Roxfort RPG

A könyvtárban mindig csöndben kell maradnod, s a legnagyobb tisztelettel kell bánnod a könyvekkel, mert ha véletlenül nem így cselekszel akármelyik pillanatban lecsaphat rád a könyvtárosnő, Madame Irma Cvikker haragja...

Vigyázat! A zárolt részre csupán tanári engedéllyel szabad a belépés, s néha még azzal sem. Ha belógni próbálsz és elkapnak könnyen meglehet, hogy másnap már a Roxfort Expresszen ülsz, és hazafelé utazol.

Ahhoz képest hogy tél volt, szép volt az idő odakint... Hétágra sütött a Nap, a szél sem fújt, egyszóval az ember szinte vágyott rá hogy a szabadban lehessen! Ennek örömére én hol voltam? Hát persze, hogy a könyvtárban…
*Úúúútááálóóóóm ezt a szemét bájitaltant…* füstölögtem magamban, ahogy a polcok között mászkáltam, és kerestem az ide passzoló… hm… szakirodalmat…
*Ezer bűvös fű és gomba… megvan… A sárkányvér tizenkét felhasználási módja… csodálatos, de nem… 10 egyszerű szerelmi bájital… nem…öh.. mivan? Jobb lesz vigyázni… * sóhajtottam fel, ahogy folytattam az utamat.
Végül megtaláltam, amit kerestem… Hol máshol, mint a legfelső polcon? Jellemző. Na de nem fog megszivatni, most nincs kedvem hozzá… Óvatosan előszedtem a pálcámat, miközben körbenéztem: Cvikker nincs látótávolságon bellül, helyes… A hóhér se fog létrára mászkálni…
- Invito Bájitaltan haladóknak! –mondtam ki a varázsigét halkan.
*Mennyivel egyszerűbb lenne az élet…* gondoltam, ahogy elkaptam a könyvet *ha a sajátom nem otthon porosodna a szekrényben… Írni kéne már egy levelet haza… Majd egyszer… Szegény bagoly még elfáradna ennek a szem… khm… „könnyű esti olvasmánynak” a súlya alatt…* zártam le a témát, majd elindultam vissza a táskám felé.
Újfent megint egyre többet kellett a könyvtárban ülnöm, mert szokás szerint elárasztottak egy rakás házi feladattal. Tudtam szeretni pl, amikor végre végeztem három-négy x szavas dogával, csak hogy másnap kapjak megint kettőt… csak épp háromszor olyan hosszúakat... De ugyebár, „nekem nincs más dolgom, mint a tanulás” szóval pofa súlyba… hát köszöntem szépen..
Egy jól irányzott mozdulattal levágtam a könyvet a félig teleírt pergamen mellé, és felcsaptam a Felix Felicis fejezetnél… Ilyen hülyeségről is esszét kell írni... Akinek szerencse-lötty kell a boldoguláshoz, már rég rossz… mindegy… a szokásos aranyszabály, most is igaz volt: ez van, ezt kell szeretni…
Sóhajtottam még egy mélyet, majd a leckém fölé hajoltam…
*Minél előbb kezdem el, annál előbb végzek… akkor aztán rá se nézek… ööö… kb két napig… derűs kilátások, mint mindig…* könyveltem el magamban, majd a pennám után nyúltam…

Három extra vastag könyvel fordultam ki a polcok közül, amik pontosan olyan nehezek voltam, mint amilyennek látszottak. Egy üres asztalt kerestem, vagy legalábbis egy olyat, amin el is férek, mikor kiszúrtam a tömegben Greget, annak az átkozott Damiennek a legjobb barátját. Amúgy nem is értem, miért csak mostanában kezdtem el társalogni vele, hisz hat éve egy házhoz tartozunk, egy évfolyamba, de lényegtelen. A sors furcsa fintora, hogy most ismertem csak meg, vagyis kezdtem, mert általában Maryről és Damienről szóltak a beszélgetéseink. Vagyis leginkább kiabáltam szegénnyel, de vele nem volt semmi bajom, tényleg. Dam volt az, akinek nagyon le akartam végre ordítani a fejét.
Odacsoszogtam az asztalhoz amelynél helyet foglalt, és egy szó nélkül rápakoltam a könyveket kihúztam a széket és ráhuppantam. Oké, nem az udvariasságomról voltam híres, de ezt már megszokhatta. Múltkor például kopogás nélkül rontottam be a hálókörzetébe, aminek az lett a következménye, hogy pirulva kifordultam. Semmi extra nem volt, szimplán csak átvette az ingjét, de valamiért olyan intimnek nézett ki, ahogy ing nélkül áll az ágya mellett.
- Szia – köszöntem már rá akkor, mikor sikeresen helyet foglaltam. – Melyik nagyszerű tantárggyal foglalatoskodsz? – próbáltam érdeklődni, de előre tudtam, hogy úgy is mindjárt áttérek Damienre, mint eddig mindig. De most még egész jól kezdtem bele a beszélgetésbe.
Utoljára elég csúnyán letámadtam szegény. Nem is tudom, miket gondolhat rólam, de biztos, hogy nem jókat. Szerintem egy flúgos libának tarthat. Na jó azért annak nem. Hisz tudja, hogy Mary miatt vagyok kiakadva. Ő nekem a mindenem, és míg Damien nem szándékozik visszatérni addig nem lesz jobban.

„… kevergetjük nyolc percig, majd a máknyo… mákonyab…”
*Idióta egy szó… * könyveltem el magamban, miután már másodszorra is rosszul írtam le…
„má-kony-ba”
*Eddig jó, már csak egy betű kell!* csillant fel a szemem, ahogy elkezdtem rajzolni a b szárát… hogy az egészből egy szép nagy tintapaca legyen, ahogy hirtelen három könyv landolt mellettem…
Éreztem, ahogy megfeszülnek az ujjaim a pennán, és szinte tátva marad a szám… ezzel egy időben, a megdöbbenés, az ijedség, valamint a bosszúság egy érdekes elegye ült ki az arcomra.
*Ilyen is csak a mesében van…* ez volt az első gondolatom, miután megtaláltam a hangomat. A pennámat egy laza csuklómozdulattal odavágtam a pergamenre, ami erre végigszántotta a dogám elejét is...
*Ezazzzzz* sóhajtottam lemondóan, csak ezek után néztem fel. A bosszúság egy pillanat alatt eltűnt az arcomról, ahogy megláttam ki ült le mellém.
- Nézzenek oda, szia Viki –köszöntem a lánynak immáron mosolyogva- Látom te sem aprózod el a „könnyű esti olvasmány” fogalmát –néztem végig azon a három átkozott köteten.
- Ne is mond… Bájital hf-el tengetem az időmet –válaszoltam a kérdésére- Asszem nyugodtan állíthatom, hogy lassan előlép a „szívem csücske” nevezetű előkelő pozícióba… –mutattam ujjaimmal is az idézőjelet.
Igaz, hogy Viki hirtelen betoppanásával, sikerült az utóbbi egy óra munkájátától könnyes búcsút vennem, de mégsem tudott bosszantani a dolog... Jó, ha valami vérmániás bunkó lett volna az elkövető, akkor már büntetőmunkán lennék, a gyerek meg a gyengélkedőn, de ez más kérdés…
Visszatérve a lányra, igaz, hogy hat éve a háztársam, de valahogy mindig elkerültük egymást eddig. A hangsúly az utolsó szón volt, hiszen az utóbbi időben egyre többet beszélgettünk. Ennek a pozitív változásnak a középpontjában, voltaképpen Damien állt. Bár a kedves legjobb cimborám miatt napi rendszerességgel -mellékesen a legváratlanabb pillanatokban- le lett ordítva a fejem, nem nagyon bántam. Nem mutattam ki, de Viki mindig tudott egy-két vidám pillanatot szerezni, bármilyen gáz is volt a kedvem… Főleg a múltkori hálótermes kaland… hát az komolyan mindent vitt... A mai napig megmosolyogtat az eset, ha csak rágondolok.
Mindazonáltal, eddig jól alakult ez a mai beszélgetés. Végre eltértünk a szokásos sémától:
„Damien visszaért már?” „Nem…” „AKKOR HOL VAN?!” „Én is örülök, hogy látlak…”
- Na és veled mi a helyzet? –kérdeztem még mindig mosolyogva- Gondolom nem jókedvedben cipelted ezt a rakat könyvet…

Mikor helyet foglaltam azért éreztem és tudtam is, hogy kicsit hirtelen toppantam be Greg életébe, legalábbis ha ezt a pillanatot vesszük. Szerintem, ha nem ismert volna, akkor már egy tökéletesen kivitelezett átokkal lennék már gazdagabb, de szerencsémre ismert. És tudja jól, hogy rossz szokásom mindig a legváratlanabb pillanatokban feltűnni. De ez voltam én. És pontosan ezért, a következő pillanatban már mosolygott rám. Mondjuk, tegyük hozzá, hogy azért volt egy olyan furcsa érzésem, hogy ezek a mosolyok közbejátszottak a hálószobás kis incidenshez, mert előtte azért kicsit harapósabb volt, mikor csuk úgy derült égből a villámcsapás feltűntem.
- Bájitaltan szerintem mindenkinek a „szíve csücske” aki nem Mardekáros. – mondtam mosolyogva, pedig rólam köztudott volt, hogy elég jól megy a tantárgy és érdekel is, de szeretnem azért nem kell, főleg nem a temérdek házi feladattal együtt, mert azért rólam is megformázhatták volna a lustaság minta szobrát.
Ránéztem Greg házi dolgozatára és elmosolyogtam magam a tintafolton, ami valószínűleg az én hibámból került oda. Elővettem a pálcám rámutattam a foltra és volt paca, nincs paca. Megfogtam a fiú előtt heverő tollat és rákanyarítottam a pergamenre a mákonybab szót. Közben hallottam Greg kérdését és válaszoltam rá.
- Nem igazán – mosolyogtam én is – de nagyon jó edzésfajta, hisz egy terelőnek kell a karizom –mondtam kicsit gúnyolódva, mert azért tényleg milyen már, hogy átváltozástan büntető munkához, ennyi anyagra legyen szükségem, ekkor már letettem a tollat – McGalagony adott egy kis plusz leckét az ellógott óráim miatt. Amúgy ha hét percig kevergeted akkor sokkal hatásosabb – jegyeztem még meg. Oké bájitaltanból nem volt rossz, sőt.
És körübelül eljutottam odáig, hogy a legszívesebb rákérdeztem volna Damienre, de kezdett bűntudatom lenni, hogy tényleg mindig szinte csak emiatt zaklatom. Most ha már sikerült eljutnunk egy eddig a szintig, hogy eddig nem hoztuk szóba, azaz Én nem hoztam szóba, akkor erős leszek és… erős leszek.
Nem vagyok erős.
- Mit tudsz Damienről? – kérdeztem, de legalább teljesen konszolidáltan, nyugodtan. Na ez már haladás.
Tényleg nem akartam állandóan felhozni azt a senkiházit, akire nagyon haragudtam, de… Mary miatt tudnom kellett. Valamivel meg akartam vigasztalni és ez nem lehetett más, csak hogy, Dam mikor talál vissza. De esküszöm, ha erre az egy kérdésre választ kaptam, akkor mára ejtem a témát.

Vetettem még egy utolsó lesajnáló pillantást a leckémre, majd elkönyveltem magamban: innentől kezdve kanyec neki...
De végül is… Nem lényeg, nem is érdekel… Mióta anno eldöntöttem, hogy már csak azért is a dolgok jó oldalát fogom nézni, nem tudott meghatni ez sem… Majd… megálmodok valamit… Ha mindenképpen le kellett volna reagálnom, jót nevettem volna az egészen… Ilyen kicsinyes dolgok többé nem fognak felhúzni… Eleget voltam már ahhoz a hullámvölgy legmélyebb pontján, semmint hogy ilyenekkel törődjek! Csak ezt Damienen kívül, éppenséggel senki sem tudja... és jól is volt ez így…
- Hát… mondasz valamit... –feleltem a lány megjegyzésére a mardekár – bájitaltan párhuzammal kapcsolatban… Bár… nem muszáj mardekárosnak lenni ahhoz, hogy valaki jó legyen bájitaltanból… Viki volt erre az élő példa... Nála jobbat, keresve sem találhattam volna az ismerőseim között…
- Huhh… Ezer hála es köszönet - sóhajtottam megkönnyebbülve, amikor a lány rendbe hozta a házimat- Úgy tűnik, mégsem kell egész éjjel virrasztanom… Lógok neked eggyel –néztem a lányra jókedvűen.
*Amúgy meg… Ideje lenne már nekem is megtanulni ezt a trükköt...* gondoltam magamban, majd széles vigyor jelent meg az arcomon, ahogy a lány még a pergamenre kanyarintotta a "mákonybab" szót.
- Ezért pedig külön köszönet –tettem még hozzá.
*Eddig elég jól alakul ez a beszélgetés* gondoltam magamban *és még Damien sem került szóba…* Bár tudtam, hogy ez csak idő kérdése, már ezt is haladásnak lehet elkönyvelni.
Addig viszont, meg kéne próbálni, minél jobban elnyújtani ezt az „állapotot”.
- Hát igen… a jó terelőnek kell is karizom –válaszoltam ismét vigyorogva, miközben áthúztam a „nyolc percig”-et, és odaírtam egy hetest… *Még hogy csak a mardekárosok jók bájitaltanból…* pillantottam lopva Vikire, miközben egy újabb mosolyt bujkált az arcomon *Na persze…*
- Amúgy McGalagony engem is előszeretettel túráztat… Múltkor sikerült késnem kemény tizenkét percet, erre írhattam egy félméteres esszét az animágia alapjairól… Tudtam örülni neki… Amikor meg ezt a tudtára adtam, megkérdezte akarok-e zsebóra lenni… Hát köszöntem szépen, de inkább kihagytam… -fejeztem be, az „élménybeszámolómat”.
Igazából, magam sem nem tudtam mire vélni ezt a hirtelen jött jó kedvet, meg széles vigyorgást, és társaikat… Nem is érdekelt… Amíg nem a lejtő legalján csövezett a jókedvem, addig semmi sem érdekel!
*Nah, pörgetni kéne a beszélgetést* kezdtem el gondolkozni, mivel lehetne továbbvinni a társalgást, de elkéstem…
- Damien…? –kérdeztem vissza, próbálva palástolni a hangulatváltozásomat. *Megint témánál vagyunk…*
- Hát… -kezdtem bele, gondosan megválogatva a szavaim- Még mindig nem tudok semmi újjal szolgálni… -foglaltam össze a tényeket, immáron kifejezéstelen hangon… Mindazonáltal azt is tudtam, hogy a lánynak, ennyi biztosan nem lesz elég, szóval inkább folytattam :
-Szünet után, nem tudott visszajönni a suliba mert… le kell zárnia a múltját… Ez pedig eléggé megviseli… -halt el a hangom… Ismét csak a szokásosat tudtam mondani, és lassan már én éreztem rosszul magam emiatt… Mint egy rossz magnószalag, ami folyamatosan ismétli önmagát… De nem tehettem mást… Nem mondhattam el mindent a lánynak… nem mondhattam el Damien miért érzi magát ilyen nyomorultul… Ismét felcsendültek a fülemben a srác novemberi szavai: „Akkor innentől kezdve ketten a világ ellen, heh?”
Ott, akkor én megígértem, hogy nem adom ki a titkait… és ha én egyszer megígérek valamit, akkor az úgy van… még ha belepusztulok, akkor is. Pont.
- Sajnos… megint nem tudtam új hírrel szolgálni… de talán… hát.. talán január vége felé már visszatér… de ez csak egy tipp… -tettem még hozzá, miközben a lány kérdő szempárját néztem. Kellett mondanom valami újat is, még ha improvizálnom kellett, akkor is… talán akkor elkanyarodhatunk Pulse-tól... Félreértés ne essék, kitartok a legjobb cimbim mellett, de már tényleg kellemetlen helyzetbe hozott, hogy folyamatosan titkolóznom kell, megválogatni a szavaim, stb… Ezt úgy sem értheti senki más az érintetteken kívül, csak az, akinek Damien elmesélte… Azoknak a száma pedig kimerül szerénységemmel…

Egy mosollyal jeleztem Gregnek, hogy nincs mit, szívesen máskor is, mikor már mesélte is, hogy ő sem járt jobban nálam McGalagonnyal kapcsolatban, mint én. Vagyis ő talán rosszabbul járt. Mert míg ő csak késésért kapott egy adag plusz munkát, addig én néhány elbliccelt óra miatt. Mondjuk, tegyük hozzá, hogy én még kaptam bűntető feladatot az adott tanároktól is a kihagyott órákért.
Azonnal észrevettem a hirtelen jött hangulatváltozást, amit a Damien téma váltott ki Gregből, és kicsit szégyelltem magam miatta, de… Mary… Miatta tudnom kellett. Mondanom kellett neki valamit, valamivel jobb kedvre kellett derítenem, de nem ment. És én csak nézhettem, ahogy magában siratja az elveszett bárányt, aki ha visszadugta az orrát az iskolába… na akkor fog kapni tőlem, de azt nem teszi zsebre. Mit képzel magáról? Szerelmet vall aztán eltűnik. Eltűnik azzal az indokkal, hogy le kell zárnia magában valamit. Az eszébe sem jut a drága hős szerelmesnek, hogy valakit úgy a legkönnyebb elfelejteni, ha segítenek benne? Talán eszébe jutott drága Yvettke a bálon, mikor épp Maryt csókolta? Nem! Vagyis nagyon remélem, hogy nem. Komolyan, nem értem a hímek mit bonyolítanak mindig mindent túl, s még ránk mondják, hogy nehéz esetek vagyunk.
Hallgattam Greget, vártam hátha tud szolgálni valami új információval, de megint csak azokat hajtogatta, amiket már eddig is tudtam. De aztán… felcsillant a szemem. Január végére talán visszajön, talán, de már ez a talán is haladásnak minősült. Viszont egy talánnal nem állhatok Mary elé, mert mi van, ha mégsem tér még vissza, akkor mit mondok szegénykémnek? Ráadásul nem is írhattam Damnek, mert megesküdtetett, hogy nem írok neki, és Mary szava számomra szent.
-Mirol! – hallottam, ahogy valaki kiált a hátam mögül.
Azonnal hátra kaptam a fejem és Kamillának szóltak., nem nekem. De hát, hogy is szólhatnának nekem, hisz egy-két embert leszámítva senki sem tudja, hogy valójában a Mirol famíliához tartozom. Miranda viselkedése se változott velem szemben az órákon, hiába derült ki, hogy az unokahúga vagyok, de addig jó míg nem kerül napvilágra a titok. Azt meg külön remélem, hogy Greg nem látott semmit, mert nem szerettem volna a szemébe hazudni. Aranyos és kedves srác és kezdünk már egész jóban lenni, de ez akkor is túl nagy titok, hogy mindenki tudjon róla. De hazudni? Az nem én lennék.
Inkább gyorsan elkezdtem beszélni, talán túl gyorsan. Nem szoktam csak így ennyiben hagyni a témát.
- Hát köszi. És tényleg ne haragudj, hogy folyamatosan nyaggatlak emiatt, de Mary… Te is láthatod rajta, hogy hiányzik neki Damien. Szereti – és a következő mondatot inkább csak magamnak mondtam – még akkor is, ha azaz alávaló pont egy másik lány miatt nincs itt. Yvette…. – az Yvette az elég gúnyosra sikeredett, de végül is nem is Gregnek szántam ezt a megjegyzést, csak míg gondolkodtam mozogott a szám és hangok szűrődtek ki belőle.
Aztán hirtelen témát váltva visszatértem mosolygósba, de ez voltam én. Mary szerint egyeseket ezzel fogok az őrületbe kergetni. Meg azzal, hogy képtelenség rajtam kiigazodni. De szerintem ezért vagyok érdekes és izgalmas. Most mi jó lenne abba, ha minden tettem és megnyilvánulásomat előre lehetne sejteni?
Egy új témát kerestem, hogy Greget is visszarángassam az előbbi kedélyállapotába és mosolyogjon, mert úgy sokkal jobban néz ki. És ha az ember mosolyog akkor a világ is szebbnek hat.
Egyetlen dolog jutott eszembe, amivel visszacsalhatnám az a mosolyt, viszont attól már előre pirultam, de sebaj, azért én vigyorom megmarad, legfeljebb párosul egy kis pírral.
- Tényleg! Szereltetek már azóta zárat az ajtóra?

„Mirol!” Hallottam én is a kiáltást, mely éles penge módjára törte át a könyvtár csendjét. Különösebben nem hatott meg, mert biztos voltam benne, hogy nem nekem szóltak… Persze majd a naaaagy és nemes Mirol család, egy olyan jelentéktelen mugli-származású sráccal fog törődni, mint én vagyok… Nem is néztem a hang irányába, mert már korábban láttam Kamillát bejönni a könyvtárba. Innentől kezdve, 99%ra vettem, hogy neki szóltak…
Vikit viszont szemmel láthatóan meglepte a kiáltás. Legalábbis hirtelen mozdulata, erre engedett következtetni.
*Eeez… érdekes…* futott át az agyamon a gondolat, ahogy az értetlenség is kiült az arcomra pár pillanatra… Pár pillanatra, mert mielőtt Viki akár még csak a hang irányába nézhetett volna, már semmi sem maradt meg belőle, talán csak a kérdő tekintetem… De az ellen direkt nem tettem semmit… Bármennyire is utáltam magam, hogy megjátszottam az előző három évemet, egy dolgot köszönhettem neki… vagy inkább magamnak… a hülyeségemnek… Mindegy, lényeg a lényeg, rettentő gyorsan tudtam parancsolni az arcizmaimnak, még ha a maszkom mögött, mást is éreztem…
Hogyne tartottam volna teljes kontroll alatt az arckifejezésem? Három évig… három nyomorúságosan hosszú évig, senki nem vette észre, hogy az „örökké vidám” Hawk, akinek mindig van valami hülyeség a tarsolyában, egy kiégett, üres senki… Egyedül Damien ismeri a titkomat, csak vele beszéltem ezt meg… Egyedül Ő láthatott, a „maszkom” nélkül, hogyan is éreztem magam igazából… hogyan is néztem ki, amikor senki sem láthatott…
De ennek már vége… Illetve reméltem… Viszont már megint nem tudom, hogyan fognak alakulni a dolgaim. Eddig olyan egyszerűen ment minden… Végre… Végre elkönyveltem, hogy újra… De nem… ennek nincs itt az ideje… Még nincs… Talán soha nem jön el… Viszont, azt jó lenne tudni, hogy mit tegyek, hogy ne szakadjak ketté…? Te jó ég, miket gondolok… Ennyire nem lehetek álszent!
De az voltam… annak éreztem magam… nagyon is… a „maszkom” lassan ismét előkerült, mivel ismét kezdett visszaköltözni a bizonytalanság a szívembe… Nem tudtam mi tévő legyek… ilyen az én formám… Már megin optimista vagyok, jóvan’…
Az egész helyzetben, az volt a legrosszabb, hogy most még Damien sem volt itt, hogy tanácsot adhasson…
„Hallgass a szívedre, bízhatsz benne! Még soha nem kellett csalódnod a szavában!” mondta azon a mindent eldöntő éjszakán Pulse… Az a baj, hogy most a szívem sem tudott tanácsot adni… Senki, és semmi… Ismét egyedül voltam… egyedül, a világ ellen…
Idő közben, Viki is visszafordult felém… épp csak egy ezredmásodpreccel korábban sikerült elrejtenem a szomorúságot (vagy tanácstalanságot…?) az arcomról, minthogy rám nézett. Nagyon reméltem, hogy nem vett észre belőle semmit… Bármennyire is jóban voltam vele, erről… erről nem tudtam volna beszélni neki… Most nem… Még nem…
- Ugyanmár, ne kérj bocsánatot! –feleltem a lánynak végül, ahogy minden erőmmel egy félmosolyért küzdöttem. Ennyit arról, hogy teljes kontroll alatt tartom az arcomat. Grat nekem... Tényleg…
- Engem sem hagyna nyugodni, hogy mi a helyzet –folytattam- Illetve… Nem is hagy. De sajnos nem tudok mit tenni… Bár azon gondolkozom, írok Damiennek egy levelet, csak hogy tisztábban lássak… Majd meglátjuk… -fejeztem be a mondandóm. Yvette-ről nem nagyon akartam nyilatkozni, mert nem akartam senkiről sem rosszakat mondani a háta mögött… Főleg olyan helyen nem, ahol bárki meghallhat egy-egy szófoszlányt… Emellett meg, volt egy olyan érzésem, hogy nem is nekem szóltak azok a szavak.
Ekkor hirtelen, Viki arcán, ismét mosoly jelent meg… Régebben hallottam már néhány háztársamtól, hogy ezt nagyon nem szeretik a lányban… Nem tudnak vele lépést tartani, vagy mittomén... Bennem viszont ellenfelére talált, mert én is hajlamos vagyok hirtelen hangulatváltásokra… Lásd, az elmúlt másfél percet…
*Arcizmok kontroll alatt? Asszem elhamarkodottan ítélkeztem magamról…* könyveltem el, amikor Viki kicsit pironkodva feltette a kérdést, nekem pedig eszembejutott, milyen megdöbbent arca volt ahogy rámnyitott… Hát nem bírtam megállni, hogy egy széles vigyor meg ne jelenjen az ábrázatomon. Egy vigyor, ami –ha csak pár percre is- elsöpörte minden feltörő rossz érzésemet.
- Hááát, ha szerelnénk zárat az ajtóra, akkor hogyan kerülnénk többet ilyen helyzetekbe? Gondolj csak bele! Min nevetnénk akkor pár év múlva? –próbáltam a hozzám „méltó” választ adni, miközben át sem gondoltam, hogy már csak egy évet fogunk egy suliba járni… Utána mi lesz? Vajon fogom még látni…?
Mindazonáltal, ez az egész hihetetlen… A lánynak sikerült, egy mondattal felrántania a rám törni készülő szomorúsághullámból. Erre nem sokan voltak eddig képesek… Pontosabban senki sem.
- Amúgy ez nagyon is unfair… -folytattam megjátszott bosszúsággal- Ha én akarok felmenni a lányok szobái felé, nekiáll csörömpölni az a kacat, a lépcső meg nyomat egy hátraszaltót… Hát igen… Az megint egy cikis szitu volt… -tettem még hozzá, ahogy felidéztem egy tavalyi esetet- Épp hozzámvágtak egy levelet, hogy vigyem fel… öh… nem tom már kinek, erre sikerült hanyatt visszaérkezni a klubhelységbe… Eléggé… -kerestem a szót- Kellemetlen volt, ahogy vert had módjára tápászkodtam fel, és tűntem el a színről… De egy biztos, soha nem fogom elfelejteni! –fejeztem be vigyorogva a mesémet.
- Na mindegy, régen volt már –léptem témát- Feléd mi a helyzet? Miket tervezel délutánra? –tettem fel az első kérdést, ami eszembe jutott.

Greg élménybeszámolóján jót mulattam, hisz már nekem is volt szerencsém olyan hímnemű háztársamhoz, aki rútul megjárta a női lépcsőt. Tiszta középkor szerintem, de mindenesetre vicces szituációkat tud hozni és mi lányok jókat mulatunk rajta. Ahogy Greg is megjegyezte az előbb. És igaza is volt. Ezek azok az élmények amiket sose fogunk elfejteni.
Már akartam belekezdeni a Hermioneféle magyarázat adásba, hogy a női részlegre miért csak mi tehetjük be a lábunkat, mikor Greg témát váltott. Gondolom nem volt kedve hallgatni a feminista szövegelésemet, amiről azért tudtam regélni.
- Délutánra mit tervezek? – kérdeztem nevetve és az előttem álló könyv kupacra néztem – nem is tudom… Lehet meglátogatom McGalagonyt és a kezébe nyomom a plusz munkáját, foglalkozzon vele ő. Nekem van jobb dolgom is. – egy pillanatra elgondolkoztam a képen, amint a tanárnő kezébe adom azt az adag könyvet melyből dolgoznom kellett volna -  Azért megnézném milyen képet vághat. Egyébként velem semmi különös nincs, leszámítva egy-két abnormális élethelyzetet. A kviddics csapat széthulló félben, Mary miatt aggódóm, rengeteg a plusz házi, amiről csak én tehetek, folyamatos viták a Mardekárosokkal és mindezek felett kiderül, hogy apám Mirol vo… - haraptam el a mondatot, miután észbe kaptam.
Nem tudom mi ütött belém. Miért mondtam el? Miért? Kellett nekem fecsegnem az életemről! Oké, hogy megbízom Gregben, de… akkor sem ismerem még eléggé ahhoz, hogy elmondjam neki az egyik legnagyobb titkom. Hisz… Ez az egész… Még én sem vagyok teljesen tisztában vele, hogyan is lehetséges, mi is következik ebből. Pontosan ezért nem vettem még fel a nevemet. Mirol… A vadóc Mardekár imádó lányról még ez is kiderülne… na akkor rekeszteni ki az egész házam. Talán a barátaim mellettem állnának, de Greg… Őt még nem tudtam. Elmondtam volna neki később, ha már ismer annyira, hogy emiatt ne ítéljen el. De most még… Még szinte semmi nem tud rólam, mint ahogy én sem róla.
- Ő… Greg… - de nem tudtam mit mondani.

Némán hallgattam Viki válaszát, miként kellene meglátogatni McGalagonyt délután… Így elképzelve, biztos nagyon tudná díjazni a tanárnő, ha a lány megjelenne a szobája ajtajában: „Szép jó napot kívánok, erőt, egészséget! Nesze itt a leckéje, játszadozzon vele maga!” Vagy ez inkább az én stílusom lenne? Nem t’om, végülis nem is lényeg.
- Tartalmas program -feleltem végül vigyorogva, miközben összecsavartam a bájital dogámat. Most úgysem írtam volna tovább, majd este befejezem… Ahogy a táskám után nyúltam, hozzátettem:
- Amúgy csak azért kérdeztem, mert ha esetleg lenne kedved, összefuthatnánk valahol… -halt el a hangom…
Ezt a kérdést, már rég óta fel szerettem volna tenni, de most mindenféle előzetes terv nélkül csúszott ki a számon. Az tény, hogy néha szeretek napról-napra élni, sodródni az árral, és a többi, de ez most még nekem is hirtelen jött kicsit. Ez van, így jártam…
-Mármint… -próbáltam javítani kicsit a helyzeten- Kicsit dumálgatni, meg ilyesmik… -tettem még hozzá sután. Azt mondjuk nem tudtam, hogy egy ilyen teljes mértékben átlagos kérdés, miért hozott ennyire zavarba, de valahogy sikerült neki. Jellemző… Mindig azok előtt kezdek el szerencsétlenkedni, akik előtt a világért sem szeretnék… Ilyenkor képes lennék elsüllyedni a föld alá…
*Francért kell mindig bénáznom?! Tiszta szánalom már…* korholtam magamat, de a lány szavai félbeszakították a gondolatmenetemet.
„…apám Mirol volt…” visszahangzott a fülemben, kizárva minden mást. Ez egy… váratlan fordulat volt, egy újabb hajtűkanyar…
Nem is nagyon tudnám szavakba önteni, mit éreztem… Mélyen belenéztem a lány gyönyörű, zöld szempárjába, próbálva kiolvasni belőle valamit... Azonban beleestem abba a hibába, amire megint csak nem számítottam: sikerült elvesznem Viki tekintetében… Olyan régen szerettem volna már csak így kettesben lenni vele, beszélgetni valamiről, akármi másról, csak nem Damienről…
De most témánál kellett maradnom!
*Gyerünk Hawk, szedd már össze magad!* próbáltam fejben küzdeni, saját magam ellen. Végül aztán, nagy nehezen visszatértem a földi világba, a pillanat tovaszállt, ismét a magam ura voltam… Csak ekkor tudatosult bennem, mennyire bizonytalannak tűnt Viki… Bizonytalannak? Talán egy kicsit rémültnek is… Mondjuk, meg is értettem… Ez egy akkora horderejű „vallomás” volt, amit nem pár hét ismeretség után szokás megosztani a másikkal…
Amikor azonban a lány ismét válaszra nyitotta a száját, közbeszóltam. Biztos voltam benne, hogy mentegetőzni szeretett volna, vagy bocsánatot kérni…
- Viki… -akadtam el már az első szó után… Mit lehet ilyenkor mondani? Mit kell ilyenkor mondani…? Én is tanácstalan voltam… Talán annyira, mint még soha életemben. Meg szerettem volna nyugtatni a lányt, elmondani neki, hogy tudom milyen érzés elhallgatni az igazságot mások elöl. Tudom, milyen titkolódzás közepette élni, mert attól félünk, hogy kiközösítenek… El akartam mondani neki mindent, amit legbellül éreztem! De nem lehetett... most még nem.
- Hm… -futottam neki mégegyszer- Ne aggódj! –létező legklisésebb válasz, de most illett ide…
- Nem szokásom a neve alapján megítélni senkit... és a vére alapján sem. Nekem a tettek számítanak, és az, hogy a másik milyen ember. Lehet akármi a neve, lehet akárki az apja, amíg rá merem bízni akár az életemet is, nem érdekel! Nálam… nálam biztonságban van a titkod, nem fogom továbbadni! Erre akár meg is esküszöm! –fejeztem be végül. Lehet, hogy nem volt a legjobb válasz, de legalább szívből jött.

Ez a nap is olyan, mint az összes többi. Reggel már a szobatársai előtt felkelt, és már rég ruhában ült az ágyán, mikor a többiek hajlandók voltak felkelni. Hermione sosem változik. A hat év alatt minden reggelt így kezdett. Ez most sem volt másként.
Egész jó órái vannak ebben az évben, szereti is mindegyiket. A jóslástant soha többé nem veszi fel, annyi szent. Trelawney visszataszító jellemét valahogy nem tudja elfogadni. Fura is, hogy Harryék el bírják viselni azt a kiállhatatlan nőszemélyt. Mindegy, Hermione-nak van más programja, míg a fiúk az órán csücsülnek. A Mágiatörténet tanteremből egyenest a könyvtárba veszi az irányt. Bár a megírandó házi dolgozat csak három hét múlva beadandó, a leányzó mégis úgy döntött, hogy megírja most és nem lesz több gondja vele. Mostanság akármi váratlan történhet, hiszen Tudjukki visszatért.
Szegény Harry. Nem hagyhatja cserben a legjobb barátját. Nem, ilyen soha nem fog történni. Ők hárman örök barátok maradnak, bár néha erősen kételkedik Ron barátságában felé nézve, de elkönyveli annyival, hogy fiúk. Csoda, hogy szóbaállnak egy olyan lánnyal, mint Hermione.
Vállán ezúttal is a könyvekkel teletömött táska van, és ez mégnem elég, a kezében is akad egy pár olvasnivaló. A fiúk mindig rácsodálkoznak, hogy hogy bír ennyit olvasni. Jót mosolyog rajtuk olykor. Azért tanul ennyit, hogy megmutassa az embereknek, hogy egy mugli születésű lány is képes arra, mint az aranyvérűek. De más oka is van ennek. A barátai és a Sötét Oldal elleni harc. Megfogadták ők hárman, hogy felveszik a Sötét Nagyúrral a harcot és végeznek vele. Meg kell bosszulni, amit eddig tettek a világgal.
Belép az ajtón.
-Jó napot kívánok, Madame Cvikker! Szép napunk van, nem igaz?  - köszönti a könyvtárosnőt, miközben az asztala előtt lépdel.
-Szervusz Hermione! Ahogy mondod. - hangzik a válasz a hölgy szájából, majd visszagörnyed éppen aktuális olvasmánya fölé.
Először leteszi a könyveit a kedvenc asztalára, majd csak utána megy keresgélni a polcok közé. Az ablak mellett szokott ülni mindig, ahonnan kilátni az udvarra, és ez az a hely, ahová legtovább besüt a nap délután. Már épp indulna a Mágiatörténet mesterfokon című könyvért, mikor hirtelen megpillant egy vörösesbarnás pacát az ablakon kívül a párkányon.
-CSÁÁÁMPÁÁÁÁSSS!!! -kiált torkaszakadtából. A macska épp a párkányon lépdel. Nem tudni hogy került oda, de tény, hogy alatta hatalmas  mélység tátong.

  :-*

Dühösen írtam a házidolgozatot, s próbáltam elfelejteni mindent. Mintha csak a dolgozattal Sirius halála is elkendőzhető lett volna. Legalább minden dühömet Pitonra meg…mindenki másra irányíthattam. Nem is akartam igazán senkit sem látni. Csak megbújtam a könyvtár egy esendő sarkába, ahol a kis elsőévesek sem láttak lehetőleg meg, s kapartam vadul a pergamenre. A megszokott ronda írással amit persze alig lehet kiolvasni. Nem is figyeltem arra miket hordok össze. Automatikusan másoltam a könyvet, olykor oldalra pillantva, s remegtek meg az ajkaim ahogy a hónapra kellett gondolnom. Március. … Mi is jön ezután? … Hamarosan nyári szünet. Még ha nem is a kedves rokonoknál töltöm, akkor is. Valahogy már most kirázott a hideg attól hogy el kell hagynom a roxfortot. Melyik is lenne a jobb? Ha a barátaimmal vagyok és állandóan a részvéttel teljes csillogást kell kiolvasni a szemeikből vagy ha úgy bánnak velem mint valami mocsokkal? Most valahogy egyszerre kecsegtető lett a Dursley ház igérete. Legalább nem szólnának hozzám. Igen, már el is képzeltem magam előtt a jelenetet. Ahogy befekszem az ágyamra és a plafont bámulva egész nap lehetőleg semmit sem csinálok. Hmh… Szép ábrándok. Melyből az ébresztett fel hogy a szócikknek vége volt, s egyébként is untatott már a különböző növények hatásairól írni. Mintha bármi lényege is lenne! Becsapva a könyvet, oldalra pöccintve a pennát, dőltem hátra s masszíroztam meg az orrnyergemet az ujjaimmal. Ennyit mára a tanulásról. A könyvet ott hagyva, hiszen könyvtári s ki sem akartam venni, gyűrtem bele a pergameneket a táskámba, s álltam fel az asztaltól. Könnyedén átvetve a vállamon a táskát, lehajtva a fejem, hogy lehetőleg senki se szóljon hozzám, indultam meg a kijárat felé. Amiben egy…nos… Szokatlan zaj akadályozott meg. Hermione?! Elfelejtve azt, hogy nem is akartam vele sem beszélni, kezdtem el rohanni a hang irányába, s torpantam meg a háta mögött nem sokkal.

- Hermione, mi a baj?! – kérdeztem dermedten, már-már pálcám után nyúlva, mikor is… A tekintetemmel követtem a pillantása irányát. Avagy az ablakot. A kövér macskája kószált odakint. Persze én is meglepődtem a dolgon, fel is vontam a szemöldököm a dologra, de…

- Azt hittem hogy valami bajod esett. – fontam össze a karjaimat dühösen, mondhatni számonkérően, ahogy mellé sétáltam és figyeltem Csámpást. Tényleg furcsa volt hogy nem esett le. Mármint, amilyen kövér volt… Bár már megbizonyosodhattunk felőle hogy nem egy hétköznapi macska. De azért ez túlzás volt.

Elmosolyogtam magam Gregen. Édes volt, hogy zavarba jött attól, hogy felhózta, hogy lóghatnánk többet is együtt. Igazából már nekem is megfordult a fejemben, főleg hogy kiengeszteljen Damien miatt okozott sérelmeit, amit nagyon édesen tűrt. Fura, hogy Damient is csak idén ismertem igazán és Greget is, hol voltak ők eddig? Hol voltak hat éven át? Jó nem voltam egy szociális emberke, de azért mindig megtaláltam azokat akiket kellett, akik érdemesek voltak rá. Őket meg még csak most fedeztem fel… Fura az élet.
Ahogy sejtettem, nem kellett volna még elmondanom neki az igazat, de… nem tudom miért csúszott ki a számom, általában tudok rá lakatott tenni. Mondjuk Greg érdekes dolgokat váltott ki belőlem. Elpirulni se volt szokásom , mégis akárhányszor előkerült a hálótermes téma mindig elöntötte az arcomat a vöröslő pír.
A legszívesebben visszaszívtam volna. Nem, nem, nem szabadott volna. Még nem, hisz még alig ismertük egymást. És ez túl nagy kaliberű titok volt. Rajtam kívül két ember tudta az iskolából és mindkettő elég érdekesen reagált, mondjuk az egyiktől nem is vártam mást, de a másikuk… Mary…
Hát most Greg se tudja mit mondjon. Talán tönkre tettem most ezzel mindent? De… nem! Ez most komoly? Tényleg nem hallucinálok? Gregnek tényleg nem számít?
Nem tudom, miért de ettől megnyugodtam és nagyon jól esett a dolog. Valahogy most könnyebbnek láttam az egészet. Talán mindenki így fog reagálni, aki ismer? Nem számít egy név, mert nem tartozol közéjük?
A gond csak az volt, hogy Mary is így gondolta volna, ha nem ismert volna jobban akár még saját magamnál is. Ő tudta, hogy nekem nem az a bajom, hogy mindenki megtudja, hogy kirekesztenek, hisz ez régen sem érdekelt, hanem sokkal inkább, hogy megfordult már a pici szőke fejembe, hogy talán oda tartozom. Nem azon volt itt a hangsúly leginkább, hogy család vagy sem, hanem, hogy egy részem ahhoz az oldalhoz húzott, de Greg mellett most valahogy ez nem jutott eszembe.
Tényleg fura volt. Itt ültem mellette és nem amiatt aggódtam, hogy itt hagy, hanem sokkal inkább attól, hogy eltaszít. Hisz nem ismertem még annyira, hogy meg tudtam volna állapítani, hogyan áll hozzá ehhez az egész vér dologhoz, háborúhoz és mindenhez. De most megnyugtatott.
- Köszönöm – mondtam neki és egy apró mosolyt küldtem felé – egyébként összefuthatunk valahol.
Megfogtam a az előttem heverő pennámat és belemártottam a tintásüvegbe, hogy aztán elkezdhessek firkálni a pergamenemre. Balkezemmel a hajam alá túrva támasztottam a fejem, mikor feltettem egy újabb kérdést Gregnek.
- Greg? – és egy picit felé billentettem az alátámasztott buksim – Ti, mióta vagytok jóban Damiennel? – és figyelmesen vártam a választ miközben még mindig firkálgattam.

Az egyik hirtelen mozdulat következtében leborul az összes könyv a földre, amiket az előbb gndosan lepakolt az asztalra. Hát ez nem az ő napja.
-Nah, már csak ez hiányzott. - sóhajt fel, és már hajolna le érte, de a kedvenc macskáját ebben a pillanatban fontosabbnak találja. Hagyja a könyvkupacot a földön, épp próbálna felmászni és kinyitni az ablakot valahogy, mert Csámpást bizony nem lehet otthagyni kinn, mert még valami baja talál lenni. Ekkor hall maga mögött sietős lépteket, amik nem másé, mint Harryé.
 -De jó, hogy jöttél, nézz oda! - mondja izgatottan a fiúnak, akit látszólag nem nagyon hat meg a leányzó problémája. A fiúk sosem szerették Csámpást, különösen Ron nem, akinek mindig üldözte a patkányát, vagyis Peter Pettigrewt. Azóta pedig megváltozhatott volna a véleményük, de nem. Hajthatatlan önfejű mindkettő.
-Harry, nem látod? Mindjárt leesik! Na jó, tudom, hogy utálod... Akkor majd megyek én. - mondja, s felhúzza az orrát. Segítséget várt, de csak szúrós pillantást kapott cserébe barátjától. Pedig Csámpás olyan a lány számára, mint Hedvig Harrynek.
Így hát a lány szépen feláll a legközelebbi székre, majd onnan valahogy az asztalra, hogy kinyissa az ablakot. Itt nem használ a zárnyitó bűbáj, akkor túl veszélyes lenne, mert bárki ki tudná nyitni azokat a nagy ablakokat és veszélyes lenne. Föl kell ám mászni és kézzel kinyitni, mint a mugli ablakokat.

Eközben Csámpás szépen odaaraszol az ablak elé, nagy mancsai épphogy elférnek az keskeny párkányon, akármelyik óvatlan pillanatban leeshet. De a macskát látszólag nem zavarja a magasság, elégedetten báml befelé az ablakon és figyeli ügyetlenkedő gazdáját.
-Ezért még számolunk, te gonosz macska! - mondja a lány mérgesen. Nem elég, hogy a macska felbosszantotta, most még Harry is méginkább felhúzta. Ahelyett, hogy segítene. Mit is várt... hiszen fiú, aki utálja azt a srága szőrcsomót.

- Hermione! Gyere le onnan! – suttogtam dühösen, nehogy Madame Cvikker idezakatoljon, s a végén büntetőmunka legyen a vége. Ám mindez édeskevés volt, hiszen ügyes tempóban mászott tovább, s látszólag nem foglalkozott se a könyvekkel, ami azért nagyon meglepő volt, sem a bútorzattal.

- Azt hittem ez ellenkezik az iskolai szabályzattal. – jegyeztem meg epésen, s levetve a táskámat, mellé dobva a talárt is, hisz eléggé idegesített már, másztam fel az asztalra, viszonylag óvatosan kerülgetve a rajta lévő holmikat miközben mögötte megálltam. Szerencsére az asztal közvetlen úgy helyezkedett el, hogy az ablak mellett volt, így nem kellett még egy külön kört azért is futni, hogy átugorjunk a párkányra melyen el sem fértünk volna. Viszont az ablak zárját egyikünk sem érte volna el. Ami azért már egy kicsit nagyobb probléma volt. S ahogy elnéztem a kinti időt… Ebből biztos hogy büntetőmunka lesz. Ha a szél befúj, s ezt miért is ne venné észre a könyvtárosnő, megsérülhet esetleg egy könyv… Ebből nagy baj lesz. Megrázva a fejem, elhessegetve ezeket a gondolatokat, hisz ennél nagyobb zűrben is voltunk már, sóhajtottam egyet. Kicsit meggörnyedve, ujjaimat összefonva, tartottam neki bakot, s néztem rá. Ezzel mintegy arra utalva, hogy lépjen a kezeimre, s akkor majd megemelem hogy kitudja nyitni az ablakot, s a drágalátos Csámpás is betudjon mászni. Akire lassan már érdemes lenne egy nyakörvet tenni. De persze ha ezt kifejteném Hermionenak is akkor csak egy sértett nézés, esetleg egy fennkölt beszéd következne arról, hogy miért is lehetek ilyen, s miért nem tudom megszeretni a sárga zsírpacnit. Jó, jó, tényleg nincs problémám vele. Végülis jobb mint egy mardekáros féle háziállat.

- Remélem nem Pitonhoz kerülünk bóüntetőmunkára… - pillantottam rá, s a szemeimben az látszott hogy dühös voltam, de… Valójában annyira nem érdekelt a dolog. Sötét árnyként még ott lebegett fölöttem a bácsikám halála, így az sem hatott volna meg különösebben ha már megint kikötök a zsíros fejűnél. Ha ott nem is, az órákon úgyis mindig kipécézett. 

- Nincs mit megköszönni ezen –feleltem, miközben bátorítóan megfogtam a lány kezét- Nálam biztonságban van a titkod! –küldtem felé, egy halovány mosolyt.
Bár még csak pár hete ismertem Vikit, volt benne valami, ami hasonló érzéseket keltett bennem, mint amilyet csak pár kivételes személy irányába érzek... Egyfajta odaadást, vagy… vagy nem találok jobb szót...
Talán valami ilyesmi kezd bennem kialakulni a lány iránt? De ilyen hamar? Ilyen rövid ismeretség után? Úgy néz ki mégsem lehetetlen… vagy ez csak egy egyedei eset lenne? Nem tudom… Ez egy olyan kérdés, amire csak az idő adhat a választ… na meg egy-két átvirrasztott éjszaka. Ahogy ismerem magam, épp elég olyan alkalmam lesz ezen agyalni.
Lényeg a lényeg, olyan mély kötődés alakult ki bennem a lány felé, amilyet nem vártam ilyen hamar… sőt, egyáltalán nem is vártam, hogy valaha így fogok érezni…
Amikor aztán Viki folytatta, a szavai nagy követ gördítettek le a szívemről. Alapesetben teljesen hidegen hagy, kinek mi a véleménye rólam, mert „akinek nem tetszem, nem néz rám… Pont”, de hogy a lány hajlandó lesz többször is összefutni velem, a Damienes beszélgetéseken kívül… valamiféle örömöt okozott nekem. Örömöt, melyet ismét csak nem vártam…
- Naaaa, akkor ezt megdumáltuk -nyugtáztam mosolyogva a dolgokat, miközben elengedtem a lány kezét…
Nem igazán tudtam, mit kellene mondanom… Sőt, azt sem tudtam, mit kellene gondolnom. Próbáltam tiszta fejjel átlátni a dolgokat, de ezek az érzések, amik egyre csak erősödtek, nem hagytak nyugodni… Érzések, melyek képesek voltak olyan elemi erővel rámtörni, hogy teljesen összekuszálták, a jól megszokott kis világomat...
Azonban mielőtt jobban átgondolhattam volna a dolgokat, Viki szavai ismét visszarántottak a jelenbe.
*Érdekes, még soha nem figyeltem fel rá, milyen szép amikor…*
- Mióta vagyunk barátok? –torkoltam le a gondolataimat- Hát, az az igazság, hogy csak idén év elején haverkodtunk össze… Aztán novemberben lettünk a legjobb barátok, de azóta tűzbe tenném a kezemet érte –ismét csak egy klisés mondat, de ismét csak ez fedi a legjobban az igazságot. A bizalmatlan, üres, magányos énemet, csak Ő tudta elűzni, senki más, azóta bármire képes lennék érte. A szívem mélyén, nagyon reméltem, hogy ő is hasonlóan vélekedik rólam… Talán Vikivel is leszek egyszer ilyen viszonyban…? Szintén a jövő zenéje…
- Hát, röviden ennyi a történet –zártam le a témát, mert a pontosabb részletekbe nem akartam belemenni… Most még nem. Majd egyszer talán Viki megtudhatja milyen is voltam akkoriban, de most még nem akartam elmondani neki… Nem akartam elrettenteni magam mellől… Pedig, ha ez így megy tovább, és Damien nem tér vissza sürgősen, lassan megint magamba fogok fordulni, akkor aztán kezdhetek mindent előröl… Bár, most itt van Viki, és Amandával is szoktunk beszélgetni… Majd meglátjuk… Túl sok itt a feltételes mód…
- Na és mi a helyzet veled meg Amandával? –próbáltam meg valami értelmes kérdést kinyögni, csak hogy elhallgattassam végre a belső hangokat- Ti mióta vagytok egymás lelki támaszai?

..::Harry::..

Ebben a pillanatban nem számít semmi. Ott a kedvenc macskája az ablakpárkányon, és csak pillanatok kérdése, hogy a mélybe zuhanjon.
-Ejj, Csámpás... -zsörtölődik a lány, miközben Harry figyelmeztető szavait figyelmen kívül hagyva mászik fel az asztalra. Azért gondosan körülnéz, nincs-e a közelben Madame Cvikker, de valószínűtlen, hiszen épp az imént olvasgatta kedvenc újságját, és jól tudja, hogy olyankor nem érdekli semmi.
A macska továbbra is pimaszul néz befelé az ablakon, mintha azt akarná mondani, hogy "Háhá, most miattam bajba kerülhettek!"
-Most nem számít a szabályzat, Harry. - mondja a fiúnak a nem éppen rá jellemző kijelentést. De most a macskájáról van szó, érte bármit. Na jó, azért nem, de nagyon szereti és nem engedheti, hogy leessen, már ha ilyen felelőtlen volt, hogy elszökött a Toronyból.
És aztán csodák csodájára, Harry is követi a lányt az asztalra. Nahát, mégiscsak szereti a macskát? Vagy lehet, hogy csak Hermione miatt teszi. Lényegtelen, látva, hogy tartja a kezét a lánynak, hogy rálépjen és ezáltal kinyissa az ablakot igencsak megörül. Bár meglehetősen veszélyes manőver ez, hiszen egy óvatlan mozdulat és már ők is kint vannak a kastély tövében fennakadva egy bokorban vagy fán. Még szerencse, hogy nincs olyan magasan a könyvtár.
Így hát igénybe veszi Harry segítségét, és fellép a bakra, ezáltal el is éri az ablak zárját. Elfordítja.
A kint tomboló szél erőteljesen belöki az ablak két szárnyát, és ezáltal Hermionet is, aki azonnal hátraesik le a földre. Megpróbálja nem magával rántani Harryt, talán a fiú meg tudott hirtelen kapaszkodni valamiben. De ezt nem látja most, mert épp azzal van elfoglalva, hogy mennyire fáj a háta, amit az asztal sarkába ütött be.
Megpróbál valahogy fölkelni a földről s ekkor pillantja meg a sárga szőrcsomót az ablakban.
-Csámpás. Most azonnal idejössz! - szólítja fel a macskát, aki nem is tétovázik, lassú léptekkel odatipeg gazdájához, mintha mi sem történt volna.
Az ablak persze továbbra is nyitva áll és a szél sem akar csillapodni.

[ Davis Perry ]

Halkan serceg a penna hegye a pergamenen. A lány előtt két jókora könyv hevert, az átváltoztatástan házi dolgozat eredményeképp. Még jó, hogy senki sincs, akivel szoros barátságban lenne. Holtbiztos, hogy ráborítaná az asztalt, ha zaklatná a hülyeségeivel.
Idegesen kezdi el rágni a pennája végét. Már csak húsz centi, és kész van, magában bőszen füstölög, hogy lehet egy ilyen ritka unalmas témáról három egész tekercset kérni? McGalagonynak biztos már megint rossz napja volt. Apró fintor, és lapozik egyet a vaskos kötetben, majd még egyet, és…

- Ahh… - halk sóhaj hagyja el ajkait, aztán egy hirtelen mozdulattal ellöki magát a szék segítségével a dolgozat közelétől. Nincs jó kedvében, és ilyenkor még kevésbé toleráns másokkal szemben. Nem igaz, hogy akkora hangerővel kell lennie az embernek, hogy felhallatsszon ide. Ráadásul tisztán és kivehetően. Kinek van kedve más problémáit, esetleges ügyes-bajos dolgait hallgatni? Legszívesebben kinyitná az ablakot, és egy velős megjegyzést tenne, az az alatt állókra, de nem teszi, Madam Cvikker meg nagy valószínűséggel nem díjazná, mégha igaza is lenne.
Lassan áll fel, nem csoda, hiszen, már vagy három órája a könyvei felett görnyed, és ír. Mélyen veszi a levegőt, néha hajlamos megszédülni, ha sokáig egy helyben van, nem kéne elvágódnia, mint egy zsák, felküldenék a gyengélkedőre, holott egy cseppnyi rosszullét még nem a világ vége. Neem, Őt aztán nem alázzák, meg hogy vizsgálgassák, vagy valami, inkább óvatos.

Kimért, hosszú léptekkel indul meg a sorok között. Egy harmadik könyvvel talán be tudja normálisan fejezni, amit elkezdett. Aztán mehet fel a szobájába, vagy végre pihenhet egy kicsit. Nyújtózik egyet, és közelebb hajolva, kimereszti szemeit, hogy könnyebben el tudja olvasni a könyvek címeit. Talán mégis el kellene az a szemüveg? Eddig sem hordta, ezután sem fogja, egyszerűen nem illik hozzá. Pedig finom darab, akárcsak a ruhái, de meg sem fordul a fejében, hogy mások előtt felvegye. Ahhoz már nagyon nyomós indok kell. És különben is, milyen idiótán néz ki vele? Egy pillanatra kibámulva az ablakon meglátja önnön sziluettjét. Sápadt, szinte már betegesen. Tüntetően fordul el, és kapja ki helyéről a könyvet.
Zsákmányát felütve ballag vissza az asztalhoz, és talárját gondosan elrendezve ül le, lábait maga alá húzza, és újból az asztal fölé görnyed. Már tényleg nem sok van vissza…

Jobbjába fogja a pennát, miközben baljával lázasan kutat még valami hasznos, és érdekes információ után. Legalább legyen normálisan megfogalmazva, ha már egyszer írónő az anyja. Igaz, McGalagony soha nem panaszkodott, hogy érthetetlen, vagy csapongó lett volna, de inkább nem várja ki a lehetőséget. Ha már nem egy kedvelt ember, legalább azt ne fogják rá, hogy lusta lenne, vagy akármi.

Unottan lapozott egyet, amikor végre megtalálta, amit keresett. Halovány, valami mosolyhoz hasonlóval nyugtázza, hogy, igaz, három tekercsről volt szó, de a Professzor Asszony biztos nem fog rá haragudni, ha egy csöppet megtoldja. Ez olyan, amit vétek lenne, nem belevenni. Figyelmesen olvasni kezd, miközben gondolatban már a Nő arcát látja maga előtt, ahogy majd meglepődik. Legalábbis remélhetőleg. Mindenesetre, ha ezt nem értékeli kellőképpen, nagyon csúnya kedvében lesz, főleg ennyi munka után. Olvasás közben alig hallgatóan ropogtatja meg ujjait, előkészülve a rá váró, még vissza levő mennyiségre.
Elégedetten ciccent egyet, miután a szöveg végére ért, aztán újfent megmártva a pennát, beletemetkezik az írásba…

{ Julia Woodrow }


A könyvtárba vezető folyosószakaszon, mint ahogyan mindig a koradélutáni órákban, most is rengeteg diák tartózkodott. A falak mellett elhelyezett padokon ki egymaga, kik pedig csoportosan beszélték meg a mai napon történt élményeiket, vagy éppen húzódtak félre mutogatni egymásnak, mit is vettek ki a könyvtár porosodó könyvei közül a kötelező házi dolgozatok elkészítéséhez, segítvén ezzel a másikat…természetesen mindezt olyan halkan, amennyire csak lehetett. Madame Cvikker ugyanis szerette túlzásba vinni a könyvtárban kötelező, csendre intő szabályokat…és olykor bizony a folyosóra is kioldalgott, hogy már pedig ott is azt szeretné, ha a diákság nem folytatna diskurzust, ezzel zavarván az odabent tanuló, esetlegesen olvasó társaikat.

A halkan neszező beszélgetést aztán egy újabb esemény törte meg…nem az nem maradt abba, de emberekhez méltó jó szokás módján, az első hallható cipőkoppanás után természetesen mindenki felkapta a fejét…ki az érkező? Az gyarlóságunk újabb kincse…a kíváncsiság…Ez afféle beidegződött paranoia volt mindenkinél…és nemcsak a muglik között. Talán itt, az iskola berkein belül ez többszörösen is érvényes volt…legfőképpen a haragosok és a házak közötti ellentétek végett. A gyengébb lelkületűek természetesen azonnal felkapták a fejüket, míg a nyugalmasabb, érettebb diákok unottan mérték végig a közeledőt…hogy aztán folytassák a társalgást. Az utóbbi időben ismételten, jelleméről elhíresedett Perry csemete lépdelt a folyosó közepén, távol tartva magát mindenkitől …abban a pillanatban, amikor megjelent mintha meghűlt volna a levegő körötte. Jeges tekintete úgy szelte maga előtt az utat, mint valami éjfekete árny…egy dementor, aki táplálkozni akar a gyengékből. Az ott tartózkodók közül sokan félelemmel, sokan lenézve őt tekintettek az irányába…mindenkiből kiváltott valamiféle érzelmet…kiből ezt, kiből azt. Egyikük sem ismerte a múltat, ami miatt olyanná vált, amilyen…az senkinek sem jutott eszébe, hogy esetleg nem magától választotta ezt az utat…hanem kényszeríttette az élet. Ez volt az ok, amely miatt nem hatotta meg a tudat, miszerint nem kedvelik. Ráébredt arra…nem szabad másokkal foglalkozni…abból nem sülhet ki semmi jó. Ő valamiféle rossz ómennek tartotta önmagát…aki eleddig érintkezett vele, azok vagy meghaltak, vagy pedig eltűntek. Kékellő íriszeit nem emelve senkire haladt el a diákok között, majd az ajtó elé érve megtorpant, és benyitott…



A csendet megtörő, szinte üdítőleg ható a piszmogásokat követően, amikor a koros, és meglehetősen vaskos nyírfaajtó zsalui halk nyikorgással tárják fel a folyosóról érkező diák sziluettjeit…mintegy, figyelmet követleve belépésének. Az éjfekete talárt viselő fiatalember tekintélyt parancsoló, majdhogynem fenkölt stílusban jelent meg…igen, az úrias neveltetés. Fordulva hajtotta be ismét az ajtót, majd az egyik polcsornak támasztott, létrán lévő asszonyra veti jeges tekintetét, a helyég „úrnőjére”…nem szólalt meg, csak halovány mosollyal nyugtázta, hogy az rosszalló tekintettel meredt rá. Az igazat megvallva szívesen odavetett volna a nőnek pár sort…esetlegesen, ha ennyire érzékeny a csendre, akkor óhajthatna gondoskodni az ajtó nesztelenségéről is. Mindazonáltal nem érezte kedvét hangját hallatni, így csak biccentett egyet köszöntésképpen, hogy mégse tűnjön illemtelennek…aztán kilépve indult meg a Könyvtár hátsó régiói fele, hogy kedvenc helyén, távol mindenkitől megkezdhesse a házi dolgozat kidolgozását.

Hatalmas, egész lényét fedő talárja nem lobbant meg…a drága anyag úgy követte testének mozgását, mint leghűbb szolga az urát. DaPe célirányosan haladt, kezében a tőle szokott ébenbarna, míves irattartó…se több, se kevesebb. Útja közben a hatalmas polcrendszerek egy-egy beszögellésében elveszett, hogy arról leemelve a szükséges könyvet ne kelljen majd feleslegesen felkelnie a helyéről. Az egyik kitérő alkalmával régen látott „cimborájára” lett figyelmes…Phillip. Nem emel szót, sem pálcát, pedig szívesen töltené kedvét…azonban ma még ő is hidegen hagyja…Ellenben észlelnie kellett a másik részére cseppet sem kellemes helyzetet…miszerint az oda tart, ahová ő is.

A vele egykorú, magát igazi menő legény szerepében feltűntető fiú kihúzva az általa preferált széket foglalt helyet…DaPe ajkain halovány és gonosz mosoly villant a pillanat egy apró töredékére, majd ismét a hűvös maszk telepedett rá. Az ellenlábast ismerve biztosan valami nőt nézett ki magának, merthogy más miatt nem ült volna le…főleg a könyvtárban…és minő véletlen…Woodrow jelent meg, egy kopott szegélyű könyvvel a kezében. Sajnálatos módon ő éppen a Davis törzshelyével szembeni helyet foglalta el. Tekintettel a származására még nem is lett volna túlontúl hatalmas probléma…node, Hugrabug. A Mardekár házát erősbítő csendesen nyugtázta magában, hogy elegendő lesz ha letelepszik…lényének gyűlölete bizonyosan elűzi majd a törékenynek ható teremtést. Nem törve meg lépteit haladt egyenesen a páros felé…és a Phillip által elfoglalt szék mellé érve torpant csak meg. Nem ejtett szavakat…mindösszesen hűvös, már-már gyilkos tekintettel meredt az alatta húzódóra…A lány egyenlőre nem keltette fel érdeklődését…Az előtte üldögélő láthatóan megrezzent, amikor oldalra pillantott…bizony, a múlt árnyéka örökre kihatással lesz az életére. Hangot sem hallatva egyenesedett fel, majd lépett hátra, és megkerülve az asztalt Julia mögött elhaladva távozott. Perry a hatás kedvéért szemmel követte pár másodpercig…attól nem tartott, hogy a másik pálcát ragadna…gyáva ahhoz. Midőn a nevetség tárgya kifordult az egyik polc mellett, a fiú letette az eleddig összegyűjtött könyveket, és pontosan a székkel szembe az irattartót is. Annak éle természetesen az asztal élével párhuzamban…miért? Maga sem tudja…így helyes. Apró fejmozdulat a köszöntés kedvéért Woodrow irányába…alig észrevehető, mégis, így helyes…aranyvér, amely önmagában követel minimum ennyit…

Ezt követően emelte meg karjait, és oldotta el a talár nyakát szegélyező kötését, hogy aztán összehajtva azt az asztal lapjára tehesse. Helyet foglalván, balját a könyvekre helyezte míg jobbjával az irattartó élét simította végig...kékellő tekintetével tűntette ki a lányt…nem szólalt meg, feleslegesnek tartotta…a lélektükrök mindent elárultak a társaságról alkotott képéről…Amennyiben a másik nem mozdult, úgy elővéve az irattartóból a tintát, tollat, és pergameneket látott hozzá a feladatához…biztos volt benne, hogy személye elegendő lesz a másik távozáshoz…ha esetlegesen nem? Nem zavartatja magát…elvégre…ő itt szokott tanulni…és ebből nem volt hajlandó engedni…öt esztendeje mindig ide jött, ma miért tett volna másképp?

[ Davis Perry ]

A lány kezében megállt a penna. Nem látszik elég elfoglaltnak, ahhoz, hogy békén hagyják? Apró fintorral ajkain nyugtázta, hogy leültek vele szembe. Nem szólalt meg, egyetlen jeges, a másik felé lövellt pillantás, mellyel mintha azt mondta volna „Oké, leülhetsz, nem érdekel, de ha megszólalsz, elköszönhetsz a nyelvedtől”. Hidegkék lélektükreit újból a könyvre emelte, és mint akit, cseppet sem érdekel, ki mit tesz, vagy épp mit szeretne tenni, folytatta a dolgozatírást. Soha nem volt egy közlékeny természet, és senki kedvéért nem fog ezen változtatni. Egyedül azt sajnálta, hogy nem a Mardekárban került, nem nézték volna ki ennyire a hugrásoktól, szöges ellentéttel viseltetett mentalitása miatt. Ugyanakkor akárhányszor a közelébe került egy _abból_ a házból való diákkal, inkább leharapta volna a nyelvét, mintsem beismerje, mennyire szeretne közéjük tartozni.

Mélázásából a szék újbóli nyikorgása zökkentette ki. Már nyitotta volna a száját, hogy kifejtse véleményét az illetőről, aki végre a távozás mezejére lépett, nem zavarva tovább meghitt magányát a könyveivel, amikor a torkárra forrtak a szavak, mielőtt kiejthette volna őket.
Davis Perry…
A fiú nem önszántából távozott ez már tisztán látszott abból a tekintetből, amit Perry vetett rá. Vajon mi történhetett kettejük között? A másik szemmel láthatóan tartott Tőle, alighogy megállt mögötte, már csapot-papot otthagyva loholt is elfele. Mióta állhatott mögötte? Nem túl régóta az biztos, hiszen alig pár perce, hogy visszaért a vaskos kötettel.
Alig láthatóan vonta fel szemöldökét, amikor a Mardekáros leült vele szemben. Ez meg mi a … kezdte volna, de inkább egy szinte láthatatlan fejcsóválással vette tudomásul, hogy ezt a dolgozatot úgy fest nem egyedül fogja megírni. Meg sem fordul a fejében, hogy esetleg elül. Ő volt itt előbb, ha a fiúnak nem tetszik, majd lesz szíves elpárologni. Ennyi könyvet nem fog senki kedvéért átcipelni valahova máshova, ahol nyugton lehet.

Jeges pillantással méri végig Perry-t. Van mersze… Vagy csak provokálja? Soha, semmilyen körülmények között nem látott a magukéhoz hasonlatos szituációt. Egy mardis, és egy hugrás, egymással szemben, minden nélkül, és tanulnak. Dacosan néz a másik szemébe, annak biccentésére lehunyja, majd újra felnyitja szemeit, megtoldva egy pici bólintással. Szólni Ő sem szól semmit, felesleges, nincs is miről, értelme nem sok van egy ilyennel leállni diskurálni. Kegyetlen félmosoly kúszik szája szegletébe. Na persze, a híres Davis Perry sem tökéletes, máskülönben miért keringenének pletykák arról, hogy meg kellett fegyelmezni? Röpke gondolat, hogy talán egy velős megjegyzést megérne a dolog, de .. túl sokat szenvedett a dolgozattal, a fiú nem hülye, pontosan tudná, hogy azzal kell kezdeni.
Merengése közben íriszei összetalálkoznak a másikéval. Félrebiccentett fejjel néz bele a fiú hideg lélektükreibe, amolyan „engem innen el nem ijesztesz a mérhetetlen gőgöddel, ugye tudod?”. Tudta jól, hogy valószínűleg keresetlen társaság a fiú szemében, az azokból sugárzó ellenszenvből erre engedett következtetni, de ahogy már az elején, elhatározta, nem mozdul, ha  itt akar tanulni, el kell viselnie, hogy Ő bizony addig nem fog felállni, míg nem végez, ha tetszik, ha nem.
Újabb, ezúttal még elrejtettebb fintorral törődik bele, hogy úgy látszik, ez alól Perry sem kivétel. Szenvtelenül nézi végig, ahogy a fiú kipakol, mindent pontosan úgy, mint bájitaltanon. Precíz, pontos, és semmit nem kapkod el. Már-már túlzottan is. Vajon tényleg olyan durva volt a fegyelmezése? Kibámul az ablakon, a tavaszodó birtokra, majd mély sóhajjal megmártja a pennáját, és folytatja munkáját…

{ Julia Woodrow }

A Mardekár Malazár alapította nemes ház képviselőjének elhaló, ténylegesen csak formalitás végetti fejbólintásra az első pillanatban nemhogy jelzés, de még válasz sem érkezett az annak címzettől…a Hugrabugos csitri ennyire pimasz lenne? Származásából fakadóan ismernie kellene annyira az etikett alappilléreit, ha valaki megtiszteli őt, azt illik viszonozni. Perry hűvös, szinte érezhetően korholó tekintete nem kúszott el az előtte tengődő lányról…addig nem, amíg az nem volt hajlandó legalább egy apró biccentéssel viszonozni köszöntését. Ez ugyan megtörtént, de igencsak nyögvenyelősen sikeredett…Davis hallott már róla, hogy Woodrow házának választása nem biztosan helyénvaló, suttogták sokan az iskola falai között, főleg háztársai…de a gondolatot igen hamar lezárta elméjében, elvégre a Süveg nem szokott tévedni…eleddig soha nem tévedett. Őt is a Mardekárba osztotta, noha kerülhetett volna akár más házba is…a jelleme, a szunnyadó, legbensőbb bugyrokban lakozó. A mélybarna, kopott anyagú Varázssipka a lelkébe látott, és meghozta az ítéletet, amely a bizony hatalmas részben befolyásolta életének alakulását. Bizonyosan volt a lány esetében is válasz arra, hogy a külvilág felé mutatott jellem ellenére miért került egy olyan alantos házba, mint a Hugrabug. Oda általában olyan embereket osztottak be, akik semmilyen fontos szerephez nem fognak jutni az életükben. Igen…jellemtelenségükből fakadóan. Woodrownál érezhető volt egyfajta megfoghatatlan valami, amely mintha azt sugallta volna, nem érzi jól magát ott, ahol van. Talán a Mardekárban kereste volna a helyét? A Süveg megérezte a gyengeségét…megérezte, hogy a dicső színek alatt megtörne…Ahhoz kellett egyfajta szemléletmód, és erő, hogy valaki a Roxfort valaha megalapított legtekintélyesebb házába kerülhessen.

A talár elhelyezését követően a fiatal leheveredett, majd két kezével eloldotta mappájának bőrből lévő, varrással szegett csatjait. Lassú mozdulatokkal tárta fel annak gyomrában rejlő tankönyvet, pergameneket, és az íráshoz elengedhetetlen kellékeket. A Bájitaltan tankönyv a jobbjára került, az asztal szélétől mintegy két-három arasznyira…abban igen fontos leírások lapultak, amelyek minden bizonnyal kellőek lesznek majd a dolgozat főbb pontjainak megszerkesztése során. Ezt követte a tintatartó, amely a mappa jobb felső sarkától rézsútosan került az asztal lapjára, pontosan olyan távolságra, amennyiben a fiú jobbja kinyúlik majd, kényelmesen márthassa tollát annak tartalmába. Ezt követően Davis balja a mellette lévő szék támlájára kúszott…mintha annak súlya sem lett volna emelte meg, és tette le, midőn párnázott ülőfelülete szabaddá vált. Azért ezen székeknek volt súlya, anyagukból fakadóan…de megvolt az oka, hogy az ötödéves miképpen is emelte meg különösebb erőfeszítés nélkül. Az édesapától kapott ereklye megemelkedett, majd a kihúzott széken állapodott meg ismételten. Mire a fiú visszafordult az asztal irányába, jobbjában egy vörös szín toll, baljában pedig két pergamen ékeskedett. A hófehér papírosok előtte landoltak, míg a tollat tartó kéz lassan az asztalhoz simult…még nem érkezett el az ideje az írásnak…az anyagok gyűjtése, valamint átolvasása szükségeltetett ahhoz, hogy Davis tudja, miképpen is lát neki a kötelező dolgozatnak. Midőn a vaskosabb, Bűbájtan haladóknak című könyvet a kezébe emelte, akaratlan pillantásának horizontjába került a lány…őt méregette…szemtelen módon, talán már percek óta. Hűvös tekintet, amely Davis-re csak a tükörből szokott visszaköszönni…Amennyiben most egy nyamvadt kis Griffendéles lenne, már bizonyára hanyatt-homlok ugrott volna ki az ablakon, testének formáját hagyva annak üvegében…de Mardekáros volt…nem az a fajta, aki megretten egy apró, törékeny nő tekintetétől. Leeresztvén a könyvet érintette annak borítóját az asztal széléhez, miközben a kékellő íriszeket mélyen belefúrta Woodrow tekintetébe. Amennyiben most odatoppant volna egy tanár, esetleg prefektus, bizonyára szót emelt volna, tartva a közelgő tűztől. A fiú tulajdonképpen csak azért nem emelt szót a másikra, mert annak származása bizonyos, nagyon halovány előnyökhöz jutatta…így tűrt…de tűrésének is voltak határai…a lány a tekintettel pedig azokat pedzegette…

Midőn ismét az érdektelenség kúszott kettejük közé, Davis megemelte a könyvet, majd annak soraiban elmerülve raktározta a fontos információkat…Azon írásokról, amelyeket fontosnak talált, feljegyzést készített az egyik pergamenre. Nem volt szíve a könyvet bemocskolni, elvégre az úgy volt szép, ahogyan megteremtették. Lassan a pergamen felénél járhatott, amikor ismét azt kellett észrevennie, hogy Woodrow enyhén félrebiccentett fejjel méregeti ismételten. Újfent jegesen villanó tekintet, amely szinte vágott…fagyasztott…Megannyi gondolat…talán a vele szemben ülőből előtört a nő? Láthatóan merengő íriszei kutattak valami után a fiú tekintetében…de hiábavalóan…az nem árulkodott semmiről, ami odabent lapult. Annakidején ekkor érkezett volna el a pillanat, amikor Davis szót emel a másik mustrálására…de az idő múlása megváltoztatta őt…A pálcáért nyúljon, és megnevelje a pimaszt? Esetleg szóban figyelmeztesse? Egyik sem…utolsó esély a vérre való tekintettel…a legutolsó. Pedig igen kedvére lett volna a bizonyos Petrificus Totalus ige utáni mélázás a lány megmerevedett lényén…

Újabb percek múltak el csendesen…és még nem hangzott el egyetlen átok sem…talán a páros rekordot döntött ezen időtartammal…egy Mardekáros, és egy alantos Hugrabugos, akik egymástól mintegy karnyújtásnyira voltak csupán, ennek ellenére egyikük ajkát sem hagyta el átok, sem becsmérlő szó. Woodrow azonban nem tanult, továbbra sem hagyott fel a kelletlenkedéssel…tekintetét most a fiú válla felett az ablakok irányába szegezte, megszemlélvén a tavasz első napjait. Halk sóhajjal az ajkain merült el ismételten az írás rejtelmeiben…Perry befejezte a jegyzetelést, a penna hegyének lappal való érintkezéséből adódó neszezés abbamaradt…hirtelen, minden jel nélkül…Davis megmerevedett, mintha sóbálvánnyá változott volna. A mozdulatsor érezhetően a zavaró tényező ellen szólt…gyülemlett a másik neveletlenségéből fakadó szólhatnék, de még nem érte el a pontot, amikor ki kell robbanni.

A fiú azonban megelégelvén a mögötte húzódó, természetre nyíló ablak mustrálását, tollát a tintatartóba helyezve csúsztatta immáron szabad kezét az asztal alá. Az igazat megvallva kíváncsi volt, mennyire gyenge idegzetű a vele szemben üldögélő…amennyiben az, pálcát fog rántani a kéz eltűnését követően…Esetleg megtörtént? A mozdulatsor akkor sem szakadt meg…mindösszesen a fiú mélyen a lány szemébe fúrta sajátját…az éjfekete farmernadrág oldalzsebének elérését követő pillanatban mutató, valamint középső ujjával ragadta meg pálcáját, majd húzta ki azt a rejtekéből. Megemelve válla felett a háta mögé bökött a hegyével, mintegy jelezvén a másiknak…nem kell félnie…egyenlőre. Halk mormolás…az ablak előtt karnisról lógó függöny hirtelen behúzódott…pillanatnyi félhomály marta el a könyvtár ezen szakaszát…aztán a páros felett lévő megbűvölt lámpásban kigyúlt a fény. A pálca ezt követően visszavándorolt a helyére…a fiú pedig folytatta az írást…

 [ Davis Perry ]

Rideg íriszekkel mérte végig a fiút. Bár eredeti célja az volt, hogy mustráló tekintetével elüldözze, szemlátomást inkább felidegesítette. Apró szinte már pimasz félmosoly, vajon meddig bírja szó nélkül? A lányt mulattatta a helyzet. Két hasonló, mégis különböző jellem. Szavak feleslegesek voltak, pontosan tudta, mennyire lenézi a vele szemben ülő, csak mert másik házba osztotta be a Süveg. Maga sem érti miért, soha nem volt egyetlen kedves szava sem, érdeklődni is csak akkor, ha az adott dolog őt is érintette. Egyfajta létrának használta mindig is az embereket, ügyelve arra, hogy soha ne maradjon le senkinél, aki egy kicsit is megismeri, ha egyáltalán eljut odáig. Nem enged közel magához senkit, soha semmilyen körülmények között ez alapszabály. Vagy ha mégis, nos, az nem több puszta látszatnál…

Halk sóhajjal folytatta az írást, csak legyen már vége ennek az egésznek, és végre maga mögött hagyhatja a fiú, és belőle áradó gyűlöletet. Dacból maradt a helyén semmi más nem hajtotta, noha mégis a puszta jelenlétével irritálta a másikat. Nem vette fel a már-már agresszívnek beható mozdulatot, ahogy amaz kezében megállt a penna. Tudta, szinte érezte, hogy neki szól, várta a sértő megjegyzést vagy a kioktatást de az elmaradt. No lám, no lám… Mi a fene? Efféle gondolatok ölelték körül Julia-t, miközben arcizma sem rezzent, ahogy hidegkék tekintetét Davisre emelte. „Ha nem teszik, van máshol is hely”. Közvetítette pillantásával. Ő, ahogy a tények is mutatják, nem fog felállni, és távozni, csak mert Perry úgy óhajtja. Nem, nem, semmi értelme feleslegesen idegeskedni. Szépen megírja, amit elkezdett, aztán összepakolja a holmiját, és távozik. Jelen esetben azonban ez azonban még saccra negyven centi. Ha a másikat ez nem bírja távozásra, akkor kénytelen lesz megosztani vele a padot.

Tekintetét a párkányra szegezte magában finoman szőve a következő mondatot, amikor mozgásra lett figyelmes a szeme sarkából. Davis szabaddá téve kezét, lecsúsztatta azt egészen a pad alá. A lány kérdően nézett rá, agya lázasan forgott, pálcát rántson, vagy nyugton maradjon? Nem, a könyvtárban úgysem merné megtámadni. Mélyen vette azonban a levegőt, nem tudta mire számítson. Álcája tökéletesen elfedte pillanatnyi megingását, arról semmit nem lehetett leolvasni, csupán a felvont szemöldökei utaltak arra, nem érti, mit akar a vele szemben ülő.
Pálca került elő valóban az asztal alól, de Davis azt nem Őrá irányította, hanem halk mormogással behúzta a függönyt, majd megbűvölte a felettük levő lámpát. Julia apró fintorral nyugtázta ténykedését, saját pálcája a talárja ujjába varrott kis zsebben pihent, melyet egy gombbal lehetett kinyitni, és visszazárni anélkül, hogy ezt bárki észrevette volna. Ha elő akarta volna venni, elég lett volna leengedni a jobbját, két ujjal kigombolni a nyílást, és az illedelmesen a kezébe csúszott volna mindenféle előjel nélkül.

Perry, mint aki jól végezte dolgát, újra nekiveselkedett az írásnak. Julia pedig lassan fellélegzett. Így már más…
 Lassan, kimérve minden másodpercet mozdul, meg, és nyúlt a talárja nyakához. Kezdett melege lenni a szituációban, és már egy ideje amúgy is tervezte, hogy leveszi azt magáról. Gyors mozdulatokkal oldotta ki a nyakát, és a mellette levő szék támlájára terítette úgy, hogy annak felső szegélye félbehajtsa, de mégse gyűrje. Ténykedése közben nem nézett a fiúra, igazából nem is érdekelte, hogy mit szól majd hozzá, ha meg akarja támadni, tegye. Vetett egy utolsó pillantást a pálcával együtt elrendezett talárjára, majd hang nélkül folytatta a jegyzetelést jelezve, hogy esze ágában sincs innen elmozdulnia, amíg nem végzett…

{ Julia Woodrow }

Davis Perry soha nem tartozott azon emberek közé, akik pozitívan szemlélték önnön, vagy akár mások jövőjét. Miért? Mert semmi oka nem volt arra, hogy a gondolkodásmódja eltolódjon abba a bizonyos irányba…mire fel kellett volna, hogy így történjen? A rengeteg „szépséges” emlék miatt, amely ott élt elméjének legrejtettebb bugyraiban…azért, amit az élettől kapott útravalónak már ilyen fiatalon? Nem…sokkalta jobb, és nyugtatóbb volt negatívan és pesszimistán tekinteni mindenre…lenézően, távol tartva magától bárkit, biztosítva ezzel magányát, és mások testi épségének megőrzését. Mindezek ellenére most bízott benne, hogy elvéve a természetre való kilátást a lánytól elejét veheti a bámészkodásának…nem is az zavarta, hogy a másik kifelé méreget tekintetével, sokkal inkább, hogy az ablak pontosan mögötte volt, így mindig beleesett Woodrow pillantásának horizontjába. Nem volt ínyére, ha mustráló szempárok kereszttüzét kell folyamatosan kiállnia, noha a tény nem zavarta úgy, mint egyeseket. Inkább szokatlan volt a számára, hogy van, aki egyáltalán felé mer pillantani a másodperc töredékénél huzamosabb időre. Egy dolgot azonban kérdésként tett fel magában, bár megválaszolatlan hagyta, nem is értvén, minek elmélkedik ilyesmin…A nők általában megnézték maguknak azt, aki küllemre igényes, és férfinak alapanyag…ezt egyszerűen létükből fakadóan nem tudták hanyagolni. Igen, igen…Davis fejében ez is megfordult, noha közel sem szeretett volna semmit a másiktól. Az túlontúl izgága, és sajtkukac volt a számára…

A sóbálvánnyá merevedésével tudatosítani szerette volna nemtetszését az apró, mégis zavaró szöszmötöléssel szemben, amely azóta élénkült meg, mióta leült az asztalhoz a dolgozatát írni. Azt nyugalmasan szerette volna, úgy, hogy arra koncentrál…nem pedig a másik fél folyamatos regulázására, amit jelen helyzetben tennie kellett. A pálcahasználattól nem riadt volna vissza, hamarabb meglépte volna, mintsem kezet emeljen egy nőre, ezzel is kimutatva gyengeségét. Mert akik ilyet tettek férfi létükre…hát azok egyenlők voltak egy utolsó házi manóval, akit jobbára csak ütlegelni ildomos. Perry immáron képes volt semmibe venni másokat, hál’ a hathatós okításnak…de továbbra is vallotta…nőt nem ütünk meg…csak átkozunk. Az kifinomultabb módja az igaz érvényre juttatásának. Ismét megragadva a vörös tollakkal díszített pennát emelte ki azt a tintából, és húzva le az üvegcse szélén a hegyét, látott neki az írásnak…jobban mondva a jegyzetek bővítésének. Az öreg McGalagony szerette, ha a beadott műnek megvan a terjedelme, de emellett tartalommal is bír. Továbbá, Griffendéles mivolta ellenére olykor tudott objektíven osztályozni is. Persze a házába tartozók mindig is kivételes elbánásban részesültek, és Troll-t csak akkor kaptak, ha már nem volt más lehetőség…ennek ellenére a Mardekárosokat is hajlandó volt jutalmazni életképes jegyekkel.

A pislákoló fény, esetleg valami a levegőben…de percekre megnyugtatta az izgő-mozgót…ez külön rekordnak számított tőle, merthogy eleddig egyetlen mozdulatlan perce sem akadt. Persze ahogyan azt sejteni lehetett, a jelentősnek tekinthető változás csupán valamelyest hosszabb időre állt be…végleg nem. Noha most zavaróan hangos neszt nem hallatott Woodrow tevékenykedése a talárjával, Davis egyszerűen nem értette, miért kell ennyit mocorogni. Az ember azért jön a könyvtárba, hogy nyugalmasan dolgozhasson…és csendben, köszönhetően Madame Cvikker hathatós némaság imádatának. Erre fel a Süveg által a Hugrabug házába sorolt hölgyemény mondhatni másodpercenként tett valamit, mintha nem tudott volna meglenni magában. Csupám egyetlen rossz mozdulat kellett, és a több órás munkának annyi...egy óvatlan, asztalt való löket, és a tinta borul...Ezért nem szabadott azonnal a pergamenre a lényeget felróni…noha arra azért megvolt az esély, hogy az valamiféle piszkozat. Bár, ahogyan a fiú megérkezett, és rálátott arra, azt a következtetést vonta el, az már a végleges, leadandó anyag. Egyetlen dolog következett a folyamatos fészkelődésből… Woodrow unja már a dolgozat írását.
- A dolgozat értékét írással növeled, nem fészkelődéssel!
Vetette oda a tőle jól megszokott, rideg hangon, pillantásával sem méltatva a leányzót, a pergamenre vetett jegyzetek sorainak áttekintése közben.
- Bár tény, az utóbbiból bizonyosan Várakozáson Felülit kapnál!
Ezen mondat végén azonban leeresztette a baljában tartott könyvet, míg jeges íriszeit egyenesen a lány lélektükreibe fúrta. Egy újabb regulázás, immáron szavakkal…szükséges, hogy végre nyugalom legyen.

[ Davis Perry ]

A lány növekvő dühvel folytatta a negyedik tekercs egészre írását. Mellette katonás sorrendben a könyvek, az épp írott pergamen alatt, a már elkészített jegyzetek. Szerette, ha olyan környezet vette körül, amiben nyugodtan, kedvére tud dolgozni. Ebbe az eleddig tökéletes képbe mászott bele Perry.
Normális esetben már réges-rég megkérdezte volna a vele szemben ülőt, esetleg nem kíván e a távozás mezejére lépni, ha ennyire nem bírja elviselni a társaságát, de Davis más volt. Eleve maga a tény meglepte, hogy vele szemben foglal helyet, és ez épp elég volt ahhoz, hogy félretéve olykor modortalan stílusát, inkább csendben, magában fortyogjon.
Szenvtelen arckifejezése, most is tökéletesen elrejtette a másik elől minden gondolatát, amely annak érkezése óta már nemcsak a dolgozat körül forgott, akármennyire is szerette volna.
Egyszerűen fel nem foghatta, miért ült le a fiú pont ehhez a padhoz, ha látványosan zavarja, hogy Ő is itt tanul. Direkt akarja kihozni a sodrából, vagy…? Lopva tekintett oldalra, a pálcát rejtő talárra. Már bánta, hogy megszabadult tőle. A fiúé igaz a zsebében pihent, de meg-megfeszülő arcvonásai, nem sok jóra engedtek következtetni. Legalább annyira tartott Perry-től, mint amennyire nem, noha ezt még magának sem vallotta volna be.

Apró fintorral gondolt vissza, az előző perrymentes időszakra, Nyugodtan, kényelmesen tudott dolgozni, nem zavarta senki, és semmi, nem kellett megválogatnia mozdulatait. Undorral az arcán tette pennáját a tintásüvegbe. Közelebb húzta magához a könyvet, és figyelmesen olvasni kezdte azt. Ujját, könyvjelzőnek használva a mondat végére tette, aztán a dolgozatára esett a pillantása. Megér annyit további fél oldal, hogy egy levegőn kelljen osztozkodnia a fiúval? Fájdalmasan pillantott újra a könyvre, és húzta el a száját. Miért nem tudott másik helyet választani?
Nesztelen sóhajjal emelte ki a pennát, és kezdett el újra írni, amikor Davis megszólalt.

A fiú szavaira, legalább tíz fokot hűlt körülötte a levegő. Van mersze…
- Tájékoztatásul közlöm – szólalt meg fagyos hangon – hogy az összes eddigi dolgozatomra kiváló minősítést kaptam. Ha néha-néha odafigyelnél az órán, tudhatnád. Ennél fogva pedig annak megírása alatt azt, és úgy csinálok ahogy akarok.  – a mondat végére felemelte a fejét, hogy lélektükreivel megtalálja a fiúét, és láthassa annak reakcióját, hogy egy hugrás bizony vissza mer szólni. Tény, hogy Ő nem épp arról volt híres, hogy nagyon közéjük tartozna, és nem is tesz azért, hogy ezen változtasson, de ezt a modort kikéri magának. Egy pillanatra újra elmerengett azon, hogy miért is nem tartozik egy házba a fiúval. Lényegtelen, ezzel úgysem tudna zöld ágra vergődni.
Mielőtt azonban engedte volna, hogy a másik megfelelően, és talán származásához méltóan válaszoljon, felszegte a fejét, és hasonlóan hűvös hangon újra szólásra nyitotta a száját
- Egyébként, meg ha nem tetszik, hogy velem kell megosztanod ezt a padot, vannak jobb helyek is, cseppet sem fogom hiányolni a társaságod, ha úgy döntesz, inkább elülsz, mert én, amíg ezt be nem fejeztem, nem fogok felállni, és vághatsz rám gyűlölködő arcokat, nem érdekel. Remélem elég érthető voltam?. – fejezte be a jellegzetes, szinte gunyorosnak ható félmosollyal a szája sarkában. Érezte, hogy talán túl messzire ment, de végül is, ezen már nem tudott változtatni. Nem is akart. Ha a másik esetleg megátkozza, tegye azt gyáva módon, úgy hogy védekezni sem tud, hiszen a pálcája a talárja ujjában pihen. Elővenni? Neeem. Teljesen felesleges. Jégkék íriszeit mélyen a fiúéba fúrta, kíváncsi arckifejezéssel várta, mit mond erre a másik. Ha mond, és nem áll fel, hogy a lány végre a szokott tempójában dolgozhasson…

{ Julia Woodrow }

A fiatal fiút, az ajkait elhagyó szavak kiejtése közben nem holmi alantos, sértő modor vezényelte. Távol állt tőle az efféle gyermekies visszavágás, az, hogy akaratát így juttassa érvényre. Csupán úgy ítélte meg a helyzetet a lassan csepegő percek leforgása alatt, itt az ideje foganatosítani nemtetszésének tárgyát. A pillantás nem segített, melyet a mozdulatlanság követett, szintén eredménytelenül…az apró, mégis evidensnek ható jelek azt hivatottak szimbolizálni, valami nincs rendben. Ez a valami pedig Woodrow formájában üldögélt a vaskos asztal lapjának, valamint a kettejük között húzódó könyvtengernek a túloldalán. Egyszerűen nem bírt magával…tipikus nőnek nem lehetett mondani, bár inkább valahol az, és az örökmozgó között leledzett leginkább. A Perry család sarjának nem a másik személyével volt baja, esetlegesen azzal, hogy éppenséggel a kedvenc, mondhatni ereklyének ható helye előtt foglalt helyet…Képes lett volna szemet hunyni efelett az ordító hiba felett…sokkal inkább az fokozta kedélyállapotát, hogy Woodrow nem vette észre…mindent csinál, csak nem dolgozik…ezzel pedig zavar másokat. A Mardekár házát immáron valóban erősbítő fiú nem emelte el a fagyosnak ható szempárt az előtte üldögélőről…bizton tudta, hogy az nem fogja szó nélkül bírni az igazat. Az igazság mindig fájni szokott, igazán életből fakadó közhely…ezt alátámasztva mindenki mentegetőzni próbált, ahányszor a másik igazat állított…ahelyett, hogy magába nézett volna. Azzal, hogy szót emelt, a korholó igazát juttatta érvényre…mert akinek tiszta a lelkiismerete, az nem szólal meg feleslegesen, védve az önnön érdekeit. Davis egyetlen arcizma sem rezzent meg, már-már zavarba ejtőn fürkészte a lányt, és nem kellett csalódnia…érkezett az a bizonyos válasz. Mentegetőzés, kertelés, rizsa, sokféle neve van az efféle szövegelésnek…senki sem kérdezte, ki hányast kapott a dolgozataira, a hangsúly itt a fészkelődésen volt. Az pedig, hogy a Hugrabugos úgy írja meg a feladatot, ahogyan szeretné? Butaság. A Roxfortban ültek, annak berkein belül is a könyvtárban…közösség…és mint olyan, idomulni kell. Persze nem Davis-nek, hiszen jelen helyzetben ő igazán kitett magáért, és olyan csendesen dolgozott, hogy azt szavakkal mérni lehetetlen…Woodrow-ban kellene, hogy legyen annyi, tekintettel van másokra.

A visszaszólás hanglejtése, színe és stílusa meglepő volt egy sárga-fekete szegély címeres szájából, persze a fiú vonásai mit sem változtak. Igen, egy rövid megingása volt ugyan az előző félévben, amikor képes volt mutatni, mi honol odabent…de az évek alatt belerögződött ennek gyökeres ellenkezője…az újabb tragédia pedig arra sarkallta, újfent térjen vissza egykori önmagához…nem szabad kimutatni semmit. Az, támadási felületet biztosít, és mutatja mások felé a gyengeséget. Perry pedig nem volt gyenge, már nem. Azzal az unott, szinte üresnek ható tekintettel merengett előre, amellyel percekkel ezelőtt feltekintett. Várt, nem akart szót emelni, mert tudta, a nevetséges védekezésnek még nincs vége. Hátra kellett, hogy legyen a bizonyos erőfitogtatás, miszerint Woodrow úgysem ül el az asztaltól…egyértelműnek hatott, hogy ezt a lány foganatosítani is fogja. Ismét nem kellett csalódni, ahogyan az várható volt, szinte óramű pontossággal érkezett a folytatás. Perry továbbra sem emelve el kékellő szemeit, figyelte a másik minden rezdülését. Bizony el kellett könyvelnie magában, hogy újabb felesleges szavakat hallott, amelyeket a tettek már érvényre juttattak korábban. A talár levétele, a mozdulatlanság az érkezését követően…a fiú nem értette soha, miért kell olyan dolgokat szavakba önteni, amelyek maguktól értetődők. A mondatok befejezését követően a kezében lévő könyvet az asztalra helyezvén fonta össze maga előtt két tenyerét, és szegte kissé előrébb a fejét. Nem megy el, legyen…
- Úgy elvárom, hogy alkalmazkodj!
Ejtette mogorva hangon, jelezvén, az ő béketűrése is véges…hogy elvesztette a fejét, és mérges lett volna?…nem…csupán megelégelte, hogy nem tud abban az ütemben haladni, ahogyan szeretne. Továbbá a munkakörnyezet sem nyújtja azt, ami az előírt…csendet. Visszahúzva fejét szólalt meg ismételten.
- Nem körötted forog a világ, soha nem is forgott, és eztán sem fog! Csendesen dolgozz, vagy szükségét érezvén Én teszek majd csendet!
Pár mondat, amely egyszerre tapos bele az illető hölgy lelkébe, jelezvén jelentéktelenségét…ugyanabban a pillanatban jelenti ki, legyen csend…ha nem, akkor majd a fiú gondoskodik arról.

Egyetlen mozdulat csupán, és pálcája a kezében van…a lányról nem tudta, hol tartja a varázseszközt, de gyanította, hogy olyan, mint a többi diák…a talárban. Amennyiben így van, úgy esélyt sem hagyva a másiknak tud cselekedni…amennyiben nem, úgy a sors majd megpecsételi valamelyikük sorsát. Mivel azonban Davis ismerte a kvalitásait, biztos volt benne, hogy az a bizonyos pecsét a lány homlokán fog jelet hagyni…

[ Davis Perry ]

Szenvtelen arccal nézett a másikra, szinte már ordítóan közönyösen. Az, hogy a mardekáros akár meg is támadhatja jelen helyzetben (tekintve, hogy látványosan kezdi felhúzni magát) a legkevésbé sem zavarta. Ha van mersze, hát tegye. Emelt fővel fog annak szemébe nézni, és mérhetetlenül fogja sajnálni, amiért képes az olyan mélyre lesüllyedni, hogy pálcátlan embert átkozzon, alantas, mondhatni gyáva módon. Mint zöldtalárostól, nem is várt volna más végkifejletet, túl régóta volt ahhoz a Roxfort falai között, hogy ezen meglepődjön. Mindezt persze hangosan nem mondta, szavai után mélyen belefúrta íriszeit a fiúéba, arcán a megszokott félmosollyal várta, hogy amaz újra csak megpróbálja elüldözni a helyéről.

A fiú arcvonásai semmit sem árultak el, Julia mégis holtbiztosra vette, hogy a vele szemben üldögélőt meglepte, hogy nem fél Tőle, és nem fog elmenekülni sírva, csapot-papot otthagyva, mint valami kis őzike. Nem, az ilyesmi távol állt, soha nem hagyta, hogy mások akár egy pillanatra is megingassák tökéletes nyugalmát, melyet lassan-lassan kezdett elveszíteni. Az itt töltött öt év alatt, megannyi szóváltása volt már könyváron, kastélyon kívül, és belül, de egyetlen egy sem közelítette meg a mostanit. Még mindig nem győzött csodálkozni higgadtságán, valamint azon, hogy egyetlen fenyegető mozdulat sem akadt az elmúlt pár percben, leszámítva, hogy Davis behúzta a függönyöket, de ez relatíve igazán semmiségnek számított.
Perry hanglejtéséből könnyen megállapította, hogy kezdi elveszíteni a türelmét, ami rá nézve nem biztos, hogy jól fog elsülni, hiszen a pálcája a talárjába varrott rejtekben pihent, de makacssága most is túlment minden határon.
Ép ésszel fel nem foghatta, miért ült le hozzá a másik, ha egyfolytában meresztgeti a szemeit jelezvén, hogy igencsak zavaró tényező. Nála ez a megszokott „rituálé” volt, ilyen szempontból mindig is az anyjára hasonlított, aki ugyancsak nem tudott, és talán nem is akart egy helyben ülni írás alatt. Azt tartotta, hogy a jó fogalmazáshoz, néha muszáj egy kicsit másra, másfelé is elrévedni, hogy aztán olyan finoman tudja egymásba szőni a mondatokat, mintha azoknak mindig is olyan sorrendben kellett volna leíródniuk. A padtársat azonban, ezek a megszokott dolgai szemlátomást nagyon irritálták, bár senki nem kérte, hogy pont _oda_ kelljen mennie, ahogy Ő tanul. Illetve tanulna, ha Perry végre befejezné az Ő kioktatását. Hogy ez meg sem fordult annak fejében abban nem kételkedett.

- Nézd Davis. – szólította meg a fiút, félretéve eddigi hideg fennkölt stílusát. Azért bármennyire is nem mutatta, mégis valahol mélyen zavarta, hogy nem tudnak nyugodtan dolgozni egymás mellett. Davis vágja rá az arcokat, beszól, aminek következménye, hogy nem tud rendesen koncentrálni. Ha ennek vége szakadna már rég túl lenne azon a maradék nyamvadt fél oldalon, hogy aztán minden menjen tovább a szokott kerékvágásban.  – Nagyon szívesen abbahagynám a számodra nemtetsző viselkedést, amennyiben lennél olyan szíves, és felhagynál az okításommal, és a gyűlölködő pillantásaiddal. Köszönöm szépen, nagyon jól tudom, hogy nem körülöttem forog a világ, sőt akármennyire is meglepő számodra, nem is díjaznám, ha ez így lenne. – fejezte be mély sóhajjal. Bár a fiú bizonyára sértésnek szánta szavait, nem is sejthette, hogy a lányról az ilyen apróságok egyszerűen leperegnek. Szemernyi kedve nem volt elővennie a pálcáját, vagy folytatni a szóváltást, és gyermeki módon hadakozni az igazáért. Ezt Perry úgysem érti meg, ő meg feleslegesen nem fogja jártatni a száját. Nem félt Tőle, egyszerűen túl fáradt volt ahhoz, hogy vitatkozzon. Újra felemelte a könyvet, és hangtalanul folyatta az írást, hátha amaz végre elmerül a sajátjában. Bár.. Nem épp a legmegfelelőbb könyveket választotta ki, a dolgozathoz. Mindegyik elcsépelt, már ezerszer lefuttatott tényállás volt. Kósza fintorral tekintett Perry idehurcolt könyveire, de nem szólt. Ha neki az jó, hát hajrá, nem fogja megakadályozni, és akár segítséget adni, hogy hol is találna megfelelő kötetet, amelyről biztosan tudta, hogy másnak eszébe sem fog jutni, mégis megannyi hasznos információt tud nyújtani a témában…

{ Julia Woodrow }

Az első komolyabb megnyilvánulását, a lélekbemaró megjegyzését, és fenyegetését követően a marcona maszk leple árnyékában éldegélő fiatal pár pillanatig még méregette a vele szemben ülő Hugrabugos hölgyeményt. Afféle hatásbéli szünet, amely mindig is jellemezte cselekedeteit…ezt követően természetesen felkészült arra, hogy folytassa végre a megkezdett munkáját, és így haladhasson annak kibontakoztatása felé. Mondhatni, majd egy perc telt el szavai óta, amelyből azt gyanította, Woodrow már nem fog visszaszólni, és esetlegesen valóban hatásos volt a fellépése. Összefűzött ujjai lassan elválltak egymástól, jobbja a tintában úszó penna szára felé vándorolt, míg balja ismét végigsimította a korosodó, már-már sárgás színben leledző könyvlapot. Tekintete ekkor vándorolt el évfolyamtársa lélektükreiről a könyv lapjára vetett rovásokra, keresvén azt a szót, ahol olvasása abbamaradt percekkel ezelőtt. Keze is megállapodott, és mutatóujját helyezvén a bekezdésre pillantott a pergamenjére. Talán az első szót kezdhette arra felkarcolni, amikor váratlanul a nevét hallotta…de azt nem úgy, ahogyan a diákoktól megszokott. Őt mindig csak Perry-ként volt szokásos emlegetni, esetlegesen DaPe, aki vette arra a bátorságot, hogy efféle módon szólítsa meg…hiszen senkivel sem tartott annyira mély kapcsolatot, hogy másképp emlegessék. Talán egy, esetlegesen két ember eleddig.
~ Davis? ~
Visszahangzott elméjében önnön neve kérdésként felderengve, mintegy nem értését kifejezve a lelke mélyén húzódó döbbenet felé. Nem, nem mutatta, hogy meglepődött, pedig a valóság ez volt. Utoljára talán Emy szólította így az ezredéves falak között. Amely testtartásban volt éppen, merevedett meg…a pennát tartó keze a hófehér pergamen felett, keze pedig a könyvön. A pillanatnyi merengést követően emelte meg ismét tekintetét, hogy szemtől szembe hallgathassa végig a másikat, ha az már ily érdekes módon kérte figyelmét. Nem lehetett eldönteni, ennyire bátor, avagy botor-e a felszólaló…persze ahogyan a klisé tartotta, a jövő mindenre választ ad…mire előbb, mire pedig utóbb.

Woodrow meglepően nyugodt volt annak ellenére, hogy a roxforti házak közül éppen a többi számára legelvetemültebbnek tartottból ült egy diák vele szemben. Igen, a másik három ház nem igazán volt oda a Mardekár Malazár alapította negyedikért, és az ezen címer alatt életüket tengető diákokért. Gyűlöletük oka egyszerű volt…minden ember fél az ismeretlentől, a nálánál erősebbtől. Akár bevallja nyíltan, akár nem…mindenki lelkében ott van a félelem szikrája. Davis meglepődöttsége valamelyest fokozódott, de arcának vonásai nem voltak hajlandók enyhülni…egy pillanatra sem.
~ Abbahagyná a nem tetsző viselkedést, ha nem okítanám? ~
Jogos kérdést tett fel önmagának, hiszen a lány az Ő nem tetszésének kinyilvánítása előtt sem volt hajlandó nyugton maradni…ergo önmagának mondott ellent szavaival. Ebből is látszott, hogy nem bonyolult elveszni a szavak és tettek erdejében…Viszont a fiú nem szólalt meg, mert a mondatoknak még nem volt vége a hangszínből fakadóan. Az első lélekbemaró mondata nem talált célt, úgy festett a lány valóban nem tartozik a tipikus nők közé.
~ Nem díjazná, ha a világ körötte forogna? ~
Eleddig folytatott viselkedéséből nem ez sugárzott…hiszen nem törődve mások érdekeivel csak és kizárólag azt volt hajlandó szem előtt tartani, ami neki jó. Viszont záróakkordként egy halk sóhaj érkezett…amely érdekes befejezése volt a momentumnak…valami még mozgolódott a háttérben. Davis érdektelensége ezen téma felé nyilvánvaló volt, hiszen nem volt kíváncsi Woodrow magánéletére, és az abban rejlő problémákra.
- Az ajánlatod elfogadható! Betartásáért szavadon foglak!
Szólalt meg hűvös hangon a lány azon ajánlatára, miszerint az abbahagyja a fészkelődést, ha ő nem szólal fel többet okító hangnemben, és lekicsinylő fintorait is szünetelteti. Utóbbiban nem értett egyet a másikkal, hiszen pillantásai inkább voltak morózusak, mintsem letekintők.

A másik mondatot nem akarta kommentálni, úgy vélte, elegendő lesz a regulázásból…és azzal, hogy nem válaszolt, jelzi, valóban elfogadta a kelletlen egyezséget. Nem, abszolút nem hunyászkodás gyanánt, hiszen bármikor pálcát szegezett volna, ha akar…úgy vélte, az ajánlat jelen helyzetben az előnyére válhat. Midőn ismét letekintett volna folytatni a munkáját, vette észre a lány arcára telepedő fintort. Azonnal tudta, hogy az nem személye ellen érkezik, hanem a felismerésnek, miszerint a könyvei közül jó pár akad, amely a másik segítségére lehet, és jó pár, amely alapjaiban közelíti csak meg a dolgozat témáját. Igen, Davis szeretett az alapokból kiindulni, és onnan építeni fel egy igen erőteljes művet…mindig kellettek az alapok, nem lehetett azonnal a tetővel kezdeni, hiszen a házat nehezebb az alá építeni, mintsem arra rá. Letekintvén a jegyzetre írt fel egy újabb sort…és noha rálátása szerint a lánynak már nem sok hiányzott szólalt meg a papírost sercegve karcolászó pennahúzás közben.
- Használd, ha szükséges!
Egy pillanatra sem szakította meg munkásságát, nem is tekintett fel…csak elejtette a szavakat…Az még neki sem fáj, ha a másik használja a jelen helyzetben számára egyenlőre szükségtelen műveket…

[ Davis Perry ]

Félrebiccentett fejjel tekintett Davisre, és várta annak válaszát elejtett szavaira. A fiú nevén való szólítása után abban a pózban merevedett meg, amiben épp folytatta volna az írást. Hoppá… Julia aprót sóhajtott, és fürkészően nézett a vele szemben ülőre, figyelve annak minden rezdülésére. Davis, ugyan az arcán egyetlen vonás sem árulkodott, mégis testtartása alapján alaposan meglepődött. A lány nem értette miért is, számára teljesen normális, hogy valakit a keresztnevén szólítson. Hidegkék íriszei újra találkoztak a fiú pillantásával, aki szemlátomást túllépve az első „sokkon” kíváncsian hallgatta mondandóját. A Hugrabugos agyán végigfutott hogy talán túl messzire ment, már ami a hangszínváltást illeti, de már nem visszakozhatott, és talán valahol mélyen nem is akart. Miért ne beszélhetne úgy egy mardekárossal, ahogy nem szokás? Miért kellene bunkónak, és neveletlennek hatnia? Hiszen, végtére a zöldszegély talárosok is ugyanolyan diákok, akárcsak Ő, csak… kicsit másképp állnak hozzá bizonyos dolgokhoz, mint ők. A pillanat töredéke alatt újra eszébe jutott, hogy bár a Süveg akarata közbeszólt, de családi hátterét, és mentalitását tekintve, Ő közéjük tartozik. Ezt a tudatot senki nem veheti el Tőle...

- No lám csak, a kis Woodrow. – A magas szőke lány megvetően bökött elsőéves háztársa felé. –Hogyhogy nem a mardekáros bandáddal lógsz? Meguntad Őket? Vagy jaj, csak nem bántottak?- hallatott hosszú, rideg, éles kacajt. A mellette álló fiú megragadta Julie-t a talárja gallérjánál, és erőszakkal talpra állította. Julia arcán egyetlen izom sem rándult, noha szemében már lassan kezdtek gyűlni a forró sós cseppek. Szenvtelenül nézett annak szemébe, és várt.
A fiú alkarjánál fogva, hátracsavarta karjait, aztán másik kezével megragadta állát, és fejét felfele fordítva intézte hozzá szavait.
- Jobb, ha tudod, hogy egyre nehezebben viseljük a „kicsapongásaid” . Vagy közéjük tartozol, vagy hozzánk, a kettő együtt nem megy! Ha elfogadsz egy tanácsot, én nem keresném a társaságuk. Még a végén csúnya lesz a csinos kis pofikád. – újabb jeges kacaj, majd taszítva egyet a törékeny lánytesten, elmentek.

Önkéntelenül nyúlt az alkarjához, alig érintve húzta végig rajta ujjait. Mélázásából a fiú hangja ragadta ki. Na végre... Biccentett egyet, aztán kósza pillantást vetett annak könyveire. Apró fintora nem a személynek szólt, hanem a vaskos köteteknek. Most mondja vagy ne, hogy vannak ennél jobbak, történetesen akár nála is. Viszont, el kell ismernie, Davis is jól beleválasztott egy-kettőbe…
~Használd, ha szükséges!~
Kérdően kutatta Perry lélektükreit. Megőrült? Ugyan nem nézett fel, de mégis hirtelen olyan más volt. Nem rideg, nem bunkó. Pöttömnyi sóhaj, aztán megszólalt.
- Öhm, ugyanez vonatkozik Rád is. Láttam, te is az alapoktól kezdted. Nem akarok beleszólni, de hátul találsz még pár kötetet, ami szerintem hasznos lehet a későbbiekben… - lassan nyúlt a legalsó könyvért, véletlenül hozzáérve a vele szemben ülő karjához, melyet a könyvön pihentetett. – Bocs. – suttogta, és rezzenéstelen arccal, kiemelte. Ingujja kissé felcsúszott, és látni engedte a csuklójánál húzódó hosszú heget. Nem nézett a fiúra, csak lejjebb tűrte az anyagot, a kötetet pedig fellapozta a megfelelő oldalnál, majd hangtalanul írni kezdett, remélvén, hogy a padtárs nem veszi szavait kioktatásnak, csupán egy szimpla szívességnek, vagy tippnek, és nem fog nekiesni, hogy elmehet valahova a tanácsaival, meg a hirtelen jött jó szándékával, amit jelen helyzetben még maga sem értett …

{ Julia Woodrow }

A könyvek felajánlása különleges lépésnek hathatott, főleg a fiú szájából, amelyet még jómaga is elkönyvelt. Hátha még mások is hallották volna, valószínűleg meglett volna az újabb pletykatéma a diákok között az elkövetkezendő hetekre. Nagyon régen viselkedett már úgy valakivel, ahogyan most a vele szemben ülővel. Nem zavarta el azonnal, az érkezését követően…nem lépett fel ellene olyan mértékben ellenségesen, mint azt másokkal szemben tette az utóbbi időben. Pedig lassan újra meghatározóvá váltak nála ezen irányú cselekedetei…Tulajdonképpen, midőn átértékelte szavait döbbent csak rá, felajánlott a lány számára valamit, ami a jelenlegi lelki állapota mellett már önmagában nagy szónak hatott, noha ezt Davis még magának sem vallotta volna be soha. Nem tartotta gyengeségnek elejtett szavait, mi több, még kedvességnek sem, sokkal inkább egyfajta, a megállapodásukat erősbítő pecsétnek. Tudta, ez adott helyzetben esetlegesen félreértelmezhető, de az efféle dolgok soha nem érdekelték igazán. Aki van annyira ostoba, hogy félreértsen szavakat, az megérdemli, amit aztán az élettől kap majd.

A pennájának lapon való kanyarításaiból fakadó halk, sercegő hangot aztán egy igen halovány sóhaj nesze szakította meg. Woodrow hallatta, amely egyértelműen jelezte, újfent beszélni szeretne. Davis nem tekintett fel munkájából, egyszerűen csak rótta és rótta a betűket a pergamenre…amikor pedig a penna megtorpant egy-egy sor végén, kékellő szemeit a könyvre vetvén olvasott tovább, a dolgozat anyagához kellő bekezdések, fejezetek után kutatva. Felesleges volt abbahagyni tevékenységét, hiszen evidensnek hatott, főleg egy Hugrabugostól a válaszreakció. Ő volt olyan nagylelkű, hogy felajánlotta a könyveit, bizonyos volt benne, hogy a másik is ugyanezt fogja tenni. Nem csalódott…Woodrow szavaira egy halovány bólintással felelt, jelezvén, értette, és alkalomadtán bizonyosan használja majd azon könyveket is. Jelen helyzetben azonban tökéletesen elégedett volt azokkal, amelyeket az ide út alatt gyűjtött össze a maga számára.

Az újabb sorok rovása közben halovány, bársonyos bőr érintését érezte az ujjain, azokon, amelyek begyei lágyan pihentek az éppen mustrált könyv lapján. Egy pillanatra elöntötte valami furcsa érzés, megszállta a múlt egy apró szelete. Az odabent kongó fájdalmas üresség helyét újra valami forró vette át…de csak a másodperc egy töredékére…mert aztán Davisnek rá kellett ébrednie a valóságra, az érzés nem valós. Hirtelen nyilallás, a lélekbe és szívbe maró mérhetetlen fájdalom telepedett bensőjére…megint átélte…átélte azt, amit temetni próbált. Nem akarta feledni, mert az élete része volt…de olyan helyen szerette volna tudni, ahol a fájdalom nem emészti fel örökre a képeket. Elmélkedéséből Woodrow halk, alig hallható bocsánatkérése ragadta vissza a valóságba…Perry nem akart feltekinteni, de akaratlan az érintő kézre vándoroltak szemei. Nem kerülte el a figyelmét a csuklón éktelenkedő heg…egy heg, amely az ő bőrét is cserzette, csak nyakánál. Megint emlékképek törtek rá, és újabb fájdalom…a gyermekkorból…és arról a szörnyű napról, amikor mindent elveszített. A hűvös tekintet egy pillanatra sem mutatta, mi tombol odabent…pedig ha az a bizonyos benső most utat talált volna, és a fiú megtörik a súly alatt, valószínűsíthetően a könyvtár látta volna a kárát. Davist pedig eltanácsolták volna a Roxfort falai közül, örökre. De tartotta magát…csak nézte, amint a lány visszatűri a csuklójára ruhájának anyagát, és folytatja a munkáját.

Letekintett az írására, majd belemártva pennájának hegyét a tintába kezdett felkarcolni egy újabb oldalszámot, és fejezetcímet a dolgozat későbbi kidolgozásának alapjaiként.
- Nem leszel tőle több, ha eltakarod!
Az írás egyszeriben abbamaradt, Davis pedig lassan mégis megemelte hűvös tekintetét.
- Az emlékek határoznak meg…ne féld őket, mert akkor magad féled!
Hangja továbbra is érces, és rideg volt…a mondatát követően kissé megemelte fejét, és enyhén oldalra fordította, így vált láthatóvá a fültőből induló, ádámcsutkáig hatoló heg a nyakán. Nem volt visszataszító, az idő már beforrta azt, és elrejtette a szem elől…valamelyest. A mozdulatsort követően újra a lányra tekintett, majd vissza annak csuklójára, melyen a ruha ujja alatt ott éktelenkedett egy régi emlék.
- Legyél büszke arra, aki vagy!
Jelentette ki, majd leszegvén a szemeit kezdett bele a könyv sorainak újbóli mustrálásába…lapozván egyet folytatta, amit megkezdett. Az igazat megvallva maga sem értette, miért tette, amit tett…miért szólalt meg egyáltalán. Minthogy azonban nem volt az a típus aki rágódik a tettein, zavarta el a gondolatot. Eleddig két meghatározó tett volt az életében, amit megkérdőjelezett önmagától, megkérdőjelezte az azokban való cselekedeteit…de azok olyan mérvűek voltak, amelyek örökre megváltoztatták a lényét egász valójában…

[ Davis Perry ]

Megkeményítve vonásait, szinte dacosan folytatta az írást. Már vagy százszor megbánta, hogy ennyire közlékeny lett hirtelen. Az ember csak magát hibáztathatja utána, ha visszaélnek vele. Összeráncolta a homlokát, az egyik mondatra. Még ez is. Kezdte egyre inkább kellemetlenül érezni Davis közelségét. Maga sem tudta miért, egyszerűen bárgyún érezte magát. Ezt tetézte, hogy véletlenül sikerült hozzáérnie Davis karjához, aminek következményeképp láttatni engedte a heget, mely a csuklóján volt. Villámgyorsan húzta vissza rá az ingujjat, de nem eléggé ahhoz, hogy a fiú elől eltakarja. Akarva-akaratlan pillantott rá, amint az a csuklóját mustrálja. Szerencsére nem szólt, sem az érintés, sem a sérülés miatt. Lassan folyatta újra az írást, amikor perifériásan érzékelte, hogy Perry kezében megáll a penna.

Lehunyta a szemeit, és várta a szemrehányást, ám ahelyett a fiú hideg pillantásával találta szembe magát.
Egészen emberi, bár hűvös hangon jött a felszólalás. Julia nem tudott olyannyira közönyös maradni, mint szeretett volna, már csak a feltörő emlékek miatt sem. Ugyanakkor összeszedve minden megmaradt erejét, mégis nyugalmat erőltetett hófehér arcára, ami jelen helyzetben nem volt épp könnyű.
- Tudom. – lehelte válaszként az első mondatra, egyelőre azon volt fennakadva, ahogy a fiú beszélt vele. Nem barátias, nem tolakvó, de nem is jeges, vagy gonosz.  Mégis a szavak között a megértés halovány szikrája volt érzékelhető. Vagy talán csak képzelődik?
Az emlékek félése… Igen, ebben is van valami. Halvány képek kúsztak el szemei előtt, képek, és emlékek, melyek üressé tették és érzéketlenné. Fürkészően pillantott a fiúra. Amaz kissé félrefordítva fejét, megmutatta a nyakán húzódó heget. Hirtelen rá nem jellemző tulajdonságként, aggódva lejtette végig annak vonalán tekintetét. Vajon mi történhetett vele? Soha nem érdekelték mások, főleg nem az élettörténetük. Most azonban életében talán először igazán kíváncsi volt. Nem szólt semmit, nem kérdezett, Davis hangsúlyából ítélve még nem volt vége a monológnak.

>- Legyél büszke arra, aki vagy!<
Apró fintor, cseppet sem a szemben ülőnek szóló. – Büszkeség. – ismételte utána színtelen hangon. – Ugyan mégis mire? Arra, hogy... ?- nem fejezte be a mondatot, szavain érzékelni lehetett a mérhetetlen dühöt, és csalódottságot. Neki is zöldszegélyes talárt kellene hordania. Semmiben sem különbözik a többi mardistól, ugyanolyan gonosz, és szenvtelen, mint azok. Mégis, mégis sárga címer virít Rajta. Hülyeség, az egész házasdi egy hatalmas hülyeség. Rideg íriszekkel méregette Perry-t. Arcán egyetlen arcizom se rándult, nem, nem fog újra gyenge lenni. A gyengéket mindig eltapossák, Őt nem fogja senki. Soha…
Újból felderengett a régi emlék. Egyedül van, mint mindig. Nem látni rajta őszinte, szívbéli mosolyt, nem hallat hangos, gurgulázó nevetést a barátai társaságában. Barátok… Egy fiúarc, mely kétségbeesve néz rá, szinte esdekelve, hogy menjen vele vissza a hálóba, és ne császkáljon éjnek idején, aztán az arc, meglepetten, fájdalmasan, mert ügyet sem vetve rá, otthagyta.

Lenézett a tekercsre, és megmártotta a pennát. Menni akart. Nem azért, mert félt, hanem, mert a fiú szavai olyan érzéseket kavartak fel benne, melyek jó ideje elkerülték, de most, egy másodperc, egy szó, egy érintés is elég volt, hogy újra kibillenjen egyensúlyából. Kapkodva vette a levegőt, torkát marták a régóta feltörni vágyó könnyek, de harcolt ellene. Konokul a pergament bámulta, próbált a szövegre koncentrálni, terelni a gondolatait, el a Roxfortból, el Davistől, mindentől. Noha a másik felé, nem látszottak összeomlásának első jelei, biztos volt benne, hogy ha más nem, lélektükrei elárulják. A penna száguldozott a pergamenen, már igazán csak pár centi kell…

{ Julia Woodrow }

A Perry család ivadékának legelső, a csuklón látható hegre ejtett mondatára alig hallható, mondhatni leheletnyi válasz érkezett csak. Woodrow hangja olyan volt, mint egy, a távolban elhaló fuvallat…amely erőteljesnek indul létéből fakadóan, de mire célját érné, teljesen elenyészik a végtelenségben. A Mardekár Malazár alapította házat öregbítő fiatal természetesen azonnal levonta a következtetést, valami olyanra tapintott rá, amire kelletlen sem akart jelen helyzetben…mert igen, ha most más üldögélt volna a vele szemközti széknek vetve hátát, már minden bizonnyal kihasználta volna a témából fakadó fájdalmas emlékek életre keltését, ezzel is jelezvén az Ő megtörhetetlenségét, erejét, és egyértelmű dominanciáját a helyzet felett. Persze ez jobbára akkor következhetett volna be, ha Woodrow helyén egy sárvérű heverészik…bár tény, akkor a beszélgetés már eleddig sem jutott volna el. Valóban nem állt szándékában az előtte dolgozatát készítő aranyvérű lányt a porba tiporni. Egyrészt származása tette valamelyest mássá a Davis szemében…és valami megfoghatatlan, szavakkal ki nem fejezhető valami. Tovább fűzvén a gondolatmenetet emelte meg tekintetét, hogy aztán a nyakán húzódó heget látassa a másikkal. Ő nem szégyellte, hiszen miért is tette volna? A múltja része volt…akarta, vagy sem, meg kellett tanulnia együtt élni azzal, amit annakidején tett…vagy ami történt vele. Szeme sarkából figyelte a Hugrabug házába sorolt lány reakcióját, de nem azt várta, amit látott. Mintha Woodrow lélektükreiben halovány aggodalmat vélt volna felfedezni…vajon miért? Miért aggódott érte, ha nem is ismerte…eleddig a percig mindösszesen ha fél szót váltottak az évek során. Rejtelmek…az emberi lélek örökkön megfejthetetlen rejtelmei…és a nők elméjének bugyrai.

A meglehetősen termetes hosszal megáldott heg „felvillantását” követően lassan szegte ismét előre a tekintetét, egyenesen Julia Woodrow kékellő íriszeibe fúrva sajátjait. A két jeges szempár a másodperc egy töredékére egybeforrt…arra a törött pillanatra felolvadtak a jégcsapok, és láttatni engedték az azok alant húzódó, mások elől rejtegetett ént. Mindkét fél átélhette a másik szemében látott múlt egy apró érzelmét. Perry-ében nem volt más, csak kín, szenvedés, fájdalom. Woodrow szemei is megtörtségről árulkodtak. Davis ezt követően vetette pillantását ismételten a könyv lapjára, hogy folytathassa az olvasgatást, és a fontos elemek kijegyzetelését. A lány által szavait követő apró fintort éppen elkapta mozdulatából fakadón. A szenvtelen, érzelemmentes megnyilvánulás mögé rejtett valóságot akárhogy is próbálta leplezni a másik, nem sikerült neki tökéletesen…kibuggyant az a bizonyos valami…önmaga büszkeségét kérdőjelezte meg, amely egy aranyvérű ember esetében azt jelentette, valami nagy dolog van a háttérben. Neveltetés? Hiába, az aranyvér az aranyvér…kötelez…dominál…nem lehet elnyomni sehogy, és semmivel.

Perry érezte, mi több, tudta…immáron tényként kezelte, hogy megszakított a másikban valamit…azt a bizonyos rideg maszkot tépte le Woodrow arcáról, mindösszesen pár szóval törte meg a vastag jégtakarót. Nem tekintett fel, mert nem akarta kellemetlen helyzetbe hozni a lányt, noha az Hugrabugos volt. Mégis, mentalitása másfelé vitte…de a Süveg eleddig soha nem tévedett. Lennie kellett benne valaminek, amely miatt csak a sárga-fekete szegély címer viselése lett nekiadományozva annakidején. Maga sem értette miért nem használja ki a gyenge pillanatokat, hiszen jó lett volna kicsit kiadni az önmagában tomboló fájdalmat…más gyötrésével talán ő is megnyugodott volna. Most azonban írt…kelletlen a pergament és a könyvet bámulta. Biztos volt benne, hogy a könyvtár ezen részére nem fog diák tévedni, így Woodrow csak előtte van kiszolgáltatva. A penna sercegő, kaparászó neszei mellett hallotta, amint a másik hevesebben kapkodja a levegőt…felforrt a benső, és kitörni készült. Perry már most tudta, ha a lányból valóban kitör valami, mert nem tudja kontrollálni önmagát, inkább pálcát rántva átkozza meg, minthogy egy aranyvérűt összeomolva lásson a diákokból álló pletykaéhes publikum…Miért? Még mindig jobban fest egy, a nevéből fakadóan többek által ismert Mardekáros pálcájától földre hullni, mint önnön fájdalmunktól itatva, jelezvén gyengeségünket…

[ Davis Perry ]

Akaratlanul gyorsan szedte a levegőt. Nem, nem fog összeomlani, főleg nem Előtte. Dacosan olvasott tovább, ujjai közt meg-megremegett a penna, hangtalanul folytatta munkáját, mélyen legbelül könyörtelenül megküzdve minden egyes szóért, mondatért, és az azokból összeálló centikért.
Nem szabad. Ki fogja használni. Biztos. –Efféle gondolatok keringőztek agyában, megakadályozva, hogy akár egy kicsit is képes legyen elvonatkoztatni. Miért kellett egyáltalán ideülnie, megzavarni a magányában, és felkavarni az eleddig tökéletes nyugalmát.
Ugyan a nyugalom vaskos hazugság volt, ezt Ő is pontosan tudta. Már a fiú érkezése előtt is zaklatott volt, az azóta eltelt idő, pedig még jobban megrendítette.

Elmerült a fiú íriszeiben. Szenvedés, fájdalom látszódott benne a pillanat töredéke alatt. Nem akarta látni, és a sajátját láttatni engedni, de mégis megtette. Jobb volt, és mégis nehezebb. Senki előtt nem érezte annyira kiszolgáltatottnak magát, mint most. Az álarc lehullott, ezzel tisztában volt. Hideg szemekkel méregette a fiút, jó előre felkészült, hogy amaz gyengének titulálja, és porig alázza. Davis ehelyett folytatta a jegyzetelést egyetlen sértő pillantás, vagy szó nélkül. A lány meglepődött. Erre számított a legkevésbé. Egyetlen kérdés fogalmazódott meg benne. Miért? Miért viselkedik így vele? Célja van, vagy akaratlan? Összezavarodott, noha ennek semmi jelét nem mutatta.
 
Újra a könyvre tekintett, kényszeríttette magát, hogy nyugodjon meg… Ha kell, inkább itt hagyja a fiút, és az egész nyomasztó helyzetet, de nem adja meg azt Neki, hogy lássa, amint egy aranyvérű összeomlik. Felháborító még a gondolat is. Nem, nem, az lehetetlen. Mély sóhaj, aztán halkan lapozott egyet a fiútól kölcsönvett példányban. Pennájával egy pillanatra sem szüneteltette az írást. Mások számára kissé furcsán hatott, hogy egyszerre ír, és olvas, de Davis talán felmérhette, hogy ezen tettei csakis annak szólnak, hogy leplezzék, mennyire zaklatott. Hirtelen gyorsasága a menni akarásról is árulkodott, örülhet Perry, már nem sokáig fogja rontani a levegőt. Haját gyors mozdulattal seperte a füle mögé, cseppnyi szünetet tartva. Felnézett. Davis még mindig nem szólt semmit, nesztelenül dolgozott. Tekintete annak nyaka felé vándorolt, újra le a hosszú heg mentén. Julia a sajátjára gondolt, neki is van, mert engedetlen volt, és megbűnhődött érte. Vajon Davis miképp szerezte a magáét? És az a mérhetetlen fájdalom, mely a kék lélektükrökből áradt... mi történt vele?

Felemelte a pennát, és az utolsó sorokat írta fel. Négy teljes tekercs az előírt három helyett. Már megint nem bírt magával.
Az utolsó szó után a pergamen aljára véste a nevét a megszokott módon, majd összecsukta a könyvet, és a saját kis stócára pakolta. Talán bunkóság, de nem fogja visszatenni azokat a helyükre. A szavát adta a fiúnak, hogy használhatja az övéit, mint ahogy az utolsó mondatokhoz Ő is igénybe vette a másikét. Ezt pedig, ha törik, ha szakad, de betartja. Lassú, ingatag mozdulatokkal állt fel, a legkisebb zaj nélkül, hogy a másikat ne zavarja meg.
- Ha nem haragszol, ezeket itt hagyom, hátha még szükséged lesz valamelyikre. – szólította meg Davist, miközben elrámolta a pergameneket, tintát, pennát. Nem sietett, de nem is aprózta el a pakolást. - Én mára végeztem, neked további jó munkát kívánok. – mondta kissé barátságosabb hangszínben, amin egy cseppet ismét elmerengett, hogy helyénvaló e, de mivel Perry is aranyvérű, az illem ezt követelte meg tőle. Apró biccentés, nem tudott köszönésnek mit mondani, aztán szorosan megmarkolta a táskát, és jobbját a pálcát rejtő gomb mellett tartva megindult a kijárat felé…

[Beaaaaaa :-*]

* A mai nap unalmasan indult, unalmasan folytatódott és feltételezhetően unalmasan is fog véget érni. Az ember élete oly rövid, és legjobban ezek a jelentéktelen órák, napok pazarolják el azt a pár évtizedet, melynek minden percét ki kéne élvezni. Persze ilyen körülmények között nem lehet. Az eső zuhog, Hannah pár villámot is fel vél fedezni a sötét égbolton, amely a süvítő szél káoszában rabságba esett. Nem mondhatni, hogy néma csend van, habár a tanulók úgy festenek mint akik örök hallgatásra ítéltettek. De nem. Csak ilyen pillanatokban a lehangoltság ereje fölényesebbnek bizonyul a társalgás kedvétől. A némaságot azonban megtöri a vihar iszonyatos dörömbölése minden ablak üvegén. Olyan érzést keltve ezzel mintha bármelyik pillanatban át akarná lyukasztani a vastag, áthatatlannak tűnő üveget.

Hannah úgy dönt nem támogatja a csendes leányzókat, akikkel máskor halálra neveti magát. Most valahogy mindenki vesztett az életkedvéből, de a harmadikos kis "smiley" még nem. Eképpen is próbálta megőrizni e becses tulajdonságát, mindig ilyen üde, friss és mosolygós akart maradni, de ha itt ül tovább még akár egy percig a szája széle neki is a föld felé veszi az irányt a magasságos fellegek helyett. Nem kívánta ennek a sajnálatos tényezőnek a bekövetkezését, így inkább arrébbállt és gondolkozott mit is kezdhetne tengernyi idejével. Úgy vélte ideje a könyvtár felé venni az irányt, hisz holnapra le kell adni egy házidolgozatot, melynek csak a háromnegyede van kész eddig, a maradék 3 oldalt még le kell körmölnie a szétcincált lapjaira.

Mikor belépett a terembe látta, hogy van még pár szerencsétlen diák, aki hasonló sorsa jutott mint ő éppen. Mikor azt böngészte szemeivel, hogy ki mellé is kéne ülnie egyszercsak meglátott egy nagyon ismerős arcot. Azé a Mardekáros lányé volt, akivel még télen találkozott össze az egyik udvaron, váltottak pár szót, de utána sajnos Hannahnak órára kellettt mennie, így nem tudta meg a nevét. Most úgy döntött, hogy kiszedi az ismeretlen lányból, elvégre nem hívhatja "névtelennek". Szép lassan odalépkedett hozzá, remélte nem zavarja el, majd félénken ráköszönt. *

- Áh...öhh... szia... ideülhetek? - nem látott a lány arcán nagyobb méretű ellenkezési grimaszt így helyet foglalt, mostmár kicsit élénkebben folytatta - Emlékszel rám? Télen találkoztunk egyszer... Áh...tuti nem... Nah szóval Hannah vagyok. Te? - a kíváncsiság újból erőt vett a kis Griffisen és rögtön a lényegre tért.

[Beaa :-*]

*Hannah már készülte megírni a védőbeszédét az elzavarása esetére, de ez egyáltalán nem így történt. Sőt. A Mardekáros lány bemuattkzott és kezet emelt, de nem pofonra hanem kézfogásra. A mellette helyet foglaló  Griffis gyorsan válaszolt is erre a kedves gesztusra és miközben megvolt az első lépés egy beszélgetés kezdetéhez egy széles mosolyt is eleresztett mellyel azt kívánta érzékeltetni, hogy oda van meg vissza.  :)
Utána a lány nevét is megtudta, Bea... Gondolta Beatrice lehet, más Bea-val kezdődő nevet nem igazán ismert. És a legnagyobb ledöbbenés nem is akkor történt mikor mondta a Mardis hogy emlékszik rá, hanem mikor Hannah hogyléte felől mutatott érdeklődést és a vele történtekkel kapcsolatban is. Persze rögtön választ is adott rájuk.*

- Oh... Hát nem sok minden. Ha az hírnek számít, hogy lassú és béna voltam és lemaradtam a kviddicsválogatásról akkor ez történt. Aztán méég... most hirtelen nem nagyon jut eszembe semmi... Veled történt valami izgalmas vagy maradandó? - remélte nem hatolt be a magánszférájába, de ez jó beszédtéma volt elsőnek.

- És mondd, te jössz az Ostara bálra? Úgyértem ez nem lehet olyan biztos, hisz a Mardekárosok legjobb tudomásom szerint nem szeretik rikító ruhába körülujjongani a tavasz eljövetelét. Ha mégis javíts ki! Nah szóval ezzel hogy állsz? - kíváncsiskodott és remélte nem lépi túl a határt. Ha Bea el kívánkozott menni az ünnepségre akkor Hannah azt is megkérdezte, hogy kivel megy, vagy van-e jelöltje, esetleg jelöltjei.

*Az eső tovább zuhogott, a szél tovább fújt, de a nap már nem volt olyan unalmas. A kis Griffis leányzó tudta, hogy jól döntött mikor kijelentette, hogy ő mindenféle ház tagjával szeretne barátkozni, akár Mardekáros, akár Griffendéles az illető. És ez a Beatrice igazán normálisnak tűnt, sőt jó barátnőnek is ígérkezett, és Hannah remélte hogy a végén az sül ki a dologból, hogy látják még egymást rendszeresebben és nem elhidegülés lesz a vége...*

[Beeaaa]  :D

*Meglepő módon a kérdéseire nem olyan módon kapott választ, mint ahogy azt egy Mardekárostól elvárhatta volna. Igazából ez a lány egész rendes, bár tesz szúrós megjegyzéseket, dehát ki nem? Hannah is van úgy rossz napjain, hogy valóságos méregzsákként viselkedik, de persze ez nem túl gyakori esemény a Roxfortban, hisz a Griffis legtöbbször vidám, életteli és mosolygós. Emiatt sokszor hívják őt Smiley-nak is, amely tökéletesen átfogja a személyisége lényegét egy szóban.*

~ Hogy nem válogattak be? Azt hiszem nem értettük meg egymást teljesen Beával, hisz én nem azt mondtam, hogy nem voltam elég jó a csapatnak és igenis nagyon sokat edzettem, csakhát... sajnos kissé lassú voltam és elszalasztottam ezt a remek lehetőséget... Pedig megígértem anyának és apának, hogy biztosak lehetnek abban, hogy a hét év alatt sikerül bekerülnöm a játékosok közé. De még nincs minden veszve hisz itt áll előttem még négy egész, teljes hosszú év az intézmény tanulójaként. ~

- Nos nem a beválogatáson buktam el... nem erről van szó, bár megeshet hogy ha időben jelentkezem akkor sem kerülök be, dehát ez már örök titok marad... Itt arról volt szó, hogy az évelején nagyon sok dolgom volt, sok házidolgozat, sok egyéb külön feladat... És... és hát... nos... lekéstem a válogatást, mivel nem írtam fel a nevemet és nem adtam be a felvételi kérelmet a csapatba és mire észbekaptam már összeállította Viki a felállást és a csapattaglistát is sajnos... - nagy nyögdécselések folytán végül sikerült elhebegni a balszerencse valódi okát Hannahnak bár ez nagy feladat volt számára, hisz nagyon fájt neki az hogy ezen a késői észbekapáson múlt talán a kviddicspályafutása, de ő mint mindig, nem adta föl.

*Miután Beatrice elmagyarázta neki, hogy milyen ostobaságot kérdezett mikor a bál felől érdeklődött - persze nem ilyen szóhasználattal - Hannah partnere kiléte foglalkoztatta, de ezelőtt még a sajátjáról is mondott egy röpke mondatot, amely nem árult el a kíváncsi leányzónak túl sok mindent. Hogy ilyenkor mi a teendő? Tovább faggatás, nem más!*

- Áh na és megtudhatom a szerencsés illető becses nevét esetleg? - árasztotta el az egyébként rövidnek induló mondtatocskát megannyi melléknévvel, hogy ezzel mutassa ki szolídan mennyire érdeklődő ezügyben és mily mértékben vágyik arra a bizonyos névnek a felfedésére.

- Óh, hogy az én párom? Nos van... A neve Adam, nagyon kedves srác csak az az egyik gondom vele, hogy másodikos... meghát nem igazán érzek úgy iránta mint ő irántam. Azt hiszem tavaly mondtam neked, hogy ki az én imádatom tárgya. Ha nem akkor elárulom: Draco Malfoy. A fene se tudja miért, dehát ez van. De ezt a Mardekáros álmomat ne firtassuk tovább, se Adam Jameset. Inkább váltosunk témát... - szinte belevörösödött ebbe a pár mondatba, úgyhogy Hannah úgy látta jónak ha másról beszélgetnek tovább.

- Na és mondd... te hanyadéves vagy? Gondolom már körülbelül 5.-6. évfolyam körül lehetsz. Neked ugye már az RBF-ekre is kell készülnöd, az nem lehet valami egyszerű... Hogy állsz a rájuk való készüléssel? - tett fel egy tanulással kapcsolatos kérdést a Griffendéles, ezt a témát bőven ki lehet fejteni legalább, azért volt olyan közkedvelt az erről való társalgás a többi Roxfortos körben is talán.

*Nos hát izé… a válasz nem túl szívélyes formában jutott el a címzetthez. De sebaj. Hannah Whitney mindent kibír. Mindent átvészel. Minden eltűr. Na jó… majdnem mindent. De ezt a kedvtelen két választ biztosan. Viszont most megakad a hangtompítója azon, hogy egy bizonyos Rafael lesz a beszélgetőpartnere párja. Nem ismeri, de biztos nem rossz srác, ha ezt a leányzót meg tudta hódítani. Erről a témáról azonban már nem faggatózik többet, mert a végén még az esőn találja magát egy fájó ponttal a hátsóján. Szóval LEZÁRVA. Most inkább reagál az eközben hozzá érkező válaszok hadára.*

- Tessék?? Hogyhogy? Az unokatestvéred? Az hogy lehet? Az azt jelenti, hogy… Narcissa Black vagy Lucius Malfoy testvére az anyukád... Mondd el légyszi ki is az valójában, nem árulom el senkinek! Narcissa testvére, ugye??? – kérdezte felháborodott hangon, amely valójában meglepődöttséget tükrözött. Ez a hír nagyon meglepte. Úgy tűnt most egy ideig még ez lesz a téma. De ideje volt egy kicsit ms irányba terelődni ejtájon is… mégpedig a kedves Draco felééé…

- És milyen viszonyban álltok egymással? Szoktál vele beszélgetni? És ugye, hogy milyen egy áloom… - ez volt a dolog áradozás része, vagy ez még csak most jön… - Annyira imádom, csak tudnám pontosan miért, mármint van pár okom, de nos… érted… ha nem… az se baj… jobb ha nem érted az én megzakkant elmém őrült képzeteit!

- És, és, és és mondd csak… nos hogy érzed számára milyen érzés, hogy te vagy az unokatesója? És neked? És összességében?? – eléggé kíváncsi még etéren pár dologra, melyet reméli, hogy kérdezősködés nélkül is megosztanak vele. Ha nem akkor rákérdez, és ez már megszokott tőle, tehát nincs gond. ^^

*Már nincs más hátra, egy kicsikét befogja azt a nagy lepcses száját és felemésztheti a termet a csönd abban az esetben, ha Beatrice nem kíván válaszolni a kissé tolakodó kérdések halmazára. Reméli, hogy nem így lesz és lankadhat ébersége azáltal, hogy a várt információk a birtokába kerülnek. Ez persze csak feltételezés, jobbanmondva inkább csak egy ábránd volt, de valóságalapja is volt elég, tehát érdekes és szaftos pletykákhoz juthat frissen megismert barátnője által. Ezekkel a kérdés-viszontkérdésekkel talán oldódik a feszültség még egy csöppet köztük, legalábbis a Mardekáros irányából Hannah felé és talán Bea is megkedveli annyira a Griffist mint fordítva történt.*

[Megan]


Kip-kop
A lépések hangja visszhangozva verődik vissza az üres folyosók faláról. A legtöbb szorgos és lusta nebuló ilyenkor órán van. Csak néhány szerencsés kiválasztott kapta meg azt a hatalmas elismerést, hogy nem kell órán ülnie. Igazából ez nem is elismerés, csak az adott diáknak nincs órája. A szerencsés kiválasztottak közé tartozik ő is, ám valahogy nem tud örülni a hirtelen jött szabadságának. Szívesebben tekeregne Roxmortsban, vagy inkább repkedne a birtok felett esetleg a , barátaival szórakozna a tóparton, de nem. Neki a könyvtárban kell ülnie a hülye vizsgák miatt. Minden ötödéves életében eljön a pillanat mikor le kell tennie az RBF vizsgákat, de csak azok szokták komolyan venni akik valami vezetői beosztást akarnak maguknak. Bár ő nem tartozik közéjük, hiszen a legszívesebben kviddicsjátékos lenne. De a Főnix Rendje miatt muszáj kiválóra megírnia minden dolgozatát, Hiszen csak a legjobbakat veszik be a Voldemort elleni harcba, és ő meg akarja mutatni, hogy a legjobbak közé tartozik. Bár a szíve mélyén fél, hogy mire ő oda kerül a Sötét Nagyurat, le fogják győzni.

*Ehh mindig csak ezek a hülye vizsgák. Nem tudom, hogy mit esznek a tanárok ezekben a vizsgákban, hiszen sok más módja is van, hogy az ember megmutassa a tudását. Például egy, párbajban mutatja meg az ember igazán a tudását. Vagy a bájitaltan vizsgán itathatnának mérget a, diákkal és neki kellene elkészíteni az ellenszert. Ha stressz helyzetben is el tudja készíteni az, ellenszert akkor tud valamit. Persze ha nem jönne össze a szer akkor sem lenne semmi probléma, hiszen a vizsgáztatóknál készenlétben lenne egy üveg az ellenszerrel  minden eshetőségre felkészülve. Persze erről a diáknak nem kellene tudnia.*

Hát igen, elég drasztikus módszereket tud kitalálni, de ő már csak ilyen. Közeledve a könyvtárhoz meggyorsítja a lépteit. Szeretne minél hamarabb túlesni a tanuláson és utána csak üldögélni egy sötét sarokban egy kancsó vajsört iszogatni és a többiek bohóckodását bámulni.
A könyvtár csöndjét, még a légy zümmögése sem töri meg. Hogy is merne zümmögni ha tudja, hogy Madam Cvzikker ezért is elintézi. A csendet egyedül a székek nyikorgása és a bent tartózkodók lélegzetvétele töri csak meg. Ebbe a földöntúli csendbe szinte ágyúlövésként hangzott az ajtó idétlen nyikorgása. Mivel Madam Czvikkertől gyilkos pillantásokat kapott megpróbálta a lehető leghalkabban bezárni, ám ez nem okozott teljes sikert. Hogy eltűnjön a kíváncsi pillantások elől gyorsan elindult megkeresni a polcot ahol a számára fontos, könyveket találja.

*egy
kettő
három*
Számolt magában, miközben óvatos, lassú munkával leszedte a könyveket a polcról. Nem volt könnyű dolga hiszen amit már leszedett a lábán egyensúlyozva kellett megtartsa, és ezek a könyvek bizony több mint 600 oldalasak vagyis súlyosak voltak.
*Ha két hónapig minden nap ilyen könyvekkel fogok mászkálni a vizsgákra már igazi vasgyúró lesz belőlem.*

Szerzeményeit amilyen gyorsan csak tudta egy asztalhoz vitte. Már, már boldogan tette le őket. Ám boldogsága elúszott mikor belelapozott az egyik könyvbe. Még számára is tele volt halandzsával, pedig azért soha nem volt rossz tanuló. Mindig szorgalmasan megtanulta a leckét. Néha stréberkének nevezték az osztálytársai de mikor segített nekik megoldani a leckét már imádták. Később mindenki megszerette, kivétel aki nem. De kevés olyan ember akadt aki ne váltott volna vele egy pár kedves szót. Talán csak a mardekárosok magja volt ilyen. Igen még a mardekárosokkal is szokott beszélni. Sőt elég sok mardis pajtija van akikkel nem csúfolják egymás hovatartozását, hanem értelmes témákról beszélgetnek. Mint mondjuk a csajok vagy a kviddics. De most kisebb-nagyobb gondja is van mint a szép emlékeken gondolkozni. Dühében becsapta a könyvet nem foglalkozva a kíváncsi pillantásokkal és a tenyerébe temette az arcát.
Bárcsak jönne valaki akivel elbeszélgethet, az talán feldobná a hangulatát a padlóról.

¤ Griffin ¤

Ez az a hely, amit legszívesebben elkerül, na jó, talán még Cicus tantermét is előszeretettel hanyagolja, de oda sajnos muszáj járnia...
Mikor elsős volt talán egyetlenegy alkalommal elnézett a könyvtárba, de csak, és kizárólag azért, mert eltévedt ebben a labirintusban. Igazán tehetnének ki ilyen kis táblákat, vagy valamit, ami jelzi, hogy hol jár az ember. Mint a londoni plázában vannak a kis piktogramok amik jelzik, hogy mi merre van. Áááh... ez a varázsló nép túlságosan visszamaradott a mugli világhoz képest.
-CC? - csendül fel a tipikusan visítónak tűnő hang a könyvtár bejáratánál. Majd egy angyali tekintet Madame Cvikker felé, és halad is tovább azonnal. Hihetetlen amúgy, hogy pont akkor tűnnek el a CSCS-s lányok, mikor épp fontos próbálnivalójuk lenne a pincében. Á, mindegy, hogy már egy hete próbálják ugyanazt a dalt és még mindig nem jutottak vele semmire... á, nemgáz.
-Kay? - szól kissé halkabban immáron a polcok között lófrálva.
Szörnyű, hogy mennyi könyv sorakozik ezeken a polcokon... Csoda, hogy nem szakadnak össze ezektől a méretes lexikonoktól vagy miaszöszöktől.
-Fúj, milyen büdös könyvtárszag van itt... csak tudnám, hogy viseli el ez a sok idióta sznob ezt a borzalmas szagot. - motyogja az orra alatt, amit nyilván senki sem hall. Mintha csak ő lenne itt egyedül ebben a hatalmas terembe, de ez nyilván nem így van, mert az az idióta Granger, vagy kiafrász már szinte ide is költözhetne, mert mindig látja, hogy ide jön be.
Hmm... talán ha adnának valamit, mondjuk jó hideg sört, akkor Meg is gyakrabban benézne ide, meg szólhatna valami zene is. Ki a frász bírja elviselni ezt a csendet? Miért kell itt egyáltalán csend? Ha nem lenne itt ez a sok idegesítő polc, akkor talán még jó is lenne ennek a teremnek az akusztikája, jó koncertet lehetne adni itt. De íííígy...
-Á szóval itt asztalok is vannak! - állapítja meg és közelít az asztalok felé, amik az ablakok környékén vannak, nyilván azért, hogy ha unalmas az olvasmány, akkor legen hová bambulni. Meg is ezt szokta bűbájtanon. Kifelé bambulni az ablakon a legjobb tevékenység tanórán, persze csak az alvás után. Azt csillagászaton szokott többnyire.
-Sat? - kérdezi megint, bár már erősen nulla a valószínűsége annak, hogy itt találja a csajokat. Igazából sosem feltételezte róluk, hogy képesek lennének ide betenni a lábukat. Nem csalódott a csajaiban, ez igazán örömteli dolog a számára. Már csak az az egy dolog maradt, hogy akkor hol keresse őket? Hát mindegy, akkor ma sem fognak már próbálni...
-Némá, te sírsz? Hát elég gáz, hogy srác létedre itt potyogtatod a könnyeidet, már nem azért... - veti oda az egyik srácnak aki jelen pillanatban arcát eltakarva a világ elöl ücsörög az egyik asztalnál egy kupac könyv társaságában. - Ennyi könyv mellett én is sírva fakadnék...

[Meg]


Szinte mozdulatlan testtel ül a széken, mint aki elaludt. Ám ha valaki közelebbről megszemléli, az rájön, hogy nem alszik, csak bámul ki a kezébe temetett fejéből, mint a csibe, miután kikelt a tojásból. Időnként azért vesz levegőt hiszen nem szeretne megfulladni illetve mikor már nagyon kényelmetlen a helyzet gyorsan pózt vált. Viszont továbbra sem veszi el a fejét a tenyeréből. Körülötte továbbra is a lehető legcsendesebben mennek a dolgok. Ám egy hang felveri a könyvtár unalmas légkörét.

*Nocsak, valaki most jár itt először? Nem tudja, hogy ha Madame Czvikker egyszer elkapja akkor kb két hétig igen kemény büntetőmunkát kap? Mint régebben egy gyerek aki véletlenül kiabálni kezdett csak mert ráesett egy igen vaskos könyv a lábára. Utána egy hétig kellett gyíkszemeket és egyebeket kiválogatnia Piton professzornak. Védőkesztyű nélkül.*

Elmosolyodik a bakin ami még elsős korában esett meg vele, bár a mosoly a tenyere  takarása miatt nem látszik. Igen, ő volt az a srác akinek ráejtették a könyvet a lábára. Utána hetekig rémálma  volt a büntetőmunkától és csak második elején merészkedett ismét a könyvtárba. Szerencsére a könyvtárosnő már elfelejtette, különben azonnal kizavarta volna a könyvtárból. Mondván, hogy rongálja a könyveket és hangoskodik. Pedig igazán nem tehetett arról, hogy az a béna Steven elejtette a könyvet és éppen az ő lábán landolt. Utána pedig még egy jó erőset bele is rúgott a piszkos könybe.

A hang forrása egyre csak közeledik felé tehetetlenül vergődve a sors markában, mely Czvikker személyében már ott vár rá az asztaloknál, nem éppen a legbarátságosabb tekintetével. Már éppen hozzálátna egy újabb az eddigieknél sokkal kényelmesebb póz felvételéhez, mikor a majdnem pontosan a háta mögött megszólal a korábban hallott hangok gazdája.

*Miből gondolja, hogy sírok, Hát persze….. Mivel eldugtam a képem a világ elől a hülye könyv miatt. Na itt az ideje, hogy megmutassuk az igazi énünket ennek a cicababának.*

Megfordulna, hogy visszafeleseljen a csajnak, ám a fordulat abbamarad, mikor meglátja, hogy kivel áll szemben. Kapásból nem ugrik be, hogy honnan ismeri a csajt, de aztán rájön, hogy a bálon látta a NOIR vagy milyen együttes tagja.

*hehh egy újabb rockbanda. Persze nálunk sosem lesznek jobbak. Ha jól tudom csupa másodéves mardekárosból áll, akik azt hiszik, hogy konyítanak valamicskét a zenéhez, miközben nem. A Burnout azaz mi simán lemossuk őket. Bár a balhélistájukat nézve talán egy szinten vagyunk. Legalábbis nekik már megvolt a debütáló koncertjük. Nekünk meg várnunk kell még rá.*

-Jéé egy plázacica… Ugye tudod szivi, hogy itt nem lehet hangoskodni, mert a könyvtáros kicsinál? Egyéként meg nem sírtam, csak kikészültem ezektől a hülye könyvektől és eldugtam egy kicsit az arcom. Különben még lebarnulok itt.

Megpróbálja előadni a nagymenőt, több-kevesebb sikerrel. A lényeg, hogy a csaj bevegye, hogy ő a nagy sztár, ami különben nem is igaz. Bár nem tudja, hogy mi értelme van azért megjátssza az agyát. Hátrafordul és lovaglóülésben üli meg a székét. Így felvéve a lehető legkényelmesebb pózt, mellyel nem kell kitekernie a nyakát feszült figyelemmel tekint a lányra.

¤ Griffin ¤

Odaér a fiú mellé, aki továbbra is eltakarja kezeivel az arcát. Most már semmi kétség. Tuti, hogy sír. Hát elég gáz, azért nyilvános helyen mégse kéne, még akkor se, ha valami olyan nyálas könyvet olvasott, ami ezt váltotta ki belőle. Na mindegy, megvan a mai hír Kayék számára.
Már előre látja, hogy fog terjedni a sírós srác híre a suliban... Poééén!
Aztán lekerül a maszk, mely eltakarta az arcot, és Meg remekül felismeri a konkurencia egyik üdvöskéjét. Névről nem ismeri, hol máár? Annyit tud hogy valami Burnakármi annak a hűdemenő zenekarnak a neve amit alapítani akartak Kay ex-pasijával.
-Plázacica az anyukád... Nekem ne mondd hogy szivi, mert rosszul jársz, hidd el! Jaaa... persze... nyilván el kell bújni a könyvek elől, igaz? Hát hogyne. Tudod kinek meséld ezt be... Talán egy Hugragubos kis p*csa elhinné, de én, én vagyok. - mutat magára önelégülten, majd indulna is tovább, de már ha itt van a konkurencia, megpróbál puhatolózni mi újság van a Burnakármi háza táján. Na nem mintha olyan hűdefontos lenne, csak... nem árt tisztában lenni az ellenség kártyáival ugyebár, különben mit sem ér a játék. Igazából az a legidegesítőbb ebben, hogy holmi kis Griffendéles nép naiv módon azt hiszi, hogy képesek felérni a fantasztikus és utánozhatatlan NOIR-hoz. Tévednek, nagyon nagyot tévednek. Na, de hát ha ily balgák, akkor így jártak.
Végülis a NOIR-nak már volt koncertje. A Burnakármicsodának még nem. Vajon összeállt már egyáltalán?
- Hé, mikor lesz debütkoncertetek? Mert majd elmennénk a csajokkal megnézni meg ezt-azt csinálni... - feszült figyelemmel tekint a fiúra, mintha valóban roppant érekelné a téma, amúgy meg komolyan rohanna már, de ezt meg kell várnia még. Nem bunkó csaj ő...
Egy bájvigyor és egy lesújtó pillantás a fiú felé, majd ismét tesz egy fájdalommentes, rövidke megjegyzést.
-Amúgy nem akarok kötözködni, de... mintha tegnap ez a szék esett volna szét, mikor Madam Cvikker ráállt... itt voltam, én raktam utána össze. Szóval vigyázz... Nézd csak, ez a lába itt... - közelebb lép, rámutat az ókori kopott szék egyik lábára, majd gondosan meghúzza azt, hogy kicsusszanjon a helyéről és ezáltal Griffin a földre kerüljön, ha minden simán megy, ahogy ő a kis fejecskéjében eltervezte. - Nah... hoppá... - mondja mintha meg lenne lepődve és picit hátrál. Szeeeegény fiú. Azonnal elkapja a röhögés.

[Dean kisasszony számára]

*Ugyan észrevette a lányt a hídon, még sem köszönt rá hangosan, csak biccentett neki, akár csak a lány tette. Úgy tartja, hogy ha a diákjai nem köszönnek neki (ami talán azért van, mert nem szeretik) akkor ő sem fog. Viszont a biccentés talán többet jelent már. Azét még csak-csak megfűszerezi egy barátságos mosollyal ezt a biccentés.
 
Folytatja az útját, és még látja eltűnni a híd végén a lány karcsú derekát… Héé, mintha megígérte volna valaki, hogy nem lesz olyan, mint az utóbbi évek pár tanárja. Nem akar olyan balhét, hogy ráhajt a diákokra. Nem…  Megrázza a fejét, és mire visszapillant, már nem is látja a diákját.

Pár perc, és ő is eléri a híd végét. Onnan rögvest a könyvtárig gyalogol, ahol… Jéé, Dean kisasszony is ide jött. Ma ő lesz a választottja a tanárnak. De addig még dolga van Logan professzornak. Elsőnek is megkeresi azt a könyvet, amelyet keresett… *
~ Számmisztika profiknak… tökéletes. ~
*Veszi le a polcról a könyvet, majd megindul, immáron a lány asztala felé. Messziről lehet látni, hogy az rajzolgat, és azt is, hogy egész gyorsan. Bár még nem látni, hogy mi is lesz azon a pergamenen, de ez majd kiderül a későbbiek folyamán.

Leül az asztalhoz, majdnem szembe a lánnyal, kitárja a könyve elejét, elolvassa a bejegyzést, és végül nekilát az első oldalnak. Azt szereti ezekben a könyvekben, hogy kénytelenek ábrákat is belecsempészni. És ha már benne van, akkor azt egy feladat formájában rakják bele. Így a diákjainak is tud adni valami jó kis feladatot… Mármint az olyan diákjainak, akik komolyan veszik ezt az anyagot.*

- Szép rajz…
*Pillant fel, mosolyogva a lányra, és talán az is veszi a lapot, és akkor talán elkezdhetnek beszélgetni. Az utóbbi napokban, általában jól elbeszélgethetett a diákjaival, legtöbb esetben lányokkal ugyan, de azért volt pár fiú is, aki a társaságát kereste. Mint már mondtam, nem azért beszélget a lányokkal (vagy a fiúkkal), mert éppenséggel hátsó szándék vezérelné… Csupán szereti a gyerekek társaságát, próbál olyan tanár lenni, akit a gyerekek is kedvelnek, mint például Lupin professzor.*

×Prof :)×

Rábiccentek, mire ő is ugyanezt teszi, egy barátságos mosoly kíséretében. Én is elmosolyodok, majd bemegyek a könyvtárba. Még mindig fázom, ezért nem veszem le a pulóveremet, abban üldögélek a széken továbbra is. Hirtelen megszáll az ihlet, nekiállok rajzolgatni… Azt, amit nemrég láttam… Szemem előtt felderengenek a képek, ezekből merítve készül el majdan a rajz. Csönd van – senki sem beszél, csak néha lehet hallani egy-egy apró neszt, köhögést, könyvek lapozásának hangját. Rövid ideig hallgatom a megnyugtató csendet, kicsit elmerengek, míg félbe nem szakítja az álmodozást az ajtó nyitódása, majd csukódása. Újabb látogató érkezett a könyvtárba. Nem csodálom, hiszen ilyen időben nagyon nem lehet mást csinálni, mint mondjuk itt ücsörögni. A hátam mögül lépések hangját hallom. Előtűnik az alak, leül velem szembe, és olvasni kezd. A mai napon másodjára találkozom az illetővel… Egy ideig csendben olvas, majd a rajzra néz, és megdicséri. Szokásához híven, most is mosolyog, talán éppen ezért szimpatikus mindenkinek. Még soha sem beszéltem vele órán kívül, mindenesetre egy kedves embernek tartom. A dicséretet egy mosollyal és egy halk köszönömmel jutalmazom.

- Köszönöm… Tudja, nos… Tetszett a táj, és…

Nem fejezem be a mondatomat. Felpillantok, belenézek a tanár szemeibe, és rájövök, hogy nem kell magyarázkodnom… Egyszerűen ennyit mondok:
 
- Szeretek rajzolni. Nagyon rég óta.

Miután egy mosoly kíséretében becsuktam a könyvet, felállok, átmegyek a másik oldalra, odasétálok hozzá, és a válla fölött megnézem a könyv címét. Ha ő kíváncsi, én is az leszek. Gondolhattam volna, hogy ilyen könyvet vett elő. Hiszen egy tanár… Érthető, hogy a tantárgyához kapcsolódó könyveket olvasgat...

- Ó…

Ismét mosolyogni kezdek, majd elmegyek a füzetemért, összeszedem a rajzeszközöket, és leülök mellé. Remélhetőleg nem zavarja, ha mégis, akkor persze eltűnök onnan. Ma jó kedvemben vagyok. Kicsit hiányzik a társaság, az, hogy beszélgethessek valakivel…

[Dean kisasszony számára]

- Igen. Én ezt az időt szeretem legjobban. Szürke az egész táj, hűvös van, és a szél is fújdogál. Ilyenkor eszembe jutnak roxforti éveim. Tudod, irigyellek benneteket…
*Ugyan nem mondta végig a lány, azért ő érezte, hogy ott vége van a mondatnak, ezért is adott rá egy kissé hosszú választ. És amikor jön a következő mondata a lánynak elmosolyodik. Pontosabban akkor, amikor, amikor az felpillant rá, egyenesen a kék szemekbe.*
- Rajzolni, régebben én is szerettem… bár az nem jelenti azt, hogy tudtam is. Eléggé béna vagyok az ilyenek terén. Viszont te eléggé ügyesen rajzolgatsz.

*Mosoly nem szűnik, de ekkor visszapillant a könyvbe, elolvassa az idézetet, melyet a címe alá írtak, kézzel: Ha helytelen eredményre jutunk, próbáljuk meg beszorozni az oldalszámmal. Vigyorog… Innen már tudni, hogy mágikus könyvről van szó. Mugliknál ugyan csak vicc… ám itt halálosan komoly tanács.

Nem látja, de hallja, amint a másik fölkel és mögé kerül. Tudhatja mit is szeretne. Na már most, ha Logan mondjuk McGalagony lenne, ezt bizonyára nem díjazná. Csak hát annyi a különbség, hogy McGalagony már eleve nem itt kezdene neki olvasgatni. Egyik tanár sem a diákok között okul. Csak Logan… talán éppen azért, mert még szíve mélyén ő is gyerek… *
- Mi ez az „Ó”? Talán nem szereted a számmisztikát?
*Sunyi vigyor a lány felé… Azt sugallja vele, hogy ne merészelje azt mondani, hogy nem! Persze nem gondolja komolyan. Tudja jól, hogy mind mások vagyunk.*

- Jut eszembe, hogy megy a suli? Mindjárt vége az évnek… Aztán már hetedikesek lesztek, végzősök. Érdekes nemde?
*Pillant rá a lányra, aki időközben már mellette ül.*

~ Yolandám ~

Egy újabb keserves délután. Mostanában rám jár a rúd ilyen téren. Nem, eszemben sincs panaszkodnom, az nem az én szokásom. Még hogy Yvette Delacour panaszkodjon! Jó vicc!
Eszemben sincs kiönteni a lelkem bárkinek is. Mindössze csak egy dolgot vehet észre egy jó megfigyelő. Az életem ezen szakaszának délutánjait nem az udvaron töltöm, a tónál, vagy a csónakház körül, de nem is a kviddicspályán vagy a szabadban valahol. Nem a klubhelységben. Nem, nem, nem. Csakis kizárólag a könyvtárban. Ennek nyomós oka van. Az hogy visszajöttem a Roxfortba csak egy dolog. De a rengeteg kimaradás rengeteg hiányt vet föl. Amit persze, akármennyire is elnézőek a tanárok, pótolni kell. Pontosabban nekem kell pótolnom. És eszem ágában sincs ellébecolni az időt. Így, mikor van akár öt szabad percem is, nyílt ostromot indítok a könyvek barlangjába. Ott legalább csend van. Viszonylagosan. Újfent ugyanis megint Potter lett a sztár. Vagy csak én képzelem be? Ki tudja. A lényeg, a klubhelységben a sok rajongó nem hagy békén. Kint, egy fa alatt elkalandoznának a gondolataim, a múlton töprengenék. A… hagyjuk, hagyjuk. De a könyvtár jó menedék. Ott Cvikker cirkál, és ha látja hogy valaki semmit sem csinál, csak bámul ki a fejéből a nagy semmibe, akkor kirakja a szűrét. Így ott kénytelen leszek összpontosítani és figyelni. Na igen, hát ez is egy olyan délután.
Vége az óráknak, én meg rohanok is. Nem, nem rohanok, csak, sietek. Nekem jön egy elsős, fellököm, meg sem állok, hogy felsegítsem. Minek? Menjen egy tanár vagy Prefektus, aki annyira nagyra van a csillogó villogó P betűs jelvényével. Nem vagyok féltékeny. Nem. Az a titulus csak púp lenne a hátamon. Ó de még mennyire! Meg sem hallom hogy a kicsi mögöttem hüppögni kezd. Merlinre, szokjon hozzá. Ha majd elverik a Mardekárosok, akkor hisztizhet. Addig meg… kerülje el őket jó messzire. De nem állok meg észt osztogatni. Tudom jól, sokaknak nem jutott. Egyéni probléma. Még két lépcsőn megyek le mire elérem az ajtót. Mrs.Norris szúrós szemmel bámul a folyosó végéről. De girhes az a macska is. Na nem mintha Friccs a fess férfiak kategóriájába sorolandó lenne. Mindegy. Nem érdekel engem egy szőrgolyó.
Nincsenek sokan, így szerencsére se hangzavar, se tömeg. Még hely is van. A kezembe kapom a felém legközelebb eső két könyvet, és lehuppanok vele lehető legtávolabbi asztalhoz Cvikkertől. A könyvtárosnő messze jár, valószínű bejönni se látott, de ezt sosem lehet tudni. Nem mintha ez is érdekelne. Végezze csak a feladatát, ahogyan szokta. És figyelje a betévedő Mardisokat. Azoktól van mit félteni. Felszegett fejjel ütöm föl az első könyvet. Ahh, nem az, amit kerestem. Valószínű valaki elpakolta a könyveket. Bosszúsan állok fel. Most megint kereshetem meg őket. Sietős léptekkel indulok el a polcok felé, közben meg magamban morgok. Ilyen nincs! A mai sem az én napom.

Elnyúlok bal karommal a padon közben,a  fejem megtámasztom a kézfejemben, s úgy pislogok előre a padsorok között, a másik ezüstös buksit megkeresve magamnak. Igen, ez jellemző. Yv elől ül, én pedig hátul koptatom a padot, és szó szerint, mert ha éppen nem írok, akkor a körmömmel köröket írok unottan a padra, mintha ennek lenne értelme. De nem, nincs értelme, ahogy egyáltalán semminek az utóbbi napokban. Kezemre pillantok ami még mindig fásliba van tekerve és kissé hát… igen. Egyre szürkébb árnyalatban tűnik fel, mivel lusta vagyok újat keresni a ládámban, ez pedig koszos. Sőt, csillog a kosztól, de nem lényeg.

Ismét csak felpillantok és a nővérem profilját nézem. Igazából nem sokat beszélgettünk az utóbbi napokban. Nem akartam megbántani még véletlenül sem, mivel nem voltam olyan passzban a Ryanes dolog miatt. Biztos észre vette, hogy kerülöm, ahogy mindenki mást. Általában, ha volt hely, bevágódtam valaki mellé, de most csak az üres pad jutott nekem. Inkább ez, mint ott elől. De egyre csak hallom a nevem, ahogy ismételgetik, én pedig megrázva a fejem, kaptam fel a fejem, s tekintettem McGalira, aki ismét elismételte a kérdést. Kissé elkerekedett a szemem, majd megráztam a fejem. Erre csak egy megszokott szemöldökfelrántás volt a válasz.

Persze nem úsztam meg ennyivel.

Hiszen az óravégén odahívott, és közölte, hogy írnom kell egy házi dolgozatot neki, ráadásul a következő órára. Remek. Pont ez hiányzott.

Így, mivel sejtve, hogy Yv is a könyvtárban van, fogtam magam, és elindultam utána. Persze ő már rég a könyvek közé temetkezve egy másik után keresgélve árválkodott a könyvtárban. Én pedig az ő asztalához lépve, ahová lepakolt, tettem rá a táskám, persze csendben. Hiszen tudtam, allergiás rá, ha valaki zajong az ő kis szentélyében. Mellé lépve löktem meg kissé a vállammal az övét, mint egy jelzés képen, hogy itt vagyok, elegyedve a köszöntéssel.
- Szia. – Szólaltam meg fojtott hangon, majd mosolyogtam rá halványan. Ismert, tudta hogy ez nem az a mosoly mint annak előtt, de… úgy éreztem neheztel rám. Hiszen már megint inaktív voltam órán. Meg egyébként is. Nem voltam az a minta testvér. Főleg ha az ő fülébe is eljutott, hogy belevertem egyet ököllel a klubhelyiség falába. Ami biztos, hogy eljutott, hiszen erről pusmognak még mindig.

- Remélem nem baj, ha hozzád csapódok a tanulásban. – Folytattam tovább, s kezdtem el nézni a könyvek címét, csak hogy ne bámuljak állandóan rá. Várjunk csak, mi is a téma amiről írnom kellene…?

~ Yolandám ~

Mérgesen szusszantva szuszakolom be a két kötetet a többi közé. Nincs hely, vagyis nemsok a polcon és ez idegesít. Miért nem rak itt valaki rendet? Cvikker egész nap mást se csinál, csak fel és alá rohangászik, zargatja a jó népet. Oké, elismerem, van, aki nem rendeltetés szerűen használja a könyveket, na de hogy mindenkit potenciális veszélyforrásnak tekint már röhejes. Ahelyett hogy tényleg rendbe rakná inkább csak… lopja a napot, meg ilyen formán az időnket. Az időmet! Arról nem beszélve, hogy azt a könyvet, ami nekem kell elrakja egy olyan helyre, hogy még véletlenül se találjam meg. Én se legyen mérges. Hát persze. Mély levegő és…
Valaki meglök. Nem erősen, de határozottan. Normál esetben leüvöltöm annak a fejét, aki hozzám mert érni, bármely formában. Gyűlölöm, ha hozzám érnek. Egyszerű az egész, senki sem érjen hozzám. Nem lesz konfliktus, nem lesz vita, nem lesz bőgés, vagy büntetőmunka vagy pontlevonás. Nem lesz semmi, csak nyugalom. Na az kéne ide. Szemem megrebben s már nyitnám ki ajkaim, mikor testvérem pillantom meg. Még csak ez kell nekem. Semmi bajom sincs Yolandával azt leszámítva hogy mióta visszajöttem messze elkerül. Annak idején ez ne így volt. Mikor egymásra találtunk sülve-főve együtt voltunk. Aztán jöttek a fiúk, neki Ryan, nekem Luc. Kevesebb idő jutott a másikra, de megoldottuk. Még akkor is. Pedig a szerelem… leköt, de valahol szárnyakat is ad. Mindketten megsérültünk viszont a repülésben. De míg ő leküzdötte részben önmagát részben az érzéseit, én a földre zuhantam, sőt már a pince ajtaján kopogtattam. Engem Luc húzott ki a csávából, és Yo, hát kissé közrejátszott, de igaz ami igaz, jobban is odatehette volna magát. Ám ami megtörtént, megtörtént. Felépültem, visszajöttem. A balszerencsés esemény, ami ismételten tönkretette az életem senkinek sem számított. Még neki se. Pedig azt hittem, rá, legalább rá számíthatok. Tévedtem. Keserű epe. Hisz órákon elült mellőlem. A folyosón elment mellettem. Más társaságát kereste, míg nekem csak ő volt, hisz mindenki utál. Ki ne utálná a Jéghercegnőt?
Most meg azt hiszi, egy mosollyal mindent megold. Hát nem. Nagyon nem. Felszegem a fejem. Bennem van tartás, bennem maradt. Túléltem Luc halálát. Erős vagyok. Mégis, miért telik meg a szemem könnyel? Lenyelem, nem sírok, nem a könyvtár közepén. Nem, nem!!!
Felágaskodom a felső polcon lévő könyvért. Épphogy elérem, de megvan. Csodás. Közben a húgom halkan teszi fel a kérdését. Vajon megbánta a viselkedését, azért jött? Bocsánatot akar kérni? Ki tudja… nála nem lehet eldönteni. De nem kérdéses, már benne sem bízom. Senkiben sem bízom, csak önmagamban, amennyire lehet a múltam után.
- Te tanulsz Yolanda? Menj inkább a többiekkel a kviddicspályára. – suttogom halkan, majd a lábujjhegyről visszaereszkedem teli talpra, amint leemelem a könyvet. Egy megvan. Már csak a másikat kell megkeresnem.
- Úgyis meccs lesz nemsokára. Jó lenne, ha a Hollóhát nem miattad vesztene. – sziszegem. Utolsó szemétnek érzem magam, de akkor is valahol igazam van. Nem tudom hol, de valahol…igen. Most szálka ment a kezembe, és böködi, remélem ő is észreveszi. Neki kell kiszednie és meggyógyítania a kezem. De ő nem fogja, mert nem az a fajta. Régen talán megtette volna, de mára… nem hiszem. Ekkorát csalódtam benne? Még engem is meg lep: igen. Továbbindulok, nem várom meg a válaszát. Bevetem magam a következő polcsorba és közben azon imádkozom, ne jöjjön utánam. Föl sem tűnik hogy az ujjbegyeim már fehérek, úgy szorongatom a könyvet, mint valami égi megmentőt. Ki tudja, talán az is. De csak talán.

×Prof :)×


Az időjárás…
Ami megihletett, és amely segítségével ismét gyarapodott a vázlatfüzetem egy rajzzal, és amiről most a tanárral beszélhetek… Ilyen, borult, szeles időben -ellentétben a napos, fényessel – sokkal könnyebb rajzolnom, több ötletem van… És sok régi, talán majdnem el is feledett emlék jut ilyenkor eszembe… Elmondja, hogy ő is szereti a hasonló időjárást, és hogy őt mire emlékezteti a szél, a szürkés ég…

- Engem az ilyen idő mindig megihlet… Éppen ezért szeretem… Amit mondott… Hogy irigyel minket… Kicsit úgy hangzott, mintha… azt hinné, hogy öreg…

A rajzolás…
Valami, ami bármilyen körülmény között képes lekötni, megnyugtatni, amely segít abban, hogy kifejezzem magamat, az érzéseimet, az életemet, és hogy megőrizhessek emlékeket, pillanatokat… Évek óta rajzolgatok, bár csak újabban teszem azt magányosan, egyedül… A rajzaim nagy része titkos, eldugott, mert nem… az én életembe nem tekinthet bele akárki… Megannyi fájdalmas emléket rejt az a füzet… Némelyiket szégyellem is tán… Éppen ezért van mindig nálam, éppen ezért nem mutatom meg senkinek sem. Ő is rajzolt. De furcsa… Nem néztem ki belőle. Mikor azt mondja, hogy nem tud, tudott rajzolni, összevonom a szemöldökömet, és így nézek rá.

- Mindenki tud rajzolni, csak gyakorolni kell. Ki könnyebben tanul meg alkotni, ki nehezebben… Jó eszközök, akaraterő, kitartás, sok gyakorlás, esetleg egy jó tanár, ennyi kell hozzá. Én sem vagyok még valami profi…

A számmisztika…
Na igen, nem azt mondom, hogy a kedvenc tantárgyaim egyike, de azért nem utálom… Egy vigyor, melyből érződik, hogy nem szeretné azt hallani, hogy utálom, vagy éppen nem szeretem… Nem is akarnám ezt mondani, de a pillantása után, ha azt mondanám, hogy de, én szeretem, akkor az kicsit… furán hatna…

- Akár hiszi, akár nem… Nincs bajom vele. Az „ó” csak… Szóval… Gondoltam, hogy valami ilyesmi könyvet olvas… Még a szabadidejét is ezzel tölti?

A suli…
Igen, kétségtelen, mindjárt vége az évnek… Jön az utolsó év, majd a búcsú… A fájdalmas, szomorú búcsú, sírással, sírás nélkül… Már csak egy év…

- Hát… Elviselhetően, köszönöm a kérdést… Nemsokára itt van az év vége, majd az utolsó év… Furcsa lesz… Fárasztó… És szomorú… Talán még az elmúlt évemnél is rosszabb…

[Dean kisasszony számára]

- Öregnek? Ugyan, én azt mondtam, hogy irigyellek benneteket, mert ide járhattok. Nem a fiatalságról beszéltem. Hidd el, nekem tökéletesen jó ez a 29 évem. Csak tudod, egy varázsló életében szerintem a Roxfort a leggyönyörűbb időszak.
*És ez így is van. A Roxfort hét évet kitölt, ám ebben a hét évben válik az ember olyanná, amilyenné. Ekkor szerez barátokat, ekkor szakosodik valamilyen téma iránt, van, hogy ekkor szerez szerelmet is.
Fura, hogy valaki olyan emlékeket rajzolgat le, ami neki fájdalmas. Elvégre, a rajz afféle szórakozás. Olyanokat kellene papírra vetnie, ami kellemes emlék. Vagy, nem is emléket. *
- Áhh, nekem nem volt az ilyesmihez türelmem. Ha művészetről van szó, akkor inkább a zene.
~ Még hogy nem profi. ~
- Na ne próbálj nekem ilyet beadni Emily, szerintem te őstehetség vagy.
*Mosolyog rá a lányra, majd visszafordul a könyvéhez.*

- Hát, akár hiszed, akár nem… Én imádom a számmisztikát. És ha az ember jó feladatot akar adni a tanulóinak, akkor elsőnek is utána kell járni. Nem akarok leégni úgy, hogy nem emlékszem már rá és még is feladom.
*Emlékszik vissza a mugli iskolában lévő történelemtanárra.*
- Hát igen, amikor a muglikat oktattam, akkor is ez volt a legnagyobb bajuk. Tudod, régi diákjaim jártak vissza hozzám és sokat beszéltünk arról, hogy mit is csinálnak majd a suli után, hogy hová mennek. Tudod, ott tovább is lehet tanulni, és olyankor újabb osztálytársai lesznek, satöbbi. Érdekes, minden bizonnyal…
*Mehetne akár mugliismerettanárnak is.*
- És te mit szeretnél? Milyen szakmát választasz?
*Homlokráncolás.*
- Az előző évednél is rosszabb? Ezt mire véljem?

// Hermione és imádott lovagja, no meg hugicám //

Szánalmas emberek, szinte roncsok, amint a könyvek kortól megsárdult lapjai fölé görnyednek. Látja, hogy míly nagy szenvedések árán próbálnak oly tudást a fejükbe zárni, mire korántsem oly fogékonyak, mint a kviddicsre, a varázsvicc-ipari cikkekre vagy netán adott házuk imádott fejére. Meg sem lepődik, hogy mardekárosok csak elvétve fordulnak elő itt, s akkoris inkább a zárolt részbe kívánnak bebocsátást nyerni, hivatkozva hol Piton tanárúr engedélyére, ami leginkább meggondolatlanság, hisz ha a házfő fülébe jut, bizonnyal kellő dorgálást kapnak az adott személyek, hisz hazudni tudniuk kellene. Főleg egy olyan könyvei köré felépített álomvilágban élő nőszemélynek, mint amilyen Madam Cvikker.

Lassú, kimért léptekkel szeli a széles könyvespolcok közti folyosókat, felmérve, hátha talál valakit, akivel elszórakozhatna egy kicsit, avagy valamit, amivel lekötheti a figyelmét. Bár valóban unatkozik, nem oly szánalomra méltó, hogy hagyja kiülni vonásaira érzéseit. Már amennyi van neki. Egy-egy alkalommal meg-megáll, végig futtatva pillantását az adott témák érdekesebb darabjai után kutatva, ám amiért ma jött, nincs a helyén, ami elég érdekes, lévén, hallotta, hogy reggel vitte vissza egyik háztársa. Már magán a tényen meglepődött, hogy egy állítólag szerény körülmények között, valami vidéki bírtokra tervezett jövőjű nőszemély egyáltalán konyít valamit a bűbájtanhoz, nah de épp ezt a példányt a kezébe venni...

A fakó vagy épp ideges arcok mulattatják, főleg, mikor elidőzik valamelyk arcon, s látja, miképp lesz fokról fokra frusztráltabb a másik, míg idegesen fel nem kapja a fejét, s már épp a fejébez vágna épp valamit, feledve a könyvtár szabályait, de a házcímer mellett megcsillanó prefektusi jelvény láttán mély undorral és útálattal, de visszanyeli a szavakat. S ekkor lendül saját karja, hogy jelzésszerűen emelje mutatóujját ajkai elé, egy sötét félmosoly kíséretében. De mégis mit várnak tőle? Egy hatalma teljes tudatában lévő, metamorf mardekáros prefektus, aki unaloműzésnek ezerszer inkább gyújtaná fel egy griffendéles talárját vagy alázna porig egy tudálékos hollóhátast, minthogy baráti csevelyre invitáljon bárkit a klubhelységben vagy akár a folyosók egyikén. Hát igen, aranyvérűnek lenni, ráadásul épp Malfoynak lenni, mindig felemelő érzés. Bár ami Lucius mostani pálfordulását illeti...

A gondolatmenetet ereszti, hisz meglátja a fekete bőrkötésre arannyal felvitt, egy-egy kacskaringós ívvel ékített szöveget: Bűbájtan mesterfokon. S így arra irányítja lépteit, elmélázva, hogy vajon alakot váltson-e, valamely tanár alakját véve épp föl s ok nélkül ragadja el a könyvet vagy egyszerűen vegye ki az olvasó kezéből. Mert jelenleg nem tanulmányozzák vagy értelmezni próbálják a benne taglaltakat. Óh nem, hisz egy értetlenségében szenvedő érdeklődő nem kényelmesen hátradőlve, a könyvet az asztallapon megtámasztva bújja a bölcsességet, hanem fölégörnyed, mint az a megannyi szánalmas alak.
Sötét íriszeivel az ujjakat kezdi fürkészni, hogy megállapítsa, vajon mekkora erő kell majd, hogy eltulajdoníthassa azt, amit lényegében már reggel kikölcsönözhetett volna. Talán egy pillanatra az is eszébe jut, hogy talán saját példányt gyorsabb lenne szerezni, de az nem volna kihívás és nem kergetne vele egy-két önhitt diákot. Túl nagy öröm látni, ahogy megfáradtan a sok kereséstől, kivánszorognak a könyvtár ajtaján, s jómaga kényelmesen elhelyezkedve a szemközti padon, kellően a fény felé fordított fedőlappal, mímel olvasást. A megtört pillantások, melyekben épp, hogy felparázslik a gyűlölet, majd önmagába hullik vissza. Épp annyira szánalmassá teszi őket, mint egy aranyvérűt az, ha sárvérűekkel vagy kviblikkel veszi körül magát.

Az asztalhoz érve emeli meg jobbját, hogy a könyv gerincének felső ívére helyezze tenyerét, s ujjaival a szétnyitott lapok közé nyúlva foghasson rá a darabra, mindössze hüvelykjét helyezve a fedél bőrére, s nyugodtan, szinte magától értetődően kezdi kihúzni az egyetlen példányt a másik ujjai közül.

¤ Abraxas ( :P ), Ron ( <3 ), Rhea ( -.-) ¤

És ezennel vége a mai napnak. Vidáman kiballag a rúnaismeret teremből, majd miután elköszön Hollóhátas padtársától egyenest a könyvtár felé veszi az irányt. Súlyos, könyvekkel teli táskáját ezúttal a bal vállán cipeli, a jobb kezében pedig azok a könyvek, amelyek már nem fértek bele a táskába. Most már ideje lenne megtanulni azt a tértágító bűbájt, mert ez nem állapot így, hogy minden egyes nap könyvekkel a kezében futkos ide-oda. Talán visszavitték már azt a könyvet a könyvtárba, amit már hetek óta keres, amit mindig valami pimasz mardekáros vagy hugrás elvisz az orra előtt. Mert általában ez szokott történni. De miért is lenne egy könyvből több példány… Minek is az?
-Szép napot, Madame Cvikker! – köszönti a könyvtáros nőt, aki hasonlóképp reagál a lány szavaira. Még mormol valamit az orra alatt, hogy ne vegyen már ki annyi könyvet mert egyszer beleszakad, de a lány mosolyog egyet, majd eltűnik a magas polcok hosszú sorai között.
-Megvan! – kiáltja, majd gyorsan körülnéz, nincs-e a környéken valaki, akit zavarhatott volna hangos megnyilvánulása, de szerencsére egy lélek sincs a közelben, azonban az ajtó felől egy „Sshhhh!” hallatszik, minden bizonnyal Madame Cvikkertől. Nem szokása kiabálni, a világért sem akart hangoskodni, de végre bent van a könyv, amire épp az imént gondolt. Ebben bizonyára benne van a tértágító bűbáj teljes leírása. Óvatosan fogja meg a könyvet, gyönyörű szép fekete bőrkötésű, melynek borítóján arany betűkkel: Bűbájtan mesterfokon. Végre. Megvan!
Odacipekedik a legközelebbi asztalhoz, leteszi maga mellé a telitömött táskát és a többi könyvet, majd gondosan maga elé húzza legújabb kedvencét. Nincs még egy ilyen tanuló a Roxfortban, aki ilyen tudásszomjjal rendelkezik, mint ez a leányzó. Ebben a könyvben minden bizonnyal a hetedévesek számára vannak hasznos tudnivalók, de Hermione nem volt rest és egyedüli hatodévesként már vette a bátorságot és kézbe vette a könyvet. Első dolga természetesen tértágító bűbáj megkeresése, s amint elégedetten látja, hogy igen, benne van a könyvben, nyomban visszalapoz az elejére és onnan kezdi olvasni. Hiszen, ha már kézbe veszi, nem adja vissza kiolvasatlanul. Az nem Hermioénra jellemző viselkedés lenne. De mindegy is. Gyorsan röppennek a percek, egyik oldalt a másik követi, olyan, mintha most jött volna, pedig már órák óta itt ül, az asztalra közben kibiggyesztett egy üres pergament és egy-két hasznos tudnivalót ráfirkantott feketén fogó pennájával. Azon veszi észre magát, hogy már a könyv felénél jár, talán ideje lenne visszamenni a toronyba. De még ezt elolvassa. Egy rövid, egyszerű bűbáj.
És ebben a pillanatban a semmiből előkerül egy kéz, amely mohón a könyvért nyúl. A lány megragadja azt, ám nem sikerül megtartania, a másik elveszi tőle.
Felpillant, és most legszívesebben elfintorodna, de inkább nem tesz ilyet. Egy Malfoy-jal áll szemben, emiatt érthető lenne a reakció, csak hát az illető egy hetedéves prefektus. Talán még rosszabb, mint a másik Malfoy. Vagy egy kutya?
-Már bocsánat, de én épp olvasom ezt a könyvet. Szeretném, ha visszaadnád. – mondja a fiúnak, szúrós tekintetét a másik szemeibe fúrva.

Legszívesebben verném a fejem a falba, hiszen látom a szemeiben, azokban a szemekben, melyek pontosan olyanok, mint az enyéim. Látom a dühöt, a csalódottságot, a fájdalmat. Hogy elvárt volna tőlem valamit, számított volna rám, de én annyira elvoltam foglalva a saját önsajnálatommal, hogy nem volt erőm sem időm sem kedvem más bajával foglalkozni. Pedig kellett volna, igenis kellett volna! Talpra kellett volna állni, s vele együtt boldogulni tovább. Elbaltáztam, de most jóvá kell tennem. Jóvá akarom tenni, hiszen nekem csak ő van. S tudom, hogy ő neki is csak én vagyok.

Mert újra bezárkózott. Elvesztette azt, aki igazán életet lehelt belé. Persze, én is ott voltam, még ha nem is a legelejétől, hiszen nem volt rá lehetőségem sem, de amint tudomást szereztem a másik létezéséről, és az állapota javult annyira, hogy láthassuk egymást… De akkor is Luc volt az első. Ez valahol fájt, de megértettem. Meg kellett értenem, hiszen őt ismerte már évek óta, s hiába a vérkapcsolat, főleg ha ennyire közeli. Azért az idő… amit elvettek tőlünk. Túl sok volt.

- Áu, ez fájt. – Mondom, miközben a kezem a mellkasomra tapasztom, mint egy drámai hős, akinek tőrt döftek a szívébe, s az a baj, hogy ez igaz is volt. Nagyon is. Elutasítás és jéghideg szavak. Velem nem viselkedett igy, lehet hogy másokkal igen de velem… nem soha! S most?! Grimaszt erőltetek az arcomra, mely talán még komikusabbá varázsolhatná a helyzetet, ha nem lenne ily fagyos, s ez nem azért lenne, hogy a saját keserűségem leplezzem. – Egyébként most nincs eddzés. S emiatt van egy kis időm meg… legalább együtt lehetünk. Ismét. Mint régen. – Egyre elhalkuló szavak. A nagy Yolanda zavarban lenne? Nincs parádé, és poénkodás? Alsó ajkam harapdálom idegesen, miközben figyelem képmásom, ahogyan a már korábban belém szúrt tört még meg is forgatja bennem. A szemeim kissé elkerekednek, még az ajkak is elválnak egymástól. Ám megrázom a fejem, s már csak hűlt helye van a másiknak.

Most jönne az, hogy sértetten felhúzom az orrom, és eltrappolok, ki a képből. De a piros tornacipőbe bujtatott lábak még mindig ugyan ott állnak.
- Yv… - Szólok a másik után, szinte mér könyörgően, ahogy egy sóhajt elnyomva veszek magamon erőt. Igen menni fog ez. Egy és kettő, balt a jobb után. – Kérlek, nagyon szépen kérlek, hogy ne legyél ilyen velem, még ha meg is érdemlem. -
Bár nincsenek sokan a könyvtárban, még is. Ez a beszélgetés csak kettőnkre tartozik, s idegen füleknek nem kell hallaniuk, vagy ha még is… akkor ne értsék az egészet, s ne lássák át. Talán ezért is váltok át a francia nyelvre, azokra a gyönyörű szavakra, melyek másokban akár a libabőrös érzetet is előcsalják. Az anyanyelvünk, az övé és az enyém, mely mindkettőnk szívéhez sokkal de sokkal közelebb áll.

- Üss meg, vagy átkozz meg, vagy kérj amit akarsz, bármi is legyen az ára, hogy megbocsáss. Nem direkt nem voltam ott amikor kellett volna. – Ujjaim tördelve, szinte megalázkodva a másik előtt, toporgok a sarkában. Megalázkodás és könyörgés… mit sem számit, csak a cél a fontos. Előrenyújtva a kezem, tettem a vállára, s ha eddig nem fordult volna felém, próbálkoztam meg azzal, hogy megpördítsem a tengelye körül, hogy végre rám nézzen.

~ Yolandám ~

Most olyan érzésem van, mindenki engem bámul. Csakis engem. Pedig… sokan vannak, mások is. Meg ott a sok könyv… a sok érdekesség, a tudás. De, mintha minden szem rám szegeződne. Vagy csak én érzek így? Nem lehet tudni. Egy azonban holtbiztos, a testvérem engem követ a tekintetével.
Az hogy nincs most edzése, nem érdekel. Talán örülnék, ha lenne. Talán akkor nyugtom lenne, nem zavarna senki, még ő sem. Hiányzik, persze hogy hiányzik, de néha rá kell jönnöm, előtte is volt életem. Persze vele minden más. Ám nem Yolanda a világ közepe. Nem is én. Bár igaz, mások ezt képzelik, persze tévesen.
A húgom utánam szól, a nevemet ejti ki., de én megyek tovább rendíthetetlenül. Nincs ott semmi csak a polcok meg a könyvek. Semmi más, semmi. Még Cvikker is messzire elkerül. Joggal. De nem is én jelentem neki a problémát, tudja ő azt jól.
A dohos kötetek közt előszedek még egyet. Egy kis por kavarodik fel, mely csiklandozni kezdi az orrom, de nem tüsszentek. Legalább ezzel sem zavarom meg mások munkáját. Bizony a szabályok mindenek előtt. A csend nem tart sokáig. Nem is számítottam másra. A testvérem nem is lenne igazi Delacour, ha ennyiben hagyná a köztünk lévő beszélgetést.
És mire feleszmélek, ott áll mögöttem, keze a vállamon. Mutatóujjammal visszapöckölöm a félig kivett könyvet és hagyom, hogy megfordítson. Arcomra teljesen közömbös kifejezést bújtatok. Ne lássa, hogy fáj, ne lássa, hogy zavar. Semmit se lásson. A könnyeimet meg… rég visszanyeltem. Akarva akaratlanul egy régi dallam jut eszembe a gyermekkoromból.


Mélyet, keserveset sóhajtok. A francia nyelv sok mindent felidéz, többek közt ezt is. Nézem a húgomat, a tükörképemet, aki pont olyan, mint én, csak… a piros tornacipő. Na igen. Azért mégis más. Bizony, mégis csak van különbség, a sok hasonlóság mellett. Oldalra billentem a fejem, s úgy szemlélem a másikat, míg ő a számomra oly kedves nyelvem beszél folyékonyan, tisztán, könnyeden. Ez is közös bennünk, ez is összetart minket. Nemcsak a vér, nem csak az.
A szavak értelme a szívembe mar. Neki is rossz, hát persze. De neki könnyebb. Mindig is könnyebb volt, vagyis, inkább másabb. Akárhogy is, ebből az egészből ő jön ki jobban. Én… ha lehet mondani, mindenképp veszítek. Akkor nem mindegy, hogy hogy? Hát nem.
- Ezzel a bocsánatkéréssel kicsit elkéstél…- suttogom halkan franciául. Kezemben a könyvet magam elé szorítom, mint valami pajzsot. Mintha ez megvédene. De mégis mitől? Vagy kitől? Ez sajnos nem szab gátat az érzelmeimnek. Egyre nehezebb, egyre nehezebb, hogy visszafogjam magam és a leghűvösebb stílusomban maradjak. Legszívesebben azt tenném, amit a megvetek oly nagyon… sírni. Elszaladni egy sarokba és egyedül szabadjára engedni a könnyeim. Talán tényleg az lenne a legegyszerűbb. 
- De legalább feltűnt, hogy még én itt vagyok neked… örülök…
Nem szándékosan emlegetem fel a volt barátját, de valahogy most jogosnak tűnik az orra alá dörgölni a dolgokat. Végtére is, miatta sem volt ideje rám. Ami annyira nem is érte meg. De persze erről Yolandának is megvan a maga véleménye.
Egyszerűen csak megrázom a fejem lemondóan. Nem tudom, mit tehetnék. Meg kellene bocsátanom de… de még nem megy. Talán kellene egy kis idő míg… míg rendezem magamban a dolgokat.
- Sajnálom Yo… de nekem ez nem megy… később talán… de most… most nem…
A tőr még mélyebbre fúródik a lelkében, én érzem a sajátomban. Szemeim megtelnek könnyel, így gyorsan felszegem a fejem, nehogy észrevegye. Felpillantva a polcra megvan a másik könyv is, amit kerestem. Éljen.
A zsákmánnyal aztán lassan tovább is állok, otthagyva a testvérem.
Csak a dallam kísér utamon. Mindig arra, amerre járok.

..::Hermione<3, Abraxas, Rhea ::..

*Ron ólmos léptekkel haladt a könyvtár felé. Ez koránt sem azért tette, hogy kikölcsönözzön valamit. Nem, dehogy. Na nem mintha nem lett volna szüksége néha napján egy-egy könyvre, de azt általában megtalálta Herminél, vagy, ha nem a könyvet, hát a tudást és esetenként a segítséget.
Most viszont, a fiú azért tartott a könyvtár felé, mert Húga a kezébe nyomott pár könyvet, hogy vigye már vissza helyette, mert neki edzésre kell rohannia. Természetesen jó testvér módjára, meg is tette. Hisz tehetne mást? Az a lány, olyan meggyőző képességgel rendelkezik, hogy ha úgy adódna, neki nem kéne az Imperius átkot alkalmaznia, ha befolyásolni szeretne valakit.

Miközben az említett hely felé tartott, kicsit elgondolkozott. Többek között az elmúlt heteken.  Az újra pozitív helyzeten, hiszen Harry végre visszatért. S majdnem egészen olyan, mint korábban volt.
Ismét járnak Hagridhoz, – mert ezek a látogatások is csökkentek – s meg csodálhatják különös, frissen szerzett lényeit. Amelyeket legálisan, vagy illegálisan hozott be az iskola falai közé. A kis csapat igazából, már meg sem lepődik az óriás szerzeményein Norbert(a), Csikócsőr és Bolyhoska után. Csak Mione az, aki mindig figyelmezteti Hagridot, hogy ezeknek nem lesz jó vége.
Majd gondolataiban az elkövetkező napokra, hetekre hajózott...
A DS-gyűlésekre, edzésekre. A hamarosan nyakukba szakadó vizsgákra, amelyekre jó lenne készülnie, hiszen ott nem számíthat Mio segítségére...

Oly annyira elbambult, hogy észre sem vette, hogy pontosan egy Hugrás diák felé halad. Meg is lett az eredménye. Az ütközés következtében, Ron és a fiatal fiúcska is elejtette, amit a kezében vitt. Miután a grifis számára kiderült, hogy egy másodévesnek szaladt neki, pár dorgáló szóval tovább zavarta, mintha nem ő lett volna a hibás. Összeszedte a könyveket, majd tovább indult, de most már kicsit nagyobb figyelemmel.
Mikor megérkezett a könyvtár elé... vett egy mély levegőt, mintha legalábbis kivégző osztag elé lépne... Persze csak annyi volt, hogy ki nem állhatta a helyiséget, s a könyvtárosnőt...
Lenyomta a súlyos kilincset, majd belépett.*

-  Jó napot. - köszönt kelletlenül Madam Cvikkernek.

*Rövid útbaigazítást követően meg is lelte a helyet, ahová az általa hozott könyveket le kellett tennie. Mikor odalépett, szeme sarkából észre vette, hogy Hermione is a könyvtárban tartózkodik, s épp valami vaskos könyv felett ül. Na, amúgy mikor nem? Persze akkor, ha éppen órán van, Harryvel és vele mászkál, vagy éppen alszik. Sosem értette, hogy képes valaki ennyi időt könyvek között tölteni. Mennyi tudásszomj szorult ebbe a lányba? Szinte hihetetlen.
Persze, ez korántsem rossz tulajdonság ként szerepelt. Hisz el sem tudta volna képzelni másmilyennek. Így volt Mio. Többek között ezért is kedvelte nagyon a lányt.
Úgy döntött, miután letette a könyvet, csatlakozik a háztársához, hátha végzett már az olvasással. A gondolatot tett követte, de mikor Ron ismét oda nézett, ő már nem volt egyedül. Társasága akadt, ráadásul egy igen kellemetlen társasága. Egy hetedéves prefektus, a teljesség kedvéért egy Malfoy. S ha ez még nem lenne elég, a hatodéves lány által olvasott könyvet is az hívatlan látogató kezében látta, s ezzel egy időben hallotta is, amint a lány szóvá teszi ezt.
Tőle szokatlan módon azonnal megindult a páros felé. Még maga sem tudta, hogy miért, hiszen Mio kitűnő boszorkány, s bármikor leátkoz egy ilyen Malfoy félét – vagy behúz neki - . De, még is kötelessége volt oda menni, s nem csak oda menni, hanem közbe is lépni.
Oda is sietett az asztalhoz, úgy, hogy az a mardekáros és közötte helyezkedjen el, s Mione mellett állt meg.*

- Szia Hermione. - köszönt a lányra, csak az illendőség kedvéért, hisz jelen helyzetben ez volt valószínűleg a legkisebb gond. Majd tekintetét a zöldszegélyesre emelte. - Talán valami gond van Malfoy? - a mondatot egy lenézőnek szánt arckifejezés követte, ami inkább tűnt egy elfuserált vicsorgásnak...

* De hiszen Ron, nem az ilyen helyzetek embere... Vagy még is?*

[ :: Granger; Weasley; Bátyám :: ]

Lassú, kimért szinte már fejedelmi vonuláshoz hasonló léptekkel haladtam a folyosókon, magamhoz ölelve egy vaskosabb könyvet, melyet visszavitelre szántam. Nem mondanám azt, hogy túlzottan halogattam volna a dolgot, hiszen ez nem jellemző rám, de még az utolsó pillanatban is bele-bele kukkantottam, s másoltam ki egy újabb sort, vagy oldalt, melyet igen csak hasznosnak találtam. Ráadásul olyan vircsaft van most is a KH-ban, hogy az már lassan elviselhetetlen. S persze mi más a téma, mint a kviddics. Mily meglepő. Másról sem szól az élet, csak hogy az edzés, a meccs, és hogyan győzedelmeskedjen a Mardekár az összes többi ház felett.

Valamiért a közelgő RAVASZ vizsgák jobban érdekelnek, mint holmi repkedős sport, melynek sosincs vége. Bár tény, nem vetném meg, ha győznénk, s a dicsőség fénye újra a házunkra irányulna, s nem mindig azok a korcsok lennének a középpontban, Potter és a kis csapata.

Belépve a könyvtárba, az asztala mögött ülő idős nőre esik a pillantásom. Egy pillanatra talán még a sajnálat is tükröződhet az arcomon, ami nem őszinte. Itt leélni egy egész életet, a megsárgult lapok között, ebben a bizonyos… szagban. Bár pont én beszélek erről, aki megszállottan keresi a ritka, de annál veszélyesebb, tiltottabb könyveket. Természetesen nem itt… hiszen annak hamar híre kélne, ráadásul még a zárolt részlegben sem tartanak olyan könyveket, melyek az én kis személyes kategorizálásom szerint a „veszélyes” olvasmányok közé sorolnám. Sokkal inkább az otthoni könyvtárakban, más varázslócsaládokéban, persze ha kapok rá engedélyt, kiknek a családfája régre nyúl vissza. Na ott már vannak érdekes darabok…

Megállva az asztal előtt, tettem le a könyveket, majd az iskolatalárom zsebéből előhúzva az újabb engedélyt a zároltrészleghez, mely csak formalitás volt, nyújtottam felé. Hetente, ha nem is többször, de tiszteletem teszem a Zároltrészlegben, Piton Professzor jóvoltából természetesen. Csak egy pillantást vet rá, már meg sem vizsgálja tüzetesebben, mint a legelső alkalomkor, vagy ha egy másik diák hozakodik ilyennel elő. Lassan már engedélyre sem lesz szükségem. De mindenképp meglátogatom többször a Professzort az irodájában, s kikérem a véleményét, melyik könyvet ajánlja ismét. Elvégre ő itt a Bájitalmester, s én is azzá akarok válni. Hát ki más lenne a megfelelő, aki tanácsokkal láthat el?

Hangok ütik meg a fülem, egy kérdés, amiben benne van a Malfoy is. Nem mondhatni, hogy pletykás és túlontúl kíváncsi természetem van, de azért én is nőből vagyok, s ha már a családomról van szó, még ha nem is vérszerinti, igazán érdekel, ki vette oly heves módon az ajkaira. Meglepődnék, hogy pont egy ilyen elveszett lélek az, akit meglátok, mint az egyik Weasley poronty? Ráadásul ott van a mi kis üdvöskénk barátnője, Granger is. Vagy csak pletyka az egész, hogy ott nem csak barátság lappang, hanem lehet más is? Kihúzva magam, csak egy simítással rendbe téve a talárom, elvégre nem rég lett vége az egyik órámnak, s nem foglalkoztam ilyen apróságokkal hogy átöltözés…

- Hát ez milyen édes… - Szólalok meg, megállva a két Griffendéles díszpinty előtt, nem messze, talán egy lépésnyire Abraxastól. Lealacsonyitó pillantásokkal mérem végig az egybegyűlteket, s húzom el ajkaim a művelet közben, s amikor bátyámra pillantok, lágyulnak meg kissé a vonások, de nem túlzottan. Csak éppen nem süt róla az undor és az utálat. – Ej Bátyám, nem is tudtam, hogy a szabadidődben ilyesféle kapcsolatokat ápolgatsz. De ne is zavartassátok magatok, mintha itt se lennék! – Hát persze. Akármiről is van szó, én ugyan  nem fogok Abraxas pártjára állni, már csak elvből sem, viszont nagyon is érdekel, mi fog ebből az egészből kikeveredni. Ez utal arra is, hogy megjegyzem, folytassák csak, s egy könnyed csuklómozdulattal adok ennek nyomatékot, majd karba tett kézzel figyelek tovább.

×Lennon prof  ;)×

A kor…
Úgy tűnik, tévedtem, elvégre most azt mondja, ő tökéletesen meg van elégedve a korával. Igen – furcsa is lenne, ha valaki nem lenne elégedett ilyen fiatalon. Főleg azért, mert ez a 29 éves tanár, aki itt ül, simán letagadhatna pár évet a korából… Legalábbis ami a külsőt illeti. A roxfortos évek… Kétségtelen, hogy a varázslók életében az, hogy bekerült, és a Roxfortba járhatott, kiemelt eseménynek, időszaknak tekinthető. Mennyi minden történhet, és történt is ennyi év alatt…

- Leggyönyörűbb, és talán a legrosszabb dolgok is a Roxfortban eltöltött évek során történnek meg… Hiszen… 7 év… Rengeteg idő. Abba nem csak jó dolgok, rossz dolgok is belecsúszhatnak. De igen, az biztos, hogy eseménydús az a pár év… Sikeres vizsgák, vagy épp sikertelenek, új kapcsolatok, jó barátságok…

A rajz…
Türelem… Na igen, az sem elengedhetetlen a rajzolásnál, de a kitartás még fontosabb… Ha elsőre nem sikerül, nem szabad feladni, és elhajítani a sarokba a rajzot… Nem, szenvedni kell vele, gyakorolni – így a következő alkalommal, amikor le akarjuk rajzolni azt a tárgyat, vagy dolgot, akkor már szinte magától fog jönni, milyen vonalat hogy kell húzni, hogyan kell szépen árnyékolni, és hasonlók… Zene… Ahol a szavak már nem segítenek, ott beszél a zene…

- Nem vagyok én őstehetség, csak… Gyakorlat teszi a mestert. De mester sem vagyok. Majd pár év múlva az leszek. Még rengeteg mindent kell megtanulnom rajzolni… Zene? Milyen zenét szeret? Netán játszik valamilyen hangszeren?

A tantárgy…
Vagyis a számmisztika. Jó tudni, hogy a tanár, aki tanít valamire, az legalább szereti, és nem csak kényszerből csinálja azt, amit… Muglikat oktatott? Meglepődöttségemet, ha akarnám, se tudnám leplezni… Mit veszthetek? Rákérdezek…

- Muglikat oktatott? Mikor? És… Hogyhogy? Ne haragudjon, én erről nem tudtam… Remélem nem gond, hogy megkérdeztem.

A jövő…
Mi leszek, ha nagy leszek? Fogalmam sincs. Számomra a jövő egyelőre sötét, ködös, és szomorú, nem tudok pozitívan nézni az elkövetkezendő egy évre… Akárhogy is szeretnék…

- Nos… Nem tudom még, hogy mivel fogok foglalkozni… Ötletem sincs… De… Szerintem ez majd jövőre kiderül… Legalábbis remélem…

Az előző év…
Rengeteg dolog történt, rengeteg rossz dolog. Meséljem el? Nem, képtelen lennék rá… És… Nem akarnék sírva kirohanni a könyvtárból, és jelenetet rendezni…

- Sok olyan dolog történt, ami nagyon kellemetlenül érintett, és… Talán sosem lesz minden olyan, mint régen… Tudja… Sokat csalódtam az elmúlt pár hónapban… Barátokban… Nagyon jó barátokban… Akiket… Szóval… Nem is biztos, hogy látom őket újra… Eltűntek… És senki sem tudja, hol járnak…

A történet…
Ami kísért, amit összesen egy embernek meséltem el, és… Ami… Örökké, újra, meg újra sebeket fog ejteni a szívemen… A múlt kísérteni fog… Mindörökké…

[Dean kisasszony]

- Látom bölcs is vagy, Emily…
*Mosolyog rá a lányra, hiszen az tökéletesen meglátta a dolgokat. Igen, hét év rengeteg idő. De Logan nem is arra célozgat, hogy milyen események történnek… Ő inkább azt mondja, hogy ez alatt a pár év alatt alakul ki a jellemünk. Igaz, ebben az is közrejátszik, hogy milyen dolgok történnek velünk… De ez most részletkérdés
Ez így van a zenében is. Ha nem sikerül egy akkord, mert éppen kicsi az ember keze, nem szabad feladni… Menni fog az más szólamban, vagy esetleg a hangszeren mást kell játszani. Akkordok, szólóhangok… mind-mind más kézre kifejlesztve. Ezért szép a zene…*

- Óhh, félvér létemre eléggé kiismertem a muglikat… És hát, a zenéjüket is szeretem. Rock&Roll. Nem tudom ismersz e tőlük valakit…
*Óhh, gondol itt a Nirvana, Metallica, Iron Maiden…stb. zenekarokra, akik elégé népessé tették a rock műfajt. Ők az istenek… *
- Igen, gitározom már eléggé rég óta. Az irodámban van az egyik gitárom… a másik meg persze otthon. Itt úgy sem működne a mágia miatt.
*Mosolyog.*

- Igen, muglikat tanítottam.
*Bólint rá a kérdésre, majd rögvest jön a többi is. Mármint a zápor.*
- Óhh, amikor elballagtam innen, utána kezdtem neki. Matematikát kellet nekik tanítani. Tudod, miközben ide jártam, azt is tanultam mellette… Mármint a saját könyveimből. Miután elmentem, a Minisztérium készített számomra egy olyan diplomát, amivel felvettek tanárnak. Fiatal, 15-16 éves gyerekeket avattam be a számok rejtelmes világába.
*Mosolyog még mindig, főleg akkor, amikor Emily tovább folytatja a mondatát, amikor magyarázni kezdi, hogy ő nem is tudott ilyesmiről.*
- Ugyan már… Már miért lenne gond?

*Aztán ő maga csöndben hallgatja a lányt. Hát, ilyen korban pedig már érdemes lenne elkezdeni ezen gondolkozni, mert a végén olyan váratlanul jön az egész, hogy csak lesünk. Egy szép szakma, amivel lehet támogatni a varázsvilágot… Bár az ilyesmihez rengeteget kell tanulni.*
- Ne feledd, mindig úgy keress munkát, hogy csak azt fogadod el, amit szeretsz is csinálni. Mert, ha nem szereted akkor fityfenét sem ér a pénz, amit érte kapsz. Lényegtelen az elején, mennyit is fizet…Ha szereted, jól végzed, ha jól végzed, akkor egyre többet kapsz érte. Nekem mindig is ezt a tanácsot adták Emily…

*Futólag belepillant a könyvébe, majd arcára komorság költözik. Egy pillanat az egész, utána el is tűnik. Végül becsapja a könyvet, majd feláll a helyéről*
- Soha ne add fel!
*Ráteszi a lány vállára a kezét, majd egy bíztató mosolyt küld felé.*
- Na, azt hiszem nekem meg is van a könyvem, amit kerestem… Köszönöm ezt az érdekes beszélgetést Emily. Még találkozunk.
*Azzal elsiet.*

..::Rhea, Granger, Weasley ::..


Kissé meglepi a dolog... Nem, nem az, hogy felszólal az önjelölt varázslexikon a könyv megkaparintása ellen. Inkább az, hogy nem visítva repül keresztül az asztal széles lapja fölött, hogy a nagyszerű mű után vesse magát. Bár meglehet, jobb ez így, hisz nem tenne túl jól az olvasmánynak, hogy ő, mint tanulmányozni vágyó aranyvérű, akinek épp nincs kedve venni egy saját példányt belőle, elkezdi az egyik szárnyát fogva rázni, hogy leakadjon róla a sárvérű csitri. Hát igen, és igen nagy pazarlás lenne megrongálni. De magában csak vállat von, hogy ez most könnyen ment, hát annyi baj legyen.

De megnyugodhat, amikor, hogyha úgy veszi, beleköt egy véráruló. Hát igen, mit vár az ember fia, ha egyszer könyvtárba megy egy olyan iskolában, ahol a legünnepeltebb hős egy nyüzüge, sárvérű anyától született, undortkeltően szerencsés alak, akinek annyi az összes érdeme, hogy maga köré gyűjti a hasonló szerencsétlen alakokat és belőlük verbuvál amolyan baráti kört. Nah igen, még szánni sem lenne érdemes őket, nem hogy dicsőíteni valamennyit. Ott van benne a késztetés, hogy megrázza magát, mint akin korbáccsal csapnak végig, elvégre épp úgy sértőek a Weasley szavai, amint ahogy maga a megjelenése. Hisz a stílus ott kezdődik, hogy megválogatja a varázsló, hogy mégis mit vesz fel.

De inkább kiszakad a gondolatai közül, és a szavak értelmét kutatja, ahogy úgy végig a méri a másikat. A kopott talárt, a kijárt cipőket, a félrecsúszott nyakkendőt, a megnyitott felső gombú inget, a szétálló hajad, a nevetséges vicsort, ami oly nagyon hasonlít egy kiéheztetett, összevert és szerencsétlen kutyára, mely megpróbál elijeszteni valakit, hogy szinte már groteszk rándulást kelt ajkainak szegletében. De nem lesz belőle semmi, hisz a prefektusi jelvény ott van a másikon. Nem mintha bármit is jelentene, inkább lehangolja, hogy a kiváltságokat jelentő alkalmatosság tompa fénnyel csillan. De mit is várt egy griffendélestől. Főleg Potter kebelbarátjától.

- Gond? - Vonja fel kérdően jobb szemöldökét, ahogy enyhe, émelygő érzés keríti hatalmába és inkább nem méi végig ismét a másik viseletét. Bár a nagy hármas két tagjának együttes látványa sem épp a legszívderítőbb, de hát ez van, majdcsak megnyigszik a gyomra, legfeljebb iszik rá valami töményet. Talán az segít. Legfeljebb két-három korty whisky...
- Ha csak az nem, hogy a hozzád hasonlóaknak is kiváltságokat adnak és a ruhatárad is illene felfrissítened, akkor szerintem nincs olyan, ami rád tartozna, Weasley. - Sziszegi, elvégre miért emelné fel a hangját, ha civilizált emberként is meg lehet oldani a helyzetet. Hisz nem valami griffendéles senki, aki azzal akarja felhívni magára a figyelmet, hogy torkaszakadtából üvölt. Az valahogy... annyira... nem, erre még szó sincs.

S igen, már épp fordulna, hogy a kijárat felé induljon, hiszen miért várná meg, hogy reagáljon a másik kettő, s egyébkéntis, a kezében van a könyv, amit keresett, de egy váratlan, mégis kellenes fordulatként jelenik meg Rhea. Nos igen, egy ok, amiért marad, s nem hagyja faképnél ezeket a... Nem, most nem lovalja bele magát ismét ezekbe a származásokba és viseletekbe. Csak újra felfordulna a gyomra, az pedig csak fölösleges önmarcangolás. S kinek kell az?
Helyette halovány, galád félmosoly kúszik ajkaira, ahogy a szavakat hallgatja, s fejet hajt a másik felé, mikor köszönti. Elvégre, ha már fogadott rokon, s amúgyis van pár függő játszmájuk, sok mindent meg kell tennie. De ez újfent olyan dolog, ami nem tartozik ide. Bár...

- Hát igen, te is tudod, hogy hajlamos vagyok túl nagy figyelmet szenteltem - ejti szavait, fejével háztársa felé fordulva, majd tekintete a kettősre villan, ahogy megnyomja az utolsó szavakat - a korcsokra..

Még előtte...

- Hm... Oké. De... Farkasos könyvek? Különös vagy te. - szól egy pillanatra elmélyedve a gondolataiba, s Seya tekintetébe fúrja a sajátját. Mindezt csak egy kósza pillanatig. Nem tulajdonít különösebb jelentőséget a dolognak.
- Jó,majd csak találunk valamit - szól elgondolkozva, hogy vajon milyen könyv is lenne megfelelő beszélgetőtársának.
Miután már másodszor említi, hogy talán jobb lenne sötétben menni akarva akaratlanul is elmosolyodik a bizonytalanságon, amit Seyától talán most lát először.
- Hidd el, jobb lesz nappal menni. Sokkal feltűnőbb lenne, ha sötétbe mennénk vagy esetleg zárás után osonnánk be. Amúgy is, sokat járok oda, de nem kell aggódnod. Madam Cvickker már megszokta, hogy folyton ott lógok. Kedvel az öreglány. - s a fehér fogak megint megvillannak a rózsaszínű ajkak rejtekéből.

A könyvtárba vezető út leginkább csendben telik el kettejük között, csak ő az, aki a másik tekintetét keresi. Diákkal is kevéssel találkoztak, csak azokkal, akik most indultak el a napsütötte park felé, hogy feltöltsék kis napelemeiket az esetlegesen bekövetkező tavaszi esőzésekre és hűvös léghullámokra.

Könyvtáááááár

Ahogy benyit a könyvtárba, egyszeribe földöntúli nyugalom lesz úrrá rajta. Igen. A könyvtár. Hiába. Stréber dolognak tűnik vagy sem, de ez volt az a hely, ahova elvonulhatott, ahol egyedül lehetett, ahol a szeretett könyveivel lehetett. Ahol a szórakozás össze volt kötve a tanulással. Igen. Szeretett olvasni - leginkább az átkok illetve hasznos trükkök és praktikák miatt.
Az orrát megcsapta a dohos, poros könyvek jól eső illata. Valahogy, ahogy beleszívott ebbe a cseppet sem friss levegőbe, egyszeribe mintha máris máshol érezné magát. Mintha megszűnne körülötte a világ, mintha ő egy másik dimenzióba keveredett volna.
De most nem ezért volt itt.

Céltudatosan indult el a hátsó sorok felé, közben kedves mosolyt villantva a mindig oly szigorú könyvtáros nőre, aki már meg sem állította. Elég volt az első 37 alkalommal. Utána már rájött, hogy felesleges elkérnie a meghatalmazásokat.

- No, itt is lennénk. - szól megállva a sötét sorok végénél.
- Én ezeket ajánlanám...
S már indul is végig a sorok között, csak úgy halmozva a könyveket Seya kezébe, amit lassan szegény fiú már alig bír el...

Még előtte..

*Látja Ricken, hogy kicsit megütközött a hirtelen kibökött kívánságon, de őszintén meg is tudja érteni. Ő is hasonlóképp reagálna, ha egy nyeszlett kisfiú, aki alig néhány perce közölte vele, hogy Jah, öregem, gondoltam szólok, hogy gyilkos vagyok.., egyszercsak elkezdene azon fosni, hogy vajh akadnak-e farkasos könyvek a tiltott részlegen. Még jó, hogy nem mindjárt dinoszauruszosat vagy autóversenyzőset keres.. Magában morgolódva, kissé lesunyt fejjel ácsorog Rick előtt, s hogy ne kelljen azon is aggódnia, mit csináljon a kezeivel, hát mind a kettőt gyorsan zsebrevágja.
Ez a kölykös sértettség egész más megvilágításba helyezi a máskülönben állandóan beborult arcú kis mardekárost, hiszen míg eddig a külvilágnak mutatott rideg, távolságtartó és kegyetlen oldala nyilvánult meg, ezzel az ártatlan kis kívánsággal megmutatott egy darabkát a külsőségek mögött reszkető kis vacakból is. Az is ő. Igen, érdeklik a farkasok. Pont.*
- Igen, vérfarkasosak.
*Erősíti meg az előbb elhangzott kérdést, s valahogy úgy néz vissza Roderickre, mintha nem is értené, mi ebben a furcsa. Őt talán egyáltalán nem foglalkoztatják a legendás lények?.. Nem piszkálja a csőrét, hogy egy aprócska, semmitmondó bekezdésen kívül nincs is más írás ezekről a kreatúrákról? Zavart pír, izzó, véresen komoly szemek.. Érdekes egyveleget alkotnak, amitől szegény kicsi Seya olyan bájosan nevetségessé válik, hogy ember legyen a talpán, aki kibírja vigyorgás nélkül.
A hóhajú fiú láthatóan nem is vár el többet. Számára ez a.. majdcsak találunk valamit is több annál, amire valaha is számíthatott, s épp ezért nem is firtatja tovább a dolgot. Majdcsak.. bárcsak..!
Gondolatai közül ismét csak Rick zökkenti ki, ahogy megnyugtatja, nem kell aggódni, a könyvtár nagyasszonya már annyira megszokta a szöszke srác látogatásainak fura célját, hogy valószínűleg most sem lesz semmi gond. Seya aprót biccent, jól van.. Igazság szerint ha így állnak a dolgok, valóban észszerűbb nappal megejteni ezt a kis beszerző körutat. Hiába.. Roderick Bennettet is a Mardekár kígyójához osztotta a süveg és a kölyök fejében most először fordul meg, hogy talán nem is ok nélkül. Ostoba volt.. Viszont.. ha így állnak a dolgok, óvatosabbnak kell lennie, hisz könnyebben le is leplezhetik. Rick furcsa érzéseket ébreszt benne, melyek nem csupán kettősek, de egymás ellentétei is! Nem igazodik el rajta, ez pedig zavarja. Ki tudja, mi járhat abban a szőke fejében?
A fiú arcára azonban nem ül ki a bizonytalanság, nem engedi. Helyette egy szabadkozó kis mosolynak ad teret.*
- Persze.. mindig kimegy a fejemből, hogy neked nem tilos.
*A könyvtárba menet javarészt a többieket figyeli, s azon töpreng, mihez is kezdjen, ha már megkaparintotta a hőn áhított írásokat. Egészen biztosan le kell koptatnia ezt a srácot..? De Yw.. Elharapja a gondolatot, s nehéz szívvel, változatlanul aggódónak tűnő arccal pillant fel Rick arcába. Nem biztos benne, hogy elég erős az elkövetkezendőkhöz, ám a fiú jégkék szemei mint mindig, most is megnyugtatják a benne motozó görcsös kis szörnyeteget. Fél. Eszelősen fél, ám ez az egész legfeljebb egészséges izgulásnak tűnhet a külső szemlélő részéről.*

A könyvtárban

*A könyvtár légköre, még ha nem is tudja, hasonlóképp hat rá, mint ideiglenes társára. Megnyugtatja, biztonságban érzi magát, s mivel ő sem veti meg az olvasást, számára is szorosan összefonódik a szórakozás a tanulással. Bár.. ő nem itt olvassa ki azokat a köteteket, melyekre szüksége van. Hiába a meghitt légkör, az esetek zömében túl sok itt a diák. Talán éppen ezért mindig is jobb szerette kikölcsönözni a megkívánt írásokat, s most pontosan ezen szokása miatt állt meg benne ismét az ütő. A tiltott részlegből.. ki lehet kölcsönözni bármit is?.. Vagy az aprócska könyv, amit a pincefolyosók mohazöldben játszó, nyirkos homályában lapozgatott, lopott? A maga részéről egy udvarias kis biccentéssel köszön a szigorú arcú könyvtárosnőnek, majd szorosan felzárkózik Rickhez. Igyekszik elkapni a tekintetét, hisz ő még mindig izgul! Annyira gyerekes, de.. nem is tudja. Most vert laposra egy elsőst és nemhogy meghúzná magát, de ismét a tilosba merészkedik? Lupin egész biztos csalódott lenne, ha megtudná. Persze nem kell megtudnia.*
- Mh.
*Ezt a fura hangot voltaképp csak azért préselte ki magából, hogy ne maradjon teljesen kuka. Ez lenne a tiltott részleg? Érdekes.. nem egészen ilyennek képzelte, s ez az enyhe kiábrándultság arcára is kiül. Ennyi?..*
- Nagyobbnak képzeltem..
*Jegyzi meg halkan, mivel mégiscsak egy könyvtárban vannak, ahol hangoskodni nem illik; aztán ő is megindul a határozott léptekkel haladó felsőbbéves után. Látszik rajta, hogy valóban nem idegen területen ólálkodik, hisz úgy kapkodja le a könyveket a polcokról, mintha már legalább az itt fellelhető készlet felét olvasta volna! Seya egy ideig csak a kötetek címeit fürkészi, már amelyiken talál egyáltalán betűket, ám ahogy kezdi érezni, hogy leszakadnak a karjai, jól láthatóan megtorpan. Az utolsó kötet elég vaskos, s girbegurba, agyondíszített betűkkel ragyogja a nagyvilágba: Re'gi ido"k escenszia'i; Seya látványosan meg is roggyant már alatta.*
- Kezdetnek ennyi talán elég is lesz.
*Nem akarja mutatni, mennyire erőlködik, de hamarosan borul is a kupac, mivel a találomra egymás hegyére-hátára pakolt kötetek nincsenek épp nagyság szerint feltornyozva. A kölyök megkísérli állával leszorítani a kupac tetejét, ehhez viszont nem elég meggörnyednie, feljebb is kéne emelnie kicsit ezt a dögnehéz halmot. Megremegnek a karjai, amibe derekasan bele is pirul. Le akarja őket rakni, mielőtt nevetségessé válik a szőke fiú előtt.. Le akarja őket rakni, mert nehezek, mert nem bírja el őket! Futólag összepréseli az ajkait, aztán némi éllel szegezi a kérdést Ricknek, miközben feneketlen mélységekig fúrja tekintetét a jégkék szempárba.*
- Te semmit nem veszel ki?
*Kettős kérdés.. Ki lehet kölcsönözni ezeket a könyveket? Ezeket akarod olvasni, amiket én, vagy még cipeljem őket addig, míg magadnak is találsz valami érdekeset?..*

Nos igen... Beszélgetőtársa nem éppen az a szószátyár típus. Bezzeg ő, ha megered a nyelve... El sem lehet hallgattatni! Éppen ezért, a köztük sokszor beálló csend igencsak megszorongatja a kis torkát. Nem, nem nagyon tud ilyen helyzetekben mit kezdeni a csenddel. Általában ha valakit olyan "megtiszteltetésben részesít", hogy beszél hozzá, akkor az a minimum, hogy a másiknak be nem áll a pofája, amíg ő egy kegyetlen, lenéző pillantással el nem hallgattatja.
De ez most más.
Most valahogy úgy érzi, hogy Seya őt hallgattatja el, nem pedig ő kezdi el beszéltetni a hófehér hajú fiút.
Valahogy minden más. Mintha a kártyavár - amelyet eddig gyors ragasztóval összeragasztott, hogy még véletlenül se hullhasson szét- szóval mintha a kártyavár egyszeriben darabjaira hullott, szakadt volna, s ő mint egy ötéves kis kölyök könnyáztatta szemmel kapdosna a levegőbe az egyre távolabb szálló papír fecnik után, melyek - ha sikerül is kicsiny markába zárnia egyet-kettőt- úgy csúsznak ki a kezéből, mintha csak vizet markolna.
De erősnek kell lenni. Mutatni kell az álarcot. El kell rejtőznie. Eddig is rejtőzködött. Eddig tökéletesen. S most jön ez a kölyök és emlékezteti rá, hogy ott van a rideg, kemény álarc alatt, s ő ismét üvöltve próbálja visszarángatni magára egyetlen álcáját, hogy nem maradjon meztelenül.
Igen, mint amikor a nők sminkelik magukat. A rúzs... Amikor kenik magukra a vörös rúzst, hogy valaki másnak mutassák magukat, hogy jobbnak, szebbnek, talán fontosabbnak. De közben ugyanazok, mint akik voltak. Ugyanaz a fájdalom, a kétség, a megrendíthetőség. De ők el akarják hinni magukról, hogy igenis változnak... S csak kenik azt a rohadt rúzst...
Igen, ő is ilyen. És hinni akar. Hinni, az utolsó csepp erejével is. Hinni, hogy rideg maradhat. Hinni, hogy Seya más. Hogy Seya... Hogy ő is... De mi van ha nem? Ha csak játszik? Nem, az nem lehet. Nem. Nem. Nem...

- Oh, ne haragudj - ocsúd fel gondolataiból, ahogy a hatalmas könyv kupac alatt roskadozó fiúra vetődik a pillantása, s vékony alkatát meghazudtoló erővel emeli le a könyvek jelentős részét a fiú karjáról, hogy azután egy közeli asztal adjon támasztékot a nehéz köteteknek.
- Amit én keresek, az már megvan - szól, s egy apró, zöld bársonykötéses könyvecskét villant fel, amely a Bájital vagy Baj-ital? címet viseli, de Seya csak egy pillantást vethet a kötetre, máris gerincével hátat fordítva zárja markába a hideg, fehér ujjak birtokosa.
- Oh, és nézzük csak... Vérfarfasok, ugye? - szól, s már ismételt erővel veti bele magát a könyvek közé, immár nem halmozva a könyveket a másodikos kezébe. Valahogy tudatosnak tűnik a kutatás. Igen, emlékszik, hogy látott valamit...
De közbe furcsa, undok kis gondolat tolakszik a fejébe... Elvégre... Mindennek megvan az oka. Annak is, hogy ő ilyen könyveket kölcsönöz... Hát annak is meg lehet, hogy Seya... Lehet, hogy ismer egy vérfarkast? Lehet, hogy valakije az? Hm... De most ez nem kötheti le a gondolatait tovább, hiszen meg is pillantja, amit eddig keresett.
A két, vastag, pöffeszkedő, aranyszínű kötet között ott van megbújva a vékony, de nagy alapú könyv - bár inkább füzetnek tűnik-. Habár nincs rá írva se cím, se semmi, ő tudta, hogy ez az. Igen, már szinte otthon volt ezek a sorok között, s ha nem is tisztán, de felrémlett előtte ez a rejtélyes könyvecske.
- Parancsolj- s a könyvecske máris gazdát cserél.
- Nem vagyok benne biztos, hogy más hasznosat tudnák erről a témáról még találni itt - s újra villannak a fehér fogacskák.
Csak véletlenül tévedhet az ember tekintete a még mindig a zöld könyvecskét görcsösen markoló, egyre elfehéredő öklöcskére.

*Őszintén se ereje, se energiája arra, hogy a Rick által felvillantott kis könyvecskére figyeljen (akaratlanul végigfuttatja pillantását a szavakon, de nem fogja fel azonnal az értelmüket), ugyanis most sokkalta jobban leköti a saját karjait nyomó mázsás súly. Ettől függetlenül hiába esik jól a segítség, mégis rút kis fintorba torzulnak vonásai, s büszkesége villámgyorsan löki nyelvére a gúnyos szavakat.*
- Nem haragszom és örülök.
*A francokat nem haragszik. Épp az imént lett gyenge kis vakarcsnak bélyegezve, holott igaz, hogy néhány percen belül valóban elejtette volna a hol vaskosabb, hol vékonyabb kötetekből álló tornyot, de összességében az első asztalig még elszenvedte volna a súlyukat. Igen, egész biztosan elbírta volna, de Rick nem hitte el. A fenének kell ilyen segítőkésznek lennie!
Seya sem akarja hagyni magát, esze ágában sincs megjátszani a hálás kiscserkészt, akinek a csapatvezetője nagy terhet vett le a válláról. Még mit nem! Vet egy újabb mogorva pillantást a zöld borítójú kis könyvre, aztán büszkén felszegett állal, lustán félrebillentett fejjel az egyik masszívabb köteteket tartalmazó polcnak veti a hátát. Érzi, ahogy a kopott gerincű művek lassan hátrébb csúsznak a poros fán, s lassan egész kényelmes kis fészket alkotnak a fiú lapockái között kiugró csigolyáknak.*
- Igen, vérfarkasok.
*Már nem fárasztja magát azzal, hogy egy biccentéssel is tovább nyomatékosítsa a választ, helyette Rick tarkóját és hátát kezdi figyelni. Nem sejthet semmit.. Szerencsétlen fiú. Ahogy elnézi, miként kutat a megfelelő mű után, arra lesz figyelmes, hogy elszorul a torka. Nem akarja bántani. Igazából nem akar ő ártani senkinek, csak épp.. A titkának titoknak kell maradnia, segítségre pedig akármilyen szégyenteljes gondolat is, szüksége van. Akadnak dolgok, amik meghaladják a képességeit, amikhez még túlságosan kicsi, vagy gyenge. Ez a Roderick pedig.. hehh.. hihetetlen belegondolni, de olyan fokú naivitással egyengeti a kölyök lelkében született bosszú tervének kivitelezését, hogy már belegondolni is fáj.
Seya ujjai egész jegessé hűlve szorulnak rá az egyik alsó, nagyobbacska könyv fedelének élére, s görcsösen bele is marnak. Sajnálja. Annyira sajnálja, de hamarosan meglesz minden, amire szüksége volt; és akkor többet nem lesz szüksége a szőke srácra. Már épp megfordulna, hogy ő is megszabaduljon terhétől, mikor a másik mardekáros felegyenesedik görnyedt helyzetéből és feléje nyújt egy nevetségesen vékony füzetet. Először csak a sebhellyel szaggatott szemöldök kúszik a magasba, majd lassan, borzasztó ráérősen követi a párja is. Nem hisz a szemeinek. Tényleg ennyi? ENNYI?!*
- Háth.. ez is több, mint a semmi.
*Mordul az orra elé komoran, s anélkül, hogy egy újabb pillantást vetne a kezébe adott kötetre, ellöki magát a hátát támasztó polcra sorakoztatott életrajzi művektől. A lazának szánt mozdulatnak nem sok híja, hogy esés legyen a vége, de szerencsére még időben kitámaszt, s így megússza a ronda lebőgést. Az arca azért élénk pipacsvörösben játszik már megint, s hogy zavarát leplezze, újfent kénytelen megerőltetni magát és szóra nyitni a száját.*
- Remélem, elég lesz.. Szorgalmi.
*Gyenge kis hazugság, melyben ott lapul mélyre ültetve az igazság csírája is. Szorgalmi, hát hogy a fenébe ne volna az? Csak épp önkéntes is. De ez már egy egészen más történet lapjaira tartozik. Seya még gyorsan, szinte ösztönösen végigméri alkalmi társát, s tekintete megakad a fiú mosolyán. Persze a keze is magára vonhatta volna a figyelmét, de a kölyök világ életében a szemeknek fordította a legnagyobb jelentőséget, ha idegennel akadt dolga. Villámgyorsan leellenőrzi, hogy a kedves mardekáros vajon csak a száját húzza, vagy a szemei is vele mosolyognak-e.*
- Fáj?
*Rezzenetlen tekintettel mered a jégkék szempárba, s ugyanebben a pillanatban megérzi, hogy öklömnyire zsugorodott a gyomra. Miatta sérült meg. Persze ezzel nem foglalkozhat, nem az anyja, hogy istápolja az apróbb karcolások miatt. Sőt, még csak aggódnia sem kéne. Miért? Hát aggódik ő egyáltalán? Naná, hogy nem. Egyszerűen csak érdeklődik. Persze.
Állával még a srác sérült karja felé bök, aztán a választ meg sem várva ő is odalép a már lefoglalt asztalhoz, és végre valahára megszabadul a karjait nyomó - immár csekélyke súlyt képviselő - írásoktól.*
- Csak azt az egyet veszed ki?
*Jobbjával az asztalon támaszkodik, s még mindig háttal állva szabad kezével mohón felcsapja a farkasokról szóló, röhejesen szűkszavú kis szösszenetet. Szemei már szomjasan isszák a szavakat, mikor tudatosul benne, mi volt a címe a Ricknél lévő kötetnek.*
- Ezek közt is van egy bájitalos, ha érdekel. Nézd meg.
*A Re'gi ido"k escenszia'i hamarosan az asztal szélére csúszik, s Seya zavartalanul folytatja az olvasást. Az ugyan még mindig érdekli, hogy ki lehet-e venni innen könyveket.. Ha nem, akkor kénytelen lenne további kapcsolatban maradni Rickkel. Nyel egy nagyobbat - azt nem szeretné.*
- Ez rengeteg.. ki lehet őket kölcsönözni, vagy feketén csempészted ki az előzőt?..
*Végre felnéz a jégkék szemekre, s még egy halvány mosolyt is megenged magának.*

Ahogy a szemmel láthatólag csalódott Seya arcára vetül a pillantása, rögtön kiegészítést fűz az igen csak kedvlohasztóan vékony könyvecskéhez.
- Attól, hogy kívülről értéktelennek vagy csekélységnek tűnik egy könyv, még lehet, hogy benne találod meg azt a varázsigét, ami adott esetben a világot pusztíthatja el. Ha egy szó is belefér a könyvbe, ha egy varázsige is, nosss... Tiéd lehet a világ.
A kis monológ régi emlékeket éleszt benne. Igen, a nagyapja mondogatta ezt mindig. Talán tőle örökölte a könyvek szenvedélyes szeretetét. Nagyapja író volt és nem mellesleg hatalmas magánkönyvtára volt, ahol az akkor még oly kicsiny Rick is kedvére lapozgathatta az értékesebbnél értékesebb könyveket. De rá szólni sosem szólt rá. Hiszen ahogy mondta, egy könyv sem ér annyit, mint az, hogy talán megszerettetheti unokájával ezeket a néha olya dohos, kopott és régi, habár rengeteg izgalmas élménnyel és kalanddal átszőtt irományokat.
- A nagyapám mondogatta ezt folyton - szól felocsúdva gondolataiból.
- Jó ember volt... Nagyon jó ember... - mondva inkább saját magának, semmint Seyalának.
- Na szóval ne gondold egyből, hogy értéktelen - fejezi be egy szomorú fél mosollyal az arcán.

Talán ő volt az egyetlen, aki igazán szerette... És őt is elveszítette... Mint ahogy mindenkit... Ezért sem engedi magához közel az embereket... És most Seya... Nos, reméli nem hiába tett kivételt.

Szorgalmi, persze, ismeri ő ezt a szót. Ő is mindig ezt szokta használni. Járnak a gondolatai az olcsó mosoly mögött, amit a másik apró kis szerencsétlenkedése csalt az arcára.
Egy pillanatra nem érti, hogy mire is gondol a mardekáros, amikor megkérdezi, hogy fáj e. Kérdő tekintettel néz pár másodpercig Seyára, majd leesve neki a kérdés mibenléte lassan, megfontoltan köpi ki a szavakat.
- Mi? Jah, hogy az? Nem, nem, igazából már el is felejtettem.
Nem hősködni akar, ő is emberből van, neki is fájnak a fizikai sérülések, egyszerűen csak most a fiú hirtelen felbukkanása, jelenléte, s a meglepően gyorsan támasztott érdeklődése Seya felé valahogy másra terelte a gondolatait, nem a fájdalomra.
A testi sebek begyógyulnak, a lelkiek soha. Habár behegednek, könnyű őket felszakítani, hogy utána csak még jobban fájjanak, még jobban vérezzenek, és még mélyebbek legyenek.Az ilyen fizikai karcolások után maximum egy fehér csíkocska jelzi majd, hogy itt történt valami.
-Á, hidd el megoldom.
S azzal a mozdulattal már pakolja a táskájába a könyveket, hogy utána egyetlen egyet a kezében hagyva – talán a legártalmatlanabb címűt és kinézetűt - várakozólag pillantson Seyára.
- Rajta, tedd el. Hidd el, nem fog kérdezősködni. Komolyan - s egy nyomatékosító szavacskát fűz a mondatsor végére.
- Nos, még valamit?
S kezd rádöbbenni, hogy egyszerűen nem tudja levenni a szemét Seyáról....

*Van valami abban, amit Rick mond - igen, hülye volt! Persze ettől függetlenül még nem esik jól a vékonyka füzet látványa, de a semminél valóban több; és ki tudja, talán épp a laposra préselt, rongyos lapok valamelyike viseli magán azt a bűbájos sort, mely örökre megszabadíthatja őt a problémájától. Tekintete változatlanul falja a sorokat, ám szemei sarkából sötét árnyként még felfogja Roderick Bennett alakját is. Ott van nem messze tőle, ez a tudat pedig bosszantja. Maga sem tudja, miért, de a kezdeti nyugalma olyan gyorsan illan el, ahogy a szárazjég teszi - tejfehér füstpamacsként siklik tova a levegőben, s eggyéolvad a könyvtárra jellemző régi szaggal. Talán csak a kialakuló paranoiája miatt érzi úgy, hogy hamarosan kést döfnek a hátába? Miért ver a szíve olyan hevesen, hogy mindjárt rosszul lesz? Miért izgul, mitől fél? Temérdek miért, melyekre ha megfeszül, sem volna képes választ adni.*

- Bölcs ember lehetett a nagyapád. A mi családunk sajnos csupa vadbaromból állt.

*Ez meg.. árgh, egy újabb nyomorult miért?! Egyszerűen csak kibukott a száján, mint a mocsárba fulladó szerencsétlen torkából az iszap, s ő szinte azonnal bele is pirult, amint tudatosult benne az ordas hiba. Hangosan mondta ki, amire gondolt. A kisfiú ujjai kínlódó görcsösen markolnak rá a vérfarkasokról szóló mű borítóira, s olyan hévvel csapja össze a nyitott könyv két felét, hogy a dohos iromány lapjai közül rekedt köhhentéssel apró, szürkésbarna porpamacs pöffen elő.
Seyát is meglepi az a vontatott tempó, mellyel lassan hátrafordul, hogy farkasszemet nézhessen Roderickkel. Érzi, hogy közelít a perc, s ettől egyre gyorsabb ütemben pumpálja szíve a vért, egyre veszettebbül csillognak a szemei és egyre ocsmányabbul marcangolja gyönge kis mellkasát a lelkiismeretfurdalás. Elég csak ránéznie a szőke fiú arcára és elszorul a torka. Nem akarja bántani. Komolyan. Annyira szívesen..! Nem. Ócska hazugság. Nincs szüksége egy újabb szerencsétlenre, akit a barátjának nevezhet, bár elfeledni sem fogja egykönnyen a hátborzongató hasonmást. Csak a szemei sarkából látja, hogy a másik zöldszegélyes nekilátott elpakolni a könyveket, ő azonban rezzenetlen arccal, egy szobor eleven halálával ácsorog az asztal előtt és úgy szégyelli magát, mint talán még soha. Szóval a könyvek - ha nem is egészen legális módon, de - kölcsönözhetőek.*

- Nem, ennyi lesz. Néhány napra bőven elég.
*Mordul az orra alá rekedt ridegen, s egy mélyebb levegővétel után már úgy érzi, elég erős lesz ahhoz, hogy eltaszítsa magától a segítő szándék szülőjét. Viszont mivel nála nincs táska.. Vet egy bosszús, már-már keserűnek nevezhető pillantást a másik mardekáros degeszre tömött tulajdona felé, majd tekintetét ismét a.. Hé. Mit néz ennyire? Pillanatok alatt eluralkodik rajta az értetlen zavar, s bár látható jelét nem adja, furcsállón csillogó szemei józanítón hathatnak az átkok ifjú tudorára.*
- Vigyük vissza őket a klubhelyiségbe.
*Ez így nagyon nem lesz jó.. Hogy koptassa le úgy, hogy a könyvek megmaradjanak? Azt mégsem mondhatja, hogy "figyelj, Rick, igazán hasznos segítő voltál, de innentől magam is boldogulok, szevasz"! Míg ezen töpreng, nekilát kiválogatni az asztalon hagyott könyveket, s úgy sakkozik, hogy csupán három vékonyabb kötet maradjon talonban - a kiesetteket kelletlenül ugyan, de visszapakolja a helyükre. Kár értük, de ez van. Még visszajön; ilyenkor érzi magát szerencsésnek azért, amiért úgy fest, ahogy. Könnyű megjegyezni a heges képét, a hószín sörényét és a nyúzott, sovány alakját, s nagyon reménykedik benne, hogy legközelebb épp olyan könnyen beengedik majd ide, mint ahogy most Roderick behozta. Idő közben az utolsó kötet is szomszédai közé csusszan, s a fiú felegyenesedve ropogtatja ki a nyakát. Ideges. Lassan magához veszi az asztalon hagyott könyveket, s lázasan verő szívére szorítja a kis tornyot.*
- Indulhatunk.

*Úgy gondolja, a klubhelyiségig még fenntartja a nyitott kisfiú szerepét, s hogy ne legyen kínos a csend, megerőlteti magát a másik komfortérzetéért - éppen ezért borzasztó rekedten bár, de beszélni kezd -, ám ezzel épphogy növeli magában a lelkiismeret súlyát. Dögnehéznek érzi a lépteit, holott könnyeden halad, s mintha nem is három, de háromezer kötet nehezedne a mellkasára.*
- Ha ezeket levittük, még lesz egy köröm a Gyengélkedőben.. visszaviszem a vakarcs pálcáját - azóta is nálam van. Amúgy miért épp a bájitalok? ~Bzmg, Seya, nem tartozik rád..! A francnak kérdezed, a végén még azt fogja hinni, hogy érdekel is a válasz..~

Cedrah~



Egy élvezetes dolog van abba hogy hatodéves vagy. Hogy hosszabb a kimenőd mint másoknak. Egyedül a hetedévesek maradhatnak a folyosókon egy fél órával tovább, de ez ritka. Hisz ők kipurcanva esnek ágyba. Igen, nekik a RAVASZ éve. Az ötödéveseké pedig az RBF. És napközben ez a két évfolyam tölti meg a könyvtár minden zegzugát. Ám estére szinte a legtöbben visszavonulnak, vagy a klubhelység négy fala közt egy kényelmes fotelben magolják a tananyagot.
Így nem véletlen ha estefelé már szinte senki sem tengődik itt. Így Cvikker is megnyugtathatja piciny lelkét, na és leleltározhatja a hőn szeretett könyvei épségét. Mindenki jól jár? kivéve én. Mert a hatodév igaz nem jár együtt a vizsgák sorozatával ?kivéve az év végi általános vizsgázást- de ettől függetlenül nekem mégis itt a helyem, még ilyen késői órában is.

Könnyeden lehetne találgatni az okot, de senki se fejtené meg. Habár a pletyka mindig gyorsan terjed, nem jelenti a teljes valóság tükrözését. És bizony általában elég hajmeresztő dolgokat hall az ember. Aminek persze a 9%-a nem is igaz. A rólam keringőek bezzeg azok voltak. Talán nem is volt nagyobb ferdítésre, mint amit maga a valóság szolgáltatott. Az a bizonyos Szent Mungói Zártosztályos kis időtöltésem? a? problémáim miatt.
Nincs okom tagadni a gyengeségem. Bizony széthulltam. És ennek is megvolt az oka. Aminek persze most iszom a levét. Mert a kiesés és a visszaállás közt jócskán eltelt egy kis idő. Én pedig? engem Luc húzott ki a csávából mindeközben.
Talpra álltam, ígéretet tettem, amit még egy Sean Blaine féle fazon miatt se szegek meg. Még Yolanda miatt se, nemhogy pont egy felfuvalkodott Mardekáros miatt! De talán ez logikus is.
Tehát alighogy felépültem, életem gyökeresen megváltozott. A legnehezebb az iskolába való visszaszokás volt. Kegyetlen tőrdöfés.

És lám lám, én már megint bevetem magam a könyvek birodalmának homályos világába, hogy megint Cvikker agyára menjek. Nem ez az elsődleges célom, de mindig sikerül elérni valahogy. Olyan értetlen az a nő. Ráadásul mindent folyton folyvást elpakol. Ha megnehezíti az életem, miért várja el a kedvességet az embertől? Igazán fel nem foghatom.
Most is felkészültem lelkiekben egy újabb csatára a maradásért, ám a könyvtárosnő meg se mozdult, mikor az ajtón keresztül beléptem.
Sőt, rám sem pillantott, mikor elindultam a könyvespolc mögötti asztalok egyikéhez. Furcsa volt, de nem érdekelt. Örültem már annak is, ha megtalálom a mágiatörténet megfelelő kötetét a jegyzeteim folytatásához.
Csendes mozdulatokkal pakoltam le a táskám és a pulcsim, amit nem is tudom mi okból, de magammal hoztam. Mindössze csak a pergament szedem elő és persze a pennám, de ez a műveletsor sem tart sokáig, mivel rend a lelke mindennek alapon azonnal megtalálom a dolgokat. Bezzeg a testvérem?
Elégedett mosollyal ajkaimon lépek a könyvespolc felé, keresve a könyvet. Úgy tűnik ma jó estém lesz, hiszen Cvikker feladta a harcot egy időre? talán? úgy tűnik mindenesetre? és nem bánnám ha ez így is maradna?

Yvette

A Roxfortban tanító professzorok kiváltságai közt akad egy, mely Cedrah Lupent még a körötte dongó, őt csodáló diáklányok hadánál is jobban érdekli - rajongótábora persze rövid időre megcsappant egy alkímia csoportnyi fiatallal, de a hiú köpönyegforgató biztosra veszi, hogy ez az állapot csupán átmeneti.
Viszont ne kalandozzunk el: a fentebb említett privilégium nem más, mint a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola könyvtárának korlátlan használata. Hajdan volt diákévei alatt közel sem használta ki megfelelő mértékben az itt felhalmozott tudásanyagot, s most, ha már úgyis visszatért, szándékában áll pótolni eme mulasztását.
Elfoglalt ember lévén nap közben nem igen nyílt alkalma betévedni ide, hisz a kollégákkal folytatott diskurációk, a tananyag kiszűrése kedvenc könyveiből, az otthoni laborban hagyott, nyílt lángon fortyogó főzetek ellenőrzése jóformán az egész napját kitöltötte - és akkor még nem esett szó a kötelező jellegű, minisztériumi látogatásáról, ahol közölték vele, hogy.. Óh, hogy száradna le a nemlétező függeléke annak a riherongy Candy Johnes-nak! Szóval közölték vele, hogy a munkája hagy némi kívánnivalót maga után, hisz nem hogy csappant volna a Halálfalók által elkövetett bűntények száma, de egyenesen nőtt! Erre persze mit is felelhetne egy Cedrahhoz hasonlóan ridegvérű, ám roppant öntudatos és büszke auror? Rendes alkalmazottként fejethajt a főnök akarata előtt és lesütött tekintettel tűri a kiosztást? Még mit nem! Alkímistánk boszorkányos érzékkel szőtte a hazugságok hálóját, s a végére olyan történetet kerekített az elharapódzó bűntettek, és a forrást kutató nyomozás köré, hogy még a loknis Candy könyörgött a bocsánatáért! "Atyaég, hisz fogalmam sem volt! Elnézését kérem, Mr. Lupen, súlyos tévedés történt, mégsem tanácsoljuk el, de.. Szent ég..! Kérem, tekintse meg nem történtnek az iménti összezördülésünket és folytassa a munkáját, ahogy eddig is tette."
Tehát elérkezett végre a várva várt este, amikor nem zargatták értelmetlen kérdésekkel, s még a nem épp szemrevaló könyvtáros hölgy is méltóztatott tovább nyitvatartani a kedvéért. Madam Cvikker furcsa viselkedéséhez talán a bóknak szánt, hazug szavaknak is akad némi köze, melyekkel az új professzor behízelegte magát a kegyeibe. Könyvtár..! Könyvtárszobája neki is van, hasonlóan rendezett, minden kötetet kétszer-háromszor is olvasott - ".. ne aggódjon, kedvesem, úgy vigyázok a könyveire, akár a magaméira."

Épp egy ősrégi, bájitalokkal foglalkozó írást tart az orra elé, mikor a helyiség nevéhez méltón néma csöndet ajtó nyikordulásának hangja töri meg. Nocsak.. Ki lehet az ilyen késői órán? Igaz, még szabad kijárása van a diákoknak, de tudtával a könyvtárnak perceken belül zárnia illenék.. vagy már elérkezett az a perc?
Egy félreeső asztalnál ül, előtte pergamenhegyek és ásványsziklák, a levegőben smaragd és azúrkék füstpászmákból különféle táblázatokba rótt számok és egy kétszer aláhúzott végeredmény pulzál. Kissé színes az összkép, ám ő ezt cseppet sem bánja - hisz a maga oldaláról nézve minden a lehető legnagyobb rendben lebeg a szögletes, vékony keretű szemüveg előtt. Számolóbűbáj, sűrűség táblázat, anyagmennyiségek arányossági táblázata az alkímiai vegyületekhez és keverékekhez, óra, szimbólum dekódoló bűbáj.. és végül egy utolsó, egészen apró, cikeszként ragyogó golyóbis, mely meghatározott ritmusban pulzál. Másodpercenként.
Az ajtó nyitódását hallva az egyik pergamen sarkába firkantja a levegőben úszó végeredményt, s sebtiben be is keretezi, mielőtt megfeledkezne róla, miféle eredményre jutott az imént; majd megemeli a fejét és kíváncsian a hangok irányába tekint. Innen egész könnyen rálát a pultra, noha őt magát egy könyvespolcnyi analízis kötet kitakarja a képből, s Madam Cvikker jobb karjának kivételével a drága hölgyből sem látni szinte semmit. Azt ellenben remekül látja, hogy egy gyanúsan hosszú, ezüstszőke hajú diák lépett a terembe, s bár Yolandánál visszafogottabban öltözik, a férfiben azért még megfogan a gyanú, miszerint drága vércséjét ette a fene erre ilyen lehetetlen órán. De hamar tova is illan.
Mindenesetre lerakja a pennát, s magához véve a nemrég átlapozott bájitaltant felkel, hogy egy másik, hasonló témával foglalkozó írást keressen. Mondjuk A mágia tudatmódosító párlatai vagy a Mágikus drogok, esetleg a Madelein-féle kóros tévképzetek tartalmazhatja a keresett anyag pontos összetételének és szerkezetének leírását. Milyen véletlen, hogy Miss Delacour is hasonló betűvel jelzett polcokon keresgél!
- A könyvtár lassan bezár, Miss Delacour.
Szólítja meg ráérősen, nem épp a lesből támadó gazfickók stílusában - sokkal inkább figyelmes, emlékeztető hangnemben; miközben ujjait szórakozottan végigfuttatja az egyik szemmagasságban lévő polcon sorakozó könyvek gerincén.
- Tudja, milyen Madam Cvikker.
Kiválaszt egy miniatűr kódexet, s szemüvegén keresztül gyorsan átfutja a tartalomjegyzék hangyaláb méretű betűit.
- Szívesen megvárja, míg az ember végez, de nem akarja, hogy záróra után még tovább gyűljön a benti népség. Mindezt csupán azért mondom, hogy ne lepődjön meg, ha távoztában zárt ajtókba ütközik.
Elégedett mosollyal csukja össze a Madelein-féle kóros tévképzetek-et, s mintha nem is látná többet a véla alakját, ismét csak a gerinceken sorakozó feliratoknak szenteli minden figyelmét. Majdnem mindet. Természetesen Miss Delacourra összpontosít, s arra a kellemetlen, bár roppant jó érzésre, ami átjárja a testét a lányból áradó bűbáj hatására.

Paul ezen a reggelen is feltápászkodott az ágyból, felöltözött, majd a társai után indult a könyvtárba. Szerette volna még órák előtt átismételni az anyagot, felkészülni az órára. Nem nehezen talál le a könyvtárba, majd leül valahová és előveszi a könyveit. A csöndben, ami az egész könyvtárban uralkodott. Ritkán volt ilyen csönd az életében. De nem akart a fájdalmas dolgokra emlékezni. Szerette a Roxfortot és azt, hogy ő itt tanulhat. Miközben magolt elgondolkodott hogy mik történtek vele eddig. A lista nem sikerült túl hosszúra. Legalábbis a jó dolgok terén. Mindenesetre a tanulást mellőznie kell, úgy néz ki, mivel nem tud figyelni. Becsukja könyveit, de úgy dönt, marad még egy picit és kiélvezi a csendet, ami az egész iskolában csak itt lelhető fel.
 Paul majdhogynem felnevetett önmagán. Sosem elmélkedett még így és sosem hordott össze ennyi halandzsát. Miért is gondolkodik az ilyen dolgokon? Erre még ő maga sem tudja a választ. Kezd unatkozni is. Inkább kimenne de valamiért még marad. Újra előveszi a tankönyveit és belemélyed a tanulmányozásába. Most sikerül is belemélyednie. Jónéhány órán át bújta a könyveit mire elhagyta végre a könyvtárat, bár nem igazán tudta hogy merre menjen. Úgy döntött sétál egy kicsit az iskolában, vagy épp kimegy a parkba, leheveredik a tó mellé és kiélvezi azt az időt, amíg még nincs órája.

//Nem lett a legjobb postom de ez az induló post úgyhogy nem is vártam tőle sokat//

Hosszú ideje üldögél már és csak mered a tollból lassan a pergamenre csöppenő tintára, majd a bogas mohaként szétfutó, nyújtózkodó cseppre. Réges rég feladta már, hogy bármi mást is írjon a leckéhez, s a körülötte emelkedő könyvhalmok kusza összevisszasága is pillanatról pillanatra folytogatóbban szorítja körül.
Végül nem bírja tovább, s látványos ásítás közepette az asztalra ejti a megviselt pennát.
-Kész.. ennyi.. elegem volt.-némi izgés-mozgás, ám izgalmat nem hordoz. Tekintete körbe szalad, hátha ráakad valamire, ami megmenti attól, hogy elaludjon, elvesszen, meghaljon eme unalmas helyen.
Persze ilyenkor sehol senki, hát tétován megvakarja a fejét.
-Nem emészt el az unalom, míg a fejem vakarom..-gyenge kis próbálkozás, érzi maga is, hogy hiába győzködné önmagát, ez bizony nem változtat azon, hogy menthetetlenül unatkozik.
-Pff...-nyúlik el végül az asztalon, mit sem törődve azzal, hogy lesodor néhány könyvet, és becsukja a szemét. Talán el kéne húznia melegebb éghajlatra, vagy legalábbis a könyvtárból, valahová. De hová?
Mintha hangokat hallana, résnyire nyitja a szemét, de csak a szívének ólmos dobbanásai keltettek tompa visszhangot mellkasában.
De ha már így esett, amulettjére fókuszál. Nem egyszerű,de sikerül. Valódi, hősies érzés. Percekig csak nézi a mütyűrt, majd nagyot nyújtózva feláll, és elkezdi összeszedni a cuccait.
-Hrahhpff.. utálom a könyvtárat...-mormogja, majd lassú léptekkel elindul kifelé.

Cedrah~



A rengeteg könyv közül nehéz a döntés. A legtöbb mind hasznomra válna mert valamilyen úton módon kiegészítik a tananyagot valamint az én hiányos jegyzeteimet. Kellett nekem pont Benjamintól elkérnem a dolgait! Nevetséges a feltevés is hogy pont Bishop figyel az órán. De mégis megtettem valami elvetemült önkívületi pillanatomba, és ennek nem is tudom igazán az okát. Végtére is, mi ütött belém? Hogy gondolhattam ezt? A legevidensebb lett volna Yolanda jegyzeteit lemásolni, na de azt tudván tudtam, hogy nem egy életbiztosítás a számomra. Ő ugyanis előszeretettel firkálgat inkább a lap sarkára, semmint szorgalmasan körmölné az elhangzottakat. És Beni is ugyanilyen, hajszálra pontosan. Hiszen én láttam meg azokat a rajzokat, amiket ő készített, mikor kiborult a táskája. Mit várok én bárkitől is hát?
Odafigyelést, szigort, és céltudatosságot. De valahogy ezek az erények mindegyike hiányzik az emberek többségéből. Talán Sean az egyetlen kivétel? meglehet épp ezért értem meg, és egyszerre nem is, mert elzárkózik és mert én sem engedem meg azt a luxust, hogy bízzak másokban. De ez is csak, mint oly sok más, mindössze egy feltevés.

Talán a Mathilda Bircsók féle könyvkötettel kellene kezdenem. Ha a dolgok mélyére akartam látni, hát az a kötet sose hagyott cserben. Kár, hogy az ezeroldalas -plusz mínusz száz vagy még több- kincstárba illő darab azon kevesek egyike, melyet a drága Cvikker soha ki nem ad a kezéből. Kár tényleg kár, pedig milyen hasznot hozna ez nekem. Főleg a régi lapok illatát szeretem, de maga a tartalma is fenomenális. Más kérdés hogy ezt általában csak én tudom értékelni, na meg a vén leskelődő banya, aki kivételesen most nem őrködik a sarkamban lihegve.
Lábujjhegyre állva próbálom elérni a legfelső polcra eldugott darabot, remélve hogy legalább addig kiolvasok belőle pár információt, míg ki nem űznek innen, és fenyegetnek egy prefektus idehívásával. Mert már erre is sor kelült az életemben. S míg a lábujjhegyen való pipiskedés a pár centi pluszt eredményezi a testmagasságomban, addig a kezeim nagy nehezen csak kitapintják a könyvgerincet. Egy erős rántás kell csak, na és persze az egyensúly megtartásának összehangolt művészete, amely egyszerre roppant nehéz és külső szemlélő számára szórakoztató. Érdekes, én nem röhögök ezen.
Egy húzás, majd még egy elkeseredett próbálkozás, de megakad. Miért? Miért velem történnek ezek a piszlicsáré dolgok?
Azért nem adom fel. Egy percnyi szusszanást hagyok magamnak, hogy aztán újfent nekiessek a feladatnak. A kezeim már jóval erősebben fonódnak a félig kint lévő könyvre, s nagyobb erőt is viszek bele. Épp annyit, hogy megadja magát a könyv makacssága és hogy a lendülettől ne essek hanyatt. Elégedetten szusszantva pislogok hát a szerzeményemre.

Egy távfutó lihegésével ért fel nálam ez a munka, de a célt szentesítve az eszközzel mégis feláldoztam magam. Most szaporán hullámzó mellkassal nyitom ki a tartalomjegyzéknél a borítót, hogy ujjaimmal végigkövetve a sorokat ráleljek a nekem megfelelő oldalszámra.
A 144. kell, azt hiszem, de alkalmam már nincs fellapozni a kívánt fejezetet, ugyanis egy férfihang zavar meg, s ezt a legváratlanabb ebben a pillanatban.
Mire befókuszálom az alakot csak egy pillanat telik el. Ám a többi azért pereg le szó nélkül, mert a megdöbbenés nem ad esélyt a válaszra. Nem gondoltam volna, hogy az alkímiaóra dohos tantermén kívül alkalmam lesz ugyanis találkozni Cedrah Lupennel. Ez túl? bizarr.
Ez a környezet ugyanis abszolúte nem illik hozzá. Na nem mintha ez azt jelentené, hogy nincs helye itt. Épp ellenkezőleg.
Agyamban rögvest felvillan a kép, a kínzás, és Sean arca. Na és persze a tanárúré is, aki hűvös nyugalommal egy szemlélőként vett részt a dologban holott ő tehetett mindenről?
Nem mondom, hogy nem keltette fel ez a színjáték a figyelmem. Főleg, mert a professzor nem az utolsó férfiak közé tartozott, amit mindenki meg is jegyzet. Ó, hányszor hallottam a klubhelységbe a Hollóhátos csitrik áradozását az ő ?Szőke Herceg Tanárukról?.
Ugyanakkor egyszerre elfogott a félelem is, látva az erőt és a kegyetlenséget. Mert ez az volt, bárhogy is szépítjük a dolgot. S most nekem kötelességem válaszolni, mert az. Ez nem kérdés, ez teljesen az illem alappillére, amit sosem lehet kikerülni. Egyszerűen muszáj.

- Tudom Professzor, nem kell emlékeztetnie a zárórára. Elég gyakran megfordulok itt ugyanis. ?
Tekintek vissza a könyvbe, mintha ott érdekesebb dolgok lennének mint a társalkodópartnerem arcán. Hisz nem miatta jöttem, hanem a könyv miatt. Mégsem állhatom meg, hogy még valamit szóvá ne tegyek. Mert ez a kulcsa tehát Cvikker viselkedésére.
- Úgy látom Ön szolgáltatja az okot a könyvtárosunk túlórázásáért. Ez igazán? furcsa. ?
Na nem épp a furcsa szó illet ide, de ez volt a legtöbbet sejtető és legtöbbet elfedő a szótáramban, amit felhasználhattam.
- De nem bánom, főleg nem akkor, ha engedélyezi ennek a könyvnek a könyvtárból való kivételét, mondjuk? úgy két hétre. ?
Pillantok fel a férfira, s ujjam könyvjelzőként ugyan ott marad a lapon, de becsapva a könyv fedelét mutatom meg neki a cirádás írást az elején. Csak hogy azonosuljon a címmel is a kedves tanárom. Persze közel sem biztos, hogy teljesíti a kérésem. De merem remélni, mégis megadja ezt a kegyet? mindössze meglehet csak egy mosoly az ára. Na rendben, ez azért mégsem olyan nagy kérés.
Ajkaim haloványan görbülnek fel, s mindez olyan, mint az érzékek játéka, optikai csalódás vagy mi a szösz. És igen, két hét, mert ez alatt a két hét alatt még Ben jegyzeteit is át kell rágnom, nem beszélve a bájitaltan lemaradásaimról. Lehet még kevés is lesz? és nem azért mert nem ehhez hasonló könnyűolvasmányokkal szoktam szórakoztatni magam?   

Y v e t t e

- Valójában arról szerettem volna tájékoztatni, hogy ma kicsit tovább maradhat, amennyiben szükségesnek ítéli.
Más talán sértőnek találná a határozottan rideg megjegyzést, Cedrah figyelmét azonban egy egész más dimenziója ragadta meg a kiejtett mondatnak - Miss Delacour elég gyakran megfordul a könyvtár berkein belül, s mivel azt is tudja róla, hogy a Hollóhát színeit viseli az órákon, nem esik nehezére levonni a következtetést, miszerint értelmes és szorgalmas diák áll vele szemben.
A távolságtartó, már-már harapósnak nevezhető választ természetesen nem méltatja szóra, inkább leemel egy újabb könyvet, hogy megvizsgálhassa a gerincét - bár alig egy perce már nem keres semmit.
A "furcsa" kifejezés hallatán azért csak összevonja a szemöldökeit, s még a fejét is kissé oldalra fordítja, hogy legalább holmi homályos, halovány képként, de felmérje a diák arcán végbemenő esetleges változásokat. Hogy érti azt, hogy furcsa?..
Az elkövetkező szavakra aztán egészen odafordul, s egy kelletlen mozdulattal megszabadul az orrára biggyesztett, szögletes okulárétól.
- Inkább az volna a furcsa, ha nem túlórázna.
Kezdi egy mély, fáradtan elnyújtott lélegzet után, majd vet egy gyors pillantást a mű címére. Áh.. Szóval erről van szó. Őszintén szólva ezeddig meg sem fordult a fejében, hogy egyszer majd a tükör másik oldalán találhatja magát. Mégis, mit képzel magáról ez a véla ivadék, hm? Még jó, hogy elegendő önuralom és hazugság itatja át a vérét ahhoz, hogy ne horgadjon fel benne máris a sértett harag. Egy mihaszna engedéllyel kívánnák megvenni a szimpátiáját? Hogy gerinctelen féreg módjára csússzon és másszon, hízelegjen az ezüstszőke tincsek tulajdonosa előtt?.. Pusztán azért, hogy amaz méltóztasson egy kicsit is szimpatikusabbnak találni őt?.. Nincs szüksége ilyen módszerekre, és úgy gondolja, épp eléggé átlát a szitán ahhoz, hogy mégis elintézze a dolgot.
Csak és kizárólag a tudás szentségének tiszteletéért.
Így aztán kissé üres, mondhatni kifejezéstelen tekintettel folytatja a megkezdett gondolatmenetet.
- A magam részéről felajánlottam neki, hogy vigyázok a könyveire, sőt, ha nem bízik bennem eléggé, rám is zárhatta volna az ajtót - másnap hajnalig ugyanis aligha végzek a munkámmal; de ő ragaszkodott a maradáshoz. Makacs nőszemély, mit ne mondjak, és tudja.. azok után, amiket mondott, komolyan meg lennék lepve, ha idegenre bízná ezeket a műveket. És úgy hiszem, ezt a fokú rajongást és odaadást már illik annyira tisztelni, hogy nem hágjuk át a védelemből felállított szabályokat.
Elutasította a kérést, legalábbis az eddigiek alapján mindenképp megtagadta az engedély elintézését. Egyrészt ezzel is jelezni kívánja, hogy nem szorul efféle olcsó üzletekre ahhoz, hogy kivívja a tanulói tiszteletét - nem fog éhes kisgyerekként azonnal a zacskó cukor után kapni, amint meghallja a zörgést, hisz nagyon jól tudja, hogy a mohóság jelen esetben többet árthat, mint amennyi hasznát veheti.
Tekintete Madam Cvikker irányába kalandozik, majd kis szünet után visszatér a visszafogottabbik Delacour leányzó arcára, s a lehető legtermészetesebb hangnemben megtoldja az eddig elhangzottakat:
- Mellesleg ez a könyv nekem is megvan, és hajlandó vagyok kölcsönadni, amennyiben nem ragaszkodik a könyvtári példányhoz. Holnap úgyis haza kell utaznom, hogy ránézzek egy főzetre.
Már Yolandánál is megfigyelte, hogy az ajkak vonala természetszerűen felfelé görbül - mindig. Akkor is, ha morcos, ha dühös, ha sértett, ha jókedvű.. és ez értelemszerűen a véla ikrénél is ugyanígy szembetűnik neki. A halovány mosoly nélkül is mosolyog. Pontosabban az ajkai mosolyognak, csupán a tekintete nem követi ezt a változást. Pont úgy, mint néha az alkímista esetében. Hasonlítanának?..
Néhány pillanatig hagyja tekintetét a másik száján időzni, majd szórakozottan visszakényszeríti pillantását Yvette szemeire.
- Addig is, ha haladni akar az anyaggal, kénytelen lesz az itteni kötettel beérni.

Cedrah~



Már értem, miért kötődik jobban ehhez a tanárhoz Yolanda, mint az összes többihez. Már azt hiszem, tudom a választ. De hogy ezt ki is mondjam? Annyira nem vagyok bolond. Egyszerűen csak feltűnt az órán a húgom aktivitása. Ami rá abszolúte nem jellemző. Még a házifeladatokat se írja meg, nem hogy órán igyekezne odafigyelni? De az alkímia az mégis megihlette, vagy pontosabban valami ?valaki- más. Értem én, értem, de ez is csak a testvérem hanyagságát mutatja. Mert bizony ha alkímián tudja a dolgokat, akkor valószínűleg bájitaltanon, mágiatörténeten, átváltoztatástanon sem lenne probléma. Nem lenne? ha azokat is Lupen professzor tartaná.
Ejnye Yolnada? ejnye? mindez egy tanár miatt csupán??
Nem értek egyet, még szép, hiszen én maga vagyok a megtestesült könyvmoly, aki mást sem csinál csak éjt nappallá téve tanul. És nem szoktam még hozzá Yo effajta új hozzáállásához egyes dolgoknál. Mondjuk nézzük csak a jó oldalát? legalább kicsivel jobban tanul?
Ez is valami.

Visszatérve Ckvikkerre és a túlórázásra, különösen örülök. Legalább nem rúg ki innen páros lábbal, hadakozva, ahogy szokta. Nem is értem Dumbledore miért hagyja ezt. De végtére is a könyvtárosnőnek ez a feladata, nem lehet igazán a szemére vetni. Csak a munkáját végzi, ahogyan mi diákok is próbálnánk?
- Hát bizony, nem kétség, hogy makacs. ?
Bólintok, miközben ismét a férfira pillantok, aztán inkább gyorsan elfordulok egy újabb könyv címét nézve. Azt alig lehet kibetűzni, annyira apró, s így kicsit hunyorogva a félhomály miatt ami megnehezíti a dolgot, mégis sikerül apránként. Azért, hogy a társalgás ne rajtam álljon még a könyvgerinc szemlélése közben is beszélek.
- De belátom, érthető a könyvek iránti aggodalma. A Mardekárosok sosem kímélnek semmit és senkit. ?
Na jó, nem pont csak rájuk kellene rájuk húzni a vizes lepedőt, de a nagy többség akkor is közülük kerül ki, aki szándékosan rongál. Ezt még egy tanár is beláthatja. Mert őket mindössze annyi vezérli, hogy aranyvér és ez egyenesen egyenértékű számukra a bármit szabad kifejezéssel.

A tanárom felajánlására meglepetten fordulok oda. A félig kihúzott könyvet visszadugom, úgysem kell, csak azért tettem ezt a fölösleges mozdulatot, hogy elfoglaljam magam?és? nem is tudom miért még.
- Kölcsönadná? ?
Ez tényleg váratlanul ér. Elvégre a tanárok sosem szoktak ennyire? ennyire ?közeli? kapcsolatot kialakítani a diákjaikkal. Jó, mondjuk ez a tanulást szolgálja, meg az hiány pótlását, de akkor is ritka könyvek egyike ez, az egyik legnehezebben beszerezhető. És valószínű jobb állapotban is van, mint a könyvtári.
- Ez igazán kedves Öntől. ?
Billentem félre a fejem, s most tényleg elmosolyodom. Ritka ez nálam, nem úgy mint Yolandánál, aki feszt vigyorog és jártatja a száját. Mert ő ilyen én meg olyan vagyok vér szerinti testvériség ide vagy oda.
- Mert akkor nem terhelném Madame Cvikker problématárát, hogy emiatt a tanári engedéllyel kiadott könyv miatt is aggódjon? Addig is elleszek a bájitaltan anyaggal. ?
Hálaképpen biccentek egyet, majd ellököm magam a polctól és elindulok vissza a táskámhoz. Amennyiben tényleg van még időnk, akkor maradok. Végtére is, most itt a könyv, és ráadásul egy tanár jelenlétében használom. Senkinek nem lehet ellene kifogása. Később meg majd, ha megkapom a Cedrah Lupen féle példányt, folytathatom, ahol majd abbahagyom. Igen, Yolanda tényleg nem választott annyira rosszul? már annyira nem is félelmetes ez az ember, mint első körben az órán. Vagy ez csak a kavargó és változó felszín? ki tudja?

~ Oly, aki nem a babám, hanem a CICÁM :D ~

Imbolygó léptekkel sétálok be a könyvtárba, tettetett hanyagságom messziről lerí - pláne ha a némileg még mindig vérfoltos taláromra pillant az ember. Na igen, Seya megtette a hatását az összekötő hídon, de most akkor is megírom azt a nyomorult átváltoztatástan büntetést.
A polcokhoz araszolok, címkéket böngészek, míg végre megtalálom a nekem kellőt. Feljebb pöckölöm a kalapot a homlokomból, hogy kényelmesen rálássak a fentebbi polcokra, mert persze majdnem legfelülről kell levennem azt a vacakot. Kiragadok egy vaskos kötetet a többi közül, Az átváltoztatástan mesterei címűt, azután megfordulok. Végigpásztázom a könyvtárnak ezt a részét, ám egyetlen üres asztalt, szabad helyet sem találok. Kénytelenek leszek végigcaplatni az egész termen, hátha lelek valahol egy helyet, ahol elkészíthetném a büntetést.
Ebben a drámai pillanatban ered el újra az orrom vére. Hát ezt azt hiszem csak Madam Pomfrey tudja majd kikúrálni, de most azért még jó így. Fél kézzel bénázva pecázok elő a zsebemből egy mugli gyártmányú papírzsepit, s az orromra szorítom. Foszlós, málladékony példányt sikerült kifognom, csaknem szétkenődik a véremmel együtt.
Nini! Egy ismerős hajkoronát pillantok meg a diákok tengerében, ráadásul valamely rejtélyes oknál fogva szálegyedül csücsül az egyik asztalnál. Hát ezt a ziccert nem lehet kihagyni. Egyenes háttal, könnyed léptekkel indulok Olivia felé, s bár repedeznek arcizmaim, büszkén vigyorgok.
- Hali, cicám! - nevetek rá.
Táskám a vállamról a padra kerül, én pedig mellé ülök. Pontosan szembe Olyval.
Magam elé pakolom a könyvet, előhúzok egy pergament, azután a megfelelő oldalt fellapozva bősz jegyzetelésbe kezdek. A kalap karimájától nem látom a bigét, de sejtem milyen képet vághat, s a lelki szemeim előtt megjelenő fantáziakép cseppet sem jókedvű.
Nem utálhat annyira, mint ahogy mutatná - ha felnéznék -, elvégre eljött velem a karácsonyi bálba is. Igaz, végig egy langaléta srácot bámult, aki nálam jóval idősebb, de ez nem zavart túlzottan. Aztán pedig ott van Meg. Habár miatta sem gyűlölhet, mert ő és én... nem egy álomi páros, és amúgy sem jártunk. Ő folyton azt a majdnem fehér hajú, hihetetlenül vén pasast fixírozta. Megan egy teljesen más kategória, ő nem az öreg hapsikra bukik.
Mindegy. Ha haragszik, akkor haragudjon, lelke rajta.
Írás közben a másik kezemmel pakolom le kalapomat a táska tetejére, így aztán szőke tincseim rögtön az arcom elé buknak. Felemelem a fejem, s öt ujjal hátrasimítom hajamat, közben mintegy véletlenszerűen Oly szemébe nézek.
- Mesélj, mi újság veled mostanság? Régen hallottam rólad - kezdem mosolyogva.

Lényegében a zaj elől menekültem el. Na meg azért mert neki kellett állnom az átváltoztatástan leckének. Egyszerűen szörnyű, hogy mennyit követel McGalagony! Pedig? tudja jól, mennyire nincs semmire időnk. És persze a Mardekárosoknak plusz házit is ad, mondván, ránk fér a gyakorlás. Na bezzeg a Griffendél mindent megúszik. Gyűlölöm a griffiseket. Egyszerűen gyűlölöm.
A magamban való füstölgés is csak arra jó, hogy ne legyek a legjobb kedvemben. Mert bizony mást se csinálok csak a könyvet bújom, körmölöm a részleteket és morgok mindemellett. Még jó, hogy az a vén banya Cvikker most el van foglalva a könyvek leltározásával és ki se látszik a papírhalmai fölül, mert idegbajt kapnék ha még ő is lesné minden egyes mozdulatomat. Tuti biztosan. És ez elegendő ok megint csak arra, hogy a szerencsének ugyan megköszönjem a rám való aprócska mosolyát, de emlékeztessem magam, hogy mi lett volna ha?
Egyértelműen ez sem dob a hangulatomon. Mert legközelebb úgyse lesz még ennyi szerencsém sem. Na igen?

És míg a kezeim szorgalmasan mozgatják a pennát a papír fölött, hogy nem épp a legszebb írásmódban, de legalább nem a legocsmányabb macskakaparással mégis lejegyezzem a holnapi határidejű házidolgozatom, mélyet sóhajtok. Olyan lemondóat, mert ez a nap sem lesz olyan, mint szerettem volna. Ez az érzés pedig fölerősödik bennem, mikor rám köszön valaki, olyan jellegzetes módon, hogy nem kell hátrafordulom. Nem kell az illető arcába néznem, sőt még a hangja sem lenne szükséges, mert egyszerűen ez a stílus rá jellemző.
Matt.
Mire pedig észbe kapok, a másik mellém telepedve velem szemben ücsörög, és pakolászik, mi több teljesen otthonosan érzi magát. Szent Merlin, mit követtem el ellened, mondd? Az első döbbenettől vezérelve csak pislogok. Majd az arcom egyre jobban elsötétül. Mert mégis mit képzel ez az ostoba sárvérű fattyú magáról? Azok után, hogy a másik kis koszos sárvérűhöz rohanjon? Mert igen, rühellem Megant, ahogyan Miyuu-t is. A társadalom szégyenei. A Noir-ból egyedül Kay jó fej, na meg Satine, kivéve mikor nem engem és Dracot hallgat ki. Bár az az éjszakai eset véletlennek tudható be? remélhetőleg? az ő érdekében?

- Te meg mi a frászt művelsz DeLeon? ?
Hangomból tisztán érződik a gyűlölet, na meg a harag. De mintha ez nem lenne elég, még az arcomról is süt, már csak a homlokomra nincs kiírva a dolog. Szép. Vajon észreveszi magát? Nem valószínű. Ez a srác sose arról volt híres. Na de mit csináljon az ember?
- Elhagyott a sárvérű barátnőd, vagy mi van? Mást nem találtál, akit boldogíthatnál? ?
Hát persze hogy nem. Nem is értem, minek kérdeztem.
Ááááá, megvan. Csak úgy piszkálódásból. Mert? jól esik, és mert? édes bosszúra ad okot. Na igen. Hiszen Lestrange vagyok. Rod lánya. Hamarabb kellett volna észbe kapnia, mert tudta ki és mi vagyok. Na meg azt is, hogy én mivel járok. Szóval nincs mentsége a megtorlás elkerülésére. És bizony nem kell felemlegetni, hogy innentől kezdve az összes Roxfortos évét tönkre teszem? még szép? hacsak el nem ássa magát élve. Tehát mit vár akkor egy Mardekár szégyene nagyszájú kis sárvérű? Mégis mit? 

~ Oly, cicám :P ~

Vállat vonok a kérdésére, hiszen tulajdonképpen semmit nem csinálok itt - csupán büntetőfeladatot írok. Nem válaszolok neki, ahogy ő sem felel udvarias érdeklődésemre. Pontosan láthatja min munkálkodom, nincs mit ragozni ezen a vacak büntetésen. Persze, szabadkozhatnék, hogy "ja, hát csak itt volt szabad hely" és gúnyolódva folytathatnám, mondván: "különben biztosan nem ültem volna le melléd".
Sértve érzi magát, azonban én képtelen vagyok megérteni miért. Mindig könnyen felhúzta magát, legtöbbször nem is ok nélkül, most azonban értetlenül állok a probléma előtt... khm, ülök a probléma mellett; lövésem sincs, mi baja lehet.
Mindeközben rendületlenül írok, arcomon nyoma sincs érzelmeimnek, tanácstalanságomnak. Lapozok egyet a vaskos kötetben, szaporodik előttem az apróbetűs, viszonylag olvashatóan írt írásmű. Alapjában véve nem éppen szép az írásom, pláne most, hogy nem is a pergament bámulom, hanem a könyvet lapozgatom közben, ezért aztán némileg hullámosak a sorok.
A második kérdésre sem nyitom ki a számat. Ha Olivia csak ilyen hangnemben hajlandó kommunikálni, akkor tegye mással, én leckét írni ültem ide. Újfent megrántom a vállam, amit akár igenként, akár nemként is értelmezhet, ahogy neki jobban tetszik.
Ha Megre célzott a "sárvérű barátnő" kifejezéssel, akkor meg végképp nem értem a baját. Hiszen vele, Olyval, soha nem jártam! Vagy ő azt a bált úgy értelmezte volna, hogy mi együtt vagyunk?! Jesszus, hát ezért mondják, hogy bonyolult a női lélek.
Hirtelen bevillan a fehérhajú pasas neve, és a hecc kedvéért felnézek készülő művemből, s rákérdezek:
- És a te Draco nevezetű szőke hercegeddel mi van? Egyedül mert hagyni egy ilyen helyen, ahol sárvérűek is megfordulnak? Bátor krapek lehet.
Neeem, azt a gúnyos vigyort képtelenség letörölni az arcomról, mivel sejtem, hogy a kiscsaj elevenébe vágtam a kérdéssel. Ez van. Nem kellett volna cseszekednie, hiszen én nem bántottam őt. Csak leültem ide, hogy megírjam a leckémet.
- Ahh, bocs! Látom, zavarom hercegnői köreidet - jegyzem meg, miközben álszentül odébb húzódok a padon, azután hirtelen visszacsúszok mellé. - Várj, összekoszoltalak! El ne menj ilyen sarasan, még Draco leharapná a fejed, ha megtudná miféle alja néppel érintkezel.
Ezzel elkezdem leporolni a ruháit, mintha tényleg saras lenne. Elvégre sárvérű vagyok.

Y v e t t e

Cedrah egyik szemöldöke leplezetlen értetlenséggel szalad fel, egészen a szép homlok közepéig, s arca is kellő mértékben tükrözi rögtönzött döbbenetét. A férfi szervezetének minden egyes, apró kis molekulája azért sikolt, hogy megvédje a Kígyó Házának becsületét. Hm-hm.. nevetséges! Valójában esze ágában sincs a Mardekár mellé állni. Egyszerűen csak kedve szottyant felborzolni a kedélyeket.. talán.
-   Valóban? Ez érdekes.. annak idején, míg diákként jártam ide, magam is mardekáros voltam, és azt kell mondjam, nem volt jellemző ránk a szándékos rongálás.. Akkortájt épp a Hollóhát tagjai igyekeztek minél több kötetet meglovasítani.. ha nem csal az emlékezetem.
A tekintete átható, mondhatni, vesébe látó ? bár a legkevésbé sem nevezhető fenyegetőnek vagy akár csak vádlónak. Nem. Bár beszéd közben enyhén lehajtott fővel fürkészte a visszafogottabb Delacour leányzó szemeit, immár megemeli az állát, és egy könnyed, karizmatikus mosollyal üti el az imént elhangzottak élét.
-   Azt hiszem ? hogy a kellő háttérismeret hiányában -, bölcsebb dolog volna tartózkodnunk az általánosítástól, Miss Delacour. Sajnos túl tudatlanok vagyunk hozzá.
Igen, szánt szándékkal használja ezt a többesszámot, hogy tudatosítsa diákjában, ő sem tartja magát holmi kisistennek, aki ? vele ellentétben ? veheti a bátorságot, hogy csak úgy, légből kapott kritériumok alapján különböző csoportokba sorolja az embereket; s aztán mindenféle helytálló következtetéseket vonjon le a csoportok viselkedéséből az egyes közösségeket alkotó egyénekre vonatkozóan.
Még számára is elég merész vállalkozás volna, bár szó se róla, megtenné.

-   Természetesen igen.
Feleli olyan zsigerből jövő természetességgel, mintha csak arról diskurálnának, milyen hőmérsékletű talajban érzi legjobban magát a tápkalagomba.
Figyelmét nem kerülte el a véla zavarát jelző pótcselekvés, s bár nem köti az orrára, magában jót mosolyog Yvetten. Ejnye.. Úgy tűnik, a második madárka figyelmét is sikerült megragadnia ? ugyan a reakciói közelsem nevezhetőek olyan élesnek, mint ikerhúga esetében, Cedrah szeme és orra kiváló kopóként szúrja ki a legapróbb jeleket is.
Előttem nincs értelme bezárkózni, Miss Delacour.. Meglehet, ég és földnyi a különbség a húga és Ön között, mégis van közös pontjuk. Nőből vannak. Végtelenül törékeny, elismerésre vágyó, öntudatos véla húsból.
Ha meg kéne neveznie egy közeget, ahol valóban otthonosan mozog ? és örömmel tölti el a szabadidejét -, akkor mi volna az? A könyvtár?
-   A közeljövőben aligha lesz rá szükségem, akkor meg minek őrizgessem önző mód a polcon?
Mintha kezdene feloldani.. vagy eddig sem volt távolságtartó? Azt ugyan nem róhatják fel neki, hogy ne ügyelne a diákokkal szemben megkövetelt két lépésre, de a stílusa már más napra tartozik. Olyan otthonosan mozog még ebben az örökké néma, már-már feszélyezőn csöndes közegben is, akár odahaza, a saját könyvtárszobájában. Még arra sem veszi a fáradtságot, hogy lehalkítsa a hangját ? hisz rajtuk kívül nincs itt senki más.
Ismét kettesben.. egy vélával. Bár a sarokban gubbasztó Madam Cvikker nem az a fajta, akit szívesen becsábítana a körbe harmadiknak.
Kissé fakul ugyan a mosolya, ahogy a fáradt, zsongó fejű embereké általában, s egy apró intéssel az asztalok felé invitálja diákját.
-   Szívesen teszem. Manapság túlzottan is a külcsíny körül forog a világ.. a valódi értékek pedig óhatatlanul megfakulnak.
A rövid kis merengést követően szinte zavartan ocsúdik, s egy bátorító mosollyal indul meg immár valóban az asztalok felé.
-   Elnézést, a világért sem akarom az idejét rabolni, viszont hálás volnék, ha még szánna rám néhány percet. Történetesen az alkímiáról volna szó.
Kényes téma. Az óra után talán ugyanis nincs kizárva, hogy nem egy diák meggyűlölte a nevét, ami ? azért valljuk csak be ? nem valami hízelgő a számára. Sőt. Egyáltalán nem ez volt a célja, s bár nem gyakori, hogy félrenyúl, ezúttal ordas bakot lőtt.
Az asztalok fölött lebegő táblázatok és a vaskos kötetektől roskadozó polcok között félúton megtorpan, s onnan fordul vissza Yvette felé, ha az addig nem követte volna.
-   Jól gondolom, hogy valamennyi alaptudással már rendelkeznek, vagy ne is ringassam magam ilyen hiú ábrándokba?.. Mesélhetne kicsit az előző kollega itteni működéséről. Sokat segítene.

Hát igen, bármennyire is igyekszem, csak nem jön össze Matt megbántása. Vagy jobban mint gondolom, ám ő ennek semmi jelét nem mutatja. A fenébe is! Pedig hogy élveztem volna?
Azért nem mondok le ilyen könnyen DeLeon kikészítéséről, mert már csak a pusztán a saját sérelmeim vezérelnek. S már hiába is beszélem be magamnak, hogy nem érdekel ez elvi hazugság. Mert igenis érdekel, még úgy ahogy, főként a bosszú szempontjából. Meg az a Megan is? csak mert Kayjel jóba vagyok, még életben van? Matt meg? ööö miért is nem temettem el már élve?
Nem is tudom már, de az fix, hogy megérdemelné. Ám most fontosabbnak kellene lennie a tanulásnak, a könyvnek, a leckének, mint a kis koszos sárvérűnek.

Inkább vissza is vezetem a tekintetem a pergamenemre, amely szinte várja, hogy folytassam az írást. Sose leszek így kész, na de? de? így nem lehet. Nem, ha itt van Matthew. És ez megintcsak bosszantani kezd. Már tanulni se tudok miatta!
És ezt a problémát az ő nyakába varrom, mert igenis ő tehet róla, nem én, még véletlenül sem én. Csak lopva pillantok föl, miközben ő is olvassa a könyvét, és úgy tesz, mint aki roppant elfoglalt. Álszent hazudozó!
Mondjuk, mindig is az volt? Csak Draco az egyetlen őszinte embe?
S itt hirtelen félbeszakad a gondolat, mert a név melyet kimondtam magamban egyidejűleg el is hangzik. Matt szájából pontosabban. Meglepve tekintek hát föl.

- Vedd tudomásul, hogy Draco igenis bátor. Sokkal különb egyeseknél! ?
Még szép, hogy arra utalok, akivel veszekszek. És nemcsak azért, hogy visszavágjak. Tényleg így érzem. És tényleg az is. Nemcsak azért mert aranyvérű, vagy mert rokonom. Egyszerűen ő tényleg ilyen, és nem is lep meg, hogy Matt erre féltékeny. Ha valaki egy utolsó lúzer, akkor szép hogy az irigység költözik belé.
- Te semmi sem vagy hozzá képest. A Malfoyok többek mint istenek! ?
Na ez lehet túlzás volt, de ez mindössze csak semléltető példa gyanánt szolgát, hogy tudja Matt, ő a pórnép legalját súrolja, és sose ér föl. Soha. Az én szememen soha. Szörnyű dolog ez, de ott cseszte el, hogy fogta és se szó se beszéd átpártolt Meghez.

A szópárbajt meg követi a nevetséges színészkedés a fiú részéről. Na remek.
Egyet viszont sikeresen elértem ennyi idő alatt? észreveszi, hogy idegesít, zavar és hogy nem lesz jó vége, ha továbbra is szemtelenkedik.
- Még szép hogy zavarsz! ?
Csattanok fel, miközben levágom az asztalra a pennám. Na ebből a tanulásból se lesz semmi. Köszönöm Matt?
Aztán még visszajön leporolni. Istenem, mit hisz ez? Morogva figyelem, miközben belőle csak dőlnek a szavak.
- Ne izgulj, ha Draco meglát elevenen nyúz meg és akaszt fel a Csillagvizsgáló toronyba, hogy egy kis magaslati levegőt szívj! ?
Na és ezzel el van intézve a részemről, hogy Matt mit gondol rólam, Dracoról vagy bárki másról. Mert ha nem vigyáz magára, még a végén tényleg beárulom a Mardekár kiskirályánál és akkor tényleg a toronyból szedik le? meglehet majd hogy darabokban?

Már csaknem egy teljes oldalnyi szöveg hever előttem, hála annak, hogy képes vagyok egyszerre két-három dologra figyelni. Így egyszerre oszthatom az aranyvérmániás Oliviát és írhatom a büntetést.
A szemem sarkából látom, hogy a kiscsaj állatira elszántan koncentrál(na) a tanulásra, csakhogy képtelen. Idegesíti a jelenlétem. Szoc problem, mondhatnám, mivel én sem vagyok nyugodt a hóhajú fickó kebelbarátja mellett, elvégre épp az imént verekedtem. Igaz, Seyala kispályás lehet Dracohoz képest, az utóbbi ugyanis legalább két fejjel magasabb Kibánál.
Újfent oldalra sandítok, s mikor megnyugodva tapasztalom, hogy Olivia is pontosan ugyanezt teszi, visszafodítom tekintetem a foltos pergamen felé. Stop! Mitől foltos a pergamen, hiszen az előbb még totál tiszta volt?! Jah, csak az orrom rakoncátlankodik már megint. Nehézkesen vakarok elő egy tiszta papírzsepit a zsebem mélyéről, gyaníthatóan az utolsó darabot, majd az orromhoz nyomom.
- Tergeo! - motyogom némileg orrhangon a pergamenre szegezett pálcával, mire az élénkvörös vérfolt nyomtalanul eltűnik onnan.
Kétkedve nézek fel a kicsi bige dumájára, és jócska adag gúnnyal megspékelve idézem a szavait.
- Aha, igenis bátor... ne meg sokkal különb. Hát persze. Csakcsupán annyi a bajod vele, hogy nem vesz észre téged, bármennyire is szeretnéd: a bálon is folyton mással táncolt, téged levegőnek nézett. Túl fiatal vagy hozzá, nem gondolom, cicám?
A Draco félék istenítésére már csak egy halk, cinikus kacajt kap válaszol, miközben visszakönyökölök a leckém fölé. Ez a lányka túlzottan sokat képzel magáról, na meg a tejfölszőke kölyök hozzátartozóiról. Bár simán belefér, hogy belezúgjon Dracoba, talán titokban ő a jegyese. Na neeem, ezen az agyficamos ötleten még nekem is mosolyognom kell. Mindig is képtelen voltam megérteni, miért jegyzik el az aranyvérű ősök - vagy bárki más - csemetéiket már pelenkás korukban.
Lassacskán kezd letisztulni a fejemben egy gondolat: Olivia talán úgy adta elő a szüleinek, hogy mi együtt járunk, talán számosszor megharcolt értem a betonfejű aranyvérű elődökkel. Aztán meg egyik pillanatról a másikra otthagytam egy sárvérűért. Meganért. Az már valószínáleg nem is zavarta, hogy nem jártunk együtt, mert ő folyton a Draco nevű "szépfiú" után leskelődött, goromba volt velem, és a (számára) nagy szerelem kimerült abban, hogy két-három naponta beszéltünk néhány szót. Ezek alapján a saját birtokának tekintett. Viszont ha tényleg így van, akkor ez már beteges nála, nem ártana neki valami menő pszichológus, aki kigyógyítja ebből a bajából. Vajon most Dracot őrjíti a "hűtlenségem" történetével?
Eláll az orrvérzés, az élénkpirossá színeződött pézsé pedig szép ívű dobással repül a sarokban álló szemetes felé. Csont nélkül pottyan bele. El tudom képzelni a lelkében tomboló kárörömöt, ahogy meglátta véres orromat, tropa állapotomat. Igyekszem szépen, egyenes tartással ülni mellette, holott majd leszakad a derekam - Seya alaposan átgyúrta az izmaimat.
Megnyúz, felakaszt? Engem? Na persze. Elvigyorodik a koholmányon, azonban ez a mosoly nem szépféle, sokkal inkább murénaszerű vicsor; amolyan megeszlek reggelire jelentésű.
- Az lehet, hogy kivégez - felelem higgadtan -, csakhogy ezen esetben te is ott fogsz lógni mellettem, mint véráruló, cica. Vagy erre nem is gondoltál? Ha pedig mégis egyedül kerülnék oda fel, kötve hiszem, hogy elsiratnál. Egyszóval kár a gőzért, nem kell ijesztgetned, ha meg annyira szeretnél kikészíteni, akkor inkább itt és most verj össze, ígérem nem fogok visszaütni. Semmi kedvem az ilyetén kisded játékaidhoz most, felesleges velem szórakoznod.
Ezzel lapozok egyet a könyvben, elszakítom tekintetem az övétől, és folytatom az írást. Direkt nem figyelek oda a szövegére, szándékosan nem lesem a mozdulatait: itt az álomi alkalom, hogy szájon vágjon.

És megint kezdődik minden előröl. Matt ugyanolyan, mint volt, de most valahogy más ez, mert barátokból ellenséggé váltunk. Mindent egy tollvonással rontottunk el. Bizony rontottunk, ő is és én is. Pedig tényleg kedveltem? mármár talán szerettem is a magam módján, de? de kellett azt a kis r*banc Megant ajnároznia! Mindenről ő tehet. Igen, igen.
És ezt annyiszor hajkurászom, hogy el is hiszem a legvégén. Hogy én változtathattam volna a dolgokon, leginkább a viselkedésemen, meg sem fordul a fejembe. Mindig belém nevelték, hogy én vagyok a tökéletes, a legjobb részben mert aranyvérű vagyok ?és ezzel természetesen az összes aranyvérű megbecsülést kap a szememben. És mert Lestrange vagyok. Ez a kettő teljesen kiegészítette egymást, és annyi önbizalmat adott, hogy az már túl sok is. Emiatt tudható be a csapongó személyiségem, a szabályszegéseim, a nagy szám, és az, hogy bármit meg merek tenni. Tényleg bármit.

A szavaim kevésbé lelkesen, de visszacsengnek Matt szájából. Még a vak is látja, mennyire meghazuttolja az állításomat. És ez persze megintcsak bosszant. De mit tehetnék? Egyszerűen csak féltékeny, hogy ő az ami és olyan amilyen. Mert bizony mindezek után ami a múltban történt, sose fog egy Malfoyt utolérni. Az én szememben pedig soha de soha nem lesz olyan, mint Draco. Ezt úgy látszik nagyon is nehéz neki megemésztenie, de hogy őszinte legyek, nem érdekel. Azóta nem, mióta ráadásul Draco kijelentette, vigyáz rám. Mert tudom, bármennyire is szemtelenkedik DeLeon, azzal csak magának árt. Mert igenis, megteszi a kedvemért, hogy kínlasztja kicsit Matthewt. És ezzel el is értünk ahhoz a ponthoz, hogy az én szabályszegéseimet is felhánytorgassák.

- Elfelejted DeLeon, hogy a te szavad semmit sem ér, szemben az enyémmel. Szerinted nem találok ki egy jó kis koholt vádat ellened? Mondjuk, hogy erőszakoskodtál meg ilyenek? -
Szemeim gonosz fényben csillanak meg, s szinte látszik a kaján élvezet az arcomon. Igen, bizony előszeretettel ártom be Mattet is, és tolok ki vele, akárcsak Miyuuval vagy bárki mással aki kihúzza a gyufát.
- Szóval ebből egyenesen leszűrheted, hogy nem fogok szenvedni, ellentétben veled. Na persze még szép, hogy nem hullajtanék érted könnyet. ?
Megint a könyvbe pillantok, mintha ezzel lezárnám a dolgot, csakhogy Matt utolsó megnyilvánulása még jobban felbőszít. És ki is használom az alkalmat.

- Nem ijesztgetek. Jobb ha elhordod magad és sose kerülsz a szemem elé! ?
A hangom nem remeg meg, ellentétben a kezemmel. S mégis, sikerül annyi erőt gyűjtenem, hogy ne hagyjam ki az alkalmat? lendületből pofán törlöm. Hiába elgyepálta már valaki ?valószínű nem Draco, bár még az is meglehet- és vérzik az orra fél percenként, nem hat meg.
Az én pofonom mondjuk semmi sem lehet azéhoz, aki helyben hagyta Mattet, de mégis, nekem megelégedést ad. Felemelt fejjel szemlélem, mint egy diadal nyertese, s hátraseprem a hajam a vállamról, mikor leülök, hogy ismét folytassam a tanulást, remélhetőleg mostmár nyugodt körülmények között? egyedül? 

Látom mennyire ellenséges a bige, de erre nincs oka, hiszen én békésen viselkedtem vele. És látom a jellegzetes zöldes villanást a szemében, amit a szavaim váltanak ki belőle. Dühös. Rám. Mert zavarom. Marhaság az egész, mostmár akkor is itt fogom megírni a büntetőfeladatot - amúgy sincs másutt hely. Kiváltotta belőlem azt a dacot és büszkeséget, ami miatt mindig bajba kerülök. Nemtörődöm arcikfejezéssel bámulom a pergament magam előtt, néhány szót vések a korábbiak mellé.
Persze, semmit nem ér a szavam egy Lestrange-lányéhoz képest, elvégre csak egy jöttment senki vagyok a Mardekár házban a sok-sok aranyvérű csemete között. Az utolsó mondatát azonban képtelen vagyok szó nélkül megállni; hökkenten kapom fel a fejem, belebámulok a zöld szemekbe.
- Soha nem erőszakoskodtam csajokkal, ezt mindenki tudja. Még az aranyvérű haverjaid is megmondják neked, márpedig egy aranyvérű lányka szava semmit nem ér sok aranyvérűéhez képest.
Szinte borítékolni tudnám a következő mondatát, mellyel megerősíti: ő bizony erős bige, egy árva könnycseppet nem fog értem ejteni. De ha ilyen erős, akkor vajon miért nem tesz pórázt az indulataira? Az önuralomhoz már nem lenne elég erős? Kizárt. Ezt szóvá is teszem neki, s egyúttal megemlítem a másik problémám is, mivel szorosan összetartozik a kettő.
- Látom, mennyire jól bírtad a "szakítást", szóval erős vagy. A kérdés az, hogy kivel szakítottál, mert velem ugyebár nem jártál. Egy aranyvérű fruska egy sárvérűvel? Nem ezért már régen leharapták volna a fejed a szüleid. Tehát mi nem jártunk együtt, ezért meg sem siratnál, ha Dracod drákói szigorral felkoncolna - játszogatok a szavakkal. - Viszont ha nem ejtenél értem könnyet, akkor közömbös vagyok számodra. De akkor miért élvezed, hogy megpróbálsz idegesíteni?
Remegő kezét nézve elvigyorodok. Mindjárt robbanni fog, kitör, ezer százalék, hogy nem hagyja ki a pofont. Meglep az ütés ereje, hiszen majdnem olyan erős, mintha Seya adta volna. Arcomon égővörösen virít a tenyérlenyomat, mielőtt azonban visszarántaná a kezét, elkapom és férfimódra kezet rázok vele, mondván:
- Gratulálok! Ezennel kiélted összes dühödet és mostmár hagyni fogsz leckét írni ugyebár, kishableány?! Te is tudod, hogy képtelen vagy belőlem durvább reakciót kiváltani, mivel egykor barátok voltunk. Nem tudom, miért fordultál ellenem, Meg nem lehetett a gyűlöletedet kiváltó ok, hiszen Kay is a barátnőd. Na, légy jó, én most tanulok.
A röpke monológot befejezvén félig hátat fordítok neki, magam elé húzom a könyvet, pergament és pennát ragadva folytatom az írást. Még két mondat hiányzik a végére, akkor meglenne a 40 centi és szabad lennék, magára hagyhatnám a cicababát... hacsak nem kezdeményez beszélgetést Megről vagy bárki/bármi másról, avagy nem esik neki két apró öklével a hátamnak.

Cedrah~



Igazság szerint nem tudom, hogy tervezhetek-e hosszabb ittmaradást. Mert ez, bizony most a professzor úrtól függ, és ha ő feláll és távozik? akkor Madame Cvikker engem páros lábbal rúg ki. Na meg persze az esti időkorlát is határidőt szab a legnagyobb sajnálatomra, amit viszont már ?főleg két felnőtt esetében (ráadásul az egyik a tanárom is!)- nem lehet könnyen kijátszani. Pontosabban sehogy sem. Habár egy jópofa Mardekáros lehet megoldaná a helyzetet ?hiába is védte meg őket a tanár úr, olyan a többsége, amilyen- én mégsem vagyok egy súlycsoportban velük. Így inkább csak eltűnődök az eshetőségeken, na meg azon, be tudom-e fejezni azt a pótlandó anyagmennyiséget, amelyet előre gondosan elterveztem. Mert ha nem, akkor megint csúszok és ez roppant nagy problémát jelent. Mert hiába a hatodév, vizsgázni mégis kell év végén minden tárgyból, amit felvettél. Vagyis minden tárgyból kivéve a jóslástant. Bár az számomra sosem jelentette a tudást igénylő tantárgyak szerepkörét, mégis megszenvedtem ott egypár évig. De nekem nincs annyi kitartásom mint a többieknek? egyszerűen fárasztott a tömjénfüst és a sok badarság, amit az ember fejébe próbáltak beletuszkolni?

A megerősítés pedig némi önbizalmat ad, hiszen nem gondoltam volna, hogy bármely tanárom ennyire segítőkész lenne. Jó, McGalagony is kölcsönzött nekem könyveket a zárolt részlegből, de hetekig járhattam utána, hogy írjon emiatt egy kérelmet, s bizonygathattam, ténylegesen szükségletét a köteteknek. Ezzel szemben az új tanár, aki alig egy hónapja sincs itt, önmagától ajánlja fel a saját példányát. Akárhogy is nézem ez nagy szó, és főleg a felelősségét érzem mindennek. Így egyszerűen csak elismerően bólintok Cedrah szavaira.
Bizony, az értékek belül lapulnak. De van olyan, aki kong az ürességtől. Viszont ez már? egyéni problémák hada.
Én pedig enyhe meglepődéssel hallgatom az elhangzó kérdést, amelyet ne tudok úgy igazán hova tenni magamban. Azt hittem evidens, hogy beszélt az előző tanárunkkal, elsősorban a tanmenet egyeztetés végett, másodszor a már leadott anyag miatt ?amit meg kell jegyezni, hogy nem sok volt- és a további szakmai kérdések és felvetődő problémák miatt. De mindezek után miért kell egy diáklány órai élménye?

Lépteim lassítom miközben a férfi mellett haladok, és az egy perces csöndben összeszedem a gondolataim morzsáit. Mert ugye valahol bele kell kezdeni? ha kérték?
- Nos? tudja? igazság szerint az alkímia óra inkább hasonlított egy lyukas órához, semmint egy ténylegesen jól megszervezett tanórához. A probléma az volt, hogy a legtöbben abszolúte nem éreztek identitást a téma iránt, pontosabban maga az alkímia óra iránt. Hát? mikor maga átvette az órákat, ez a többség részt se vett a további foglalkozásokon? -
Halovány mosoly, de lesütöm a fejem, mintha a lábamon látnék valami érdekeset. Pedig csak a cipőm egyenletes kopogása az, mi talán szokatlan lehetne, de még ez sem az. Igazság szerint ez az egész úgy hangzott, mintha élnék-halnék a professzorért? és mintha őt dicsőíteném, de? voltaképpen nem ez volt a célom. S miközben megpróbálom leküzdeni a zavartságom, óvatosan pillantok fel, hogy ezzel egyidőben kisimítsak pár szőke hajszálat az arcomból.
- Tulajdonképpen az alaptudást is inkább mondanám hiányosnak, mint elfogadhatónak. Én az az ember vagyok, aki céltudatosan veszi kezébe a könyvet, és ha kell utána is jár a dolgoknak, de sokan nem ebbe a kategóriába tartoznak. ?
Vállat vonok, miközben az asztalhoz érve leteszem a polcról levett könyvet, majd végül kinyitva a táskámat, még pár újabbat húzok elő, amelyek saját példányok és a lehető legjobb állapotban vannak. Némelyik olyan, mintha most nyomtatták volna, pedig, szinte mindnek tudom kívülről betéve a tartalmát. Na igen? ilyen vagyok én? mindig is ilyen voltam.

Bocsánat a késedelemért

Mikor Matt még magyarázkodni is kezd elpattan nálam egy ideg. Kit érdekel mit csinált és mit nem? Úgyis azt mondok, amit akarok. És több mint valószínű hogy nekem fognak hinni, mert lány vagyok, mert Lestrange vagyok, mert aranyvérű vagyok és mert olyan mézesmázosan édesen bájos stílusba tálalom a dolgot, hogy nem lehet hogy én legyek a bűnbak. Szóval mint az ártatlanság megtesítője Matt mindenképpen veszteni fog. Hát ezért a nagy perlekedés, a nagy hiszti, amit csap. Jellemző? meg kell tanulnia a kis sárvérűnek, hogy mit jelent a vesztés szó, na meg hogy egy utolsó lúzer. Ellenben velem, velünk? aranyvérűekkel.

- Ó, Matt, te súlyos tévedésbe élsz. Hol vannak neked aranyvérű barátaid? Talán az, aki így megvert?.verhetett volna még egy kicsit? jó kis barátok, tényleg? mellesleg pedig kik azok Malfoyhoz képest? Ne gyere nekem a sületlenségeiddel légy szíves. ?
Vetem oda bosszúsan. Mert biztosan én nyertem akár tetszik neki, akár nem. És igazság szerint egy csöppet sem sajnálom. Egy fél csöppet sem. Viszont bosszant, ez az egész, főleg az, hogy nem hagy békén, zavar és legszívesebben a falra másznék.
- Soha nem is voltam veled, sőt, nem is ismerlek! Legyen elég annyi, hogy amilyen egy sárvérű nem is lenne itt a helyed? örülj, hogy ideengedtelek te szánalmas söpredék szégyene? -
Szűkül össze a tekintetem, miközben az arcába mondom a szavakat, hogy végül ismét visszapillantsak a házimba. A házimba, amit most rohamtempóban kezdek el írni, hogy minnél hamarabb szabaduljak Matt-től a könyvtártól és ettől az egésztől. Már tudom is merre veszem az irányt. Nem kérdés.

Aztán a kezemet Matt fogja meg, de undorodva húzom el, mintha egy leprás nyúlt volna hozzám. Kay felemlegetése pedig egyenesen rágalom. Hogy képes őt belekeverni? És még mondja valaki, hogy nem egy kis szarkavaró!!!
- Kayjel mi bajod? Ja, lehet neki nem jöttek be az ilyen ficsúrok mint te. Neki legalább van ízlése, bocsi. Amúgy meg te pofátlankodtál ide, szóval jobb ha távozol mielőtt netalántán kellemetlen emberek lepik el a könyvtárat akik nem csipáznak téged? -
Utalok arra, hogy Draco bármikor betoppanhat. Ez igaz, mert éppenséggel nemrég beszéltünk és a leckeírás után több mint valószínű, -ha csak nem a Parkinson libával enyeleg- hogy megkeres. Lassacskán ő lesz az ügyeletes óvóbácsim, de most az egyszer Matt jóvoltából ezt nem is bánom? annyira?

Miért ily kegyetlen velem az élet? - kérdezhetném Olivia viselkedését látván, azonban nem tartozom az önsajnáló fajtába. Magamban sandán vigyorgok kitörésein, a kiscsaj felé viszont nem mutatok semmilyen érzést, akár egy tipikus érzéketlen fráter. Számomra is hihetetlen, de szinte élvezem a dühét és ahogy próbál hergelni, felidegesíteni, úgy terebélyesedik a gonoszdi mosoly a képzeletemben.
Ilyen kegyetlen volnék? Nem, csupáncsak azt élvezem, hogy a lány a lehetetlent próbálja elérni, ami termézetesen hiábavaló. Seya könnyedén fel tudott húzni, mert vele kezdettől voltak apóbb-nagyobb koccanásaink, sosem kedveltük egymást, de Olyval totálisan más a helyzet. Azon ritka emberkék táborát népesítem, akik nem felejtik el az egykori barátságokat (de az ellenfeleket sem) és mindig ehhez méltóan bánnak a többiekkel. Ezért is nem hisztikézek a lány dumája miatt, ami burkoltan ugyan, de előre megígéri a hamarosan bekövetkező kínhalált, a Draco nevű fazon keze általi elhullásomat.
Gondolatban vállat vonok a fenyegetésre, hiszen cicám nem tudhatja mennyi mindent túléltem én már; míg a valóságban szemeim lapostányér méretűre nyílnak, mintha tényleg berezeltem volna a szöveg hallatán.
- Aki megvert - nézek a szemetesben trónoló véres zsebkendők után -, az más lapra tartozik. Meglehet ismered és kedveled a fiút és mivel megvert, ezer százalék, hogy neki adnál igazat. Arra meg ne is számíts, hogy engedélyt kérek tőled a leckeíráshoz, mivel ez itt konkrétan közterület. Madam Cvikker pedig biztosan kihajítana, ha arénázni kezdenél velem a helyfoglalás miatt.
Talán én is repülnék utána vagy éppen vele, erről viszont bölcsen hallgatok; neki úgyis eszébe fog jutni, nem hagyna ki egy ilyen ziccert.
Képtelen vagyok elhinni, hogy komolyan gondolja ezt a gyerekes fenyegetőzést Dracoval, holott a kiscsaj úgy tesz, mintha a krapek bármelyik pillanatban beléphetne az ajtón. És mintha kizarólag azért jönne, hogy engem megverjen. Áh, az ilyen fiúk soha nem foglalkoznak a magamfajtával, még egy kósza átok erejéig sem, tehát nincs mitől tartanom. Igaz, varázslatok terén biztosan ő győzedelmeskedne, de ha lábközelbe kerül, akkor felhasználhatom a karatés tudásom. De úgysem jön pont most, pont ide a hóhajú vagány.
- Nincs semmi bajom Kayjel, sőt, kimondottan szimpatikus a csaj, bár alig párszor találkoztam vele - vetem oda a vállam fölött, miközben a büntetőfeladat pergamenjének széléhez igazítom a tollam.
Oké, másfélszerese a tollnak, akkor az megvan annyi, amennyi nekem kell. Néhány könnyed mozdulattal összecsavarom a pergament, majd a táskába csúsztatom a pennával együtt, végül a vaskos kötet fölé hajolok és érdeklődve lapozgatni kezdem.

(bocsi, ha kissé zavaros, de jobbat most képtelen voltam kipréselni magamból)

Szándékosan teszek úgy, mint aki süket. Mert így jobb. Azaz pontosítsunk: könnyebb. Könnyebb elviselni Matt jelenlétét. És mivel vele együtt együtt jár a düh, a harag, a csalódottság, a féltékenység meg minden ilyen idióta dolog, sokkal egészségesebb ha teljes mértékben kizárom a fejemből, a gondolataimból. Azaz megpróbálom kizárni, ha nem szólna fél percenként hozzám. Ám már válaszra sem méltatom. Kit érdekel, ki verte meg? Igazán verhette volna tovább. Akkor lett volna pár szabad percem? na meg? ha félholtra verte volna, vagy legalább a lábát törte volna el, akkor nem mászott volna ide pont hozzám a könyvtárba. Bááár? Mattről beszélünk? ő még hason csúszva is befurakodott volna ide, szóval? édesmindegy. Minden esetre örülök és titkon gratulálok az iskola ama nagy huligánjáak, aki végre kicsit helyre próbálta rakni a nagyszájú DeLeont.

- Csak_hagyj_békén! -
Mindössze ennyit szűrök ki a fogaim között, semmi egyebet. Nem is látom értelmét. Úgyis nekem van igazam, mint mindig, szóval teljesen felesleges magyarázkodnom. Mattnek amúgy is lassú a felfogása ?már ha egyáltalán van olyan neki- így nem vesztegetem rá az időm. Inkáb visszafordulok a bájitaltan felé, amely házidolgozathoz már csak az utolsó befejező sorok kellenek. Tekintetem így a könyvre vándorol, keresve valami alkalmas és frappáns megfogalmazást, amelyet felhasználhatnék, s amint rálelek a szerintem alkalmasnak mondható bejegyzésre, a penna szépen a kezemnek köszönhetően le is firkantja a zárósorokat. Remek ezzel meglennék.

A könyvet bezárom, a pergament összehajtom és a táskám mélyére süllyesztem. Újat veszek elő a mágiatöri könyvemmel, de ekkor felpillantva látom, DeLeon még mindig itt koslat mellettem. Hát ez nem igaz! Tényleg jöhetne már Draco? a bűbájtan leckémbe se ártana segítenie, arról nem beszélve, hogy nem tudom az átváltoztatástanban hogyan is kell a bögrét rávenni hogy énekeljen. Oké oké, valami pöckölés a titka vagy mi, de az nekem nem megy. Vagy ha ki is présel magából az a nyamvadt porcelán valamit, az akkor se több mint gyermeteg csecsemőnyávogás?
- Örülök, hogy valamiben egyezik a véleményünk? -
Vetem oda a fiúnak, mikor ő Kayjről kezd el áradozni. Többet nem fűzök hozzá, mert nem akarom hogy azzal még felülübereljem az amúgy is nagyszájú társamat. Most pedig úgy tűnik ő teljesen belemerül a könyvébe, hála a szentszalmaszagú Merlinnek. Így nyugodtan kaparom elő a másik pennámat, hogy azzal kezdjem el írni a másik lemaradásomat. Na igen? sosem voltam szorgalmas pedálmedál tanuló? de hát az egészségtelen? nem?

- Ha ez minden vágyad, cicám? - sóhajtok fel ironikusan mosolyogva a lánykára, mikor azért hisztizek, hogy békén hagyjam.
Fel sem veszem a dühét. Persze nekem is jobb lenne, ha egyedül lehetnék a könyvemmel, de így is túlélem. Nincs kedvem kicipelni ezt a sárnehéz kötetet a folyosóra, hogy a hideg járólapokon kuporogva olvasgassam, ezért inkább elviselem az egykori jó barát mérgét. Na jó, soha nem voltunk túlzottan jóban, de azért ennyire rosszul sem állt a szénám a szemében.
Az oldal aljára érvén a plafonra tekintek, mintha az bármiféle megoldással is szolgálhatna, azonban csak az asztalon hagyott tintásüveget döntöm fel a könyökömmel. Hát ez a bénázás aztán igazán jellemző rám. Mindenhová jut bőségesen a tintakék löttyből: beteríti az asztallapot, vígan lubickol benne az előttem heverő könyvtári könyv, kerül belőle néhány liter az ölembe.
Egy gyors oldalpillantással nyugtázom, hogy Olivia is kapott belőle egy keveset. Bár az imént elrakott házi feladata vagy dolgozata nem szenvedett kárt, azonban az előtte heverő pergamen nyugisan ázakodik a tintában. Ez van. Most azt hiszem, le lesz harapva a fejem, bár szerintem még egyetlen betűt sem írt rá a csaj. Gondolatban vállat vonok, hiszen nem én tehetek az egészről? mégsem akarom ennél jobben felhúzni a kiscsajt, ezért sajnálkozó tekintettel felváltva bámulom a pergamenjét és az arcát.
- Bocs ? nyögöm ki egy félvigyorral a szám sarkában. ? Nem volt szándékos.
Halkan mormogom magam elé, hogy Tergeo!, bár úgy sejtem, kevés lesz ezt egyszer elmondani. Gyanúsan ismerős a helyzet, akárcsak tíz perccel ezelőtt a folyosón, amikor a vért vakartam le magamról. Egyre csak a varázsigét motyogom, ahogy igyekszem letisztítani az asztalt, a könyvet és a gatyámat, Olyra azonban tüntetően nem figyelek.

Csak irkálok, néha még egy-egy firkát is megejtek. Jesszusom, ez tényleg én vagyok? Elképesztő?! Ha ezt látná az én kreatív lelkű nővérem?!!! Habár Bea sose volt az, aki lefújolt volna az ilyenekért. Ő a kis elvont lelkével? talán ezért nem jött ki sose jól Roddal. Neki mindig is én csakis én voltam a kedvence. És anyu? anyu is mindig engem imádott. Beának meg maradtak az ecsetek meg a festék. És köszönte is szépen, jól érezte magát így. Na de én nem akarok ilyen lenni. Nem akarok majd hatvan évesen is besavanyodottan egyedül festékgőzben meghalni? én? ettől jobbat érdemelek.
Igaz ez a kis firka a pergamen szélén nem nagy teljesítmény ?hiába magamhoz képest az- és nem is túl szép, szóval több mint valószínű nem fogok kiállításokat rendezni. Na de ez nálam a kreatív énem kibontakozása, ami már ennyivel megnyilvánult és én már ennyitől is berezeltem. Na de azért remélem nem fogok olyanná válni ennyitől, mint a nővérem? nem akarok a nem létező csigaházamba bújni?

Mindeközben a túlvégről csend. Helyes, maradjon is csendben az a koszos sárvérű. Nem érdemel semmit csak kínhalált. Anyunak ebben tökéletesen igaza is van. Ők a varázslótársadalom szégyenei, a legaljasabb mocskos népség, aki? de hát ő Matt. Nem mintha érdekelne, jól össze is illik a másik Noir-os sárvérű libával. Jól megérdemelik egymást. Úgyis mindig megtalálja a zsák a foltját, a mandragóra a gyökerét. De mekkora gyökérség ez már nem azért!
A dohogásom végeláthatatlan. Akárcsak a csend, amely körülölel, és távolságot tart köztünk. Nem is baj. Nem is baj.

Aztán hirtelen megváltozik minden. Eleinte csak halk koccanást hallok, amit nem tudok mire vélni, aztán feltűnik valami más is, amely cseppet sem szívderítő. Fekete tintapaca mindenhol. Mondjuk én csak a pergamenemre kaptam egy keveset, amely nem olyan nagy ügy. Ezzel szemben amint Mattre pillantok, megállapítom, ő nem volt ilyen szerencsés. Neki mindene, majdnem mindene tintás lett.
Elfog a harag, elvégre mégis engem is letintázott, akárhogy is szépítjük. S a bocsánatkérése még csak olaj a tűzre.
- Balfék! -
Hangom élesen hasít a levegőbe, majd egy pillanatig villámokat szóró tekintettel figyelem. Aztán? kitör belőlem a röhögés. Olyan hülyén fest így maszatosan. S nem is bírom abbahagyni a röhögést egy jó két és fél percig. Aztán végül mégiscsak felállok. A könyvet és a cuccaimat belevágom a táskába, egyedül csak a tintapacás lap marad kint. Aztán a táska a vállamra kerül. Hiszen? Draco már vár.
A papírt összegyűröm a tenyeremben, hogy aztán egy szép dobással DeLeon fejét érintve érjen majd földet, miközben én bájosan ejtem ki a szavakat.
- Na jó szenvedést, te szerencsétlen. ?
Azzal ott is hagyom a könyvtárat a nagy tömeg diákkal, a mérges Madame Cvikkerrel és a titapettyes Matthew-val.

Köszönöm a játékot <3

A "Balfék!" kezdetű visításra kitör belőlem a nevetés, bár kacagás közben egyre csak várom a folytatást, a szidást, az ócsárolást. Hiába; van tartás a kiscsajban. Tényleg elég hülyén nézhetek ki a 8-10 liternyi sötétkék löttyel az ölemben, ez azonban még nem ok arra, hogy Oliviából is kitörjön a nevetés, mégis zeng a könyvtár a nyerítésünktől.
És én még ráteszek egy lapáttal: addig-addig dőlök hátra a támla nélküli padon, mígnem hanyatt vágódok, lábszáram viszont fent marad a padon. Háton fekve rötyögök tovább, attól sem zavartatva magamat, hogy Madam Cvikker ki fog átkozni, ha a hangokat követve rám talál.
A tinta utat talál magának a cuccaim között, s a hasamon végigcsorogva tovább festi a pólómat. Ami azt illeti, elég jól meglátszik a sötétkék a fehéren... Mellkasomnál úgyként terebélyesedik ki a folt, mintha szívlövést kaptam volna és én a röhögéstől már tisztogatni is képtelen vagyok. Az asztalról idegtépő lassan kezd csöpögni a lötty, méghozzá egyenesen a cipőmre; viszont az estemben levert könyv legalább nem ázik tovább.
Oly ezt a történelmi(en röhejes) pillanatot választja a távozásra, előtte azonban a félig elázott pergamenjét összegyűri, majd eldobja. A galacsin a jobb fülem érintésével landol mellettem. Gyors mozdulattal kapom fel a gombócot, meghempergetem a tintában és a lány után dobom. Pont a hátát sikerül eltalálni, s ruháján egy kisebb foltot hagy a lövedék. Nyerítve kiáltok utána:
- Máris mész, Olivia? Holott csak most kezdődik a buli, nem?!
Ha megy megy, viszont legalább nevetve távozik és egyszer talán elfelejti azt az apró ellenségeskedést. De azért azt sem bánnám, ha maradna, ha tovább vigadnánk együtt, mint két barát.
Laza mozdulattal simítom ki hajamat a szemem elől, s már későn kapcsolok: nem kellett volna, hiszen csupa tinta mindkét lapáttenyerem. Mostmár a hajam is kék, akár valami jóféle pánknak - ilyen gonosz az élet. Képzelem milyen idétlen látvány tárulhat Oly szeme elé, ha a találat miatt megfordult volna, de ezt is lehet tovább fokozni, ahogy minden mást is. Nevettetés céljából grimaszolok egyet, majd félig hanyagul, félig vagányul talpra rugózom magam, a tintás asztalra dobom a könyvet, végül elrántom a táskám és kalapom a mindenfelé folydogáló lé útjából.

Nem is nézek hátra. Minek? Csak Matt van ott a tintapacáival, na meg az a pár szerencsétlen Cvikkerrel együtt, akinek ott kell szenvednie vele egy légtérbe. Ez a látvány volt több mind negyed órán át a szemem előtt. Köszönöm nem kell több belőle. Sokkal jobb lenne mondjuk? mondjuk a Parkban sétálni, vagy megkeresni a barátnőmet, Annát és vele összeszenvedni a maradék házidolgozatot, miután Draconak elregéltem DeLeont. Mert igen, aljas piszok szemtelen módon teljes mértékben szándékomban áll. Akármennyire is idióta és nevetséges.
Megbántott.
Hát bűnhődjön is érte.
Most merje azt mondani valaki, hogy nincs igazam. ::)

Matt hangja viszont utolér. Csak egy kérdést tesz fel, egyetlen ártalmatlan kérdést, de meg se állok. Könnyebb úgy tenni, mint aki nem hallotta meg mindazt, amit a fiú mondott. Mert könnyebb és kész. Méh szép hogy megyek. Mit képzel? Itt fogok vele ücsörögni? Idióta de tényleg!
S lépnék tovább, mikor a hátamnak ütődik valami, hogy a földre essen.
Na erre már muszáj megfordulnom. Elvégre szemügyre kell vennem a kárt. A taláron álistennek nem látszik a tintafolt, de azért elmormogom a tisztító varázsigét, amelyet nem sokkal ezelőtt Matt hangosan motyogott, hogy eltüntettesse az ölébe terjeszkedő tintaörvényt. Nekem egyetlen aprócska pötty jutott, de hát ez nagyobb sérelem a számomra, mintha a Temze méretű tintafolyam öntene el. Mostmár tényleg utálom a fiút.

A galacsin a lábamnál, s jó nagyot rúgok bele, hátha pont Matt képébe landol egyenesen. Ha mázlija van, időben észreveszi és elhajlik a veszély elől, bár, akkor se jár jobban, mert az egyik csajt kapja fejen, aki dühödt ciklonként száll majd rá. Mert hát pont egy elsős ártatlan macskazöld tekintetű kislány bántaná? Dehogy. És kinél van a tinta, s kitől származik a tintás galacsin. Na még szép hogy Mattől. S kész vagyok letagadni még azt is, hogy van nálam pergamen, ha mindez csak ezen múlik.
- Igen, van jobb társaságom nálad, DeLeon. Bulizz csak a sárvérű barátnőddel. ?
Közlöm minden udvariasság vagy kedves hangnemet mellőzve, s azzal biccentve Cvikker felé, aki már Mattet célozta be hogy ellátja a baját, én távozom a könyvtárból.

Nyugalom... Végre nyugalom.
Az egész nap azzal ment el, hogy reggel ébredés, ami most kivételesen pontos volt. Majd a szokásos óra előtti elkészülés. Az első óra bájitaltan volt, az még úgy ahogy elment. Valami új lötyit kellett elkészíteni, ami Patricknak könnyen ment. Hisz nagyon szerette azt az órát.
Még a második is úgy-ahogy rendben volt. Legendás Lények Gondozására házidolgozatot kellett írni és azt beadni. Emellett meg szinte az óra nagy részét végigbeszélgették. Persze kaptak házit belőle, de az a fiúnak nem okoz komolyabb gondot.
A bűbájtan viszont borzalmas volt. Nagyon hosszú időbe tellett, mire tudott rendes egeret varázsolni a kulcsból. Az óra unalmas is volt, kimerítő is és Patrick utálja az egereket. Mindez nem is lett volna gond, ha a tömérdek házit megússzák. Na ja, a tanár hozza a formáját...
Onnéttól a nap további részében teljesen lehangolt volt és legszívesebben már a klubhelyiségébe ment volna.
De a tömérdek házi miatt mégsem oda vette órák után az irányt, hanem a könyvtárba. Még ebédelni sem ment le a nagyterembe, hanem egyenesen a könyvespolcok felé vette az irányt. Amint beért a helyiségbe, köszönt a könyvtárosnak és rögtön indult is keresni egy nyugisabb, csendesebb zugot. Igaz amugy sem lézengtek olyan sokan most így ebédidőben, de páran akkor is megfordultak itt. Többségük háztársa volt, de mardekárosok, griffendélesek és unatkozó hugrások is lézengtek, vagy épp olvastak.
Patrick utálta a társaságot és addig nem nyugodott, míg meg nem találja a megfelelő helyet.
Végül a táskája landolt az egyik asztalnál, ahol csak talán egyvalaki ült és indult is könyvet keresni.
Nem tartott sokáig az egész, de annál több könyvvel jött vissza. Lepakolta maga elé a könyvtornyokat, majd ő maga is helyet foglalt az egyik széknél és megragadva a hozzá legközelebb álló könyvet, felnyitotta és keresni kezdett benne.

Laura kelletlenül caplatott a polcok között. Utált a könyvtárban lenni. Az a sok vastag, tudományos könyv mind a tanulásra emlékeztette. Mert a tanulást mondani sem kell, ki nem állhatta. Az összes tanárt és tanórát a háta közepére kívánta. Legszívesebben be se ment volna az óráira. Tudott volna ő sokkal jobb elfoglaltságot magának. De azt azért nem szerette volna, ha kirúgják.
 Ez volt az egyetlen hely, ahol távol lehetett azoktól az idegesítő mugli nevelőszüleitől. És feltett szándéka volt, hogy az iskola elvégzése után soha többet feléjük se néz. Mintha soha semmi köze sem lett volna hozzájuk. És ha azt nézzük, nem is volt. Vérségi kötelék nem fűzte össze őket, az meg, hogy mennyi pénzt és energiát öltek a felnevelésébe és a taníttatásába, teljesen hidegen hagyta Laurát. A szemében csak két ostoba mugli maradt az a két ember, aki őt mindenkinél jobban szerette. Ami viszont zavarta, hogy semmit sem sikerült még kiderítenie a valódi szüleiről év eleje óta, pedig azzal a feltett szándékkal érkezett az idén a suliba, hogy ha törik, ha szakad, kideríti, kik a valódi szülei.
 Ez is bosszantotta, meg egyébként is különösen rossz napja volt. Úgy érezte, minden tanár rászállt. Igaz, ő imádta másokban keresni a hibát és már azt is piszkálódásnak vette, ha a tanár esetleg hozzá mert intézni egy kérdést, ezzel megzavarva a plafon bámulásában, vagy az unott firkálásban. Többnyire persze nem tudott válaszolni, tekintve, hogy sose készült az órákra, és ezt még tetézte szemforgatásával és lekezelő válaszaival, amit a legtöbb tanár természetesen nem volt hajlandó eltűrni. Így jutott ma is egy csomó Gyom- és gyógynövénytan házihoz.
 Nem csoda, hogy nyűgös volt. Nem is igazán tudta, mit keres ő itt. Hiszen semmi kedve megírni azt a vacak házi feladatot! De azért megbukni mégse kéne, márpedig ha így halad, erre jó esélye van.
 Duzzogva csörtetett végig a termen, a könyvtáros rosszalló tekintetétől kísérve. Végigment a polcok között, a neki megfelelő könyveket keresve. Lekapott egyet-kettőt a polcokról, amiket megfelelőnek látott, majd körülpillantott, egy neki tetsző hely után kutatva. Épp megpillantott egy asztalt, ahol csak egy jelentéktelen alsóbb éves ült és megindult arra, ám mikor már csak néhány méterre volt a széktől, egy tőle idősebbnek látszó, gazdag ficsúr benyomását keltő hollóhátas srác lépett oda egy halom könyvvel és nyugodtan leült. Arra a helyre, amit ő nézett ki magának! Laurának egy ilyen nap után ez is épp elég volt, hogy beguruljon. Dühösen odacsörtetett, levágta a könyveit az asztalra és indulatosan odavetette a fiúnak:
- Hé te! Ez az én helyem! Én néztem ki magamnak, úgyhogy takarodj innen!

Bizonyára mindenkinek zavaró lehet, ha épp nagy nehezen rászánja magát a tanulásra és egy idő után jön valaki és nem hagy nyugtot neki.
Patrick is hasonlóra gondolt, mikor odacaplatott a mardekáros lány, levágta az orra elé a könyveit és nekiállt hisztizni, hogy "az az ő széke".
Hát ez az egész már alapból elég vicces látványt nyújtott, de Patrick nem tartotta kicsit sem annak. Őt egyszerűen csak idegesítette, hogy már megint hülyét akarnak csinálni belőle.
*Már a könyvtárban sincs nyugtom? Könyörgöm csak itt ne ugráltassanak, mint egy zöldfülűt. Meg különben is hogy jön ide ez a hisztis lotyó és leordítja a fejem?*

Patrick még nyugisan befejezte az oldalt, majd méltóztatott felnézni a taláros lányra.
- Már elnézést, de én ültem ide. A másik meg, a könyvtárban maradj csendben, mert kitessékelnek innét. - ennyi volt a nagy reagálás. Ugyan nem kerített nagy ügyet a dolognak, de kifejezetten zavarta a szituáció. Főleg mert a lány ezután sem tágított, sőt lehetséges, még jobban magára haragította. Mintha ezzel a reagálásával csak olajat öntött volna a tűzre. De ő biza nem fogja alább adni. De nem ám.
Inkább csak továbbra is nyugodtan ült és olvasott tovább. Hisz még jópár köteg ottvolt az orra előtt, amiknek szintén a végére kell, hogy járjon.
Nem tett semmit, csak nyugodtan lapozgatott.
Egyvalami zavarta csak, hogy a lány még mindig ott ácsorgott, mintha nem akarna soha az életben elmenni onnét. Egy idő után már annyira zavarta, hogy letette az olvasnivalót és megint csak ránézett.
- Figyelj, nincs jobb dolgod? Nem kell egy széken hisztizned, mint egy ovis, inkább ülj le egy másik székre. Van itt sok még ezen kívül is.

Mégis mit képzel magáról ez a nagyképű ficsúr?! Azt gondolja, ő bármit megtehet?! Hát nagyon téved! Elég sok dolog volt, amit Laura nem tudott elviselni, például a muglikat, a sárvérűeket, a pátyolgatást, a mogyorót, amire allergiás volt, de az mindennél jobban idegesítette, ha valaki ellentmondott neki. Főleg ha azt csak így, félvállról tette, mint ez a srác is. Ez több volt annál, amit el bírt viselni.
 Kicsi kora óta hozzászokott, hogy mindenki úgy ugrál, ahogy ő fütyül, erre ez a srác egész egyszerűen közli vele, hogy ő ült ide, keressen magának másik helyet, és különben is, ne hangoskodjon a könyvtárban. Hát kinek képzeli ez magát? Esze ágában sem volt másik helyet keresni. Ő, Laura Sanderson nem fog veszíteni egy ilyen senkiházi, beképzelt hollóhátossal szemben! És igenis arra a székre fog leülni és nem másikra!
 Csak állt ott rendíthetetlenül és nem tágított egy tapodtat sem a szék mellől, amin a srác ült. Az ő székén! Mert az igenis az ő széke! Már azelőtt kinézte magának, hogy ez a jöttment alak rátette volna a fenekét, szóval neki sokkal több joga van ahhoz a székhez, mint annak, amelyik most épp rajta pöffeszkedik!
 De a srác, mintha csak őt akarná bosszantani, úgy tett, mintha ott se lenne és olvasott tovább. Ez még jobban felnyomta benne a pumpát, ha lehet. Mi az, hogy őt csak úgy semmibe veszik?! Végül aztán a srác mégiscsak ránézett és ismét tájékoztatta, hogy keressen magának másik helyet, sőt még le is ovisozta! Na ez azért már több volt a soknál!
- Na idefigyelj! Most azonnal elkotródsz innen, amíg jókedvemben vagyok, vagy nagyon megbánod, érted? ? kiabálta és az sem érdekelte, hogy mindenki őt bámulja a könyvtárban. Az alsóbb éves, aki az asztalnál ült, összeszedte a cuccait és inkább óvatosan eloldalgott a közelükből. Ha tudta volna, milyen jól tette! A lányt ugyanis rettentő mód felspanolta, hogy a srác úgy nézett rá, mint egy idiótára, és dühösen lesöpörte a fiú előtt heverő könyveket az asztalról. ? Nem hallottad?! Azt mondtam, takarodj!

Patrick már pont elintézettnek gondolta az ügyet és olvasott volna tovább, de ezt a megkezdett tevékenységet megszakította a mardekáros lány dührohama. Az még hagyján, hogy még hisztisebb lett és nagyzolni próbált, de az már kissé túlzás volt, hogy a könyveket is leburította az asztalról. De az ő baja, majd csak kipenderítik, ha nem nyugszik le.
De ez azért kicsit több volt a soknál. Patrick eldöntötte, hogy most már csakazértsem adja át a helyét a lánynak, még ha az meggebed sem. A nyugalma is alábbhagyott és egyre inkább kezdett türelmetlenebb lenni. De csakazért sem fog ezzel örömet okozni neki. Inkább húzza az agyát, amíg csak lehet.
*Hogy ez a csitri mennyit képes kepeszteni...*

- És te mit képzelsz, hogy csak úgy felállítasz, mint valami úrnő? Nézz magadra, te csak egy kis hisztis csitri vagy, aki nagyon beképzelt. Cöh.. Tipikus mardekáros viselkedés. Most már csakazért sem fogok felállni, felőlem fejre is állhatsz.- a hatás kedvéér még egy pimasz mosolyt is megeresztett és összefont karokkal várta a reakciót. Teljesen kényelembe helyezkedett, hisz nincs mitől tartani. Madame Cvikker közelében nem érdemes pálcát ragadni, meg különben is.. Patrick az erősebb, hisz több tapasztalattal rendelkezik és fizikailag is jóval erősebb.
És hogy még kicsit bosszantsa a lányt, odasziszegte.
- Nem ajánlatos a könyveket leverni, mert az már szabálysértés és pontotr vonhatnak a házadtól. - de valószínűleg sejtette, hogy a lányt a pontok érdeklik a legkevésbé.

Szóval így állunk! Hogy ő hisztis és beképzelt?! Ez már tényleg túl ment minden határon! Vele senki, de az égvilágon senki nem beszélhet így! És ráadásul milyen önelégülten vigyorog rá! Ez bosszúért kiált! Fütyült ő a szabályokra, meg a pontlevonásra, de egyértelműen érezte, hogy a srác azért mondja mindezt, hogy őt bosszantsa. Éppen ezért jobbnak látta némileg taktikát változtatni, hiszen nem lett volna jó, ha a könyvtáros éppen egy ilyen számára létfontosságú harc közepén tessékelné ki a könyvtárból. Mert ez bizony már küzdelem volt a javából, még ha nem is ököllel, vagy pálcával folytatták is le. Felhúzott orral, jól látható undorral, lenézőn méregette a széken karba tett kézzel ülő srácot. Akkor is fel fogja onnan állítani, ha törik, ha szakad! Ahogy méregette a fiút, megakadt a szeme a szék mellett lévő táskáján. Gonosz vigyor jelent meg az arcán, majd felvetette a fejét és tett még néhány lépést a srác felé, aki végig őt fürkészte. Mikor elég közel ért, lehajolt, és gyorsan felkapta a táskát a földről.
- Nahát, nézd csak, mit találtam! ? gúnyosan vigyorogva nézett a srácra, miközben hátralépett, hogy a másik ne érhesse el a széken ülve, kinyitotta a táskát, és a tartalmát kezdte vizsgálgatni. Természetesen nem volt benne semmi extra, csak a szokásos tankönyvek és órai jegyzetek. ? Igazán rendes fiúnak tűnsz, te? mi is a neved? Biztos mindig lelkiismeretesen készülsz az óráidra, igaz? Milyen kár, hogy ezeket a jegyzeteket már nem lesz alkalmad megtanulni! De hát vigyázhattál volna rájuk jobban is! És a tankönyveidre is! Nem tudod, milyen sokba kerültek ezek? ? a kaján vigyort nem lehetett letörölni az arcáról, miközben kiszedegette a felszerelést a táskából, amit a hóna alatt tartott meg, és egyik pergament és tankönyvet a másik után szaggatta szét, a papírcafatokat, pedig a háta mögé hajította.

Alighanem ez tényleg háború. Legalábbis a lány részéről biztosan az. Patrick mindenesetre csak azt gondolja róla, hogy egy öntelt, beképzelt idegbeteg liba. Hát ez van Sprite. :P
Mindenesetre az a táskaelkapósdi már kicsit irritálta. Az meg még inkább bosszantotta, hogy a cuccai között turkál és azokat szét is tépi.
*Na ennyit a mai leckéről...*
Halkan, unottan felsóhajtott, majd becsukta a könyvtári könyívet. Lenéző tekintettel nézve a lányra megvárta, míg az összes holmit szét nem tépi.

- Na ez aztán a hűdenagy dolog... Most őszintén, örülsz? Nem igazán tud érdekelni, hogy széttépted, nem vagyok mintadiák különösebben. Csak az bosszant, hogy a személyes holmijaim között turkálsz. De most már ez sem érdekel. Inkább tegyél egy szivességet és keress magadnak jobb helyet. Nem fogok holmi papírokér felállni. - jelentette ki egykedvűen, majd elővette a varázspálcáját és laza mozdulatokkal a könyv és pergamencafatokra mutogatott.
- Reparo!- mormolta el mindahányszor és egy-egy megjavult könyv termett a papírhalmaz fölött. Végül minden elkészült és más dolga nem volt, mint megint csak mond valamit.
- Invito tankönyve(im)k!- ezt is csak úgy halkan elmormogta és a holmik már szálltak is hozzá. Persze magában erősen a sajátjaira koncentrált, nekogy mást is összegyűjtsön. Majd mikor a táskát is magához hívta a pergamenekkel együtt, összepakolt és az ölében hagyva a holmikat elrakta a pálcát.
- Még egyéb óhaj-sóhaj? - nézett a lányra egykedvűen, majd ismét felnyitotta az imént olvasott könyvet. Közben persze egyik kezével szorosan fogta a táskát, hogy ez ne történjen meg mégegyszer. Nem szeretett ő szemetelni és tudta ugyan, hogy a pálcahasználat nem volt fair, de nem bírta tétlenül nézni a rumlit.

Laura belül most már tényleg forrt a méregtől. A srác egész egyszerűen hülyére vette és úgy félresöpörte, mint egy jelentéktelen kis porszemet. Ehhez, pedig ő nagyon nem volt hozzászokva. De mégse kulloghatott el fülét-farkát behúzva, azt a büszkesége nem engedhette. Majd megmutatja ő ennek a srácnak, hogy kivel van dolga! De úgy, hogy míg él nem felejti el! Agya lázasan járt. Azt már látta, hogy nem egy kispályással van dolga. Úgy tűnt, a srácot semmivel sem lehet kihozni a béketűréséből. De olyan nincs, hogy ő veszítsen! A lecke úgyse érdekli, ő ugyan ráér! Felmérte, hogy felesleges az előzőhöz hasonló nyílt támadásokat intéznie, azokat a fiú úgyis gond nélkül hatástalanítaná. Nincs más hátra, taktikát kell változtatni és időt, energiát nem kímélve rávenni, hogy felemelkedjen végre arról a székről. Úgy tett, mintha nem is érdekelné tovább a dolog, megkerülte a széket, amin a srác foglalt helyet, és leült a vele szemben lévőre. Amaz úgy tűnt, teljesen elmerült az olvasmányában. Laura egy ideig csak merőn nézett rá, majd egy hirtelen mozdulattal elrántotta a vele szemben ülő előtt lévő könyveket, beleértve azt is, amit az épp olvasott, eltolta őket egy erőteljes lökéssel annyira, hogy a fiú ültében ne érhesse el, az előbb általa olvasottat kivéve, azt magánál tartotta és rákönyökölt, hogy az ne hívhassa vissza magához olyan könnyen egy egyszerű bűbájjal.
- Szóval azt mondtad, nem vagy egy mintadiák, igaz? Ez esetben gondolom nem bánod azokat a könyveket, ugye? ? kezdte társalgó hangszínen, de érezhető volt rajta, hogy csak a megfelelő alkalomra vár, hogy támadhasson. ? Mit mondtál, mi is a neved? Biztos valami nagyon puccos neved lehet, az illik hozzád. Gondolom azért vagy magaddal ilyen nagyra. Mindegy, igazad van, legalább a neved legyen hangzatos. ? Laura csak beszélt és beszélt. -Mert lássuk be, a külsőd tekintetében a teremtő igencsak csúnyán elbánt veled. Mondták már, hogy a tömpe orroddal úgy nézel ki, mint egy alultáplált, parókás malac? ? a lány hangjában érezhető volt a gúny és a bántó szándék. - És igen, igazad van, tényleg észre kellett volna vennem, hogy nem vagy egy lángész, ne haragudj! Akinek ilyen sötét tekintete van, tényleg nem lehet túl okos! Figyelj, lehet, túl bizalmaskodó vagyok, de nem ismételtél te osztályt véletlenül? Nekem elmondhatod, én tényleg nem adom tovább senkinek. Persze igazad van, nem tehetsz róla. Mint ahogy a külsődről se. Nincs barátnőd, igaz? Hogy is lenne! ? tényleg mindent megtett, hogy megsértse beszélgetőpartnerét. - De ne aggódj, biztos találunk neked valami izgalmas elfoglaltságot. Mi lenne, ha neki is kezdenél a keresésnek? Valahol a könyvtáron kívül? Végtére is a tanulás rajtad már úgyse segít!

Úgy tűnik a lány megértette, hogy mit kell tennie és lehiggad. De mégsem...
Arrébb lökte a könyveket az asztalon, olyannyira, hogy Patrick ne érje el. Ráadásul még azt is elvette, amit épp olvasott. Kissé megrökönyödött képet vágva felnézett a szemben ülő lányra és csak hallgatta és hallgatta és hallgatta.
A mardekáros lány mindent megpróbált bevetni a sértegetéseihez, még elég személyes dolgokat is. De Patrickot nem igazán érdekelte. Egyik fülén be, a másikon ki. Igaz legbelül forrt az indulattól, de tudta, azzal csak a lánynak okoz örömöt, ha ki is mutatja. Így aztán továbbra is kifejezéstelen képet vágva hallgatott. Egy idő után már az asztalt kezdte bámulni, majd a  két mutatóujjával még dobolni is kezdett halkan az asztalon, mintha unatkozna. Pedig csak a feszültséget vezette le úgy, hogy az unatkozásnak tűnjön.
Mikor aztán a lánynak már nem jutott eszébe semmi, ismét felnézett.
A dobolást is abbahagyta.
És csak pimaszul megeresztett egy félmosolyt.

- Befejezted? Örülök, hogy rátaláltál álmaid székére.- utalgatott a szemközti székre, amin a lány ült és csak szimplán átnyúlt és teljes erőből megrántotta a lány könyökei alól, már amennyire egy fiú erejéből ez kitelik.

- Megköszöntem.- vigyorodott el, miután végre megkaparintotta a becses könyvet, amit annyira nem volt nehéz kihúzni, hisz a lány könyökére helyeződött a súlypont ebben az állapotban és könnyen ki lehetett zökkenteni.
Ezután meg csak lapozott egyet és folytatta az olvasást.

Laura összehúzott szemmel nézett a fiúra, aki egész egyszerűen kirántotta a könyvet a könyöke alól. Meg kellett állapítania, hogy ez már nem egy egyszerű harc. Nem, ez már háború. Ez a fickó tényleg teljesen érzéketlennek tűnik, de őt ugyan nem veri át! Olyan nincs, hogy valaki ennyire higgadt legyen! Mindenkit fel lehet idegesíteni valahogy. Úgy tett, mintha nem tulajdonítana nagy jelentőséget annak, hogy már megint alulmaradt, de nem olyan fából faragták őt, hogy ilyen könnyen feladja! És bizony volt még egy-két trükk a tarsolyában! Nyugodt, határozott mozdulatokkal felállt a székről, megkerülte az asztalt és kirántotta a fiúé melletti széket, és olyan közel húzta azt hozzá, amennyire csak tudta. Ráhajolt a könyvre, amit a srác olvasott, mintha rendkívüli módon érdekelné a dolog. Kis híján összeért így a fejük, de arra azért vigyázott, hogy ez ne történjen meg, mert ódzkodott mindenféle fizikai érintkezéstől ezzel a sráccal. Csak idegesíteni akarta, semmi többet.
- Mit olvasol? Tényleg olyan érdekes az? Nem azt mondtad az előbb, hogy nem érdekel a tanulás? Bár egy magadfajtának nehéz lehet így magányosan. Valamivel el kell ütnöd végül is az időt. Barátaid sincsenek, igaz? Te szegény! ? folytatta előbb megkezdett sértegetés-hadjáratát, miközben ügyelt rá, hogy benne maradjon a fiú személyes terében, de azért ne érjen hozzá. Közben tovább beszélt. ? Csak azt ne mondd, hogy a szüleid kitagadtak a családból a külsőd, meg a gyenge szellemi képességeid miatt! Ugye nem? Bár, gondolom ők is olyanok, mint te, és nem tűnik fel nekik a te fogyatékosságod. Mázlista! Testvéred van? Ő is olyan félresikerült, mint te? Vagy csak te lettél ilyen defektes? Sajnállak, de őszintén. Rossz lehet így magányosan ücsörögni a könyvtárban és egy dögunalmas könyvet olvasni, amit úgyse értesz. Szerintem inkább menj ki és sétálj egyet az udvaron! Nincs is jobb annál egy ilyen szép, tavaszi napon! A tanulás várhat! Úgyse mész azzal a könyvvel semmire! Nos, mit mondasz? ? vigyorgott bele a srác képébe gúnyosan.

Már nem is tudni mennyinél tartanak, de most megint egy pont Patrickhoz. Úgy tűnik teljesen nyugodt marad, de ezt a színlelést talán csak annak köszönhette, hogy odahaza is csupa színjáték az élet. Hála a szüleinek...
A lány meg továbbra sem hagyta békén, bár most hála az égnek nem kezdett el rinyálni. Bár lkátszott, hogy mindig stílust vált.
*Talán taktikázik...*
Futott át a gondolat Patrick fejében, hisz nem olyan hülye ő, mint amennyire a mardekáros állítja. De ő bizony nem fog kiborulni.
Abból viszont kezdett már nagyon elege lenni, hogy már sosem száll le róla. Sőt még messzebbre is megy, mint az előbb. Patrick megborzongott a lány meleg lehelletétől, talán mert kezdett ő is undorodni tőle. Annyi fix, hogy ők már nem igazán lesznek jóban. Hacsak csoda nem történik. De arra meg aztán várhat...
És most meg ismét jönnek a bántó kijelentések és a sértegető kérdések. És bizony a fiúnál is betelik néha a pohár.
Ránézett a mardekáros lányra és csak úgy a képébe sziszegte:

- Tudod mit? Igazad van. Nincs tökéletes családom, mert olyat erőltetnek rám, amit nem szeretek. Legszívesebben letagadnám őket, hogy végre nyugodtan éljem a saját életem. Az egész gyerekkorom egy nagy hazugság úgy ahogy van. És tudod mit? Nem vagyok tökéletes, senki sem az. De hülye az nem vagyok. És hogy ha megbocsáltasz, megírnám a házim. Utána tiéd a szék.
Patrick meg úgy ahogy volt, előszedett egy pennát, tintát és egy pergament, megmártotta a tollat a tintában és jegyzetelni kezdett a könyvből. Bár az, hogy kicsit ideges, meglátszott az írásán. Nagyon rányomta a tollat és így a tinta vastagabban látszott, mint kellene. De nem érdekelte a fiút, ha még jobban sértegetni kezdik, legfeljebb leönti a lányt a tintával és faképnél hagyja. De őt ne piszkálják a családjával, mert arra allergiás. Nem szeret róluk még hallani sem. 

A lány elvigyorodott. Úgy érezte, végre megtalálta a gyenge pontot, amit keresett. Szóval nem szereti a fiatalúr, ha a családját sértegetik? Hiszen eddig semmire sem mozdította még a füle botját sem, most viszont magához képest úgy tűnt, igencsak felkapta a vizet.
*Lehetséges, hogy valójában sokkal jobban idegesíti a dolog, mint mutatja??*
Látta, hogy a fiú pergament, tintát és pennát vesz elő, majd írni kezd. Kicsit hátrébb dőlt a széken, mert már őt is kezdte zavarni a túl nagy fizikai közelség és unottan kinyúlt a tintásüvegért. Arrébb húzta az asztalon, és szórakozottan piszkálgatta az ujjaival.
- Szegény, milyen rossz lehetett neked! De tényleg! ? hangján persze jól érződött a gúny. ? Hazugságok között nem jó élni, úgy ám! De pénzetek az van, mi? Látom rajtad, hogy van. Apuci pénzel neked mindent, igaz? Miért nem veszel akkor magadnak barátokat, meg ilyenek? Tudod, pénzért manapság mindent lehet. Vagy ha tényleg annyira utálod a családodat, akkor nyírd ki őket. Vagy azt nem mernéd? Gyáva vagy hozzá, igaz? Eszedbe jut anyuci kedves mosolya, meg apuci pénztárcája és ez visszatart, nem igaz? Egyébként nem értem, mit akadsz ki. Hiszen igazam van, nem? Különben is, én csak beszélgetni akarok, semmi több. Nem tehetek róla, hogy te itt szerencsétlenkedsz, és úgy csinálsz, mintha sürgős tanulnivalód lenne. Mondtam már, mindegy az neked. Mellesleg engem tényleg érdekelne, milyen családod lehet. Hasonlítasz a szüleidre? Ugye igen? Vicces lehet. A gizda disznócsalád. Mondd csak, nem kapnak a járókelők röhögő-görcsöt, ha végigvonultok együtt az utcán? Vagy nektek derogál csakúgy sétálgatni az utcán? Esetleg tekintettel vagytok a szegény járókelőkre és még a sulis cuccaidat is valami személyzet vásárolta meg? ? Laura remekül szórakozott. Egyre jobban belelovalta magát a témába. Ha valakit sértegetni kellett, abban mindig is jó volt. ? Figyelj, miért csinálsz úgy, mintha itt sem lennék? Én csak beszélgetni próbálok veled. Hé, mi van már? ? hangját kicsit nyafogósra vette, természetesen szántszándékkal. Mivel jobb nem jutott eszébe, fogta a tintát, és unottan a fiú felé döntötte az üveget. A festék eláztatta a pergament, de jutott valamennyi a könyvtári könyvekre és a fiú ruhájára és arcára is, sőt még Laura kezére is. ? Bocs, olyan ügyetlen vagyok! De látod, ez történik, ha nem figyelsz rám! Na most legyél ügyes és találj ki valami bűbájt, amivel helyrehozhatod a dolgot, különben kezdheted elölről a házidat, az meg roppant kellemetlen lenne, nem igaz? ? a kaján vigyort le se lehetett volna törölni az arcáról. Azt akarta, hogy a srác egyértelműen lássa rajta, milyen jól szórakozik. ? Szóval, miért nem akarsz nekem a családodról beszélni? ? kérdezte mintegy mellékesen, miközben teljesen természetesen megragadta a fiú talárjának szélét, ami lelógott a szék mellett, és beletörölgette a tintás kezét.

Patrick egy ideig tűrte ezt a falyta játszadozást, hisz elvégre ő árulta el saját magát azzal, hogy ezzel a modorral lereagálta a családi témát. Hát vessen magára. Egy ideig még rendben is volt, csak másolgatott ki mindent, majd mikor a pergamen feléhez ért, a lány elkezdett a tintatartóval játszadozni és csak úgy "véletlenből" kifröcsélte a nagy részét. Ugyan a saját kezére is került, de az látszólag nem igazán hatotta meg.
Viszont Patricknak főhetett rendesen a feje, mivel a könyvre is került tinta. Ugyan idáig nem igazán foglalkozott a lánnyal, de most már a végletekig szemtelen volt.
Ráadásul még direkt okoz neki extra gondokat is. És ettől már végképp betelt neki.

- Na jó... - próbált nyugodt maradni, miközben olyannyira markolta a pennát, hogy az ujjai belefehéredtek. Csoda, hogy a toll nem törött ketté. - Ha ennyire érdekel a családom, hát akkor elmondom. Csakhogy ne untassalak. - mormogta az orra alatt, majd mint aki lehiggadt, rögtön neki is vágott.

- Nem érdekelnek sem a drága cuccok, sem a pénz. Sem az anyám, sem az apám. Nem ölöm meg őket, felőlem megfulladhatnak a pénzükben is. De hogy megemlítsem... utálom a hozzám hasonló, de gondolkodásban eltérő ficsúrokat. Én teljesen más vagyok. És most már légyszi hagyj békén. Vagy ha annnyira beszélgetős kedvedben vagy, akkor mesélj csak te a családodról. Biztos valami... aljanép lehettek, ha már alapból ilyen a modorod.

Laura továbbra is gúnyosan vigyorgott. Érezte, hogy most ő került fölénybe, mert bármennyire igyekezett is leplezni a srác, tudta, hogy igenis sikerült felidegesítenie. Ez a visszavágásra való próbálkozás legalábbis ezt mutatta. Mindenesetre őt nem érintette túl mélyen ez a téma, legalábbis amíg nem derült fény a nevelőszülei származására. Mert mondani sem kell, ha bárki kérdezte, gondolkodás nélkül aranyvérűnek vallotta magát, mint hogy az is volt. De nem szerette taglalni az életkörülményeit különösebben, éppen ezért nem is állt szándékában részletes elbeszélésbe kezdeni a családi hátteréről, különösen nem ennek a srácnak. Úgy tett, mintha az utolsó, családjára tett sértést meg sem hallotta volna, lazán hátradőlt a széken és folytatta a mondókáját:
- Nos, ami az én családomat illeti, nekünk nincs annyi pénzünk, mint nektek, de úgy látom, ez nem is olyan nagy gáz. Hogy is mondják? A pénz nem boldogít? Vagy valami ilyesmi, ugye? Elég hülye egy mondás, de úgy tűnik, tényleg van benne valami igazság. A te esetedben legalábbis mindenképp. Én tényleg annyira, de annyira sajnállak! Szörnyű lehet így élni! Legszívesebben sírva fakadnék, ha csak arra gondolok, min kellett keresztülmenned. Kellemetlen lehet, ha az ember nem tudja elviselni saját magát és a hozzá hasonlókat. ? ismét igencsak belelendült a sértegetésbe. ? Mellesleg azt mondtad, te teljesen más vagy, igaz? Ezzel azt akarod mondani, hogy úgy vagy más? Szóval te a fiúkat szereted, ugye? Bocs, tényleg észre kellett volna vennem. Messziről lerí rólad, csak én betudtam a származásodnak, de tényleg ne haragudj! Most már érthető, miért nincs barátnőd. Minek is az neked? A fiúk meg kerülnek, jól mondom? Mert te nyíltan vállalod! Micsoda érett gondolkozás! Vagy csak ostobaság? Ki tudja. Mindenesetre én a helyedben igyekeznék azzal a leckével, mert ha így haladsz, estére se leszel kész vele, és akkor mi lesz a kinti sétával? Besötétedik és akkor aztán annyi neki. Vagy mondtam, hagyd a francba az egész tanulást, meg mindent! Megmutassam esetleg, merre van a kijárat? Nehogy eltéveszd! De? szerintem nem ártana letakarítanod azokat a könyveket, mert elég tintásak, és nem hinném, hogy a könyvtáros örülni fog, ha meglátja, hogy nem vagy képes rendesen vigyázni az iskola tulajdonára. Még a végén máskor nem fogja engedni emiatt, hogy használd az itteni könyveket, vagy esetleg a rongálásért pontlevonással büntetné a házadat, az pedig nem lenne jó, nem igaz? ? vigyorgott bele a srác képébe.

Nem kérdéses, hogy a lány lassan már a végletekig is elmegy, csakhogy felállítsa Patrickot. De a fiúnak meg most már kedve sem volt elmozdulni. Egy ideig csak bambult a tintával összeáztatott pergamenre és  könyvekre, majd elővette a pálcáját és rámutatott minden egyes foltra.

- Tergeo.- motyogta el, miközben lassan minden olyanná vált, mint a régi. Visszahúzta a könyvet az eredeti helyére és elvette a lány elől a tintát. Minél messzebb tőle, annál jobb. Belemártotta a pennát, majd tovább kezdett jegyzetelni. Persze csak befejezte az egész pergament, eltette a táskájába és újat vett elő.
De most a lányra nézett. Most már teljesen lehiggadt, úgy tűnik kiírta magából a dührohamját. És most meg csak mint valami beszívott, aki a békét és a szeretetet támogatja. De úgy tűnik mégsem.

- Nem vagy valami beszédes a családodat illetően, biztos van valami szégyellnivalód.- ezt úgy mondta, mintha már kívülről fújná mások jellemét. Pedig csak a maga példájára mondta. Mikor meg a lány elkezdett megint sértő szavakat mondani rá, egész egyszerűen csak visszafordult az írnivaló felé és jegyzetelt tovább. Mint akinek az egyiok fülén be, a másikon meg ki. Persze a tintatartót meg besuvasztotta a táskába. Majd előveszi, ha szükséges...

Laura kezdte unni magát. Nem túl sok értelme van beszélni úgy valakihez, hogy az illető a füle botját semmi mozgatja rá, bármit is mond. Mindennek ellenére, mivel jobb dolga úgysem volt, meg különben sem adhatta fel azt a széket, már csak elvből sem, úgy döntött, mindenképp megtalálja a módját annak, hogy megszerezze. Bár őszintén szólva már egyáltalán nem érdekelte az a szék és tanulni sem akart, tett ő a leckére magasról. Már csak az volt a fontos, hogy a srácot bosszantsa. Ritkán találkozott ugyanis hozzá méltó ellenféllel és úgy tűnt, a fiú épp ilyen. Pont ez az, amire neki szüksége van egy ilyen vacak napon!
Ekkor jutott eszébe, hogy a táskáját tulajdonképpen elfelejtette elhozni. Kicsit elgondolkozott rajta, hol is hagyhatta el, mert a hálókörletbe biztos nem ment vissza az órák után, ami annyit jelent, hogy már megint otthagyta valamelyik tanteremben. Mindegy, majd meglesz, ha meg nem, akkor így járt. Úgyse lényeges. Mindenesetre akkor és ott mindenképp szüksége volt egy pennára. Körbepillantott, majd felállt, megkerülte a leckéjébe ismét belemerülő fiút, odament a legközelebbi asztalhoz, ahol néhány másodéves hugrabugos ült, nemes egyszerűséggel se szó, se beszéd kirántotta az egyik kezéből a pennát, belemártotta az előtte lévő tintatartóba, vetett a szerencsétlenre, akit megfosztott az íróeszközétől, egy fagyos pillantást, ami belefojtotta a szót, majd visszasétált és lehuppant az előbbi helyére, a srác mellé. Kinyújtotta a kezét, és miközben a mellette ülő lázasan körmölt, elkezdett firkálgatni a pergamenje szélére, néha belecsúszva az írásba is. Úgy tett, mintha teljesen lefoglalná ez a tevékenység. Csupán némi hallgatás után szólalt meg:
- Figyelj csak, nincs neked véletlenül délután órád? Mert akkor lassan menned kéne, nem? ? közben, ha fiú nem húzza arrébb, egyre inkább belefirkál az általa írt szövegbe. ? Nem azért, én igazán csak a te érdekedben mondom. Mert a késésért is pontlevonás jár, gondolom, tudod. Hidd el, én tényleg csak érted aggódom. Ha már ilyen szörnyű családdal és gyerekkorral meg minden mással vert meg téged az ég, legalább ne tetézd a bajt! De ez csak amolyan baráti jó tanács, tudod.

Hmm? Milyen kreatív. Hollóhátas a könyvtárban. Hol máshol kereshetnénk egy kék szívű leányzót? Például a nagyteremben, a folyosókon, az udvaron vagy a klubhelységben. Szóval vannak lehetőségek, de ezúttal az jár sikerrel, aki a klisét választja és a könyvtárba tér be, hogy Miss Hayesszel találkozzon.

A leányzó egy kölcsönzött könyvet hozott vissza, Duane Tyrone: Félresikerült varázslatok című művét, melyről maga sem tudta, hogy miért is vett ki. Bizonyára egyik túlbuzgó pillanatában jött be a könyvtárba, hogy aztán anélkül, hogy végig gondolja mit is tesz, összeszedjen tetszőleges három könyvet, jól hangzó cím vagy szép borító alapján, aztán kikölcsönözze őket. Majd a klubhelységben jobban szemügyre vette a szépnek és jónak, na meg érdekesnek vélt műveket, és rá kellett döbbennie, hogy nem a borítója alapján kéne megítélnie a könyvet.
Persze ezt a világért sem ismerte volna be senkinek, így inkább becsületesen végig olvasta az inkább enciklopédikus jellegű irományokat. Végre a harmadikkal is végzett, pont így ma, a kölcsönzési idő lejáratának napján, így visszahozta. Bár azt mindenképpen meg kell említeni, hogy a három könyv közül még ez az utolsó volt a legizgalmasabb. Ugyan ez is csak felsorolt, mégis, ha Nadine egy picit tovább gondolta a felvázolt helyzeteket, akkor egészen jól elszórakozott rajtuk. Néha pedig elborzadt, de a durvább baleseteket azért igyekezett nem túlságosan elképzelni.

Szóval most mindenféle teher és felelősség nélkül nézelődik a polcok között újabb kölcsönözhető könyv netalántán könyvek után kutatva. Mindezt azzal az elhatározással, hogy ezúttal majd kicsit bele-belelapoz a kötetekbe, hogy megnézze tényleg érdemes-e kikölcsönöznie. Jó könyvet mégiscsak izgalmasabb olvasni, mint egy rosszal szenvedni. Bár Nadine ez utóbbit is egészen jól viseli.
Tehát főhősnőnk a mugliismerettel foglalkozó polcok között nézelődik. Ujjait finoman jártatja végig a könyvek gerincén, mindig eggyel azelőttin jár, mint aminek a címét éppen olvassa. Közben akarva-akaratlanul, amolyan rossz szokásként, összeigazgatja őket, hogy mindegyik ugyanannyira lógjon ki, ne ugráljanak ki-be egymás mellett. Tekintete végül egy híres mugli találmányokkal foglalkozó könyvön akad meg és ki is emeli a polcról.
Kicsit lapozgat a könyvben, megnézegeti a képeket, egyszer-egyszer még a találmány nevét is elolvassa, aztán lapoz tovább. Nem viszi túlzásba az olvasást, most tényleg csak átfutja a könyvet. Ízlelgeti, hogy kikölcsönözz-e. Nem akar úgy járni, mint legutóbb?

Aztán szemet szúr neki egy ismerős, színes, kedvelt találmány és akaratlanul is a vállán logó táskája felé kap. Hogy pont most bukkan rá erre a képre, ebben a könyvben. A képen és a táskában ugyanis nem más van, mint egy sok-sok színes kockából álló nagy kocka, ismertebb nevén Rubik-kocka, vagy más néven Varázskocka. Egyszerű logikai, térlátást fejlesztő játék, amit az utóbbi időben nem vett a kezébe a leányzó, de ma reggel mégis a kezébe akadt. Az egyik kedvenc zokniját kereste lázasan és mivel sehol sem találta így minden létező táskáját kiborította, minden zsebet, fiókot, szekrényt átnézett. A zokni végül nem lett meg, de helyette előkerült a kocka. Nem egy kifejezetten varázsjáték, de Nadine-nak tetszik. Unaloműzésnek mindenesetre kiváló. Igaz, akkoriban jobban élvezte, amikor még nem ismerte a mások által kitalált kirakási módszereket, és csak úgy próba szerencse, meg tényleges logika alapján próbálkozott. Aztán egyszer talált egy könyvet a témában és nem bírta megállni, hogy ne nézzen bele, így megtanulta az algoritmusokat és most már akarva-akaratlanul is azokat alkalmazza. Így már nem is örül annyira annak, hogy ha kirakja, mint annak idején örült, amikor még tényleg kihívást jelentett neki ez a kocka. A cél elérése most már nem jár valamiféle kielégüléssel a lány számára. Pedig az összes logikai feltörőnek az a legjobb része?

Szóval a könyvben lévő kép eszébe juttatja a Rubik-kockát, amit a táskája rejt és miközben a könyvet összecsukva a testéhez szorítja, hogy ne essen le, addig a táskájából előveszi a már említett játékszert, amely most éppen kirakott állapotban leledzik. Ám Nadine tekintetét elnézve, hamarosan már kevert állapotban lesz. És, hogy a könyvel mi lesz? Egyelőre marad Nadine-nál. Aztán vagy a polcra kerül vissza, vagy kikölcsönzés lesz a sorsa. Majd az idő eldönti. Egyelőre ugyanis Hayest figyelmét elrabolta ez a kis színes kocka. Igazán nem szép tőle...

Nadine

Ki gondolná, hogy a Huxley fiú titokban a könyvtárba jár, persze nem tanulni, csupán csak művelődni. Minden nap elolvas egy regényt a varázsvilág híres íróitól. (Természetesen felmerül plusz -mínusz egy nap, ez a könyv terjedelmétől is függ.) Ezen olvasás iránti szenvedélyét, ha lehet titkolja társasága elől, főként azért, hogy továbbra is fenntartsa álcáját, amit főleg apjának szán, miszerint ő egy senkiházi, szabályellenes, rossz kölyök, akit a világon nem érdekel semmi és senki. Apja meg is érdemli azt, hogy fia így viselkedjen vele szemben. Oliver már évek óta akarja megkeseríteni felmenője életét, egyedül csak édesanyját sajnálja...Ma is az egyik leghátsó , eldugott asztalnál ül a félhomályban és egy remekművet olvasgat. Mivel a könyv izgalmas, viszonylag gyorsan halad az olvasásával, s talán a mai napon be is fejezheti az utolsó fejezetet. Ajtónyikorgásra lesz figyelmes, felpillant és meglátja, hogy egy lány érkezik a terembe. Nadine Hayes, ötödéves hollóhátas. A srác ennyit biztosan tud róla, hála széles kapcsolati rendszerének és pletykaforrásainak. Ahogy észreveszi, máris próbál kicsit lejjebb csúszni a székében, s próbálja arcát a vaskos regény mögé bújtatni, biztos , ami biztos alapon. Nem örülne annak, ha bárki is kiszivárogtatná azt a hírt, miszerint Huxley a könyvtárban olvasott. Ez lerombolná, vagy épp feljavítaná nem túl jó hírnevét. Folytatja az olvasást, legalábbis csak próbálná, de ahelyett, hogy a sorokat bújná, ki-kikukucskál a betűkből, s tekintetével a lányt követi. Vajon mit kereshet a könyvtárban ilyen késői órán? Ilyenkor már csak az szalad be az irományok tárházába, aki valamilyen késedelmet törleszt, vagy fontos beadandója akad...A polc mögött azonban eltűnik a lány, így Olie lemarad a válogatásról. Újra a sorok közé mélyed. Viszonylag gyorsan olvas, így negyed óra alatt végez az utolsó tíz oldallal és becsukja a könyvet.
~ Ezért megérte, csak tudnám, hogy a varázsló miért nem jött rá erre az egyszerű kis csalásra már az elején? ~ Gondolkodott el a könyv tartalmát illetően, majd felállt, elindult a polcokhoz,hogy visszahelyezte a könyvet oda, ahonnét elvette. Ám meglepetésére, Nadine még mindig ott ácsorgott.
- Áh, hello...bocsi, de ezt ide kellene becsúsztatnom. - mondta kissé meglepetten, majd finoman elnyúlt Nadine karja alatt, hogy visszategye a könyvet. Eközben véletlenül hozzáért a lány karja alsó részéhez.
- Bocsi - felelte egy apró mosollyal, s csak ekkor vette észre a Rubik kockát.
- Megfoghatom? - tette fel a kérdést és mielőtt a lány még félreértette volna, gyorsan hozzáfűzte.
- A kockádat? Akarom mondani, megmutatnád nekem a színes kockádat? Már hallottam róla, de még soha nem láttam ilyet. -

Mi sem mutatja jobban, mennyire nem vesztegette legszebb éveit, hogy elsőre meg sem találja a könyvtárat. Persze, mit is keresne itt, amikor neki sokkal jobban fekszik az experimentális tapasztalatszerzés. Ennek ellenére most mégis itt van, nekisimulva a berendezésnek, és sunyít, sompolyogva próbál úgy bejutni az egyetlen bejáraton, hogy elkerülje Madam Cvikker figyelmét. Fél éve be se merte tenni ide a lábát, miután igen elhasznált állapotban hozott vissza egy kötetet - az meg egy külön történet -, és igaz, hogy egyébként se volt különösebb affinitása ahhoz, hogy itt lebzseljen naponta órák hosszat, mint teszik azt némelyek, de azért a személyes szabadságának korlátozása, az emberi jogok könyvtárhasználatra vonatkozó paragrafusának kihúzása beletiport zsenge, liberális lelkébe. Mégsem demonstrálni jött, mert nincs nála transzparens, és beéri azzal, hogy amikor a szigorú karvalytekintet mugligöncökbe csomagolt, nem különösebben iskolai megjelenésű önmaga siklik, bevág egy zokniba olvasztó, szeme-sem-áll-jól-de-így-is-megnyerő vigyort, és gyorsan, mielőtt bárki is megállíthatná, elslisszol a polcsorok rengetegébe.
Az igazat megvallva még így is nyomasztja a fojtott hangú légkör, ahol még a bőrlégzés is hangosnak számít, úgyhogy ha az angol himnusz spontán elordítása sértené is a hű állampolgárok érzelmeit, azért kicsit emberibbé teszi a tornacipője nyikorgó talpával. Máris jobb. Nekitámaszkodik egy polcnak, hátha összehoz egy kis tömegkatasztrófát - de nem -, és körbesandít, merre rejtőzik élete megmentője, a nő, aki oly sokat adott neki már, és aki nélkül talán élni sem tudna tovább (mert Raimbourg a legközelebbi órán most már biztos megfojtaná egy történelmi selyemzsinórral). Csupa elzsibbadt, hollóhátas pofika fordul felé, ahogy valami alternatív taktust topog a lábával, de annyira különösebben nem érdekli a felé sugárzó világfájdalom, legfeljebb az aggasztja, hogy jön az őrült könyvtárosnő, és a fülénél fogva kiakasztja a könyvtáron kívülre szellőzni, akkor meg hiába jött, nem lesz ebből mágiatörténet esszé.
- Ooopheliiia..! - Szóval igen, megvan a célszemély. - Izé, hoppá, bocs - teszi hozzá még a zombik meg Madam Cvikker kedvéért, majd végtelenül kedves mosolyt villant a lány felé. Mostmár nem kelt szándékosan zajt, előadja a jófiút, és macskás, óvatos lépésével közelíti meg az asztalt, ahol nem egy zombi, hanem intelligencia hercegnő műveli nem az értelmetlen magolást, hanem ugye a magas tudományokat. Mosolya kiszélesül. Lehengerlően, ráadásul csak félig tudatosan felkönyököl Ophelia asztalára, és megajándékoza a lányt egy friss, csokoládés füstöt és mentaillatot hozó légáramlattal.
- Szia. Hogy vagy? - érdeklődik elragadó modorban, mert alkalmanként képes effélére. Pusztán mert mégis be kell vezetni valahogy a kérdést. Hát lehet neki ellenállni?

Ethan

Szinte egész délutánját a könyvtárban töltötte. Nincs kedve kimozdulni, ebben az esős időben amúgy is úgy hasogat a feje, mintha valaki időről időre jól fejbe csapná egy baltával. Az olvasással legalább el tudja terelni a gondolatait.
Egy számmisztikával kapcsolatos szakkönyv mögé rejtőzött el. És tényleg olyan, mintha elbújt volna - az asztalon egyéb könyvek tucatjai veszik körbe, mögötte pedig csak a szürke fal, és egy ablak van. Körülötte mindenki a saját dolgával van elfoglalva, és ő sem figyel másra, csak a könyvre. Ez az ő világa, itt érzi otthon magát. Nincsenek emberek, akiknek meg kell felelni, vagy akikkel beszélgetni kell. Itt békén hagyják... általában. De úgy tűnik, ma nincs ilyen szerencséje.
A neve hallatán felkapja a fejét. Kicsit el is tátja a száját, hogy valaki ilyen hangosan mer beszélni Madam Cvikker könyvtárában, de amint megpillantja Ethant, tovább is siklanak a gondolatai. A Wilde fiúra mindig úgy gondolt, mint akinek mindent szabad. Kicsit még talán fel is néz rá emiatt. Mézbarna szemeit végig a fiún tartja, amíg oda nem ér mellé. Tekintete közömbösnek hathat, pedig csak azt próbálja eldönteni magában, mivégre is keresheti őt a népszerű Ethan Wilde.
Az elragadó modorból és a kedves kérdésből azonban hamar rájön, mit is akarhat tőle. Alig hallhatóan sóhajt.
- Mi kellene? - A fiú illatát megérezve annak ellenére is szelíden kérdez, hogy eredeti szándéka szerint egy roppant ingerült morgás formájában tette volna fel a kérdést. Hiába, hímnemű egyedek közelében mindig zavarba jön - nem beszélve egy olyan valakiről, mint Ethan.

Egészen halkan nevet fel Ophelia arckifejezése láttán, és mégcsak nem is azért, mert könyvtárban van. Az biztos, hogy ő nem gyakori jelenség errefelé, főleg az említett eset óta, de azért mégis, oly bájos.. Nem szívja mellre sem az egykedvű, tartózkodó pillantást, még a kelletlen sóhajt sem; a helyhez abszolút nem illő, energikus lendülettel lép odébb, hogy egy újabb széket húzzon a lány asztalához, és letelepedjen vele szemben, mint aki komoly konzultációra jött.
- Ez nem volt túl kedves tőled - állapítja meg a hangjában hamis sértődéssel, de majdnem azonnal el is vigyorodik, és bólint. - Oké, kiismertél, Pallasz Athéné, tényleg segítség kell. Szóval, van ez a mágiatörténet esszé.. igazából nem vagyok képben. Tudom, hogy ti nem ezt veszitek, de gondolom, Raimbourg bá követelményei közelebb állnak hozzád, mint hozzám, szóval a fülembe súghatnád a titkos fegyvert, amivel végre térdre omlik a tőled rabolt szellemi nagyságom előtt, és leakad rólam, mert az utóbbi időben már nagyon liheg rám. Asszem, még mindig valami muglikkal kapcsolatos a téma, várjál.. áhá, itt van.
Ophelia elé tolja a pergamenfecnit, amire valami kétségbeesett tébolyában még a következő házi dolgozat címét is felírta, és várja, hogy kedvenc könyvmolykisasszonya megmentse a hátsóját. Mert milyen kár lenne érte, ha vesznie kéne ennek a testrésznek, nők milliói menekülnének az öngyilkosságba, vagy ilyesmi. Ahogy a lány arcát figyeli, a tekintetét, bámulatos érzékkel sejti meg, hogy rossz passzban van. Az ellenben az eszébe sem jut, hogy éppen kihasználja a másikat, ráadásul teszi ezt imádnivaló személyisége varázsával, ami duplán is aljas dolog. De hát honnan tudhatná, hogy nem mindenki vágya, hogy az ő leckéje életrehívásában segédkezzen?
És még mindig árad belőle az automatikus kedvesség, ami ezúttal nem máz, és nem is annyira a megpuhítási szándékból, inkább az előzetes segítségekből és az őszinte hálából fakad. Meg hát, abból ugye, hogy ő olyan essszméletlenül jó fej, és van valahol egy gondosan elföldelt lovagi énje, aki nem csak gúnnyal meg rúgdosással reagál a másik személyében tapasztalható finom elesettségre.
- Egyébként meg komolyan kérdeztem, hogy mizu.

Arrébb húzza és becsukja számmisztika könyvét, hogy ne legyen útban a hugrabugosnak. Ezután az összes körülötte lévő kötettel ugyanígy tesz, és két stócba rakja őket. Mindezt nagy műgonddal teszi, pár gondolat erejéig még visszamerülve a könyv birodalmába - a biztonságba.
- Ne haragudj. - Érkezik az automatikus válasz. Aztán el is pirul a vigyort látva - ezek szerint nem ez lett volna a megfelelő válasz. Csak újabbat sóhajt, mielőtt Ethan folytatná.
Nagyon fáj a feje.
A fiúból áradó magabiztosság miatt egyre kevésbé érzi magát vitaképesnek, pedig első gondolata az volt, hogy nem, ezt most nem vállalja el. Túl fáradt, elzsibbadt a nyaka, sajog a háta is, és egyébként is, még neki magának is vannak elintézendő feladatai. De arra, hogy Pallasz Athénéként lesz említve, ismét elpirul kissé. Ethan győzött.
Néha elképesztő méreteket öltő naivitásával húzza közelebb a papírt. Szegény Ethan, az a szadista Raimbourg rászállt... - ilyen és efféle gondolatokkal olvassa el a címet.
- Ez nem is olyan nehéz... - Motyogja, inkább csak magának, hogy nem lesz ez olyan megerőltető, mint gondolta. Nála idősebbeknek csak ritkán ír házit, de ez a lehengerlő hugrabugos mindig is kivétel volt. Magában már el is kezdi fogalmazni az első mondatokat, látszik is már az arcán, hogy ismét máshol jár, az utolsó mondatra azonban felvont szemöldökkel pillant fel a vele szemben ülőre.
- Tessék? Komolyan? - Őszinte a meglepődése, elvégre nem gyakran fordulnak hozzá ilyesfajta érdeklődéssel. Ajkai megmozdulnak, keresi a szavakat, mit is kéne mondania, egyáltalán mi az, amit lehet mondania, de egy darabig még nem bír belekezdeni a beszédbe.
- Fáj egy kicsit a fejem. De amúgy megvagyok. - Közli végül színtelen hangon, megadóan. Aztán gyorsan hozzáteszi: - És veled?

Pillantása lustán kúszik végig az asztalon, követve a könyveket rendező, precíz mozdulatot, és határozottan érzi, hogy máris nyert ügye van a mágiatörténet dolgában. Mosolya kiszélesedik, felkönyököl megint, a tenyerébe helyezi az állát, és onnan szemrevételezi a legfelső könyv borítóját puszta érdeklődésből. Nem tekint újra Opheliára, így az orcáján bíborló pír is elkerüli a figyelmét. Talán akkor se venné észre, ha mégis ránézne. Egyszerűen nem úgy néz rá, nem keresi rajta a lenyűgözöttség jeleit, hiszen egyáltalán nem is akarja lenyűgözni, kedvességének mindössze a dolgozat érdekében látja a meggyőző erejét. Azt ellenben észreveszi, észrevette már, hogy Ophelia kedve nem szalad az egekbe - kiváltképp azután nem, hogy ő feltűnt a színen -, de mivel a lánynak joga van a szabad döntéshez, ő nem kényszeríti semmire, és sejthetően már zsebrevághatott egy ki nem mondott beleegyezést, különösebben nem aggódik érte.
- Na látod, persze, hogy nem - csap le a mondatra elégedetten, majd inkább csak a rend kedvéért fűzi hozzá az immár tökéletesen elháríthatatlan kérdést: - Szóval?
Látja a munkafolyamatokat Ophelia arckifejezésének változásán, és elkönyveli, hogy van egy kész mágiatörténet esszéje. Ezzel a Raimbourg-probléma letudva - már persze leszámítva, hogy még mindig fájdalmasan sok az édeskettes a szabadidejében -, úgyhogy nyugodtan koncentrálhat mondjuk arra, hogy eloszlassa a meglepetést Ophelia arcán. Vagy egyszerűen Opheliára. Ez sem fordult elő eddig sokszor - ez meg őneki okoz meglepetést. Végül azonban, ahogy nézi, megint elvigyorodik, sőt nagyon halkan fel is nevet a habozáson. Fura bogár ez a kis hollóhátas, de a maga módján elbűvölő a suta szociális tendenciáival, a nagy, gondolkodós szemével, a morcos tartózkodásával. Törékeny, kedves kaktusz. Sajnos nem sok ideje van, hogy vele foglalkozzon vele, pedig megérné a fáradságot ez a bájos meglepődés. De elő kellene kerítenie Yot, mert hátha érdekelt bizonyos koncertjegyekben. Igen, mindjárt itt a nyár, és hol érdekli őt az iskola, főleg a saját dolgozatai? Még Raimbourg se igazán. Itt a nyár, szünet, és jó lesz elvegyülni a mugli London pezsgésében, ahol senki nem retteg, senki nem aggódik, senki nem gyászol, csak egy kis döbbenet jár annak, akit eltapos a láthatatlan katasztrófa, de ez a groteszk csoda is csak három napig tart, mint minden leszakadt híd és hurrikán. Boldog tudatlanság. Ez a szép a muglik világában.
Megrázza a fejét, és rámosolyog Opheliára.
- Jobbulást annak az okos buksidnak.

- Megcsinálom. - Érkezik válasza egy félig mosolygó sóhajjal.
Fel sem merül benne, hogy Ethant úgy is érdekelhetné. Nem, ő csak azt furcsállja, hogy egy olyan érdekkapcsolatban, mint jelenleg az övék, egyáltalán érdekli, mi van vele. Soha senki nem szokta megkérdezni úgy, hogy komolyan is gondolja. Senkit nem érdekel - és ez így van jól, ezt szokta meg. Amint észreveszi másokon, hogy háziírásra akarják rávenni, leállítja őket, és kész, el van intézve, nem kell azzal foglalkoznia, hogy kedves és udvarias legyen olyanokkal, akikkel nem akar beszélni. Ethan meglepte, ez tény és való, de valahogy... kifejezetten jól esik neki, hogy érdeklődik. Hogy pont ő érdeklődik.
És valahogy a feje sem fáj már annyira, bár ez még nem tudatosodik benne.
Alig láthatóan, de rosszallóan vonja össze szép ívű, sötét szemöldökét, mintha csak hirtelen nem férne valami a fejébe. Pedig a szemöldökráncolás oka egyértelműen a vigyor és a halk nevetés. Tudja jól, hogy furcsának tartják a könyvmolyságával. És ő azon szerencsések közé tartozik, akit inkább elkerülnek, és békén hagyják. Hiszen magának való, inkább szeret egyedül lenni, mint nagy, hangos társaságban. És ez jó. Ezt szereti. Nyugodtan elmerülhet a birodalmában, melyet sokszor sokkal inkább talált valóságosnak, mint a tényleges életét.
Úgy érzi, muszáj mondania valamit. Kezd rettenetesen zavarban lenni. Be is indul a hajcsavargató reflexe: egyik elől lévő tincsét veszi kezei közé, és rátekeri bal mutatóujjára. Aztán letekeri, és rátekeri újra. Nem néz Ethanre, de a kezére sem, helyette az asztal lapját fixírozza. Csak akkor tér vissza tekintete a fiúra, mikor a másik újra megszólal.
- Öhm... Köszönöm. - És még mindig nem csak azért van zavarban, mert Ethan kétség kívül a férfinem egyik tagja, hanem mert fogalma sincs, hogyan is kellene fogadnia a szavait.
Ha foglalkozna azzal is, mi zajlik a Roxfort falain belül, nyilván nem lenne ilyen (önmagához képest) kedves ezzel a hugrabugossal, akinek minden lány a lábai előtt hever. Nem, akkor nem tenne neki szívességet. Akkor nem nézne a szemébe, és nem találná gyönyörűnek a csokoládébarna íriszt az ablakon keresztül rávetülő fényben.
Ismét lüktetni kezd a feje. Csak félig akaratlagos, és teljesen felesleges a mozdulat, amellyel homlokához nyúl. Így szólal meg újra.
- Te viszont nem válaszoltál. Veled mi a helyzet? Azon kívül persze, hogy Raimbourg professzor liheg rád...
Igen, szó szerint megjegyezte, mit mondott korábban a fiú.

Fülig érő, már-már kisfiúsan lelkes vigyor szalad szét azon a jól sikerült arcán. Mintha ezúttal tényleg aggódott volna egy kicsit a dolgozatért. Lehet, hogy még mindig reménykedik abban, hogy csak megússza azt a büntetőmunkasorozatot, ha felmutat valami olyat, ami igyekezetnek vagy megbánásnak is betudható. A megkönnyebbülése ott úszik körülötte a levegőben, ahogy nagy, hálás kiskutyaszemeket vet Opheliára - már megint nem szándékosan jópofizik; túl sok a felszín, és mélységnek látszik. Hol van itt mélység? Hol? Legfeljebb ő téved el a sok hasonszőrű, de mégis gondosan árnyalt szerepe között.
Mint akit a tanítónénije idomított erre a szabályszerű köszönetre, mégcsak nem is gúnyos, csak idétlenül verselő, kisiskolás a hangja:
- Köszönöm szépen, kedves jó tündér.
Pillantása ott is marad a lány arcán, elgondolkodva figyeli a mozdulatot, ahogy az ujjai köré csavarja a haját. Ideges mozdulat. Zavarban lenne? Mégis mivel hozta zavarba? Tulajdonképpen furcsa, hogy egy ilyen lány, mint Ophelia, házi feladatot gyártó speciális egységgé avanzsált. Már pusztán az, hogy házi feladatot írjon másnak, főleg egy magafajta rosszhírű mitugrásznak.. Milyen érdekes, ez eddig még eszébe sem jutott. Dehát mindegy is voltaképpen, majd vesz neki egy csokor virágot, mondjuk orchideát, az illik hozzá, esetleg valami fehér nárciszt, vagy valami hasonlót, hálája jeléül. Szereti a virágokat egyáltalán? Mit vegyen neki, csokoládét? Fogalma sincs, egyáltalán nem is ismeri, nem pletykál róla senki, mintha nem is létezne. Puha, szürke bársonnyal bélelt, előkelő, kiváltságos helye lehet az iskolai mikrotársadalom szennyéhez képest, s ehhez nem is kellett semmi, mint némi tartózkodás és sok hallgatás.. De mi legyen az ajándékkal? Túl jó nevelést kapott, ez az ő baja. Még csak ki se tud használni valakit rendesen, ahogyan azt illik.
Szórakozottan mosolyodik el, a kérdést pedig egy macskás vállrándítással hárítja el - pusztán azért, mert nincs mit mondania Opheliának. Észre sem veszi, de a lány kisugárzása akaratlanul is lefarag a pofátlan bizalmaskodásából, amivel általában mindenki felé fordul.
- Semmi különös.. készülök az oktatásügyi amnesztiára. Na és mondd csak, Ophelia.. hogyan hálálhatom meg a kedvességedet?

Kedvesen mosolyodik el a köszönetnyilvánítás ilyetén formájára. De mintha lenne más is a mosolyában - némi furcsálló tartózkodás. Miért ilyen kedves vele? Inkább örülne, hogy megkapta, amit akart, és menne el, minél messzebbre tőle, hogy neki ne kelljen tovább bámulnia a helyes, kölykös vonásokat és azt a szép szemét, amitől egyre inkább zavarban érzi magát.
Ő? Zavarban egy ilyen butaság miatt? Hiszen már jópáran kedveskedtek neki csak azért, hogy kimentse őket a bajból, vagy egyszerűen csak mert túl lusták voltak teljesíteni a kötelességüket. De ez a fiú... Részéről valahogy őszintébbnek érzi az érdeklődést.
Pedig biztosan nem őszinte. - A gondolat egy másodperc alatt leolvasztja arcáról a mosolyt. Ujját is elveszi a homlokától, és mindkét karját ölébe ejti, összekulcsolva a kezeit. Lesüti a szemét újra, így szólal meg.
- Remélem, tudok segíteni benne, hogy kegyelmet kapj. - Szelíd alt hangja ismét olyan érdektelen, mintha csak az időjárást vitatnák meg. Mintha egyáltalán nem is érdekelné az egész. Fehér blúzának alját (mely kilóg a szürke mellény alól) kezdi piszkálni. A hajcsavargatást túl feltűnőnek ítélte.
Az utolsó kérdésre azonban ismét felvont szemöldökkel, szinte vádlón tekint rá Ethanre.
- Tessék? Hogy érted?
Na ez már sok. El sem tudja képzelni, mire is gondolhat a hugrabugos.
És ekkor olyasmi jut az eszébe, amitől eddigi furcsa jobbkedve azonnal eltűnik. Túlságosan gyanús ez az egész, nem is érti, miért nem jutott eszébe korábban.
Biztos, hogy valami fogadás, azért ilyen kedves... - Olvasott már ilyesmiről ostoba ifjúsági regényekben, nem is lepődne meg azon, ha őt választották volna célpontnak.
- Mégis mit képzelsz magadról? Tűnj el! A dolgozatot majd megkapod holnap, reggelinél odaadom. És most szállj le rólam! - Sziszegi, hogy a körülöttük ülők ne figyeljenek fel rájuk.
Pedig remeg a hangja, remeg a gyomra, és az eddigieknél is jobban fáj a feje. Nem akar mást, csak visszarohanni a hálóba és olvasni, eltűnni ebből a világból, ameddig csak lehet.

Nem akad fenn különösebben Ophelia hűvösségén, hogy megszokta már kevés érintkezéseik alkalmával, vagy egyszerűen csak nem érdekli, mert nála ridegebbekkel is volt már dolga, talán maga sem tudja igazán, miről van szó, kevéssé valószínű, hogy csak az általános pofátlansága simítja ki a szemében Ophelia mosolyának gyanakvó zugait, mert ez a tulajdonsága is egészen megszelídült a lány társaságában, mint a szájában a szleng, meg a hangjában az örökké ott duruzsoló, berögzült gúny. Talán ennyire mélyen gyökeredzik benne a számítás, hogy már tudattalanul is kedvesebb, vagy legalábbis elviselhető a viselkedése, ha el akar érni valamit, és nem is zavarja a kétszínűség. Nem érzi annak.
Az árnyékos mosoly se számít, mert mit akar ő Opheliától? Az ég világon semmit. Egy dolgozatot. Persze, ha jobban belegondol.. van valami érdekes ebben a lányban, valami felfedezésre váró, izgalmas, törékeny titok, hogy tényleg minden csak hűvös, sima, szépen metszett porcelán, s ha igen, hát hol a marionett-zsinór, ami az ideges mozdulatokat komponálja a madárcsontú kézhez. Érdekes volna tudni, hogy mi alapján működik.. Például mi alapján lángol így fel benne a harag. Először meglepődik ezen a változáson, aztán majdnem felnevet, ahogy átlátja a helyzetet, és mintegy varázsütésre tér vissza a telt, kellemes kacajba a gúny. Ha Ophelia sziszegésére nem is, az ő nevetésére felkapják a fejüket a körülöttük ülők, de őt nem zavarja a közönség. Minden, amit a lányról elképzelt eddig, összeomlik, de mégcsak nem is dühös, nem is csalódott igazán, csak bosszús. Miért nem tudnak valami új mocskot kitalálni róla az emberek? Miért áll meg itt mindenki?
És egyébként is, mégis mit képzel ez a túlbuzgó kis liba? Hát miféle alak volna ő, hogy fizetség gyanánt osztogatná a kegyeit, mégis minek nézi? Még hogy felül állna a pletykákon.. szóval azt hiszi, annyira kell neki az az átkozott dolgozat, hogy összeadná magát egy ilyennel, egy ilyen unalmas, szürke kisegérrel, akivel még szóba is alig áll valaki? És ez dörzsölné le magáról még az el nem gondolt érintését is, mint a leprát, ez? Nevet, annyira nevetségesnek és szánalmasnak érzi a helyzetet. Már megint ugyanaz. Ezredjére.
Feláll, és megkerüli az asztalt, hogy szó nélkül távozzon, aztán mégsem állja meg. Hirtelen, fürge, kecses mozdulattal hajol át, mint egy kígyó, és kapja el a lány karját. Nem érdekli, pedig valószínűleg úgy szorítja, hogy biztosan fáj, szándékkal tolakodó az érintése. Mit illene? Rendezzen jelenetet a becsülete felett, amikor azt a roxforti közvélemény már réges-rég elhantolta? Nem, szükségtelen, attól ő a szemükben még ugyanaz marad, de Ophelia tudja csak meg, hol a helye.
- Azt hiszed, kicsi Ophelia? - még csak nem is dühös a hangja, negédes, megvető és kedves. Megsemmisítő. - Hát rosszul hiszed, nem képzelek én veled kapcsolatban semmit. Felejtsd el azt a dolgozatot, nem kell csinálnod semmit. S hogy megnyugodjon az az érzékeny lelked.. ne aggódj, nem képzelem le rólad a talárt. Biztos, hogy így jobb a látvány. Még nekem is. Jobb most, kislány? Érzed a diadalt?

Fogalma sincs, Ethan hogy viselkedik másokkal. Fogalma sincs róla, milyen is valójában. Nem figyel szinte semmire, ami a diákság körében zajlik, nem jutnak el hozzá pletykák, hiszen annyira kilóg ebből az egészből, amit mások itt életnek neveznek. De nem is érdeklik különösebben az olyan dolgok, melyek másoknál a mindennapi társalgás alapjait képezik, így többek között azt is csak homályosan érzékeli, hogy melyik lányt melyik fiúnak az oldalán látja. Ethan ráadásul egy évvel felette jár, tehát még annyi köze sincs hozzá, mint az évfolyamtársaihoz.
Egészen addig bizonyos abban, hogy helytálló a fogadásról szóló elmélete, ameddig meg nem hallja a fiú nevetését.
Kineveti.
Hát rosszul gondolta? Nem egy ostoba, kicsinyes tréfa áldozatát látta benne? De akkor mégis miért beszélt vele? Arcára kiül a megrökönyödés. Ennek a hugrabugos ficsúrnak is csak fognia kellett volna az ígéretét, és elfutni vele, hogy ne kelljen tovább kedveskednie neki. Nem, az fel sem merült benne, hogy pusztán azért volt ez az egész, mert Ethan ilyen jótét lélek - egyszerűen erre még nem volt példa. Csak most jutnak eszébe ezek a dolgok, mikor már késő.
- Én... - Kezdi zavartan és alig hallhatóan, de a másik már fel is áll, és távozni készül.
Kicsit meg is könnyebbül, hogy nem kell tovább foglalkoznia ezzel a kínos üggyel, és szerezhet végre magának valami fájdalomcsillapítót, de Ethan elkapja a karját.
Felszisszen a hirtelen jött fájdalomtól, és meredten bámul bele a fiú szemébe. Megbénul az ijedtségtől. Persze, volt már, hogy egy-két mardekáros megfenyegette, de az más volt, teljesen más.
Ethan monológjától csak méginkább összezavarodik. Olyannyira, hogy még csak meg sem próbálja kitépni karját a szorító marokból. Még akkor is csak bámul rá pár másodpercig, mikor a hatodikos már rég elhallgatott. Aztán felveti a fejét és összepréseli az ajkait. Hangja magasabb a megszokottnál, de csendesen, szinte suttogva beszél. Visszafojtott dühvel.
- Engedj el. Megcsinálom a dolgozatot, és nem kell cserébe semmi. Eddig sem azért csináltam, hogy mások gyakorolják rajtam az adakozási hajlamaikat. És fogalmam sincs, hogy miről beszéltél az előbb, de nem leszek a hülye tréfátok áldozata.
Nem érti, honnan van annyi lélekjelenléte, hogy majd’ szétszakadó fejjel ilyesmiket mondjon egy nála sokkal erősebb és magasabb fiúnak, de megteszi.

Nem érdekli a szisszenés, még mindig csak áll ott, és szorítja Ophelia karját, bár nem fenyegető, nem is igazán támadó benyomású. És még az az enyhe ingerültség is kivész belőle, ahogy a lány nagy, riadt szemét, a megmerevedett tartását. Mit kezdett el mondani? Hogy nem úgy értette? Milyen dermedt, még a blúzán keresztül is jéghidegnek érződik, vagy talán csak az ő keze forró. Mint egy pici, fekete, halálra rémült bogár, aki halottnak tetteti magát, hátha ezzel eléri, hogy a támadója ráunjon, és otthagyja. Talán tényleg nem úgy értette. Lehet. Egyébként is, mit érdekli őt ez? Nem szokása az égi ítélőbírót játszani, főleg olyan megfontolásból, hogy őt is hagyják békén a saját erkölcsi elképzeléseikkel, hagyják meg az ő kellemes, feslett életmódjával, és fröcsögjön a nyáluk, ha akarják. Igen, hát voltaképp bevállalja ő, de akkor miért ütközik meg minden alkalommal, amikor megint valaki más keni rá a mocskot? Hát hol nem tesz rá, hogy mi a mások véleménye? Talán csak az akasztotta ki, hogy éppen egy ilyen Ophelia törli a kezét a szoknyájába őtőle, mikor még hozzá sem ért – és neki aztán tiszta a lelke, egy bűnös gondolata nem volt vele kapcsolatban. És még ha lett volna, hát az is az ő magánügye, kiről hogy ábrándozik a boldog lelki szegénységében. De nem volt. Ezek után már illene, hogy legalább megcsókolja az akarata ellenére, hogy legyen oka rásziszegni, aztán sápítozzon az anyjának, vagy firkálja a nagy eseményt az egyébként dögunalmas naplójába éjszakánként, vagy amit csak akar. Nevetséges.
És mégsincs kedve tovább kínozni, nem élvezi a tanácstalan rémületet az arcán, kedvetlenül és kifejezéstelenül. Érzi magán a könyvtárban ülők döbbent, megbotránkozó pillantásait – ezúttal valószínűleg mindkettő Ophelia számláját terheli, rajta aztán már nincs mit csodálkozni, ha egyszer ő az ügyeletes selyemfiú, némi jól díszletezett agresszió már csak a hab hozzá –, és valószínűleg már valóban csak másodpercek vannak hátra, hogy a könyvtárosnő megragadja a fülét, és kitegye a tudomány szentélyéből. Ez sem lényeges.
Az arcába hajol, és rámosolyog. Üres és ragyogó a mosolya, mint egy villanykörte.
- Fogalmam sincs, kiről beszélsz, de nem is érdekel – közli rekedten. –  Nem. Kell. A. Dolgozat. És hogy felfogd azzal a szociálisan gyenge agyaddal: nem adakozni akartam, mert többnek tartottalak annál. Jelképes hála. Hogy segítettél, hogy most is elvállaltad. Vagy csereüzlet, ha az jobban tetszik. De ha élvezed, hogy kihasználnak, hát egészségedre, folytasd csak nyugodtan, még azt se várd el, hogy bárki szóba álljon veled, akinek leckét írsz, esetleg feküdj is ki eléjük, hogy még jól meg is tapossanak. Jó mulatást, Ophelia.
Azzal hátat fordít neki, és már indul is kifelé. Megint ingerült, de ezúttal maga a lány idegesíti. A csendessége, a most furcsán vékony hangja, az, hogy még csak nem is védekezik igazán, amikor bántani akarta, hogy hagyja magát nem csak neki, hanem az összes többi idiótának is, aki lusta a saját házi feladataihoz – minden.

Ennyi, eddig bírta az a nagy bátorsága. Gyorsabban veszi a levegőt, és érzi, hogy mindjárt kibuggyannak a könnyei. Sápadt arca lángol, és mindenáron megpróbálja visszatartani a sírást.
A körülöttük lévők felháborodásával mit sem törődik, éppen eléggé el van most foglalva a saját dolgával.
Szédül a fejfájástól, és szinte már azt kívánja, bár szorítaná halálra Ethan - legalább nem kellene tovább bámulnia azt a gyűlöletes mosolyt.
Nem tudja, nem bírja félbeszakítani a fiút. Nincs már egy cseppnyi ereje sem.
Már rég megbánta, hogy úgy ráripakodott. Nem is érti, hogyan gondolhatta, hogy Ethan Wilde olyan butaságra pazarolná az idejét, hogy őt - az ostoba kis egérkét - bántsa. Különben is, ezer alkalma lehetett volna már. Pedig egyébként olyan gyorsan vág az esze, a legtöbb helyzetet könnyedén átlátja, és most egy olyan banális dolgon harcolnak, mint egy mágiatörténet dolgozat (amit mellesleg ő a kisujjából kirázott volna, és nem kellett volna jelenetet rendeznie).
De a legrosszabb, hogy a hugrabugosnak igaza van.
Hagyja magát. Mert így könnyebb. Minden sokkalta könnyebb. Ezért nem kell az iskola diákéletével foglalkoznia. Ettől van meg a szürke bársonnyal bélelt, kiváltságos helye.
El akarja mondani neki. El kellene mondania. De nem képes rá. Kinyitja a száját, de nem jön ki hang a torkán. Ethan pedig távolodik.
Meg kéne állítania, de a fejében visszahangoznak a fiú vádjai: "... többnek tartottalak annál...", "... élvezed, hogy kihasználnak...".
Könnyei végigszántják vöröslő arcát, és lehullnak ölében nyugvó jobbjára. Pár perccel később feláll, és kirohan a könyvtárból, otthagyva a könyveket, a diákokat és az értetlenül utánabámuló Madam Cvikkert.

Fogalmam sincs mi üthetett belém, hogy arra vetemedtem, egyáltalán betegyem a becses kis lábam a Könyvtárba, ráadásul Yvette nélkül. A nővéremnek ez a második otthona, és csukott szemmel is eltájékozódik a magas könyvsorok között, ráadásul pontosan tudja, mi hol található. Természetesen én már korántsem vagyok ilyen tájékozott, sőt. Szinte már megszeppenve haladok végig, s próbálom a Könyvtársnő vesébe látó pillantását elkerülni, majd diszkréten bevetődni az egyik üres asztalhoz, ahol még takarásban is vagyok. Ledobva rá a piros alapon pöttyös hátizsákom fújom ki magam, mintha minimum egy akadálypályán kellett volna átgázoljak e becses helyért, s körbe pillantok.

Yvette most valami elsős srácot korrepetál, legalábbis valami ilyesmit mondott, amikor kérdeztem, nem akar e véletlenül velem jönni, s segíteni. Ráadásul mintha azt is hozzáfűzte volna, hogy Ideje lenne megtanuljak egyedül tanulni, s nem is hajlandó lediktálni nekem a büntetésből kapott Átváltoztatástan dolgozatot. Pff, hát köszi -__- Most kínlódhatok egyedül.
Derekamra teszem a kezeim igen csak harciasan, s körbepillantok, vajon melyik polc megtámadásával kezdjem. Ki is szúrok egyet szemben, majd diszkréten odacammogva ragadom meg kétoldalt a létrát. Nem értem, miért hiszen azt, hogy majd pont legfelül lesz az a könyv, ami kell nekem.. Mindegy. Felteszem az első lépcsőfokra a szemet bántóan citromsárga tornacipellős lábam, majd a másikat is. Megtéve könnyedén 5 lépcsőfokot, már igen magasan állok, s csak most túrok bele világoszöld farmerom zsebébe, s rángatom elő a cetlit, amire felírtam a dolgozatom címét. Biccentek egyet, majd könnyedén visszagyűröm.

Hangosan hümmögve olvasom a könyvek gerincén lévő címeket, amikor meglátok egy kartávolságra lévő igen érdekesen hangzó darabot. Lehetségesnek tartom, hogy akár szükségem is lehet rá, így lendületből kinyújtom a karom, és a mozdulat közben rájövök, hogy az a kartávolságnyi kicsit több. Elvesztem az egyensúlyom, s egyik karommal kalimpálva, a másikkal erősen fogva a létrát próbálom nem fellökni nagy lendületemmel a könyvespolcot és beindítani a domino effektust.

"Száguldanék utánad, de félek, megégetsz..."

Egy újabb kínkeserves nap: mágiatörténet és bájitaltan magolásával telik. Vajon mennyi esélyem van rá, hogy bármi is történjen? Akármi! Ohhh, várjunk csak! Ki van ott? Csak nem Potter tart felém? De még mennyire! Ó, és... és mintha támadni készülne, a pálcája egyenesem rám szegeződik! A könyveket egy könnyed mozdulattal seprem el magam elől, majd felállok és... áhh... tündérmese. Csak ülök a könyveim rabságában, és már órák óta csak imitálom az olvasás tevékenységét, szemem ide-oda cikázik a végtelennek tűnő betűsorok közt, közben meg ilyen beteg gondolatokon jár az agyam, szóval... mi mindent képes kihozni az emberből egy könyvtári látogatás. Még az is jobb lenne, ha egy kriptába zárnának, rééémunalmas... annak is örülnék, ha valaki csak szimplán elhasalna előttem... de SEMMI. Nem, nem önszántamból pusztítom itt magam, és nézem a buzgó kis strébereket, akik a könyvtárban töltve minden idejüket bújják a könyveket hogy így lopják be magukat a tanárok szívébe. Professzor Piton rótta ki rám ezt büntetést, miután betörtem azt az ablakot... De tehetek én róla, hogy itt minden olyan törékeny? Talán ráférne az épületre egy kis tatarozás, és akkor nem hullna darabokra minden második ablak egy kis... na jó, talán túl nagy hévvel vágtam be, de akkor is, nem fair, hogy emiatt kell itt döglődnöm.

Csaknem fél órája volt, hogy az iskola kedvenc zsarnoka felém sem nézett... pár elrévedt pillantást még vetettem a bejárat irányába, de tovább már nem bírtam: akaratlanul, de szemhéjaim kezdek egyre nehezebbé válni. Könyvet vettem a kezembe, hogy a látszat azért megmaradjon, bár csukott szemmel olvasni... elég hülyén néz ki az ember. Koncentráltam rá, hogy azért ne aludjak el. Egyenlőre lett volna a halálos ítéletemmel, de valahogy egyre közelebb kerültem hozzá. Végül sikerült arra az elhatározásra jutnom, hogy inkább veszek egy utolsó erőt magamon és a jegyzeteimhez kellő maradék könyveket is előhalászom a polcsorok rengetegéből. A lelkesedés nem sokáig tartott, de legalább eljutottam ahhoz a polchoz, ahol valószinűleg meglelem azt, ami kelleni fog nekem. Innen már nem volt visszaút. Bátortalan lépésekkel haladtam végig a a könyvekkel kirakott ódon állványok között, fogalmam sem volt, hogy a könyvek százai között hol lesz az enyém, sosem értettem egyesek hogy tudják percek alatt megtalálni amire szükségük van, ezek szerint ez az egyetlen képesség, ami hiányzik belőlem, talán jobb is így... brrr...

A csendet szapora léptek zaja törte meg. Előre féltem, milyen társaságot kapok, persze félni csak akkor lett volna okom, ha Pitonnal futtottam volna össze ezen az eldugott kis helyen, legalábbis ekkor még így gondoltam, de mint kiderül más is lehet legalább olyan megrendítő, mint a professzor: Te jó ég, miért büntet a sors?! Sárga tornacipő, itt egy szín, ott egy minta, tarka farmer... Körülbelül innentől kezdve döntöttem el, hogy amennyire lehet, meghúzom magam, és síri csendben megvárom, még a szivárványszínekben úszó hölgyemény átvonul a szűk kis soromon. Csak egy eszement griffendéles, vagy hugrabugos tanonclányka lehet, az alsóbb évfolyamokból, körülbelül 15-16 lehet, ennél nem több, legalábbis lemertem volna fogadni. Eléggé össze kellett húzódnom, hogy a sor végén lévő kis polc mögött takarásban maradhassak, de néhány óvatos pillantást azért vetettem a sorközre is, hogy vajon elmúlt e már a veszély, de nem... ekkora szerencsém nem volt. Egy létrával kezdett el ügyeskedni, rossz volt nézni, ahogy a sárga cipőpár nagy nehezen feltornázta magát a létre egyes fokain, jó magasra felmászott, csoda, hogy félúton nem esett le.

Azon tűnődtem, hogy ha kilépek a rejtekemből, vajon megijed e, és tényleg leesik, vagy esetleg még örül is, hogy akad segítsége, és azonnal felkér, hogy vegyem már le helyette azt a könyvet, amiért annyira nyújtózkodik. Hát nem látja, hogy a könyv amit el akar érni csaknem 2 méterre van? Ez egyre jobb, komolyan... Aztán persze, hogy majd eldől, ha félig már a levegőben lóg a könyvért. A létre lassan kezd hátradőlni, kezével nagy köröket ír le, egyszerűen nem tudom megállni, hogy ne nevessem el magam, ezzel viszont szépen lebuktam. Fenébe... Kb. 10 percre becsültem, még sikerül levennie a könyvet, de ezek szerint nem kell addig várnom. Ha most ledönti itt nekem az egész könyvtárat, Piton még talán képes lesz azt feltételezni, hogy ez is én voltam, vagy rosszabb esetben a kis perszóna rám fogja... Nagyszerű, Fitzroy kiment egy kislányt a bajból... csak nehogy aztán szétkürtölje, ki a hős megmentője.
-Vingardium leviosa! -billentettem vissza a létrát eredeti állapotába, bár nem voltam benne biztos, hogy ennek hatására "szivárlány" nem esik le, bár akkor el kéne kapnom, ami túlontúl hősies megmozdulás lenne, túl ... Potteres?

A helyzet tehát a következő; egy nem éppen stabil létrán egyensúlyozok, mert nem tudtam a kellő távolságot felmérni a karom és egy könyv között, holott ez igazán mehetne már, ha a Hollóhát Kviddiccsapatának a Fogója lennék, vagy mi a szösz. Egy aprócska labda elfogása miért lenne könnyebb feladat, mint egy könyv levétele a polc legtetejéről? Szánalmas rám nézve ez az egész helyzet, és ha ezt még Aud látná is, biztos kitérne a hitéből, és megint hajtó lennék. Tudom, hogy Cho is erre feni a fogát, amióta elfoglaltam a helyét, mert ő épp beteg volt. Szerencsémre, vagy éppen az ő balszerencséjére, de jobbnak bizonyultam nála, így be kellett érnie egy másik, kevésbé dicsőített poszttal. Ciki.

Hiába kalimpálok olyan eszeveszettül, egyszerűen nem akar helyrebillenni az a létre, sőt, kezdek aggódni, hogy egyenesen belefogok trafálni a polcsor kellős közepébe, s a fizika törvényei értelmében egy perc alatt lefogom dönteni a könyvtárat, ha egyik dől el a másik után. Nem, határozottan nincs kedvem büntetőmunkára menni, vagy ebből kifolyólag pakolgatni szabadidőmben a könyveket. Nem ápolok velük azért ilyen.. szoros barátságot, hogy naphosszat, őket porolgassam, meg fogdossam.

Szó ami szó, lepörög előttem az egész életem, s rájövök, ki mindenkitől kellene még bocsánatot kérnem. Felsejlik előttem Yvette képe, hogy mennyire nem vagyok jó testvére, és állandóan csak szégyenbe hozom a kritikán aluli viselkedésemmel, és a jegyeimmel, és.. és, és.. nem mondtam neki elégszer, mennyire szeretem! Ajkaim elválnak egymástól, pont abban a pillanatban, amikor eltéveszthetetlen hangforrást hallok: valaki kiröhög. A drámai sikoly helyett marad a halk szitkozódás, majd egyszer csak minden megáll a levegőben, és.. lebeg.
- Hö? – Kapkodom a fejem, s megpillantok egy alakot. Biztos ő lehetett az, aki olyan jót szórakozott rajtam az imént, s most is elég vicces látványt nyújthatok, ahogy kétségbeesetten kapaszkodom a létrába, szinte ráfonódva minden testrészemmel, mint egy majom a fára. S aztán egyszer csak minden a helyére állt, én pedig zavartan konstatáltam a tényt: végre lemászhatok. Bizony serényen szedtem a fokokat, az utolsót átugorva érkeztem a talajra, s egy csúnya pillantást vetve a létrára – mintha minden az ő hiába lenne – fordultam a másik felé. A távolság, ami közöttünk lehetett, elenyészőnek hatot a számomra, hiszen hamar átszökdeltem, s mondhatni a nyakába ugrottam az illetőnek.

- Köszönöm! Köszönömköszönömköszönömköszönöm, hálám üldözzön a sírig. – Magyaráztam nagy lelkesen, s elengedve szegényt, nem szorongatva tovább léptem hátra egy lépést. – Dicső lovag, ezért a tettedért bármit kérhetsz cserébe. -
Tártam szét a karjaim színpadiasan, s igazából már megint naivan ejtettem ki a szavakat. Elvégre az én esetemben főleg, a bármit lehet félreérthető, holott én csak olyan ártatlan dolgokra gondolok, mint a házi megírása, vagy egy új toll vétele, vagy valami hasonló..

A rögtönzött „mentőakció” sikeresnek bizonyul: A könyvtár nincs romokban... na jó és persze -nem utolsó sorban-, „tarkabarka” sem zúgott le a létráról. Nem mintha az élete múlott volna rajta, de amilyen kis esetlen, lehet, hogy a nyakát törte volna... bár manapság annyi mindenre létezik már varázslat... azon sem lepődnék meg, ha valamivel lehetne új fejet növeszteni, vagy ilyesmi...bár nekem minden bizonnyal ez nem jönne össze, ki tudja... Ha valami véletlen folytán mégis, az eredmény hasonló lenne ahhoz a szörnyszülötthöz, mint amit az első évben kreáltunk csokiból. Na AZT még egyszer nem!

Aztán csak nézem, ahogy apránként sikerül leküzdenie a létra egyes fokait. Egyre inkább belemerülök, ahogy figyelemmel követem, nem önszántamból, egyszerűen csak megfog. Kecses, sokkal kimértebbek mozdulatok: finom, könnyed szinte légies léptek, és ahogy a vékony kar követi a test vonalát. Egy szökkenés, egy apró, de épp oly magával ragadó csípőmozdulat.
~Mit nézel Fiztroy?! Csak lemászott a létráról!!! Időközben szerencsére észhez kapok, és a még mindig feszesen tartott pálca szorításán engedek: elteszem a helyére majd megigazgatom a meggyűrődött taláromat, hiába.

Riadtam próbálok meg kitérni az ölelése elől, de túl késő, abszolút váratlanul ér a dolog. Az ilyen érzelmi kitörésekhez valahogy nem vagyok hozzászokva...
-Ó-ó-ó! -tiltakozom szolidan, miközben óvatosan megpróbálok hátrafelé araszolni, ám a kitárt karok rabságába kerülve veszem tudomásul, hogy ez már nem fog menni és csak hagyom, hogy a lány törékeny kacsói átfogjanak. Kissé félve nézek körbe, -már amit ebben a helyzetben a látóköröm megenged-: szerencsére egyenlőre nincs szemtanúja a meghitt pillanatunknak. Bár ő szorosan fog, én csak idétlenül széttárom a karjaimat, máshová ugyanis nincs helyem tenni őket, vagyis... egy "visszaölelés" milyen gáz lenne már... Így hát nem tehetek mást: várom a szabadulásom, nem jut eszembe semmi, amit mondhatnék. Aztán mégis sikerül néhány szót kipréselnem:
-Azt hiszem most már elengedhetsz! -jegyzem meg enyhe célzásként, hogy elég volt. Aztán elenged, már ami a szorítását illeti, de még koránt sem akar megszabadulni tőlem, amit főleg a „kecsegtető” ajánlata bizonyít. De nem értem... előbb kinevetem, épp mikor készül darabokra törni magát, habozok, hogy mi legyen, erre a nyakamba ugrik. Szegény lány, agyára ment a sok rózsaszín...

-NEM... ne, kérlek! -visszakozom kétségbeesetten a kijelentése hallatán, ami körülbelül olyan határozottságú volt, mintha épp hűségesküt tett volna, hogy egész életében szolgálni fog. Bár valóban... ezt mondta. Ez jelentené az egyébként sem túl egyszerű életem végét.
Nem, nem sikerül leállítanom, tovább epekedik... hát nem igaz, ezzel lassan kezd zavarba hozni, főleg a hülye gondolataim után, amik neki köszönhetően merülnek fel bennem. Mégis mit gondol, mi lesz egy férfi első gondolata, a BÁRMIT szó hallatán? Jó, lehet, hogy nem vagyok teljesen normális...
~Leveszem a könyvét és már itt sem vagyok... Franc... mennyi lehet? -gondolkodom, miközben kitérek előle, és a létrához igyekszem.
-Na mondd, melyik könyv kell! -nézek fel a könyvgerincek hosszú soraira, és megpróbálom belőni azt a helyet, amit próbált elérni, nem túl nagy sikerrel. Odateszem a létrát, és elindulok felfelé.

Mint minden más hasonló esetben, most is teljesen elkerüli a figyelmem az, hogy esetlegesen a másik fél nem szeretne velem közelebbi testi kontaktusba kerülni, amit én most csak és kizárólag egy ölelésre értek. Így hát hiába próbálnak kitérni az ölelésem elől, s még nem is viszonozzák, én akkoris jól megölelgetem a srácot, ha már volt olyan kedves, és a segítségemre sietett. Hálámat most ebben a formában mutatom ki, egyelőre persze. Talán az egyértelmű jelzés az, ami pillanatokkal később visszabillent abba a tudatállapotba, miszerint fogjam a jeleket - ha már a szolid nem hatott meg - „nem kívánatos személy vagyok ezen a területen”. Bah, de mikor érdekelt ez valaha is engem? A válasz magától értetődő. 8)

- Ugyan már. – Kuncogom el magam, és még kecsesen legyintek is egyet a kezemmel. – Nem kell szerénykedned. – Tetszik, hogy ennyire kétségbeesetten próbál engem levakarni, mert igen is erre megy ki a játék, de hiába. Biztos csak azért akar elzavarni, mert ez az imázs illik a zöld szegélye mellé. Vagy mert épp elég pletykát hallott rólam, s úgy van vele, jobb ha inkább nem keveredik velem csevejbe, még a végén túlságosan is lezsibbasztanám agyilag.

Minden próbálkozás felesleges, s ez nem az én hibám, hanem az övé! Talán elgondolkoznék rajta, hogy még egy köszönömöt elrebegve távozzak a helyszínről, lehetőleg addig, amíg minden épen és a helyén van, de fogja magát és felmászik a létrára. Hát nem aranypofa! Leveszi nekem a könyvet, ez annyira.. figyelmes!
- Azt a vastag, zöld alapon fehér betűk, és az áll rajta, hogy „Asztaltól az Elefántig II.”. – Magyarázom, s karommal hadonászva próbálom neki belőni, még is meggondoltam. Prof McGali szerint ez a nekem való olvasmány, és erre van szükségem a dolgozatom megírására. Persze az egyik legvastagabb, kitudjahánykilós könyvet sikerült megneveznem. ::)

-Uhh... -szenvedek hangosan a létrán lépkedve, ami kívülről nézve hathatott úgy is, mintha nehezemre esne néhány létrafok. Persze nem erről volt szó, csupán eltűnődtem mit meg nem teszek mostanság... Néhány hete, hónapja, a roxforti tanéveim során még volt „tekintélyem”, most meg...  egy  „kislány” könyvéért kockára teszek mindent... A gondolatmenetem egy kényszerű mosollyal szakítom meg, amit felé küldök, jelezve hogy minden frankó, jobb napom nem is lehetne, akkor érzem magam a legjobban, ha valakinek segíthetek, így teljes az életem, e nélkül nem élet az élet... Na jó, azért ennyire nem sikerült jól az a kis szájrántás, béna volt, inkább tűnt valamiféle idétlen fintornak, mint mosolynak.

-Szóval azt a vastagot... remek, jó nehéz lesz... -hümmögöm már látva is, melyikre gondol. Vastag, eddig rendben, zöld is, oké... de sajnos annyira belepte a port, hogy a betűk csak közelebbről vehetők ki. Szinte biztos vagyok benne, hogy ez lesz az, el is érném, e helyett inkább feljebb mászok, hogy a feltételezésem bebizonyosodjon: valóban jól gondolom e... Na jó nem, igazából csak húzom az időt és azon tűnődöm, hogy mit fogok tenni, vagyis inkább... mit fog Ő tenni, azok után, hogy még a könyvét is lehúztam neki a világ tetejéről... mi lesz a következő, mert ugye, az ölelés megvolt... Már most elhatározom: megkapja a könyvét, én pedig szépen lassan elindulok hátra, „Örülök, hogy segíthettem”, és már sietek is, megkeresem a könyvtár legeldugottabb zugát, és kivárom ott a büntetésem végét... aminek ideje... pontosan nem is lett meghatározva. Hjaj, ha nem álltam volna fel akkor...

A iromány felé nyúlok, ami leginkább már csak néhány cérnával összefogott papírtömb, mint rendes keményfedeles könyv. Megviselt darab, régi már, akárcsak az iskola.
-Asztaltól az... elefántig! ~Milyen cím ez?~ Ez lesz az! -horkanok fel „diadalittasan”, mikor a talárom ujját lassan végighúzom a borítón, letörölve a vastag porréteget, persze egyáltalán nem érződik a hangomon lelkesedés, inkább afféle VÉGRE, hurrá, mehetek utamra és jól állunk... a környéken egy lélek sem. Szinte örülök, hogy nem porladt el a kezemben, amikor kihúztam. Apám egy egész vagyonnal támogatta az iskolát... hát az biztos, hogy nem könyvekre fordították a pénzt...

Lelkesen veszem a lefelé vezető utat, ami rám vár már csak túlélem valahogy, a nehezén remélem túl vagyok, bár sosem lehet tudni... Leérve megállok egy pillanatra. Nem mintha annyira furdalna a kíváncsiság, de annyiféle könyv létezik, mindegyik tud valami meglepetést okozni. Van amelyik valódi kis bestia, és szinte küzdened kell vele, hogy használhasd, Lochart könyveiről meg inkább ne is beszéljünk, azokat ki sem szabad nyitni... Ez a darab így elnézve semmi különös dologra nem képes, maximum kihullanak a lapjai, ha fellapozod, azért gondoltam belenézek, menet közben fordítottam az első néhány oldalra: tartalomjegyzék.

Félúton megtorpanok: Átváltoztatástan. Sosem értettem mi értelme van. Tárgyakat állattá … tenni. Bár ki tudja. Lehet az én baglyom „előző életében” váza volt, vagy állólámpa, amilyen szerencsétlen... Mindig mondtam apámnak, hogy kell egy új, de nem... „Ez Roxfort legszebb baglya, marad és kész!” Koránt sem olyan szép mint gondolja. Legutóbb mikor megszökött, kissé megkopasztottam... még egyszer merjen elszökni és egy szál tolla sem marad! Kissé elmélyülök a sorok között, már a tartalom is annyi új dolgot ígér, olyanokat, amikről még nem is hallottam. Szerezhetnék vele néhány jó pontot McGalagonynál, mivel valószínűleg ő ajánlotta, hiszen évek, talán évtizedek óta elő sem vették, a könyvespolc tetején pedig senki sem találta meg.

-Fi... figyelj, nem lenne gond, ha ezt most elvinném fél órára, ugye? Remek! -teszem fel és válaszolom meg egyben, gátlások nélkül a „költői kérdést”. Csak ki kell csempészni valahogy, és már rohanhatok is Galagonyhoz... megvan a jó jegyem, nyert ügy.
-Örülök hogy... -kezdem a korábban már kigondolt szép, sablonos megszólalásom, bár ahogy jobban átgondolom, ez csöppet ironikus lenne ebben a helyzetben, főleg hogy épp lenyúlni készülöm a könyvét, még hogy segítség... ajj...
-Nagyon örültem a találkozásnak! -jegyzem meg hamisan, és fordulok is az ellenkező irányba, szabad utam van!

Nagy Rubik-kockázásában egy griffendéles srác zavarja meg, aki egy könyvet pakol vissza a polcra, persze pont oda ahol Nadine állsz. Jellemző. Lánykánk nem zavartatja magát, igazából nincs semmi dolga a sráccal, így forgatja tovább a kockát, bár azért bevallja magának, hogy kicsit már unja. De majd csak akkor hagyja abba, hogyha Oliver látótávolságon kívül lesz.
Mivel nem nagyon figyel a srácra, még azt sem veszi észre, hogy hozzáérnek a karjához, igencsak meglepi a „Megfoghatom?” kérdés. Hirtelen kapja fel a fejét a kezében lévő színes kockáról a mellette álló Oliverre.
Megfogni? Mit akar megfogni? Természetes, hogy a tizenöt éves Nadine-unk rosszra gondol, hiszen a környezetében is mindig mindenki rosszra gondol. Védelmében említsük meg, hogy a Hayes lány tényleg nem így van nevelve, ő tiszta, komoly, mindenféle piszkos fantáziától mentes. Legalábbis volt, amíg a diáktársai kicsit át nem formálták azt a fantáziát. Mikor az ember mellett mindenki mindenről valami rosszra asszociál, idővel ő is hozzászokik a rossz asszociációra. Egy ilyen rossz asszociációnak lehettünk most is a tanúi.
Aztán szerencsére a Huxley gyerek megmagyarázza, hogy mire is gondolt. Szóval a kockát akarja megfogni. Nadine egy picit fel is vonja az egyik szemöldökét, hogy ehhez miért kell ennyire engedélyt kérni, mikor csak egy Rubik-kockáról van szó. Oliver szavai azonban azt is elárulják, hogy még sosem látott ilyet csak hallott róla. No igen, így már kicsit érthetőbb a fiú reakciója, hogy ennyire csodálja a kis színes tárgyat. Tény, hogy nem lehet úton-útfélen ilyen játékszerbe botlani, pláne nem itt a Roxfortban. Nem jellemző a diákságra.
- Persze, tessék –nyújtja a kockát és Oliver még szinte nem is nyúlt érte rendesen de Nadine már engedi is el a kockát, így ha a fiú nem elég gyors a játékszer a padlón fog kikötni egy csattanás kíséretében. Annak pedig a Hayes kisasszony nem örülne, és valószínűleg kicsit le is hordaná a griffendéles fiút érte, hogy miért nem kapta el. Szegény Huxley meg hiába magyarázná, hogy Nadine engedte el túl hamar a játékot, az a lányt nem hatná meg. Így a srác érdekében (na meg a Rubik kocka érdekében is) reméljük, hogy a kocka nem esik le a földre. Vagy ha le is esik, legalább maradjon egy darabban és egyik kisebb kocka se essen ki belőle. Mert hiába lehet egy egyszerű mozdulattal, vagy varázslattal helyre hozni a játékot. Az nem változtatná meg a tényt, hogy leesett és szétesett. A lényeg a lényeg, hogy most minden Huxley reflexein és gyorsaságán múlik.
- Egyébként Rubik kockának hívják. Vagy Varázs kockának. Én a Rubik kocka elnevezést szeretem jobban –fűzi még hozzá, hogy valami kis leírást is adjon a kockáról, vagy legalább egy nevet adjon neki. Persze lehet, hogy Oliver is tudta, hogy így hívják csak nem mondta. Bár Nadine a „színes kocka” megnevezés után merte feltételezni, hogy Huxley nem ismeri a kocka rendes nevét, aminek még kicsit örült is, hogy van valami, amit ő tud a fiú meg nem. Igen, Nadine szeret okos lenni és olyanokat tudni, amiket mások nem.

- Igen, igen azt. – Erősítem meg a megállapítását, s bámulok felfelé, és már a nyakam is kezd kiállni lassan, ezért hátrébb lépek pár lépést, ezzel kényelmesebben rálátok az eseményekre. Mintha valamit motyogna az orra alatt, de nem értem, s különösebben nem is érdekel. Ha kommunikálni akar velem, akkor jól érthetően, hangosan és artikulálva tegye azt. Biztos csak magában beszél, vagy ilyesmi. Nagyon cuki, hogy nem hagyta a lezuhanásomat a létrával, de ettől még nem kizárható az a feltételezés, hogy a srác nem teljesen tiszta, mint megannyian ebben az iskolában. S pont ez a poén!.. Mármint én teljesen viccesnek találom, ha valaki skizofrén, jót csevegnék mindkét énjével.

Lassan csak meglesz az a vastag, s olybá tűnik, poros kötet, még a srác gondoskodik a tisztaságáról is, milyen kedves, majd felszólalással jelzi, hogy igen, bizony ez lesz az. Nesze neked EmszíGali, a világ legrégibb, legporosabb és legeldugottabb könyvét tudtad te is nekem ajánlani. Remélem, hogy ha már ilyen vastag és vagy ezeroldalas, hogy olyan apró betűvel írták, amihez nagyító kell.
- Segítsek? – Valamiért megtorpan, én pedig arra tudok gondolni, hogy megfájdult valamije, vagy ilyesmi, ezért gyors a létrához is lépek, s segítőkészen nyújtom ki a karjaim. Nehogy megszédüljön itt nekem és baja essen szegény mucus pofinak, ha már ennyire cuki, hogy ilyen sokszor kisegít engem ebben a szorult és kellemetlen no meg kényelmetlen helyzetben.

Meglepetten pislogok rá, amikor gyors elhadarja a mondókáját, miszerint kell neki a könyvem, amire nekem is égetőszükségem van, ráadásul röpke 2 óra és edzésem lesz, addig pedig bekellene, fejezzem azt a x méteres dolgozatot. No igen, nem lep meg, hogy ismételten nem néznek ki egy gyermekre jutó IQ szintet sem, nem hogy egyéb más dolgokat, mint; helyzetfelismerés. Ez a drága azt hiszi, hogy engem lerázhat, és hogy majd bután bólogatok arra, hogy lecsapja a kezemről a könyvet, mert vaamire nagyon kell neki, s nem nézem ki belőle, hogy valóban vissza is adná nekem félóra múlva. Ejnye cuki srác, ezt így nem lehet..
- Azt mondod, tanuljunk együtt? Awww, ez olyan cuki! – Amint megfordul az ellenkező irányba, s gyors léptekkel már ott is termek a sarkában, s pofátlan módon belekarolok.
- Melyik asztalhoz szeretnél ülni? Bár ha ki vagy pakolva, egyszerűbb ha én cuccolok oda hozzád. – Csacsogok jókedvűen és.. végtelenül bután, de legbelül elégedett vagyok magammal.
- Egyébként mit is mondtál, hogy hívnak?.. – Nem mutatkozott be, ezzel tisztában vagyok, de egyáltalán nem érdekel ez most jelen helyzetemben. – Engem Yolandának hívnak, igazán örülök a találkozásnak, de egyébként nem a 6. évfolyamba jársz te is?.. -
A kis babaarca ismerősnek hat, és nem hiszem, hogy felettem járna, vagy esetleg alattam, már az utóbbit jobban eltudom képzelni, de akkor már maradjunk a bűvös 6os számban.

Szapora léptekkel állok tovább, immár elégedetten, könyvel a kezemben, amely kitaposott utat biztosít a jó osztályzatomhoz Galagonynál. Ki gondolta volna, hogy még profitálok is Piton próbálkozása révén. Remek... szóval ily galád módon ragadtam el kedvenc, oly imádott tanárnője által ajánlott könyvét. Biztos valami kis kedvenc, akit az egész tanárikar protezsál, és ajánlják be neki a jobbnál jobb könyveket, amikről még senki egy szót se hallott... bár ez kissé ellentmondásos lenne azzal ahogy öltözködik, hisz az biztos, hogy nem fülig talár, ing, vasalt nyakkendő... neeem, ehhez közel sem jár... finoman szólva ízlésficamos a csaj, nem is értem, hogy engedheti meg ezt magának egy ilyen iskolában... még azt sem tudom tisztán megállapítani melyik ház tanulója, és innentől kezdve, ha Mardekáros lenne, -ami egyébként minimum paradoxont eredményezne- sem érdekelne, vagyis mondjuk úgy, hogy tennék érte, hogy a rózsaszínt feketére váltsa. Jó ez most nagyon gonoszan hangzott, de léteznek „finom” módszerek is, amivel egy lányt úgymond „jobb belátásra” lehet bírni, hisz olyan sebezhető a törékeny kis lelkük...

Talán hiba volt a csilivili, ártatlan lányka kinézetéből kiindulnom, hisz egyáltalán nem igazolódott be, amit elsőre hittem. Az a forgatókönyv valahogy így nézett ki: a kis szende belemegy az ajánlatomba, vár rám órákig naivan abban a tudatban élve, hogy egyszer megjelenek a könyvével, majd mikor rájön, hogy bizony nem lát többé, megszeppen és rohan a barátnőihez vigaszért. Annak meg még örültem is volna, ha ennél közelebb kapcsolatba már nem kerülünk, mert azért az ölelés kicsit meredek volt így elsőre, ki tudja milyen ötletei vannak még, hogy kifejezze háláját, és végtelen szeretetét... kár volt beleütnöm az orrom, de most van egy könyvem, nem is akármilyen.

Oh, de nem kell őt félteni, de még mennyire, hogy nem. Nem is gondolnám, mennyire szívós kis „vércsével” van dolgom. Fordulnék is a sor végénél, de riadtan kapom oldalra a fejem, ahogy vékony karjával az enyémbe kapaszkodik, és a kanyarban még szinte meg is kell tartanom, olyan élménnyel veszi az íves fordulót, végig belém karolva~csimpaszkodva. Ezt meg hogy csinálta... kis nesztelen, lopakodott, vagy ennyire lekötött, hogy megkérdőjelezzem tettem helyességét, feleslegesen!? Köpni, nyelni nem tudok, az egész könyvtár előtt adja magát zavartalanul, szorosan mellettem, folyik belőle a szó megállás nélkül, én pedig csak elvörösödve próbálok olyan helyet keresni, ahol újra rejtve lehetünk a publikum elől, de sok figyelő tekintet már így is megtalált minket, köszönhetően cseppet sem „könyvtári” hangerejének. Direkt csinálta, megölöm! Áh, de biztos mindenki elhiszi majd, hogy a könyvtár leghátsó zugát mi csupán könyvkeresésre használtuk, azért időztünk ott annyit mert egy magas létrára kellett felmászni a polc legmagasabban lévő könyvéért, és csak másodjára sikerült levenni... meg sem próbálnám elmagyarázni.

A sorok közt keringőzve terelgetem be a könyvtár egy újabb parcellájába, ahol a kis jelenetünk privát maradhat. Amilyen cserfes talán még mindig folytatná, de nem adok lehetőséget rá. Puha ajkai épp résnyire nyílnak egymástól, talán a meglepődöttségtől, majd az utolsó heves levegővétel útját, a tenyeremmel zárom el, befogva ezzel „Yolanda” mindig mosolygós száját. Formás kis pisze orrának azért hagyok helyet, nehogy megfulladjon itt nekem, vagy rosszul legyen, hogy pár másodpercig nem kap levegőt...  Talán most nem lesz olyan jókedvű... Egy határozott mozdulattal szorítom a mögötte álló masszívnak tűnő könyvespolchoz, hogy ne ficánkoljon, bár vigyázok, bántani nem akarom... most nem.
-Befejezted? -förmedek rá kérdően, a megengedhető legnagyobb hangon, csöppet sem jókedvet sugárzó hangszínben. Inkább némi gúny, megvetés, harag fűszerezni a szavaimat, amiket felé intézek, majd ha bólint engedek a levegő tágabb útjának, kezemet leveszem fehér, hamvas arcáról, ahol ujjaim piros nyomai hamar felszívódnak.
-Mi a frászt csinálsz!? Egy szóval sem mondtam hogy fogok VELED tanulni! -folytatom még mindig nagy felháborodottsággal, majd kihátrálok előle -szabadjára engedve vétlen testét-, és bosszúsan, de újra, sokadjára ráncba szedem magam, megigazgatom össze vissza lógó nyakkendőmet, elcsúszott taláromat, remélem utoljára kell...
-Szóval YOLANDA... megmentettelek, tartozol egyel, tehát a könyv az enyém. Így vagyunk kvittek. -fordulok vissza hozzá most már nyugodt, kiegyensúlyozott hangulatban, még egy csalfa mosolyt is csalok az arcomra, had örüljön. Marad a kisajátítom magamnak verzió, aztán pedig csak levakarom magamról valahogy...

Valahova nagyon elakar tűnni, mert itt lavírozunk a polcsorok között, s ahogy rápillantok azt látom, hogy egyre csak vörösebb s vörösebb lesz, én pedig.. No igen, mondom tovább, nem zavartatva magam, s főleg azt nem véve figyelembe, hogy könyvtárban vagyunk. Óh, igen, naná, hogy direkt csinálom. Lehet, hogy másokkal csak így eltud bánni, de engem egészen más fából faragtak, nem fogom hagyni, hogy valaki ugródeszkának használjon a jobb jegyért, s átlép rajtam, mint egy kupac szeméten! Nem! Vagy ne legyen a nevem Yolanda Delacour. Nem is értem, hogy ott fent, az a valaki aki kitalált engem, miért nem fiúnak szánt? Mert minimum vagyok olyan szívós, mint egy srác!

Már megint csak befordulunk valahova, s tekintetem körbehordozva próbálom megállapítani, épp melyik részben is vagyunk, ami a témát illeti. Hamar kiszúrok egy ’Jóslatok A-tól Z-ig’ című kötetet, s bizony nem kell egyetemi professzornak lennem ahhoz, hogy levonjam a következtetést, nem épp a kedvenc témaköröm környékén mozgunk, sőt! A Jóslástant még Yvette is utálja, amiről az a légyszemű nő tehet. Nyitom a szám, veszem a levegőt, de.. hé! A kezét a számra tapasztja, én pedig elkerekedet, értetlen szemekkel nézek vissza rá.
- Mhomst mihvahm? – Gonosz módon nyálazom össze a kezét azzal, hogy erőltetem a beszédet, mint akit nem lehet, csak Silencióval elhallgatatni! Húha, milyen kis határozott! Egyszerűen nekipasszíroz a könyvespolcnak, én pedig ezt némán tűröm, mivel nincs más választásom. Vagyis lenne, egyszerűen csak beletérdelek a legérzékenyebb pontjába, és futok, de nem jelent rám olyan veszélyt, hogy azonnal elkezdjek szűkölni.

- Mmühüm. – Ez egyébként egy beleegyező ’ühüm’ volt, sőt még a fejemmel is megpróbálkoztam egyet bólintani, már amennyire hagyott nekem erre teret a srác. Elenged, én pedig ígéretemhez híven befogom a szám, vagy legalábbis még egy ideig, hogy illendően meghallgassam, még is mi a fáraszt akart ezzel az egésszel? Ennyire hamar az agyára mentem volna, ráadásul ilyen hamar? Nem bírta sokáéig, na majd mellettem edződik még egy kicsit, mert hogy én azt a könyvet nem fogom hagyni kicsúszni a kezeim közül.

- Tudom. – Felelem vigyorogva, s ellököm magam a könyvespolctól, majd egy lépéssel közelebb férkőzök hozzá, ujjaim összekulcsolom a hátam mögött, s félrebillentett fejjel várom a folytatást, és huss! El is tűnik az a mézes-mázos mosoly az arcomról, ahogy felhúzom az orrom, s az állam is büszkén felszegem.
- Na még mit nem! – Csattanok fel, lépek felé még egyet, bár ez már kissé fenyegethetőnek hathat, de még sem az. – Tudod, nem értem, hogy ti akik zöld szegélyes talárban jártok, nektek elő van írva, hogy bunkók legyetek másokkal? -
Vonom fel a szemöldököm, s tárom szét tehetetlenül a karjaim.
- Ráadásul kötve hiszem, hogy te azért küzdenél, hogy McGali átrugdosson évvégén, amíg ÉN igen! Hallottál már olyanról, hogy elkérsz valamit? Nem? Mindjárt gondoltam, de majd én elmagyarázom. Nekem nem kell, csak max 2 napig ez a könyv, s utána átszolgáltatom neked, vagy leülünk ide a könyvtárba, és középre tesszük, és akkor tudunk közösen dolgozni. – Nem meglepő, hogy megint szófosást kaptam, s ha véletlen a srác fajképnél akarna hagyni, hát akkor bizony megragadom a karját, s erőnek erejével ott tartom.
- Nyugi, nem fogom szétkürtölni a suliban, hogy egyszer az életedben normálisan viselkedtél, mint minden más ember, nem pedig úgy, ahogy a házad elvárja. Szóval? – Fonom össze a karjaim magam előtt dacosan, miután elengedtem őt, s várakozóan pillantok rá.
- Osztozunk, vagy vegyem elő én is az agresszív énem, és megverekedünk érte, hm? De akkor biztos lehetsz benne, hogy nem csak én megyek büntetőmunkára, hanem Te is! -

//Bocsi, tudom hogy késői és nem is olyan jó...//

Könyvem megszerzését egy ékes mosollyal ünneplem, amit Yolanda felé rebesgetek, de ez sem őszinte öröm, inkább csak annak a kifejezésre juttatása, hogy ha akarok valamit, az úgy is az enyém lesz... tudom, beletörődtem milyen gonosz vagyok, de ezt is lehet élvezni, sőt... most elsőnek nem merül fel bennem semmi kétség, akadályozó tényező, valami kósza gondolat a dolgok helyességének megkérdőjelezéséről, bár ebben az elmúlt percek, ez a körülbelül fél órás huzavona is megerősített, különben még az is számításba került volna, némi eséllyel, hogy lemondok erről a vacak izéről, és megelégszek Galagonynál az eddigi jegyekkel... ahh DEHOGY! Ez meg sem fordult a fejemben... Mondjuk még mindig szerencsésebben megúsztam volna a dolgot, ha nem kell ilyen sokáig harcolnom ezért az egyébként értéktelen papírstószért, talán már rég kész lennék a jegyzeteimmel, és nem itt táncolnék fel alá rózsaszín kisasszonnyal... remélem most elég ízelítőt kapott, vagyis kellőképp beijedt, hogy ne folyamodjon további hasonló ötletekhez, mint például az egymás nyakába ugrás, amit úgy vettem észre nagyon szeret, vagy ez a séta karöltve... nem is gondolná az ember, mik jutnak eszébe, és mik lehetnek még a tarsolyába, vigyázni kell...

Már indulnék, de miért gondolom, hogy ezzel le is van zárva az ügy? Tétován állapodom meg, sarkam épp csak egy pillanatra hagyta el a helyét, arra sem volt időm, hogy fordulatot vegyek, ugyanis Yolanda reakciója olyan meglepetésként ért, akár az előbbi kis „támadás” számára, csupán annyi különbséggel, hogy meghagyta nekem a megszólalás lehetőséget. Kihívó pillantása égetően tudatosította bennem a száját elhagyó szavak komolyságát, én pedig nem tudtam mit tenni, csak mélán bámultam, talán túlságosan is kimutatva meglepődöttségnem. Ilyen elszánt kis hárpiával még nem hozott össze a sors. Gondolataim hirtelen, indulattól vezérelme mosódnak össze kiejtett szavaimmal, amik egyenlőre egy éles pillantás mögé rejtőzve vártak kitörésre. Bár tekintetem haragos, csöppet sem gyűlölettel teli, lapul ott valami csillogás is, valami csodálat, felfedezés egy újabb kihívásra, bár szánom is, hogy pont egy lány jutott ellenfélnek hisz így nem teljesen fair játszma elébe nézünk... Tudom mit kéne tennem, a kezébe nyomnom ezt az átkozott papírköteget, de ezt már rég kivertem a fejemből, mert nem lehet, és ha minden szava igaz, akkor sem érthetek vele egyet.
-Oh... tehát meg akarsz velem verekedni? -kérdezem síri komolysággal, majd arcvonásaim lassan enyhülnek, remegő ajkaim pedig jelzik a szánó nevetés közeledtét, amire nem is kell sokat várni.
-Jaj... bocs, hogy nem veszlek komolyan csak... szóval flamingólány... mindketten tudjuk ki fog szék nélkül maradni, ha véget ér a zene, így inkább nekem lenne egy ajánlatom a számodra. A könyv elsőnek nálam lesz, átlapozom, kiírom a jól hangzó sorokat, aztán megkapod... -vetem fel a számára valószínűleg nem túl kecsegtető javaslatomat.
-Na és mivel én úgyis hamarabb megértem... izé... csakis mert hamarabb elolvasom... -kuncogom magamban kicsit incselkedve vele...- talán segíthetek néhány dologban, ha már olyan rosszul állsz, amit nem nagyon hiszek... -füllentem aljasan, bár megőrzöm hanglejtésem meggyőző hatását, nem tudom mennyire lesz hihető ezek után, hogy bármiben is segíteni akarok...

Egy óvatos lépéssel hátrálok ki előle, remélve hogy ezek után végre mehetek, és nem rángat vissza, akaszkodik rám vagy hasonlók, mert akkor nem reagálok olyan „megértően”, mint az eddigi alkalmaknál... bár nem tudom mit tehetnék, ha valami újabb büntetőmunkába kever nem állok jót magamért... Most mégis úgy érzem talán van esély, hogy megnyerjem ezt a kis csatát...

Csontropogások sorozata. Hol egy-egy nagyobb, hol apro picikék. A folyosó félelmetes kihaltsága miatt ezen hangokkal telik meg, melynek tulajdonosa köpenysuhogva repül tova a festmények mellett. Eaton ereteileg a könyvtárba készült még hosszú órákkal ezelõtt, ám a klubhelyiségben levõ kis kávésasztalo elhagyottan heverészõ sütemények megállásra kényszerítették, míg végül a falatozástól és az utóbbi napok mozgalmaitól kimerülten elaludt a hosszabb kanapén. Az elsõsök kisebb csoportjának zaja keltette föl álmából, s most morcosan bandukol a kitûzött cél, a könyvtár felé. Elgémberedett tagjait nyújtogatva halad a folyosón, s közben megpróbálja elrejteni fáradtságát. Szemét dörzsölve érkezik meg a könyvtár nagy ajtajához, mely mögött síri csönd uralkodik. Ez természetes, elvégre sötétedik, és ki az az elvetemült diák, aki ilyenkor, ebben a jó idpben a könyvtárban töltené idejét.

Megigazítja ingének nyakát és nyakkendõjét, majd mélyet szippantva a hûvöskés levegõbõl benyit az ajtón. A könyvtáros mogorva tekintettel les reá, majd mikor fölismeri, visszafordul a pult mögött levõ cetlijeihez, s rendezgeti tovább. A fiú gyakori vendég, és sosem csinált semmi zûrzavart, tõle nem kell félni, hogy üvöltözve fogja megvarázsolni a könyveket, hogy lázadást indítson az igazgató ellen. Bár szó se róla, elsõ és másodévesként nem egyszer megfordult Eaton fejében ez a terv, de mindig lehordta saját magát, hogy milyen könnyen le lehetne õt gyõzni pár könnyed varázslattal.
Csak illedelmesen, nem kell felhúzni magad azon, hogy pofátlanul nem köszön vissza - hajolt meg Eaton köszönésként, mikor elhaladt a porta mellett, s fél szemmel ismét megbizonyosodott arról, hogy felesleges valamibe is venni a könyvtároshoz hasonló varázslókat, akik nem értékelik az illetmet és az effajta megerõltetéseket, melyek ugyan csak formálisak, de vannak! Rohadt banya.

Morgolódva besuhant az egyik könyvespolt mellett a sorok közé, és kutatni kezdte a könyvet, melyre csupán pár percig van szüksége, de az az információ, mely benne rejtõzik, rengeteget ér. Egy bájital, melyhez a hozzávalókat már megvette Roxmortsban, azokra emlékezett tisztán, ám magára a mûveletsorra nem, s nem szándékozott elrontani azokat. Nem iskolában tanulható bájital, csupán egy gyûjtemény eldugott kis kincse, mellyen boldoggá lehet tenni valakit. Akárkit.
A sorok oly gyorsan követték egymást, mint vízesésben a cseppek, miként zuhannak alá a mélybe, ám a megfelelõ sor megfelelõ polca mégsem tartalmazta ama könyvet, ami kellett volna. A fiú hitetlenkedve simította végig az üres helyet két nagy kötet között. Még nem poros. De kinek kelhet egy ilyen könyv?

Lapoztak.
Itt.
Valahol, a közelben.
Eaton kilesett a sor végén az asztalokhoz, ahol a diákok olvasgatni szoktak, s megpillantotta a kötetet. Nyitva volt, ám olvasója eltûnt a könyv keményfedeles eleje mögött. A nagy alapú könyv két szép kezecske fogta. Egy lány ilyet olvasna? Most? Mikor kint hancúrozhatna a barátnõivel?

A fiúnak nem volt nagy kedve megvárni, míg a lány az egész 600 oldalas könyvet ilyen tempóban végiglapozgatja, nem volt hozzá sok idege. Fájt a feje, s nyomódott a szeme is, szóval rövidre vágta a helyzetet, s odasétált az asztalkához.
 - Bocs - hagyta lógva a levegõben a szót, s kiemelte a másik kezébõl a könyvet. Egyik ujját otthagyta a lapok között, hogy tudja, hol tartott a lány, majd lapozgatni kezdte, keresve azt, amiért jött.

Egyedül üldögél a könyvtár egy eldugott sarkában, ott ahova nagyon ritkán tévednek az emberek, s ez neki éppen tökéletes. Valamiért, ha könyvtárba megy az ember jobb szeret az ajtó közelében letelepedni, hátha sietősre kell fognia a dolgot. A sok kis sárvérű vagy félvér legalább nem zavarja a koncentrálásban. Már az illatuk is egészen más, nem használnak olyan előkelő parfümöket, mint Ők aranyvérűek. Biztosan nincs rá elég pénzük. De hát sajnos a világ már csak ilyen kegyetlen. Ki kell élvezni a csúcsra születtünk, s nem hagyni, hogy a kis férgek lerántsanak a fellegekből. Ugyanez vonatkozik az olyan aranyvérűekre is, akik nem tisztelik eléggé a női nemet vagy éppen a Miscrant nevet. Mert ugye a név mindig is számított. Amíg világ a világ, addig a neved alapján ítélnek meg. Az első benyomás után, ez a legfontosabb.
Unottan, lassan, gőgösen lapozgat egy előhalászott könyvben, ami igazából nem is annyira érdekli, csupán a pillanat töredékéig leköti figyelmét. Így szokott ez lenni. Valami vagy  valaki mindig jön, s megmenti az unalom okozta haláltól. Ujjait szinte már-már sértődötten futtatja végig a sorokon, hibáztatva az írót, hogy nincsen bennük sem köztük semmi érdekes. Ilyen egy hitvány alávaló tollforgatót, még nem hordott a hátán a mágustársadalom.
Látványosan ásít egyet, tekintetével körbepásztázza azt a kis zugot, amit kibérelt magának. Legalább nyugi van.
 Már épp lapozna egyet ismét, hogy legalább úgy tegyen mint aki olvas, mikor szeme sarkából valaki közeledtére lesz figyelmes. Felhúzza egyik szemöldökét, kíváncsian várja, hogy mit hoz számára a találkozás. Mivel nem néz fel, ezért nem tudhatja, hogy háztársa áll körülbelül két méterrel mellette…csak akkor döbben erre rá, mikor a vastag kötet eltűnik a kezéből, s mélytengeri íriszeivel követi annak árnyékát. Egy másodperc alatt játszódik le a jelenet. Kikapták a kezéből azt a nyomorult könyvet, amire Ő tartott igényt. Ezt a kis férget.
Mielőtt a jövevény akár egy sort is elolvashatna abból a könyvből, ami amíg vissza nem teszi a helyére, az Ő tulajdonát képezi, nos egyszerűen kikapja kezéből. Pont úgy,ahogy Eaton tette.
- Nem tudom mit képzelsz magadról, de idehallgass te nyomorult. Ha még egyszer meg mersz zavarni engem bármily nemű cselekedetem közben, először megátkozlak, aztán feléd állok és onnan kezdek nevetni rajtad, amint az arcodon szép kis csápok nődögélnek.
Pillantása annyira de annyira zavarba ejtő. Ahogy tetőtől talpig végignéz rajta, majd visszafelé is megteszi ezt.
- Szóval Mardekáros vagy. Akkor még egyszerűbb a képlet. Tartsd magad az aranyvérűek kimondatlan szabályaihoz. Megértettük egymást? Amúgy meg ki vagy?
Persze….Ő nem foglalkozik a nála fiatalabbakkal, sőt még évfolyamtársai sem érdeklik, nemhogy pont Eaton.
- Nem hallom, hogy bocsánatot kértél volna… a bizalmat nehéz ám visszaszerezni…ne játszd el.
Csípős megjegyzés, ajkai közben lusta és gunyoros vigyorra húzódnak.
- Mondd szépen … bocsánat.

Ez a srác tényleg azt hiszi, hogy Ő a kakas a szemétdombon, és bármit megengedhet magának, ez azért még is csak mindennek a teteje! Ráadásul minden kiejtett szavával, vagy épp gesztusával csak olajat önt a tűzre, mely már így is nem éppen kis lángban csapkod. Hülyének néz. Teljesen leír. Engem. Gyűlölöm ezt az érzést, még akkor is, ha én tehetek róla. Én viselkedem úgy, mint egy megkergült taknyos, nem pedig egy érett tizenhét éves, mint a nővérem. Én öltözködöm úgy, mint egy bohóc, és én adom a naiv, megszeppent és értetlen fejet, még akkor is, ha kivételesen tiszta előttem a helyzet. Most pedig jelen helyzetben ennél tisztább már nem is lehetne.

Megtehetném, hogy szó nélkül hagyom, hogy csak úgy elmenjen, ahogy egy grimasz nélkül, s minden megszólalást mellőzve pislogtam rá, amikor úgy beszélt hozzám, mint egy komplett idiótához, de nem fogom. Nem csak azért, mert megígértem Yvnek, hogy a kedvenc tanárjánál elfogom érni az Elfogadható szintet, hanem már csak az elvek miatt. Megfogja tanulni, hogy Yolanda Delacourt nem lehet csak úgy lerázni!

Nem elég, hogy becézget, s kijelenti a nyilvánvalót, miszerint egyáltalán nem vesz komolyan, s azt hiszi, hogy majd ezt a ’később odaadom’ dumát befogom venni pont egy olyan valakitől, aki aztán hamarabb nyalna sót, mint hogy kicsit levesse magáról ezt a ’mardekáros vagyok’ imidzst, de még van képe kinevetni! Oké, nem hangosan kinevetni, de a szája igen is rángatózott, láttam! Láttam a tulajdon két szememmel! S még van pofája azt állítani, hogy majd Ő hamarabb megérti, mint én, mert hogy én úgy is csak egy szőke liba vagyok, mi? Igen? Hát nem. Na majd adok én neked, de az is biztos, hogy nem kérsz több kenyeret!

Nem rángatom vissza, sőt, már lehet azt sem látja, hogyan szűkülnek össze dühösen a szemeim, s remeg meg az orrcimpám igencsak vészesen, jelezve a nagybetűs  b a j –t. Mert olykor bizony nagyon hamar eltudok durranni. Az pedig, hogy ez most hamarnak számít, vagy korainak, nézőpont kérdése. Még Sean sem tudott kihozni a sodromból ennyire! Pedig Ő aztán sértegetett rendesen. Megvárom, amikor szépen hátat fordít nekem, sőt, még azt is hagyom nagy kegyesen, hogy megtegyen pár röpke lépést, én pedig mellékesen megropogtatom az ujjaim, majd utánaeredek, s nemes egyszerűséggel megragadom a vállát, majd szökkenve egyet gurok a hátára, lábaimat a dereka köré fonva, s a karjaimat is a nyaka köré, mondhatni erős satuba fogva a srácot és ehhez nem kellett három másodpercél több. 
- Rendben, megyek veled, mert hogy nem hagylak meglépni ezzel a könyvel, az is biztos. A-aa! – Duruzsolok a fülébe, közel hajolva az arcához, majd mielőtt még elragadtatná magát holmi pálcahasználatra szólok rá. – A pálcát felejtsd el de nagyon gyorsan, mert sikítok. -
S felverem az egész könyvtárat, és a könyvtárosnő nagyon zabos lesz, és majd beárul mindkettőnket, milyen állatiasan viselkedtünk az Ő könyvtárában, és megy panaszkodni a házvezetőkhöz, ebből pedig bizony büntetőmunka lesz. Ezt természetesen nem kell hozzá tegyem a végén, igaz? Tudja Ő magától is. Okos fiú.  8)

A hangok foszlányokként jutottak el a fiú füléig, s egyiken be, másikon ki módszerrel elvesztek az éterben. Mivel érezte, hogy két dologra jelen pillanatban nem igazán tud figyelni, egyik mutató ujját a lány felé mutatta, jelezvén várjon, most nem ér rá. Hát igen, fontosabb dolgok is vannak, mint a másik kicsinyes sipákolása. Féloldalt hajolva belelesett a könyvbe, s remélte, hogy annak lapjai számára hasznos információt rejtenek. De nem.
Remek. Végig kell hallgatnom.
 - Mit is mondtál? Nem igazán figyeltem - pillantott oda érdektelen arccal Eaton, s csak ekkor vette észre, hogy mardekáros hölgyeménnyel van dolga. Ösztönösen egy apró, gúnyos mosoly jelent meg szája szélén, mellyel egy rövid, lenézõ pillantás is társult.
Aranyvérû senki.

Természetesen szó sincs arról, hogy McLain nem emlékezett volna arra, amint a lány mondott, csupán ez egy egyszerû módszer arra, hogy kinyílvánítsuk a másik felé, mennyire nem érdekel  amit mond, vagy akar. Elõször, mit minden aranyvérû mitugrász az átkokkal és bûbájokkal fenyegetõzõtt, majd észbekapás után az aranyvérûek íratlan törvényeivel húzakodott föl, végül még elvárja, hogy figyelmetlenségéért még a fiú kérjek bocsánatot.
Miután Miss Miscreant vagy két pecig monológozott neki, Eaton úgy gondolta, minden kérdésére külön-külön válaszol, elvégre közbevágni egy monológba illetlenség, akármilyen korosztályba, házba vagy vérvonalba tartozik is az ember.

 - Khm, ha befejezted, válaszolnék. Remélem ezt nem tiltod meg - játszotta meg a rettegést túlzásokba esve a fiú. - Kezdjük ott, hogy a rontásokkal való fenyegetõzés csak a kicsiknél és a hiú embereknél válik be, akik túlságosan odavannak a külsejükért. De végül is... - mérte végig a lányt, majd folytatta - mindenki önmagából indul ki. - És igen, itt konkrétan nem arról volt szó, hogy ki a kicsi.
 - Az, hogy Mardekár, és az hogy aranyvér. Ne azzal próbálj meg kicsavarni belõlem tiszteletet, hogy a családoddal jösz nékem, mert Te ettõl még nem leszel több egy egyszerû lánynál. Legalábbis itt, az iksolában nem. Neved és szavaid tovaviszi a szél, csupán tetteid maradnak meg, s ezek emelnek magasra. - Ez egy kicsit túlságosan is bölcsre sikeredett, nemde? A fiú szemében a lány csak lefele csúszott minden egyes szóval a ranglétrán, tipikusan aranyvérûnek nevelt kis fruska volt, ami majdhogynem nevetségessé tette. Csak annyi választotta el Eatont a halálos kimenetelû görcsös nevetéstõl, hogy megvolt benne az úgynevezett: udvariasság. Ugyan nem minden pillanatban csillogtatta meg ezen oldalát, de ha úgy vélte, a másik megérdemli, bizony fénylett, mint a gyémánt.

 - Amúgymeg, mit zavartam volna meg? Nem igazán csináltál mást azon kívül, hogy gyûjtögetted hajadra a porszemeket, s foglaltad a helyet a könyvtár fotelében. Vagy, valakinek elõmelegítetted a helyet? - bökött fejével hátra a lány volt helyére, ahol szinte kirajzolódtak a körvonalak. Oda nem ülepedett le a por és kosz.
 - Hogyha már oda-vissza játékot játszunk, Eaton McLain vagyok, és már bocsánatot kértem az elején. Füleg kéne mosnia kegyednek. - Karjait maga elõtt összefonta, s nekitámaszkodott az asztalnak.
Valahogy ez a gyors bájitalkikeresés nem ment olyan könnyen, mint terveztem. Most még õ is kötekedni fog, nekem meg már így is akkora a fejem az idegtõl mint egy léghajó.

Szemöldökét felhúzza, erős késztetést érez arra, hogy lekeverjen egyet ennek az Eaton gyereknek, de a hűvös arisztokrata felülemelkedik az efféle gyerekes visszavágásokon. Magában fortyog, s hirtelen keletkezett némasága a vihar előtti csendet sejteti. Hogy merészel ez a taknyos kölyök Ővele így beszélni? Kinek képzeli magát? S mi ez a hülyeség, hogy nem a név és a pénz számít? Ha ezek nem lennének, az ember sosem juthatna el odáig, ahova szeretne. De mit is érhet ebből még McLain? Hiszen alig tűnt el a tojáshéj a fenekéről, s megpróbál most papolni Tyananak?
Eaton valamiért bölcseletekkel kezdi fárasztani..
S érdekes, hogy bölcsesség nem a kortól függ, dehogy is. Bölcsnek csak az mondhatja magát, aki tisztában van saját maga értékességével, és rájön hogy ő sem felesleges ott, ahol van, vagy ahová tart.
De vajon van-e valami abban amit mondott?
Létezik kettejük között egy szakadék, ahol bizony nincs híd. Csak állnak egymással szemben és az egyikük egy idő után óhatatlanul is a másik világába vágyik majd.
Gonosz lenne ez a lány?
S ha ördögi, akkor Eaton mi? JÓ? pff…
Fekete, fehér, fekete, fehér,fekete, fehér, fekete.
Jó és rossz, ebből állna a világ? Ugyanmár! Hisz ott a szürke is! Harag és szeretet közt, ha vékony is az a bizonyos határ…de létezik.
Akkor a egyszerű minden mint az egyszeregy.
Tyana gonosz, Eaton pedig még azon a határon egyensúlyozik. Vajon melyik oldalra fog zuhanni, ha túléli a pengén táncolást?
Talán Tya segíthet neki…
- Mit is mondtál? MI a neved? Eaton…? Nos idefigyelj. Nem mondom el többet, úgyhogy jegyezd meg jól…
Vár egy-két másodpercet, majd egészen közel hajol a másik arcához, s úgy folytatja a beszélgetés.
- Nincsen családom, úgyhogy az ÉN nevemre verem magam, és az ÉN pénzemről van szó, az ÉN életemről és arról amit ÉN értem el. A külsőmmel kapcsolatban pedig tudom mire gondolsz, azon kívül ami nyilvánvaló. Ez a külső tökéletesen illik abba a körbe, amibe te a modortalanságod miatt sohasem fogsz bekerülni.
Elvigyorodik, még közelebb hajol, majd mutatóujjával megböki a fiú mellkasát.
- S, hogy mit zavartál meg? Hát nem érted? A nyugalmamat, amit megérdemeltem, s pofátlanul vetted el tőlem a könyvet, amit éppen olvastam. De honnan is tudhatnád ezt, mikor csak magaddal vagy elfoglalva? Hm…?
Eltávolodik de éppen csak annyira, hogy Eaton megmozdulhasson ha akar.
- Az átkokat pedig érdemes figyelembe venni ilyen sötét időkben … de feltételezem, hogy mivel nem valami koszfészekben nevelkedtél, erről te is tudsz valamicskét. Vagy ha nem, akkor most vegyük úgy, hogy ingyen adtam egy jó tanácsot, amit lehet, hogy érdemes megfogadnod.
Szép íriszeit egyenesen a fiú tekintetébe fúrja.

A tejfölszőke leányzó víg ütemben galoppolt végig a komor folyosókon. Társai rendszerint furcsán bámultak rá s arckifejezésükről arra lehetett következtetni, hogy Miss Lovegoodot nem tekintik teljesen ép elméjűnek.
Hogy zavarta ez őt? Nem. Sohasem. Talán még eleinte kissé bántották a gonoszkodó megjegyzések és szúrós pillantások, de mára már ráeszmélt, ha magára venné az összes bántó megnyilvánulást mára már a Szent Mungó idegosztályán kezelnék valószínűleg. A szíve legmélyebbi bugyrában talán elraktározta a sok rosszallást és csúfolódást, de kívül mindig az a bolondosan mosolygó lányka maradt. Ezúttal a könyvtárba szándékozott eljutni, s léptei gyorsításának érdekében haladt galoppszökdelésben. Bármerre ment felvont szemöldökökkel találkozott, de már oda sem nézett diáktársaira, nem figyelte arcukat. Ha néha esetleg elkalandozott pillantása valamely oldalra akkor is a nebulók talárjainak alját figyelte meg.
Hol rojtos, hol egyenes, hol szakadt, hol hímzéssel díszített… Az általános az volt, ahol semmi utószabás nyomát sem találta, de nyilván akadtak olyanok kiknek a nagy sietségben esetleg rátapostak az egyenruha aljára s így foszlani kezdett az anyag. Kellemetlen.
Luna az elővigyázatosság kedvéért hollófekete talárja egyik pontját két ujjai közé ragadta, s úgy folytatta útját akár egy menyasszony, ki uszályában kénytelen a leendő férj után futni s megkérdezni miért is hagyta ott az oltárnál mikor épp örök szerelmet kívánt esküdni neki.
Ahogy egyre közelebb ért, hullámos fürtjei egyre jobban lobogtak ide-oda a heves himbálózás hatására. Az önfeledt szökdelésnek pedig hamar véget vetett a Luna előtt heverő méretes tölgyfaajtó. A leányzó párszor végigtekintett rajta. Úgy vélte már több száz éves is lehet, nyilván sok mindent megélhetett már. Szerelmes párok egymásra találását, diákok megbukását… Igen, szinte látja maga előtt ahogy pár évvel ezelőtt Piton professzor itt közli egyik növendékével, hogy fel is út, le is út… bármilyen okból kifolyólag. Tanulmányi avagy vizsgaeredmény, rossz magatartás, főbenjáró átok használata…
Sokszor megáll ábrándozni antik tárgyak, bútorok előtt. Ő bőszen hisz abban, hogy még ezeknek is van lelkük, s náluk sokkal több minden éltek már át. Hisz miért ne volna lehetséges? Az emberek többsége a thesztrál nevezetű csodás állatok létezésében sem hisz. Akkor majd pont ebben? Viszont ezek a lények valóban köztünk élnek, Luna tudja és szentül állítja. Mostanra azonban rájött, hogy kevés személy van akivel elképzeléseit úgy tudja megosztani, hogy ezért ne nézzek komplett őrültnek.
Szép lassan besétál a tágas terembe, ahol megcsapja őt az a kellemes papírillat, mely a régi, poros könyvekből árad. Belélegzi. Sok embert zavar ez a dohos illat, de a lányka számára egyenesen megnyugtató a beszívása. De hát ő mindig kirí a tömegből…
A küszöbön áll s választ magának egy szimpatikus asztalkát ahol senki sem ül. Kezében bőszen szorongat egy füzetet. A jelek szerint annak kinyitására vár, s gyorsan le is huppan egy székre s kitárja. A borítón a következő felirat díszeleg: Luna Lovegood legendás lényei. Micsoda alliteráció!
A füzet egyelőre üresen áll, de a leányzó eltökélten pennájáért nyúl s írásba kezd. Persze a tartalmat nem kívánja publikussá tenni, csupán saját szabadidejét szeretné egy hasznos célra fordítani.
Senki sincs körülötte, a messzebb ülők pedig néha-néha felnéznek, hogy mit is körmöl ilyen eszeveszett iramban a magát álomvilágban ringató lány…

Gergory Hawk

Nem is tudom, hogy tulajdonképpen mit is keresek a könyvtárban, hiszen én utálok ide jönni. És én most azt sem tudom mit keresek itt. Pedig amikor beléptem a könyvtárba még tudtam, de amint megláttam azokat a nagy, és széles polcokat teljesen kiment a fejemből, hogy én mit is akarok. Ez olyan rossz érzés. Ha tudtam volna, hogy elfelejtem akkor be sem teszem a lábam ide. Ez egy súlyos hiba volt a részemről. Én mindig is utáltam a könyvtárakat, nagy ívben elkerültem őket, és most tessék itt vagyok. De ha már így alakult körülnézek azért.

Elkezdtem bolyongani a milliónyi könyv között. Csak néztem, hogy mi minden található itt. A varázslók történelmétől kezdve, egészen a varázslényekig voltak a könyvek és az iratok. Nem tetszik ez a hely nekem. Mivel utálok olvasni nem is csoda. Fel-alá járkáltam a hatalmas polcok között, mikor úgy döntöttem, hogy mivel nem jut eszembe semmilyen olyan ok ami elfogadható lenne itt tartózkodásom jeléül, kimegyek. Már épp indultam volna, mikor ránéztem a jobb oldali kezemre. Abban egy üres papír, meg egy toll volt. Ekkor eszembe jutott a valódi ok, hogy mit is keresek én itt a könyvtárba. Megígértem Edwardnak, hogy kerese egy olyan könyvet ami a sárkányokról szól, és kigyűjtögetek neki néhány dolgot. Ezt mind a legutóbbi levelében írta meg nekem, és nekem még csak most volt rá időm, hogy teljesítsem kérését.

Így hát elkezdtem kutatni a temérdek iromány között, hogy hátha kezembe kerül valami a sárkányokról. Nem is kellett sokáig kutatnom, mígnem találtam egy Mindent a sárkányokról című könyvet.
- Na ez lesz az ami nekem kell!- kiáltottam fel, de gyorsan körbe is néztem, hogy Madame Cvikker véletlenül nem hallotta-e meg. De szerencsém volt.

Megkerestem a legközelebbi ülőhelyet, majd kinyitottam a könyvet.
-Na ez hosszú lesz!- fejtettem ki véleményemet-Hogy én miket meg nem teszek érted Edward!- és elkezdtem körmölni az információkat a papírra.

Már régóta lógtam egy házidolgozattal bájitaltanra, most meg úgyis volt egy kis szabadidőm, szóval rászántam magam az elkészítésére. Eredetileg valami ritka/egyedi/kevésbé közismert témáról akartam írni, de végül sikerült kiválasztanom a létező legklisésebbet: A sárkányvér felhasználási formáit. Miután ezzel megvoltam, sajnos realizálnom kellett, hogy az égvilágon semmit sem tudtam a sárkányokról – a vérükről pedig még annyit se…
Egy szó mint, száz, mehettem a könyvtárba. Nem különösebben díjaztam, mivel jellememből adódóan nem szerettem a magányos, csendes helyeket. Hjó tény, néha egy-egy magányos séta belefért, de a könyvtári hangulat mindig is nyomasztott – amire rátett egy lapáttal Madame Cvikker is. Nem mondhatnám, hogy a szíve csücske voltam, de az érzés kölcsönös volt. Ezzel nem is lett volna probléma, én ugyanolyan szívesen elkerültem a könyvtáron belül is, mint a folyosókon, de ez nem ment olyan egyszerűen. Ha kiszúrta a jelenlétemet, onnantól kezdve azt az átható, tekintetét folyamatosan rajtam tartotta – aminek egyáltalán nem örültem. Na mindegy, ezen túl kellett esni, talán egy óra alatt össze tudok dobni valamit…
Végül elértem a könyvtár ajtajához, de megtorpantam előtte. Nem tehettem róla, egyszerűen taszított az egész helység, de megembereltem magam: egy nagy levegőt vettem, és benyitottam.
Gyorsan körbepillantottam, és valamelyest megnyugodva könyveltem el, hogy Cvikkernek semmi nyoma… eddig minden oké volt.
Hosszú léptekkel indultam meg a polcok felé, de ahogy elmentem az asztalok mellett, megakadt a szemem az egyik könyvön… Pontosabban a „Mindent a sárkányokról” című kiadvány egyik molyrágta példányán. Éppen az egyik évfolyamtársam, Sabrina jegyzetelt belőle.
Még csak látásból ismertem a lányt, legjobb tudomásom szerint nem sok szót váltottunk ezelőtt, de hát próba cseresznye. Hátha többet tud a sárkányokról, mint én, és talán megosztja a tudását velem is…
- Csáó –köszöntem neki a megszokott vigyorommal, majd leültem vele szembe; miközben a táskámat lecsaptam a földre- Házi? –kérdeztem a jegyzetekre utalva…
Nem akartam egyszerre úgy kezdeni, hogy lenne-e olyan szíves segíteni rajtam, előtte inkább megpróbáltam beszélgetést kezdeményezni… Aztán majd lesz, ami lesz…

Gregory

Jegyzetelek, jegyzetelek és mind ez egyre unalmasabbá válik. A könyv vastagsága, még oké elmegy, de hiába lapozok tovább a következő oldalakra, hogy egyzeteljek, valahogy nem akarnak fogyni a lapok. Pedig jól jönne. Ráadásul még egyedül is vagyok, nem ám, hogy valaki ismerős mellettem lenne, nem. De ezt a magányt megtörte Gregory Hawk, az egyik évfolyamtársam. Ő is griffendéles. Tulajdonképpen csak most jövök rá, hogy egy csomó ismerősöm a griffendélbe jár. Érdekes. Lehet, hogy többet kéne barátkoznom?

Gergory köszönt egy "csáó"-t és megkérdezte, hogy házi-e amit én itt irogatok. Szerencsémre ez nem házi, csak a bátyámnak gyűjtögetek.
- Szia!- köszöntem neki vissza egy kedves mosollyal- Nem ez nem házi, csak a bátyám, Edward sárkányokkal akar foglalkozni és megkért a legutóbbi levelében, hogy gyűjtsek neki valamit róluk. És erre csak most jutott időm.- válaszoltam és visszabújtam a könyvbe, mert ha nem folytatom, félek, hogy holnap estig se végzek.

- Hm, a sárkányok legtöbbje veszélyes fenevad, de akadnak köztük szelíd egyedek is. A veszélyesbe beletartozik például a Magyar Mennydörgő.- mormogtam magam elé. Gondolom elég hülyén nézhettem ki Gregory előtt, amint én magamban beszélek. Amiket az előbb elolvastam, már rögtön körmöltem is át a papírra.

Ekkor felnéztem és eszembe jutott, hogy ez udvariatlanság amit én csinálok, ezért gyorsan valami kérdésen kezdtemel agyalni, amit a griffendéles felé tudnék intézni.
- És te házit csinálsz?- jutott eszembe az a bizonyos kérdés amin gondolkoztam. Mert hát lehet itt azért is mert csak olvasni szeretne, de azt nem nézem ki belőle, met nem olyan típusú aki nagyon szeret olvasni. Legalábbis szerintem.
Válaszát árva visszatemetkeztem a könyvbe. 

Sabrina barátságos mosolya és köszönése valamelyest megnyugtatott, hogy azért mégis mehetnek jól a dolgok… A következő mondatával viszont nem nagyon tudtam mit kezdeni…
- Ahhha – nyögtem ki végül, bár totál feleslegesen. A lány eddigre már rég visszafordult a könyvéhez…
- Na mindegy… - könyveltem el halkan, ahogy elkezdtem előpakolni a cuccaimat a táskámból. Nagyon nem volt kedvem itt punnyadni, és sok felesleges dologról írni egy hasonlóan felesleges esszét, és ez valószínűleg egy grimasz keretében ki is ült az arcomra… Ami aztán átadta a helyét az értetlenkedésnek, ahogy meghallottam Sabrinát beszélni.
Első körben azt hittem, hogy hozzám beszél, de aztán rá kellett hogy jöjjek, csak hangosan olvassa, amit jegyzetel. Szemmel láthatóan nagyon benne volt a munkában, szóval nem is nagyon akartam zavarni. Kiterítettem egy pergament magam elé, felírtam rá a nevemet, és…
…és ennyi. Még csak egy épkézláb bevezetés sem jutott eszembe, amihez semmi szaktudás nem kéne. Teljesen meg voltam lőve, de most már gázul jött volna ki, ha csak így hirtelen felpattanok. Hála az egének, a lány felvette a beszélgetés fonalát:
- Hát jah,  valami olyasmit kéne összedobnom… -válaszoltam neki lemondóan – De sok reményt nem fűzök hozzá…
Ennél a résznél elhallgattam egy pillanatra. Eljutottam ahhoz az ominózus kérdéshez, hogy vajon Sabrina hajlandó lenne-e segíteni – és ezt normálisan akartam felvezetni.
- A sárkányokról kell írnom egy házidolgozatot – folytattam végül – Pontosabban a vérükről. Ezzel csak az a probléma, hogy az ég világon semmit sem tudok róluk, ezért is jöttem a könyvtárba… Menetközben aztán megláttam, hogy te is a sárkányokról gyűjtesz össze ezt-azt, aztán gondoltam hogyha szépen megkérlek, talán tudnál egy kicsit segíteni… De ha nagyon pofátlan vagyok azt is mond ám meg – tettem még hozzá vigyorogva. Tényleg bunkónak éreztem magam, de talán egyszer a lánynak kell valami olyasmiben segíteni, amihez én értek… Sose lehet tudni ugyebár...

Gregory

Arra a válaszomra amiben megmondtam, hogy miért jegyzetelek, csak egy "aha"-t bökött ki. De megértem, mert erre mit lehet válaszolni? mondja meg nekem valaki!
Kipakolta a cuccait és elég hülyén nézett amikor meghallotta a mormogásomat. Ezt nem láttam, csak a szemem sarkából pillantottam meg furcsa nézését, amit akkor intézett felém, mikor hangosan olvastam. Igaza volt. De nem szoktam hangosan olvasni, csak ez most így jött ki. Nem tehettem róla.
Elővett egy pergament amire semmire sem írt, csak a nevét. Mit akarhat ezzel?

És ekkor bújt ki a szög a zsákból. Nem tud semmit a sárkányokról, és a házia pedig pont róluk szól. Ez érdekes. De szegény srácnak segítek, hogy ne miattam kapjon büntetész itt az utolsó napokban. De várjunk csak! É is csak annyit tudok, amennyit elolvastam a könyvben és kijegyzeteltem. Hopsz. De megpróbálok azért segíteni neki, hátha tudok.

- Hát én se tudok róluk sok mindent, mert nem vagyok egy mintadiák. Folyton elalszom órákon.- elfintorodtam- De amiben tudok segítek. Használhatod ezt a könyvet, de majd még nekem is kell. De állok szolgálatodra a sárkányokkal kapcsolatban.- kihúztam magam- De remélem nem mondok majd hülyeséget.- és ismét visszgörnyedtem a könyv fölé.

- Hát először is a véréről kell írnod, igaz? Mindenek előtt kell egy bevezetés, amit mondjuk úgy kezdj, hogy a sárkányvére egy fontos alapanyag egy varázsló vagy egy boszorkány számára. Általában gyógyító hatásó ez az anyag, így  gyakran az orvoslásnál használják. Ezt fogom most ebben a hátidolgozatban bemutatni. Kezdésnek szerinted milyen?- kérdeztem. Ilyen jól tudnék fogalmazni? Ez nagyon zsír!

Luna <3


Egyszer ennek a napnak is el kellett jönnie…
A lány halk léptekkel vágott végig a folyosókon, amelyek a könyvtárba vezettek. Nagyon rég volt itt. Túl régóta ahhoz, hogy ne gondoljon arra, amire nem volt szabadott. De a feladott házidolgozatot nem tudta megírni a saját könyveiből. Kénytelen-kelletlen, de muszáj volt ide jönnie.
Vett egy mély lélegzetet, ahogy megállt az ajtó előtt. hosszú sötétbarna tincseit a feje tetején megigazította, leszedett egy apró szöszt a talárjáról, de még mindig képtelen volt benyitni.
A hidegkék lélektükröket elfedték a csukódó szemhéjak. Utolsó ragyogásuk egy tompa fényben haltak el. Aztán az üresség maradt, a semmi.
Nehezebb volt, mint gondolta. Nehezebb, mint bármikor máskor, amikor ki kellett bújnia a szobájából. De nem volt menekvés. Nem engedhette meg magának, hogy lemaradjon, vagy egyáltalán ne készítse el.
A saját élete soha nem volt ennyivel fontosabb a tanulásnál. Soha. De az idők változnak. Amíg kisebb volt, eszébe sem jutott, se neki, sem másnak, hogy a Nagyúr is visszatérhet. Gondoltak rá eleget, de nem vették elég komolyan. És tessék. Halomra tűnnek el az emberek, érkeznek a leglehetetlenebb hírek.
Megrázta a fejét. Nem akart a halálra gondolni. Sem arra, mi lesz, ha mindannyian hazamennek innen? Egyszerre azt kívánta, bár tartana el még sokáig ez az év. Jó hosszú ideig, hogy azokat az embereket, akik közel álltak hozzá, akiket ha nem is mutatta, de mindig is szeretett biztonságban tudja. Biztonságban olyan falak között, ahol nem eshet bántódásuk. Ahol szem előtt lehetnek, és ahol nem kell azon aggódnia, hogy mi van, ha történik velük valami.
Nem tudná elviselni. Belehalna…
Újabb mély levegő után benyomta az ajtót, és kinyitotta a szemeit.
A könyvtár pontosan úgy festett, mint a legutóbbi itt járta óta. Semmit sem változott. A székek, a padok, a polcok, minden ugyanolyan katonás rendben, és ugyanazzal az illattal, amit régen annyira szeretett. De az régen volt. Azóta túl sok minden változott. A könyvek illata már nem vonzotta, sem a papír susogása, ahogy az oldalakat lapozta. Nem. Az az időszak már elmúlt.
Lassú, kimért mozgással jár körbe a polcok között a megfelelő könyvek után kutatva. Itt-ott megtorpan, és kiveszi egy egyiket, majd halad tovább, míg egy csinos kis halmaza nem lesz. Már most tudta, hova akar ülni, teljesen mindegy, kivel kerül majd szembe.
Célirányosan indult meg a fejében megjelenő hely felé. Menet közben igyekezett se jobbra, se balra nézni. Azok, akik látták, már rég nem érdekelték. Az a Julia már egy használt maszk volt. Az új ezerszer erősebb, és kitartóbb, mint valaha volt. Mondhatni tökéletesre sikerült. Mindent elnyelt, amit csak kellett. Mindent…
A bökkenő csak ott kezdődött, amikor megpillantotta a szőke lányt az asztalnál. Pontosan azon a helyen, ahol anno a lány ült. Nyelt egyet, de az elhatározásában senki nem ingathatta meg. Szaporán szedte a levegőt, ahogy felé közeledett, de amint a könyvei az asztalhoz értek, megnyugodott. Még egy tompa puffanás sem hallatszott, ahogy lepakolta a tornyát. Nem ült le szó nélkül, ahogy máskor tette volna. Inkább a szék mellett megállt, hogy úgy fessen, mintha pihenne a kötetek súlya alatt. Végig kellett, hogy gondolja, mit is csinál tulajdonképpen. Ő nem ilyen volt.
Mindazonáltal megadta az esélyt a másiknak, hogy egyedül legyen, és magának, hogy mégse kelljen ideülnie. Nem volt benne biztos, hogy képes lesz elviselni a „terhet”…
- Szia. –szólalt meg mély, dallamos hangján. – Nem zavarna, ha csatlakoznék?

* Órák után úgy döntöttem, hogy megyek a könyvtárba keresni valami jó könyvet. Mostanában valahogy visszatért a régi szenvedélyem és megint a mágiatörténettel kapcsolatos könyvek után kezdtem el érdeklődni. Utolsó óra után egyből a Déli szárny felé vettem az irányt és kis séta után már ott is voltam a könyvtár előtt. Halkan benyitottam és illedelmesen köszöntem Madame Cvikkernek *
- Jó napot kisasszony. Már végzett is a legutolsó könyvével? - *kérdezte mert nem olyan régen voltam itt egy dolgozathoz anyagot keresni*
- Igen Madame Cvikker. Most mágiatörténettel kapcsolatos könyvet keresek.
- Jól van kisasszony. A szabályokat ismeri. Jó keresést. -* azzal visszafordult a könyvéhez. Miután végighallgattam a nőt elindultam a polcok között keresni a számomra megfelelő könyvet. Hatalmas volt a választék így jó ideig nézegettem a címeket majd kivettem egy jó nagy könyvet ami a varázslóvilág háborúiról szól, koboldfelkelésekről, sötét varázslókról és leültem a hátsó asztalhoz. Mivel elég nehéz könyvről van szó így szusszantam egy kicsit miután leültem majd kinyitottam a nagy vörös könyvet amire arany betűkkel volt írva a cím és az író neve. Azonnal lapozgatni kezdtem érdeklődve és belemerültem az olvasásba*

Elektra

*A tanításnak már vége. Éhes vagyok. Naná, de a vacsora még messze, csak nekem nincs órám. Ilyen a szerencsém. Amíg órán vagyok addig legalább annyira nem bosszant, hogy éhezem, mert legalább van mit csinálni. Van mire figyelni. Van mit csinálni. Például vigyázhatok az életemre, szépséges testem és lelkem épségére, lásd alkímia óra. Óvhatom az egómat, mint SVK-n. És baszogathatom a kicsiket, mint ebédszünetben. Mmmm, az a Hollóhátas kissrác talán még mindig hüppög, pedig nem ijesztettem meg. Olyan nagyon. Nem is én voltam. Legalábbis ő nem tudja. Addig jó neki.

Hát jó, marad a könyvtár. Édes hatodik, imádnálak, hogyha tudnál valamit ajánlani az üres órák eltöltésére. Mondjuk utánaolvashatnék korunk nagy alkimistáinak. Igen, ezt fogom tenni. Bemegyek hát a könyvtárba, a könyvtáros csak futólag rám néz, nincs nálam semmi, ami neki kelhetne, még a hálómban sincs, pedig legalább két-három könyv szokott volt nálam lenni, de most kértem otthonról, megírtam a listát, azzal elvoltam. De az alkímia az valahogy nem illeszkedik a családi hagyományok közé. Sanyarú Sors!

Halkan indulok el a polcok mentén, nincs nálam semmi, elvégre a táskámat ledobtam a hálókörletben, csak a pálcám, egyelőre a zsebembe, de tervezem, hogy az enyémmel is kéne csinálni valamit. Szóba jöhet az egybeépítése sétapálcával, vagy valami tokot szerezni neki. Áh, ez még a jövő zenéje, addig azonban jobb, ha kéznél van. Jövő Zenéje? Pfuj, hogy kerültem én a jóslás szekcióba? Egy gyors kanyar és elégedetten fellélegzek. Azt hiszem Lupen urat elhalasztom, az egyik kedvenc átokgyűjteményemet húzom le a polcról és nesztelen léptekkel az asztalok közé lépek. Áh, nicsak, egy nép. Méghozzá nőnép. Sajnos így ránézésre nem tudom megállapítani, hogy milyen vérű, de nem is érdekel annyira. Finoman suhogó taláromban elléptem mögötte, de közben óhatatlanul is a könyvébe pillantottam. Feláll a szőr a karomon.*

-Te komolyan azt akarod olvasni?-*kérdezem enyhén fitymálóan megállva, a válla felett átnyúlva behajtom a könyv borítóját, aztán visszarakom. Halkan, nem dobom, a könyvtárossal nem árt jóban lenni.*-Ahogy gondoltam. Ha már egyszer itt ülsz valami hasznossal is tölthetnéd az időd. Mármint nekem teljesen nyolc-*leülök az asztalhoz, mert ez az én asztalom, persze hagyok magunk között egy szép helyet minimum. Inkább szembeülök vele.*

Seraphin

* A könyv valóban igen izgalmas ahogyan azt megjósoltam. Sokkal érdekesebben írja le a koboldfelkeléseket mint ahogyan azt az órán tanítják nekünk. Nagyban olvasok  amikor lépteket hallok a hátam mögül. Nem sokkal később a zaj forrását is meglátom aki nem más mint egy mardekáros. Átnyúl a vállam fölött és megnézi a könyv címét. Nem reagálok még semmit még csak figyelem, hogy mit csinál. Elvégre a könyv nem a sajátom így bárki bármikor megnézheti. Az már mellékes dolog, hogy a jövevény nem köszönt, de valahogy ez sem zavart. Mikor leült velem szembe elmosolyodtam valami érthetetlen oknál fogva*
- Neked is szia. -* mondtam. Na igen ezt csak nem bírtam ki na.*
- Igen ezt terveztem olvasni. Nekem elég érdekesnek tűnik. - *felelem nemes egyszerűséggel elvégre sosem féltem felvállalni a véleményemet, még akkor sem ha az más mint a többieké. Ekkor megragad a fejemben amit utoljára mondott *
~ " Ha már egyszer itt ülsz valami hasznossal is tölthetnéd az időd. " ~
- Hasznosabbal? Mire gondolsz? - *kérdezek vissza kíváncsian ha már így feldobta a labdát csak nem hagyhatom ki a visszaütést. Elvégre biztosan van valami ötlete ha már így hangsúlyozta ki a dolgot. Miközben várom a válaszát hátrasimítom a hajamat a szememből a fülem mögé, hogy jobban láthassam és a tekintetemet az övébe fúrhassam. *

Elektra

*Érdekes, milyen emberek vannak. érdekes, hogy milyen egyszerű emberek vannak. Halvérűek. Igen, leginkább így tudom ezt jellemezni. Halvérű a csaj. Én nyugodt vagyok, de ő kimerít mindent, ami felbőszít. Az asztalomnál ül. Hülyeséget olvas. Meg se rezzen. Meg se ijed. Minek él az ilyen? Persze a könyvtárban nem átkozódunk, ennek ellenére sokkal durvábban ülök le a székemre, amit választottam, mit akartam. Mert most kivételesen hagytam magam bepöccenteni. Hangos sóhajjal hajolok az igézetek fölé, találok  is egy egészen jót, az áldozat körül mindent lángba borít, ha jól végzem el a mozdulatot, de kis tűz is tűz, valamire csak jó lenne, csak éppen nem a könyvtárban.*

-Szerinted? Ez egy könyvtár aranyom-*vetem fel a pillantásom, kékségében alighanem izzik, mintha parázs lenne, pedig nem az. Nagyon-nagyon komolyan nem eresztem el a pillantását.*-Nézd csak meg azt a könyvet, ami a kezedben van. A régmúlt. Az elmúlt. Kit érdekel? Mire lesz az neked jó? Ha mesét akarsz olvasni, akkor akár dobd el a varázserőd, legyél kvibli és olvasgathatsz, de komolyan. Mit ér a mágikus könyvtár hatalmas tudása, ha olyan semmitmondó szavakra pazarlod?

Seraphin

~ Hát ez a srác komolyan mondom halálos. Még egy ilyen pofátlan alakkal még életemben nem találkoztam. Ide jön, bele néz a könyvembe lefitymálóan, még be is szól, hogy csináljak mást. Komolyan mondom eddig tök nyugodt voltam, de kezd felbőszíteni. Hála Merlinnek, hogy az égvilágon semmi sem látszódik még az arcomon csak egy " angyali " mosoly. Még, hogy legyek kvibli??? Még a félvérséget sem kedvelem erre ilyet szól. Lehet, hogy neki nem számítanak semmit a régi írások, de ha egy kicsit gondolkozna tudná, hogy a mostani világ a régi dolgokra épül. Sok mindent csak akkor érthetünk meg ha előtte kicsit visszaolvasunk a történelem könyvekből. ~
* Szemtelen nyugalommal fúrom bele a tekintetemet még inkább az övébe mint aki jelezni akarja, hogy nem hátrál meg. Furcsa ez az egész. Más esetben már rég leátkoztam volna a delikvens fejét a helyéről, de most valahogy nem. Nem csak azért mert a könyvtárban vagyunk. Árad valami ebből az egomán, nagyszájú mardekárosból ami további figyelmet érdemel tőlem. Hátradőlök a székemben egy pillanatra sem kapva el a tekintetemet és halál nyugodtan kezdek el válaszolgatni *
- Képzeld arra rájöttem, hogy ez egy könyvtár. És nem, nekem nem az ajtón lévő kis táblácska segített úgy mint neked. Én eredetileg is ide akartam jönni. -* észreveszem, hogy izzik a tekintete és ez valahogy még inkább tetszik*
~ Jaj de kár, hogy mardekár. Na lássuk mi lesz ebből ~ * a mosolyom még nagyobb lesz és ahogy látom, hogy hergelődik én annál nyugodtabb leszek. Tudom, hogy nagy bajom a könyvtárban nem lehet mert itt nem próbálkozna. A folyosón meg ha kell megvédem magam*
- Szeretek a régmúltról olvasni, mert így sok mindent meg lehet érteni a jelenről. Tudom, hogy a könyvtár tele van mindenféle könyvel ami ennél sokkal érdekesebb, de engem most ez érdekelt így ezt kezdtem el olvasni. Érdekes legalábbis nekem. Ha téged ez nem érdekel akkor olvass mást. Sőt... ha tudsz valami jobbat akkor mutasd meg nekem is hátha nekem is tetszene. - * Na igen tudom, hogy ettől valószínűleg mérges lesz pedig ez csak egyszerű felelet és kérés volt. Ez a kioktató bunkó stílus nem taszít vagy ijeszt sokkal inkább vonz és szórakoztat. Tudom furcsa vagyok, de ez van. *
- Mese? Szerinted a varázsló történelem mese? Ki kell, hogy ábrándítsalak szépfiú. A mese az amit a szülők a gyereküknek mesélnek, vagy az amit Rita Vitrol megjelentet a Reggeli Prófétában. A kvibliséget pedig kihagynám mert szeretek varázsolni. - * kicsit előre dőlök a székben és a kezeimre fektetem az állam még mindig a szemében nézve és nyugodtságot erőltetve magamra. *
- Amúgy a könyvtár 3/5 részét már kiolvastam lassan 6 év alatt. Van még kérdés?

Elektra

*Hangsúlytalan, hangsúlyos, hangsúlytalan, hangsúlyos. A szavak is csak úgy követik egymást, ahogy az ér lüktet a nyakamon, a vékony bőr és a merev ingnyak alatt, érdekesen neki-neki nyomódva a nyakkendő kínos fogásának. Jól van. Jól van aranyom, nincs új a nap alatt, nem mondtál semmit, bár ezt a stílust azért nem kéne erőltetned. Óh, nem, teljesen biztos lehet, a könyvtár biztonságos, én pedig nem vagyok agresszív, mint a mellékelt ábra is mutatja, de ennek ellenére ez a hang. Ez egy rossz hang. Ez az elnyomott, megsértett aljanép hangja. Azoké, akik nem tudják, hogy hol a helyük a világban, de ennek ellenére folyton ki-kijönnek a maguk kis karámjából, hogy bosszantsanak minket. Hm, lehet beskatulyázom az embereket?*

-Gondolod, hogy helyes dolog olyan alaptalan ostobaságokat vágnod a fejemhez, mintha egy kapkodós Griffendéles lennél?-*kérdezem vissza halk, szelíd hangon, olyanon, aminek a könyvtáros nagyon örülne, hogyha a könyveit becézgetném vele. Bár van benne valami, ami még nekem se tetszik, ez a higgadt felsőbbrendűség inkább apámra jellemző. Higgadtan, ridegen. Lupen professzorról kéne példát vennem. Energikusan, lendületesen felsőbbrendű, aztán már kis is tiltottak volna a könyvtárból. Na nem, ezt inkább nem kockáztatom. Annyit nem ér meg.*

-Csodás következtetés!-*leheletnyi áhítatot csempészek a hangomba, szinte sóhajtom a szót.*-A könyvtár bizony tele van mindenféle könyvekkel. Kicsikkel, nagyokkal, kézzel írtakkal és nyomtatottakkal, értelmesekkel és látszólag értelmesekkel. Örülök, hogy hat év alatt a könyvtár ezen páratlan tulajdonságát felfedezted. De ha valóban olvastad volna akkora hányadát, amit mondasz akkor nagyon sajnálni tudlak, hogy még nem találtál kedvedre való értelmes olvasmányt.

*Vetek egy undorgó pillantást a kezében tartott mesekönyvre, a mágiatörténet a világ legesleghaszontalanabb tantárgya. Éppen olyan, mintha muglik találták volna fel. Lehet, hogy ők is voltak, bár azért vannak ennél sokkal-sokkal jobb dolgaik.*
-Ezt kérlek akár muglik is írhatták volna, meg Rita Vitrol. A varázslók se szavahihető népség, elvégre mi is emberből vagyunk. A leírt történelmet a győztesek írják és elhiheted, hogy csak a lényeget fogják kihagyni belőle, ami rossz fényt vet. Nem unod még, hogy ezekben a könyvekben valahogy mindig dicsőséges a jó varázsló, és teljesen buta a rossz? Hogy minden ravaszságát leleplezik, hogy elbukik rendre, mert a jó olyan jó, hogy az már jaj? Kérlek, ilyet akár én is tudok írni...-*sötét mosolyra rándul a szám széle, meglegyezgetett hiúságom egyelőre visszatömködöm.*-Szeretsz varázsolni? Nofene, a varázslatokhoz kreativitás kell, okos agy, nem pedig egy szentimentalista lányregény olvasó egyszerű vágyakkal teli agyacskája.

Seraphin

* Ahogyan hallgatom ennek a felfuvalkodott, egomán, nagyszájú, beképzelt, arrogáns pöffeszkedő mardekárosnak a szavait, egyre inkább érik bennem a dolog, hogy nem szabad meghátrálnom vagy felhúznom magam. Minél inkább próbál okosat mondani annál jobban hidegen hagy a dolog. Vagyis...nem teljesen. Valahogy tetszik, hogy nem egy könnyű eset a szentem. Próbál visszaszólni és nem hagyja ennyiben a dolgot. Érdekes tulajdonság. A legtöbb mardekáros vagy pálcát rántana vagy felhúzott orral elkullogna...de ő nem. Lássuk mi lesz ebből.Valahogy élvezet nézni, hogy egyre dühösebb lesz mégis moderálja magát. Én meg még mindig halál nyugalommal mosolyogva figyelem egy pillanatra se kapva el a tekintetemet róla már csak azért se.*
- Van abban igazság amit mondasz, de ebből a könyvből így is többet tudtam meg mint a mágiatörténeten annak idején. Hogy neked pedig mi az ostobaság az a te dolgod nem az enyém. Eleve nem is értem, hogy minek szóltál hozzám egyáltalán, de ez már mellékes dolog. Ha már ide tévedtél megjegyzem elég érdekes veled vitatkozni bár sok dologban nincs igazad. Te is tudnál ilyet írni? Hmm.. Jól van Lamartin...Írj egy ilyet te is. Adok neked elég papírt meg író eszközt és láss neki. Kíváncsian várom, hogy mi lesz majd belőle, de komolyan. - * észreveszem azt a sötét mosolyt. *
~ Basszus miért van az, hogy mindig a rossz fiúk néznek ki állati jól? Nem igazság, de komolyan. Nem bambulok el, nem bambulok el...nem és nem. Most vita van és nem adom meg neki azt az elégtételt, hogy bármit is észre vegyen rajtam. Még csak az kéne. Hogy hízzon a már amúgy sem kicsi egója. Chhh...még mit nem. ~
* Ekkor kimondja azt a gondolatot amin nem látszik, de felbőszülök*
~ " Szeretsz varázsolni? Nofene, a varázslatokhoz kreativitás kell, okos agy, nem pedig egy szentimentalista lányregény olvasó egyszerű vágyakkal teli agyacskája. "~
~ Ááááá hát én ezt megölöm. Kifilézem. felgyújtom. Ácsi! Még mit nem. Azzal csak azt bizonyítanám, hogy egy szinten vagyok vele ami nem igaz. ~
* Szerencsére még mindig semmi nem látszik rajtam. Az évek során megtanultam leplezni az érzelmeimet aminek most nagy hasznát veszem *
- Nem szokásom lányregényeket olvasni. Nem is nagyon ismerek olyat, de adhatsz kölcsön neked biztos van pár.

Elektra

*Igen? Nem, valahogy kezd felötleni bennem a kétség, hogy valóban hollóhátas-e az, aki velem szemben ül. Bár tény, azért érettebb, mint egy Griffendéles, nem támad rá minden arra sétálóra, hanem próbál intelligensnek tűnni. Esélytelen. Mondjuk úgy, kevés. Jó lenne olvasni a gondolatai között, mint állítólag Piton csinálja, bár én még nem észleltem, feltéve, ha találnék gondolatokat odabenn. Finoman elmosolyodom az ajánlatára, nagyon kemény voltál eltévedt báránykám, legalább olyan kemény, mint a serpenyőben olvasztott vaj. Okosabb lett volna, ha félrerakod azt a könyvet, nem próbálod menteni a menthetetlen és elsompolyogsz, mint egy jó kislány. De ha már egyszer felkínáltad magad, rajtam ne múljon, beléd mélyesztem a méregfogam, ha már ennyire kívánod.*

-A mágiatörténet, mint olyan egy elbutult mugli tudomány. Már ők se mentek vele semmire, csak verhetik a mellüket, hogy igen, ez az, leírták a múltat, ők egyből milyen okosak, de igazság szerint...-*olyan finom mosolyt vetek rá, amilyet csak tudok, minden lenézésem ebben a mosolyban.*-...a helyzet úgy áll, hogy sem a muglik nem tanulnak belőle semmit és nem jutnak vele semmire, se a mágusok. Aki a múlt poros soraira vesztegeti az idejét, az nem is több annál. Unalmas, lerágott, beporosodott, értéktelen, kacat. Gondolom nem akarsz ilyen lenni-*felragyog a szememben a kinti fény, egy kicsit hunyorognom kell, ahogy az ablakon betűz a nap, megszabadulva felhőterhétől. Hátradőlök a székemen, megkocogtatom az asztal lapját.*

-Ez az én asztalom. Ha elég gyakran járnál ide tudhatnád. Nem bánom, ha itt olvasnak, de hogy azt a mocskot, azt nem tűröm. Aki olvas, az olvasson, ne csak csámcsogjon az ilyen ostobaságokon-*méreg átpumpálva. Már csak előre kell dőlnöm és figyelnem, ahogy szétárad az áldozatban, és átitatja teljesen. Mennyire egyszerű. Valahogy meg tudom érteni a tanárok diadalittas felsőbbrendűségét, amit gyakorolnak rajtunk. Mármint azok a tanárok, akiknek van mire felsőbbrendűnek lenniük. Lupen professzor, Piton tanár úr, igen. Akár a követőjük is lehetnék, csak nem nőttem elég magasra és nincsen elég félelmetes aurám. Majd lesz. Ha nem utálnám a gyerekeket tanárnak állnék. Hatalmaskodó, acsargó döggé, aki megfélemlít, de legalább az életre nevel

Előrekönyöklök az asztalon, mélyen nézek zavaros színű szemébe, mintha a gondolatai közé látnék, pedig nem, én ilyet nem tudok. Végigsimítok a könyvem fedőlapján, mondhatni becézgető mozdulattal, miközben felvonom a szemöldököm.*
-Gondolod?-*kérdezem halkan.*-Gondolod, hogy ezzel az oktalan vádaskodással megvéded a magad nem létező igazát? Csak azok támadnak vissza, akik felismerik a másik igazságát és tisztázni akarják magukat, de ez-*megest az a lágy mosoly.*-mint tudjuk jól teljességgel esélytelen.

Seraphin

* Először nem mondok semmit. Hagyom had mondja végig amit szeretne. Látszik, hogy szegényt nem sokszor hagyják beszélni azért ossza most az észt ami nincs. Kényelmesen hátradőlök a székemben és figyelem miközben az előttem heverő könyvet becsukom elvégre olvasni itt nem nagyon fogok úgy látszik. Mikor befejezi a mondókáját furcsán kezd csillogni a szemem és a mosolyom is megváltozik, de arcomon még mindig ott ül a nyugalom és a béke elvégre nincs miért félnem a dühöm meg elalszik magától*
- Jéé de okos kisfiú cukrot neki. Ezek a gondolatok a sajátjaid és egyedül találtad ki őket vagy koppintottad valahonnan? Én inkább a másodikra tippelnék mert agy nélkül nehéz gondolkozni nem igaz? - * hűvös nyugalom, igen ez jellemez most engem és egyre inkább élvezem a kialakult helyzetet. Szegény flótás próbál okos lenni, de esélytelen. Vagyis..nem annyira esélytelen mert vannak jó gondolatai, de ez az egomán pökhendi beszéd..valahogy torzítja a képet.*
- Komolyan mondom annyit beszélsz, hogy kezdem azt hinni, hogy beleszerettél a saját hangodba. Sőt nem csak a hangodba. Ijesztő. Úgy látom azt hiszed, hogy többet tudsz nálam. Okosabbnak hiszed magad pedig ez a balgatag elméd agyszüleménye. Én elismerem, hogy vannak hiányosságaim és nem rendelkezem a világ összes tudásával, de nem is vagyok olyan ostoba, hogy ilyen lekezelően beszélj velem. Talán elismerésre vágysz? Arra, hogy valaki megsimizze a fejed és azt mondja, hogy okos vagy? Jobban éreznéd magad tőle? - *kérdezem kicsit anyáskodó hangon majd a következő pillanatban előre dőlök, adok neki egy puszit és megsimogatom a buksiját. *
- Okos fiú vagy Seraphin. - *mondom majd felkelek és a könyvet a helyére teszem. Na nehogy azt higgye, hogy győzött pusztán csak ami érdekelt azt már elolvastam. 5 perccel később visszaülök a helyemre egy másik könyvel ami az alkímiával kapcsolatos és leteszem az asztalra*
- Van még mondani valód Lamartin? -*kérdezem újra a szemébe nézve angyali mosollyal csillogó szemekkel*
~ Ha azt hiszed sikerül kihoznod a béketűrésből nagyon tévedsz Seraphin. Sőt egyre nyugodtabb vagyok mert látom, hogy csak pattogsz és okoskodsz. Bennem emberedre találtál...~

Elektra

*Az ujjaim elindulnának a pálcám felé. Nem. Nem átkozódok. Még csak a szavai se hoznak ki a sodromból. Ez az ostoba, megalapozatlan felsőbbrendűség ugyan kihoz a sodromból, de bőven kevés ahhoz, hogy engem, a lehető legnyugodtabb házbelimet felbosszantson. Nem, amikor már én is a pálcámhoz kapok, ott valami tettlegességnek is történnie kell. Történik is.

Lehunyom a szemem, sokféle indulat izzik bennem egyszerre, kavarok benne az undor. Vajon aranyvérű? Más házakban is vannak állítólag, de a puszta gondolat, hogy egy félvér, vagy ne tedd Merlin egy sárvérű ér hozzám megviseli a kényes gyomromat, ég a bőröm, mintha parázzsal kínoznák, a gondolat, a gondolat, a gondolat olyan elviselhetetlen.*

-Hogyne lenne. Ha még egyszer hozzámérsz a kvibligyanús kezeddel levágom-*pont. Leviszem a hangsúlyt, felkelek, az átkos és igézős könyvet az asztalon hagyom, aztán kimegyek hosszú léptekkel és eltávozom a környékről, mielőtt kárt teszek a hőn szeretett könyvtárba. Az ilyenek miért jöhetnek ebbe az iskolába? Undorító.*

- Nem csak te alszol el az órákon, ne aggódj - válaszoltam vigyorogva Sabrinának, miközben kinyitottam a felajánlott könyvet - Amúgy köszi szépen, hogy segítesz... - tettem még hozzá, mielőtt nekiálltam volna átböngészni a tartalomjegyzéket. Végül úgy nézett ki, mégis sikerül valami épkézláb házit beadnom... A Prof biztos meg lesz lepődve...
Már az első bájital órám után tudtam: ezzel a tantárggyal nem leszünk barátok. Hát nem is lettünk. Azóta is szenvedek vele, nem egyszer kellett már segítséget kérnem a leckékkel, a különböző löttyökkel, meg a hozzávalókkal kapcsolatban. Volt néhány emlékezetes eset, mint a Felix Felicis leckém háromszori újraírása a végére 3x-oros terjedelemben, és társaik... Ezt akartam most elkerülni, éppen elég volt egy átlagméretű esszét összedobni a sárkányvérről, nem akartam még ehhez is plusz nyolc oldalt írni.
Hála az égnek, a lány segítőkésznek bizonyult. Amíg én serényen lapozgattam a könyvet az elejéről a végére (és fordítva) bármiféle használható információ után kutatva, ő már le is diktálta az első sorokat.
- Hm.. -válaszoltam neki miközben nekiálltam írni, amit az előbb mondott - Nem is rossz, sőt...! – kis szünet, amíg a végére értem, és átfutottam gyorsan- Kifejezetten jó! Mit gondolsz, mi lenne ha a vér felhasználási módjaival folytatnám?
Fordítottam felé a könyvet kinyitva valahol a hatszázadik oldal környékén. Dumbledore arcképe mellett volt kilistázva a sárkányvér 12 felhasználási módja, valamint ezeknek a felfedezése. Szerintem bőven jó lett volna a következő bekezdésnek, de azért inkább kikértem a szaktanácsadóm véleményét is...

Gregory

Nem csak én alszok az órákon? Ez megnyugtató. de most saját magára érti, vagy másra. Nem tudom. Minden esetre tetszett neki a házija kezdése, amit én fogalmaztam meg. A könyvben össze-vissza lapozgatott, már azt hittem sosem találja meg amit akar. De megtalálta. a hatszázadik oldalon a sárkányvér felhasználási módjai voltak felsorolva. Megkérdezte, hogy most jöhet-e az. Nem vagyok jó az ilyenekben, de ez az ötlet tetszett. A 12 pont egymás alá volt írva, Dumbledore feje mellett.

- Ezt még valahogyan át kellene alakítani mondatokká, de jó lesz. Kell ebben a segítség, vagy egyedül is menni fog? És ha valamiben segíthetek akkor szóljál. Én addig tovább írom az én kis jegyzeteimet.
Visszanéztem a lapomra. Elég kevés dolgot írtam le, és ez nem lesz elég Edwardnak. Többet kellene írnom, de nincs kedvem hozzá. Ha meg nem írok, akkor meg a bátyám fog megsértődni rám. sehogy se jó ez.
Felálltam és elmentem keresni gy újabb könyvet a sárkányokról, mivel nem akartam Gregory-t zavarni a nagy fogalmazásban. Rögtön találtam is egy másik példányát, ennek a Mindent a sárkányokról című könyvnek. Nagyszerű. Újra nekiálltam keresgélni a több mint hétszáz oldalas könyvben. Na ez biztosan egy élet munkája lehet! Én sosem tudnék könyvet írni. De nem is kell remélem.
Ismét feltekintettem.
-Kell segítség?- kérdeztem a srácot, érdeklődő és kedves tekintettel.

Hihetetlen, de olykor olyan lassan történnek a dolgok, hogy az ember azt kívánná, bár pörögne gyorsabban az idő. Aztán máskor pedig azért könyörög, hogy bár megállíthatná a napot és a holdat, hogy örökké tartson egyetlen pillanat. Valószínű, hogy ezt már senki sem érti…
Ujjaival mondhatni belekapaszkodott vörös hajtincseibe, s könyökét támasztva a mélybarna szín asztalnak egyre inkább arra koncentrált, hogy a sorok elolvasása közben nyitva tudja tartani kék íriszeit. Az eső odakint szakadt, és ez csak még nagyobb ürügy volt arra, hogy ásításra késztesse a körös-körül ülő diákokat, akik képesek voltak a lehető legunalmasabb időben, a lehető legunalmasabb helyet választani. A cseppek olyan egyenletes kopogásban verték az ütemet, hogy a gyenge idegzetűek akaratlanul is álomba szenderültek volna. Mindenki úgy ült, mintha csak egy szobor lenne a sok közül, sőt voltak, akik rádőlve a könyvekre, átengedték magukat a nyáltenger merész csábításának
Kék íriszei vízszintesen mozogva követték a könyvben feltüntetett sorokat, miközben hosszú gesztenye vörös hajtincsei, hol a lapok, hol pedig az asztal szélére borultak rá.
93. oldal / 52. fejezet
A Mandragóra valódi sírásának oka…
Puff.
A következő pillanatban egy kis elsős sikeresen magára borított egy rakás könyvet, melyek közül a sipítozó Madam Irma próbálta kimenteni. Egy pillanatra felpillantott, hogy nehogy lemaradjon akármiről is, majd újra visszaugrott a harmadik bekezdéshez. Ökölbe szorított keze egyre jobban orcájába süppedt, majd másik karjának - mely mozdulatlanul pihent a könyv élével párhuzamosan - ujjai elkezdték pörgetni maguk között a könyv bal felső sarkának csücskeit valamiféle ropogást kiváltva magából, míg valaki a távolból ki nem adott, egy hosszú „sssss” hangot.

Igen, a lányka hasznosan tölti el ideje nagy részét, ahogyan azt szokta. A cselekvéssel nincs is probléma, csak a társasággal… jobban mondva annak hiányával. Hisz egy épeszű ember sem szereti a 24 órát csendes magányban végigszenvedni. A móka, a kacagás, az önfeledt játék… Ezek azok a dolgok, melyek Luna mindennapjaiból vészesen hiányoznak. Persze amikor Harryvel, Ginnyvel vagy a többiekkel van az más… olyankor tényleg BOLDOGnak érzi magát. Ezek az órák, percek azonban nem köszöntik őt naponta.
A mai nap is úgy indult, hogy kis füzetét fogja megtölteni sorokkal, s ennek már neki is kezdett. Az üresen álló asztalkánál, hol csak ő foglalt helyet nagyon jól tudott koncentrálni, de azért azt sem bánta volna ha valaki csatlakozik hozzá… esetleg.
Erre nem került sor, pedig jó párszor felpillantott a vad körmölésből. Néhány perc elteltével fel is adta a reménytelennek tűnő várakozást, így szinte már izzó pennájával folytatta a bősz jegyzetelést. Mindent úgy írt le ahogy annak idején elmesélték neki. Persze saját tapasztalatait is hozzátette elvégre ez az ő kis füzetkéje volt.
Első oldal…
Thesztrál: Csak olyan emberek láthatják őket, akik már láttak valakit meghalni. Testalkatuk sovány, csontjaik jól láthatók, fekete bőrük lazán tapad a testükhöz. Lapockatájékuknál egy pár csontos, bőrhártyával borított szárny helyezkedik el, melyek elég nagyok az állat levegőbe emeléséhez. Fejükben, mely a sárkányéhoz hasonlít, merev tekintetű, pupillátlan, fehér szem ül. Fejükből két, rövid szarv áll ki.
Megjegyzés: Igazán kedves és szeretnivaló állatok, de ugyanakkor félénkek is, így óvatosan kell feléjük közeledni.
Második oldal…
Furmász:
Láthatatlan lény, a fülén át beszáll az ember fejébe és beszövi az agyat.
Megjegyzés: Szerencsére van egy olyan varázslatos szemüvegem, mely segítségével a furmászok fellelhetőek.
És ekkor valaki megzavarta az írásban, de Lunát cseppet sem zavarta. Már annak is örült, hogy valaki úgy szólt hozzá „szia” nem pedig valamelyik gúnynevén élcelődtek. És az idegen következő mondata… leülhet-e? Még szép!

- Áh szervusz! – pislantott fel „munkájából” a lány és társára meredt kedves tekintetével – Persze, foglalj csak helyet!

Mivel a másik hölgyemény nem nevén szólította meg, még azt is feltételezte, hogy nem ismeri. Akár hírből sem. Ennek szintúgy megörült, hisz úgymond „tiszta lappal” indulhat és ha megérti apró dolgait talán még nem is nézi zizzentnek.

- Luna vagyok!

A rövid bemutatkozás után fejét egy kicsit megdöntötte a jobb válla felé, ezzel jelezvén hogy kíváncsi újdonsült ismeretsége becses nevére is.

Luna <3


A halvány mosoly oly gyorsan jött, ahogy el is múlt a porcelán arcról.
A könyvek súlya alatt már épp elég megrogyott, hogy képes legyen az első pillanatban leülni. Így hát állva nézte tovább a lányt. Nem akar elájulni. Még mindig nem érezte jól magát. Vagy talán ezt is csak bemesélte magának, és soha nem is volt egészséges? Mennyi mindenben tévedhetett még?
Annyira furcsa volt, hogy valaki kedvesen szólítsa az elmúlt hetek után. Szinte hihetetlen, és mégis van ilyen. Na igen, az apró örömök az életben, amik néha megadatnak neki is.
Mélyet sóhajtott, kihúzta a széket, és helyet foglalt a szőkeséggel szemben. Még nem tudta meg fogja-e bánni, vagy sem, de kellett. Muszáj volt. Végig kell járnia újra mindent, hogy olyan lehessen, mint régen. A szíve mélyén azonban tudta, már semmi sem lesz olyan, mint volt. Az egy időszak volt az életében. Egy boldog, feledhetetlen időszak, aminek vége szakadt, és ott kell tovább folytatnia az életét, ahol abbahagyta.
Bárcsak mindig, és minden ilyen egyszerű lenne. – gondolta keserűen.
Nem akarta, hogy látsszon rajta mennyire meg van zakkanva, de azt sem, hogy aki szembe jön vele azt hihesse, minden rendben.
Minden rendben. Valóban képes lenne ezt mondani bárkinek is, aki felvetné?
Hazugság volna. Szemenszedett hazugság. Még mindig sajog mindene. Még mindig képtelen felejteni. Még mindig úgy jár-kel, mint valami szellem, aki itt ragadt, mert nincs hova mennie.
Nem akar hazamenni.Nem akar emlékezni. Nem akar többé a múltra gondolni. Fáj. Szakadatlanul, élesen, és tisztán. Mint egy törés.
Nem. Őt soha, és senki nem láthatja sírni. Soha, és semmiért. Még akkor is, ha belepusztul…
Lehunyta a pilláit, majd újból felnyitotta, hogy rendezhesse az arcvonásait, és a gondolatait.
- Julia. – hangzott a tömör válasz egy féloldalas mosoly kíséretében. – Woodrow – préselte ki a keresztneve után.
Annyira meg akart változni, annyival jobb akart lenni, és annyira tudta, hogy képtelen lesz rá. Felnyitották a szemét, meglátta a szépet, és a jót, és többé soha nem akarta elengedni, de a változás nem ment teljesen végbe, és most úgy érezte magát, mint egy félkész valami, ami ezer sebből vérzik, és magányos. Nagyon-nagyon magányos. Még akkor is, amikor mosolygott, amikor Abbeyvel volt, és amikor az órákon megpróbált valóban odakoncentrálni, és figyelni.
Abbey…
Mindennek ellenére vele maradt. Még az után is, hogy eltűnt, és képtelen volt egy szót is kinyögni, hogy hová, vagy miért ment el. Hirtelen rátört a fájdalom, mely eltorzította a finom vonásokat.
Nem. Ezt nem szabad.
Előrehulló haja alatt rendezte a maszkot, és Luna szemeibe nézett.
- Ne haragudj, én… - kezdte de nem tudta folytatni. Kétségbeesetten nézett körül, mintha keresne valamit. Valamit, amivel elterelheti magáról a figyelmet.
Aztán megpillantotta közvetlenül maga előtt a füzetet, és a megkezdett sorokat.
- Mi az, amit írsz? – hajolt közelebb a fejét félrefordítva próbál belelesni a másik írásába. Bármi, csak ne Ő legyen a középpontban. Rettegett, hogy mégis megtörik a súly alatt.
De erősnek kell lennie. Nem kívánkozhat örökké a párnája, és az ágya után. Nem. Most erősnek kell lennie, és maradnia, különben minden, amit eddig összekapart magából, újra darabjaira hullik…

Már nagyon unatkozom.. Unom a lányok lelkizését.. szeretek velük lenni, de most megcsömörlöttem. Az ilyen napokra jó lenne egy fiú haveri kör. Kár, hogy zavarban vagyok a társaságukban.
Azt hiszem lemegyek a könyvtárba és nézelődök kicsit.. Tegnap nem láttam azt a fura gyereket a macskájával. Milyen fiú rohangál a folyosón egy macskával..? Még Friccs sem hordja az ölében Mrs Norris-t, pedig az is beteg..

Valami akkor sem stimmel vele - nem mintha tetszene - de szívesen utána járnék. Ebben ritkán tévedek.

És jessz.. itt van.. -Kihúzod magad, gallér igazítás és felszeged a fejed és..
Már csak azt kellene kitalálni, hogy hogy vegyem fel a kontaktot.. -Gondolkozz! Gondolkozz..!

A könyvvel stírölős?
Még a végén azt hiszi, hogy ki akarok kezdeni vele. És valószínűleg belém is kötne, hogy mit bámulom.. Meg amúgy is már közhely a nonverbális kommunikációban.. nem.. az nem jó..
Hát nincs más választás, amikor elmegyek mellette és finoman hozzáérek a vállammal. Ha nem csal a megérzésem, úgy is megbizsergetem legbelül, akármilyen mogorva.
Vagy inkább a macskájával foglalkozzak? Gondolom odáig meg vissza van tőle..

-Milegyenmilegyen..?

Elindulok, előveszem az hamisítatlan előkelőségemet beállok a mellette lévő könyvespolchoz. Szép lassan araszolgatok felé a könyveket bújva, mintha tudnám mit keresek.
Közben röhögök magamban, hogy melyik polcot sikerült megtalálnom: Szépítkezés mugli módra; Kenceficék varázslatok helyett?; Csáb és ellenállhatatlanság.

Mit gondolhat rólam?

Még egy centi. Épp csak egy érintés és utána mosolygós bocsánatkérés.

Már csak fél..

*Hideg falak, komor kövek. Nem mintha az időjárás nem engedne meg ennél barátságosabb enteriőrt, de egy ilyen öreg épületben ennyi jutott. Aránylag csend is van. Remek, legalább nem fogunk fuldokolni a tömegtől. Igazság szerint attól félek, hogy csak ketten leszünk azzal a bolond könyvtárossal, aki a múltkor is megugrott Mephisto láttán. Apropó, macska.*
-Nem Mephisto, menj vissza-*fordulok meg hirtelen a folyosón és guggolok meg a szürke bestiával szembe. Sárga szemében sóvárgás, ahogy a kezemhez dörgöli a fejét, szívesen engednék neki, főleg ahogy szétterülő taláromon hanyatt vetette magát. Körülnézek, szerencsére sehol senki, végigfuttatom puha bundáján az ujjaim, lehajolok hozzá.*-Nem akarsz te könyvtáros által halni. Tűnés innen-*egyenesedek fel és ez a mozdulat, meg a hangsúly elég ahhoz, hogy kicsi agyában felfogja az utasítás lényegét, tényleg menni kell. Tulajdonképpen hízeleg a rajongása, az övé tűnik a legőszintébbnek. Sóhaj, megfordulok, amikor hosszú lábain elkocog és belépek a könyvtárba. Tudásszag. Remélem jutok vele valamire, mert ahogy múlik az év, úgy jön a pillanat, amikor haza kell menni, otthon, édes otthon, utolsó, képmutató játszóház, na igen.
Biccentek a könyvtárosnőnek, végiglépkedek a polcok mellett. Mondhatni fogalmazgatom a kérdést, hogy melyiket szeressem, bár már sejtem, hogy mit fogok választani. Nem baj. Azért megadom az esélyt a többinek is, természetesen a méltóságomon aluli témákkal foglalkozó sorok mellett ellépek, mintha füstből és ködből szőtték volna őket. Alkímia. Megnyalom a szám. Kéne. Majd. Egy pillanatra megállok, mondhatni hétköznapi téma mellett, kiveszek egy karcsúbb kötetet, hogy leellenőrizzek egy adatot a dolgozatomba, de még mindig érdekes a könyv, egészen a sorok közé feledkezem.
Léptek. Nem vagyok egyedül. Felpillantok. Muglis polc. Ha rajtam múlna kivágnák. Fintorba rándul a szám sarka. Egy sárga. A könyvtárban rossz ómen emberekkel találkozni, de ez legalább évfolyamtárs. Kár, hogy annyira nem erőteljesen képviseli magát, hogy emlékezzek rá alaposabban. Mindenesetre most araszol. Visszacsúsztatom a könyvem a helyére, mielőtt túl közel jönne ellépek.*
-Akarsz is valamit, vagy csak nincs jobb dolgod?-*fújok dühösen, elvégre ha azt hiszi, hogy nem látom akkor megélesíteném a látását szívesen ezzel-azzal, de ez egy könyvtárs, csak nyugalom. Nem bűvészkedünk.*

..és jessz megint, megszólított, nem kötekedve.. gyanús, mondhatni nagyon gyanús.. ilyenkor már rég lövellni szokott az átok a pálcájából.

Így közelről egész helyesnek tűnik. Csak ne lenne ilyen hosszú a haja. Ez már az igénytelenség egy formája. De legalább nem zsíros, mint Pitonnak.
-Ébresztő! Nem stírőlni jöttünk ide, hanem kideríteni amit szeretnék..!
Mardekáros aranyvérű.. Mennyire örülök, hogy anyámék családja annyira oda voltak maguktól. Könnyű így beilleszkedni bárhová, csak a kezdeményezés.. azt de utálom.
Most csak egy jó mondat.. Mardekár.. aranyvér.. mindig a könyvtárban.. Akkor nem lehet egy primitív sznob..
Csak a megfelelő mondat segít most..
Félszemmel, félvállról ránézek:

-Bocsánat, nem láttalak.

És keresgélek tovább..

Hülye! Hülye! Hülye!

Hát ez így nagyon béna volt.. gyorsan valamit hozzá kell tennem.. Húú.. valami sötétet.. valami mardekárosat.. Karkarov kell ide és Oroszország..

-Hallod, te sokat jársz a könyvtárba. Nem tudod, hol vannak a bájitalos könyvek? Már keresgélek egy ideje, de nem jut eszembe a bájitaltan és az alkímia közös tudomány területének az angol neve. Én még azt oroszul tanultam. Perfekt vagyok, de ha cruciatus-oznának se jutna eszembe. Te nem vágod?

*Az élet hülye. Vagy legalábbis nagyon-nagyon ostoba. Képes a leglehetetlenebb alakokat az utamba vetni, sőt, két marokkal szórni, dobálni, hogy aztán teljesen véletlenszerűen botoljak bele érdekesebb figurákba, éjszaka közepén, folyosó árnyán... De a könyvtár rossz ómen. Elektrába is itt botlottam. Azóta se hevertem ki, hogy hozzám ért azzal a félvér kezével és milyen nagyra volt magával! Szánalmas. Mintha lett volna ő bárki is. Mintha számított volna bárkinek is. Csak egy tintapaca, amit jó érzésű ember egyszerűen eltűntet. Persze, lehet, hogy csak nekem tűnt ennyire érdektelennek és jellegtelennek, bár ha a pofátlanságot jellegnek vennénk akkor ez a megállapítás nem állná meg a helyét, de nem veszem annak.*
-Nem láttál-*ismétlem meg hitetlenkedő szórakozottsággal, ellépek a polctól, legyen az övé, úgyse erre van dolgom, szemügyre veszem. Nem tűnik sárgának. Mégis az. Na igen, a látszat csal. De ez a kijelentése a bizonyíték. Annyira azért nem magas és nagy. Mármint hozzám képest igen, de sötét talárba, izzó kedéllyel nem vagyok egy tipikusan láthatatlan figura. Megvető mosoly a szám szélén.*-Akkor nem kéne biztonságosan zárt helyen közlekedned? Ha pl. Piton professzort se veszed észre, akkor annak beláthatatlan következményei lehetnek.
*Távol álljon tőlem a jóindulat, de egy ilyen figyelmeztetés még a hasznára lehet. Mindenesetre folytatja. Figyelmesen nézek rá. Már amennyire figyelmes lehetek. Már amennyire erre a kérdésre érdemes lenne válaszolni.*
-Madam Cvikkert se láttad?-*sóhaj, hátrarázom a hajam. Az egyik kezem zsebre süllyesztem, kitapintom a pálcám vonalát megnyugtatásképpen. Sima, hűvös fa.*-Azért nem találod, mert nincs. Illetve van az általános bájital részleg, de ott semmi érdekes nincs, csak alapkönyvek, a többi szét van szórva különböző téma szerint. Ha az alapkönyvekkel kellenek azok ott vannak négy polccal hátrább. Ha szótárt keresel az orosz-angolhoz az Madam Cvikker. Mit akarsz az alkímiától?-*hiába, erre a témára ugrok, mint Mephisto a húscafatra. Nem akarok még egy Hugrást alkímiára, rontják a színvonalat.*

Hogy miért kell állandóan ilyen szitukba keverjem magam? Inkább az a sok nyávogó csaj, mint ez a pökhendi szar alak. Mit érdekel, hogy a fiúkat szereti vagy a lányokat? Nem ő az az ember, akivel jóba leszek. Nem is értem, hogy miért jöttem ide.. Már megtanulhattam volna, hogy mardekárosokkal ne próbáljak haverkodni. Hiába magamfajta, attól még mindegyik egy sötét, rosszindulatú szemét. Ugyanolyan undorító, mint a Malfoy gyerek...... csak ne lenne olyan édes..

Pfú, de felidegesített. Rossz emberrel kezdett ki, ez a kis sznob zöld. Kérdőre von..? Engem..?
"Mit akarsz az alkímiától?" A kisujjam körmében is több tudás van, mint amit te itt könyvtárba magolással felhalmozhattál.
Húdeleoltom..

Na akkor... felvesszük az őszinte, kedves mosolyt, bájt és mélyen a szemébe nézve közlöm a mondandómat. Csak ügyesen, hogy a monológom végén essen le neki, hogy kioktatom.

- Nos, tényleg ne haragudj, hogy nem vettelek észre, de teljesen belemerültem a keresgélésbe. Elég fura rendszere van ennek a könyvtárnak. Még nem furdult elő, hogy valamit ne találjak. Az alkímiától pedig csak annyit szeretnék, hogy megtudjam a művész bájitalokban végzett kalkogén és fém reakciók milyen hatással vannak az ital erősségére. Én úgy emlékszem, hogy a földfémek felé csökken, de nem vagyok benne biztos. Nem tudom, hogy Piton erről mit tanított nektek. Nekem már rég volt a Durmstrangban. Ott elég nagy súlyt fektettek a kutatásra a különórákon.

Mégis egyre jobban érdekel.. Valahogy szeretem a kemény diókat.. Hah..

*"Szervusz, szép napunk van." "Jajj, de örülök, hogy itt látlak!" "stb" Nem, azt hiszem nem ezek lesznek azok a formulák, amik meghatározzák majd az általam kezdeményezett, vagy felém irányuló társalgási próbálkozásokat, de ha már az alapvető köröket is elhagyjuk. Mondjuk mondhatni én kezdtem. A szivárgó embertömeg útjába löktem egy kérdést, a válasz rá, hogy nem látott. Sért. Na igen. Már az ilyen apróságok is olyképpen kapargatják a hiúságom finom felületét, mint Mephisto tette anyám selyemsáljával, nem mellesleg nagy örömömre. De az a boldog pillanat messze van, marad a jelen. A féloldalas tartásom, a karbafont kezeim, a figyelmes tekintetem. Az a figyelem, amit talán meg sem érdekel. Felvonom a szemöldököm. Még jobban. Tovább nem megy. Visszaengedem, egy gunyoros mosoly telepszik az arcomra unottan, mert nincs jobb dolga, holott távol álljon tőlem a gúnyolódás.*
-Vagy úgy...-*lehelem szinte lélegzetfinoman, Madam Cvikker büszke lenne rám, hogy ilyen becsben tartom imádott könyvtára csendjét, azok után, hogy nem is olyan rég ő maga rikácsolta töröttre ezt a porszagú némaságot, amikor a macskámat felfedezte. Na igen. Ideje jóvá tennem. És a magam kedves szerénységében segítséget nyújtani. Bár kevés dologtól undorodok jobban.
Mintha csak a választ keresném körülpillantok, megvakarom az állam, tűnődővé mélyítem a tekintetem, amivel szemlélem, ez a hang... Hasra ne vágjam magam, hogy honnan jött. De persze lehet félreértem. Lehet, csak éppen kevés rá az esély.*
-Bájitaltan haladóknak. legfeljebb ott találsz ilyet. Alkímiában mi messze másfelé kalandozunk, nem annyira az alkímia anyagi sajátosságaival foglalkozunk, inkább az elméletével és a hatásával. Legalábbis jobbára-*nem, bármennyire is szeretném azt a kisdednek túl vehemens játszadozást az éjszaka közepén a professzorral aligha nevezhetném alkímiának.*
-Vagy kérdezd meg Foley professzort, ő tanítja a bájitaltant már, Piton professzor pedig átvette a sötét varázslatok kivédését és ő nem szereti különösebben, ha kérdezgetik...-*főleg nem minden valószínűség szerint tehetségtelen hugrabugosok, de ezt csak a végigmérésemmel közlöm. Tényleg, mit keres abban a házban egy volt Durmstrangos? Érdekes milyen elfajzások vannak. Félfordulattal odébb lépek, az átkok felé, kedvenc kötetem veszem le, és teszem az "asztalomra"*
-De szerintem ne erőltesd túl magad ilyesmivel...-*bököm ki még mintegy zárszónak, kicsit talál rosszindulatúan mielőtt kihúznám a székem és leülnék.*

- Seraphin -

Szerencsére ebben a szócsatában sem sikerült nyernie. Meleg csiklandozásként terjed szét a testemben az elégedettség. "Alkímiában mi messze másfelé kalandozunk.." Tehát fogalmad sincs arról, hogy mit kérdeztem. Ha nem lenne elég alapos a tudásom, nem nyitnám ki a számat a helyében.
Sikerült megnyugtasson a gondolat, hogy nem olyan okos, mint amilyennek mutatja magád. Így talán egyszerűbb legyőznöm és beférkőzzek a belső szférájába. Mármint az elméletibe.. egyelőre.. még 10 perc beszélgetés és a kis naív ellenfélnek fog tekinteni.. pedig messze alulmúl.. De az már legalább egy közös érintkezési felület.

-Igazán nem szerettem volna felvágni a külföldi tanulmányaimmal - *csak azzal, hogy többet tudok* - vannak ilyen kattanásaim, hogy nem tudok elaludni, amíg meg nem találom a választ a kérdésemre. - *elvégre ténylegesen is ezért vagyok itt* - Tényleg messze másfelé kalandozhattok az alkímiában, de a bájitaltanban is, mert a haladó könyvekben sem találtam a megoldást. Mint már mondtam ez egy speciális összefonódása a két tudománynak, ami az echtoplazmatikus elixírekkel foglalkozik. De látom téged az átkok jobban érdekelnek. Tényleg jobb lesz, ha Cvikkerhez fordulok.

Ezzel sarkon fordulok és elindulok a könyvtárosasszony irányába. Még érzem, hogy a szívem egy kicsit hevesen ver és izzadt a derekam. De ezt ő szerencsére nem látja. A "párbajt" sikerült verbális és nem tettleges irányba terelnem. Innentől kezdve nyert ügyem lesz..

Jajj.. nem bírok magammal..

Még egyszer hátrafordulok és szívélyesen felvilágosítom:
-Egy valamit tanulj meg: ne gondolj valakit erősnek vagy gyengének, okosnak vagy ostobának előítéletek alapján. Nekem mindegy volt hogy melyik házba kerülök, de erre az egyre megtanított Hugrabug Helga. Mindenkivel egyenlőként bánjak.

-És a helyedben nem csak a diáktársaimat nézném le, hanem magamon is végignéznék.. lent.. sértődöttségedben észre sem vetted, hogy összekötöttem a cipő fűződet -tettem hozzá egy kacsintás kíséretében és angolosan távozok Madam Cvikker asztalához.

A nap olyan forrón tűzött be a könyvtárba, hogy szinte hallani lehetett az öreg könyvek megviselt lapjainak a sercegését, ahogy lassan lángra kapnak. Hiába a mázsás függönyök, hiába a sok magas polc, a vastag falak, a meleg kérlelhetetlenül bekúszott a láthatatlan réseken...
Délután lévén gondoltam beugrok valami kis olvasmányért. Nem igazán tudtam, hogy mi is lesz, csak azt nem, hogy nem lesz köze a csillagokhoz... A legutóbbi éjszakám fele a Plútó és a Mars együttállásának firkálásával, meg a Vénusz holdjainak a bambulásával telt, ami nem volt épp pozitív hatással a kedvemre. Mindenképp valami vicces vagy könnyed irományt kerestem. Ahogy beértem a néma csendbe burkolózó helységbe, Madam Cvikker szemüvegén megtört a fény, mikor rámvillantotta apró, de annál mogorvább szemét.
Rámosolyogtam, jelezve, nem óhajtok egyetlen imádott kötetében sem kárt tenni, és azonnal elvetettem az ötletet, hogy esetleg az ő tanácsát kérjem, mit is olvassak... Mondjuk eleve elvetélt ötlet volt, de a pozitív hozzáállás sajnos még mindig elég jellemző rám. Tovább somfordáltam, mintha bizony rajtakaptak volna valamin, pedig ezúttal nem is csináltam semmit. Eljutott volna ide a "hírnevem" ?
Sóhajtás közepette róttam a napfényben fürdő polcokat, és valahogy eljutottam a szörnyek és lények könyvei közé.
- Pont ez kell nekem... - motyorásztam - Valami bestiális sztori.
De nem találtam semmi kedvemre valót, hiába kutakodtam a sokszor poros olvasmányok közt. Ezeket csak néhányan szoktuk nézegetni, most mégis elég sok könyv helye állt üresen. Csalódottan megfordultam, és indultam volna ki a parkba, mikor hirtelen észrevettem: Madár a ménesben - Egy hippogriff kalandjai a vadonban
Nem igazán figyeltem a környezetre, mert ismertem ezt a könyvet. és már évek óta nem olvastam. Egyedül arra emlékeztem, hogy nagyon nagyon szerettem.
Úgy kaptam fel, mint az éhes sas a pockot, és mohón kinyitottam. Aztán mire rájöttem, hogy egy szép rendbe rakott stóc tetejéről vettem le, lassan lejjebb eresztettem, hogy kilássak felette. Az asztalnál egy griffendéles lány ült, és merőn nézett. Leeresztettem a könyvet, és bevetettem a hupsz-mosolyt, ami az emberekből vagy a legdühösebb indulatokat hozza ki, vagy szintén mosolyra bírja őket. Reméltem, hogy most az utóbbiról lesz szó... Óvatosan visszahelyeztem a könyvet a rakásra.
- Bocs, kissé elragadtattam magam... - mondtam halkan a lánynak, nehogy Madam Cvikker lenyakazzon, amiért hangoskodom. - Te is... szereted a különleges lényeket? - próbáltam oldani a feszültsége(me)t. Hülye kérdés, gondolom nem a nyelvezet miatt vette le magának...

Míg Jessica elment átöltözni, elindultam a könyvtárba, ahogyan azt megbeszéltük. Halkan beléptem az ajtón, hisz tisztában voltam vele, hogy ezért Madam Cvikker harap. Fogtam magam és letelepedtem egy szimpatikus székre egy asztalhoz, ami mellett még három darab szék állt. Legszívesebben az asztalra pakoltam volna a lábaim, ez tűnt a legkényelmesebb pozitúrának, dehát ez a könyvtár, ahol minden szabály megszegése komoly következményeket von maga után.
Azon tűnődtem, hogy kell-e valamilyen könyv most nekem, de arra jutottam, hogy sem erőm sem energiám nincsen most olvasni, merthát van elég dolgom hetedikes léttemre.
Tehát hátradőltem a székben, a lábam nem pakoltam fel sehová, és türelmetlenül vártam Jessre, akinek az átöltözés mellett szerintem meg is kellett szárítkoznia, megtörölnie a szőke fürtjeit meg előbányászni egy száraz talárt, ami ugyebár nem két perc.
Addig mit is csináljak, a könyvtár ugyebár olvasásra való. Egy nagy darab X emelett az állítás mellett, semmi de semmi kedvem nincsen most olvasni. Szemlélni az embereket pedig olyan érdektelen dolog, mind egyformák. Naagy fekete talárt húznak maguk után és elmélyednek a könyvek rejtélyes világában. Ez sem az én kedvenc foglalatosságom. Marad nekem az agyalás minden hülyeségen, de ezt sem szeretem.
Ilyenkor eszembe jut anya, apa és Nadalia, ami még rémálmaimban és szörnyű hármas párosítás.
Ránéztem az órára, ami csak kattogott és kattogott.
Ennek a napnak sohasem lesz vége!

Norkys <3

Miután normálisan megszárítkoztam, átöltöztem, - ami abból állt hogy magamra öltöttem egy másik, ugyanolyan fekete tallárt - elindultam a könyvtárba. Igyekeztem minél halkabban belépni a terembe, ahol szó szerint síri csönd uralkodott, majd gyorsan körbenéztem és megláttam Kyst, aki unottan üldögélt a széken, és eléggé gondolataiba meredve bámult el valamerre a végtelenbe.
Valószínűleg minden megerőltetés nélkül megijeszthettem volna, de kinek hiányzik az, hogy esetleg felugorjon és felverje a csöndet, aztán ki legyünk utasítva a teremből, így csak mosolyogva figyeltem, ahogy nővérkém kicsit bambul maga elé, majd kezemmel csettintettem egyet előtte, majd gyorsan ledobtam magam az egyik székre az asztalnál, ahol már Kys üldögélt, és tettem ezt olyan csendben, hogy az már művészet, és elég bonyolult művelet.
Egy szóval igyekeztem elegánsan ugyanakkor halkan letelepedni, ami se nem lett elegáns, se nem lett halk.
-Hadd találjam ki! Nincs kedved olvasni?-kérdeztem kárörvendő mosollyal, majd megláttam Julest egy másik asztalnál, de mivel másvalakivel volt, nem akartam zavarni, így újra Norkys felé fordultam, és kicsit hintáztam is a széken megkockáztatva ezzel, hogy magamra szabadítom Madam Cvikkert.

*Ó... Milyen furcsa reggelre ébredtek itt a kedélyek. Hiszen ez már csak természetes, Mia ma reggel is csak nagyon korán tudott felkelni, de ma nem a park felé vette az irányt, hiszen hétközben volt, és akkor tanórákra kell mennie, és nem mehet akárhova. De már dél is elmúlt, és ma sokkal kevesebb órája volt, hát úgy döntött,. hogy meglátogatja a könyvtárat. Madam Cvikker már csak rápillantott, mert nem akarta bántani a könyveit, és ezt m,ár az idős banya is tudta nagyon jól, hiszen Mia inkább megragasztotta a könyveket,és a gyári hibákat is kijavította bennük egy kis bűbájjal, így a nőnek nem lehetett egy rossz szava sem ez ellen .Tulajdonképpen ő amolyan másodkönyvtáros is lehetett volna, mert már annyi poros könyvet vett kézbe, hoyg megszámolni sem lehet. Sőt, ha jobban belegondol, akkor lehet az a legvalószínűbb, hogy már az egész könyvtárrészleget kiolvasta, és nem kellett neki ehhez olyan sok idő. Hiszen már az ötödiket taposta, és elég sok időt töltött itt a kastély falai közöt ahhoz, hogy a sok polcon sorakozó egyedet kiolvashassa. Olyan jól ismerte ezt a termet, mint a saját tenyerét, vagy még annál is jobban. Éppen valami házi dolgozathoz gyűjtött anyagot,LLG-s órán kapott egy jó hosszú esszét, és most éppen valami repülő állatkáról kellett írni, és hogy miért hasznosak.. Mia nem mintha nem szeretett volna olvasni, csak az volt a baj, hogy írni nem szeretett. Szóval most is csak tollba mondta a szöveget, és a pennája korcsolyázva siklott a pergamenen, és a diktált szöveget sebesen rótta. Mia kezében és körülötte könyvek, s bár a kívülállónak nagyon káoszosnak tűnhetett, az igazi zseni- mint ő- arról ismerszik meg, hoyg tökéletesen kiismeri magát ebben a ,,rendben" is. Éppen azon volt, hogy egy sárkány repülésének az előnyeit ismertesse, amikor egy könyv hirtelen megmoccant, és eltűnt a látóköréből. Tekintete azonnal felpattant, és egy lányra talált szemben. Szintén göndör haj... Meglepetten szaladt fel a szemöldöke, és arcára mosoly íródott ki. Hiszen mi baja lenne egy olyan lánnyal, aki szintén szereti a könyveket? Barátságosan elmosolyodott, és egy kis kupacba pakolt néhány könyvet, amik egy kis pálcaintésre, meg egy ,,pakolás" varázsige elmotyogására a helyükre libbentek, és a felszabadult helyre mutatott, hogy a lányka csak üljön le. *
- Nos, én a könyveket szeretem. És ami a könyvekben szerepel. Legyen az humor, akció, leírás, bármi.. Még a versek közül is elég sok minden jöhet. Nyugodtan viheted a könyvet. Úgyis már lassan fejből fújom a tartalmát. Azt hiszem abból a könyvből m,ár mindent.. nahát! Te Hugrás vagy? De jó... Onnan még egy ismerősöm sincsen...
*Nos, csak egy kis kezdőlökés kell neki, és ő már hadarja is, akár akarja a másik, akár nem. Majd a lány kezébe nyomja a fentebb említett könyvet. Láthatóan rettentően örül a lány jelenlétének. Vagy csak túl magányos volt.. nem tudni.*

Miközben azon gondolkozom, hogy üssem el a bakimat, a szemem sarkából észreveszem Jesst, egyik háztársamat, aki lelkesen integet felém. Visszaintek neki a könyvvel, aztán óvatosan leteszem. A lány viszont rám mosolygott, és meggyőzött róla, hogy ismeri már a könyvet á-tól z-ig, és vihetem, ha akarom. Megköszönöm, és magamhoz szorítom a kötetet. Valami elfoglaltságom legalább lesz.
- Nincs hugrás ismerősöd? Pedig mi állítólag barátságosak vagyunk - fintorgok rá viccesen. - Kösz. A könyvet - emelem fel - meg köszi. Idejét sem tudom, mikor volt utoljára a kezemben valami normális olvasnivaló...
Azzal lehuppanok mellé. Vidám kis csajszinak tűnik, de egyedül azt tudom róla, hogy griffendéles.
- Jules Shine Kingwoods vagyok - nyújtom felé gyorsan felszabadított jobb kezemet - de úgy szólítasz, ahogy kedved tartja. Zavar, ha itt maradok? Nincs sok hely szabadon, Madam Cvikker környékére meg nem szívesen telepednék le. Szóval nagy könyvbarát vagy, igaz? Úgy látom érdekelnek a bestiák, legalábbis az érdekes... lények - hajolok kicsit közelebb a könyvekhez kíváncsian, amiket jó nagy rakásban tett le maga elé. Épp egy sárkányos irományt diktált a pergamenjének.
Szőke haján meg-meg csillan a forró fény. Az egész lány olyan kis törékeny és barátságos, mégsem ül mellette senki. Lehet, hogy van valami olyan tulajdonsága, ami miatt elkerülik? Nem hinném, de majd kiderül. Érdeklődőn néz, tekintete élénk és kedves.
- Hányadikos vagy? - kérdezem tőle, és próbálok némi életet lehelni a szavaimba. Nagyon elnyomja az agyamat ez az idő...

*A lány máris elmarja a könyvet, és Mia mosolya egyre szélesebbé válik, miközben arca érdeklődővé változik, és kissé talán fürkészővé is. Nem baj, ő már csak ilyen, és meg lehet szokni, hogy állandóan így néz arra, aki érdekli. A lány először csak csetlik-botlik a beszédben, de Mia valahogy érzi, hogy amint bemelegszik, úgy mint ő, szintén nekiindul, és ő is tud ódákat zengeni, talán csak mert élvezi a hangját, vagy talán csak mert tényleg szeret beszélni. Nem tudni, ő sem tudja, miért jön rá néha a beszélhetnék... Megrázza a fejét, és mosolyog tovább.*
- Nem, azt szokták mondani, hogy én általában eléggé észrevehetetlen vagyok. Látod, te is előbb figyeltél fel egy asztalon heverő könyvre, mint arra, hogy én itt dolgozok... Nem bánom, mert néha jó, de... Látod, megvannak a hátrányai is ennek...Am.. Ha esetleg valami jó olvasmány kellene, ami izgalmas, itt van ez...
*Azzal felkapja a ,,Utazás a menny és a pokol felé" című könyvet, és a lány felé nyújtja. A borítóján mindenféle furkászok, és griffek meg ki tudja mik vannak, vagyis nem kell itt valami komoly könyvre gondolni... Majd leülnek mellé, és bemutatkoznak. Mia arca hirtelen egy előkelő arcot vág, de csak mert ezt belénelvelték, és ettől képtelen megválni, elfogadja a kezet, és ő is mondja.*
- Én pedig Mia Silver vagyok. Nem zavar, ha itt vagyok, Madam Cvikker meg általában nem jön ide ellenőrizni, nagyon régi törzsvendég vagyok itt, a könyveket csak zárórakor viszem innen ki.. Szóval addig nagyon jól jön egy kis társaság, vagy kikapcsolódás. Mi járatban errefelé? Unaloműzés csupán?
*Érdeklődik, és már a stílusából érezni, hogy nagyon szeret sokat beszélni. *
- Könyvbarát? Az nem kifejezés... Imádok olvasni... Itt már minden könyvet olvastam, szóval ha igazi szakértő kell, én tudom, hogy melyik kell neked, és honnan... Szóval.. Humor, akció, komoly, ismertető, vagy önvédelmi könyv kell.. Rám számíthatsz... Amúgy.. Csak Mia vagyok...
*Igen,kicsit sem látszik meg rajta, hoyg szeret dumálni. Szegény lány, ha most nem fog sikítva elmenekülni, lehet hogy késő lesz. Majd újra szemügyre veszi a lánykát. Göndör fürtök... Nos, ismerős sztori lehet, ahogy reggel a tükör előtt áll, és nem nagyon tud vele mit kezdeni. Általában a haja csak álla  feje tetején, és van. Rámosolyog megint Shinre, és kacsint alig észrevehetően. A kérdésnél előbb elgondolkozik. Tulajdonképpen mit tudott meg a lányról? Sok mindent... A ház már eleve sokat elárul. S közben újra nyitja a száját, és mondja.*
- Az ötödiket taposgálom... És te?
*Kérdezett vissza, mert ez így helyes, és talán helyén való. Csoki barna szemekben meg érdeklődés, fürkészés, és kíváncsiság, biztatás, és várakozás üldögél. Úgy tűnik, Mia képtelen nem barátkozni. Néhány emberke volt, akivel találkozása után nem mondhatta el, hoyg igen, nagyon jó kis ismerősöké váltak, ha több már nem is, de ez nem annak tűnt, hogy két szó után vége lenne... a lány ehhez túl.. Sokszavúnak látszott... Igaz, most még nem az, mert nincs is miről beszélni, de csak találjanak egy közös témát, és Mia meglátása lehet igaznak fog bizonyulni.*

[Mia :) ]

Na, sikerült összeakadnom egy Hermione Granger-alkatú griffendélessel... Állítása szerint szeret a könyvtárban üldögélni, és ismeri is a polcok minden lakóját, ami csak jól jöhet nekem. Ötödikes létére érettnek tűnik, és kissé szószátyárnak, ami nem is baj. Miaként mutatkozik be. Biccentek, mintha ismerném, pedig bevallom magamnak, hogy még sosem hallottam róla. Valószínűleg a könyvek közti önkéntes száműzetése miatt.
Igyekszem halkan nevetni, miután egy szusszal végighadar vagy tíz mondatot, aminek a felét meg sem tudom jegyezni. Az mindenesetre biztos, hogy tényleg szeret olvasni: felajánlja segítségét olvasmány felkutatásában, és ennek bizonyítása képpen majd' az összes létező irodalmi műfajt belesűríti egy mondatba. Megemlíti az önvédelmi könyveket is. Hát ennyire kis mimózának tűnök? Az is kiderül, hogy jó griffendéles: nem tart Madam Cvikker villogó szemétől és szigorú elvárásaitól. Valószínűleg nem is olyan felelőtlen, mint én, aki bár szintén szeretem a könyvek társaságát, valamiért mindig történnek velük kellemetlen dolgok a környezetemben. Például túl közeli ismeretségre tesznek szert a reggelimmel, meg hasonlók...
- Ha ötödik, akkor RBF, igaz? - mosolygok rá. - Hát én a hatodikosok népes táborát erősítem.
Elveszem tőle a könyvet, amit mutat. Csupa érdekes állat borítja a fedőlapot, és elég kopott már hozzá, hogy egy egész seregnyi diák kezének nyomait őrizze.
- Köszönöm, el fogom ezt is olvasni.
Miközben végigfutom a tartalmát (tényleg jónak tűnik), válaszolok a kérdésére.
- Hát... az az igazság, hogy csak valami időtöltésnek valót kerestem, és pont nálad volt az, ami igazán tetszett, de ezzel elláttál több napra való olvasnivalóval. Talán év végéig is kihúzom vele, ugyanis nem ártana tanulnom is. - elhúzom a szám a gondolatra. - Na de a tanulásról inkább ne beszéljünk, az nem a kedvenc témám. Nekem legalábbis... - nézek rajta végig, cseppet sem rosszalóan, nehogy azt higgye, még elítélem, amiért ő - velem ellentétben - ilyen szorgalmas. Nem igazán értem, miért üldögél itt minden nap, egészen kedves lány. Az RBF-et pedig egy hasonlóan értelmes ember, mint amilyennek ő tűnik, nem hinném, hogy nagy feladatként értelmezné. Nem kérdezhetek rá az okra, mert azért nem vagyok tolakodó, bár kíváncsivá tesz a magánya.
- És mik a kedvenceid? Azt látom, hogy épp sárkányokkal foglalkozol. Nem nézném ki belőled, hogy nagy szörnyvadász volnál - vigyorgok rá. - Tudod már, "mi leszel, ha nagy leszel"? Csak mert nekem még fogalmam sincs. A szüleim muglik, tőlük nem sok segítséget kaphatok, habár ötletük az van bőven...
Szemében mohó kíváncsiságot vélek felfedezni. Könnyen szóba lehet vele elegyedni, így nem győzök csodálkozni, hogy egyedül üldögél itt, és a könyvekbe temetkezik... Gyötrő kíváncsiság fog el, de uralkodom magamon. Egyelőre... Közben körülnézek, nehogy a könyvtárosnő lesből lecsapjon, amiért túl szorosan fogom a könyveket, vagy valami. Gyorsan le is teszem őket Mia nagy rakása mellé.

Lassacskán Jessica is megérkezett, és megkérdezte, hogy ugye nincs-e kedvem olvasni, amire a válasz annyira egyértelmű, hogy inkább csak a fejcsóválással nyugtázom. Közben ő is letelepedett egy székre, és elkezdett azon hintázni.
-Jessica Winters! Te megőrültél ? Ha idejön Madam Cvikker ki fog minket tessékelni, és akkor megint mehetünk ki a hidegbe, a tóhoz, ahol lehet hogy még ottdekkolnak Nadék, és én igazán nem szeretnék ma csak este meleg vízben fürödni!
Suttogtam neki kétségbeesetten, hisz sosem voltam oda azért, ha valahonnan kidobnak avagy rendre utasítanak. Inkább én szerettem másokat rendre utasítani, és meglepően kínos tud lenni, ha egy ilyen emberre szólnak rá. Dehát ezt Jessica is jól tudja, tehát nem fog emiatt rám megharagudni, szóval emiatt nem is aggódom. A mondókám után visszadőltem a szék támlájára, és szemeimmel Jessicát fürkésztem. Sosem voltam tisztában vele, mennyire emésztik ezek a dolgok odabennt. Vajon ilyenkor pusztán dühös avagy el van keseredve. Bárcsak az emberek fejébe látnék, dehát nem látok, ezért vannak a szavak.
-Megviselt a dolog a tónál ? Bár szerintem könnyen túlteszed majd magad rajta, holott ez még tőle is durva volt. De te okosabb vagy ennél, igaz?
A kérdésemre miközben a választ vártam, elkezdtem csavargatni az egyik hajtincsemet, ami az egyik hülye szokásom. Egész hosszú kis hajzuhatagom nőtt  a hét év alatt, amit itt töltöttem. Na de hajtémától eltekintve újra elkezdtem vizsgálni a velem szemben ülő Jessica arcát, amiről a fájdalom sohasem sütött le. Mindig olyan vidám és jókedélyű volt eddigi beszélgetéseink alkamával, de néha-néha elábrándozott a tekintete, mint aki gondolatban máshol jár. Ilyenkor mindig felszoktam dobni egy vicces témát, mert zavart ha ilyennek látom. Magamat okoltam hogy nem tudom legalább oylankor elfeledtetni vele a problémáit , amikor velem van.

*Egy pillantás mennyi mindenről tud árulkodni. Lehet másnak nem tűnik fel, hogy a szem a lélek tükre, nekik csak arra jó a szem, hogy a fiúk a lányoknak mindenféle ökörséget összehordjanak a színükről. Eddig a legrosszabb bók az volt,hogy olyan kék Mia szeme, mint a tenger... Na, ez jó vicc.. Amikor az ő szeme barna, akkor meg... Áh.. hagyjuk. Inkább térjünk át egy olyan témára, amin nem fogja magát elröhögni. Na, itt van ez a lányka, és Mia egy nagy ezres csomagú galleonért le merné fogadni, hogy a lány nagyon szereti szintén a csokit. Vagy csak megérzés. Nő megérzés... vagy amit akartok. Kissé szertelen lányka, barátságos, és amint beindul, feloldódik, akkor meg lehet ismerni tlejesen. De hát... Hugrás, szóval nincs is olyan sok mindent megtárgyalni ezen. A kérdésnél csak bólint, és elmosolyodik.*
- Igen.. RBF.. valahogy várom is meg nem is... De ha te a hatodikban vagy, akkor biztos tudsz majd nekem segíteni.
*Csillan fel a szeme, és a lányra villantja a nagy XXXL-es mosolyát, s közben tökéletes fogsora is kikandikál, hófehér, és nincs is benne hiba. A lány elveszi a másik könyvet is, és ígéri, hogy el fogja olvasni. Majd elvigyorodik azon, hogy a lány nem nagyon szeret tanulni, és meglepő válasszal áll elő.*
- Én sem szeretek tanulni, akármennyire is ülök itt, én csak élvezet miatt olvasok, nem tanulás miatt. Amit itt látsz, az a házidolgozatom, amit holnap kell beadni, LLG-re. Kicsit lustácska vagyok, és jobban szeretek mindent az utolsó pillanatra hagyni. Ritka, ha hamarabb végzek vele... De.... Élvezem, ha ennyit kell írni, és mivel nem akarok megint görcsöt kapni, inkább pulipercennát használok. Tudod, ez eddig a legpraktikusabb... Nem ejt hibát, és amint kigondolom a mondatot, már írja is... Imádom. Csak ha valaki megzavar, szegény azokat is leírja..
*Pillant a pergamenre, amin az utolsó mondat a ,,Jé, neki is göndör haja van... gondolom ő is a tükör előtt reggel...". Igen, ez Mia, és nem is lehetne összekeverni. Kissé zavartan elmosolyodik, majd a pálcájával eltünteti a mondatot, bár lehet már késő. Mindennek megvan a hátránya, ugyebár. A kedvenc témájára rákérdeznek, és ő egy kis pillanatnyi gondolkodás után megszólal.*
- Nos, van az a mugli könyvíró, az a Rejtő Jenő... Na, azt hiszem nincsen párja. Olyan káprázatosan humoros könyveket ír, hogy elképesztő! Egyszerűen nem lehet letenni, és órákig kacagok egy oldalon. Istentelenül jó, akárki is írta, és csak ajánlani tudom a könyveit.
*Arán megint a nagy vigyor, és a szemei is csillognak, arról tanúskodva, hogy a könyv tényleg nagyon jó emlékeket ébreszt benne. A szörnyvadászon meg a szemöldöke felszalad, és a szemei is kistányérnagyságúra tágulnak. Majd vállvonogatás következik, és egy kis tűnődés után megjegyzi.*
- Hát, azt hiszem tényleg nem vagyok sárkány, vagy más szörnyikevadásznak való. Inkább arra gondoltam, hogy jönnék ide valamit tanítani, vagy valami pszichomókuska lennék a suliban, aki a tanulók elmeállapotát vizsgálgatja, meg ilyesmi... Az mindig jól jön, nem? Én meg szeretek hallgatni, mármint másokat meghallgatni, és eléggé barátkozós tipus is vagyok, szóval nem látom, hol lenne itt a gond... Tudod, azt hiszem, neked is valami olyan munka lenne jó, mondjuk a Minisztériumban a Játékok főosztályán. El tudnálak azt hiszem ott képzelni.
*És az újdonsült ismerősnéjét megint végigfürkészi, csodálkozás, és talán egy kis óvatosság a másik szemében. Majd átpillant a másik asztalhoz, ott is ül két lányka... Két csokiszínű írisze újra a társnőjére siklik, és mosolyogva nézi, ahogy az a könyveket leteszi. Csak nehogy itt hagyja. Bár el tudna utána menni, megkeresné, ha erről van szó..*

"Csodaszép színű a szeme", veszem észre. A napsugarak erőszakosan torlódnak benne, mintha fürödnének a furcsa kékségben. Az RBF segítségre csak legyintek.
- Neked nem lesz rá szükséged... Pláne nem tőlem.
Mikor megemlíti, hogy el tudna képzelni a Mágiaügyi Minisztériumban, ráadásul a játékok közt, szélesen elmosolyodom. Találok egy kis bevésést az asztalban: P.K. + J.L. Vajon a két szerelmes Madam Cvikker névtelen áldozata lett, vagy boldogan turbékol valahol? Lehet, hogy már nem is élnek, vagy épp a gyerekeikkel játszanak. Vagy épp a parkban olvasnak... Mennyi kis sors, mennyi lehetőség rejlik négy apró betűben... De aztán a csend visszazökkent Miához.
- Hát játszani, azt szeretek, ez tény. De a minisztériumi unalom nem hinném, hogy nekem való volna. Viszont nem rossz ötlet. Ha a szüleim hallanák, biztosan díjaznák...
Rejtő Jenőről én is hallottam, igen. De nem olvastam. Ahogy megtudtam, hogy felvettek ide, szinte kizárólag mágiával foglalkozó dolgok után kutattam, ez sokkal izgalmasabb világ, mint az, hidd el. Nekem nagyon új volt itt minden, de így visszagondolva sosem passzoltam igazán a mugli világba. Meg itt aztán több az olyan fura szerzet is, mint én.
Csak fecserészek, ahogy mindig szoktam, ha kérdeznek, és nem állítanak le.
- Én jobban szeretem az izgalmas dolgokat. Legszívesebben bestiákkal foglalkoznék, esetleg az aurori pályára lépnék, ha lenne hozzá elég eszem vagy kitartásom. Dehát, még van egy évem, nem igaz?
Figyelmesen néz, mintha inná a szavaimat. Jól esik a figyelme, de kicsit furán érzem magam a társaságában. Kettős érzéseket vált ki belőlem a lénye. Egyszerre barátságos, kedves és hűvös,  egy vidám márványszoborra emlékeztet. Nem mondanám, hogy kényelmetlenül érzem magam, de tény, hogy nem tudok túlzottan feloldódni mellette. Ettől függetlenül furcsa, de valami ösztönös vidámság árad Miából. Mint egy napos őszi reggel, ami bár tudja, hogy elmúlik majd, élvezi, hogy beragyogja még a nap.
Figyelem, ahogy nekiáll megint jegyzetelni. Végülis örülök, hogy megismertem valakit. Egyrészt hasznos lehet, másrészt mindig öröm tölt el, ha új dolgokkal találkozhatom. Habár kezdek kicsit unatkozni a könyvtár nyomasztó csendjében.

*Kissé kíváncsian villan fel a tekintete, hiszen neki miért ne lenne szüksége segítségre? Ő nem Hollóhátas, hogy annyit tanulna, vagy nem Hermione klónja, hogy az ujjából is kirázza a válaszokat a kérdésre. Hát akkor meg miről beszélgetünk? Épen felkapott Madam Cvikker egy kis halom könyvet, és Mia ebből tudta, hogy míg ezeket helyre teszi, eltelik vagy negyed óra, mert észre fogja venni a diákok által gondtalanul helyre pakolt, vagy csak odacsapott könyveket, és azokat kezdi el pakolgatni. Ez úgy tizenöt percet vesz igénybe. Szemeiben cinkos, vagy inkább csintalan fény gyullad ki, és a lányra villannak. *
- Szereted a forró csokit?
*Suttogja, mert a nyanyának elég jó hallása van az ilyesmivel kapcsolatban. Majd a pálcáját előveszi, és két bögre forró csoki bukkan fel a levegőben, és Mia az egyiket máris felkapja, majd belekortyol óvatosan, s bár minden mozdulata nagyon óvatos, kifejezetten előütközik most a ,,kisasszonyka" stílus, de erről nem tehet, ezt belénevelték. Majd a lány pályára vonatkozóan máris válaszol.*
- Nos, azt mondják, ha elég jól dolgozol, a papírmunkát az asszisztens végzi el, és te csak a játékokat szervezed... Érdekesnek tűnik, de én nem vagyok úgy oda a szervezkedésért. És igen, te így vagy ezzel, én meg úgy vagyok, hogy a muglik világát találom érdekesnek, és nagyon színesnek. Nagyon érdekes dolgok fordulnak ott elő. Igazán irigyelni tudnék néha sok emberkét a suliban, hogy tudnak velük bánni...
*Fecserészik a lány, és bizony a közelben ülő diákokban felmerülhet a kérdés, hogy ki bírná tovább beszéléssel tölteni az idejét, ki nyerné meg a beszélő maraton versenyt. Rejtő Jenő nevére csak bólint, hiszen elég nagy író volt, és ráadásul az első tíz között. *
- És mit szólnál valami Mágikus Lények Ügyosztályához? Vagy a Minisztérium egyáltalán nem smakkol? Esetleg LLG tanárnak...
*Kérdezi, vagy ötletel, miközben egy újabb korttyal eltünteti a csokiadagjának a felét. Hiszen ha a lány jobban szereti az állatkákat, és a varázslényeket, akkor miért ne? Bár az aurori szakma említésére csak elkomolyodik, és arcára kiíródik a magán véleményének egy árnyéka. *
- Nos, mindenki maga dönti el, hogy auror akar-e lenni, vagy más. De tudod, manapság szerintem már olyan magasan vannak a mércék, hogy nagyon keveset vesznek fel a jelentkezők közül. De ez csak az én véleményem. Eddig akikkel beszélgettem, azok hatvan százaléka aurornak készül....
*Azzal vág egy kis vicces grimaszt, mert hát valljuk be, izgalmas, és nagyon jó dolog aurornak lenni, de akkor is annyian jelentkeznek oda... Nem egyhangú kicsit a vizsgabiztosoknak? Tényleg... Esetleg valami vizsgáztató lehetne még... Ezen el is gondolkozott egy ezred másodpercre, majd újra a lányra nézett, és biccentett. Mosollyal, és őszinte nyíltsággal. Nem voltak olyan témánál, ami miatt most be kellett volna zárkóznia.*

Unatkozás közeli állapotom azonnal elillant, mikor Mia a semmiből előteremt két bögre forró csokoládét... összefut a nyál a számban a telt illattól. De a kellemes érzés azonnal szertefoszlik, mikor rádöbbenek, hol is vagyunk. Elkerekedik a szemem, látva, hogy a nálam is fiatalabb, törékeny lány, aki mindennapjait a néma könyvek közt tölti, ilyen merész mutatványra vetemedik: iszik a Madam Cvikker számára oly' becses könyvek közt, veszélyeztetve ezzel azok épségét.
Boldogan elkapom a meleg italt, és még az sem zavar, hogy kinn is ugyanilyen forró a levegő, mint a csésze a kezemben. Halkan belekortyolok. Nagyon finom. Közben hallgatom, ahogy halk hangon csacsog a mugli világ érdekességeiről, és hogy mennyire érdekli is mindaz, amit a varázstalanok csinálnak. Végül is egy külső szemlélőnek, mármint ha mágiát is használ, ez érdekesnek tűnhet... Csak bólogatok. Nagyon erőlteti a Minisztérium-témát. Megrázom a fejem, miután még egy korty lement.
- Nem, nem hinném, hogy az nekem való. Bár végülis... az még a jövő zenéje. Fincsi a csoki... jegyzem meg. - Nem vagy semmi, úgy látom szereted meglepni az embereket. Nem gondoltam volna, hogy ennyire merész vagy! Habár... házad a Griffendél. - teszem hozzá, majd rámosolygok, miközben leellenőrzöm Madam Cvikkert, nehogy észrevegyen, és kiátkozzon egy életre innen. Eközben Mia tovább ecseteli a jövőképet. Szerinte aurornak túl sokan jelentkeznek, és magasak az elvárások. Ebben igaza van, nem is nagyon bízom a dologban...
- Áh, tanárnak nem mennék, nem hiszem, hogy volna hozzá szigorom vagy türelmem. Nem, én valami izgalmas, változatos munkát szeretnék, amivel segíthetek az embereken és más lényeken is akár. Igen - csillan fel a szemem, mintha most fogalmazódott volna csak meg bennem. Aztán elfogy a forrócsokim. Gyorsan elrejtem a könyvkupac mögé, és eltűntetem a nyomait, habár az illata még ott terjeng a levegőben. Előkapom az apró kis üvegcsét, amit az öcsémtől kaptam a születésnapomra, és amiben a kedvenc parfümöm lapul, és cseppentek párat a csuklómra, és hadonászok egy kicsit, hogy szétterjedjen az édes illat. Mia felé nyújtom, hátha kér belőle - habár nem tudom, szokás-e parfümöt kínálni...
Észreveszem, ahogy megissza az utolsó kortyokat, mennyire érdekesen tartja a csészét. Mint egy úrinő. Ennek ellenére mégsem érzem kényelmetlenül magam mellette, nem árad belőle semmiféle fölényes elegancia, ami az arrogáns arisztokratákra jellemző, akik valljuk be, leginkább a Mardekár házat erősítik. Benne is van némi ridegség, de a szemében már nem látom azt a zárkózottságot, amit az első percekben. Határozottan kinyilvánítja a véleményét mindenről, és jól esik hallgatni a vékony, de kellemesen csengő hangját.
- Szóval, ha jól értem, akkor te gyerekekkel szeretnél foglalkozni... És érdekelnek a muglik is. Ez igazán... - keresem a megfelelő kifejezést - tiszteletreméltó és kedves.
De Madam Cvikker akkor eltipeg mellettünk. Észre sem vettem, hogy közeledik, még jó, hogy körbeillatosítottam magam. Csak remélni tudtam, hogy a csoki nyomtalanul eltűnt a levegőből. Inkább gyorsan kézbe kapom az egyik könyvet, és úgy teszek, mintha olvasnék. Majd miután a sasszemű könyvtárosnő elvonult, leteszem a könyvet. Kicsit túl hangosan is, ami azt illeti. Madam Cvikker visszanéz, és szúrósan tekint rám. Végigsimítok az öreg könyv gerincén, és rámosolygok Madam Cvikkerre, aki ezt látva egészen kicsit csak, de megenyhül, és továbbmegy.
Megrázom a fejem.
- Kiborít ez a nő... Mintha valami tiltott birodalom volna a könyvtár! - dühösen összehúzom a szemöldököm, de aztán elszáll a haragom, mikor megpillantok egy könyvet Mia feletti polcon. Rámutatok.
- Ne haragudj, ideadnád azt a könyvet? Azt a nagy pirosat...

Ahogy teljesen ártatlanul üldögéltem, illetve hintáztam a széken, egyszercsak Norkys fojtott hangon elkezdett megfeddni, amitől azon nyomban elment a kedvem a széken való dülöngéléstől és durcás arccal négy lábára állítottam a széket és sértődötten meg is jegyeztem.
-Nem akarok a tóhoz menni-szögeztem le a rend kedvéért, bár nem hittem, hogy Kys oda szeretett volna megint lesétálni, hogy találkozhasson sátáni kis húgocskánkkal. Ahogy a hideget említette Kys akaratlanul is összébb húztam a talárom és nővérkémre pillantottam.
-Igenis, nővérkém, csendben maradok és viselkedni fogok!-ígértem, majd kihúztam magam és az asztalra tettem egy könyvet, majd találomra kinyitottam. Fogalmam sem volt milyen könyv lehetett, mert hiába ültem felette a betűk elmosódtak és érthetetlenül összefolytak. Nem volt éppen felhőtlen gyerekkorom, sosem voltam magányos Norkys miatt, de hiányzott apa, hiányzott anya, aki bár ott volt, sosem volt velünk és a húgunk Nad, aki nagyon sok gonosz dolgot tett, de igazából sosem tudtam gyűlölni. Nem volt nap, hogy ne túráztattam volna az agyam a számomra legbántóbb dolgokon, és ezt utáltam.
~Miért kell nekem annyit gondolkoznom? Olyan egyszerű lenne, ha csak... Nem is tudom...ha nem lennének gondolkodni való perceim, pedig tudom, hogy azok mindig is lesznek.~
Felsóhajtottam, és megdörzsöltem a szemem, majd a könyv helyett a távolba meredtem, arra eszméltem fel a nem éppen felemelő gondolataimból, hogy Kys aggódó tekintettel méreget. Örültem, hogy nem lát bele a fejembe, de ahogy láttam ő nem így látta a dolgot, szerette volna tudni min töröm magam megint.
Mivel csak találgathatott, megkérdezte, hogy a tónál történtek viseltek-e meg, amire először is elmosolyodtam.
-Dehogyis!-ráztam a fejem, bár azért kicsit bántott, de nem akartam ügyet csinálni belőle.-Persze, túlteszem magam rajta, semmi gond...
Arra, hogy okosabb vagyok-e annál, minthogy ezen rágjam magam, nem válaszoltam rögtön, csak egy kis habozás után.
-Hát én nem fogom ezen emészteni magam-ráztam a fejem, így jelezve, hogy naná, hogy okosabb vagyok, fel sem veszem a dolgot. Megúsztam egy ruhatárcserével és egy hajszárítással és nekem ez elég is volt.
Mosolyogva figyeltem, ahogy Kys megintcsak kényszeredetten a haját csavargatja, majd kényszeredetten abbahagyja. Rossz szokás, de hát mindenkinek van egy-pár :).

A nagy unalmamban felpattantam a székről, és olyan hangosan nyikorgott a szék, hogy még én magam is felszisszentem.
-Te , Jess, csinálnunk kéne valamit hm?
Mondtam kicsit halkan neki, mert még mindig csengett a fülemben, ahogy a székem talpa végig súrolódik a lambérián, és megtöri azt a kínos csendet, ami a könyvtárban volt. Dehát azután gyorsan megembereltem magam, halkan visszatoltam a székemet, és egy bocsánatkérő nézés kíséretében hajoltam le Jessica mellé.
Azon töprengtem, hogy milyen óráim is lesznek, közben meg igazából nem is érdekelt az egész. Itt a továbbtanulás meg minden. Aurorrképző és eféle nyalánkságok. Halálunalom. Nem akarom elhagyni a Roxfortot! Nem! Nem! Soha!
Véletlen hangosan kimondtam, hogy "soha", és már megint magamra hívtam a figyelmet a kísérteties csend közepette. Na szép azkéne mégcsak hogy büntetőbe menjek.
Csönd Kys nem akarsz Pitonhoz kerülni plusz munkára. 18 évesen még mindig tartok ettől a rémségtől, pedig sosem ártott nekem. Azonkívül persze hogy grifis vagyok, és a büntető munkák kisebb koromban.
Emlékszem az első rajzomra róla: torz volt és a fekete haja csakúgy belelógott a szemébe, és ajándékokat rajzoltam mellé, csupa samponos flakonnal teli. A talárját húzta maga után, és a karvaly orra kandikált ki egyedül a haj mögül. Amikor elkobozta, rögtön szárnyalhattam az irodájába.
Sötét volt és büdös .Olyan Perselus Piton szag. Még most is elevenen él bennem ez a szag, a szoba, a tárgyak, meg ahogy nézett gonoszan a szemeivel, és csak mondta hogy írj meg írj.
Akaratlanul is fintorogva bámultam magam elé, nem tudtam uralni az arckifejezésem, ha róla gondolkodtam. Dehát Jessica ezt a nézésem is ismeri, nem fog meglepődni és nem is fogja kérdezni, hogy min is jár az eszem.
-Rendben Jess. Ez egy halál unalmas nap! Kérlek dobj fel mert depressziós leszek!

*No lám. És milyen igaza volt a csokival kapcsolatban! Elmehetne valami jósnak, vagy esetleg egy médiumnak. Hiszen az tudná így megmondani, hogy az illető pontosan minek is örül. Vagy csak keverjük a szezont a fazonnal? Míg a lány körbekukkant, hogy a könyvtárosnő merre is leledzik, addig Mia megfigyeli őt. Nos, nem bíznak benne? Azt hiszik, hogy ki akarja magát csapatni innen? áá... Annál picit több esze van. Csak jól titkolja. A megjegyzésre csak elvigyorodik, és vidáman kacsint az ideiglenes beszélgetőpartnerére. De a Minisztériumos témát most szépen csendben elhagyja, egy kis fejbiccentéssel karöltve, és nem akar vele tovább foglalkozni. Az aurori pályára csak olyan arckifejezést lát elsuhanni, ami arra enged következtetni, hogy egyetértenek vele, hanem is egészen, csak bizonyos mértékig. Aztán a tanári állás is meglőve... Bár Mia csak megjegyezte... Nem kell a fejét leharapni. Majd új ötletet vet fel.*
- Na és... Tudod, Romániába lehet menni sárkánygondozónak vagy minek is. Szerintem ez eléggé izgalmas, állatokkal kapcsolatos, És segíthetsz azokon az embereken, akik találkoznának velük... de hála neked nem fognak... vagy nem fognak rá emlékezni. Na?
*Kicsit merész ötlet, de miért ne? Minden elvárásnak megfelel. Hiszen a lány nem mondta, mennyire szeretne veszélyes munkát. Szóval... Majd eltünteti a két poharat, és a könyvet a kezébe kapja, mert Madam Cvikker már megint közeledik. A parfümöt elfogadja, előbb a tetejébe beleszagol, hogy milyen illata van, majd miután nagyon finomnak találta, egy aprócskát pisszentett a csuklójára, és visszaadta az üvegcsét. Majd leírta egy pergamenre a nevét, hogy ne felejtse el, és a könyvtáros nő meg talán azt hitte, hogy jegyzetel.. Nem baj... Majd a lány újabb mondatát kissé kijavítja.*
- Igen, de felnőttekkel is... Nem akarok óvónéni lenni, vagy tanár.. Inkább maradok csak pszichomókus, vagy ilyesmi... Szeretek segíteni, és lelki támaszt nyújtani. Nem számít, mi az ára. Persze... Itt is van néhány kikötés...
*És igen, hiszen azért a jó munkakörülmények sem hanyagolhatók el... Majd rámosolyog a lányra, és rábólint a saját szavaira, egyetértve velük.*

Ahogy üldögéltünk csendes unalomban, Norkys egyszercsak felpattant a székről, ami aztán egyenes arányosságban követte az, hogy nyikorogva súrolta a padlót a szék lába, amin kicsit meg is ijedtem, és gyorsan a könyvtáros asztala felé sandítottam, majd ha nem nézett volna Kys kicsit ijedten saját meggondolatlanságától, még nevettem is volna, de így csak felálltam én is, majd visszaraktam a könyvet, amit levettem, és Kysre néztem.
-Ugyan, ne ess túlzásokba!-válaszoltam neki a depressziót illetően, majd eleget téve a kérésnek, gyorsan gondolkodtam, hogy vajon mit is tudnék neki mondani.-Képzeld, nagyon rossz napom volt, mármint mielőtt Nad hanyag eleganciával bele nem lökött volna a vízbe...
Nővérkémre néztem, hogy érdekli-e, amit mondok.
-Hát nem túl jó téma, ez nem segít ki a depresszió felé tartó útról-vigyorogtam, majd megint belekezdtem a mondokómba.-Szóval úgy kezdődött, hogy lekéstem a reggelit, de az még nem is volt olyan nagy baj, de megint eltévedtem a mozgó lépcsőkön...
Közben elindultunk a könyvtárból kifelé, mert nem akartam ott maradni.
-Szerintem menjünk inkább a folyosóra...-javasoltam, közbe már mentem is ki az ajtón, és hátranéztem, hogy Kys követ-e kifelé. Mielőtt kijöttem bólintottam egyet Madam Cvikker felé és megkönnyebbült sóhajjal léptem ki a teremből.

Bocsi a késésért...

Az ismeretlen lány egy kecses mozdulattal kihúzza a széket és helyet foglal Lunával szemben. Kissé furcsa az arckifejezése, olyan elmélyült. Mintha valahol egészen másutt járna, az óperenciás tengeren is túl… ahogyan azt a hollós lányka nap, mint nap megteszi. Kalandozott már a messzi dzsungelben és a tündérek birodalmában is, szóval számára nem ismeretlen szó az álmodozás. Az ő szótárában bizony megannyi szinonima jelöli e csodás kifejezést, mellyel röviden le is lehet írni Miss Lovegood jellemét. De hát hol is lenne máshol biztonságban, mint a saját maga által gondosan felépített kis álomdimenzióban. Ott nem létezik gonosz vagy ördög, csakis nevetés és empátia.
Visszatérve az eredeti gondolatmenethez a másik lány arcán gondterheltség és fájdalom látszik, de ez valószínűleg csak Luna kiváltsága hogy ily mértékben észre képes venni a gyötrelem legapróbb jeleit. Talán saját tapasztalatai miatt…?! Bár mindig derűsnek kívánja mutatni hófehér orcáját, de a szíve legtöbbször az igaz barátok szeretetéért kiált. Igen, az biztos hogy ennek a lánynak is gondjai vannak, s bármiről is legyen szó Luna örömmel segít jobb kedvre deríteni bárkit, főként ha közben esetleg egy barátot is szerezhet… vagy legalább eggyel kevesebb embert aki gúnyolja…

- Tetszik a neved, úgy összecseng… - mormolta Luna miközben fejében folyton folyvást csak ezt ismételgette: Julia Woodrow, Julia Woodrow, Julia Woodrow, Julia Woodrow, Julia Woodrow, Julia Woodrow, Julia Woodrow, Julia Woodrow…

Igen, mindig is kirítt a tömegből furcsaságai miatt, s régebben még próbálta is visszafogni néhány ehhez hasonló felindulását, de manapság már cseppet sem érdekli mit gondolnak róla az emberek. Hisz az az ő véleményük…

- Áh ez semmiség. Ha tényleg érdekel megmutathatom… - válaszolta vidám mosollyal arcán, mely mögött lakozó szíve egyre csak csordultig telt mámoros örömmel.

Várt egy pár másodpercet, s ha Julia bólogatott avagy egyre közelebb férkőzött kis noteszéhez akkor boldogan tárta fel a „nagy” titkot előtte és bevezette a legendás lények rejtélyes birodalmába.

- Nos egy füzetbe írogatom fel az eddig le nem jegyzett legendás lények neveit és a róluk tudni illő dolgokat. Tudtad, hogy egy könyv sem ír itt a thesztrálokról? – mesélte önfeledten a lányka, kinek abszolút beindult a fantáziája és alig várta, hogy minden értékes információt megosszon társával.

Talán szóterelés, talán valódi érdeklődés… Nem tudni, egyelőre! Luna majd idővel úgyis ráeszmél, ha a kutya se kíváncsi a szorgosan lejegyzetelt irományaira, de most rettentően élvezi a helyzetet. Persze észben tartja a feladatát is miszerint meg kell kérdeznie mi Julia hihetetlen rosszkedvének oka!

- Sárkányok... - merengek el. - Igen, az aztán izgalmas munka lehet...
Az órámra pillantok. Elment az idő a csevegéssel, és bár azért jöttem, hogy olvassak, így is jól szórakoztam, és még könyveket is találtam. Rámosolygok Miára, a frissen szerzett ismerősömre, és felkapom a könyveket.
- Ne haragudj, de muszáj mennem, még tanulnom kellene, és tartozom egy levéllel az otthoniaknak. Manapság nagyon fontos, hogy tudják, jól vagyok. Muglik... Még inkább féltenek, mintha aranyvérű lennék - mosolyodom el keserűen, és felállok. Kézbe veszem a köteteket, és még egyszer megköszönöm.
- Örülök, hogy megismertelek - mondom neki őszintén, és egy utolsó mustra pillantást vetek rá. Kár, hogy sietnem kell, szívesen megismerném jobban. De hát lesz még időnk elég rá. - Ha elolvastam - mutatom fel az általa ajánlott könyvet - mindenképp megkereslek, és beszámolok, hogy hogy tetszett. Addig is...további kellemes forrócsokizást és olvasást.
Kicsit szomorúan megfordulok, és Madam Cvikkerhez megyek, hogy kikölcsönözzem a könyveket. Amíg elé nem érek, eszembe sem jut, hogy micsoda próbatétel ez, hiszen jól tudja, hogy nem vagyok a könyvek őrangyala, de biztató ábrázattal, magabiztosan odalépek hozzá, és leteszem őket óvatosan elé. Rám emeli metsző tekintetét, mintha próbának vetne alá, majd elégedetlen mozdulatokkal tolja elém a kölcsönzők könyvét, hogy írjam alá.
Mikor ez megtörtént, elégedetten veszem kézbe a könyveket. Hátra fordulok, és integetek egy utolsót Miának. Ugyanezzel a lendülettel kisodrom az egyik diáktársam kezéből a három nehéz tankönyvet, amiket hurcolt.
Felkapom őket a földről, visszanyomom tulajdonosa kezébe őket, és vörösödő fejjel sietve elköszönök Madam Cvikkertől. Néma csöndben, sietve kivonulok, de az ajtóból visszafordulva látom, hogy Mia vidáman mosolyog. Ettől nekem is jobb kedvem lesz, és egy utolsó búcsúintés után kilépek a néma könyvek birodalmából.

Jul

*Nos, Hugrabugos újdonsült barátnéjának mennie kell... Ennyit arról, hogy jobban össze fognak melegedni. De nem baj, mondják, hogy kicsi a világ, szóval nem lehetetlen, hogy össze fognak még találkozni. Elviharzik, és Mia nem szomorkodik, fognak még találkozni, így csak biccent, és somolyogva int, hogy igen, a viszont látásig viszlát... A csokizásra csak elsomolyodik, és nagyon reméli, hogy Madam Cvikkernem úgy értette, hogy itt a  könyvtárban -ami igaz- űzi ezt,... Szóval amint Jul eltűnik, Mia lediktál még néhány mondatot a dolgozatához, és azzal a könyveket a helyükre küldi egy Pakolás igével, majd két olvasmányt kap fel, és a dolgozatíráshoz használt cuccait is elpakolja, majd a hóna alá csapja, és elindul velük a pulthoz. ott vidáman odafirkantja az ő elegáns, vékony, és hosszúkás betűivel a nevét a könyvbe, és búcsút int a többieknek bent, majd kinyitja az ajtót, és lendületesen ő is távozik. *
- Na, ezzel megvolnánk... Azt hiszem, megkeresem Bamt, hátha van szabad órája velem gyakorolni...
*Motyogta az orra alatt, és ellökte magát az ajtótól, hogy elindulhasson a folyosón a Griffendél szárnyba, ott meg lepakoljon, és a megegyezéshez híven elindult a gördeszka tanárát megkeresni...*

Csodaszép idő volt, a reggelihez képest, hiszen akkor még a dolog úgy látszott, hogy eső lesz. Fekete felhők gyülekeztek az égen és vészjósló esőt ígértek. De az ígéretüket nem tartották meg. Már hétágra sütött a nap, sugarai felmelegítették az iskola ódon, hideg falait. Szinte minden élőlény boldog volt, hogy egy kis melegség lepte el a Roxfotot, és annak birtokát. Szinte mindegyiket. Az iskola régi, festményekkel díszített folyosóin gy srác, pontosabban Nicolas Baxton, idegesen sietett végig. Az útja a könyvtár felé vezetett. Nem szerette a könyvtárakat, de most mégis arra kényszült, hogy meglátogassa azt a helységet. Nagy ívben elkerülte az ilyesféle helyeket, mivel szerinte oda csak a balfácánok járnak. Így most próbált észrevétlenül elsuhanni a folyosókon. Szinte úgy surrant el rajtuk, mintha tiltva lenne, hogy bárki is bemenjen a könyvtárba. Egyáltalán nem akarta, hogy akárki is észrevegye, próbált feltűnéstelen maradni. Útközben találkozott néhány háztársával, valakivel leállt egy kicsit beszélgetni, valakinek csak köszönt, de senkinek sem árulta el, hogy merre megy.
Csak azért kellet elmennie a könyvtárba, arra az utált helyre, mivel ha nem akart megbukni gyógynövénytanból, akkor azt a házi dolgozatot, amit most adtak fel, meg kellett csinálnia. Ezen múlt, hogy milyen lesz év végén ebből a tantárgyból. De nem akart szégyent hozni a családjára, hiszen akkor ő lenne az első Baxton, aki megbukott gyógynövénytanból. Így hát arra kényszerült, hogy belépjen a könyvtárba.
Épp befordult azon a sarkon, ami arra a folyosóra vitt, amin a könyvtár bejárata állott, mikor megpillantott két lányt, akik pont onnan jöttek ki fele. Az egyik griffendéles volt, a másik hugrabugos. Ezek közül egyik házat sem szerette, tulajdonképpen csak a mardekárt sorolta azon házak közé, amikbe-szerinte- normális varázsló- és boszorkánytanoncok járnak. Bár a mardekárosok közül sem tartott mindenkit normálisnak.
Nicolas azon elmélkedett, hogy mit is keres a könyvtárnál, mikor bárki másról is le tudja másolni a házi dolgozatot, mikor belement a hugrás lányba.
- Nem tudsz vigyázni?- mondta egy pillanatra hátrafordulva alig hallhatóan. Meg sem várta a választ, hiszen fölöslegesnek tartott egyetlen egy szóra is méltatni egy hugrabugost. Szerinte ugyanis az úgysem tudott volna semmi értelmeset kinyögni válaszadás képen. Így hát rögtön előre is fordult, hogy folytathassa az útját a könyvtár irányába.

Nicolas, Norkys <3

Kicsit elgondolkoztam, szokás szerint, magam elé meredve lépdeltem a folyosón, közben nagyon nem is figyeltem a körülöttem lévő dolgokra, csak Norkysra vetettem egy pillantást, és rá is mosolyogtam. Hihetetlen volt, hogy neki mindig milyen jó kedve volt, sokszor követni se tudtam.
Felemeltem a kezem és a szám elé téve a kezem, tüsszentettem egy nagyot, és közben talán az én hibámból - bár ebben nem voltam biztos -, de jó nagyot ütköztem egy sráccal, aki mérgesen rám is förmedt.
-Nem tudsz vigyázni?-kérdezte tőlem haragos tekintettel, amitől nekem is elment a kedvem attól, hogy bocsánatot kérjek a vigyázatlanságomért, így hát nem is kértem, csak keresztbefontam a karom és a fiúra néztem, magasabb volt nálam, így sajnos fel kellett néznem rá.
-Nem kéne azt hinned, hogy az egész folyosó a tied, és akkor talán el is férnél mellettem!-vágtam vissza, nem akartam hagyni magamat, a Mardekárosokból már kezdett elegem lenni, és mit tesz Isten, a srác is Mardekáros volt. Ki gondolná, pedig olyan átkozottul udvarias! Hát hiába látszik rajta, hogy milyen házból szalajtották, ahogy minden bizonnyal rólam is, és azért kötnek belém folyton. Frankó.

Nicolas és Jessica  

Mihelyst kisétáltunk a könyvtár előtti folyosóra, nem tudtunk zökkenőmentesen tovább evickélni, mint a rendes Roxfortos diákok, hanem egy srácba botlottunk. Jess hatalmasat tüsszentett, ami nem volt persze véletlen. Bizonyosan meghült, mivel ugyebár Nad volt oly kedves, hogy ingyen és bérmentve biztosított fürdőt neki, méghozzá a Fekete-tóban. Mondhatom , szép.
Nem elég neki ez a betegség, még ez is kell neki. Belebotlani egy csöppet sem udvarias mardekáros fiúba, akinek még feljebb is áll, holott ő is lehetett volna figyelemsebb.
Nem voltam teketóriázós kedvemben, inkább a sarkamra álltam és igyekeztem a megfelelő , kimért hangnemben rendre utasítani a fiút.
-Idefigyelj, öcsi!-szóltam neki, és elétoppantam egy határozott lépéssel.
-Ha egy lány nekedütközik, akkor is neked illik elnézést kérned! De mivel látom nem vagy tisztában az alapvető etikettel, próbálom neked megfogalmazni  a dolgokat olyan kistílűen, hogy meg is értsd. Moderáld magad, vagy meggyűlik velem a bajod!
Rivalltam rá magamat is meghökkentve, nem akartam fölényeskedni vagy kiosztani, no de csak ne egy mardekáros fiú pattogjon itt nekem.
Viszont kifejezetten örülnék annak, ha visszaszólna valami felháborítót, hisz megjött a kedvem a vitatkozáshoz. Ha meg magába száll, annak szintén örülök, mert egy mardekáros sem szent és tévedhetetlen, tanulhatna egy kis jómodort valahol.
Miközben vártam a fiú válaszára, kicsit elkalandozott a tekintetem a folyosón. Figyeltem, ki hogyan és merre megy, mindig is megnéztem magamnak az összes embert, aki elment mellettem. Jó tudni, kikkel járok egy iskolába, sőt, a hangsúly azon van, hogy kikkel élek együtt.
Hisz hiába van négy ház, hiába vannak klikkek és baráti társaságok, mi itt mind csak egymásra számíthatunk!

Nicolas már épp indult volna tovább, mikor a két lány egyszerre szólt neki. Nem is figyelt volna rájuk, csak az öcskös szót hallotta meg, mert nagyon nem szerette, ha úgy hívják.
„Na még ezek is itt vannak. Nem elég a gyógynövénytan nekem, de még ezek is! Miért nem bírják soha sem felfogni az ilyenek, hogy a mardekárosok felettük állnak?”
A srác a nagy gondokozás közben lassan megfordult és kérdőn nézett a két lányra.
- Öcskös?!- a hangjában észre lehetett venni a kérdő hangsúlyt, de ezt elnyomta az a felhördülő hangnem, amit akkor szoktak használni, amikor valami olyat mondanak róluk, ami nem is igaz rájuk. Természetesen itt nem ez volt a helyzet, de Nick mégis ilyen hangnemben kérdezett vissza. Már sejtette, hogy mi lesz a válasz az öcskös kérdésre, hiszen egy ilyen griffendélestől és hugrabugostól mi mást várhatott volna. A nevüket nem is tudta, csak annyi információja volt róluk, hogy a griffendéles hetedéves, a hugrabugos pedig hatodéves.
Szótlanul tűrte, hogy a griffendéles csaj jól kioktassa az illemszabályokból, majd hirtelen közbe szólt, mert már nagyon unta az üres fecsegést.
- Lennél olyan kedves és befognád, mert engem, egy cseppet sem érdekel, hogy kinek és hogyan kellett volna bocsánatot kérnie.- lehet, hogy ez bunkó volt, de Nicolastól ezt nem is lehetett másképp várni. Mindenkivel ilyen volt, kivéve néhány háztársát. Nem különösebben érdekelték az illemszabályok, hiszen minek is azt tudni? Értelmetlen dolog, amit egy hülye talált ki, csak azért, hogy úgy legyen ahogyan ő szeretné. Már szeretett volna elszakadni az „oktatóktól”, és be akart már menni a könyvtárba, vagy már ki tudja hova, csak el innen, mert idegesítette őt a két lány. Nem akart vitába szállni velük, mivel tudta, hogy akkor is nekik állna feljebb és neki most erre nem volt ideje. Így ismét próbált pár szabaduló lépést tenni.

[Melore Lainey számára :) ]
1997. június
A könyvek közt megbúvó csend behálózta az egész könyvtárat. A diákok pennája visszafogottan sercegett, akárcsak az enyém a mágiatörténet dolgozatom felett. Dühösen kapartam a sorokat. Mindig is utáltam ezt a tantárgyat, szüleimtől és a rokonoktól örökké azt hallottam, mi is örtént a családdal ekkor meg akkor, ki mit csinált, és akkor már nem volt megállás. Egészen Merlinig visszamenőleg végighallgathattam a családom történetét, ennek ellenére egy oldalnyit sem írhattam volna vele tele, semmit sem jegyeztem meg belőle. Sosem érdekelt valakinek a származása.
Az 1756-os nagy wales-i sárkánytámadásról kellett írnom, de ebben is alig volt valami, ami érdekelt, egyedül a hatalmas, méltóságteljes és halálos bestiák voltak benne érdekesek. Róluk persze nem sok szó esett, inkább a károkról és rendeletekről, amik aztán véglépp nem kötöttek le...
Révedezve néztem ki az ablakon, elképzeltem, ahogy Bestrien hátán ülve hasítom a levegőt, érezve a szabadságot, nem ilyen vastag falak közt ülök, ahol a múlt eseményeit (amik már amúgy is lapra vannak írva) a fejembe véssem.
Sóhajtva nyúltam a könyvem után, de nem találtam. Mérgesen, összehúzott szemöldökkel kutattam utána, de mintha elnyelte volna a föld.
Felálltam, és újabb sóhaj kíséretében odamentem egy asztalhoz, amin tankönyvek sorakoztak könyvtári használatra. Az asztalnál ültek páran, de nem igazán törődtem velük. Fogtam egy tankönyvet, és visszasétáltam az én helyemre. Lehuppantam, és kinyitottam a könyvet, az azonban meglepetésemre tele volt fírkálva. Madam Cvikker tétovázás nélkül megölné, aki beleír egy könyvtári kötetbe. Becsuktam hát, és megnéztem a borítót.
Melore Lainey
Tehát sikerült elhoznom nagy mérgemben egy olyan könyvet, ami magántulajdon. Csak gratulálhattam magamnak, mivel fogalmam sem volt, vajon melyikőjük lehet Melore, és hogy adjam vissza neki. Ráadásul az alatt a néhány másodperc alatt, amíg visszajöttem és belelepoztam a könyvbe, elment két lány is az asztaltól, és maradt négy.
Gyorsan összekaptam a holmimat, amúgy is elegem volt már a tanulásból, és felpattantam. Mondanom sem kell, a könyvem ott volt a táska alatt... Bevágtam a többi közé.
Odaugrottam az asztalhoz, és halkan körbekérdeztem kettő lányt, hozzájuk tartozik-e a könyv, de nemmel feleltek, egy pedig nagyon elmélyülten írt valamit, így nem zavartam. A negyediknek is köszöntem, de róla tudtam kicsoda, és gyorsan a távolodó két lányra néztem.
Elmasíroztam a lehető legcsöndesebben Madam Cvikker előtt, aki még párduclépteimre is felkapta a fejét. Egy sármosnak szánt mosoly sem tudta letörölni az arcáról a mogorva grimaszt. Siettem az ismeretlen lányok után, hogy visszaadjam egyiküknek a könyét, amit ugyan a firkálásokból ítélve nem igazán szeretett, de (ezt elősre észre sem vettem) egy ötödikes tanuló könyve volt, és ők nemsokára RBFeznek, lehet, hogy fontos jegyzetek is vannak könyvben.
Még sikerült elkapnom őket, mielőtt elnyelte volna alakjukat a sötét folyosó, és azonnal rájukrontottam, igyekeztem olyan udvarias lenni, amennyire csak a lihegés engedte.
- Bocs, lányok. Azt hiszem, egyikőtök könyvét véletlenül lenyúltam az asztaltól. Melyikőtök Melore Lainey?
A lányok mosolyogva egymásranéztek.
- Melore ott ül az asztalnál - mutatott egyikőjük vissza. - Az a szőke lány, aki ír.
Hátranéztem. Ő volt az, aki annyira belemerült a munkába, hogy nem akartam zavarni. Ránéztem a két csajra.
- Kösz - biccentettem feléjük, és elindultam vissza. Madam Cvikker még mindig rondán meredt rám, és valószínűleg még hülyének is nézett, amiért visszafordultam. Táskám már félig lecsúszott a vállamról, mire odaértem a lányhoz. Megint köszöntem az asztal körül ülőknek, akik somolyogva köszöntek vissza, aztán Melore mellé álltam, és figyeltem, ahogy dolgozik. Kicsit elkente a szöveget, amit olyan sebesen írt, én pedig óvatosan letettem mellé a könyvet.
- Bocs. Az előbb véletlenül a te könyvedet vittem el.
Rámosolyogam abban a reményben, hogy így nem lesz dühös, habár úgy vettem észre, nem hiányolta a kötetet. Talán mégsem jegyzetekkel volt tele a könyv, hanem unalomból fogant kis versikékkel vagy rajzokkal, akkor pedig nem csalt az ösztönöm, miszerint egy aranyos csajszival van dolgom - akinek a keze kissé mintha tintás lett volna az írástól...

Akárhogy is olvasom, ebből jó nem sül ki, hát még várakozáson felüli... Őrület, pedig jó vagyok bájitaltanból! Ha ezzel akarok foglalkozni, akkor ideje lenne elkezdenem foglalkozni az esszéírás tudományával is, különben nem sokra megyek a tudásommal. Amíg ennyi fogalmazási hibám és szóismétlésem van addig reménytelen, hogy akármikor is megjelenhessek egy szaklapban.
Unott arccal kezdek rajzolgatni a lap szélére. Egy vonal. Még egy. Már négy. Bodorbodorbodor. Kunkor és pont. Kész a bárány, amit Lumpsluck professzor nem igazán fog díjazni, főleg, ha egy ilyen kaliberű írásmű margóját díszíti. Legalább a betűim szépen gömbölyödnek és a sorok is viszonylag egyenesek - egy pozitívumot azért csak sikerül összekaparni.
Próbálok minél több értelmes mondatot hozzákapcsolni meglehetősen rövidre sikeredett házidolgozatomhoz, de ahogy haladok vele, egyre inkább veszítem el a fonalat. A rajzolás viszont úgy tűnik jó hatással van az idegeimre, így sajnálatos módon, pár percen belül egy egész nyáj legelészik a papíromon. Elmélyülök a rajzolásba, így csak halványan érzékelem, hogy az emberek jönnek-mennek, az asztaltársaim cserélődnek. Biztos a zaj miatt nem tudok dolgozni. A könyvtárban lévő nagy zaj. Ezt a kifogást is buktam.


A tárgyi részekkel nincs is probléma, a tényeket ismerem, éppen csak képtelen vagyok érthetően megfogalmazni, márpedig ez majdnem akkora probléma, mintha az anyagot sem tanultam volna meg. Miért nem kaphatunk feleletválasztós kérdőíveket? Akkor még csak meg se kellene erőltetnem magam a bájitaltan K érdekében, de így... Valószínűleg már az is sokat dobna a helyzeten, ha nem ugranának be folyton muglikkal kapcsolatos példák és kifejezések. Sosem lehet tudni, ki, mennyire tolerálja az ilyesmit.
Akkor sokallok be teljesen mikor sikerül teljesen szétmaszatolnom az utolsó bekezsdésemet. Már épp mennék és segítséget kérnék Madam Cvikkertől, amikor egy griffendéles srác áll meg mellettem és egy könyvet csúsztat az asztalra. Az enyém, legalábbis ezt állítja.
- Öhm, köszönöm. Semmi gond. - felelem kissé álmatag hangon, mivel a nagy hallgatásban szinte el is felejtettem, hogyan kell szavakat képezni. Már legalább három órája dolgozom itt, nem csoda, hogy elfáradtam. Legyintek is hozzá egyet, csak, hogy nyomatékosítsam a mondandómat, mikor feltűnik, hogy az egész kezem csupa fekete. Naná, a tinta sem magától kenődött el. - Ez valahogy nem az én napom. - motyogom, miközben felé mutatom a szétmaszatolt irományomat.
Meg kellene kérdeznem, hogy nem tud-e valami jó bűbájt az ilyesmire, hiszen fölöttem jár eggyel vagy kettővel, ebben biztos vagyok, de biztos van jobb dolga is. Mondjuk az rejtély, hogy hogyan is került hozzá a könyvem, de nem akarom feltartani.
VIzsont... Ennyit azért megengedhet magának az ember, nem? Maximum tőmondatokban válaszol és itthagy, ellenben nekem muszáj egy kis bátorságot tanulnom, ami nem fog menni, ha nem használom ki az ilyen helyzeteket.
- Megkérdezhetem, hogyan került hozzád? Én észre sem vettem, hogy eltűnt volna, bár lehet, hogy csak túlzottan belemerültem a bájitaltanba.

[Melore Lainey számára :)]
Szerencsém volt. A lány nem volt kötözködős típus, jól fogadta, hogy egy időre eltulajdonítottam tőle a könyvét. Hangja fárdatan csengett, halkan szólt. Ez valószínűleg Madam Cvikker egész könyvtárat behálózó lényének is köszönhető volt. A könyvtáros ekkor is épp engem fixírozott, habár nem csináltam semmi könyvtárba nem illőt. Visszanéztem Melore-ra, és elmosolyodtam.
- Rendben, akkor örülök, hogy nem volt rá épp szükséged.
Papírján elkenődtek az utolsó sorok, az írás szinte olvashatatlanná vált. a lány szeme alatt kisebb karikák ültek, valószínűleg nem mostanában kezdte a munkát. Tekintélyes mennyiségű könyv volt körülötte, és a pergamenjén is sok betű és soráthúzás sorakozott. A lap szélén felfedeztem a kis jeleket, amik a tankönyvében is voltak: görbék, vonalak, hurkok... Az unalom szimbólumai. A szemem sarkából láttam, hogy Madam Cvikker körútra indult.
Melore, ahogy láttam, épp bájitaltant tanult. Nem akartam udvariatlan módon beleolvasni az irományába, de a cím nagy betűkkel volt feljegyezve, és a gombákról szólt. Nem túl izgalmas téma, legalábbis számomra. A könyvtáros közben egyre közelebb ért, nekem pedig döntenem kellett, hogy faképnél hagyom a lányt, vagy inkább beszélgetek vele tovább - persze úgy, mintha épp a könyvekről volna szó. Rövid gondolkozás után az utóbbi mellett döntöttem, mert Melore kedves lánynak tűnt, olyasvalakinek, akivel lehet beszélgetni, nekem pedig a két órás halálunalmas sárkányháborúzás után felüdítő lett volna valami könnyed beszélgetés, persze csak ha ő befejezte a tanulást, és talán valami másik helyen. Lejjebb hajoltam, és mielőtt válaszoltam volna a kérdésére, az udvariasság szabályait követve megkérdeztem, leülhetek-e.
- Madam Cvikker ugyanis, mint jól tudjuk, nem tolerálja a nem könyvtémájú beszélgetést... - majd mikor láttam, hogy az említett nő milyen közel ért, meg sem várva Melore válaszát, leültem az asztalhoz, és gyorsan magam elé húztam egy könyvet, és egy percig úgy tettem, mintha beletemetkeztem volna a könyvbe. Mikor aztén Madam Cvikker némán elvonult mögöttem, ellenőrizve a tevékenységem hitelességét (például, hogy nem fordítva tartom-e a könyvet, gondolom) és meggyőződött róla, hogy nem valami rosszban sántikálok, továbbment.
Kissé megcsóváltam a fejem, miközben vadászó alakját figyeltem eltűnni a polcok közt, majd visszaforultam Melore-hoz.
- Épp elmerültem egy igazán "izgalmas" történelemleckében - meséltem neki igyekezve a halk hangot cinikusan megütni - mikor a könyvem egyszer csak nyom nélkül eltűnt. Idejöttem, és azt hittem a kupac a könyvtárhoz tartozik, és nem tanulókhoz, úgyhogy felkaptam egyet, és elvittem. Mint kiderült, ráadásul még csak nem is az én évfolyamom könyve. Az enyém természetesen a táskám alatt alpult... Én hatodikos vagyok - magyaráztam neki. - És mellesleg Lucas Conolly - mosolyogtam rá, belenézve zöld szemébe, talán kicsit túl hosszan. - Nem hinném, hogy ismerjük egymást. És még egyszer bocs, hogy lenyúltam - biccentettem a könyv felé, és még egyszer szemügyre vettem a dolgozatát, elfordítva róla szemem. Tudom, hogy sokaknak kényelmetlen a pillantásom, de ezt a hibát mindig elkövetem. A szem a lélek tükre, és ha Melore szeme is ilyen tükörként funkcionál, akkor valószínűleg kedves és értelmes lány.
- Nem bánod, ha maradok egy ideig? Nekem még azt hiszem lenne némi elintéznivalóm a sárkányokkal és a háborúkkal, habár gondolom, te épp menni készülsz...

Szerencsém van ezzel a sráccal. Sokféleképpen lehet visszaadni egy könyvet és az esetek túlnyomó részében párnába zokogás lenne a vége, "engem mindenki utál" felkiáltással. Viszont ez a szerény és egyáltalán nem tolakodó kedvesség felszínre hozza azt a részemet, amit a régi barátoknak és az ártalmatlan ellenségeknek tartogatok. Meg az ilyen váratlan helyzeteknek - csúnya dolog lenne pont őt kifelejteni.
Ha ő mer közvetlen lenni én miért ne tehetném? Olyan ritkán van alkalmam egy kis kötetlen beszélegtésre, szorongás és elvárások nélkül. Persze a problémáimat magamnak generálom, de attól még, hogy beismerem, nem tűnnek el. Nem ártana néha kikapcsolni az agyam és normális emberként viselkedni. Nem olyan szornyű amilyennek elsőre látszik, ezt mondom mindig magamnak, de kipróbálni... Túlbonyolítok, ez az én bajom.

- Ülj csak le, nem zavarsz. - mosolygok az imént helyet foglalt fiúra, akit már szívesen a nevén neveznék, ez így elég bénán hangzik. Megvárom amíg a Madam Cvikker egy párocska felé veszi az irányt, akik valószínűleg a könyvtárban megengedettnél jóval közelebb mentek egymáshoz. Gyalázat.
Szerencse, hogy ő kezd el mesélni, annyira azért nem vagyok bátor, hogy beszélgetést kezdeményezzek. Egy-két évtized, annyi alatt biztosan megtanulom én is. Érdeklődve hallgatom Lucas Conolly és történelemlecke esetét, véletlenül sem akarok később olyasmire rákérdezni, amit már elmondott. Olyan ciki lenne.

- Nyugodtan maradj, azt hiszem ezt úgyis holnap kell befejeznem. - válaszolom miközben a kezembe veszem kissé átláthatatlan irományomat. - A gombákról és a bájitalokban betöltött szerepükről kellene két tekercset írnom. A vicc az, hogy még érdekel is, sőt a kedvenc tárgyam, de képtelen vagyok normálisan kifejezni, amit mondani akarok. Ha nagyon fellengzősnek akarnék tűnni, azt mondtam volna, olyan vagyok, mint valami festő, aki be akarja bizonyítani, hogy a költészet is megy neki, hiszen művészet, művészet - egyre megy. Szerencsére ez távol áll tőlem. - Szép volt, már megint kezdem. Kusza mondatok, pedig nem is vagyok zavarban, egyszerűen az önkifejezésnek ez a formája nem az én stílusom. Nyelvórákat kellene vennem, azzal talán mehetnék is valamire, hiszen így képtelenség kihámozni a lényeget ebből a zagyvaságból.
- Inkább maradnék még, mivel ha felmennék a klubhelyiségbe egészen biztosan újraírnám az egészet, ami csak rontana a helyzeten. De ilyen vagyok, utálom, ha befejezetlenül kell hagynom a munkám. - Csak szépen és átgondoltan, gyerünk Lori, meg tudod csinálni. - Te, hogy állsz a tiéddel? Én mindig is béna voltam mágiatörténetből. A magolás nem az erősségem, jobban szeretem megérteni, amit tanulok. - Remélem nem tapostam a lelkébe, bár kevesen vannak akik mágiatöri orientáltak Binns előadásmódja mellett. Megszállottnak kell lenni hozzá és Lucason eddig nem láttam az őrület egyetlen jelét sem.

A vén könyvtáros rosszalló pillantásától kisérve fordulok vissza a dolgozatomhoz és a szemem sarkából próbálom megállapítani, hogy mikor szólalhatok meg végre. - Nem ülünk át egy másik asztalhoz, vagy valami? Kicsit központi helyet választottam, éppen azért, hogy ne zavarjanak, így nem éppen ideális a társalgásra. - Ez elég halkra sikeredett, remélhetőleg nem kellett szájról olvasnia.

[Melore Lainey számára :) ]
A könyvtárban még mindig a pennák sercegése volt a domináló hang, legfőképp azért, mert Madam Cvikker az összes olyan diákot megkörnyékezte pálcáját fenyegetően lóbálva, aki légyzümmögésnél hangosabban jegyzetelt. A kezemben tartott kötetet feltűnően elmélyülten tanulmányoztam, de valójában a lány szavait hallgattam. Hangja a halk tónus ellenére is csacsogó, barátságos volt, de tartalma annyira nem volt kellemes. Én a bájitaltant nem különösebben kedveltem. Párszor ugyan villogtam órán, ha épp érdekelt az, amit csináltunk, de legtöbbször nem kötött le. Nem csodálkoztam rajta, hogy Melore szereti, végülis a nők otthonosan mozognak az ilyesmiben. Mindazonáltal mosolyogva néztem a sorokat a kezemben tartott könyvben, jelezve Melore-nak, hogy rá figyelek. Kellemes volt hallgatni, felszabadultsága átragadt rám is, nehezen nyomtam el egy vigyort, de muszáj volt. Madam Cvikker ugyanis vészesen közel ért, így inkább hangosan lapoztam egyet.
Aztán végre a lány felé fordíthattam a fejem. Éreztem, hogy örülök, amiért egy ilyen könnyed és láthatóan kicsit bolondos emberrel hozott össze a sors. Bólintottam, alig észrevehetően.
- Én sem szeretem félbehagyni a dolgokat. Inkább bele sem kezdek - hunyorogtam rá cinkosan, közben megigazgattam a köteteket és pergameneket, hogy távolról úgy tűnjön, még mindig a tananyaggal vagyok elfoglalva. - Áh... - ráztam meg kissé a fejem. - Az enyém sincs még kész, de nem érzek különösebb késztetést rá, hogy most azzal foglakozzak, hány embernek tépte le a fejét valami felbőszített vadállat, hány ezer éve. Ki nem állom a mágiatörténtet.
A szavamat alátámasztva fogtam a pergamenem, és határozott mozdulattal begyűrtem a táskába. Szívesen elmondtam volna neki, hogy miért nem szeretem ezt a tantárgyat. Elmondtam volna, hogy ahányszor csak öt rokonnál több összegyűlt  a családi kúriánkon, végighallgathattam, hogy melyik felmenőm miben volt jó, milyen háborúban vett részt, kinek az oldalán. Elmondtam volna, hogy ezekben semmi jó nem volt ugyan, és rettentő unalmasnak találtam, mégis... És talán elmondtam volna, most mennyire hiányzik a sok öregember, akiket a mi családunk tartott össze. Elmondtam volna, hogy mit meg nem adnék, hogy újra a hallgathassam ezeket a történeteket; hogy a szüleim újra helyeselve bólogassanak...
Megint belenéztem a zöldes szempárba, és mosolyogva folytattam. Tudtam, hogy semmit sem érzékelt abból, ami a pillanat törtrésze alatt végigfutott az agyamon.
- Elég unalmas az öreg Binns... Én a rúnaismeretet szeretem igazán. Szeretem, hogy amit nézek, amit olvasok, észrevétlenül válik érthetővé, és olyasmiket mondd el, amit sokan nem látnak.
Aztán vágtam egy grimaszt. Ez a mondat talán nem volt túl értelmes, ráadásul szerintem nem sok ember van oda a furcsa jelek böngészéséért. Felvont szemöldökkel vártam a megerősítést.
- Nem tudom, mennyire voltam érthető... Lefárasztott a történelem - mentegetőztem mosolyogva, majd meghallgatva a tanácsát, biccentettem. Hirtelen perifériás látásomban feltűnt a könyvtáros görnyedt alakja, így mutogatni kezdtem a legközelebbi könyvben valamit, és reméltem, hogy Madam Cvikker nem kap karmaival a fejem után.
Pár perc múlva elmúlt a veszély, és sötét pillantással mértem végig az asszony alakját.
- Igazad van, itt a harcmező kellős közepén ülni és beszélgetni nem egy életbiztosítás. Mit gondolsz, érdemes a könyvek közt bujkálni, vagy inkább surranjunk ki innen?
Ránéztem, és vártam az ötletet. Én szívesen elüldögéltem volna bárhol, hogy beszélgethessünk, akármiről, amiről ő szeretne. Ki akartam szellőztetni a fejem, kicsit ellazulni, valakivel megismerkedni (mert mégis csak kellemetlen, hogy ötödik éve lakunk ugyanott és szégyenszemre még a nevét sem tudtam), így ha ő nem dönt, akkor majd úgy gondoltam, ajánlok valami levegősebb helyet. De én támadtam le őt a tanulás közben, úgyhogy meg akartam adni a lehetőséget, hogy döntsön. Ezen kívül előfordulhatott, hogy bárhogy is tűnt szimpatikusnak, jobb dolga is akadhatott, mint beszélgetni. Aludni inkább, teszem azt...

  Céltalanul mászkáltam a folyosókon, nem is értettem egész pontosan miért is teszem, mikor akár lehetne jobb dogom is. De nem érdekelt semmi, csak járkáltam, egyik emeletre fel, a másikról le, s nézegettem be az érdekesebbnek tűnő tantermekbe, vagy éppen csak egy magányos ajtó mögé.
Aztán, hogy hogyan, hogyan nem végül a déli szárnyban kötöttem ki. Itt is folytattam tovább a céltalan járkálást. Míg nem végül a könyvtár folyosójára értem, és elhaladtam a könyvtár előtt. Itt hirtelen megtorpantam, és visszafordultam, lehet, hogy be kéne mennem, már régen olvastam valami jót -gondoltam.
 Tehát így kerültem ide, most egy hátsó eldugott, kissé sötétbe burkolózó asztalnál gubbasztottam, s azon gondolkodtam, hogy, hogyan is kerültem én ide, mivel arra nem igazán emlékeztem, hogy hogyan kerültem át az egyik szárnyból a másikba.
Előttem már egy nagy halom könyv hevert, így nem is igazán láttam ki mögüle. Mivel ahogy egyik könyvet levettem, szinte máris rögtön mentem a következőért. Nem érdekelt semmi. Elég szar hangulatban voltam, s vagyok is azóta, pedig már van, vagy két órája, hogy itt ütöm el az időmet.
Tulajdonképpen - fűzöm tovább az előbbi már elkezdett gondolatmenetemet - miért is vagyok egyedül? -jó kérdés, válaszolom magamnak, aztán szinte egy időben ezzel bevillan egy kép, mikor összevesztem a barátaimmal, még reggel, mikor mindenbe belekötöttem, amibe csak lehetett, s ez a dolog, úgy tűnik azóta is megmaradt, s nem szabadultam tőle. Egészen pontosan nem is értettem, hogy miért van ilyen rossz hangulatom, s azt kívántam bár csak már este lenne.
 A könyvtár szinte teljesen tele volt, nem is értettem, mivel nem is tudtam ép ésszel gondolkodni, hogy miért van így tele a könyvtár, mikor sokkal jobb dolgokat is lehetne ilyenkor csinálni... de hát én is itt vagyok, s éppen egy, Az átváltoztatásról felsőfokon című könyvet dobtam az előttem lévőkönyvkupac tetejére, mire az megindult lefelé, majd magával rántotta a következő könyvet, a következőt, és a következőt is, majd hangos robajjal, az egész, egy kettő kivételével, lezuhant a földre.
Sokan felém néztek, s láthatták, hogy egy unott képű srác ül a (már nem létező) könyvkupac mögött, egyik lába fent az asztalon, s a másik már lent a földön, miután már elindultam a lezuhant könyvek után.
 Ekkor szapora lábdobogást hallottam, s gyorsan elkezdtem felkapkodni a leeset könyveket, mert már vártam, hogy jöjjön a könyvtárosnő, s leszedje a fejemet, hogy mit csinálok én itt? -pedig most csak ehhez fűlött leginkább a fogam, egy jó kis lecseszéshez.
Már majdnem felszedtem az összes könyvet a földről, de még mindig a földön guggoltam, s a még lent maradt könyveket pakoltam vissza, fel az asztalra. Pont a Legendás állatok és megfigyelésük X-edik kötete volt a kezemben, mikor odaért mellém a láb, és a hozzá tartozó ember is, amelyiket az előbb hallottam. Már a fejemben hallottam,  Madam Cvikker lecseszését, mivel abba még mindig bele tudott kötni, hogy miért van az a sok könyv össze-vissza dobálva az asztalon, mivel nekem az volt a célom, hogy egy könyv se legyen a földön, s úgy gondoltam, hogy még mindig jobb, ha az asztalon van össze-vissza dobálva, mintha a földön lenne az összes.
De mikor lassan felnéztem az érkezőre, legnagyobb meglepetésemre nem a könyvtárosnőt láttam magam fölé tornyosulva... 

Egyedül baktatok a déli szárnyban a könyvtár felé, hogy utánanézzek egy könyvnek mágiatörténetre. ~ Nem szeretem a mágiatörténetet. Csak magolni kell, semmi érdekes dolog nincs benne. Mondjuk többet dolgozok órán mint a többiek - mosolyodok el. - Mások alszanak, én legalább jegyzetelek.
Egy meleg keddi délután van. Épp vége volt a SVK-nak, és a házi feladatok megírására készültem ,ezért a leghosszabbal akartam kezdeni. Ezért tartok most a könyvtárba. Betoppanok a tágas helységbe. Itt hűvösebb van mint a többi teremben és a folyosón. A könyvespolcok felé tartok, melyek már-már összeroskadnak a könyvek súlya alatt. Ma nagyon sokan vannak a könyvtárban, biztos, mert kedd van, így akik hétvégén hétfőre és keddre megcsinálták a házit, azok most szerdára tanulnak, legalábbis én igen. A könyvtár történelmi részlege felé haladok. Úgy ismerem a könyvtárat mint a tenyeremet, így könnyű eligazodnom benne, és gyorsan elérem célomat. Nem tanulok sok ideje itt, de ezt a helységet még is nagyon jól ismerem. Szabadidőm nagy részét itt töltöm. Egy negyedórás keresgélés után megtalálom a kellő könyvet, egy poros régi kötetet. Leülök, ledobom hátamról a táskám, és - miután fellapoztam a könyvben a megfelelő fejezetet, - szorgalmasan elkezdem írni a feladatot. Nagy-sokára kész vagyok vele, majd bepakolok a táskámba. ~ A többit majd a klubhelységben, ott nincsenek ennyien, és a többi házihoz úgyse kell olyan könyv, ami ki ne lenne kölcsönözve ~ gondolom, s a táskát hátamra penderítve megyek, és visszarakom a könyvet. Megyek kifelé a könyvtárból, mire egy rockénekeshez hasonló külsejű hugrabugos srác előtt álló könyvkupac egyszer-csak leborul a földre. Látszólag unottan, még is gyorsan kezdi el visszapakolni a könyveket. Odasietek.
- Segíthetek? - kérdezem a fiútól, és már fel is kapok két könyvet a földről, és felrakom az asztalra. Könyvek egész tárháza van a földön. Átváltoztatástantól kezdve, a bájitalon át egész a legendás lények gondozásáig. Nagy bosszúságom/unk-ra Madam Cvikker sietett ide, a puffanásra. Sajnos még nem sikerült minden könyvet visszaraknunk az asztalra, így egyből tudja hogy a könyvek estek le a padlóra, és nem egy gyerek tanyált el.
- Melyikőtök rongálja a könyveket, ti csirkefogók? - ordít le minket a nő.
- Én voltam - hazudom szemrebbenés nélkül. - Véletlen volt Madam Cvikker. Elnézést kérek, fordulásból véletlenül levertem a könyveket.
- Azonnal kifelé a könyvtáramból, ti gazemberek! Aki nem tud vigyázni a könyvekre ne is használja őket! - kiabál, mire mi fogjuk a sátorfánkat és tovább állunk, miután a helyére rakjuk a könyveket. ~ Ezt mégiscsak megúsztuk, egy kiküldéssel. Végül is ki sem tiltottak, és nem is kapunk büntetést, de most mit csináljunk? - gondolkodom.

 

Húúh, na, ezt megúsztam, szerencsémre nem a könyvtárosnő sietett oda, hanem egy alsóbb éves gyerek. Ránézésre nem lehet több másodikosnál, de valószínűbbnek tartom, hogy még csak elsőbe jár. Egy pillanattal később, már le is hajol hozzám, majd megkérdezi: Segíthetek? Már nyitnám a számat, hogy "kösz nem kell, egyedül is megoldom", mikor, egy árnyék vonul át a fejünk fölött, ajaj, Madam Cvikker?-kérdezem magamtól, de már kapom is rá a választ: hát persze, hogy az, s már hallom is a rikácsolását: "Melyikőtök rongálja a könyveket, ti csirkefogók?".
 Na, gondolom, most megszívom, bár éppen pont ma nem kéne, hogy valaki belém kössön, mert annak nem lenne jó vége... és mégis, a könyvtárosnő belém kötött, pedig köztudott, hogy én bárkinek a szemébe mondok mindent, s bár nem jó tulajdonság, ez attól még akkor is kijön, ha nem vagyok felhúzva, pl. pont egész nap, de így, erősen küszködök vele, nehogy valami durvát visszaszóljak. Na, de mindegy -gondolom, ha már egyszer egy kérdést feltett, akkor arra reagálni is kell, mert nem tehetem meg, hogy erre a kis emberre hárítok mindent. Azért van bennem annyi -gondolom. S már nyitom a számat, hogy "Én voltam, tanárnő, ki más lett volna?", mikor a kis gyerek mellettem, megszólal, hogy Ő volt. Hirtelen, nem tudom mire vélni a dolgot, most mi van?-ez mit akar, hogy elviszi a balhét? És mégis, tényleg ezt csinálja, de mikor már ez eljut a tudatomig, már kapjuk is a következő utasítást: húzzunk ki a francba innen. Na jól van, különösebben nem érdekel, így legalább nem nekem kell vissza pakolni a könyveket, meg amúgy is indultam volna... S unott képpel elindulok, az előttem haladó elsős után, ki a könyvtárból...
Nem tudom még mindig mire vélni, hogy miért viszi el a balhét helyettem a srác, de mindegy... azért majd szóvá teszem neki -gondolom.
Ahogy kilépünk a könyvtárból, s elkezdem magam után bezárni az ajtót, még visszanézek: egy csapat ötödéves lány néz vissza rám: Mi van?-kérdezem magamtól, ennyire meglátszik, hogy nem érdekel semmi? - avagy?
...
Bezárom az ajtót, s nézek ki a fejemből...
Majd hirtelen a kis srác után nézek... ez meg hova lett? -körülnézek a folyosón, jobbra, balra, majd megint jobbra, már a távolban van, de nem érdekel, utána futok: Várjáááál, egy kicsit! -kiáltom utána, majd ahogy utolérem, lefékezek mellette. Zihálok. Majd neki szegezem a kérdést, vagy inkább a pálcámat?-hirtelen megfordul bennem a gondolat, lehet, hogy... mégis mit képzel, hogy elviszi a balhét?-hirtelen felizzik bennem a harag, s rá akarom zúdítani az egész nap folyamán felszedett összes idegesítő kérdést, s az egész nap bennem fortyogó idegességet... Majd, már nyúlnék a pálcámért, hogy előrántom, és... de ekkor ránézek a gyerek babaarcára, és minden egy szempillantás alatt kimegy belőlem: ahogy így néz rám megszeppenve, valahogy nincs szívem, bármit is csinálni vele... Így inkább csak annyit kérdezek: -Ezt miért csináltad?

Miután kilépünk a könyvtárból, én a srácot otthagyva elindulok a Keleti szárny felé a klubhelységünkbe, hogy megcsináljam a maradék házimat, mikor a fiú utánam kiált: Várjál, egy kicsit! Amint megállok, ő utánam rohan, és egy pillanatnyi gondolkodás után máris hozzám szegezi kérdését: Ezt miért csináltad?.
- Ő.. Ahogy elnéztelek gondterhelt voltál, én meg úgy is szoktam tanítás után segíteni Madam Cvikkernek összeszedni az otthagyott könyveket, így gondoltam nem nagyon kapok büntetést. Csak úgy jött - adtam a választ a kérdésre. Most így közelebbről megállapítom hogy körülbelül hatodikos lehet. Várok, hátha kérdez még valamit tőlem. - És mit csináltál a könyvtárban, mert nem nagyon olvastál ott - kérdem vigyorogva a tagtól. Remélem nem veszi zokon, mert most nem lenne jó kikapni. - És most mit tervezel, mit fogsz csinálni? - kérdezem a válasz után kíváncsian, hátha csinálhatnánk valamit közösen, esetleg tudnék neki segíteni, úgy sincs a a házin kívül semmi teendőm, az meg még ráér. /Ha elindulunk valahová akkor útközben, ha nem akkor most../ ..tovább kérdezek: - Amúgy hányadikos vagy? És mi a kedvenc elfoglaltságod? Jó tanuló vagy? Van háziállatod? Mi a kedvenc tantárgyad? Zavar ha ennyit kérdezek egyszerre? - Vigyorgok a kérdéssorozat után, majd megvárom a válaszokat.

Kezdek elbizonytalanodni, akkor most mégsem vagyok jó társaság? Lucas tekintete nem éppen arról árulkodik, hogy kifejezetten érdeklődik a mondanivalóm iránt. Bár, az is lehet, hogy csak egy pillanatra elkalandozott. Igazolni látszik a feltevésemet, hogy egy bólintással továbbfűzi a szavamat. Nem stréber vagy csak titkolja, mindenesetre humoros, ami fenn van a top tíz emberi tulajdonság listámon. Egy pillanatra elgondolkozom azon, hogy talán ezt meg is oszthatnám vele, de gyorsan elvetem az ötletet. Ha az emberek egyszerre túl sokat látnak belőlem, gyakran menekülőre fogják. Érthetetlen.

- A mágiatörténet az egyetlen tárgy, amiből néha puskázásra kényszerülök. - Na és ez vajon strébernek hangzott? A fejemben még olyan lazának tűnt, de kimondva. Hjaj, tényleg itt lenne az ideje, hogy éretlmes emberré váljak. - A rúnaismeretet szeretem, bár nekem csak akkor sikerül jó eredményeket elérnem, ha a megtanulandó firkaizéket tudom valamihez kötni. Azt mondták egy idő után ráérez az ember, de azt hiszem túl gyakorlatias vagyok az ilyesmihez, pedig harmadik óta próbálkozom vele. - A gyengeségek beismerése fontos, de amikor valaki csak arról beszél..? Az vajon milyen? Folytathatnám a bájitaltan-témát, de láthatóan ez jobban leköti és amíg nem tesz megjegyzéseket a képességeimre, addig jól is van ez így. Nem tudom, hogy sikerült-e tökéletesen értelmeznem a szavait, de folytatom, ahogy tudom, mivel a tanulás nem rossz téma, amíg nem az anyagról beszélgetünk. Ez emberekről szól és én szeretem az embereket.

- Én azért nem adtam fel eddig a rúnaismeretet, mert az egyik legrejtélyesebb tantárgy. Mármint, oké, mi nem rejtélyes a Roxfortban, de ez olyan ősi meg minden... - Ha ezek után valaki csodálkozik, hogy miért is kellene fogalmazás órákat vennem azt megrúgom. Ja, mégsem, nem bántok senkit. De majd jól elképzelem és gondolatban rúgom meg. - Meg az is elég vonzó benne, hogy nem kötelező és így nem is olyan sok ember képes kiolvasni valamit egy piramis falára vésett szövegből. Ettől olyan egyedinek érezheti magát az ember.

Úgy tűnik tévedtem, mikor azt mondtam Juenak, hogy ötöd-hatod évesen az ember már ritkán talál új barátokra. Nem azt mondom, hogy Lucassal már túlléptünk az ismerősi fázison, de megvan rá az esély, nem is kifejezetten a közös érdeklődési kör miatt, egyszerűen csak el tudunk beszélgetni. Élvezem a társaságát és nem is vagyok annyira zavarban, mint általában. Ráadásul fel is ajánlja, hogy menjünk máshová, már, ha nem értettem félre és nem kisurranni és elköszönni akar. Nem akarok úgy tűnni, hogy ugrom a lehetőségre, de a vonakodás sem túl vonzó, szóval, csak nyugodtan.

- Szívesen kiszabadulnék végre innen, kezdem úgy érezni, hogy hamarosan átveszem a könyvtárszagot. Mit javasolsz, egy kis lazítás a parkban? Én már eléggé fullasztónak érzem a bezártságot, nem tudom te mióta vagy itt, de ennek a helynek olyan nyomasztó a légköre, hogy még tanulni sem lehet. - Madam Cvikker pont ebben a pillanatban köszörüli meg a torkát a hátam mögött, és azt hiszem én leszek az első ember aki elsüllyedéses halált halva tűnik el a föld színéről. Elvörösödve pillantok Lucasra, egy olyan gyere-ha-gondolod-de-ha-nem-azt-is-megértem pillantással és felpattanok a helyemről.
Bocsánatkéréseket motyogva indulok a kijárat felé, úgy félúton veszem csk észre, hogy nekem táskám is volt. Egy gyors hátraarc, pakolás és egy kérdő tekintet a fiú irányába. Én itt már nem merek megszólalni.

[Melore Lainey-nek :)]
Ránéztem Melore-ra, mikor azt a javaslatot tette, hogy menjünk le a parkba. Már bólintottam is, mikor a háta mögött megjelent Madam Cvikker. Figyelmeztető pillantást vetettem rá, jelentőségteljesen rémeredtem, de nem vette a lapot. Rápillantottam a könyvtárosra, lassan valami mosolyféle telepedett az arcomra, és némán, elborzadva hallgattam, ahogy a lány könyvtárhoz mérten elég hangosan azt ecseteli, micsoda szörnyű hely. Amivel mellesleg egyet is értettem. Azt hittem, Madam Cvikker egy zsigerelő átokkal azonnal elintéz minket.
Az asztalnál ülők is figyelték a jelenetet, páran belemosolyogtak az irományukba, egy lány rosszallóan csóválta a fejét. Biztos hollóhátas lehetett...
Szerencsére, mielőtt Melore tovább ecsetelhette volna a könyvtár hátrányait, Madam Cvikkerben feléledt valami emberi érzés-féleség, mert kegyesen megköszörülte a torkát, és nem hagyta tovább beszélni Melore-t. Melore arcából azonnal kifutott a vér, ha nem ült volna, talán össze is esik. A másodpercet sokkal hosszabbnak éreztem, vártam, hogy a könyvtáros haragja lesújtson egy nehéz kötet formájában, vagy egy valami brutális átok képében, de Melore-nak vagy nagyon jó reflexei voltak vagy gyakorlott volt a menekülésben, mert azonnal felpattant, és elindult kifelé. Szemében rémület, és sajnálkozás ült. Nem volt időm még arra sem, hogy reagáljak valamit, pedig már nyitottam a szám, de inkább nem szólaltam meg. Madam Cvikker még mindig kőszoborként meredt szegényre, figyelte minden lépését, és mikor Melore már félúton volt kifelé, felém fordult, ugyanis egy apró prüszkölés kitört belőlem. És sajnos a legnagyobb jóindulattal sem lehetett tüsszentésnek hallani.
Hirtelen nagyon kicsinek éreztem magam.
Akkor pedig ismét megjelent Melore. Persze, hiszen a táskája még mindig ott volt az asztalon. Úgy éreztem, jobb ha segítek neki, ezért felkapkodtam pár cuccát, amíg ő a többit bevágta a táskába, és a nyomában erőltetett menetben kiszáguldottunk a könyvtárból, olyan gyorsan, ahogy csak az elegáns és fegyelmezett kivonulás keretein belül még lehetséges volt. Utunkat sok kaján, sajnálkozó, sőt elismerő pillantás kísérte. Egyik osztálytársam feltartott hüvelykujjal jelezte elismerését, de inkább nem reagáltam rá.
Valahogy úgy éreztem, Melore-nak sikerült az, ami talán előtte még senkinek: közölte a könyvtárossal, hogy a dikákok rettegve teszik be a lábukat a szentélyébe. Hogy ezzel elvette-e  Madam Cvikker kedvét a vérszomjas járőrözéstől vagy épp csak a lovat adta alá, nem tudhattam. De nem mentem vissza egy ideig a könytárba.
Amint kiértünk a folyosóra, és becsuktam magunk mögött a nehéz ajtót, hirtelen felszabadult nevetés tört ki belőlem. Én is meglepődtem magamon, de jól esett.
- Ez bekerül a krónikákba, ebben biztos lehetsz, gratulálok! - vigyorogtam rá őszintén, és átnyújtottam neki a könyveit. - Erről még egy darabig beszélni fognak... Melore Lainey, aki felvilágosította Madam Cvikkert.
Elismerően mosolyogtam, de akkor hirtelen léptek zaja ütötte meg a fülem a könyvtárajtó mögül. Gyorsan körülnéztem, és észrevettem egy szobrot a folyosón, ami elég széles volt ahhoz, hogy mindketten elférjünk mögötte. Vállánál fogva Melore-t irányba állítottam, és sietve elindultam.
Épp sikerült elrejtőznünk, mikor nyikorogva nyílt a könyvtárajtó, és megjelent a könyvtárosnő sziluettje. A folyosón viszonylag sötét volt, és a hátulról érkező fény félelmetes árnyékot kölcsönzött Madam Cvikkernek. Ettől megint majdnem elnevettem magam.
Vagy egy percig állt ott, majd visszafordult. Biztos meghallott, mikor kijöttünk, mikor elnevettem magam. De nem csukhatta be az ajtót, mert egy hugrabugos évfolyamtársam kisurrant mellette. Mikor a könyvtáros eltűnt a birodalmában, kimásztunk a szobor oltalmazó rejtekéből. A hugrás srác észrevett minket.
- Hát, ez nem volt semmi, gyerekek... Gyakrabban kéne könyvtárba járnotok, nem lenne olyan unalmas!
Azzal kuncogva elment.
Melore-ra néztem, nagy vigyorral.
- Azt hiszem megérdemled, hogy kipihend magad az akció után a parkban! Megfelel?
És mivel biztos voltam benne, hogy ezek után nem vágyik másra, mint egy kis békességre, előzekény félfordulatot tettem, hogy menjen csak. Az arca eléggé kipirult, biztos nem a megbotránkoztató fajtába tartozott, és nem szokott hozzá, hogy megsértsen valakit. Nem tűnt túl lelkesnek, bennem viszont buzgott a jókedv.
Bátorítóan ránéztem, mialatt mellette baktattam, arcomon szokatlanul őszinte mosollyal.
- Ugyan Melore... Gondolj arra, hogy megvolt a napi jócselekedeted. Madam Cvikker ezek után biztosan minket boncol fel a képzeletében, és a többieknek nyugtuk lesz tőle.
Vigyorogva néztem a folyosót.
- Egy hátránya van csak: idén mással kell kölcsönöztetnünk könyvet.

Luna <3


Akarata ellenére kuncog fel, amikor Luna megjegyzi, milyen jól összecseng a neve.
- Köszönöm. – biccent mellé, és szemeiben egy pillanatra felragyog valami gyermeki fény.
A múlt fénye, a boldogság egy csöpp kis szikrája, ami aztán tovaillan, mintha soha meg nem történt volna, csak a perc öröme lenne.
Mennyi helyen hallotta már, hogy élni könnyű, csak döntéseket hozunk, és megyünk előre. Cöhh. Mintha az pont úgy lenne, ahogy az egyszerű halandó elképzelte.
Nincs olyan személy, aki legalább egyszer ne nézzen vissza, és ne bánja meg azt, amin már úgysem tud változtatni.
Nem, a döntéshozatal egyenlő azzal, hogy két út közül választ egyet, és aztán majd kiderül, helyes volt-e, vagy sem. De ha késő nincs visszaút, csak az idő jelenthet gyógyírt a bánatára.
A lány arcára visszaköltözik a hófehér álarc, amely mögött nyugodtan összeszoríthatja a száját, és hangosan bömbölhet, nem hallja senki, és nem látja senki.
- Persze, hogy érdekel. – húzta finom mosolyra ajkait.
A gyakorlott ember már tudja, hogy ez csupán egy udvarias mosoly, semmi mély nincs benne, de ezzel a lánnyal még soha nem beszélt, csak látta, ahogy leginkább magában gubbaszt, vagy sétálgat a kastély falai között. Miért van ennyire egyedül? Nem úgy néz ki, mintha nem lenne egészen komplett.
Közelebb hajolt a másik füzetéhez, és …
Thesztrálok.
Persze, hogy egyik könyv sem ír róluk. Pontosabban lehet, hogy akad egy-kettő, de Ő még nem találkozott vele. Ennyire csak nem hülyék az emberek. Csak van valaki, aki látott már, és képes felvállalni. Ha más nem, hát a régi sötét időkből.
Azokat a lényeket csak az látja, akivel már szembejött a halál. Óvatosan a karjára pillantott az asztal alatt, és a szája egy másodperc alatt préselődött cérnavékonnyá. Tudta, hogy nincs mit szégyellnie, de nem is fogja közszemlére adni. Az az idő már rég elmúlt. Meghozott egy döntést, aminek következményei voltak. Mindenki követ el hibákat, amit aztán vagy megbán, vagy rájön, hogy talán jobb is így.
- Aki nem hiszi el, csak mert nem látja, az buta. – jegyezte meg halkan. – A szeretet sem egy megfogható, megsimogatható fogalom, mégis tudjuk, és elhisszük, hogy létezik, mint oly sok minden másról, amiről nem írnak a könyvek. – tette hozzá bosszúsan, és a plafonra emelve tekintetét. – Na jó. Ez nem épp a legjobb hasonlat volt. – mélázott el a saját szavain. – De a lényeg benne van.
Visszafordult Lunához, és a szemei megakadtak a valószínűtlenül szőke tincsein. Ha a muglik közt lenének, biztos akadna egy okostojás, aki azt gondolná, hogy festeti. Ahogy a kósza napsugár áttört a függönyöknél, megcsillant, és úgy szikrázott a fényben, mintha gyémántból lenne.
Ábrándos arccal mosolyodott el.
Még vannak csodák az életben. Még ha csak ilyen apróságok is, mint a napütés, az eső, a víz, vagy az egyszerű visszatükröződések. Télen a csodálatos hótakaró, ahogy beborít mindent, ahogy szépen lassan szállingózik, és a nagyteremben úgy érzi magát az ember, mintha odakint lenne. És az ablakból bámulni a végtelen birtokot, ahogy leszáll az est, és a lenyugvó nap ezernyi színt varázsol az égboltra…
- Bocs. – nevetett fel csendesen. – Nem rajtad nevetek, csak elgondolkoztam, milyen apróságok vannak az életben, és hogy az emberek mennyire nem látják meg bennük a szépet.
Nevetni.
Idejét sem tudja, mikor nevetett igazán, szívből, és önfeledten valamin. De most újra megtörtént, és csak ez számított. A maszk mögött újra felsejlettek az emberi vonások, nem hitte volna, hogy valaha még megtörténhet. Nincs mitől tartania, ez nem fog darabjaira hullani. Nem, ha Ő úgy akarja. Boldog volt. Nem tudta, meddig tart, vagy hogy jött, de az volt, és csak ez számított.
A pillanat, amikor nincs múlt, nincs jelen, és legfőképp jövő sincs, csak a perc, amikor úgy érzi, hogy elveszített valamit, de aztán újra megtalálta…


/összeszégyelltem magam, de NaNo volt, most meg vizsgák, és belustultam *bociszemek*/

Már az óra vége felé járt az idő, Flitwick professzor a házi feladatok kiosztására készült. A teremben már meglehetős hangzavar uralkodott, mindenki a leendő kicsöngetést várta… de a professzor még másként vélekedett.
- Az év utolsó nagy házi feladata lesz ez – sipitotta magas hangján, mire a diákság egy kicsit elhalkult. Hiába az RBF idén és hiába befolyásolja az évvégi osztályzataikat, azért nem csak azon fog múlni. – Párokban kell dolgoznotok, de a párokat most én fogom kijelölni. Minden páros egy témakört fog kapni az elmúlt hat év tananyagából, amit ki kell dolgoznotok mához két hétre. – azzal lepattant az emelvényéről és elindult körbe a teremben. Minden ember előtt belepillantott a kezében lévő pergamenbe, de úgy tűnt, hogy oda nincs minden név felirva: volt, hogy azonnal kijelölte az illető párját, de volt olyan is, amikor csak hosszas nézelődést követően bökött ki egy nevet. A procedúra lassú volt, a végére négy ember maradt: két hollóhátas és egy mardekáros leányzó meg egy griffendéles férfiú. A kisnövésű tanerő megállt a katedra előtt, szétnézett, majd sóhajtott egy nagyot. Nyilván tudott a Griffendél-Mardekár ellentétről, viszont arról is, hogy a Mardekár viszonya csak egy kicsivel enyhébb a Hollóháttal, mint a Griffendéllel, márpedig az biztos volt, hogy saját házának a tanulóját nem fogja kényelmetlen helyzetbe hozni. Ki is jelölte őket egymás mellé, majd kaptak egy témát és kiszaladtak a teremből. A professzor tépelődve nézett a két diákjára.
- Ms. Fearghus, Mr. Winterburn… tudom, hogy jó eséllyel nem szivlelik egymást, de kérem, próbáljanak meg együtt dolgozni! Szeretném, ha egy kicsit enyhülne ez az éles ellentét a két ház között, talán éppen ez a megfelelő kezdési időpont. A témájuk… - belepillantott a pergamenben és tekintete egy pillanatra a távolba révedt, majd a diákjaira pillantott. – A háztartási bűbájok. Ha jól tudom, mindketten aranyvérűek, sokszor találkozhattak már velük az órán kívül is. Ha van esetleg személyes tapasztalatuk, azt is beleirhatják. – pillanatnyi szünetet tartott, mintha még mondani akarna valamit, de végül csak annyit tett hozzá – Köszönöm, elmehetnek. – azzal megfordult és matatni kezdett az asztalán.
- Minden rendben lesz, professzor. – mondta a fiú, majd felállt, köpenye meglibbent utána. A lányra pillantott és küldött felé egy mosolyt. – Igazam van, Ms. Fearghus? - megvárta a lány válaszát, majd a lány válasza után folytatta. – Most sietnem kell, de valamikor a közeljövőben megkeresem és egyeztetünk egy időpontot. – ismét megvárta a választ, majd egy enyhe főhajtással búcsúzott és kisietett a teremből.


Késő délután volt, a könyvtár néptelenül tátongott, csak a morcos könyvtáros, Madame Cvikker téblábolt a polcok között. Számára ilyenkor volt a legszebb, a legtökéletesebb a helység: amikor csak az övé volt. Aztán az ajtó nyikordulva feltárult s belépett rajta egy alak, akit a pillanatnyi félhomályban egyszerűen tanárnak nézett volna. Magas volt, talpig feketében, vállán köpeny, kezében sétapálca: nem sok diák van, aki igy öltözködik. Egészen pontosan egy: Dwayne Winterburn. Ő volt az érkező s amint megpillantotta a nőt, enyhe főhajtással köszöntötte: ez már szinte védjegyévé vált.
- Szép estét, Madame – mondta, majd célba vette az egyik, számára érthetetlen okból szimpatikus asztalt. Odaért és letelepedett az egyik, ajtóval szemközti székbe, majd elővette a pálcáját és egy mozdulattal meggyújtotta a rajta álló gyertyákat, megteremtve ezzel a szükséges fényforrást. A sétapálca halkan koppant a helység fapadlóján, ahogy nekitámasztotta az asztalnak maga mellett, tekintete pedig mereven ült az ajtón: úgy nézett ki, mint aki vár valakire. Akár dolgozhatott volna is, de szemmel láthatóan inkább úgy döntött, hogy megvárja vele partnerét. Hogy lustaságból, vagy más volt az oka, azt csak ő tudhatja.

[Adelicia]

*Hjajj!Bájitaltan házi*-gondoltam magamba.*Ráadásul semmit sem értek belőle!*
Éppen ezért jöttem a könyvtárba.Szeretem ezt a helyet!Megnyugtató.Végül is ki ne szeretné a könyvtárakat?Még aki utálja a könyveket,az is szívesen jön ide....De nem tudom miért!Idefelé kis híján fellöktem egy hatodéves mardekárost.Köz tudott,hogy ha valaki,hát Ők nagyon szeretnek verekedni.Pedig Én se vagyok túl gyenge.De hát most mit tettem volna?Nem kulloghatok,amikor alig fél napom van arra,hogy megtanuljam,hogyan készítik a Sárkánynyugtató főzetet!
 Akármennyire is szeretem a könyvtárak illatát,a sok könyvespolc bámulását,és elmerülni a betűk között,ez már kezd unalmasnak tűnni!Ha a könyvtáros ölni tudna a szemeivel,Én már régen halott lennék!Olyan szúrósan néz rám,hogy az hihetetlen!Ráadásul semmi oka nincs rá!Szinte sose szóltam hozzá egy szót se,és a haverokkal semmi bajt nem csináltunk a könyvtárban....még!Mert azt megértem,hogy nem vagyok szimpatikus neki,de ez azért már beteges!Kezdem unni!Legszívesebben odamennék hozzá,és....Mindegy!Inkább ne!Folytatnám az olvasást,de fáj a fejem.Talán a sok olvasás miatt.Viszont eddig semmit nem találtam.Most már aztán tényleg ideges vagyok....
 Lassan a könyv végére érek, de még mindig semmi!Odasétálok a polchoz,közben a könyvtáros szemébe nézve.Magabiztosan kihúzom magam,gondolom akkor nem fog folyton bámulni.És hihetetlen,de bejött!Egy gonddal kevesebb.Már csak egy újabb könyvet kellene elővennem.Keresgélek a könyvespolcon,de eddig semmi érdekeset nem találok.Várjunk csak:
"Bájitalok sárkányok ellen"
Ez kell nekem!Óvatosan leveszem a polcról,hogy ne keltsek zajt,nehogy idenézzen az a szörnyű könyvtárosnő!Leülök,majd elkezdem olvasni....
Bla-bla-bla!
Lapozgatok a sorok közt,majd az egyik oldalon megtalálom a keresett bájitalt!Ez kellett nekem!Elkezdeném olvasni, de aztán egy gyönyörű,barna hajú hollóhátos lány lépett be a könyvtár ajtaján.Udvariasan köszönt,majd leült a velem szemben lévő asztalhoz.Nagyszerű!Most pedig miatta nem tudok koncentrálni!Elvakít a gyönyörű barna szeme,és az,ahogyan nézi velük a könyvét.
*Nem-nem!Koncentrálni kell!Nem kaphatok rossz jegyet!*
De nem tudom levenni róla a szemem.....

"-Huh. Ez egy hosszú és fárasztó nap volt. Ki kell engednem a gőzt de hát hova is menjek.  ??? Sétáljak egyet? De hát az egyedül nem jó. Merre is menjek? Mit csináljak? " - miközben ezeket gondoltam gondterhelt arccal lerogytam egy kis padra és elkezdtem nézni azt a tömérdek diákot. Kritikus szemmel vizsgáltam őket. Az egyiknek a haja nem volt jó a másiknak pedig a ruhája állt csálén. Hirtelen egy negyedikes forma diák suhant el előttem. Eléggé szemrevaló volt annak ellenére hogy fiatalabb volt nálam. Elhatároztam hogy követem és kiderítem hogy hova megy. Egy darabig sikerült őt követnem de aztán eltűnt a szemem elől. Eme kudarcom után úgy döntöttem hogy bemegyek a könyvtárba és keresek valami érdekes olvasnivalót. Alighogy beléptem nem kis meglepetésemre megláttam Őt. De hogy leplezzem a meglepettségemet illedelmesen odaköszöntem a nem túl kedves könyvtárosnőnek egy kedves mosoly kíséretében . Ezután úgy tettem mintha valamilyen érdekes könyv után kutatnék. De persze ez csak a látszat volt. A kezembe kerülő első könyvet levettem a polcról és szándékosan szembe ültem azzal a fiúval. Lassan kinyitottam a könyvet és elkezdtem lapozgatni mintha keresnék valamit. Persze egy szót se olvastam el belőle de természetesen nem is ez volt a célom. Miközben olvasást színleltem éreztem hogy egy vizslató szempár van előttem. Lassan felemeltem a fejem és összeakadt a tekintetünk . Be kell vallanom élveztem ezt a pillanatot. Ekkor határoztam el hogy oda megyek hozzá. Óvatosan felkeltem a székről és odasétáltam hozzá.
"-Szia. Adelicia Fox vagyok. Téged hogy hívnak? Esetleg segíthetek valamiben?" - miközben ezt mondtam kedvesen mosolyogtam és a szemébe néztem.

Nem bírtam abbahagyni a nézését, nem érdekelt,hogy észreveszi,hogy Őt nézem.Ám felkelt a székéből,és odasétált hozzám,és azt mondta:
-Szia. Adelicia Fox vagyok. Téged hogy hívnak? Esetleg segíthetek valamiben?
Fél percig tátott szájjal néztem.Közelről még gyönyörűbbnek nézett ki!
Nem tudtam mit mondjak neki....Hülyén hangzott volna,hogy:
-Szia!Én pedig Grad Garadi,és fél órája téged bámullak,mert nagyon szép vagy!
Azért ennyire béna nem vagyok!Gondoltam arra is,hogy elfutok,és még arra is,hogy külföldinek adom ki magamat!
 De ez azért túlzás!Összeszedtem minden bátorságomat, azt mondtam neki:
-Szia!Grad Garadi!IIgen,az jó lenne!Egy százfűlé főzetet kellene elkészítenem bájitaltanra,de nem értek hozzá!De sajnos senki nem ér rá,hogy segítsen!-hazudtam neki.Reméltem,hogy "segíteni" fog nekem.
  A gyönyörű szemeiből kiolvastam,hogy látta,hogy füllentek.Attól féltem,hogy itt fog hagyni,és ezután az egész suli rajtam röhög majd.Még mindig nem válaszolt.Kezdtem megijedni.Biztos bolondnak néz!
-Ennél még a "fél órája téged bámullak" köszöntés is jobb lett volna.-gondoltam.
Nagy sóhajtásokkal próbáltam jelezni neki,hogy válaszra várok,de még mindig síri csend volt...

>Grad<

"-Százfűlé főzet egy Bájitalok sárkányok ellen című könyvben? Elég érdekes."-mondtam és közben gyanúsan mosolyogtam. De ennek ellenére mégis belementem a játékába és ezt feleltem:
"De természetesen segítek. Elsőre elég bonyolultnak látszik az elkészítése de ha egyszer megérted utána már álmodból felriasztva is tudni fogod az elkészítését. Van nálad valamilyen íróeszköz és egy darabka papír hogy lediktálhassam a dolgokat?"
A válasz eme kérdésemre egy egyszerű vállrántás volt.
"-Ühüm. Elvitte a cica a nyelved? "-mondtam.
Erre a kérdésemre már egy kicsivel bővebb választ kaptam hiszen már nem csak a vállát rándította meg de már a fejét is sikerült megráznia. Ennek ellenére úgy döntöttem hogy nem akadékoskodom és segítek neki.
"-Szóval nincs nálad semmi se. Akkor adok neked egy kis papírt és lediktálom a hozzávalókat és a főzet elkészítését."
Miközben átnyújtottam a lapot összeért a kezünk. Én lesütöttem a szemem ő pedig lassan elhúzta a kezét.
"-Khmm. Akkor lássunk hozzá. Hozzávalók: juharfa fátyolkája, bikornisszarv-őrlemény, pióca, meghajtófű, disznópázsit, szárított bumszalagbőr, és egy darabka abból akivé válni akarunk. A hatása egy órán át tart, a fogyasztója egy másik személlyé változik de csak külsőleg. A meghajtófüvet teliholdkor kell szedni, a juharfátyolkát pedig 21 napig kell párolni. Röviden ennyi. Remélem érthető volt. Ha nem akkor nyugodtan mondd el hogy hol akadtál el. "
A recept lediktálása alatt észrevettem egy kis csillogást a szemében. Talán a főzet iránti érdeklődése váltotta ki? Vagy talán egészen más?
"-Amúgy meg miért kell neked a százfűlé receptje? Egy nem egészen egyszerű háziként kaptad vagy pedig valakivé átakarsz változni?"

Adelicia kérdésekkel kezdett bombázni,ám lediktálta a receptet.Ezután azt kérdezte:
 "-Amúgy meg miért kell neked a százfűle receptje?Egy nem egészen egyszerű háziként kaptad,vagy pedig valakivé átakarsz változni?"
Gondolkoztam egy kicsit,nehogy megint elszúrjak valamit,majd azt mondtam:
-Egy nagyon jóképű férfivé akartam volna változni,hogy a hozzád hasonló gyönyörű lányokkal beszélgessek...vagy valami egészen más....
Amikor befejeztem a mondatot Adelicia arcán egy halvány mosoly jelent meg.Viszont láttam rajta,hogy menni készül...Én pedig nem hagyhatom,hogy egy ilyen lány elmenjen.Ki kellett találnom valamit.Ismét gondolkodni kezdtem,majd azt mondtam neki:
-Őőőőőőő!Lenne még valami...Sajnos nagyon ügyetlen vagyok bájitaltanból.És nem tudnám elkészíteni egymagam a főzetet,és a barátaim se érnek rá.Ha nincs más dolgod segítenél nekem?Természetesen meghívnálak utána egy vajsörre,vagy valami másra Roxmortsban.
Ezután Adelicia csak mosolygott rám....Nem tudtam,mit tegyek,bizonyára ismét átlát a hazugságomon...
 Reméltem,hogy nem hagy itt,de azért nem akartam egész nap itt ücsörögni,ezért Én is rá mosolyogtam,és azt mondtam:
-Nos?Természetesen,ha nincs kedved,vagy időd megértem!Csak sajnos nagyon ügyetlen vagyok!És a tanárúr sem kedvel túlzottan,és attól félek,hogy kirúgat,ha nem csinálom meg a házit!De semmi baj!Nyugodtan menny,ha akarsz!

"-Hmm...Szóval egy annál is jobb férfivá akartál válni mint most vagy? Ez így nem jó. Hol az önbizalmad? Legyél büszke magadra! És amint láthatod még a főzet se kellett ahhoz hogy idejöjjek hozzád és beszélgessünk."
Miközben ezt mondtam Grad elmosolyodott. Persze alig észrevehetően de én akkor is észrevettem. Ez annak a jele hogy füllentett vagy ideges vagy ő is érez valamicske szimpátiát irántam. Amíg ezen gondolkoztam meghallottam a hangját és ez kizökkentett a gondolkozásomból.
Arra kért hogy segítsek neki elkészíteni a főzetet. De várjunk csak! Az előbb még arra kellett neki a százfűlé főzet hogy én szóba álljak vele most meg arra hogy kész legyen a házija. Ez érdekes...de mégis aranyos.
Kicsit meglepetten de ezt válaszoltam neki:
"-Dehogy hagylak cserben. De csak abban az esetben segítek neked, hogy ha tényleg csak arra használod majd a főzetet hogy ne rúgjanak ki. De ha arra kell, hogy más ember legyél akár egy órácskára is akkor nem segítek. És a vajsörre való meghívást pedig elfogadom. De csak akkor ha a főzet készítés közben figyelsz és jól viselkedsz."- feleltem neki egy cinkos kacsintás kíséretében.
"-Amúgy meg remélem, hogy nem ijesztettelek meg ezzel a sok kikötésemmel. ". -egészítettem ki angyali nézéssel a mondandómat.

Adelicia

Adelicia szerencsére belement.Most már csak el kell menni a terembe,ahol elkészíthetjük a százfűlé főzetet.Egy kész törvénykönyvet sorolt fel nekem feltételként,amire én egy ijedt bólintással válaszoltam,majd azt mondtam:
-Azt hallottam néhány megbízható barátomtól,hogy van egy biztonságosabb és rövidebb út, a tó mellett egy csapóajtónál.Talán meg kéne nézni
ÚÚÚÚÚRISTEN!-gondoltam.-ez azért már túlzás!Néhány köpésnyire a könyvtártól van egy bájitalszakkör.De nem!Megint jártattam a számat!Gondolom ismét hülyének néz!De azért jól jöttem ki belőle!Semmi kedvem megfőzni a százfűlé főzetet!A tónál leülünk,és elbeszélgetünk,és ott elmondom neki,hogy az egész sztorit kitaláltam-a tó olyan szép,és megnyugtató,hogy biztos megbocsájt majd,mert szereztem neki egy-két boldog percet!Azután irány a Három Seprű.Már csak a Sárkányaltató bigyóval van a gond.Ugyanis azért jöttem,hogy azt elkészítsem...Ekkora mázlit!-,mondtam tovább,és éppen láttam Carina Laemet,az egyik legjobb barátomat elsuhanni a könyvtár ajtaja előtt.
-Megbocsájtasz,egy percre?Fontos!-mondtam,majd futottam Carina után.
Láttam rajta,hogy megijedt,amikor megérintettem a vállát:
-Szia!Nagyon nagy gáz van!Kérlek készíts el nekem egy Sárkányaltató elixírt,nagyon fontos,akármit megteszek!-hadartam neki,majd átnyújtottam a könyvet,és futottam vissza Adeliciahoz.
Látszott rajta,hogy nem érti mi folyik itt,de én megfogtam a kezét(ami meglehetősen kellemes érzés volt) és elindultam kifelé,egyenesen a tóhoz....