Roxfort RPG

Az arcomba vágott a hűvös levegő.
Még összébb húztam a kabátomat, mindhiába, szinte csontomig hatolt a hideg. Bár még örülhettem, mert az eső nem esett.
Őszi szünet volt, de az átlagoshoz képest most valahogy jobban fáztam. Én is jó helyet választottam a császkálásra, dehát nem tehetek róla: ott kellett dekkolnom egy napot, hogy hazamehessek a szünetre. Úgy volt, hogy a bátyám, Miles jön értem, de elnézte eggyel a napot. Elnézte. Azt mondta keressek valami normálisabb helyet, vegyek ki egy szobát és holnap majd értem jön. Azt hiszem megegyezünk a közös titoktartásban mert végülis, én is tehetek róla, hogy nem vagyok hajlandó  hazamenni, inkább maradok itt egy napot. Amúgy sem szeretem az autókat, ki tudja, egy ismeretlen taxis hogyan vezet... De anya nem fogja megtudni, ha rajtam és Miles-on múlik, szívesen megúsznánk azt az alapos fejmosást.
 
Mivel azonban még korán volt, nem akartam egész este egy üres, fehér falú szobában üldögélni és magam elé bámulni. Mivel ősz volt már sötétedett, de nem zavart, nem féltem én a sötétben. Ahogy csendesen sétálgattam, és a néha kicsordult könnyeimet törölgettem a csípős széltől, megláttam egy viszonylag rendesnek tűnő helyet. Világosbarna falak, a hely neve pedig neonfényekkel kivilágítva... Királyi tölgy? Fantáziadús név.
Úgy döntöttem, ide bemegyek.

Ahogy beléptem az ajtón, megcsapott a kellemesen meleg levegő, ami egy pillanatra feledtetett velem minden mást. Kiszúrtam magamnak egy üres asztalt a fal mellett, egyből oda trappoltam és leültem, lehűlt tagjaimat megnyújtóztattam. Lassan kezdtem érezni az ujjaimat is.
Aztán ahogy alaposabban szemügyre vettem a helyet, hát, nem is volt olyan szívmelengető. A néhol repedezett falak és pislákoló, nyilvánvalóan utolsókat lehelő villanykörték még nem is zavartak, de a szinte teljesen üres hely annál inkább. Talán korán volt még a kocsmázáshoz.. csak elvétve akadt néhány ember az italát szorongatva, tudmást se véve a külvilágról.
Aztán volt még két fickó, akik hangosan beszélgettek és poénkodtak a piájuk mellett.
~Dehát mit vagy úgy oda?~ Gondoltam. Hiszen biztosan csak beültek egy estére kicsit mulatni meg iszogatni. Amúgy se nagyon látszottam, annyira eldugott helyre ültem be, hogy csak a nyakamat nyújtogatva pillantottam meg egy pincérnőt. Szerencsére ő is észrevett, és egyből odajött hozzám. Mikor elsorolta, mit lehet rendelni, a temérdek alkoholos ital hallatán - sör, whisky, gin ésatöbbi - rájöttem, hogy bizony rossz helyre ültem be. Viszont a pincérlány lelkesedését látva, ahogy remegve, írásra készen fogta a tollat hogy felfirkanthassa a rendelést (valószínűleg még új volt a helyen, azért volt ilyen lelkes) kértem egy teát. Az legalább jó meleg.

Amíg a teamára vártam, ujjaimat a kocsmában szóló háttérzene ritmusára mozgattam az asztalon és nézelődtem. Közben egy magányos fickó is bejött, leült a másik sarokban lévő asztalhoz. Már sem találtam olyan gyanúsnak azt a két italozó férfit hozzá képest, de próbáltam nem törődni vele.
Hamarosan a pincérlány kihozta a teámat, én pedig boldogan vetettem rá magam a forró bögrére. Örültem hogy bögre, és nem csésze, legalább több fér bele. Kár, hogy szerintem kifelejtette belőle a citromot amilyen émelyítően édes volt, de azért mellette szóljon hogy felmelegített, akármilyen ihatatlan is volt.
Lassan, ráérősen kortyolgattam a teámat, közben próbáltam nem feltűnést kelteni. A látszólag nyugodt légkörből nem is gondoltam volna, hogy ez nem sikerült..

Végre itt a szünet. Komolyan mondom, ez az egyetlen dolog, ami életben tart abban az istenverte kastélyban: a tudat, hogy egyszer kiszabadulhatok onnan. Ha ez nem lenne, már biztosan megkattantam volna a sok csiribá meg abrakadabra közepette… de most végre itthon vagyok, ismét önmagam lehetek. London az én otthonom, itt az életem… annak ellenére, hogy elvileg nem is létezem ebben a világban.
Első utam az állomásról hazafelé vezetett, ahol megszabadulhattam a táskámtól és azzal együtt mindentől, ami a kastélyra emlékeztetett. Anyámék nem voltak otthon, szóval nem kellett sokat időznöm odahaza: átöltöztem s már mentem is a nagyvilágba. Már közeledett a tél, hamar alkonyodott: a kedvenc napszakom volt. Ahogy a nap alábukott a horizonton, minden eltűnt, ami mű és hamis, a gyenge elbújt az üregébe… csak az maradt kint, akinek muszáj volt meg az, aki elég erős volt a túléléshez. Egy pillanatra megtorpantam a pub bejáratában s figyeltem, ahogy a fénylő égitest utolsó nyomai is eltűnnek az épületek mögött, átadva helyét a sötétségnek és a lámpák pislákoló fényének. Igy szép az élet… nem azon az idióta, tökkelütötteknek való helyen.

Ahogy az ajtó csilingelve kitárult, egyszerre minden arc felém fordult. Elég feltűnő jelenség voltam talpig feketében, bakancsban s hosszú, térd alá érő szövetkabátban… de ugyanakkor furcsa mód valahogy bele is illett az egész a londoni éjszakába. Mindenki ismert, hiszen ez volt a törzshelyünk, ennek ellenére nem kerültek el a kiváncsi pillantások, hiszen rég volt már, hogy utoljára betettem ide a lábam. Pár pillanatig mindenki engem bámult – a csapos kivételével, aki a hátát a bejáratnak forditva ügyködött valamin – de aztán az újdonság varázsa semmivé lett s az élet ugyanúgy fojt tovább, ahogy előtte. Ahogy körbenéztem, csak egyetlen idegen arcot fedeztem fel, egy leányzót, aki az egyik fal melletti asztalnál üldögélt és szemlátomást idegenül érezte magát a helyen. Feltűnően ide nem illő volt… túl ártatlannak tűnt a helyhez képest. Megjegyeztem magamnak, majd lassú léptekkel a bárpult felé indultam. A csapos már megfordult s észrevett.

- Hé Pulse! Rég láttalak… - köszöntött.
- Bob… - viszonoztam az üdvözlést, miközben kezet ráztunk. – Adj egyet a szokásosból, közbe pedig meséld el, hogy mennek a dolgok mostanában.
- Azonnal – felelte, majd megfordult italt keverni. – Az élet olyan, mint mindig: unalmas. Csak nagy ritkán téved erre egy-egy bajkeverő, de mindig akad itt valaki, akinek semmibe nem kerül elintéznie, szóval az üzletnek szerencsére nem árt.
- Manapság már az iskoláslányok is hozzád járnak? – kérdeztem, fejemmel a sarokban üldögélő idegen felé intve.
- Mi…? Ja, dehogy. Nem tudom ki ő, de valószinűleg vidéki. Pár perce andalgott be… és teát rendelt.
- Aha, akkor teaházat nyitottál. Már mindent értek.
A csapos szemeit forgatva nézett fel az égre. Aztán ismét felhangzott a jól ismert csilingelés, amit az ajtó nyilása váltott ki. Bob odanézett, majd bőre egy pillanat alatt váltott pár árnyalattal sápadtabbra.
- Ajjaj… - lehelte. Hátranézve egy jól ismert pofát pillantottam meg. Ő még nem vett észre, érdekesebb elfoglaltságot talált magának az ismeretlen leányzó személyében.


- Nocsak, szépségem… - szólalt meg recsegve, de furcsán magas hangon, ahogy megtorpant az asztalod mellett. Habár az alkohol szaga érződött leheletén, teljesen józannak tűnt… s a tekintetében volt valami, ami óvatosságra intette az embereket, ha vele volt dolguk. Első pillantásra leritt róla, hogy teljesen őrült. – Csak igy egyedül, magányosan? Tán’ valami szomorúság ért? – szeme felcsillant a gondolatra. – No majd Rocco papa kikúrál, ne félj…

Csilingelés. Mégegy.
Szinte oda sem figyeltem az érkezőkre, csak egy pillanatra emeltem fel a fejem, mint aki azt várja hogy a bátyja lépjen be az ajtón, jöjjön érte és vigye haza a jó öreg Cambridge-i társasba, a muglik közé (most még Mrs. Bree társaságának is örültem volna, ami azért nagy szó). Persze nem így történt, és azok a nagyon is apró reménysugarak egy pillanat alatt szertefoszlottak. Tovább kavargattam a teamát a kanállal, azt remélve hogy talán a cukor feloldódik az aljáról, közben azon gondolkodtam, a többi Roxfortos diák vajon mit csinálhat éppen... Talán eszik a finom otthoni ételeket - nem mintha a roxforti nem lenne finom, sőt, de az azért mégis más. Csak nekem van ekkora szerencsém, hogy egy vadidegen helyen kavargatom a méz émelyítő ízére emlékeztető teát, és azon agyalok mit is kezdjek magammal.

~Miért vagyok itt még mindig?~ Jött a hirtelen ötlet, és gyorsan átfuttattam az agyamaon, hogyan kerültem ide. Mivel nem jött rá értelmes válasz, egyértelmű volt hogy csak úgy beültem ide, ahelyett hogy szállást kerestem volna ahogy Miles mondta.
Felemeltem a bögrém, és egy húzásra megittam a maradék italt, ami persze nem nézett ki olyan menőn és keményen, mintha bögre helyett feles lett volna és tea helyett whisky, de azért látszott hogy valamilyen döntés született a fejemben.
Kitoltam magam alól a széket és felálltam, hogy odamenjek a pulthoz és fizessek, majd továbbálljak. De egy furcsa, recsegő férfihang szakította meg ezt a műveletet. Elég volt oldalra pillantanom, és láttam hogy az asztalomtól nem messze áll egy olyan... nos, fogalmam sincs mennyi idős, enyhén ráncos, nem túl fiatalnak tűnő férfi, ami persze lehet hogy a tetemes alkoholmennyiség miatt van, és nem a kor miatt. Ezt igazolta a belőle áradó piaszag is.
"Nocsak, szépségem" recsegte, ami már nem sok jót sejtetett.

Nem csináltam semmit, csak álltam ott és merően a tekintetébe bámultam, de talán nem kellett volna - mint az állatok, kihívásnak veszik. Inkább csak azért tettem, hogy lássa, nyugodt vagyok és nem félek tőle. Nem is féltem: arra gondoltam, nem egyedül vagyok ebben az egész kocsmában, csak van valaki, aki észreveszi hogy ez a fickó nem jó helyen keresgél és a tudomására is hozza. Azonban meghallva Rocco papa mézesmázos szavait, erről inkább lemondtam és ismét ránéztem, nem keresgéltem tovább a szememmel segítségért. Nem voltam a legjobb kedvemben amiért itt kellett lennem, pont ő hiányzott. Immár türelmetlenül kifújtam a levegőt.
-Elnézést, indulnék- Mondtam neki megjátszott nyugodt hangnemben, még mindig jobban hangzott mint a "Hagyjon már békén", majd próbáltam elmenni mellette és kijutni erről az istenverte helyről. Persze a fickó tekintetére pillanatva, nem úgy tűnt mint aki szó nélkül el fog engedni. Naná, hogy a legjobbkor vagyok a legjobb helyen - a sarokban a fal mellett, ahol nem láthat szinte senki.

- Hát ő mit keres itt? – tettem fel a kérdést Bobnak, miközben megfordultam s hátamat a pultnak vetve követtem az események folyamát.
- Elég gyakran bejár – mondta a csapos s hangja kissé bizonytalanul csengett. Tudta, hogy mi nem szeretjük sem ezt a fickót, sem a haverjait. – Ha akarnám sem tudnám elkergetni egyedül.
- Értem – feleltem, miután mérlegeltem a szavait. Volt bennük igazság: Rocco egy utolsó kis féreg, de azért Bobbal könnyedén elbánna. Ugyanakkor érthetetlen, hogy az öreg miért nem szólt valakinek, hogy gond van; ha megtette volna, a vén alkesz már a környékre sem merne jönni többet. – Szólni fogok Cöveknek, hogy figyeljenek jobban. Többet nem lesz vele gondod.
- Rendben. – mondta megkönnyebbülten a másik, majd mindketten figyelték a jelenetet, ahogy Rocco rámászott a kislányra, aki magabiztosnak mutatta magát, de a tapasztaltabb szem azért láthatta rajta a félelmet… és biztos, hogy a vén kujon is észrevette, márpedig ez csak olaj a tűre, innentől nem fog tágitani, ha valaki meg nem állitja… s végignézve a kocsmán, senki nem igyekezett a segitségére sietni. Fél szemmel mindenki követte a konfliktust, de senki nem volt elég bátor ahhoz, hogy tengelyt akasszon a támadóval.
- Jellemző… és ez még csak az első napom itthon – sóhajtottam, ahogy ellöktem magamat a pulttól. – Dobj össze neki még egy teát, de keverj bele valami sziverősitőt is… szüksége lehet rá. – a csapos egy biccentéssel nyugtázta a kérést.


Ahogy az sejthető volt, az ellenséges megnyilvánulás csak tovább szitotta az őrült fickó kedvét: lassan lendületbe jött.
- Node kedveském, miért vagy ilyen rideg hozzám? Ártottam én neked valamit? – tette fel a kérdést egy szinpadias sóhaj kiséretében, sértett hangneme megütve. – Csak egy egyszerű öreg fickó vagyok, aki segiteni szeretne másokon és cserébe nem kér mást, csak egy kis szere… - a tekintete ide-oda járt s csak ebben a pillanatban tűnt fel neki, hogy a leány ellépett mellette. Utánafordult, megragadta a karját és durván visszarántotta, majd egészen az arcába hajolt.
- Ne olyan hevesen, drágaságom… még nem végeztünk. – továbbra is bilincsben tartva a lány karját, eltartva magától s tetőtől talpig végigmérte. – Túl szemrevaló vagy ahhoz, hogy egyszerűen futni hagyjalak… - felvillantotta fogatlan vigyorát, ahogy ismét a lány arcába nézett, de ez le is hervadt azon nyomban, mikoris valami szürkén megvillant s a következő pillanatban már egy kés recés pengéje állt ki a falból néhány centivel az orra előtt, eltakrava előle minden mást. Ijedtségében elengedte a lány kezét és gyorsan hátrált még két lépést, majd fejét forgatva kezdte keresni támadóját.


Roccót ismerve nem volt kérdéses, hogy pillanatok alatt el fog fajulni a helyzet: igy is történt. Amikor már tettlegességig fajult a helyzet, nem várhattam tovább. Egy egyszerű mozdulattal előhúztam a kabátom belső oldalhoz rögzitett késemet s abban a pillanatban, ahogy a fickó hátralépett, a kés is légi útra kélt, egyenesen az arca előtt mélyedve a falba. Erre még egy lépést hátrált, majd keresni kezdett. Nem telt sokba megtalálnia, hiszen a pulttól pár lépésnyire álltam, gyakorlatilag a helység közepén.
- Teeee… - hördült fel állatias hangon, de szerencséjére józan esze nem hagyta cserben: nem ugrott nekem, mert tudta, hogy csúnya véget érne. – Mit keresel itt?
- Ezt a kérdést inkább nekem kellett volna feltenni – feleltem neki hideg hangon. – De nem vagyok rá kiváncsi. Hord el magad, mielőtt a beleiddel kötlek fel egy gerendára. – pár pillanatig egymás szemébe meredtünk. Tudtam, hogy Rocco a lehetőségeit mérlegeli: ha most lelép, akkor a reputációján elég nagy csorba esik… ha nem, akkor ez a csorba az arcát fogja ékesiteni. Végül döntött s szó nélkül kiviharzott, bevágva maga mögött a csilingelő ajtót.  Tekintetemmel követtem, majd miután eltűnt, jellegzetes, lassú lépteimmel a falhoz – és a lányhoz – sétáltam, hogy begyűjtsem a késemet. Csak akkor fordultam a lány felé, miután az eszköz már a tokjában pihent.

- Minden rendben? – kérdeztem tőle, de nem aggódtam túlzottan, hiszen végignéztem a az egészet, láttam, hogy nem árhatott neki különösebben. – Gyere, ülj le, Bob mindjárt hoz valamit inni… - amennyiben elfogadta az invitálást, leültem vele szemben. A csapos néhány pillanaton belül kiért az a tálcával, amin egy bőgre gőzölgő tea ás egy korsó csapolt sör osztozott. Egy biccentéssel megköszöntem, majd megvártam, míg az öreg távozott.
- Mi szél hozott erre? Ez nem olyan környék, ahol a fiatal, magányos lányok biztonságban érezhetik magukat…

Amikor láttam, hogy az állítólagos Rocco papa a saját monológjával van elfoglalva, el akartam slisszanni mellette, mire az durván visszarántott a karomnál fogva. Mostmár cseppet sem tetszett ez az egész. Ahogy az arcomba hajolt, még jobban éreztem rajta az alkohol bűzét, de szerintem a dohány és a ritka fogmosás is körejátszott benne.
Drágaságom? - undorodva ismételtem magamban a szót, és a képébe mondtam:
-Nem vagyok a drágasága.-
Aztán eltartott magától, fogalmam sincs miért, de én egyből kihasználtam a helyzetet és próbáltam kiszabadulni a szorításából. Mindhiába, csak egy fogatlan, nem túl bizalomgerjesztő mosolyt kaptam cserébe.
Szabadulnom kell, pörgött az agyamban, de gondolom a sikítással nem értem volna sokat. Amilyen sunyi ez az alak, elengedne, hátrálna egy lépést és azt mondaná: "Miért sikongat hölgyem, én csak az időt kérdeztem..." Bár nem biztos, hogy van ilyen találékony.
Kezeimet ökölbe szorítottam. Először rúgni akartam, a legfájdalmasabb pontra amitől összerogyik, aztán ütni ököllel a pofájába, de még az is megfordult a fejemben hogy eltöröm a fején a bögrémet. Az utolsó gondolat a pálca volt, de tudtam hogy ezen a mugli helyen nem járnék túl jól egy varázslattal... Arról nem is beszélve, hogy lehet, nem csak a szünetet tölteném otthon.

Azonban minderről le kellett mondanom, mert a férfi csak nem eresztett, hiába akartam minden erőmmel kirántani a kezem. Mostmár tényleg dühös voltam, az a vigyor az arcán pedig mégjobban feldühített.
-Rohadj meg- Szűrtem a fogaim között, és felkészültem arra hogy jól ágyékon rúgom, amitől legalább jóidőre elmenne a kedve a fiatal lányoktól - amikor a fickó arckifejezése hirtelen megváltozott és figyelme másfelé vándorolt. Nem cicóztam sokáig: egy erőteljesen rántással kiszabadítottam a bilincsben tartott karjaim, azt viszont nem vettem észre, hogy közben akaratlanul ő is elengedett, így az erőteljes mozdulattól a padlón landoltam.
Körbenéztem, mi történhetett, hogy támadóm ilyen hirtelen meggondolta magát, amikor még bele sem sikerült rúgnom.
"Teeee" - figyeltem a hang irányába, de Rocco nem felém nézett és nem is hozzám beszélt. A másik irányba bámult, amit persze én nem láttam ilyen alacsony látószögből, de a kést egyből megpillantottam a falban. A szám is tátva maradt, és mostmár tudatosan a hang irányát kerestem, ahonnan a válasz jött: "Hordd el magad"! 
Viszont amikor Rocco eliramodott az ismeretlen megmentő irányába, azt hittem nekiroht és ebből verekedés lesz - csak egy pillanaton múlt, hogy ne kapjam elő a pálcámat a kabátom alól és mondják rá egy Stuport, vagy valami még rosszabbat. Szerencsémre Rocco nem támadott, hanem elhagyta a kocsmát - ezt az ajtó felé akasztott csengő csilingelésből szűrtem le.

Nagyot sóhajtottam, megtöröltem a homlokomat, aztán felálltam a földről és háttal a falnak dőltem. Észre se vettem, hogy a fiú már mellettem áll és a kését pakolja.
-Aha, minden szuper- Feleltem sokatmondóan. Tényleg jól voltam, de ha eszembe jutott a férfi képe... Jobb is, hogy gyorsan leültem az asztalhoz. Az idegen meg velem szemben. Valahogy elment a kedvem meg a bizalmam a kocsma iránt, de a fiú viszonylag rendesnek tűnt azok után hogy elkergette Rocco-t. Az meg hogy kés volt nála - külön örültem neki.
-Köszönöm- Fújtam ki a levegőt, és most először néztem rá a szemben ülőre.
Egy magas, sötét hajú fiú volt, egész öltözete szintén fekete. Nem érdekelt ki ő és mit akar, a lényeg hogy megszabadított attól a perverz őrülttől.
~Az ilyeneknek az Azkabanban lenne a helyük~ Gondoltam, és ettől a felvetéstől kicsit jobb kedvre derültem. A csapos hozott nekünk két italt - mégegyet abból az isteni teából. Azt hittem, mentem megiszom a sörét...
Damien hangja szakított félbe, persze egy kukkot nem hallottam az egészből.
-Tessék? Ne haragudj, nem figyeltem..-

Szegény leányzót ismét cserben hagyta a szerencséje: pont abban a pillanatban próbált meg kiszabadulni a férfi szoritásából, amikor az elengedte, igy a mozdulat hatására nem túl elegánsan, de annál erőteljesebben tántorodott hátra és zuttyant a földre. Nem tűnt úgy, mintha komolyabb baja esett volna… s jelen pillanatban amúgysem igazán értem rá vele foglalkozni, volt nekem nagyobb problémám is. Majdnem biztos voltam Rocco reakciójában, de ez pont annyival jelentett kevesebbet a biztosnál, hogy még megérje aggódni érte. De eltelt a kritikus pár pillanat, s amint egymás szemébe néztünk, már tudtam: le fog lépni. Igy is történt, hála istennek. Nem mintha féltem volna tőle, erről szó sincs… de kétségtelenül okozhatott volna néhány kellemetlen pillanatot, ha van valami új, eddig még nem látott trükk a tarsolyában.
 
Mire odaértem, a lány már feltápászkodott s a falnak dőlve pihegett, valószinűleg az események feldolgozásával küzdve. Látszott rajta, hogy ez némi időt igényel, igy inkább másfelé forditottam a figyelmemet, hiszen Rocco utolsó nyomai még az orrom előtt meredeztek. Ahogy kihúztam a kést a falból s a kabátom rejtekébe helyeztem, egy futó pillantást vettem a falra, ahol a penge érte. Bobnak mázlija volt: nem volt akkora az ütés, hogy végigrepessze a lambériát, gyakorlatilag csak akkora lyuk keletkezett, ahol a kés hegye beleállt. Nem fog sokat patáliázni érte, hiszen ezután Rocco egy jó darabig nem fogja betenni ide a lábát: méltányos üzlet, mondhatnánk úgy is. Ha mégis nagyon irritálja, akkor maximum akaszt oda egy képet, nem nagy cucc.
Ezzel végezvén ismét a lány felé forditottam tekintetemet. A kérdésemre adott válasza nem tűnt túl meggyőzőnek, de ezt senki nem róhatta fel neki negativumként: elvégre ha valakit életében először támadnak meg, az sosem kellemes élmény. Igaz, nem biztos hogy ez a helyzet… de a jelek kétségtelenül erre utaltak. Gyors léptekkel indult az asztal felé, majd foglalt helyet; ezalatt futólag végigmértem és meg tudtam érteni a vén kujont. Volt benne valami ártatlan, egyszerű báj, ami olyannyira vonzó tudott lenni a magunkfajta figuráknak… nade ne rohanjunk ennyire előre, elég volt neki egyszerre egy sokk is szerintem. Amúgy sem jellemző rám, hogy ajtóstól rontanék a házba, majd kiderült hová fejlődnek a dolgok…

Akkor találkozott először a tekintetünk, amikor már egymással szemben ültünk az asztalnál s szerintem nem sikerült elrejteni meglepődöttségemet: élénkzöld szemét furcsa, sárga pöttyök diszitették. Arcvonásaim elég gyorsan visszanyerték eredeti formájukat, de szemeimet hosszú pillanatokig nem tudtam levenni az övéről és erről nem csak az újdonság varázsa tehetett: volt valami varázslatos bennük, valami egyedi, valami fogva tartó. Már-már illetlenné vált az időtartam, mire észbe kaptam: eddigre a kért italok is megérkeztek. Egyenlőre nem nyúlt érte, csak nézett előre, mint aki azt sem tudja hol van… aztán sikerült mosolyt csalnia az arcomra a visszakérdezésével. Na igen, nem heverte ki olyan könnyen, mint gondoltam.

- Csak azt kérdeztem, hogy hogy keveredtél ide. Nem láttalak még itt, pedig elég gyakori vendég vagyok… meg úgy általában, nem is tűnsz olyasvalakinek, aki ehhez hasonló lebujokban tölti az idejét. – valamiért kényszerét éreztem, hogy megfogalmazzak egy okot, amiért érdeklődök… de magam sem tudnám megmondani, hogy miért… de egy dolog biztos: bármennyire is próbálom letagadni, a roxforti évek valamennyire megszeliditették azt a mugli huligánt, aki régen voltam.

Ahogy lezuttyantam a helyemre és az Azkabanos gondolataimmal játszottam, eszembe sem jutott hogy esetleg ő is a Roxfortba jár.
Egyrészt, griffendéles és hatodéves, tehát nem igazán hallhattam még róla, másrészt ha ismertem volna sem valószínű hogy beugrik Rocco papa akciója után. Mindenesetre hálás voltam neki, még ha nem is miattam tette, hanem mert alapból összetűzése volt azzal a fickóval - amit nagyon is meg tudok érteni. Meg persze annak is örültem volna, hogyha ad lehetőséget arra hogy belerúgjak... Mármint Rocco-ba, nem rossz levezetni a feszültséget.
Miközben ezen gondolkodtam, fél szemmel rá pillantottam, ne higyje már hogy a teámmal akarok szemezni egész este, amikor feltűnt hogy mereven engem bámul. Először arra gondoltam, hogy van rajtam valami érdekes, de tudomásom szerint nincs semmi sérülésem, se kajamaradék az arcomon, hiszen nem is ettem semmit. Második eshetőség: épp most néz hülyének, amiért olyan nagy lendülettel a földre ültem... De legalább a szándék megvolt a szabadulásra, nem vártam ölbe tett kézzel a megmentőmre! - aki szerencsére meg is érkezett az ő személyében. Fel sem merült bennem, hogy a furcsán pöttyözött szemeim keltették fel az érdeklődését, akkor már inkább a hajamra fognám.

Ahogy az öreg "próbálkozását" is: fogadni mertem volna, hogy nem jön ide, ha egy sima barna vagy fekete hajú lány vagyok, aki beleolvad a kocsma szürkeségébe. Na jó, lehet hogy akkor is odajött volna, nem lehet tudni... De nem túl valószínű. Ilyen hajszínnel szinte lehetetlenség nem feltűnősködni.
Azenath, a szintén vörös csoporttársam elmondása szerint egyszer bepróbálkozott a szőkével. Igaz, attól kiráz a hideg, de még mindig nem megy annyira ritkaságszámba, mint a vörös. Na mindegy.

Hoppá. Én is elbambultam, bár fel sem tűnt, úgy megnyugtatott az a zöldes-sötétbarnás szempár. Gyorsan a teámra fordítottam a tekintetem, és szorgosan kavargatni kezdtem, tanulva az előző adagból. Ő is észrevette magát, gyorsan feltette ismét a kérdését, amire meg én nem figyeltem. Hogy hogyan keveredtem ide?
Azt tudtam, Londonba hogy keveredtem, de hogy a kocsmába... Az előbb is épp ezen gondolkodtam, amikor idejött az az ember.
-Fogalmam sincs.- Feleltem hirtelen, amit egyből meg is bántam, mert mégegy okot adtam neki arra hogy hülyének nézzen. Fogalma sincs, hogy keveredett egy kocsmába? Módosítottam:
-Vagyis, csak holnap utazok haza a szünetre, és addig el kell töltenem valahol az időt. Gondoltam, benézek ide mielőtt szállást keresek.- Mutattam a fejem fölé nem túl sok lelkesedéssel, hiába mondta hogy ő szinte törzsvendég itt, nekem nem nyerte el tetszésem túlzottan a hely. Bár lehet annak jó, aki meg tudja magát védeni.
-Erre jön ez a Rocco... és itt vége is a történetnek.- Gúnyos szemforgatás, aztán valamivel vidámabb arckifejezés a fiú felé. Teljesen őszinte voltam, persze azt nem említettem meg hogy a Roxfortból tartok hazafelé.
-Ha jól szűrtem le, ti már korábbról is ismertétek egymást. - Jutott eszembe a dialógusuk, miszerint "Hordd el magad", "Teee", "Mit keresel itt?", és hasonlók.
-Egyébként, tényleg köszönöm hogy segítettél-  ~Nem is tudod mennyire..~  -Jövök neked eggyel.-  
Ha tudná, hogy nekem még mindig egy pálca lapul a kabátom belső zsebében; és mekkora szerencse hogy ott is maradt...
Huhúú, vajon mekkorát néztek volna a vendégek meg a pincércsajok, ha hirtelen előkaptam volna egy egyszerű fadarabot, és az fehér szikrákkal ledöntötte volna a lábáról a támadót? Bizonyára jóó nagyot. De örülök, hogy nem kellett szembesülnöm azokkal a tekintetekkel.

Kezdtem bunkónak érezni magam, amiért nem ittam a teából, pedig biztosan látta hogy azt ittam és azért rendelte... De egyszerűen nem fanyalodtam rá mégegyszer ugyanarra a gej löttyre.
Azért egy próbát megér, hátha ez jobban sikerült - suttogta a tisztelettudóbb énem, és a számhoz emeltem az italt. Lassan lecsúszott pár korty, és máris éreztem hogy ez bizony ugyanaz a tea. Lecsaptam az asztalra a bögrém, és mielőtt rákérdezett volna, válaszoltam:
-Szeretem én a teát, csak most nem vagyok szomjas. Megkóstolod?-  Döntöttem felé enyhén a bögrét, csak mert annyira kíváncsi lettem volna, ő milyen képet vág egy kóstoló után... Vagy finom az a tea, csak velem van baj...?

A szemei annyira lekötötték a figyelmemet, hogy szinte fel sem tűnt a másik egyedi külső jegye: a vörös hajzuhatag. Manapság, hála a hajfesték divatba jöttének, már nem számitott kuriózumnak, ha valakinek éppen vörös, vagy kék vagy zöld vagy akármilyen szinű volt a feje, de egyszerűen nem tartott még ott a technika, hogy olyan összetételt találjanak, ami teljesen visszaadná a természetes vörös haj árnyalatait… azaz olyat, mint az ő haja volt. Amennyire én láttam, a férfiemberek vonzónak tartották a vörös hajat, pont a ritkasága, az egyedisége miatt, s ha ehhez a képhez hozzáveszem a furcsa, de igéző szempárt, akkor teljes mértékben meg tudtam érteni az imént nem épp önszántából eltávozott felebarátomat. Volt ebben a lányban valami… valami varázslatos, magával ragadó. Ahogy ott ült s próbálta megemészteni a történteket, egy rémült kislánynak tűnt, aki éppen megszabadult a mumustól… de ugyanakkor sugárzott belőle valamiféle magabiztosság, amit nem igazán tudtam értelmezni. Egy biztos: furcsa volt.

Válaszára meglepve húztam fel a szemöldököm: azért mégiscsak! London a hazugságok városa és ha átverhet, ha úgy látja jónak, hisz úgysem erőltetném a témát, de ne tegyen már úgy, mintha most jöttem volna le a falvédőről! Nem tudja, hogy hogyan került ide, na persze! El lehet itt tévedni, de azért nem olyan egyszerű: ha elvesztette a helyes ösvényt, bármelyik sarkon talál egy buzgómocsing taxist, aki apróért elviszi bárhova a városon belül. Ennél valami jobban kéne kitalálni, kedveském!
Már éppen nyitottam volna a számat, hogy megfogalmazzam a gondolataimat, amikoris kitört belőle a történet többi része és máris hihetőbb köntösbe került az egész sztori. Tehát tényleg vidéki… bár a történet többi része azért mégis sántitott. Ha itt jár suliba, ismernie kéne annyira a környéket, hogy nem téved el… de legalábbis az olyan kétes hirű negyedeket elkerüli, mint amilyenben éppen tartózkodtunk. De nem kezdtem el a kákán is csomót keresni: az nem az én stilusom volt. Mindenkinek megvan a saját élete, amit magának kell irányitania… és csak rá tartozik, hogy kivel osztja meg ezt. Ha velem nem, hát nem.

- Ah, értem. Hát igen, Rocco… - pillanatnyi szünet, úgy tűnhetett, mintha a nevet izlelgetném, pedig valójában a mostani incidens lehetséges következményein járt az eszem. De nem aggódtam különösebben: Cövek rendben tudja tartani a dolgokat. – Igen, volt már dolgom vele… bár az a szituáció sem volt barátságosabb, mint a mostani. Egy élvhajhász a fickó és semmi becsülete nincs… de nagyobb a szája, mint amit elbir. – hálálkodása nyomán egy mosoly kúszott ajkaimra. Néha sajnáltam, hogy nem hasonlitok Roccora legalább egy kicsit: már meg is lenne, hogy miként róhatja le a tartozását… de, szerencséjére, nem volt kenyerem a fiatal lányok megrontása. – Nem tesz semmit, igazán. – hangomból kicsengett egy minimális bizonytalanság, amikor elhallgattam. Ritka volt az, hogy valamit megköszöntek nekem… és még ritkább, hogy semmit nem kértem cserébe az ominózus dologért. Lehet, hogy illett volna mondanom még valamit, de semmi igazán értelmeset nem találtam a nyelvem hegyén, úgyhogy inkább csendben maradtam.

Valljuk be, ha egy kicsit figyelmesebb és gyanakvóbb vagyok, akkor itt már elkezdhettem volna kombinálgatni. Ma kezdődött a szünete, Londonban van, ami nem az otthona és eltéved, tehát vagy nagyon buta (ami nem tűnt túl valószinűnek az elmúlt percek nyomán) vagy pedig nem itt tanul, tehát máshonnan utazott Londonba. De miért nem ment közvetlen járattal haza? Mert nincs? És honnan nincs? Ez már túl sok véletlen lett volna egy kupacban ahhoz, hogy ne vonjak le bizonyos következtetéseket.
De figyelmetlen voltam, kevéssé ragadtak magukkal a részletek: nem tűntek fel a véletlenek.

Érdeklődve figyeltem, ahogy egy hirtelen mozdulattal felvette a teásbögrét majd egy pillanatnyi habozás után a szájához emelte és belekortyolt – ha megtette egyáltalán… - ezt követően pedig ugyanilyen lendületes mozdulattal felém nyújtotta. Maga a jelenetsor is meglepő volt, de az, hogy ehhez az egészhez öt másodpercre sem volt szüksége… egyenesen széditő. És csak ezután jött a feketeleves, ahogy mondani szokás: nem tehettem róla, szavai nyomán egy apró kacaj robbant ki ajkaim közül. Túl jól ismertem Bob teafőzői képességeit.
- Köszi, de nem, jó lesz nekem ez is. – böktem az asztalon árválkodó söröskorsó felé. – Mondjuk gondolhattam volna rá, hogy inkább valami mást rendeljek neked. Aki egyszer ivott Bob teájából, az többet nem volt rá kiváncsi, de szerintem még magától a teától is ódzkodott egy ideig. Ha szeretnél valami mást, csak egy szavadba kerül.  – amennyiben a lány úgy döntött, hogy igenis szeretne valami mást, abban az esetben hátratekintve intettem a csaposnak, aki egy biccentéssel jelezte, hogy vette a lapot, majd lassú, döcögős léptekkel elindult az asztal felé. Egyik kezében egy zsirfoltos irattömböt tartott, másikban egy rágott végű ceruzát.
- Rendelj amit tetszik, én állom.

Szóval tényleg ismerték egymást.
Az idegennek - nevezzük így - elmondása szerint már volt egy-két nem túl barátságos incidense Roccoval, de szerencsére mindig a fiú bizonyult erősebbnek, a rohadt perverz meg nyüszítve loholt el a helyszínről. Én legalábbis így képzeltem. Damiennek van kése... Rocconak pedig remélhetőleg nincs, amitől kicsit megkönnyebbültem, bár nem hiszem hogy nagy kunszt lenne szerezni egyet.
Egyáltalán miért aggódok, már elment az előbb, nem?
Valamiféle lelkifurdalásom volt, amiért Rocco az idegen nevét jegyezte meg magának és nem az enyémet, bár rám valószínűleg név nélkül is emlékezni fog... de ezen az érzésen kicsit segített, hogy már ezelőtt sem voltak túl jóba ők ketten.
"Nem tesz semmit" - hallottam, mire hálásan visszamosolyogtam, bár a hirtelen támadt csönd arra utalt, hogy azért elgondolkodott azon mit is kérhetne, de hangosan nem mondta ki. Ötletem nem volt mire gondolhat, de nem is filóztam sokáig ezen.

Inkább a teámhoz fordultam, és gyors reakcióidőm nevetésre késztette a fiút. Először értetlenül meredtem rá, majd egy pillanattal később leesett a dolog, legszívesebben a homlokomra csaptam volna... Mivel törzsvendég itt, naná, hogy tudja milyen a tea! Vagyis Bob teája, de nem csak szerintem pocsék.
Persze én sem álltam meg mosolygás nélkül, de égett is a fejem rendesen. Próbáltam leplezni zavaromat, így gyorsan kotorászni kezdtem a táskámban. Nem véletlenül: ahogy megtaláltam a pénztárcámat, lassan kinyitottam és megnéztem, mennyim is van összesen (persze mindezt észrevétlenül az asztal alatt). Először is azért, van-e egyáltalán mugli pénztem, de szerencsére volt egy kevés a sok galleon mellett; másodszor pedig, ki ne találja hogy ő fog meghívni valamire! Azok után amit tett, a minimum hogy én fizetek, ha törzsvendég itt, ha nem.
-A-a, nem, én fizetek.- Ellenkeztem heves fejcsóválással és feltartott kézzel, majd tenyeremet talán kicsit túl erőteljesen csaptam le az asztalra, bár nem volt szándékos. Aztán megérkezett a csapos.
-Én is egy ugyanolyat kérek.-  Mutattam az asztalon még mindig érintetlenül hagyott sör felé, ami ugyan nem volt túl bíztató a tetemes mennyisége miatt.
-Najó, elég lesz egy pohár korsó helyett- Mondtam gyorsan a csaposnak javításképp, majd Damien felé pillantottam. Ha furcsán bámult rám, azt megértem: én is eléggé furcsálltam a választásomat, mivel sör volt, nem pedig vajsör, de gondoltam: miért is ne? Nem, nem akartam berúgni vagy ilyesmi, de ha már Roccon nem vezethettem le a nyomást, akkor egy kis szíverősítő nem árt.

Visszafordultam az idegenhez, de egyelőre még fel sem tűnt a névtelenség. Ahogy ránéztem, idősebbnek tűnt a koránál; nem azért mert ráncos vagy beesett volt az arca, inkább mert szikárabb és komolyabb volt mint a vele egykorú Roxfortos társai (meg azért a halvány fényviszonyok is közrejátszottak ebben). Érettebbnek is tűnt, és becsületesnek: hiszen nem kért semmit, mikor mondtam, hogy tartozom neki eggyel. Mondjuk egyik legnagyobb hibám, hogy az emberekben általában csak a jó dolgokat látom, de akkor is.
-És, gondolom te londoni vagy... errefelé dolgozol?-
Igen, talán túlontúl is érettnek néztem, de ahogy rápillant az ember, egyáltalán nem egy diák jut róla az eszébe. Mondjuk nem is egy dolgozó férfi, inkább valami átmenet a kettő között. Viccesen hangzott, de a fekete szerelés, a határozott fellépése Roccoval és bőrkabát miatt valami bandában tudtam volna elképzelni mondjuk gitárosként. Ezt persze nem hangoztattam, de ha kibukott volna belőle hogy "gitározom egy együttesben", hát akkor tuti hátraestem volna a székkel. Még az is feltűnt, hogy az előbb sötétbarnának vélt szemei bizony zöldek. Nem olyan erőteljesen mint az enyéim, de még ígyis elég nagy kontrasztban voltak a sötét ruháival. Jól állt neki.
A nagy érdeklődésem viszont hamar megbántam.
Nem tudom miért, de tényleg érdekelt a dolog, attól függetlenül hogy megmentett vagy sem, valahogy olyan titokzatos, érdekfeszítő ember volt, hogy rögtön mindent tudni akartál róla... És azért bántam meg a kérdésem, mert valószínű hogy vissza fog kérdezni. Mit válaszoljak?
Mindig ez van, magam viszem bele a hülyeségbe...
Nem lehet varázsló - jutott eszembe a kése, bár ez a két dolog még nem zárta ki egymást. Ez mugli hely, amúgy sem varázsolhatna.
Ügyesen lepleztem a pillanatnyi tanácstalanságom; egyelőre csak arra figyeltem, mit fog mondani válaszként. Utána majd ha megkaptam, nyugodtan pöröghet az agyam, én mit válaszoljak rá...

Szemmel láthatóan zavarba jött, amiért kinevettem, s ezzel is alátámasztotta azt a feltételezésemet, miszerint vidéki: az itteni lányok többsége fel sem veszi az ilyen apró gúnyolódásokat, apró kis semmiségeket… valószinűleg ez lehetett az oka, hogy a magamfajta figurák viselkedésébe már olyan szinten beleivódott ez, hogy észre sem vettük addig, míg már túl késő nem lett. Másrészt viszont az a sebesség, amivel a teásbögrét mozgatta s közben az arcán ülő grimasz… megérte volna felvenni, az egyszer biztos. Kár, hogy nincsenek felszerelve kamerák a helyen: biztos, hogy elkértem volna Bobtól ezt a felvételt. Már volt egy kisebb gyűjteményem vicces momentumokból, pont beleillett volna: nincs is jobb szórakozás, mint az ilyeneket végignézni unalmas, téli estéken… De azért volt bennem némi lelkifurdalás, hiszen alapesetben nem számitottam egy bunkó figurának és nem is rajongtam érte, ha ez a kép alakult ki rólam.
- Ne haragudj, nem akartalak megbántani – mondtam neki, egy kedvesnek szánt mosolyt villantva felé. – Tényleg nem, de olyan aranyos volt ez a mozdulat, nem birtam megállni nevetés nélkül. – ismét elmosolyodtam, ahogy a szemem előtt újból lejátszódott a szituáció. Éreztem, hogy valamit még mondanom kéne, de valahogy semmi ide illőt nem prezentált a szókincsem, szóval inkább csendben maradtam.

Figyelme elterelődött, valamire az asztal alatt: kezeivel is ott matatott és a tekintete is oda szegeződött, minek nyomán elfogott a bizonytalanság. Talán az ártatlan külső csak megtévesztés, valójában egész más ember, mint amilyennek tűnik? Esetleg a szemet szemért elv követője s most, hogy megbántottam, fogja magát és agyonlő? Ebben a mai világban minden lehetséges… de valahogy nehezen tudtam volna elképzelni róla, hogy valójában egy megveszekedett sorozatgyilkos, aki passzióból öl, amikor csak kedve tartja: ehhez vagy elmebetegnek, vagy nagyon jó szinésznek kéne lennie, nekem pedig nagyon rossz emberismerőnek…
… de a következő pillanatban kiderült, hogy ismét csak bimbódzó paranoiám tréfált meg. Hiába, ez ennek az életstilusnak a mellékterméke…
De mindenesetre a meghivásom ellen tiltakozni kezdett, méghozzá meglepő hevességgel, mire nem tehettem mást, mint tehetetlenül széttártam a kezemet s félrenéztem… de tekintetünk találkozott Bobbal, amire az öreg egy apró, észrevehetetlen biccentéssel válaszolt, jelezve, hogy tudja mi a dolga. Közben a leányzó leadta a rendelésé, ami ismét öntudatlan mosolyt csalt ajkaimra. Elbűvölő teremtés volt: csupa kedvesség, báj, ártatlanság… pedig általában még magamnak is nehezen vallottam be, hogy egyáltalán létezhet ilyen ebben a mai, elkorcsult világban.

Kérdése meglepett, de azért nem ért teljesen felkészületlenül: habár nem számitottam rá, azért valószinű volt, hogy előbb-utóbb szóba kerül a dolog, a tudatalattim már azóta foglalkozott a kérdéssel, mióta helyet foglaltam eme elbűvölő hölgyeménnyel szemben.
- Hát… úgy is mondhatjuk. – feleltem. – Valójában még az iskolapadot koptatom, de azért sokfelé, sokféle szerepkörben megfordulok munkaügyben is. Például alkalmi kidobóember… elég jellemző. – feleltem egy félmosoly kiséretében, ismét visszautalva a korábbi incidensre. – Az iskola nem nagyon érdekel, a mai világban már pont ugyanannyira lehetetlen elhelyezkedni diplomával, mint anélkül… szóval csak tengetem a napjaim odabent, ameddig kénytelen vagyok, aztán uzsgyi a nagyvilágba szerencsét próbálni. Vagy megtalálom a helyem, vagy nem… ezt csak az idő tudhatja. – a monológ elég hosszúra sikeredett, időközben Bob visszaért a sörrel, mire én is észbe kaptam s belekortyoltam az italomba. Az öreg csapos ezalatt letette a lány elő a poharat.
- A ház ajándéka – mondta egy kedvesnek szánt, ám inkább groteszknek tűnő, foghijas vigyorával, majd sarkon fordult és visszaindult a pult felé.
- És te? Ha nem csal meg a szemem, nem vagy túl járatos Londonban… de akkor hogy kerültél ide?

Elnézést kért.
Elnézést kért! - ezen teljesen elképedtem. Van, hogy az emberek gátlástalanul elrohannak melletted és majdnem fellöknek, rálépnek a lábadra vagy egyszerűen csak bunkók és minden botlásodért kigúnyolnak, mégsem mondanak semmit. Ő meg kinevetett a teás akciómért - amit valahogy meg is tudok érteni, mert tényleg elég muris lehetett az a fancsali kép, amit vágtam - és elnézést kért. Nem semmi a fickó.
-Ugyan- Mondtam, és a kezemmel legyintettem egyet, majd hasonlóképp elmosolyodtam.
Aztán amint a sok lom között kotorásztam a pénzem után kutatva, szinte éreztem magamon a fiú gyanakvó tekintetét. Mindjárt meglesz, mindjárt...
Damien megadóan széttárta a karjait, és az az apró biccentése a pultossal fel sem tűnt. Inkább csak örültem, hogy végre valamivel magam felé billenthetem a tartozás-mérleget, ám a fiú oldala még mindig jóval súlyosabb volt Rocco miatt.

Szóval még iskolába jár. Ezen jót mosolyogtam, egyáltalán a felvetésemért hogy valami gitáros banda frontembere lehet. Vannak merész ötleteim, de akkor ezek szerint diplomát akar szerezni amellett, hogy alkalmi munkákat vállal. Abból él meg, amiből tud. Mindig is tetszett az ilyen életforma és csodáltam a követőit, nagy bátorság meg szerencse kell hozzá. Több lábon áll az ember, de mégis lazán veszi az egészet. Talán a bátyám is hasonló eset, bár őt az sem hatja meg ha épp nincs munkája; csak akkor, amikor már megjönnek a számlák... Na, ez már korántsem jó hozzáállás. Olyankor kénytelenek vagyunk anyához fordulni egy kis kölcsönpénzért, amit mindketten utálunk. Milesnek sérti a büszkeségét, én meg nem szeretek tartozni, bár sose kéri vissza...

Lassan megérkezett a sör, jó adag habban a tetején. Nyeltem egy nagyot, a torkom már rendesen ki volt száradva és állítólag a sör jó szomjoltó. Kár hogy én nem szeretem.
"A ház ajándéka"? - hallottam aztán, és bosszús tekintettel néztem Damienre, egyből gondoltam hogy ő rendezte az egészet. Aztán sóhajtottam egyet - inkább beletörődtem, hogy ma már semmit se fogok fizetni. Bob felé biccentettem, és hálásan rámosolyogtam. -Köszönjük!-

Hooppá.
Damien rákérdezett arra, amit a legjobban szerettem volna elkerülni. Kényelmesen hátradőltem a székemben, majd magam elé húztam a pohár söröm, ami még Damien korsója mellett is termetesnek nézett ki. Időhúzásnak tökéletes.
Felemeltem a poharam, és lassan a számhoz emeltem, immár nem olyan eszeveszett tempóban mint a teánál. Először keserű volt, de aztán ráéreztem az ízére és jó nagyokat kortyoltam belőle, szinte felüdített.
Megkönnyebbülten raktam vissza az asztalra, a félig tele poharat pedig arrébb toltam magamtól. Vettem egy nagy levegőt, de aztán mielőtt belekezdtem volna észbe kaptam és gyorsan letöröltem a habot a számról. Ezen már nekem is nevetnem kellett, egyik kezemmel megtámasztottam a fejem az asztalon.
-Szóval... Hát, tudod, én benntlakásos iskolába járok, ott vagyunk egész évben és csak a szünetekre megyünk haza, mint például most is. Úgy volt hogy a bátyám értem jön Londonba, el akartunk itt intézni valamit... aztán együtt hazamegyünk. De nem így sült el, mert elnézte egy nappal.-
Közömbösen megrántottam a vállamat, mintha ez olyan mindennapos dolog lenne... Pedig szinte mindig egyből hazamegyek Cambridge-be, csak pont most nem, pont amikor összekutyulta a fejében a dátumokat. Jellemző.
Mondjuk, igazán már nem is zavart a dolog amióta itt ültem vele a kocsmában, annyira biztonságot sugárzott; egyedül a titkolózás ment nehezemre. Otthon Cambridge-ben sem könnyű a muglikkal. Nem hívhatod őket mugliknak és még véletlenül sem ejtheted ki a Roxfort nevét a szádon - a varázslatokról meg nem is beszélve.

Az ügy pedig amit el akartunk intézni: az Abszol úton vennem kellene pár pennát, mert rendre elhagytam őket, az az egy ami maradt, eltört; és Miles-sel venni akartunk egy új seprűt. Tudom, messze van még a karácsony, de amióta bekerültem a Hugrabug csapatába hajtóként, állandóan csak a kviddicsről meg a seprűkről írtam a leveleimben, persze hogy nem bírta már tovább. Meg azért valljuk be, ő sem vett volna rossz néven mondjuuk egy Tűzvillámot a szekrényben...
Hirtelen erős késztetést éreztem, hogy hozzam fel a kviddicset mint beszédtémát, de mivel nem lehetett, csak egy bizonytalan arckifejezés ült ki a tekintetemre, miközben az asztalra bámultam. Inkább kérdeztem valami mást, ami még érdekelt:  -Te mit tanulsz?-  
Tudtam, hogy ha visszakérdez, ezzel teljesen elásom magam (Bocsi, nem mondhatom el, vagy mi?) de akkor sem tudtam megállni. Hazudni pedig utálok.

Valamin megint meglepődött, legalábbis az arckifejezése alapján, de már ötletem sem volt, hogy mi lehet az: lassan feladtam a próbálkozást, hogy rájöjjek mit mi vált ki belőle. Annyira szokatlanul viselkedett, annyira… váratlan dolgokat produkált, hogy simán kinéztem volna belőle, hogy őrült, de valahogy mégis teljesen normális volt. Nehéz volt kiigazodni rajta, az hétszentség… de talán csak nekem volt az, s ez nem is volt olyan nagy lehetetlenség. Elég hosszú idő telt el azóta, hogy utoljára itt üldögéltem, utoljára muglik között éltem… és hiába mondogatják a varázslók, hogy ők is ugyanolyan emberek, mint varázstalan fajtársaik, ez azért nem igy van: a legtöbben közülük simán elmehetnének bentlakásosnak bármelyik elmegyógyintézetbe, sokan még a kényszerzubbonyt sem úsznák meg. Viszont ha az embernek közöttük kell élnie, főleg ha hosszú ideig, akkor az ő viselkedésük lesz elfogadott számára… és az ilyen helyzetek, az ilyen emberek, akik teljesen normálisak ebben a világban, egyre-egyre furcsábbá válnak. Reméltem, hogy ez nem fog bekövetkezni, de úgy látszik engem is elért ez a kórság. Ez felvet néhány újabb kérdést… de talán nem ez a legmegfelelőbb pillanat arra, hogy ezen agyaljak.
Egy mosollyal és enyhe főhajtással köszöntem meg a bocsánatkérés elfogadását. Csak utólag jutott eszembe, hogy ez meg számára lehet majd furcsa, de akkor már mindegy volt… nálunk ez igy volt szokás és valahogy teljesen olyan volt az egész beszélgetés hangulata, mintha egy régi baráttal sörözgetnénk itt, régi kalandokat felemlegetve… de gyorsan visszatereltem ismét elkalandozott figyelmemet a beszélgetésre.

Éppen ekkor ért ki az öreg a sörrel, amit le is tett a lány elé és a ház ajándékaként deklarálta… de ez persze nem volt igy: Bob csak nagyon kivételes alkalmakkor dobálózott ajándék italokkal és ez a mostani nem volt ilyen, viszont nem ez volt az első alkalom, hogy egy lánnyal üldögéltem itt s ő is tudta, mi a dolga ilyenkor… kihozta, aztán hozzáirta a számlámhoz. Ez igy volt jól.
Ahogy tekintetem találkozott a bosszúsan villogó szempárral, egy újabb mosoly ült ki ajkamra s tehetetlenül megvontam a vállam.

Szótlanul figyeltem, ahogy már-már rituális aprólékossággal maga elé húzza a sört majd lassan felemeli s jókorát húz az italból. Nem tűnt gyakorlott sörivónak, de ez talán nem is volt annyira meglepő: valahogy nem tűnt olyannak a személyisége, mint egy alkoholistáé. Aztán végül letette a poharat s láttam, hogy a sör habjának maradéka takaros kört rajzolt ajkai köré. Vitézül küzdöttem arcizmaim ellen, de csak félsikerrel: a nevetés ugyan nem buggyant ki belőlem, de a mosolyt nem tudtam visszaszoritani. Aztán pár pillanat múlva ő is észbekapott és letörölte, aztán elnevette magát, majd könyökén támaszkodva fogott bele a történetébe. Elég sablonosnak tűnt, tele klisékkel, de valahogy mégis teljesen hihető volt és a szaporodó hasonlóságok sem tűntek fel a rejtélyes iskola és a Bolondképző között, pedig általában elég gyanakvó vagyok… de most valahogy mégsem, valahogy teljesen elbűvölt ez a leányzó, akinek tulajdonképpen még a nevét sem tudtam.
- Ah, értem. Hát ez elég suttyó dolog a részéről. – majdnem felajánlottam neki, hogyha akarja, akkor szivesen móresre tanitom az illetőt, de szerencsére időben észbe kaptam: az ember azért csak nem vereti meg a saját rokonát… - Ha gondolod, eltöltheted nálunk az éjszakát, van elég hely. – csak miután kimondtam, jöttem rá az ajánlat kétértelműségére s már meg is bántam kissé. – De ha úgy kényelmesebb, Bob is biztosan tud adni egy szobát. – próbáltam javitani a helyzeten, de lehet, hogy mindhiába.

Néhány pillanatnyi kényelmetlen szünet következett, de valahogy semmi ide illő nem jutott eszembe, nem tudtam mivel megtörni a csendet. Szerencsére megtette ő… de már megint az iskola volt a téma s egyre ingoványosabb talajra tévedtünk. Most rajtam volt a sor, hogy időnyerő célzattal húzzak egy egészségeset a sörömből, közben végiggondolva, hogy most erre voltaképpen mit is kéne válaszoljak…
- Hát, leginkább semmit. – feleltem neki, miután a korsó visszakerült az asztalra. – Mindenféle hülyeséggel tömik a fejemet, de a legnagyobb erőfeszitést az igényli, hogy próbálkozok minél kevésbé odafigyelni a professzorok szövegelésére. Nem nekem való az iskolapad, de anyámék azt akarják, hogy fejezzem be a sulit… tehát ott vagyok. – vállat vontam. – Nehezen emésztették meg, hogy nem mentem atomfizikusnak: az volt minden vágyuk. – eleresztettem egy újabb mosolyt, miközben végiggondoltam szavaimat. Nem akartam hazudni neki… és igazából nem is tettem meg, hiszen minden igaz volt, amit mondtam. Ennek ellenére kényelmetlen volt a titkolózás. Valahogy el kell terelnem a beszélgetést erről a vonalról, mert a végén még elszólom magam…
Ebben a pillanatban hallgatott el a zenegép a sarokban, ami ötletet adott.
- Mit szólnál valami muzsikához? – kérdeztem tőle, majd ha pozitivan reagált az ötletre, akkor a masina felé biccentetem. – Gyere, keressünk valamit!

Ahogy letettem a sört és együtt felnevettünk, már nem éreztem olyan kínosan magam, mintha egyszerre kipukkant volna a fejem fölött az a zavaró buborék. Vagyis az egész ügy hangulata - nem azt mondom hogy egyből elfelejtettem az egész Rocco-s dolgot, de mostmár csak olyan volt, mintha leültem volna egy nem túl közeli ismerősömmel beszélgetni, sörözni, akinek mellesleg még a nevét sem tudom. De amilyen lökött vagyok, valahogy nem is zavart. Majd megkérdezi a nevem, ha érdekli egyáltalán.
"Suttyó dolog?" őszinteségén megint elvigyorodtam. -Az.-
Feleltem tömören és egyetértően, majd következő mondatán a kelleténél kevésbé lepődtem meg. Hogy aludjak náluk? Máris udvariasan el akartam utasítani, nem akarok én a nyakára nőni csak azért mert meg kellett mentenie, tudok én menni a lábamon, beszélni a számmal és szállást keresni.. amikor nekem is leesett a felajánlásának kétértelműsége.
-Őőő...- Kezdtem neki a válasznak, de sajnos semmi értelmes nem jutott eszembe, talán a hirtelen jött kérdéstől - szerencsémre gyorsan kijavította magát, még mielőtt valami hülyeséget mondtam volna.
-Nemigen vonz a hely- Néztem körül a kocsmában, Roccohoz hasonló alakokat keresve, de mivel nem találtam, befejeztem a mondatom:
-De akár maradhatok itt is estére. Köszönöm- Mondtam megint, bár még nem is kaptam szobát - de ha már annyira jóba van a tulajjal, hogy ingyensöröket osztogat neki, akkor biztos tud adni egy szobát is. DE persze, kifizetem.

Aztán jött az iskolás kérdésem, ami mintha valamiért őt is kellemetlenül érintette volna, húzott egyet a söréből. Időhúzás, gondoltam, hisz' mindenki magából indul ki.
Végül kitérő választ adott. A nagy semmit, azt csinálja, legalábbis elmondása szerint. Jó kis iskola lehet.
De végtére is, nem róhattam a fejére, én sem akartam beszélni róla, ő sem. Nem is ismerem őt... Nem kell tudnom róla mindent, nem igaz? Az sem érdekes, vajon hol tanul. Lehet hogy valami egyszerű iskola, ahol tényleg nem tanul semmit, vagy valami nagyon spéci tudományos hely, és szégyelli bevallani, mielőtt még elvesztené az imidzsét. Hisz az kizárt, hogy varázsló - gondoltam immár szinte teljesen meggyőződve ebben.
-Én se szívesen mennék atomfizikusnak.- Feleltem bölcsen, bár nem lehetett tudni, az a jobb, vagy varázslónak tanulni.

Nem kérdezett vissza.
A zenegép elhallgatott, és a kocsmára vékony, hálószerű csönd ült ki, csak néhány férfi mély dörmögése és poharak koccanása hallatszott benntről, valószínűleg mosogattak. Olyan volt, mint egy régi film.
A szemem viszont felcsillant, amikor felajánlotta, hogy tegyünk be valami muzsikát. Mosolyogva rábólintottam, majd közelebb húztam a poharam és még megittam a maradék sörömet, de mostmár gyakorlatiasabban töröltem le a habot. Nem mondhatom hogy a fejembe szállt az alkohol, hiszen ha jól tudom a sör nem valami erős ital, de valahogy megvolt a hangulata, jól esett, hiába maradt meg a számban az a keserű élesztőíz.
Damien után indultam, lassan odasétáltunk a zenegéphez. Nem volt a legmodernebb fajta, de a célnak teljesen megfelelt. Mint aki otthon érezte magát, könnyedén keresgélni kezdtem a zenék között. Sok ismerős volt köztük - sok amit nem szerettem, és sok amihez most nem volt kedvem.
Körülbelül fél percnyi hiábavaló próbálkozás után félreálltam az útból.
-Te vagy itt törzsvendég, tiéd a terep. Én eddig nem találtam semmit.- Mondtam kissé csalódottan, hiszen elég valószínű, hogy tömérdek olyan zenén haladtam túl, amit ő meg imád.
Ha odalépett, csöndesen néztem, amint válogat, persze figyelve, hátha mégis meglátok valamit. Aztán hirtelen meg is pillantottam egyet; nem szóltam, most ő keresgél, de hirtelen elakadt lélegzetem valószínűleg felkeltette a figyelmét.
November rain.
Mindig is szerettem ezt a számot, sőt, akár kedvencnek is nevethezem, sokszor idegesítően dúdolgattam is, de most mégsem tudtam azt mondani hogy "Hé, válaszd azt!" Majd meglátjuk, ő mit tesz be.

Valószinűleg félreértette a felajánlásomat, de ezzel már nem tudtam mit tenni… és amúgyis, akadt sokkal égetőbb problémám is. Úgy döntött, hogy inkább itt tölti az éjszakát, amivel csak annyi volt a gond, hogy fogalmam sem volt róla, hogy Bob nyújt-e ilyen tipusú szolgáltatásokat. Volt ugyan fent egy-két szobája, de azok… nos, egészen más tipusú tevékenységekre voltak kialakitva, márpedig abban egészen biztos voltam, hogy nem fogja átrendezni őket csak azért, mert szépen megkérem rá. De mindegy is, kár ezen agyalni: ha nincs, akkor nincs; majd kitalálunk valami mást.

Megjegyzésére egy látványos szemforgatással reagáltam: egyrészt azt hittem, hogy gúnyolódik, másrészt pedig ki nem állhattam azt a szót, hogy atomfizika. Kevesen tudták ezt rólam, de szüleim tényleg erre a pályára szántak s ez valami olyasmi volt, ami ellen kézzel-lábbal tiltakoztam: kevés dolgot gyűlöltem jobban, mint a fizikát… már amig egyáltalán tanultam. Deee ők csak mondták a magukét: menjél csak, azokat megfizetik, jól keresnek, annyi pénzed lesz hogy megvehetsz mindent, amit csak megkivánsz… és bevallom őszintén, lehettem akármennyire független, akármennyire szabad akaratú, erősen kétlem, hogy ebben a dologban ellent tudtam volna mondani nekik. Kevés dologban voltak eltökéltek, de ez pont az volt… aztán az élet kimentett a helyzetből. Hogy szerencsémre, vagy sem… nos, azt nehéz volna megmondani, tekintettel a körülményekre. Atomfizika helyett Bolondképző. Vajon megérte a csere? Sosem fogom megtudni.
Mindenesetre felettébb örültem, hogy ezzel megszűnt az iskola, mint beszédtéma.

Láttam a csillanást a szemében, ahogy előálltam a zenegépes ötlettel és tudtam, hogy ez most talált… de a zene olyasmi, ami ritkán téved. Már jó ideje, hogy beleivódott a mindennapi életbe: a mai generáció túlnyomó része el sem tudja képzelni a létet nélküle, különösen a fiatalok, akik relatíve gondtalanul élik az életüket, nem stresszelnek, nem ül a hátukon temérdek probléma. Bevalljuk vagy sem, lételemünk a muzsika s ez alól kevesek kivételek… a jelek szerint Ő sem.
Kiitta a söre maradékát és én is ugyanigy tettem: szerencsétlen nedű már igy is túl sokáig ácsorgott céltalanul az asztalon… és nem utolsó sorban kezdte felvenni a szoba hőmérsékletét ergo ihatatlanná válni, márpedig nem örültem volna, ha kárba veszik. Végezvén az itallal letöröltem a habot az ajkaimról s ahogy végighúztam az ujjamat, éreztem a sercegő, néhány napos borostát. Korábban fel sem tűnt… igazából a kastélyban szinte sosem szokott, leginkább csak akkor kapom le, ha valaki – Greg – már nagyon rászáll a dologra. Imád csipkelődni… de hát ki nem? Ő volt az egyetlen dolog, ami néhanapján hiányzott, ha éppen itthon voltam.

Udvariasan magam elé engedtem, ahogy a zenegép felé lépkedtünk, majd a választást is ráhagytam: nem tűnt valószinűnek, hogy a zenei izlésünk megegyezik… bár igazából a megjelenése alapján semmilyen stilushoz nem tudtam volna egyértelműen hozzákapcsolni, szóval még az is lehet, hogy nem ez volt a helyzet. Keresgélni kezdett s a másodpercek lassan teltek, de csak nem jutott dűlőre. Figyeltem a számcimeket a válla fölött s nem egy, számomra kedves nótát átlépett már… míg végül félreállt s hangjából érződött a csalódottság.
- Nocsak, milyen válogatós valaki… - feleltem egy mosoly kiséretében, majd odaléptem a masinához. Nem telt bele sok idő, találtam is egy, a szivemnek kedves darabot. – Mit szólsz ehhez? – böktem az ujjammal a cimre.
Smells like teen spirit.
Amennyiben nem volt ellenvetése, egy érmével működésre birtam a gépezetet és felcsendültek az első akkordok. Ha nem tetszett neki a választás, akkor félreálltam, kezemmel intve: ismét ő jön.

Csöndesen figyeltem, ahogy a fiú zenét választ.
Bár igazából nem is annyira figyeltem, inkább másfelé kalandoztam. Csak úgy, unaloműzőként amíg zenét választ (de lehet hogy a sör tette a hirtelen megnövekedett fantáziámat), eljátszottam a gondolattal, mi történt volna ha én, amikor Rocco nekem jött, előkapom a pálcámat. Csak úgy meggondolatlanul, ösztönszerűen, hiszen ha a Roxfortban történik hogy valaki rádijeszt, max elnézést kérsz az illetőtől, és azt mondod, bocsi. De ezesetben nem lett volna hoppsz és bocsi, hanem inkább egy Petrificus Totalus, és a támadó kővé dermedve koppan a padlón. És azután: minden vendég elkerekedett szeme rám irányul, az én fejem természetesen lángvörös, onnantól pedig... Tényleg, mi történt volna?

"Mit szólsz ehhez?" révített fel hirtelen Damien, én pedig szinte azonnal rávágtam:  -Aha, jó lesz!-
Talán még kicsit túl gyorsan is, de pont abban a pillanatban szólt, amikor a varázslóügyeken rágódtam; olyan volt, mintha hirtelen leleplezett vagy a fejembe látott volna. Bár az is lehet hogy én vagyok kicsit paranoiás a történtek után.
~Ó várjunk, mi is volt az a szám?~
Ügyesen, lopva, Damien válla fölött még gyorsan rápillantottam a zenedobozra, ahol már javában eltűnt a Nirvana és a szám címe, de annyit még elkaptam hogy: teen spirit.
Agyam lázasan dolgozott a kapott információn, vajon mi lehet az a zene, aminek a címének vége: Teen spirit?
Próbáltam nem foglalkozni a dologgal miközben visszafelé sétáltam az asztalunk felé, nehogy még itt a nagy gondolkozásban hasra essek vagy valami.. De amint felcsendültek az első akkordok, én pedig lehuppantam a székre, persze hogy egyből beugrott.
-Szereted a Nirvanát?- Jött az értelmes kérdés tőlem, de kivételesen én is szeretem ezt a zenét, sokat hallgatom otthon is; bár a Roxfort falai között nem túl népszerű és ismert az ilyenfajta muzsika. Mondjuk ha a Nirvana-t szereti, akkor valószínű hogy a Guns'n'roses-t is, az meg aztán tényleg nem áll távol tőlem.
~Na, ugye ugye~ Jött elő máris az az előző, rockbandás gondolatom Damienről.

Ahogy lassan elérkezett a szám refrénje, ujjaimmal szórakozottam doboltam az asztalon a zene ritmusára, és türtőztetnem kellett magam, hogy dudolászni se kezdjek el. Lassan felemeltem a tekintetem és a fiúra fordítottam, majd szépen lentebb vándorolt, és fél pillanatig megállapodott a kabátjánál - de csak fél pillanatig, aztán gyorsan elkaptam és megjátszott érdeklődéssel néztem a plafon egyik szegletét, ami nem bővelkedett a tisztaságtól. Másszóval, tiszta pókháló meg por volt, amin elmosolyodtam, mert a szobám sarkai is mindig olyanok, ha sokáig nem megyek haza és nem takarítom ki magam.
Nyeltem egy nagyot, és összeszedtem a bátorságomat - közben még a dobolást is abbahagytam, de szinte észre sem vettem.
-Megnézhetném a késedet?-  Jött a hirtelen és merész ötlet, kérés, vagyis kérdés; bár szerintem attól biztosan nem tartott, és nem is kellett tartania, hogy hirtelen belevágom és elrohanok, nem úgy néztem ki... Inkább csak érdekelt, ilyen igazi kést még sohasem fogtam a kezemben. Vajon mennyivel jobb ez a mugli eszköz, mint mondjuk egy varázspálca?.. Személy szerint a pálcára szavaztam volna, de aki ért az efféle fegyverekhez - mint mondjuk ez a fiú itt - biztosan a késre voksol. Ha már csak előhúzod, az is elég ijesztő, és az ilyen Rocco-félék meghunyászkodva szedik az irhájukat...
Úgyis mondhatjuk, irigyeltem a kését. Még ha annak is tűntem néha, utáltam a "kis gyáva és elesett lány" szerepét játszani, akinek segíteni kell. Én inkább szeretem megvédeni magam, ha kell. Majd meglátjuk, hogy áll a kezemben, gondoltam.

Halovány szemöldökfelvonással konstatáltam a gyors választ: ennyi idő alatt még a szám cimét sem igazán lehetett elolvasni. Újabb furcsaság. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy visszakérdezek, de végül elvetetettem: ha csak egy kicsit is olyan, amilyennek megismertem, akkor amire először igent mondott, arra másodszor is azt fog, fölöslegesen pedig nem szeretem tépni a számat. Az aprópénz csilingelve landolt a gép aljában, majd a szám kijelölése után elsötétült a képernyő. Habár a szivemhez közelebb álltak a zúzósabb zenék, ennek ellenére egyike volt a kedvenceimnek, szinte kivülről tudtam a szövegét is, a ritmusát is. Örültem, hogy végül erre esett a választás s nem csak azért, mert Nirvana-fan voltam, de azért is, mert nem ismertem a lány stilusát, nem tudom ő mit tett volna be; viszont azt igen, hogy elég furcsán nézett volna ránk az ivóban tartózkodó többi ember, ha bepróbálkozunk valami county muzsikával.

Visszafelé lépkedvén ismét udvariasan magam elé engedtem a lányt, de a gesztus csak félig-meddig játszotta a főszerepet. Amint előttem lépkedett, magamat meg nem hazudtolva alaposan szemügyre vettem hátulról és a látvány hatására még egy apró, önkéntelen biccentés is átcsúszott az önkontrollomon; csak remélni mertem, hogy nem vette észre. Volt olyan helyes hátulról is, mint elölről, azt meg kell hagyni… de elhessegettem a gondolatokat. Nem akartam egy második Ricová válni a szemében, márpedig ha most megpróbálnék rámászni, azzal mást úgysem érnék el. Tovább lehetne gondolni, hogy majd egyszer a jövőben… de mivel vidéki s nekem is hamarosan vissza kell térnem a bolondokházába, igy még az is esélytelennek tűnik, hogy találkozunk valamikor a jövőben. Kár, mert szimpatikus alkat, én pedig válogatós vagyok lányok terén… általában. Meg vannak alkalmak, amikor teljesen mindegy, de ezek csak ritkán.

Hamarosan visszaértünk az asztalhoz és ismét letelepedtünk egymással szemben. Ekkor csendültek fel a szám első akkordjai, majd pár pillanatra rá elhangzott a kérdése, ami szintén furcsa hatást gyakorolt rám. Máskor könnyedén fel tudtak hergelni az ilyen és ehhez hasonló értelmetlen, értetlenkedő kérdések, most viszont gyakorlatilag pont ellenkező hatást gyakorolt rám: elmosolyodtam.
- Értelemszerűen igen. – feleltem neki, még mindig mosolyogva. – Mondjuk nem volt ez mindig igy. Világéletemben jobban vonzottak a zúzósabb zenék, például AC/DC vagy a Hammerfall, aztán pár éve apám kitalálta, hogy menjünk ki egy Nirvana-koncertre. Nem volt sok kedvem hozzá, de addig-addig erőltette, míg végül rábólintottam a dologra… azóta pedig elválaszthatatlanok vagyunk. – hogy kiváncsi volt-e a történetre vagy sem, azt majd ő eldönti; én mindenesetre előadtam, ráadásul magamhoz képest meglehetősen szószátyár formát öntött a dolog. De ott egye fene, ez az este már úgyis elég szokatlanra sikeredett.
Látván, hogy teljesen belefeledkezett a zenébe (legalábbis látszólag), én is igy tettem: fejemet hátrahajtottam, nekidöntve a pad háttámlájának, szemeimet pedig félig lehunytam, onnan vetettem lopott pillantásokat felé. Percről percre jobban tetszett, de ezt talán még magamnak sem akartam vagy mertem bevallani. Habár régen volt már, azért még fájón égett a seb, amit Amanda ütött odabent; nem hiszem, hogy készen lettem volna újra megpróbálni egy hasonló kaliberű dolgot. Majd egyszer, talán, valamikor. De nem most. Még nem.

Kérdése váratlanul ért, felkaptam a fejem, a nyakam pedig tiltakozón roppant meg a hirtelen mozdulat hatására.
- Öhm… - hangzott az első, hihetetlenül értelmes felelet. Pedig nem volt könnyű annak, aki megpróbáld kibillenteni az egyensúlyomból. Tekintetem körbejárt a helységen, de végül elégedett voltam az eredménnyel. – Igen, persze. Tessék. – beszéd közben előhúztam, most pedig felé nyújtottam a markolatnál fogva. – De csak óvatosan, nehogy megvágd magad…

Smells like teen spirit.
Értelmes kérdésemre ugyanolyan értelmes választ kaptam, az a gúnyos mosoly pedig megint kiült a fiú arcára. Nem mondom hogy annyira zavart, de azért kicsit piszkálta az oldalamat, vajon most teljesen hülyének néz-e, még ha megmentett is. Más esetben már biztos hogy odaszóltam volna valamit amennyire fel voltam paprikázva, hála Rocco-nak. Bár ahogy jobban megnéztem, nem volt olyan gúnyos az a mosoly... Inkább csak kedves? vagy nem is tudom. Mindegy, a lényeg az hogy tartottam a szám, és nem mondtam semmi olyat, amit nem kellett volna.
Szóval szereti az AC/DC-t, Hammerfallt és Nirvanát. Sőt, még egy koncerten is volt, ami azért nem semmi, főleg ha azt nézzük, hogy már több mint 3 éve feloszlott a banda.
"..azóta pedig elválaszthatatlanok vagyunk" - hirtelen nem is tudtam, az együttesre vagy az apjára értette-e, de nem is voltam olyan formában, hogy rákérdezzek, és főleg nem akartam, hogy még idiótábbnak nézzen. Inkább erőt gyűjtöttem arra a kérdésre, amit még fel akartam tenni neki.

Ahogy felcsendült a refrén, egyből feltűnt, hogy a fiú ugyanúgy átvette a szám ritmusát: pontosabban átélte, mert nem dobolt az asztalon mint én, de majdnem becsukott szemmel üldögélt. Egy fél pillanatig már azt hittem elszenderedett, (bár elég érdekes lett volna egy ilyen ütős zenére) legszívesebben odaintegettem volna neki, hogy "Hé alszol?" Ez akkor lett volna a legcikibb, ha nem alszik - és hát elég valószínű, hogy nem.
Mintegy bebizonyítva ezt, kérdésem hallatán olyan hirtelen bukott előre a feje, hogy szinte hallani lehetett a reccsenést. Arcom fájdalmas, együttérző kifejezést vett fel, bár őt nem igazán viselte meg a dolog.
 Először azt hittem, nem fogja ideadni, és már az udvarias, de határozott elutasításon gondolkodik; aztán legnagyobb meglepetésemre mégis a kabátzsebe felé nyúlt. Mikor előkerült a fegyver és a halvány lámpafény megcsillant a markolatán... Hát, nyeltem egy nagyot, de aztán összeszedtem magam és utánanyúltam, hiszen azért vette elő hogy megmutassa, nem azért hogy megtámadjon... Óvatosan, lassan vettem el, kicsit áthajolva az asztalon, a legkisebb lehetőségét is elvetve annak, hogy elejtem. Nem is ejtettem el.
-Kösz-  Feleltem gyorsan, aztán immár kezemben a késsel visszahúzódtam a helyemre. Úgy bántam vele, mint a hímestojással, pedig egy fegyver azért nem valami törékeny dolog.
Nem egyszerű kés volt, ráadásul nem is kicsi; ahogy megtapogattam, a markolatán különböző mintákat véltem felfedezni, de nem azokat a kínai tucatmintákat. A hegye le volt kerekítve és a pengéjében is volt egy kis szegély, ergo pofásan ki lehetett vele cakkozni bárkit. Még így laikus szemmel is megállapítottam, hogy ez egy komoly, spéci kés - annak van ilyenje, aki ért hozzájuk. Annak viszont örültem volna, ha van rajta egy monogram, vagy valami.

Ennek tudatában fél szemmel már nem is a kést méregettem, hanem Damient, de még mindig ugyanolyan békés volt és megnyugtató a közelsége, mint eddig. De valahogy mégsem passzolt össze ez a kettő... Békés, segítőkész fiú, késsel a zsebében.
Még egy utolsó pillanatra megcsodáltam a fegyvert, aztán a kezembe vettem - igen, úgy igazán, magam elé tartottam és farkasszemet néztem vele. Hamar arra a megállapításra jutottam, hogy bizony az ember sokkal magabiztosabb késsel a kezében...
Végül lassan leeresztettem a kezem és átnyújtottam Damiennek.
-Szép-  Mondtam elismerően, bár nem igazán tudtam, mint szokás mondani a késekre; mindenesetre ezt a szót találtam a legideillőbbnek.
A Nirvana szám is lassan véget ért, annyi ideig babráltam a pengével. Vajon mennyi lehet az idő, jutott eszembe hirtelen, hiszen az is lehet, hogy a fiú már rég hazamenne vagy ki tudja mi dolga lehet, de itt kell ülnie ezzel a lánnyal, akinek az életére törtek, megmentette és most a kését nézegeti...

A muzsika mondhatni andalítóan hatott rám: szinte fel sem fogtam az idő múlását, a pillanatok pergését és a körülöttem lévő környezetet… vagy legalábbis a beugrón kivülit, hiszen a velem szemben ülő lányt nem tudtam volna figyelmen kívül hagyni akkor sem, hogyha akarom. Pillantásom akarva-akaratlan újra meg újra odatévedt s hosszú másodpercekig időzött bájos arcán, minden alkalommal már-már átlépve azt a bizonyos határt, amikor az ember megérzi, hogy figyelik, de az utolsó pillanatban elkapva róla a tekintetemet s ismét a plafonra szegezve. De láss csodát, mintha oda is felköltözött volna… egészen kitöltötte a gondolataimat. Igaz, hogy nem volt az a tipikus topmodell-alkat, aki az óriásplakátokról fog visszaköszönni egy napon, de én igenis szemevalónak találtam: arca ártatlan bájt, stilusa őszinteséget sugárzott, de a vörös haj megkoronázta az egész kisugárzását: egyfajta kitörni készülő vadságot, belső tüzet sugallt. Hogy igy volt-e vagy sem, azt nem tudhattam, amig jobban meg nem ismertem, de tekintve, hogy kifejezetten az esetemnek számitottak az övéhez hasonló kisugárzással biró leányzók, igenis vonzódtam hozzá. Sajnálatos, hogy nem lesz lehetőségem közelebb kerülni hozzá, de…

Kérdése teljesen kibillentett az egyensúlyomból, de végül engedtem a kérésnek. Egy belső hang folyaman sipitozta, hogy ne, nem teheted, meg fogod bánni… de végül nem mondtam nemet, hiszen gyakorlatilag alátámasztotta a róla kialakult képet. Egy egyszerű, szende lányka bőrébe bújva van bátorsága elkérni megmentőjének a kését… Igen, ez tetszett; és a kellemes látvány, ahogy előrehajolt, hogy elvegye a fegyvert, szintén segitett valamicskét a tiltakozó hangocska elnémitásában. Nem vagyok az a tipus, aki szemtől szemben megbámulja a gyengébbik nem bármely képviselőjét… de férfiból voltam, na; ezegyszer nem tudtam ellenállni a késztetésnek, hogy legalább egy pillantást vessek az omionózus irányba.
 
Persze ezzel nem múlt el az aggodalmam, sőt: amint kikerült a penge a kezemből, egyszeribe a többszörösére nőtt. Egyfelől szinte csupasznak éreztem magam, még úgy is, hogy a bár ahhoz a környékhez tartozott, ahol szivesen látnak: bármikor beüthet egy kisebb-nagyobb gixer, amikor jól jön  ha az embernél van valami, amivel tekintélyt tud parancsolni, ha a személyisége nem elég hozzá. Másrészt volt bennem egy kis félsz, hogy megsérti magát a borotvaéles eszközzel: amint összezáródtak karcsú ujjai a markolaton, nyilvánvalóvá vált, hogy először tart ilyet a kezében ráadásul elég csálén, minden magabiztosság nélkül forgatta, miközben minden szegletét alaposan szemügyre vette. Elég, ha kicsúszik a kezéből, rossz szögben talál zuhanni és beleáll valamijébe: onnantól kezdve pedig a következő megálló nem lehet mást, mint a kórház. Nem dijaztam volna ezt a lehetőséget: egyfelől nem kivántam neki fájdalmat, másfelől nem kevés kellemetlenséget okozhat nekem egy ilyen eset.
Harmadrészt pedig nem lett volna túl jó, ha épp ezekben a pillanatokban toppan be pár fakabát a helységbe. Főleg emiatt volt az, hogy tekintetem a helységet járta, miközben a lányé a késre tapadt… s visszafordulván teljes meglepetésként ért elszánt tekintete s a felém szegeződő késhegy. Habár valószinűleg esélye sem lett volna, ha megtámad, a meglepetés ereje önkéntelen hátrahőkölésre késztetett. Érdeklődve, kérdő tekintettel néztem a szemébe, de pár pillanatot követően leengette a pengét s felém nyújtotta: nem kapkodtam érte, egy picit előre kellett dőlnie, igy ismét részem volt az korábbi, elragadó látványban. Végül elvettem tőle s futó pillantást vetve rá eltüntettem a kabát alatt, visszadugtam a tokjába. Ismét felnéztem rá, vissz az arcára s tudtam, hogy immáron nincs elég önuralmam ahhoz, hogy el tudjam tüntetni a szemembe kiülő érdeklődést s halovány elismerést.
Igazából meg sem próbáltam.
- Végülis… igen, az. Ezt is egy jelző a sok közül, ami igaz rá. – feleltem s felvillant egy újabb mosoly. Tudatosan figyeltem rá, hogy ne a jól megszokott félmosolyomat alkalmazzam: az gúnyos, lenéző, ellenszenves tud lenni; ellenben az, ami most ült az arcomon, inkább kedvesnek volt mondható.
- Miért érdekelt annyira…? – bukott ki belőlem a kérdés szinte önkéntelenül: nagyon furdalta az oldalamat a kiváncsiság, de talán mégsem keleltt volna ilyen egyenesen feltenni; ismét, immár sokadjára, úgy éreztem magyarázkodnom kell. – Mármint hát… szokatlan, ha egy hozzád hasonló korú lány a késekről érdeklődik. Tapasztalataim szerint legtöbbjüket csak a sminkelés meg a körömfestés meg az ilyen marhaságok érdeklik.

Egy pillanatra talán mindketten meglepődtünk - de a meglepődésünk eléggé különbözött.
Ahogy felé tartottam a kést, abban nem volt semmi fenyegető; inkább a hirtelen mozdulat, és hogy nem számított rá, az tette olyan meglepővé. Engem pedig valamiféle elégedettséggel töltött el, ahogy hátrahőkölt; ez is bizonyította, milyen ijesztő tud lenni egy kés, még így is, hogy ő adta kölcsön a sajátját. Nem mondtam semmit, csak óvatosan visszanyújtottam a kést, és elfojtottam magamban mindenféle kitörni készülő gúnyos vagy örömteli mosolyt.
Azonban ha már én nem, ő elvigyorodott. Furcsa, kérdő, de mégis mindenttudó, kedves mosoly ült ki az arcára, mire én kérdően felvontam egyik szemöldökömet és halványan viszonoztam azt.
A szép jelzőmre, amit a késére aggattam, helyeselt, bár szinte én is egyből gondoltam, hogy nem éppen azért hordja magával, mert olyan szép.

Hogy miért érdekel?
Jött a kérdése, amin egy pillanatra nekem is el kellett gondolkodnom. Ha egyből megszólalok, valószínűleg azt mondom: Fogalmam sincs.
Mielőtt válaszolhattam volna, Damien gyorsan magyarázkodni kezdett, amiből egyből leszűrtem, milyen véleménnyel van a "hozzám hasonló korú lányokról". Persze el kellett ismernem, hogy részben igaza van; egyesek több időt és energiát szentelnek a külsőre, mint bármi másra. Azt hiszem én nem tartozom ebbe a csoportba, és a Roxfortban sem vagyok épp az ilyen körökben népszerű (tegyük hozzá, hogy nem is akarok.) Bár ha netalántán átfestetném a vörös loboncom, amire elég sokszor gondolok, bizonyára bevennének maguk közé. Már csak azért is, mert fele olyan irigyek sem lennének mint eddig. Nem is tudom mire irigyek, csak nekik lenne ilyen hajuk, két hét után biztos...
A beálló csend ébresztett rá arra, hogy a fiú a válaszomra vár.

-Jaa, csak tudod kíváncsi voltam arra a tárgyra, amivel ilyen sikeresen el lehet kergetni a Rocco-féléket. Lehet nekem sem ártana egy-  Mondtam az utolsó mondatot bizonytalanabbul, aztán közömbösen rántottam meg a vállamat, hiszen tudtam, hogy elég furcsán hangozhat az én számból, meg persze az ötlet is kissé bizarr. Mégis kimondtam; úgy éreztem, miért is ne? Alapból őszinte típusnak tartom magam, de bárki kötetlenebbül beszél egy olyan emberrel, akit még sosem látott, nincsenek közös ismerőseik, nem fogja továbbadni olyanoknak, akik később a szemére hányhatják.
...még sosem látott ember? Nem is gondoltam volna, hogy ez nem így van.

Hirtelen felpillantottam a velem szemben lévő faliórára. Már 11 is jócskán elmúlt - lassan indulnom kellene, dee.. hová is?
Bizonyára neki is feltűnt az arcomra kiült tanácstalanság. Hol keressek szállást? Ha nem lett volna ilyen hideg, és nem találkoztam volna Roccoval... Najó, varázsolnom továbbra sem szabad.
-Nem sétálunk egyet?- Kérdeztem hirtelen, és közben magam is rájöttem, hogy nem kevés hátsó szándék volt ebben a kérdésemben. Ugyanis szívesebben sétálgatnék vele (és persze a késével) a sötét utcákon szállást keresve, mint egyedül. De erről neki nem kell tudnia. Aztán úgy éreztem, hogy mégis mondanom kellene még valamit.
-Jó lenne valami szállást találni, úgy értem, te jobban ismered a környéket errefelé...-
Arról már teljesen el is feledkeztem, hogy azt mondta, Bob tud adni egy szobát; bár lehet Damien is jobban jár így hogy elfelejtettem, hiszen még ő sem volt benne biztos. Ez egy kocsma, nem egy panzió.
-Persze csak ha ráérsz-  Tettem hozzá gyorsan, megadva annak a lehetőségét, hogy visszautasítsa, bár nagyon reméltem hogy nem így lesz.

- Ah, igy már mindent értek. – feleltem újfent elvigyorodva. Egy pillanatra megfordult bennem a kérdés: nem vigyorgok ma este szokatlanul sokat? Elvégre általában nem ez a legjellemzőbb arckifejezésem, sőt: voltak időszakok, amikor egészen ritkaságszámba ment a dolog. Egy képzeletbeli legyintéssel elhessegettem a gondolatot: egyfelől nem volt most rá időm, másfelől a belőle fakadó kérdésre is egyértelmű volt a válasz: egy ilyen tüneményes teremtés mellett bárkit elkapott volna a jókedv! Igazából egy kicsit furcsálltam a dolgot, mert az sem volt jellemző rám, hogy pillanatok alatt levegyenek a lábamról… de úgy fest a mai a szokatlan dolgok éjszakája.
- Néha hasznos, ha van az embernél valami hasonló. Ha nem is feltétlenül ilyen, de valami, amivel meg tudja védeni magát. De van azért a dolognak hátulütője is: ha elég impozáns jelenség vagy a társaságában, akkor általában elég csak megvillantani, de ellenkező esetben nem árt érteni is hozzá valamennyire. – majdnem felajánlottam neki, hogy ha gondolja, megtanítom bánni a késsel, de még időben rájöttem, hogy elég abszurd ajánlat lett volna. Szia, megtanítsalak késelni? Komolyan, legközelebb már csajozni is ehhez hasonlóval kéne menni, lehet hogy nagyobb sikerem lenne, mint amilyen mostanság. Még jó, hogy kivételesen gyorsabban vágott az eszem, mint a nyelvem: abból a szituból nem jöttem volna ki túl könnyen, ami ebből kerekedhetett volna.

Rossz az, aki rosszra gondol: tartja a mondás. Ha igaz, akkor ez alapján én velejéig romlott alak vagyok: a sétára irányuló kérdésében az első, amit felfedeztem, az a kétértelműség volt s abban a pillanatban, ahogy meghallottam szavait, elkezdtem gondolkodni hogy vajon mit is akar elérni ezzel… de aztán elmagyarázta, s rögtön megvilágosultam, sőt, egy kicsit el is szégyelltem magam. Talán bocsánatos bűn az enyém, tekintve hogy az itthoni társaságom azon tagjai, akik a gyengébbik nemet képviselték… nos, nem voltak éppen tisztes szándékúak, szóval egyszerűen nem voltam hozzászokva ahhoz, hogy ebben a környezetben egy tisztes, mindenféle hátsó szándéktól mentes ajánlatot halljak. De a bocsánatos bűn is bűn s ez azon ritka pillanatok egyike volt, melyekben sikerült elöntenie a bűntudat áldatlan érzésének, hiszen amint elmagyarázta, mire gondol, azonnal megértettem.
- Persze, szivesen. – feleltem, s talán egy-egy pici piros folt is megjelent orcáimon a kellemetlen érzés nyomán. – Nincs semmi dolgom. – villantottam fel egy újabb mosolyt, majd feltápászkodtam. A pincérnő, mintha csak lesben állt volna, szinte azonnal ott termett a számlával, de egy intéssel elhessegettem. – Mondd meg Bobnak, hogy irja az egészet a számlámhoz, majd valamelyik nap beugrom vele. –a csaj csalódott arckifejezéssel fordult meg s oldalgott el: nyilván némi borravaló reményében iparkodott annyira, de ezúttal hoppon maradt. Amint ő is készen állt az indulásra, egy kézmozdulattal jeleztem neki, hogy hölgyeké az elsőbbség, majd hátrapillantva még egy biccentéssel elbúcsúztam a kocsmárostól, a következő pillanatban pedig már kint voltunk az utcán.

Annak ellenére, hogy az eső már elállt, nem volt túl jó idő: bár nekem nem volt okom a panaszra, azért a leányzó vékonykának tűnő kabátja nem tűnt olyannak, ami maradéktalanul ki tudja rekeszteni a zord időjárást és nem úgy tűnt, mintha el tudnák kerülni, hogy alkalomadtán megérintse az utcán futkosó szélroham. Úgy döntöttem, tartom magam korábbi gentleman-formámhoz: a mellényzsebemben lévő késért nyúltam, majd néhány mozdulattal, szigorúan a kabát alatt mozgatva az övemre erősitettem a tokjával együtt, majd ráhúztam a pulóvert. Ezt követően kibújtam a vastag kabátből és a vállára teritettem.
- Bújj bele, nehogy megfázz itt nekem – mosolyogtam rá. Habár a mozdulat, amivel a vállára teritettem a ruhadarabot, gyengéd volt, azért érezhető volt benne a határozottság, a makacság is: tényleg nem szerettem volna, ha pont velem szenved csorbát az egészsége. Igaz, a kabát egy picit nagy volt rá, de a külseje legyen az utolsó, ami miatt aggódik az ember ilyen hidegben.

- Igazából az a baj, hogy hiába vagyok londoni, azért annyira nem vagyok képben ilyen téren. – vallottam be, miközben elindultunk az utcán. – Ismerek néhány helyet, ahol tudnál szobát bérelni, de őszinte leszek hozzád: egyiket sem tudom ajánlani. Ez nem az a tipikusan biztonságos környék, ahol ott száll meg az ember, ahol akar: félő, hogy reggelre már szegényebb lennél néhány ingósággal. – tartottam egy kis szünetet, elgondolkozva, majd szinte félve ismételtem meg az ajánlatomat, majd rögtön utána magyarázkodni kezdtem - De ha gondolod, még mindig jöhetsz hozzánk. Tudom mire gondolsz most, de hidd el, én nem vagyok olyan, mint Ricco… még ha a tények ebben a dologban ellenem is szólnak. Egyszerűen nem szeretném, hogy bajod essen és mást nem nagyon tudok mondani… - tanácstalanul hallgattam el. Tényleg az igazat mondtam: nem volt a környéken olyan motel vagy hotel, ahova nyugodt szivvel beajánlottam volna. Persze, akadtak szállodák a maguk egynéhány csillagával, de azok olyan áron kinálták magukat, hogy jobb volt nem belegondolni.

A fiú rövid, tömör kommentálja alapján arra következtettem, hogy tetszett neki a  dolog.
Mármint az, hogy érdekelnek a kések. Félreértés ne essék, nem leszek én szemvedélyes gyűjtő vagy semmi ilyesmi, de lehet nem ártana egy, ennyi az egész. Még mindig tartottam magam ahhoz, hogy a pálca sokkal hasznosabb, de a késtől azért a mugli világban is elrettennek az emberek, ellentétben egy vékony, ártalmatlannak tűnő fadarabtól. Maximum az lehet ijesztő, hogy kiszúrják vele a szemüket... Erre meg azért gondolni is nevetséges.
Kisebb hatásszünet következett, hasonló az enyémhez, de valamilyen ismeretlen oknál fogva apró pír jelent meg a fiú arcán. Ettől én is elbizonytalanodtam, vajon mi rosszat mondhattam? Agyammal végigfutottam legutóbbi szavaimon, igen, a késről volt szó... De akárhogy gondolkodtam, nem értettem a dolgot; a lényeg az, hogy beleegyezett, hiszen -elmondása szerint- nincs semmi dolga, bár ebben én nem lettem volna olyan biztos. Most azonban nem kezdtem el ezen agyalni, inkább örültem a már gyanúsan nagy mázlimnak.
A pincérnő egyből pattant, és feltűnően nagy szemekkel méregette Damient, mire ő könnyedén lerázta a szokásos "írd a többihez" dumájával. Szegény lány hoppon maradt, borravaló nélkül. Amint kifelé tartottam a kocsmából , megszólaltam:
-Azt hiszem már jövök neked egy életmentéssel, meg egy sörrel is.. -
Hiába erősködtem volna ismét - eddigi tapasztalataim alapján - úgysem hagyta volna kifizetni a magam részét.

Ahogy kiléptem az utcára, megcsapott a hűvös, csípős, de kellemes levegő, amit már kissé hiányoltam a füstös és piaszagú helyen. Szolgálatkészen elindultam Damien oldalán, azt sem tudva, hová megyünk egyáltalán; aztán kisvártatva egy kabát súlyát éreztem a vállamra nehezedni. Érdeklődően fordultam körbe, hogy került ide ez a valami ilyen váratlanul...?
-Hééé- Néztem rá hirtelen -És ha te fázol meg, akkor nekem lesz bűntudatom...-
Kezdtem máris a magyarázatba, de határozott mozdulata és kérő, kedves mosolya hamar meggyőzött.  
-Najó, rendben.-  Adtam be végül a derekam, pedig engem nem szokás ilyen hamar meggyőzni; most viszont próbáltam valamennyire a kedvébe járni, ha már mással perpillanat nem tudok. Meg amúgy is, nem akartam leállni ezen veszekedni.
A kabát - természetesen - nagy volt rám, de jó meleg volt, és kellemes illatú. Egy pillanatra eljátszottam a gondolattal, hogy megnézem a kését mégegyszer - emlékeztem, hogy hová tette - de egy az, csak nem olyan hülye hogy a kabátjában hagyja, kettő, még ha ott is hagyta sem leszek olyan neveletlen hogy hozzányúljak.

Lassan elindultunk és ahogy átjárta csontjaimat a hideg, máris megörültem a meleg ruhadarabnak. Hálás tekintettel néztem Damient, de aztán szavainak már nem örültem annyira. Rendben hogy nem egy túl jó környékre keveredtem, de nehogymár ne legyen egy normális hely...
"Reggelre már szegényebb lennél néhány ingósággal" ? Erre a mondatra ösztönszerűen az oldaltáskámhoz kaptam, amiben valljuk be, nem volt sok minden, de az a pár dolog is elég sokat ért (legalábbis nekem). Nem is szólva a pálcámról, ami jó kés módjára még mindig a kabátom alatt lapult.
Már megint azzal jött, hogy mehetek hozzájuk... Kissé dühösen felsóhajtottam, bár az a düh nem Damiennek, inkább a tehetetlenségemnek szólt.
-Nézzünk körbe, és ha tényleg nincs semmi normális szálló normális áron, akkor rendben.- Mondtam hirtelen felindulásomban, szinte át sem gondolva szavaimat.
-Azt akarod hogy egy életre az adósod maradjak?-  Sóhajtottam immár lemondóan, aztán halványan rámosolyogtam. Reménykedtem, hogy fogunk találni valamit, deee..
Hirtelen eszembe jutott, mi van ha tényleg nem fogunk?
Kissé megrökönyödtem saját magamon. Nem is kissé. Egy vadidegenhez megyek aludni, csak azért mert megmentett?
"Hidd el, én nem vagyok olyan, mint Rocco." visszhangzott a fülemben a mondat, ami más szájából csöppet sem hangzott volna meggyőzően... De ahogy megint rápillantottam az oldalamon baktató fiúra, aki egy pulóverben fagyoskodott csakhogy én ne fázzak, úgy éreztem nincs miért aggódnom.
~Hát jó, legyen~ Gondoltam magamban ~De akkor is nézzünk azért körül...~
Hirtelen meg is pillantottam egy kisebb, egész normálisnak, mondhatni barátságosnak tűnő helyet. -Nézd!- Kiáltottam lelkesen, és máris gyanútlanul az épület felé indultam. Az látszott, hogy ugyanolyan kocsma mint az előző, de egy Szoba kiadó! feliratot is láttam a neve alatt.
Ahogy közeledtünk, a mosoly is úgy olvadt lefelé az arcomról: már ilyen távolságból hallottam a kiabálást és a káromkodást, ami abból az odúból jött. Lassan az egyik ablakhoz lépkedtem, és bekukkantottam a zajos helyre. Egy csapat, valószínűleg nem túl józan férfi énekelt összeborulva, jópár üres pohárral és korsóval maguk előtt.
Inkább elléptem az ablaktól vissza Damien mellé, és zavartan csavargatni kezdtem egy hajtincsemet.
-Ó... Szerintem menjünk tovább.

Ahogy az sejthető volt, első körben tiltakozott a kabát ellen, de végül beleegyezett, meglepetésemre minden különösebb erőlködés nélkül. Hogy a hideg csapta-e meg hirtelen vagy én meresztettem olyan bociszemeket, amiket még soha senkire – jó kérdés, de igazából nem számit különösebben. A lényeg az volt, hogy elfogadta a ruhadarabot… én pedig tudtam, hogy rövid időn belül meg fogom bánni a dolgot, ha sokat fogunk kóricálni az utcán. Még igy sem voltam alulöltözve, de tudtam, hogy a pulóverem rövid időn belül le fog hűlni, onnantól pedig lesz nemulass! De megfogadtam, hogy férfihoz méltóan viselem a nehézségeket, miközben egyik kedvenc mondásom visszhangzott a fejemben: te voltál a hülye, idd csak meg a levét. A sajnálatos csak az, hogy ez nem a szép hangzása miatt lett kedcenc; sokkal inkább azért, mert rengetegszer volt helyénvaló… de a másik hasonszőrű örökzöld mindig a helyére tudta billenteni önbecsülésem mérlegét: az ember a saját hibáiból tanul. Persze ez csak utólag működött: attól, hogy lenyugtatom háborgó gondolataimat, még nem hullik az ölembe egy meleg kabát. Ez a gondolatmenet már menet közbenn zajlott a fejemben: mondhatni puffogtam magamban… egészen addig, míg tekintetünk egy izben találkozni talált: azon nyomban elpárolgott belőlem mindenféle ellenérzés, mondthatni rögtön belemosolyogtam a viszontagságok képébe.
A tekintetéből sugárzó hála nyomán mintha felmelegedett volna a szivem.
Pedig tudtam, hogy ez nem afféle hála, amit mások éreznek irántam; nem az a sokat igérő pillantás volt, amit azok a csajok vettettek felém, akik átlagosan forogtak ezeken az utcákon, akik ismerték a nevemet, tiszteltek s tudták, hogy ha velem jóban vannak, egyszerre egy új világ nyilhat meg előttük. Ő valahogy ide nem illőnek tűnt, teljesen furcsának ebben a környezetben: semmi hátsó szándék, semmi érdekbarátság, semmi áltszentség: csak egyszerűség. Egy ártatlan kicsi lány, aki eltévedt a nagyváros sötét rejtelmei között egy olyan világban, amihez nem volt szerencséje korábban. S ha rajtam múlik, nem fogom hagyni, hogy behatóan tanulmányozzák egymást. Ez a hely csúnya dolgokat képes művelni az emberrel, főleg ha nem elég felkészülten áll hozzá: márpedig az nem volt vitatható tény, hogy ő nincs erre felkészülve. Én pedig meg fogom védeni a hely szellemétől, az hétszentség. Túl bájos, túl elbűvölő teremtés volt… túl jó erre a helyre.

Felajánlásom nyomán újra kitört belőle a menetrendszerű ellenkezés, de ezúttal már halovány beletörődéssel párosult: mintha szétnézvén ő is érzékelte volna, hogy valami nem oké errefelé. De azért tartotta magát: túl büszke, túl szilaj volt ahhoz, hogy azonnal, szó nélkül kötélnek álljon. Furcsa, de ez is tetszett benne: ki tudott állni véleménye oldalán addig, míg be nem bizonyosodik tévedése; egy kicsit magamra emlékeztetett. Emellett az is üditően hatott, hogy ellent tud és mer mondani nekem, még ha csak tessék-lássék is: ez sem volt túl gyakori az ilyen éjszakákon. Társaságom többségével ellentétben nem töltöttem túl gyakran az időmet az ellenkező nem tagjainak társaságában: tudtam, hogy kicsi az esélye egy komoly kapcsolatban ebben a társaságban, különösen úgy, hogy az évből olyan tíz hónapot nem töltök a környéken. Amikor ehhez hasonló szituációkba kerültem, az jobbára a másik fél érdeke volt: általam akart elérni valamit, amit másképp nem sikerült neki, én pedig már meguntam, hogy rajtam lóg… egy szó mint száz, kevésszer fordult elő ellentmondás ilyen alkalmakkor. Tetszett, kifejezetten.
- Rendben, legyen úgy – feleltem elmosolyodva, majd vállat vontam. – Semmi szükség nincs rá. Vedd ezt egy… baráti gesztusnak. Vagy gondold azt, hogy én vagyok a Máltai Szeretetszolgálat, az sem zavarna. – vigyorodtam el újfent, majd egy kicsit komolyabbra fordítottam a szót: azért legyen tisztában a dolgokkal, ha már erre vetette a balsors. – Figyelj, én tudom hogy mit tud művelni ez a környék egy emberrel akár egyetlen éjszaka alatt. Elég csak visszagondolni a Bobnál történtekre… pedig az még egy jobb hely. Nem akarok belemenni a részletekbe, jobb neked nélkülük. – habozva elhalgattam, egy pillanatra nem tudván hogyan fogalmazzam meg a következő mondatot, de végül a spontenitás mellett döntöttem. – Sokán látnának benned célpontot. Csak ettől akarlak megóvni. – egy hosszú pillanatig a szemébe néztem, biztos akarván lenni abban, hogy felfogja a helyzet komolyságát. Nem voltam egy megszállottan komoly figura, általában szerettem viccet csinálni a komolyann dolgokból is, de ez most marhára nem az a kategória volt, amiből lehetett volna; habár szó szerint nem akartam ezt megfogalmazni, azért igyekeztem a tudtára adni, hogy akár még az élete is veszélyben lehet.

Közben továbbmentünk. Kis logikai buktatót véltem felfedezni abban, hogy elvileg azért hivott el, merthogy ismerem a környéket, s mégis ő ment elöl, ő vezetett… de nem tettem szóvá a dolgot, nekem igy is teljesen megfelelt és egy apró hangocska is megszólalt az agyam hátsó szegletében: talán nem csak ez volt az oka… de persze nem voltam annyira idióta, hogy ebből messzemenő következtetéseket levonjak: sejtettem, hogy sokkal inkább csak a vágyaim kivetülése, mint realitás. A másik ok, amiért örültem, hogy nem nekem kellett vezetni az az volt, hogy egyenlőre fogalmam sem volt, hogy mi a legjobb hely a környéken. Az utcán bandukolva hamarosan elértünk egy apró kocsmát, ahol lehetett szobát bérelni. Szegény teljesen fellelkesült a felirat láttán; rossz volt látni az arcára ülő kiábrándultságot, ahogy betekintett az ablakon és meghallotta a bentről kiszűrődő hangokat. Ahogy ellépett az ablaktól, arca s testbeszéde is zavartságot sugallt.
- Szerintem is. – feleltem neki, elindulván az egyik irányba, ahogy beugrott egy apró szálló. – Ez azért elég legalja hely volt, de a túlnyomó többség ilyen.. és a legjobb sem sokkal jobb. Ott is inkább csak a környék korrektebb valamivel, nem maga a hely. – folytattam, ahogy befordultunk egy sikátorba. Amint kilyukadtunk a másik oldalon, szinte azonnal betértünk egy másikba: ez még kétszer megismétlődött, de az egész séta nem tartott tovább öt percnél. Végül megtorpantam: előttünk egy hatalmas, négy csillag körüli szálloda kapott helyet, vele szemben egy apró, szinte elenyésző kis hotelecske.
- Talán ez az egyik legkorrektebb hely a környéken. Nem biztonságosabb, mint a többi; de a legrosszabb alakok elkerülik, mert rájuk szokták hivni a zsarukat csendzavarásért. – intettem fejemmel a szálloda felé. – Ha mindenképpen ajánlanom kéne, ezt mondanám… de itt sem szivesen hagynálak egyedül. A szivemre venném, ha miattam esne valami bajod.

Máltai szeretetszolgálat?
Egy pillanatra ránéztem a fiúra, hogy megbizonyosodjak felőle, ezt tényleg ő mondta - elég hihetetlenül hangzott a szájából, nameg már az eleve hogy késes és bőrdzsekis szeretetszolgálat... Önkéntelenül is elnevettem magam ezen.
Aztán látva a túlzott jókedvemet, kissé komolyabbra fordította a szót, én pedig engedelmesen, komolyan bólintottam egyet, bár azért a mosoly még ott bújkált a szememben, ellentétben az övével. Határozottan kereste a pillantásomat, mire én is kicsit összébb húztam a szemöldököm, csak hogy lássa, megértettem mit akar mondani a hellyel kapcsolatban. Máltai szeretetszolgálat... Még mindig kikívánkozott belőlem a mosoly.

A hely, amiben megcsillant a remény szikrája, majd ugyanolyan hamar el is tűnt, mégsem volt olyan szívmelengető - és ezzel Damien is egyetértett. Bár elmondása szerint egyik sem lesz sokkal jobb mint ez, maximum a környék kicsit biztonságosabb. De nekem már az is elég.
-Nem gond ha kicsit lepukkant, hozzá vagyok szokva. Ha látnád néha a bátyám szobáját...-
Sóhajtottam, bár legalább ott teljesen biztonságban éreztem magam, akármilyen rendetlenség és kosz is volt.
Hamarosan elkanyarodtunk a főútról ahol eddig sétáltunk, végig egy kis sikátoron, majd mégegyen és mégegyen... Azt hiszem, hogy 5 perc alatt el tudnék tévedni itt, de mégis jó érzés volt; mintha lerövidítettük volna az egész utat a sikátorokon át, úgy éreztem magam mint egy csöndesen lopódzó fekete macska, aki teljesen kiismeri magát a környéken. Ami persze nem volt igaz, csak volt egy remek idegenvezetőm.

Ahogy hirtelen megtorpantunk, egy hatalmas szálloda tornyosult elénk négy kicsi csillaggal. Nagy hotel, négy csillag, ez már sok jót nem jelenthet: valószínűleg a pénztárcám aljára kellesz nézni, ha szobát akarok. Aztán rájöttem, hogy a fiú nem erre gondol, hanem a vele szemben lévő kisebb panzióra. Egy kisebb kő esett le a szívemről, hogy nem kell elvernem minden megspórolt pénzemet.
-Szóval ez lenne az. Lessünk be-  Mondtam fellelkesülve, és kezébe nyomtam a vállamról a kabátját, hogy gyorsabban tudjak haladni. Nameg, bizonyára már fázott is szegény.
Ahogy beléptem az épületbe és nem csapott meg egyből a füst- és piaszag, az máris sokat dobott az összképen. Ráadásul nem olyan kocsma volt mint az előbbi, mondhatni rendes kis hotel volt recepcióval meg 1-2 fonnyadt szobanövénnyel.

Legyen szabad szoba, kérlek, add hogy legyen... Könyörögtem magamban, és fogcsikorgatva indultam el a recepciónál álldogálló férfi felé. Elég magas volt, ráadásul a fejét is büszkén felcsapta, úgyhogy eléggé fel kellett rá néznem.
-Ömm, elnézést, van még szabad szobájuk?-  Tettem fel a kérdést, mire a kampós orrú férfi átható, enyhén lenéző pillantást vetett rám, majd Damienre.
-Kétágyas szoba lesz? - jött a kérdése, mire hirtelen egyből kibukott belőlem:  -Nem!
Éreztem, ahogy arcomat a mai nap során először önti el az a pír, ami akkor szokta, ha zavarba jövök; valószínűleg voltam ma már piros, de az csak a düh miatt volt.
 -Nem nem, csak nekem lesz a szoba-   Egészítettem ki magam, és próbáltam kerülni a fiú pillantását, amíg alábbhagy az arcom lángolása.
-Igen, van még egy szobánk.- Törte meg a csendet pár pillanat múlva a recepciós.
-Az 56.os szoba az első emeleten. Kiveszi?
Damienre néztem tanácsot várva, immár nem is törődve az arcommal. Kivegyem, ne vegyem... ?
Kis időhúzásként még visszafordultam a fickóhoz, és megkérdeztem mennyibe kerül a szoba. Ahhoz képest hogy fürdőszoba sincs hozzá se semmi, van képük elkérni 25 fontot egy éjszakáért, egy ilyen helyen... Jó rendben, annak azért örülnöm kellett volna, hogy egyáltalán volt hely.
Ismét a fiúra néztem, emésztve a hallott árakat, még mindig tanácsot vagy javaslatot várva.   
 

Nevetése megmelengette a szivemet, de ezt természetesen nem mutattam ki. Alapjában véve nem voltam az a tipikus Humor Harold, de valami rejtett elhatározás előhozta belőlem a szavakat s ezt az oldalamat: magamnak sem szivesen vallottam volna be, de szinte szomjaztam mosolyát s fürödtem jókedvében. Persze, ez igy nagyon költői, de azért nem kell rögtön arra gondolni, hogy az eltelt röpke idő alatt fülig beleestem a leányzóba: tény, hogy éreztem vonzalmat, sőt, talán már egy picit többet is, ha nagyon őszinte akartam lenni, de semmi több… legalábbis egyenlőre. Sajnos szentimentális tipus vagyok, hajlamos arra, hogy mély érzéseket szüljek és dédelgessek még akkor is, ha azok viszonzatlanok… elég csak Yvette-re gondolni, de akár Amandára is, bár utóbbi legalább ideig-óráig működött. Egy szó mint száz, a múltban volt szerencsém tisztába kerülni a hibáimmal, de ennek ellenére sem tudtam velük mit kezdeni: maximum óvatosabbá váltam, de sok esetben ez sem volt elég. Ha a dolgok úgy folytatódnak, miként most mennek, akkor most sem lesz az, az teljesen biztos. Varázslatos leányzó volt, azt meg kell hagyni, de mivel egyenlőre semmi jelét nem mutatta annak, hogy osztozna a vonzalmamban, próbáltam tartózkodón állni a dologhoz, bevetve minden önuralmamat. Egyszerre reméltem és rettegtem attól, hogy viszonozva érzem majd a vonzalmat… de ez még nem következett be és fölösleges lenne ennyire előrerohanni.

Egy biccentéssel nyugtáztam javaslatát, majd a kezembe nyomott kabátot a jobb vállamra akasztottam, tudván, hogy a panzió halljában nem lesz rá szükségem. Előzékenyen előreengedtem a lányt, de ezúttal nem csak az alapvető udvariasság volt a célom, sokkal inkább a praktikusság: óvón a háta mögé léptem s igy kisértem a recepciós pultjáig, miközben tekintetem körbejárt a helységen. Az ajtó melletti sarokban egy idősebb fickó üldögélt, tekintetét élvezettel legeltetve a lányon. Vetettem rá egy szúrós pillantást, majd szemeink találkoztak s hirtelen sokkal jobban érdekelte az előtte lévő pohárban tetszelgő átlátszó folyadék, mint mi. Hogy felismert és az váltotta ki belőle vagy egyszerűen úgy itélte meg, hogy nem éri meg a kockázatot a dolog, azt nem tudhattam, de tulajdonképpen nem is számitott. Biztam benne, hogy el tudok bánni vele, ha arra kerül sor, de azért jobban örültem, hogy elmaradt a konfliktus, hiszen az valószinűleg a panzióból való távozást vonta volna maga után… és úgy sejtettem, védencem ezt nem különösebben dijazta volna.

Rövid párbeszéd zajlott le a cseppet sem kétséges recepcióssal. Eleinte csak fél füllel hallgattam a dolgot és különösebben nem is keltette volna fel az érdeklődésemet a sablonbeszélgetés, ha le nem játszódott volna az az ominózus kérdezz-felelek, ami nyomán a titkon, öntudatlanul felépitett remények kaptak egy pofont. Nem feltétlenül azért, mert nem akart eltölteni egy éjszakát egy szobába összezárva velem, hiszen ez azért érthető; sokkal inkább a tiltakozás hevessége váltotta ki belőlem az ellenérzéseket. Habár nem lehetett biztosra kiolvasni abból az egy szóból és az utána következő mentegetőzés is ez ellen szólt, de bizalmatlanságot, ellenérzést véltem kihallani belőle, ami talán egy picit sértő is volt, hiszen nem éreztem úgy, hogy erre rászolgáltam volna; legalábbis nem azok után, amit ma tettem érte. Nem vagyok az a tipus, aki számon szokta kérni a szivességeket, amiket másoknak tesz, de azért az nem tudott hidegen hagyni, ha ilyen dolgok jöttek vissza cserébe. De elhatároztam, hogy nem teszem szóvá és nem hagyom, hogy a vélt vagy valós sérelem kiüljön az arcomra vagy a cselekedeteimre: igyekeztem ugyanolyan maradni, amilyen annak előtte. Főleg, hogy amint felém fordult, tanácsra várva, láttam arcán a pirt és ez elbizonytalanitotta csapongó, ellenséges eredetű gondolataimat.

- Neked kell tudnod. – feleltem, megvonva a vállamat. – Csak azt tudom mondani, amit már kint megtettem: ennél jobbat nem fogsz találni a környéken, de ez sem egy csúcsminőség. Ráadásul drága is, de szerintem ezt majd még átbeszéljük – vetettem egy kihivó pillantást a recepciósra, aki, legnagyobb meglepetésemre, szemrebbenés nélkül állta azt: valószinűleg nem tudta, hogy ki vagyok… de ezen majd segitünk. Már a nyelvemen volt, hogy újból felajánljam neki, jöjjön hozzám… de az előbbi közjáték nyomán ez a gondolat nem jutott túl a nyelvem hegyén. Túl bizonytalan voltam és nem akartam még inkább magam ellen hajtani a vizet.
- A helyedben azért megfontolnám a dolgot. – fejemmel a hátsó sarokban ülő fickó felé intettem, aki észrevétlenül ismét minket pásztázott: éreztem a tarkómon a számitó pillantást. – Valószinűleg nem ő az egyetlen hasonló a környéken. – Habár kimondani nem akartam (vagy nem mertem, bármily furcsa is a gondolat), azért még mindig sokkal jobban örültem volna, ha inkább velem tart, vagy legalább visszamegyünk Bobhoz, ahol biztos lehettem abban, hogy vigyáznak rá… de nem akartam ráerőltetni az akaratomat, mert az ilyen helyzetekből sosem jöttem ki jól. Lehet, hogy ez most egy olyan alkalom, amikor jobb lett volna a sarkamra állnom, de egyszerűen nem éreztem magamban elég erőt ahhoz, hogy ezt megtegyem.