéletes egyensúlyom rántott vissza. Mi a francnak van már este 6 órakor ilyen kuksi sötét?

Céltalanul sétáltam, néha majd felbukva saját cipőmben, és persze a kövekben. Azt se tudtam, merre megyek vagy hova. Eszembe jutott lehet már a Tó környékén, vagyok, aztán szépen belebucskázok a vízbe de, azt csak hallanám.
-Lumos!-  mormoltam el halkan a varázsigét mire pálcám hegyén szép kis fénygömb keletkezett így az előttem lévő utat tökéletesen láttam, bár azt ami mellettem vagy épp alattam van semmiképp. Ismerős kezdett lenni a hely de még nem voltam képben hol is vagyok.

És az, hogy fel fogok esni be is következett…ahogy szépen sétálgattam lassan, mivel nem akartam, hogy beleessek a vízbe pedig már hallottam a halk hullámokat-igaz meleg volt így nem lett volna kár a fürdésért.-, valami kissé puhába rúgtam és úgy repültem előre mint valami madár amit eldobtak. A pálca ugyan kezemben maradt de úgy felsértette tenyeremet, hogy abból lágyan ömleni kezdett a vér.  Ekkor esett le, hogy nem egy kőben buktam fel hanem valamiben ami igazán puha volt...és egyáltalán nem hasonított egy állathoz. Rögtön fekvésből ülésbe ugrottam és pálcámat felemeltem még épp kezemmel.
-Hát gratulálok…itt fekszel a fű kellős közepén a vaksi sötétben…-  bár hangom inkább volt számomra, saját magamnak megvető, mint annak, aki velem szemben ült. Biztos neki jobban fáj az oldala, amibe akkorát rúgtam, hogy nem csodálkoztam volna azon, sem ha bordája kettő tört volna. Pálcámmal a vérző sebre mutattam, hogy a fényben lássam mennyire súlyos, de nem annyira, mint gondoltam.
-De… sajnálom!- mondtam halkan miközben a barna szemekbe mélyesztettem zöld íriszem.

Mély álomba merülök. Annyi mindenről álmodok, de a legédesebb álom főszereplője, mégis Catherine. Mosolyog és boldog, ezért én magam is az vagyok. Újra együtt vagyunk, mint régen. Semmi nem választ el minket, egészen addig, ameddig ...
Hatalmas rúgást érzek, s az oldalam már sajog. Egyből felriadok, s látom mennyire besötétedett. Egy sötét alakot látok. Látszik, hogy egy lány az, akinek szép hosszú göndörödő haja van. Többet nem veszek ki belőle, sajnos túl sötét van ahhoz, hogy másokat elemezzek. Először engem okol valamiért, majd illedelmesen bocsánatot kér. Egy ideig csak nézem, még az álmosság hatása alatt vagyok. Alig fogom fel a szavait, mintha más nyelven beszélne. Valószínűleg miatta ébredtem fel, ő rúghatott belém. Lényegtelen. Leporolom a ruhámat és megszólalok.
- Hát bocs, hogy nem vártalak vörös szőnyeggel - mondom miközben a sajogó oldalamat veszem szemügyre.Egy lila folt, semmi több. Köszönettel tartozom a lánynak, hogy felébresztett. Szép is lenne, ha arra kelnék fel, hogy a nap éppen feljön és a szemembe süt. Látom, hogy a lánynak kicsit vérzik a keze, nem tudom hogyan szerezhette lehet ő is eleshetett. Nem tudom.
- Amúgy is mit keresel ilyenkor a kastélyon kívül? Nem bent kéne már aludnod? - kérdezem lehet kissé flegmán. Azért vagyok ilyen morcos, mert most keltem fel és elég csúnyán ébresztettek. Nem szeretem, ha mások ébresztenek. Imádok aludni és ezzel mindenkinek tisztába kéne lennie ... szerintem.
A végén kicsit elmosolyodom. Hogy gondolhatok mindig magamra? Elvégre nekem szinte semmi bajom, neki vérzik a keze és még semmit nem tettem. Röstellem, hogy ilyen vagyok. De ezt nem vallhatom be senkinek, mert akkor meghazudtolom a Nefas famíliát. Legszívesebben bocsánatot kérnék, de mindenképpen azt kell tetetnem, hogy én egy hetedéves, vérbeli mardekáros srác vagyok - aki nem mellesleg aranyvérű. Nem is tudom, hogy lennék képes ilyen hozzáállással a Nagyúr elé állni. Neki nem szabadna hazudnom, ő mindent tudna; ismerné az összes mozdulatom, ismerné az érzéseimet. Erős leszek, ellenállok és nem leszek jó pofi, ha ez számít valamit. Bár a szívem mélyén tudom, nem vagyok a halálfalók közé való. Pedig ez a sorsom, amit nem lehet módosítani. Ez lesz a végzetem is. Bármennyire is próbálnék ellenállni.

Valószínűleg most kelthettem föl, mivel elég érdekes hangulatában volt. Bár lehet csak egyszerűen… ismét egy mardekárosba botlottam. Igaz szívből reméltem, hogy ez nem olyan lesz, mint a múltkori találkozásom bár ugyan mit várhattam egy mardekáros… halálfalótól. Ugyan… túl sokat várok el a halandóktól… túl sokat képzelek arról, hogy valaki értelmes tud lenni. Csöndesen szorítottam oldalamhoz vérző kezemet és lábamra raktam pálcámat, ezzel világítottam meg arcunkat és kezemet.

Megszólalására felhúztam fintorogva orromat. De tettem számára egy szívességet… eleresztettem a fülem mellett mielőtt –félve- felkapom a vizet. De kérdése véglegesen összeadta ezt a kettőt.
-Hat óra van… és nem hiszem, hogy te fogod megmondani mit merre hány méter…- Én igazán kedvesen közeledtem hozzá, de ezek szerint itt mostanában teljes mértékben mindegy, hogy jó fej vagy a lehető legbunkóbban közelíted meg az embert.
-Oké… oldalad? Nagyot rúgtam?- kissé még talán büszke is voltam magamra, bár ha tudom, hogy Ő se lesz más, lehet még meg is, rugdostam volna (XD).  DE ez csak a poén… igazán aggódtam miatta, persze csak, mint diákért… ki tudja, lehet, tényleg majd belehal itt annyira, fáj neki, bár gondoltam, hogy nem fogja elmondani, ha így is van.
-Khöm…- köszörültem meg a torkomat és a pálcát oldalához emeltem, de azon csak egy hatalmas folt volt… valószínűleg nem is több így nem különösebben vettem magamra a dolgot.
-Na mindegy látom nincs rám szükséged további… szép… álmokat!- mondtam kissé kárörvendő mosollyal arcomon majd teljes mértékben elfelejtkezve a kezemen tátongó sebről, leraktam a földre, de abban a percben meg is bántam. Felszisszenve kaptam vissza az ölembe és az eddig kitörölt sárdarabkák, fűszálak és hasonlók egy az egyben visszakerültek.
~Nagyon jó…~ morogtam magam elé s a zöld íriszek ismét a sebet, kezdték el kutatni de, mivel az előbb indulni akartam így feltápászkodtam kéz nélkül… hátra sem néztem csak mentem a móló felé, mivel ott legalább egy kicsi lámpa volt, ami a hajókat megvilágította.
   
A falnak dőltem és ismét pólómmal tisztítani kezdtem a sérült részt. Reméltem visszafelé mikor megyek már nem ott fog feküdni, mert akkor kap a másik oldalára is, lehet egy rúgást és valahogy azt már én, se venném a szívemre… Titkon reméltem, hogy utánam, jön legalább bocsánatot kérni vagy Isten, tudj, de ismét csak sokat vártam az emberiségtől.

Fintorogva felhúzza az orrát. Jellemző. Jellemző az összes csajra, úgy látszik ő se különb. Csak fintorognak egyet és még ők vannak felháborodva, ha a másiknak baja esik az ő hibájukból. Nem lepődik meg, ez már annyira nyilvánvaló. Bárcsak más lenne ... Miért is lenne nekem jó? Hova képzelek?? Teljesen megvagyok zavarodva.
A kérdésére legyintettem, hisz nem nagy cucc ez a kis lila folt. Csak egy fájdalmas terület lesz napokig, csak kibírom. Ránézek, de nem tudok mit mondani és ezt ő is érzékeli.
Elköszön, de fájdalom hasít a kezébe. Még mindig tétlenül nézem, ahogy szenved. Aztán csak elmegy. Követem, segítenem kell neki. Fogalmam sincs, hogyan, de tudom, hogy segítenem kell neki. Miért segítenék neki? Csak egy csaj ... pontosan olyan, mint a többi.
A lábaim vezérelnek, egyenesen a lányhoz megyek, aki a falnak dőlt és tisztította sebét. Egy ideig hátulról néztem, észre sem vette, hogy ott vagyok. Hezitáltam, hogy biztos jó ötlet-e, hogy odamegyek. Odaléptem hozzá és odanyújtottam felé egy kendőt, amit még az egyik órán raktam zsebre.
- Tudod, anyám mindig azt mondta, hogy egy bunkó ember vagyok. Azt mondta, hogy mindig magamban keressem a hibát, mert csak ott találom meg - mondom neki, majd folytatom. - Ez az első alkalom, amikor tényleg találtam magamban valami hibát ... szóval bocsánat, hogy anyámnak igaza volt és apámhoz hasonlóan bunkó vagyok - mondom, majd elkezdem nézni a tájat. Furcsa mekkora hatást bír bennünk a női nem. Olyanok, mintha irányítanának úgy, hogy észre sem veszed. Lehet hülyeség, amit gondolok. Nem tudok magamon kiigazodni. Sőt az egész életen nem tudok. Nem értek semmit, pedig azt hittem okosabb vagyok az átlagnál.
~ Gratulálok! Sokat segítettél neki ezzel a gyermekkori emlékkel, amire még te sem szívesen emlékezel vissza ... ~ gondoltam magamban és legbelül kissé elbizonytalanodtam.

Csöndesen simultam a falhoz és pólóm sarkával törölgettem a sárdarabokat a sebből. Néha felszisszentem a fájdalomtól de ezt sem olyan hangosan, hogy még véletlenül is kihallatszódjon.
Egy nagyobb hideg széláramlat meglökte a lámpát, ami az ide-oda kezdett el ingadozni, s ez magában megadta a hangulatot de, mikor valaki megszólalt a hátam mögül szinte szívinfarktust kaptam. Összerezzentem és hasam hirtelen görcsbe ugrott, de ahogy meghallottam a hangját valahogy megnyugodtam, hogy "csak" Ő.

Kiccsé csodálkozva álltam előtte...nem volt tiszta mi ez az egész, mi ez a hirtelen kitárulkozás. Miért kéne ezt nekem tudnom? Most elvárja valószínűleg tőlem, hogy a nyakába vessem magamat és sírjam el magam, hogy jajj milyen megható történet és most aztán minden oké. Bár az amit én tettem nem állt ettől az egésztől messze.
-Mindegy...felejtsük el...én rúgtam beléd...te meg rossz helyen voltál...ennyi.- De a fenébe...én nem is ezt akartam mondani, de úgy tűnik az amit kimondok és az amit ogndolok nincs teljesen egy hullámhosszon. Bár valamennyire tényleg örültem, hogy ezt elmondta...

Ahogy a kendő a kezemhez ért ismét felszisszentem a fájdalomtól. A fehér rongy lassan kezdett átitatódni még egyik oldaláról a másikra is átütött a vörösség.
-Miért jöttél ide? Lehet fel kéne menned a gyengélkedőre, mert lehet megrepedt a bordád vagy Isten, tudja...-  mondtam halkan miközben zöld szemeim az ő barna szemeivel egybe olvadtak.
Igaz valahogy jobban érdekelt az, hogy minek jött utánam, minthogy eltörtem-e valamilyét bár lényegesen az is benne volt a pakliban.
De már úgy éreztem túl sokat dumáltam. És ez nem jellemző rám. Ezek a sok kérdezősködés sem. Valahogy nem voltam olyan, aki nem hagyta szóhoz jutni a másikat annál inkább a jó hallgatóság híve voltam és ezt nem kellett soha gyakorolnom az valahogy ment magától.
Közben szemem még mindig nem engedte el az övét, a kendővel gyöngéden törölgettem a sebet, és csak arcom árulhatta már el, hogy fáj pár érintés. Néha megfeszültek arcizmaim, ilyenkor vagy erősebben nyomtam bele vagy csak egy sárdarab gördült végig a finom húson.

Valamiben mégis más, mint a többi lány. Fogalmam sincs miben, de valahogy érzem. Ha átlagos csaj lenne nem küldene csak úgy el, ráadásul egyedül a gyengélkedőre. Ő ezt gátlás nélkül megtette.
- Annyira nincs veszélyben az oldalam  - szólok, s közben azt gondolom hogy lehet csak el akar küldeni. - De, ami téged illet, lehet a javasasszony tud valamit adni a kezedre  - mondom, miközben megszakítom a szemünk összhangját és a kezére pillantok, de rögtön fel is nézek. Nem szép látvány, még nem sikerült teljesen kitisztítania a koszt a sebből. Emiatt elég érdekesen néz ki, a fekete és a piros, na meg persze a némi zöld árnyalat a fű miatt.
Közben egy kicsit elgondolkozom. Lehet zavarok, talán jobb lenne, ha elmennék. Bár nem tudom ő mit akar. Ha elindul a gyengélkedőre elkisérem, ha azt mondja, hogy jobb lesz, ha tényleg magára hagyom, akkor felmegyek a kastélyba és eszek valamit.
- Amúgy nem tudom miért jöttem ide - mondom halkan. - Talán, azért mert ... nem szeretném, hogy azt hidd, hogy .. nem tudom  - mondom és elnevetem magam, de abba is hagyom és elkezdem szidni magam.
Csodálatos a kifejező képességem. Valamiért kissé idegesnek érzem magam. Sosem szoktam ilyen lenni, miért pont most tör rám? Semmi okom nincs rá, hogy ilyen legyek. Most tiszta hülyének nézhet.
Elmosolyodom. Fantasztikus miken tudok gondolkozni.
- Figyelj ... én ... bocs, de valami bajom van most  - magyarázom meg neki, hogy min mosolygok és, hogy miért keresem a szavakat. A következő mondatom már csak abból fog állni, hogy "Őőőő ... izééé .." .
Hirtelen hatalmas fájdalom hasít a bordáim közé. Csak felszisszenek, de már el is múlik a fájdalom. Hihetetlen mekkora fájdalmat éreztem. Nem is tudnám szavakba önteni, szerencsére csak egy kis fellángolás volt a hasam mellett. Ennyiért még nem fogok a gyengélkedőre menni, hogy aztán apám valami puhány alaknak nézzen. Mindenről beszámolok neki, de ez lesz az, amiről biztos nem teszek említést a következő levelemben.
Újra a lány zöld szemeibe nézek. ~ Szép szemek. ~ jegyzem meg magamnak.

-Annyira nincs veszélyben az oldalam – felsóhajtottam, ahogy a szavakat kiejtette a száján. Legalább neki nem történt semmi baja…lényegesen jobb ez így, hogy csak az én kezem horzsolódott fel bár attól, hogy nem tört csontja tuti, hogy baromira fáj az a kis lila seb, amit szépen oda raktam neki legalább egy hónapig látható is lesz.
-Tessék?- kérdeztem felvont szemöldökkel. Én meg a gyengélkedő? Két külön világ bár ő ezt honnan tudná? Majd rakok, rá valami kenceficét aztán vagy begyógyul vagy, még rondább lesz és végső esetben én is képes vagyok a javasasszonyhoz fordulni…végső esetben.
Remek…ő se tudja minek követett akkor én honnan találgassam ki? Bár belül valamennyire örültem, hogy nem egyedül vagyok. Lényegesen könnyebb volt, hogy nem egyedül kell állnom itt és tisztítgatnom a sebet…

Talán, azért mert... Nem szeretném, hogy azt hidd, hogy… Nem tudom – felvontam a szemöldökömet. Ez valahogy nekem teljesen kavarodás volt. Akkor most mi van? Mit nem akart, hogy higgyek? És akkor miért? Ezernyi kérdés kavarogott bennem és arcomon a teljes értetlenség első és utolsó szikrái közötti átmenetek siklottak keresztül. Teljesen megkavart és főleg az utolsó megszólalásával.
Figyelmesen és intelligensen mosolyogtam, mint aki tisztában van mi is ez az egész. De igazán hízelgett, hogy ennyire zavarban volt. Aranyos volt, ahogy a rézszínű bőr mögött néha elönözte a pír, és zavarodottan mozogtak vékony ajkai.
-Mmm…- mosolyodtam el miközben lágyan felsóhajtottam. Igazán nem tudtam, mi lehet vele, de tetszett a dolog.
-Veszem észre…-  vigyorodtam el, majd egy újabb erős szélfújás ide-oda ingatta ismét a lámpát. -…de szedd össze magad ha maradni szeretnél…őőő… és köszi a kendőt…- mutattam fel a már vértől tocsogó fehér kendőt, és a zöld szemeim ismét börtönbe zárták a csillogó barna szemeket. Látszott rajta, hogy nagyon fel van pörögve...le se lehetne lőni és ez valamilyen szinten elnyerte a tetszésemet, de egyenlőre nem értettem...lehet csak mert nem is akartam.
-Bár lényegesen aranyosabbnak tűnsz így, hogy nem találod a szavakat mint az előbb mikor azt hittem fejem se marad...- egy féloldalas mosolyt küldtem felé miközben íriszem még mindig fogva tarotta övét.

Nem volt túl jó ötlet, hogy megemlítettem neki a gyengélkedőt. Talán hasonlít rám és azt hiszi, hogyha gyengélkedőre megy gyengének nézik. Pedig ez nem igaz. Erős egyénisége van, ezért nem hiszem, hogy bármikor is gyengének nézhetik. Egyáltalán van olyan, hogy ő gyenge? Kizárt.
Talált, totál hülyének néz. Legalábbis ezt veszem ki a felvont szemöldökből. Az arca minden egyes vonását figyelem, ahogy az értetlenséből egyenesen átmegy a mindent értő mosolyba. Miért csinálja ezt? Tökre nem értem, lehet ő se engem.
Egy újabb szélfújás, amely szavait elfújja a messzeségbe, de mindent kiveszek a hangokból. A lámpa - amely jelenleg az egyetlen fényforrásunk - ide-oda himbálózik. A fény, egyszer az ő, egyszer pedig az én arcomat világítja meg.
- Hidd el érthetőbben fogom magamat kifejezni... - mondom, s magamban hozzá teszem ~ ... csak sikerüljön. ~
Ez a lány nagy hatással van rám. Ahogy a gyönyörű szép szemei fogságba tartják az én jelentéktelen barna szemeimet... El se tudnám venni a tekintetem a zöld szemekről, annyira szépek. Egy ideig még némán bámulom, majd végül halkan szóra nyitom az ajkaimat.
- Hidd el, nem csak te hitted azt, hogy nem marad fejem - mondom, miközben eleresztek egy mosolyt a lány felé.
Ez a lány, annyira hasonlít valakire. Csak épp tudnám, hogy kire. A szemei, a haja és a makacssága. Olyan, mint... Catherine?! Sosem hittem volna, hogy egyszer találok egy olyan lányt, aki igazán hasonlít rá. Pedig ez a lány, akinek még a nevét sem tudom, tökéletes hasonmása Catherine-nak. Cath mellett voltam utoljára igazán boldog. Senki más nem értett meg úgy, mint ő. Ő volt az egyetlen, akinek akkor nem kívántam a halálát - az apámon kívül. És soha, de soha senki mellett nem éreztem, olyan jól magam, mint mellette. Nem tudom, hogy hiányzik-e még. Most áll előttem valaki, akit Catherine-hoz hasonlítok. Ugyan megígértem Cathnak, hogy hozzá hasonló lányt sosem találok, de úgy látszik a sors azt akarta, hogy ne maradjak túlságosan egyedül.
Csöndesen állok tovább. Meg se bírok szólalni, nem is tudom mit mondhatnék. Talán jobb, ha inkább meg se szólalok ...

Csöndesen figyeltem kissé félrebillentett fejjel azokat a csillogó szemeket. Lehet számára értéktelenek és jelentéktelenek voltak, de az az élénk kíváncsiság és csillogás benne, az volt az ami nem engedett.
-Az remek lesz...- mondtam vigyorogva, s ahogy arcán megláttam a mosolyt, rögtön beugrott mi fogott meg benne ennyire.
-De megmaradt...és milyen szerencse...-  a szavak csak úgy csúsztak ki az ajkaim közül, s amint rádöbbentem rögtön lepillantottam a sebhelyre és lágyan megköszörültem a torkomat. Eszembe jutott, hogy még a nevét sem tudom, így a kezemre kötöttem a már eléggé véres kendőt. Elrugaszkodtam a faltól és közelebb léptem a fiúhoz. Még így is köztünk volt az a két lépés távolság amit lehet ő háromra fog venni.

-Amúgy Gabriella-nak hívnak...- mutatkoztam be...legalább ő tudja most már a nevemet, ha nem is az egészet. Igaz sosem mutatkoztam be a teljes nevemen. Fölöslegesnek éreztem, úgyse fogja megjegyezni, sose fog neki kelleni akkor meg mindek strapáljam magam még azzal is, hogy azt az egy kis Dream-et is hozzá rakom.

-De asszem én lassan megyek…nem szeretnélek idegesíteni pedig…- vettem egy mély levegőt és ismét féloldalas mosolyt küldtem felé. -…pedig néha az vagyok-, mondtam és kissé el is pirultam miközben ismét egy lépéssel közelebb léptem hozzá . Miért szerettem én ennyire húzni az emberek agyát? Múltkor is ez volt a vesztem…
Igaz nem akartam menni…semmi kedvem nem volt hozzá, de valahogy úgy éreztem nincs rám szüksége, a kezemnek viszont annál inkább egy alapos mosásra és fertőtlenítésre. A kötés alatt lágyan lüktetett a sebem.
Még egyszer végignéztem barnás bőrén és a csillogó szemeken aztán egy halvány mosoly kíséretében fordultam meg, így az az egy lépésnyi távolság eltűnt de sajnálatos módón nem felé. Még vártam...nem akartam menni és nem is tudom mit vártam, csak valamit.

Most őszintén.. mit tehetnék?
Egyszerűen lehetetlen megállni ezt az egész helyzetet röhögés nélkül. Aki csak tudja, képzelje el a helyzetet. Van X aki kimegy egyedül gondolkodni egy mólóra és unalmában köveket dobál. Elszórakozik egy darabig, de csak addig, míg egy nagyobb kaviccsal fejbe nem dob egy gyereket, aki épp egy csónakban tesped.. persze, a gyerekkel együtt majdnem elsüllyeszti a hajót is. És ha még ez nem lenne elég.. az ismeretlen idegbeteg őrült módjára elszórja az evezőjét.. mintegy a sokkhatás végett.. vagy talán csak azért, hogy semmiképpen se tudjon kijönni a vízből?!
Na de mindegy is..

Görcsösen rázkódom a röhögéstől, majd mikor a szitokzápor abbamarad, és kedves beszélgetőtársam is észreveszi ennek az egész helyzetnek a pikantériáját, Ő is hangos hahotába kezd. A kedélyek lassan lecsillapodnak, majd mikor egyetlen megmaradt evezőjét felém nyújtja, elrakom a fehér zsebkendőmet és elkapom annak a végét. Egy erőteljes rántással megrántom a csónakot, majd az szépen siklani kezd és egy rövidke idő alatt már a mólónál pihen, melyből mindenféle ingás nélkül akár ki is léphet a mi kis Góliátunk.

Természetesen bemutatkozásán nem csodálkozom, valahogy nem is vártam mást tőle. Kellett, hogy mondjon valami eredetit. Valami olyat, ami nem éppen a kommerszségről tesz tanúbizonyságot. És  ha ránézek.. nos.. ő így hirtelen első látásra nem az az ember, aki olyan nagyon belesüppedne a hétköznapiasság tengerébe.
Góliát vigyorogva lépked fel a fából tákolt móló tetejére, én pedig baráti gesztusként elkapom a kezét és felrántom. Ha pedig már úgyis testi kontaktusba léptünk, megrángatom a kezét üdvözletem jeleként és azért, mert bemutatkozik.
- Üdv, Arieh vagyok! Kissé furcsa a neved.. honnan jöttél? Nem láttalak még itt! Persze ez nem azt jelenti, hogy nem járhatsz ide.. csak hát én mint Griffendéles.. tudod szeretünk tudni mindenről.. szeretjük ismerni az embereket, pláne az újakat..! – vigyorgok rá és remélem hogy szavaimat nem veszi sértésnek. Lényeg a lényeg, hogy még tényleg nem láttam soha.. és sajnos a Griffendél nagy hibája a mindent tudni akarás.. a „mindenlébenkétkanál” effektus. Hála az égnek.. én nem vagyok ilyen..  csak hát ha beszélgetni kell.. akkor muszáj felhozni valamit..  

Csak mosolygok rá és figyelem a szép szemeit. Nagyon nem is tudok mást csinálni, hisz a figyelmemet lekötik az íriszei. Szinte alig hallottam meg mit mond, de csak bólogattam és továbbra is mosolyogtam. Kissé zavarba hoz a mosolya, s az értelmes magyarázkodásai. Kezdem azt hinni, hogy ő egy olyan lány, aki sokkal okosabb nálam. És ez - valljuk be - nagy szó részemről.
Az értelmes bólogatásom közepett elmondta nevét, Gabriella. Szép név. Lányos. Bármilyen furcsa is az én nagy családomban nem voltak Gabriellák. Szokatlan. Miért? Mert bármennyire is szégyen nem igen hallok minden nap ilyen neveket. Bár amennyire nagy a barátai köröm elég sok nevet nem is ismerek.
- Az én nevem Gerry - mondom neki nagyon halkan, hisz a gondolkozás és álmélkodás közben nehéz normális hangerőben vagy éppen hangosan beszélni.
Nem tudom az embereket milyen hatás éri, amikor elmondom a nevemet. Fogalmam sincs, hogy ki milyen módon gondol a Gerry névre. Az előítélet előbújik belőlük? Ismernek 'jó' vagy éppen 'rossz' Gerryket és ez alapján engem is besorolnak egy csoportba? Nem tudom, de jelen pillanatban nem ez érdekel a legjobban.
Menni készül. Unja a társaságom? Én nem az övét. Nem engedhetem, hogy elmenjen. Itt kell, hogy maradjon. Jobban meg kell, hogy ismerjem! Hisz nem is idegesítő. Miből gondol ilyeneket? Talán unalmasan mosolygok és ezért azt hiszi idegesít? Én béna, mindent elcseszek. Igen, ez az én formám. Marasztalnom kéne.
- Ööö ... nem idegesítesz - mondom, majd hozzá teszem. - Persze, ha menni akarsz, akkor menj. Nem tartalak fel, ha erről lenne szó - jelentem ki, mert utána rájövök, hogy lehet csak öt percre akart lejönni a mólóhoz és én már legalább 10 perce feltartom.

A nevét agyamba véstem és az ott is maradt remélhetőleg. Nagyon jó volt a név és arcmemóriám. Biztos voltam, hogy tudom is majd párosítani a Gerry-t ezzel a bronzos arccal, a csillogó barna szemekkel melyeket még akkor is éreztem forrón a hátamon mikor megfordultam.
- Ööö ... nem idegesítesz - Legalábbis tud bánni a szavakkal. És udvarias is nem utolsó sorban. - Persze, ha menni akarsz, akkor menj. Nem tartalak fel, ha erről lenne szó – Felvontam a szemöldököm majd szembe fordultam vele. Hm…nehogy már még én érezzem rosszul magam…vagy most ezzel mit akart elérni?

-Semmi dolgom nincs csak tényleg nem, akarom, hogy sok legyek…- mondtam halkan és lesütöttem szemeimet a csoki barna börtönből. Ismét a kezemre szorítottam az átázott kötést aztán egy könnyed mozdulattal dobtam a vízbe. Egy darabig az lebegett majd ahogy átázott a vért átvette a víz és lágyan kezdett az aljára úszni. Hangosan felsóhajtottam és kissé unottan léptem oda, ahol még félig világos de már félig sötétség is volt.
-Valami…ok esetleg, hogy maradjak?- na jó…tényleg idegesítően sokat tudok beszélni abban az esetben, ha valami igazán érdeke. Olyankor le se lehet lőni…Ő is ebbe a csapdába esett.

Újabb sóhaj hagyta el a számat és csöndesen dőltem a félfának. Szemeim fáradtan lecsukódtak és az egyenletes lüktetésre figyeltem, ami a kezemben futott végig. Túl nagy lett a csönd és szinte érezhető volt a feszültség is, de valahogy nem tudtam mit lépni arra, hogy ő csak van és talán ki lehet húzni belőle valamit de ez sem biztos.
-Túl nagy a csönd…-préseltem ki fogaim között de szemeim még mindig csukva voltak. Ez az egy mondat lebegett még mindig a csöndben. Én ismét a löktető fájdalomra figyeltem. Nem tudtam mit lépni rá de ha itt akarja, hogy maradjak engem ennyivel nem lehet lekötni…és valószínűleg nem is fog tudni. Akármennyire is imádtam azokat a szemeket. Valahogy most jobban hívogatott az erdő és a rókaság….

Úgy látszik csak vesződök. Nem is akar itt maradni. Látja bennem a mardekárost? A Roxfortban mindenki házakban mér? Lehet csak előre gondolok. Talán, ha megmondanám, hogy mardekáros vagyok kérdés nélkül menne el. Bár az is megeshet, hogy nem is kíváncsi rám. Jobb lenne, ha ezt mind tőle hallanám, de még sem kérdezhetek rá. Faragatlanság lenne, főleg az én stílusomban.

Ok? Igen, az sok van. De, ha elmondanám neki, hogy mindenképpen azt akarom, hogy maradjon, akkor még azt hinné rákattantam. Egyszerűen megtetszett a társasága. Igen, béna vagyok. A kifejezésem egyenlő a nulláéval és persze a gondolkozásom is. Elé kéne állnom az embereknek és megmondani nekik mi az igazság. Így minden, annyira könnyűnek tűnik, de amikor a dolgok előtt állsz ... az egészen más.
Csönd. Ezt ő is észreveszi. Erre most mit mondhatnék? Én a semmire tippelek. Egyszerűen egy szót nem tudok kinyögni és mindig így van.

A szemei csukva. Neki egyszerű, őszinte egyéniség. Én is mindig az voltam, de általában sohasem szólaltam meg. Túlságosan is hallgatag típus vagyok, ahhoz hogy megjegyzéseket tegyek az emberek minden mozdulatára. Most jön a vallomás és most már biztos ...
- Az ok igen nyomós - kezdem, miközben kezeimet összeteszem. - Lehet a beszélgetésünk nem volt valami hosszú, sőt a sebeinkről és a nevünkön kívül nem igen beszéltünk másról ... de tudod ennyi ideig még egy lány sem szemezett velem - mondom és elmosolyodom. Lehet, hogy ő ezt egyáltalán nem oknak fogja venni, de nekem az. Ilyen hosszan, senki nem nézett még bele az íriszeimbe a gyönyörű zöld szemével.
- De nem úgy értem, mintha egy fiú szemezett volna velem ennyi ideig ... - jelentem ki, mert elég furcsán hangzott, hogy csak a lányokat emeltem ki.

//Bocsánat, a késői válaszért…De kárpótollak xD//

A kezemben szűnni nem akaró lüktetés csak nőtt s nőtt de úgy őszintén amint megszólalt a fiú felpattantak szemeim. Kacéran elvigyorodtam s zöld szemeim ismét övét, keresték. Szemezésnek tudható ez be? Lehet bár én nem mindig annak szánom. Egyszerűen azokból tudok olvasni, azok mindent el tudnak árulni… már ha az ember olyan. És ez zavart, hogy az ő lélektükrei semmit nem mondtak el. Szinte egy tükörbe néztem melyben csak önmagamat, láttam. Egoizmus? Nem… csak a valóság.

-Oh… tehát ennyi lenne? Valamilyen szinten ez is egy ok…-Vontam le a következtetés.
Tehát még fi sem szemezett vele... Ennek valahogy szívből tudtam örülni. Így legalább akár próbálkoztak vele akár nem nem volt rá vevő… erre viszont egyértelműen az volt.

Kíváncsi voltam és lehet ezt valaki játszadozásnak, mondaná de én, hm… én csak szimpla kíváncsiságnak. Egy lépéssel áthidaltam a közöttünk lévő távolságot, majd ismét elvigyorodtam. A vérszag lassan kezdte elkábítani teljesen épp elmémet így lehetségesnek találtam, azért csinálok ilyen őrültségeket.
-Bár…lényegesen nem elég…-  leheltem a fiú arcába majd lenéztem a kettőnk között igencsak kevéske helyre.
-Hm…-doromboltam miközben egy könnyed mozdulattal sarkon fordultam, s a sötétség felé vettem az irányt. Lényegegében csak az izgatott, hogy visszahúz-e magához vagy úriemberként bekísér…esetleg szóvá sem teszi…Valahogy lényegesen jobban tetszett volna az első dolog, de érdekelt, hogy ő saját fantáziájától vezérelve mihez jut, mit csinál.

Valószínűnek tartottam, hogy csak ez a vas szag ez az émelyítő illat, ami miatt nem bírtam ésszerűen cselekedni. És miért húzom én az agyát? Nem vagyok én ilyen…ez nem rám vall…

Ez a vigyor. Aranyos. Nekem tetszik, bár lehet nem, azért mosolyog így, hogy nekem tetszen. Ezt csak ő tudhatja, bárcsak annak idején tanultam volna legilimenciát, akkor most tudnám mit gondol. Azt mondják, ha már benne vagy nem nehéz használni. Biztos nekem is menne, annyira azért nem vagyok béna. Csak a szorgalmammal van némi gond, de ki hitte volna, hogy egyszer találkozok egy ilyen lánnyal?

Ennyi? Mégis mit vár tőlem? Azt hittem rájött, hogy ma nagyon nem vagyok a formámban. Mondjuk nem, mintha tudná milyen vagyok amúgy, de simán nézhetne alapból hülyének is. Csajok, mindig többet várnak tőlünk, ezek szerint elismerték volna, hogy a férfi nem erősebb? Nagyon úgy néz ki.

Egy ideig csak állok, majd közelebb lép hozzám. A köztünk lévő távolság már-már semminek nevezhető. A szavakat olyan közel ejti az arcomhoz, hogy érzem lehelletének áramlását. Íriszeimet szemeibe mélyeszteném, de ekkor elfordul, elmegy. Magamra hagy? Vagy éppen azt várja, hogy én lépjek?!

~ Szóval nem elég ... ~ zsörtölődök magamban. Ez a "Hmm..." elég kihívóan hangzott számomra. Túl kihívóan. Nem erről vagyok híres, de megfogom a kezét. Azért fogtam meg, mert kötelességemnek éreztem, hogy ezt tegyem. Nem tudom mennyire tartja ezt visszataszító dolognak, de már nem érdekel. Csak rámosolyogok, olyan angyalian, ahogy emberre még sosem.

- Mit akarsz mit tegyek még, hogy itt maradj? Vagy csak szimplán menjünk máshová? - kérdezem.
Ha akarja elmegyek vele máshová, ha akarja befogom a számat is, de mellette akarok lenni. Furcsa, hogy ilyen voltam egy lánnyal. Apám mindig arra tanított, hogy ne mi tiszteljük a nőket, hanem a nők minket. Viszont abban a pillanatban olyan volt, mintha tisztelném. Mintha ő lenne az egyetlen ember, akire felnézek. Akinek elvesztése egy világot rombolna össze bennem. Így lett volna? Nem tudhatom.

---

Elnézést kérek Rókalány, amiért ilyen későn írtam reagot. Neked is csak azt tudom mondani, hogy beteg voltam. A fantázia kerekem nem mozgott ...

{ Cassie *-* }


Verőfényes napsütés volt. Az égen csak kósza bárányfelhők úsztak.
Már csak tényleg napok vannak vissza, és az is hamarabb eltelik, mint ahogy az ember lánya észrevenné.
Talán most először fogalmazódik meg bennem komolyan, hogy nem akarok hazamenni. Félek. Félez az apámtól, félek, hogy kiderül minden, amit tettem, vagy gondoltam.
Gary, Damien, Alyson, Zoey…
Az utolsó kettővel még baj sem lenne, meg talán még Garyvel sem. De Dam… Ő teljesen más tészta volt. A Roxfortban sokan ólálkodnak kis besúgók, akik észrevétlenül küldik ki az információkat, ki mit, és hogyan csinált, kivel, és mikor. Apám megölne, ha tudná, hogy egy sárvérűvel múlattam az időt, és ahogy ismerem, vagy kitagadna, vagy azonnal megölné a fiút. Magam miatt nem aggódtam, az egyetlen lányát, maximum csak olyan kínzásnak vetné alá, hogy örökre megtanuljam a leckét, de miatta… hát valljuk be őszintén, bőven volt mit szorongani.
Abba már bele sem mertem gondolni, mi van, ha tud róla, de nem szól semmit, viszont érdekes módon, majd pont vele kell végeznem első feladatként? Hát persze. Csatlakozz önként, és dalolva.
Ha nem félnék, hogy kis életem rövid úton mélyrepülést vesz, most felemelném a középső ujjam, és nyelvet öltenék a világra, „Ezt nektek!” – felkiáltással.
Kár, hogy csak álom, pedig olyan szépen hangzik.
Remélem, a kis roxmortsi kiruccanásunk senkinek sem tűnt fel, ellenkező esetben, baglyoznom kell a griffendéles barátnak, amíg van ideje menekülőre fogni.
Unottan rugdostam a köveket, ahogy a móló, és a csónakház felé haladtam. Itt legalább nem kellett csuklyát húznom a fejemre, szabadon lehetettem, és azt csináltam, amit akartam.
Eredeti tervként egyedül akartam lenni, de most, hogy az ösvényen látom a mólót, jobban örülnék, ha velem jött volna valaki. Mindegy, hogy ki, csak ne legyek magányosan összezárva a kavargó gondolataimmal.
Már arra is gondoltam, hogy szépen visszasétálok, és megkérek valakit, hogy jöjjön le velem, de az túl egyszerű lett volna, és több mint féltávnál már nem szívesen fordultam volna vissza.
Vettem egy mély levegőt, és beletúrtam a hajamba.
Valaki jöjjön már le, ide…
Mielőtt még napszúrást kaphattam volna, bemenekültem a csónakház olyan részére, ahová nem tudott betűzni teljes elánnal. Mér csak az kéne, hogy a Madamnál kössek ki, aztán arról locsogjanak, milyen szerencsétlen vagyok. Hiába van délután, nekem még így is sikerülne elbénáznom valamit.
Leültem egy rönkre, és a vizet bámultam, amikor halk, de határozott léptek zaja ütötte meg a fülem.
Nocsak, nocsak…
Ilyen gyorsak valóra válnak a vágyak? Díjaznám, ha ez másra is érvényes lenne, de hát ez nem így működik ugyebár.
Kíváncsian pislogtam fel, de még nem sikerült megállapítanom, ki az, ki felém tart. Talán azt sem tudja, hogy itt vagyok, és megáll a napsütésben.
A hangok alapján lánynak tűnt, a fiúk sokkal durvábban mozognának, kivéve, ha különleges érzékkel vannak megáldva. Olyan kevés van, aki képes halkan, mászkálni…
Kissé hátradőltem, hogy lássam a bejáratot, de az illető pont úgy mozgott, hogy csak az árnyékát láttam. Hát ez igazán csodás.
Visszahelyeztem magam az eredeti pozíciómba, mielőtt az erőlködéstől belezúgnék az alattam levő vízmennyiségbe, és visszafojtott lélegezettel vártam…

[ Letty ]

    Cassiopeia gyűlölte a napfényt, mert az bántotta a szemét.
    Gyűlölte a kedves, bájos és aranyos bárányfelhőket, amiket az iskola többi diákja képes volt órákig bámulni azon morfondírozva, mihez vagy kihez hasonlítanak leginkább. Ó, nézd, az ott tisztára olyan, mint Flitwick professzor! - hallotta egy fiatalabb diák vékony, cincogó hangját valahonnan a közelből. Nem nézett oda, éppen elég volt neki, hogy ennyit meghallott a beszélgetésből.
    - Hogy fordulnál fel - motyogta dühösen.
    Mellesleg abban a szent pillanatban gyűlölte még a baglyokat is. Ha délután érkeztek, mindig olyan levelet hoztak, amit jobb szeretett volna nem megkapni.
    Igen; Cassie dühös volt.
    Legszívesebben önmagából kikelve tombolt volna, de persze ezt nem tehette. Hogy egy aranyvérű a saját szüleit küldje a pokol legmélyebb, és legsötétebb bugyraiba a nyilvánosság előtt? Nem. Erre még csak nem is gondolhatott, így kénytelen volt magában fortyogni a levélben olvasottak miatt.
    A Nagyúr visszatért, a szülei pedig ismét célozgatni kezdtek a leveleikben. Amennyiben Cassie feltűnően kerülte ezt a témát a válaszlevélben, küldtek egy baglyot, s az a levél már egészen konkrétan felhívta a figyelmét a családi kötelezettségekre.
    Kötelezettségek...
    Ezen csak nevetni tudott, mert számára ez minden volt, csak nem kötelezettség. Elvárás? Talán. De semmiképpen sem más. Ha úgy dönt, csatlakozik, ha nem, hát nem. A szüleinek nincs joga eldönteni, milyen jövője legyen, kinek az oldalára álljon.
    Hirtelen megtorpant, és körbenézett. Fogalma se volt, merre menjen, hiszen csak a dühe miatt jött ki a friss levegőre. Célja nem volt, és egyik barátját se látta a közelben, így az egyik legkézenfekvőbb megoldást választotta: a mólót. 
    A csónakház felé sétálva azon gondolkodott, bárcsak el tudná intézni, hogy a jövőben ne kapja meg a leveleit. Mondjuk az Oxford és a Roxfort közti távon igazán tarthatna valaki bagolyvadászatot, ezzel is megakadályozva, hogy a család címerével ellátott borítékok megérkezzenek. Persze ennek az esélye a nullával volt egyenlő, ezt Ő maga is tudta.
    Álmodozni még nem bűn, gondolta keserűen.
    Időközben elérte a csónakházat. Néma csend honolt, nyoma sem volt más diáknak. Ez egyáltalán nem zavarta Cassiet, valójában örült, hogy egy kicsit egyedül lehet. A többi diák egyszerűen nem láthatta meg ilyen állapotban. Arrogáns volt? Igen. Gyakran emelte fel a hangját? Megeshet. Azonban soha, semmilyen körülmények között nem engedte, hogy lássák a kétségbeesése miatti dühét.
    A csónakház árnyékosabb részébe lépve megállt, és lassan oldalra fordította a fejét. Laetitia ott ült egy régi rönkön, lélegzetvisszafojtva várva ki lép be. Cassie egy halovány, grimaszra emlékeztető mosollyal üdvözölte Mardekáros társát.
    - Miért van az a sanda gyanúm, hogy neked is elég rossz napod van - tette fel a költői kérdést, mialatt leült egy közeli rönkre.
    Nem nézett Lettyre, inkább a vizet bámulta, s közben azon gondolkozott, mihez kezd majd a nyári szünetben.
    Otthon.
    A családjával.

{ Cassie *-* }


Melegen reméltem, hogy nem valami retardált majom jön a csónakházhoz azzal a szent céllal, hogy amúgy is paprikás állapotomat még jobban felturbózza.
Teszek én a szabályokra, belevágom a vízbe, ha nem tetszik, és akkor még olcsón megúszta. Elvégre még mindig jobb csurom vizesen visszakóvályogni a kastélyba, mint fej nélkül, vagy egyéb nyalánkságokkal megáldva.
Apropó nyalánkság. Damiennel kihagytuk a sütizést…  pedig most olyan nagy kedvem lenne beülni valahová, és befalni valami tejszínes, habos,csokis tortaszeletet. De Őt valahogy nem tudnám elképzelni velem szemben.
Az majdnem olyan lenne, mintha járnák… cukrászdába a párocskák járnak, meg a magamfajták, akik a hétköznapok után másra sem vágynak, csak valami boldogságra.
Amikor megpillantottam Cassie sziluettjét, megkönnyebbülten lélegeztem fel.
Végre valaki értelmes, nem egy agyavesztett birka, akivel kötekednem kell, mit illik, és mit nem, mit szabad, és mit nem, és hol lenne a helye, ha nem a Roxfort falai között.
Annyira idegesítőek az emberek…
Szótlanul néztem, ahogy felém ballag, aztán leül a velem szomszédos rönkre. Igazán kitehettek volna valami padot, de ez persze csak a diákoknak jut az eszébe. Ha nem itt ücsörögnénk, akkor hol? A koszos csónakokban? Na még csak az kéne.
Menten írhatnék is anyámnak, hogy bocs, sikeresen megöltem az egyik kedvenc, és persze méregdrága ingem. De talán kapok majd egy rakás másikat, ha hazamegyünk.
Haza. Nem, most nem akarok gondolni erre.
Már látom magam előtt, ahogy anyámmal, és Cassievel is a különböző ruhákat próbálgatjuk, csak azért mert a drága szüleink parádézni akarnak. De legalább mi jó viszonyban vagyunk. Nem unatkozok annyira egy álarcos bálon sem, ha feltűnik.
Már akkor tudtam, hogy csakis egy nagycsaládból származhatunk, amikor először megpillantottam egy ilyen cifra rendezvényen. Persze, mindenkinek kötelező, aki élni akar ezekben az időkben. Mi pedig pont olyan személyiségek voltunk, akiknek a túlélés volt az első szempont mindenek felett. Amíg nem muszáj, nem választunk, csak akkor, ha megjelenik a kényszer, és a fenyegetettség első apró mozzanata. Vajon mennyi idő kell még amíg a sötét jegy ott fog bizseregni az alkarunkon?
Ha tényleg igaz a mendemonda, hogy a híres Potter meg tudja állítani a Sötét Nagyurat, igazán csipkedhetné magát. Nem áll szándékomban feleslegesen elcsúfítani magam, ha nem muszáj. Márpedig egy ilyen beavatkozást csak a kendőző bűbájjal tudnám eltüntetni. Attól még nem változna meg a tény, hogy tudom, hogy ott van, csak épp nem látszik.
- Ne mondd, mert belefojtom magam a vízbe. – tettem úgy, mintha hánynék. – Anyámtól tegnap kaptam egy levelet, azzal a címszóval, hogy alig várják, hogy végre otthon legyek. Nem akartam egyből azt írni, hogy bocs, inkább még nyaralnék, ha lehet. – mondtam a szemeim forgatva. – Egyszerűen nem hiszem el, hogy muszáj még itt is elcseszni az épp aktuális napom. Már alig várom, hogy egész nyáron parádézzak a hülye bálokon. – löktem el magam a rönkről, és Cassie mellé sétáltam.
- Nem. Akarok. Hazamenni. – sóhajtottam fel. – Szét fogom unni az agyam. Apám úgysem lesz otthon, csak esténként, anyám meg egész álló nap a lakásba fog zárni, nehogy bajom essen. – azt már nem tettem hozzá, hogy ugyan mi lehetne annál nagyobb baj, ha beavatnak, és rámsütik a Jegyet? Igazuk van. Semmi az ég egy adta világon.
Tényleg hánynom kell.
Lenéztem a cipőmre, aztán vissza a mólóra, és kioldottam a nyakkendőm. Majd ha visszafelé sétálunk megszorítom. Legalább addig sem akarok megfőni ebben a dögmelegben. Ekkora hülyeséget! Hordja a halál az, meg akinek kedve van a tetves egyenruhát szabadnapon, de neem, mert az én drága okos szüleim kinyírnak, ha nem méltóan öltözködöm.
Akkor mi az a rakás cucc a ládám alján, amit egy vagyonért vettünk, és alig használom? Ennyiből elosztogathatnám a szegényeknek is. A baj csak az, hogy nem vagyok se hősi lelkű, de még csak jófej sem. Csak akkor, és azzal, akivel én akarok.
- Mondd, hogy te is ott leszel egy –két puccparádén. – fordultam hozzá. – Meghalok az unalomtól, meg a sok idiótától, akik azt hiszik, hogy részegen mindent szabad. – tettem hozzá szarkasztikusan.
Persze, hogy ott lesz. Ha muszáj, akkor muszáj…

[ Letty ]

    Ó, igen, Letty, gondolta Cassie egy halovány mosollyal, míg a másik lány mondandóját hallgatta. Talán Ő volt az egyetlen ember a Roxfortban, aki tényleg át tudta érezni, min megy keresztül.
    Az, hogy a családja ennyire viszont akarta látni, nem volt jó jel, ezt Ő is pontosan tudta, hisz vele is ez volt a helyzet. A személyes kontaktus révén nőni fog az esélye annak, hogy elérik a céljukat, s ezzel egy egész életre szóló döntés meghozatalára kényszerítik majd. El akarta kerülni a beavatást, nem akart egy lenni a halálfalók közül, és végképp nem akarta élete végéig viselni azt az átkozott jegyet az alkarján.
    Aztán ott voltak a bálok is, ahogy azt Letty említette. Nehéz döntés volt, hogy melyik a rosszabb: kényszerből halálfalónak állni, vagy egy egész nyarat idióta bálokon tölteni, s közben végig jól nevelt lány módjára viselkedni, csak hogy ne hozzon szégyent a Millegan családra. Ez az egész bálozósdi olyan álszent, képmutató dolog volt - pláne azután, hogy a Nagyúr visszatért, és a saját köreikbe tartozó aranyvérű családok többségénél akadt legalább egy halálfaló, ha nem több.
    Cassie mozdulatlanul ült a rönkön, némán figyelve, ahogy a másik lány kilazítja a nyakkendőjét. Az agya folyamatosan járt, azon gondolkodott, mi lenne, ha nem mennének haza a nyáron, helyette inkább elutaznának (pontosabban elszöknének) valahová? Nem kéne a családdal és a bálokkal törődniük.
    Letty közben újfent hangot adott a bálokkal kapcsolatos negatív érzelmeinek, s ez már határozottan olyan irányba terelte a beszélgetést, ahol a szökés ötletének felmerülése abszolút logikusnak tűnhet.
    Viszont amikor felmerült a logika, vele együtt felmerült más is: egy tanult viselkedés, miszerint az előkelő, aranyvérű családok sarjai mindig úgy viselkednek, ahogy kell. Nincsenek kivételek, nincsenek kifogások. A szabály, az szabály, Cassie, ehhez tartsd magad! - mondogatta mindig az anyja.
    Elfintorodott, mikor eszébe jutott ez a kis jelmondat. Sokrétű mondat volt, azt meg kellett hagyni: egyaránt vonatkozott a helyes viselkedésre, a halálfalókhoz való csatlakozásra, és természetesen a vérhűségre.
    - Szerinted lesz más választásom? - kérdezett vissza keserűen. Az addig a csuklóján pihenő hajgumival szoros lófarokba kötötte a haját, miközben válaszolt Letty megjegyzésére. - Egyébként meg nem tudom, miért lepődsz meg folyton. Ezeken a rohadt bálokon mindig sok a részeges idióta. A legtöbben szerintem az alkoholizmussal próbálják leplezni a gyávaságukat. Tudod, a piától csak bátrabb az ember.
    Amíg Letty számára a legfőbb problémát az unalom elviselése jelentette, addig Cassienek valami egészen mással is szembe kellett néznie. A karjait összefonta a tarkója mögött, és a csónakház falának támasztotta a hátát. Nem tudta, hol kezdjem bele, mit mondjon.
    - Ian négy levelet küldött az elmúlt két hétben. Ez a duplája a szokásosnak. - jegyezte meg halkan. - Ráadásul a hangvételük is aggaszt. Szerintem Ő már döntött.
    Ian már befejezte Roxfortbeli tanulmányait; szabadon járt-kelt a világban, és Cassie előtt sosem volt titok, hogy támogatja a Sötét Nagyúr elképzeléseit. Nem volt elképzelhetetlen, hogy már ott volt a jel az alkarján, örökre elcsúfítva az egyébként hibátlan bőrfelületet.

{ Cassie *-* }


Tudtam, hogy akad még e földön olyan lény, aki megért!
Utálom a megjátszós estélyeket, még akkor is, ha köbeimádnak. A legtöbbjük azért teszi, mert szimplán részeg, a másik felük színjózan, csak épp retteg az apámtól, ennek függvényeként pedig igyekeznek minél jobb kapcsolatot ápolni az egyetlen gyerekével, aki persze lány, és el lehet halmozni bókokkal.
Ez olyan, mint a Valentin nap. Amennyien hülyeségnek tartják, kábé ugyanannyian ünneplik. Kész tömegröhej. Miért csak mindig ilyenkor elhalmozni csokival, vagy más aprósággal a másikat? Az, hogy random módon virágot vegyünk, már luxus?
Fúj…
- Ha most elmebajos lennék, azt mondanám, hogy tojjunk a világra, és szökjünk meg! – sóhajtottam fel. – A baj csak az, hogy két perc se telne bele, és megtalálnak. – fújtam ki a szemem elől, az oda nem illő tincseim. – Csodás kilátások a nyárra. Ha te nem lennél, esküszöm megbuggyannék!
Milyen jó is lenne.
Szabadnak lenni, azt tenni, amit akarok, és utánam a vízözön. Bármit megadnék egy percért, amit nem a saját bőrömben kell eltöltenem, de lehetőleg nem is valami tökéletlen majomparádéban. Márpedig a bálozás nem volt más, mint egy nagy családi összejövetel, ahol úgy teszünk, mintha minden szép, és jó volt, aztán marad minden a régiben, ahogy vége az egésznek. Az apámat már nem Mr. Morrisonnal hívják, hanem Uramnak, és a nem egy szinten élők a szőnyegen csúsznak, csak hogy ne essenek ki a képzeletbeli pixisből. És még azt mondják, hogy nem vagyunk képmutatóak.
Szánalmas.
- Őszintén, vagy hazudjak? – kérdeztem vissza fanyar mosollyal.
Persze, mindketten tudtuk, hogy ezek azok az események, amikor nem számít, hogy eltörted az összes létező csontod, vagy összeszedtél akármilyen takonyt, egyszerűen nem hagyhatod ki, mert megnyúznak, méghozzá elevenen.
- Nem hinném, ha csak nem történik egy kisebb féle-fajta csoda, amire valljuk be őszintén, annyi esélyünk van, mint a térdig se érő vízbe belefulladni. – motyogtam félhangosan.
Még egyet lazítottam azon a nyomorult csomón, de még így is úgy éreztem magam mintha kötelet akasztottak volna a nyakamba, és fojtogatnának.
- Hm. Ezt a hasonlatot még nem hallottam. – csóváltam a fejem nevetve. – De ami tény, az tény. Az eszüket a lent lógó díszükhöz kell mérni. És persze sosincs arányban a kettő, de miért is lenne, hiszen csak férfiak. Soha nem akarok pártában lófrálni, csak ha akad egy értelmes ember, amit megint csak kötve hiszek. Tudod, olyanok, mint a parkolóhely. Az összes jó foglalt, a maradék meg defektes.
Ian…
Aha, Ő az a halálfaló srác. Hát igen. Ezek nem túl szép kilátások. Még sosem gondolkoztam azon, mi lenne, ha az épp aktuális kedvesem egyik napról a másikra beközölné, hogy beállt harcolni Tudjukki oldalára. Azt hiszem heveny szívmegállásom lenne, vagy agyonverném, amiért ennyire elmebeteg,
Én inkább szép csöndben kivárom, hogy mikor jön el az a pont, amikor már nem lehet tovább húzni a döntést, és akkor gyerekes módon írok egy listát. Ellene – mellette. Ahol több a lehetőség, oda húzunk. Bár ennyiből virágszirmokat is tépkedhetnék. Csak a zsolozsma nem a szeret, nem szeret lenne, hanem a csatlakozni, vagy nem csatlakozni monológ.
- Ian jobban tenné, ha nem kapkodna el semmit, amíg nem késő, ha engem kérdezel. – vontam vállat. –Semmi kedvem elcsúfítani magam, amíg nem muszáj. – tettem hozzá. – Aggaszt, persze, hogy aggaszt. – emeltem rá a tekintetem. – Pláne, hogy ismerjük az álláspontját. De… még mindig jobb kivárni, mint meghozni egy rossz döntést. – jegyeztem meg nagy bölcsen.
Tudta jól, bár nem mondtam ki, hogy ezzel mindketten így vagyunk. Most komolyan szaladjunk csatlakozni, és gyilkoljunk halomra, akit kell, csak mert fentről jött a parancs? Na nem. Ez nem az én világom. Legalábbis nem most.
Ha menni kell, úgyis menni kell, nem lesz jajj, hadd gondoljam át. Apám ha kell a hátára vesz, és úgy cipel el, de azt soha nem hagyná, hogy megtagadjam az akaratát. De nem ám.
Ennek értelmében jogos a kérdés. Tényleg haza akarok én menni?

[ Letty ]

    A sors fintora - vagy talán a barátságuk eredménye -, hogy Letty ugyanarra a képtelenségre gondolt, mint Ő. A szökésre, melynek már a puszta gondolata is kicsit jobb kedvre derítette a lányt. Ez az eufórikus érzés azonban nem tartott sokáig; hamar felszállt a józan eszét elhomályosító köd, a helyét pedig átvette a komor valóság a maga nyomasztó sötétségével. Mily ostobaság arra gondolni, hogy el tudnának szökni...
    S mégis, a lehetetlen abban a szent percben, miközben a víz hipnotikus hullámzását figyelte, egyszerre lehetségesnek tűnt. Legszívesebben felpattant volna, majd Lettyt karon ragadva visszasietett volna a pincebeli klubhelységbe, hogy aztán elfojtott suttogás kíséretében kidolgozzák a a szökés minden apró részletét.
   - A dolog megtalálás része lenne a legkisebb gondunk. Jobban tartanék attól, ami utána jönne - jegyzi meg az orrnyergét masszírozva. Becsukta a szemét, és szinte látta maga előtt a jelenetet: a család, valamint az azzal járó kötelezettségek elárulása minden bizonnyal szörnyű büntetést vonna magával. - Kínzás, imperius átok, esetleg halál - vázolta gyorsan a lehetőségeket. - Egyszerűen nem tudom eldönteni, melyik a rosszabb.
    A tény, hogy a nyári szünet alatt legalább Letty ott lesz a közelében, kicsit felvidította.
    - Tudod mit? - pattant fel hirtelen. - Alapjában véve nem rajongok azokért az áruló Weasleykért, de az ikrek boltjában tuti találnánk valamit, aminek a segítségével elhitethetnénk a vendégsereggel, hogy valami makacs kórságban szenvedünk.
    Persze ennyivel még nem úsznák meg, és erre Cassie is rájött közvetlenül azután, hogy befejezte kétségbeesett ötletének vázolását. Kicsit szégyenkezve nézett barátjára; elragadta a hév, s emiatt kezdett sületlenségeket beszélni.
    Amikor Letty szóba hozta az erősebb nem képviselőit, a gondolatai visszakalandoztak Ianhez. A lány mindig félreértette kettejük kapcsolatát, és Cassie egy idő után már nem is próbálta tovább győzködni. Ian a saját körükből származott, aranyvérű család sarja volt, ráadásul a Roxfortos éveit a Mardekárban töltötte. Régen mindig figyelt Cassiere, ám idővel ez a testvéries figyelem a lányból valami egészen új, addig ismeretlen érzelmet váltott ki.
    A hasonló korú lányokkal ellentétben Ő nem valami hírességért rajongott, hanem azért a (vele szinte mindig) kedves fiúért, aki mindig meg tudta nevettetni. Aztán az egyik tanév úgy kezdődött, hogy Ian már nem jelent meg a Roxfort Expressznél, de ettől függetlenül hetente küldött levelet a lánynak.
    Ian élte az életét, néha megemlítette az aktuális barátnőjét egy-egy levélben, és szinte soha nem adta jelét annak, hogy részéről a kettejük kapcsolata több lenne, mint puszta barátság. „Az összes jó foglalt, a maradék meg defektes,” mondta Letty, és ezzel tökéletesen rávilágított a lényegre. Persze Cassiet sem kellett félteni, nem lett belőle apáca csupán azért, mert a hőn áhított férfiú inkább más nők társaságát kereste.
    - Akárhogy is, igazad van. Jelen helyzetben jobb várni, aztán majd meglátjuk, mi lesz később - jegyzi egy meg, aztán egy halovány mosoly kúszik az ajkaira. - Tudod, ha menni kell, hát menni kell.
    Most, hogy így felhozta a menést, Cassie hirtelen csinálni akart valamit.
    Bármit.
    - Szégyen és gyalázat, hogy aranyvérű és büszke Mardekáros létünkre itt sajnáltatjuk magunkat, mint valami utolsó kis mugliivadék! - csattant fel, közben pedig idegesen fel-alá kezdett járkálni, akár csak egy ketrecbe zárt vadállat. - Ha a Nagyúr visszatér, a sárvérűeknek lesz félnivalója, nem nekünk. Mégis mitől tartunk? Különben is, inkább valami értelmes dologgal kéne elütnünk ezt a kis szabadidőt, nem pedig önsajnálattal.
    Szinte könyörgő tekintettel nézett Lettyre, remélve, hogy megérti, miért akar olyan kétségbeesetten visszamenekülni a normálisnak nevezett Roxforti életébe.
    Ki tudja, meddig tart még ez az egész.

{ Cassie *-* }


- Olyan párbajhiányom van. – forgattam a szemeim.
Sosem lenne szabad azt tennünk, amit most, gyerekes módon a szökésen törni a fejünk, nem mellesleg az a tény, hogy ugyanarra gondoltunk, kétfélét is jelent.
Az egyik szerint végtelenül hülyék vagyunk, és infantilisek, elvégre épeszű aranyvérűnek ilyen valahogy nem jut az eszébe.
A másik azt mondatja velem, hogy ez szimpla túlélés, nem kell ezen meglepődni. Mindketten tudjuk, hogy nem feltétlenül járunk jól azzal, ha választás elé állítanak minket. És persze azt is, hogy egyikünk sem mondhat nemet. Különben esetleg nem egy darabban megyünk haza, vagy hazamegyünk, de úgy, hogy jobb volna meghalni, mint olyat tenni, amit nem akarunk.
Mondjuk első körben kinyírni Damient, amiért sárvérű, és egy magasabb rendű személy szerint nem tartozik ide. Az természetesen nem az én egyéni szempontom, de ugyan már, kit érdekel?
Újabb levegőt vettem, és tudtam, hogy amit most mondani fogok, vagy megnevetteti, vagy kiábrándítja.
- Annyira szeretnék elverni valakit, kiadni az összes dühöm, és csak a pillanattal foglalkozni! – sóhajtottam fel vágyakozva. – Még az sem érdekelne, hogy mit kapnék utána a tanároktól, csak az, hogy végre robbanhatok egy picit. – ábrándoztam tovább.
- Weasleyékért csak az rajong, aki olyan ütődött, mint mi. Jó, elismerem, vannak jó vicceik, de nekem túl vörös az egész pereputty.Tudod jól, hogy esélytelen. – ráztam a fejem. – Már csak azért is, mert a kedvenc törvényeink alapján, apám megtalálná nálam a cuccot, mielőtt használhatnám. Vagy, ami még rosszabb, utána jönne rá. Semmi kedvem pont ezzel kiprovokálni, hogy elcipeljen rendet tanulni címszó alatt közösködni a többi halálfalóval! – mondtam fanyarul. – Jelen állapotában simán kinézem belőle, hogy ezzel torolná meg. Utána persze nagy büszkén sétálna az oldalamon, milyen szuper gyereke van.
A fülem mögé tűrtem az előrehulló hajam, aztán követve Cassie példáját, előhúztam egy hajgumit a zsebemből, és gyorsan elkötöttem, mielőtt mérgemben szálanként tépkedem ki.
Anyám erre nemes egyszerűséggel azt mondaná, hogy ha nem tetszik, vágassam le. Ó persze, mintha az úgy működne. Még a végén kénytelen lennék zacskót húzni a fejemre, mielőtt az egész környezetem betegre röhögi magát rajtam.
Viszont, annak is meglenne a maga eredménye. Szabadon pálcát ránthatnék, és leátkozhatnám az illető fejét a nyakáról. De még ezt se tehetem, mert még nem vagyok tizenhét. Apám meg rögtön közbeavatkozna, aminek az lenne a vége, hogy szemtől szembe nem, de a hátam mögött menne a pletyka, mit megint csak mindennél jobban utálok.
Sosem értettem az olyan gerinctelen, puhatestű férgeket, akiknek csak akkor van nagy szájuk, ha nem vagyok ott a közelben, és vissza se hallom, egyébként meg fej, vagy épp szemlesütve kóborol el mellettem meg se mukkanva.
- Szerinted, van valami a híres Potterben? – kérdeztem költőien. – Mert ha tényleg véget tudna vetni a háborúnak, igazán csipkedhetné magát. – osztottam meg vele, egy korábbi gondolatom. – Legalább nem kellene elrondítani magam…
Meg sem lepődtem, amikor Cassie hirtelen felcsattant, és majdhogynem árulónak nevezett minket. Teljes mértékben igaza van. Csak azt felejti ki megint, hogy ez ugyanannyi biztonsággal jár, mint veszéllyel. Attól a perctől kezdve, hogy beállunk, az auroroknak ugyanúgy joga lesz levadászni minket, ha hibázunk.
- Nincs igazad. – vetettem ellen. – Vagyis, nem teljesen. – pontosítottam, mielőtt felkapja a vizet, és itthagy. – Csak azt feledted el, hogy kötelezettségeink vannak. És ha beteljesítjük az akaratukat, gondolok én itt a csatlakozásra, vidám lélegző kis célpontok leszünk azok szemében, akik meg pont a mi fajtánkra vadásznak. – vettem egy újabb levegőt, hogy pontosan vázolhassam a helyzetünket. – Egyikünket sem becsülöm alá, de nem vagyok biztos benne, hogy elbírnánk egymagunk egy jól képzett aurorral, és most vegyük le a hecc kedvéért a tapasztalatlan zöldfülűeket. És ha megnézed, nem minden tervet, sőt a legtöbbet egyedül fogjuk csinálni…
Hirtelen eszembe jutott a Potter által szervezett DS edzés, és elfanyalodtam.
- Nekem sincs semmi kedvem se a parádézásokhoz, se ahhoz, hogy ezzel foglalkozzak. – szólaltam meg csendesen. – Csak az a baj, hogy vészesen közeledik a szünidő, és fogalmam sincs, mi lenne a helyes. – emeltem a tekintetem a csónakokra. – Ian… Ha átállt, tudja mit vállalt. Én még nem érzem késznek magam arra, hogy szembeszálljak egy aurorral, ha muszáj…. – tettem hozzá még halkabban. – Egyet tudok, és azt nyáron… lehet, hogy képtelenség lesz fent tartani: semlegesnek maradni, amíg még lehet. Momentán azon gondolkozom, hogy mit mondhatnék apámnak, ha előhozakodik vele. És úgy érzem, ezt nem fogom tudni elkerülni. Már nem… - pillantottam vissza rá.
Tudtam, hogy érteni fogja: az idő fogy, és mi nem tehetünk semmit a várakozáson kívül. Ez pedig megőrjít…

[ Letty ]

    Meglepetten nézett barátjára, majd pillanatokon belül gonosz kacaj hagyta el ajkait. A párbaj, a pusztítás, a felsőbbrendűség mámorító érzésének gondolata hirtelen visszarántotta a jelenbe. A jelenbe, mely a Roxfortot jelentette, azt az önálló kis mikrokozmoszt, melynek minden egyes tanév során tagja lehetett, ahol kicsinyített formában ugyan, de reprodukálni tudták a kinti világ hierarchiáját.
    A ház, amelynek tagja volt, és amit olyannyira szeretett, tele volt hozzá hasonló háttérrel rendelkező tanulókkal. Olyan aranyvérűekkel, akikben a Teszlek Süveg szerint valahol mélyen ott lapult a gonoszság, és akiknek valószínűleg ugyanazokkal a gondolatokkal és kétségekkel kellett megküzdeniük, mint nekik. Furcsa, már-már paradoxonként ható tény, hogy legtöbben utálták a sárvérűeket, azokat, akiket a Nagyúr is üldözött. Ez esetben miért volt kérdés, hogy csatlakozzanak-e?
    Gyűlölni, és alkalomadtán megalázni a sárvérűeket egészen más, mint nyomós indok nélkül megölni őket, gondolta Cassie. Távolról hallotta a vidám alsóbb évesek önfeledt nevetését, s tekintetét önkéntelenül is a hang irányába fordította.
    - Keressünk pár sárvérűt, és tegyünk úgy, mintha fel akarnánk robbantani őket - állt elő a számára tökéletes szabadidős tevékenység ötletével, ám ezt a kijelentést részéről egy gúnyos vigyor kísérte.
    Aurorok? Letty felvetése megdöbbentette, de nem akart hosszas vitába bonyolódni vele emiatt. Esze ágában nem újabb értékes perceket ilyen értelmetlen veszekedésre pazarolni, ezért inkább csak halk megjegyzéssel reagált.
    - Aurorok, kontra a családunk és a Nagyúr. Melyik a rosszabb?
    Cassie le akarta zárni ezt a vitát, nem akart erre gondolni.
    Igen, a szüleitől kapott levél miatt dühös volt, újra átgondolta, csatlakoznia kéne-e, vagy sem, de egyszerűen nem tudta megtalálni a helyes választ. Talán nem is volt, ezért nem sikerült. Aztán Letty folytatta, immáron hangot adva az apjától való félelmének, valamint annak, amitől Ő maga is tartott: az idő hiányának.
    A gondolatai ismét visszakalandoztak a jól ismert, és biztonságos mikrokozmoszhoz. Talán ha újra emberek közt lennének, az elterelné a gondolataikat.
    Talán, talán, talán.
    Egyre inkább az volt az érzése, hogy csak vesztegették az idejüket; azt a keveset is, ami még hátra volt azon a helyen.
    - Mással kéne foglalkoznunk - jegyezte meg egészen halkan. - Bármivel, aminek nincs köze a családi kötelezettségekhez, a Sötét Nagyúrhoz, a halálfalókhoz, meg minden egyébhez, amivel csak felidegesítjük magunkat. - Kérdő tekintettel fordul barátja felé. - Mit gondolsz?

{ Cassie *-* }


- Azt gondolom, hogy menjünk, és verjünk agyon valakit! – nevettem fel sötéten.
Sárvérűek kínzása, vagy csak egy picit fejjel lefelé lógatása, pont a kedvemre való tevékenység volt. Szebbet se tudtam elképzelni, mint gúnyos kacajjal díszítésnek használni azokat, akik mellett elhaladunk.
- Szerinted elvegyük a kedvük a vidám kacajtól? – kérdeztem költőien. – Úgysem hagynak szórakozni. – tettem hozzá egy finom mosoly kíséretében.
Persze véresen komolyan már nem gondoltam, mert McGali, vagy akárkinek szemet szúrhat a mi kis privát játékunk, ami csúfos véget ér egy büntetőmunkával. Anyámnak megy a panaszlevél, apám meg kitekeri a nyakam.
Már látom magam előtt, ahogy dörgedelmeket, és szitokszavakat bömböl rám olyan szavak kíséretében, mint család, nemesség, és önfejűség. Összerakva kábé úgy nézne ki, hogy szégyent hoztam rájuk, és ha annyira szórakozni vágyok, akkor inkább értelmesen töltsem el a szabadidőm.
Csodálatos, mondhatom.
- Ha egy mód van rá, inkább a túlélést választom. – válaszoltam egy korábbi gondolatára. – Most viszont szórakozni akarok. Ha szabad hétvége lenne, Roxmortsba invitálnálak egy jó üveg bor mellé. – ábrándoztam tovább. – Ugyanazt érem el vele apámnál, mint ha elsősökkel dekorálnám a nagytermet.
Azt persze kihagytam a felvetésből, hogy ezt egyszer már eljátszottam Damiennel. Cassie nem túlzottan díjhazné, ha tudná, hogy miféle lénnyel múlattam múltkor az időt, ami hogy is mondjam, érdekes fordulatot vett. De nem vallhattam be neki, mert fellógatna az első fára.
Barátok között is megengedett némi titkolózás.
- Anyám tegnap írt, hogy örüljek, bál lesz a hazajövetelünk tiszteletére. – mondtam a nyelvem kinyújtva, és úgy tettem, mintha hányni készülnék.
Elfordultam Cassietől, és kisétáltam a verőfényes napsütésbe. A nap égette a bőröm, de nem érdekelt, inkább süssön, mint hogy szakadjon, és villámok csapkodjanak mindenütt.
Először is csurom víz lennék, mire visszaérünk, ha csak nem döntenénk úgy, hogy meghúzzuk magunkat. Másodszor, egy ázott mardekáros még bőszebb, mint alapesetben, aminek a velünk szemben levők látnák a kárát.
És harmadszor, ha szakad az eső, csak még rosszabb kedvem lesz, amire momentán semmi szükségem sem volt.
Amikor megfordultam, hogy visszanézzek, megzörrent a bokor. A kezem a szemem elé tartva kémleltem a helyet, ahonnan a hang jött, de senkit nem találtam. Mi van, csak nem kagylózik valaki, miről is cseveghet két halálfaló csemete egy ilyen szép napon?
A fény egy pillanatra elvakított, de még az utolsó pillanatban kiszúrtam egy settenkedő alakot a csónakház mögött.
Jelet adtam neki, hogy maradjon csöndben, aztán halkan kilopóztam. Ha követett, gúnyos mosollyal jeleztem neki, hogy az illető, aki után surranunk, épp kihallgatni akarta, a mi kis meghitt beszélgetésünket. A pofátlan kis mindenségét!
- Tudod, épp azon gondolkoztam… - kezdtem bele fennhangon, hogy a bujkáló is tökéletesen hallja. – Mit tennék azzal, aki kihallgatja egy magánbeszélgetésem. Szerinted?
A fal mellett kommandózva előszedtem a pálcám, és kiugrottam a rejtekemből, de senkit nem találtam.
- A rohadt anyád! – szitkozódtam dühösen.
Nem akartam ecsetelni, milyen következményei lehetnek ennek, de a semmibe küldözgetni az átkokat se lenne sok értelme. Ha nem egy kósza lény volt, amit kötve hiszek, már biztos árkon bokron át menekül, hogy minél távolabb kerüljön tőlünk.
- Fantasztikus. – igazítottam meg a hajam. – És még én érzem magam hülyének. – fordultam szembe Cassievel. – Igazad van. Söpredék egytől egyig. Ezeket nevelni kellene, nem babusgatni. – mondtam fennkölten, és felszegtem a fejem.
Nekünk nincs mitől tartani, ha a Sötét Nagyúr átveszi a hatalmat. Van választás a kezünkben, és tudtam jól, hogy mindketten a könnyebbik utat preferálnánk…
   

[ Letty ]

    - Bál? - kérdezte Cassie tettetett lelkesedéssel, a szívéhez kapva a kezeit. - Milyen figyelmes. Igazán örülhetnél, hogy ennyit fáradozik a kicsi lányáért! - tette hozzá nevetve.
    A látszatkedvesség, mely az élet szinte minden pillanatában körbelengte az aranyvérű varázslócsaládok tagjait, ilyenkor - mondjuk úgy - kimutatta a foga fehérjét. Elképzelhetetlen mértékű önkontroll szükségeltetik az ilyen helyzetek kedves, szófogadó mosollyal történő nyugtázásához, s erről a félvérek és sárvérűek, vagy éppen a Weasleyékhez hasonló vérárulók mit sem tudtak.
    Letty kisétált a napfényre, de mikor visszafordult, megtorpant. Mozdulatlanul állt, talán hallott valamit, és Cassie becsukta a száját, mikor jelt kapott rá. Felvont szemöldökkel várta a folytatást. Ha valaki kihallgatta a beszélgetésüket...
    Akárki legyen is az, azt is meg fogja bánni, hogy megszületett, gondolta dühösen.
    Eltűnt.
    Bárki is hallgatózott, már nem volt ott. Cassie hevesen bólogatott, mikor barátja előadta „Hogyan tanítsuk móresre a söpredéket” című előadását, majd kilépett mellé a napfényre. A vakító napsütéstől hirtelen megszédült, de a szeme szerencsére hamar megszokta az új fényviszonyokat. Lágy szellő simogatta a szabadon lévő nyakát, s csak remélni merte, hogy nem fog esni a tanév hátralévő részében.
    Gyűlölte az esőt.
    Gyűlölte a sárvérűeket.
    S ezzel a két aprósággal vissza is kanyarodott a mi mindent gyűlöl az életben témakörhöz, melyet idefelé jövet boncolgatott.
    - Jobb lenne eltűnni innen, mielőtt más is idetolja a képét, hogy hallgatózzon.
    Letty bólintott, majd némán baktatva elindultak, maguk mögött hagyva sötét gondolataikat, remélve hogy a nyári szünet kezdetéig azok ott maradnak a csónakház sötét zugaiban bújkálva.

A zsenialitás és a hülyeség között az a különbség,
(http://i31.tinypic.com/28sv4mh.jpg)
hogy az előbbinek határai vannak.

Egy kislány jött oda hozzám a folyosón olyan aranyos kis elsősforma, és egy levelet nyomott a kezembe. Bólintottam és egy halvány mosoly kíséretében megköszöntem neki. Szétnyitottam és őrült sebességgel olvasni kezdtem. Oliver! Jézus, Mária, Szent József! Ha Oliver valamit totálisan oltárinak bélyegez meg én azt hülyeségnek tehát valami bődületes marhaságra kell hogy számítsak. Azt se tudom mennyi az idő, nem baj ha hamarabb ott leszek azonnal elindulok csónakházhoz, közben magamban rendesen vetem a kereszteket. Örülök hogy már nem egyenruha van rajtam merthogy úgy tíz perce sikerült átöltöznöm. Most rövid farmernadrágot viselek tornacipővel és egy egyszerű lila pólóval. Azt írta nem fogom megbánni hát én nem de arra sincs garancia hogy itt helyben nem patkol el.Ahogy rohanok majdnem sikeresen le is esem a lépcsőn nem örülnék ha itt törném össze magam. Lassan kiérek a kastélyból és rohanok tovább mint akit kergetnek. Végül kifulladva és idegesen érkezem a csónakházhoz. Oliver már ott van, láthatóan nem bírta ki hogy ne hűtse le magát se póló nincs rajta se cipő. Csendesen odalépek mögé majd egy kisebbet csapok a hátára ami számomra ugyan nagynak hat de neki biztosan nemm
-Szia! Na mit akartál annyira megmutatni? Kérdezem a tőlem várható maximum 10%-os lelkesedéssel, hát igen tőlem ennyi telik. Phű tényleg rettenetesen meleg van itt ez ellen egyenlőre csak annyit teszek hogy egy lila szalag segítségével magas lófarkba kötöm a barna hajam ami legalább úgy melegít mint valami sál. Legszívesebben fejest ugranék a vízbe ami elég furcsán venné ki magát tekintve hogy egyáltalán nem tudok úszni. Még mindig aggódom hogy valami iszonyatosan nagy hülyeséggel fog előállni mit tudom én például megépítette a világ első repülő klubhelyiségét róla ilyet is ellehet képzelni. Jobb ha nem is gondolkodom az ilyeneken mert a végén még tényleg eltalálom.

A zsenialitás és a hülyeség között az a különbség,
(http://i31.tinypic.com/28sv4mh.jpg)
hogy az előbbinek határai vannak.

Az ütés meglepi kissé. Hogy én sietek-e? Időm mint a tenger no nem szigorúan véve mert az már túl sok lenne.
 -Dehogy sietek. Csak kíváncsi vagyok. Vagy valami ilyesmi.  Elmosolyodom, halvány de mosoly ami tőlem jó jel valamint tényleg kezdi bökni a csőrömet hogy vajon mi a fene lehet ez a marha fontos dolog. Aztán még tippeljek. Mindegy legyen ma neki karácsony tényleg tippelek de csak egyet és szerintem találót.
 -Hmm.. veszélyes.  Mondtam magabiztosan mert szerintem talált.Különben is mi ez lottó hogy tippelgessek jobbra balra aztán nyerjek.Aztán maga után kezd húzni szinte gépiesen kezdem rágni a számat, a körömvájásról csak azért az egy okért mondok le mivel Oliver fogja a kezem és nem hiszem hogy különösebben örülne neki ha belevájnám a körmeimet.Beérünk ott egy nagyobb letakart kupac várt minket. Na puff neki nagyot sóhajtok teljesen na jó azért nem teljesen de megnyugodtam egy kupac akármi nem okozhat nagy bajt legalábbis nagyon remélem hogy nem.Aztán kijelenti hogy a kupac egy...sárkányrepülőt rejt. Kínomba még szorosabbra húzom az amúgy is fájdalmasan szoros lófarkamat és tátott szájjal meredek hol a fiúra hol a cuccokra. Óriásit nyelek. Csak nyugi Nata megépíted neki ezt az izét és ennyi. Nem nem ennyi hiába vitatkozom magammal egyre idegesebb leszek majd dupla fordulatot véve fordulok a sárkányrepülő darabjaihoz közben szépen pofoncsapom Olivert a hajammal bocsánatot sem kérek.Csak csóválom a fejem, ez biztos elmebeteg.
 -Te teljesen hülye vagy? Remélem hogy nem akarod ezt a..mit tudom én mit ténylegesen használni. Zihálva veszem a levegőt ez tényleg fel akarja dobni a talpát vagy csak rosszul hallok. Nagyon ajánlom neki hogy az utóbbi legyen mert különben én nem tudom mit csinálok vele de hogy úgy megütöm hogy több füle lesz mint foga az garantált.Közben kisétál utána vágtatok, pakolja szerteszéjjel a sárkányrepülő darabjait .
  -Idefigyelj szépen kérlek rakd sebességbe az agyad mielőtt megszólalnál. Te unod az életed? Kérdeztem gúnyosan mert ha tényleg unja akkor tudok rajta segíteni.Végül is megadóan sóhajtok és odamegyek mellé szakszerűen bámulom az alkatrészeket pedig nem nagyon csináltam még ilyet.
 -Megépítem veled de..Jelentőségteljesen pillantok rá.  -Szépen kérlek ne használd mert ha itt halsz meg nekem az nem lesz valami kellemes. Főleg neked.   Mondom majd visszatérek drótok beható vizsgálatához.

A zsenialitás és a hülyeség között az a különbség,
(http://i31.tinypic.com/28sv4mh.jpg)
hogy az előbbinek határai vannak.

Oliver  láthatóan marhára igyekszik összetuszkolni a sárkányrepülő különböző részeit.
-Már megbocsáss de ezt nem biztos hogy így kéne.
Jegyzem meg pofákat vágva majd elgondolkozom azon hogy mennyivel jobban járnánk mindketten ha ténylegesen a falára csinálnánk ezt az izét dísznek. De ha nem hát nem, én csak józanul gondolkozom.
Aztán felém fordul, semmi jót nem sejtek és elég jogos hogy tartok Oliver-től mikor így vigyorog és közeledik felém. Átkarolta a derekam és túlságosan is közeledett az ajka az enyémhez. Ránéztem és felvontam a szemöldököm. "Ha hozzám érsz véged" nézéssel néztem rá ami teljesen fölösleges volt, de azért minden gonosz energiámat latba vetettem hátha elérek vele valamit. Nem értem, sajnálatos módon mert felkap és már tudom mi fog történni. Hiába kapálódzom össze-vissza és hiába rúgok, csípek karmolok. Amikor a fürdéshez ér ránézek, a tekintetem dühös. A pálcámtól is megszabadított, megölöm, feldarabolom és a kutyák elé vetem, valamiképpen végzek vele az biztos. Már időm sincs becsukni a szemem, csobbanunk a hideg vízbe. Egyedül talán azért áldhatom ezt a szerencsétlent mert a karomnál fogva megtartott, köhögtem és prüszköltem. A tökéletesen összefogott hajam szétment és csuromvizes vagyok. Nehezen kievickélek a sekélyebb vízbe és ráordítok.
-Te teljesen hülye vagy! Ezért még egyszer esküszöm hogy kicsinállak. Komolyan mondom, óvakodj mert.. De mielőtt még sikeresen befejezhetném a halálos fenyegetést elcsúszom és háttal újra a vízbe esem. Nem látom ahogy prüszkölve és dideregve kimászom a partra de biztos hogy röhög. A rohadék, hát röhögjön csak már nem sokáig röhöghet. Nem törődve azzal hogy ki lát és ki nem leveszem a pólómat és kiterítem a fűre száradni, hiába vagyok melltartóban megpróbálok királyi pózt fölvenni. Igen én most megsértődtem, nagyon dühös vagyok. Komolyan utána tudnám vágni az egész nyomorult sárkányrepülőjét. Most aztán repülhet ahová csak akar.