Roxfort RPG

A bejárati csarnokból lehet belépni a Nagyterembe... Négy hosszú asztal található itt, melyeknél az egyes házak tanulói étkeznek. Ezekre merőlegesen látható mégegy asztal... ennél az intézmény tanári kara szokott étkezni... Minden tanév elején itt zajlik le a beosztási ceremónia is, mely során az új diákok otthonra lelnek az iskola valamely házában...

A tanári asztal mögött található mégegy ajtó, ám ezt csupán a tanárok használhatják. A diákok számára mindig a bejárati csarnokba nyíló ajtó a használatos.

Az eseménydús vonatút után Chris szinte félve lépett be a Nagyterembe. Nem sejtette mi vár rájuk egész tanévben, legfeljebb homályos elképzelése lehetett volna róla a mágusok újságai alapján, melyek mindenféle hazugságokat írtak össze a nyár során, azonban a fiú hamar beelegelt ezekből. Következetesen bojkottálta a lapokat, ezért tudott olyan könnyed és felhőtlen lenni ezidáig. Csakhogy a Nagyterem légköre ledermesztette, szótlanná tette őt is, akárcsak többi diáktársát. Az előző évekhez képest alig néhány diák lézengett, Chris rengeteg ismerőst és barátot hiányolt a befelé özönlők közül. Érdekes módon a Mardekárosok alig egy-két fővel fogytak.
Némán vonult a Hugrabug asztalához, immáron hatodévesként. Sabrina mellé akart ülni, de nem lehetett, így egyéb híján évfolyamtársai között foglalt helyet. A tanári asztalnál gubbasztó, terpeszkedő alakokat szemlélte szótlanul. Csupa idegen arc, csupa ismeretlen és legtöbbjük a legkevésbé sem szimpatikus. McGalagony felé halovány mosolyt küldött, habár nem valószínű, hogy ezt érzékelte volna egyik kedvenc tanára. A fiú inkább csak önmaga megnyugtatására mosolygott a tanárnő felé, hiszen ha Dumbledore meg is halt néhány hónapja, itt van McGalagony, ő pedig csak nem hagyja, hogy bármi szörnyűség történjen velük, diákokkal. A tanárnőbe kapaszkodott tekintetével, nem merte tovább nézni a tanári székeken helyet foglalókat. Nem tudta mitől tart, mégis eluralkodott rajta a félsz.
Megtörténik az elsősök beosztása, néhány kerülnek csupán hozzájuk a Hugrabugba. A legtöbben a zöldek asztalánál gyűlnek. Chris egyre kényelmetlenebbül érzi magát, inggallérja túlzottan szűknek tűnik, fojtogatja, muszáj kigombolnia a legfelső gombot, mielőtt tényleg megfulladna. Olyan furcsa minden, túl nagy a csend.
Azután McGalagony beszélni kezdett és a fiú végre érteni kezdte a különös hangulatot. A Minisztérium átvette volna az irányítást az iskola fölött? Hiszen a kiemelt nevek érdekes módon szinte mind minisztériumi emberek első ránézésre.
Tristram DeCrasso említésére Chrisnek elakadt a lélegzete. Vele már találkozott, nem kívánta másnak azt a találkozást. Szegény Gwennie! Sejthető, hogy sokat fognak szenvedni a keze alatt a diákok. Chris titokban hálát mond Merlinnek, hogy nem a rúnaismeretet vette fel és hogy nem hollóhátas.
Új javasasszony? Christian értetlenül néz a nő irányába. Iskolapszichológus? Inspektor? Etikett és protokoll? Mi a fene történt itt a nyáron? Mi ez az egész? A fiú fejében McGalagony beszédének a töredékei maradnak meg, ott kavarognak, miközben Chris étvágytalanul karcolgatja nemrég vágott körmeivel az asztallapot.
Három külön csoport… származás szerinti felosztás... a leveleket ellenőrzés alá vonják... nem hagyhatják el az iskola területét... Chris nagyot nyel dühében. Ha származás szerint osztják őket három csoportba, akkor lehet, hogy nem is találkozhat Sabrinával egész tanévben? Hiszen a lány félvér, ő viszont mugli születésű. Továbbá vége a jó kis buliknak, melyeket Ricoval szerveztek eddig. Dumbledore halálával meghalt volna az iskola eredeti szelleme? Pokoli lesz ez a két év, ami még hátravan a RAVASZ-ig, ha nem változik semmi.
De legalább Lumpsluckot kapták házvezetőnek, nem valami ádáz halálfaló-növendéket. Habár ki tudja mostanság ki hová tartozik, talán már az öreg sem a régi, talán átpártolt amazokhoz? Nem, a legfontosabb most a bizalom, nem szabad elveszíteni a hitet, bízni kell, optimistán kell szemlélni a világot, különben elvesznek. De hol vannak a többiek? Tényleg ilyen sokan nem jöttek vissza a Roxfortba? Miért?

Újabb év...s mostmár kezdetét vette az utolsó tanulással folyó 12 gyötrelmes hónap. De ez most más volt. A vonatban még átvettem taláromat, felfogtam egy kontyba hajamat, de fene se figyelt arra, hogy pontosan legyen összefogva. Egyik oldalon talán még több haj is lógott le mint másikon, de nem érdekelt.
Az iskola falait rémisztő csönd vette körül, csak az elsősök csicseregtek, de most még a madarak is máshogy szóltak fent az égen, még a kutyák vagy farkasok vonítása is más volt az erdőben.

A Nagyterembe érve helyemet elfoglalva a Griffendél asztalánál néztem körül. Most a Mardekárosok sem csúfolódtak. Nem volt keresetlen szavuk az oroszlánokhoz, s vissza sem. Minden piros diák mint aki karót nyelt ült az asztal mögött várva a csodára, hogy valami majd más lesz, de nem lett. A csönd ugyanolyan félelmetesen vert vissza az üvegről, a tömény kőfalakról. Ez lett volna az egykoron biztonságos, ricsajtól hangos iskola?
Az elsősök is megérkeznek de már ők sem olyan izgatottak mint mi voltunk mikor megérkeztünk az iskolába. Csöndben követték Hagridot aki fapofával masírozott végig a faszékek s asztalok között. Szemem követte őket, majd az asztalra tévedt. Ismeretlen arcok tömkelege. Csak páran voltak akik ismerősnek tűntek de a legtöbben mintha csak sebtiben elő lettek volna halászva valahonnan.
És elkezdődik a beosztás. Kissé engedek tartásomon de még mindig feszült vagyok, s nem tudok ezen változtatni ha minden diák körülöttem ilyen. A kis gólyák közül legtöbben Mardekárt ékesítik. Valószínűleg aranyvérűek mind egy szálig, hisz ki lenne olyan bátor, hogy ide küldi félvér gyermekét?! És így én is veszélyben voltam. Sokkal nagyobban mint azok akiknek minden felmenője varászló volt, de mégis kisebben mint aki a muglikat támogatja.
Griffendélbe is kerül egy maroknyi kis diák őket megtapsolom, de a taps is olyan az egész asztaltól mintha csak szél lenne. Csöndes. Senki nem mer szólni. Nem merik köszönteni az újakat ahogy én sem. Hangomat mintha elnyelte volna ez az iszonyat nagy rémület ami az iskolán ül. Úgy éreztem ha most megszólalok csak egy reszelős oda nem illő krákogás jönnek ki a számon.

S McGalagony a majdnem mindenki számára tökéletesen ismert tanár is...más. Szeme nem mosolyog az elsősökre s a végzősökre, a többire meg szinte rá se néz. Csak búsan beszél, hangja el-el halkul mint egy rádió amit tekergetnek fel s le. Mindenki a lényeget várja...de csak az általános szöveg következik. Új arcok. Mindenki ezekre mintha feloldódna de én nem szólok egy szót sem. Hangom ugyanúgy messze nyara valahol. Tényleg csak 3 ember aki nem új számunkra a többiek ismeretlenek.
Mikor az igazgatónő a különbségekről beszél nyilvánossá válik: Ez már az Ő kezében van. Voldemortnak sikerült elérnie azt amit akart.
A újra csend veszi birtokba mindenki fülét. Enyém szinte már zúg, cseng a némaságtól. Szőke tincseim ide-oda himbálóznak szemem előtt s mikor befejeződik a beszéd, a vacsora is elkezdődik. Enni kéne...de mindenki egy dologra vár. Felmenni a szobájába s valami értelmeset kitalálni, megbeszélni a többiekkel.
Ezernyi kérdés merült fel bennem. Hol vannak a többiek? Mi ez az egész? Hogy lesz ezután? Mi lesz a 7 éve dédelgetett álommal? Mind fontos, s meg nem válaszolt kérdés...síri csend, s lassan következett be...tényleg lassan, a hulla szag.

Őszintén szólva én nem erre számítottam, s nagyon meglepődtem a néma csenden ami fogadott ahogy beléptem a nagyterembe, bár tény, hogy amiket lehetett hallani az iskoláról azok nem voltak valami szívderítőek, de azért én csak mindvégig bíztam abban, hogy amiket mondanak, az mind csak süket duma, és egy szó sem igaz belőlük. Egyelőre valahogy nem tudtam eldönteni, hogy a pletykáknak adjak-e igazat, vagy magamnak, hogy nem hittem azokban, bár tény, hogy amit mondtak az nem teljesen egyezik meg azzal ami itt van.
Azonban az egész légkör, már az is, ahogy elérkeztünk idáig, valahogy annyira más volt, máskor mindig együtt nevettünk a barátokkal, barátnőkkel, de most nem látom őket sehol, biztos nem mertek visszajönni, végül is igazuk volt, szerintem jobban tették, főleg ha az embernek már annyitól ilyen érzései vannak, hogy belép a nagy tölgyfaajtón keresztül az előcsarnokba, majd átmasíroz a nagyterembe.
 Tehát itt állok az ajtóban, teljesen lemerevedten: ez a Roxfort? -kérdezem magamtól, s erős kényszert érzek arra, hogy kimenjek és megnézzem, hogy jó helyre jöttem-e. Tény, hogy az utazás igen hosszúnak tűnt, de hát... nem értem, hova lett a szokásos nagy ricsaj ami fogadott mindig ahogy beléptem a nagyterembe így év elején? De nem is csak a nagy zsivaj hova lett, hova lettek az emberek? A Mardekár asztala szinte teljesen ugyan olyan mint az utóbbi öt évben, de a miénk?! Meg a többi kettőé?! Hol vannak a gyerekek, hova jöttem én??
De mivel még mögöttem is jönnek páran, így jobbnak látom tovább menni, kedvetlenül, és lehangoltan: én tényleg nem erre számítottam, én azt hittem ez az iskola ugyan az ami azelőtt volt, de úgy tűnik csalódnom kell. Szépen lassan sétálok oda a házam asztalához, s köszönés nélkül, szótlanul leülök a többiek mellé, majd el kezdem vizsgálgatni a hosszú keresztben lévő asztalt, ami mögött a tanárok szoktak ülni. De tényleg csak szoktak: hol vannak a tanáraink? -kérdezem magamtól miközben végigfuttatom a tekintetemet az asztalukon, s nem látok mögötte csak néhány ismerős arcot: hol van a házvezető tanárunk például? -újabb kérdés merül fel bennem, s lassan, nagyon lassan elfog egyféle zsibbasztó félelem.
 Aztán bevezetik az elsősöket: nem figyelek rájuk, ösztönösen tapsolok, amikor a mellettem ülők is tapsolnak: kezdek rájönni miért nem akarták a szüleim, hogy visszajöjjek, lehet, hogy tényleg igazuk volt, most már mindegy -fejezem be végül a gondolatmenetemet.
 Nemsokára McGalagony felemelkedik a székéből, és hozzánk szól, rá sem igazán tudok figyelni, s tényleg kezd elfogni a félsz. Aztán amikor a tanárokat kezdi el sorolni megpróbálok koncentrálni rá, s csupán annyi következtetést tudok levonni, hogy a nagy része halálfaló, s ledöbbent már csak a gondolata is annak, hogy halálfalóktól kell majd tanulnom.
...Folytatja, mugli születések, félvérek, aranyvérűek... most mi van? -ezt komolyan mondják? Mi ez a három csoport?? És mi az, hogy lekorlátozzák, hogy ki mikor mehet haza???
 Tovább már nem tudok figyelni, csak ülök, és nézek magam elé, mikor jó étvágyat kíván, csak piszkálgatom az ételt: nem vagyok éhes, hiába nem ettem semmit egész nap. Körbenézek, úgy tűnik ezzel nem csak én vagyok így: szinte alig eszik valaki valamit, inkább csak ülnek, és néznek maguk elé, s csak egy dologra tudok gondolni: ez nem a Roxfort...

*Hát elérkezett Szeptember elseje... Újra itt a Roxfortban. Készen állok arra, hogy belevágjak hatodik tanévembe. Kíváncsi vagyok, vajon milyen változásokat hozott a nyár folyamán magával az új tanév. Érkeznek sorra a diákok. Már rég begördült a Roxfort Expressz a Roxmortsi vasútállomásra. Minden diák üdvözli évfolyam, illetve háztársait. Mikor belépek a nagyterembe Én is hasonlóképp teszek, majd helyet foglalok házam, a Griffendél asztalánál. Mintha valami megváltozott volna, ahogy körülnézek. Vajon mi lehet az oka? Nem hinném, hogy véletlen lenne az egész. Jobban meggondolva miért érzem ezt? Majd idővel minden kiderül. Végre Tiffany is befut.
-Szia Andy!
*Köszön rám hollóhátas barátnőm, de Neki tovább is kell állnia, és helyet foglalni a háza asztalánál. Közben unottan hallgatom a szokásos év eleji zagyvát. Bemutatják az újonnan érkezett tanári kart. Miért cseréltek le vajon ennyi tanárt? Fogalmam sincs. Hogy véletlen lenne ez az egybeesés? Kétlem. A feszült csend azonban már már kínos. Máskor Dumbledore professzor alig tudta elhallgattatni a Diákságot. Ám most? Ez másmilyen csend. Olyan vihar előtti csend. Mi lehet készülőben? Lassan kezdem azt hinni, hogy ez valami rossz vicc. Teljesen más a Roxfort. Már nem az a hely, ahova szeretne az ember jönni. De McGallagony professzor még itt van. Ő az utolsó mentsvárunk úgy hiszem. Majd megérkeznek az elsősök, akik mind a beosztási ceremóniára várnak. De mintha kevesebben lennének új diákok idén. Szegények... Talán még nem tudják hova jöttek... Egy szónak is száz a vége érdekes kis tanév lesz, az biztos. De aztán jön a sokk. Sorolják a szabályokat. Ordít róluk a mugli ellenesség, de Mi félvérek sem igen vagyunk biztonságban. Legszívesebben azonnal felordítanék. hogy ez nem lehet igaz. De nem tehetem... Még nem. Csak titkon remélem, hogy nem halálfalók, és Voldemort keze van a dologban? Szinte biztosra veszem. Ez az igazság... Nincs mit szépíteni. Ha nem fogunk össze súlyos dolgok elé nézünk... Már az ízletes vacsora sem érdekel. Elment a kedvem mindentől...*

Csönd. Kétség. Feszültség. Idegesítő. Mi az, hogy. Mintha az egész Roxfort a feje tetejére fordult volna. Alig vannak páran, akik megmernek szólalni, pedig még el sem kezdődött a beszéd. Irritáló. Milyen buták. Azt hiszik, ha magukba temetkeznek és sírva kívánják vissza a régi Roxfortot jobb lesz? Örülnünk kellene. Örülni, hogy egyáltalán van még iskola. Örülni, hogy élnek még. Nehéz egy évünk lesz nem vitás, de még sem kell gyászolnunk. Mosolyognunk kéne és nevetnünk. Ha nincs mosoly, nincs elégedettség, ha nincs elégedettség, nincs remény. Ha nincs remény, az életnek is könnyen vége lehet. Szomorú, ez tény. De kell a mosolygás és ez esetben nem az aranyvérűek ostoba, fennkölt, önelégült mosolyáról beszélek, nem. Kell az a mosoly, ami a pillanatnyi boldogságot szimbolizálja és a reményt.
A Remény, igen az kell ide. Mi más? Reménykednünk kell, hogy Potter visszajön; hogy lesz megoldás; hogy tudjuk tartani itt a frontot, és hogy ez az egész nem tart örökké. Ha nem bízunk ebben, elveszünk.

A Nagyteremre akkora csend ült, amilyen talán eddig még soha. Pár pillantást vetettem a tanári asztal felé és igen csak meglepő látvány fogadott. Talán három vagy négy tanárt ismertem csak fel. A többi, mint halálfaló lenne? Ennyire elvesztette volna a Roxfort a hitelét? Ilyen sokat számított az, hogy Dumbledore meghalt? Érdekes. És még is hol a fenében van Raimbourg professzor? Ha most komolyan Binns visszakapja a Mágiatört én felkötöm magam. Áhh ne nézz oda Sol, csak rossznak látod tőle az egészet!

Valami kell, valami, ami oldja „gyászoló” társaim feszültségét. Valamivel meg kéne nevetetnem őket, de mivel? És pont én oldjam a hangulatot? A Prefektus? Az, akit beválasztottak, valószínűleg a pénze miatt, akinek terjeszteni kell az új „hitet”. Remélem emiatt nem vesztem el társaim bizalmát. Lehet nekem kéne az, hű de jó lázadó prefektusnak lennem? Aki végzi a dolgát, de öhm lazábban, mint a többiek? Lehet, hogy amikor… CSATT!

Áuuuuu. Mi ez? Ki ez? Egy csapódást éreztem nyakamon amitől (kicsit rájátszva) előre vetődtem az asztalra magamra vonzva társaim figyelmét. Érdekes látvány, vagyok, mit ne mondjak. Egy jó ízű kacagással hátra fordultam, meglesni támadómat és szerencsémre körülöttem is elkezdtek még kuncogni. Hát a feszültség oldás összejött.
Kékszemeim végig mérik az aljas támadót majd lelkes hangom üdvözli a gaz vélát. -Yo!! Hello! -végre egy arc, ami nem bús komorságban van. - Hol voltál eddig? Már a vonaton is kerestelek -- Közben nagyokat kalimpálva invitálom, hogy üljön le mellém. Egy másodéves pont be akart ülni a helyre a mosoly véla előtt, de még időben kapcsolva hárítottam. - Ha nem takarodsz, az asztal másik végére megkapod az év első büntetőmunkáját egy prefektustól – mézes mázas hangom, szerintem az első pár hétben még a fülében fog csengeni. Che, még hogy a halálfalóktól kell félni, ne fárassz… itt vagyok én is!

Egész úton nem voltam túl beszélgetős kedvemben, de gondoltam, ez rögtön javulni fog, ha végre belépek a kapun, ott lesz mindenki és... És mi? Elképesztően naiv tudok lenni. Mások miért félnének kevésbé? Voltak olyanok, akik vissza sem jöttek, hiszen ez is egy lehetőség, csak épp törvénytelen, olyasmi, amibe én biztosan nem mernék belevágni. Visszajöttem, kár azon gondolkozni mi lehetett volna, inkább arra lennék kíváncsi, vajon mi lesz most? Remélem McGalagony nem tervezi hosszúra nyújtani ezt a feszült, az évnyitó lakomán eddig ismeretlen csendet.
Idegesen dobolok az asztalon, a hajamat piszkálom - kellett nekem megnöveszteni -, de nem nagyon tudok bekapcsolódni az olykor feléledő, fojtott hangú beszélgetésbe. Lopva a tanári asztalra pillantok. Megint. Nem szeretném, hogy bárkinek is feltűnjön a bámészkodásom, még akkor sem, ha szinte mindenki ezt csinálja, de muszáj újra és újra visszanéznem, azt hiszem szükségem lenne valamiféle megerősítésre. Sokáig semmi, hiszen semmi oka rá, miért is nézne felém? Mindegy, nekem volt miért visszajönnöm.
Kedvetlenül figyelem a sok ismeretlent, a kiváncsiságom most nem segít ki, minden új arcot barátságtalannak látok. Eszembe sem jutott, hogy esetleg ismerőssel is találkozhatok. Az nem lehet, nem lehet, ugye? A nyárról nincsenek kellemes emlékeim. Képek,  villanások, iszonyatos fejfájás és emlékszem, megfogadtam: soha többé nem panaszkodom, hogy unalmas az életem. Az ő arcára viszont világosan emlékszem. Csak egy pillanat, ahogy épp ellök magától. Nem akarok arra gondolni, mi volt előtte, az utána lévő részek pedig csak szánalmasabbá teszik a helyzetemet. Engem nem volt, aki megmentsen.
Elkezdődik a beszéd, de én csak leszegett fejjel bámulok magam elé, félek, hogy óvatlanul rápillantanék. Nem akarok újra arra gondolni, de érzem, ahogy a gyomrom görcsbe rándul, így gyorsan McGalagony hangjára koncentrálok. Részben. Meg arra, hogy talán nem is lenne olyan rossz ötlet az évnyitó után felrohanni az ismerős irodába és elsírni, hogy nekem mennyire rossz is volt. Jó lenne nem csak bízni abban, hogy valaki vigyáz rám. Felnézek, ha sokáig bámulom talán sikerül jutnom is valamire, erőt meríteni, ilyesmi. Rámnéz. Biccent. Ez biccentés volt? Annak kellett lennie. Idült vigyor telepszik az arcomra - van, ami sosem változik.
Az új tanárok bemutatására, valahogy azért sikerül odafigyelnem. Számmisztika. Szerettem a számmisztikát és az új tanár látványa nem is olyan szörnyű, mint, ahogy az előzőleg elképzeltem. Nem tűnik annyira vérszomjasnak, de azért jobb, ha vigyázok. A repülés és a bűbájtan új oktatói nem nagyon tudnak lekötni, még akkor sem, ha láthatóan népszerűek lesznek a diáklányok körében. Az új rúnaismeret tanárom ismerős neve ellenére is megrémít, Gwendolynt csak látásból ismerem, így nem remélhetek különleges bánásmódot. A sor hosszan folytatódik, a fele nevet már el is felejtettem, mire végre kimondják: Brandon Gray. Lehet, hogy nem emlékszem, de a név túl ismerős, túl sok mindent ébreszt bennem ahhoz, hogy kétségeim maradhassanak.
Mégis, a kezdetinél valamivel jobb hangulatban hallgatom végig a beszédet a cseppet sem vidám, új szabályokról. Teljesen világossá válik számomra, hogy biztos helyem van az iskola elnyomottjai között, de valamiért sokkal jobban érdekel, hogy vajon mit kezdjek Gray-jel? A logikus válasz "semmit" lenne, de valamiért nem tudom elűzni a gondolatot, miszerint valami dolgom van vele.
Félek, egyszer meg fogom keresni. Tudnom kell, mi történt akkor.

.-= A felseleges kör minden évben - Nyitány =-.


Unalom.
Ösztönök.
A legszívesebben kifeszítenék egy kurva damilt a teremben keresztbe, olyan derék magasságban, mert akkor még az ülők nyakát is kényelmesen elérné. Aztán hadd szóljon a móka, végigvágtázni vele a pulpitusig, hulljon a szennyes férgese. Aki túl magas, abból nagyobb darab esne le… aki meg alacsonyabb, megúszná egy skalppal. Azt nem mondom, hogy az agyát ketté vágná, mert ugyebár ritka keveseknek van csak… de szép látvány lenne, az biztos. Vér, testrészek… és nyugalom. Egy rakás marhával kevesebb társadalom fenéje. Kihagyhatnám az egész baromságot. Rohadtul utálom az évkezdést, ilyenkor kötelező beülni a buzis kis talárjainkban a sok köcsög tanár elé pózolni, akik a retkes mellüket düllesztve ön mutogatva pöffeszkednek a székeikben, azt képzelve, micsoda félistenként tekintenek rájuk a lent ülő nebulók. Nebulók… még én is képes vagyok túlzásokba esni… azért ne fényezzük őket, egy rakás balfasz, meg idióta picsogó lotyó, ahogyan arról már egyesek tanúbizonyságot is adtak a vonaton. Tökéletesen felesleges kört kell megtenni minden egyes esztendő alkalmával, aminek tényleg nincs semmi értelme azon kívül, hogy ehetünk is egy jót. Hiszen gondoljunk csak bele, az új tanároknak mi az első lépése az első óráján? Bemutatkozik a marhája, mintha elfelejtette volna, hogy ezt egyszer már megtették helyette ezen a napon. Azért van a diák, hogy emlékezzen rá. Arról meg már ne is igazán beszéljünk, hogy ilyenkor el kell viselni a sok hülyegyereket is… és a talárt. A talárt, ami kényelmetlenebb nem is lehetne. Egy lobogó bő fostalicska, amit egyszerűen nem tudsz hova rakni, hogy a kurva padon ülve normálisan elhelyezkedhess. Egy dolog viszont nagy pozitívum, idén úgy gondolom, hatalmas kuss lesz a teremben, mert mindenki be van mákolva a rettenetes történések tudatában.
Beléptem.
Csend.

A hatalmas ajtó tárva-nyitva volt, így sajnálatos módon a tavaly és azelőtt jól begyakorolt rúgó mozdulatomat nem tudtam kivitelezni. Minden egyes alkalommal elégtételt éreztem, hogy jól megküldhettem ezt a falapot. Csoda, hogy még nem szakadt ki tokostól. Kaptam már érte büntetőmunkát, de valahogy csak ki kell nyitni a hodályt. Ahogyan sétáltam a sorok között, nem néztem sem jobbra, sem pedig balra, merthogy nagyon nem érdekelt a bárgyú, és buta tekintetek sokasága. Az meg pláne, hogy kinek milyen torz az arcszerkezete, mert fosik az idei évtől. A tőlem jól megszokott érzelemmentes arckifejezés, nyugalmas, lassú mozdulatok. Foroghattam volna, mint valami marha, keresgetve az ismerősöket, de minek, úgysem integetnék feléjük… az klisés és szánalmas egy ilyen helyzetben… meg amúgy is. Ehelyett céltudatosan irányba álltam a mardekárosok asztala felé, és úgy szeltem a sorokat.

Az asztal.
A sok hülye.
A legszívesebben valahol távol foglaltam volna helyet, messze mind a négy ház retkes asztalától… ez is mennyire nevetséges és gyerekes. Mindegy. Ahogyan közeledtem, láttam, hogy szépen megtelt már a környék, de nem nagyon zavart. Már most tudtam, hogy háttal fogok ülni a tanári pulpitusnak, és cseszek majd hátranézni, mert leszarom az egész helyzetet. Cedrah már elhintette mire kell majd számítani… a vér megkülönböztetése… korlátok egyesek előtt… szar ügy. Odaérve az asztalhoz megálltam, majd körbetekintettem. Nem volt kedvem kószálni, így megfogtam az előttem üldögélő nyakát, de úgy emberesen szorítva, majd felállítottam. Jobbom mutatóujját a szám elé emeltem, szavak nélkül kifejezve, legjobb esetben is kuss a neved csicska. Amint fogta a nemzetközileg is ismeretes jeleket, eltereltem balra, és leültem a helyére. Nem érdekelt, kik ülnek mellettem, a barátai, vagy mások. Egyszerűen az asztalra helyeztem azt a balfasz sipkát, ahogyan két könyökömet is, majd összekulcsolva a kezem, vártam, hogy végre túllegyünk a marhaságokon, együnk, és mehessünk is a körletünkbe, vagy ki merre akar.
Hallgattam.
Vártam.
 

A vonatút igazán élménygazdag volt számára, annak ellenére, hogy tudta hova tartanak, és hogy már semmi nem lesz ugyanaz, mint tavaly volt. A vonatról leszállva, aztán egy hatalmas sóhaj szakadt fel belőle, és bár még a friss emlékektől apró mosoly bujkált szája szegletében, mire a fiákere a kastély bejáratához ért már inkább volt keserű. Fogalma sem volt mi vár rá, csak azt tudta, hogy a Nagyúr hatalma eléri az iskolát is.
Mégis van még egy apró reménysugár, hiszen a levél Minerva McGalagony aláírásával érkezett meg, ráadásul igazgató megjelöléssel. Körbetekintve csak saját arckifejezésének sokszorosát látja. Bizonytalanok, idegesek. Nem mindenki. De a többség. A bejárati csarnokon eddig szinte példa nélküli csöndességgel vonulnak át a diákok, köztük a Hugrabugos is, aki aztán háza asztala felé veszi az irányt. Talán egy pillantást vet a többi ház asztala felé, a zöldekénél elidőzik, míg meg nem találja a keresett végzős nyugodt, már-már kedélyes arcát. Mint mindig most is észrevétlen szinte mindenki számára, talán egy-két irányból hallja viszont nevét, s valami köszönésfélét. Így szemügyre véve, bizony jó páran döntöttek úgy, hogy nem térnek vissza az idei tanévre, és most hirtelen benne is erősödik a vágy, hogy egy gyors sprinttel visszavágtasson az Expresszhez és visszamenjen Londonba. Léptei bizonytalanabbak, mint eddig, de a hugra asztala így is egyre közelebb kerül. Megkeresi szokásos helyét, s kiosztva néhány sziát és hellót a közelben ülőknek ül le a padra. Azonnal felkönyököl az asztalra, míg szemügyre veszi a tanáriasztalt. A hasa saját maga számára jól hallhatóan kordul meg, ám az asztalokon az üres tányérokon és kupákon kívül mást nem lehet látni. Vajon milyen hosszúra nyúlik majd a köszöntő? Shaelynn letörten támasztja meg állát tenyerével, szemei egyetlen pontra merednek valahova két asztallal odébb, a látvány valamelyest nyugtató.

A percek csigalassúsággal telnek, csönd lesz és jönnek a gólyák. Idén sokkal kevesebb, mint eddig. Legalább nem kell sokat várni. Naiv. McGalagony ismét magához ragadja a szót, s komor hangján kezd bele az egyáltalán nem rövid mondandójába. Egy darabig még várakozón nézi az igazgatónőt, reménykedve abban, hogy valami biztatót is mond. A dolog azonban nem így sül el, Shay pedig áthelyezi nézőkéjét az üres tányérra. Nem igazán kíváncsi az új tanárokra, a nevek akaratlanul is beférkőznek az agyába. Egyik-másikon felvonja  szemöldökét, de ő sem Gwenre, sem pedig Vikire nem néz fel. Vikire nem is tudna. Arca egyre inkább elszürkül, de leginkább a csoportosítás rettenti meg.
Ugyan mi jöhet még?
Hangzik a kérdés a fejében, amikor aztán az igazgatónő közli a különböző csoportokra vonatkozó megszorításokat. Neki ez sem mond túl sokat, hiszen nem ismeri az új mértékrendszert, hogy az viszonylatokban ki számít minek, és hogy ő most hova tartozik. Megsemmisülten kapkodja a levegőt csak az orrán keresztül, hol a tányérjára, hol a vele szemben ülőkre pillantva, hátha valaki megszánja, legalább egy magyarázattal. De nem, ismét saját értetlensége néz vissza rá. Beszéd vége.
És most mi lesz?

Nem sokkal különbözik ez az év a többitől – gondolhatná az ember, amikor megérkezik a vonat Roxmortsba. Minden olyan, mint amilyen lenni szokott, izgatott elsőévesek szállnak le a kocsikból, nevetve, csevegve igyekeznek a kísérőjükhöz, Hagridhoz, majd vele együtt a hajókhoz, hiszen a Roxfort a legbiztonságosabb hely a világon, nem igaz?
Szerencsétlenek, gyerekek, álomvilágban élő új generáció. Mit is tudhatnának arról, hogy mi folyik a kastélyon belül... Honnan tudhatnák, hogy manapság senki sem érezheti magát biztonságban? A szülők értelemszerűen nem ezzel fogják ijesztgetni a gyermekeiket – hiszen a gondtalan gyerekkor mindenkinek jár, szokták mondani.
Csakhogy ez már egy más világ, nem olyan, mint volt, az egész társadalom részese a háborúnak, akár legyen fiatal, vagy öreg, nő, vagy férfi, alacsony, vagy magas, félvér, vagy sárvérű, de az aranyvérűek...
Ők mások. Kiváltságaik, lehetőségeik magasabb szintre emelik őket, tetteik alig-alig vonnak következményeket maguk után – bármit megtehetnek: büntetlenül, hacsak nem hirdetik Dumbledore, Potter, és a Főnix Rendjének eszméit. Ellenkező esetben még ők is megtorlásban részesülnek. Nem hiába: azzal, hogy a halálfalók már a Minisztériumba is beépültek (sőt, átvették az irányítást, Mirollal az élen), csodálkozni sem szabad azon, hogy az ítéletek nem tényeken, bizonyítékokon, mint érdekeken, hovatartozáson nyugszanak.
A kastélyba érve már az elsősök sem olyan derűsek, mint korábban voltak. A diáksereg komor, letargikus hangulatban foglalja el a hosszú asztaloknál a helyeket, s miközben magam is helyet foglalok, lassan tekintek körbe a Nagyteremben. Mennyire furcsa, mennyire más...
Ez már nem az a hely, ahova az ember szeretett visszatérni. Ez már nem az a hely, ahol a tanulók napjait körbelengte a jókedv, a vidámság. Itt már a félelem, a rettegés az úr.
A tanári asztalok felé pillantva a meglepődöttség halvány szikrája fut végig arcomon, ismeretlen emberek ülnek a kitüntetett helyen álló asztalnál. Legjobban talán McGalagony lep meg. Mikor megkaptuk az idei levelet az iskolából, elcsodálkoztam azon, hogy ő az új igazgató. Hát a Minisztérium nem tette a Roxfort élére az egyik emberét? Bár nem hiszem, hogy szükséges lenne.
Nyomasztó a csend, a feszültség körbegyűrűzött, már csak túl akarok lenni ezen a vacsorán. Hallani akarom az újdonságokat, hallani akarom, hogy mi vár ránk az idei évben – essünk túl rajta. Nem félek hallani, a jövőtől sem félek, de szabadulni akarok innen. Súlyos depresszióba fognak kergetni saját diáktársaim, ha sokáig maradok még a közelükben. Halkan sóhajtok egyet, lehunyom szemeimet, és csak várom a beszéd kezdetét, elvégre az nem maradhat el.
Mintha kívánságom csak parancs lenne, McGalagony üdvözli a tanulókat. Hangjában furcsa reszketést vélek felfedezni, s cseppet sem csodálkozom rajta... Továbbra sem értem, miért maradt itt.
Lassan a tantárgyakra terelődik a szó, én pedig figyelmesen hallgatom az információkat – hiszen erre vártam. Végre lehull a lepel.
Számmisztika...
Érdemes lenne figyelni, elvégre a számmisztika fakultációs tantárgyam. Nem mintha annyira lelkes lennék, de csak azután gondoltam végig azt, hogy nincs is kedvem hozzá, miután leadtam a jelentkezésemet. Persze megtehetném, hogy nem járok be, de az mégis hogy nézne ki...? Különben is, egész helyes az új professzor. Szimpatikusnak tűnik, aztán ki tudja...? Lehet, hogy utálni fogom egy pár óra elteltével. Minden azon múlik, hogy hogy tanít, én pedig ajánlom, hogy ne legyen unalmas az órája, mert akkor nagyon... Morcos leszek.
Mikor a bűbájtanról kezd el beszélni, unottan nézek le keresztbe vetett lábaimon nyugvó kezemre, elvégre utálom azt a tantárgyat. Ráadásul egy ilyen fiatal valaki nem hiszem, hogy olyan jól tudna tanítani...
Repülésóra... Egyre jobb! Mulatságos azt látni, amikor kiöregedett, vagy sportjukat abbahagyó „hírességek” kétségbeesetten keresnek megoldást arra, hogy mindennapi megélhetésüket biztosítani tudják. Szánalmas.
De Crasso, de Crasso... Milyen ismerős ez a név... Hát persze, a hollóhátas csaj, ez meg a bátyja. Hát nem édes? Együtt a család. Furcsa alaknak tűnik a srác amúgy, és még órát is fog nekem tartani. Rúnaismeret... Egyik kedvenc tantárgyam, úgyhogy benne is csak bízni tudok...
A következő név hallatán kisebb morajlás hallatszik. Mirol. Kezdem úgy érezni, hogy valójában egy Mirol-galaxisban élünk, ahol ők irányítanak mindent, és hogy mindenhol ott vannak. Ráadásul ezt a férfit – Angelust – ismerem is. Találkoztam már vele. Arra nem emlékszem, hogy hol, és mikor, de emlékszem rá. Az arca, a tartása, az öltözete – mind-mind megragadt bennem. És most ő lett a Mardekár vezetője is... Érdekes. Azért bevallom, hiányozni fog Piton.
A többi kinevezésre nem is nagyon figyelek, a számomra érdekes dolgokat már úgyis elmondták. Óvatosan masszírozom meg a kézfejemet, miközben ide-oda nézelődöm. Kiszúrom az asztal végén Joseyt, akiről még mindig nem hiszem el, hogy itt van – mennyit imádkoztam érte a nyáron, hogy tartson ki, és térjen vissza... Aztán megtalálom Davist is, aki szokásához híven komoly, hűvös arccal figyeli a beszédet. Ezután kiszúrom a tömegben Alysont is, akivel csak futólag ismerjük egymást. Végül pillantásom Dracon akad meg végül, hosszú percekig csak nézem, a leszállás előtti időre gondolva. A beszélgetésünkre, a hosszú idő utáni első találkozásunkra, és a szavaira... A saját szavaimra. Miután ráébredek, hogy már hosszú ideje csak őt nézem gondolataimba merülve, elfordítom a fejemet, és megkeresem Cassiust, majd egy futó mosoly után az asztalra szegezem tekintetemet.
Csak akkor kapom fel hirtelen a fejemet, mikor a vér-kérdésre terelődik a szó; számítottam erre, de nem hittem volna, hogy ennyire nyíltan ki fogják ezt jelenteni... Ezt a részt már csak unottan, a lakoma kezdetét várva ülöm végig, a néma csendet hallva nézek ismét a tanárok felé, és várok. Hogy mire, azt magam sem tudom. Talán az égi jelre, talán arra, hogy valaki oldalba lökjön... Ki tudja.

A vonaton unottan ültem, kerülve most mások társaságát, vagy csupán mindezt amiatt, hogy ne kelljen túl sokat beszélnem. Régen pedig milyen beszédes voltam, alig lehetett lelőni... most pedig... talán még a puska csöve is hátat fordítana, vagy inkább azért lőnének le, hogy beszéljek már végre. Alig vártam, hogy végre beérjünk, és újra a Nagyteremben üljek, mint minden év elején. Bár kicsit már unalmasak voltak a kezdések... de ahogy mondani szokás, minden kezdés rossznak tűnik, de aztán egyre jobban kezd felszabadulni a punnyadás. A nyaram nem volt valami fényes, egész idő alatt csak kutatásokat végeztem, amikor rám jött a tanulhatnék, akkor tanultam, vagy jobbik esetben befordultam egy sarokba, hogy megvárjam, míg elmúlik. Másrészt persze kiélvezhettem minden szabadidőmet annak ellenére is, hogy a bátyáim nem hagytak az újonnan kitalált agyszüleményeikkel. Na, ők azok, akiket nem lehet lelőni.
Gondolkodtam azon, hogyha elkezdődik az új tanév, minden meg fog változni... újra. Hisz ahányszor belépek a Roxfort kapuján, mindig új kihívásokkal kell szembenéznem, ismeretlen arcokat felfedeznem... igen, az ismeretlent. Bár ahogy egyre közelebb értem, már nem azt éreztem, mint régen. Mintha valami azt sugallná, hogy ez a tanév más lesz, mint a régiek. Talán mégis a régi, de ugyanakkor erősebb, szigorúbb. De miket is gondolok! Hisz az nem történhet meg... vagy mégis?
Amint belépek a Nagyterembe, egy ideig még hezitálok azzal, hogy továbblépjek. Mintha félnék egyszerűen is tenni egy lépést előre. De mindez nem emiatt volt. Inkább körülnéztem, és ismerős arcokat véltem felfedezni, ugyanakkor az ismerősök mögött ott lapult az a nagy ismeretlen, amit annyira kergetek. Mindegy. Csak tovább ballagtam némán egy erőltetett mosollyal, bár az is halovány volt. Utoljára az oroszlánok asztalánál tekintettem körbe, végül kiszemeltem magamnak egy üres helyet, ahová leültem. Nem volt baj az, ha ismerős volt, vagy nem volt ismerős. Bizony, ez lesz az ötödik évem, s ennyi idő alatt még én sem ismerhettem meg mindenkit. Némely diákokat is csak látásból ismerem, mivel szinte minden nap elsétálok mellettük a tanévek folyamán. Csak várok csendben, hogy végre történjen valami. De... mi ez a nagy csend? Máskor úgy suttognak, és kiáltoznak a diákok, hogyha egy nagy bomba robbanna, akkor sem lehetne őket szétszedni, de most... ez a csend nem olyan csend volt, amilyennek lennie kellene. Egyesek arcán a csend a semmitmondást tükrözi, másokén viszont olyan érzelmeket fejez ki, mely megmagyarázhatatlan.
S ekkor szólal fel McGalagony professzor is. Figyelmesen kísérem minden egyes szavát, még akkor is, ha nem nézek rá folyamatosan. Egy-két pillantást megengedek magamnak, de idő után még ennyit sem. Főleg azon szavak hallatán, amik úgy hatoltak be a fejem legmélyére, hogy szörnyet halnék tőlük. Mi az, hogy új tanárok? Miért? A régi tanárok hol vannak? Kívül elbambult arcot vágtam, de legbelül elkeseredtem. Szerencsére nem kell gyászolnom... azt megtettem már elégszer egy évben. Most ennek itt nincs helye. Még ezek hallatára is megígérem magamnak, hogy megpróbálom a lehető legörömtelibb arcomat elővenni. Szóval... már nem a régi lesz a Roxfort. Pár diák számára talán nem. De majd mi teszünk érte, hogy minden visszatérjen a régi kerékvágásba. És akkor nem lesz ez a kínos csend sem.
Egyébként is... lassan már azt kezdem megunni, hogy 3 csoportra osztanak minket. Pedig ez még csak most érvényesült. Aranyvérűek, félvérek, muglik... nem is mindegy ez egyáltalán? Kinek nem az? Ráadásul még a kedvenc órámat is lenyúlta valami új tanár. Hát... ez nem az én napom. De, muszáj lesz hozzászokni. Hozzászokni? Ehhez? Megint ökörségeket beszélek. Cöh... szabályok, szabályok. Pedig már ennyi is éppen elég volt. És akkor most kezdhetek azon filózni, hogy az elsősök között miért nincs annyi griffendéles, mint körülbelül mardekáros? Zöldek többségben... már nincs egy bátor lélek sem.
Miután befejeződött, újra magam elé néztem... rá az ételre. De valahogy már az étel sem tűnt olyannak számomra, mint régen. Éhes vagyok. De ettől még az étvágyam is elment. Fanyar képet vágtam, mintha egy kifacsart citrom lettem volna. De az éhség győzött végül...

Soha ilyen örömmel nem szálltam még le arról az átkozott vonatról. A mai nap… Csak legyen végre vége, de persze még hátra van a vacsora… Nem lehetne kihagyni? Nagyon jól tudom mi lesz ott, nem sok újdonság érhet, de persze végig kell ülnöm… Remek…
Tara magán beszélgetése után azonnal megkerestem Dracot, aki persze kifaggatott, hogy mit akart tőlem az az idióta némber, én pedig nagyvonalakban vázoltam, és meg is érkeztünk…
Öt percet tudtunk kettesben tölteni. Összesen ötöt… Yolanada megjelenése, a prefektusi gyűlés, Tara teapartija és a kis magánbeszélgetése velem ezt eredményezte. Nagyon remélem, hogy csak a mai nap ennyire zsúfolt, mert ha ilyen lesz az egész év, akkor világgá megyek…
Leültem a Griffendélesek közé az asztalhoz nem törődve egyes rosszalló tekintettel, ez lesz egész évben jobb, ha megszokják, hogy itt vagyok, méghozzá prefektusi jelvénnyel a mellemen. Ha valaki szerintem nem igazságos, panaszkodjon nyugodtan, nem érdekel.
Unottan pásztázom végig a tanári asztalt. S igen, ott van mindenki… Nincs meglepetés. Angelus, Tristram, Brandon… mindenki… Aztán a nyíló tölgyfaajtó felé fordítom a tekintetem: az elsősök.
Nem nagyon figyelek rájuk. Nem érdekelnek.
Néha, néha a Mardekár asztala felé pillantok, Draco tekintetét keresem, de ugyanannyira nem figyel semmire, akárcsak én.
Unatkozunk és a legszívesebben már régen leléptünk volna.
Aztán McGalagony feláll és neki áll a beszédjének. Erre azért kíváncsi vagyok. Vajon hogy fog mindent elmondani? Nem lennék a helyében. Az, amit rákényszerítettek…
A tanárokkal kezdi. Van egy-két arc akit még nem ismerek, de nem nagyon érdekelnek. Aztán Crasso neve hangzik el és egy apró mosolyt küldök felé és enyhén megrázom a fejem. A Hollógát feje… Ezt elfelejtette megemlíteni… És egy egész év együtt… Érdekes lesz. Kíváncsi vagyok, hogy bevállalta ezt az állást abban az is közbe játszott e, hogy az agyamra akart menni.
És Angelus… Érzem a rám szegeződő pillantásokat, de nem foglalkozom velük. Nem kedvelem a nagybátyám és ez még egész enyhe kifejezés. Rokonok vagyunk, de ennyi. A legrosszabb hogy előre tudom, hogy oda fog rám figyelni. A kis újonc Mirolka ne hozzon már szégyent erre a becses névre! De legalább nem az én házamnak lett a vezetője.
További nevek következnek, melyek nem mondanak semmit vagy éppen nem tudnak megdöbbenteni. És aztán felkapom a fejem. Foley lett a Griffendél feje. Azonnal kiül az arcomra a mosoly. A legjobb ember került az oroszlánok élére. Az egy más kérdés, hogy lesz konfliktusunk bőven a proffal, de ő legalább tudja a titkomat. Valahogy ő… olyan, mint a mentsváram. Nem kértem a segítségéből, de ennek ellenére többet tett értem, mint gondolta volna.
Elérkeztünk a kényes részekhez. Hallani az iskola döbbenetét, azaz inkább csak érezni, mert hang az nem nagyon jön senkiből. Nem értem a döbbenetet, várható volt mindez. Vagy mire számítottak? Hogy mert McGalagyon az igazgató minden rendben lesz? Vagy, mert James olyan szép szavakat mondott a leendő fiatalságról? Naivak…
És végre ehetünk. Nem zavartatom magam azonnal magam elé varázslok néhány finomságot, néhányan mintha haboznának. Elment volna az étvágyuk? Szegény manók ezért dolgoztak ennyit? Hát én éhes vagyok.
Majd miután véget ért ez a csodálatos vacsora felállok, de előtte odalépek Nevillehez.
- Figyelj az elsősökre! – adom ki a parancsot és azzal a lendülettel ott is hagyom, hogy a Nagyterem bejáratánál találkozhassak újra Dracoval.

*Az arannyal fényezett kupa, ami alapvető házimanói ismereteim szerint, továbbá némi varázslóismeret szerint is bőségesen lehetett aranyból búsan forgott a tenyerem alatt, ahogy a talpának élére állítva lassan pörgettem. Lassan, mert nem siettem sehova, ahogy a fényes arany felület oldalán ejtett karcolás visszadobta a fáklyák fényét az asztal sötét lapjára, az minden fordulóval más és más volt. Attól függően, hogy merre remegett meg a kezem. Most szárnyakat formált, aztán formátlan, aranyszín gumót, ami koponyára emlékeztetett, aztán egy falat süteményt, amin valaki rajta felejtette a gyertyát majd egy… megbicsaklott a kezemben a kupa, ahogy a beosztás véget ért, nem mintha tájékoztatásra szorultam volna az arányokból, azért meglepett a népsűrűség ilyen mértékű eltolódása. Bár nincs okuk rejtőzködni. Már nincs.
Hátradőltem a székemben, széles mosolyt villantottam az amúgy elég komor ifjú tanárokra, akik nem ülnek annyira magas lovon és sokkal vidámabbat azokra, akik tudják, hogy miért vannak itt. Magamra nem tudok mosolyogni, pedig a legjobban talán én tudom. Hogy miért vagyok itt? Képmutatni, mi másért? Az aranyvér túl drága és túl értékes ahhoz, hogy elcsorgassák, apámat megszédítették, bátyámat szintén, igazából… tudni akarom rám hogyan hat a Sötét Nagyúr bűbája, bár nincsenek naív elképzeléseim. Azt csinálom, amit mondanak, cserében ők azt csinálnak, amit csak akarnak, és így megy ez egy gyönyörű évig. Legalábbis valószínűnek látszik, hogy addig megtartják a hatalmukat, hiszen enélkül hogy kerülnének a történelembe? Sehogy. De nem én leszek az, aki megdönti árnyékból szőtt trónjukat és fellebbenti sötét köpenyüket, hogy megmutassa, az éjszaka leple alatt is csak férgek nyüzsögnek, amit nappal eltipor az ember. Áh, felejtsük el. Sok az újonc. Különösen idegesítenek a lesütött szemű tanárok, akik nem mernek sehova sem nézni, teljesen semlegesek. Mondjuk Monsieur Vulkanov, bár feléjük nem így mondják.  Semmi mosoly, fapofa. Mintha nem is egy évnyitón lennénk, gyönyörteljes pillanat, ami megnyitja a jövőbe vezető kapukat. Csak nehogy sírva fakadjak.
A diákok! Na ők sokkal őszintébbek. Akárcsak McGalagony. A hangjának éle, a szavainak súlya van. Minden egyes kimondott névnek megadja a jelentését a maga tartózkodó, szomorú módján. Én már tudom mit gondoljak róluk. A diákok is tudják. Fiatalok és meglettek, csenevészek és tiszteletreméltóak kerültek az élükre, és persze mindenki tudja, hogy nem a tanítás vágya fűti őket. Dehogy. Csupa móka, csupa játék lesz az életük, a Miroloktól kezdve a Crassokig mindenki élvezni fogja a játékot, kivéve talán a diákok némelyike. Feléjük pillantok. Fölényes arcok, piperkőc bevonulások. Megfélemlítő demonstráció, persze mardekárostól és tökéletes hangulat-dilettanizmus  egy szőkétől. Még egy szőke, ez már más színű, sárga, ábrándozó tekintettel néz, és mintha látna valakit a helyemen, pedig itt csak én ülök. Üdvözlöm Lainey kisasszony, biccentek felé, nem nagyon érdekel, hogy ki figyeli a biccentésem. Etikett? Protokoll? Netán egy kölyökképű, gyermeknyi inspektor kezébe jutok? Jó ég, az öcsém lehetne, ha lenne öcsém. És a hölgyek! Csodás felhozatal.  Hát, jó étvágyat. Csekély lelkesedéssel veszek magam elé egy szelet sajtot, tűnődve letöröm a sarkát, a fogaim közé tolom és elrágcsálom, fanyar ízével emlékeztetve magam arra, hogy megkezdtem életem második felvonását. Visszapillantok a diákokra, csak mert a tanárok felé még nem érzem úgy, hogy érdemes lenne néznem, tűnődve szemlélem a döbbenettől kába kölyköt, aki nem ismeri fel az étket, a mohó cinikust, aki csak a vacsorát látja, a háttal ülő vagányt, aki tudja, mit akar, csak azt nem sejti, mások mit akarnak tőle. Az önelégült dámát és a mártírarcokat, azokat, akik otthon érzik magukat és azokat, akik most már nagyon nem. Egy a közös bennük. Szinte akármelyik megjelenhet az órámon, hogy őszintén unatkozzon, vagy érdeklődést mímeljen, amit aztán nem lesz szívem keresztkérdéssel letörni, pedig végül megírják majd a maguk kis véleményét a házidolgozatba, amit legalább olyan lelkesen készítenek majd elő, mint Minerva a mai beszédét. Gratulálok kolléga, most már mindenki tud minden, csak a "hogyan továbbot" nem sejti senki. De azért vannak itt ezek a bátor férfiak és nők, hogy utat mutassanak a főérből, amiben az arany vér csordogál a penge vágta sebig, ahol az egész szépen elcsordogál, a fekélyig, amin kivirágzik az élet sója.*
-Jó étvágyat-*biccentettem a mellettem ülőnek, őszintén kívánva, hogy az övé jobb legyen, mint az enyém.*

A vonat befutott, de valahogy ez sem tudott fellelkesíteni. Nem úgy, mint annak idején, mikor évről évre visszatértem ide. Persze akkor is zavart a sok kérdő, érdeklődő tekintet, ami körülvett, de valahogy mégsem ez az, ami jelenleg a legjobban zavar. Talán épp amiatt, mert ez most semmis csekélységnem tűnik a többi probléma mellett.
Minden esetre inkább nem foglalkozom semmivel sem. Sem Yolanda nekem támadásával a vonatról lekászálódás közben, sem az arcára kiülő bánattól, amikor egy szót se szóltam a megjelenésére, de még csak arra se hogy mások mit gondoltak erről. Mi köze ehhez bárkinek is? Biztos máris keringenek a pletykák, miszerint a véla ikrek külön indultak az iskolába, ez aztán a szenzáció.
Vagy a másik eshetőség Davis Perry fantasztikus gondolatai egyenesen rólam. Nem, ebbe még inkább nem akarok belegondolni. Elég volt mára ez a nap, és még csak most jön a java, a vacsora.
Csak élném már túl azt is. Nem kívánok semmit, csak hogy elvonuljak a lehető legelhagyatottabb helyre, mondjuk a könyvtárba, és mindent kizárjak magam körül. Ám ez még bőven várat magára, mert a tömeg magával sodorva a Nagyterembe visz, ahol kavalkád uralkodik kezdetben, míg mindenki meg nem találja a helyét.
Persze ez nem lenne ennyire nehéz feladat, de a diákok többsége túlzottan adrenalin fűtött, így a zsivaj szinte elviselhetetlen.
Összevont homlokkal ülök le Hollóhát asztalának legszélére, a lehető legmesszebb a tanári asztaltól és a legközelebb az ajtóhoz. Nem mintha nem érdekelne az, ami zajlani fog, de jobbnak látom elkerülni a húgomat, aki máris megtalálta a maga társaságát az asztal másik végén. Hát igen, ő mindig is népszerű volt. De mit bánom én...
Már épp elkezdenék bosszankodni rajta, de a figyelmem magára vonja a többi asztalnál ülő ember. Látom Blaine-t, Malfoy-t pöffeszkedve, Vikitriát mint egy hercegnőt trónolva, és a tanári asztalt, a csupa vadidegennel. Oh, ez máris szép látvány és mi lesz még...
McGalagony szóra emelkedik. Mindenki elcsendesül, még a házakba beosztott kisebbek is, mert hiába Dumledore-é volt a legnagyobb tekintély, McGalagony se maradt el mellőle sosem.
Aztán nagy nehezen szavak töltik be a termet, de ez senkinek sem tetszenek egy csöppet sem, talán Malfoyt kivéve, de hát ő mindig is külön kivételt képezett. A tanári kar színezete szinte nevetségesen hat, főleg ahogy az ismeretlennél ismeretlenebb és több mint valószínű hogy képzetlenebb emberek kerülnek sorra. Crasso különösen nagyobb morajt kap, talán a rokona miatt, aki szintén hollóhátas, de alaposabban szemügyre véve, őszintén szólva én is felhördülnék. Az a sunyi arc... az a tekintet... csodás egy év lesz ez a Hollóhátban az ő vezetése alatt.
A Mirol név említésére összevonom a szemöldököm. Még egy? Még egy Mirol? Hányan vannak ezek? Elképesztő ez a népség...
Valahogy kezdek tartani az egésztől. Már egyre jobban érzem, nem volt jó ötlet visszajönni. De mégis mit tettem volna? Mentem volna vissza Franciaországba? Fleur biztosan ujjongott volna de a Roxfort volt mindig is az én otthonom. Hát az is marad. Még ha kígyót is melengetünk a keblünkön. És McGalagony szemében ez tisztán látszik. Az aggodalom. A hangjában némi tónus, ami eddig nem volt jellemző. Talán ő maga is fél. Pedig ő az igazgató.
Foleyra siklik a pillantásom. Legalább ő ott maradt  helyén, legalább egy olyan óra, ami ténylegesen jól meg lesz tartva. Lumpsluck... hát... végtére is szakmailag az erős középmezőnyt könnyeden megüti és ha a többi ismeretlen legalább fele annyira jó mint ő akkor összetehetjük a kezünket. Egy szék viszont üres. Vajon Raimbourg-al mi lett? Ki tudja... főleg ezekben az egyre zavarosabb időkben...
Elkeseredetten nézek körbe, arcomon csöppnyi kedvtelenség ül ki. Bizony a jól megszokott semleges álarcot én sem tudom jól eszközölni. Valahogy, meglehet a fáradtság miatt, egyszerűen nem megy.
A lesújtó hírek pedig még elkeserítőbbek. Yolanda az asztal túlvégén szinte kiesik a helyéről úgy hallgatja az igazgatót. Arcán látszik a döbbenet, de nem is értem hova gondolt. Minek jött ő ide vissza? Inkább utazgatott volna a világ túlsó felén tovább...
És vajon Ben? Őt is megkeresem a tekintetemmel, de ő rám sem tekint. Na igen, hosszú volt a nyár, és bár írtam volna neki, de... valahogy nem vitt rá a lélek, a bagoly meg nem csipkedte az ujjamat, követelve egy útért a Bishop rezidenciába.
Elszigetelődés. Rétegek. Aranyvérűek és félvérek. Ó igen, elkezdődött. Most már nem csak én leszek a megbélyegezett, a bámészkodók főbb látványossága. Most már mindenki más félvérű is osztozik ezen a poszton. De valahogy ez nem vigasztal, sőt... hova fajul ez a világ, ha már itt sincs egyenlőség?
Jó étvágyat... hallatszik még utoljára. Olyan ez mint egy rossz vicc végszava. Igen, máskor mindenki ezt várja, és most... nem hiszem hogy bárkinek is lenne hozzá kedve.
Vagy hogy egy épeszű embernek lemenne egy árva falat is a torkán, akárcsak az enyémen.

A London-Roxmorts útvonal nem úgy telt, ahogyan a fiatal mardekáros azzal számolni próbált még a hatalmas házból kilépve. A felszálláskor még úgy volt vele, hogy csendesen, esetleg szunyókálva fogja átvészelni az unalmas szakaszt, majd időben felkel, átöltözik az iskola hivatalos formaruhájába, és úgy indul neki a Roxfortnak, valamint a már jól megszokott Nagyteremben rendezett évadnyitónak. Ehelyett az útra akadt egy beszélgetőpartnere… jobban mondva nem is beszélgetőpartner, mindinkább a kötekedéséről elhíresült Delacour lány, Yvette. Tipikusan az a személy, akinek semmi sem jó, észre sem veszi, és emiatt fog elmarni maga mellől mindenkit. A saját kis világában természetesen úgy fog élni a kép, érte epekedik a világ… holott az emberek döntő többsége, akik túllátnak küllemén, azt sem tudják, hogyan meneküljenek a társaságából. Idős korára, amikor már minden mindegy lesz, rá fog jönni egy magányos reggelen, elrontotta az életét. Perry próbálta a vonatúton szajkózni, vagy megértetni vele, nem körülötte forog a világ, de sikere elmaradt a másik szint mérhetetlen egójának köszönhetően. Mindenesetre úgy értékelte, mégiscsak hasznosabban töltötte idejét, mint álmában magatehetetlenül, értékes perceket pazarolva életéből. Érdekes és ironikus. Egy embert próbál társaságra beszélni, míg jómaga pontosan ugyanabban a cipőben jár, mint a lány, annyi különbséggel, hogy nem totálisan elutasító. A másik az, hozzáférhetetlen mindenki számára, pedig érezhetően nem akarja… ez a differencia kettejük között, Davis szomjazza az egyedüllétet.

A vonat megérkezését követően immáron talárban, mellkasán a mardekár címerével, kezében
pedig a míves és megmunkált bőr mappával szállt le a szerelvényről, majd a tömeggel hömpölyögve indult meg az iskola irányába. Természetesen nem szólt senkihez, az állomáson már tiszteletét tette köszöntésével, esetlegesen fejének bólintásával, így nem érezte szükségét újfent így cselekedni. Arról nem is beszélve, hogy nem volt a szavak embere, és szeretett inkább magában lenni, mint mások társaságában. Többször is felrótták már neki, hogy ezen viselkedésével semmit nem ér el az igencsak kegyetlen és nehéz életben, de ez őt cseppet sem zavarta, a vélemények üres szavaknak hatottak… örült annak, ha nem kellett szocializálódnia senkivel. Az más dolog, hogy olykor félretette magányát… de ehhez a helyzetnek és a személynek is különlegesnek kellett lennie.

Az iskolába érve a már-már tradicionálisnak nevezhető útvonalon jutott el többedmagával a Nagyterem hatalmas, kovácsoltvassal szegélyezett ajtójához. Az nyitva állt, így már kintről bepillantást nyerhetett a megannyi újdonsággal itatott életbe. Sajnálatos módon a változások döntő többsége nem festett túlzottan jónak és emberközpontúnak… de az élet sem az, soha nem is volt. Tudta jól, hogy vérének, és egykori átnevelésének köszönhetően neki nem lesz különösebb problémája az esztendővel, de igen sok diák lesz, a döntő többség, akikre bizony kemény hetek és hónapok várnak az ezredéves falak között. Pár pillanatig csendesen méregetve az ajtóval pontosan szemben lévő tanári pulpitust álldogált. A diáksereg eközben elhaladva mellette hullámzott be az elvarázsolt mennyezetű terembe. Rengeteg új arc üldögélt az asztalok mögött, akik mind arra készültek, hogy pallérozzák a fiatal elméket… vagy éppen arra, hogyan törjék meg az elszántabbakat. A régi időknek hamva sem volt már, helyükbe új helyzet, és új, megoldandó és leküzdendő akadályok kerültek. Perry tudta jól, biztos volt benne, ahogyan eddig is, meg fogja tudni oldani, és kezelni fogja tudni a történéseket maga körül. Mindenki saját életének a kovácsa, elfogadja, vagy sem a tényt. A mélázást megtörve, a terembe való belépést követően szinte azonnal balra vette az irányt, egyenesen a mardekár asztalait megcélozva végcélként. Csend volt, érezhetően feszült légkör, amely nem fektetett jó alapokat az idei tanévre. Ennek ellenére a fiú tudta, úgy kell tennie, ahogyan eddig is… tanulni és fejlődni, hogy egyszer majd a sötét jövőben megtehesse azt, amire vágyik.

Odaérve zöld szegély címeresek asztalához az első adandó üres helyre letelepedve várta a kezdést. Az igazgató beszéde természetesen most sem maradhatott el… mégis, annyira más volt, mint a megelőző években. De ez is a változással járt, nincs mentség, minden formálódik, és tudni kell alkalmazkodni.  A szónoklat és szabályok felvázolása közben mindvégig hűvös, és a végletekig komoly tekintettel figyelt, elvégre érdekelte, mi lesz az, amiben kiváltságot élvez vére miatt másokkal szemben. Tudomásul véve a hallottakat látott neki a vacsorájának, hogy azt elfogyasztva megindulhasson majdan a hálókörletébe.

Türtőztesd magad, ember!
   Foley professzor üveges tekintete az elefántcsontszín abroszon nyugvó öklére vetül, s nem rezzen egyetlen arcizma sem az elhangzottakra válaszul. McGalagony igazgatóasszony már felkészítette a tanári kart a nyitóbeszédében elhangzottakra. Ám volt egy másik gyűlés is. Nem kifejezetten tanári értekezlet.
   Pár napja még a Rend főhadiszállásán üléseztek a tagok, nem meglepő, de McGalagony irányítása alatt. Dumbledore halálával nem csak az igazgatói széket kellett az idős boszorkánynak átvennie, de most már ő felel a Rend működéséért is. Arra kényszerült, hogy átvegye Dumbledore helyét, abban a tudatban, hogy ez egyszerűen képtelenség. A feladatait ellátja, a Roxfort igazgatását is könnyedén kirázza az ujjából – de az a szellemi erő, amit Albus képviselt – pótolhatatlan.
   A szeptember elseje előtti napokban hatalmas felfordulás volt a Grimmauld tér 12. alatt. Mindenki egymás szavába vágva kiabált, a Főnix emberei fröcsögték az átkaikat, Molly Weasley sírva fakadt, amikor arra gondolt, hogy vissza kell küldenie a gyermekeit az iskolába, a halálfalók közé. Felix Hickmant két társának kellett lenyugtatnia, ahogy Piton árulása és James Mirol miniszterelnöksége ismét terítékre került. Aberforth Dumbledore egy egész hétre bezárkózott az egyik emeleti szobába.
   Foley is ingerült volt a gyűlésen, de itt és most, a nagyteremben a halálfalókkal egy asztalnál ülve türtőztetnie kell az indulatait.
   Mereven nézi hát az öklét, miközben McGalagony professzorasszony beszéde hasítja át a teremre ült fülledt csöndet. Egy szót sem fog fel az egészből, de minek is figyelne, úgyis ismeri már az új játékszabályokat. A diákok jogai gyakorlatilag megszűntek létezni, minden, ami csak lehetséges, a vezetőség befolyása alá került. A vér határozza meg a rendszer működését, és aki ellenszegül, azt a rendszer kiöklendezi magából.
   Nincs már ellenőrizetlen tanóra vagy tavaszi szünet, idén tán még a karácsony is elmarad.

Hogy van merszetek mindehhez, hiénák?!
   A majdnem teljes egészében lecserélt tanári gárda tagjai felsőbbrendűségük tudatában pöffeszkednek a székeiken, és Foley nem tudja megállni, hogy ne járassa végig rajtuk szúrós tekintetét. Az összes hazug tanár együttvéve sem ér fel Dumbledore kisujjával sem, de idén Foley kénytelen elviselni a jelenlétüket. Nem sejthetik, hogy ő is a Rend tagja, hiszen akkor most nem tölthetné be a bájitaltan tanárának posztját. Előfordulhat, hogy Piton nem árult el mindenkit? Tény is, hogy a pálfordulása előtt nem sokszor futott össze Foleyval a főhadiszálláson, vagy azon kívül, de kizárt, hogy ne tudná az iskolában dolgozó „alvó ügynökök” teljes névsorát.
   A fiatal professzor idegesen néz végig a Házak asztalain – szorongó, értetlen arcok, rémület a szemekben. Valamint fölény, megelégedettség, mohó izgalom. Ezek az aranyvérű családok gyermekei, akik közül több mint szükséges számú diák beavatott. A halálfalók rokonai, és azok, akik maguk is csatasorba álltak. Vajon hány ingujj rejti a Sötét Jegyet? Vajon meddig rejti még? Hisz elérkezett az aranykor.
   Hát Vikitria… állja-e a szavát?

Hogy jutottunk idáig?
   Kérdi a tekintetével Amythia, a Roxfort javasasszonya felé fordulva. Nem is olyan túl régen ők ketten még ugyanebben a teremben ültek a lakomára várva, gúnyolódtak a Süveg gyerekes mondókáin, de tisztelettel végighallgatták Dumbledore beszédét. Ami mindig szívet melengetően rövidre szabott volt. Amyvel a diákévek felértek egy csodával, a kastélyt valóban az otthonuknak mondhatták, és most ezeken a szép emlékeken tipornak páros lábbal Voldemort követei. Csótányok lepték el a házat.

(http://kepek.us/images/p2mila563c9hafubbsg6.png)


Csend.
Feszültség.
Remény?
Remény mindenek felett? Még akkor is ha végképp kilátástalannak tűnik a helyzet? Minden megváltozott. A Roxfort már nem Roxfort. Dumbledore sem tekint le ránk a pulpitusból, maximum az égből követi sorsunkat. Nincs zsongás, csak keserűség, fájdalom és csodálkozó tekintetek. Komolyan ezért jöttem vissza ide? Nem. Csupán azért, mert a sok rossz közül a kevésbé rosszat választottam. Választottuk. Mérlegelni kellett, a hosszú évek alatt először fordult elő, hogy semmi sem volt biztos. Mégis itt vagyok. Hatodév. Milyen jó kimondani, és milyen rossz átélni. Van még remény? Van még értelme bízni? Vagy az aranyvérűek felülkerekedtek? Tudjukki hatalma töretlen marad és… Vége? Dumbledore halála csak az első lépés volt? Hol vannak a tavalyi év tanárai? Mennyi kérdés. Mennyi megválaszolatlan kérdés. Ki ad választ ezekre?
Csalódottan tekintek végig a megfogyatkozott társaságon. Sokan vannak, akik nem tértek vissza az iskolai falai közé, foghíjasak a sorok. Jobb bújkálni? Hisz mindenki tudja, hogy a városokban nyüzsögnek a halálfalók. Itt már nincs miért szépíteni. A helyzet kezd egyértelművé válni. A terem kettős képet mutat. Egyik felén önelégült arcok, gúnyosan mosolygó vagy éppen teljesen érdektelen tekintetek, míg a másikon ennek gyökeres ellentéte tárul szemünk elé. Kettévált a társaság. Várható, hogy a különbségek ezentúl még inkább ki fognak éleződni és a tanári kar innentől kezdve tehetetlen lesz. Ha egyáltalán akar bárki bármit tenni.
Ekkor kinyílik a nagyterem hatalmas ajtaja és az elsősök jelennek meg, Hagriddal az élen. Mennyire törékenyek és gyámoltalanok. Talán még nem is sejtik, hogy valójában mi is vár itt rájuk. Szerencsétlenek. Ha jól belegondolunk mind-mind hálásak lehetünk a sorsnak, hogy már itt vagyunk. Legalább volt pár boldog, kiegyensúlyozott évünk, és nem ebbe a zord világba csöppentünk bele. Minő öröm. Szótlanul nézem griffendéles társaimat, szemkontaktust keresek, de feladom. Nincs értelme. Már a vonatúton megpecsételődött minden. Ha James így megváltozik, akkor miről beszélünk? Mégis mit várok? Naiv lennék?
Meglehet. De ha már senki sem tud bízni, akkor…
McGalagony professzorasszonyra tekintek, aki ebben a pillanatban feláll helyéről és beszélni kezd. Kemény szeretne maradni, de rajta is úrrá lesz a lehangoltság. Ezt nem lehet csak úgy elfojtani, lehet bármilyen erős valaki, ha egy kicsit is magáénak érzi az iskola sorsát, akkor a történtek megviselik. Nem csak egy igazgatót veszített el a Roxfort, hanem egy csodálatos embert is. Nehéz pótolni őt, talán meg merem kockáztatni, hogy lehetetlen. Viszont kétség sem fér hozzá, hogy muszáj. Erre pedig nehéz lenne megfelelőbb embert találni, mint McGalagonyt. Határozott, szigorú, de emberi.
Egyenként mutatja be az új tanárokat. Vannak köztük szimpatikusabbak és kevésbé szimpatikusak. Ez így van rendjén. Tristram de Crasso nevénél a szemek egy lányra suhannak. Nem nézek rá, nem lepődök meg. Várható volt a halálfalók térnyerése a tanári karban is. Miért hozzam kellemetlen helyzetbe Gwent? Értelmetlen. Angelus Mirolnál ugyanez a reakcióm. Vikitria és a Mirolok. Mindenki jól ismeri a családot. Szóra sem érdemes. Nem értem a diákokat. Itt mindenki csak bizonyos emberekkel törődik, de itt nem az a legfontosabb, hogy ki ül azon a bizonyos széken. A szituáció mögött „a de Crasso jelenség” eltörpül. Tanítani fognak és pont. Az már teljesen más kérdés, hogy halálfalók. Travis Foley nevének hallatára ismét felkapom a fejem és örömmel nyugtázom, hogy ezennel ő lesz házunk vezetője. Végre valami jó hír. Majd fülemben ismételten McGalagony szavai csengenek. Méghozzá kemény szavak. Kényszerben van ő is, mint mindenki más, aki a sötét oldal ellen küzd. Nem irigylem, viszont az új szabály még jobban elkeserít. Dumbledore meghalt. Vele együtt a Roxfort is?
Három kaszt. Csoport? Nem is ez a lényeg. Hanem a megkülönböztetés. Az iskola egyik legnagyobb erénye az egyenlőség volt. Romba dől minden? Teljesen háttérbe szorulnak az elvek? Félvér vagyok. Az apám viszont a Mágiaügyi Minisztériumban dolgozik, auror. Így én talán megúszom a korlátozásokat. De mi lesz a barátaimmal?  A mugli születésűekkel? Korcsok? Ez vérlázító. Kezd bennem is felmenni a pumpa, nem vagyok éhes. Arcomon meg-megrándulnak az izmok. Egyet mindig is utáltam, ha porba tiporták a muglikat.

Végre vége. Az évek során szánalmassá nőtt jó-pofizás a hányingert keltette bennem, de egy rossz szó sem hagyhatta el a számat, különben Tobias örökségéből egy fikarcnyit sem látok. Ismét felszálltam arra az undorítóan mocskos vonatszerűségre, a megszokott kupéban foglaltam helyet, ahogyan nálam az szokás. Ha változtatni akarnék, már megtettem volna, de én megtaláltam a helyem és onnan nem tágítok. Biccentettem a régi ismerősöknek, akik viszonozták a gesztust. A vonat tele volt tömve félvérű és sárvérű utódokkal, akik tán nem is sejtik, milyen élményben lesz részük ezen a csodás napon.
Kinéztem a vonat ablakán. Kétségbeesett szülők integettek a gyerekeiknek, néhányan sírtak is, mintha a kivégzésükre vinnék őket, pedig rájuk sokkal rosszabb sors vár. Az aranyvérűek most, hogy Dumbledore nincs többé, meg tudják valósítani a Nagyúr akaratát. A támlára könyökölve unott arccal néztem a drámai jelenetet, ahogy az anya szorosan magához öleli a fiát és közben Merlinhez imádkozik...Mily' megindító.
Végre elindult ez a tragacs, de háztársaimmal egy szót sem váltottunk egymással. Tudtuk jól, hogy semmi szükség az óvatoskodásra, de most mégis jobb volt a csend, mint a beszéd. Miközben magamra dobtam az iskolai egyenruhát, fél füllel hallgatóztam, de egy hang sem hagyta el a kupékat.
Halk kuncogás szakadt ki a velem szemben lévő barátom torkából, én felhúzott szájjal (ami nálam a mosolygást jelentette) viszonoztam az érzést. Elképesztően jó az a tudat, hogy míg a Griffendélben vonagló korcsokat a tűzbe dobják, minket, mint kiskirályokat szolgálnak majd.
Megérkeztünk. Gary előbb hagyta el a kupét, mint mi, de nem voltam az a személy, aki a talpát nyalva a másiknak mindenhová követi a barátját, így megvártam a másik kettőt és velük indultam el a Roxfort irányába.
A hangulat a tetőfokára hágott: ahogyan megláttak minket, elfehéredett arccal néztek, s halkan köszöntek, de a hang nem ért el tökéletesen a fülemhez, mégis biccentettem, tartásom büszkeséget árasztott, szemem a lelkébe akart hatolni, hogy ő legyen az első, aki szétszaggatja, majd megkínozza, hogy az életéért könyörögjön, és...
Elragadtattam magam. A sor leállt a hátam mögött, így ütemesebbre vettem a tempót, majd a bőrönddel a hátamon leugrottam a vonatról, s vártuk a hintónkat. A vörösök, csakhogy megvédjék becsületüket előre tolakodtak,  pedig jól tudták, hogy ezért még hatalmas büntetésben lesz részük, de most az egyszer elnéztem nekik. Elég lesz nekik az elkövetkezendő anarchia, amiben jó páran az életüket fogják veszteni.
A Roxfort - mint mindig - gyönyörű volt. Magával ragadott a bája, ahogyan a fények fenyegető alakot vettek fel, de mégis, mintha holt nyelvükön hívnák a diákokat, egyszerre súgják mindenki fülébe a titkos szavakat, mire a tanulók igézően, szinte akaratlanul lépnek be a bejárati ajtón.
Messziről sikerült elcsípnem Fitz alakját, s azt is, hogy hol foglal helyet, így tudtuk a pontos irányt és nem kell asztalokat kerülgetve keresnem őt. A tanári karra néztem, s nem titkoltam, egy kissé meglepett ez a sok cserélgetés. Összehúzott szemöldökkel néztem végig az ismeretlen arcokon, akikről lesült, hogy aranyvér úszik a bőrükben.
Épp időben sikerült lehuppannom az asztalhoz két háztársammal együtt, akik máris beszélgetni kezdtek egymással. Mindig járatják a szájukat és én vagyok a csendes hallgató, na meg persze a velem szemben ülő, aki épp a villával szórakozik. Kérdésére megrántottam a vállam. Minél többen lesznek itt, annál jobban fogunk szórakozni.
- Éhes vagyok.
Állapítottam meg a gyomorkorgásomból, éppen akkor, mikor síri csend volt. Miért kéne viselkednem? Azt csinálok, amit akarok, ha fognám magam és kimennék azon az ajtón se lenne beleszólása a vén banyának, hogy hova megyek. Ő itt nem igazgató, csupán egy marionett bábu, akit irányítgatnak. Voldemort szolgái bekerültek a Roxfortba.

A vacsora előrehaladtával a hugrás arca némileg visszanyert valamit eredeti kreol színéből, de továbbra sem kezdte pásztázni az egybegyűlteket. Egyetlen ember felé kacsintgatott, aki nem más volt, mint Nadine. Ez volt az egyetlen pozitívum az egészben. Legjobb barátnője visszatért az iskolába, noha még nem rég azt írta nem teszi. Nagy kő gurult le a szívéről, amikor meglátta az összetéveszthetetlen barna fürtöket a társak között. Keze még mindig kicsit remeg a hallottaktól. Talán arra kevésbé számított, hogy ennyire irányításuk alá vonják a halálfalók az iskolát. Ez persze megmagyarázza, hogy sok mugliszületésű társa miért nem tért vissza. Bár keveset ismer közülük név szerint, azért aggódik értük, elvégre nála a vérkérdés teljesen sokadlagos dolog. Nem ez alapján ítéli meg az embereket. Csúnya baklövések sülnének ki belőle, ezt leginkább a sok egoista, önmagától elájult aranyvérű bizonyítja, akik most önelégülten terpeszkednek el, mint holmi kiskirályok. Sajnos, megtehetik.
Sikerül néhány fojtott szót váltania a mellette ülő hetedévessel, aki maga is kissé feszült lett, a tőle megtudott információk alapján aztán kiderül, hogy bár nem aranyvérű, talán kevesebb félnivalója van, mint jó néhány társának. Ez puszta feltételezés, hiszen ez csak a mellette ülő véleménye, amit persze állítólag biztos forrásból tud. Jó neki, de valamennyire a hatodévesnek is, aki ezután képes leküldeni néhány falatot a torkán. A főételekhez egyáltalán nem nyúl, amikor azonban gyümölcsök kerülnek elő a tálakba, máris megjön az étvágya. Nem esik túlzásba, a keze még mindig remeg, most megenged magának egy rövidebb terepszemlét, s meg kell állapítania, hogy az egyetlen asztalsor, melyet nem visel meg egyáltalán ez az egész új állapot, az a Mardekár ház asztalsora, nem is olyan messze. Néhány hosszabb másodpercig elidőzik egy-egy arcon, egy-egy ismertebben majd egy kevésbé ismerten. A tavalyi évben elég sokukkal sodorta össze a sors, kikkel inkább a balsors, másokkal meg inkább a szerencse. Irigylésre méltó helyzetben vannak, ezt talán senki sem vitatja el tőlük, de talán akkor sem kellene ilyen mérhetetlen arroganciával illetniük mindenkit, még olykor egymást is. Lehangoló.

Talán egy óra múlva, -de lehet, csak ilyen rengetegnek tűnik az eltelt idő- aztán McGalagony lezárja a vacsorát, s a halk morajlás egyre erősebbé válik, a többség elindult az ajtó felé, érthető, hogy máris távozóra fogják. Shay már taktikusabb ebből a szempontból, bár ő is elhúzná már a csíkot, mégis kivárja, amíg a türelmetlenebbek kiözönlenek az ajtón, aztán amikor már kisebb a tumultus indul meg ő is. A helyzet még így sem egyszerű, hiszen vannak, akik itt-ott befékeznek, hogy a vacsora előtt elmulasztott beszélgetésüket most pótolják, esetlegesen befejezzék. Nem könnyű kikerülgetni őket, a legváratlanabb pillanatokban képesek egyesek megállni, mint ahogyan teszi ezt két mardis is, a nagyterem küszöbén. Shay épp másokat kerül ki, amikor egy puhább falnak ütközik. Mivel ilyenek maguktól nincsenek a suliban, kénytelen azt feltételezni, hogy a nagy szlalomozásban valakit nem vett észre, de az most észreveszi őt.
- Bocs, ne haragudj! - és részéről ennyivel le is van zárva, nem nézi kinek ment neki, azt sem szándékozik megvárni, hogy az illető megbocsát-e vagy sem. Csak tűnhessen már el végre ebből a fertőből. A megtalált, bár a lánynak fogalma sincs, éppenséggel Austin Bennett, a suli egyik legarrogánsabb diákja, s ezzel együtt a legékesebb példája a "Nem minden arany, ami fénylik" teóriájának. Nos igen. Talán nem lesz olyan egyszerű kislisszolni innen, mint ahogyan azt előzetesen remélte. Ennél pechesebb kevesen lehetnek.

*Tulajdonképpen belépve a terembe az furcsállom, hogy milyen sokan vagyunk. Sötét taláromba simítva sápadtan és csendben lépkedek végig a hideg köveken, egyiknek sincs semmi köze a teremre nyomódó csendhez, gyászhoz, nem. Merev tekintetemnek mégannyira sem, Delacourt és a többi, egyszerű lelket szemlélve úgy látszik nem csak én vagyok szenvtelen nyugalommal, de bármily hihetetlen számomra, azok üvöltik magukról a leghangosabban az elvárható „lázadást”, akiknek a legtöbb okuk lenne csendben meghúzódni.  Jellemző. Sőt. Olyan emberi. Szinte szégyellem azt, hogy hallom őket, nem tudok elég gyorsan megszabadulni az emléküktől, így aztán sietősebbre fogva a léptem hagytam el azokat az asztalokat, amiknél semmi keresnivaló nem volt és ültem a mardekárhoz, lehetőleg olyan helyre, ahol elláttam a fejek felett és mégsem túl sok olyan nyüzsgött körülöttem, akikhez sok közöm lehetett volna. Persze ettől még láttam a többieket. Hogyne, Dean, odaadó kinézete híven szolgálta arroganciáját, Perry, semleges, mint mindig, Fitzroy, inkább ne is beszéljünk róla, elég, ahogy néznek rá mások, nekem nem kell tudomást vennem a jelenlétéről, Bennett, hát… Micsoda nagyszerű társaság.
És Blaine. Hát persze, ki más tartana a közelembe, bár ennél az asztalnál nincsenek távolságok és pörgetne el egy névtelen alakot az asztaltól, ha nem ő, csak azért, hogy kényelmes páholyból fordíthassa a hátát a tanári asztal felé. Inkább az a furcsa, hogy talárt húzott. Üdvözlőn biccentek felé, ha már egyszer sikerült átlósan két embernyi közelségbe ülnie, aztán a tanári asztal felé nézek, ott ülnek a főszereplők egytől egyik, Piton professzor híján is akad látnivaló a számomra. Így válik a tekintetem enyhén bámésszá, elgondolkodóból figyelővé, a gondolataim hidegen távoliból koncentrálttá, feszültté. Aztán feláll McGalagony, elfordítom a fejem, csak hallgatom, ahogy mondja a neveket és moccannak az alakok úgy veszem őket sorra szemügyre. Felállnak, vagy csak biccentenek, jól szituált tanárok, úgy nagyjából a kicsit bizonytalan tekintetű friss, új seprűlovaglás tanárnál elveszítem az érdeklődésem, főleg, miután felfedezem magam a mugliismeret tanárt és megdöbbenek azon, hogy ez mit keres itt? Hiszen McGalagony éppen azt beszéli, bár csekély lelkesedéssel, hogy végre mindenki megkapja, ami jár, érdem szerint elosztják az embereket, bár ahogy elnézem ott még nem tartanak, hogy a különböző házakból kimeregessék a hulladékot, de majd egy nap… és Mr. Lupen. Ő is itt van, nincs félnivalója, nem is lesz soha, Piton professzor után képviseli a maradék tanári karban az értelmet, az erőt, mert nem tudom mit várhatok az újaktól. Persze, Mirol, miniszteri rokonság, Crasso, hollóhátas, hol is van, nem nehéz megtalálni, mindenki őt bámulja. A régi korok tanulsága szerint az erős királyok gyenge utódokat szülnek, és az erős utódok szülei is csak középszerűek, elég magamra néznem, Blaine rokonsági vonalában is van egy szünet Lupenig, ha hinni lehet a nagybácsi-unokaöccs viszonynak.
Megrázom a fejem és inkább töltök magamnak egy fényes kancsóból töklevet miután elhangzik a varázsszó, de a tekintetem mintha a tanári asztalhoz nyűgözték volna. Lehetetlen, hogy ennyi volt. Biztos vagyok benne, hogy még valakinek szólásra kell emelkedni, éppen azért, hogy a hatalmát fitogtatva jobban eligazítson minket, lehetőleg miközben már ehetnénk, ezzel is megfosztva a szabadságunk egy szeletkéjétől. Nem mintha engem bármiféle korlátozás is érhetne, nevetséges is volna. A kupámba kortyolok, higgadtan szemlélődve hallgatom az újakat és régieket. Ez is csak egy új tanév, új szabályokkal. Eddig Frics talált ki dolgokat, most a Halálfalók, kérdem én, mi változott?*

Keselyű tekintettel kémlelem a Nagytermet megtöltő tömeget, amely az egyébként igen magasztos és ceremoniális jellegű helyiség fényét szégyenteljesen eltompítja. Amikor Caesar átvette a hatalmat az elfajzott és erejét vesztett Róma felett, épp ráfért a plebszre egy kis -vér- frissítő. A gazhajtásokat ki kell gyomlálni, kiejteni azokat, akiket eddig a szelekció Dumpledore keze oltalmában elkerült. Elvégre a természet sem örül, ha megbolygatjuk. Austin foglal helyet mellettem, én pedig szolid biccentéssel üdvözlöm, egy lopott pillantással megtisztelve régi szövetségesem, és barátom. Ha hű maradok az elveimhez, akkor inkább úgy fogalmaznék, az adukártyám. Egy jó kártyás, és az ütőkártyája. Ő az egyedüli, aki a támogatásom élvezheti. Nem vagyunk egymás famulusai, s érdekeink sem közösek. Nincsenek céljaink egymással, inkább csak egyezkedünk. Igen felfoghatatlan, s megfoghatatlan ez a kapcsolat, viszont pont úgy működik, ahogy szeretném. Egymás jolly jokerei vagyunk, amikor kell. Austin egy olyan konspirációs tevékenység feje, melynek hátvédjeként jó lépési lehetőségek aknázhatók ki, és az én érdekeltségem ebben rejlik. Hátvédként, háttérjátékosként, megbúvó kollaboránsként vagy hogy egyszerű pártoló képében, az már lényegtelen számomra, hisz az én darabomban rajtam kívül mindenki mellékszereplő, akárhogy is keverjék a lapokat, a végső szín mindig rólam szól. Az igazgatónő beszédét erőltetett figyelemmel követem, s halovány mosollyal észrevételezek néhány tetszetős pontot. Kíváncsiságom őszintén tükröződik egyébként hamuszürkében tetsző hűvös vonásaimon. Érdekes témákat pengetünk, s a fejlemények talán sok fordulatos játszmát ígérnek. Megigazgatom a talárom, másnak észrevehetően  nem szentelek figyelmet. Lassan az unalom halvány redői ráncolják a homlokom, egyre inkább múlik az odafigyelésem, amikor szerencsére Austin zökkent ki a merengésemből.
-Ha így folytatod, kénytelen leszek az etikett tanárnőnél eljárni az érdekedben! -figyelmeztettem színtelen hangon, majd hűvös mosollyal másítottam meg mondatom fenyegető jellegét. Aki ismer tudja, hogy szeretek kétértelmű helyzeteket kidolgozni, Austinnak nem lehet meglepetés, ha hasonló komoly de él nélküli megjegyzésekkel támadom le.
-Egyébként meg McGalagony kényszerű színészkedése roppant mód szórakoztató. Egy tapsot megérdemel... -mosolyodtam el fanyarul, s az igazgatónő szavait szárazon megtapsoltam a beszéde végeztével. -Már csak ezért megérte...

Az ünnepség végeztével Austin mellé csapódok, rég volt már alkalmam beszélgetni vele, és bár együtt utaztunk a hallgatóság miatt nem nagyon volt lehetőség őszinte szavakra. Lettyt azonban valahogy elkerültem a vonaton, és az este folyamán sem láttam, így igazán kezd foglalkoztatni, hogy vajon merre lehet. Mégsem akarok félreérthető keresgélésbe kezdeni, az nem az én formám.
A legnagyobb torlódást elkerüljük, mégis kialakul a bejárat körül egy kisebb dulakodás.
-Na és mondd... hogy tervezed ez után a VS működését? -intézem a kérdést Austinnak visszafogott hangon, lassú léptekkel mellette haladva. Mindenki gyorsan le akar lépni, érthető okok miatt, de mi nem zavartatjuk magunkat. Miközben a  tömeg felé haladunk, Austin oldalról belém jön, én pedig kellemetlenül elvesztve az egyensúlyom, azzal a lendülettel döcögök egy két lépést, hogy újra stabil lábon álljak. Zavartan tekintek vissza barátomra egy metsző pillantásban, de látom, hogy ő is ugyanilyen vasvillaszemekkel méri föl melyik faragatlan, csenevész mugliivadék volt ilyen neveletlen, hogy belénk tolakodjon... hogy egyáltalán hozzánk érjen...
- Bocs, ne haragudj! -vékony szelíd hang cseng a fülemben halványan, s tekintetem egy hugrás taláron állapodik meg. Egy lány igyekszik mellettem elslisszolni, nagy tempóban. Egy fölényesen kecses mozdulattal nyúlok a csuklója után, majd tekintélyt parancsolóan rántom vissza. Kézfejét egy erős szorításban tartom sakkban, s irányítom vele, mint egy bábút.
- Milyen szemrevaló fogás... -lelkendezek rémes kedvességgel, elégedett pillantást vetve háztársamra. -Szinte sajnálom... -tűnődöm el színészi komolysággal, a helyzet valahogy megihletett. - Hagynád elúszni, mert oly gyönyörű, de ki vagy éhezve a hús zamatára! -magyarázom hűvös mosollyal alaposabban megszemlélve az új „fogást”.
- Mily szörnyű a helyzetünk Austin... Mondd csak... vajon mit szólna McGalagony, ha megtudná, hogy az iskola egyik diákja diszkriminatív okokból egyből az évnyitó után vétlen diákokra támadott? Csak mert mi... -akadozó, dramatikus stílust erőltetve magamra nyögtem ki a „nehéz” szavakat-, ebben az új rendszerben szerintetek felsőbbrendűek vagyunk... -játszottam hűen újonnan rögtönzött szegény aranyvérű mardis szerepem gyászos sóhajjal megspékelve, majd a végén, mintha mi sem történt volna, ravaszul mosolyodtam el a lányra. Azt hiszem ez hiányzott leginkább a nyár ideje alatt. -Azt hiszem Austin kezébe adlak, hogy tisztázzátok ezt a kis félreértést... -léptem közelebb lassan, a lány mellé érkezve, s úgy suttogtam a haja közé. -A barátom éhesebb, mint hogy adjon a természet szépségeire... ha segítség kell, csak szólj, és 3 kívánságért visszadoblak a mély vízbe, aranyhalacska. -kacsintottam a végén, majd megdicsőülten löktem át finoman Austin felé, kifelé menet a Nagyteremből.

Gary semmit mondó hangjára kaptam fel a már kómából visszarohanó tudatom, s fejem erősebb hangfrekvenciát ugrott át, mint kellett volna, így a fülemben halk csengés morajlott. Kezeimet mellkasom alatt fontam össze, s úgy néztem a kis vadorzóra.
- Nem rossz... - Kalandozott el a tekintetem, persze csak diszkréten. Formás alakja próbálta éleszteni a fantáziám, de én élettelenül húztam vissza a csápjaim, meg kell őrizniem holtig tartó nyugalmam. Tökéletes elégedettséggel íriszem elkapta Garyét, majd hagytam, hogy gondolataim átszűrődjenek az ő bonyolult elméjébe. Nem lenne aranyvérűhöz méltó, ha mindent, amire gondolunk kimondanánk, ezért számomra mindig ez a kézenfekvő megoldás. Aki nem érti meg, az idővel úgyis felfogja.
- Díjat érdemelne ezért az alakításért.
Kedvtelenül odavágom a véleményem, de nem nézek sem az igazgatóra, se másra a Mardekár házon kívül. Mi vagyunk azok, akik számítunk, Voldemort jövőjének itt a megalapozott serege, akik alig várják, hogy kiírthassanak minden olyan mágust és boszorkányt, akiknek nem teljesen tiszta a vérük. Követtem Gary példáját, szegényes hangerővel megtapsoltam a vén banyát, mire mellettünk egy kisebb csoport is belekezdett, amire, mint a hiénák, úgy kaptak rá.
Az ünnepség véget ért, elérkezett a várva várt lakoma, ami épp időben érkezett: sikeresen megelőzte azt, hogy szóljak Tobiasnak, a diákokat éheztetik a Roxfortban. Nem tehetek róla: mindig túlságosan ingerült vagyok, ha üres a gyomrom, ez még élek, nem fog változni. Mihelyst megjelent az étel az asztalon, felkaptam a tányéromra és falatozni kezdtem, mint aki száz éve nem evett. A műveltség színvonala nem fagyott alább, mi késsel villával eszünk, míg a balra mellettünk lévő Griffendél asztalánál akad olyan, aki kézzel, mint az ősemberek. Gusztustalan.
Diszkréten elfogyasztottam minden fogást, most nem érdekelt mi van az asztalon, csak az, hogy elmulassza az étvágyamat. Furcsa csend honolt a szomszédos asztaloknál, mintha mi lennénk most azok, akikre feszülten figyelniük kell. Néha-néha még a tanárok figyelme is ránk siklik, főleg az újaké, akiket kusza öröm fog el, pusztán a látványunktól: attól, hogy mi képviseljük a kígyó házát. A vacsora befejeztével a diákok özönleni kezdtek az óriási ajtó irányába, ahol a prefektusok az elsősöket várva a házukba kísérik őket. Megilletődött kisgyerekek dobbantanak el közvetlen mellettem, de nem törődöm velük: nem sietek sehova, álmos sem vagyok, így marad a beszélgetős program, amit a társaságomhoz csatlakozó Garyvel fogom eltölteni. Nyáron váltottunk egymással egy két levelet: nem volt ínyemre egész nap a szüleim arcát nézni, de a plafon nézése sem volt jobb, így maradt a levelezés. Tisztában van a kisebb titkaimmal, s bár félő, de nem gondoltam soha arra, hogy elárulna. Nem a kenyerem a vak megbízhatóság, nem is rám vall, ezért alapoztam pontosan hat teljes évet erre a barátságra.
- Szerintem az sem okozna gondot, ha a nagyteremben tartanánk meg a gyűléseket... - Gondolkodtam el az ötleten, s hangomon is hallatszott az elme szikrájának pattanása. Beszívva a levegőt folytattam a gondolatmenetemet. - Nos, arra gondoltam, hogy ismét körbeadhatnánk a hírt, hogy ez évben továbbra is működik a VS, hogy ne váltson ki semmiféle félreértést a háztársakból. - Kezdtem bele a filozofálgatásba és a megvalósításon törekedtem, miközben a fiatalok egyre csak jönnek és jönnek.
- Lehetne a m... - Valaki teljes erőből az oldalamba jöt, én az ütést felfogva kénytelen voltam továbbadni, ami Garynek ment. Hogy ne essek fel, megragadom a balesetet okozó személy haját és megrántom, hogy újra egyensúlyba kerüljek. Nem fordítom meg, várok néhány pillanatot, hátha felfogja, mégis mit tett, miközben a parázs a szememben lassacskán tűzre lobban. Nem is kell semmit sem tennem, barátom akcióba lendült, arcomon pedig halványan megjelenik a már jól ismert paprikás mosoly. Míg ő beszél, én részletesen végignézek a lány testén, majd arrébb rántom a talárját, hogy többet lássak belőle.
- Karcsú test, dölyfös láb, nagy kezek, szelíd szemek... - Fordítom az állát egyenesen az arcomhoz. Smaragdzöld szemem fenyegetően csillan, lassan a fintor is utat nyer az arcomhoz. - mégis modortalan, ápolatlan és kelletlen. - Törlöm meg azonnal a kezem saját taláromba, ami már egyébként is össze lett mocskolva a lány érintésétől. Mint egy kiéhezett vadállat, úgy kezdek el körözni a lány körül, arcom megőrizte torz formáját, de máris vidámabb lett a hangulatom, miután háztársam olyan szépen felvezette a történteket. Gary ebben specialista: még a bűnösöket is ártatlanokká varázsolja.
- Talán még ki is rúgnák. - Nézek rá nagy, fenyegető íriszeimmel. Szinte érzem, ahogy a kétségbeesés hulláma eluralkodik a testén, s átadja nekem saját energiáját. Azt hiszem ezt hívják szemmel verésnek.
Újra végignéztem esetlen testén, szám lekonyult a látványtól, de ezt azonnal konstatálom is.
- Csakis egy félvér lehet. - Fordulok Garyhez, mintha azt kérném tőle, hogy engedjük el, végül is csak belénk jött, nem csinált semmi rosszat... De túl jól színészkedem ahhoz, hogy ezt a lehetőséget elszalasszam. - Nem hagyhatom, hogy csak az enyém legyen a zsákmány. Osztozzunk. - Egy röpke másodperc alatt ismét a hugrabugos mellett termettem, s mutatóujjammal kitámasztottam az állát, mintha egy árut kínálnék a vevőnek, kezem eközben a talárom belső zsebébe indult, de meggondoltam magam. Nem süllyedek le arra a szintre, hogy egy fertőzött sárga lánnyal párbajozzak, pedig elég erős a kísértés.

Szinte hallja a diákság fejében egymást kergető gondolatokat; látja őket a szemekben. Kétségbeesés, riadalom, öntelt biztonságérzet pökhendi miazmája, felháborodás... Óh, igen. A felháborodás egyike a kedvenceinek. Az alkimista pontosan érkezett, mint mindig, karmazsinvörös kabátban, mint mindig, és az elmaradhatatlan kosfejes piszkavassal az oldalán, amit mint mindig, most is a sétapálca kitüntető szerepével ruházott fel. Az ember azt hihetné, az ifjúság, a szigor, a kegyetlenség és a vér örök - és mekkorát tévedhet!
Egyetlen nyár alatt a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola méltán hírhedt alkímia professzora láthatóan megváltozott. Tavaly még kortalannak tetsző arcáról mára már lekopott az örökifjak varázsa, és mintha csak repedezett máz alól sejlene át a valódi kora, szigorú, egyszersmind töprengő ráncok borították be a bőrét. Három mély árok az összevont szemöldökök fölött, az orrnyereg gyűrődése távoli tájak gondolatairól mesél. Annak idején hosszúra nyúlt, aranyszőke haját most egész rövidre vágva viseli, fakultan, de a hiú nárciszok gondosságával fésülve. Így is szép. Szebb nem is lehetne, de mintha nem érdekelné ez az egész felhajtás, a diáklányok epekedő vagy épp csalódott pillantásai, a rémület, az izgalom, ez a sok-sok rémségesen érdekes érzés, amitől szinte vibrálni tetszik az ülepedett csöndben úszó tér. Vagyis ha már itt tartunk... ő nem hallja a csöndet. Olyan ez az állapot, mint amilyenhez az alkímia órákon szokott. A szájak nem mozdulnak, hang sem hallatszik - leszámítva persze a szólásra emelkedő professzorasszony mezoját -, mégis, a szemek, az arcok, az apró gesztusok és a fejekben dongó gondolatok pofátlanul belezsongnak McGalagony beszédébe. Ismeri ezt az állítólagos csöndet. Hogy szereti-e... Ki tudja?
Persze vannak dolgok, melyek valóban változatlanok - például a szigorú arcból figyelő hideg, rideg tekintetű szempár, mely a maga mélykékjével ebben a percben egészen feketének hat. Szinte nem is pislog. Hüllőmerevvé keményített pillantása meg-megállapodik a diákok között. Képzeletben sorra meggyújtja őket, mint holmi szalmából és szárított füvekből készített pogány bábukat, és a lángok őrjöngése közepette felidézi a tavalyi év fontosabb momentumait. Álomszép, szőke boszorkák és sápatag bőrű, fiatal varázslók hangja sikolt és üvölt ezekben a tüzekben. Élő húsból formált lidércfények a Házak asztalainál.

Mardekár. Az ottani vérmérséklet és származás példás magyarázatot adhat arra, miért is számít alkimistánk olyan rettenetesen népszerűnek a Kígyó Házának diákjai körében. Cedrah kényelmesen hátradőlve szemléli a tavalyi zsákmányok közül nyáron is meggyötörhetett példányát, aztán a tekintete kényelmes, szenvtelenül közömbös vetülettel tovarebben. Sean a hátát mutatja felé, de a tarkója belebizsereghet az érzésbe, ahogy az alkimista pillantása megállapodik rajta, majd tovább fordul.
Gabriel Mirolnak nem kis önuralmába kerül, hogy ne roppantsa ketté a pálcáját, mikor Angelus megemelkedik, pedig a srác a maga beolvadós, elszürkülős módján sokaknak talán fel sem tűnhet. Most mégis olyan heveny gyűlölettel mered a tanári asztal felé, hogy ha a zsebében kattogtatott, üres öngyújtó képes volna még kiköhögni magából némi szikrát, kétség sem férhet ahhoz, kihez vágná oda leghamarabb. Mirol. Remek... Aranyvérűek, mi? Halkan sercenő kis kattanások ivódnak a poshadt csendbe.
Seyala a kötelességtudó kis diákok módjára, egyenes háttal ül a maga helyén. Nem néz se jobbra, se balra, az arca semmitmondó. Kifürkészhetetlen tekintettel figyel. Neki nincs félnivalója, de amióta elhagyhatta az árvaház mélyen gyűlölt falait, akad valaki, akinek hálás lehet, és akire úgy érzi, vigyáznia kell. A maga harmadéves zsengéjével ez talán nevetséges, de a hóhajú kölyök látja az idegességet a professzora szemében, látja az öklét, és látja azt a pillantást, ami csak megerősíti benne a gondolatot, miszerint idén jobb, ha soha nem hagyja lankadni a figyelmét.

Hollóhát. A vélák, és a stréber szirének gyűjtőhelye, kész vadászmező. Az oda járók zöme olyan merev gerinccel megáldott, amit kész kihívás megdönteni - de nem lehetetlen. Torz, örömtelen jókedvvel nyugtázza, hogy idén sincs ez másképp.
April idegesen gyűrögeti az ujjait és néha lopva Audryra és Mikára les. Most mi lesz? Mi lesz vele? Úristen... Halálfalók? A Roxfortban? Ez ugye csak vicc? Az első riadalom teljes egészében hatalmába kerítette a máskülönben örökmozgó, és nem épp beszari diáklányt. Most halottsápadt és az alsó ajkát rágcsálja. Még nem jutott el odáig, hogy megforduljon a fejében a medvecsapda gondolata.

Hugrabug és Griffendél. Hmm... Őket inkább hagyjuk is ennyiben.

Áh. Ami a tanári kar újdonsült tagjainak bemutatását illeti, Cedrah már ismeri őket, de azért a tőle már megszokott udvariassággal figyeli, amint megemelkednek, és azt is, ahogy a diákság reagál. Tényleg olyan, mintha az ő óráján lennének. Szórakoztató, kissé talán ironikus. Vajon azok a diákok, akik tavaly felháborítónak találták az oktatásról vallott nézeteit, most mit gondolhatnak az új tanári karról? És róla? A Halálfaló szimpatizánsról, aki mellesleg... Nos igen. A kettős játszmánál nincs is édesebb, pláne, ha közben az ember őrzi a függetlenségét. Az alkimista Foleyra pillant, aztán a mellette ülő két ifjoncra. A vacsora megkezdődik.
- Ha megbocsátanak az urak... - Dolga lenne, így ha végeztek, ő nem is fecsérelné itt tovább az idejét és a tanári asztal mögötti ajtón keresztül távozna.

Nem szereti sajnáltatni magát. Tényleg. Sokkal jobban szeret sajnálni másokat. Nagyon tudja sajnálni például azokat a szerencsétlen hülyéket, akik azt hiszik, most menők, mert van egy fain kis tetoválás a karjukon. A tanári karon végignézve szinte röhögni támad kedve. Ezek fogják őket tanítani? Ezek? A legidősebb is csak egy nyikhaj. Azért örül az ismerős arcoknak, ahogy sorra veszi őket, Foley, McGalagony, Pi...
Hé.
Állj.
HOVÁ TŰNT PITON?
Na jó, ez az egész nem vicces.
Ahogy elhalad a Griffendél asztala előtt, vet feléjük egy vágyakozó pillantást, melyet reméli, senki sem látott, és minden elegancia nélkül veti át a lábát a Mardekár asztala melletti padon, egy olyan helyen, ahol a legkisebb az aranyvérű majom per négyzetméter arány. Hát, ahogy végignéz az asztalon, nem sok maradt a köztudottan sárvérű harmadik évfolyamból, de amúgy is sokkal kevesebben vannak itt azok közül, akik szóbaálltak vele a Házban. Ott van Emily, mélységesen elfoglalva, ééés... Ennyi. (Keith-t meg inkább hagyjuk.)
Unottan könyököl az asztal szélére, és matatni kezd a kanalával. Olyan fényes, hogy még a saját tükörképét is látja benne, igaz, fejjel lefelé. Bár ha megfordítja, akkor pont jó. Csodálatos dolog ez a homorú tükör.
Amint elkezdődik a beosztás (eza kedvenc része az egészben), szederfekete szemeit az elsősökre függeszti, és igazából rá kell jönnie, hogy a kis földszintes emberkék mind mellé ülnek le, ugyanis a tanári asztalhoz legközelebb eső padnak arra a felére ült, ahová a gyerekek a legrövidebb úton levágódhatnak. Je. Némelyik bátortalanabb felé megereszt egy kósza félmosolyt, de ahogy elnézi a 100% selyemtalárokat és a pecsétgyűrűket meg a Swarovski fülbevalókat, ezek sem árvaházi lelencek lehetnek.
A beszéd kezdetekor aztán minden figyelmét új igazgatónőnek szenteli, ám az egyetlen kérdésre, mely foglalkoztatja, nem kap választ. Viszont nem kerüli el a figyelmét az, hogy a félvérek és sárvérűek (mit szépítsük) mostantól konkrétan a kastély foglyai.
Hallod?! Hol fog mostantól cigit venni?
Ezek hülyék.
Egytől egyig.
Az étvágya is elmegy.
Tölt magának a meleg gesztenyeteából, megborsozza, és az asztalra könyökölve várja hogy véget érjen ez az este is.

A vonatút Roxfortba ugyanúgy telt, mint minden évben. A hangulat mintha ugyan egy kicsit feszültebb lett volna, mint szokott, de ez engem a legkevésbé sem érdekelt. Mint rendesen, most sem beszéltem senkivel, csak ültem az ablak mellett és a tájat néztem. Bár nem sok látnivaló volt benne. Azt rebesgetik, már semmi sem lesz olyan, mint rég. Az idióta mugli nevelőszüleim miatt sajnos egész nyáron el voltam vágva a legtöbb varázsvilágbeli forrástól, de Dumbledore halálának és Voldemort hatalomátvételének híre még hozzám is eljutott. Érthető, hogy sokan félnek. Azt is mondják, a Sötét Nagyúrnak alighanem sokat számít a származás. Nem is csoda, hogy a sok kis sárvérű retteg, hogy mi vár rájuk. Ami engem illet, már azt sem értem, miért engedik vissza őket az iskolába. Mondjuk nekem mindegy. Bár még mindig nem sikerült kiderítenem, kik a szüleim, de biztos vagyok benne, hogy mindketten varázslók voltak. Annak kellett lenniük. Akkor pedig nekem nincs félnivalóm. Sőt még mardekáros is vagyok, ami szintén javítja az esélyeimet. Mondjuk eddig nem állt szándékomban Voldemortot támogatni, de ha az az oldal kecsegtet számomra több haszonnal, akkor még lehet meggondolom a dolgot. De amíg lehet, jobb kivárni, én legalábbis azon a véleményen vagyok.
Az iskolába való megérkezés után, a nagyteremben a vonaton hallható izgatott, feszült pusmogások elhaltak. Síri csend telepedett az egész helyiségre, a korábbi évek gyakorlatától eltérően. Szokás szerint beosztották az elsősöket, akik meglepően kevesen voltak és nagyrészt a Mardekárba kerültek. Úgy tűnik, elég erős lehetett az előzetes szelekció. Valószínűleg a sárvérűek eleve kiestek. Helyes. Legalább valami előnye is van ennek a helyzetnek.
Mint kiderült, Dumbledort McGalagony váltja az igazgatói székben és a tanári kar legnagyobb részét is lecserélték, köztük a házvezetőket is. Engem hidegen hagyott a dolog. Nem különösebben sajnáltam a régi tanárokat, de az újak se érdekeltek. Minden tanár unalmas. Teljesen mindegy, hogy fiatal vagy öreg, mint ahogy az is, hogy kinek a pártján áll, valakinek a valakije-e, besúgó-e vagy sem, nekem mindez tök mindegy. Az igazgató beszéde igen hosszúra nyúlt, már csak azért is, mert ismertette az újonnan bevezetett megszorításokat, melyek legnagyobb részt a sárvérűekre, kis hányadban a félvérekre vonatkoztak. Mindegy, engem ez se érint, meg ez egyébként is várható volt. Meg egyébként is, ami azt illeti, bár az új szabályok értelmében nekem továbbra is mindent szabad, amit eddig, egyébként se sűrűn kapok levelet, a karácsonyi szünetekre meg eszemben sincs hazamenni. Még az kéne csak, hogy otthon szenvedjek az unalmas mugli nevelőszüleimmel! Egy dolog zavart csak, az hogy éhes voltam. Szerettem volna enni végre. Az igazgató beszéde alatt unalmamban végig doboltam az ujjaimmal az asztalon és a mennyezeten lévő gyertyákat kezdtem el nézegetni, csak hogy lekössem valamivel a figyelmem, bár azok sem kínáltak túl sok látnivalót. Mikor ezt is meguntam, a többi diák arcát kezdtem tanulmányozni. A legtöbben idegesnek, feszültnek tűntek, némelyek arcán még mintha félelmet is fel véltem volna fedezni. Ez roppantul elszórakoztatott, éppen ezért a többiek figyelésével töltöttem a vacsora megkezdéséig hátralévő időt. Aztán az igazgató végre jó étvágyat kívánt és asztal színültig telt a szokásos finomságokkal. Helyes, legalább ezen a jól bevált régi szokáson nem változtattak. Nem is érdekelt tovább semmi, jól megraktam a tányéromat. Farkaséhesnek éreztem magamat. Annyira belefeledkeztem a jobbnál jobb falatokba, hogy csak jó néhány perccel később vettem észre, hogy a diáktársaim nagy része, a saját házam tagjait is beleértve, inkább csak turkálja az ételt, nem nagyon eszik. Furcsálltam ugyan ezt egy kicsit, de természetesen egy kicsit sem szégyelltem el magamat. Miért is kellett volna? Nem tettem én semmi rosszat. Úgyhogy egy vállrándítással elintéztem a dolgot és újra a kajámra fordítottam a figyelmemet. Ha nem esznek, hát nem esznek, az ő dolguk. Voldemort hatalma ide, szigorítások oda, én mindenesetre itt most jól fogok lakni, az tuti.

Amint beléptem a nagyterembe, felsóhajtottam: Végre itt vagyok! Ezt voltaképp nem csak az iskola miatt mondom, hogy újra látom, hanem mert a fárasztó utazás véget ért. Szörnyű, mennyire bolond voltam, hogy egy falatot sem ettem a vonaton. Normális vagyok? Azt hiszem, nem, de ezt lassan már megszokhattam volna. Alig vártam, hogy végre odaérjek az asztalunkhoz, leüljek, és ehessek. Nagy levegőt vettem, amit szép lassan ki is fújtam, a hajamat kicsit megráztam – szokás szerint -, s próbáltam normális tempóba odatrappolni a helyemre, nem pedig futni, mint valami ökör. Amint helyet foglaltam, a körmeimmel elég hallhatóan dobolni kezdtem. Nem, nem szoktam ilyen illetlen lenni, hogy a beszédeket halkan, de mégis megzavarjam. Könyörgöm! Olyan érzésem volt, mintha késsel kaparnák belülről a gyomromat. Azt hittem, menten megeszek egy tányért, csak hogy enyhítsem az étvágyamat. Már a gerincemet és a kezemet is kiropogtattam, de nem bírtam leállni; a lábam járt, mintha csak táncolni akarnék. Ingerült voltam, nagyon. Elterelő hadműveletként a leállítottam az izgő-mozgó végtagomat, keresztbe raktam, lehetőleg úgy, hogy ne rúgjam fel az asztalt, miközben végignéztem a terembe: mivel hatodéves vagyok, ezért voltak tőlem idősebbek, fiatalabbak. Mikor a tekintetem az új elsősökre siklott, mosolyra húzódott a szám – az egész nagyteremben lévő mérhetetlen rossz hangulattól eltérve: Visszaemlékeztem, mikor én voltam oly pici, mint ők. Új arcok, új barátok, új ellenségek. Minden vadonatúj. Most pedig, tessék, itt vagyok, vén hatodikos nagy lóként. Hogy repül az idő! Na, azt hiszem, kezdek átváltani nyanyába. Marha jó. A kicsik megint magukra vonták a figyelmemet: a lányokon látszott a leginkább, hogy majdhogynem reszketnek a félelemtől. Érthető. Közel ültek egymáshoz, s megpróbálták ugyanúgy elterelni a gondolataikat, mint ahogyan én is az éhségtől. A fiúk többsége nem mutatta ki az érzéseiket, bár mivel elég jó emberismerő vagyok, látom rajtuk, paráznak annyira, mint a kislányok. A mellettem ülő évfolyamtársnőm megbökte az oldalamat, jelezve, hogy ideje lenne már odafigyelnem, mielőtt kipenderítenek. Azt hiszem, hallgatnom kéne rá...

Most már füleltem: az új igazgató beszélt, McGalagony. Annyira furának és… félelmetesnek tűnt, hogy már nem Dumbledore áll ott kint, s bíztat minket. Na de kérem! Most még bíztatás sincs sehol, nem hogy a volt igazgató! Nos, mindenkit köszöntött, bár a hangjából visszatükröződő félelem. Azt hiszem, érthető, miért ilyen. Nem szívesen lennék a helyében, azon a rangon, ráadásul nem ilyenkor, mikor a harc kellős közepén – vagy még csak az elején? – tartunk. Egy kis idő elteltével bemutatja az új tanárokat. Na, mi mást gondolhattam volna… Persze, hogy újak lesznek: és mind mennyire fiatal! Alig lehetnek kettő-öt évvel idősebbek nálam, bár van, aki messze van az én korosztályomtól.
Számmisztika. Fakultációs tantárgy egy. Mivel a pedagógus férfi, ezért mélyen beszívtam a levegőt, majd kifújtam: szuper! Végre valami jó mára. Ezt úgy értem, hogy általában a számmisztikát a nők nem tudják tanítani, ámbár kinek nem inge, ne vegye magára. Remélhetőleg megint semmi gondom nem lesz ebbe a tantárgyba, mint eddig, s Mr. Ceirettre nézve úgy éreztem, menni fog a tanulás – már ha arra lesz idő… Bűbájtan, a repülés mesterségének elsajátítása, rúnaismeret, sötét varázslatok kivédése. Mind-mind olyan tanóra, amiket szeretek. Kevés olyan van, amit nem kedvelek, bár ez most mindegy. A csőrömet még mindig az böki: miért pont ilyen fiatalok lesznek az új pedagógusaink? Talán beépített emberek? Netán csak segíteni próbálnak az iskolának? Ezek a kérdések egy időre biztosan megválaszolatlanok maradnak. Mindenesetre, én megpróbálom elrejteni az ijedtségemet, s helyére erős koncentrálást szerezni a tanulásra. Ha már harc lesz, akkor készüljek fel rá, még akkor is, ha jelen pillanatban semelyik oldalon nem állok. McGalagony ismét beszélni kezdett, mire úgy éreztem, mindenki hirtelen mintha megfagyott volna. Az új tantárgyakról kezdett beszélni, de ez már nem érdekelt annyira. A gyomromba éles fájdalom nyílalt, egymás után többször is, úgyhogy próbáltam arra koncentrálni, hogy legalább a félelmem ne most jöjjön ki, különben tényleg a betegágyon kötök ki.

A számomra évtizedeknek tűnő évnyitó beszédet abbahagyták, így végre valahára nekifoghattam a kajálásnak. Jesszus! Megint le vagyok nyűgözve, hogy mennyi étel van az asztalon. Fogtam a villámat, a késemet, és szépen szedegetni kezdtem mindenfélét. Amikor sikerült lenyelnem legalább húsz falatot, szépen megtöröltem a számat, oldalra fordultam, és ismerősök ezrei tűntek fel. Látszott egy csomó mindenkin, hogy félnek. Merlin, segíts! Nem értem őket. Jó, azokat oké, akiknek valamely családtagjával történt valami, és hát velük még később tuti fogok dumálni – mert bizony én sokat szoktam hallgatni az embereket, hátha attól jobban lesznek. De a többiek…! Minek ekkora felhajtást csinálni? Most komolyan. Miért nem tudnak úgy gondolkozni, mint ahogy én? Ha aggodalmaskodnak, akkor hamarabb megölik őket. A félelmet mindenki megérzi; legyen az illető állat, ember vagy akármi. Én is félek, nem is kicsit, pedig a látszat nem ezt mutatja, no meg az előbbi gondolatmenetemnek most mondok ellent. Ki tudja, melyik pillanatban nyírnak ki, de mégis... Valahogy nem mutatom ki, se nem éreztetem, mert az olyan feltűnő. Ámbár a legjobban attól félek, elveszítem a szüleimet, a barátaimat. Lehetetlen lenne elviselni azt, hogy látom, valamelyikük előttem hal meg. Akkor sem lehet engem leállítani, ha megütik valamelyik barátnőmet - ami ritka, de már fordult elő ilyen. Kérdem én: mi lenne, ha előttem gyilkolnák meg? Egészen biztos, elveszíteném a józan eszemet, s csak az a "feladat" lenne előttem, hogy fosszam meg az illetőt az életétől. Kegyetlen dolog, de érzem. Ők a mindeneim. Nélkülük nem tudnék létezni. A gyomrom összeszorult, habár most nem az éhségtől, hanem amiatt, hogy sajnos az egészet akaratlanul elképzeltem. A sav mart belülről, s úgy éreztem, rosszabbul leszek, mint most, ezért elhessengettem ezeket a gondolataimat. Inkább azzal törődtem, akinek éppen nem volt semmi a villáján, beszédre fogjam - addig is enyhül a rosszullét. Hallani akarom mások nyarát: legyen az jó vagy rossz, én szívesen vagyok hallgató. Jómagam nem szeretek túl sokat beszélni, de ha egyszer olyan téma jön fel, ami érdekel, vagy van hozzáfűznivalóm, akkor be sem fogom. Persze, azért akkor is odafigyelek a másikra, hagyom, hogy beszéljen, bár utána lököm a sódert ezerrel. Kis idő után éreztem, jobb lenne, ha folytatnám az étkezést, különben az orvosiba kerülök pikk-pakk. Újra nekikezdtem a falatozásnak, ittam pár kortyot hozzá, aztán mikor befejeztem, magamba nagyot nyújtózkodtam. Teli vagyok! – mondtam magamba, mert a többiek még nem fejezték be. Ki tudja, lehet valakinek ez a beszólásom nem tetszene, hiszen elképzelhető, azt kapnám vissza, hogy ez olyan gyerekes, mint amikor a dolgozatoknál a kicsik azt kurjantják fel óra közepén: „Kész vagyok!” Úgy döntöttem, inkább kihúzom magamat, s újból körbelesek, aztán ha valaki a közelemből felállna, elindulnék vele a klubhelyiségbe. Jaj, atyám! Siessenek már!

Ez a vonatút sokkal rövidebbnek tűnt, mint az eddigiek. Bevallom, kicsit tartottam a gyűléstől, és hogy olyan megszorításokról fogok hallani, amik nem fognak tetszeni, és elveszik a kedvemet ettől az egésztől, de a hallottaktól nem hogy elkeseredtem volna, hanem fellelkesedtem. A kedvenc részem az volt, mikor bejelentették, hogy mostantól indokolt esetben házpontokat is le lehet vonni. A rend fenntartása, és az éjszakai járőrözés pedig már csak hab a tortán.
Boldogan szállok le a vonatról, a taláromon ott virít a fénylő prefektusi jelvény, ami megmutatja, hogy több vagyok egy átlag diáknál, bár ez eddig is nyilvánvaló volt, de most még egy ilyen kiegészítővel is meg lett erősítve.
„Prefektusnak lenni nem jog, hanem kiváltság. És ezt a kiváltságot, bármelyik pillanatban vissza lehet vonni, ha valaki rangjához méltatlanul viselkedik.” Folyamatosan ez a két mondat jár a fejemben. Felfogtam, hogy csak akkor tarthatom meg a kiváltságokat, ha alkalmazkodok, és némiképpen változtatok az eddigi életformámon. Sokkal jobban meg kell majd fontolnom mit teszek. Bár mindig is tudtam alkalmazkodni, amit már be is bizonyítottam az előző négy év alatt szóval valószínűleg most se lesz probléma.
A kastélyba vezető út most a szokásosnál kicsit unalmasabb volt. Mindenki fél, és ezt nem is titkolják. Látszik mindenki arcán. Fogalmuk sincs mi vár rájuk, de főleg azoknak van félnivalója, akik nem aranyvérűek. Egyrészről meg lehet érteni a mostani érzéseiket, de akkor is idegesítő ez a hangulat. Körülnézek és vidámságnak egy halvány jelét se látom. Komolyan, mintha kivégzésre mennének. 
Én is felfogtam, hogy minden megváltozott mióta utoljára láttam a kastély tornyait, amiket mellesleg minden évben meg akartam számolni csak sose tudok rá időt szakítani vagy éppen elfelejtem.  Teljesen más lesz mostantól az élet, és ebből egy kis ízelítőt kaptunk is a gyűlésen, de biztos vagyok benne, hogy a vacsora lesz csak az igazi. Ott lesz világos miben is más ez az új világ, mint amit eddig megszoktunk. Mindenesetre Én nem félek. Aranyvérű vagyok, Mardekáros vagyok, soha nem voltam DS tag, és soha nem szálltam szembe Tudomkivel, sőt még egy rossz szót se mondtam róla. Így szerintem alaptalan lenne tartanom bármitől is. Inkább élvezem a helyzetemet. Minden dolognak két oldala van: egy napos és egy sötét. Én pedig személy szerint az előbbit akarom nézni, hiszen annyi új lehetőség van előttem, hogy bolond lennék, ha nem arra koncentrálnék, hogy ezeket élvezzem. A félelmet meg ráhagyom a többiekre ők úgyis jobban értenek hozzá nálam. Mellesleg, amíg egy dementor sincs a közelben addig tökéletesen jól érezhetem magam.
Az út alatt azért páran megkérdezik, hogy tényleg prefektus vagyok-e. Nem, dehogy, csak azért hordom a jelvényt, mert jól áll. Nem értem, miért nem lehet elképzelni Rólam, hogy nekem adják ezt a címet. Most gondolom mindenki azt fogja feltételezni, hogy Én is Miatta kaptam meg ezt a címet, hogy csatlakoztam hozzá. Soha nem éreztem belső indíttatást arra, hogy halálfaló legyek, az valahogy nem az Én világom. Jobb szeretek semleges lenni, aztán idővel arra az oldalra sodródni, ami a legjobban megéri. De elkötelezni sose fogom Magam. Legalábbis most biztos nem.
Érzelemmentes arccal vonulok a többiekkel a Nagyterembe. Mikor belépek ide, mindig eszembe jut az első alkalom, mikor itt jártam. Teljesen el voltam bűvölve, rajongtam ezért a helyért. Most sincsenek negatív érzéseim a kastéllyal kapcsolatban, de már megszoktam már nem olyan nagy a lelkesedés, mint elsős koromban. Igaz, mindig olyan idejönni a tanév kezdetén, mintha hazajönnék. Méltán nevezhetem harmadik otthonomnak az első kettő után, bár az összes otthonom közül itt töltöm a legtöbb időt.
Már nem is kell figyelnem az utat, reflexből eltalálok a Mardekár asztaláig. Csak akkor kezdek odafigyelni, mikor el kell döntenem hova is ülök le. Tekintetem először Richit és Debbie-t keresi. Nem nehéz kiszúrni őket, a bátyám valahogy mindig kitűnik a tömegből, és nem éppen az intelligens arckifejezéséről.  Legszívesebben melléjük ülnék le, mert imádom a barátait szórakoztatni a gyerekkori történeteivel. Bár most inkább azt mesélném el nekik, hogy a menyasszonya fűvel fával megcsalta a nyár alatt, de bármennyire is nagy a kísértés, nem engedhetek neki. Most nem éppen csevegős a hangulat a teremben, és nekem is inkább arra kell összpontosítanom, ami a feladatom. Máskor is ráérek beégetni őt, mikor egy kicsit felszabadultabb lesz a hangulat. Így végül csak egy röpke mosolyt küldök a testvérem felé, majd kicsit megtisztogatom a jelvényemet. Szegénykém, még ezt a címet is Én kapom meg. Milyen igazságtalan vele az élet!
Találtam magamnak egy tökéletes helyet, ahol kényelembe helyzetem magam, majd a tanári asztal felé figyeltem. Rengeteg ismeretlen arc. Mindig mikor odanéztem, Dumbledore professzor arca volt az első, amit megláttam. Talán a szakáll tette, vagy az hogy ő ült középen? Nem tudom, de mindig olyan megnyugtató volt látni. Mint egy régi jól ismert bútordarab a szobában, aminek örülök, ha viszont látom, mert jó emlékeket idéz fel. Most viszont már nem ül ott a többi tanár között. Még mindig nehéz felfogni, hogy meghalt. Nagyon sajnáltam, hogy meghalt, de tovább kell lépni.
Teljes lett a csend, és az ajtón beléptek az elsősök. Mindig is szórakoztatónak találtam a programnak ezt a részét. Másodikos koromtól mindig fogadtam a mellettem ülőkkel, hogy melyik gyerek melyik házba fog kerülni. Most viszont úgy láttam, senki nem volt olyan hangulatban, hogy ezzel töltse az idejét. Mindenesetre Én magamban még próbáltam megtippelni kit hova fog juttatni a Süveg. Az első tíz után már nem is volt olyan nehéz megmondani. Mardekár, Mardekár, Mardekár és még több Mardekár. Mi van itt? A végén még nem fogunk elférni a klubhelyiségben. Egy ideig azt gondoltam, hogy az ős öreg fejfedő mindenkit hozzánk akar osztani gondolkodás nélkül. Felüdülés volt, mikor elhangzott párszor a Hugrabug, a Hollóhát és a Griffendél szó is az este folyamán.
A hangulat egyre idegesítőbb volt. Ez a csend, ez a depressziós kifejezés mindenki arcán már nagyon zavart, főleg hogy szép lassan átragasztották rám ezt az érzést. Próbáltam nem törődni velük, és csak egy embert figyelni a teremben: az új igazgatónkat, McGalagony professzort. Egy pillanatra, mikor ránéztem olyan volt mint régen. Ilyen sok új arc között ő volt az, aki még emlékeztetett a régi Roxfortra.
Elkezdi sorolni az új tanárokat. A névsorukba már volt alkalmam belepillantani, de a nevek nem sok mindent mondtak, az arcok viszont annál inkább. A számmisztika tanár nem nagyon izgatott. Az utána következő, a legújabb bűbájtan tanár, viszont annál inkább felkeltette az érdeklődésemet. Mi van itt? Eltörölték a korhatárt? Na akkor, ha elvégzem a hetediket, rögtön visszajövök tanárnak ezzel az erővel, bár lehet, hogy már arra se kell várni, most is beállhatnék ezzel az erővel.
A harmadik új tanárt látva felcsillant a szemem, és nem értettem hogy nem vettem észre eddig. Nem lehet igaz! Dimitrij Vulkanov is nálunk fog tanítani? Már megvan ki lesz idén a kedvenc tanárom. A lelkesedésem rögtön visszatért.
Utána még egy fiatal tanár következik. Ő még ráadásul a Hollóhát vezetője is lett. Ez már szép teljesítmény. Lehet, hogy mégis meg kellene fontolnom ezt a halálfalósdit? Elképzelem magamat, mint a Mardekár vezetőjét… Szerintem tökéletesen alkalmas lennék a feladatra.  A neve hallásból ismerős, azt hiszem jár ide egy testvére is. Nem igaz, hogy nekem se a bátyám, se a nővérem nem tud tanár lenni. Pedig milyen jó világ lenne akkor! Emlékeztető: amint ennek vége, rögtön írok egy levelet Jake –nek, hogy jövőre jöjjön tanárnak a Roxfortba.
A következő kérdés, ami felötlik bennem, hogy ki fogja tanítani azt a tantárgyat, ami számomra mindig is tanárfüggő volt. A Sötét Varázslatok Kivédését. Eddig minden évben más tanította, és mindig az döntötte el a jegyemet, hogy mennyire szimpatikus nekem a tanár. Naná, hogy Umbridge volt a kedvencem az eddigi tanárok közül, de a leghatékonyabbnak mégis az első tanáromat Lupin professzort tekintettem.  És idén természetesen megint új tanárt kapunk, ami már nem is olyan nagy meglepetés. Szerintem soha nem lesz olyan, hogy egy tanár ebből a tárgyból egynél több évig tanítson. Hamarosan fény is derül rá ki is az idei szerencsés. Angelus Mirol. A vezetéknév halltán akaratlanul is a Griffendél asztala felé fordítom a fejemet, és tekintetemmel az új iskola elsőt keresem. Úgy tűnik az ő családjának nagyon jót tett ez az új hatalmi rendszer. Ott vannak mindenhol, és természetesen vezető pozíciót töltenek be.  Nagyon irigylem Vikitriát. Milyen jó lehet neki!
Abban biztos vagyok, hogy idén jó kapcsolatot kell kialakítanom Mirol professzorral, mert kell a jó jegy plusz a házam vezetője, akivel nem árt jóban lenni. Majd próbálok rá jó benyomást tenni az órákon.
A többi tanárban valahogy nem volt sok érdekesség. A nevüket se sikerült megjegyeznem. Kettő volt, akire még felfigyeltem: az új javasasszonyunkra illetve az iskolapszichológusra. Az előbbire azért, mert az egyik kedvenc tantárgyamat tartotta. A másodikra pedig az öltözete és a megbízatása miatt is. Iskolapszichológus. Hallottam ilyesmiről, azt hiszem említették, hogy lesz ilyen, de nem hittem, hogy tényleg igaz. Valahogy mást képzeltem el erre a szerepre. Ez a nő akaratlanul is Umbridge-t juttatja eszembe.  Szóval biztos voltam benne, hogy jól ki fogunk jönni.  Még akkor is, ha nekem nem lesz szükségem a szolgálataira.
Amint az igazgatónőnk befejezte a tanárok bemutatását, az első dolgom volt, hogy pár emberről megosszam a véleményemet. Persze mikor McGalagony újra megszólalt, kötelességtudóan csendre intettem mindenkit, majd figyeltem a további fejleményeket.  A professzorasszony szájából nagyon furán hangoztak azok a szavak, amiket kimondott a különbségről, amit a vér okoz. Egy kicsit sajnáltam a fél- és sárvérűeket. Kínos lehet ezekkel a korlátozásokkal élni, de nem mindenki születhet olyan tökéletesnek, mint Én. Ezt nekik is el kell fogadniuk. Bár Én akkor is az lennék, ha nem tisztavérű mágusként születtem volna.
Ezeket a mondatokat akár a nagyi is mondhatta volna. Teljesen olyan volt, mintha ő készítette volna ezeket az új szabályokat. Annyira megfeleltek az értékrendjének. Lehet, hogy a Nagyúr titokban vele egyeztetett. Na jó, ez lehetetlen, ugyanis ő nem rajong a brit varázslókért.
Felüdülés volt hallani, hogy nem kell Etikett és protokollra járnom. Én már pár évvel megelőztem őket. Mióta az eszemet tudom, ezt tanultam szóval már Én magam is taníthatnám.  Ezen kívül azt is jó volt tudni, hogy Én élhetek, mint hal a vízben, nem ellenőrzik a levelimet, szabadon járhatok kelhetek, és haza is utazhatok télen. Ezek után már nincs okom semmiféle csalódottságra. Minden a lehető legjobban alakul. Ráadásul a vacsora is nagyon finomnak tűnik. A többiekkel ellentétben Én nagyon is élvezem a helyzetet.
-  Jó étvágyat! – Mondom ki ezt a két egyszerű szót mielőtt hozzáfognék az ízek élvezetéhez, majd belekezdek az evésbe. Közben hallgatom a többiek véleményét az újdonságokról.

Hosszú, s eseménytelen. Ez jellemezte a legjobban az utamat Londontól egészen idáig a poros kis roxmortsi állomásig. Már korán kint voltam a peronon, így lefoglalhattam a legjobb fülkék egyikét. Hetedéves létemre csak kijár már ennyi „tisztelet nekem”. S bár később a fülke megtelt csacsogó Hugrabugos és Hollhátas diákokkal, nem nagyon foglalkoztam velük, helyette inkább csacsogásukat, s idegesítő hangjukat kizárva megpróbáltam aludni. Fárasztó tanévünk lesz, nem árt ha az ember kipihenten kezdi meg az első évet. Ráadásul immár egyedül kellett szembenéznem a roxforti élettel, ugyanis barátaim nagy része elszökött. A testvérem július közepe óta nem láttam, talán elszökött, talán csak elment nyaralni, de remélhetőleg itt van a vonaton. Mindenesetre ha találkozok vele, alapos fejmosásban fogom részesíteni amiért annyi szenvedést okozott drága szüleinknek.
Hosszú, fekete s idegesítő taláromat a vállamra dobva szállok le a hűvös roxmortsi estébe, s indulok el a fiákerek felé. A levegőben már érezhető a változás, a korábbi évek hangos, kacagós vonulásaival ellentétben idén a diákok nem nagyon beszélnek. S még Hagrid is a szokottabbnál sötétebb hangon szólítja magához az elsősöket, hogy csónakkal bevigye őket a kastélyba. Egy halk –szia-val gyorsan helyet foglalok a hozzám legközelebb eső fiákerben, nem törődve azzal, hogy milyen társaságot kapok. De szerencsém van, ugyanis egy Mardekáros sincs mellettem. Hiszen nem lett volna jó rögtön fegyelmezéssel és büntetőmunkával kezdeni az évet csak azért mert egy ostoba alak belém kötött.
Ahogy belépek a nagyterembe, megtorpanok egy pillanatra, s végignézek a máskor olyan vidám termen, melynek elvarázsolt égboltja ezúttal dühöngő viharban pompázik, s mintha a gyertyák sem égnének olyan nagy fénnyel, hogy kiemelhessék a Mardekár címereit. Megnyugodva tapasztalom viszont, hogy jó pár ismerős arcot sikerül megpillantanom azok közül akikről azt hittem, hogy nem fognak visszatérni. Ennek hatására jóval boldogabban foglalok helyet a bátrak asztalánál, s udvariasan nevetek a vicceken amiket társaim mondanak, de közben szememmel a tanári asztalt fürkészem. Csupa új arc, új tanerő. A fele olyan fiatal, hogy még emlékszem rájuk mikor ide jártak.
És ekkor jönnek az elsősök, hogy aztán helyet foglaljanak a Mardekár asztalánál. Ahogy az idén várható volt. A Roxfortból Mardekár lett. Éppen ezért tapsolom én is azt a pár kis szegény gólyát, akik hozzánk kerültek. Azonban ebből is látszik, hogy az iskola megváltozott, ahogy az igazgatónő évnyitó beszéde. Komor, s bús, látszik rajta, hogy nem örül az új iskolavezetésnek. S ekkor belekezd a tanárok ismertetésébe. Ceirett, Qcross, Vulkanov, de Crasso, Mirol, Lixfise, Volkov, Swan, Gray. Csupa csupa új név, csupa csupa beépített ember a tanári álca mögött. Ebből is látszik, hogy nem egy mulatságos évben lesz részünk. Háth még mikor McGalagony kihirdeti, hogy a diákok három csoportba lesznek besorolva. Még az én állam is leesik ha nem is a csodálkozástól, hanem a dühtől. Pedig a tanárok bemutatását sikerült nyugodtan végigülnöm, annak ellenére, hogy a fele nyilvánvaló halálfaló, na és persze jó pár családtag is van köztük.
Döbbenet
s
Értetlekedés
Uralkodik az iskolán. A diákok egyszerűen nem értik miért történhetett ez. Sokan még a vacsorához sem nyúlnak hozzá. Én azonban rögtön megpakolom a tányérom minden jóval, mi szem-szájnak ingere. Hiszen eseménydús évünk lesz. Harcolni fogunk az elnyomás ellen. Nem árt ha jó kondiban tartjuk magunkat. És ennek az alapja az, hogy sose legyünk éhesek. Ki tudja mi sár, és félvérű „söpredék” meddig kapunk normális kaját…

- Nem Jules... Szó sem lehet róla!
- Anya, ne csináld már, lassan felnőtt leszek! Igenis jogom van oda menni, ahol úgy érzem, biztonságban vagyok!
- Hah, hogyne! Nagyon lassan leszel csak felnőtt, és fogalmad sincs, hogy hol vagy biztonságban.
- De igen. A Roxfortban, és ezt Ti is nagyon jól tudjátok!

---

Esőcseppek csúszkálnak a fiáker ablakain, ahogy az rázkódva szállít fel minket a kastélyhoz. Újra meg újra lepergett előttem a jelenet, amiben vitatkozom a családommal, hogy vissza kell jönnöm; eszembe jutott, mennyit hazudtam nekik. A Roxfort természetesen már egyáltalán nem volt biztonságos. Jeges görcsök rántották össze a bensőm, ha arra gondoltam, mik várnak rám idén; mikor Dumbledore professzor halálára gondoltam. Gyakorlatilag csoda lesz, ha túlélem az évet, de ha otthon maradok, nagy valószínűséggel még kevesebb esélyem lett volna megérni a következő születésnapomat, nem beszélve a családomról. Ők legalább viszonylag biztonságban vannak, én legalábbis így gondolom. Sikerült rávennem őket, hogy menjenek külföldre, és annyit hazudtam, mint régen nem. Már nem is zavart. Üres voltam, megtört.
A kocsiban szintén sárvérű söpredék üldögél, szintén némán, szintén halálra váltan. Nem tudom, őket mi vagy ki vette rá, hogy visszatérjenek a hajdan biztonságot és védelmet nyújtó kastély falai közé, de most először életemben nem is nagyon érdekelt. Saját életemen törtem a fejem. Elgondolkoztam, hogy vajon mennyiben változtatja meg majd ez az év az egészet, és meddig tart majd ez a terror. Csak abban vagyok biztos, hogy számomra nem sokáig, mert így vagy úgy, de képtelenség lesz engem bezárni és fenyíteni... Ha kell, önkezűleg vetek véget az életemnek, de nem fogom sokáig tűrni, hogy úgy bánjanak velem és a társaimmal, mint a korcsokkal. Lehet, hogy a Hugrabugban vagyok, de nekem is van szívem, ami dobog, és nem hagyom, hogy elhallgattassák...
Begördülünk a kastélyhoz. Nincs zsivaly, nincs barátságos hátbaveregetés, nyári élménybeszámoló. Mindenki tisztában van vele, kivel mik történtek, és senki sem akarja még egyszer hallani, a saját tragédiáink éppen elegek. A Roxfortban nincs elég hős ehhez.
Kilépek a fiákerből, és elgondolkozom, milyen sokan láthatják a thesztrálokat a kocsik előtt. Nekem szerencsém van. Még mindig láthatatlanok számomra, de látom, milyen sokan rázkódnak össze és kerülik tekintetükkel a kocsik előtt álló sötét teremtményeket. Nyelek egyet, és kilépek a kocsiból. Egy kis másodikos száll ki mögöttem, remegve ér földet, majdnem összeesik. Bal felől gúnyos kacagás hangzik fel, de nem nekünk szól. Ez csak az aranyvérűek dala nekünk, az aljanépnek. Nem foglalkozom vele, lesz időm hozzászokni. A víz ömlik, de villámnyi fény sincs, ami megszakítsa az egyhangú, lelombozó esőfüggönyt. Nem teszem fel a csuklyám, úgyis elázott az is. Lassan követem inkább a befelé áramló tömeget. Az én lábam is remegni kezd.
Odabenn mellbevág a változás. A lelkem mélyén azt reméltem, hogy talán ha belépek az ismerős falak közé, megnyugszom egy kicsit, de látva, hogy a négy asztal közül csak az egyiknél teljes a létszám, és ott is csak majdnem, alig kapok levegőt. Legszívesebben ordítanék, kirohannék az esőbe, és üvöltve hívnám ki magam ellen az összes szemét, romlott alakot, aki ezért felelős... Kár, hogy nem vagyok elég bátor hozzá. Ehelyett remegő tagokkal sétálok az asztalomhoz, ami feltűnően hiányos. Nem nézek senkire, és tudom, hogy rám sem néz senki. Jules Shine Kingwoods a tisztavérűek számára mostantól láthatatlan, ha csak nem akarják elveszíteni a szemük világát. Teljes letargiában fordítom mereven a fejem a tanári asztal felé.
Csupa új arc. Fiatalok, középkorúak, öregek... Gonoszok. Egyik-másik pofaszerű fején megakad a tekintetem. Egy szépvonású nő eszelős tekintete úgy simogatja a tömeget, mintha farkas lenne a vágóhídon. Egy másik a kviddicsmeccsekről rémlik, mit keres vajon itt? Az ő tekintetében nem sok intelligenciát vélek felfedezni, de lehet, hogy csak unatkozik. Gyorsan végignézem, mi vár rám idén, majd visszafordulok az asztalom felé, és magamba zárkózom. Kezem ökölbe szorul az asztallap alatt, nem is hallom az új igazgató szavait. Úgyis tudom, miket várhatok el idén, és hogy a bejelentett dolgok fele egy része bizonyos embereknek úgyis figyelmen kívül hagyható, míg másokra extrán vonatkozik.
Üveges szemmel meredek magam elé, de mélyen belül sikítva átkozom a napot, mikor Voldemort és a többi ocsmány, torz lelkű szörnyszülött a világra jött.

   - Pffh.
   Neem, ez még nem a végreakció. Még csak most ültem le. Ez még csak egy szelíd véleménynyilvánítás a tanári karra vetett első pillantás után. A jól megszokott gárdát alaposan átrostálták és kicserélték, állapítottam meg magamban, és ahogy alaposabban szemügyre vettem az arcokat, elharapódzott bennem a rossz előérzet. Az a magas, gőgös fejű alak például egyáltalán nem néz szebben Pitonnál, és ha belegondolok, hogy Pitonban még csak nem is a nézése volt a legrosszabb, akkor kiadós okot szolgáltatok magamnak egy keserű grimaszra. És a többi fekete taláros, gonoszan somolygó, sunyi alak, már a szemük se áll jól, ahogy apám mondaná – csak úgy árad belőlük minden, ami negatív. A régi jó becsületes ipsék pedig, mint Foley vagy Bimba, olyan keserűen néznek maguk elé, hogy az már Dumbledore temetését idézi. Az eddigiek során nem pertuztam különösebben a tanárokkal, de most úgy szétáradt bennem a buzgó rokonszenv, szeretet és szánalom, hogy kedvem lenne az összeset végigölelgetni. Hiszen milyen gyomorforgató lehet már csak ezek között az undorító alakok között ülni is – nem csodálkoznék, ha tartanák a talárjuk ujját, nehogy hozzáérjen a szomszéd kollégáéhoz.
   És kicseszettül csönd van.
   Nem merek hozzászólni a szomszédomhoz, hogy a talárom szegélyén ül. Pedig ilyenkor már zajos nemtetszéskinyilvánítások közepette elküldtem volna valahova.
   Háát, hadd üljön rajta szerencsétlen. Ahogy látom arca zöldes színéből, biztos mugli születésű. Most, hogy így belegondoltam, szívesen a feneke alá gyűrném az egész ruhatáramat, ha az segítene rajta. De gondolom nem sokat.
   Aztán a szívbaj jön rám. (A mai nap egyébként már másodszor.) Pedig csak az elsősök toppantak be Hagriddal... Ha a helyükbe gondolom magam, olyan érzés lehetett most bejönni a Nagyterembe, mint egy hatalmas kriptába. Aki nem szomorúan néz, az vagy elképedt, vagy könnyes a szeme az indulatoktól. Néhányan még pusmognak, de bizos nem arról, hogy hány hellyel fognak az idén lejjebb csúszni a tabellán a Chudley Csúzlik. Pedig amikor én voltam elsős... Milyen szép is volt! Úgy hasra estem a Süveg előtt, hogy az egész terem nevetésre fakadt, de még McGalagonynak is megrándult a szája szeglete egy mosolyra. Már akkor tudtam én, hogy szeret engem az öreglány, csak éppenséggel ő azóta is rendíthetetlenül titkolja.
   Most meg olyan arccal ül az igazgatói székben, mint aki butykornyálat nyelt. És nincs nevetés, a diákok nem a Mézesfalásban kapható legújabb fajta édességekről beszélnek, nem mesélik lelkendezve a nyári élményeiket és nem dobálják egymást röptetett kiskanalakkal.
   És a csekély bátor griffis embert termő beosztás után McGalagony elkezdte bemutatni az új tanári kart. Én igazán nem vagyok az az agresszív alkat, de az ispektor bemutatásánál olyan hangosan belekönyököltem az üres tányéromba, hogy olyat kondult, mint amikor belerúgok egy fémplacnyis lavórba. Éreztem, hogy több szempár is felém fordult a környező berkekből - mondom éreztem, mert a szomszédom lenyomta a fejem az asztal alá. (Utólag egy villát is lehajított nekem, a megfelelő alibi érdekében.) Úgy tűnt, hogy a pódiumig nem hallatszott el a zaj, mert később a többiek eskü alatt bizonygatták a klubban, hogy egy tanár sem nézett fel.
   Ha tudtam volna, hogy még csak ezután következik a java, akkor nem nyomom le a műsort időnek előtte. Persze, gondoltam én, hogy mindenféle gusztustalan változás lesz a rendszerben, de én naiv azt hittem, hogy csak a mugli születésűeket fogják érinteni. Hát nagy francokat!
   Most már az atyaúristen sem tudta volna letörölni a felháborodást az arcomról. Csoportok, kasztok. (Látni McGalagonyon, hogy legszívesebben szemen köpné magát, amiért ilyesmikről beszél.) Méghogy kötelező átnevelési program! No, meg fog ám ezeknek gyűlni a bajuk a magamfajtákkal, azt már előre látom. Méghogy kötelező átnevelési program, megáll az  eszem... És még a leveleinket is átnézik?!
   Nem, An, nem pattansz fel, nem csapod földhöz a szomszédod tányérját és nem balhézol... Nem, nemm, nemm... Mély levegő...
   Első indulatomban olyat rúgtam a velem szemben ülő Damien lábába, hogy már azelőtt belesajgott a szívem, hogy ránéztem volna, hogyan reagál. - Véletlen volt – suttogom neki letörten egy bűnbocsánatért esedező mosoly keretein belül. Úgy rámtört a lelkiismeret-furdalás, hogy ezek után már nem is hallgattam a beszédet, teljesen figyelmen kívül hagyva azt a részt, miszerint tilos lesz a mugli születésűekkel szóbaállni. Meg a szünetekre vonatkozót is. (Ha a közeljövőben kiütközne tudatlanságom ezeken a tereken, biztos akad majd egy kedves iskolatársam, aki veszi a fáradtságot, hogy egy tarkonütés kíséretében fáradtan elmagyarázza nekem a jelentéktelen külvilág rigolyáit.) Csak bámultam magam elé, kavargó gondolataim tömkelegétől zúgni kezdett a fülem. Túl jóhiszemű voltam, ez volt az alaptétel. Persze, az optimizmus ilyen zavaros időkben jól jön, de lassan kezd engem is komolyan ledöbbenteni a dolog.
   Hát nem csak riogatás volt a sok mende-monda... Egy szót sem hittem el. Nem voltam képes felfogni, hogy még egy olyan überbiztos helyet is, mint a Roxfort, megszállhat a sötétség. Ez már korántsem volt tréfadolog. Valami keserű elszántság bontakozott ki a lelkem mélyén. Hirtelen eszembe jutott az elvarázsolt érmém, ami valahol a csomagjaim között hánykolódik. Talán már meg se találom, ahogy magamat ismerem...
   Az egész evészeti aktus alatt nem néztem fel a tányéromból. Az üres tányéromból. Nem ettem semmit, és ez több, mint öt éves roxforti pályafutásom során egyetlen egyszer sem fordult elő. (Itt szeretném megjegyezni, hogy a vonaton belapátolt három adag tökös derelye ebben nem játszott közre.) Egyébként sem sok evőeszközt hallottam csörömpölni a teremben – kinek lett volna étvágya?
   Lássa a világ és járjon csodájára: Anette Awenmore-t letaglózta a tanévnyitó „lakoma“. A végén szó nélkül, sértődött keserűséget idéző állandó grimaszba rándult arccal, zsebrevágott kezekkel csámpáztam ki a teremből.

Miért nem mehet minden simán?
Tehetné fel magában a kérdést Shaelynn, akinek menekülési kísérlete csúfos kudarcba fullad, mert nem elég, hogy csuklójára ujjak feszülnek, de még a véletlenül megbillentett Bennett is kapaszkodónak nézi a haját.
- Aúh... te normális vagy? - méltatlankodik fennhangon, s a haját markoló kéz csuklójába kapaszkodik, körmeit pedig igyekszik belemélyeszteni a srác bőrébe. Szemöldökeit összevonva, arcát grimaszba torzítva ágál az ellen, hogy visszarángassák. Egyáltalán gőze sincs, hogy mit akarnak tőle a mardekárosok. Ajkait összeszorítva próbál megsemmisítő pillantásokat vetni a duóra, először is mindenképpen az épp arcába mászó Fitzroyra. Kezét megpróbálja kitépni a fogásból, ám olyan szoros bilincsben van, hogy ez a kísérlete sem sikerül. Az atrocitásoknak itt természetesen itt még nincs vége, Shay csak áll, egyre inkább ledöbbenve hallgatja a szónoklatot, ám képtelen végighallgatni anélkül, hogy fel ne nevessen az elhangzottakon.
- Pfff... na ne röhögtess... - puffog, közbeékelve némi epésnek szánt megjegyzést - ...attól aztán nem kell tartanod, hogy egy csöppnyit is felsőbbrendűnek tartalak... - jegyzi meg mély, ellenséges hangon, zöldjeivel Gary szemeibe nézve. Egyre inkább idegesítő a helyzet, s ami főbb kétségbeejtő, hogy ilyet megengednek maguknak a nagyterem színe-java előtt. Az meglehet, hogy egyeseknek mindent szabad, ez tart odáig, hogy korlátlanul élvezhetik a kastély adta lehetőségeket, esetlegesen komolyabb következmények nélkül átkozódhatnak, ha úgy tartja kedvük. Újra és újra megpróbálja kirángatni csuklóját a mardis szorításából, le sem reagálva, amiket mond neki. Hallani hallja, érteni érti, de egyelőre úgy van vele, hogy dugja oda az ajánlatát, ahova a lány gondolja. Mint valami lóvásáron úgy passzolja át aztán Bennettnek, aki most tesz csak igazán tanúbizonyságot arról, hogy az aranyvérrel átitatott agyban nincs feltétlenül több ész. Talán ez a génhibája eme fajnak, akik felsőbbrendűnek hiszik magukat... hát... minél magasabban van az ember, annál nagyobbat tud bukni. Lesajnáló vigyorral ajkain hallgatja végig a megdöbbentően idióta jellemzést, melyet ha nem rá nézve tenne talán magára sem venne. Megpróbál elhúzódni a nem kívánt kontaktus elől, de nem tud túlságosan, mert a nagyérdemű publikum magasról tesz arra, hogy mi folyik a közvetlen közelükben. A távolodás nem jön össze, s Austinnak sikerül Shay talárját valamelyest szétnyitni, ezzel kapva meg a sóvárgott jobb belátást.
- Gratulálok Bennett, örülök, hogy megtanultál értelmes mondatokban beszélni, de egyáltalán nem vagyok kíváncsi az amúgy igen csak helytálló ÖNjellemzésedre... - nem fél ő az ilyen kőagyúaktól, akik maguktól ennyire el vannak ájulva, aztán képtelenek azt helyesen leírni, amit a szemükkel látnak. Ha pedig sértegetni akar, talán inkább a hiányosságokkal kellene esetlegesen foglalkoznia, nem pedig ostobaságokat beszélni, mint ahogyan teszi. Ez a leírás inkább illik egy orangutánra, mint a jelenlevő hugrabugosra. Mondandója végén kiemeli az 'ön' szócskát, majd elmosolyodik, s cinkosan rákacsint a srácra. Az álla alá kapó kezet reflexből elüti, nem holmi játékszer ő még, a Mardekár díszbikájának számára sem. Nem követi figyelemmel, ahogy köröz körülötte, mint valami mániákus, hát igen láthatóan nem sok lánnyal kerül kapcsolatba, s csak így képes kiélni magát. A megjegyzésre nem reagál, de komolyan gondolkodóba ejtik az elhangzottak. Tényleg, mi lenne, ha csak úgy bepancsolna egyet a lassan már nyálát csöpögtető mardekárosnak.
A vérbesorolásra cinikusan felvonja a szemöldökét, majd egy fintort követően sikerül lenyelnie a választ. Nem akar ennél nagyobb bajba keveredni, és nem akar az első büntetett lenni, pedig szívesen megjegyezné a hetedikesnek, hogy ő pedig leginkább egy trollra hajaz, így a mutatottak alapján. Nem akar, de a két srác nyomulása lassan belekényszeríti abba, hogy önvédelemből cselekedjen. Amikor Bennett ismét az állát emelné meg ismét elhúzódik, egy az egyben úgy méregeti, mint egy hibbant idiótát. Megrázva a fejét dugja vissza pálcáját a helyére, pedig nagyon szívesen elintézné a srácnak, hogy a legközelebbi kisdolgát már nagyító és csipesz segítségével végezhesse el. De nem, túl kegyes, egy gyors pillantást vet Fitzroyra, majd igyekezve kihasználni a kínálkozó lehetőséget ellép kettejük közül, s megpróbál lelépni.

Komolyan, életemben nem láttam még ilyen lassú népet. Az egyenes ülésből az lett, hogy illetlenül a könyökeimet az asztalra támasztottam, miközben a mellettem elhelyezkedő Julesre futott a pillantásom. Hatodik éve, hogy ismerem, de ennyire kiborulva még életemben nem láttam. Talán otthon történhetett vele valami? Összeveszett a kelleténél jobban a szüleivel? Vagy talán az öccsével? Esetleg valami más? Pasi-ügy? Halkan felsóhajtottam, hiszen sosem szerettem, ha valaki üres szemmel mered maga elé, aztán megböktem az oldalát. Nem mozdult, még mindig az asztallapot nézte, ezért közelebb csúsztam mellé, s magamhoz öleltem.
- Hé! Te lány. Mi a baj? Csak nem elrontottad a gyomrodat? – kérdeztem aggódó, mégis mondhatni mosolygós hangon. – Ha gondolod, és jól laktál, elindulhatunk a hálókörletbe, közbe még mesélhetsz is a nyárról, vagy arról, éppenséggel mi bánt. Tudod, nekem bármit elmondhatsz, csajszi! – Rákacsintottam, és úgy láttam, valamennyi életet sikerült belelehelnem.

Mellékesen… elképzelhető, hogy a sok haláleset, a változások miatt lehet ilyen a kedve. Istenem, hát mi más is lehetne?! Annyira idióta vagyok! Ő nem az a pillanatok-alatt-kiborulok leányzó, szóval tuti ez van a dologba. A fejemet teszem rá!

Miután elengedtem Juet, úgy gondoltam, még száz százalék, hogy egy falatot sem evett, ezért a kezébe adtam egy kést meg egy villát, ami a tányérja mellett hevert, várva, hogy végre használatba vegyék, s a kezeibe nyomtam.
- Tessék enni, különben bajok lesznek! Nincs kedvem bevinni már az első éjszaka az orvosiba, gyomorgörccsel meg mindenfélével – vigyorogtam rá barátságosan, hogy tudassam, nem görénykedésből mondtam, hanem mert tényleg aggódok érte.

Eldöntöttem: Ma este az a becses feladat vár rám, hogy minden baját, gondját, érzését meghallgassam a barátnőmnek, mert akármilyen rossz is a helyzet az iskolában, nekem muszáj feldobnom a hangulatát; ha törik, ha szakad.

;; akárki, akit megtisztelhetek társaságommal
Endorius

A vonat út, mintha most rövidebb lett volna, mint máskor. Mintha minden, ami eddig volt megváltozott volna. Talán a Nagyúr az idővel is tud játszadozni? Most már vajon mindent ő irányít majd? Az képtelenség lenne, s kicsit önző dolog is.
A fiákerben mindenki némán ült, s most senki sem fecsegett. Egyetlen egy lány sem vihogott fel hangosan és idegesítően és egyik elsős sem kezdett el meséket mesélni a híres Dumbledore professzorról. Hiszen minek? Ő már a múlté, ő már halott, s senkit nem érdekel. Mindenkit az új világ érdekel, legalábbis így emlegetik mostanság. Egyesek félnek, mások ünnepelnek.
A vacsorán most nem tartottak ünnepélyes beszédet, szinte mindenki feketébe volt burkolózva és a kis elsősök is a mardekár házat gyarapították újonnan. Ria arcán egész végig mosoly ült, s örömmel vélte felfedezni, hogy egyes mugli ivadékok még csak nem is próbáltak visszajönni az iskolába. Jobban is tették, mert itt bizony kegyetlen sors várna rájuk, de talán még mindig jobb, mint a külvilágban.
A tanári kar szinte teljes mértékben kicserélődött. Astoria pár embert már ismert, ha nem is személyesen, de névről igen. Tristram, Angelus és persze ott van Tara és Brandon. Talán ez az egyetlen ok, hogy érdemes volt visszajönni ide, hisz nem ő az egyedüli szolgáló, akinek itt kell töltenie ezt az évet is. Utána még egyet és vége, végre 100%-an is a halálfalók közé léphet.
McGalagony hangja néha-néha furcsán elbicsaklott, mintha félne. Éppen ekkor közölte mindenkivel, hogy három csoportra bomlik a Roxfort. Az aranyvérűekre, a félvérűekre és a sárvérűekre. A szabad kimenő jól hangzik, s Ria a fejében már tervezi is, hogy mire fogja felhasználni a szabadságát. A korlátozott jogkör minden mardekáros ínyére válik.
- Jó étvágyat - hangzik fel, s még mindig mindenki hallgat. Az étel az asztalon terem.
Astoria nagyon válogatós, de felállni evés közben nem illik és beszélgetni sem igazán. Undorodva nézett végig a diákseregen, akik mind nyitott szájjal ettek, mert hogy közben ők maguk is beszéltek. Legszívesebben felállna és mindenkit faképnél hagyva elrohanna a klubhelyiségbe, de még is csak ennie kéne valamit, hisz így is olyan vékonyka. De semmiképp sem volt hajlandó étel után nyúlni.
Újra kíváncsiskodva végig fürkészett mindenkit. Az összes asztalnál ülő varázslótanoncot, mintha a szemével átkozott volna, s nem csoda, mert először a Griffendéles asztalt méregette.
Potter sehol sincs. A véráruló Weasley és a sárvérű kis Grangerrel együtt elmenekültek. Nem csoda, hiszen félnek, mert mindenki őket keresi, különösen Harryt.
Mindenkiről lerí kit védelmez, s melyik oldalon áll. A szomorúak, a félő tekintetűek, Dumbledore-t gyászolják, s a Potter kölyökben reménykednek. A boldogok, a büszkék, pedig Voldemortot ünneplik. Mindenki más-más. De mi van a semlegesekkel? Egyáltalán létezik olyan, aki nem tudja eldönteni, hogy melyik oldalon álljon? Persze. Általában olyanok, akik tudják, hogy származásuk miatt semmi kárt nem tehetnek bennük, de más rabszolgájává sem vállnak - pedig egy idő múltán muszáj lesz.
A lány tekintete végül a Hollóhátasok asztalánál ragad. Megpillantja unokatestvérét, Endoriust, aki kedvtelenül kezd neki az étkezésnek. Astoria és Endorius sosem hangoztatták, hogy rokoni szál fűzi őket össze. Elég régen volt az utolsó közös együtt töltött délután a rokonokkal. Valamiért Alexa (End édesanyja), teljesen különbözött Ria apukájától. Szerették egymást, mint testvérek, de sosem volt titok, hogy Astoria édesanyját ki nem állhatta. Ezért is van az, hogy nem sűrűn futnak össze, hiszen egyikük erőssége sem a jó pofizás.
A lány, amikor már mindenki befejezi a vacsorát, elindul az unokatestvéréhez. Szinte libben, s olyan nesztelenül lépeget, hogy az egyik hollóhátas fiú, aki amikor Ria megszólalt, kicsit felugrott ijedtében.
- Üdv újra itt Endorius! - köszöntötte, majd a prefektusi jelvényt megkocogtatva ismét szóra bírta ajkait. - Remélem az idén is csak tanulással töltöd az idődet, mert jól tudod, hogy mint prefektus, igen nagy szerepem van a házpontokat illetően - mondta, s egy sunyi mosoly jelent meg arcán.
Mielőtt újra felszólalhatott volna egy kérdés üti meg a fülét.
- Hát ilyen hamar elküldenél? Mindösszesen csevegni jöttem egy kicsit, hiszen olyan keveset beszélünk, tudod most már kicsit erősebbre kéne fűznünk a rokoni szálainkat - mondta kuncogva és kérdezés nélkül helyet foglalt az egyik fiú mellett. A fiúnak természetesen leesett az álla és gyakorlatilag mindenkinek, aki látta, hogy a lány a hollóhátasok asztalához keveredett. De a lány nem nagyon izgatta a sok szempár, ami rávetődött a hirtelen döntése miatt - szerinte ugyanis ez egy megbocsájtható dolog részéről.
- Hogy van édesanyád? - érdeklődött végül.
Alexa Greengrass, mert számára sosem lesz Samlard, mindig is szimpatikus volt Ria számára.

Dementorok.
Hirtelen ez a gondolat kúszik be a fejembe. A dementorok képesek lennének, és kicsinálnának, de biztos, hogy beleőrülnék, ha most megjelenne egy, és az amúgy is kihűlt lelkemet megszorongatnák. Csodálkoztam is, hogy nem láttam egyet sem, mikor az iskolába jöttünk. Ahogy az asztalnál ülök, fel sem fogom, hogy végül felkerülnek az asztalra a finomabbnál finomabb fogások, ahogy szoktak. Hiába kúszik be az orromba a pulykasült illata, a leves finom gőze, nem érzek belőle szinte semmit.
Nem tehetek róla... Annak ellenére, hogy időm nagy részében a derű és a béke megtestesítője vagyok, ha valami bánt, akkor azt nem heverem ki egyhamar, és egyáltalán nem megy könnyen. Segítség nélkül pedig biztosan nem, márpedig itt, a szokatlanul kevés diák ellenére is nagy a nyüzsgés, pláne a zöldmintás talárok körében. Nem kell odanéznem, hogy tudjam, a Mardekár asztalánál a legtöbb arc ugyanolyan, mint mindig: gőgös, arrogáns, ravasz, és most már fölényesen elégedett is.
Csikorognak a fogaim az üres számban. Eszembe sem jut, hogy egyek. Egyszerűen ebben a pillanatban nem tudom elfogadni a helyzetet, és elmerülök a dühös fájdalomban, ami egy részről jól esik. Önző módon magamba fordulok, és nem vagyok hajlandó kifelé tekinteni. Bánt, amit látok. Mégis, elég egyetlen mozdulat, hogy kizökkenjek a lidércnyomás-szerű sanyarúságomból.
Nina könyöke a bordáimat csiklandozza. Tavaly egy ilyen manővertől sikítva ugrottam volna fel, hogy aztán bosszúból borsóval dobáljam meg, vagy hasonló. Idén erről szó sem lehet. Egy összerándulás jelzi csak nekem is és neki is, hogy észrevettem, és hogy célbatalált. Fáradtan pislantok rá, és hitetlenkedve nézem, hogy csacsog.
Hát lehet az, hogy valaki, aki nem élvezi a jóhírű aranyvérű felmenők védelmét, ilyen vidáman beszélgessen? Látom rajta, hogy aggasztja a viselkedésem, de nem is nagyon értem, miért. Tudja, hogy sárvérű vagyok, akkor hallania kellett, hogy ez mit jelent. Pár pillanatig csak nézek rá, aztán mereven visszafordulok az üres tányéromhoz.
- Hát igen... A gyomrom felfordult, az tény.
Persze nem a kajától, hanem a terem nagy részét elfoglaló ocsmányságoktól. És hogy ne kelljen szavakkal magyaráznom tovább, csak biccentek a Mardekár asztala felé, ahol valaki épp teli szájjal kacag, na meg a tanári asztal felé, ahol alig ül valaki a régi felállásból. Szegény, szegény McGalagony...
De Nina rendíthetetlen. Áthajol előttem, és a kezembe nyomja az evőeszközeimet. Olyan gyors és határozott, hogy időm sincs tiltakozni. Mire normálisan meg tudom fogni, a tányérom máris tele van mindenféle roxforti különlegességgel.  Meglepve, aztán hálásan pillantok szomszédomra. Inkább nem teszem hozzá, hogy szívesebben lennék kómás állapotban a gyengélkedőn, mint ébren itt. Annyira igyekszik, hogy kis híjján meghatódom, és inkább nekiállok enni.
Nem nagyon van étvágyam, hamar végzek, és már csak turkálok a vacsorám romjai között, és kezdenék visszasüllyedni a mélabúba, mikor Nina keze rákulcsolódik a karomra, és már visz is magával.
- Hé! Még nem is... végeztem - az utolsó szót halkan mondom ki, mert úgysem igaz. Egyszerűen csak nehéz helyet változtatni, és megint szembesülni a terem hiányosságaival. A tanárok némelyike megvetően figyel minket, ahogy a Hugrabug asztalától felemelkedünk. Hát még ha tudnák, hogy nem csak a bénák házában vagyok, ráadásul sárvérű is... Nina szótlanul visz magával. Az asztalok közt lavírozva észreveszek pár ismerős arcot, akiknek hamuszínű arccal, erőltetett mosollyal biccentek. Nem tudom magam meghazudtolni, még ilyen helyzetben is igyekszem kellemes benyomást kelteni, amolyan Jules-ost. De nem vagyok túl hiteles, és ugyanolyan hamis mosolyokat kapok viszonzásul.
- Nina - fordulok sóhajtva barátnőmhöz, aki olyan elszántan húz maga után, mintha az életem múlna rajta. - Nem kell ezt csinálnod... Tudod, hogy nem szeretek panaszkodni. Amúgy sem bánt semmi... különös - nyögöm ki. Végülis igazat mondok. Nem hinném, hogy szokatlan tünet a melankólia. Olyan gyorsan loholunk, hogy nincs is időm a szokásos év eleji gyönyörködésben. A klubhelyiség hívogató foteljei nem változtak. Vajon a hely varázsereje védte meg magát, vagy egyszerűen lealacsonyítónak találták, hogy itt munkálkodjanak?

Végig fut a hideg a hátamon.
Legszívesebben felmennék a hálókörletbe, hogy beborulhassak a puha párnák közé, és aludjak egy jót. Kissé fárasztó volt az út – persze maga módján – Mr. Kötőhártyával, de legalább rájöttem, hogy így civilben nem is olyan langaléta, mint amilyennek mondtuk.
De a legrosszabb az egészben, hogy valójában bármire gondolok, mégis a Roxfort mostani látványa elveszi minden jókedvemet. Emlékszem ezelőtt alig vártam, hogy belekóstoljak a frissen sütött almás pitébe ami – legalábbis szerintem – minden este fénypontja volt, most mégis úgy érzem, egyetlen falatot sem tudnék letuszkolni a torkomon. Tenyeremmel támasztva arcomat könyöklöm a sötétszín asztalon, és néha hol diáktársaimra, hol pedig a tanári karra szegezem tekintetemet. Ugyanúgy, mint a többi diák türelemmel hallgatom végig ahogyan az elsősöket sorra beosztják a Mardekárba.
Kezdődik...
És folytatódik a tanári karon. A fagyos és komor tekinteteken, amelyek közül néhány igen megnyerő, de nem szívesen húzogatnám fel az ingük ujját, hogy elkiáltsam magam: Bingó! Mert megeshet, hogy lenne néhány találatom.
Mcgalagony folytatja a beszédet. Hangja búskomor, és arcán is látszik, hogy idén korántsem lesz minden rendben. Bár szemeim néha felcsillannak az újdonsült tanárok láttán, ám mégis. Valahogy a kedvem, most elkezdett zuhanni a lejtőn.
Egyáltalán mi lesz velünk?
Erre senki sem válaszol?
Vagy talán már abba is beleszólnak, hogy hogyan vegyük a levegőt, hogyan járjunk és beszéljünk csak mert…áhh, nem érdekes.
Sóhajtok egyet, és hatalmas szemeimmel elkezdem az asztalon heverő kupámat bámulni, melyben tisztán kivehető a fejem elnyújtott tükörképe
Remek.
Már most érzem, hogy az idei év milyen izgalmas lesz. Legszívesebben rányújtanám a nyelvemet saját képemre jelezvén, hogy hányingerem van az egésztől, de inkább nem teszem.
Még a végén…
Inkább próbálkozom az almás pitével.

(http://www.kepek.us/images/jsfi55qajekna2r5lfrs.png)
.,azaz Ria *..*

Bárkinek

A vonatút után feszültem léptem be a Nagyterem ajtaján, s ezzel talán nem egyedül voltam így. A legtöbb társamon is látszott az izgalom, de nem az olyasfajta, amikor valamit már nagyon vársz, és ezért vagy izgatott. Nem. Ez olyan volt, amikor az ember nem tudja, hogy mi vár rá, s ettől talán még fél is. Vajon minden teljesen meg fog változni? Valószínűleg. Dumbledore meghalt, Voldemort pedig visszatért, s ez azt jelenti, hogy már semmi nem lesz a régi.
Idegesen foglaltam helyet a hugrabug asztalánál, immáron hetedévesként. Már csak egy év és kiszabadulok innen. Ebben csak az a rossz, hogy Chrisnek viszont még két éve van hátra. Nem is tudom mi lesz velünk abban az egy évben. De ez még amúgy is odébb van, most a jelen a fontos, és az, hogy megtudjuk az új szabályokat.
Senki nem beszél, az egész termen eluralkodott a csend, s ezt az időt arra használtam fel, hogy megvizsgáljam az asztalokat. Sok ismerős arcot láttam, de ez a kép hiányos volt. Sokan nem tértek vissza a Roxfortba. Vajon velük most mi lehet? Töretént velük valami, vagy már nem akartak visszajönni az iskolába? Nem tudom. De nem is értem rá ezen gondolkozni, mivel McGalagony belekezdett a beszédébe az elsősök házakba osztása után. Nem sokáig tartott, amíg rátért a tanárokra. Nagyjából csak egy-két tanár volt, aki régebben is itt tanított, a legtöbb helyét most ismeretlen boszorkány vagy varázsló vette át. Még mindig feszülten figyeltem. Számmisztika, bűbájtan, rúnaismeret, SVK. Ezek után jött az etikett és protokoll, az iskolapszichológus és az inspektor.  McGalagony bemutatta azt az embert, aki a rendre fog figyelni. Brandon Grayt. Mikor megláttam, hogy kihez is tartozik ez a név megdermedtem. Ugyanis ő volt az a férfi, aki a nyár folyamén először olyan kedvesnek bizonyult, de hamar megmutatta valódi énjét, ami csöppet sem volt kellemes. De egyáltalán mit keres itt? Egyszerűen lehetetlen, ez képtelenség. Éreztem, ahogyan az egész testemet elönti a félelem. De csak nem ismétlődik meg, ami a sikátorban, hiszen az iskolában vagyok, és itt nem tehet ilyet. Ugye?
Bár ebben koránt sem voltam biztos. Csak abban reménykedhetek, hogy nem fogok sokszor összetalálkozni vele. De legalább nem tanár és nem tanít. Így némileg megnyugodtam, s ismét McGalagonyra figyeltem. Arról beszélt, hogy különbség van a mugli születésűek, a félvérek és az aranyvérűek között. Teljesen leblokkoltam. Hiszen ő egész idáig senkit nem különböztetett meg származás szerint, akkor most miért tette? Nem értem, ahogyan azt se, hogy miért kell a leveleinket ellenőrizni, és hogy a mugli születésűek és azok az aranyvérűek, akik támogatják őket, miért nem hagyhatják el az iskola területét még a téli szünetben sem. S mint akit pofon vágtak, úgy éreztem magam, amikor meghallottam, hogy aki a sárvérűekkel kapcsolatot mer teremteni, az súlyos büntetésben részesül. Tehát ez azt jelenti, hogy nem találkozhatok Chrissel? Nem bírtam felfogni. Ez képtelenség!
Ezek után már nem is volt étvágyam, csak egy két falatot ettem. Nem tudtam, hogy mi jöhet még.

Itt-ott ismerős arcok bukkantak fel a leginkább csendbe burkolózó emberek közt. Akadtak köztük elkeseredettek, tétovák, értetlenek, de legtöbbjük kajánul vigyorgott, izgatottan ágaskodott, hogy jobban lássa az új tanári kart, és a sárvérűek rémületét. Én érdektelenséget álcaként használva lejtettem végig a Mardekár asztala mellett. Akármennyire is igyekeztem, nem tudtam elnyomni magamban a döbbenetet. A többi asztalnak talán ha a fele érkezett meg, míg az én házam nagy része már ült is. Alig találtam helyet, igaz, nem is nagyon kerestem. El voltam foglalva azzal, hogy mérlegeljem a helyzetet. Valahol az asztal közepe táján végül sikerült leülnöm, miután visszafordultam. Nem akartam ugyanolyan gátlástalanul nézni az új tanárokat, mint a legtöbben... Nem is igazán érdekeltek. Az elkövetkezendő napokra, hetekre gondoltam, és magamra, aztán arra, amit már az Expresszen is kielemeztem: hogy kibírtam egy újabb nyarat Peter társaságban, és vállon veregettem magam gondolatban. A srác még mindig nem sejti, hogy tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy csak ki akar használni. Idén azonban olyasmit is kihallottam a szavaiból, amitől felfordult a gyomrom, és először nem is igazán tudtam reagálni rá: Peter ugyan visszafogott, de egyértelmű utalásokat tett rá, hogy már nem húgaként tekint rám, hanem egészen másképp... Azt kellett volna mondanom neki, hogy én sem bátyámként látom, hanem egy hatalmas, visszataszító féregnek, de az agyam rejtett zugában, amit nem takart be a döbbenet sötét köde, megszólalt egy hang, és emlékeztetett rá, hogy ez mekkora adu a kezemben. Hiszen állítólag egy sebzett szív, ha elmérged, képes tönkretenni egy életet. Azt persze nem tudhattam, igazat mond-e.
Félig figyeltem csak McGalagony halk beszédére. Hirtelen feltűnt a szokatlan csend, de nem foglalkoztam vele. Aranyvérű vagyok, nem kell félnem semmitől, ellentétben a többi asztal nagy részétől. Egy-két háztársam is félénken húzta össze magát, mikor elsorolták és bemutatták az új tanárokat. Eleinte nem figyeltem, hiszen volt, akit ismertem, és velük kezdték a sort. Viszont nem egy új név is felcsendült, és látva a különfélébbnél különfélébb arckifejezéseket, győzött a kíváncsiságom, és jobban megnéztem őket.
Meglepetésemre itt láttam egyik régi iskolatársam, akinek a húga még mindig a Roxfort tanulója. Sőt. Ő maga is csak két éve végzett. Vagy három. Összehúztam a szemem, és megnövekedett figyelemmel hallgatóztam, miközben teljesen a tanulók asztalára merőleges asztal felé fordultam. Egy másodikos hátrafordult, hogy megpróbáljon rondán rám nézni, amiért kicsit meglöktem. Nem sikerült neki, ellenben nekem egy apró kis pillantás mellékelésével sikerült visszafordítanom, hogy aztán megint a tanárokra figyelhessek.
Azt be kellett vallanom, hogy csinosabb arcokkal volt tele a kar, mint Piton... Szép vonásokból, határozott tekintetekből, öntudatos gesztusokból akadt bőven. Nyoma sem volt az egykori émelyítő vidámságnak, ami Dumbledore nyitóbeszédeit követte, mégis... valamiért akkor kevésbé borsódzott a hátam. McGalagony gyászos hangnemben adta elő magát, amit végül is meg tudtam érteni, elvégre ő a Rendben volt, mellette pedig úgy sejtettem, nem egy halálfaló is helyet foglalt. Libabőrös lettem, és akármennyire is rühelltem az óráit és a tantárgyát, sőt magát a Szigor Nagyasszonyát is, átéreztem a helyzetét.
De akadt olyan is, akit már ismertem. Foley-val sosem volt problémám, de úgy tűnt, neki annál több akad a helyzetével. Elég furcsán nézett, és csak alig-alig a kollégáira, legalábbis úgy látszott, kerüli a tekintetüket, sőt, a látványukat is.
Az új arcok közül is volt ismerős Tristanon kívül (vagy Tristram? franc tudja), mégpedig egy bolgár alak, a "híres" kviddicsező... Sosem rajongtam ezért a sportért, aranyvér ide vagy oda, de a fickó egészen jó formájú volt, és így közelről láthattam, mikor bárgyú vigyorral az arcán biccentett a rajongóknak hitt tanulóknak. Jóval fiatalabb, mint aminek hittem, mikor először (és eddig összesen egyszer) láttam. Jobban körülnézve megállapítottam, hogy az átlagéletkor el sem éri a harmincat. Pár háztársamnak szintén ez juthatott eszébe, mert kaján hangokat véltem hallani, miszerint ez az év a szórakozásé. Pár lány is ragyogó tekintettel meredt az újdonsült mentorokra, fél füllel hallottam a lelkendezésüket, és a bolgár sportember máris veszített a vonzerejéből.
Egy lestrapált alak is helyet foglalt  a sorban. Talán ez is vérfarkas, mint Lupin volt? Korra is kábé annyi lehetett, talán pár évvel fiatalabb. A nem messze tőle ülő, feltűnően helyes, fiatal alak azonban láthatóan jól érezte magát. A Hugrabug asztala felé mosolygott, de valahogy úgy éreztem, ez a mosoly nem sok jót ígér. Pláne az inspektortól, ahogy McGalagony közölte. Brandon Gray... Gray... Mintha lenne egy rokona az iskolában. De a Gray gyakori név, meg nem is igazán hittem, hogy a Roxfortból családi vállalkozás lett, habár mikor egy Mirolt is bemutattak, a tekintetem egyenesen ellenségessé vált, pedig nem állt szándékomban szemmel verni az új tanárokat.
Mi ez? Mindenki hozhat egy rokont tanárnak? Ez valami vicc? Tüntetően visszafordultam az asztalhoz, és vártam, hogy legalább valami ehető megjelenjen előttem. Sokan követték a példámat, mivel McGalagony már csak a megváltozott tananyagról és tanrendről beszélt, az pedig nem érdekelt szinte senkit, eltekintve a félvérektől és sárvérűektől. Nekik lesz min agyalniuk az elkövetkezendő időkben.
- Nekiállhatnánk? - mondtam kissé hangosan és az eseményektől dühösen a tányéromnak. Az nagy csendben elég feltűnő lehetett, sőt, talán kétértelmű is, tekintve az elmondottak lényegét, miszerint a varázslótársadalom alaposan ki lesz gyomlálva. Kényelmetlenül kellett volna éreznem magam, és úgy is volt, csak nem attól, hogy belesziszegtem az elkeseredett némaságba, hanem attól, hogy a némaság engem is bántott. A nyáron történtek dolgok, és ijedten vettem tudomásul, hogy a világ megfordulni látszott a szememben. Amit régen kerestem, idegenné vált, és amitől tartózkodtam, vonzani kezdett. Már nem éreztem elégtételt, mikor megrémítettem a mellettem kuporgó, gerinctelen kis másodikost; hiányzott Dumbledore beszédének a kifigurázása; a hideg futkosott a hátamon, mikor az asztalnál ülő fiatal nőre néztem, akinél biztos voltam abban, hogy ha valaki felkeresi lelki gonddal, megcsonkított lélekkel tér vissza a beszélgetésről... Pislogtam csak a tányéromra, nem néztem a körülöttem ülőkre, akik öt évig a társaim voltak; akik nagy része olyan volt mint én, mégis teljesen más.
Hirtelen idegennek éreztem magam köztük. Fogaim összecsattantak, mire a velem szemben ülő felkapta a fejét. Viszonoztam a pillantását, de nem hiszem, hogy értette, mi bajom van... Hiszen még én sem voltam tisztában vele.

Rendben, rájöttem a biccentésből, mi is bántja a legfőképp: az, hogy ő nem aranyvérű. És? Kit érdekel? Jó, sok mindenkit, de nem értem őket. Én mindig úgy utáltam ezeket a dolgokat: kiközösítés, az egymástól való undor, satöbbi. Mi ez? Ezek annyira… embertelenségek vagy mik. Vannak sárvérűek, félvérek, aranyvérűek, de mindegyikőjük humán. Most nem azt mondom, hogy legyen világbéke meg minden, hanem azt, hogy egy kicsit nézzenek már magukba az emberek. Jöjjenek arra rá, hogy nem a származás a lényeg, hanem az, hogy belül ő milyen is. Jómagam félvér vagyok, mégis, láss csodát, nem utálom Julest, se a többi sárvérűt. De felőlem legyen az illető aranyvérű, akkor sem lenne vele bajom. A belső alapján kell ítélkezni, kérem szépen! Miért nem tudnak mások is így gondolkodni? Hihetetlen.

Nagy levegőt vettem, amit szépen lassan kifújtam, s közben elszámoltam alig hallhatóan tízig, mialatt próbáltam lehiggasztani magamat. A másik ok valószínűleg az, ami mindenki gondja, beleértve a sajátomat is: a tanári kar. Hát igen. Ott is annyira nagy változás történt, mint amennyi az egész suliba. Kiborító a tény, hogy már nincs Dumbledore, nincs olyan, hogy biztonság, se olyan, hogy az idősebbekre – legyenek azok pedagógusok, diákok, akikre - számíthatsz. Már csak Te vagy és a barátaid. Az igaz barátaid. Ha olyanok vesznek körül, akik átvernek, azok a későbbiekben otthagynak, ha a halál kapujában vagy. Bizony. Mindenkinek most kell eldöntenie, kik azok, akiket barátoknak tekinthet, és kik az ellenségek.

Szegény Jules! Annyira határozottan nyomtam a kezébe az evőeszközöket, hogy még lereagálni se tudta az egészet. Valószínűleg nem úgy sikerült az aggódónak szánt nézésem, ahogy elterveztem: igaz, hálásan nézett vissza rám, de olyan volt, mintha frászt kapott volna vagy valami hasonló.

Mikor már láttam, csak turkál a kajába, kézen ragadtam, és majdhogynem rohanni kezdtem, annyira siettem. Az asztalunknál ülőknek biccentettem, hogy a klubhelységben találkozunk, miközben hallom, barátnőm sóhajtva hozzám szól. Nem válaszolok, hanem belépünk helyette a hugrabugosok szent helyére – igen, én így neveztem el. Leültem az egyik fotelba, és vártam, hogy mellém vagy szembe velem leüljön Jules.
- Tudom, hogy nem szeretsz panaszkodni, de érzem, hogy neked jobb lenne most elmondani, mi nyomja a szívedet, még akkor is, ha esetleg jól sejtem. Látom rajtad! Ha tévedek, akkor bocsi. Nos? – kedvesen vigyorogva vártam válaszát, meg azt, hátha mesélni kezd. - Ráadásul, ha nem lenne semmi bajod, akkor nem lennél ennyire szomorú, letört, meg hát nem néztél volna olyan üres szemekkel, mint amilyennek én láttam a szép íriszeidet.
A célomat elérem! Még ma őszintén fog mosolyogni ez a lány, az már biztos!

-Oh, hát ez egy figyelemreméltó értékítélet! -mosolyodtam el vegyes kíváncsisággal. Szeretem az ilyen erélyes mementókat, hisz az én mindenes értelmező szótáramban az efféle gondolatok nagyon árulkodóak, s megítélőek tudnak lenni. Pikáns falat, s mint minden magasztos fogásnak, ennek az elfogyasztásának is megvan a maga módja. A jó bort ízlelni kell, nem pedig ízléstelenül benyakalni.
-Ejnye Austin, türtőztesd magad, nem lóvásáron vagyunk. Ajándék lónak egyébként sem nézzük a fogát! -pillantottam a lányra sajátos mosollyal, és bár a csodálatra méltó közönyöm látszólag megmaradt, Austinnak elég volt a vörös posztóból. Apropó... kit is tettünk lóvá? Ha egy lovon úrrá lesz a páni félelem, s belefullad egy patakba, az csupán a véletlen műve. Viszont a véletlen egy rendkívül engedékeny fogalom. Többféle helyzetben megállja a helyét. Az emberek hétköznapi életében a véletlenek megtervezetlen, spontán jött váratlan események, míg a történelem mechanizmusában pontosan, adott pillanatra bekövetkező váltósínek. Az én prognózisaim igen alkalmazkodóképes módon kalkulálják magukba az efféle nem várt fordulatokat. A képlet egyszerű, csak mindenre kell számítani, s tervet felállítani. Szeretem a spontán dolgokat, ám ahogy a mondás tartja, nem minden arany... és nem mindig spontán, ami spontánnak tűnik... A lényeg mindig az elegáns, könnyed látszat. S amikor Austint elbizakodottságtól fűtötten elkapta valami aberráns hév, s mosolyra torzult arccal, mintha hiénává lényegült volna át, s bestiálisan vetette magát a lányra, is volt egy váltósín. Ha nyáron kiderült volna abból a néhány levélből, hogy hepciás, faragatlan halálhabzsoló őrülté vált, talán hamarabb bedobtam volna neki a mentőövet, hogy kihúzzam a partra. Nem rá vall, tiszta sor, s nyilván ez a megrészegítő szegregáció, s aranyvérhatalom vette el az eszét, ha így folytatja, nem sok hasznát fogom venni az évek alatt, s tán egy bástyával kevesebbet tudhatok majd a soraim között. Hisz a bábuk csak jönnek-mennek, egy még nem hány kardélre. A kard megáll mindenki kezében, de nem mindegy, hogy hogyan... Nem szívesen venném át, ha arra kerülne a sor, hisz ha akartam megtehettem volna, mégis más kezében hagytam, de ha a szükség úgy kívánná, szomorú szeretettél markolnám meg a lehetőséget.

Austin még mindig cápaként jár haláltáncot a lány körül, a nagyterem közepén, s már látom is, amint egy gáncstalan griffes szamaritánus siet a megmentésére. Semmi kedvem s türelmem nem lenne hozzá, ráadásul arra sem fűlik a fogam, hogy egy ilyen alantas cirkuszhoz a nevemet adjam.
Számon kérően álltam az útjába, s sejtető tekintettel adtam a tudtára nemtetszésem.
-Egy félvér... felőlem aranyvérű is lehet. -közöltem harapósan sajátos hűvösséggel.
-A halálfalók örömködtek ennyire Dumbledore hullája felett, ez csak egy lány, nem érdemel ennyi figyelmet. -pillantottam a prédánkra megsemmisítően, s még mielőtt észrevétlenül elslisszolhatott volna, indultam utána. Nem szokásom maradékot hagyni a tányéron.
-Pihend ki az utat, majd én revánsot veszek neked! -néztem vissza rá agitálóan, reménykedve abban, hogy eléggé meggyőztem, hogy leszálljon a lányról. Később még lehet szerét ejtem egy kis elbeszélgetésnek, ám most inkább a hálómon fennakadt fogásomra összpontosítok. Elegáns, könnyed léptekkel követem a folyosóig, majd úgy szökkenek elé, akár egy bak, hogy megállítsam.
-Gary, Gary Fitzroy alássan! -nyújtok kezet fölényesen egy fenséges mozdulattal.
-Mondd csak... félős vagy? Tudod olyan hely ez, mint egy városi játszótér éjfél után... ha egy kislány elalszik a körhintán, arra ébred, hogy részeg huligánok pörgetik, s minél jobban sír, annál nagyobbakat löknek játékszeren. Amely nappal még egy kedves kis játék volt, az most a rémálma lett. -sóhajtok gyászosan- Egy ilyen törékeny, elveszett lány mit fog kezdeni egy ilyen helyzetben? -teszem fel a kérdést elhaló hangon ridegen kémlelve a lány reakcióit.

 Egy relatíve hosszú vonat út után újra itt ülök a Roxfort nagytermében. Az utazás során megismerkedtem egy Hugrás kölyökkel, aki ha jól emlékszek akkor egy évvel van alattam.
 A megnyitó hasonlóan zajlott, mint eddig, elvétve néhány változtatást. A jó öreg Dumbledore sajnos már nem lehet itt velünk, de remélhetőleg nem változtatnak túl sokat a rendszeren. Hamarosan befutnak Hagrid kíséretében az újoncok és elkezdődik a besorolásuk az egyes házakba. Alig várom hogy láthassam kik kerülnek be hozzánk, de csalódnom kell. Úgy látszik most mindenki a Mardiba került. Szerintem egy kezemen meg tudnám számolni hányan csatlakoztak hozzánk. Azt hiszem sok probléma lesz még itt. Az újoncok besorolása után pedig következik az új arcok bemutatása a tanárok sorai között.
 Ahogy végig nézek a diák seregen egy különös dologra figyelek fel. Mindenki a vérvonala szerint kapott helyet. Milyen dolog ez kérem szépen? Ezzel csak jobban feszegetik az ellentéteket. Sohasem volt bajom azokkal akik nem aranyvérűek, éppen ezért nem is a vér alapján közeledtem az emberekhez. Ebben a helyzetben viszont el kell most már döntenem, melyik oldalon állok. Azonban hamarosan az új szabályok ismertetése is megerősíti az eddigi észrevételemet. Ez mekkora ökörség! Miért ne barátkozhatnék félvérrel?! Ezek az új szabályok mindenkit rosszul érintenek szerintem. Az egész hasonlít arra, mint ami a muglik történelmében nem is olyan rég volt. Ez a háború nagyon hasonlít ahhoz, valószínűleg hasonló áldozatok is lesznek...
 Ez egyszer teljesen csendesen zajlott le az évnyitó. Nem volt ujjongás, sem nevetés, de még egy árva mosoly sem. Amikor meghallom hogy jó étvágyat, halkan felhorkantok.
- Szépek ezek a szabályok... - szólalok meg nagyon halkan, alig hallhatóan.
 A mellettem ülök valószínűleg nem értik mit mondok, de azt észre vehetik hogy elégedetlen vagyok. Nagyon rossz lesz ez a záró év, nagyon rossz...

Kev

Igen, ezt mindenki tudta. Amint a kellemes vakáció véget ér, szomorú korszak köszönt a Roxfortra… Dumbledore professzor halála már eleve mérhetetlen fájdalommal töltötte el a diákok nagy részét – a kisebb csoport pedig természetesen Mardekárosoktól hemzseg. Hannah nem tudta, mennyi időre van szüksége, de biztos volt benne, ha a dolgok elképzelése szerint alakulnak, hamarosan ki fogják őt csapni innen, mert jeleneteket rendez majd az igazságtalanság letiprásának reményében. Sosem tűrte azt, ha valakit ok nélkül bélyegeztek meg, vagy esetleg még bántalmazták is emiatt. Most a sárvérűeken van a sor, számukra ez az év a Terror Házát jelenti majd… Még akár ő is veszélybe kerülhet, hisz félvér. Ilyenkor átfut néha a gondolat fején, mi lett volna, ha apja nem rangján alul házasodik… Meglepő jelenség volt ugyanis, hogy úgy vált félvérré, egy aranyvérű s egy mugli gyermeke. Voltaképp így egyketted ízben ő is sárvérűnek titulálható, de ugyanakkor aranyvérűnek is. Bonyolult feladat ez alapján elkülöníteni a varázslótársadalmat, Hannah épp ezért gyűlölte is ezt a ’vérhajszát’.
Új tanári kar létesült az iskolában, ez is teljesen várható volt… sajnos. A de Crasso, valamint a Mirol név minden fülnek ismerősen cseng. Nem másért, minthogy a diákok között ott lapult egy Griffendéless egy Hollós, aki ezen vezetékneveket viselte. Sokan megbotránkozhattak ezen felismerés után, de a Whitney lánynak még a szeme se rebbent. Miután megunta hallgatni az új és egyben velejéig romlott kar tagjainak nevét, Kev-re nézett, s arcvonásainak mozzanatait figyelte. Biztosan ő is ellenezte mindezen szörnyűségeket, melyeket a vezetőség forralt ki a demokrácia megfékezésére, elsöpörvén az ’egyenjogúság’ fogalmát.
-   Legszívesebben hazamennék most azonnal… - jegyezte meg mellette ülő barátjának, kivel egy csodás és romantikus nyarat tudhattak maguk mögött.
A befejezetlen mondat közben egyik kezét óvatosan felemelte, majd Kev-ére helyezte. Fogalma sem volt, hogyan tovább, tönkremegy-e az egész iskola avagy valamiféle „halálfalóneveldévé” alakul-e át, de egyben biztos volt… nem kell egyedül végigcsinálnia, lesz egy ember, aki abszolút mellette áll majd. Ez a tudat valamelyest lenyugtatta háborgó lelkét, de mégsem volt képes ellazulva élvezni a tanév legelső napját.
Ekkor eszébe ötlött egy fegyver, melyet még kihasználhat. Tarsolyában lapult tudniillik a Roxfort Dobraverő című diáklap főszerkesztői címe. Híres volt szókimondó cikkeiről, s arra gondolt, talán ezt nem ártana kihasználnia. Írhatna az új rendszerről, a hátrányokról, s azokról, kik így kerültek kiváltságos helyzetbe. Már-már mosoly telepedett volna máskor mindig vidám arcára, de egy hirtelen jött felismerés lehervasztotta pillanatnyi jókedvét. Arról volt szó, hogy a cenzúrát is biztosan keménykézzel bevezetik majd, s ahogyan a mugli történelemben oly sok tehetséges forradalmár költőnek és írónak kellett cselhez folyamodni, hogy műveit kiadassa, így neki is valószínűleg vissza kell majd fognia magát, nem pedig kerek-perec leírni szubjektív véleményét. Szomorkásan révedt a távolba egy ablaküvegen át, melyen úgy tűnt, soha többé nem szűrődhet át napfény, csakis színtiszta feketeség…
Erős volt viszont, s kénytelen megbirkózni majd ezen év nehézségeivel, hogy méltó legyen a Hannah Whitney név további viselésére…

Szemmel láthatóan nem csak Shay számára megdöbbentő, ami körülötte folyik. Meglehet, hogy csak egy lekezelt kis "mithugrás", nem hülyes és a saját árnyékától sem ijed meg. Azt nem tudja, hogy más számára mi szűrhető le a történtekből, de számára kiviláglik, hogy ami itt zajlik, az nem szokásos Bennettnél. Erről árulkodik számára Fitzroy viselkedése, aki először, mint valami megunt koncot odaveti barátjának, majd amikor már neki is sok lesz, ismét közbelép. Utóbbit úgy, hogy az ember észre sem venné, s Shayben is inkább csak a gyanú merül fel.
Mindenesetre a korábbi túlfűtött, fölényes megszállott most morcosan, hanemmég szemrehányóan próbálja megzabolázni elfajzott társát. Azonban a lány arra már nem kíváncsi, hogy a duó hogyan beszéli ezt meg egymás között, inkább választja a lelécelést, minthogy továbbra is tárgya legyen ennek a cirkusznak.
Szinte számolgatja lépteit, mintha keresné azt a biztonsági zónát, azt a vonalat, melyet átlépve már megkönnyebbülhet, hogy nem kell tartania a vadaktól. Úgy a hatodik lépésnél, amikor már úgy érzi végre fellélegezhet, mert sikerült megszöknie tőlük, újabb akadályba ütközik, melyet korábbi elfogója képez. Félreértések elkerülése végett az akadályba ütközés mindössze képtelesen értendő, nem megy neki a srácnak, bár Shay úgy torpan meg Garytől alig egy lépésnyire, mintha egy láthatatlan falba ütközne.
- Ó nemár... - fortyan fel, amikor ismét Fitzroyjal találja szemben magát. Kínjában vigyorodik el, de a szenvedés tökéletesen látható arcán. Ő komolyan elhitte egy fél pillanatra, hogy megpróbáltatásai a mai estére véget értek. Fejét megrázza, háta közepére sem kívánja az incidens második felvonását. Hangját nem emelte fel, de egyenest a mardis szeme közé van címezve, ha hallani nem is lehet a körülöttük elhaladók morajától, ajkairól simán leolvasható.
Dermedten pislog a mardekárosra, légzése is kihagy egy ütemet meglepettségében. Lenéz a felé nyújtott kézre, majd visszaemeli elképedt zöldjeit, egyik szemöldökét felvonva. Irodalmian kifejezve se köpni, se nyelni nem tud. Arcáról lerí kimondatlan kérdése: "Te most hülyének nézel?" Végül is joggal érezheti így, hiszen egy perce még itt rángatták és elbeszélve feje fölött osztozkodtak rajta, mint holmi banditák a vaskos szajré fölött, most meg valóban azt várja, hogy mintha mi sem történt volna viszonozza a gesztust?! Simán megtagadhatná, és a mardekárosnak egy rossz szava sem lehetne rá.
De ott dolgozik benne a kényszer, a kényszer arra, hogy az oly gondosan belénevelt illemnek megfelelve elfogadja a kézfogást. Kicsit bizonytalan azt a cikkelyt illetően, hogy akkor is el kell-e fogadnia azt a bizonyos jobbot, ha egyáltalán nincs hozzá kedve és a megismerkedés ténye nem túlságosan örömteli a számára. Az az ingerlő tartás, mely egyértelmű kihívás, mintegy próbatétel, és ha megteszi, kezet nyújt, az ugyanúgy jelentheti, hogy képes a történteken felülkerekedni, ahogy azt is, ennyire kis buta, megvezethető. Orrát ráncolva mered néhány másodpercig a mardisra, de legalább úgy, mintha kételkedne amaz épelméjűségében. Végül arra dönt, hogy ezt az egész kézfogósdit felfogja egy gyenge bocsánatkérésnek. Ajkait összepréseli, talán az utolsó pillanatban, kényszeredetten emeli fel jobbját. Nem viszi túlzásba a kontaktust, ráfog a srác kezére, majd alig, hogy megrázza a kezét már el is engedi. Az előbb már elég volt.
A kérdést nem tudja igazán mire vélni, fenyegetés lenne? Felmerülő gyanúját aztán felerősíti a szemléletes hasonlat. Újabb kérdés, de vajon válaszolnia kell-e rá? Első válasza egyszerűen annyi lenne, hogy küzd, sosem szerette az áldozati bárány szerepét. De aztán megérti mire is céloz Fitzroy. Kénytelen egy újabb levegőt venni, mert ismét elfutja a méreg, orcája is néhány árnyalatnyival pirosabbá válik.
- Tovább sétál, és igyekszik úgy venni... - a ' v '-t megnyomja, szándékosan nem tenni-t mond - ...mintha mi sem történt volna. - jelentőségteljes pillantást küld a fiú felé, majd távozási szándékát kimutatandó biccent egyet a végzősre, és csak bízni tud abban, hogy magától félreáll. Kikerülni nem fogja, az eddig sem jött be, s ha folyamatosan menekülne a hugra bejáratáig kísérgetné. Talán mondani sem kell, hogy nem ez vágyai netovábbja.

Abban biztos voltam, hogy valami meg fog változni Dumbledore halálával. A tiszteletre méltó, öreg varázsló eltávozott közülünk, ezzel szabad utat adva Voldemort, na meg persze csatlósai számára.
Még reményekkel telve zötyögtem a fiákerben az iskola felé, még volt bennem annyi naivitás, hogy azt higgyem, apróbb változtatásokkal ugyan, de megússzuk a tébolyt. Kár volt hitegetni magam...
A Nagyterembe lépve szótlanul masíroztunk az asztalsorok közt, senkinek nem volt kedve beszélni, egy-egy kósza megjegyzéstől eltekintve csend, és majdhogynem hullaszag uralkodott. A szokásos zsibongás, nevetések, nyárról szóló mesék mintha soha nem is léteztek volna, csak néztünk magunk elé, és vártunk... Vártunk arra, hogy végre történjen valami. Közben tekintetemet végigfuttattam a tanári asztalon, majd csalódottan megráztam a fejem.
Kik ezek az emberek? Egy-kettőre még ránézni is rossz, nemhogy tanáromként elfogadni. Az például inkább az Azkaban őslakosának néz ki, ez pedig ezzel az bájvigyorral a Reggeli Próféta egyik vezércikkének főszereplője lehetne. Reggeli Próféta... Már kedvem sincs olvasni azt a lapot. Talán egyszer majd megint a kezembe veszem, ha találok benne valami értékelhetőt.
Gondolatmenetemből az ajtó döreje, és a kicsik csoszogása zökkentett ki. Az első ami feltűnt, hogy nagyon kevesen vannak. Ahogy visszaemlékeztem, mindig egy hadseregnyi törpe várta, hogy beosszák végre egybe, a négy ház közül, most pedig... Meg sem mertem számolni őket, a végeredmény biztos katasztrofális lett volna. Sajnáltam szegényeket, hogy pont most kezdik el az iskolát. Azt sem csodálnám, ha megutálnák az egészet. Ilyen körülmények közt kinek lenne kedve akármihez is?! Emlékszem még, mikor én voltam elsős. Szinte ujjongva, csillogó szemekkel hordoztam körbe tekintetem a Nagytermen, és míg a Teszlek Süveg alá nem kerültünk, az összes többi diák vígan beszélgetett. Hol vannak most ezek a pillanatok?
A Teszlek Süveg is szokatlanul szófukar volt, nem emlékeztetett régi önmagára. Monoton ontotta magából a házneveket, melyek közt elsöprő többségben szerepelt a Mardekár. Mi idén alig pár törpét kaptunk, pedig mindig milyen öröm volt - akár, mikor minket osztottak be elsősként -, hogy új tagokkal bővült a Griffendél. Azért persze ennek a csipet-csapatnak is örülünk, hiszen ők is a mi táborunkat erősítik.
A beosztási ceremónia véget ért, McGalagony emelkedett, hogy szóljon pár szót az idei évről. Őszintén szólva, én a szokásos, megszokott beszédre készültem megspékelve az új tanárok bemutatásával. Bárcsak ezt kaptuk volna... Az igazgatónő minden egyes mondata rosszabb, és vérlázítóbb tartalommal bírt. Legszívesebben befogtam volna a fülem, de nem tettem. Végighallgattam ezt az őrületet, és a végén csak keserűen elmosolyodtam: hát idáig jutottunk.
Külön meglepetést okozott számomra a beszédben, hogy ismerős családnevek csendültek fel. Ilyenkor mindig a rokonnak vélt diák felé fordítottam a fejem. Nem mintha nem láttam volna őket soha, egyszerűen kíváncsi voltam a reakciójukra. Fogalmam sem volt, hasonló helyzetben én mit cselekednék, hogy kezelném a tekinteteket, amik rám szegeződnének, és a kérdésekhez mennyire lenne türelmem.
A legszomorúbb az egészben viszont, a vér szerinti felosztás bevezetése volt. Undorítónak tartottam ezt a fajta megkülönböztetést, és félvérként természetesen szenvedő alanyává is váltam az intézkedéseknek. Hogy jönnek ahhoz, hogy ellenőrizzék a leveleket? Kik ők, hogy megszabják kikkel érintkezzünk? Kiknek képzelik magukat, hogy eldöntsék ki értékes, és ki nem? Ezek a kérdések mind-mind ott kavarogtak bennem, és legszívesebben a képükbe vágtam volna. Persze nem McGalagonyéba, hanem a rendelet hallatán önelégülten vigyorgó, mosolygó, bólogató egyénekébe.
Azért, egy kis öröm az ürömben, hogy a házvezető tanárunk Travis Foley lett. Őt már ismertük, és legtöbben szerettük is, így legalább egy jó hírrel gazdagodva láthattunk neki a vacsorának. Már akinek volt kedve ezek után még enni. Én azért mindenesetre megkóstoltam az ételt, mivel alig ettem valamit a nap folyamán. A mellettem ülő griffendéles lány csalódott arcát látva azonban felhagytam az evéssel, és hozzá fordultam:
- Ne aggódj - kezdtem, majd egy halvány mosollyal folytattam -, lesz ez még jobb is! Szinte biztos vagyok benne, hogy ez csak valami ideiglenes állapot lehet, és nemsokára vége lesz ennek az egésznek. Addig is viszont össze kell tartanunk. Elvégre, mire jók a barátok?

    A változás általában jó dolog. Legalábbis eddig minden nagyon rendben volt azzal, hogyha valami megváltozott. Azonban most ez közel sem így van. Bastian nem akart visszajönni, egyáltalán nem, hiszen a Roxfort most már nem egy biztonságos hely. Dumbledore meghalt, a mocskos Halálfalók pedig ki tudja, hogy melyik sarokból figyelnek mérget csorgatva éles fogaik közül?! Bárhol lehetnek, Bastian pedig nem egy olyan fickó, aki kedveli ezt a bizonytalanságot. Talán éppen ez a srác is az, aki most sétál el mellette a folyosón. A szőke fiú összehúzza gyér szemöldökét, miközben ez az ismeretlen elsétál mellette. Miért van az, hogy a vonaton nem találkozott senkivel sem, akivel jóban lenne? Kevin? Ő vajon merre járhat? Olyan régen beszéltek már. Llewelyn pedig nem szeret egyedül lenni, mégis az egész nyarat otthon töltötte Jamie-ékkel csinálva a nagy semmit. Néhány alkalommal átugrottak a környező városokba, hogy bulizzanak egyet-kettőt, de már ez a szőke bolond sem az, aki régen volt. Természetesen az alapvonásai megmaradtak, de most olyan komoly helyzetek uralkodnak, amelyben nem elfogadott a fájdalmat csillapító poéngyártás. A gyártósor megállt, stagnál Bastian fejében, nem képes egy értelmes, talán egy kicsit vicces mondatot kreálni odabenn. Biztosan az iskolatársak hiánya is közrejátszik. A folyosón való végigsétálás egy örökkévalóságnak tűnt a félvér fiú számára, azonban – hogy még kicsit a Nagytermen kívül maradjon – megállt egy pillanatra. Csend van. Ez nem normális. Általában, legalábbis eddig minden évben csak az elmebeteg üvöltözés hallatszott a teremből. Sztorizások, az nyáron olvasott varázslatok, amiket egymáson azonnal ki is próbálnak, a nevetések, a Mardekárosok könyörtelenségének áldozatainak jajveszékelő hangjai. Most semmi nincsen. Csend van, mindenki biztosan vár a házának asztalánál a megnyitóra. Bastian nem mer bemenni. Nagyot nyel, majd elindul, mire egy hang megszólal a fejében, hogy ne tegye.
    - Mitől félsz, te barom? – kérdi meg halvány mosollyal, suttogva a hangtól fejében, majd egy kis mosolyt erőltet képére, és úgy sétál be a terembe. Síri csend és még a rohadó hullák szaga is szinte érezhető idebenn. A mosoly egy pillanat alatt kétségbeesett fintorrá válik, hiszen egy páran máris dühös szemekkel tekintenek rá a mosolygás végett. Mindenki gyászol, erre Bastian Llewelyn vigyorogva sétál be a Nagyterembe. A megszokás. Mosolyogni kell mindenhez, különben magába fordul az ember, ami Bastiannál nagyon nagyon súlyos tud lenni. Amilyen bolond, annyira képes magába zuhanni abba, a mély gödörbe úgy, hogy onnan egy millió hegyi troll sem lenne képes kiűzni onnan.

    Akkurátus, óvatos léptekkel indul el házának asztalához, majd mikor odaér, háztársainak szörnyű ábrázatára tekint, és egy hatalmasat sóhajt. „Sziasztok!”, mondja tátogva, hiszen már a beszéd lassan véget ért, most szeretnék beosztani a gólyákat. Egy lány mellé ült le, Juno mellé, akivel eddig még nem is nagyon beszélgetett. Furcsa. Homályos, elvarázsolt tekintettel figyeli őt, majd elmosolyodik. Szép haja van. Mindig csak ennyit tudott róla, miközben egy évfolyamba, egy házba járnak. Bambul még rá egy ideig, majd felkapja ő is szőke üstökét.
A megkülönböztetés. Ő ezt mindig is érezhette, hiszen őt nem is „félvérsége” miatt, hanem elvarázsolt természete miatt nézte ki a fél iskola. Bastian Llewelyn nevét nem sokan ismerik. Minden csoport elnevezte őt valami másnak, ahonnan ők tudták, hogy kiről is van szó már megint. Rengeteg gúnyneve van, inkább most nem kezd bele a számolgatásukba, hanem fejét csóválva nyúl maga elé, és elvesz egy szalvétát az asztalról, amit tépkedni kezd, és a letépett darabokból galacsinokat gyártva figyel tovább.
    Ajaj... levélellenőrzés. Ez egyáltalán nem lesz jó. A festészethez kell néhány dolog, ami miatt olyan dolgokat lát az ember, amitől megjön az ihlet. Nem is kell szerintem többet magyarázkodni. Nem függő, túl fogja élni, de azért nem lenne rossz, hogyha továbbá is magához tudná venni a kis „barátait”. Nagyot nyel, majd ajkát lebiggyesztve pöcköl egy galacsint a levegőbe, ami így pont Juno leveses tányérjába esik. Még szerencse, hogy nem kezdődött el a vacsora, és az üresen áll. Bastian elhúzza vékonyka ajkait, majd a „Széphajúlányra” tekint. Mindig van egy-két számára fontos dolog, amit kiszúr egy emberben.
    - Bocsesz, nem akartam. – azzal hosszú ujjaival még bele is nyúl a lány tányérjába. Nem gondolja, hogy ez még nagyobb bunkóság. Pedig valami olyasmi... Bastiannak mégsem tűnik annak.
Aztán egy kis idő elteltével már hozzá is lehetne látni a kajához. A szőke cardiffi srácnak mindene az evés. A nap minden percében enne, ha tehetné. Nagyot nyel, összenyalja kiszáradt ajkait, majd elmosolyodik, hiszen „Végre, kajaaaaa!”, gondolja magában, majd az egyik előtte ülő srácra néz, rámosolyog, majd máris nyúl a csirkecombért. Nem is csoda. Egész nap alig evett egy falatot, ami nála nagy szó.

McGalagony lehangoló tájékoztatóját hallgatva, motozást hallottam a hátam mögül. Diszkréten próbáltam kielégíteni kíváncsiságom, így csak féloldalasan fordultam hátra. Szemem rögtön az egyetlen mozgó srácra ugrott, akiben ház-, és évfolyamtársamra, Sebastianra ismertem. Visszafordultam, majd halványan elmosolyodtam.
Ki más késne, ha nem ő?
Furcsa, de számomra még mindig rejtély ez a fiú. Egyszerűen nem tudtam megfejteni, hihetetlen komplex jellem. Néha olyan, mintha nem is ebben a világban élne. Kicsit elvontnak hat olykor, de mégsem a szó ijesztő, hanem inkább vicces vonatkozásában.
Ezidáig még nemigen beszélgettünk, bár én mindig is kíváncsi voltam arra, mitől lehet olyan, amilyen. A hozzá hasonló emberek, míg mások számára bolondnak, az én szememben érdekesnek, izgalmasnak tűnnek. A jellemük látszólag a mienktől - gondolok itt a nagy többségre - távol áll, ám ha elbeszélgetünk velük, ha nem is rögtön, de rájöhetünk, hogy igenis vannak közös vonásaink. Szerintem vétek elzárkózni az ilyen különleges személyiségektől. Persze, vissza lehetne vágni azzal - mint ahogy említettem -, hogy én sem beszéltem még vele hosszabban. Ez sajna az én hiányosságom, ám úgy érzem, hogy ezt pótolnom kellene. Azt hiszem tanulhatnék abból, ha egyszer elcseverésznék Bastiannal.
Egyébként, ha jobban megnézzük, külsőre sem átlagos. Az az ősz tincscsoport ott a szőke hajszálak közt igazán murisnak hathat, s csak pluszban rájátszik kissé bolondos jellemére. Összességében nézve, inkább aranyos, mint közveszélyes. Az is igaz, hogy nem egy macsó alkat, de szerintem nem is illene hozzá. Pont így jó, ahogy van. Félre ne értsetek, nem az esetem, de biztos vagyok benne, hogy nagyon jól kijönnénk baráti értelemben.
Ez meg mi?!
Egy sárgás kis gombóc repült be a látóterembe, ami végül a tányéromban kötött ki. Fintorogva kémleltem, majd rászántam magam, hogy megpróbáljam kihalászni, mielőtt még étel kerülne a tányérba. El sem tudtam képzelni, mi lehet az. Előételnek igen csak sovány lett volna, légypiszoknak viszont túl nagy. Már majdnem elértem, mikor egy másik kéz villant, és gyorsan elhappolta előlem az azonosíthatatlan repülő objektumot. Még mielőtt lereagálhattam volna az eseménysort, egy hang csendült mellettem. Oldalra kaptam a fejem, és megpróbáltam eltüntetni arcomról a "mi a...?!"-ábrázatot.
A szomszédom portréját azonosítva felkuncogtam. Észre sem vettem, hogy Sebastian időközben mellém telepedett, olyan mélyen filozofálgattam róla.
- Semmi gond! - legyintettem. - Megesik az ilyen... bár nem túl gyakran - tettem hozzá, és elmosolyodtam.
Ezután elfordultam, mert tudtam, ha még tovább nézem őt, el fogom röhögni magam, a többiek pedig nem értenék, mitől van ilyen jó kedvem, mikor épp most szembesülünk az igazságtalanság magasiskolájának ocsmány vívmányaival. Ennek jegyében az este hátralevő része számomra kifejezetten borzalmasan telt, már ami a vacsorát illette. Az estély végén, mikor már indultunk volna a klubhelyiség felé, gyorsan odaosontam Sebastianhoz.
- Lenne kedved egy kis beszélgetéshez? Ismerek egy helyet a birtokon, ahol nyugodtan tudnánk váltani pár szót.
Az elhatározás tulajdonképpen már a vacsora alatt megszületett bennem, azonban ezt a pillanatot találtam a legalkalmasabbnak arra, hogy rákérdezzek a dologra.
 Reméltem, hogy Bastian gyorsan válaszol, hiszen a kavalkádban, ha gyorsak vagyunk, akár ki is szökhetünk a suliból anélkül, hogy észrevennének minket.

    Ahogyan végre szájához ér a csirkecomb, állat módjára harap bele, mint aki valóban nem jutott élelemhez hetek óta. Az asztalon végigtekintve, még millió más étek is kívánatos, de miután megevett hat darab csirkecombot, inkább okádni támadna kedve, mint még egyet magába préselni. Hátradől a széken, majd egy nagyot fúj annak jeléül, hogy ő már semmit nem fog enni a mai nap folyamán. Persze nagyon jól tudja, hogy éhsége egy óra múlva ismét olyan lesz, akár egy farkasé. Hallgatja a többiek társalgását, majd szeme sarkából ismét Junora tekint. Érdekes. Szerencsére jól vette a pörkölést, pedig valóban nem állt szándékában odaintézni a cselekvését. Ahogy ő is mondta előfordul az ilyen, még ha nem is annyira gyakran. Furcsa, hogy évek óta egy helyen vannak, és még alig váltottak pár szót. Általában Bastian kereste meg valami éktelen nagy baromsággal, de akkor is kedvesen reagált a dologra. Ez igazán nagy kivételt képez a fiú környezetében, mert általában kiröhögik, és nem veszik komolyan a „hülye” kérdéseit, pedig – akármilyen nevetséges – minden egyes szavát komolyan gondolja. Csak neki teljesen más dolgok fontosak, mint másoknak. Figyeli a lány haját, majd kutya módon ismét oldalra dönti szőke üstökét. Nagyon szép haja van. Gyönyörű. Ezek után beletúr szőke tincseibe... igen kényes rá, ki gondolta volna...
    Festő-”művész” lenne, vagy mi a fene, ezért nagyon megakad világos tekintete az efféle, apró dolgokon is. Nem is csoda, hogy néhányan melegnek titulálják. Noha ez őt egy kevésbé sem érdekli. A melegség még összetehető néhány dologból, amiket eddigi pályafutása alatt művelt. Azért sem nagyon hiszik el, mert „állítólag” Lune Lovegoodba szerelmes a fiú. Nem állítólag, hanem valóban így van, de mivel a fiúk szerint nem éppen egy vonzó lány, ezért biztosan csak egy alibi Bastian számára. Luna gondolatán elmosolyodik, majd egy nagyot sóhajt, aztán ismét Junora tekint.
    - Gyönyörű a hajad. – jegyzi meg két hatalmas lélegzetvétel között, hiszen a csirkecomb még mindig dolgozik benne. Nem kellett volna megint ennyit ennie. De... hogyha jól esik, akkor nem tehet mást. Enni kell, mindig enni kell. Vagy táncolni, vagy festeni, vagy kifelé bambulni a fejéből. Az utóbbi a legjobb, amikor csak kinn ül a birtokon, és gondolkodik az élet nap dolgain, vagy éppen egy katicabogárral beszélget, hogy vajon miért úgy mászik felfelé szerencsétlen fűszálon, amikor látja, hogy az úgy nem lesz jó. Volt rá példa, megjegyzem. Bár... elég sok elmebeteg baromság elfordult már Bastinnal.

    A kaja végeztével nagy nehezen felállt a székből, majd lassan betolja ülőalkalmatosságát a helyére. Sokan sétálnak el mellette, akikre barátságosan mosolyog, de nagy részük fintorogva sétál el a „dilinyós” mellett, akinek persze még az sem szegi kedvét. „Sziasztok”-ok tömkelegére szinte mínusz három „Szia” érkezett. Magához vett végül még egy tökös pitét, majd azt majszolgatva indul el kifelé a teremből. Még egy tíz perccel ezelőtt teljesen tele volt, de amint érezte, hogy már kezd elszaladni az érzés, akkor azért magához vette a kis desszertet, s elindul kifelé, amikor egy bájos hang szólal meg a háta mögül. Juno az. Bastian elmosolyodik, szokásos, elvarázsolt mosolyával, majd homályos tekintetét a lányra szegezi. Sétálgatni és beszélgetni? Hogy a viharba ne lenne kedve? Nagyon ritkán kap ilyen invitálást, ezért a rettenetes öröm keveredik mimikájába.
    - Ójaj, hát hogy a francba ne lenne, kislány. – szélesedik mosolya. Már amennyiben ez lehetséges.
Máris társalgásba elegyedve sétálnak ki a teremből. Bastian büszkén kihúzza magát, és már is sétálnak onnan. Régen volt már erre példa, valószínűleg remek délután lesz. Hurrá, van társasága végre.

Bárkinek.

A vonaton Anyvel voltam, de leszálláskor valami úton módon elkeveredtünk egymástól: beleereszkedtem a hömpölygő diákáradatba, mire ő kitalálta hogy valamit a kupéban felejtett, ezek után pedig minden adta magát, hiszen bárhogy próbáltam, nem sikerült egy pillanatra sem feltartanom a tömeget. A fiákereknél álldogáltam még egy kicsit, de mivel tömeg volt, egy idő után elkönyveltem, hogy elkerültük egymást, ami nem lett volna meglepő a tömegre való tekintettel. Annyi arc, annyi ember… de valahogy mégis érezhetően kevesebb, mint az előző években. A számbeli különbség is feltűnő, de főleg az, ha az ember végigtekint az arcokon. Sokkal kevesebb olyat lát, akivel szivesen ülne be egy sörre valahová csak beszélgetni; még kevesebb olyat, akinek nyugodt szivvel hátat mer forditani s csak egy-két olyat, akiről tudom: az én oldalalom áll. Kevesen vannak és mindannyiuk arcán ugyanaz a levert, kétségbeesett kifejezés ült: mi lesz most a Roxforttal? McGalagony valószinileg megpróbál tenni valamit, de ő sem mindenható: el fogja mosni az ár. Dumbledore halálával valami meghalt a Roxfortban, talán a Roxfort maga halt együtt az igazgatóval.
A fiákerben ülve ezen gondolkodtam, de el kellett ismernem: nem vártam mást. Arra nem számitottam, hogy az elkeseredés már az új szabályzat ismerete előtt ennyire elkeseriti a diákságot, de végülis az ő álláspontjukat is meg lehet érteni: sokszor jobb félni, mint megijedni. A magam részéről nem aggódtam különösebben: Greggel eldöntöttük, hogy visszajövünk, de ha nagyon és állandóan rajtunk szivoznak, úgy meglépünk innen mint a pinty. Szerencsére a módszereink megvoltak, remélhetőleg olyanok, amikre az új muftik nem számitanak. Ha pedig tévedünk, hát az szivás. A szekér megállt és ahogy kinéztem belőle, önkéntelenül körbepillantottam a birtokon, egy kissé megnyuogdva. Nem lehetnek ott mindenhol.

A terembe vezető út is eseménytelenül telt: beleolvadtam a taláros tömegbe. Igyekeztem mindenfelé figyelni, de úgy, hogy ezt senki ne vegye észre – tettem mindezt több-kevesebb sikerrel. Mivel egy griffendéles pajtásomat sem láttam a közelben, igy kiszúrtam egy üres széket két alsóbbéves között, a falnak háttal: kiváló pozíció volt a szemlélődésre és az apróságok sem jelentettek túl nagy problémát. Persze manapság bárki rejtegethet dementort a zsebében, de a azért háztársaim többségéről hittem, hogy a jó oldalon áll.
Persze egy kivétellel.
Csak egy másodpercre, szinte önkéntelenül vágott pillantásom Vikitria, egykori ’’barátom’’ felé… de ha szemmel ölni lehetne, akkor ő most átvágott torokkal, ezer apró darabban hanyatlott volna le a székéről. Persze ehhez nem voltam elég nagy mágus, ha egyáltalán volt olyan, aki véghez tudta vinni. Elemezvén az érzéseimet rájöttem, hogy nem érzek gyűlöletet, nem érzek haragot: a szive hangját követte, legyen neki. De ettől függetlenül mérhetetlenül undorodtam attól az embertől, akit kábé egy évvel ezelőtt tiz körömmel és minden egyéb bevethető erőforrásommal megvédeni igyekeztem volna. Nagyot fordult a világ, szentigaz, de a múlton rágódni kár: perpillanat legszivesebben a szeme közé köptem volna, de ebben ki is merült mindenféle kapcsolattartási indittatásom szerény személyével.

McGalagony beszéde következett. Semmi olyat nem mondott, amire ne lehetett volna számitani: egyedül a tanári karban ért gyökeres változtatásokra nem számitottam, de jobban belegondolva teljesen logikus lépés volt az ellenség részéről. A Professzorasszony sorra mutatta be az új munkaerőt s a nevek sorolása alatt egy félmosoly szökött az ajkam szegletébe. Pár nevet még én is felismertem. De Crasso, Mirol… tuti, hogy csak a nevük juttatta ide őket. Az a bolgár fickó lehet hogy tud repülni, de az nem lett volna elég a roxforti álláshoz mostanában, tehát ő is kilőve. A javasasszony talán lehet egy kivétel, mert a halálfalók legritkább esetben értenek a gyógyitáshoz, de a többi új figura szinte biztos hogy férges. Újfent végignézve az arcokon a mosoly kiszélesedett ajkaimon és még egy halovány fejcsóválást is megengedtem magamnak. Huszonévesek mind, szinte még gyerekek. Elég nagy válság lehet a Sötétség háza táján, ha ilyen figurákat használ az öreg. Lupin, Flitwick vagy Mordon egy pálcaintéssel ki tudná söpörni az egész bandát a világból, de úgy, hogy kedvük nem lenne visszajönni.
Néhány pozitiv csalódás is ért a beszéd alatt: Foley rendes srác, vele nem lesz nagy gond házvezetőként… és legalább Raimbourg-tól megszabadultunk, sőt, a jelek szerint az egész mágiatöritől. Pluszpont a rendszernek. Az első.

A többi dolog – szabály, ahogy ők nevezik – nem ért túl nagy meglepetésként. Karantén, hirzátlat: ez a minimum, ha valamiképpen meg akarják törni az ellenségeiket. Szerencsére volt annyi eszem, hogy szóltam az ősöknek: idén nem nagyon fognak hallani felőlem és jobb, ha nem próbálják meg felvenni a kapcsolatot velem, mert más idők járnak az új kormány virágzása alatt. Anyám aggódott egy kicsit, de végül belenyugodott; apám csak legyintett és annyit mondott: kommunizmus. Talán még igaza is van.
A vacsora hamar lepörgött, kevés beszéd zajlott az asztaloknál: ezúttal nem a jókedv és az élet hangjai töltötték be a termet, hanem az evőeszközök élettelen csattanása a tányéron. Mindenki igyekezni látszott, de egy darabig senki nem mert elindulni, kifelé a teremből… aztán végül, egy idő múltán megtört a jég s akik csak az indulás pillanatára vártak, most hömpölygő tömegként indultak a kétszárnyú ajtó felé. Én magam még vártam egy kicsit, hogy ülepedjen a forgatag: nem rajongtam az ehhez hasonló tömegekért. A két alsóbbéves már régen eltűnt mellőlem, igy szabaddá váltak a helyek…

Most minden más volt.
Igazán szokatlan, sőt, meglepő volt, hogy most nem vágytam vissza a Roxfortba. Sose történt még velem ilyen, de azok után hogy Dumbledore meghalt, az ember nem érezi magát teljesen biztonságban - se varázsló, se boszorkány. Későn keltem fel, így a normálisnál gyorsabban kellett készülődnöm, most mégsem volt olyan a készülés, mint szokott. Általában össze-vissza kapkodok, dobálok mindent, a bátyámnak kiabálok hogy segítsen, vagy tegye azt ide, azt oda. Stresszes, de mégis felemelő, szórakoztató az egész jelenet; mintha azt sugallná, hogy mindjárt ott vagy megint, mint minden évben. Most nem így történt.
Álmosan kászálódtam ki az ágyból, miután Messy megcsiklandozta az arcom a bajszával. Mintha még neki is feltűnt volna a változás, kíváncsian nyávogott egyet, közben a farkát csóválta. Én csak elhúztam kezem a fején, aztán indultam a fürdőszobába. A hajammal sem foglalkoztam különösebben - még mindig ugyanolyan vörös mint volt; nem mertem bevállalni a festést a nyáron, és nem igazán vállakozott volna rá senki sem. Se fodrász, se barát. Rajtam kívül mindenki sajnálta volna ezt a természetesen tűzvörös loboncot. Hát, mostmár mindegy, legalább ugyanúgy megismernek majd, gondoltam, és közönyösen megrántottam a vállamat. Egy óriásit ásítottam.

Felöltöztem, és unottan blattyogtam ki a konyhába hogy reggelizzek, amikor megláttam mennyi az idő. Szemem tágra nyílt, megdörzsöltem, és megnéztem mégegyszer.
~Te jó ég, biztos hogy ez jól jár??~
-Miles, jól jár ez az óra??- Kiabáltam be bátyámnak, aki a kanapén fetrengett a nappaliban.
-Persze- Szólt vissza közönyösen. -Max 1-2 percet siet.-
~Remek~ Gondoltam bosszúsan ~Miért csak 1-2 percet, annyival nem vagyok előrébb... Ha lesz rá időm, 10 perccel későbbre állítom, hogy időben el tudjak készülni.~  -Akkor én mentem is, késésben vagyok, szia!-
Köszöntem el gyorsan, mire Miles alattomos kuncogásban tört ki; megszokta már ő is.

Rohantam ahogy csak tudtam, hogy elérjem a 9 és 3/4 vágányt. Szerencsére elértem, sőt, talán még olyanok is voltak, akik utánam száltak fel. Végülis nem kell elkapkodni, miért legyek ott az elsők között ha tovább is alhatok?
Egy hátránya, pontosabban két hátránya van annak, ha elkésem. A rohanás... bár, mégis inkább csak egy. Az, hogy nincs hely a kabinokban. Csak néhol. Oda kell ülnöm, ahol van, és még választási lehetőség sincs.
Ahogy végighaladtam a fülkék mellett, sorba benéztem mindegyikbe. Volt, ahol alsóbbévesek ökörködtek, mint akik fel sem fogták az igazgató halálának jelentőségét; volt, ahol idősebb és komolyabb griffendélesek ültek egymással szemben, lehorgasztott fejjel, szótlanul, épp csak kíváncsian felpillantottak amikor arra jártam. Rendben hogy elkeseredett az ember, gondoltam, na de ez azért mégiscsak túlzás. Csak haladtam tovább és tovább, mígnem pár elsős közé kellett beülnöm. Az a ritka fajta elsősök voltak, akik nem megszeppenve és idegenkedve tekintenek erre az egész varázslóiskolára, hanem mint akik már rég kiismerték itt magukat. Biztos valami nagykutya varázslók gyerekei tömörültek egy helyre. Mikor meglátták hogy hugrabugos vagyok, megpróbáltak kötekedni és megdobálni néhány nem túl kedves jelzővel, de legnagyobb csodálkozásukra hamar lecsillapítottam őket. Nem volt hangulatom most a szócsatához.

A nagyteremben már minden simábban ment. Találkoztam számos háztársammal és ismerősömmel, akik mosolyogva fogadtak, bár nem minden mosoly volt túl őszinte. ~Mindenki olyan feszült..~ Gondoltam, bár reméltem hogy hamarosan oldódni fog ez a feszültség. Bemutatták az új tanári kart, majd enni kezdtünk. Jól esett, már nagyon éhes voltam így, hogy kimaradt a reggeli.
Az étel ugyanolyan finom volt mint mindig.
Amint véget ért a vacsora, körbejártattam tekintetem a termen, majd én is felálltam és indulni készültem. Nem akartam kapkodni a hömpölygő tömegben, inkább vártam, hogy kicsit csillapodjon a népség.
Ahogy ott álltam az asztal mellett, és szemem a Griffendéles asztalok felé fordult, egy ismerős loboncot pillantottam meg. Persze háttal, úgyhogy nem igazán tudtam ki az. Fejem kábán megráztam. Furcsa, de ismerős volt. ~Biztos csak a fáradtság. Nem is ismerek igazán hosszú hajú, griffendéles fiút~  Azzal elindultam kifelé a teremből, megkerülve a hosszú asztalt.
Út közben, már majdnem az ajtó előtt, az asztalok szélénél a hajamba kaptam; éreztem, hogy ismét a vállamra hullik a rengeteg vörös tincs.
~Asszem elhagytam a hajgumim.~ Tudatosult bennem, és szememmel keresgélni kezdtem a padlón.
Pár méterrel odébb virított a fekete színű hajgumim a földön. Odamentem hogy lehajoljak érte és felvegyem, ám amikor felálltam, ismét a loboncos fiút láttam magam előtt.
Csakhogy már nem hátulról, hanem oldalról. És ráadásul közelről.
A fiú bámészkodva nézett körül, és ahogy tekintete felém siklott, azt hiszem megismertem. Mintha az idő csiga lassúsággal telt volna, és egy lassított felvételt nézek; csak a szívem verése volt sokkal gyorsabb.
~Ez... ő?~ Azzal sarkon fordultam, és elindultam kifelé a nagyteremből, mint aki észre sem vette.
~Most meg hová rohansz!?~ Kérdezte a józan eszem, mire hirtelen megtorpantam. ~Hova is?~

Ahogy észrevétlenül megálltam, közönyösen megfordultam és körbepillantottam, mint aki keres valamit; szerintem egészen ügyesen lepleztem óriási megrökönyödésem. Még egyszer jól megnéztem magamnak azt az alakot, majd továbbmentem. Az agyam lázasan zakatolt.
~De hiszem nem lehet ő... ő mugli volt... nem igaz?~

Unott arccal lépkedtem az asztalok mellett, s néztem végig a társaságon. Sokan suttogtak, és sokaknak nem ment a suttogás. Elfojtott hangon próbáltak minél csendesebben pletykálni, de akárki hallhatta, miről beszélnek, ha nagyon akarta volna. Engem ugyan nem érdekel, miről pletykál a díszes társaság, hisz : 1. a pletykák általában alaptalanok. 2. még ha alapjuk is van, nemsokára mindent megtudunk. Lassan végre találtam egy üres helyet az asztal közepe táján, és sietősen haladtam arra. Egy lány mellé telepedtem be, de se nem köszöntem, sőt, meg sem szólaltam. Fejét lehajtva ücsörgött, néha ki-ki tekintgetett a tányérjáról, olyankor a tanárok asztala felé nézett. Mikor mindenki elhallgatott, tudtam, most jön az unalmas beszéd ideje. Bemutatják azokat az új arcokat, akik most megkeseríthetik a sárvérűek életét. Szememmel végigmérem a díszes társaságot, de nem fordítok különösebb figyelmet arra, ki és mit fog tanítani. Ez az év úgyis teljesen más lesz, mint a többi, ezt már mindenki tudja... Majd megkérek egy buzgómócsing elsőst, hogy írja nekem össze az új tanárok névsorát, és majd nagyjából kiigazodom rajta. Előbb-utóbb úgyis mindegyikkel össze fogok futni órán, az iskolában vagy a folyosón, a többi nem érdekel. A nevekre fel-fel kapom a fülem : Gray, Foley, valami kiejthetetlen nevű pasas, akikről már rögtön sugdolóznak is a közelemben. Felpillantok, vetek rá egy gyors pillantást, majd továbbra is rezzenéstelenül ülök tovább a tányérom előtt.

Vajon miért van az, hogy ennyi fajta ember van? Vagyis sosem értettem, hogy válthatnak ki különböző dolgok különböző emberekből teljesen eltérő dolgokat. Most már kezdem érteni. A körülmények. Az aranyvérűek vagy nem figyelnek, vagy a markukba röhögnek, némelyik pedig még heccelően grimaszol is a másik asztalok felé. A legnagyobb félnivalójuk nyilvánvalóan a sár- és félvérűeknek van, ők pedig azok a teremben, akik megfeszülve ülnek a székükben, arckifejezésük is árulkodik arról, mennyire rosszul érzik magukat. Kényelmetlen lehet ezekben az időszakokban nem aranyvérűnek lenni, de nem, nem akarom elkezdeni sajnálni őket. Igazából nem vagyok szánakozó típus, de az fajta sem, aki nem törődik a mások sorsával. Nagyon is kíváncsi vagyok, mi is lesz velük, legalábbis azokkal, akik nem bujkálnak és az iskola területén kívül próbálnak biztonságos helyet találni. Az iskola nem éppen a legbiztonságosabb hely, ebben egy percig sem kételkedem. És ahol nincs Dumbledore, ott biztonság sincsen. Én már semmin nem csodálkoznék, még azon se, ha mindenki feje át lenne teljesen mosva, persze azoké, akik rászorulnak.

Viszont mikor a tányérját bámuló lány megszólal mellettem, elmosolyodom. Nos, végre valaki, aki helyesen áll hozzá a dolgokhoz. Kissé ugyan kétértelmű a mondata, de mindenképpen értékelendő a bátorsága. Teljes mértékben osztom a véleményét, és ennek mindjárt hangot is adok. Na de térképezzük csak fel a nagyszájú, bátor mardekáros lányt itt mellettünk.
Az arcát haja takarja, de a hajszálak közül vonásai tisztán kirajzolódnak : ez Redraven. Csak a vezetéknevét tudom, ugyanúgy, ahogy a legtöbb háztársamnak, de legalább ez is valami. Kissé feszült valami miatt, talán már nálam is jobban unja a beszédet. Na de mindegy, itt az ideje, hogy szórakoztassuk egy kicsit.
-Jó kérdés, ezt én is szeretném már tudni...
Egy határozott mozdulattal fordulok úgy, hogy teljesen a látókörömbe essen. Ha válaszol, örülünk, ha nem? Akkor megőrülök... Főként az unalomtól, másrészt meg attól, hogy félreismertem az első pillanattól kezdve. Egyébként se tűnik annak a fajtának, aki bármit is szó nélkül tud hagyni.

Közben azon kezdtem el merengeni, vajon miért van az, hogy senki nincs a teremben, akit barátomnak hívhatnék. Aki mellé beülhettem volna enni, mert foglalt nekem helyet. Akivel kibeszélhettem volna, hogy ez hú de mennyire unalmas, vagy aki csak egy egyszerű kérdést feltett volna nekem : hogy telt a nyarad. Nos, akkor majd én megkérdezem magam és válaszolok is. Pocsék volt, most hogy kérdezed, de azért köszi az érdeklődést. Talán én voltam az egyetlen gyerek nyáron, aki várta az iskolát? Alapvető tény, hogy utálok otthon lenni, talán ez lehet az egésznek az oka, de akkor is felettébb furcsa, hogy nem vagyok se nyár, ebből kifolyólag nyáriszünet párti sem. Itt a suliban nyugtom van, senki nem zargat, és ugyan osztozkodnom kell a szobámon másokkal, de még akkor is jobb annál, ami otthon van.

-Violet.
Szólalok meg végül, és remélem nem utoljára, hogy elérjem, hogy végre észrevegyen a lány. Egyébként is érdekel, mi a keresztneve, annyira frusztrál, hogy nem jut eszembe. Ja, és direkt nem teszem hozzá a Lovedayt, mert eleve utálom ... Túl kedves, és túl aranyos hozzám. Miért nem lehetek simán Day? Vagy Night? Az mennyivel jobb lenne már. De nem, én csak Violet vagyok, vagy maximum Aiden, de semmi esetre az L betűs vezetéknevű csaj. Hogy én mennyire utálom az apámat... És nem csak a nevem miatt, na de erre gondolni se akarok ebben a pillanatban.
Visszatérve a bemutatkozásra. Nem sűrűn szoktam én csak úgy spontán benyögni a nevem, de most valamiért furcsán viselkedek. Talán az évnyitó varázsa? Nem, sokkal inkább a frusztráció meg az éhség. Rettentő kombináció ám, elárulom. De nem, ilyen hosszú beszédet kellett írni, ennyi új tanárnak meg mi másnak kellett jönni. Komolyan mondom, eldobom az agyam. Csak valaki kapja el...

A másodpercek vészesen lassan vánszorognak, én pedig nagyon unom ezt a tesze-toszaságot. Mindjárt megkérek egy másodikost, hogy csapkodjon a villájával, egy harmadikost meg ráveszek arra, hogy játssza el, éhen halt. szerintem tökéletes stratégia.
Nexine! Ez az, eszembe jutott végre a neve is. Ha már hatodikosok vagyunk, és még egy házba is járunk, még jó, hogy tudom a nevét. Talán felesleges volt nekem is bemutatkozni, hisz talán tudja, hogy hívnak. Na de mindegy, a lényeg, hogy nem vagyok olyan feledékeny, mint az előbb gondoltam.

Újra az iskolában. Újra a nagy és rideg falak között, ahol már a legkevésbé látják szívesen a „fajtámat”. Fura ezt mondani a Roxfortról, de minden megváltozott, minden a feje tetejére állt. Senki nem mondja ki hangosan, de ha végig nézek a diákseregen nem azt a féktelen örömöt látom csillogni a szemekben, amit egykor. Egyeseket persze nem hat ez meg, hisz eljött az Ő idejük.
Ehhez hasonló gondolatokkal lépkedtem az asztalok között, miközben le se bírtam venni a szemem a tanári asztalról. Hogy fordulhat ilyen rövid időn belül száznyolcvan fokot a világ? Hogy lehet, hogy az egykor biztonságot jelentő falak hirtelen leomlottak és utat engedtek egy olyan erőnek, amit ha nem állít meg senki, kigyomlál mindent, ami szép és jó?
Az arcomra a mérhetetlen döbbenet és csodálkozás érdekes keveréke ült ki, pár éve ez még teljesen elképzelhetetlen lett volna számomra. Megcéloztam, hát a megszokott helyemet és leültem várva a továbbiakat, reménykedve valami jó hírben, ami kicsit feldobja ezt a nyomott hangulatot.
McGalagony beszéde viszont nem dobta fel a hangulatot. Sőt… Ha lehet még mélyebbre nyomta. Persze ez nem az igazgatónő hibája, ilyen információkat nem lehet úgy megosztani a diákokkal, hogy abba vegyüljön, akár csepp vidámság is. Az egyetlen jó hír, hogy az iskola megnyitotta idén is a kapuit. Bár ez nekünk mugliivadékoknak, csak egy börtön, ahol szemmel tarthatnak minket és úgy rendelkeznek felettünk, ahogy akarnak. Aztán csak…
- Etikett és protokoll?!– kapom fel a fejem, mivel az egykori átváltoztatástan tanár monoton beszéde miatt már teljesen a gondolataimba merültem. A szemöldököm lassan már egybeolvadt a hajammal, de még mindig nem értettem miért, miért és miért? De az önmarcangolás nem vezet jóra. Nem arra kell felhasználni az eszünket, hogy összeesküvés-elméleteken mélázva még mélyebbre süllyedjünk, hanem hogy kilábaljunk ebből az egészből valahogy.
A kis elsősökre pillantok, akik a Griffendél sorait erősítik. Mert azok a nebulók, akik nem voltak arra érdemesek, hogy a nagy Mardekár Malazár házának dicsfénye essen rájuk, csak olyan tulajdonsággal rendelkezhetnek, ami segítségére lehet a varázslótársadalomnak. Értük kell hát küzdenünk minden olyan eszközzel, amivel tudunk.
És jön a végszó, az I-n a pont, az utolsó csepp a pohárba: A mugli születésűek megkülönböztetésben részesülnek, gyakorlatilag az is kegy, hogy betehették az intézmény falai közé a lábukat. Ezután az étvágygerjesztő monológ után ahogy körbe nézek sok emberen látom azt, amit én is érzek: Nem ez lesz életem legjobb vacsorája.

Sokan mondják, hogy van határa mindennek. Úgy tűnik van aminek nincs.

Az utolsók közt csusszantam be a Nagyterem egyik oldalajtaján. Oda bent már több százan ültek és mindenki izgett-mozgott, csacsogott; a hangorkán teljesebb volt, mint valaha! Elég éles változásnak tűnt mindez az erdő csendje, a fiákerek ütemes, halk csikorgása után. Hiába, már egyik sem a régi, ám ezt nem lehet felróni nekik. Szegény thesztrálok évek, évtizedek óta ugyan azt a tortúrát csinálják végig minden évnyitón és évzárón. Szomorúan felsóhajtottam.
Mint más " kiváltságosak ", én is részesültem abban a kegyben, hogy láthassam ezeket a fura, csontváz szerű állatokat, akik rémisztő küllemük ellenében elég jámbor természettel bírtak. Az édesanyám halála okozta súlyos sebnek köszönhetően - ami máig a lelkemen tátong - láttam, éreztem, hallottam őket. Néha napján, mikor még nem volt élet veszélyes, kimentem a park fái közé, hogy megetessem néhányukat. Nem mindegyik jött közel hozzám, sőt! Voltak, akik hat év alatt sem szokták meg a jelenlétemet. Egyszer, pár évvel ezelőtt még Luna Loveggodot is láttam, mikor élelmet vitt nekik. Őt hamarabb fogadták a bizalmukba, de ez engem fikarcnyit sem érdekelt. Örültem, mert - bár csak pillanatokig - jót tettem. Emberrel, állattal ... egyre megy, nem?

Az idén azonban nem a thesztrálok vonzottak vissza. Hanem a kötelesség.
Miután az új rendeletek értelmében a Roxfort látogatása minden iskolás korú boszorkánynak, illetve varázslónak ajánlottá, mi több, kötelezővé vált, veszélyes lett volna, ha távol maradok. Megcsonkult családomnak már Édesanyám elvesztése is épp elég volt, az én halálommal csak felszakadtak volna a sebek. Mert - gondolom - halállal lakoltam volna, ha begyűjtenek, miután elszöktem. Mivel mugli születésű vagyok rám még több szigorítást szabtak ki. A magamfajták mostanság jobban teszik, ha meghúzzák magukat. Ez ugyan teljesen igazságtalan, de a rezsim friss előírásainak értelmében jövedelmezőbb, mint ha kiállsz az Abszol-útra és mugli grafity sprayvel a falra firkálod, hogy " Éljen Harry Potter! " vagy esetleg " Gyerünk Dumbledore Serege! "
Bizony. Az ilyeneknek mára már nincs publikálható tartalma. És ez - mit ne mondjak - több, mint szomorú!

Amikor elértem a helyet, ahol hat éve egy folytában minden, a Nagyteremben zajló, eseménynél ültem, becsusszantam hugrabugos társaim közé. Ők már bőszen sutyorogtak, az érkezésemre látszólag senki nem figyelt fel. Megköszörültem a torkomat, azt remélve, talán egy kíváncsi szem pár rám szegeződik, akinek a gazdája elég beszédes kedvében lesz ahhoz, hogy elárulja, amit tudni akarok.
Legmélyebb szívfájdalmamra azonban a dolog nem ment ilyen egyszerűen. Mindenki saját magával volt elfoglalva, meg az éppen aktuális pletykákkal. Hiába, úgy tűnik a világ változik, de az emberek nem. Pedig - könyörgöm! - a Hugrabugba csak az előzékenyek, a kedvesek, a jámborok kerülnek! Valaki lehetne már oly' előzékeny, kedves, jámbor és észre vehetne!
Végül beletörődtem. Unalmamban játszani kezdtem a talárom ujjával, minthogy jobb dolgom úgy sem akadt. A kérdéseket pedig, amikre választ óhajtottam kapni, nem lehetett a vak világba elordítani! Manapság divat a mugli üldözés, a Potter ellenesség, hát Merlin óvjon mindenkit, aki mardekárosok jelenlétében hangosan merészel beszélni a kis túlélőről!

Mérgesen hátra sandítottam a hátam mögött a fent említett, az évek során szépen kifejlődött bagázs legutálatosabb tagjaira. Hát persze ...
Ott volt mindenki, akit úgy lehet gyűlölni, akár a pestist. Crak, Monstro, Parkinson, Zambini ... hol lehet vajon a főkolompos?
Más esetben nem igazán jöttem izgalomba attól, hogy nem tudtam, hol tartózkodik épp Draco Malfoy, ám most kíváncsi lettem. Viszont - tekintve, hogy senki nem akart hozzám szólni - elég nehezen juthattam volna a kellő információhoz.
Végül csak ennyit kérdeztem, kissé emeltebb hangon a kelleténél.
- Kinek hogyan telt a nyár? - kíváncsiskodtam egy barátságosnak szánt mosollyal. Mintha meg se szólaltam volna. Ettől elkámpicsorodtam egy kicsit. Vajon itt mindenki megbuggyant? Merlin trottyos gatyájára!

Már megint az év elején vagyunk. Talán a legnehezebbik év elején, amikor - ha eddig nem is volt már elég nagy a különbség - de még ennél jobban is kitűnik, hogy ki melyik oldalon áll. A hugrabug asztalánál ülök, s vizsgálom az arcokat: ki mennyit változott. Nem mintha ezer éve nem láttam volna. Nem a pár hónappal ezelőtti arcukkal hasonlítom össze a mostanit: csak felidézem, mindenki hogy festett elsősként. Akkoriban talán jobban élveztük az ittlétet: nem arra gondoltunk, hogy talán a közeljövőben vége lesz mindennek, hanem mindenki azt remélte, hogy ebből az álomból sosem ébred fel, hogy ő egy ilyen mesevilágban kötött ki.

A tanári asztal közepén viszont nem lehet már Dumbledor-t vizsgálni - s ha lehetne is, akkor sem változott volna semmit sem hat év alatt. Bizony ő magával vitt egy darabot az egész Roxfort varázsából. Amúgy meg, bár semleges oldalon vagyok, nagyon bírtam az öreget, aki mindig azt mondta, hogy a sötétséget elűzi a fényt. Felteheti a kezét, aki most ebben a reménytelen helyzetben úgy gondolja, hogy ez így lesz. Kicsit untam is mindezt, ujjaimmal az asztalon doboltam, ami az ezelőtti években nem volt kérdés, hogy senki sem hallotta volna meg, viszont most azon gondolkodtam, hogy vajon meddig hallatszik mindez? Roryra pillantottam, aki a griffendéles asztalnál ült: ő is meredten nézett valamit.

Megnyílt a nagyterem ajtaja, s Hagrid kíséretében megjöttek az elsősk. Nekem mind egyformának tűntek minden évben, sosem néztem meg különösebben őket. Csak az a vidám hangulat, amit ők szoktak hozni. Egy bizonyos szintig az most is érezhető. Idén - nem meglepő módon - a mardekár gyarapodik nagy számban. Azon nem gondolkodott el senki sem, hogy ezzel megfosztanak pár diákot valamitől? De nem baj, ez elvégre is nem az én dolgom.

McGalagony kezdi a beszédét. Az elején még figyeltem. De aztán rájöttem, hogy nekem a nevek nem mondanak semmit: hogy tudhatnám meg egy családnévről, egy mosolyról vagy fanyar arckifejezésről megállapítani egy tanárról, hogy hogy fog tanítani? Csak annyi, amir felfigyeltem, hogy mi nem kaptunk új házvezetőt - legalább. A nevek elhangzottak, körülbelül egyet-kettőt ha megjegyeztem. A Mirol-t biztosan, mert azt van akihez kössem, mert ki ne ismerné a griffendéles lányt? Végre olyan rész következett, ami nem nevekből állt, hanem rendes, összekapcsolható mondatokból. A származásunk által kiváltott különbség volt a téma. Az etikett meg a protokoll hallatán szemem sem rebbent: minden évben azért megszoktuk, hogy vannak felesleges tantárgyak, s már nem tudok meglepődni elggé. Az új szabályok. Nem tetszettek nekem sem, de szerintem a jelenlévőknek egynegyede sem Dumbledore hiánya miatt szomorúak, hanem csak féltik az életük, háborognak mert nem aranyvérűek. Ez van, el kell fogadni. Engem ez nem érint, mert aranyvérű vagyok, így nem kell félnem - mitől? Semleges oldalon vagyok, így csak magammal törődöm. Bevallom, a sötét oldal egy kissé jobban csábít mint az ellentettje. Hogy miért? Dumbledore meghalt, aki éltette is egy kicsit bennem a reményt. A híres Harry Potterről senki sem tud, hogy hol van.

Tanévnyitó.
                                                                                                                                                            Az utolsók között szálltam fel a vonatra, majd megkerestem azt a kupét, amelyben már hatodszorra utazok. Minden év ugyanúgy kezdődött, s habár untam ezt, sohasem változtattam rajta. Mindig ugyanabban a kupéban,  Rebeccával utaztam.  Mint mindig, most is az ablak melletti helyet szemeltem ki magamnak.
Ma Beccának egész jó kedve volt, rengeteget fecsegett velem ellentétben.  Most nem nagyon tudtam figyelni rá, más dolgokon járt az eszem. 

Végre a vonat befutott. Belépve a nagyterembe, feltűnően más volt a hangulat és még nem vetettem egyetlen pillantást sem a tanári asztal felé.  Ott javában megváltoztak a dolgok, azaz a személyek. Azt hittem, hogy csak Dumbledoret kell hiányolnunk, de sok tanárt nem látok most. S itt van ez a sok idegesítő új arc, akikben szerént véleményem szerint nem bízhatunk. Szörnyű ez az egész, mégis csak jobb lenne úgy kezdeni ezt az évet, ahogyan eddig kezdtük. Amikor még itt volt Dumbledore, s ő csendesítette le a diákokat, akik olyan vidámak voltak, s olyan hangosak. A mardekárosokat, akik annyit piszkálódtak, s az oroszlánokat, meg a többieket.
Leültem a Griffendél asztalához, s ott vártam, hogy történjen végre valami.  Körbe néztem, s a kép itt is hiányos volt, vannak akik nem tértek vissza.  Akik mégis visszatértek, azok mereven, szomorúan ültek az asztal mellett, alig néhány  szót szólva.

Megérkezett Hagrid az elsősökkel.  Egymást követően ülnek  le a székbe, majd mennek a Mardekár asztalához. Hozzánk alig  jött néhány nebuló. Gondolom mindannyian aranyvérűek. Amikor a ceremóniának vége lett, McGalagony professzor lépett előre. Üdvözöl bennünket, majd bemutatja a tanárokat. A Hollóhát ház  feje Tristram de Crasso,a  rúnaismeret tanár. Azonban ez nem keltett akkora feltűnést, mint a Mardekár feje, Angelus Mirol, és ő tanítja a sötét varázslatok kivédését is. Még további nevek hangzanak el, amelyekre már nem nagyon figyelek.
McGalagony professzor tovább folytatta beszédét. Most következett a legrosszabb. A legrosszabb a félvérekre, mugliszületésűekre vonatkozott. Nem hagyhatták el  akármikor a Roxfortot. Egyeseknek ellenőrizték a leveleiket. Az aranyvérűeknek nem kellett etikett órára járniuk.
Ezzel véget ért McGalagony beszédje, s a diákok hozzákezdtek a vacsorához. Ami engem illett, alig ettem néhány falatot, ez a rossz hangulat az étvágyamat is tönkretette.
Számítottam rá, hogy lesznek olyan szabályok, amiket nem fogok csípni, de azért erre nem számítottam.

A vacsora után megkerestem Rebeccát, aki épp egyedül ment valahová.Utána szaladtam, s letámadtam néhány kérdésemmel, s kijelentésemmel.
-Héé, merre tartassz? Azt hiszem egy kicsit csatlakozom.Gondolom nem probléma?- hát persze, hogy nem az, gondoltam magamban.- Amint látom te sem vagy jó hangulatban, habár senki sincs abban. Ááá, nem számítottam erre a sok szabályra. S szerintem hülyeség, ez a három csoportra osztás, túl nagy dolgot csinálnak abból, hogy ki aranyvérű és ki nem. Úgy értem engem nem érdekel, hogy kinek milyen vére van. Minden úgy volt jó, ahogyan  addig volt, míg Dumbledore élt. Nemde?
Becca egy ideig hallgatott, azt hiszem egy kicsit összezavartam őt ezzel a sok fecsegéssel. Na mindegy.
-Azért szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy aranyvérűek vagyunk. Nem ellenőrzik a leveleinket és elhagyhatjuk a Roxfort területét is.- mondtam, miközben mosolyogtam egyet. De ez amolyan erőltetett mosoly volt, most másképp nem sikerült.

//Bárkinek, aki korán megunja az évnyitót, és szeretne utána játszani valahol//

A terv készen volt.
Hullafáradtan ültem fel az utolsó tanévem első napján a Roxfort express-re. Már lassan a harmadik napja voltam ébren, és kezdtem az erőm végére érni. Damiennel minden meg volt már beszélve, és eddig a terv szerint haladtak a dolgok – persze ehhez kellett laza 600km vezetés, majd ugyanennyi vonatozás is visszafelé. Reméljük, hogy megérte.
Na mindegy, a lényeg az, hogy kiértem a King’s Crossra, és sikeresen felkeveredtem a vonatra is – még ha a roxfortba utazás jelentős részét átaludtam és/vagy félálomban töltöttem el, akkor is.
Fekete talár, vörös szegély, Chuck Taylor tornacipő. Így szálltam végül le a szerelvényről, a hömpölygő tömegbe. Egy külső szemlélőnek talán minden olyannak tűnt volna, mint amilyen szokott lenni, de valami mégis megváltozott. Ahogy végigfuttattam a tekintetem az embereken, sokkal kevesebb ismerős volt, és valahogy ők is megváltoztak. Arcukon nyoma sem volt a vidámságnak, és amikor biccentettem nekik, csak óvatosan, vagy egyáltalán nem intettek vissza. Hiába, mugli-születésűnek lenni nem volt kifizetődő napjainkban.
Lemondóan megcsóváltam a fejem, és így, magányosan indultam el a fiákerek felé.
A nagyterembe érve, az első szabad helyre lehuppantam a Griffendél asztalánál. Most jól jött a hosszú évek tapasztalata: gondosan ügyeltem rá, hogy egész este rezzenéstelen arccal üljek. Valószínűleg lesz elég összetűzésem ebben a tanévben, nem kell már az első este is a balhé.
Ekkor szöget ütött a fejembe egy új gondolat. Gyorsan körbehordoztam a tekintetem a teremben, de beigazolódott, amit már eddig is sejtettem: Potter sehol sem volt. Hiányzott, Ronnal és Hermionéval egyetemben. Bolond is lett volna visszajönni, amikor ekkora vérdíj van a fején... csak abban reménykedem, hogy legalább hasznosan tölti az idejét.
Csend lett.
Na nem mintha eddig hangzavar lett volna, mindenki inkább csak suttogva beszélgetett, óvatosan szólt 1-2 szót a szomszédjának. A vidámság és a boldogság, ami oly jellemző volt az évnyitókra, eltűnt. Az elsősök léptei visszhangozva kongtak az óriási terem némaságában, és a feszült csendben már-már fülsértő volt a süveg egy-egy döntése – főleg, hogy szinte senki sem lett idén Griffendéles. Mily’ meglepő.
Most McGalagony követezett. Nem tudott olyat mondani, amit előre ne sejtettem volna. Vége az arany életemnek az iskola falain belül. Számítottam rá, hogy cserélni fogják a tanári kart, de azért megleptek a hallottak. Egész egyszerűen szánalmas volt, annyira egyértelmű volt, hogy egy-ketten miért lettek tanárok. khm... Mirol név... khm... Egyetlen egy pozitívumot tudnék csak mondani, aki nem volt más, mint Foley. Ő, mint házvezető, talán a lehető legjobb választás volt nekünk.
Halkan sóhajtottam egyet, kezdtem unni ezt az egész hercehurcát. Jött az előre várt sablonszöveg, a vérszerinti csoportokba osztás, új tantárgyak (Etikett. Ezaz. Nesze neked huszonegyedik század), na meg a karantén. Megpróbálnak bezárni minket, hogy teljesen átneveljenek.
Végül amikor McGalagony abbahagyta a beszédet, megjelent az asztalokon a vacsora.
Továbbra is kifejezéstelen arccal bámultam az üres tányéromra, és az előtte heverő finom falatokra... Nem volt étvágyam. Nagyjából olyan a helyzet, mint amire számítottam. Erre készültünk Damiennel a nyár utolsó heteiben, úgyhogy kész tervekkel vágtam neki az évnek. Nehéz menet lesz, sőt! Az eddigi legnehezebb, de át fogjuk vészelni. Már meg is fogalmazódott bennem néhány új gondolat, úgyhogy gyorsan körbepillantottam: Damien köztem, és az ajtó között ült. Tökéletes.
Megvártam, hogy az első emberek megunják az estét, majd én is csatlakoztam hozzájuk. Úgy intéztem, hogy kifelémenet Damien felé tudjam venni az irányt. A cimbim még nagyban fogyasztotta a vacsoráját, de innen nem volt visszaút, majd jön, amikor jön... Megszaporáztam a lépteimet, "véletlenül" meglöktem a vállát, és egy darab papírt csúsztattam oda neki:
"Planetárium."

Évnyitó vacsora




A vonat egyik kupéjában ahol ült, egyike volt azoknak a diákoknak, akik végig jól szórakoztak az út folyamán. Természetesen magában zajlott le és csupán néha felbukkanó elégedett félmosolya volt jelzésértékű. Diszkréció, mi más. A diákok többsége nem osztja nézeteit, nem szította a feszültséget feleslegesen.
Elhiteti, hogy beolvad, egyé válik velük. Csak néhányan tudják, hogy ez nem így van, hogy nyugodt mosolya kihívás, higgadt viselkedése vészjósló.
Nem tud sokkal többet a többieknél, de az, az apró többlet is elég ahhoz a rejtett mosolyhoz, ami végigkíséri a Nagyteremig. Talárban van, mint a többiek. Annyi ideje volt, hogy finom anyagú fekete bőrtáskáját felvigye hálószobájába és visszajöjjön a kötelező vacsorára, aminek idén több értelme van, mint a többi évben. Éhsége sem utolsó szempont.
A terembe lépve síri csend fogadja, akik beszélgetnek, suttogva, összebújva teszik. A Tanárok komorak, sokuk maga elé bámul ügyelve arra, hogy véletlen se nézzen a mellette ülő friss „tanerőre”. Sok az idegen arc, de van köztük  akit Zane már látott az apjával beszélgetni. Micsoda meglepetések. Vesz egy mély levegőt, egész mellkasa megemelkedik, néhány plusz centimétert kölcsönözve a fiúnak és egy futó mosolyt az arcára.
~Akkor, lépjünk beljebb. ~ Nem sok diák néz rá, néhány futó komor vagy szomorú arcot kap el. Úgy festenek, mintha nem lennének kíváncsiak az igazgató beszédére, mintha félnének attól, amit hallani fognak. A többség  arca egységessé válik. Őszintén nem érti mi bajuk van, nem képes átérezni mit éreznek, miért tiltakoznak az ismeretlen ellen. Tudjuk be annak, Mások mint Ő.  
Elsétál a Mardekár asztalához és helyet foglal valahol középtájon. Ebből a szögből ahová leült, jól látja a tanári asztalt. Most tűnik fel neki néhány hiányzó személy. Ezek közül egy érdekli a leginkább.
Arckifejezése pillanatok alatt válik érdeklődővé. Felkönyököl az asztalra, kezeit finoman összeilleszti állánál.  Mielőtt megtudná amit akar, gólyák sorakoznak a kikészített szék előtt. A beosztás. Őszintén nem számít meglepetésnek, hová kerül a legtöbb. Ennek oka a kevés elsős. Minden bizonnyal azok a családok, akiknek gyerekei reményeik szerint nem a Mardekárba kerülnek , nem engedtél el az iskolába. Elvétve jelent meg Hurgabugos, Griffendéles vagy Hollóhátas. Ezzel semmi gond. Végigméri a sorban helyet foglaló Mardekáros elsősöket, majd tekintete átvándorol az igazgatónőre. Végre kiderül az, amire várt… ebben reménykedik.
A mellette ülők halkan összesúgnak, néha hozzá is odafordul egy-egy háztársa, magára erőltet egy futó mosolyt és válaszol néhány szóval. Többnyire csendben ül és figyel.
MacGalagony az új arcok neveit és tantárgyait sorolja. Tantárgyait? Zane felemeli fejét, szemöldökei összeszaladnak. Erről nem volt szó, hogy tanítani is fognak. A Sötét Varázslatoknak kimondottan örül, azzal nincs gondja, de a többi tárgy. A tudás hatalom és a tudást Professzoroknak kell a diákok fejébe verni.
- Mintha nem lenne elég hely… - Morogja orra alá nem törődve azzal ki hallja meg és mit fog fel belőle. Értelmezze mindenki úgy, ahogy szeretné, Zane ennek a hírnek nem örül. Tanítsanak nekik sötét varázslatokat, fekete mágiát, ne bűbájtant és rúnaismeretet. Azok történetesen érdeklik és nem egy könyvet felolvasó embertől akar tanulni.
Egészen idáig finoman összekulcsolt ujjai szorulni kezdenek, egy némelyik bemozdul. Szuszogása hangosabbá válik, kénytelen előszedni apró fémtégelyét, hogy gyógynövényhez jusson. Alig észrevehető mozdulatokkal szed ki egy levelet és teszi szájába, majd egy ugyancsak gyors, elegáns és észrevétlen mozdulattal helyezi vissza a tégelyt belső zsebébe és visszarendezve karjait könyököl ismét az asztalra. Immár enyhe mentol illatot áraszt.
Folytatva a névsort és a tantárgyak kiosztását gondolatai máshol járnak. Apja jut eszébe és amit mondott. Írnia kell neki egy levelet. Több mindenre rá akar kérdezni többek között arra, hogy szükség van-e rá, csinálnia kell-e valamit? Jut szerephez vagy várjon még?  Az diákok felosztása valljuk be,  szintén nem meglepetés. Évezredekig ezen folyt a vita, most van lehetőség a megvalósításhoz. A megkülönböztetés különösebben nem foglalkoztatja, elvétve ehet megállapítani a diákokról ki milyen vérű és ezáltal rangú. Annyira veszi komolyan, hogy nem kezd ki sárvérűekkel, családja azt megtiltaná és belé van ivódva.
Úgy van vele, kényszeríteni sok mindenkit lehet, a nyüves életéért cserébe egyesek mindenre képesek. Ezt ki lehet használni, ha okos az ember. Kíváncsian várja mi lesz az év termése.
Az új házvezetőjük sem nyerte el a tetszését. Pitont senki nem pótolhatja és mélyen felháborítja, hogy valaki mégis megpróbálja. Mordul néhányat, ahogy a Mardekárosok többsége teszi. Szerinte bőven elfértek volna külön.
A hallottakat ki fogják tárgyalni szobájukban, ma nem lesz alvás. Addig viszont pár óra előttük áll és egy kiadós vacsora. Az igazgató is leül idővel, jó étvágyat kívánva és a döbbent csendet  itt-ott evőeszközök csörömpölése váltja fel. Meg kell hagyni, nem sok diáknak van étvágya, több mint valószínű csak azok esznek, akinek van gyomruk az idei évhez.
Zane biccent ezzel valami "jó étvágyat" félét kinyögve, majd nekilát a csodás lakomának.

Bambina

-Vaffanculo!
Csúszik ki a számon a tiszteletteljesnek cseppet sem nevezhető megnyilvánulás. Inkább suttogásnak fest mintsem hanggal megspékelt felkiáltásnak, de a mellettem ülőket így is kizökkenti unalmukból. Ez a ritka alkalmak egyike, hogy nem bírok magammal. Az egyébként kötélerősségű idegeimen táncot járni nem nagy kihívás, most viszont vékonyodni látszanak azok a bizonyos szálak. A teremben burjánzik a feszültség, és minden jel arra utal, hogy ez a felgyülemlett méreg bennem készül kirobbanó hadműveletre. Erőimet az agyamban kívánom összpontosításra bírni, de a kitörni készülő szikráknak semmi kedvük engedelmeskedni. Egy küzdelmes, amolyan Griffendéleshez méltó észjáték részesévé válok, miközben minden maradandó energiámmal azon vagyok, hogy a tányérom hatása alá kerüljek. Ujjaim kissé megremegnek ahogy a tálban meredező csirkehús felé nyúlok, de a rezonáció mértéke elhanyagolható. Pillantásom a velem szemben ülő háztársakra vetődik, majd a mellőlem érkező, lágyan berregő hangra oldalra fordítom a nehézségi erőtől lesújtott kobakom.
- Elkeserít, ami itt uralkodik. – a fülemben visszacsengő mélabús hanglejtés még tovább taszít a mélybe. Tekintetem komor, ami a „remények emberétől” szokatlanul hat. Kezét kezemre helyezi. Érintésétől testem melegség járja át, kékesen villódzó lélektükreim randiznak övéivel.
- Viszont ez csak a jelen. A jövő a mi kezünkben van.  
Eresztek meg egy apró, nagyítóval is nehezen kivehető mosolyt, de tudom jól, hogy ő látja. Ismer engem. Úgy érzem valamennyire ismer, már amennyire engedem.
Sokan meg vannak győződve arról, hogy tudják, ki vagyok. Ez tévhit. Lényem mérhetetlen egyszerűsége legbelül bonyolult láncban fonódik egybe, s a lánc olykor kibogozhatatlan.
Ő elkezdte kihámozni egymásból a láncszemeket.
Ő elkezdte érezni azt, amit én éreztem.
Ő elkezdte megérteni azt, hogy mit miért teszek.
Homlokára bíztató csókot lehelek, majd nyelőcsövemen keresztül újabb falatot tuszkolok le háborgó gyomromba. A hús illata émelyítően hat rám. Szemem pár szekundumra kivonja magát a forgalomból, míg orromon keresztül friss levegőt eresztek tüdőmbe. Villámat tányéromba fektetem, karjaimat lazán engedem útjukra.
- Ma valahogy nincs étvágyam...

//Ne haragudj, hogy csak most :(//

Már a King’s Crosson is látható volt, hogy a dolog nagyon nincsenek rendben, és még szalonképesen fogalmaztam. A szokásos tömeg, izgatott, csillogó szemű elsősök hadarása és a régi barátok élménybeszámolói helyett csupán fürkésző félrepillantások, halk susogások, gyászos csend fogadott.
Az sem volt kérdés, hogy találok-e üres fülkét a vonaton. Pletykákat lehetett hallani, ki maradt otthon, kik tűntek el és a legnagyobb hír Harry, Ron és Hermione eltűnése volt. Dumbledore halálhíre és a „kiegészítések” vándoroltak fülkéről, fülkére.
A prefektusok félúton megtartották a szemlét, elvonultak párszor a vonat keskeny folyosóján. Malfoy arckifejezése szinte földöntúli boldogságot árasztott. Na igen, nem mindenkinek áll rosszul a szénája. Neki nincs oka rejtegetni az érzéseit, elrejteni a mimikáját és álarc mögé bújni.
Néhány arckifejezésen vagy mozdulaton (pl. ökölbe szoruló kezek…) látható volt, hogy megfeszülnek és ezalatt nem csak a vonásaikat értem. Fásult arcok, mindenkiben az ellenséget vagy épp a besúgót látó, vizslató szemek.
Valahogy az a csokibéka se akart lecsúszni a torkomon. Hiába mondják azt, hogy boldogabbá tesz, most kudarcot vallott.
Homlokomat az üvegnek nyomva leskelődtem kifelé, mígnem elnyomott az álom.
 

–„ Nic.. Niiic… NIC! „
-    Höö, hümmm, mi mivan?? -felugrottam mint egy tisztelgő katonatiszt a szobatársam bökdösésére.
Először felnevetett s csak aztán bökte ki, hogy megérkeztünk. Erre már én is rájöttem, ahogy kibámultam az ablakon és a vonat se mozgott alattam.
…és még a szőkékre mondják, hogy buták. Na tessék. Én és a felismerő kézségem.
-    Elaludtam… köszi, hogy felkeltettél. – tarkó vakargatva köszöntem meg a gesztust.
Poggyász vadászat, bagoly mustra, mindenki élt és „virult”. 
Indulhattunk a kastélyba, hogy végre a korgó gyomromat csillapíthassam valamivel. Bár még azt az ötletet se vetettem el, hogy esetleg lehányom valamelyik pofátlan Mardekárost. Ha nem lenne túl gusztustalan, talán még…
Lépjünk tovább.
Az elsősök hamar leválnak tőlünk.
Éljen a csónak, a tengeribetegség, és a lötykölődés. Szomorú. Nekik.

 

Fészkelődés, megszeppent elsősök, nyújtózkodó nyakak és monoton fülzúgás a suttogások miatt.
Üdvözöllek a nagyteremben.
Hol a tanárokat stírölik a vén diákok, hol McGalagony ProfAsszonyt, pontosabban a helyet, ahol ül. Még mindig felfoghatatlan, hogy Dumbledore  nincs közöttünk…
Pár perc telik el csupán és megkezdődik a vacsora. Köszöntés, amit csak halvány mosollyal vagyok képes fogadni, a szokásos szabályzat felvázolása az újaknak, aztán papírforma szerint jöhetne a besorolási ceremónia, csakhogy.
Van egy csakhogy. Az új szabályok, rendeletek, intézkedések.
Naiv volt bárki is aki azt hitte, hogy majd pont itt nem fog minket utolérni a NagyÚr intézkedései. Minden egyes mondat után szinte érzem, ahogy kifut az arcomból a vér.
Szinte mint a börtönökben…
De érezzem magam marha jó a bőrömben, mert én aranyvérű vagyok és engem nem bélyegeznek meg majd annyira mint másokat.
Hurrá.
Nem is tudom, hova szórjam a konfettit.



Fázis kiesés megint. A gondolataim annyira magába szippantottak, hogy a beosztási ceremónia szinte tejesen kiesett. Csak azért tapsoltam, mert önkéntelenül utánoztam a többieket. Azt már nem tudom, hogy melyik ház diákjainak „örvendeztem”. Talán mindnek.
Az ételek előbukkantak, isteni illatok tekeregtek az éterben és én valahogy mégse vagyok éhes.

   

   

   

---

Folytatás : Kis sziget (http://www.roxfort.frpg.hu/index.php?topic=3913.0)

   

= Shay - A szünet utáni első napon =



A szünet úgy telt, ahogyan azt már az indulás előtt is sejtettem, szarul, lassan és legfőképpen eseménytelenül… már legalábbis számomra semmi fontos esemény nem volt fellelhető benne, a megannyi kiadott feladat mellett. Kedvenc piros kabátos kreténkém lelépett valahova a világ vége mögötti putris picsába… jól magamra hagyott a kibaszott kúria retkes nagytakarításának idején. Roppant kellemes volt minden reggel arra ébredni, hogy a szolgálók zörögnek, karistolnak, fúrnak, faragnak, javítanak, pucolnak, és az ajtó környékén, meg a szoba előtti folyosón sürögnek. Olykor-olykor kénytelen-kelletlen egyiket, vagy éppen másikat megróttam a történtekért… hol csak szóban, hol egyéb eszközökkel. Cedrah azt mondta, ne hagyjam őket elkanászodni, mert az nem vezet semmi jóra, és csak a hullák népes kompániáját növelem vele, amik már amúgy is szép számban kerültek befalazásra a hatalmas épület alapjaiba. Én irányítottam a munkálatokat, közben természetesen készültem azon tárgyakból, amiből a degeneráltabb féleség tanárok képesek voltak feladni bármit is. Igazából nem zavart, legalább lekötött, és színezte a szürkének számító hétköznapokat. A maradék szabadidőmet felélte a kapcsolatépítés rögös folyamata. Nagybátyám, az iskola alkímiatanára szép szerivel beszélt le találkozókat a számomra, hogy ismerkedjek a környezetemen kívül élőkkel is, akiket a későbbiekben jó lesz a tarsolyomban tartani. Ebédek és vacsorák, persze hivatalos öltözetben, formában… a smúzolás, amit soha nem szívleltem. Ott sem adtam elő különösebben, csak valamivel finomabb stílust képviseltem az iskolában megszokott nyers és paraszt helyett. Mindezek ellenére sikeresen összekörmöltem egy tagbaszakadt és vérszegény levelet Shay számára, mégiscsak illendő… meg akartam is, csak úgy.

Nyugalom.
Éhség.
Az iskolába való visszautat úgy döntöttem, nem a szaros vonattal oldom meg, így „kölcsönvettem” Cedrah egyik hintóját, meg a hozzátartozó putrisereget is. Pontosan a roxforti kapu előtt tettek le, majd kipakolták az egyetlen szem bőröndből álló poggyászomat, amit Frics a maga balfasz módján le is ellenőrzött, nehogy valami halálos fegyvert csempésszek be az iskolába, amellyel népirtást végezhetek. Idióta faszkalap, majd pont a csomagjaim közé fogom rejteni, ha bármi ilyesmit be akarok vinni… persze nem állt szándékomban… az a bizonyos kés már amúgy is a szobában pihent lassan hat esztendeje. Összekaptam magam, és mindenestül a Nagyterem felé vettem az irányt, hogy felfaljam a fél konyhát. A kúriában jó koszton tartottak a szolgálók – mertek volna nem, szét is küldtem volna a kis seggüket -, ennek ellenére a fáradtságos utazás kivette az energiám, így fel kellett töltődnöm. Arról nem is beszélve, úgy egyeztettük le Shayel, hogy itt találkozunk majd… belekalkuláltam, hogy a nők általában késnek mindenhonnan, fél óra… belekalkuláltam, hogy ő Shay, ezért bárminemű katasztrófa közrejátszhat, újabb egy órácska… a végeredmény egy gyenge másfél óra fór lett, amivel jó voltam előtte. Bőségesen elegendő, hogy akár háromszor is étkezzek.
Nyüzsgés.
Nyugalom.

A sok bégető marha társasága nem igazán hiányzott, de együtt kell élnem velük, még jó ideig. Leheveredtem egy igazán távoli, kies és viszonylagosan nyugalmasnak mondható helyre. A kabátomat levéve a bőröndömre hajtogattam azt, majd nekiláttam a semmiből feltűnő menzakoszt eltüntetésének. Csendesen figyeltem a környezetem történéseit, az embereket, azok monológjait, vagy éppen hallható párbeszédeiket... nem mintha érdekelt volna, de a szemlélődés és megfigyelés mindig is a repertoáromba tartozott.

Sean



Ha másra nem is, arra jó volt a téli szünet, hogy Shay kicsit kiheverje a tanév kezdet óta átélt traumának is beillő történéseket. Elég sok minden történt a hugrás leányzóval, melyek egy részével nem is dicsekszik inkább. Ez persze nem jelenti azt, hogy egyetlen tettét is megbánta volna, ámbátor a lebukásról a kardlopás alkalmával, szívesen lemondana. Annak ugyanis számos vonzata lett, többek között a szigorított büntetőmunka Minticznél, a túl sok együtt töltött időnek is meglett a maga következménye. Nem mellesleg már nem mondhatja észrevétlennek magát ennek az apró kis próbálkozásnak hála. Mégsem bánja, hogy megpróbálták. Az élménybeszámolókból ezeket a stikliket szívesen kihagyta volna, azonban az iskola úgy tűnik értesítőt küldött a szülőknek, mivel a kihagyott részletek érdekelték őket a leginkább.
Habár a Scarborough szülők tökéletesen tisztában voltak azzal, hiába szidnák meg lányukat, a baj úgyis megtalálja őt, így mindösszesen csak nagyobb óvatosságra intették. Shayt azonban nem igazán hatotta meg semmi, a fejmosás ideje alatt is elvarázsoltan pillogott jobbra-balra, s apró, de árulkodó bazsalygással vette tudomásul, hogy lemondhat a jutalomról, melyet jó jegyeiért kapott volna. No és? Ő már megkapta a jutalmát, amikor a lehető legtökéletesebb időben tűnt fel a Foltozott Üstben, aztán sikerült nyakon ragadnia az alkalmakat. Ez az oka állandó bazsalygásának is, amely persze anyjának is feltűnt, s amint sikerült egy kicsit elvonulniuk, kérdéssorozat alá is vetette lányát. A gyorsabb szabadulás reményében igyekezett a lehető legőszintébben válaszolni, de itt-ott kénytelen volt kicsit lecsippenteni a történetből. Például mélyen hallgat a kis ramazuriról a részeg pasassal és csókok tekintetében is kicsit meg kellett feleznie a valóságot, legalább a biztonság kedvéért.
Mindezen „izgalmak” mellett az egyetlen kiemelendő történés az a bizonyos kapott levél volt, melynek kézhezvételekor olyan intenzív vigyorgásba kezdett, hogy félő volt, a szája körbeéri a fejét. Meglehet, esetlen és talán nem is csöpögött a nyáltól, de a hugrás számára aligha lehetett volna tökéletesebb, és minden tekintetben Sean volt. És hihetetlen módon még így is képes volt teljesen zavarba hozni.
A válaszban végül is ő sem esett túlzásba a romantika terén, nem szándékosan. Így jött össze, azért azt csak odakanyarított az aljára, alig látható, apró betűkkel egy „hiányzol”-t. Bizonytalan volt egy kicsit, de miután már odakerült, nem volt kedve letörölni onnan. Végül is, ez az igazság.

Noha letörte egy picit, hogy nem egy vonattal térnek vissza az iskolába, azért egészen jó útja volt, szerencséjére jó társasággal került össze, így még olykor egy-egy nagyobb hahota is elhagyta a kupét. S bár Shay is jókat nevetett, a gondolatai már jócskán megelőzték a piros gőzöst, már régen a nagyteremben jártak. Fejében megannyi forgatókönyv rajzolódott ki a viszontlátásról, nem mindegyik pozitív kimenetellel, mert ő sem látja ám mindennek csak a napos oldalát. De kivétel nélkül mindtől elvörösödött az arca és a gyomrában is apró pillangók kezdtek szálldosni. Nehezen sikerült furcsa viselkedéséről elterelni a szót, de miután sikerült mindenkit megnyugtatni, hogy nem készül egy Holland-akciót bemutatni (bizony, Mika gyomorürítő produkciója maradandó lett a diákok körében), újra a kedélyes beszélgetésé lett a főszerep.


Immáron iskolai egyenruhában, a vacsorára készen közeledik a nagyterem felé. Az évek során már beléívódott a távolság, így érzi a pillanat közeledtét. Bár már a mosdóban rendbe szedte kicsit magát újra és újra megigazítja talárját, vagy épp nyakkendőjével babrál, hiába lazít rajta, a torkában minduntalan óriási gombóc jelenik meg. Nagyokat szusszan, orrcimpái ilyenkor nagyra tágulnak, arca talán szürkébb az átlagnál, s szemei is idegesen tapogatják a jól ismert most mégis ijesztőnek ható folyosót. Talárja ujjának alját gyürködi, s kénytelen nagyobbat nyelni, amikor meglátja a kiszűrődő fényeket, meghallja a tányérok és evőeszközök összetéveszthetetlen kopácsolását, a sok száz gyerek zsivaját. Fejben megint előrébb jár, már azon gondolkodik, hogyan is nyisson… nem mindegy ám mit mond az ember, s azt is hogyan. Ilyenkor azonban azt is nehéz eldönteni, melyik a jobb a „Hello” vagy a „Szia”, mosolyogjon-e vagy ne, nehogy túl lelkesnek látsszon.
És elérkezik az a bizonyos ajtó, még néhány lépés és a zsibongó tömeg immáron láthatóvá is válik. A szíve most kezd csak igazán sebesen verni. Hihetetlen, hogy egyetlen apró kis változás a jól megszokott rutinban, és az ember lányából egy merő ideggóc lesz.
Igaz, ez a változás egyáltalán nem jelentéktelen, főleg nem a számára, mégis okoz némi kellemetlenséget. Mellyel azon nyomban szembesül is, amikor nem jobbra, hanem balra indul el. Ott ugyebár a Griffendél és a Mardekár asztalai vannak. A DS-társak felé kisajtol magából egy szájhúzást, melynek mosoly formája van, ám ahogy továbbhalad, néhányak őszinte meglepetésére, a zöldek asztalánál már korántsem fogadják ilyen barátságos kifejezéssel. Pedig egyeseknek talán még szerzett is néhány kellemes, diadalittas pillanatot, amikor megátkozhatták. Többek arca inkább elsötétül, melyektől az ő izmai is megfeszülnek… igyekszik inkább másfelé nézni, a foghíjas tanári asztal felé, de ott is csak a szélsőbb régiók felé. Jól érezte Minticz figyelő tekintetét magán. Talán már az újabb büntetőmunkán agyal…
Ez a taktika egészen hatásos, ugyan nyugodnia nem igazán sikerült, legalább a távolság csökken, ezzel együtt azonban a pillanat is egyre közeleg. Tekintete a sor végén magányosan falatozó mardisra irányul végre. Nincsenek zavaró gyilkos pillantások (mert hát, kár szépíteni, néhányaknak oka van úgy nézni a Hugrásra…), csak az a kék szempár, a szélesedő mosoly, és pillangók… ott gyomortájékon. Óriási sóhaj az utolsó lépésnél, és végre eléri Seant…
- Szia! – zöldjei felcsillannak, majd ahogy átlép a srác másik oldalára, remegő kézzel, de végigsimít a hátán, mintha világossá kellene tennie, kihez is beszél épp. De nem, nem kell, nem is ez az oka. Csak jól esik meggyőződni, hogy nem egy délibáb. Talán az adrenalinnak köszönhetően, de sikerül egyik lábát átvetni beakadás nélkül a padon és leülni.
Nem igazán gondolta át a helyzetet, mert így most majdnem a teljes Mardekár házzal kell szemeznie… igyekszik azért, csak Seanra összpontosítani… Biztosra veszi, hogy késett, nem is ő lenne, ha nem így lenne, rá sem kérdez, ha van miért, úgyis megkapja a maga megjegyzését. Egyelőre a látvánnyal van elfoglalva, az sem zavarja, hogy a tányérjában könyököl. Nem számít ez most.

= Shay =



A megjelenésekor egyetlen arcizmom sem rendült meg, úgy falatoztam a tömegbe szürkülve, mintha mi sem történt volna. Persze a figyelmemet nem kerülte el, ahogyan az sem, hogy nem mindennapi belépőre készült… azért valljuk meg, bizonyosan akadtak a barátai között olyanok, akik meglepődéssel fogadták, a hugrabugos leányzó nem tért le a főcsapásról a jól megszokott jobbos út felé, egyenesen a kékek és sárgák asztalának irányába. Még csak nem is sasszézott oda ahhoz a tömörüléshez sem, amely három ház tagjaiból tevődött össze… a hiányzók ebből az álbaráti társaságból természetesen a zöld-ezüst szegélyesek voltak. Egyszerűen csak köszöntötte őket, integetett, és haladt tovább, megrögzötten a mardekárosok irányába, vigyorogva, rózsaszín felhővel körbelengve, elvarázsolva az elvarázsolt mennyezetű Nagyteremben. Belőle kiindulva, meg persze az agyatlan marhák gondolkodásából, először talán balhét szimatolt a nép… ragnarök méretű katasztrófát. Szépen lassan, lomhán pásztázott a két beteges szín kocsonya. Ahogyan sikerült kiszúrnom, a kékek egyik női-, valamint sárgák és vörösek egy-egy fiú prefektusa már javában a pálcáját ellenőrizte, ha baj adódna. A tanári pulpituson ülők közül is akadt egy, aki élénken követte az eseményeket. Az egész csak addig tartott, míg a leányzó végigsimítva a hátamat le nem vágódott széles vigyorral a túl oldalamra. Persze, néhány elfajzott perverz még itt is sejthetett csapdát, egy jó kis ramazuri szagot… de ki kellett ábrándulniuk. Persze, ők mit sem tudtak a Foltozott üstben történtekről, lesz nagy égzengés és földindulás, az már biztos.

Változás.
Szokatlanság.
A köszöntését-, valamint az éppen számban éktelenkedő adag étel megrágását követően újabb kört fűztem a villámra, volt még a tányéromon rendesen. Mielőtt azonban hozzáláttam volna a folytatáshoz, az evőeszköz landolt, az így szabaddá vált kezem pedig hátralendült a vállam felett, ahogyan megéreztem a kezét a hátamon. Amennyiben megfogta azt, úgy kísértem a leülésig, majd hüvelykujjal simítva egyet a kézfején engedtem el, és szólaltam meg halovány mosollyal.
- Szia!
A mozdulatsor mindenképpen a köszöntés megerősítését hivatott jelezni, amolyan kifinomult formában… talán kiküszöbölte azt az űrt, amit az ilyenkor nyáltenger népek által preferált pusziszerű szar keltett. A csók eléggé grandiózusan hatott volna, persze én elfajzottan másképpen gondolkodom, de erről tudnia kellett, amikor beleugrott a mély, cápákkal teli tengerbe. Nem tekintettem körbe, nem igazán érdekelt, de páran biztosan a leszakadt pofájuk alsó szekcióit keresték a hűvös padlózaton. Az étellel teli villa ismét a jobbomba keveredett, de még nem vettem le Róla a szemem.
- Nem vagy éhes?
A mosoly egy pillanatra gunyorossá változott, nem bántóan, csak kellőképpen vérszívón.
- Az üstben is majdnem sikerült megenned egy nagyobb sárkány adagját.
A „hiányzol” felirattal a levél alján eszem ágában sem volt viccelődni, sem pedig gúnyolódni, az nem az a fajta történet, amivel játszani kellene. Persze éle lett volna, és eléggé magasan érkező labda volt, de az embernek realizálnia kellett tudni, mi az, amit érdemes lecsapni, és mi az, amit nem. Az asztal lapján, a tányérom mellett heverő érdes balom a temérdeknek mondható ételre szegeződött, jelezvén, válasszon, ha van étvágya.
Megemelkedett.
A villa.

Mielőtt azonban folytattam volna az evést, immáron az ő társaságában, azért továbbfűztem a beszélgetés fonalát.
- Lesz mit mesélned!
Biztos voltam benne, hogy egyértelmű a számára, nem feltétlenül arra gondolok, nekem mond regét a szünetben történtekről… persze meghallgatom majd, evidens, hogy van mit beszámolnia… legfőképpen az a rész fog a figyelem középpontjába kerülni, amikor a szülők tudomást szereztek a fiúról, aki helyet kapott mellettük, ott a legkisebb csücsökben. Sokkal inkább a közeli barátaira, háztársaira asszociáltam, akiknek így, vagy úgy, de magyarázattal tartozik az egész helyzetet illetően. Nem lenne elszámolnivalója, mert senkinek semmi köze a magánügyeihez… de ő társasági lélek, annak a híve, velem ellentétben.
- Amúgy pedig…
Ezt muszáj volt a falat előtt, így rátekintettem, megpróbálván valami halálosan bájos arcot vágni. Nem tudom, miképpen sikeredett, mert előtte ilyen maszkot még nem rántottam.
- … menetrendszerűen késtél!
Visszafordultam az étek felé, és végre behúztam a falatot, ami jó ideje váratott már magára.

Sean





Az bizonyos, ennyi szempár talán még sosem kísérte a bevonulását, (jó, azért ne legyünk naivak, nem figyelik annyira sokan) kivéve talán elsőben, amikor sokadmagával tipegett be még megrettent gyerekként, először a nagyterembe. Ez egyetlen alkalommal egy egész iskolányi ember előtt ült fel arra a bizonyos székre, és várta, hogy a Süveg harsogva közölje leendő második otthonát. Azóta pedig jelentéktelen hugrabugosként tengette napjait, olykor magára ragadva a figyelmet, mert épp buborékok szálldostak az üstjéből bájitaltanon, vagy a nem megfelelő eljárás miatt a haját tépkedte egy mágikus növény gyógynövénytanon.
Az utóbbi időben azonban változásnak indultak a dolgok, randalíroz a folyosókon, betör egy (halálfaló)tanár irodájába, s megkísérel ellopni egy történelmi ereklyét. Takarodó után még kint császkál, megátkoz védtelen, gyámoltalan mardekárosokat, természetesen minden előzmény nélkül. Mindhiába a gondos bebörtönzés, a panaszok, a stiklik csaknem akarnak apadni, elég neki egyetlen szabad este, máris kész az újabb kihágásra. Nem ostobaságból, nem azért, mert nincs tisztában a következményekkel, egyszerűen csak belekeveredik a helyzetekbe, véletlenül éppen akkor emelkedik meg a keze, amikor elhangzik a „Ki vállalkozna…” kezdetű kérdés…  Most is erről lenne szó? Készül esetleg valamire? És nem rest mindezt mindenki szeme láttára, most elkezdeni? Simán kinéznék belőle ezt a mozgolódó, szúrós tekintetű zöldek. Hiába szegi előre tekintetét, látja, van azért ott is készülődés. S bár kint még felmerült benne, hogy inkább a saját asztalukhoz ül, most megtorpanás nélkül, valamelyest sietős léptekkel halad célja felé.

Mit akarhat az a flúgos hugrabugos az egyik legrettegettebb mardekárostól? Vajon az a kőparaszt Blaine, akit jóformán megszólítani sem lehet, hogyhogy nem küldte el a búsba, ahogyan azt általában szokta? Mi baja lehet, hogy leáll épp vele? Hiszen ez már szinte természet elleni cselekedet… a csaj hozzáér, ő meg megfogja a kezét, de nem azért, hogy megkísérelje tőből kirángatni, mint azoknál, akik hasonlóval próbálkoztak.

Akik egyáltalán foglalkoznak a dologgal talán épp ezeket a kérdéseket pörgetik a fejükben, tárgyalják ki a mellettük ülővel suttogva, a többiek pedig magasról tesznek rá, esetleg olykor odasandítanak, hátha történik lassan valami. Elvégre… azért ez mégsem olyan nagy dolog már, Shay ült már Sean mellett tanórákon, ezzel egyes esetekben, mint például a bájitaltan óra, olykor komolyan veszélyeztetve a srác életét. Ilyesmire azonban még nem volt példa itt a kastélyban legalábbis, főleg nem ilyen körülmények között.
Csak egyik lábbal lépte át a padot, jól eső szívdobogás fogta el a kézfején alig érzékelhető simítástól, kénytelen felsóhajtani, de ez talán a még mindig létező alapzajtól nem hallható.

A kérdésig valahogy eszébe sem jut korgó gyomra, amely amúgy is már diónyira zsugorodott, s a tányért is inkább valamiféle könyöklőnek használja, a vigyorgás szabályozása pedig túlságosan lefoglalja gondolatait.
- Miicsodaaa? – hördül fel mosolyogva, szemei is kimerednek. Nem olyan komoly felháborodás ez, és tekintve nem az az átlagos felfogású lány, nem kezd el azonnal azon forogni, vajon ezt hogyan is értette a mardis, esetleg netán kövérnek tartja-e és hasonló idegesítő és fölösleges ostobaságok – Nem is volt az olyan rengeteg… - válaszol továbbra is vigyorogva, de azért a száját is húzgálja, bár nem érinti mélyen a téma produkálja picit magát. Annyit és akkor eszik, amennyit és amikor ő akar. - …legfeljebb egy kisebb sárkányé… - rántja meg a vállát, majd kuncogva a felhozatal irányába fordítja tekintetét. A látványra odabent meg is indul, aminek ilyenkor meg kell, felszusszan. Hiába zsugorodott diónyira a gyomra, még ott is akad hely. A nyomatékosító kézmozdulatra végül összeszedi a bátorságát, kicsit fészkelődik, hogy másik lábát is átemelje a padon, majd ha eleinte bátortalanul is, de szed magának a krumplipüréből és sült húsból. A zöldborsóval meggyűlik a baja, néhány az asztalra esik és elgurul valamerre. Zavartan pillant oldalra a mardisra, sokatmondó mosollyal az arcán. „Most mit vártál!” kifejezéssel megrántja a vállát is…

Sean megjegyzésére mosoly kúszik az arcára. Az a kis zsivány félmosoly. Tény, még ha róla is van szó, akkor sem normális dolgot tesz épp. Az odáig rendben van, hogy egy-egy mardissal kötetlenebb a viszonya, mindenféle zavar nélkül tudnak egymás torkának esni, képletesen értve, és pálcával, azért ez mégis más. Leginkább mert talán az egyik legantiszocabb zöld példány ereszt meg felé talán a szokottnál egy hajszálnyival több mosolyt.
- Lesz. Bár a felét sem sejtik szerintem. Csak ideültem... - és nem is akart többet egyelőre, itt nem. Nem kell közönség, így meg legalább még kísértésbe sem esik. - De majd jól kiszínezem a történetet! - fordul ismét a srác felé, s megjegyzése nyomán néhányszor megrándul szemöldöke. - Mondjuk... számomra így is izgalmas és... jó volt - jegyzi meg halkabban, inkább motyogva. Újabb apró szusszanást követően aztán ő is felmarkolja a villáját és kését, de az evésig nem jut el, valamiért biztosra vette, nem marad észrevétlen az a pár tíz perces késés, amit összehozott.

Kuncogva engedi le a villát és pillant ismét oldalra, néhány pillanatig csak fürkészve Blaine profilját, keresve az esetleges neheztelés jeleit. Ugyan hangjából csak az újabb él hangzott ki, talán valamiféle jelentőséget is tulajdonít neki.
- Meglehet. Nekem nem tűnt fel... - ránt ismét vállat. Talán az maga a mardis is sejti, jött volna ő előbb, ha ez lehetséges lett volna, azonban nem akart olyan kis ziláltan megjelenni. -...remélem a hiányom nem ment az étvágyad rovására - jegyzi meg, majd gyors bekap egy falatot, mielőtt nagyon rájönne a kuncoghatnék. Tekintetét a tányér felé fordítja, a választ persze már sejti, de jó muri kicsit oda-odamondogatni, még akkor is, ha egyébként tisztában van vele, a hiányzáshoz talán nem elég röpke tizenpár nap.

= Shay =



A színpadias felhorkanásra nem reagáltam különösebben, csak folytattam az evést, annak rendje és módja szerint, tökéletes fapofával. Még a hasának különleges kommunikációs képessége sem zavart különösebben, bár rendesen morgott, az már szent. Azért meg kell vallani, még ha csak magamnak is, megint járt egy jóféle pont a bolond nőszemélynek. Nem sértődött meg, nem kezdett házsártos és konok módon arról áradozni, miféle paraszt vagyok… mi több, talán meg sem fordult a fejében, hogy azért mondom, mert kövérnek hiszem, holott nem. A nők legnagyobb problémája az, hogy minden kimondott szót megpróbálnak értelmezni, egyesével átrágni magukat rajta, elemezni, csócsálgatni… csak aztán logika híján leginkább félreértelmeznek. Minden apró faszságon kiakadnak, hogy biztosan a személyük, vagy a testük elleni támadás éri, vagy érte őket… holott nem, csak egy szimpla vérszívó megjegyzés, mintegy éreztetvén az odafigyelést. A mellettem csámcsogni készülőről szerencsére ez nem mondható el… meglepő, de igaz. Egy pillanatra megállt a villa félúton, és oldalra tekintve végigmértem… a szemeit, az ajkait, a nyakát… főleg azt… nem láttam ádámcsutkát, hát csak nem férfi. Ez azért megnyugvással töltött el, főleg a szünet előtt történtek fényében… visszafordulva egy „hm” kíséretében folytattam a falatozást. A kisebb sárkány szófordulatkor haloványan elmosolyodtam, persze gúnyosan, csakis a törődés és határtalan kedvességem szimbolizálva, de hagytam, hadd fossa csak a szót… azt szereti.

Ügyetlen.
Esetlen.
Kicsit bamba a lelkem, de belefér… még az a jó pár szem borsó is, amelyek majdhogynem katonás sorrendben gurultak el a tányérom, és így az orrom előtt is. Pár pillanatig követtem őket a szememmel, de aztán Shay felé fordulva, egyik szemöldököm megemelve fúrtam a betegszín kékeket az ő zöldjeibe. Mosolyogott, vállat vont… ezzel én is lezártam, egyértelmű volt a mozdulatsor. Valójában nem is várhattam mást, és ami a furcsa, hozzá sem kell már szoknom… mert annyira egyértelmű. Az lett volna a meglepetés, ha valamit nem néz be… na akkor baj van, és beüt a krach. Az étkezés közben, noha nem nagy szokásom, folytatódott a diskurzus… ő pedig válaszolt, falatozott, ügyetlenkedett, válaszolt.
- Ideültél…
Az életlen kenőkés az asztalon landolt, a hüvelykujj pedig kiemelkedett a marokból, jelezvén, ez egy.
- … végigtaperásztál…
Mutatóujj követte az elődöt, kettő.
- … én is téged…
Középső ujj is a másik kettő sorsára jutott, három.
- … együtt eszünk…
Gyűrűsujj a magasban, négy.
- … végezetül, még élsz.
Kisujj is csatlakozott a társakhoz, a kéken villanó szempár pedig ismét a hugrásra kúszott, miközben az ötös fogat lassan hullámozni kezdett, majd ismét szorításba és birtokba vette a semmilyenforma kést.
- Habókos egy mesének kell lennie, bár az itteni értelmiséget nem lenne nehéz átejteni.
A megjegyzést követően ismét falatozni kezdtem, lomhán és nyugalmasan. Annyi esze azért biztosan van neki, hogy sikerült kibogoznia a lényeget, mely szerint nem is kell átejteni őket. Minek? Bár, ha kedve tartja, tegye csak bátran, egyiknek sem szabok gátat, elvégre nem azért vagyok.
A késés.
Feltűnés.

Persze, hogy nem tűnt fel neki, késett… a nőknek ez nem szokott feltűnni, mert ami megszokott és általános, az szürke és nem feltűnő. Egyszerűen csak azok veszik észre, akiknek várniuk kell.
- Dehogy!
Rövid és velős válasz.
- Nem aggódtam érted, hiszen az iskola még állt az alapjain, és nem készült összedőlni, mint egy kártyavár.
Nincs egyszerűbb a világon kiszűrni, hogy Shayel baj van… mert ha vele az van, akkor az apokalipszis méretű, ezt Merlin sem cáfolhatná.

Sean




Egy hónappal ezelőtt, mikor még leginkább csak egy egyre távolodó álomnak tűnt az, amely aztán valósággá vált, ilyenre még csak gondolni sem mert. Hogy majd egyszer, magasról téve mindenkire, itt fognak ülni, s kedélyesnek mondhatón társalognak és vacsorázgatnak majd, míg azok, akiknek feltűnik a dolog és érdekli is esetleg őket, összeszűkített szemmel próbálják meg találgatni, mi is a helyzet. Talán az, hogy a két fiatal esetlegesen több egymás számára, mint puszta barát túl abszurd lenne elképzeléseiknek. Ha csak Seant veszi az ember, ez valamelyest érthető is. Érzelmekre kár is lenne szavakat pazarolni, eléggé nyilvánvaló ilyen téren, hányadán is vannak. Visszafogottak, talán túlságosan is, noha félő, a szüntelen vigyorgó hugrás leányzó hamarosan lecsorog a padról, azért még ő is tartja magát, igaz görcsösen kapaszkodik a villájába.

Lehet, nincs is itt semmi látnivaló, a lány megunta az életét, Blaine meg most játékos kedvében van, és hagyja még kicsit élni… elvégre, nem hülye ő, majd kint biztosan móresre tanítja.
Talán több mardis, már ezen gondolatoktól feldobódva fordul vissza épp aktuális fogásához, s már vígan azon mereng, vajon lesz-e akkora kegyben része, hogy saját szemeivel nézhesse végig a leckéztetést. Sajnos azonban erre nagy valószínűség szerint nem lesz alkalmuk, de addig még sok perc van, ki tudja, hogyan alakul.
A tűnődő, mustráló pillantásokat valami csoda folytán nem veszi észre, talán jobb is így, már amúgy is kevés választja el attól, hogy a pad alá folyjon zavarában. A hümmögésre sandít csak oldalra, kevés értetlenséggel, összevonódó szemöldökkel, enyhén csücsörítő alsó ajakkal, de némán. Ha valami említésre méltó, azt úgyis megtudja. Ekkor következik a már talán elvárt magánszám a borsókkal, de mindennek ellenére büszke magára, mert legalább a szószt még nem tette rá, most abban úszna az asztal. Természetesen, miután a tányér biztonságban landol, már a barna mártás is rákerül a krumplira meg úgy tulajdonképpen mindenhova, mert az úgy jó, ha úszik benne a zöldség is és a hús is.

Hallgatva Sean számvetését, úgy tűnik neki, a srác számára sem olyan elhanyagolható lépés ez a mostani, és ez picit megdobogtatja a szívét. Minden ponthoz hozzáfűzi a maga kis gondolatát... egynél csak bólint, meg hozzáfűzné: igen ideült, elvégre ezt beszélték meg. Kettőnél kuncoghatnéka támad, ha rajta múlna ugyanis szívesen "taperászna" még. Háromnál beharapja az ajkát, egy gyors hőhullám is végigszalad rajta, picit pirosabbá varázsolva az amúgy sem sápatag arcot. Szíve pedig akkorát dobban, hogy egy pillanatra félre kell néznie, nem-e hallotta meg valaki más is. Négynél egy újabbat bólint, az "együtt" szó újra és újra visszhangzik fejében, simogatva hallójáratait. Az ötös pont az, amely számára valamiért evidens, de persze azt is érti, mások számára talán nem egészen. Ez van, lehet irigykedni. Mindösszesen pár pillanatig élvezi az elhangzottak okozta kellemes érzésekben, majd ugyan továbbra is mosolyogva, de megrántja a vállát. Nem azért, mert számára jelentéktelen mindez. Dehogyis.
- Lehet, csak benyakaltam egy nagy kondér Felix Felicist... a siker érdekében - meglehet, még egy óriási üsttel is hiába nyelne be, akkor sem koronázná siker a "barátkozzunk Sean Blaine-nel" akcióját. Megint elmosolyodik, de most meg is ingatja a fejét. Komolyan nem érti, hogyan lehetséges ez, hogyan képes a mardis egyáltalán elviselni a társaságát, néhol még mosolyogni is, ha viccelődik vele. És minderre az ő stílusában, mégsem olyan metsző bántani akarással reagálni. Inkább csak tovább próbálja húzni a lányt, aki ebben mindig partner.
Mosolya aztán kicsit alábbhagy a srác megjegyzésére. Szemei összeszűkülnek, s míg ő nem zavartatva magát folytatja a lakomát, Shaelynn száját belülről harapdálva méregeti.
- Öhm... át...átejteni? - kérdez vissza bizonytalanul. Kezében meginog a villa, a késre ráfeszülnek jobbjának ujjai. - Én nem akarok átejteni senkit. Nincs is értelme. Az olyan lenne, mintha... mintha szégyellném. De nincs mit - hangja nem emelkedik a végén, szemöldöke azért kérdőn felvonódik. Természetesen, ha Sean úgy akarja... pulzusa megint megemelkedik. Kezdi úgy érezni óriási badarságot mondott, vagy egyszerűen csak félre lett értve. - csak valami majdnem hihetetlen helyzetre gondoltam. De persze nem olyan abszurd dologra, mint hogy olyan végtelenül romantikusan, és mindent elsütve próbáltál meg elcsábítani. Azt azért nem vennék be - reméli érti, mire akar kilyukadni, mert most perpillanat nem igazán tudna példát hozni, majd a pillanat hevében esetleg kitalál valamit, de ha úgy találja a Kedves nincs elragadtatva az ötlettől, azonnal le is tesz az egészről. Pedig milyen mókás lenne figyelni az arcokat, amint ecseteli, hogy egy egész kocsmányi rájuk szegeződő pálca közül mentette ki a hírhedt Blaine... igaz, neki efféle reklámra semmi szüksége, így megértené, ha nem repesne érte.
Így végiggondolva, eléggé úgy tűnik, nem is kell lebeszélni erről a kis tervről, maga is kezd eltántorodni. Szusszanva mártja meg villáját a szaftos pürében, de inkább csak turkálja, még mindig nem eszik bele. Oldalra sandít, már ki tudja hanyadszor azokban az időközökben, amikor nem fordult Felé. Nem fel az arcára, csak a két falat között az asztalon pihenő jobbjára. Mindahányszor a hozzá közelebbi kéz tétlenségében ott nyugszik, sajgó vágy fogja el, hogy kinyújtsa saját balját és megérintse, hogy megsimogassa, tényleg nem törődve azzal, ez kinek a szemét szúrja. Komoly erőfeszítést kell tennie önuralma érdekében -bár attól még nem kell tartani, hogy az asztalt karistolná-, hiszen Sean elmondta, nem olyan és olyan sem, aki csak úgy változtat ilyen jellegű felfogásán. Kiszámíthatatlan, ez tény, egyik pillanatról a másikra képes meglepő lépéseket tenni, de akadnak dolgok, amelyekkel kapcsolatosan könnyen megjósolható a következő megmozdulása.
Most azért kíváncsi lenne rá, mit szólna egy remegős, gyöngéd simításhoz.....

Kénytelen elmosolyodni ismételten, ahogy mindig, ha az ő bénázásáról esik szó. A mardis ebben a témában imád túlozni. Belekuncog a falatba, bár ilyenkor nehezére esik eldönteni, vajon ez is csak cukkolás, vagy valóban ekkora rakás szerencsétlenségnek tartja. Akkor még kevésbé érti.
- Azt hiszem, néha túlbecsülöd a képességeim. Ha tényleg olyan lennék, mint amilyennek tartasz, én lennék Tudodki titkos fegyvere, ártatlan, bájos külső, mégis tökéletes pusztítás. Hogy erre senki nem jön rá... - újabb fejingatás, majd egy újabb falat és mosolygás. Tudjukkit csak halkan említi meg, nem szeretné, ha bárki más is hallaná.
A késés pedig, mint olyan, relatív és általában rajta kívülálló okok miatt történik meg. Most kivételesen ez még igaz is, mert valóban nem tehet a vonat tempójáról, az ellenőrzés lassúságáról. Nem mindenki érkezett soron kívül. Ez azonban már megtörtént, inkább örülni kell, hogy itt van, lehet szívni a vérét, megjegyzéseket tenni és titkon odalenni érte.

- Egyébként. Láttál valami érdekeset az utazásaid során? - érdeklődik végül is, hogy ne csak arról legyen már szó, ő mennyire tökéletlen, valakinek ugyebár ilyennek is kell lenni... Azt tudja már a levelekből, nem telt valami kedvére valón a szünete, de talán mégis volt olyan, amit megemlíthet.

= Shay =



A Felix szerencselé megemlítésekor egy pillanatra megállt az evőeszközöm a levegőben, és sandán pillantottam oldalra. Érdekes téma került vele pedzegetésre, bár nem kapcsolódott a mostani beszélgetéshez. Vajon, ha valaki azzal próbálkozna is úgy viselkednék, ahogyan szoktam? Lenne hatása? Mert elvből gyűlölök mindenkit, aki csak egy kicsit is marha… viszont az a lé mindenképpen szerencsés kimenetelt biztosít az ivó számára… érdekes anomália a kettő találkozása, igazi paradoxon.
- Jó nagy adag lehetett!
Apró, gúnyos mosolyszerűséggel a pofámon tekintettem oldalra, csak azért, hogy érezze a törődést… és ezt bizony megspékeltem egy, a pad alatt indított orvtámadással is. A felé eső térdem mozdult ki, és lökte meg az övét, persze csak úgy óvatosan, nem a tőlem megszokott – méterekre elrepülsz – módon.

Gondolatok.
Szokatlanság.
Az átejteni szófordulat úgy fest, kissé másként csapódott le benne, mint azt vártam… nem hiába, azért még mindig nem mozgok otthon az ilyen helyzetekben, talán nem is fogok soha… de megpróbálom, persze csak és kizárólag az Ő esetében. Kibuggyanna belőlem, hogy én sem szégyellem, de valamiért kussban maradok. Magam sem értem, miért, egyszerűen nem tudom kontrollálni, nem jönnek a hangok… a szabadkozás nem az én művészetem, és pontosan az ilyen helyzetekből kifolyólag lesz érdekes, Shay meddig bírja majd a cérnát az oldalamon.
- Nincs mit, te gyogyós!
Az emelkedő hangvételt követően azért csak kiszakadt, úgy mélyről jövően. A „te gyogyós” pedig azt akarta jelenteni, hogy bizony félreértette, amit mondtam… meg talán egy szemernyit azt is, csípem én, jobban, mint azt hangoztatom a nagyvilág felé. Ezek azok a sarkalatos pontok, amiről beszéltem… stílusban teljesen mást képviselünk, nehéz lesz alkalmazkodnunk a másik felé úgy, hogy ne veszítsük el önmagunkat sem, azt, ami meghatároz minket.
Emlékképek.
Nem vagyok az a tipikus romantikus alkat, hála Merlin igencsak hosszú szakállának. Soha nem leszek egy szappanopera hős, olyan, mint a többi Don Juan itt, az iskola falai között. Akar a faszom egy lenni közülük, megvetem az összes barmot, szakadjon rájuk a nagyterem megbűvölt mennyezete.
Shay.
A falatok közötti szünetben feltűnt a csendesség az Oldalbordám irányából, így következhetett a fejfordulás, és a beteg kékek zöldekbe való fúródása. Majdnem kiszakadt egy „mi van” szófordulatú kérdés, de nem tettem meg, az azért parasztság lenne. Helyette felkúszott jobbszemöldök, és értetlenkedő tekintet. Akkor fakadt ki belőle a titkos fegyver története.
- Hmmm…
Ez afféle kezdő effektus, amely arra enged következtetni, elgondolkodtam azon, amit mondott… pedig ha tudná, tarkón vágnám, ha ekkora hülyeségbe sodorná magát.
- Az ártatlan rendben van…
Alig látható fél másodperces mosoly.
- … a bájos is stimmel…
A két szemöldök kihívó emelkedése, majd süllyedése.
- … egy valaki azonban rájönne! Mérföldekről felismerném a stílust, amely a pusztítást ihlette.
Kacsintás, csalogató, piszkálódó, szemernyi kihívással. Mára azonban leteszek róla, nem szabad az ilyen dolgokban sem túlszaladni a kellő határokon.
Kérdés.
Szünet.

Visszafordulva az étel felé lassú falatozásba kezdtem, már nem volt sok a tányéromon. A lenyelt falatok között adtam választ a kérdésére.
- Semmi különöset. Javarészük ismerkedés volt olyan személyekkel, akikkel az iskola után kapcsolatban fogok állni.
Kellő folyamat, azoknak az embereknek sem ártott egy új és lendületes kapcsolat… meg nekem sem a tapasztalatuk és használhatóságuk bizonyos tereken.
- De már vártam, hogy visszajöjjek, több okból is.
Először fel sem tűnt, mit mondtam, elvégre köztudottan rühellek itt majdnem mindenkit… csak közel két falat után esett le a dolog. Egyrészt ugyebár, hogy megszabaduljak a házimunkától és smúzolástól… másrészt meg… jó, hogy nincsenek a környéken kretén gondolatolvasók.

Sean




Egy pillanatra felmerül benne, talán ostobaságot mondott a Felixszel, de gondolkodott már erről, mint oly sok mindenről, ha sok a szabadideje. Végül is, ha valaki tudja, mikor mit kell mondani, az biztosan Sean kedvére is való, tehát valamiféle szimpátiát már biztosan el tudna érni a használója. Ahhoz azonban, hogy ez bárkinek is érdeke legyen, elég nagyfokú fanatizmusra lenne szüksége a mardis irányába, és a hugrás őszintén reméli, ilyenből nincs a kastélyban. Ahogy a srácra néz, látván a félbeszakadt mozdulatát, a töprengő kékeket szinte biztosra veszi, hogy ő is végigpörgeti fejében azokat a dolgokat, amiket ő. Ajkai mosolyra húzódnak, huncut fénnyel csillogó zöldjei a kékekbe fúródnak, mintha olvasna bennük, de most még erre sincs szükség, valamiért annyira egyértelmű. Tekintetét épp visszafordítja a saját tányérjához, amikor kapja a csattanós választ, és az apró bökést lábtájékon. Mintha az oldalán kapná el és csikizné meg, körülbelül olyan hatást ér el, bár nem ugrik meg, de elneveti magát.
- De bejött, nem? - vonja fel szemöldökét, diadalittas mosollyal. Ott van még a nyelve hegyén, hogy ő mit gondol tulajdonképpen, mennyire is lenne hatásos, ha bájitallal próbálná meg megközelíteni. Szívesen filozofálna erről, de talán majd máskor megint előhozódik a téma, és akkor majd felvázolhatja gondolatait, lehetőleg úgy, hogy csak Ő hallja. Ha Sean nem húzta vissza azonnal a térdét, akkor Shay hozzádönti sajátját, néhány sokatmondó pillantással illetve a kékeket és az ajkakat is. Csak néhány igen beszédes pillanat erejéig. Ha visszahúzta, akkor a lábmozdulat csak úgy semmibe vész, partner híján visszahúzza, de ez a pillantásokra nem bír befolyással.

Nem történhet minden meseszerűen, az már gyanús lenne, ha gördülékenyek lennének akár ezek a kötetlen beszélgetések, amikor nem kifejezetten egymás vérét szívják, hanem valami másról esik szó. Persze ő is tudja már, hogy butaság az, amire gondolt, de talán nem árt, ha inkább kimondja, mintha magába fojtva hosszan erről vacillál, esetleg olyan dolgokat beleképzelve az egész szituációba, ami ott sincs. Jár azért némi feszült várakozással, amíg a reakcióra vár. Ebben azonban nem csalódik, nem is számít szabadkozásra, egy egyszerű "nem erre gondoltam" is megtenné. Helyette kap néhány másodpercet, amíg magában is újra tudja futtatni az elhangzottakat... butus. Szusszanva mosolyodik el, amolyan szájhúzós mosoly ez, némi neheztelés is akad benne. Tudja, a mellette ülő srác nem olyan, mint az átlag, nem mintha azokról bármi konkrét fogalma lenne ilyen téren. Néhány apró bólintással igyekszik pontot biggyeszteni a témára, de ekkor megszólal Sean. Ha nem is mázsás, de egy apróbb kövecske legördül a szívéről, s mindjárt őszintébben, megkönnyebbülten mosolyodik el és fordul vissza Felé.
- Ha nem rólad lenne szó, most valószínűleg nagy elégedetten mondanám, hogy szerencséd, deee azt hiszem, jelen helyzetben csak elégedett leszek - szélesen elvigyorodik, most már kedélyesebben kavargatja a pürét a tányérján, és vigyorog a borsókra, mintha már jól lakott volna. Ez a helyzet pont olyan, amit négyszemközt egy apró csókkal zárna le, itt azonban marad az ábrándozás és a sajgós sóhajtozás és ajakharapdálás.

Éppen nagyban stíröli azt a bizonyos kézfejet, ahogyan az evőeszközbe kapaszkodva pihen a tányér mellett minden bizonnyal arra várva, hogy az ő néhány ujja megcirógassa egy kicsit, amikor szeme sarkából érzékeli, hogy figyeli. Zavartan emeli meg zöldjeit, félénken mosolyog Rá, a kérdő szemöldökfelvonásra kifújja levegőjét és megrázza fejét, amolyan „nem fontos”, „hagyjuk” és „ne törődj vele” jelentéssel. Képtelen abbahagyni a bazsalygást, ami valahol érthető, mert itt van Vele, itt ül mellette és tulajdonképpen ez is felfogható valamiféle randinak az ő fejében legalábbis biztosan.
Bárminemű kommentár és magyarázat nélkül lendül tovább a másik témára, végül is nincs is ezen mit tárgyalni, talán teljesen normális, hogy vágyik rá ezt talán még a mardisnak sem kell elmagyarázni, persze szívesen megteszi vacsi után. Most azonban inkább színes fantáziájának csavaros ösvényein vezeti a srácot egészen addig, hogy saját magát nevezi meg, mint Tudjukki potenciális fegyvere. Muris dolog ilyesmibe belegondolni, és külön szórakoztatja, hogy Sean is partner ebben. Végre valaki… a hümmögésre várakozóan emelkednek meg szemöldökei, szemei, ahogyan szája is mosolygós, szinte már hallja az újabb vérszívó, kötekedő megjegyzéseket. A summázás azonban nem úgy kezdődik. Az ártatlanban ő maga, és még biztosan mások is kételkednének, kedves, hogy Ő nem. A bájos elfogadására villant is egy bájos mosolyt, mintha ez bizony gyakorlati igazolást is kívánna. Kíváncsian szalad aztán fel szemöldöke, noha biztosra veszi, kire is gondol. Nyelve hegyén van erre is a válasz, és tudjuk, mennyire szereti, ha az övé az utolsó szó, ajkát beharapja, felé fordul.
- Akkor talán a bizalmadba kellene férkőznöm, és valamilyen csavaros módon kieszközölni a  hallgatásod, igaz? – a hatás kedvéért még kicsit közelebb is hajol. – Azt hiszem, ez lenne a kedvenc feladatom – vigyorog a srácra, majd amint tudatosul benne, hogy ezt hangosan is kimondta, elpirul. Talán abban a párhuzamos univerzumban, amelyről most tulajdonképpen szó van, lenne annyi ügyessége, de itt jelen helyzetben semmi megjátszás, semmi hamisság nincs a szándékaiban.

Az ő tányérján sincs már sok minden, nem szedte meg túlságosan, így nem is csoda, ha hamar kiürül. Egyelőre azonban Sean még mindig nem élvezheti csak az ételét, mivel ismét csak kibukik belőle egy kérdés. Épp nagy együttérzőre váltana az arca, elvégre így tökéletesen érthető, hogy nem élvezte annyira az utazásokat, amikor kiszalad a megjegyzés második fele.
- Tényleg? De hát miért? – nem, komolyan meg sem fordul a fejében, hogy esetleg neki ehhez bármi köze lenne – Mármint híresen nem szeretsz itt lenni… - eltelik egy másodperc, kettő, majd valamikor ötnél kezd neki derengeni valami, és akkor… de hogyan kérdezhetné ezt meg? Habár szokása közölni, hogy akkor ezt most magára veszi. – Persze… csak, ha van közöm hozzá – próbál javítani, mert könnyen meglehet, olyasmiről van szó, amit nem is tudhat – úgy értem, ha szabad tudni – fene ezekbe a két értelmű kifejezésekbe!

= Shay =



Szavak.
Nyugalom.
Csendesen falatoztam, miközben hallgattam a válaszadásokat, hol erre, hol pedig arra… mikor miről esett szó, vagy éppen terelődött arra valamelyikünk gondolata. A térd valahol félúton megállapodott, nem szokásom összezárni a lábam teljesen, fájó pont. Nem is értem, egyes idiótáknak hogyan megy ez a mutatvány… mint ahogyan azt sem értem, bizonyos, magukat férfinak nevező egyedek miképpen képesek női módon, keresztbetett lábbal üldögélni. Eunukoknak biztosan elmennének a szerencsétlenek, meredek történet, nem is igazán óhajtok foglalkozni vele... a furcsa asszociációt aztán a mellettem ülő törte meg, éreztem a lábát, amint újfent az enyémnek koccant. Kissé megemelve a balt vállban pillantottam le. Magam sem értem miért, egyszerűen zsigerből jött a mozdulatsor, amely nem tartott tovább a másodperc töredékénél. A két lábról aztán a zöldbe fúródtak a kékek, szintén csak egy pillanatra. Semmi különleges nem volt kiolvasható a kocsonyákból, se rosszallás, se meglepettség, vagy éppen helyeslés.
Szokatlan.
Nehéz lesz átállni egy másik életvitelre, jobban mondva viszonylagosan más életvitelre… de valamikor ennek is neki kell állni. Ez is egy olyan dolog, amiért előtte két parasztlengő lett volna a juss, jobb esetben egy, de kevesebbel biztosan nem úszta volna meg a próbálkozó.
Percek.
Szavak.

Lassan csordogált a beszélgetés, nem is igazán siettem sehová, kényelmes tempóban pusztítottam a tányéromra válogatott ételt, a köretet, és minden egyebet… fogyóban volt már rendesen. A megjegyzésemre, mely szerint felismerném a pusztítást, amelyet a nevetlen senki csatlósaként végzett, természetesen érkezett az elmaradhatatlan sündörgő válasz. Szükségszerűen feltekintettem, a vállam felett Őt méregetve, hallgatván krimibe illő gondolatmenetét. Miután elcsendesedett, még hosszú pillanatokig fogva tartottam a csillogó szemeket, a betegszín kékekkel börtönbe zártam, és nem engedtem.
- Érdekelne, miképpen sikerülne véghezvinned galád cselszövésed!
A szemöldök pár megemelkedett egy pillanatra, aztán újfent a rántott húsba és tört burgonyába révedve folytattam a falatozást. Már éppen végeztem vele, és egymás mellé helyeztem a villát, kést, hogy megtöröljem magam a szalvétával, amikor érdeklődve kérdezett vissza, miért is akartam visszajönni az általam erősen kritizált falak közé.
Csend.
Egy pillanatra megtorpant minden mozdulatsor, merthogy újra végiggondoltam, amit mondtam. Aztán szépen lassan befejeztem a dolgomat, összehajtottam a hófehér, belső részén használt szalvétát, majd a tányérra helyezve tekintettem fel.
- Itt az alkalom, hogy a bizalmamba férkőzz…
Halovány és rejtelmes mosollyal fűszerezett tekintet, amelyet követően megemelkedtem.
- és csavaros módon kieszközöld a választ!
Átléptem a padot, majd a bőröndömre hajtogatott bőrkabátért nyúltam, hogy felöltsem, és meginduljunk kifelé…

Sean




El fog tartani egy darabig, mire mindenféle hezitálás nélkül meri majd megérinteni, habár elég sokszor kapja magát azon, hogy szeretné, nem enged a csábításnak. A szünetben volt ideje sok mindent átgondolni, így csak ezeket kell felelevenítenie és máris könnyebben megy az elfogadás. Nem szeretné letámadni a srácot, még akkor sem, ha fejecskéjében már ezt is megtette párszor. Ott minden sokkal egyszerűbb, itt viszont minden sokkal izgalmasabb. Ajkai résnyire elnyílva, széles vigyorral pillant oldalra, miközben viszonozza az asztal alatti támadást, ugyan ő nem bök, nem rúg, egyszerűen csak érinti, inkább dörgölőzés ez. Ha Sean arca nem is, villanásnyi reakciója tökéletesen elárulja az árgus szemekkel figyelő Shay számára, váratlan volt a viszonzás. Sajnálja, hogy nem tud semmit leolvasni arcáról, így viszont kénytelen elkönyvelni magában, szabad. Nem rugdosni, de érinteni szabad. Megkönnyebbülten, de egyáltalán nem látványosan sóhajt, mert ha sallerre nem is, némi elhúzódásra számított. Villáját jobbjában forgatja, egyértelmű jelét adva, picit ideges még. Bizony, hiába minden, a gyomrában még mindig repked néhány virgonc pillangó, így már az ételéhez sem maradt túl sok kedve. Pedig a desszert…

Talán a mardis is érzékeli, hogy a hugrás egy csöppet feszült, és ezért megy bele a képtelen kém krimi kivesézésébe. Egy-egy oldalpillantás azonban a srác részéről már azt is sugallja a lánynak, hogy egy kicsit szórakoztatja is ez a téma. Ha nem épp a kék szemekbe révedne tehetetlenül mosolyogva, épp az akciót képzelné el. Ehelyett azonban a pulzusa kezd érthetetlen emelkedésbe és valami oknál fogva a légzése is egyenetlenné válik. Hogy pontos legyek, egyáltalán nem vesz levegőt, amitől a feje válik kissé kótyagossá. Mellkasa megfeszül, az arca pedig elpirul. Villája kezd kicsúszni ujjai közül, de nem zuhan az asztalra hangos koppanással, s fémes csörgése a földről sem hangzik vissza, ellenben halk cuppanással landol a szafttól tocsogó burgonyapüré maradékban. Gonosz dolog ezt művelni vele, még akkor is, ha Sean nem is tudja, milyen hatást képes gyakorolni rá, még a lány maga sem sejtette. A megjegyzésnek kell még néhány pillanat, mire értelmet nyernek a fejében, újra és újra, egyre tisztulva hangzanak fel a fejében a szavak, végül már érthető mondattá formálva magukat. Nem is szólal meg addig, míg a Kedves vissza nem fordul a tányérjához. Gondolkodóba ejti a kérdés, mert egyelőre fogalma sincs, ezt hogyan csinálná meg, bár esélyes, hogy ismét segítségül hívná a Felixet. Ajkát beharapva egy pillanatra félrepillant…
- Biztosan élvezném kitalálni… - válaszol végül is egy vállrántás kíséretében egy apró mosollyal. Valahogy nem az a fajta lány, aki bájait bevetve próbál az ellenkező neműekre hatni, az meg nyilvánvaló, hogy Sean sem az a fajta, akit az ilyesmivel bármire rá lehet venni. Vagy igen? Sajnos annyira nem ismeri még, hogy ezt meg tudja mondani. Reményei szerint azonban a későbbiekben majd jó pár kérdésére választ kap. Egyelőre nem, sőt újabb kérdése marad megválaszolatlanul, pedig kimondottan érdekelné a válasz.

A félbeszakadt mozdulatsor ad némi reményt, de mégsem érkezik egy hang sem. Végül is ő mondta, hogy csak abban az esetben kér választ, ha tudhatja azt, nos, úgy tűnik, nem. Apró grimasszal veszi tudomásul, szeme sarkából még látja a mozdulatokat, de tekintete a kínálkozó desszert halomra irányul, a tortákat, aprósüteményeket és pudingokat kezdi méregetni, amikor meghallja ismét a mély hangot. Azonnal oldalra fordul, zöldjei várakozva fürkészik a kékeket és akaratlanul is kíváncsiság lobban fel benne arra a cinkosnak is betudható mosolyra. Szemöldöke felszalad, ajkát megint beharapja, tekintetével pedig végigköveti a srác minden mozdulatát, egészen, míg fel nem áll. Ekkor tudatosul benne, neki is fel kellene állni, mert akkor sem maradhatna az asztalnál, ha a mardis nem vele akarná eltölteni az elkövetkezendő perceket, netán órákat.
Mosolya kiszélesedik, lassan megemelkedik, és csak úgy, mint érkezésekor, most is sikeresen átlépi a padot, talán az öt és féléves rutin… Fel sem merül benne, hogy megkérdezze, hova mennek, s mit sem törődve az ismét feléjük irányuló tekintetekkel, mellé lép, zöldjeit csak és kizárólag Rá függesztve, izgatott mosollyal indul meg kifelé. Legalábbis az a gyanúja, hogy arra mennek. Néhány lépést követően ered csak meg ismét a nyelve…
- Azt ugye tudod – elkerülhetetlen a közelebb húzódás, karja Sean behajlított karjához ér – amiért kihagyom a desszertet, kárpótlást kérek ám. Az a tökös sajttorta igazán jól nézett ki – csak, hogy Ő is értse, milyen nagy áldozatot hozott most Érte, noha egy pillanatig sem hezitált.
Volt egy villanás, amikor valamiért a kezét akarta nyújtani, de mielőtt még nagyon látványos lehetett volna a kezdeményezés, gyorsan zsebre vágta őket, s inkább annak belsejét kezdte zavarában gyűrögetni.

= Shay =



A kabát, az a bizonyos barnabőr a hátamra került, melyet követően apró kézmozdulat következett. Shay már akkor tudhatta, mi fog történni… látta már ezt a kocsmában, a szünetet legelső napján. A pálca lassan előkúszott, ahogyan éreztem a markolatát a tenyeremben, rászorítottam. Nem tekintettem hátra, de gyaníthatóan páran felfigyeltek a történésekre, és éltek a gyanúval, majd most fog következni az, amit már annyira vártak… a csapásmérés, a jól megszokott Blaine válasz mindennemű dologra. Elmaradt a hatalmas csoda, a sokak által előre tényként kezelt előadás. Helyette a varázstárgy hegyét a bőröndömhöz érintettem, majd egy hanyag mozdulattal ismét eltűntettem az alkari tartójában. Miután Ő is felkelt, és a csodával határos módon nem borított fel-, nem tört szét semmit, sőt, jómaga is egyben maradt, lassú léptekkel indultam meg mellette a kifelé vezető úton… a megbűvölt poggyász csendesen siklott mögöttem, követve, mintha csak láthatatlan láncokkal vontatnám magammal. Tapintással ellenőriztem a kabát zsebeiben lapuló tartalom meglétét, közben pedig figyeltem, hogy Ő a jobbomon legyen… régi nagyok bölcsessége, baloldalon a „k” betűvel kezdődők vannak. Kard, kulacs, kurva… jobbon az egyenrangú felek és a nők. Kijárt neki, meg amúgy is, e tekintetben ragaszkodtam a régi dolgokhoz… egy öreg ember nevelt… régi vágású lettem.

Szúrás.
Szópárbaj.
Ebből a kettőből soha nem elég, bár, ahogyan oldalra tekintettem, azért sikerült leszűrnöm, afféle pótlékként csinálja most, hogy lekösse magát, és ne figyeljen oda a zabszemre a valagában. Ideges, legalábbis kissé feszült, a szemei elárulják. Meg persze a mozdulatai sem olyan lazák, mint amilyenek voltak annakidején, amikor először találkoztunk. Biztos voltam benne, ha a fenekébe szenet dugnánk, akkor rövid idő alatt gyémántot kapnánk vissza. Neki és nekem is meg kell szoknom az új helyzetet, mert effélében nem igazán volt részem, gyakorlatilag soha. Ellenben vele, ideges nem voltam, próbáltam kezelni a nem mindennapi történetet.
- Kárpótlás, mi?
Kérdeztem sanda és gyanús tekintettel, majd előre szegtem a fejem, úgy folytattam.
- Lepakolom a málhámat! Találkozzunk az északi szárnyban, a gyakorlópályánál!
A lassú és nyugalmas séta alatt kissé megdőltem oldalra, az irányába… éppen csak annyit, hogy vállban taszítsak rajta egy kicsit. Ilyenkor mindenki a kis kalandjait meséli a másoknak, gyakorlatilag ezzel meg egy az egész délután és este… hideg van kint, a hó is nagy pelyhekben hull… csak nem lesz senkinek sem eszében odakint társalogni. Csend lesz, békesség, és nyugalom… pontosan az, amire vágyom ezután a felforgatott szünet után.
- Ott akár benyújthatod a számlát a tökös desszertedért!
Féloldalas kaján mosoly, amely a kissé kétértelmű befejezésnek szólt.
Rúgás.
Nyikorgás.

Megemelve a balomat talppal kitoltam a hatalmas ajtót, amelynek köszönhetően láthatóvá vált a nagyterem előterében lévő kisebb aula és folyosószakaszok. Nem vihetem magammal a klubhelyiséghez, én sem vagyok kíváncsi, merre van az övé… íratlan szabály, és noha leszarom a házak közötti faszságokat, azért ezt betartom. Kilépve a hatalmas tölgyön megvártam, amíg a Tökéletes Fegyver és a poggyászom felsorakozik mellettem. Ezt követően érdes balommal visszacsuktam, elzárva tőlünk a nyüzsgő tömeget, majd rátekintettem. Halovány mosolyszerű valamivel búcsúztam, ha csak rövid időre is.

Sean




Míg talán többeknek felcsillan a szeme Sean pálcaelővételére, az ő arcán nyoma sincs félelemnek. Tudja, miért kell neki a pálcája, ő mosolyogva követi végig az akciót, s bár eszébe jut egy poén erről, inkább megtartja magának. Ettől függetlenül, mikor megindulnak kifelé, épp olyan érzése támad, mintha egy kutya lihegne a nyomukban... a maga szögletes, bőröndszerű valójában. Szeme sarkából lepillant rá, ahogyan követi gazdáját, ezt is megmosolyogja. Eltart néhány másodpercig, amíg felülkerekedik zavarán, mert bár nem néz körbe, valahogy sejti, még mindig a kelleténél többen fordulnak feléjük. Mintha egyike lenne a helyi celebeknek, pontosan úgy érzi magát, s ehhez nem is kell a gyilkos átkot túlélnie, évek óta a homlokán éktelenkedő heget viselnie. Igyekszik nem mutatni a külvilág felé, mennyire zavarja a figyelem, de egy mustráló szempár elől így sem tudja elrejteni ezt. Szerencsére a mardekárosnak nem akaródzik a szemére vetni, pedig épp ő az, aki úgy tartja róla, beteges feltűnési viszketegségben szenved. Pedig egyszerűen csak más… az ízlése.

Megjegyzése bár viccesen tálalt, nagyon is komolyan gondolja, desszert és nasi témában nem igazán ismer tréfát. Épp ezért nagy komoly arccal, de persze vidáman és mosolyogva bólint a visszakérdezésre. Szemöldökeit felvonja, kihívóan meg is vonja egyszer, ennél kevésbé tehetné magát egyértelművé. Helyzete megkönnyítése érdekében fel kell adnia, hogy végig Seant bámulja, amíg kiszabadulnak végre innen. Nem akad meg tekintete senkin, se ismerősön, se közelebbi ismerősön, se ismeretleneken. Elnéz mindenki feje mellett, felett, a szemközti falat vagy a vaskos faajtóra szegezi zöldjeit. A vállon taszítás már nem éri készületlenül, így nem esik be a még vacsorázó mardekárosok közé, de még csak meg sem botlik. Szemeit összeszűkítve összpontosít az ajkakra, a biztonság kedvéért. Szélesen elvigyorodik, szeme megcsillan az ajánlatra, újabb szívdobogást és torokkiszáradás uralkodik el rajta. Ismét csak bólint, nyilván nincs szándékában ellenkezni, még akkor sem, ha havazik odakint, erre egyelőre azonban nem is gondol.
És végre, mint a fény az alagút végén, úgy tűnik fel előttük a hatalmas tölgy ajtó, de mielőtt még arra koncentrálhatna, Sean ismét megszólal, így felpillant rá… Elneveti magát, és úgy pirul bele a megjegyzésbe, ahogy az elő van írva.
- Meglátjuk… - kuncog tovább, nagyokat pillogva bal válla felett a mardisra. Kedvére való a megjegyzés, s talán össze is szedi minden pimaszságát, s lehet majd egy pofátlanul nagy számlával áll elő. Ezen gondolatokkal játszadozva tipeg ki az ajtón Blaine nyomában, még innen sem pillant vissza, addig meg sem fordul, míg nem hallja bezáródni az ajtót. Ujjait tördelve pillant fel a srácra, zavart mosollyal arcán toporog néhány másodpercig, de végül is csakhamar leesik neki, nem egy irányba vannak a házaik…
- Khm.. hát akkor majd kint… - búcsúzik ő is egy mosolyt követően vág hátraarcot, hogy a következő folyosón eltűnjön, néhány másodperc múlva már lépteinek neszét is elnyelik a falak.

Mindig szórakoztatott, hogy az alsóbbévesek hogy kotródnak el az utamból. Olykor eltűnődöm azon, hogy ez a különleges bánásmód csak engem illet-e meg, vagy mindenkivel így viselkednek a végzősök közül? Végül aztán túl lusta és érdektelen a dolog ahhoz, hogy konkrét megfigyelést is végezzek.
Ezen a magányos, hideg és étvágytalan estén azonban feltűnik valami a Mardekár asztalánál. Elkerülnek az emberek. Korábban ez nem volt így, az osztálytársaim körbeültek, beszéltek hozzám, kérdeztek. Azt mondják, a mardekárosok összetartanak, kívülről talán így is látszik, de sehol nem olyan kemény a homo homini lupus törvénye, mint itt. Ha a tarkódon is lenne szemed, rájönnél, hogy az sem elég ahhoz, hogy lásd, ki áskálódik, ki súg össze és ki tör ellened a hátad mögött. Van, aki ezt játéknak fogja föl. Mint egy durva kviddicsmeccs. De mindig van egy pont, amikor elfáradsz. És ha leállsz, neked jönnek, te pedig lezuhansz.
Ez a Mardekár.
Felkönyökölök az asztalra, és végignézek a mai kínálaton. A Roxfortban jól főznek, mindent tökéletesen fűszereznek, az egyetlen probléma az, hogy tudom, koszos házimanók keze készít mindent. Ezt a tényt ki kell zárnom a tudatomból ahhoz, hogy enni tudjak itt. Minden egyes alkalommal.
Szóval lássuk azt a vajban párolt spárgát és a szűzérmét.
Nem sokan vannak még az asztalnál. Az ideérkező első- vagy másodévesek nem feltűnően távol, de elég messze telepednek le, egy kupacban. Egy kilóg közülük. Aztán érkezik az ötödéves prefektuslány, mi is a neve? Egyedül. A következő percekben annyian ülnek le az asztalhoz, hogy már nem is kísérem figyelemmel. A környék még mindig üres.
Darazsaknak kitett méznek érzem magam, amit még nem vettek észre.
A tanári asztal felé pillantok. Crasso hiányzik. A Griffendél asztalára siklik a pillantásom. Viki szintén hiányzik. Megforgatom a villát a kezemben, ideges vagyok, feszült.
Ennek a spárgának semmi íze.

Vacsora. Talán ez az egyik kedvenc étkezésem. Egy fárasztó nap után valami finomat enni. Igazából nem is ezért a kedvencem. Kis koromban imádtam a vacsorákat, hisz akkor az egész család az asztalnál volt, együtt. Talán hülyeségnek tűnik, de egyrészt azért örültem ennek, mert napközben szörnyen hiányoltam a szüleim jelenlétét. És bár már nem otthon vacsorázom, és nem a családommal, még a húgommal sem, ez a szeretet valahogy megmaradt. Lehetséges, hogy most az a tény nyugtat, vége van a napnak. Egyébként nem értem, hogy ez miért nyugtat. Mostanában egyre többször gondolok arra, hogy nemsokára vége lesz az iskolának. Végzős vagyok. Mindjárt ki kell, hogy lépjek az iskola kapuján, úgy, hogy soha többé nem jövök vissza, legalább is diákként nem. Úgy, mint egy felnőtt. Az iskolapadból a nagybetűs életbe. Bármilyen félelmetesen is hangzik, nem mondanám, hogy pánikot kelt bennem. Vagy két éve erre várok. És most hogy itt van… Talán csak hiányolni fogom az iskolai életet. Azt, hogy mások tesznek meg mindent helyettem, hogy nem kell semmiért sem aggódnom, csak élnem és tanulnom. Az igazat megvallva talán egy kicsit tartok attól, hogy nem fogok boldogulni, azért, mert pont ezt az életmódot szoktam meg. De a gondolat, hogy annyi mindennel sikerült megbirkóznom, eltekintve a baklövésektől, egy picit megnyugtat.
Belépek a nagyterembe. Az elsősökre pillantok. Eszembe jut, hogy 7 éve én is olyan voltam, mint ők –kezdő. Vicces, hogy milyen gyorsan múlik az idő…
Az idősebb diákokra figyelek. Rémlik, hogy egykor, büszke voltam amikor egy évvel idősödtem. Míg befelé lépkedek a terembe, a tekintetem végigsiklik a különböző korú tanulókon. Egyszer csak egy szőke frizurájú fiún állapodik meg. Draco.
A lépéseim ritkulnak, míg végül teljesen megállok. Felidéződik bennem az utolsó találkozásunk. Minden, amit mondott. Ahogy elköszönt. Még mindig felforr bennem a vér, ha arra gondolok, hogy miután tisztázta, köztünk nincs semmi, és ami megtörtént, azt hibának tekinti, ugyanúgy becézett, mint amikor megcsókolt. Egy pillanatra megfordulok, és a kijáratot célzom meg magamnak, de valami nem hagy elmenni. Pár kérdés. Miért menekülök? Miért kéne elmennem? Miért nem merek odaülni, ha nem volt köztünk semmi?
Elindulok, de nem elmenni készülök. Csupán az asztal másik oldalára fogok leülni.
Helyet foglalok, pont vele szemben. Az előttem lévő üres tányérra pillantok, majd kiválasztok pár zöldséget.
-   Milyen feszült valaki… - szólalok meg, de nem nézek rá, hanem a immár a tálamban lévő zöldségeket kezdem el igazgatni. Szeretem, ha az étel szépen néz ki a tányéromban.

Akkora a mozgás a teremben, hogy nem volt nagy esélyem arra, hogy kiszúrjam pont Elenát, de éppenséggel észre veszem. Észre veszem Kalinát is, aki kicsivel Lena után érkezik és ül le a terem másik végében. Tányérom fölé hajolok, de tekintetem Elenát követi. Egy darabig, aztán elveszítem. Igazság szerint mindig is halálra idegesített ez a tömeg és ez a nyüzsgés, hogy mindenki azt nézi, mit rak a szájába a másik. Mint valami börtönben.
Mikor végül Elena leteszi magát velem szemben, kicsit hátra dőlök, hogy ránézhessek, kihúzom magam, csuklóm tartása elegánsabbá válik egy fokkal. Ugyan már nem forgatom a villát, mégis kiszúrta a dolgot, ettől én is észre veszem magam. Ujjaim lazábban tartják az ezüstöt.
Mivel feszültségem okáról nem kívánok nyilatkozni, és se cáfolni, se egyetérteni nem akarok, elterelem a beszélgetést, elterelem a témát, a figyelmét. Ugyan pont háttal ül most a vacsorázóknak, tehát a termet ő nem láthatja, csak én, így nem látja, kire ugrik rá olykor-olykor a pillantásom. Az ajtónál nézem meg olykor a bejövőket. Meg párszor a tanári asztalt. Viszont mivel ez elég udvariatlan vele szemben, inkább igyekszem finom arcára és a sötét rókaszemekre koncentrálni. Mindig jól ment.
- Milyen kedves tőled, hogy csatlakozol hozzám.
A mondat végéről a megszólítást, a Kicsi Lányt úgy kell elharapnom. Ha túl sokszor használom, elveszti azt a varázslatos hatalmát, mely tudom, megérintette a legutóbbi alkalommal is. A hét elején, mikor közöltem vele, hogy nem fogok neki udvarolni tovább, nem kívánom, hogy a prédám legyen. Nos persze nem egészen így hangzott a dolog, de ez volt nagyjából a lényege.
- Ha rám hallgatsz, kihagyod a spárgát ma este, rendkívül íztelen - kezdek szürke, sznob szövegelésbe, miközben a kuszkusz után nyúlok inkább, szedek egy kanállal, majd felkínálom a tálat neki is. Ha nem kér, visszateszem.
- Húst ha jól sejtem, ma este sem fogyasztasz, ugye? - érdeklődöm, mintha mi sem történt volna, mintha nem lennénk más, csak két arisztokrata egy közös vacsorán, akiknek nincs jobb témája a fogások méltatásánál.
Kíváncsi vagyok, feldühödik-e ettől.

Persze újból azt játszom, hogy nem nézek rá, mintha azt akarnám megmutatni neki, hogy nem tudja lekötni a figyelmemet, hogy nem igazán érdekel, mit csinál, de ez nem így van. Figyelemmel kísérem minden egyes mozdulatát, szavát. Egyszerűen nem tudok nem figyelni. Látom, hogy kihúzza megát, egy pillanatra úgy döntök, hogy felnézek rá, de aztán meggondolom magam, és a tekintetem csupán a kézfejéig ér. Halványan elmosolyodom, amikor észreveszem, hogy már nem játszik a villával. Megpróbálja felvenni a maszkot, újra felépíteni a falakat.
A mondatán elmosolyodom. Eltereli a témát, ami azt bizonyítja, hogy igazam van. Tényleg feszült. Ha ne akar erről beszélni, nem kérdezősködöm. Ahogy ő is mondta, köztünk nincs semmi, nem is volt és nem is lesz.
-   Nem igazán volt más választásom. Nem szokásom a kisebb diákokkal cseverészni, de egyedül sem szeretek vacsorázni.
Próbálom nem megmutatni, hogy mit érzek. Azt szeretném, ha azt hinné, nem bántott meg, nem érdekel, hogy hibának tekint. Tőlem, azt gondol, amit akar.
-   Nem szeretem a spárgát, de kedves tőled, hogy szóltál – válaszolok érdektelen hangon. Olyan fura ez a beszélgetés. Úgy viselkedik, mintha semmi sem történt volna. Vegyem úgy, hogy minél előbb el akarja felejteni a történteket? Vagy talán már meg is tette?
Végre befejezem a zöldségek rendezgetését. A tányér bal oldalán a répa, a közepén kevés zöldborsó és kukorica, jobb oldalt pedig egy félbevágott krumpli helyezkedik. Kisebb darabokra kezdem el vágni a sárgarépát. A perifériás látásommal látom, ahogy Draco felém nyújtja a kuszkuszos tálat, de úgy teszek, mintha tudomást sem vennék róla. Egy kicsit modortalannak érzem magam, hisz számomra igen faragatlan, ha nem valaki ne vesz tudomást a többiekről, nem beszélve arról, ha olyasvalakiről van szó, aki vele szemben ül.
A következő kérdése szintén megmosolyogtat. Nem tudom miért, de szerintem ezt kétféleképpen lehet értelmezni.
-   Hmm… Nagyon jó megfigyelő vagy – eresztek el egy enyhe dicséretet, majd mosolygok, ugyanúgy, mint eddig. Hamisan. A vigyor nem azt tükrözi, amit érzek. De az is lehet, hogy túlságosan is mesterkélt, olyannyira, hogy inkább azt mutatja, ami bennem zajlik.
-   Szerintem a húsevés kegyetlenség, de gondolom, nem értesz egyet…
Az arcomon az undor ül ki. Beleborzongok, ha arra gondolok, hogy valami olyasmit kell ennem, ami egykor élt, lélegzett és mozgott.

Figyelem, ignorálás, olyan apró, szinte nüansznyi fegyverek ezek, melyekkel nem lehet igazán nagyot ütni. Nem baj, ha ignorál. Ha olyan viszonyban lennénk, talán zavarna, így azonban nem, hiszen annyi más dolog foglalkoztat, mint ő, nem téphetem fel az ereimet őrjöngve minden ilyen alkalomnál. Akkor már rég hörögve véreznék a padlón. Nem túl kellemes érzés, nem kívánom még egyszer átélni.
Szóról szóra elmondja azt a kitérő, elterelő mondatot, amire számítottam.
- Legalább kiderült, hogy szívesen étkezel a társaságomban - mondom könnyen és higgadtan, nem töltve meg semmi ragadós tartalommal a kijelentést, egyszerűen csak megállapítom mint pozitívumot. Végül is ezt mondta. Jobb velem, mint egyedül. Nekem is jobb vele, mint egyedül. Úgyhogy maradjunk is ennyiben.
Semmi mást nem szeretnék, csak egy nyugodt vacsorát meg talán egy kellemesen felszínes csevejt, pont olyat, amilyenben nemigen van részem mostanság, hiszen még ha vacsorázni is hívnak valahová, szinte menetrendszerűen kerülnek elő a súlyos politikai kérdések, melyek a legkevésbé sem segítik elő az emésztést, vagy gerjesztenek jó étvágyat a jó hangulathoz.
Mivel nem nyúl a tál felé, de még fel se néz, arra gondolok, egyszerűen csak nem vette észre, de nem vagyok én pincér, hogy ítéletidőig ott tartsam a fogást előtte, leteszem és kész. Nem kapok ettől sem pánikrohamot. Úgy vélem, remekül veszem az este udvariassági akadályait. Ez valami olyan, amivel könnyen dolgozom, rutinosan használom fel az etikett szabályait. Otthonosabban érzem magam tőle még ebben a nyomasztó tömegétkeztetésben is.
Jó megfigyelő volnék? Örülök a dicséretnek, mely már-már bók a szájából. Viszonzom a diszkrét mosolyát egy pontosan ugyanolyannal.
- Köszönöm.
Nem tűnik fel, hogy mesterkélt, addigra már a poharamért nyúlok, melyben egyszerű, tiszta, hideg víz van. Pedig lehetne benne mondjuk valami gyümölcsös fehér. Az illene a zöldségekhez. Kortyolok belőle ettől függetlenül, és próbálok úgy tenni, mintha bor lett volna.
- Gondolod? Miért lenne az? A vadászat ugyanolyan sportszerűen zajlik, akár emberekről, akár ragadozókról van szó - fejtem ki unalmas véleményem az állatölésről. - Én magam ugyan nem kedvelem.
Most megkímélem a történeteimtől, illetve, lehet, hogy végül nem fogja megúszni, de egyelőre hagyom, hogy replikázzon. Látom, hogy ott van a nyelvén, látom abban a kis undorodó fintorban.

Már egy ideje szokásommá vált, hogy egyből támadok. Nem foglalkozom azzal, hogy a másik hogy viszonyul hozzám. Mindig úgy állok a dolgokhoz, hogy jobb, ha felkészülök, hisz nem tudhatom mi vár rám, úgy értem, milyen kedvében van a másik. És sokkal kellemetlenebb lenne, ha én lennék a szenvedő fél, legalább is nekem. Úgy vélem, ezerszer jobb, ha én taposok valakin, minthogy engem tapossanak. Mi több! Biztos vagyok benne. Volt időm megtapasztalni…
Elmosolyodom. Igaza van. Nem tagadhatom. Tényleg szívesen étkezem vele. Egyedül vagy a társaságában? Nem kérdéses. A válasz egyszerű és egyértelmű.
-   Meglep? – kíváncsiskodom, bár nem hiszem, hogy pozitívan válaszolna a kérdésemre. Egyrészt azért nem, mert öntelt, másrészt pedig, mert tudja, hogy élvezem a társaságát.
Mivel látom, hogy nyugodt, visszafogom a támadó énemet, de csak egy kicsit. Muszáj mindig résen lennie, készen arra, hogy visszavágjon, védekezzen, ha kell. Őszintén szólva örülök, hogy nem kell marnunk egymást. Gyűlölöm az asztalnál folytatott vitákat. Amikor míg anyám élt, sosem kellett ilyenben részt vennem, de mióta apám újraházasodott, a dolgok megváltoztak. Nem egyszer szálltam vitában apámmal a közös étkezéseken. Olykor mindig elvesz az az érzés, amikor az egész família együtt van és békésen vacsorázik, annak a jele, hogy egy család vagyunk.
Azt hiszem, képesek vagyunk egymás közelében lenni és nem vitázni. Nem nagy kihívás. Vagy talán tévedek?
Elkezdem kisebb darabokra vágni a krumplit. Néha –néha felpillantok. Látom, hogy mosolyog a „bókomon”. Bárcsak többször csinálná, és nyíltan is, nem csak diszkréten. És most nem a gúnyos vigyorgására gondolok.  
Miután megköszöni, az arcom újra felderül, de a gúny elhalványul, eltűnik. Azon gondolkozom, hogy Draco vajon most látja először az igazi mosolyomat.
-   Jó étvágyat! - szólalok meg. Megszokásból kívánom. Sokkal jobb ezután elkezdeni az étkezést. Szeretem ezt a szokásomat.
Hozzálátok a mai adag zöldséghez. Így elég furcsa a húsevésről és a vadászatról beszélni, de válaszolok, miután lenyelem a már jól megrágott falatot.
-   Sportszerűen? – elcsodálkozom – Ez elég barbárul hangzik. Nem tudom… Az erőszakosság nem az én asztalom – közlöm vele, de bárcsak ne tettem volna. Miután kimondom a mondatot, elgondolkozom. Felvillan, hogy mi történt a nyeregtetős padláson – Természetesen vannak kivételes esetek – teszem hozzá, még mielőtt reagálna. Gondolom neki is rémlik az eset, főleg, hogy akkor ő szenvedett.  
-   Ó igen? – ismét elcsodálkozom – És te miért nem? – kíváncsi vagyok, hisz elég érdekes, hogy nem kedveli a vadászatot, mégis úgymond védi.

Visszakérdez. Hitelen elgondolkodom, miért is, mert mintha elvesztettem volna a fonalat, de aztán rájövök.
- Nem.
Egyszerű válasz egy egyszerű kérdésre. Biztos vagyok benne, hogy tudta a választ előre. Talán túl kiszámítható vagyok? De akkor se mondtam volna, hogy igen, ha amúgy meglepett volna ezzel a ténnyel.
Különben nem igazán értem, ha jobban belegondolok. Nem sok szót váltottunk azóta, hogy közöltem, ne számítson tőlem semmire. Még azért sem kaptam meg az ívet, hogy a párbaj miatt elárasztottuk a klubhelyiséget, ami fura, mert máskülönben biztos nem szalasztott volna el egy ilyen alkalmat az epés megjegyzésekre. Csak barátian, hisz így szokás a Mardekárban.
A bájmosolygáson hamar túlesünk. Bár van valami fura Lena arcán, inkább a szemében, ahogy rám néz, de nem tudom mire vélni. Inkább nem foglalkozom vele.
Villám ide-oda tolja a párolt spárgát a kuszkusz körül. Elena ugyan eltereli a figyelmem, mégsem jött meg az étvágyam.
- Köszönöm, viszont - kívánok neki én is jó étvágyat, vagy talán jobbat, mint az enyém. Vajon azért mondja, mert látja, nincs kedvem ma este enni? Figyel rám egyáltalán ennyire, hogy lássa?
Figyel rám egyáltalán bárki annyira, hogy lásson bármit is?
A nagyterem ajtajára nézek, melyen most is bejön egy pár diák, alsóévesek, hollóhátasok, nem lényegesek. A tanári asztalnál is üres még az a szék és Viki sincs sehol. Ma este sem.
Ismét fordul a villa a kezemben, de amint észreveszem, inkább gyorsan beledöföm az egyik falat húsba, amit korábban levágtam a szűzérméről, de a számba már nem veszem.
Mikor visszakérdez, figyelmem ismét teljes mértékben az övé.
- Ó dehogynem - vágok a szavába, bár úgy látom, nem is akarja folytatni a mondatát. Rájött, hogy butaságot beszél. - Az erőszak igenis jól megy neked - mondom, ezzel jelezve, hogy nem felejtek, hogy attól még, mekkorát koppant a fejem, nincs amnéziám. - Kivételek. Hogyne. Egyesek talán kiérdemlik, hogy úgy bánj velük?
Nem tudom, reagál-e a kérdésre, vagy hogy hogyan kívánja azt megtenni. Nem szócsatázni kívánok vele, de ha replikázik, meg fogok felelni neki.
- A vadászat halálra untat. Az ostoba emberek sportja. Órákon át ülni a hidegben, hátha arra jár egy vad... Nem aranyvérűnek való - magyarázom nézeteimet a vadászatról, és egyben leszólva mindenkit, aki elég hülye ahhoz, hogy ez legyen a szenvedélye. - A fegyvereket viszont szeretem. Otthon rengeteg íjunk és számszeríjunk van - teszem bele a dicsekvést is, ami már szinte olyan velejárója valamennyi megszólalásomnak, hogy már szerintem hiányolnák is, ha nem tennék ilyen megjegyzéseket.

Miért érzem azt, hogy nem figyel, hogy dekoncentrált? Talán lát valakit, aki sikeresen magára tereli a figyelmét? Vagy csupán unatkozik a társaságomban, de nincs más választása, mert mindenütt fiatalabb diákok ülnek, velük pedig nem szeretne vacsorázni?
Körbenézek. Csupa lényegtelen diák. Senki, aki el tudná vonni a figyelmét. Kiszúrom Linát a griffendélesek asztalánál. Lehet, hogy megtaláltam a lankadt figyelmének okát?
A válaszára előrefordulok, és úgy teszek, mintha észre sem vettem volna, hogy szétszóródott.
Úgy látszik, jól gondoltam és Draco tényleg letagadja. Hát persze, hogy le. Mást nem is mondhatna, hisz tudja az igazságot. Miért hazudna, főleg, ha nem származik belőle haszna?
Lehet, hogy csak képzelődöm, de furának találom Dracot. Ahogy az étellel játszik, forgatja a villáját és a spárgát a kuszkusszal keveri… Idegesítő. És nem az, hanem a tény, hogy ezzel felkelti az érdeklődésemet. Inkább az bosszant, hogy nem tudom, mi baja. Pedig érdekel, nagyon is. És ez ijesztő. Vagy inkább szánalmas? Miért érdekel? A múltkori találkozásunk alkalmával Draco tisztán és érthetően elmondta, hogy köztünk nincs semmi. Nem mondom, hogy könnyű volt hallani és felfogni, de legalább jó tudni, hogy hányadán állunk.
Lerakom az evőeszközöket és mélyen sóhajtok.
-   Nem kérdezném, ha nem menne el a látszattól az étvágyam – kezdek bele egy gyenge mentségbe – de mi bajod?
Lehet, hogy meg fog lepődni a kérdésemen, de lehet, hogy nem. Ha nem kínlódik, és csak én vagyok a paranoiás, az látszani fog a válaszán, de ha a megérzéseim igazak, nem hinném, hogy félre tudna vezetni.
Nem vagyok erőszakos, de nekem is vannak különös pillanataim. Amikor úgy érzem, hogy betelt a pohár és gondolkodás nélkül cselekszem.
-   Attól még nem tolerálom - reagálok egyből a mondatára. – Pontosan. Egyesek miatt a Mardekárosoknak nincs klubhelyiségük – jegyzem meg. Ez a tény még mindig idegesít. Hogy lehet valaki ennyire felelőtlen? Úgy látszik, hogy nem csak a griffendélesek tartanak párbajszakkör a klubhelyiségükön…  
-   Mégis vannak, akik űzik… - jelentem ki miközben a mostohaanyám apjára gondolok, aki rendszeresen szokott vadászni. Milyen undorító! – Hát persze, hogy nem nekünk való. Annyi lehetőségünk van, hogy időpazarlás egy ilyen vad szenvedéllyel foglalkozni… - osztom meg vele a véleményemet, majd felemelem a poharamat, amiben csak tiszta víz van. Töklevet ritkán iszom, alkoholt pedig csak kivételes esetekben. Egyébként meg egy ideje nem bírok a szeszesitalokra nézni, úgy hogy maradok a víznél.  
Meg sem lep, hogy Draco szereti a fegyvereket. Jobban elcsodálkoznék, ha nem kedvelné őket.
-   A fegyverek szükségtelen mugli dolgok. Az egyetlen megbízható harceszköz a varázspálca. Nem gondolod? – mosolyogva kérdem. Szerintem a fegyver bármikor cserbenhagyhatja az embert, nem úgy, mint a varázspálca. Természetesen tudni kell használni, de ez úgyis minden fegyverre vonatkozik.
-   Na is milyen napod volt? – próbálok témát váltani. Elég unalmas kérdés, de nem akarok a harceszközökről csevegni, nem egy aranyvérű lánynak való téma. Ha végig gondolom, lehet, az sem nekem való, hogy mit csinált a nap folyamán Draco, de hirtelen nem volt jobb ötletem. Végül is bármiről szívesebben beszélek, mint a fegyverekről, hisz ez egy kellemes, harcmentes vacsora akar lenni, nemde?  

Tekintetem homályosan, értetlenül találkozik az övével. Nem, szó sincs arról, hogy unatkoznék, sem arról, hogy valaki más jobban érdekelne nála. Nem akarok udvariatlan lenni. Egyszerűen csak dekoncentrált vagyok, a szemem talán a szokásosnál jobban karikás, az arcom sápadt, de úgy egyébként minden rendben. Elena viszont ismét hihetetlenül magas empatikus készségéről tesz tanúbizonyságot. Nem tudja meghazudtolni magát. A helyében engem nem érdekelne, mi van velem, sőt, csak még jobban belerúgnék, hagy fájjon, hisz akit egyszer a földre terítettek (vagy falhoz vágtak), azt  nem nagy kihívás újból legyőzni.
Vagy van, aki nem így gondolkodik a Mardekárban?
Noha általában az a fajta vagyok, aki alig várja, hogy megkérdezzék tőle, van-e valami baj, sajnos az a fajta is vagyok, aki erre mindig ugyanazt válaszolja, talán, hogy még jobban felhívja a figyelmet arra, hogy van valami.
- Semmi bajom.
A mondatot megtámogatom egy rövid pillantással is, mely valóban azt sugallja, hogy nincs gond, egyben látszik rajta, hogy hamis. Nem tudom, akarja-e tovább feszegetni a kérdést, ha igen, nyitott lennék rá, vagy nem - én mindenesetre átugrom a témát, hisz felvet valami mást, ami ráadásul igen érzékenyen érint most, amellett, hogy igazából nem tudom átérezni, hiszen a holmijaim nagy része, a ruháim, az ágyam és mindenem a saját szobámban voltak és vannak, amin idén, mivel iskolaelső lettem, senkivel nem kell osztoznom és ráadásul nem is a pincében van. Ettől függetlenül kicsit ingerültebben reagálok rá, mint talán indokolt lenne.
- Most te is ezzel jössz nekem? Van róla fogalmad, hányan vágták ezt a fejemhez a mai nap folyamán? NEM ÉN VOLTAM, fogjátok már fel. Neehill szerencsétlenkedte el az egészet.
Amint a monológ végére jutok, rájövök, talán túllőttem a célon, úgyhogy inkább gyorsan a számba veszem azt a szerencsétlen falat húst és rágni kezdem. Igazából meleg, omlós és még íze is van, de különösebben most nem dobnak fel a gasztronómia apró, élvezetes csodái.
- Egyetértek - mondom aztán, kicsit lehiggadva. - A pálcán kívül nincs szükséged másra, ha tudod kezelni. A fegyverek csak hobbi, és ezek nem mugli készítmények, rengeteg mágikus tulajdonságuk van. Igazából a muglik lopták el a találmányt a varázslóktól.
Tipikus aranyvérű hozzáállás, begyepesedett varázsfenssőbségtudat, de ha egyszer így gondolom, és így is tudom, akkor nincs rajta mit szégyellni. A mugliknak semmi eredeti ötletük nincs. Mindent a náluk tehetségeseb varázsivadékoktól loptak, mint a sárvérűek a varázserőt.
De mivel ez egy békés vacsora, és mivel úgyis tudom, hogy Elena osztja a véleményem, inkább nem kezdek bele a nagymonológba.
A napom milyenségére vonatkozó kérdése nem lep meg különösebben, de azért kicsit töprengenem kell azon, mi történt ma..
- Mit is mondhatnék? Nem voltál ugyan mindennek tanúja, de a tanárok egyike sem mulasztja el felhívni a figyelmem a szerintük kizárólag általam okozott baleset kellemetlen következményeire. Ma is kerek egy órát kellett hallgatnom Tara Swan agressziókontrollról szóló monológját Neehillel karöltve, ami igencsak megtépázta az idegeimet. És ha mindez nem lenne elég, alig fél órája értem vissza Wiltshire-ből.
Ez a mondat itt a végén igencsak titokzatos. Talán említettem már Lenának, vagy Lena füle hallatára azt, hogy "Wiltshire-ben voltam", ami általában azt jeleni, hogy a Nagyúr vagy valamelyik befolyásosabb csatlósa akart tőlem valamit. Ez általában igen megalázó vagy fájdalmas látogatást jelent, úgyhogy többnyire csak ennyit szoktam elmondani róla.
- Na és a te napod hogy telt, Kicsi Lány? - kérdezek vissza, pusztán udvariasságból de kissé cinikusan is, hiszen ennél rosszabb biztosan nem lehetett.

Úgy látszik, az érzéseim nem csaltak. A válasza egyáltalán nem győzött meg, még kicsit sem. És az a pillantás. Túl rövid volt, hogy bebizonyítsa, igazat mond. Lehet, hogy azért nem nézett rám sokáig, mert attól tartott, hogy rájövök, hazudik. Már jól tudja, hogy szeretek a szeméből olvasni. Most is azt akarom, de rájövök, hogy nincs értelme. Elég ránézni. Kimerültnek tűnik. Mintha elege lenne valamiből. Vagy sok mindenből. Nem is csodálkoznék, ha úgy lenne. Mostanában engem is egy rakás dolog zavar. Nem tetszik, hogy nincs klubhelyiségem, hogy nem a megszokott hálószobában vagyok, hogy körbe vagyok véve griffendélesekkel, hogy allergiás rohamaim vannak… Sorolhatnék még, de minek? Csak újból szembesülnék azzal, hogy az életem egyáltalán nem rózsás. Felesleges. Inkább nem gondolok ezekre, viszont egy dolog még mindig ne hagy nyugodni. Nem tudom, hogy mi bántja. Igen, pillanatnyilag ez zavar a legjobban.
-   Aha… Én is ezt szoktam mondani. Szóval? – makacsul továbbfaggatom. Szokás szerint az igaz választ akarom. Remélem, ezt ő is látja, ugyanis ha nem érdekelne, meg se kérdezném. Nem az az ember vagyok, aki bárkinek segít. Így is elég gondom van. Minek foglalkoznék számomra jelentéktelen emberek nagyobb vagy kisebb problémáival?
Nem szeretem a könnyű utat, így hát addig fogom „vallatni” míg elő nem ad valami elhihetőbb választ.
A klubhelyiséges mondatomon felhúzza magát, de nem is értem, hogy miért. Nem az ő holmija ment tönkre, nem ő került teljesen ismeretlen környezetbe, nem neki kell egy másik ház hálószobájában aludnia, olyanokkal, akik utálják.
Ahelyett, hogy felkapnám a vizet, mert így beszél velem, és félbeszakítanám, csak megvárom, míg befejezi a monológját. Elvigyorodom. Legalább sikerült rávennem, hogy egyen valamit. Egy pont nekem.
-   Biztos sokan, de egyébként nem rád gondoltam - reagálok, de végtelenül nyugodtan – Abszurdnak tűnik, és az is, a gondolat, hogy te tetted tönkre a klubhelyiségünket. Főleg, amikor Neehil, aki tudtommal hollóhátas, is ott volt és azért valljuk be… Cassius nem egy szent.  – próbálom nyugtatni a véleményemmel. Egy kicsit csalódok abban, hogy Draco lebecsül, és azt hiszi, ilyet gondolnék róla. Még ha ő lenne a hibás, akkor is ez lenne a véleményem.
Újra megszólal, és ha jól érzékelem, egy kicsit lenyugodott. „A pálcán kívül nincs szükséged másra, ha tudod kezelni.” Meglepődöm, ami talán látszik is az arcomon, mikor ugyanazt a mondat hagyja el a száját, amit az imént visszatartottam magamban.
Látszik, hogy nem mozgok otthonosan a fegyveres témánál, de valamiért nem csodálkozom, amikor elmeséli, hogy a muglik ellopták a varázslóktól a fegyvereket.
-    Rengeteg mágikus tulajdonságuk van? Vagyis? – ezt nem igazán értem. - Hát ez jellemző… - reflektálok a lopásra. A sárvérűek mindennel megpróbálkoznak, hogy utolérjék a varázslótársadalmat, még úgy is, hogy nem tudnak róla. Kár a próbálkozásokért, ugyanis a nyomunkban sem érnek. Ebben a versenyben mindig alul fognak maradni.
Látom, hogy sikerül megváltoztatnom a témát. Örülök, hogy erre a kérdésemre bővebb választ kapok. Ettől valahogy megjön az étvágyam és a kis darabka krumplit, amit pár perce leraktam, végre a számhoz ér és nem csak a tányéromhoz. Lassan, lustán kezdem el rágni, ugyanúgy, mint általában minden ételt. Nem sietek. Ninics más dolgom és nem vágyom a griffendéles szobatársaim társaságára.  
-   Csak téged hibáztatnak? – kérdezem egy kicsit ingerülten, miután lenyelem a falatot – Milyen primitív Miss. Swan… - elgondolkozom. Miss vagy Mrs.? Fogalmam sincs. Vajon van olyan „cuksi” férfi a Földön, aki kibírná azt a nőt? -  Wiltshire-ből? – csodálkozom. Nem is tudtam, hogy ott volt. Nem hallottam és ő sem említette. Ez különös. – Nem lehetett valami jó dolgod… Mi történt ott, hogy ilyen lehangolt vagy? – kérdem, bár nem ez volt az eredeti kérdésem. Igazából azt akartam megtudni, hogy mi dolga volt arrafelé, de így két legyet ütöttem egy csapásra. Legalább is azt hiszem.
Épp egy főtt répát készülök a villámra szúrni, amikor megint Kicsi Lánynak szólít. A villa félrecsúszik, én pedig kínosan elmosolyodom. Újból lerakom az evőeszközt és nekilátom a beszámolónak.
-   Ha kihagyjuk, hogy kaptam egy levelet apámtól, amiben leszid az utóbbi pár hónapban szerezett rossz eredményért és a felháborító viselkedésemért, azt, hogy szobatársaim egyfolytában rinyálnak és a griffendéles klubhelyiségben összekaptam valami sárvérű libával, aki azt hiszi, hogy egyenrangú velem, meg azt, hogy Angievel egyre jobban eltávolodunk egymástól, viszonylag jól. Ugyanúgy telt, monotonon és idegtépően lassan. – mondom el a panaszaimat. Lehet, hogy ezek nem annyira fontos dolgok, de engem fel tudnak háborítani. Utálom, ha apám panaszkodik rám, hogy mindent elhisz, amit megírnak neki a Professzorok. És hogy a francban lehetséges, hogy egy mugli születésű, egy sárvérű megengedi magának, hogy belém kössön? Angie pedig… Azt se tudom, hogy mi van vele. Már vagy 3 hete nem beszéltünk… Amúgy nem lennék ennyire fennakadva, ha nem hiányozna…
-   Öhm… Ne haragudj, nem akartam panaszkodni – kérek tőle elnézést, mert úgy érzem, egy kicsit túl közvetlen voltam. Tekintetem az arcáról a tálamban lévő ételre szökken. Remélem, nem mentem az agyára…

Így nézett ki a dolog: miközben azt mondtam, minden rendben, ránéztem, de végül nem álltam kíváncsi, mindentudó tekintetét, és inkább lesütöttem a szemem.  A válaszával viszont rajtakapott a csúsztatáson. Elejtek egy kisebb nevetést. (Miért nevetgélek itt vele, ha egyszer pocsékul érzem magam? Talán mert már mindegy? Vagy mert ellazít a társasága?) Odébbtolom a zöldséget a tányéromon a villával, aztán visszanézek rá, ezúttal már látni engedve valami enyhe zavart, dekoncentráltságot.
Nem tudom, miért ilyen fontos nekem a tekintet lekövetése. Nyilván azért, mert a szemeiden keresztül látod a világot. Minden, amit tudsz, azt onnan tudod, hogy látod.
Most látom Elenát. Őszintén érdekli, mi bajom.
- Nem értelek téged - árulom el magam. - Miért foglalkozol ezzel? A helyedben teljesen hidegen hagyna, mi nyomja a kis szívem.
És még mindig nincs válasz. Vajon van egyáltalán bármi lényeges? Vagy már csak jó nagy felhajtást kerítek a semmi körül? Végül kinyögöm a választ, a valódi választ.
- Fáradt vagyok, Lena.
És ez a mondat valóban olyan elgyötörtnek, üresnek és szomorúnak tűnik, mintha a világ minden fáradtsága éppen az én vállamat nyomná. Vajon érti, mi mindent sűrítek bele ebbe a két szóba? Vajon érti, miért éppen ezt mondom, ezt a banálisan egyszerű panaszt, amit nap mint nap használ az ember különböző apró-cseprő ügyekre magyarázatként, kifogásként, ürügyként... Nekem azonban valóban, úgy hiszem, ez a gyökere mindennek. Hogy fáradt vagyok. Elfáradtam. Belefáradtam. A teljesítésbe, a kényszerbe, a fájdalomba, a munkába, az emberekbe, a hatalomba, az iskolába, a féltékenységbe, a dühbe, a jegyességbe, még az evésbe is. Mindenbe. Vajon érti majd? Vagy nem?
Bár értené.
A klubhelyiséges dologra pozitívan reagál. Abszolút megtalálja azokat a mondatokat, amikkel hatni tud rám. Mindig, mikor erre újra és újra rájövök, elámulok ezen. Hogy érezhet rá ennyire valaki arra, hogy kell bánni egy másik emberrel? Vagy vajon mindenkivel ilyen jól megérti magát?
A lényeg az, hogy lecsillapít, már el is felejtem a kis megjegyzését a Mardekárról. Morgok egy kicsit és szétnyomok egy-két borsót a tányér szélén rosszkedvűen, de egyébként hamar túllendítem magam ezen a témán. Is.
Nem mondanám, hogy meglep, hogy érdeklődik a fegyverek iránt, hiszen szinte minden iránt érdeklődik amit mondok. Ez egy rendkívül nagyképű hozzáállás tőlem, és persze az is lehet, hogy csak megjátssza.
- Éleslátás-bűbáj, célzássegítő műszer, nyílgyorsító, vadkövető nyíl, vadcsalogató varázs... Elég sokféle bűbájt szórnak egy ilyen fegyverre. Persze, a jobb készítők. Az átlagosak nem bíbelődnek ilyen finom... kalibrálással.
Ismét egy pillantás az ajtóra. Az asztalra. Nincsenek sehol. Megforgatom a villát. Szokásos. Most viszont foghatom arra, hogy ismét szóba került a lenti baleset és az áradás. Igen, tulajdonképp ez eléggé feszültté tudja tenni az embert, ha egy egész iskola utálja. Eddig is utáltak, de az amolyan kitüntető figyelem volt inkább. Ez is valahol az, persze, de ez most nem tetszik. Most inkább csendre és nyugalomra vágynék. Egy kis menedékre. Valahol, valakivel.
Mikor Wiltshire-ről kérdez, megint kerülni kezdem a tekintetét, ujjaim megfeszülnek az ezüstön - apró jelei a szórakozottságnak, melyet okozhat harag éppúgy, mint fájdalom.
- Villámellenőrzés. A birtokunk a söpredék átjáróháza lett. Legszívesebben...
Elhalad mögöttünk egy hollóhátas prefektus, én pedig elhallgatok. Tekintetem addig követi őt, míg hallótávolságon kívülre ér és ez elég arra, hogy ne kelljen befejeznem a mondatot, sőt.
Elena elkezd közben mesélni, én pedig elhallgatom a panaszait. Szeretem hallgatni, amikor beszél, elég megkapó dinamikával szövi a mondatait. Felelni mégis csak annyival vagyok képes rá:
- Komolyan mondom, vágyom a problémáidra.
Igazából az egyetlen dolog, ami érdekes, az a kuzinja viselkedése.
- Mi baja van Sirettnek? - érdeklődöm. - Megsértődött? Vagy ő is csak jót akar neked, mint a húgod, és ezért nem beszél veled?   - faggatom, megint kettőnkre utalva, mint az imént is az agresszióval kapcsolatban. Túl sokat célozgatok talán? Ki akarok lyukadni valamire? Magam sem tudom. Néha szívesen újratárgyalnám kettőnk ügyét. Tanúk nélkül.
Elnézést kér. Biccentek, el van nézve. Attól még, hogy nem akart panaszkodni, elég szépen összejött neki, de nem bánom. A vacsorának lassan úgyis vége. Alig ettünk valamit.

Hát persze, hogy nem ért meg. Még én sem értem magam, nem hogy ő. Teljes mértékben igaza van. Még én sem tudom, hogy miért törődöm vele. Az előbb már tisztáztam magamban, hogy csak azok gondjai foglalkoztatnak, akik tényleg érdekelnek. De ez pontosabban mit is jelent? Hogy izgat, mi van Dracoval? Ha azt mondanám, hogy nem, akkor saját magamnak hazudnék. Nem tagadhatom le, még akkor se, ha nagyon próbálom. Persze elég, ha erre a kérdésre csak én tudom a választ. Nem muszáj neki is. Bár megvan rá a lehetősége, hogy magától is rájött. Mardekárosok vagyunk. Nem jellemző ránk, hogy a jött-mentekkel foglalkozunk.
-   Hát jó, ha nem rosszul érint, hogy valaki törődni akar veled… Akkor nem kérdezősködöm. - reagálok a felháborodottságára. Nem értem, miért viseli meg, ha foglalkoztat, hogy mi baja. Lehet, hogy nem szokta meg, valaki aggódik érte?
A rövid csend után, végre kiböki a választ. Elég hihetőnek tűnik. A mondata… Csupán három szó, de olyan, mintha egy egész könyvet mondott volna fel. Egy hosszú, fárasztó kötetet, melyet elolvasol, és a végére érve rájössz, hogy semmit sem értettél belőle, csak sok, fölösleges energiát fektettél bele, hogy befejezd.
Olyan gondterheltnek látszik, hogy rossz ránézni. De nem is csodálom, hogy ilyen. Tudom, hogy hogy értette, hogy nem csak fizikailag fáradt, hanem pszichikailag, lelkileg is. Belefáradt abba, hogy ő Draco Malfoy és neki olyannak kell lennie, amilyennek tudják. Az emberek többsége természetesen csak azt hiszik, hogy ismerik, pedig mindössze arról tudnak, amit láttak. Egy nagyon jó álcát. Egy álarcot, mely mögött egy más ember bújik meg. Egy olyan személy, aki talán sosem veheti le a maszkot.
-   Bár lehet, hogy kevesen veszik észre, de szerintem… - egy kicsit nehezemre esik kinyögni a mondat végét, mert nem tudom, hogy hogy fogja értelmezni – túlhajszolod magad.
Tudom, hogy a tanárok többsége azt hiszik, Draco munkakerülő, de.. Tán nem látják, hogy egyfolytában utazik? Nem veszik észre, hogy mennyire próbál megfelelni az apjának, a családjának, a vérének és az elvárásoknak? És naná, hogy kevesen tudja, ez bármelyik nyamvadt tantárgynál nehezebb.
Azt hiszem sikerül meggyőznöm arról, hogy nem őt hibáztatom a klubhelyiség miatt. Örülök ennek, hisz ez tényleg így van. Képtelen vagyok felfogni, hogy egy Professzor hogy gondolhatja azt, hogy Draco direkt elárasztotta a klubhelyiségünket. Mintha más vagy jobb dolga nem is lenne… Megérteném, ha például egy kis gyerekről beszélnének, aki kalandokra vágyik, nem tudja elfoglalni magát, így hát minden hülyeséget elkövet, hogy legyőzze az unalmat. De könyörgöm! Draco ne egy buta kölyök, és elég kreatív, hogy találjon magának elfoglaltságot, már ha az ideje engedi. 
Mikor a fegyverekről beszél, csak fülelek. Nem csoda, hisz nem vagyok járatos ebben a témában. Ha akarnék, se tudnék hozzáfűzni valamit.
Annyira bűbájos, ahogy a harceszközökről beszél. Tudom, hogy ez ellentétben áll, de ahogy hosszú válasszal felel a kérdésemre… Lenyűgöző. Szeretem, ha hosszasan válaszolnak.
Csak bólintok, hisz nincs több kérdésem.
Megint az ajtóra pillant, és én is. Kezdem egy kicsit kellemetlenül érezni magam, mert ezzel olyan érzést kelt bennem, mintha várna valakire. Olyan nyugtalannak látom.
-   Vársz valakire? – biccentek az ajtó felé. Muszáj volt megkérdeznem, mert nagyon érdekel, hogy miért bámulja egyfolytában az ajtót.

Belekezd a mondanivalójába, de egy hollóhátas Prefektus halad el mögöttünk, ami csendre kényszeríti Draco még mielőtt a mondata végére érne. Mivel nem folytatja, nekilátok a napi eseményeimnek. Nem akarok olyan személyes dolgokról tudni, amit ő maga sem akar elmesélni. Ha valakinek a magánéletéről van szó, nem vagyok kíváncsiskodó vagy erőszakos. Nem fogom késztetni arra, hogy mondjon el mindent.
Miközben teljes beleéléssel magyarázom a velem történteket, azt veszem észre, hogy figyel. A reakciójára elmosolyodom. Tudom, hogy ennél sokkal nagyobb bajok vannak, de számomra így is idegesítőek az ilyen vagy ehhez hasonló esetek. Szörnyű, hogy hova jutott a Világ.
Az összes bajom között pont az angiesre koncentrál. A tekintetem újra a tálra siklik. Végül szokás szerint nem válaszolok, hanem kérdezek.
-   De miért gondolják azt, hogy ezzel jót tesznek nekem? Ezt nem értem… - jelentem ki, egy kicsit felháborodottan. Tényleg nem világos számomra. Csak összezavarodok az egésztől.
Az bocsánatkérésemen csak biccen. Úgy látszik, nem zavarja, hogy panaszkodtam. Vagy pusztán annyira fáradt, hogy mindegy, miről is beszélünk, csak legyen valami téma.  Ha így is van… Nem bánom. Legalább kellemesen eltöltjük a vacsoraidőt, ha már enni nem sokat tudtunk.

Hogy valaki törődni akar velem... Tényleg törődni akarsz velem, Kicsi Lány? Vagy csak azért teszed, mert cserébe elvárod majd ugyanazt a törődést? Nincsen kapcsolat érdek nélkül, és mindenki akar valamit cserébe. Általában nem félek attól, ha valaki akar tőlem valamit, nem állítom, hogy kivétel nélkül mindenki megkapja azt, sőt gyakorta nem ez a helyzet. Mikor követelnek, azt gyűlölöm. De  Lena egyelőre csak ad. Kicsit gyanús nekem, de ha eljön majd a számonkérés ideje, mondhatom, hogy én szóltam előre, hogy ne várjon semmit.
Így büntetlenül élvezhetem kitüntető figyelmét. Nemet mondani kész haszon.
Nem tudom, hogy a panaszomra érkezett hallgatás mit takar. Nem tudok olvasni az arcáról, de nem látok rajta legalább szánakozást, vagy azt a fejfélrebillentős sajnálatot, amit úgy gyűlölök. Nem nyúl a kezemért, hogy azt képzelve, majd attól jobban leszek, "erőt adjon". Örülök neki, hogy így tesz, valahol azonban bosszant, hogy nem lesz min bosszankodnom, nem lesz miért feltűnősködnöm. Hát ennyire számít neki, hogy a titkaim fejtegetem?
A válasz, mely végül megérkezik, annyira együttérző, annyira helytálló és annyira jól esik az elismerés, hogy megint elkezdek érezni valami meleget, még az ujjaim hegyében is. Eszembe jut megint, hogy akkor este az ágyamnál meglátott valami olyasmit, amiről eddig úgy hittem, nem kellett volna neki, ám most már csak szinte élvezni tudom az utóhatásait. Hogy megért, átlát rajtam, és borogatja a fekélyes sebeket.
Hálás vagyok. Ez kiül az arcomra, bár az talán olyan elgyötört, hogy nem is látni rajta ilyen apró, kedves dolgokat. Hosszan nézek rá, valami egészen furcsa arckifejezéssel, mintha most látnám először. A tekintetem lágy, szinte odakuporodik mellé és odabújik, mint egy kisfiú.
- Gondolod? - kérdezem meg aztán, csevegőnek szánt hangnemben, de végül csak valami ábrándos-kínos elterelés lesz belőle. Nem akarom tovább taglalni ezt a kérdést. Elmondtam, megértette, örültem neki. Lapozzunk, mielőtt megint túl hálás akarnék lenni neki, és rádöbbennék, hogy ezzel az egy mondattal többet tett értem mint a menyasszonyom mostanában valaha. Mióta felszúrta a kezem azzal a késsel, teljesen megbolondult. Ökölbe szorítom a kérdéses testrészt, a sebből apró fájdalomnyilak indulnak a csuklóm felé.
A kérdésére végül, mellyel újfent azt firtatja, minek lesem az ajtót úgy mint egy kolduló kutya, válaszolok, hiszen a pillanatra ellobbanó haragomban a tény elveszítette jelentőségét.
- Vikit kerestem. De úgy tűnik, ma is Crassoval vacsorázik.
Azt hiszem, épp most erősítettem meg egy pletykát, de már nem érdekel.
Megpiszkálom megint a kuszkuszt, a spárgát, a szűzérmét a szaftban, aztán rájövök, hogy tulajdonképp éhes vagyok, de semmi étvágyam. Feladom. Leteszem az evőeszközt, jelezve, befejeztem az evést, és a szalvétáért nyúlok, noha a kezem egyáltalán nem lett semmilyen.
Látom, Lenát elgondolkodtatta valami, melynek eredménye egy újabb kérdés. Lena eléggé sokat tud kérdezni.
- Az emberek azt hiszik, sokkal jobban tudják, mi kell neked, mint te magad - válaszolok vállat vonva. Ez így van. - Mindig mindenki okosabb, ha más kínjáról van szó. De nézd csak meg a húgodat, vagy bárki mást. A saját problémáikkal képtelenek megküzdeni.
Hú, de bölcs vagyok ma. De végül is, együttérzésért együttérzés jár cserébe, még ha ilyen gúnyos módon is teszem meg ezt.

Sokszor mondták, hogy azt kapok, amit nyújtok. Lehet, hogy igaz, de nem mindig. Mit csináltam én a sorsnak, és mivel érdemeltem ki, hogy megbüntessen? Miért van az, hogy amikor jól kezdem magam érezni és azt hiszem, hogy minden rendben lesz, valami közbejön? Miért van az, hogy egy boldog pillanatot egy csalódás követi? Miért? Erre egy nagyon egyszerű válasz van. Azért, mert fel kell ébrednem és szembesülnöm azzal, hogy a valóság és az álom két különböző dolog. Egymás ellentétei. A valóságban ritkán van az, hogy valami úgy történik, ahogy szeretnénk.
Miért törődöm Dracoval? Talán azért, mert azt szeretném, ha velem is foglalkozna valaki? Nem tudom. Talán, de nem merem állítani, hogy ez tényleg így van. Ne várom el tőle, hogy foglalkozzon velem, elvégre ki vagyok én? Csak egy szeszélyes, problémás, gúnyos, gőgös lány… Semmi érdekes. Ha nem is viszonozná az érzéseimet – az együttérzés – legalább nyújtottam neki valamit. Egyszer úgyis visszakapom valakitől, valamikor. Lehet, hogy ez a bizonyos illető ő lesz, de az is lehet, hogy egy ismeretlen. Megvan rá az esélye, hogy még holnap történik valami szép, de az is lehet, hogy csak évek múlva. Számomra ez még rejtély. Ugyanúgy, mint a holnap, a holnapután és az azutáni napok.
Nem akarom, hogy azt higgye, elvárok valamit cserébe. Tudom milyen az, ha mindenki megkövetel valamit. Mindenki! És csak várják és várják, hogy elvégezd a tőlük kapott feladatokat, de ha elbuksz valamit, akkor csúnyán néznek rád, haragszanak. Azok a méreggel teli pillantások, amelyektől egyenlőnek érzed magad egy tehetetlen féreggel. És még neked lesz bűntudatod, hogy nem úgy teljesítettél, ahogy elvárták tőled. Gyűlölöm!
Miért vagyok ennyire együttérző? Talán azért, mert be akarom bizonyítani magamnak, hogy Dracoval normálisan is tudunk csevegni? Nem, szó sincs erről. Na jó… Ez is benne van a pakliban, de ennél sokkal fontosabb meg talán egy kicsit ijesztő dologra jöttem rá. Igazából nem is az ijesztő, amire ráeszméltem, hanem a vele együtt járó gondolat. Rádöbbentem, hogy nem bánthatom azokat, akik számítanak. Igazából ez a gondolat, ez a tény, mindig is bennem volt, élt, de az utóbbi időkben el lett nyomva. És igen. Nem kell firtatni, keresgélni, még gondolkozni sem kell, hogy kitalálja bárki is, hogy ez mit jelent. Még én sem tudnám pontosan megfogalmazni, de van valami, ami megfogott Dracoban. Lehet, hogy azt a valamiz még aznap este, a fiúhálóban, láttam, amikor közelről is egymás szemében nézhettünk, de nem ez a lényeg. Van valami benne, ami megragadt és nem enged.
Hosszasan nézem. Az arcom kifejezéstelen. Csak szemlélem, ugyanazt csinálom, mint általában, ha együtt vagyunk. Figyelem. Csak most az a különbség, hogy nem titkon csinálom. Valahogy más az arca, különös. Így még sosem láttam, erről az oldaláról. Fáradt, mégis van benne valami… Nem tudom mi az, de jó érzést kelt bennem.
A kérdésére csupán egy határozott mosollyal felelek. Talán ez a vigyor többet ér, mint egy mondat. Több minden rejtőzik benne.
A tekintetem az öklére csúszik. Ezzel véget ér a tartós arcról leolvasás. Egy pillanatra úgy érzem, mintha valami megakad volna a torkomon. Azt hiszem nem volt helyes ennyi ideig néznem, így. Felköhögök, próbálok megszabadulni a valamitől. Iszom egy kortyot, majd Draco válaszát hallgatom.
A tálra pillantok és egy darabka krumplit szúrok a villámra, közben bólintok. Igazából nem vagyok éhes, nem kívánom, de más nem tudtam, amivel elérhettem volna, hogy ne lássa teljesen az arcomat, miközben felelt. Csak akkor pillantok fel, amikor lerakja az evőeszközét és megtörli a kezét. Olyan, mintha menni készülne.
-   Mész? – kérdezem meg. Ma este túl sok kérdést tettem fel, de ha egyszer érdekel pár válasz…
Draconak teljesen igaza van. Apám, a mostohaanyám, Lina, Angie… Azt hiszik, hogy jobban tudják, mire van szükségem. Csak azt nem értem, hogy miből gondolják. Attól, hogy pár dologgal nehezebben birkózom meg, hogy hibákat vétek, nem azt jelenti, hogy nem tudom, mi a megfelelő számomra. Csupán kísérletezem, tanulok.
Azt mondja, hogy képtelenek. Erre még egy kérdés fogalmazódik meg bennem.
-   És te? Meg tudsz küzdeni a saját problémáiddal?
Az előbb csak a többiekről beszélt, magáról nem. Vajon ő nem tartozik azok közé, akik nem tudják megoldani a nehézségeiket?

Mintha megakadna valami a torkán, ahogy közlöm: Vikitriát vártam. Pontosan tudom, tudjuk mindketten, mit jelent ő ránk nézve, hogy ki ő nekem és ki ő neki. A köhécselése kissé mókás, talán meg is rándul az ajkam, ahogy nézem türelmesen, hogy véget érjen a kis intermezzo. Nem aggódom, inkább élvezem a hatást.
Nem tudhatom, hogy a puszta jelenlétem milyen érzelmi hatásokat vált ki Lenából, hogy a velem való se veled se nélküled kapcsolata, mely közeli, szoros és laza, távoli egyszerre, milyen változásokat indít és indított el benne az elmúlt hetekben, vagy az elmúlt egy hónapban - azóta az este óta, hogy megvárt a fiúhálóban. Azóta a kapcsolatunk csak újra és újra megtekeredik, egyre különösebb hullámokat vet a szalagunk, és bár úgy érzem, legutóbb rendbe tettem, ki tudja, mikor gabalyodunk össze ismét. Azt hiszem, ez csak idő kérdése, meg persze azé, melyikünknek erősebb a tartása. És hogy egyáltalán az-e.
Ahogy megkérdi, szinte ijedten, kurtán-furcsán, hogy menni készülök-e, körbepillantok. Vannak még egy páran körülöttünk, bár a gyereksereg, akik nem messze tőlünk vacsoráztak egy kupacban, már oszlásnak indultak. Pontosabban eloszoltak.
- Majd lassan - halasztom el az indulás időpontját, és Elena tányérjára nézek, félig kérdőn, felmérve, mennyi ideig tarthat még neki az étkezés, hogy akar-e enni még egyáltalán, vagy sem. Szívesen beszélgetek vele, ami azt illeti, csak kezdem kicsit kényelmetlennek találni a padot meg az ebédlőasztalt. Mindig is utáltam ezt a Roxfortban. Miért kell úgy ennünk, hogy még egy rendes szék sincs alattunk? Mi ez, kocsma?
Okoskodom neki egy sort, ő pedig már készen van a válasszal. Ami egy újabb kérdés. Hosszan nézek rá, bár a kérdésétŐl feszült leszek. Feszült, türelmetlen és dühös, mint a számonkéréstől. Nem akarok ráripakodni. De nem akarom válasz nélkül sem hagyni. Félek, a válaszom túl gúnyos és aljas lenne, ha nem számolnék el tízig, ezért megteszem. Közben nem veszem le róla a szemem: hagy lássa, ahogy megnyugszik a tekintetem.
- Úgy nézek ki, mint aki nem? - kérdezek vissza végül. Aztán látványosan körülnézek, van-e még itt tennivalóm, tennivalónk. Ezt a kérdést a küzdésről meg a problémákról nem akarom most megválaszolni, hiszen a tény sajnos az, hogy nem. Nem tudok velük megküzdeni. Fuldokolva kapálózom a problémáim víztükrének legtetején. Nem tudok úszni.
- Nos bevallom, nem gondoltam volna, hogy ilyen jót tudunk csevegni a legutóbbi találkozásunk után.
Miért mondom ezt? Minek hozom fel? Kretén vagyok. Túl nagy kretén, de érdekel a véleménye, érdekelnek a hozzáfűznivalói, minden. Tulajdonképp lehet, hogy most fog faképnél hagyni...

Túl szép és szívélyes ez a vacsora. Olyan furcsának tűnik. De hát az is. Nem emlékszem olyan találkozásra, ahol én és Draco ne civakodtunk volna. Valahogy ez együtt jár azzal, ha találkozunk. De úgy látszik, mind a kettőnk élvezi, legalább is valamilyen szinten, hisz ahányszor találkozunk, annyiszor veszekszünk. Nem csoda, hogy szokatlannak találom a ma estét.
A fiúhálóban, de inkább a nyeregtetős padláson történtek óta nagyon sokat gondolkodtam. Dracon, a találkozásokon, magamon, kettőnkön, az egészen. Ráeszméltem arra, hogy bármilyen érzéseket is keltet fel bennem, talán nem vagyok olyan bátor, hogy kockáztassak. Az egyik, nyomós ok az, hogy fogalmam sincs, hogy mit érez. Hogy érez vagy egyáltalán érez-e valahogy. Lehet, hogy azon az éjszakán olyan dolgok kerültek a birtokomba, amiktől Draco tart. Fél attól, hogy nyilvánosságra hozom őket, és hogy ezek árthatnak neki. És azzal, hogy megátkoztam, csak azt erősítettem meg, hogy képes vagyok neki ártani, holott ez nem így van. A nyeregtetős padláson a düh beszélt belőlem. Persze, ezzel nem tudnám kimagyarázni az esetet és bebizonyítani neki, hogy képtelen lennék ártani, rosszat tenni neki, hisz valószínűleg megkérdezné, hogy mi van, ha egyszer ismét eluralkodik rajtam a düh és eljár a szám?
Ha már az ártásnál tartunk: Már az is megfordult a fejemben, hogy talán már azzal is ártok – és nem csak neki, hanem magamnak is – hogy a közelében vagyok. De ezt a problémát azzal oldottam meg, hogy max. a mennyasszonyának, Vikitrának teszek rosszat.
Látom, elszórakozik azon, hogy fuldoklom. Nem is nevet, inkább élvezi a látványt. Vajon miért tetszik neki az, hogy ilyen következményekkel jár a válasza?
Mikor megkérdeztem, hogy elmegy-e, nem akartam riadtnak tűnni. Talán túl gyorsan tettem fel a kérdést. Lényegtelen, hisz már hallom is a választ, ami tulajdonképpen örömöt idéz fel bennem. Az ember azt szeretné, ha a szép, élvezetes pillanatok sokáig tartanának, és azt hiszem én is így vagyok ezzel. Egyébként is jobb társaságban enni.
Még egy picit játszom az étellel, míg végül rájövök, hogy voltaképpen nem is vagyok éhes. Egész nap szédültem, és reggel sem ettem normálisan. Azzal áltattam magam, hogy estére biztos megjön az étvágyam, de úgy látszik, tévedtem.
Miután felteszem a kérdésem, Draco arcát elemezgetem. Egy kicsit olyannak látom, mintha nem lenne biztos a válaszában, és ezért nem válaszol egyből. Úgy vélem, jobb kérdéseim is voltak.
-   Ha úgy néznél ki, mint aki igen, az mű lenne – válaszolok a kérdésére. Csak kíváncsi voltam arra, hogy mit gondol. Le tudja küzdeni az akadályokat? Egyébként meg nem szégyen, ha nem bírunk el a nehézségekkel. Nincs olyan ember, aki képes minden gondjával megbirkózni. Túl sok baj van, hogy mindegyikkel megmérkőzzünk.
Lerakom az evőeszközöket, majd megtörlöm a szám sarkát.
Meghallom a következő mondatát, viszont azt nem értem, hogy hogy jutott az eszébe. Egy kicsit gúnyosnak találom, hisz olyan, mintha egy óriási plakátot lóbálna előttem, amin rá van írva, hogy múltkor ő győzött. Elérte, hogy sikeresen lebuktassam és eláruljam magam. Önkéntelenül is sikerült bebizonyítanom neki, hogy fáj, amit mondott.
-   Tulajdonképpen nem értem, hogy miért csodálkozol, hisz múltkor is jót csevegtünk – felelek, de a hangom komolyabb, talán egy kicsit ellenségesebbé válik. – Na és mi jutotta eszedbe a múltkori találkozásunkat?
Hát igen, nehezemre esik a vacsorához, a mostani beszélgetésünkhöz vagy bármi máshoz kötni az előző találkozást, ami az este folyamán történt.

Egyszer megkérdezte valaki tőlem, hogy ha megállíthatnám az időt, mikor tenném. Azt mondtam, hogy akkor, amikor alszom. Végtelenül lusta vagyok, szeretem a kényelmet és a lazsálást, de mostanság, sőt, egy ideje, nem nagyon van benne részem, bár egyre és egyre vonzóbb a gondolat, hogy ne keljek fel reggel az ágyból. Úgysincs semmi értelme. Ébredés, zuhany, öltözés, reggeli, óra, szünet, óra, ebéd, óra, szilencium, vacsora. Állandó körforgás melyet semmi nem tesz változatossá. Nem, nincs kivétel. Nincs üdítő beszélgetés. Nincs feszültségoldó vita, sem felszabadító kviddicsedzés. Nincs semmi.
Nézem őt, hallgatom a hangját, meg akarom érinteni, de nem teszem. Nincs miért.
Nem nagyon értem a válaszát, ezért összevonom a szemöldököm, és igyekszem, hogy a rosszallásom az arcomra is kiüljön.
- Szóval úgy nézek ki, mint aki nem tudja megoldani a problémáit - vonom le a következtetést, hogy felháborodhassak, jogosan vagy jogtalanul, az most mindegy, számomra jogos, hiszen élesen bírált. Pozőrnek tart. Unalmas, vernyákoló senkiházinak, akinek nagy bár a szája, de nincs mögötte semmi. Ezt mondta, nem? Dehogynem.
- Csak tudnám, hogy akkor mégis miért érdekel a véleményem - vágok oda egyet félvakon. Felbosszantott, megsértett, egyetlen rövid mondattal. Úgy érzem, alapos okom volt a felháborodásra, és igazam van, mégis kedvetlenül rántom el a fejemet, ahogy egy nagyobb csoport feláll a hátam mögül. Utálom, ha a hátam mögött nyüzsögnek, kiráz a hideg.
- Hát persze, kellemes csevej volt, de nem hiszem, hogy nagyon élvezted. Ha tetszett volna, nem rohansz el sírva.
Esküszöm, nem piszkálni akartam, de tényleg megsértett. Főleg azzal, hogy ő is hangnemet váltott. Ha ő így, akkor én is így. Az mindegy, hogy most én kezdtem. (Bár mikor nem én kezdem?)
- Figyelj Elena - szólítom meg fölényesen, kicsit gúnyosan. - Hagyjuk ezt. Befejeztük a vacsorát, idd mg a vizedet, és menjünk. Elegem van ebből az egészből.
Hát hogy most meg min hisztiztem be? Nem tudom. Néha nem lehet leállítani.

Menekülni, menekülni, menekülni. Egyesek szerint a menekvés a gyávákra jellemző, pedig nem, ez nem mindig van így. Menekülni nem csak a bajok és a problémák elől lehet, hanem például az unalomtól, a monoton élettől is. Nem bűn, még rossz dolog sem, ha valaki változtatni akar az életén. Persze ez csak attól függ, hogy milyen irányba indul el. Mert, ahogy a menekülésnek, így a változásnak is több jelentése van.
Hát igen… Talán, ha aznap este nem kerestem volna kiutat, módot, hogy változtassak a szürke iskolai napokon, most nem ülnék itt, Dracoval szemben.  Nézem, figyelem, hisz mindig is ezt szoktam csinálni, és nem értem miért, de az arca valahogy megváltozik, mire a mondat végére érek. Miért? Talán ő nem így gondolja?
-   Nem, egyáltalán nem. Túl vastag falak mögé rejtőzöl.
Igen, ez a módszer nekem is ismerős. Én is ezt alkalmazom, mert senkire sem tartoznak a problémáim, a kínjaim, a magán ügyeim.
-   Azért tűnnél műnek, mert olyan nincs, hogy minden rendben van. Nem létezik! Vagy talán te máshogy vélekedsz? – teszem fel magabiztosan a kérdésemet. Mondhatná azt, hogy létezik, de mélyen legbelül jól tudja, hogy az hazugság lenne. Persze azt is megoldás, ha úgy teszünk, mintha észre sem vennénk a körülöttünk lévő bajokat, de ez nem igazán szerencsés, hisz egy nap úgyis el fogunk veszni a problémák mély tengerének buzgó habjai között. És akkor nem lesz kiút, nem lesz segítség, semmi sem lesz.
Megvárom, míg a diáksereg elhalad Draco háta mögött. Ajkaim szóra nyitnám, hogy valami epés válasszal szolgáljak elő, hisz úgy vélem, nincs oka a felháborodásra, de nem teszem meg. Visszatart a „meghitt vacsorák” szokásom, aminek a főszabálya az, hogy az asztalnál nem veszekszünk.
A következő mondatát viszont nem hagyhatom szótlanul. Az arcomon kiül a meglepődés és a enyhe düh keveréke. Készen állok, hogy felháborodottan válaszoljak, de míg mielőtt egy hang is kijönne a torkomon, visszafogom magam. A haragos kiabálás helyett eredetibb ötleteim is vannak.
Arrébb toklom a zöldségekkel megrakott tányért, majd az asztalra könyökölök.
-   Jaj, te szent Merlin! De aranyos vagy! – kezdek bele, szokásom szerint, gúnyos hangon. – Azt hiszed, hogy sírtam? És még azt hittem, naiv vagyok… - gonoszan elmosolygok. Talán már jól tudja, hogy ha szekálnak, akkor én is csipkelődöm. Egyszerűen képtelen vagyok szó nélkül hagyni az ilyet.
Nem, nem. Most eszem ágába sincs felbosszantani magam. Túl fáradt vagyok, és így nem sok esély van arra, hogy győztesen kerülök ki az egész dologból.
A poharamat is odébb rakom, mikor megparancsolja, hogy igyak. Nem vagyok szomjas, de ha az is lennék, csak azért se innám meg a maradék vizet, mert arra utasított.
-   No és hova szeretnél menni? Ugye tudod, ideiglenesen a griffendéleseknél alszom? Nem sietek… - folytatom nyugodt hangon. Amúgy meg persze, hogy tudja. Hogy ne tudná?
Várom a válaszát, miközben gonoszan vigyorogva élvezem, hogy hisztizik.

Hát ez...
- Elég pofátlannak tartom, hogy épp ezzel vádolsz, te engem, mintha te nem toronymagas falak mögül beszélnél és éreznél. Kicsit paradox, hogy ezt vágod az arcomba, nem gondolod? Ócska vagy és hiteltelen.
Elszakadt a cérna. Nem lehet mit tenni. Igen, szívesen tetszelgem mindentudó, emberismerő szerepben, szívesen támadok és furkálok másokat, csak akkor van baj, amikor ugyanezt teszik velem is. Nekem legalább van célom vele. Az a célom egyrészt, hogy lássák és érezzék, hogy beléjük látok. A másik célom pedig az, hogy megváltozzanak, formálódjanak a kezeim alatt. Nem nagyon. Elég egy kicsit. Akkor már ott lesz a kezem nyoma a személyiségükben, és ezzel a kéznyommal nyomot hagyok bennük. Olyan lesz, mint egy érintésfelismerő felület a barlangok titkos bejáratánál. Bejuthatok újra és újra és újra.
De amikor ugyanezt rajtam próbálják ki, ideges leszek. Olyankor úgy érzem, hülyének néznek. Teljesen. És akkor már hiába mond bárki bármit.
- De, van olyan, hogy minden rendben - vágom rá akaratosan, ostobán. - Kell, hogy legyen - teszem hozzá, és magamat is próbálom meggyőzni ezzel. Persze ez elég gyér, de hiszek benne. Muszáj.
Látom, hogy szavaimmal én is kezdem felhúzni őt és ez enyhe, kátrányos elégtétellel tölt el, végigmarja a torkom és megüli a gyomrom, de legalább érzem. ehhez képest arcul csapásként ér a gúnyolódása. Arcomra kiül az őszinte döbbenet, a felháborodás, az undor.
- Te meg mégis mit képzelsz... - formálják vértelen ajkaim a szavakat, de nem tudom, mekkora hangerővel, igazából csak azt érzem, hogy lesápadok, és azt tudom, hogy úgy nézhetek rá, mint egy különösen undok, különösen döglött varangyra néznék. A gonosz mosolya egyszerűen elképeszt. Most ezt mégis mire föl?!
Lehet, hogy szemét vagyok vele. De ő is az velem. Mindent csak visszatükrözök. Ha rosszul érinti, az az ő baja. Ne testálja rám! Nem tehetek arról, hogy a lelke marcipánból van, én meg beleharaptam, ha egyszer az orrom elé tolta!
Akárcsak most a tányérját meg a vizét. Hát vigye a...
- Én a hálószobámba megyek. Te meg oda, ahova gondolom.
Nem tudok mit tenni. Most fel kellene pattannom, elköszönnöm és faképnél hagynom,d e én nem vagyok ő. Nem rohanok el a konfliktus elől. Nem vagyok boldog és elégedett addig, amíg el nem kergetem magamtól. Megint. Újra és újra. Amíg végül megtanulja, hogy jobb, ha nem piszkál.

Végighallgatom a rövid monológját. Rászegezem a tekintetem.
-   Ez a mentséged? – mosolygok. Kinevetően. Elég ügyesen csinálja ezt a témaváltást. Róla van szó, ezért inkább tereli a témát, mégpedig úgy, hogy az én hibáimat firtatja. Egyébként ezt az egészet nem vádnak szántam, mindössze szóvá tettem – Te meg hiú, infantilis és birtokló. Na és? – reagálok az utolsó mondatára. Most nem veszem magamra, amit mond. Inkább viccesnek találom a helyzetet. Pillanatnyilag nem én vagyok az, aki fel van háborodva. Nem vagyok dühös, zaklatott, mi több! Egészen jól érzem magam. Csak egy valami zavar, de az nagyon. Nem értek valamit. Mit érünk el azzal, ha a másik hibáit bolygatjuk, oly annyira, hogy akár azt is mondhatjuk, hogy piedesztálra emeljük őket.
Nagyon nem szeretem, vagy inkább úgy fejezném ki magam, hogy gyűlölöm, ha valaki a hiányosságaimra tér ki, és ahogy látom, Draco is ugyan ennyire rühelli, mint én. Talán ezért is folytattam.
Persze mindenki valamilyen célból sugallja a másiknak a hibáit. Nálam például mindig különböző. Sorolhatnék, de maradjunk annyiban, hogy jó vagy rossz szándékkal csinálom. Persze van, hogy véletlenül teszem, de ez ritkábban esik meg.
Maga az egész folyamat attól is függ, hogy hogy fogja fel a másik, vannak, akik nem szeretik, ha kritizálják őket, még ha építő jellegű kritikáról is van szó. 
Bevallom, szeretem, ha tudom egyesek hibáit, mert ilyenkor az is a tudomásomban van, hogy miben cselekvőképtelenek, mi a gyöngeségük, a gyenge pontjuk. Azonban többször is előfordult, hogy azok a bizonyos személyek is tudták, hogy mivel tudnak megsebezni. Ez talán az egyetlen hátrány. Persze, ha valaki jól csinálja…
Draco annyira akaratos, hogy már vicces. Mármint nem ő a humoros, hanem a válasza.
-   Jaj, igazad van! Tényleg létezik… Addig, amíg az ember kisgyerek és nem ért semmit az őt körbevevő világból. – adok neki igazat. Ha azt akarja hinni, csak nyugodtan. Szerintem nincs olyan, hogy minden rendben van, esetleg olyan, hogy a megszokottnál kevesebb gonddal kell megküzdeni.
Nem nézek rá, az asztalt bámulom, addig, míg fel nem háborodik a szavaimon. Tekintetem az arcára szökken. Látom, ahogy a szemében a méreg, az utálatosság és a döbbenet elegye lángol. Az arca akár egy kísérteté.
Nem tudom, hogy mi van velem. Talán az ócska vagy és hiteltelen jelzők mégis belém szúródtak, és most azt szeretném, hogy neki is fájjon, ugyanúgy, mint nekem. Lehet, hogy szemétség, de egy kicsit élvezem is, hogy felbőszült. Eddig mindig én futottam, ideje lenne szerepet cserélni.
-   Ahova gondolod? – kérdezem vissza, egy kicsit érdektelen hangon, holott igen is érdekel, hogy hogy gondolta. Az agyam a lehetséges válaszokat keresi. Ahova akarsz, a fenébe, jól messze tőlem, a pokolba… stb., stb., stb.
-   Ó, hát akkor álmodj szépeket! Vagy élveznéd még a társaságomat? – teszem fel ironikusan a kérdésemet.   
 Ülök és várok. Kíváncsi vagyok, hogy elmegy-e. Abban viszont biztos lehet, hogy én egy tapottat sem mozdulok. Ahogy már mondtam, nem készülök menni. Még nem.

A hiúba beleegyezem. A birtoklóba is. Az infantilis azonban sérti az önérzetem. Gyerekes vagyok? Én?
- Le lehet szállni a témáról Pierce. Nem vagyok kíváncsi a lelkisegélyre.
Gyűlölöm, ha ilyesmivel piszkálnak. Gyűlölöm, ha azt emlegetik, miben nem vagyok jó. De valahogy mégis mindenki ezt csinálja és a mai napig nincs bevált metódusom arra, hogy kivédjem, azon kívül, hogy ellentámadok, török, zúzok magam körül, ha embereket, lelkeket, akkor azt, ha porcelánt és bútort, akkor azt.
És megint ezzel jön. Hogy gyerekes vagyok. Tulajdonképp ezzel a szerinte bizonyára kis fricskával azt az egyetlen hitet kérdőjelezi meg, melybe kapaszkodni tudok. Nem rengeti meg a világom a kijelentésével. Azt rengeti meg, hogy eddig értelmes, figyelmemre érdemes embernek tartottam. Ennek vége.
Mégis minek erőlködjek? Hogy ilyeneket vágjon az arcomba? Ennek hiába hízeleg az ember. A befektetés konstrukciója rossz. Eddig ha energiát fektettem bele, nyertem. Kivéve azt az egy esetet, mikor nekivágott az oszlopnak. Tudnom kellett volna már akkor, hogy nem lesz jó, de megbocsátottam neki. Úgy hittem, revansot vettem érte, de bizonyára tévedtem. előfordul a legnagyobbakkal is.
A higgad, undorító, nyálkás gyűlölete, mellyel szórakozik rajtam, aljasabb, mint valami métely. Megfagyaszt engem is. Az indulatom, a dühöm, a fájdalmam mind belekeményedik az elmém fölé csúszó jégfalba.
Így vonulok vissza. Mert semmi kedvem csatázni már. Egy ilyen emberrel minek? Érdektelenné vált a számomra. Nem tartom egyenrangú ellenfélnek, nem tartom méltó ellenfélnek azt, aki csak szúrni tud, gyógyítani nem. Én legalább próbálom fenntartani az egyensúlyt.
Lassan állok fel. Ideje. A döbbenet, az a cseppnyi fájdalom fogja vissza a mozdulataimat.
- Ezt lehetetlen élvezni - válaszolok, és már arra se fordítok figyelmet, hogy végigmérjem lekezelőn. Vetek egy pillantást a tányéromra, hogy rendben hagytam-e ott az evőeszközt, aztán kilépek a pad mögül. Nem köszönök újra el - köszöntem már neki egyáltalán? Nem érdekel.
Csalódtam? Nem hiszem. Nem. Nem tudom. De az biztos, hogy a távozásom mozdulataiban nem lát semmi szorongást, semmi levertséget.
Itt a vége, Pierce.

Azt hiszem Draco sikeresen megcáfolta, amit nem rég mondott. Képtelenek vagyunk kellemesen elcsevegni. A mozdulatai, a válaszai, még az is, ami a szemeiből sugárzik ellentmond. De lehet, hogy nem csak ő a hibás. Sőt. Biztos vagyok abban, hogy az én kezem is benne van. Ugyanannyira tehetek arról, hogy veszekszünk, amennyire ő is. Egyszerűen nem tudunk beszélgetni. Mindig elrontjuk valahol, és nem is vesszük észre. Inkább az t csináljuk, hogy kihasználunk minden egyes lehetőséget, hogy feleljünk a másiknak, míg akkor, ha a válasz sértő. Ezzel pedig lassan besétálunk a kis csapdákba, miközben egyenesen a konfliktus irányába tartunk. És egyszer csak minden összedől, tökremegy, és a felépített kellemes légkör eltűnik.
Kihangsúlyozok pár rossz tulajdonságát, pedig tudom, hogy nem szereti. De a szavai túlságosan is belém marták maguk, hogy kihagyjam. Nem helyes, hogy így védekezem, de azt hiszem már rég nem veszem figyelembe, hogy mi az és mi nem. Valahogy kialakult bennem a szupernormális inger, hogyha valaki belém rúg, akkor ne kíméljem. A belső hajtóerő cselekvésre késztet.
Nem kíváncsi a véleményemre, azt szeretné, ha hanyagolnánk a témát. Tulajdonképpen rávághatnám, hogy megint menekül az igazság elöl, de nem akarom tovább firtatni a hibáit. A végén azt hinné, hogy gyávának is tartom. Bizonyára most azt gondolja, hogy ez a róla alkotott véleményem. Hogy gyerekes, hiú és birtokló. Viszont egy az, ha valakiről tudok valamit és más, ha olyannak tartom. Mindenkinek vannak rossz tulajdonságai, és attól függetlenül, hogy sokszor tapasztaltam az emberek gonosz sajátságait, még mindig a jó jellemvonások alapján ítélek meg egy személyt. Igen, tudom, hogy ez egy naiv hozzáállás, de hiszek abban, hogy mindenkinek van egy jó oldala is.
Nem válaszol, nem mond semmit, nem reagál. Nem csinál semmit. Igazából nem is kell válaszolnia. A csend a legnagyobb kiáltás. A semmivel is sokat mond.
Lehet, hogy túlzásba vittem? De mégis mi mást tehettem? Talán jobb lett volna, ha megadom neki azt az örömöt, hogy lássa, hogy igazából mennyire is fáj, amit mond? Vagy az, hogy mennyire bánt, hogy félreértetett és felháborodott egy állításomon? Azt hittem, egy őszinte válasz bármi másnál többet ér. Esetleg jobb lett volna, ha hazudtam volna neki? Ha azt mondtam volna neki, hogy nem látszik rajta, hogy problémái lennének. De ki tudja? Lehet, hogy rossz embertől kérdezte… Talán, ha mástól, egy ismeretlentől kérdezte volna, más válasz kapott volna. De már túl késő. A szavak elhangoztak, ha akarnám sem tudnám kimagyarázni magam, de igazából nem is akarom. Attól tartok, minél jobban beleásom magam, annál komplikáltabbnak tűnik, vagy jobban mondva, annál bonyolultabb a helyzet.
A válaszára elnézek az arcáról. Tekintetem az asztal alatt egymásban kapaszkodó tenyereimre, az idegesen egymással játszó hüvelykujjaimra kerül. Nem akarok a szemébe nézni. Félek, attól, amit kiolvashatok. Nem tekintek rá, de látom, ahogy feláll, távozni készül. Hagyom. Másnak nem sok értelme lenne.
Megvárom, míg kiér a nagyteremből. Feszes, egyenes testtartásom egyszer csak elernyed. Egyedül vagyok. Tekintetem bambán az asztalon réved. Visszatartom a lélegzetem, mert félek, hogy szaporább lesz, azt pedig más követné. Egyszer csak nagyot szippantok, de úgy érzem, hogy a teremben kevés az oxigén. Fulladozom. Nyelek egyet, majd kiürítem a parányi levegőt a tüdőmből. Elnyomom a bennem örvénylő érzéseket, gondolatokat. Felállok, ellépek a padtól és a kijárat felé veszem az irányt. Szükségem van az oxigénre…

Név:
Évfolyam:
Ház:

1. Ön általában
 a társaság motorja
 inkább csendes és visszahúzódó
2. Ha Ön tanár volna milyen tárgyakat tanítana szívesebben?
 gyakorlati jellegű tárgyakat
 elméleti jellegű tárgyakat
3. Melyik megtisztelőbb az Ön számára
ha Önt az érzelmek emberének ismerik
ha következetesen gondolkodó, logikus embernek ismerik   
4. Amikor Ön elmegy valahová, napi ügyeit intézni,
eltervezi mikor, mit fog csinálni
csak úgy elindul
5. Kapcsolatai kialakításában
mély barátság kialakítására törekszik de csak néhány emberrel
széleskörű kapcsolatokra törekszik sok különböző emberrel
6. Ha egy kötött programhoz kell igazodnia
ezt vonzónak találja
gátlónak találja
7. Ön rendszerint kivel érzi jobban magát?
álmodozó típusú emberekkel
reális típusú emberekkel
8. Melyik nehezebb az Ön számára?
alkalmazkodni a mindennapi rutinfeladatokhoz
alkalmazkodni a folyamatosan változó feladatokhoz
9. Az Önhöz közelálló emberek tudják hogyan érez Ön?
igen, a dolgaim többségével kapcsolatban tudják
nem, csak ha valamilyen oknál fogva én elmondom nekik
10. Ön jobban ügyel
az emberek jogaira
az emberek érzéseire
11. Amikor Ön társaságban van
jobban szeret bekapcsolódni a csoportos beszélgetésbe
jobban szeret egyszerre csak egyvalakivel beszélgetni
12. Ön jobban kedveli azokat az embereket akik
eléggé konvencionálisak, sohasem kirívóak, feltűnősködők
túlságosan eredetiek, és az egyéniségüktől függ, hogy feltűnőek avagy nem
13. Ön gyakrabban hagyja, hogy
a szíve vezesse az eszét
az esze vezesse a szívét
14. Ön jobban kedveli, az
előre megszervezett találkozókat, partikat stb.
nyitott bármikor bármilyen szórakozásra, amikor csak alkalom adódik
15. Baráti körében
Ön a legutolsó aki megtudja, hogy valakivel történt valami
mindig mindenkivel kapcsolatban jól értesült
16. Az az ötlet, hogy listát készítsen a hétvégén elvégzendő teendőiről
tetszik Önnek
hidegen hagyja
kifejezetten lehangolja
17. Milyen embert szeretne inkább barátként?
valakit aki állandóan új ötletekkel áll elő
valakit aki két lábbal áll a földön   
18. Ön inkább sikeres
a váratlan események kezelésében, a megoldások gyors megtalálásában
a régi jól bevált módszerek alkalmazásában
19. Amikor Ön kényelmetlen érdeklődés középpontjába kerül
megpróbálja tréfával elütni a dolgot
megpróbál más tárgyra térni
napokkal később is azon gondolkodik, mit kellett volna mondania
20. Egy nagy társaságban
Ön gyakrabban mutat be embereket másoknak
Önt mutatják be gyakrabban más embereknek
21. Ön inkább
gyakorlatias ember
ötletes, szellemes ember
22. Ön rendszerint
többre értékeli az érzelmeket mint a logikát
többre értékeli a logikát mint az érzelmeket
23. Amikor előre meg van határozva, hogy Önnek egy bizonyos dolgot, egy bizonyos időben csinálnia kell, Ön ezt
kellemesnek találja, mert ennek megfelelően tervezhet
kellemetlennek találja, mert kötve érzi magát
24. Önnek
sok a mondandója, de csak bizonyos embereknek, bizonyos körülmények között
könnyedén beszél bárkihez, olyan hosszan, amennyire csak szükséges
25. Ha Öntől megkérdeznék egy szombat reggelen, hogy mivel fog telni a napja, Ön
képes lenne egészen pontosan elmondani
túl sok dolgot sorolna fel kétszer
várnia kellene és utánanézni   
26. Amikor szórakozásból olvasgat
élvezi ,hogy különös vagy eredeti módon magyarázhatja az olvasottakat
pontosan azt mondja amit az író mondani akart
27. Ön
jobban szereti a dolgokat az utolsó pillanatra halasztani
idegesítőnek találja ha az utolsó pillanatban kell a dolgait megtenni
28. Amikor Ön egy partin van,
szereti elősegíteni az események folyását
hagyja a többieket, hogy a saját módjukon szórakozzanak
29.csinálni
létrehozni   
30.előnyök
áldások
31.menetrendszerű
tervezetlen   
32.feltalál
épít
33.kritikus
kritikátlan
34.beszédes
visszahúzódó
35.ésszerű
lenyűgöző
36.óvatos
bizakodó
37.szisztematikus
spontán
38.torony
alap
39.puha
kemény
40.élénk
nyugodt
41.gyártás
tervezés
42.eltűr
megbocsát
43.rendszeres
alkalmi
44.elmélet
gyakorlat
45.együttérzés
előrelátás
46.beszéd
írás
47.konkrét
absztrakt
48.hideg-fejű
meleg-szívű
49.elhatározás
ösztönzés
50.jelkép
jel
51.békebíró
bíró
52.barátságos
különálló
53. Ha új emberekkel találkozik azok,
rögtön tudják, hogy mi érdekli Önt
csak azután tudják mi érdekli , ha igazán megismerték Önt.
54.Ha olyasmit kell csinálnia, amit sok más ember is csinál, melyik mód a vonzóbb Önnek?
az elfogadott módszer szerint csinálni
felfedezni egy új, saját módszert
55. Melyik a súlyosabb hiba az Ön számára?
ellenszenvesnek lenni
ésszerűtlennek lenni
56. Ön szerint napi rutin szerint cselekedni
kényelmes útja a dolgok elintézésének
fájdalmas tevékenység, még akkor is ha szükségszerű
57. Ha házibulin vesz részt
néha előfordul, hogy unatkozik
minden esetben jól szórakozik
58. Amikor elkezd egy nagy projektet, amit a hét folyamán kell befejeznie
időt áldoz arra, hogy listát készítsen az elvégzendő dolgokról, és azok sorrendjé­ről
fejest ugrik a dolgokba
59. Ön szerint, melyik képesség a fontosabb?
észrevenni a kínálkozó lehetőséget egy helyzet során
igazodni a tényekhez, ahogy azok adódnak
60. Amikor sok apróságon gondolkodik, amit meg kell tennie, vagy meg kell vennie,
gyakran elfelejti őket egy sokkal későbbi időpontig
rendszerint felírja őket, hogy emlékeztesse magát
mindig pontosan emlékezik mindenre, papír vagy egyéb emlékeztető nélkül is
61. Ön rendszerint
szabadon kimutatja érzelmeit
megtartja az érzéseit magának
62. Ön inkább
támogatja a bevált módszereket, amelyekkel a munkáját jól végzi
kutatja, hogy mi az ami még nem tökéletes, és megoldatlan problémákat keres
63. Ön inkább dolgozik olyan ember irányítása alatt, aki
mindig kedves
mindig korrekt
64. Amikor begyűrűdzik egy új divathullám
Önt nem érdekli különösebben
Ön az elsők között van aki kipróbálja az újdonságot
65. Az, hogy időben befejez egy munkát, azon áll, hogy
elkezdte időben tehát még marad is ideje a leadás előtt
az utolsó pillanatokban sokkal gyorsabban képes dolgozni
66. Életstílusában Ön jobban kedveli
az eredeti dolgokat
a konvencionális dolgokat
67. (itt több is megjelölhető) A napi munkája során
élvezi a vészhelyzeteket, amelyeket rövid idő alatt kell megoldani
utálja az olyan helyzetet ahol nyomás nehezedik Önre
rendszerint előre megtervezi a munkáját, emiatt sosem kell „nyomás alatt” dol­goznia
68. Elmondható-e Önről, hogy
jobban képes lelkesedni a dolgaiért mint az átlag
kevésbé jön izgalomba a dolgai miatt mint az átlag
69. Ön szerint, melyik a dicséretesebb
ha valakinek józan esze van
ha valakinek látomása, ötletei vannak
70. Ön szerint melyik a nagyobb hiba
ha valakiben nincs elég melegség
ha valaki túl sok melegséget mutat
71. Amikor különleges munkája akad,
óvatosan megszervezi mielőtt nekikezd
aközben találja ki, mi a szükséges, miközben csinálja   
72. Ön
nehezen értesül a dolgokról
könnyen értesül a dolgokról
73. Napjának a megszokott rutin szerint zajló részét Ön
nyugalmasnak találja
unalmasnak találja   
74.elfogad
változtat
75.gondolkodik
érez   
76.pontos
ráérős
77.elmélet
bizonyosság
78.egyetért
megvitat
79.házibuli
színház
80.ismert
ismeretlen
81.meggyőző
megható
82.állandó
változó
83.képletesen
szószerint
84.szelíd
erélyes
85.szívélyes
csendes
86.tények
ötletek
87.elszánt
hűséges
88.rendszerető
kényelmes
89.képzelgő
tárgyilagos
90.szimpatizál
analizál
91.állítás
fogalom
92.igazság
kegyelem
93.óvatos
gyors
94.ki
mi

Pszichológia óra

Igaz a hetedéves tanulók számára nem kötelező, én mégis betévedek az órára. Helyet foglalok a hugrás színekben pompázó egyedek közt, és csendben hallgatom a professzort. Nem azért vagyok itt mert unatkozom, hanem azért, hogy pontokat gyűjtsek a házamnak. Már megint le vagyunk maradva a pontversenyben. Csendben hallgatom amit mondanak. De nem jelentkezek. Hiába tudom, hogy így több pontot gyűjthetnék, mégis inkább hagyom lehetőséghez jutni az alsóbb éves diákokat. Pedig nagyon is meg van a véleményem mindenről. Kedvenc szín. Ilyen nincs. Imádom az összes szint, hiszen szerencsére nem vagyok vak, és látok. Olyan előfordulhat, hogy éppen az adott pillanatban valamin egy adott színárnyalat vissza tetszést kelt bennem, vagy éppen elolvadok az elragadtatástól. De nincs se kedvenc színem sem olyan amit utálnék. Minden színnek meg van a helye az életemben.
A fehér falas kisérleten is csak mosolygok. Elég egyszerű válasz van az egészre, nem bírom ki és jelentkezek.
- A válasz egyszerű professzor úr! Még pedig az, hogy a falat bámulni határtalanul unalmas. Persze van ötletem, hogy valójában miért jön ez az egész így. Még pedig az, hogy ha a nagy fehér semmit bámuljuk, akkor becsapjuk a tudatalattink amiben az a képzet alakul ki, hogy egyedül vagyunk magányosan. Hiszen a szemünk egy nagy fehér semmibe bámul, és nem észlel mást. Csak a semmit. Vagyis egyedül vagyunk magányosak. A semmi közepén. Ez a tudatalatti gondolat váltja ki a izgő mozgó dolgot. Hiszen mindenki meztelennek érezné magát egy ilyen pillanatban. Mintha csak mi lennénk a közepén a dolgoknak. Utána jön ügye a beszédkényszer. Ami a fizikai elszigeteltség képzetéből adódik. És abból, hogy az ember szociális lény. Mint ilyen ebből az jön le, hogy az embertársaink és a barátaink határoznak meg minket. Ha viszont nem tudunk kapcsolatot létesíteni akkor egyedül vagyunk. Valóban egyedül. Ezek után nem csoda, hogy a páciens még idegesebbé, még kiszolgáltatottabbá válik érzelmileg. Hiszen a szemei még mindig a nagy semmiről a magányról adnak bizonyságot, és persze a sikertelen verbális kommunikációs kísérlet is ezt látszik igazolni. TE egyedül vagy barátocskám. Ezek után már alapban őrültnek, vagy antiszociálisnak kell lenned, ha tovább akarod bírni a fal bámulását. Szóval egyszóval. Unalmas! - Mondom el az én verziómat arról, hogy mi is áll a dolog mögött szerintem. Majd mikor tollat és tintás üveget kapok érdeklődve fordulok a teszt felé.


Név: Sebastian Navarro
Évfolyam:7
Ház: Hugrabug a király

1. Ön általában a társaság motorja 2. Ha Ön tanár volna milyen tárgyakat tanítana szívesebben? gyakorlati jellegű tárgyakat 3. Melyik megtisztelőbb az Ön számára ha Önt az érzelmek emberének ismerik 4. Amikor Ön elmegy valahová, napi ügyeit intézni, csak úgy elindul 5. Kapcsolatai kialakításában széleskörű kapcsolatokra törekszik sok különböző emberrel 6. Ha egy kötött programhoz kell igazodnia gátlónak találja 7. Ön rendszerint kivel érzi jobban magát? álmodozó típusú emberekkel 8. Melyik nehezebb az Ön számára? alkalmazkodni a folyamatosan változó feladatokhoz 9. Az Önhöz közelálló emberek tudják hogyan érez Ön? igen, a dolgaim többségével kapcsolatban tudják 10. Ön jobban ügyel az emberek érzéseire 11. Amikor Ön társaságban van jobban szeret bekapcsolódni a csoportos beszélgetésbe 12. Ön jobban kedveli azokat az embereket akik túlságosan eredetiek, és az egyéniségüktől függ, hogy feltűnőek avagy nem 13. Ön gyakrabban hagyja, hogy a szíve vezesse az eszét 14. Ön jobban kedveli, az nyitott bármikor bármilyen szórakozásra, amikor csak alkalom adódik 15. Baráti körében mindig mindenkivel kapcsolatban jól értesült 16. Az az ötlet, hogy listát készítsen a hétvégén elvégzendő teendőiről hidegen hagyja 17. Milyen embert szeretne inkább barátként? valakit aki állandóan új ötletekkel áll elő 18. Ön inkább sikeres a váratlan események kezelésében, a megoldások gyors megtalálásában 19. Amikor Ön kényelmetlen érdeklődés középpontjába kerül megpróbálja tréfával elütni a dolgot 20. Egy nagy társaságban Ön gyakrabban mutat be embereket másoknak 21. Ön inkább ötletes, szellemes ember 22. Ön rendszerint többre értékeli az érzelmeket mint a logikát 23. Amikor előre meg van határozva, hogy Önnek egy bizonyos dolgot, egy bizonyos időben csinálnia kell, Ön ezt kellemesnek találja, mert ennek megfelelően tervezhet 24. Önnek könnyedén beszél bárkihez, olyan hosszan, amennyire csak szükséges 25. Ha Öntől megkérdeznék egy szombat reggelen, hogy mivel fog telni a napja, Ön várnia kellene és utánanézni 26. Amikor szórakozásból olvasgat élvezi ,hogy különös vagy eredeti módon magyarázhatja az olvasottakat 27. Ön jobban szereti a dolgokat az utolsó pillanatra halasztani 28. Amikor Ön egy partin van, szereti elősegíteni az események folyását 29.csinálni 30.előnyök 31.tervezetlen 32.feltalál 33.kritikus 34.beszédes 35.lenyűgöző 36.bizakodó 37.spontán 38.torony 39.puha 40.élénk 41.tervezés 42.megbocsát 43.alkalmi 44.gyakorlat 45.együttérzés 46.beszéd 47.absztrakt 48.meleg-szívű 49.ösztönzés 50.jelkép 51.békebíró 52.barátságos 53. Ha új emberekkel találkozik azok, rögtön tudják, hogy mi érdekli Önt 54.Ha olyasmit kell csinálnia, amit sok más ember is csinál, melyik mód a vonzóbb Önnek? felfedezni egy új, saját módszert 55. Melyik a súlyosabb hiba az Ön számára? ellenszenvesnek lenni 56. Ön szerint napi rutin szerint cselekedni kényelmes útja a dolgok elintézésének 57. Ha házibulin vesz részt minden esetben jól szórakozik 58. Amikor elkezd egy nagy projektet, amit a hét folyamán kell befejeznie fejest ugrik a dolgokba 59. Ön szerint, melyik képesség a fontosabb? észrevenni a kínálkozó lehetőséget egy helyzet során 60. Amikor sok apróságon gondolkodik, amit meg kell tennie, vagy meg kell vennie, gyakran elfelejti őket egy sokkal későbbi időpontig 61. Ön rendszerint szabadon kimutatja érzelmeit 62. Ön inkább támogatja a bevált módszereket, amelyekkel a munkáját jól végzi 63. Ön inkább dolgozik olyan ember irányítása alatt, aki mindig kedves 64. Amikor begyűrűdzik egy új divathullám Önt nem érdekli különösebben 65. Az, hogy időben befejez egy munkát, azon áll, hogy elkezdte időben tehát még marad is ideje a leadás előtt 66. Életstílusában Ön jobban kedveli az eredeti dolgokat 67. (itt több is megjelölhető) A napi munkája során élvezi a vészhelyzeteket, amelyeket rövid idő alatt kell megoldani 68. Elmondható-e Önről, hogy jobban képes lelkesedni a dolgaiért mint az átlag 69. Ön szerint, melyik a dicséretesebb ha valakinek látomása, ötletei vannak 70. Ön szerint melyik a nagyobb hiba ha valakiben nincs elég melegség 71. Amikor különleges munkája akad, aközben találja ki, mi a szükséges, miközben csinálja 72. Ön könnyen értesül a dolgokról 73. Napjának a megszokott rutin szerint zajló részét Ön unalmasnak találja 74.változtat 75.érez 76.ráérős 77.elmélet 78.megvitat 79.házibuli 80.ismeretlen 81.megható 82.változó 83.képletesen 84.szelíd 85.szívélyes 86.ötletek 87.hűséges 88.kényelmes 89.tárgyilagos 90.szimpatizál 91.állítás 92.igazság 93.óvatos 94.ki

Sebastian gyorsan végzett a teszt megírásával. Majd míg a többiek irkáltak elkezdte tanulmányozni. Szóval én a jelek szerint  E  93% N 67%  F 84% P 92% eredményt értem el.  Vagyis ENFP személyiség lennék? Érdekes. Mik ki nem derülnek

Pszichológia óra

Ebéd után bevártam Jadát a nagyterem előtt. Bizonyára Aganesék is mindjárt érkeznek, de ahogy látom, nővérem nem szándékozik őket is megvárni. Ahogy mellém ér, rögtön karon ragad és behúz a terembe. Az asztalok nem a szokásos módon vannak elhelyezve. Kissé barátságosabb, tanterem hatásban elrendezett két-három személyes padok állnak félkör alakban. Vajon mennyi ideig tarthat az egyikből négyszemélyest varázsolni?
Jada kiválaszt egy padot, meglehetősen a szélén, én pedig a mellette lévőtől azonnal ellopok plusz egy széket és a hozzá tartozó íróeszközt. Lám néhány másodperc és kész. Agnesék is ideülhetnek. Már, ha akarnak… De miért ne akarnának?
Amúgy nem sok értelmét látom egy-egy ilyen pszichológia órának. Jada rém utálja őket, én csak szimplán érdektelen vagyok velük. Nem igazán látom értelmét azokak a témáknak, amiket boncolgatunk. Egyszerűen szerintem a lélek nem olyan dolog, amit analizálgatással megfejthetnénk. Annál sokkal összetettebb, bonyolultabb.
Persze, azért figyelek, amikor elkezdődik az óra. A nemzeti parkban eltöltöttem már annyi időt a sámánasszony társaságában, hogy tudjam, ezek a dolgok éppen ugyanúgy tartalmazhatnak érdekes információkat, mint például a rúnaismeret. Attól még, hogy nem érdekel, figyelni kell, mert hasznos lehet. Bár alkalmazni tudnám ezt más tantárgyaknál is…
- A barna. – Amikor a tanár feltesz egy egyszerűen megválaszolható kérdést, magasba lendítem a kezem. Még néhány ilyen kérdés és jóban leszünk.
De sajnos nem marad így… Mikor meglátom a kilencvennégy, hangsúlyozom kilencvennégy pontos borzadványt, rögtön rájövök, hogy ezt a pszichológust se szeretem.

Név: Dakota Bourgh
Évfolyam: 6.
Ház: Griffendél

1. Ön általában
a társaság motorja
 inkább csendes és visszahúzódó
2. Ha Ön tanár volna milyen tárgyakat tanítana szívesebben?
gyakorlati jellegű tárgyakat
 elméleti jellegű tárgyakat
3. Melyik megtisztelőbb az Ön számára
ha Önt az érzelmek emberének ismerik
ha következetesen gondolkodó, logikus embernek ismerik   
4. Amikor Ön elmegy valahová, napi ügyeit intézni,
eltervezi mikor, mit fog csinálni
csak úgy elindul
5. Kapcsolatai kialakításában
mély barátság kialakítására törekszik de csak néhány emberrel
széleskörű kapcsolatokra törekszik sok különböző emberrel
néhány emberrel mély barátságot kötök, de törekszem a széleskörű kapcsolatépítésre is - vésem a kérdés alá, kiegészített válaszom
6. Ha egy kötött programhoz kell igazodnia
ezt vonzónak találja
gátlónak találja
7. Ön rendszerint kivel érzi jobban magát?
álmodozó típusú emberekkel
reális típusú emberekkel
mindkettővel - írom le nyugodt szívvel
8. Melyik nehezebb az Ön számára?
alkalmazkodni a mindennapi rutinfeladatokhoz
alkalmazkodni a folyamatosan változó feladatokhoz
9. Az Önhöz közelálló emberek tudják hogyan érez Ön?
igen, a dolgaim többségével kapcsolatban tudják
nem, csak ha valamilyen oknál fogva én elmondom nekik
10. Ön jobban ügyel
az emberek jogaira
az emberek érzéseire
11. Amikor Ön társaságban van
jobban szeret bekapcsolódni a csoportos beszélgetésbe
jobban szeret egyszerre csak egyvalakivel beszélgetni
12. Ön jobban kedveli azokat az embereket akik
eléggé konvencionálisak, sohasem kirívóak, feltűnősködők
túlságosan eredetiek, és az egyéniségüktől függ, hogy feltűnőek avagy nem
13. Ön gyakrabban hagyja, hogy
a szíve vezesse az eszét
az esze vezesse a szívét
14. Ön jobban kedveli, az
előre megszervezett találkozókat, partikat stb.
nyitott bármikor bármilyen szórakozásra, amikor csak alkalom adódik
15. Baráti körében
Ön a legutolsó aki megtudja, hogy valakivel történt valami
mindig mindenkivel kapcsolatban jól értesült
16. Az az ötlet, hogy listát készítsen a hétvégén elvégzendő teendőiről
tetszik Önnek
hidegen hagyja
kifejezetten lehangolja
17. Milyen embert szeretne inkább barátként?
valakit aki állandóan új ötletekkel áll elő
valakit aki két lábbal áll a földön
A válaszom: mindkét típus jól jön. Tapasztalat
18. Ön inkább sikeres
a váratlan események kezelésében, a megoldások gyors megtalálásában
a régi jól bevált módszerek alkalmazásában
19. Amikor Ön kényelmetlen érdeklődés középpontjába kerül
megpróbálja tréfával elütni a dolgot
megpróbál más tárgyra térni
napokkal később is azon gondolkodik, mit kellett volna mondania
20. Egy nagy társaságban
Ön gyakrabban mutat be embereket másoknak
Önt mutatják be gyakrabban más embereknek
21. Ön inkább
gyakorlatias ember
ötletes, szellemes ember
22. Ön rendszerint
többre értékeli az érzelmeket mint a logikát
többre értékeli a logikát mint az érzelmeket
23. Amikor előre meg van határozva, hogy Önnek egy bizonyos dolgot, egy bizonyos időben csinálnia kell, Ön ezt
kellemesnek találja, mert ennek megfelelően tervezhet
kellemetlennek találja, mert kötve érzi magát
24. Önnek
sok a mondandója, de csak bizonyos embereknek, bizonyos körülmények között
könnyedén beszél bárkihez, olyan hosszan, amennyire csak szükséges
25. Ha Öntől megkérdeznék egy szombat reggelen, hogy mivel fog telni a napja, Ön
képes lenne egészen pontosan elmondani
túl sok dolgot sorolna fel kétszer
várnia kellene és utánanézni   
Amúgy sose tudom előre, mi fog történni
26. Amikor szórakozásból olvasgat
élvezi ,hogy különös vagy eredeti módon magyarázhatja az olvasottakat
pontosan azt mondja amit az író mondani akart
27. Ön
jobban szereti a dolgokat az utolsó pillanatra halasztani
idegesítőnek találja ha az utolsó pillanatban kell a dolgait megtenni
28. Amikor Ön egy partin van,
szereti elősegíteni az események folyását
hagyja a többieket, hogy a saját módjukon szórakozzanak
29.csinálni
létrehozni
30.előnyök
áldások
31.menetrendszerű
tervezetlen   
32.feltalál
épít
33.kritikus
kritikátlan
34.beszédes
visszahúzódó
35.ésszerű
lenyűgöző
36.óvatos
bizakodó
37.szisztematikus
spontán
38.torony
alap
39.puha
kemény
40.élénk
nyugodt
41.gyártás
tervezés
42.eltűr
megbocsát
43.rendszeres
alkalmi
Ez helyzettől függ. Szerintem...
44.elmélet
gyakorlat
45.együttérzés
előrelátás
46.beszéd
írás
47.konkrét
absztrakt
48.hideg-fejű
meleg-szívű
49.elhatározás
ösztönzés
50.jelkép
jel
51.békebíró
bíró
52.barátságos
különálló
53. Ha új emberekkel találkozik azok,
rögtön tudják, hogy mi érdekli Önt
csak azután tudják mi érdekli , ha igazán megismerték Önt.
54.Ha olyasmit kell csinálnia, amit sok más ember is csinál, melyik mód a vonzóbb Önnek?
az elfogadott módszer szerint csinálni
felfedezni egy új, saját módszert
55. Melyik a súlyosabb hiba az Ön számára?
ellenszenvesnek lenni
ésszerűtlennek lenni
56. Ön szerint napi rutin szerint cselekedni
kényelmes útja a dolgok elintézésének
fájdalmas tevékenység, még akkor is ha szükségszerű
57. Ha házibulin vesz részt
néha előfordul, hogy unatkozik
minden esetben jól szórakozik
58. Amikor elkezd egy nagy projektet, amit a hét folyamán kell befejeznie
időt áldoz arra, hogy listát készítsen az elvégzendő dolgokról, és azok sorrendjé¬ről
fejest ugrik a dolgokba
59. Ön szerint, melyik képesség a fontosabb?
észrevenni a kínálkozó lehetőséget egy helyzet során
igazodni a tényekhez, ahogy azok adódnak
60. Amikor sok apróságon gondolkodik, amit meg kell tennie, vagy meg kell vennie,
gyakran elfelejti őket egy sokkal későbbi időpontig
rendszerint felírja őket, hogy emlékeztesse magát
mindig pontosan emlékezik mindenre, papír vagy egyéb emlékeztető nélkül is
61. Ön rendszerint
szabadon kimutatja érzelmeit
megtartja az érzéseit magának
62. Ön inkább
támogatja a bevált módszereket, amelyekkel a munkáját jól végzi
kutatja, hogy mi az ami még nem tökéletes, és megoldatlan problémákat keres
63. Ön inkább dolgozik olyan ember irányítása alatt, aki
mindig kedves
mindig korrekt
64. Amikor begyűrűdzik egy új divathullám
Önt nem érdekli különösebben
Ön az elsők között van aki kipróbálja az újdonságot
65. Az, hogy időben befejez egy munkát, azon áll, hogy
elkezdte időben tehát még marad is ideje a leadás előtt
az utolsó pillanatokban sokkal gyorsabban képes dolgozni
66. Életstílusában Ön jobban kedveli
az eredeti dolgokat
a konvencionális dolgokat
67. (itt több is megjelölhető) A napi munkája során
élvezi a vészhelyzeteket, amelyeket rövid idő alatt kell megoldani
utálja az olyan helyzetet ahol nyomás nehezedik Önre
rendszerint előre megtervezi a munkáját, emiatt sosem kell „nyomás alatt” dol¬goznia
köszönöm Uram, de néhány fenti kérdésnél nagyobb szükségem lett volna arra a „több is megjelölhető” dologra
68. Elmondható-e Önről, hogy
jobban képes lelkesedni a dolgaiért mint az átlag
kevésbé jön izgalomba a dolgai miatt mint az átlag
69. Ön szerint, melyik a dicséretesebb
ha valakinek józan esze van
ha valakinek látomása, ötletei vannak
mindkettő
70. Ön szerint melyik a nagyobb hiba
ha valakiben nincs elég melegség
ha valaki túl sok melegséget mutat
71. Amikor különleges munkája akad,
óvatosan megszervezi mielőtt nekikezd
aközben találja ki, mi a szükséges, miközben csinálja   
72. Ön
nehezen értesül a dolgokról
könnyen értesül a dolgokról
73. Napjának a megszokott rutin szerint zajló részét Ön
nyugalmasnak találja
unalmasnak találja   
74.elfogad
változtat
75.gondolkodik
érez   
mindkettő
76.pontos
ráérős
77.elmélet
bizonyosság
78.egyetért
megvitat
79.házibuli
színház
80.ismert
ismeretlen
81.meggyőző
megható
82.állandó
változó
83.képletesen
szószerint
84.szelíd
erélyes
85.szívélyes
csendes
86.tények
ötletek
87.elszánt
hűséges
88.rendszerető
kényelmes
89.képzelgő
tárgyilagos
90.szimpatizál
analizál
91.állítás
fogalom
92.igazság
kegyelem
93.óvatos
gyors
94.ki
mi
Na ez meg mi akar lenni?

Miután befejezem a kérdésekre való válaszolást, nem megyek ki, csak elkezdek nézelődni körben a teremben. Várom, hogy a többiek is elkészüljenek.

Név: Athalea Lestrange
Évfolyam: 6.
Ház: Mardekár

1. Ön általában
 inkább csendes és visszahúzódó
2. Ha Ön tanár volna milyen tárgyakat tanítana szívesebben?
 gyakorlati jellegű tárgyakat
3. Melyik megtisztelőbb az Ön számára
ha következetesen gondolkodó, logikus embernek ismerik  
4. Amikor Ön elmegy valahová, napi ügyeit intézni,
eltervezi mikor, mit fog csinálni
5. Kapcsolatai kialakításában
széleskörű kapcsolatokra törekszik sok különböző emberrel
6. Ha egy kötött programhoz kell igazodnia
gátlónak találja
7. Ön rendszerint kivel érzi jobban magát?
reális típusú emberekkel
8. Melyik nehezebb az Ön számára?
alkalmazkodni a mindennapi rutinfeladatokhoz
9. Az Önhöz közelálló emberek tudják hogyan érez Ön?
nem, csak ha valamilyen oknál fogva én elmondom nekik
10. Ön jobban ügyel
az emberek jogaira
11. Amikor Ön társaságban van
jobban szeret egyszerre csak egyvalakivel beszélgetni
12. Ön jobban kedveli azokat az embereket akik
eléggé konvencionálisak, sohasem kirívóak, feltűnősködők
13. Ön gyakrabban hagyja, hogy
az esze vezesse a szívét
14. Ön jobban kedveli, az
előre megszervezett találkozókat, partikat stb.
nyitott bármikor bármilyen szórakozásra, amikor csak alkalom adódik
15. Baráti körében
Ön a legutolsó aki megtudja, hogy valakivel történt valami
16. Az az ötlet, hogy listát készítsen a hétvégén elvégzendő teendőiről
hidegen hagyja
kifejezetten lehangolja
17. Milyen embert szeretne inkább barátként?
valakit aki állandóan új ötletekkel áll elő
valakit aki két lábbal áll a földön  
18. Ön inkább sikeres
a váratlan események kezelésében, a megoldások gyors megtalálásában
a régi jól bevált módszerek alkalmazásában
19. Amikor Ön kényelmetlen érdeklődés középpontjába kerül
megpróbál más tárgyra térni
20. Egy nagy társaságban
Ön gyakrabban mutat be embereket másoknak
21. Ön inkább
gyakorlatias ember
22. Ön rendszerint
többre értékeli a logikát mint az érzelmeket
23. Amikor előre meg van határozva, hogy Önnek egy bizonyos dolgot, egy bizonyos időben csinálnia kell, Ön ezt
kellemesnek találja, mert ennek megfelelően tervezhet
24. Önnek
könnyedén beszél bárkihez, olyan hosszan, amennyire csak szükséges
25. Ha Öntől megkérdeznék egy szombat reggelen, hogy mivel fog telni a napja, Ön
túl sok dolgot sorolna fel kétszer
26. Amikor szórakozásból olvasgat
élvezi ,hogy különös vagy eredeti módon magyarázhatja az olvasottakat
27. Ön
jobban szereti a dolgokat az utolsó pillanatra halasztani
idegesítőnek találja ha az utolsó pillanatban kell a dolgait megtenni
28. Amikor Ön egy partin van,
hagyja a többieket, hogy a saját módjukon szórakozzanak
29.
csinálni
30.
előnyök
31.
menetrendszerű
32.
épít
33.
kritikus
34.
beszédes
visszahúzódó
35.
ésszerű
lenyűgöző
36.
óvatos
37.
szisztematikus
38.
alap
39.
kemény
40.
nyugodt
41.
tervezés
42.
eltűr
43.
alkalmi
44.
gyakorlat
45.
előrelátás
46.
írás
47.
konkrét
48.
hideg-fejű
49.
elhatározás
50.
jel
51.
bíró
52.
különálló



53. Ha új emberekkel találkozik azok,
csak azután tudják mi érdekli , ha igazán megismerték Önt.
54.Ha olyasmit kell csinálnia, amit sok más ember is csinál, melyik mód a vonzóbb Önnek?
az elfogadott módszer szerint csinálni
55. Melyik a súlyosabb hiba az Ön számára?
ellenszenvesnek lenni
ésszerűtlennek lenni
56. Ön szerint napi rutin szerint cselekedni
kényelmes útja a dolgok elintézésének
57. Ha házibulin vesz részt
néha előfordul, hogy unatkozik
58. Amikor elkezd egy nagy projektet, amit a hét folyamán kell befejeznie
időt áldoz arra, hogy listát készítsen az elvégzendő dolgokról, és azok sorrendjé¬ről
59. Ön szerint, melyik képesség a fontosabb?
észrevenni a kínálkozó lehetőséget egy helyzet során
60. Amikor sok apróságon gondolkodik, amit meg kell tennie, vagy meg kell vennie,
mindig pontosan emlékezik mindenre, papír vagy egyéb emlékeztető nélkül is
61. Ön rendszerint
megtartja az érzéseit magának
62. Ön inkább
támogatja a bevált módszereket, amelyekkel a munkáját jól végzi
63. Ön inkább dolgozik olyan ember irányítása alatt, aki
mindig korrekt
64. Amikor begyűrűdzik egy új divathullám
Önt nem érdekli különösebben
65. Az, hogy időben befejez egy munkát, azon áll, hogy
elkezdte időben tehát még marad is ideje a leadás előtt
66. Életstílusában Ön jobban kedveli
a konvencionális dolgokat
67. (itt több is megjelölhető) A napi munkája során
rendszerint előre megtervezi a munkáját, emiatt sosem kell „nyomás alatt” dol¬goznia
68. Elmondható-e Önről, hogy
kevésbé jön izgalomba a dolgai miatt mint az átlag
69. Ön szerint, melyik a dicséretesebb
ha valakinek látomása, ötletei vannak



70. Ön szerint melyik a nagyobb hiba
ha valakiben nincs elég melegség
ha valaki túl sok melegséget mutat - mindkettő
71. Amikor különleges munkája akad,
óvatosan megszervezi mielőtt nekikezd
72. Ön
könnyen értesül a dolgokról
73. Napjának a megszokott rutin szerint zajló részét Ön
nyugalmasnak találja
74.
elfogad
75.
érez  
76.
pontos
77.
bizonyosság
78.
megvitat
79.
házibuli
színház – mi a szösz? hálószoba
80.
ismert
81.
meggyőző
82.
állandó
83.
képletesen
szó szerint
84.
szelíd
erélyes - höh
85.
csendes
86.
tények
87.
elszánt
88.
rendszerető
kényelmes
89.
képzelgő
tárgyilagos
90.
szimpatizál
analizál
91.
állítás
fogalom
92.
igazság
kegyelem
93.
óvatos
gyors
94.
ki
mi

Pszichológia óra

Hét perc. Végigpillantok a lépcsőn lezúduló diáktömegen.
Megbeszéltük, hogy itt találkozunk, de késik. Vagy én értettem valamit félre?
Még az is lehet. Mert nagyon igyekszik ügyelni a pontosságra, ha rólam van szó. Tudja, hogy nem igazán szeretem. Annyira figyelmes tőle…
Most még sincs itt. Vajon mikor kezdjek el aggódni?
Látom Jadát végiglibbenni a folyosón, majd Dakotával együtt besétálni a nagyterembe. Az idősebb Bourgh iker vagy csak szimplán nem vesz észre vagy nem is akar észrevenni, mindazonáltal köszönés nélkül suhan el előttem. Bizonyára megint összevesztek Ephrammal. Olyankor viselkedik így…
De nem sokáig foglalkoztat már Jada. Mert mikor megérkezik végre Boethius, mi is besétálunk utánuk. Kedvesen átölelem barátom karját, miközben ráfüggesztem kérdő tekintetem, hátha szolgál valamiféle válasszal. Közben szemem sarkából látom Dakotát integetni. Persze megint foglalt nekünk helyet. Ez már megszokás. Eszembe sem jutna más mellé ülni. Mióta ismerem kettőjüket eléggé megváltozott az életem a suli falai között. Jóval többet vagyok társaságban, mindig megvan egy biztos pont vagy személy, aki mellé ülhetek, akivel beszélhetek. Az előtt, bár ott volt nekem Mika, mégis sok időt töltöttem egyedül. Ehhez voltam szokva gyerekkoromtól kezdve. De annyira boldoggá tesz az, hogy mindig számíthatok ezekre az emberekre, a barátaimra.
Minden óra érdekesebb így. Bizony, még a pszichológia is.
Ahogy Dakota kommentálja a kérdéseket vagy rávési a pergamenre saját válaszlehetőségeit. Mostanában szokásossá vált mérgelődésének itt legalább hasznát vesszük és megannyi halk vagy éppen álcázott kacajjal kísérve töltjük ki a kérdőívet.

Név: Agnes Meadows
Évfolyam: Hatodik
Ház: Hollóhát

1. Ön általában
 a társaság motorja
inkább csendes és visszahúzódó
2. Ha Ön tanár volna milyen tárgyakat tanítana szívesebben?
 gyakorlati jellegű tárgyakat
elméleti jellegű tárgyakat
3. Melyik megtisztelőbb az Ön számára
ha Önt az érzelmek emberének ismerik
ha következetesen gondolkodó, logikus embernek ismerik   
4. Amikor Ön elmegy valahová, napi ügyeit intézni,
eltervezi mikor, mit fog csinálni
csak úgy elindul
5. Kapcsolatai kialakításában
mély barátság kialakítására törekszik de csak néhány emberrel
széleskörű kapcsolatokra törekszik sok különböző emberrel
6. Ha egy kötött programhoz kell igazodnia
ezt vonzónak találja
gátlónak találja
7. Ön rendszerint kivel érzi jobban magát?
álmodozó típusú emberekkel
reális típusú emberekkel
8. Melyik nehezebb az Ön számára?
alkalmazkodni a mindennapi rutinfeladatokhoz
alkalmazkodni a folyamatosan változó feladatokhoz
valójában egyik sem
9. Az Önhöz közelálló emberek tudják hogyan érez Ön?
igen, a dolgaim többségével kapcsolatban tudják
nem, csak ha valamilyen oknál fogva én elmondom nekik
10. Ön jobban ügyel
az emberek jogaira
az emberek érzéseire
11. Amikor Ön társaságban van
jobban szeret bekapcsolódni a csoportos beszélgetésbe
jobban szeret egyszerre csak egyvalakivel beszélgetni
12. Ön jobban kedveli azokat az embereket akik
eléggé konvencionálisak, sohasem kirívóak, feltűnősködők
túlságosan eredetiek, és az egyéniségüktől függ, hogy feltűnőek avagy nem
Szerintem ezt nem lehet kategorizálni
13. Ön gyakrabban hagyja, hogy
a szíve vezesse az eszét
az esze vezesse a szívét
14. Ön jobban kedveli, az
előre megszervezett találkozókat, partikat stb.
nyitott bármikor bármilyen szórakozásra, amikor csak alkalom adódik
15. Baráti körében
Ön a legutolsó aki megtudja, hogy valakivel történt valami
mindig mindenkivel kapcsolatban jól értesült
16. Az az ötlet, hogy listát készítsen a hétvégén elvégzendő teendőiről
tetszik Önnek
hidegen hagyja
kifejezetten lehangolja
17. Milyen embert szeretne inkább barátként?
valakit aki állandóan új ötletekkel áll elő
valakit aki két lábbal áll a földön   
18. Ön inkább sikeres
a váratlan események kezelésében, a megoldások gyors megtalálásában
a régi jól bevált módszerek alkalmazásában
19. Amikor Ön kényelmetlen érdeklődés középpontjába kerül
megpróbálja tréfával elütni a dolgot
megpróbál más tárgyra térni
napokkal később is azon gondolkodik, mit kellett volna mondania
20. Egy nagy társaságban
Ön gyakrabban mutat be embereket másoknak
Önt mutatják be gyakrabban más embereknek
21. Ön inkább
gyakorlatias ember
ötletes, szellemes ember
22. Ön rendszerint
többre értékeli az érzelmeket mint a logikát
többre értékeli a logikát mint az érzelmeket
23. Amikor előre meg van határozva, hogy Önnek egy bizonyos dolgot, egy bizonyos időben csinálnia kell, Ön ezt
kellemesnek találja, mert ennek megfelelően tervezhet
kellemetlennek találja, mert kötve érzi magát
24. Önnek
sok a mondandója, de csak bizonyos embereknek, bizonyos körülmények között
könnyedén beszél bárkihez, olyan hosszan, amennyire csak szükséges
25. Ha Öntől megkérdeznék egy szombat reggelen, hogy mivel fog telni a napja, Ön
képes lenne egészen pontosan elmondani
túl sok dolgot sorolna fel kétszer
várnia kellene és utánanézni   
26. Amikor szórakozásból olvasgat
élvezi ,hogy különös vagy eredeti módon magyarázhatja az olvasottakat
pontosan azt mondja amit az író mondani akart
27. Ön
jobban szereti a dolgokat az utolsó pillanatra halasztani
idegesítőnek találja ha az utolsó pillanatban kell a dolgait megtenni
28. Amikor Ön egy partin van,
szereti elősegíteni az események folyását
hagyja a többieket, hogy a saját módjukon szórakozzanak
29.csinálni
létrehozni   
30.előnyök
áldások
31.menetrendszerű
tervezetlen   
32.feltalál
épít
33.kritikus
kritikátlan
34.beszédes
visszahúzódó
35.ésszerű
lenyűgöző
36.óvatos
bizakodó
37.szisztematikus
spontán
38.torony
alap
39.puha
kemény
40.élénk
nyugodt
41.gyártás
tervezés
42.eltűr
megbocsát
43.rendszeres
alkalmi
44.elmélet
gyakorlat
45.együttérzés
előrelátás
46.beszéd
írás
47.konkrét
absztrakt
48.hideg-fejű
meleg-szívű
49.elhatározás
ösztönzés
50.jelkép
jel
51.békebíró
bíró
52.barátságos
különálló
53. Ha új emberekkel találkozik azok,
rögtön tudják, hogy mi érdekli Önt
csak azután tudják mi érdekli , ha igazán megismerték Önt.
54.Ha olyasmit kell csinálnia, amit sok más ember is csinál, melyik mód a vonzóbb Önnek?
az elfogadott módszer szerint csinálni
felfedezni egy új, saját módszert
55. Melyik a súlyosabb hiba az Ön számára?
ellenszenvesnek lenni
ésszerűtlennek lenni
56. Ön szerint napi rutin szerint cselekedni
kényelmes útja a dolgok elintézésének
fájdalmas tevékenység, még akkor is ha szükségszerű
57. Ha házibulin vesz részt
néha előfordul, hogy unatkozik
minden esetben jól szórakozik
58. Amikor elkezd egy nagy projektet, amit a hét folyamán kell befejeznie
időt áldoz arra, hogy listát készítsen az elvégzendő dolgokról, és azok sorrendjé­ről
fejest ugrik a dolgokba
59. Ön szerint, melyik képesség a fontosabb?
észrevenni a kínálkozó lehetőséget egy helyzet során
igazodni a tényekhez, ahogy azok adódnak
60. Amikor sok apróságon gondolkodik, amit meg kell tennie, vagy meg kell vennie,
gyakran elfelejti őket egy sokkal későbbi időpontig
rendszerint felírja őket, hogy emlékeztesse magát
mindig pontosan emlékezik mindenre, papír vagy egyéb emlékeztető nélkül is
61. Ön rendszerint
szabadon kimutatja érzelmeit
megtartja az érzéseit magának
62. Ön inkább
támogatja a bevált módszereket, amelyekkel a munkáját jól végzi
kutatja, hogy mi az ami még nem tökéletes, és megoldatlan problémákat keres
63. Ön inkább dolgozik olyan ember irányítása alatt, aki
mindig kedves
mindig korrekt
64. Amikor begyűrűdzik egy új divathullám
Önt nem érdekli különösebben
Ön az elsők között van aki kipróbálja az újdonságot
65. Az, hogy időben befejez egy munkát, azon áll, hogy
elkezdte időben tehát még marad is ideje a leadás előtt
az utolsó pillanatokban sokkal gyorsabban képes dolgozni
66. Életstílusában Ön jobban kedveli
az eredeti dolgokat
a konvencionális dolgokat
67. (itt több is megjelölhető) A napi munkája során
élvezi a vészhelyzeteket, amelyeket rövid idő alatt kell megoldani
utálja az olyan helyzetet ahol nyomás nehezedik Önre
rendszerint előre megtervezi a munkáját, emiatt sosem kell „nyomás alatt” dol­goznia
68. Elmondható-e Önről, hogy
jobban képes lelkesedni a dolgaiért mint az átlag
kevésbé jön izgalomba a dolgai miatt mint az átlag
Szerintem mindenben átlagosan cselekszem
69. Ön szerint, melyik a dicséretesebb
ha valakinek józan esze van
ha valakinek látomása, ötletei vannak
70. Ön szerint melyik a nagyobb hiba
ha valakiben nincs elég melegség
ha valaki túl sok melegséget mutat
71. Amikor különleges munkája akad,
óvatosan megszervezi mielőtt nekikezd
aközben találja ki, mi a szükséges, miközben csinálja   
72. Ön
nehezen értesül a dolgokról
könnyen értesül a dolgokról
73. Napjának a megszokott rutin szerint zajló részét Ön
nyugalmasnak találja
unalmasnak találja   
74.elfogad
változtat
75.gondolkodik
érez   
76.pontos
ráérős
77.elmélet
bizonyosság
78.egyetért
megvitat
79.házibuli
színház
80.ismert
ismeretlen
81.meggyőző
megható
82.állandó
változó
83.képletesen
szószerint
84.szelíd
erélyes
85.szívélyes
csendes
86.tények
ötletek
87.elszánt
hűséges
88.rendszerető
kényelmes
89.képzelgő
tárgyilagos
90.szimpatizál
analizál
91.állítás
fogalom
92.igazság
kegyelem
93.óvatos
gyors
94.ki
mi

Miután végzek, a már karba tett kézzel várakozó Dakotára nézek. Furcsa grimaszát látva ismét kuncogok egyet.
- Teljesen bolond vagy! - Jelentem ki szeretetteljesen.

Név: Sence Mai Islington
Évfolyam: V.
Ház: Mardekár

1. Ön általában
 a társaság motorja
inkább csendes és visszahúzódó
2. Ha Ön tanár volna milyen tárgyakat tanítana szívesebben?
gyakorlati jellegű tárgyakat
 elméleti jellegű tárgyakat
3. Melyik megtisztelőbb az Ön számára
ha Önt az érzelmek emberének ismerik
ha következetesen gondolkodó, logikus embernek ismerik  
4. Amikor Ön elmegy valahová, napi ügyeit intézni,
eltervezi mikor, mit fog csinálni
csak úgy elindul
5. Kapcsolatai kialakításában
mély barátság kialakítására törekszik de csak néhány emberrel
széleskörű kapcsolatokra törekszik sok különböző emberrel
6. Ha egy kötött programhoz kell igazodnia
ezt vonzónak találja
gátlónak találja
7. Ön rendszerint kivel érzi jobban magát?
álmodozó típusú emberekkel
reális típusú emberekkel
8. Melyik nehezebb az Ön számára?
alkalmazkodni a mindennapi rutinfeladatokhoz
alkalmazkodni a folyamatosan változó feladatokhoz
9. Az Önhöz közelálló emberek tudják hogyan érez Ön?
igen, a dolgaim többségével kapcsolatban tudják
nem, csak ha valamilyen oknál fogva én elmondom nekik
10. Ön jobban ügyel
az emberek jogaira
az emberek érzéseire
11. Amikor Ön társaságban van
jobban szeret bekapcsolódni a csoportos beszélgetésbe
jobban szeret egyszerre csak egyvalakivel beszélgetni
12. Ön jobban kedveli azokat az embereket akik
eléggé konvencionálisak, sohasem kirívóak, feltűnősködők
túlságosan eredetiek, és az egyéniségüktől függ, hogy feltűnőek avagy nem
13. Ön gyakrabban hagyja, hogy
a szíve vezesse az eszét
az esze vezesse a szívét
14. Ön jobban kedveli, az
előre megszervezett találkozókat, partikat stb.
nyitott bármikor bármilyen szórakozásra, amikor csak alkalom adódik
15. Baráti körében
Ön a legutolsó aki megtudja, hogy valakivel történt valami
mindig mindenkivel kapcsolatban jól értesült
16. Az az ötlet, hogy listát készítsen a hétvégén elvégzendő teendőiről
tetszik Önnek
hidegen hagyja
kifejezetten lehangolja
17. Milyen embert szeretne inkább barátként?
valakit aki állandóan új ötletekkel áll elő
valakit aki két lábbal áll a földön  
18. Ön inkább sikeres
a váratlan események kezelésében, a megoldások gyors megtalálásában
a régi jól bevált módszerek alkalmazásában
19. Amikor Ön kényelmetlen érdeklődés középpontjába kerül
megpróbálja tréfával elütni a dolgot
megpróbál más tárgyra térni
napokkal később is azon gondolkodik, mit kellett volna mondania
20. Egy nagy társaságban
Ön gyakrabban mutat be embereket másoknak
Önt mutatják be gyakrabban más embereknek
21. Ön inkább
gyakorlatias ember
ötletes, szellemes ember
22. Ön rendszerint
többre értékeli az érzelmeket mint a logikát
többre értékeli a logikát mint az érzelmeket
23. Amikor előre meg van határozva, hogy Önnek egy bizonyos dolgot, egy bizonyos időben csinálnia kell, Ön ezt
kellemesnek találja, mert ennek megfelelően tervezhet
kellemetlennek találja, mert kötve érzi magát
24. Önnek
sok a mondandója, de csak bizonyos embereknek, bizonyos körülmények között
könnyedén beszél bárkihez, olyan hosszan, amennyire csak szükséges
25. Ha Öntől megkérdeznék egy szombat reggelen, hogy mivel fog telni a napja, Ön
képes lenne egészen pontosan elmondani
túl sok dolgot sorolna fel kétszer
várnia kellene és utánanézni  
26. Amikor szórakozásból olvasgat
élvezi ,hogy különös vagy eredeti módon magyarázhatja az olvasottakat
pontosan azt mondja amit az író mondani akart
27. Ön
jobban szereti a dolgokat az utolsó pillanatra halasztani
idegesítőnek találja ha az utolsó pillanatban kell a dolgait megtenni
28. Amikor Ön egy partin van,
szereti elősegíteni az események folyását
hagyja a többieket, hogy a saját módjukon szórakozzanak
29. csinálni
létrehozni  
30. előnyök
áldások
31. menetrendszerű
tervezetlen  
32. feltalál
épít
33. kritikus
kritikátlan
34. beszédes
visszahúzódó
35. ésszerű
lenyűgöző
36. óvatos
bizakodó
37. szisztematikus
spontán
38. torony
alap
39. puha
kemény
40. élénk
nyugodt
41. gyártás
tervezés
42. eltűr
megbocsát
43. rendszeres
alkalmi
44. elmélet
gyakorlat
45. együttérzés
előrelátás
46. [/b]beszéd
írás
47. konkrét
absztrakt
48. hideg-fejű
meleg-szívű
49. elhatározás
ösztönzés
50. jelkép
jel
51. békebíró
bíró
52. barátságos
különálló
53. Ha új emberekkel találkozik azok,
rögtön tudják, hogy mi érdekli Önt
csak azután tudják mi érdekli , ha igazán megismerték Önt.
54.Ha olyasmit kell csinálnia, amit sok más ember is csinál, melyik mód a vonzóbb Önnek?
az elfogadott módszer szerint csinálni
felfedezni egy új, saját módszert
55. Melyik a súlyosabb hiba az Ön számára?
ellenszenvesnek lenni
ésszerűtlennek lenni
56. Ön szerint napi rutin szerint cselekedni
kényelmes útja a dolgok elintézésének
fájdalmas tevékenység, még akkor is ha szükségszerű
57. Ha házibulin vesz részt
néha előfordul, hogy unatkozik
minden esetben jól szórakozik
58. Amikor elkezd egy nagy projektet, amit a hét folyamán kell befejeznie
időt áldoz arra, hogy listát készítsen az elvégzendő dolgokról, és azok sorrendjé¬ről
fejest ugrik a dolgokba
59. Ön szerint, melyik képesség a fontosabb?
észrevenni a kínálkozó lehetőséget egy helyzet során
igazodni a tényekhez, ahogy azok adódnak
60. Amikor sok apróságon gondolkodik, amit meg kell tennie, vagy meg kell vennie,
gyakran elfelejti őket egy sokkal későbbi időpontig
rendszerint felírja őket, hogy emlékeztesse magát
mindig pontosan emlékezik mindenre, papír vagy egyéb emlékeztető nélkül is
61. Ön rendszerint
szabadon kimutatja érzelmeit
megtartja az érzéseit magának
62. Ön inkább
támogatja a bevált módszereket, amelyekkel a munkáját jól végzi
kutatja, hogy mi az ami még nem tökéletes, és megoldatlan problémákat keres
63. Ön inkább dolgozik olyan ember irányítása alatt, aki
mindig kedves
mindig korrekt
64. Amikor begyűrűdzik egy új divathullám
Önt nem érdekli különösebben
Ön az elsők között van aki kipróbálja az újdonságot
65. Az, hogy időben befejez egy munkát, azon áll, hogy
elkezdte időben tehát még marad is ideje a leadás előtt
az utolsó pillanatokban sokkal gyorsabban képes dolgozni
66. Életstílusában Ön jobban kedveli
az eredeti dolgokat
a konvencionális dolgokat
67. (itt több is megjelölhető) A napi munkája során
élvezi a vészhelyzeteket, amelyeket rövid idő alatt kell megoldani
utálja az olyan helyzetet ahol nyomás nehezedik Önre
rendszerint előre megtervezi a munkáját, emiatt sosem kell „nyomás alatt” dol¬goznia
68. Elmondható-e Önről, hogy
jobban képes lelkesedni a dolgaiért mint az átlag
kevésbé jön izgalomba a dolgai miatt mint az átlag
69. Ön szerint, melyik a dicséretesebb
ha valakinek józan esze van
ha valakinek látomása, ötletei vannak
70. Ön szerint melyik a nagyobb hiba
ha valakiben nincs elég melegség
ha valaki túl sok melegséget mutat
71. Amikor különleges munkája akad,
óvatosan megszervezi mielőtt nekikezd
aközben találja ki, mi a szükséges, miközben csinálja  
72. Ön
nehezen értesül a dolgokról
könnyen értesül a dolgokról
73. Napjának a megszokott rutin szerint zajló részét Ön
nyugalmasnak találja
unalmasnak találja  
74. elfogad
változtat
75. gondolkodik
érez  
76. pontos
ráérős
77. elmélet
bizonyosság
78. egyetért
megvitat
79. házibuli
színház
80. ismert
ismeretlen
81. meggyőző
megható
82. állandó
változó
83. képletesen
szószerint
84. szelíd
erélyes
85. szívélyes
csendes
86. tények
ötletek
87. elszánt
hűséges
88. rendszerető
kényelmes
89. képzelgő
tárgyilagos
90. szimpatizál
analizál
91. állítás
fogalom
92. igazság
kegyelem
93. óvatos
gyors
94. ki
mi

Pontosan érkezek, mint mindig, bár nem szolgál túl nagy örömömre, hogy olvasás helyett agyturkászásra kellett jönnünk, ahelyett, hogy végre valami hasznosat is tanulnánk. A párbajszakkörön legalább jóízűen kacarásztam és bosszankodtam, hogy a használható varázsigék körét olyan primitív ártásokra korlátozták, mint a Pecificus Totalus. Mindegy.

Az óra első tíz percében vegetálok, igyekszem ráhangolni magam  az elkövetkező percekre, jó képet vágni a dologhoz. Kötelező óra, túl kell esni rajta, ha szenvedek, az csak nekem fáj. Kár, hogy ezt a felfogást más témákra nem tudom átültetni, alkalmazni. Szakadék van az iskolai és az otthoni életem között, lehetetlenség volna azt a nihilizmust mutatnom a családom körében is, amit itt képes vagyok fenntartani. Az otthon hűvösében levedlem megfáradt pikkelyeim és nyugodt szívvel sziszegek mindenkire. Kígyó vagyok, egy álnok hüllő, aki csizmának sem jó, csak hogy anyám oly kedves hasonlatát használjam, mellyel legtöbbször Karácsonykor és születésnapokkor ajándékoz meg, amikor kénytelen elviselni a társaságom.

A férfi bemutatkozik, és bár szakasztott olyan, mint Vulkanov professzor, egyáltalán nem fedezek fel sok hasonlóságot bennük, az pedig, hogy ikrek a legkisebb mértékben sem izgat. Nekem is van két tesóm akik ikrek, mégis különböznek, nem értem miért akadt fenn ezen a dolgon a fél Roxfort. Mindenesetre, valami érdekesnek gondolt házi feladatot próbál előadni, ami roppantul aranyos és szórakoztató. Vagy nem tanított még soha, vagy már nem sokáig fog, csak hogy rövid legyek. Az viszont lenyűgöző, hogy az iskola még mindig talál lelkes embereket, akik élvezik, hogy ilyen időpocséklásra vehetnek rá minket... Nagyon jól ismerem magam, nincs szükségem tudományos alapra ahhoz, hogy megállapítsam, gyermekkori traumáim (egy nagymama véletlen meggyilkolása és egy elforduló, hideg édesanya) miatt soha nem leszek képes igazán beilleszkedni a társadalom azon rétegébe, akik a szociális aktivitás alapján mérik az ember érdemét. A zsenik mind magányosak. Apám legalábbis ezzel nyugtat, amikor látja hogyan bámulok ki a könyvtár ablakán, ha elfáradt a szemem az olvasástól. Még olyan szerencsém sincsen, hogy viselkedésem egykeségre kenjem. Négy testvérem van, gyűlölnek. Vagy ha nem, nagyon jól mímelik.

De legalább lelkes. Mármint a tanár. Legalább az látszik rajta, hogy ő élvezi, amit csinál, hogy mindent megtervezett a nagy belépőjére: bemutatkozás, közvetlen hangnem, érdekesség, feladat, segítségnyújtás felajánlása. A baj csak annyi, hogy rajtam Merlin sem segít. Ami megtörtént, azon nehéz vagy egyáltalán nem lehet változtatni, makacsságom, elutasításom csak csökkentik annak az esélyét, hogy valaha is hagyjam magam kiismerni, átsegíteni a sérelmeken. Nem felejtek. Nem bocsátok meg. Ez elvi kérdés. Nem tudnék őszintén boldog lenni, vagyis inkább nem hiszem, hogy képes vagyok magam gúny nélkül boldognak képzelni. A rózsaszín felhők, a tündérmesék nem nekem valók.
A másik pozitív dolog (optimizmusom a mai napon túlteng), amit megjegyeznék az új tanár úrról vagy pszichológusról vagy nevezzük akárminek, hogy leváltotta azt a rémes nőszemélyt. Ms. Swan maga volt a megtestesült... borzalom. Nem gyakran pazarlom az érzelmeim olyan ismeretlen emberekre, akik nem szimpatikusak, de őt őszintén gyűlöltem, igazán felemelő érzés tudni, hogy eltűnt. Ha szabad azt is megkockáztatom, hogy örömmel venném, ha halálhírét hallanám. Mindegy, maradjunk annyiban, hogy nem bírtam a nőt.

A teszt egyáltalán nem átláthatatlan: van az életvidám, közvetlen, spontán válasz és van a szabálytisztelő, konzervatív válasz. Nem tudom melyiket vegyem magamra. De tényleg nem. Egykedvűen sercegtettem a pennám, miközben megállapítottam, hogy egyszerre vagyok pedáns és rejtett újító, aki vágyik az elismerésre. Természetesen névtelenül. A hírnév nem nekem való, utálom, ha mindenki rám figyel, kivéve, ha azok olyanok, akiket kedvelek. Kevés ilyen ember van. Mármint akit kedvelek. Próbálok őszinte lenni magamhoz, ahogy a penna végével az orramat cirógatom gondolkodás közben. Gyorsan átfutottam a sorokat, megoldottam a feladatot, aztán beadtam. Érdekel az eredmény, bár nagy meglepetéseket nem fog okozni, hacsak nem cseréli össze a tanár valamelyik griffendélesével. Akkor egészen biztosan egy világ omlana össze bennem.

Mindenesetre az óra véget ér, mielőtt unatkozni kezdenék, amit kellemes csalódással konstatálok és halkan elbúcsúzva kilépek a Nagyteremből, hogy aztán úgy-ahogy kieresszem a hangom és átkokat szórva visszavonulhassak egy üres terembe olvasni. Érdekel, hogy mennyi rétigurmóhéjat is kell reszelni az Átokverte Rútkarc főzetbe...

Pszichológia Óra


Név:Jules Mayfield
Évfolyam: 7
Ház: Griffendél

1. Ön általában
 a társaság motorja
inkább csendes és visszahúzódó
2. Ha Ön tanár volna milyen tárgyakat tanítana szívesebben?
 gyakorlati jellegű tárgyakat
  elméleti jellegű tárgyakat
Ha tanár lennék felakasztanám magamat az első héten, de ezt inkább nem írom oda.
3. Melyik megtisztelőbb az Ön számára
ha Önt az érzelmek emberének ismerik
ha következetesen gondolkodó, logikus embernek ismerik   
Engem csak ne ismerjenek semminek, kínomban random egyiket aláhúzom, de csak, hogy ne molesztáljon a hiánnyal a tanár később.
4. Amikor Ön elmegy valahová, napi ügyeit intézni,
eltervezi mikor, mit fog csinálni
csak úgy elindul
Áh nem, csak úgy kilovagolok a nagyvilágba! Ha kiteszem a lábamat annak oka van, akkor meg már el van tervezve nem? Gráh.
5. Kapcsolatai kialakításában
mély barátság kialakítására törekszik de csak néhány emberrel
széleskörű kapcsolatokra törekszik sok különböző emberrel
Nem törekszem semmire, hagyjanak békén! Nem írom le, szeretnéd is, mi? Nem fogsz szétanalizálni!
6. Ha egy kötött programhoz kell igazodnia
ezt vonzónak találja
gátlónak találja
Hát tündérbogaram azt attól függ mi az a program és milyen hosszú. De még mindig jobb ha felkészülhetek, mint a random kínzás.
7. Ön rendszerint kivel érzi jobban magát?
álmodozó típusú emberekkel
reális típusú emberekkel
Nem fogja fel a standard tesz, hogy NEM érzem jól magamat az emberekkel, ez egy hosszú teszt lesz.
8. Melyik nehezebb az Ön számára?
alkalmazkodni a mindennapi rutinfeladatokhoz
alkalmazkodni a folyamatosan változó feladatokhoz
9. Az Önhöz közelálló emberek tudják hogyan érez Ön?
igen, a dolgaim többségével kapcsolatban tudják
nem, csak ha valamilyen oknál fogva én elmondom nekik
10. Ön jobban ügyel
az emberek jogaira
az emberek érzéseire
A jogok könnyen érthetőek, és tiszták, mármint ha nem háborús helyzetben vagyunk. Úgy őszintén ki írta ezt? Még mennyi? Úristenem…
11. Amikor Ön társaságban van
jobban szeret bekapcsolódni a csoportos beszélgetésbe
jobban szeret egyszerre csak egyvalakivel beszélgetni
SENKIVEL jobban szeretek SENKIVEL sem beszélgetni.
12. Ön jobban kedveli azokat az embereket akik
eléggé konvencionálisak, sohasem kirívóak, feltűnősködők
túlságosan eredetiek, és az egyéniségüktől függ, hogy feltűnőek avagy nem
13. Ön gyakrabban hagyja, hogy
a szíve vezesse az eszét
az esze vezesse a szívét
Magyarul, hisztis vagyok-e?
14. Ön jobban kedveli, az
előre megszervezett találkozókat, partikat stb.
nyitott bármikor bármilyen szórakozásra, amikor csak alkalom adódik
15. Baráti körében
Ön a legutolsó aki megtudja, hogy valakivel történt valami
mindig mindenkivel kapcsolatban jól értesült
Kit érdekel más hisztije? Van elég sajátom.
16. Az az ötlet, hogy listát készítsen a hétvégén elvégzendő teendőiről
tetszik Önnek
hidegen hagyja
kifejezetten lehangolja
AHOGY EZ A LISTA IS!
17. Milyen embert szeretne inkább barátként?
valakit aki állandóan új ötletekkel áll elő
Halkan koccan a fejem a padon, és vakon húzom alá, esetleg át az egyiket.
18. Ön inkább sikeres
a váratlan események kezelésében, a megoldások gyors megtalálásában
a régi jól bevált módszerek alkalmazásában
Egy eltűnt állítmányt keresünk, legutóbb a zsírfoltnál látták, amit a homlokon hagyott a pergamenen az előbb, megtalálásért nem jár jutalom, kérjük lopja el a többi szót is.
19. Amikor Ön kényelmetlen érdeklődés középpontjába kerül
megpróbálja tréfával elütni a dolgot
megpróbál más tárgyra térni
napokkal később is azon gondolkodik, mit kellett volna mondania
Várjunk csak, azt hiszem leesett az előző mondat szószerkezete…Attól még furcsa marad.
20. Egy nagy társaságban
Ön gyakrabban mutat be embereket másoknak
Önt mutatják be gyakrabban más embereknek
Már ha bárki is bemutatna…
21. Ön inkább
gyakorlatias ember
ötletes, szellemes ember
Tiszta Poltergeist vagyok… megforgatom a szemeimet, még a felénél sem vagyok…
22. Ön rendszerint
többre értékeli az érzelmeket mint a logikát
többre értékeli a logikát mint az érzelmeket
23. Amikor előre meg van határozva, hogy Önnek egy bizonyos dolgot, egy bizonyos időben csinálnia kell, Ön ezt
kellemesnek találja, mert ennek megfelelően tervezhet
kellemetlennek találja, mert kötve érzi magát
Esküszöm komolyan csinálják, már hatszor elmondtam mi a véleményem a tervekről, hogy lehet ezt ennyiféleképpen megkérdezni, te jesszus Mária. Ha véletlenszerűen aláhúzok dolgokat feltűnő lenne?
24. Önnek
sok a mondandója, de csak bizonyos embereknek, bizonyos körülmények között
könnyedén beszél bárkihez, olyan hosszan, amennyire csak szükséges
25. Ha Öntől megkérdeznék egy szombat reggelen, hogy mivel fog telni a napja, Ön
képes lenne egészen pontosan elmondani
túl sok dolgot sorolna fel kétszer
várnia kellene és utánanézni   
„Alszok és a saját nyomorúságomban fetrengek” Nem hiszem, hogy ez túl komplikált, sok utánanézést igénylő válasz. Nem bírom nem elolvasni ezeket a hülyeségeket, félek a végén beküldenek a Mungoba egy női magazin szintű pszichoteszt miatt.
26. Amikor szórakozásból olvasgat
élvezi ,hogy különös vagy eredeti módon magyarázhatja az olvasottakat
pontosan azt mondja amit az író mondani akart
Nem, nincs akkora pofám, hogy azt higgyem tudom mire gondolt egy másik időben és helyen élő személy egy adott pillanatban, a pszichológusokkal ellentétben.
27. Ön
jobban szereti a dolgokat az utolsó pillanatra halasztani
idegesítőnek találja ha az utolsó pillanatban kell a dolgait megtenni
28. Amikor Ön egy partin van,
szereti elősegíteni az események folyását
hagyja a többieket, hogy a saját módjukon szórakozzanak
29.csinálni
létrehozni   
30.előnyök
áldások
31. menetrendszerű
tervezetlen   
32.feltalál
épít
33. kritikus
kritikátlan
34.beszédes
visszahúzódó
35.ésszerű
lenyűgöző
Ááááhh, haladok el sem hiszem, hogy haladok!
36. óvatos
bizakodó
37. szisztematikus
spontán
38. torony
alap
39. puha
kemény
40.élénk
nyugodt
41.gyártás
tervezés
42. eltűr
megbocsát
43. rendszeres
alkalmi
44. elmélet
gyakorlat
45. együttérzés
előrelátás
46.beszéd
írás
47.konkrét
absztrakt
48.hideg-fejű
meleg-szívű
49.elhatározás
ösztönzés
50. jelkép
jel
51. békebíró
bíró
52. barátságos
különálló
53. Ha új emberekkel találkozik azok,
rögtön tudják, hogy mi érdekli Önt
csak azután tudják mi érdekli , ha igazán megismerték Önt.
Szerettem volna utóbbit aláhúzni, de egy Szarkával megtörtént eset miatt úgy látszik nyílt könyv vagyok a világnak. Tragikus.
54.Ha olyasmit kell csinálnia, amit sok más ember is csinál, melyik mód a vonzóbb Önnek?
az elfogadott módszer szerint csinálni
felfedezni egy új, saját módszert
Emlékszel, amikor egy szavas kérdések voltak? Ugye milyen jó volt? Visszatérhetünk ahhoz?
55. Melyik a súlyosabb hiba az Ön számára?
ellenszenvesnek lenni
ésszerűtlennek lenni
56. Ön szerint napi rutin szerint cselekedni
kényelmes útja a dolgok elintézésének
fájdalmas tevékenység, még akkor is ha szükségszerű
57. Ha házibulin vesz részt
néha előfordul, hogy unatkozik
minden esetben jól szórakozik
De most komolyan, ezt simán lehetne úgy kérdezni…
58. Amikor elkezd egy nagy projektet, amit a hét folyamán kell befejeznie
időt áldoz arra, hogy listát készítsen az elvégzendő dolgokról, és azok sorrendjé­ről
fejest ugrik a dolgokba
Vasárnap hajnali négykor írom meg könnyek között?
59. Ön szerint, melyik képesség a fontosabb?
észrevenni a kínálkozó lehetőséget egy helyzet során
igazodni a tényekhez, ahogy azok adódnak
60. Amikor sok apróságon gondolkodik, amit meg kell tennie, vagy meg kell vennie,
gyakran elfelejti őket egy sokkal későbbi időpontig
rendszerint felírja őket, hogy emlékeztesse magát
mindig pontosan emlékezik mindenre, papír vagy egyéb emlékeztető nélkül is
61. Ön rendszerint
szabadon kimutatja érzelmeit
megtartja az érzéseit magának
62. Ön inkább
támogatja a bevált módszereket, amelyekkel a munkáját jól végzi
kutatja, hogy mi az ami még nem tökéletes, és megoldatlan problémákat keres
Már meg se lepődök az ismétléseken.
63. Ön inkább dolgozik olyan ember irányítása alatt, aki
mindig kedves
mindig korrekt
64. Amikor begyűrűdzik egy új divathullám
Önt nem érdekli különösebben
Ön az elsők között van aki kipróbálja az újdonságot
65. Az, hogy időben befejez egy munkát, azon áll, hogy
elkezdte időben tehát még marad is ideje a leadás előtt
az utolsó pillanatokban sokkal gyorsabban képes dolgozni
66. Életstílusában Ön jobban kedveli
az eredeti dolgokat
a konvencionális dolgokat
67. (itt több is megjelölhető) A napi munkája során
élvezi a vészhelyzeteket, amelyeket rövid idő alatt kell megoldani
utálja az olyan helyzetet ahol nyomás nehezedik Önre
rendszerint előre megtervezi a munkáját, emiatt sosem kell „nyomás alatt” dolgoznia
68. Elmondható-e Önről, hogy
jobban képes lelkesedni a dolgaiért mint az átlag
kevésbé jön izgalomba a dolgai miatt mint az átlag
69. Ön szerint, melyik a dicséretesebb
ha valakinek józan esze van
ha valakinek látomása, ötletei vannak
70. Ön szerint melyik a nagyobb hiba
ha valakiben nincs elég melegség
ha valaki túl sok melegséget mutat
71. Amikor különleges munkája akad,
óvatosan megszervezi mielőtt nekikezd
aközben találja ki, mi a szükséges, miközben csinálja   
Márcsak kb. hússzor kell választ adnom irreleváns ismétlésekre, juhé…
72. Ön
nehezen értesül a dolgokról
könnyen értesül a dolgokról
73. Napjának a megszokott rutin szerint zajló részét Ön
nyugalmasnak találja
unalmasnak találja   
74. elfogad
változtat
Oh édesem, EZAZ!
75.gondolkodik
érez   
76.pontos
ráérős
77.elmélet
bizonyosság
78. egyetért
megvitat
79.házibuli
színház Inkább művészek, mint részeg félismerősök.
80. ismert
ismeretlen
81.meggyőző
megható
82. állandó
változó
83. képletesen
szószerint
84. szelíd
erélyes
85.szívélyes
csendes
86.tények
ötletek
87. elszánt
hűséges
88.rendszerető
kényelmes
89. képzelgő
tárgyilagos
90. szimpatizál
analizál
91.állítás
fogalom
92. igazság
kegyelem
93. óvatos
gyors
94.ki
mi
VÉGRE, azt hittem sosem lesz vége. Ezennel én be is fejeztem az aktivitásomat, karomra hajtom fejemet, és az igazak piszichomentes álmára hajtom a fejemet.

   Soha nem volt szerencsém Tara Swanhez, hacsak nem akkor, mikor összefutottam vele a folyosókon, miközben körmét fújogatva vonult keresztül a diákok csapatain, de hallottam róla egy s mást. Izát be is citálták hozzá, átnevelésre, ahogy mi neveztük. A torkom is összeszorul a gondolattól, hogy mindez akár velem is megtörténhetett volna. Biztosan sírva fakadtam volna annak a nőnek a barlangjában.
   Most is ideges vagyok, pedig tudom, hogy új iskolapszichológust kaptunk. Azt mondják, Vulkanov professzor fivére. Pontosabban az ikre, mert kiköpött egyformák. Mindegy, nemsokára úgyis minden kiderül. Az ebédszünet végét már nem tölthettük el a nagyteremben, mert kitereltek minket, mondván, átszervezik a terem berendezését. Biztos megint úgy fog kinézni az ebédlőnk, mint tavaly, az RBF vizsgák idején. Én hamar felszaladtam a Hollóhát tornyába, hogy kicsit összekapjam magam. Mire is lehet szükségem pszichológia órán? Hát a mágiatöri tankönyvre biztosan nem. Ledobtam az ágyamra minden feleslegesnek ítélt holmit, és hosszas elmélkedés után csupán egy pennát, tintát, papírt és egy zacskó mindenízű drazsét ejtettem a táskámba. Meg persze a pálcámat, de azért titkon reménykedem, hogy nem lesznek gyakorlati próbák. Végül is a pszichológia tiszta elmélet. A tükör előtt is eltöltöttem pár meddő percet, hátha sikerül valami szép frizurába fogni a hajamat, de végül csak hagytam lógni, megszokottan, unalmasan. A pszicho profnak így is jó lesz.

   A nagyterem csukott ajtaja előtt elkapott az émelygés, te jóságos ég, hát máris elkéstem, de amint belöktem a vaskos faajtókat, csillapodott kissé a nyugtalanságom. Szemlátomást még nem maradtam le semmiről. Nem messze a bejárattól megpillantottam Agnes szöszke üstökét, aztán rögvest le is lohadt az örömöm, amint utánaszámoltam a helyeknek. A Bourgh lányokkal és Boethiusszal együtt már megvolt a létszám, úgyhogy nekem más csoport után kellett néznem. Azért üdvözlésképp odaintettem nekik. Leültem egy hozzájuk közel eső asztalhoz, egy magányos hetedéves mellé, de nem szólítottam meg senkit. Úgyis nemsokára csendre int minket a professzor.
   És valóban így történt; a fiatal tanerő mágikusan felerősített hangján figyelmet kért, bemutatkozott és tartott egy röpke eligazítást. Igazán érdekes dolgokról mesélt, bár az elejéről teljesen lemaradtam, mert kizökkentett ez a név: Dobrev. Hogy lehet Vulkanov ikertestvére, mikor nem is egyezik a családnevük? Hát nem együtt nevelkedtek, ugyanott? Vagy az is lehet, hogy…
   - Hm? – a férfi kérdése ostorcsapásként oszlatta el elmélkedésem felhőzetét, de fogalmam sem volt, mit akarhat tőlem.
   - Mondd meg neki a kedvenc színed, tökfej – súgta Iza a balromról. Nahát, ő mikor pottyant a terembe?
   - Öhm… talán az olívzöld – professzor úr, vagy hasonló, tiszteletteljes zárás a mondat végére, de az már nem akaródzott kibukni a számon. Hiszen a tanár maga mondta, hogy nemrég ő is idejárt, és tényleg, annyira fiatal lehet. Professzor úr.
   Az óra további részében szerettem volna inkább az asztal alatt bujkálni. De azt nem lehet, helyette mind-mind kaptunk egy rém hosszú tesztet, egyéni kitöltésre. Szóval melyik az a válasz, amit őszintén magaménak vallhatok?

Név: Mika Holland
Évfolyam: 6.
Ház: Hollóhát

1. Ön általában
  a társaság motorja
  inkább csendes és visszahúzódó
2. Ha Ön tanár volna, milyen tárgyakat tanítana szívesebben?
  gyakorlati jellegű tárgyakat
  elméleti jellegű tárgyakat
3. Melyik megtisztelőbb az Ön számára,
  ha Önt az érzelmek emberének ismerik
  ha következetesen gondolkodó, logikus embernek ismerik  
4. Amikor Ön elmegy valahová napi ügyeit intézni,
  eltervezi mikor, mit fog csinálni
  csak úgy elindul
5. Kapcsolatai kialakításában
  mély barátság kialakítására törekszik, de csak néhány emberrel
  széleskörű kapcsolatokra törekszik, sok különböző emberrel
6. Ha egy kötött programhoz kell igazodnia,
  ezt vonzónak találja
  gátlónak találja
7. Ön rendszerint kivel érzi jobban magát?
  álmodozó típusú emberekkel
  reális típusú emberekkel
8. Melyik nehezebb az Ön számára?
  alkalmazkodni a mindennapi rutinfeladatokhoz
  alkalmazkodni a folyamatosan változó feladatokhoz
9. Az Önhöz közelálló emberek tudják, hogyan érez Ön?
  igen, a dolgaim többségével kapcsolatban tudják
  nem, csak ha valamilyen oknál fogva én elmondom nekik
10. Ön jobban ügyel
  az emberek jogaira
  az emberek érzéseire
11. Amikor Ön társaságban van,
  jobban szeret bekapcsolódni a csoportos beszélgetésbe
  jobban szeret egyszerre csak egyvalakivel beszélgetni
12. Ön jobban kedveli azokat az embereket, akik
  eléggé konvencionálisak, sohasem kirívóak, feltűnősködők
  túlságosan eredetiek, és az egyéniségüktől függ, hogy feltűnőek avagy nem
13. Ön gyakrabban hagyja, hogy
  a szíve vezesse az eszét
  az esze vezesse a szívét
14. Ön jobban kedveli az
  előre megszervezett találkozókat, partikat stb.
  nyitott bármikor, bármilyen szórakozásra, amikor csak alkalom adódik
15. Baráti körében
  Ön a legutolsó, aki megtudja, hogy valakivel történt valami
  mindig mindenkivel kapcsolatban jól értesült
16. Az az ötlet, hogy listát készítsen a hétvégén elvégzendő teendőiről,
  tetszik Önnek
  hidegen hagyja
  kifejezetten lehangolja
17. Milyen embert szeretne inkább barátként?
  valakit, aki állandóan új ötletekkel áll elő
  valakit, aki két lábbal áll a földön  
18. Ön inkább sikeres
  a váratlan események kezelésében, a megoldások gyors megtalálásában
  a régi, jól bevált módszerek alkalmazásában
19. Amikor Ön kényelmetlen érdeklődés középpontjába kerül,
  megpróbálja tréfával elütni a dolgot
  megpróbál más tárgyra térni
  napokkal később is azon gondolkodik, mit kellett volna mondania
20. Egy nagy társaságban
  Ön gyakrabban mutat be embereket másoknak
  Önt mutatják be gyakrabban más embereknek
21. Ön inkább
  gyakorlatias ember
  ötletes, szellemes ember
22. Ön rendszerint
  többre értékeli az érzelmeket, mint a logikát
  többre értékeli a logikát, mint az érzelmeket
23. Amikor előre meg van határozva, hogy Önnek egy bizonyos dolgot, egy bizonyos időben csinálnia kell, Ön ezt
  kellemesnek találja, mert ennek megfelelően tervezhet
  kellemetlennek találja, mert kötve érzi magát
24. Önnek
  sok a mondandója, de csak bizonyos embereknek, bizonyos körülmények között
  könnyedén beszél bárkihez, olyan hosszan, amennyire csak szükséges
25. Ha Öntől megkérdeznék egy szombat reggelen, hogy mivel fog telni a napja, Ön
  képes lenne egészen pontosan elmondani
  túl sok dolgot sorolna fel kétszer
  várnia kellene és utánanézni  
26. Amikor szórakozásból olvasgat,
  élvezi, hogy különös vagy eredeti módon magyarázhatja az olvasottakat
  pontosan azt mondja, amit az író mondani akart
27. Ön
  jobban szereti a dolgokat az utolsó pillanatra halasztani
  idegesítőnek találja, ha az utolsó pillanatban kell a dolgait megtenni
28. Amikor Ön egy partin van,
  szereti elősegíteni az események folyását
  hagyja a többieket, hogy a saját módjukon szórakozzanak
29. csinálni
  létrehozni  
30. előnyök
  áldások
31. menetrendszerű
  tervezetlen  
32. feltalál
  épít
33. kritikus
  kritikátlan
34. beszédes
  visszahúzódó
35. ésszerű
  lenyűgöző
36. óvatos
  bizakodó
37. szisztematikus
  spontán
38. torony
  alap
39. puha
  kemény
40. élénk
  nyugodt
41. gyártás
  tervezés
42. eltűr
  megbocsát
43. rendszeres
  alkalmi
44. elmélet
  gyakorlat
45. együttérzés
  előrelátás
46. beszéd
  írás
47. konkrét
  absztrakt
48. hideg-fejű
  meleg-szívű
49. elhatározás
  ösztönzés
50. jelkép
  jel
51. békebíró
  bíró
52. barátságos
  különálló
53. Ha új emberekkel találkozik, azok
  rögtön tudják, hogy mi érdekli Önt
  csak azután tudják mi érdekli, ha igazán megismerték Önt
54. Ha olyasmit kell csinálnia, amit sok más ember is csinál, melyik mód a vonzóbb Önnek?
  az elfogadott módszer szerint csinálni
  felfedezni egy új, saját módszert
55. Melyik a súlyosabb hiba az Ön számára?
  ellenszenvesnek lenni
  ésszerűtlennek lenni
56. Ön szerint napi rutin szerint cselekedni
  kényelmes útja a dolgok elintézésének
  fájdalmas tevékenység, még akkor is ha szükségszerű
57. Ha házibulin vesz részt,
  néha előfordul, hogy unatkozik
  minden esetben jól szórakozik
58. Amikor elkezd egy nagy projektet, amit a hét folyamán kell befejeznie,
  időt áldoz arra, hogy listát készítsen az elvégzendő dolgokról, és azok sorrendjéről
  fejest ugrik a dolgokba
59. Ön szerint melyik képesség a fontosabb?
  észrevenni a kínálkozó lehetőséget egy helyzet során
  igazodni a tényekhez, ahogy azok adódnak
60. Amikor sok apróságon gondolkodik, amit meg kell tennie, vagy meg kell vennie,
  gyakran elfelejti őket egy sokkal későbbi időpontig
  rendszerint felírja őket, hogy emlékeztesse magát
  mindig pontosan emlékezik mindenre, papír vagy egyéb emlékeztető nélkül is
61. Ön rendszerint
  szabadon kimutatja érzelmeit
  megtartja az érzéseit magának
62. Ön inkább
  támogatja a bevált módszereket, amelyekkel a munkáját jól végzi
  kutatja, hogy mi az, ami még nem tökéletes, és megoldatlan problémákat keres
63. Ön inkább dolgozik olyan ember irányítása alatt, aki
  mindig kedves
  mindig korrekt
64. Amikor begyűrűdzik egy új divathullám,
  Önt nem érdekli különösebben, mert inkább a saját feje után megy
  Ön az elsők között van, aki kipróbálja az újdonságot
65. Az, hogy időben befejez egy munkát, azon áll, hogy
  elkezdte időben, tehát még marad is ideje a leadás előtt
  az utolsó pillanatokban sokkal gyorsabban képes dolgozni
66. Életstílusában Ön jobban kedveli
  az eredeti dolgokat
  a konvencionális dolgokat
67. (itt több is megjelölhető) A napi munkája során
  élvezi a vészhelyzeteket, amelyeket rövid idő alatt kell megoldani
  utálja az olyan helyzetet, ahol nyomás nehezedik Önre
  rendszerint előre megtervezi a munkáját, emiatt sosem kell „nyomás alatt” dolgoznia
68. Elmondható-e Önről, hogy
  jobban képes lelkesedni a dolgaiért, mint az átlag
  kevésbé jön izgalomba a dolgai miatt, mint az átlag
69. Ön szerint melyik a dicséretesebb,
  ha valakinek józan esze van
  ha valakinek látomása, ötletei vannak
70. Ön szerint melyik a nagyobb hiba,
  ha valakiben nincs elég melegség
  ha valaki túl sok melegséget mutat
71. Amikor különleges munkája akad,
  óvatosan megszervezi, mielőtt nekikezd
  aközben találja ki, mi a szükséges, miközben csinálja  
72. Ön
  nehezen értesül a dolgokról
  könnyen értesül a dolgokról
73. Napjának a megszokott rutin szerint zajló részét Ön
  nyugalmasnak találja
  unalmasnak találja  
74. elfogad[/b]
  változtat
75. gondolkodik
  érez
76. pontos
  ráérős
77. elmélet
  bizonyosság
78. egyetért
  megvitat
79. házibuli
  színház
80. ismert
  ismeretlen
81. meggyőző
  megható
82. állandó
  változó
83. képletesen
  szó szerint
84. szelíd
  erélyes
85. szívélyes
  csendes
86. tények
  ötletek
87. elszánt
  hűséges
88. rendszerető
  kényelmes
89. képzelgő
  tárgyilagos
90. szimpatizál
  analizál
91. állítás
  fogalom
92. igazság
  kegyelem
93. óvatos
  gyors
94. ki
  mi

   - Mit piszmogsz még azon? – Iza szólt hozzám, kevésbé fojtott hangon, mint az előbb, és még meg is csiklandozta az orromat a pennájával.
   - Csak gondoltam, átnézem…
   - Az ég szerelmére, Mika, ez nem egy dolgozat. Zooék már kint várnak. Na add csak ide – azzal felnyalábolta az asztalról a tesztjeinket, kivitte őket a tanárhoz, s ugyanazzal a lendülettel kézen fogott és kiszaladtunk a pennasercegéstől morajló nagyteremből.

   Ebéd után, a nagyterem ajtaja előtt váltunk szét a többiekkel; Aud motyogott valamit a csapatáról és a seprűjéről, Mika azt mondta, felszalad a klubhelyiségébe, Zoo és én viszont csak fáradtan egymásra néztünk, amikor szóba jött a soron következő óra, a pszichológia. Tele hassal, a délelőtti órák után (dupla mágiatöri!) semmi kedvünk nem volt ilyesmihez, így aztán nem igazán készültünk rá a témára. Nálam egész nap nem volt felszerelés – a pálcámat leszámítva –, pennát, papírt és könyvet a lányoktól kölcsönöztem. Szemmel láthatóan Zoo se sietett fel a toronyba lepakolni. Így aztán elsétálgattunk az északi kerengőben, megbeszéltük, milyen lesz az új pszicho tanárunk, nosztalgiáztunk egy keveset Swan emlékére, aki szerencsére egy büdös szó nélkül eltűnt a Roxfortból, végül Zoo elérkezettnek látta az időt, hogy mégis felkaptasson a griffek hálójába, hogy kidobálja a fölösleges súlyokat a táskájából. Úgy döntöttem, addig is beülök a nagyterembe.

   Az asztalokat átrendezték, és mindenhol egy-egy üveg tinta és penna várta az érkezőket. Mika már az egyik széken kuporgott, valami nagyra nőtt hetedéves társaságában, de egyikük sem szólt a másikhoz. Szinte nevetségesen néztek ki a szomszédjaikhoz képest, akiket körbelengett a szüntelen csacsogás. A háztársaink meg Mika havernője, Agnes Meadows. Hát ez szép, mondhatom, egyetlen plusz helyet sem tudtak szorítani szegény lánynak? Nemes lelkű ifjak…
   Még jó, hogy idő közben a tanár belefogott a mondókájába, különben még megjegyzést fűztem volna a helyzethez, de így csak csöndben leültem Mika mellé. Amikor az új prof, ez a Dobrev nevű szépfiú sorra felszólította a diákokat, odahajoltam az iskola álmodozójához, mert már megint nem a földön járt.
   - Mondd meg neki a kedvenc színed, tökfej – súgtam Mika fülébe, amitől láthatóan összerezzent. Olyan mélyen elmélázott, hogy fel sem tűnt neki, mikor csatlakoztam hozzá.
- Öhm… talán az olívzöld – nyögte ki végre határozatlanul. A tanár tekintete felém vándorolt, mire jó hangosan felszólaltam:
   - Naná, hogy a vörös!

   A teszt. Kilencvennégy értelmetlen kérdés közül aláhúzni a személyiségemhez legközelebb álló válaszokat. Ez tényleg szükséges? Kinek kell egy többoldalas kérdéssor ahhoz, hogy megtudja, milyen ember? Ez csak akkor érdekes, ha mindnyájunkról aktákat vezetnek, és a válaszokból akarják kiszűrni a veszélyes egyéneket, összeesküvőket vagy a lázadásra hajló diákokat. Hogy a pergameneket megsemmisítik a kiértékelés után? Hát persze, miután jókat röhögött rajta a tanári kar fekélyes része. De mindegy, ezen ne múljék, sőt, tudják csak meg, kivel is állnak szemben! Egyszer úgyis én fogom őket lecsukatni.

Név: Izabel Bishop
Évfolyam: 6.
Ház: Griffendél

1. Ön általában
  a társaság motorja
  inkább csendes és visszahúzódó
2. Ha Ön tanár volna, milyen tárgyakat tanítana szívesebben?
  gyakorlati jellegű tárgyakat
  elméleti jellegű tárgyakat
3. Melyik megtisztelőbb az Ön számára,
  ha Önt az érzelmek emberének ismerik
  ha következetesen gondolkodó, logikus embernek ismerik
4. Amikor Ön elmegy valahová napi ügyeit intézni,
  eltervezi mikor, mit fog csinálni
  csak úgy elindul
5. Kapcsolatai kialakításában
  mély barátság kialakítására törekszik, de csak néhány emberrel
  széleskörű kapcsolatokra törekszik, sok különböző emberrel
6. Ha egy kötött programhoz kell igazodnia,
  ezt vonzónak találja
  gátlónak találja
7. Ön rendszerint kivel érzi jobban magát?
  álmodozó típusú emberekkel
  reális típusú emberekkel
8. Melyik nehezebb az Ön számára?
  alkalmazkodni a mindennapi rutinfeladatokhoz
  alkalmazkodni a folyamatosan változó feladatokhoz
9. Az Önhöz közelálló emberek tudják, hogyan érez Ön?
  igen, a dolgaim többségével kapcsolatban tudják
  nem, csak ha valamilyen oknál fogva én elmondom nekik
10. Ön jobban ügyel
  az emberek jogaira
  az emberek érzéseire
11. Amikor Ön társaságban van,
  jobban szeret bekapcsolódni a csoportos beszélgetésbe
  jobban szeret egyszerre csak egyvalakivel beszélgetni
12. Ön jobban kedveli azokat az embereket, akik
  eléggé konvencionálisak, sohasem kirívóak, feltűnősködők
  túlságosan eredetiek, és az egyéniségüktől függ, hogy feltűnőek avagy nem
13. Ön gyakrabban hagyja, hogy
  a szíve vezesse az eszét
  az esze vezesse a szívét
14. Ön jobban kedveli az
  előre megszervezett találkozókat, partikat stb.
  nyitott bármikor, bármilyen szórakozásra, amikor csak alkalom adódik
15. Baráti körében
  Ön a legutolsó, aki megtudja, hogy valakivel történt valami
  mindig mindenkivel kapcsolatban jól értesült
16. Az az ötlet, hogy listát készítsen a hétvégén elvégzendő teendőiről,
  tetszik Önnek
  hidegen hagyja
  kifejezetten lehangolja
17. Milyen embert szeretne inkább barátként?
  valakit, aki állandóan új ötletekkel áll elő
  valakit, aki két lábbal áll a földön  
18. Ön inkább sikeres
  a váratlan események kezelésében, a megoldások gyors megtalálásában
  a régi, jól bevált módszerek alkalmazásában
19. Amikor Ön kényelmetlen érdeklődés középpontjába kerül,
  megpróbálja tréfával elütni a dolgot
  megpróbál más tárgyra térni
  napokkal később is azon gondolkodik, mit kellett volna mondania
20. Egy nagy társaságban
  Ön gyakrabban mutat be embereket másoknak
  Önt mutatják be gyakrabban más embereknek
21. Ön inkább
  gyakorlatias ember
  ötletes, szellemes ember
22. Ön rendszerint
  többre értékeli az érzelmeket, mint a logikát
  többre értékeli a logikát, mint az érzelmeket
23. Amikor előre meg van határozva, hogy Önnek egy bizonyos dolgot, egy bizonyos időben csinálnia kell, Ön ezt
  kellemesnek találja, mert ennek megfelelően tervezhet
  kellemetlennek találja, mert kötve érzi magát
24. Önnek
  sok a mondandója, de csak bizonyos embereknek, bizonyos körülmények között
  könnyedén beszél bárkihez, olyan hosszan, amennyire csak szükséges
25. Ha Öntől megkérdeznék egy szombat reggelen, hogy mivel fog telni a napja, Ön
  képes lenne egészen pontosan elmondani
  túl sok dolgot sorolna fel kétszer
  várnia kellene és utánanézni  
26. Amikor szórakozásból olvasgat,
  élvezi, hogy különös vagy eredeti módon magyarázhatja az olvasottakat
  pontosan azt mondja, amit az író mondani akart
27. Ön
  jobban szereti a dolgokat az utolsó pillanatra halasztani
  idegesítőnek találja, ha az utolsó pillanatban kell a dolgait megtenni
28. Amikor Ön egy partin van,
  szereti elősegíteni az események folyását
  hagyja a többieket, hogy a saját módjukon szórakozzanak
29. csinálni
  létrehozni  
30. előnyök
  áldások
31. menetrendszerű
  tervezetlen  
32. feltalál
  épít
33. kritikus
  kritikátlan
34. beszédes
  visszahúzódó
35. ésszerű és
  lenyűgöző
36. óvatos
  bizakodó
37. szisztematikus
  spontán
38. torony
  alap
39. puha
  kemény
40. élénk
  nyugodt
41. gyártás
  tervezés
42. eltűr
  megbocsát
43. rendszeres
  alkalmi
44. elmélet
  gyakorlat
45. együttérzés
  előrelátás
46. beszéd
  írás
47. konkrét
  absztrakt
48. hideg-fejű
  meleg-szívű
49. elhatározás
  ösztönzés
50. jelkép
  jel
51. békebíró
  bíró
52. barátságos
  különálló
53. Ha új emberekkel találkozik, azok
  rögtön tudják, hogy mi érdekli Önt
  csak azután tudják mi érdekli, ha igazán megismerték Önt
54. Ha olyasmit kell csinálnia, amit sok más ember is csinál, melyik mód a vonzóbb Önnek?
  az elfogadott módszer szerint csinálni
  felfedezni egy új, saját módszert
55. Melyik a súlyosabb hiba az Ön számára?
  ellenszenvesnek lenni
  ésszerűtlennek lenni
56. Ön szerint napi rutin szerint cselekedni
  kényelmes útja a dolgok elintézésének
  fájdalmas tevékenység, még akkor is ha szükségszerű
57. Ha házibulin vesz részt,
  néha előfordul, hogy unatkozik
  minden esetben jól szórakozik
58. Amikor elkezd egy nagy projektet, amit a hét folyamán kell befejeznie,
  időt áldoz arra, hogy listát készítsen az elvégzendő dolgokról, és azok sorrendjéről
  fejest ugrik a dolgokba
59. Ön szerint melyik képesség a fontosabb?
  észrevenni a kínálkozó lehetőséget egy helyzet során
  igazodni a tényekhez, ahogy azok adódnak
60. Amikor sok apróságon gondolkodik, amit meg kell tennie, vagy meg kell vennie,
  gyakran elfelejti őket egy sokkal későbbi időpontig
  rendszerint felírja őket, hogy emlékeztesse magát
  mindig pontosan emlékezik mindenre, papír vagy egyéb emlékeztető nélkül is
61. Ön rendszerint
  szabadon kimutatja érzelmeit
  megtartja az érzéseit magának
62. Ön inkább
  támogatja a bevált módszereket, amelyekkel a munkáját jól végzi
  kutatja, hogy mi az, ami még nem tökéletes, és megoldatlan problémákat keres
63. Ön inkább dolgozik olyan ember irányítása alatt, aki
  mindig kedves
  mindig korrekt
64. Amikor begyűrűdzik egy új divathullám,
  Önt nem érdekli különösebben
  Ön az elsők között van, aki kipróbálja az újdonságot
65. Az, hogy időben befejez egy munkát, azon áll, hogy
  elkezdte időben, tehát még marad is ideje a leadás előtt
  az utolsó pillanatokban sokkal gyorsabban képes dolgozni
66. Életstílusában Ön jobban kedveli
  az eredeti dolgokat
  a konvencionális dolgokat
67. (itt több is megjelölhető) A napi munkája során
  élvezi a vészhelyzeteket, amelyeket rövid idő alatt kell megoldani
  utálja az olyan helyzetet, ahol nyomás nehezedik Önre
  rendszerint előre megtervezi a munkáját, emiatt sosem kell „nyomás alatt” dolgoznia
68. Elmondható-e Önről, hogy
  jobban képes lelkesedni a dolgaiért, mint az átlag
  kevésbé jön izgalomba a dolgai miatt, mint az átlag
69. Ön szerint melyik a dicséretesebb,
  ha valakinek józan esze van
  ha valakinek látomása, ötletei vannak
70. Ön szerint melyik a nagyobb hiba,
  ha valakiben nincs elég melegség
  ha valaki túl sok melegséget mutat
71. Amikor különleges munkája akad,
  óvatosan megszervezi, mielőtt nekikezd
  aközben találja ki, mi a szükséges, miközben csinálja  
72. Ön
  nehezen értesül a dolgokról
  könnyen értesül a dolgokról
73. Napjának a megszokott rutin szerint zajló részét Ön
  nyugalmasnak találja
  unalmasnak találja  
74. elfogad[/b]
  változtat
75. gondolkodik
  érez
76. pontos
  ráérős
77. elmélet
  bizonyosság
78. egyetért
  megvitat
79. házibuli
  színház
80. ismert
  ismeretlen
81. meggyőző
  megható
82. állandó
  változó
83. képletesen
  szó szerint
84. szelíd
  erélyes
85. szívélyes
  csendes
86. tények
  ötletek
87. elszánt
  hűséges
88. rendszerető
  kényelmes
89. képzelgő
  tárgyilagos
90. szimpatizál
  analizál
91. állítás
  fogalom
92. igazság
  kegyelem
93. óvatos
  gyors
94. ki
  mi

   Nagyon hamar megválaszoltam a kérdéseket, és igazán úgy éreztem, hogy nem csaltam sehol. Őszintén vallottam magamról. De nem érdekelt többé, ugyanis bűbájtan következett ez után, és nekem még le kellett másolnom valakiről a leckémet. Mika lapja felé sandítottam, és a jelek szerint már ő is elkészült, de még olvasgatta és olykor-olykor belejavított a tesztjébe. Nonszensz, amikor minden perc számít!
   - Mit piszmogsz még azon? – böködtem meg a pennám puha végével Mika orra hegyét, hogy kissé megsürgessem.  
   - Csak gondoltam, átnézem…
   - Az ég szerelmére, Mika, ez nem egy dolgozat. Zooék már kint várnak. Na add csak ide – összeszedtem a lapjainkat és gyorsan kivittem azokat a tanári asztalhoz. Mr Dobrev ott várakozott türelmesen, bár nem szóltunk egymáshoz, bizalmatlan pillantással hagytam nála a kérdőíveket. Nem tartom jó ötletnek ezt a hirtelen kitárulkozást. Hiszen mi mit tudhatunk erről a sehonnai fickóról? Ott a csodálatos, ám homály fedte történet az ikertestvérével, aki szintén itt tanít. Miért kellene megbízom benne? Mert azt mondta? Ugyan.
   Ezt mindenképp kielemezzük majd a többiekkel. Feljegyeztem fejben a dolgot, aztán megragadtam Mika összetintázott kezét, és kisiettünk a folyosóra.