Roxfort RPG

Egy tanterem, mely ugyanolyan, mint az összes többi, tele padokkal és egy tanári asztallal.
A helyiség végében egy kopott tábla található. A falakon különféle varázsláshoz kapcsolódó képek lógnak.

¤ Sam ¤

Nem tudom, hogy mi oknál fogva, vagy mi szándékom volt azzal, hogy az éjszaka folyamán kijövök a klubhelyiségből. Már kigondolni sem tudtam. Mindenesetre, mire észre vettem magam, már a folyosókon sétáltam. Lépteim lassúak voltak, mintha először járnék ezen a helyen, és csak egy felfedezést szeretnék tenni. Vagy mintha már utoljára látnám, és nem létezne másnap, s búcsút akarok venni a falaktól, a képektől, a padlózattól, mindentől, ami a Roxforthoz kapcsolódik. Zsebre dugott kezekkel sétáltam, mintha egyáltalán nem érdekelne az, ha egy tanárral való beszélgetés folytán is a zsebemben maradna a kezem... márpedig illő lenne olyankor kivenni onnan. De most, hogy itt tartok, s ráadásul valamennyire el is fáradtam, nem szándékozom teljesíteni a szabályokat, s az elvárásokat. Ebben a helyzetben valószínűleg megszegnék pár szabályt, de azzal a saját hírnevemet mocskolnám be, és a Griffendélét is. Ezt pedig nem akarom. Mindenesetre sietősebb lettem, s gyorsabban szedtem a lábaimat, mintha csak tudnám, hogy hova akarok menni, vagy hogy hol fogok kikötni. Elhaladtam egy ajtó mellett, s csak későn vettem ezt észre.
Persze, mikor ezt már tudtam, megálltam, s lassan hátratolattam, majd újra megálltam, s szembefordultam az ajtóval. Haboztam, hogy benyissak, vagy hogy egyáltalán a kilincshez érjek, de gondoltam, ebből talán nem lehet semmi baj sem. Így hát a kísértés végül nyert, s kezem lassan mozdítottam, s lenyomtam a kilincset, ami egy halk kattanással jelezte, hogy kinyitódott, s bejutást nyerhettem ebbe a terembe.
Körülnéztem. Valóban az a hely volt, amire számítottam, egy üres, régi terem. Nem zártam be magam mögött az ajtót, résnyire hagytam kinyitva, mintha tudnám előre, hogy mi fog történni. Ha jövőbelátó lennék, akkor meg is tudnám jósolni, és eleve be nem mennék rossz helyekre. Ha pedig jók történnének, persze, hogy ott teremnék azonnal! Persze az ajtó nyitva hagyása már csak annak köszönhető, hogy elfelejtettem, vagy valami olyasmi.
Újra körbenéztem, hely után kutatva, végül hátul kinéztem magamnak egy padot, s egy széket, leporoltam, hogy azért én ne legyen olyan, majd leültem. Kényelmesen elhelyezkedtem, hátra is dőltem. Viszont később meguntam ezt a pozíciót, s unottan a padra támaszkodtam a könyökömmel.
Sóhajtottam. Mintha csodára várnék, komolyan...

> Raquel <

*Talán csak a horkolós szobatárs, talán csak a függöny résein beszűrődő telihold idegesítő fénysugara, vagy talán csak egy különös éjjel, ami Samuel számára valami egészen mást tartogat. Pár ok, amiért Sam egyszerűen képtelen volt lehunyni a szemeit.
Átfordult a jobb oldaláról a balra. Most már legalább a Hold nem világított a szemébe. A szomszéd ágyból azonban egyre tisztábban jutottak el hozzá a hangok. Agyát másodpercenként zsibbasztotta szobatársából feltörő horkolás.
Végül megelégelte a dolgot, lerúgta magáról a takaróját, majd felült az ágyában. Egy szál póló, és alsónadrág volt az öltözéke. Így aludt, nem zavart senkit. Azonban takaró nélkül egyből libabőrös lett a hűvös levegőn. Kibújt az ágyból, ládája tetejéről lekapta farmernadrágját, majd egy szempillantás alatt beleugrott, akárcsak a Converse csukájába. Egyszínű, fehér pólóját nem cserélte le. Amúgy is szerette azt a pólót, ugyanis vékony anyagú volt, és izmosabbnak tűntette fel viselőjét, mint amilyen.
Nem törődött vele, hogy felveri-e szobatársait, egyszerűen kisétált a szobából, egyenesen le a lépcsőn. Azonban az utolsó lépcsőfokoknál megtorpant. Egy ismerős alakot látott eltűnni a portrélyuk túloldalán. A klubhelységben álló óra felé sandított. Éjfél elmúlt már. Vajon hová tarthat az a lány?
Gondolkozás nélkül utána indult. Kimászott a portrélyukon, a Dáma szemrehányóan szólt utána valamit, ami azonban elmosódott zajként jutott csak el a fülébe, ugyanis futásnak eredt. Szinte érezte az utat, tudta merre kell mennie. Két folyosót szelt át, és akkor meglátta a sarkon eltűnő női sziluettet.
Megszaporázta lépteit, azonban ügyelt rá, hogy ne nagyon verjen zajt. Egy Frics vagy egy Hóborc nem éppen az a társaság, amiről álmodozott. Mindenesetre semmi jel nem mutatkozott rá, hogy bármelyikük is igényt tartana Sam társaságára.
Befordult az utolsó sarkon is, azonban akkor kihűltek a nyomok. Csupán egy résnyire hagyott ajtó, ennyi maradt reménysugárnak számára. Kezével beljebb lökte az ajtót, majd belépett a kihalt terembe.
Sötétség… Kis híján nekiütközött egy padnak. A szeme nem szokott hozzá a korom sötéthez, hiszen a folyosón legalább a Hold olykor-olykor bevilágított, vagy éppenséggel egy elfelejtett fáklya vagy mécses jelezte, a kastélyban igenis van élet.
Most azonban tehetetlen. És mintha megmozdult volna valami a szoba sarkában. Ösztönösen nyúlt varázspálcája után, azonban azt az éjjeliszekrényén hagyta. Teljesen fegyvertelenül állt hát esetleges társasága előtt. Csupán egy utolsó remény, egy teljesen abszurd, de még is oly valóságosnak hitt dolog…
Egy kérdés…*
- Raquel?

¤ Sam ¤

Egyre inkább kezdtem azt érezni, hogy fáradok, és már nem bírom magam tovább tartani. Sürgősen kellett valamit tennem, hogy itt el ne aludjak... de tudtam, hogy az úgyse menne, mert nem áll rendelkezésemre olyan tárgy, amin szívesen elaludnék... a pad és a szék nem túl kényelmes. Viszont már nem tartottam tovább a fejem, hanem teljesen felraktam a kezeimet, majd ráhajoltam a karomra.
Gondolatokat kezdtem el termelni a fejemben, hogy azért valamivel próbáljam elhessegetni az álmosságot... azért a biztonság kedvéért, mert mégsem szeretném itt végezni az éjszaka. És egyáltalán miért is van az, hogy nem tudok aludni? Pusztán ezek a gondolatok, amik foglalkoztatnak. Hogy úgy érzem, fáradt vagyok, közben mégsem tudok elaludni. Maga a fáradtság gondolata... és olyan gondolatok, amiket nem tudok megfejteni, s már csak rejtélyek maradnak számomra. Amolyan szimbolikus képek...
Viszont lépéseket hallottam, s félelem járta át a testem, hogy ki is lehet... reméltem, hogy nem olyas valaki, aki megbüntetne amiatt, hogy itt kóborlok este, és nem ott vagyok, ahol eredetileg kellene lennem. De amint meghallottam az ajtó nyikorgását, már nem féltem annyira, mint előtte. Valahogy éreztem, hogy nem kell ezáltal rosszra számítanom, mert ha valaki le akart volna buktatni, akkor már rég megtehette volna. Például megszünteti ezt a 'vámpírlétet', és fényt hoz az életünkbe. Ehelyett egy ismerős hangot hallottam, amire fel is kaptam a fejem. Hogy Sam itt lenne? Az kizárt. Követett volna? Nem válaszoltam, csak felálltam a székből, feledve minden gondolatot, és az álmosságot is. Lassan felé sétáltam, már ha láttam is volna valamit, de ez azt hiszem, ment is a magam módján. Végül mikor úgy éreztem, hogy már elég közel vagyok hozzá, nyúltam a pálcámért, hogy egy kis fényt hozzak a terembe. Ez meg is történt, és lám: valóban Sam állt előttem. Zavarban voltam, mert úgy éreztem, magyarázkodnom kell.
- Alva jártam volna? - magyarázkodás helyett csak feltettem egy kérdést, mintha tőle kérdeztem volna meg olyan ártatlanul, közben csak magamnak tettem fel. De ez lehetetlen, mert nem vagyok alvajáró, és egyébként is, ha az lennék, szerintem nem vetemednék arra, hogy eddig kijöjjek.
- Te követtél? - viszont ezt a kérdést egy megdöbbent arc követte. Csak úgy hirtelen jött, felmerült bennem. Lehet, hogy ő sem tudott aludni?

Így Novemberben nem nagyon csodálkozom, hogy nem tüzes napsugarak melegségére a bőrömön ébredek. Helyette mi van? Hófödte Roxforti táj, kint a kastély falain kívül hideg. Ez a látvány tárul szemeim elé, amikor kikászálódva az ágyamból kinézek a hollóhát másodéves leányhálójának egyik ablakán. Ez is az egyik megrögzött szokásom. Hogy kinézek az ablakon reggelente a tájra. Mosolyogva figyelem, ahogy a világ újra életre kel. A Roxfort udvara és folyosói megtelnek diákokkal, vagy így hétvégén lemennek a faluba a Három Seprűbe inni egy vajsört, vagy randiznak. Tini körökben ez úgy tűnik nagyon trendi. Jó kedvem van. Miért is ne lenne jó kedvem? Hisz egy hónap múlva hazautazhatunk téli szünetre. Milyen jó is lesz. Újra a Plum Pudding illatára ébredni karácsony reggel. Szinte érzem az illatát. Szinte látom magam előtt, ahogy négyesben meghitten ünnepeljük a Karácsonyt, természetesen hagyományos Ír kajával. Mivel törzsgyökeres Írek vagyunk. Noha a családom már nem az ami régen. Anyám azért igyekszik fenntartani a látszatot. Az a gondolat vigasztal mindössze, hogy a szüleim még mindig odavannak egymásért. Bele is halnék, ha elválnának. Már csak a családom, és Fergie maradtak Nekem. Ebben a rohadt világban. Ebben az undorító világban. Még jó, hogy a jó kedvemet nem tudják elvenni a halálfalók a suliban. Én csak mosolygok a világra, pedig belül szomorkodom. Mikor lesz már vége? Mikor? Egyáltalán vége lesz valaha? Mindegy is. Nem foglalkozom a varázsvilág háborújával. Egy farmernadrágot öltök magamra a szemem színéhez passzoló kék pulcsival. Talárt most nem húzok, mivel hétvége van. Ha nincs tanítás talán elnézőbbek. Úgy gondoltam bűbájtant gyakorlok egy kicsit, hogy otthon már ne kelljen a téli szünetben. Legalábbis ne végig. Még Hollóháti Hedvig "gyermeke" is pihenhet néha napján. Nem? Dehogynem.
Az apró cipellőim ütemesen koppannak a folyosók régi kövein. Egy elhagyatott termet keresek, ahol tudok gyakorolni. Nem sokat kell rónom a folyosót, amíg rá találok a megfelelőre. Alohomora igével kinyitom a nehéz fából készült ajtót. Nehezen befelé támasztom, hogy rés nyíljon rajta, amin beférkőzhetek a terembe. A teremben kissé gyér fényviszonyok uralkodnak, de a látási viszonyok megfelelőek. Vidáman lehuppanok egy padba könyveimet magam mellé teszem. Lucy-t és Danyt, a törpegolymókokat pedig  magam elé az asztalra. Békések szerencsére, nem mocorognak összevissza. Pálcámat előveszem, majd találomra fellapozom a Varázslástan alapfokon II.-t. Egy varázsigére bökök mutatóujjammal.

-Vingardium Leviosa!

-Mormolom el a varázsigét, mire Dan, az egyik törpicsek elkezd lebegni a fejem felett. Pár percig így lebegtetem, majd amikor már nem koncentrálok a varázslatra a bűbáj megszűnik, Dan a gravitáció hatására pedig zuhanni kezd. Szerencsére kitartott kenyerembe pottyan az apróság. Nem a földön landol. Jót kacagok a rémült kis állatka láttám, majd gyengéden megsimogatom a tetején.

 És eljő a nagy idő, mikor az ember elér egy olyan pontot életében, mikor komolyságot megkövetelő, hibát nem tűrő képpel kell felébrednie, és kikelnie ágyából, hogy aztán minden bűnét lerója, és új életet kezdhessen... Elnézést, rossz kazetta. Szóval Bam éppen egyik lépcsőről a másikra ugrálva, próbál úgy tenni, mintha még mindig négy kerék lenne lába alatt, ahogyan még előző évben volt vele. Minél nagyobbakat ugrik, már-már félő nyakát fogja törni, de nem zavartatja magát, csak élvezi képzeletbeli trükközéseit. A varázslépcsők persze próbálják érkezéseit kijátszani, hogy a lehető leghamarabb zuhanjon már egy hatalmasat, hogy nyakát tényleg kitörje és végre egy félvérrel kevesebb lenne, de szerencsére Bam még időben visszakapaszkodik rájuk, ha netán egy ugrását elvétené... Egy darabig.
 És eljő az idő... Jó nem lesz felvezetés, eljött, hogy bizony hatalmasat puffan a földön, ahol végül káromkodva vakarja össze magát, hogy aztán a lépcsőknek is elmondhassa a legprózaibb formában, hogy a kitalálójuk, tervezőjük és édes anyukájuk milyen munkával is foglalatoskodnak, vagy éppen hogyan is néznek ki. De hiába, érzéketlenek ezek. Nem is válaszolnak, sőt még felé sem fordulnak, csak lomhán mozognak minden felé... Így be kell látni, még ha nem is teljesen, de Bamet legyőzték.
 Fújtatva indul el az egyik folyosón, már-már azon gondolkozik, hogy újra megpróbálkozik ennek a kócerájnak a leégetésével, mikor...
- Vingardium Leviosa!
Hallatszik az egyik teremből, egy kedves hang. Nem ismerős, mégis az... Érdekes párosítás, de megeshet az emberrel. Lassan az ajtóhoz lép, aminek a résén be is kukkant. Valami szőrös izé repked mindenfelé. Valami neve is van annak a csodabigyónak, de hát kinek marad meg egy szakszó a fejében?
Hamarosan zuhan is a lény, amire Bam szinte beront a terembe, és egyre csak néz. Szobrászokat megihlető értetlenség fejeződik ki arcán, ami olyan szinten ostobára festi képét, mintha egy műveletlen ba... Jó, az is, a maga módján.
- Opám! Mik ezek a szőrizék? - Természetesen köszönést el is felejti, és már rohan is, hogy markába kaphassa az asztalon maradt másik törpegolymót. Kicsit megszorongatja és egyre csak forgatja kezében, úgy méregetve, mintha valami műtárgyat talált volna.
- Na várjá'! Én erről a micsodaszőrgombolyagról hallottam, asszem zenél is nem?
És vadul rázogatni kezdi szegény lényt, hogy azt a bizonyos zenélést kihúzza belőle... Igen, Bam bemutatkozott...

Ijedségtől remegő kék íriszekkel kémlelem Dany-t, hogy vajon nem esett e baja az Én ügyetlenségem közepette. Miután végigmustráltam a parányi lényt elégedetten látom, hogy nem. Szerencsére nem esett nagy baja az ijedségen kívül. Azért a kezem ügyében tartom, hátha megnyugszik tőle. Épp fellapoznám a könyvemet egy másik varázslatnál, amikor valaki valósággal berobban a terembe. Kezdetben csak a nehéz fa ajtó csattanására leszek figyelmes, majd tekintetemmel végigmérem, ki a csuda is az. Egy hórihorgas, kusza, göndör hajú srác az. Bizonyára felsőbb éves. Nem olyan nehéz ezt kitalálni. Mivel bazi magas, csak is felsős lehet.

Már válaszolnék kérdésére, amikor szorongatni, rázni kezdi Lucyt kikerekednek a szemeim, és csodálkozva nézek Rá. Nem túlságosan zavar éppenséggel, amit csinál. Az érdeklődés egyik formáját tanúsítja bizonyára egyedi módon. A maga módján. De amikor megelégelem, hogy szerencsétlen Lucyt szorongatja felállok a padtól, és a golymók után nyúlok. Mosolyogva. Az azonban annyira megijedt az iménti eset hatására, hogy nagy nehezen kiszabadítja magát a kezek közül, és a fiú pulóverének újába fészkeli magát.

-Vigyázz! Még a végén kinyírod Nekem. Aztán meg Anyám fog engem, amiért még a háziállatomra sem tudok vigyázni.- Kissé szúrós tekintettel nézek a fiúra, noha nem vagyok egy goromba valaki, csak épp meg van az a rossz tulajdonságom, hogy nem éppen kedvelem, ha a dolgaimat macerálják. Nah jó. Talán kissé barátságtalannak tűntem. Ideje visszafordítanom az elsőre talán nem épp kellemes benyomást.

-Törpegolymóknak hívják. És igen, néha dúdol, de nem mindig. Általában csak karácsonykor.

Válaszolok kérdéseire kedves hangnemben, mosolyogva. Majd visszaülök a padba, és fellapozom a könyvet egy újabb varázslat után kutatva. Hátha találok valamit, ami hatására Lucy hajlandó lesz kimászni a srác pulcsijának az ujjából.

Egyre csak nézegeti és rázogatja a szőrbigyót, ami csak nem akar énekelni. Sőt mintha reakciót se nagyon szülne a kis lény. Netán megdöglött volna? Egyáltalán él ez? Vagy csak akkor él, mikor énekel? De az előbb látta mozogni!
Hamarosan a lány is reagál gaz tettére, mi lám, nem azt mutatja, hogy éppen már szebb vidékekre költözött kis kedvence. A fiú, mintha lelassították volna, úgy hagyja abba a rázogatást, és értetlen arccal szorongatja tovább a kis lényt, nem foglalkozva azzal, hogy az a szegény nem nyer szabad utat.
- Szóval ez háziállatnak minősíthető? Nem t’om, én mindig úgy képzeltem a háziszörnyeket, hogy azok kutya vagy macsek félék. De ez... – Nagy gondolkozása közepette természetesen a lány mondatainak további részei is kezdenek értelmet nyerni, amire ördögi mosoly húzódik ábrázatára.
- Háh! A muterok már csak ilyenek, mindig keresnek okot, hogy letéphessék az ember fejét! Bár, ha elmondod neki, hogy én murdeltem meg a kis golyódat, akkor... Ugye nem mondod el neki? Tagadni fogom!
Persze a mosolya még mindig megmaradt, így láthatja rajta a másik, hogy nincs oka aggódni, szívesen elviszi a balhét, hogyha úgy adódik, de hát, miért is ne mondja az ellenkezőjét? Jó dolog megijeszteni a másikat, főleg, hogyha az egy ilyen törékeny lánykának tűnik.

Viszont a kis lény tovább már nem bírja a szorításában, ezért Bam meg is próbálja idejében a hollóhátas felé nyújtani. Elvégre, nem áll szándékában sem megölni, sem eltulajdonítani szőrös kis kedvencét. Ám, szerencsétlenségére úgy tűnik, ez a valami inkább maradna nála. Ahogy beszökik ingujjába a fiú azonnal furcsa táncba kezd, és igyekszik kirázogatni az agyában már mindenféle trágár jelzőkkel illetett lényt.
- Törpegolymó?! És énekel?! Hát azt hiszem... ÁÁÁÁ!!!
Próbál utánakapni, de amint keze már a golymó helye felé ér, az már újra más helyen csikizi a fiút.
- Az’ hiszem ez karácsonykor a hónaljamról fog neked ódákat zengeni!
És a táncmozdulatait egyre csak folytatja, hol ide, hol oda kapva. Ugyan, arra hogyan is gondolna, hogyha netán nyugton maradna, akkor könnyebben szabad utat nyerne a kis szőrcsomó? Vagy éppen Summer tudna neki segíteni, ha csak egy percre is megállna? De nem, Bam csak forog, kapkod magán, egyre csak eredménytelenül.
- Figyu! Ha ez a izé nem jön ki belőlem... Wááá! De rögvest, esküszöm büntetésből betuszkolom a gatyámba!

Majd további tánc, és hangos nevetés... Igen, elég kínos a helyzet már ahhoz, hogy Dennis nevetni kezdjen saját magán, és ne kelljen attól tartani, hogy netán a golymót tényleg meg fogja büntetni.
- Próbáld meg Invitóval! Csak le ne szakadjon rólam a’ ingem!

 Még mindig össze-vissza mászkál az a furcsa izé Bam minden porcikáját megvizsgálva. Komolyan, valaki szereti ezeket a lényeket? Annyira lányosak! Mondjuk igen, most is éppen egy lánnyal van egy szobában, de megnézné vajon melyik fiúnak van ilyenje még. Lenne hozzá egy-két kellemes szava. Meg kérdése is...
- Áh! Bevallok mindent, csak másszon már le rólam!
Kiabálja végül el magát, amire kedves gazdája végre el is mondja a megfelelő varázsigét. Bár kérdés, hogy erre lépett-e. Egyáltalán, miért tétovázott eddig? Ennyire jót szórakozott volna Bamen? Hm... Úgy tűnik, a kedves külső valami teljesen mást takar legbelül. Kezd izgalmasabbá válni ez a helyzet.

Ahogy a golyó, gomó... Szóval az izé az asztalon landol, Dennis végre elkezdheti ruháját igazgatni. Szépen letáncolta magáról még nadrágját is, amit való igaz, eddig sem húzott fel túlzottan, de most már még jobban lecsúszott rajta. Kissé hanyagul nyúl a lány keze után, de lelkes mosolya elárulja, hogy nem bunkóságról van szó. Vagyis, pontosan arról, de nem rossz akarásból. Egyszerűen, csak neveletlen, ugyanis, neki nem mutatta meg anyukája, hogyan is illik ilyenkor. Apja pedig? A legszabadabb szellemű Salvation.
- Háhá! Látom téged is megkínoztak szüleid nevekkel! Nos akkor, ha má' te is, akkor én is, Dennis Iago Jordan Salvation személyesen. - hangos kacaj - De szólíts csak Bamnek. Asszem, az könnyebben megjegyezhető, mint ez a néváradatom. Sunny.
Természetesen a nem maradhat el, hogy a lány nevét megismételje. A végén még elfelejtené, ahogy nagyon gyakran teszi a nevekkel. Arcot megjegyez, meg persze emlékek, minden. De a nevek... Nem neki találták ki ezt.
Egy szék után nyúl, amit fordítva húz a lány elé és hanyagul dobja le magát, hogy a támlájára támaszkodva, fejét éppen hogy megemelve nézhessen fel Sunnyra.
- Sz'all Summer. Nem t'om te hogy vagy vele, de én imádom a nyarat. Alig várom már, hogy vége legyen a sulinak, és belevethessem magam újra  a nyárba, és többet ide vissza se jöjjek. Sőt! Szerintem az egész varázslós izét magam mögött hagyom.
Hirtelen megrázza fejét, és egy homlokra csapással igyekszik magát kicsit helyre biccenteni. Sokat beszél. Mostanában megtörténik vele, hogy csak úgy belekezd, aztán se vége se eleje mondanivalójának. Biztos a gördeszkájának hiánya teszi.
- Ne haragudj, sokat jártatom a számat. Neked milyen terveid vannak?
Talán ne is olyan rossz, hogy sokat pofázik...

 Bár érdeklődve figyeli a lány minden szavát, sajnos nem sikerül észrevennie, azt a bizonyos kis "vágást" mit ejt rajta akaratlanul is. Pedig, rendes gyerek, annak ellenére, hogy kissé tróger, nagyon szívesen bocsánatot kérne, talán még addig hanyagolná is, rövidítéseit és kissé alpári kiejtését.
 De nagyon úgy tűnik, a másik már jártass, hogyan is rejtse el ezeket a külső szemek elől. Főleg az olyanoktól, mint most számára, Bam. Avagy az idegenektől. Főleg, hogy a fiú nem valami jó megfigyelő apró jelek terén, minek talán még kárát fogja látni egyszer. Vagy csak boldog és együgyü élete lesz.
- Varázsolni...
Kicsit elgondolkozik a kérdésen, és igyekszik összeszedni gondolatait. Elvégre, szereti ezt a képességét, igencsak közel áll hozzá. Jól elszórakozik vele ha olyan van, és élvezi, hogy másabb, mint azok a muglik akik kint mászkálnak az utcákon... Igen, ez határozottan jó, főleg, hogy mugli barátainak így gyakran tud fejtörést okozni, hogy hogyan tűnt el olyan hamar, vagy éppen, hogyan sikerült már megint valamit gyújtó nélkül lángra lobbantania.
 Ám szerencséjére, ők is olyanok, mint jómaga... Nem valami kíváncsiak. Egy vállveregetés, és nem buktatják le a "bűvészt".
- Nos ebben nem vagyok biztos, lehet még varázsolgatni fogok. Egy két abraka-dabra ide-oda azért eléggé meg tudja könnyíteni az életem. Meg sok mugliizéhez nem is annyira értek, pedig köztük nőttem fel.
Elmosolyodik és egyre csak a számítógépekre gondol... Atya ég, mennyire is röhögtek rajta, hogy képtelen megtanulni, még bekapcsolni is...
- Há' hallod! Beszélek itt minden hülyeséget! Hogyne varázsolnék már! Csak sz'tem kivonulok kissé ebből a varázscuccbó'... Am' is félvérként, most az egész varázslótársadalomnak én vagyok a mocsok a körme alatt. Főleg a családomnak! Hah!
lassan mosoly húzódik arcára, és hirtelen mintha elveszne kicsit agyában. Szeme csillogásából látszik, hogy valami szörnyen szórakoztató emléket találhatott magának... Bár nem tudja, lánnyal illik ilyet megosztani? Lehet nem kéne, meg hát... Jóval fiatalabbnak tűnik tőle Sunny, és nem lenne jó, hogyha egy "brutális őrült"-ként szerepelne a fejében, hogyha netán Bam szóba jön... Egye fene. Amúgy sem százas figura.
- Fel is gyújtottam egyik unokatesómat, me' ott pattogott nekem, hogy én micsoda tisztátalan alantas lény vagyok, mert félvérként születtem! Há' nehogy má' nekem dumáljon, csak mert ő arany... Izé! Há' pálca nélkül képes lettem volna kettétörni!

Clyde

 Szürke, mélabús tekintet, mintha egy szomorú kiskutya ücsörögne a keleti szárny egyik, magára hagyott termében. Egy jól megtermett kiskutya, kit olyan fájdalom ért, amit nem tud elviselni. Tudni illik, itt a kastélyban ha valaki mond valamit, az két pillanaton belül szárnya kap, és így futótűz gyorsaságával alakulnak ki a pletykák. Egy ilyen Ravent is elérte. Általában tud a legtöbb szárnyra kapott érdekességről, butaságról, ám az utóbbi olyan mélyen érintette, hogy eddig a percig nem sikerült feldolgozni.
 Kék szeme veszettül csillog, ahogy az ablak párkányán ücsörögve kémleli a késő délutáni naplementét, minek köszönhetően vörösen, lilán villódzik az égbolt alja. Néhány madár halkan csivitel a faágakon, de ezen kívül semmi más zaj nem veri fel a kastély és annak közvetlen környezetét. Egyedül csak a Griffendéles fiú feszültségét lehet érezni, ami már az ajtón belépve feltűnik az embernek.
 Még mindig hallja a fejében a meglepett lányok hangját, a fiúk mély, dörmögő nevetését és elismerő hümmögését, mikor az egyik folyosón végighaladva becsempészte magát a pletyka a fülébe, majd égett bele az agyába. Többen részvétet nyilvánítva nézett rá a fiúra, de akadtak olyanok is, kik csak puszta sajnálatot mutattak. Viszont a legtöbben inkább csak megrándították a vállukat és sóhajtva indultak tovább. Már-már olyan érzése van, mintha minden és mindenki ellene játszana, főleg két azon személy, akik a világon a legfontosabbak számára. Marietta és Clyde. A lány, kit kiskora óta szeret és a srác, aki legnagyobb magányában, szomorúságában felnyalábolta a kétségbeesés padlójáról. Rengeteget köszönhet az ércelődős srácnak, kit a barátjának nevezhet.
Vagy csak nevezhetett?
 Nem érti, hogy mit tett, amiért a másik így akart neki keresztbe tenni. Jelen pillanatban ez foglalkoztatja a leginkább. Persze nehezen tudja elviselni a gondolatot, hogy pont Marietta volt a másik fél, de egyenlőre a miértekkel van elfoglalva, nem pedig azzal, hogy ki és mi.
 Összetörten koccintja hozzá fejét az ablaküveghez, mellén összekulcsolt karokkal koslatja a végtelent, a lenyugvó nap utolsó sugarait, mintha azoktól várná a választ. Vajon megfogja kapni?   

Raven

Nagy magányomban a folyosókat jártam és egy teniszlabdát dobálgattam, majd visszapattanóból mindig elkaptam azt, közben azon tűnődtem, hogy vajon Raven hol a fr#ncban lehet, és miért nem volt ott a nagyteremnél, mikor megbeszéltük, hogy ott találkozunk és onnan megyünk majd le a faluba, ha már egyszer adnak egy ilyen nyüves lehetőséget, azt ki kell használni alapon. Magamban bosszankodtam is, sőt, azt is elhatároztam, hogy ezért egy alapos fejmosásban részesítem a cimborámat, aki talán az egyetlen ebben a díszpintyekkel tömött rezervátumban, akit a barátomnak nevezhetek, és aki elviseli a gyakori élcelődéseimet. Menet közben néha elkalandoztak a gondolataim, és eszembe jutott Marietta, akit szinte alig ismerek, sőt, mondhatni semmit nem tudok róla. Jó volt vele az az éjszaka, már én sem tudom, hogyan akadtunk egymásba, hisz nem vagyok egy nagy Casanova, nem is szokásom ide-oda hódítgatni. Jó, vannak azért kivételek néha, de tényleg nem jellemző rám az, hogy naponta váltogatnám a csajokat. Őt még sem tudtam hová tenni, bevallom, felkeltette az érdeklődésemet , már csak azzal is, hogy elviselte a gúnyos hozzáállásomat, mikor legelőször váltottunk néhány szót. Még magamnak sem akartam beismerni, de megtetszett nekem az a lány. Miközben folyamatosan ezen agyaltam, elértem egy folyosót, egy kisebb társaság ácsorgott ott, ahogy elvonultam mellettük, össze is súgtak a hátam mögött, de nem értettem, hogy miről beszélnek, ezért csak egy rosszalló pillantást vetettem rájuk, majd tovább haladtam és pattogtattam a labdámat. Már lassan lejártam a talpamat is, ráadásul a cipőm fűzője is kikötődött, ezét megálltam , leraktam a labdát, hogy bekössem a fűzőt. A művelet sikerült, de az épület csekélynek mondható lejtése miatt a labdám elgurult és begurult egy ajtó résén. Beléptem érte, automatikusan lehajoltam, hogy felvegyem, majd csak kiegyenesedésnél vettem észre, hogy a teremben van valaki, méghozzá a cimborám, akire egész délután vártam.
- Raven, most meghalsz! - Szóltam rá hangosan, a labdát eldobtam, én magam pedig odarohantam hozzá és a szokásos ökörködéssel , egyik karommal a nyakát átkarolva húztam felém, másik kezemmel meg összeborzoltam a haját, úgy, ahogy haverok közt szokás, majd még hátba is vertem, csak hogy érezze annak a súlyát, hogy mi történik, ha késik egy lebeszélt időpontról.
- Mi van veled haver? Olyan képet vágsz, mint eszkimó a szétfolyt iglu előtt, baj van haver? - Félre biccentett fejjel kémleltem az arcát, nagyon nem tetszett a szitu, úgy tűnt, tényleg valami komolyabb gondja lehet, csak éppen azt nem tudtam, hogy mi lehet.

Clyde

 Leginkább egy mélabús szamárra emlékezteti az az alak, aki az ablaküvegről pillant vissza rá. Szeme kéksége összeolvad a háttérben megbúvó lila ég aljával, nem lehet kivenni a szivárvány hártyáját, csupán a fekete pupillát és a mellette csillogó, fehér derengést, ami csak a szeme fehérje lehet, mi más? Mély sóhaj szakad fel a torkából, ahogy ismét felcseng a fejében a sok érdeklődő, meglepett, lesajnáló tekintet, mikkel a nap folyamán találkozott. Megfogadta, hogy nem foglalkozik velük, majd tisztázza az érintett személyekkel a helyzetet, de akárhányszor dűlőre jutna lelkiekben, annyiszor villan fel megint benne az a jó néhány sorozatkép, amit azokbana pillanatokban látott. De mind emellett mást is lát. Olyan emlékeket, melyek Mariettához kötik. Az első találkozásuk, mikor egy kókadozó, haldokló facsemete tövében meglátta a lányt. A találkozások, mikor együtt játszadoztak a patak parton, mikor is hol az egyik, hol a másik csúszott bele a hideg, borzongató vízbe. Ám az olyan jelenetek is helyet kapnak a képek között, mikor leguggol egy elhervadt, az ősz utolsó virágszála elé, hogy kis ujjait köré fonja, majd leszakítsa a növényt, hogy azt a lánykának adhassa. Ám ekkor következett be a tragikus vég, mikor az édesanyja meghalt, őt pedig elszakította az apja minden olyan embertől aki mind idáig fontos volt számára. Mariettától, a kereszt szüleitől és a még élő nagyszüleitől. Egyedül csak az apjával tarthatta a kapcsolatot, amihez persze nem sok kedve volt, hisz nehéz együtt élni azzal az emberrel, ki az anyja életét ontotta ki.
 Ám mikor visszament az iskolába, és rájött arra, hogy van még egy ember, aki fontos neki, akit még nem vettek el és nem is tudnak elvenni tőle, talán könnyebb lehet az élete. Még mindig ott lebeg a szemei előtt annak a fiúcskának az arca, aki segített neki, aki a legjobb barátja lett. Azt remélte, hogy Clyde lesz az az ember, aki összekaparja majd őt a kétségbeesés padlójáról, felnyalábolja őt és a helyes útra állítja kiegyensúlyozottságával, testi és lelki erejével. És sikerült is neki. Mind idáig remek barátok voltak, ami mostanra megroggyanni látszik. Persze Raven először hallani akarja Clydetől is a történteket, hisz manapság senki nem bízhat a szárnyra kélt pletykákban. Ám félő, hogy amint meglátja a fiút, elönti a pulykaméreg, aminek nem mindig tud parancsolni, tekintettel arra, hogy nem tud csak kicsit mérges lenni valakire. Ő nem ismeri a kicsit, kevésbé, vagy alig szócskákat, csak a rettentő, nagyon és kibírhatatlanul-t, ami az érzelmeket illeti.
 Mikor az ajtó kinyílik, kihúzza a hátát. Egy ideig nem szándékozik megfordulni, ám megpillantja Clyde alakját az ablaküvegen, majd az is kifejezetten hangosan és "illemtudóan" a tudtára adja, hogy létezik és itt van. Komor tekintettel figyeli a tükörkép arcát, majd ahogy a fiú odaszökkel hozzá, hogy jól ellássa a baját, nem mutatja különösebb jelét annak, hogy szívleli a helyzetet. Egyáltalán nincs ínyére, sőt!
- Azt mondod? Clyde, nem akarsz nekem elmondani valamit, mielőtt bemosnék egy jó nagyot? - teszi fel a kérdést higgadtnak nevezhető hangnemben a szellemes megszólalásra. Nem igen találta szimpatikusnak az eszkimós hasonlatot, de ha nem úgy állnának ahogy, akkor nyilván jót nevetne rajta.
Tekintetében szigor, elkeseredettség és csalódottság ül.

Raven

A vigyorom sem sokáig ül meg ott a képemen, mert Ravennek van olyan kifinomult érzéke a dolgokhoz, hogy mindent elrontson egy semleges, vagy épp mogorva szóval, ha neki ehhez éppen úgy van kedve. El is engedem őt, és egy fél lépést hátrébb teszek, majd összeráncolom a homlokom és a szemeibe pillantok.
- Mégis mit kellene elmondanom? Egyébként is, mi ez a felvett Chuck Norris póz? - Épp oly határozottsággal kérdem, ahogy ő az előbb letromfolt. Szerencsére vagyunk annyira elmélyültek a muglik világában, hogy tudjuk, számukra mit is jelent ez a figura, így valószínűleg Raven is sejti majd, hogy éppen kihez hasonlítom őt jelen pillanatban. Mindig is utáltam, ha valaki előhozakodott az erőcsávó énjével, pláne akkor, ha éppen az én haverom, barátom és engem fenyeget. Azért már álljon meg a világ, így ráförmedni egy barátra! Nekem sem kell ennél több ahhoz, hogy felkapjam a vizet, de tekintettel arra, hogy mégis csak a barátom, próbálom visszafogni az indulataimat.
- Cimbora, minden tiszteletem a tiéd, de nem hiszem, hogy egy súlycsoport lennénk, te is tudod, hogy több palacsintát eszem reggelire és simán legyűrnélek egy bírkózás közben. Nem értem, miért lehetsz rám dühös, vagy miért akarod beverni a képemet, de nem nyúltam hozzá a mogyoró krémes dobozodhoz, ha erről lenne szó. - Védekezően emelem a magasba a kezeimet, végül is, most éppen a védőbeszédemet mondom.
- És a többi cuccodhoz sem nyúltam hozzá, tőled nem lopok, érted?- Felvonom a szemöldökeimet, kicsit még oldalra is biccentem a fejem, hogy lássam, mennyire van képben a gyerek. Nem mondom, hogy ő annyit szívna, mint én, talán életében , ha egyszer szívott füvet, azt is csak azért, mert rávettem, de most még sem tudom, hogy miféle fűfalé főzetektől kergült meg ennyire, hogy engem meg akarna verni.
- Szóval csak higgadj le, és magyarázd el Clyde apádnak, hogy ugyan mi baj nyomja kicsi szívedet. - Még rá is mosolygok, talán a vége kicsit gúnyosra sikeredik, de ezt már megszokhatta tőlem, hisz spanom, barátom, fogadott testvérem, akkor miért ne beszélhetnék vele így? Minden jogom meg van hozzá, úgy hiszem.
- Na? Elmondod, vagy nem? Nézd haver, én is mérges lehetnék rád, hisz már vagy fél órája vártalak a megbeszélt helyen, és nem jöttél. - Kíváncsian figyelem, most már befogom a számat, hogy ő is szóhoz juthasson. Egyébként, nagyobb társaságban inkább ő dumál, én nem vagyok ennyire beszédes, csak vele.

Clyde

 A komor tekintete pillanatok alatt ellágyul, sőt, már-már egy csibészes mosoly jelenik meg a szája szegletében. Nem mindig tudja tartani az erőszakos személyiségét, főleg nem akkor, ha Clydeval van dolga. Legszívesebben már akkor elnevette volna magát, mikor azt vallotta, hogy befog mosni neki egyet. Bár, kitudja... a Star Warsban is Yoda volt a hatásosabb, mikor Dooku gróffal küzdött nem igaz? Pedig mennyivel kisebb az a jószág.
 A jókedve viszont csak akkor tér vissza igazán, mikor erre a másik srác ki is tér. Halk nevetés félét hallat, mire visszatér a gyermeki figura az arckifejezésébe. Jókat mosolyog azon, amiket a másik srác mond, hisz elég befásult vén kecske az, aki ezeken a szavakon ne mosolyodna el még legkomorabb pillanatában sem.
- Ha sok palacsintát eszel, a csodabicepszeid lassacskán elfognak plöttyedni, és olyan hájas leszel, mint azok az idétlenül vigyorgó dolgok... Buddhák vagy mi a francok. - ráncolni kezdi a szemöldökét, ami csupán arra utal, hogy erősen koncentrál arra, hogy jó jelzővel illesse a másikat. Viszont mikor Clyde kitér arra, hogy nem nyúlt hozzá se a mogyorókréméhez, se pedig más cuccához. Ekkor éri a felháborodás, mi túl látványosan mutatkozik meg. Először az a kelletlen vigyor, ami nem épp a kedvességéről elhíresült, majd az egyre inkább vörösödő nyak.
- Igen? Ebbe te teljesen biztos vagy? - teszi fel a kérdést enyhén fújtatva, majd ellöki magát az ablaktól.
- Akkor mondd meg nekem kedves "Clyde apám"! Igaz-e az a pletyka, hogy összebújtál-e egy Marietta nevű lánnyal? Őszinte választ kérek! Tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz! - vigyorog a srácra, majd mély sóhaj kíséretében tesz felé még egy lépést. Legszívesebben a másik nyakába vetné magát, persze nem örömébe. Valahogy úgy tudja elképzelni a jelenetet, mikor egy agresszív nő egy pasi nyakába ugrik, lábával szorongatja a fejét, miközben püföli azt megállás nélkül. Hát, valahogy ők is hasonlóan mutatnának. Legszívesebben jól elnáspángolná, de tekintettel a méretbeli - nem, nem azon méretbeli - különbségekre, nem biztos, hogy komolyan megrendítené Clydet egy esetleges jobb egyenes lehetősége. Inkább csak elmosolyodna és megmutatná, hogy ő mit tud, és kapna szerencsétlen Raven egy akkorát, hogy a szomszéd teremben kötne ki. De remélhetőleg a nagy behemót nem ilyen agresszív. Viszont a Griffendéles akaratlanul is a pálcájáért nyúl, aminek egyenlőre csak helyét szándékozik megállapítani. Használatba még nem akarja venni, majd csak azután, hogy a másik megerősítette a kérdésére a választ.

Raven

Úgy érzem, kezd oldódni a srác, ami jót jelent, de azért remélem, nem esik teljesen szét, Ravent nem vigyori bohócként ismertem meg és nem is szeretném, ha egyszer azzá változna. Tekintetét fürkészem, próbálom kiolvasni abból, hogy most mégis mi a t#k#m járhat a fejében, hisz előbb még be akarta verni a képemet, most meg már egy mosolyt is megejt?
- Heh, haver, csak szeretnéd, csak szeretnéd. Még csak az hiányozna, hogy gömb legyen belőlem. - Én is elvigyorodok, úgy tűnik megy ez nekünk, nekem egyébként sem kellett volna noszogatás, de azt hiszem, a haverra ráfért. Mégis, valami azt súgja, hogy nem ült el a vihar, hisz még mindig nem értem, miért akart az előbb felképelni. Magyarázok én ezerrel, hogy kitaláljam, de ahogy a szavak elhagyják ajkaimat, úgy változik Raven tekintete és mimikája is, most ismét a szemöldökét ráncolja, ezért én újra elveszítem a fonalat. Sőt! A kérdése már egyenesen dühítő, mert én utálom az efféle találgatós játékokat. Vagy elmondja, hogy mi a baja, vagy húzzon a hapci f##ra, és velem ne szórakozzon.
- Biztos hát! Miért csapnálak be? - Meglepődök azon, ahogy felém lép, olyan érzetem támad, mintha egy felbőszült bikával állnék szemben és én lennék a matador. Már csak a szépséges rajongó hölgyek hiányoznak a küzdőtér mellől.
- Mi van?- Következő kérdésére élből egy hátast dobnék, de jobb híján csak értetlen pofát vágok, ingujjaimat feltűröm , és már a tenyerem is kezd zsibbadni egy észhez térítő pofon után.
- Igen, na és? Tudtommal nem vagy a csajom, hogy ilyen dolgok miatt kérdőre vonj. - Még mindig értetlenül figyelem Ravent, kezd olyan érzésem támadni, mintha a srác kicsit megkergült volna. Féltékeny lenne?? Felvonom a szemöldökeimet és próbálom kivenni tekintetéből azt, hogy most épp mire gondolhat, de gőzöm sincs, azt kell mondanom. Annyira elgondolkodtat, hogy még csak azt sem veszem észre, ahogy a pálcáját keresgeti a haver. Nekem eszembe nem jutna rá pálcát tartani, de még csak megverni se. Jó, most hazudok, mert ebben a pillanatban szívesen felképelném őt.
- Ne vigyorogj Raven, mert kezdesz kihozni a sodromból. Ne gyere a hülye találós kérdéseiddel, mond meg, hogy mi bajod van velem és egyáltalán neked mi közöd ahhoz, hogy én mikor milyen csajjal vagyok? - Ennyi volt, nálam is elszakadt a cérna, ebből most már ő mossa ki magát, mielőtt megtalálná az öklöm az arcát. Még ilyet...még ha a csajáról lenne szó, megérteném, de tudtommal nincs neki senkije, sőt, még csak azt sem tudom, hogy tetszene-e neki valaki a suliból. Mindenesetre én nem mozdulok, hiába közelít, felkészültem már lélekben arra, hogy bármi megtörténhet.

Clyde

 Raven ezekben a pillanatokban úgy viselkedik, ahogy az időjárás egy bolondos nyári napon. Egyik pillanatban jókedve van, derűs, mint a kora reggelek mikor a nap hosszú álmából ébredezve mutatja meg újra magát teljesen felöltözve sárga fényébe, ám a következő percben ingerültség, komorság lesz úrrá rajta, mint mikor a hatalmas tűzgömböt eltakarják a baljóslatú, szürke esőfelhők. Clyde jól ismeri a fiút, így tudhatja, hogy milyen mikor ideges. Inkább tűnik zavartnak, mint igazán mérgesnek, hisz olykor kínjában nevetgél, vigyorog, mintha teljesen jó viszonya lenne az illetővel.
 De az átmeneti jókedv pillanatok alatt tovaszáll, és ismét megjelennek a borús fellegek. Szemében agresszió csillog, akárcsak egy megveszett kutyáéban. Ahogy szeme sarkából figyeli, hogy Clyde feltűri ingének ujját, az ő nyakán úgy düllednek ki az erek. Jelen pillanatban még nincs kedve verekedni, talán nem is tudná megütni a másikat, de az érzés már megvan. Tudja, hogy milyen érzés lehet, mikor az ökle csattan az erős arccsonton, amibe mindketten belenyögnének. Clyde nyilván a meglepettség, míg Raven a sajgó ujjai miatt, emellett a bűntudatával is küzdene keményen, hisz nem azért tart barátokat, hogy verekedjen velük.
 Az igen szó hallatán elkerekednek a szemei. Kék íriszei mintha pillanatok alatt telnének meg a világ összes fájdalmával és agressziójával egyszerre. Nyel egy nagyot, minek köszönhetően ádámcsutkája is ugrik egyet, az amúgy is egyre duzzadó erek pedig még nagyobbra nőnek a nyakán. Jelen pillanatban azt latolgatja, hogy mi lenne a legjobb. Ha tényleg behúzna egyet a srácnak, pálcát rántana, vagy jól nekiállna szentségelni. Vagy arra is megvan az esély, hogy a srác érzékeny pontjára tapint rá, arra, amivel könnyen ki lehet hozni a sodrából. De ezzel megint csak magának tenne keresztbe.
 A megállapításra csak forgatni kezdi a szemét, majd leplezve idegességét, egy sóhajt követően megint elvigyorodik.
- Tudod... furcsa, hogy az elmúlt mennyi? Hét év alatt körülbelül teljesen kiismertük egymást, még sem ennek a megállapításnak a jeleit produkálod. - ingatja a fejét kelletlenül, majd idegesen beletúr a hajába miután ismét elvigyorodik immáron kínjában.
- Clyde.... mennyit ittál az este? - teszi fel a kérdést lenézően, majd megfáradtan visszazuhan a párkányra.
- Nem emlékszel arra, mikor elsős koromban meséltem neked egy kislányról? Mindig őt emlegettem, majd másodikban is és harmadikban is egy darabig.... utána is esett szó róla párszor, de már nem úgy, mint egy kislányról, aki a barátom lett, hanem úgy, hogy az apám elszakított tőle! Emlékszel? - teszi fel a kérdést, majd felpillant a srácra.
- Majd... mikor is? Kb egy éve említettem, hogy ismét megjelent a lány. Bizalmatlan volt velem szembe, nem ismert fel, csak hosszú napok elteltével... te mondogattad haver, hogy ne adjam fel! Vagy már erre se emlékszel? Végül pár hónap múlva mondtam, hogy kezdett egyre közelebb kerülni hozzám, és bár még mindig voltak és vannak is kétségei, de már nem "retteg" úgy tőlem... Na és, hogy hívják ezt a lányt? Ki az a lány, aki az életem egyik meghatározó alakja volt? És ki az, akivel te szórakoztál? - teszi fel ismét a találós kérdéseket csak azért, hogy a másik válaszolja meg őket, és egy kicsit idegesítse is, hisz mint már tudjuk, az utál találgatni. Keze többször ökölbe szorul, miközben várja a választ, de még nincs itt az ideje, hogy használja is őket.

Raven

A türelmem véges, követelem is, hogy mondja már el végre, mégis mi a gondja velem, miért viselkedik ennyire furcsán, gúnyosan. Ez először is rám vall, nem pedig rá, ezért sem értem, hogy mi üthetett belé, amiért szöges ellentéte eddigi önmagának.
- Gyerünk, bökd ki nekem, hogy mi nyomja a csőröd, ne tegyünk fölösleges köröket. - Kezeimet összefonom a mellkasom előtt, kicsit oldalra döntöm a fejemet és kíváncsian figyelek rá, próbálom megőrizni a nyugalmamat, mert komolyan kezd rossz lenni a hangulatom, az pedig sosem vezet jóra. Végre cimborám belekezd, de mindaz, amit összehord, arra még a homlokomat is összeráncolom. Milyen kislányról vaker ez nekem? Első? Merlinre, hová ugrunk vissza, mi van??? Arckifejezésem nem éppen arról árulkodik, mint aki tudná, hogy miről is van szó, de próbálom visszafogni a kitörni készülő bunkóságomat és végig hallgatom őt. R#hadtul nem tetszenek egyes szavai, bizonyos kérdései és megjegyzései, sőt az a stílus sem, amit használ. Ha nem lenne a barátom, már rég laposra vertem volna, amiért így provokál.
- Emlékszem rá, de mindig csak úgy meséltél róla, mint valami ábrándozásról és soha sem mutattad be nekem, melyik az a csaj! - Lassan kezdem úgy érezni, mintha egy vallató cellában lennék és a lámpát a képembe nyomnák, ami nagyon dühítő.
- Mariettának, de mégis ennek mi köze ahhoz, hogy én kivel voltam ? - Ráncolom a homlokom, majd lassacskán rájövök, hogy talán ő lehet az a lány, akiről a cimborám mesélt? Nem, az lehetetlen, biztosan ezer ilyen nevű lány rohangál a suliban, nem hiszem el, hogy ugyanarról beszélnénk.
- Állj le cimbora! Egy név semmit sem jelent, ezer másik Marietta rohangál a suliban. Egyébként sem szórakoztam azzal a csajjal, ő is épp úgy akarta, ahogy én , és van benne valami, ami megfogott. Ezt akartam neked elmesélni délután, ha lettél volna olyan jó arc, és ott vársz a megbeszélt helyen. - Felelem homlokomat ráncolva, én még mindig nem gondolom úgy, hogy mi ugyanarról a lányról beszélünk, de úgy tűnik, hogy Raven ezt másképp gondolja.
- De mégis miből gondolod, hogy ő az lenne, akiről te meséltél? Én ezt nem értem, magyarázd már el! - Közben a karjaimat is leengedem a mellkasom elől, mert feltűnt, hogy a kezei ökölbe szorultak, azt pedig nem akarom megvárni, hogy képen vágjon.

Clyde

   Ideges és ez látszik is rajta. Köztudott, hogy sokszor nem tud mit kezdeni bizonyos helyzetekkel, vagy túl reagálja, vagy félvárról veszi. Egyik se jó, de ez a mostani talán kicsit sok lehet az érintett feleknek, főleg ha azt vesszük, hogy kb semmi nem volt eddig Marietta és Raven között, tekintettel a lány tartózkodására. Úgy néz ki, hogy ezek után nem is lesz, ha mást érdemesebbnek talál arra, hogy társa legyen mint az az ember, akihez szoros kapocs fűzte, bár egy időre elszakították őket egymástól. De az lenne a természetes, hogy a másik elfogadja a nézeteit az érintett félnek és megpróbálja nem úgy felfogni a helyzetet, mintha ő lett volna a hibás, amiért nem tudott ellenállni az apjának. Bár többször feltette, számtalan embernek a kérdést, hogy hogy a f!nébe tudott volna egy olyan akaratos, arrogáns és agresszív férfinak bármit is mondani az érzelmeivel kapcsolatban, mint amilyen az apja? Próbálta elhitetni vele, küzdött érte, hogy higgyen neki, hogy fogadja el az ő látásmódját is, de mintha egy barnuló fűcsomónak beszélt volna. Nem reagált, csak nézett ki üveges tekintettel a fejéből, mint egy kőbe faragott ember. Egy hideg szívű, keserű szájízű szobor, akit már nem tud az idő feléleszteni, hogy érezze a nap melegét.
    Talán a belenyugvásnak vagy az elfogadásnak köszönheti azt, hogy a fiú következő szavait elkezdi átgondolni. Nem akarja tovább támadni, már ez is nehezére esett, tekintettel arra, hogy egy barátba kötött bele, aki talán nem is sejtette, hogy Marietta az a bizonyos Marietta, akiről annyit mesélt neki a Griffendéles. Zavarja a gondolat, hogy Mayának csak ennyit számít, csak annyit, hogy legyen kivel beszélgetnie mikor egyedül van, mikor vágyik a társaságra, de nincs kivel összeruccanjon. Fáj az a tudat, hogy a lánynak csak arra kell a fiú, hogy lemenjen vele a faluba és megigyanak egy nagy korsó vajsört, vagy sétáljanak egyet az emberektől hemzsegő utcákon, nézegessék a kirakatokban a legújabb kviddics találmányokat, az új kis állatkákat, baglyokat, patkányokat és macskákat, melyeket újonnan szerzett be az üzlet tulaja. De ezen kívül, szimpla barátságon kívül mást nem érez, miközben a legjobb barátjához nem csak fizikailag, hanem úgy néz ki, hogy máshogy is vonzódik. Elképesztő, de ő vette a lapot. E miatt nem fogja se a lányt, se Clydet kevesebbre tartani. Ha egy kibontakozó szerelemnek lehet tanúja, akkor csak tessék. Ő elengedi Maya kezét, nem fogja magához láncolni. De azt tudnia kell, hogy még ezek ellenére is szereti. Igaz soha nem volt oda a szerelmi háromszögekért, bár nem mintha magán tapasztalta volna, csupán az ismerősök fecsegéséből többször sikerült ezt leszűrnie.
   - Nem hallottad az emberek beszélgetését Clyde? Furcsa nem, hogy ugyan azt a lányt fűzik a te nevedhez is, mint akit az enyémhez. Akivel együtt szoktam tartózkodni, hetente minimum kétszer - mosolyodik el keserűn, majd tettetett nemtörődömséggel megrántja a vállát, bár viszket a tenyere, hogy alaposan behúzzon egyet barátjának.
   - De nem baj... figyelj haver, én nem fogok semmit megakadályozni, csak tessék! Ha én csak söröző és társalgópartner vagyok akkor állok elébe... - a hangjában bár határozottság ül, arca még is árulkodó. Látni lehet rajta, hogy küzd a szavakkal a beletörődéssel, de muszáj belátnia, hogy nem lehet semmi jónak az elrontója.

*Vannak olyan napok, amikor úgy tűnik, mintha a kastély nem lenne felfűtve. Különösen a déli folyosókon, ahol a házunk is helyet kapott. A tó szinte a kastély falainál locsog, már amennyire locsog, a vastag jégpáncél alatt. A jég gondolata nem fázlal annyira, mint a hideg víz. A jég állandó, biztos, szilárd, megáll, megtart, elrejt, hűsít, mint egy borogatás, rád emlékeztet. Most azonban csak ez emlékeztet rád, máskülönben elkerüllek téged is, ahogy mindenki mást, ha csak tehetem. Túl nagy a veszélye annak, hogy a közeledben érted ácsingózó naiv kislányok tucatjai tűnnek fel, akik a Roxfort halálfaló szőke hercegének, a szőke rosszfiúnak akarnak utó-Valentin ajándékot csempészni.
Ma más ügyben kell eljárnom, mint a szokásos iskolai ügyletek, miközben fellépcsőzöm a pincéből. Az oldalamon a táskám, noha az óráknak már vége, éppen ezért meglepően könnyű is, legalábbis önmagamhoz képest, mindenféle könnyítő bűbáj nélkül. Csak a tegnap kapott könyv van benne, és egy-két apróság, amikre szükségem lehetne, ha esetleg történne valami, persze, mi történhetne az iskolában? Az új rendszernek idebent nagyobb a füstje, mint a lángja, a legtöbben a kívülről kapott hírektől rettegnek inkább, és az ily módon felgyülemlett feszültséget az iskolába szorult halálfalókon vezetik le, akik ezt próbálják a maguk módján kordában tartani. Sok esélyük nyilván nem volna, ha nem erősítené meg őket a külső világ napról-napra az erejükben, hiszen valljuk be, a tanári kar java része is ellenük van. Hogy ez helyes vagy helytelen, azt nem az én tisztem eldönteni, és nem is nagyon érdekel.
A nagyterem kihalt még, a vacsora ideje ugyan közeledik, de még nem érkezett el, éppen ideális ahhoz, amire készülök, noha engem aligha int meg bárki is azért, ha varázsolok, jobb szeretem betartani a korábbi szabályokat, rendszert alkotnak a káoszban, én pedig a rendszer eleme vagyok, olybá fest. A könyvet az asztalra fektetem, kellő tisztelettel, hiszen ez egy értékes és érdekes kötet. Újra rávetem a rutinbűbájt, amit korábban, felparázslik egy halvány nyom a bőrkötésen. Megérintette, méghozzá erősen, ne csak a kezébe fogta. Talán sokáig volt azzal, aki nekem ajándékozta valahonnan, a semmiből. Az ajándékokat mindig alaposan átvizsgálom, hiszen nincs esélyem visszautasítani őket, egyszerűen csak megjelennek, a bagolyposta világában ez nem annyira meglepő, de gyanakvásra okot ad. Nagyon ügyelek, hogy ne átkozhassanak meg, hiszen olyan csomagok is előfordultak már. Az arrogancia és a gőg nem tűrik meg a társakat maguk körül, így a hozzám hasonlóan arrogánsak és gőgösek között is harc van, apró, kedves átkok harca.
Csipetnyi port szórok a lassan elhalványodó jelre, amitől az újra felizzik. Nehéz kivennem a formáját, kicsit olyan, mint egy pecsét, nagyjából kör formájú, de ez egy meglehetősen szabálytalan és görcsötös kör, talán egy korong lenyomata. Esetleg pecsétgyűrű, noha a két szélén keskenyedik. Hogy egy csók nyoma volna? Nevetséges. Bár annyira talán mégsem, noha csak azért jutott eszembe ez, mert valaki itt felejtette a képeslapját az asztalon, és azon van egy ilyen szimbólum, egy csókjel. Kicsit hasonlít. Nagyon kicsit.
Az apró szemű port körbehintem, és lám, aranyló fonál izzik fel ott, ahol lehull, nyílegyenesen vezet. Talán mégis csók. Mi más volna képes ilyen nyomot hagyni? Ez egy kicsit zavarba hoz, miközben követem a jelet, egyenesen az üres tanteremig. Habozás nélkül nyitok be, és tudom, hogy akit ott látok, annak köszönhetem ezt a szívós tréfát, ami mégsem annyira vicc, mint inkább valami felfoghatatlan és megfoghatatlan reakció rám. Az asztalra dobom a könyvet, ami mellettem van, a biztonság kedvéért előhúzom a pálcám, határozott mozdulattal.*
- Lauren-*ér utol a felismerés, gyanakodva összehúzom a szemem. Halálfaló-rokon. Mégis mi az elátkozott értelme van ennek az összeesküvésnek?*

*A megjelenésem néha egészen szélsőséges dolgokat vált ki emberekből és lányokból. Ahogy itt áll előttem Lauren, a merő megdöbbenés és a pánik összes lehetséges válfaját látom végigéledni a vonásaiban és a szemében. Az, hogy én jobbára közönyös vagyok az effajta érzések iránt, még nem jelenti azt, hogy nem ismerem fel őket, ha előttem megjelennek. Nos, nem tudom mire számított, talán arra, hogy soha nem találom meg, vagy lehet tévedek, és ez az első ajándék tőle, akárhogy is, a hajának igazgatása mindennél leleplezőbb, a hiúság megnyilvánulása a tetszés egyik ijesztő jele. Türelmesen rámeresztem a szemeim, nem nagyon távolodom el a mögöttem becsukódott ajtótól, úgy várom, hogy a lélek visszatérjen belé, bár nem állíthatom biztosan, hogy nem tartok jobban a reakcióitól, mint egy felrobbanófélben sistergő üst hangjától.
Smith jut az eszembe, az elrontott szerelmi bájitallal megtévesztett hugrabugos árgus, ragacsos csüngése rajtam, aki által bepillantást nyerhettem a szerelem legközhelyesebb fajtájába, egy kamaszlány nyálkás ragaszkodásába egy kamaszfiú iránt, és ez egy életre megtanított attól, hogy mitől óvakodjak. Kortársaim az érzelmi kifejlődés és annak kinyilatkoztatásának egy olyan alacsony lépcsőfokán állnak, amiből nem és nem fognak tudni talán soha feljebb lépni. Legalábbis most még kevés esélyt látok erre.
Mindazonáltal a tanulság egyértelmű, nagyon kell óvakodnom ettől a szőke lánytól. Tudom, hogy nemrégiben átoktraumatizáció érte, bár nem tudom, hogy lehet-e drasztikusabb hatása, mint néhány Cruciónak, soha nem lehetek biztos abban, egy boszorkány hogyan reagál az átéltekre. Nincs bennük logika. Nincs bennük rendszer. Csak a kiszámíthatatlan káosz felbugygó mélysége, ami felett ügyesen el kell lavíroznom, ha menni akarok valamire. Márpedig menni akarok valamire, homályos képként él a tudatomban a kétféle menetrend, miszerint vagy addig átkozom a kedves delikvenst, amíg el nem fogy belőle az ajándékozási hajlam, rosszabb napjaimon ez kedvemre való, vagy pedig a diplomáciai megoldásnál maradok, ami azért jellemzőbb volna rám.
No igen, de mit ér a diplomácia, ha gurkósebesen közeledik felém egy boszorkány. A hátam mögé lendítem a pálcám egy gyors mozdulattal, és már kattan is a zár a nonverbális ige hatására, nem mintha ne lenne nála is pálca és varázserő, de talán ez a megmozdulás megtorpantja, és mire rájön, hogy melyik a megfelelő nyitó ige a sok közül, addigra talán végzünk is valami kulturált mérce szerint, és/vagy hátbaátkozom. Addig félrelépek az útjából, bár ahogy elnézem, remekül feltartja magát a padokon, tétova koppanása egy megbűvölt házimanóval folytatott kegyetlen üzekedés hangulatát idézi, aminek még évekkel ezelőtt voltam tanúja a klubhelyiségben.*
- Nem gondolod, hogy egy kicsit erős indítás kérni tőlem, éppen tőlem valamit?-*adok hangot csípősen az elégedetlenségemnek, hiába nem nagyon akaródzik rámnéznie, tudom, hogy a rászegezett szemem mágiája meglehetősen kényelmetlen tartósan, és egy pillanatra se veszem le róla a szemem. Nem akarom elmulasztani a pillanatot, amikor már késő lesz a megfelelő pálcamozdulatot megtenni.*
- Tehát elismered, hogy te választottad, ezt, és a voltak korábban ilyen választott ajándékaid?-*szigorúan kérdezem, nem állhatom a mellébeszélést, lazán tartom magam mellett a tiszafát, és a gyámoltalanságában nem lelem különösebb örömem. Elmúltak már azok az évek, amikor szórakoztatott az ilyesmi, most csak egy újabb tehetetlen, életképtelen boszorkánypéldányt látok benne.*
- A választás jó, a könyv érdekes, és tanulságos tartalommal bír-*megdicsérem, de megköszönni nem fogom, nincs igazán miért, és egy veszélyes visszaigazolása lenne annak, hogy jó, amit csinál.* - De feltétlenül tudnod kell, hogy nem tudom mire vélni ezt az ajándékozást, ahogy a többit sem.

*Minden félelem valóra válni látszik, mintha nem egy üres tanterembe, hanem egy elátkozott terembe léptem volna, aminek a mágiája éppen ezt a célt szolgálja. Igaz, ez nem is igazi félelem, inkább csak amolyan előre következtetés, amit nem akartam, hogy bekövetkezzen. Furcsa és érthetetlen rendszer szerint mozognak a boszorkányok, zavaros logikájukat egyáltalán nem tudom kibogozni, de az arca egy nyílt tükör, és magamat látom benne. Önmagamnak egy torz képét, amivel mázat vont az őrült rajongás, a bizarr ragaszkodás, érthetetlen vágy érzése, talán szerelem? Nem, minden kétséget kizárólag a szerelem eszmeisége nem tartozhat ebben a korban egyetlen kapcsolatba sem, ami ennyire éretlen, megalapozatlan, gyermekded.
Úgy les, és úgy nyeldekel, mintha valami hatalmat látna maga előtt, ami megbabonázza, megrémíti, és olthatatlanul vonzza. Miféle átok kárhoztathat ilyenre egy hollóhátast? A hollóhát az egyetlen ház, amiben reméltem még valamit, ha már a másik kettő semmire se jó, de az utóbbi időben valahogy folyton csalódnom kell az intelligenciájukban, és egyre inkább ráébredek arra, hogy csak egy jó reklám az egész, de a Hollóhát háza is áldozatul esett annak a korcsulásnak, aminek a mardekár is a rengeteg félvérűvel és miegymással.
Fáradt beletörődéssel szemlélem, noha nagyon is energikusnak érzem magam, kellő kritikussággal, ahogy jár a szeme, mint egy megriadt állaté. Nem haragszom, a haragom teremtő jellegű, azzal, hogy elpusztítom az ellenségeimet mentálisan, rendet teszek a magam világában, de rád teljesen felesleges és meddő lenne a haragomat vesztegetni. Hiába volt a kemény, elszánt visszanézés Garside, ha egyszer nem vagy képes tartani a kontaktust. Amikor elfordítod a tekinteted megint, pislogok egyet, néha egészen elfelejtem, hozzászoktam a zárt terek gyér világosságához, pislogást nem igénylő sterilségéhez. Nem bízom benned, akármennyire is semmire tartanak, a gőgöm nem annyira elvadult, hogy ne legyek óvatos.*
- Tudtad-*ismétlem meg baljósan. Nyilván többet tud rólam, mint ildomos lenne, a megfigyelései pedig nem különösebben kedvemre valók. Sőt, mi sem lehetne kevésbé kedvemre való, minthogy Garside engem figyeljen ráérő szabadidejében, azt lesve ki, hogy mivel tudja a kedvemben járni.*
- Természetesen egyáltalán nem örülök neki-*halkan, nyíltan mondom ki a számára talán letaglózó igazságot, nem viszek a hangomba érzelmet, talán nem is tudnék, beteges torkomnak még mindig fáj a tél, nem fogom előadni neki azt a dühöngő, félelmetes nagyjelenetet, amit valamiért elvárnak szinte a felbosszantott Mardekárosoktól, holott a zajos acsargás inkább olyan Griffendéles megnyilvánulás. Kétszer is kimondta a nevemet, már több, mint egy átlagos beszélgetésben jó ismerősök, barátok között megesik, és ez ellen az sem mentség, hogy jól mondta, nem pedig valami idegesítő nyehegéssel a közepén, mintha a ph részt nem volna képes rendesen mondani.*
- Tudod Garside, addig nem mész sehova, amíg meg nem értetek veled néhány dolgot. Maradj ott a padban-*valójában meglep azzal, hogy lezserséget mímelő csetlő-botló évfolyamtársaink padRA ülő mániája helyett rendeltetésszerűen használja a széket és a padot. Mondhatni, ez egy pozitív benyomás, éppen ezért, amennyire lehet, mellőzöm a kegyetlen élt a hangomból.*
- Nyilván nem akarsz rosszat-*a szavak sorrendje megértő, de képtelen vagyok bármiféle érzelmet a hangomba vinni, nem megy nekem az ilyen. Hogyan kell a boszorkányokkal úgy beszélni, mintha megérteném őket, elhitetni és átvágni a fajtájukat? Ezt még meg kell tanulnom tőled. * - Nem szeretnél boldognak látni, nem ismersz, az, amit te szeretnél valami olyan reakció, amit tőlem idegen, és téged tenne boldoggá. Amit csinálsz, az alapvetően rossz, noha nem akarsz rosszat. Nem küldhetsz ajándékot egy vadidegennek, és lesheted ki a vágyait, érdeklődéseit, titokban. Olyan, mintha ellopnál az életéből egy darabot és magadhoz kötnéd. Állandó bizonytalanság az ismeretlen csomagok miatt, feszültség, hogy mi ez már megint. Nem helyénvaló-*mennyire botor szavakat.*

---

besült

---

[ Damerei ]

A Keleti szárny egyik üres tanterme maga volt a mennyország Kenzie számára. Csend és nyugalom az ajtón túli elmebajhoz képest, amit javában a többi diák ricsaja, valamint értelmetlen csevegése tett ki. A többségnek egész nap be sem állt a szája; ha épp nem valamelyik tanár miatti szitkozódás töltötte ki az idejüket, akkor maradt a kviddics, vagy éppen Harry Potter, az a túlértékelt bazári majom.
Habár a márciusi időjárás jóval kegyesebb volt az egész nap padok fölé görnyedő diákokhoz, mint a korábbiak, a szabad levegő valahogy mégse vonzott ki minden diákot, Kenzie pedig a délutánok elütésére sokkal jobb búvóhelynek találta az üres tantermek. Sehol senki, így egyszerűen felülhetett egy pad tetejére, vagy ha éppen úgy tartotta kedve, a tanári asztalra, és órákon át olvasgathatta a karácsony után magával hozott könyveket.
Ma azonban nem egy kellemes regényt bújt, hanem igyekezett átrágni magát egy gyógynövénytanhoz köthető könyvön, de egyre inkább kezdte azt hinni, rajta már csak a csoda segíthet. Sóhajtva pillantott fel a szemközti fal előtt álló öreg, kopott táblára, majd behunyta a szemét, vett egy mély lélegzetet, aztán lassan elszámolt tízig. Mielőtt legelső alkalommal felszállt a Roxfort Expresszre, az anyja erről a technikáról mesélt neki, mondván, neki mindig bevált.
Nos, úgy látszik, a hatás átugorhatott egy generációt, mert hogy nyugodtabb nem lett, az holtbiztos, sokkal inkább járt azon az agya, hogy az anyja nem egy ilyen értelmetlen tárgy kapcsán érte el azokat a bizonyos sikereket.
A dühe végül odáig fajult, hogy a könyvet egy kétségbeesett üvöltés keretében tiszta erőből levágta a földre. Mindeközben az egyik falon lógó festmény lakója, egy harmincas évei végét taposó varázsló jót nevetett a kis jeleneten. Kenzie mérgesen fordult felé, majd figyelmeztetésképpen felemelte jobb mutatóujját, azonban a férfi ettől csak az alsó ajkára harapott, és úgy vigyorgott tovább.
- Na ne, ezen ne nevessen, mert egyáltalán nem vicces! - vetette oda neki mérgesen.
- Ugyan, kedvesem - kezdte barátságosan, ám még mindig egy széles mosollyal az ajkán. - Nagyon jól tudom, hogy tegnap egy eldugott lépcsőn ülve olvasta ugyanezt a könyvet, de már ott látni lehetett magán, hogy ez nem fog menni. Ha elfogad egy tanácsot...
Kenzie ingerülten félbeszakította ezen a ponton. - Inkább nem, köszönöm.
- Néha jobb beismerni a vereséget - fejezte be mégis, majd elegánsan, pálcáját pörgetve kivonult a képből.
Lassú fejrázás kíséretében a lány leugrott a tanári asztalról, és lehajolt a könyvért. Mire ismét felegyenesedett, az ajtó halk nyikorgása csapta meg a fülét, előtte pedig ott állt Damerei Raleigh, a Mardekár végzős és ügyeletes bájgúnárja teljes életnagyságban. Eddigi Roxfortban töltött évei során hallott már pár mende-mondát róla, ám az igazat megvallva alig beszélt vele, és az is éppen elég is volt.
Az ellenérzései nagy része persze egyszerű előítéletekből fakadt, azonban ezeknek gyakran azért van valami valóságalapja, így nem érezte magát kellemetlenül miatta. A kék szemei és fürkésző tekintete miatt azonban annál inkább, és magára nem jellemző módon, bár ezt a világért sem ismerte volna be, zavarba jött. - Ö... - kezdte a tarkóját vakargatva a könyv gerincével. - Hello? Azaz, én már épp indultam, tiéd a terep - bökte ki, majd elindult az ajtó felé, remélve, hogy a fiú időben odébb fog állni.

"- A francba már, Minnie, egyszer tanulnál rendesen! – csattantam fel idegesen. Nem igaz, hogy még ez is az én gondom kell, hogy legyen. Anyámék azt még valahogy megemésztik, hogy én nem sűrűn térek haza értékelhető jegyekkel, de Minnea soha nem tartozott a lusták és hanyagok közé. Ennek is én leszek majd az oka.
- Pont te beszélsz? – vetette oda nekem félvállról. – Vagy segítesz nekem, vagy megbukok, és most nem viccelek Dam!
Hogy mi vaaan?! Kitekerem a nyakát, ÉN tekerem ki a nyakát!
- Minnie, ilyen nincs! Valakit keresnünk kell, aki segít neked. – húgom már nyitotta is a száját, hogy szokásához híven hevesen tiltakozzon. – És ha nem leszel vele kedves, kicserzem a bőröd. – sziszegtem rá, mint egy kígyó, aztán magára hagytam. Merlin, miért versz engem ilyen testvérrel? Miért? "

Aznap nem beszéltem már vele többet. Vele nem, de elkezdett frusztrálni, hogy a húgom olyan link tróger alak lett, mint én, így megkerestem Deirdre-t, hogy segítsen nekem. Elvégre az unokahúgom, segítenie kell ilyen helyzetben. Erre való, nem?
Sajnos Dee-t újabban nehezebb szóra bírni mint egy növényt, ráadásul ő sem a legjobb tanulók egyike. Sütőtök legyek, ha értem Minnea miért lett ilyen… szorgalmatlan. Unokahúgom azonban nem bizonyult teljesen hasznavehetetlennek, és rávilágított, hogy az egyik évfolyamtársa jóval nagyobb tudáshalmazzal rendelkezik, mint ő vagy én vagy akár mi ketten együtt. Megesik az ilyesmi. A szóban forgó lány nem más mint Kenzie Crowley, akivel mostanáig nem igen beszéltem egy árva szót sem. Sőt, ha jól sejtem, nem is kifejezetten kedvel, így eléggé nehéz lesz a dolgom, ha rá akarom venni, hogy segítsen a húgomnak. Minnienek szüksége van rá, úgyhogy erőt kell vegyek magamon, és valahogy rá kell vennem arra, hogy korrepetálja csökkent képességű kamasz rokon lánygyermeket…
Dee elmondta, hogy merre találhatom, és sietős léptekkel már célba is veszem a helyet. Deveraux szerint általában tanulni megy oda a lány, így egyfajta tettenérés lesz, ha minden jól alakul. Unottan, kedvetlenül sétálok komótosan a terem felé, ahol feltehetően Kenzie megtalálható. Nekem miért nem jutott egy nagyobb testvér, aki megoldja a problémáimat? Nem fair, hogy Minniet már vagy negyedszer húzom ki a szószból, csak ebben az évben. Ryan is mondta már, hogy túl sokat foglalkozok a testvérem problémáival, és némi önállóságot kéne belé nevelni, de tudom, hogy ha nem segítek neki, akkor otthon én leszek a gonosz nagytestvér.

Idegesen túrok a hajamba. Utálom, hogy éppen akkor kényszerülök egy lánynak könyörögni, mikor egy komoly projekten dolgozom. Laetitia sokkal nagyobb falat, mint amire számítottam, így logikus, hogy szabadidőmet szeretném azzal tölteni, hogy valahogy rájöjjek milyen út is vinne hozzá közelebb. Ehhez képest a lusta húgomnak hála könyöröghetek egy lánynak a segítségéért.
Mikor a terem ajtajához érek, halkan nyomom le a kilincset, és a lehető legészrevétlenebbül megyek be. Egy kicsit meglepődök, hogy a lány tényleg ott van. Ugyanakkor elégedett mosolyra ad okot, hogy szemmel láthatóan zavarban van, és meglepte, hogy épp én jöttem be az ajtón. A mosolyom már vigyorrá szélesedik, amikor megindul az ajtó felé, mintegy menekülőre fogva a dolgot.
Ejnye, hát nem eszek lányokat reggelire!
- Hello. – köszönök vissza kedélyesen, de eszemben sincs elállni az útból, sőt. Hátam az ajtónak vetve szemlélem a ténykedését. – Mégis mit csináljak egy üres teremben? …Egyedül? – kacsintok rá, majd karjaim összefonom magam előtt, és kellemes mosollyal nézek le rá.

[ Damerei ]

Egyetlen mondat elégnek bizonyult ahhoz, hogy Kenzie minden előítélete bizonyítást nyerjen. A hangnem, a kérdés, a testbeszéd - lényegében minden arra utalt, hogy korábban igaza volt, és a hideg futott végig a hátán a kérdés hallatán. Hogy mit csináljon egyedül a teremben? Egyáltalán miért jött oda? A lány ezt se értette teljesen, mert csak nem számíthatott rá, hogy talál majd ott valakit. De az is lehet, hogy találkája lesz valakivel, így a távozás mellett most újabb érv szólt.
Kenzie megköszörülte a torkát és igazi Mardekároshoz méltón összeszedte magát. Kezeivel a háta mögött fogta a könyvet és egy gúnyos mosolyt villantott felé. - Úgy vélem, a lehetőségek száma végtelen, ha nem gond, akkor én inkább nem állok elő egy példával sem - felelte vidáman.
Miközben azon vívódott, hogyan cselezze ki a nála nagyobb fiút, előre és hátra hintázott a sarkán. Ha sikerülne rávennie, hogy teljesen bejöjjön a terembe, akkor már kijuthatna az ajtón. A menekülés persze nem a legelegánsabb távozási módok egyike, de a szükség nagy úr, és még mindig leplezheti valahogy az eredeti szándékát.
Amilyen gyorsan átgondolta ezt az ötletet, olyan gyorsan el is vetette. Ennél jobbat is tud, nem kell pánikolni. Biztosan nem miatta jött, az ilyen megjegyzések pedig mostanra már nyílván reflexből dőlnek belőle. Különben is, minek így reagálni a jelenlétére? Nem is értette, mi ütött belé az imént.
- Egyébként hálás lennék, ha elállnál az ajtóból, mert szándékomban áll távozni, bármi legyen is a véleményed erről - kezdte, majd felmutatta a kezében lévő könyvet. - Gyógynövénytant kell tanulnom, és ha nem tudok koncentrálni holmi hetedéves bájgúnár miatt, akkor szinte garantált a bukásom.
Damerei néhány pillanatig szótlanul meredt rá, de nem mozdult az ajtóból. Miután ezen nem kívánatos szándékának még hangot is adott, Kenzie nagyot sóhajtott. Ha ez nem valamiféle ostoba vicc, akkor direkt jött pont ebbe a terembe, pont most, és valószínűleg ezért akadékoskodott, mikor a távozását hozta fel. Azt el kellett ismernie, igyekezett egy ártalmatlannak tűnő beszélgetést kezdeményezni, de a lány kezét felemelve menet közben inkább félbeszakította.
- Rendben, ki vele. Mit akarsz? - szegezte neki a kérdést.
Ezzel úgy tűnt, meglepte, ám ez a reakció olyan gyorsan elillant, amilyen gyorsan megjelent. Elkezdett mindenféléről hadoválni, amiért valószínűleg az felelt, hogy a kérdés pillanatnyilag kizökkentette addigi magabiztosságából.
- Ha lehet, szeretném még a mai nap folyamán megtudni – közölte unottan, majd ismét felmutatta a könyvet. - Tudod, gyógynövénytan – tette hozzá félrebillentett fejjel.
Nem kell félni, tényleg nem harap - bíztatta magát, míg a válaszra várt. - Elmondja, amit akar, szépen végighallgatom, aztán távozom. A mumussal is elbántam, ez a beszélgetés sem nem okozhat gondot.
Bár, ahogy felnézett a hetedévesre, rá kellett jönnie, hogy kifejezetten félelmetes tud lenni, ha valami nem úgy történik, ahogy azt ő eltervezte. Kék szemeit unottan forgatta, és hirtelen előtört egy másik énje, egy olyan, amelyik már nem erőlteti a bájos csevegést egy lánnyal, hogy elérje a célját.
Nevetséges.
Abszolút nevetséges, de vérfagyasztóan rémisztő is egyben. Kenzie egyre jobban bánta, hogy nem próbált mégis megszökni, vagy legalábbis nem fogta be a száját kellő időben. Az egész kellemetlen helyzetet megúszhatta volna, ha számol ezzel a lehetőséggel.

 
Szélesen elvigyorodok, azon a bicskanyitogató módon.
- Nem áll szándékomban kiengedni téged innen, bár azt figyelembe veszem, hogy sietős a távozás. Rövid leszek. – kacsintok rá továbbra is vigyorogva. Ahhoz képest, hogy épp szívességet kérnék tőle, nem vagyok valami kedves, de ha úgy veszem az ő magatartása is meglehetősen támadó, valahol logikus, hogy nem vagyok a türelem mintapéldánya ebben a pillanatban.
Noha nem szokásom az ilyesmi, unottan nyújtóztatom ki tagjaim, mintegy jelezve a lány felé fizikai fölényem. Nem mintha valaha is visszaélnék az ilyesmivel, de neki ugye nem kell mindenről tudnia. A felsőbbrendű mosolyom is szép lassan halványodik, az arcom végül teljesen kiürül, semmitmondó szemekkel meredek le rá. Deirdre mondhatta volna, hogy harapós a kicsike. Arcom morcosan összerándul, mert nem szeretem, ha valami nem terveimnek megfelelően alakul.
Ha nem lenne ilyen lusta dög a húgom, most nem itt ácsorognék azon gondolkodva, hogy hogyan csikarjam ki Kenzie-ből a segítségét, hanem kellemesen ejtőznék valamelyik kanapén vagy az ágyamon elnyúlva. Minnie bezzeg tutira nem egy könyvet lapozgat, hanem pont azt teszi, amihez most nekem lenne nagy kedvem: pihen, lustálkodik, és ahogy ő szokta mondani ,,szépre szundikálja magát". Remélem, hogy majd alkalmi tanára alaposan kifárasztja azt a cseppnyi kis agyát, míg belever némi tudást. Crowley lényegre törősége, és türelmetlensége valahogy meglep. Az egy dolog, hogy sürgős tanulhatnékja van, de azért még nem kellene így pattognia nekem, mint valami megvadult kis gurkó. Ez a nem várt modor engem is habozásra kényszerít, gyakorlatilag a döbbenettől csak felszalad egyik szemöldököm, és oldalra biccentett fejjel nézek le a lányra.
He?
Értetlenségem eddigi szintjéről egy sokkal magasabbra lép, mikor másodjára is megsürget. Na, ezt már nem hagyom szó nélkül. Ha kell, keresek Minneának mást, aki kiokosítja, de mindennek van határa.
- Tik-tak, tik-tak! – figurázom ki gúnyolódva a lányt, majd ellépek az ajtótól, és laza kézmozdulattal intek is a felszabadult kijárat felé. – Menj csak, ha ennyire akarsz. Azt hittem ennél több udvariasság szorult beléd, elvégre valamiben hasonlítunk. –érintem meg zöld-ezüst nyakkendőm, jelezve, hogy ez a stílus egy mitugrász elsős Hugrabugossal szemben még talán elmegy, de velem nem kéne. Bal kezem a zsebembe süllyesztve elsétálok a hozzám legközelebb eső padig, és hanyagul nekidőlök.
- Még mindig itt vagy? Elvitte a cica a nyelved, vagy már kifogytál a sürgető szavakból? – húzódik ismét széles mosolyra a szám, de szemeim ezúttal megmaradnak szinte fagyosan, és úgy szegezem tekintetem a lányra. – Nos, ha érdekel, téged kerestelek, mert kérnék tőled valamit. Biztosan kedvedre lenne a dolog, hiszen érezhetnéd mérhetetlen lexikális tudásod… hm… különlegességét. – fejezem be kuncogva, és karjaimat újra összefonom mellkasom előtt.

Tik-tak.
Ennek a hallatán Kenzie legszívesebben tiszta erőből a fejéhez vágta volna a könyvét, de inkább nem kockáztatta meg a hetedéves elleni támadást, mert biztos nem hagyta volna annyiban a dolgot. Az egyetlen előnye a reakciójának, hogy végre odébbállt, a kijárat pedig felszabadult, azonban ez sokkal inkább tűnt csapdának, mint egyszerű előzékenységnek.
Damerei Raleigh nem az a fajta varázsló, aki csak úgy feladna bármit, amit egyszer a fejébe vett. Ráadásul arrogáns alak, túlzottan magabiztos, és kénye-kedve szerint manipulál mindenkit, hogy elérje a célját. A lányt ez a rövid jellemzés kísértetiesen emlékeztette valakire, így azt is pontosan tudta, hogy vagy felveszi a kesztyűt, vagy neki annyi, és a végén az lesz, amit a fiú akar.
Amint az udvariasságról kezdett papolni, Kenzie keze ökölbe szorult, amikor pedig a kettejük közti hasonlóság szóba került, legszívesebben nevetni kezdett volna. Ha ő azt tudná. Egy házban vannak, igen, de azzal nyílván nem számolt, hogy a személyiségük is hasonlít bizonyos szempontból. Aztán, szinte már elégedetten átvonult egy padig, zsebre tett kézzel, mintha a legkevésbé sem érdekelné, végül marad-e vagy sem.
Ha így akarod lejátszani a dolgot, ám legyen. Legalább előbb szabadulok, és nem adok okot neki valami gyerekes bosszúra - gondolta.
Hosszú másodpercekig némán meredtek egymásra. A fiú azt várta, hogy dönt, Kenzie meg azon rágódott, kinek lehetett köze ehhez az egészhez. Valakinek ugyanis el kellett mondania Damereinek, hol találja meg őt, márpedig akkor az illető biztosan néhány napos kikapcsolódást nyer a gyengélkedőben. Majd Madam Pomfrey ápolgatja, remélhetőleg valamilyen fájdalmas vagy gyomorforgató gyógymóddal.
Damerei legközelebbi kérdései hallatán már az alsó ajkába kellett harapnia, mert erre már nem sürgetés lett volna a válasz, hanem a hetedéves érzékeny testrészének bántalmazása, hogy egy életre megtanulja, jobb, ha nem beszél így vele. Sőt, egyetlen nővel se beszéljen ilyen hangnemben. Főleg akkor nem, ha kérni akar valamit, mert így aztán garantált, hogy rossz vége lesz a beszélgetésnek.
Mindezek ellenére magára erőltetett egy mosolyt, a könyvet pedig óvatosan a mögötte lévő tanári asztalra csúsztatta. Ahogy farkasszemet nézett a fiúval, az ujjait kezdte ropogtatni, mit sem törődve az időnként kifejezetten hangos roppanások egész sorozatával. - Nem tudom, milyen bűbáj hatása alatt állsz, vagy épp hol élsz, de a kedvedre lenne és lexikális tudás nem éppen egy mondatba való. A különlegesség meg aztán végképp rosszul hangzik - tette hozzá a szemeit forgatva.
Várta, hogy érkezik-e flegma válasz, de ez elmaradt, így sóhajtott és folytatta. - Apropó udvariasság. Van egy olyan érzésem, hogy ez az alig észrevehető sértődöttség nem a Mardekáros közös vonás miatt van, hanem sokkal inkább azért, mert te már végzős vagy, míg én csak ötödéves. Jó, meg talán kissé szexista is vagy, ki tudja.
Még élt. Nem is olyan nehéz természetesen viselkedni a közelében, csak gyakorlás kérdése, ezt mostanra belátta, mint ahogy egy pillanatra azt is, hogy ezzel szinte biztosan sikerült magára haragítania. De legalább letudom ezt a beszélgetést, és az átkozott gyógynövénytan könyvet is elrejthetem a ládám legmélyére.

 
Rosszallón felszisszenek, és számat unott grimaszra húzom. Ez a baj az itteni diáklányokkal, főként a Mardekárosokkal. Fogalmuk sincs, hogy hol a határ, és meddig mehetnek el büntetlenül. Sajnos Crowley átlépte azt a pontot, ameddig még szórakoztat engem a csipkelődés, és már olyan vizekre evez, mely jóval nagyobb, veszedelmesebb hullámok által tarkított.
Fáradtan sóhajtok egy aprót, és jobbommal megdörzsölöm a homlokom és szemöldököm. Merlinre, ezért nagyon sokkal tartozik nekem Minnea. Érdektelen, unott arccal nézek ismét a lányra, és hasonló hangon szólalok meg.
- Majd ha szövegalkotási és értelmezési problémáim akadnak, te leszel az első akit felkeresek, Nyuszikám. – szűröm fogaim közt. Sértettségem már meg sem próbálom palástolni, ahogy azt sem, hogy kezem a zsebem felé vándorol, ahol a pálcám lapul. Nem fogom megátkozni, de valahogy nyugtató hatással van rám a hűvös fa érintése.
- Jellememre vonatkozó meglehetősen felületes elemzésed örömmel tölt el, noha a pontatlanságod helyenként aggasztó. – színpadiasan meghajolok előtte, majd felemelkedve tekintetét keresem, hogy a szemébe nézhessek. – Ha ezen ilyen szépen túlestünk, a tárgyra is térnék. Rendelkezem egy meglehetősen féleszű testvérrel, és arra akartalak megkérni, hogy segíts neki átvergődni a vizsgákon. Természetesen nem ingyen kértem volna ezt a szívességet, de kezdek benne kételkedni, hogy alkalmas lennél a feladatra. – ezen a ponton szemérmetlenül végigmérem a lányt, lassan, a lábaitól indulva egészen az arcáig. Láttam már rosszabbat is, de jelenleg nála sokkal nagyobb hal is van a tóban, amiben momentán pecálgatok, így nem mozgat meg bennem semmit.
Ahogy ezen elmélkedek, elém úszik Laetitia arrogáns, kihívó arca. Néhány kóbor pillanatra elmélázok azon, hogy miket is tudnék csinálni azzal a kis boszorkánnyal, ha végre beadná a derekát. Könnyen lehet, hogy Morrison már nem csak a fogadás és az ezzel járó kihívás miatt kezdett el foglalkoztatni, de ezen most inkább nem gondolkodok, ráér később is.
Lustán indulok el a tanári asztal felé, ahová Kenzie a könyvét rakta le. Gyógynövénytan. Még a hideg is kiráz tőle. Eszembe juttat egy lányt, akivel volt alkalmam még tavaly közelebbi kapcsolatba keveredni. Igazi kis növény mániás trófeának bizonyult, és hála neki meg a (szokásos) fogadásnak láthattam Wallbricket megmártózni a birtokon található akkor még meglehetősen fagyos vizű tóban.
Mi is volt annak a lánynak a neve? Mindegy is. Egy a sok közül.
Elhessegetem ezeket a fölösleges gondolatokat, hiszen most nem ezért vagyok itt. Merlin szakállára, még mindig nem hiszem el, hogy kénytelen vagyok segítséget kuncsorogni a húgom miatt.
Érdeklődve forgatom a könyvet, még bele is lapozok, hogy valahogy felidézzem, milyen unalmas dolgokkal tömték két évvel ezelőtt a fejem.
- Érdekel a dolog, vagy nem? Úgy érzem fölösleges is tovább rabolnunk egymás idejét, ha nem vagy hajlandó segíteni. – szegezem neki a kérdést. Nem akartam ilyen udvariatlan, sőt bunkó lenni, de valahogy elérte, hogy mégis az legyek. Nem alakulnak túl jól a dolgok, de mit tehetnék, ha egyszer az én türelmem is meglehetősen véges?

Kenzie odasétált az ablakhoz, és kinézett rajta, egyenesen a kint csoportosuló diákokra. Kellően magasan voltak ahhoz, hogy Raleigh szükség esetén díjnyertes ívben zuhanhasson le a földre, ezzel is szórakoztatva az odakint csoportosuló fiatal diákokat. A „nyuszikám” résznél ugyanis csak néhány pillanatra volt attól, hogy az asztalon lévő könyvet egyenesen a fejének reptesse.
Az a ripacskodó meghajlás csupán hab volt a tortán, és mindez valahogy már nem tudta meglepni. Viszont a tény, hogy a segítségét akarta kérni a húga korrepetálására finoman szólva is sokkolta. Szinte sose beszéltek egymással, még csak nem is ismerték egymást rendesen, erre van képe előállni egy ilyen kéréssel?
Ami azonban a leginkább zavarta, nem is maga a kérés volt. - Azt mondod, nem ingyen kérted volna? Mégis kinek nézel engem, valami szegény félvérnek, akinek jól jön a pénz? - kérdezte vérig sértve, hatalmas erőfeszítések árán megőrizve a maradék önuralmát. - Különben is, még ha rászorulnék, akkor se kellene épp a te pénzed.
A lány keze szív alakú fekete nyakláncáért nyúlt, és azzal játszott, míg Damerei feltűnően végigmérte. Nem szólt semmit, egészen máson gondolkodott. Például azon, hány hülye liba dőlt be roxforti karrierje során a néhány perccel ezelőtt előadott mézes-mázas álarcnak, és hányan bánják azóta is, hogy kellően közel engedték magukhoz.
Rendben, azt ő is elismerte, hogy egyáltalán nem ronda, sőt, van egyfajta szokatlan vonzereje, de azt biztosan sose hagyná, hogy akár egyetlen ujjal is hozzáérjen. Elvégre aranyvérű családból származik, és ennél sokkal több tartása van. Igazából azokat a hozzá hasonló családdal rendelkező lányokat is csak sajnálni tudta, akik bedőltek az átlátszó trükkjeinek.
- Egyébként miért nem te segítesz neki? Talán nem megy a néhány évvel korábban tanult anyag? - kérdezte gonosz vigyorral az arcán.
Damerei figyelembe sem vette a kérdéseket, a tanári asztal előtt állva lapozgatta a könyvet, mintha bármit is értett volna belőle. Mostantól az átkozott tárgynak meg volt pecsételve a sorsa: amint visszatért a klubhelyiségbe, a kandallóba dobja.
Egyvalamiben azonban igaza volt. Feleslegesen rabolnák egymás idejét, ha nemet mond, márpedig minden jel arra utalt, ez lesz a beszélgetés vége. Kenzie vett egy mély lélegzetet és odasétált a hetedéves fiúhoz, majd egy hirtelen mozdulattal a gerincénél összecsapta a könyvet, gondoskodva róla, hogy a hüvelykujja még a lapok közt legyen.
- Ha a hugicádnak segítségre van szüksége - kezdte vészjósló hangon, farkasszemet nézve vele -, keressen meg személyesen, ne a bátyját küldözgesse. Különben is, van ennél sokkal jobb dolgom, szóval az időmbe se férne bele. Még akkor se, ha történetesen hajlanék a beleegyezésre. Nem vagyok egyszemélyes jótékonysági szervezet, keress mást, aki reménytelen esetekre pazarolja az idejét.
Válaszra sem várva az ajtó felé indult, majd onnan egy pillanatra visszafordult, mutatóujját felemelve. - Apropó, azt pletykálják, épp Laetitia behálózásán dolgozol. Kemény dió, nem igaz? De ha a végén bedől ennek a nevetséges színjátéknak, akkor csak sajnálni tudom. Félreértés ne essék, kedvelem és jóban vagyunk, de... Nem a te súlycsoportod.

Naivitás a köbön. Képtelen vagyok kuncogás nélkül megállni Kenzie arra vonatkozó megjegyzését miszerint nem kell neki a pénzem. Eleinte csak kuncogok, aztán egyre hangosodó, őszinte kacagás vesz erőt rajtam.
- Te azt gondoltad, hogy pénzt fogok ajánlani? – szegezem neki még mindig kuncogva a kérdést – Ne légy nevetséges! Valami olyat kínáltam volna, ami sokkal többet ér itt a suli falain belül. Információt, védelmet, amit csak ki tudnál találni. – vonom meg szórakozottan a vállam. – Mit tudom én, hogy a magadfajta lányoknak mi kell, de annyi azért tiszta, Miss Okostojás, hogy neked is van elég a zsebedben.
Nézem, ahogy a könyve felé nyúl, aztán heves mozdulattal összecsapja. Szerencsémre még éppen időben el tudtam kapni a kezem, hogy ne szoruljon a gyógynövénytan könyv lapjai közé. Döbbenetes, hogy ez a lány egy pillanat alatt el tudja űzni a jókedvemet. Nem értem hogyan képes erre. Forrongok a dühtől, pillanatok választanak csupán el attól, hogy dühödt sárkányként törjek ki különböző válogatott átkokat és rontásokat küldve a lányra. Természetesen nem teszem meg, bár ujjaimat olyan erősen szorítom ökölbe, hogy halk recsegő hang kíséri a mozdulatot.
Nyugalom.
- Te komolyan rá akartad csapni a kezemre a könyvedet? – nézek le rá őszinte döbbenettel, majd határozott és gyors léptekkel megindulok az ajtó felé, hogy újra elállhassam előle a kijáratot. Azért azt a lány sem gondolhatta komolyan, hogy majd egy ilyen sértést szó nélkül lenyelek. Majd ha Friccs megtanul pálcát használni. Természetesen olyat, amit Olivander direkt neki készít, és Mrs Norris szőre lesz a magja. Mérhetetlen dühömet azonban sikerül viszonylag rövid idő alatt uralmam alá terelgetni, és vonásaim is kisimulnak.
Nem szoktam ezt az arcot túl gyakran használni, hiszen tőlem nagyon távol van, most mégis minden vonásom azt tükrözi, hogy ki is vagyok. Damerei Raleigh, egy aranyvérű família büszke sarja, a maga kiemelkedő termetével, és tehetségével. Christopher gyakran néz ilyen szemekkel azokra a varázslókra, akiket magánál kevesebbre tart, és akiket nem szívlel. Pontosan tudom, hogy ilyenkor elsötétedik a szemem, ajkaimból szinte csak egy vékony kis csík látszik. Egyáltalán nem áll szándékomban sem a közeli, sem a távolabbi jövőben Crowley felé a sármos, kedves, jóképű oldalamat mutatni.
Az üzlet az üzlet.
- Talán, hangsúlyozom talán elnézem neked a mostani viselkedésed, ha segítesz a húgomnak. Nem fog ő idejönni, és neked könyörögni – kezdem a felsorolást -, nem érdekel, hogy belefér-e az idődbe vagy sem, és Drágám, bizony pazarolni fogod rá az idődet, ha jót akarsz magadnak. – teszem hozzá olyan fagyosan, amennyire csak tudom. Illemtanból ez bizony még a Borzalmas szintet sem ütné meg, de ez jelen pillanatban hidegen hagy. Szabadulni akar innen ő is és én is, kettőnk közt az a különbség, hogy nekem szükségem van a segítségére, és tényleg nagyon nem szeretném innen elengedni anélkül, hogy megszerezzem.
Miközben az ajtó melletti fehér falnak döntöm a hátam, elgondolkodok azon, amit a lány Morrisonról mondott az imént. Szóval már pletykálnak arról, hogy kikezdtem vele. Nem a legjobb, legalábbis néhány ponton majd módosítanom kell a terveimen, de azért ez még nem a világ vége. Letty előbb utóbb közel fog engedni magához, ebben biztos vagyok. Már nem csak a fogadásról van szó, már a büszkeségem akarja őt, sóvárog a fejedelmi trófea után az önérzetem. Elvégre az a lány híres a megközelíthetetlenségéről. Deirdre egyszer egy hippogriffhez hasonlította: előbb hajolj meg előtte, aztán ha ő is meghajol, akkor barátkozhatsz vele. Ha nem hajol meg ő is, akkor jobb, ha egy nagyon gyors seprűt ragadsz magad alá, vagy elhoppanálsz a világ legtávolabbi pontjára; mert Letty képes megkeresni és ízekre tépni. Ne igen, és ezt az állítólagos barátnője mondta róla. Kell is neki ellenség, ilyen barátok mellett…?
- Semmi közöd ahhoz, hogy Laetitia és én épp milyen viszonyban vagyunk egymással. Egyébként meg nyugodtan terjesztheted a pletykákat, amik rólunk szólnak. Mindketten felül tudunk emelkedni az ilyesmin. – jegyzem meg mintegy mellékesen, és várom, hogy végül meggondolja-e magát Minnie okításának ügyében vagy sikertelenül kell innen távoznom.

Merlin szakállára, mit képzel ez az egoista dög magáról? Rosszabb, mint egy elszabadult gurkó. Bár legalább van remény a leszerelésére.
- Talán elnézed? De édes - mondta mézes-mázas hangon. A tekintete mindeközben sokkal inkább a menj a pokolba jelentés felé hajlott, de a hangjával és a mosolyával próbálta ellensúlyozni ezt. - Az időbeosztásomat pedig kizárólag én kezelem, neked ahhoz, hogy mire jut időm és mire nem semmi közöd.
Na persze akár még ideje is lehetett volna rá, de ezek után semmi esélyt nem látott a pozitív válaszra. Mondjuk, ha az elejétől kezdve őszintén közelít, szigorúan a szívességkérés tényére, nem pedig a cseles behálózásra fókuszálva, akár még igent is mondhatott volna. Így ugyanis, hogy végre kimutatta a foga fehérjét, kezdte megkedvelni.
Végre valaki, aki Kenzie normáihoz viszonyítva normálisan viselkedik. Azt viszont továbbra se értette, miért voltak a lányok úgy oda érte. Ilyen szempontból ugyanis abszolút semmi vonzót nem látott benne, ellenben a stílusát nagyrészt kedvelte, habár erről biztosan nem beszélt volna neki. Már így is hatalmas az egója.
- Ó, és tisztázzunk két dolgot. Egy: nem terjesztek pletykákat, azt meghagyom Hisztis Mirtilnek meg a mitugrász alsóbb éveseknek. Kettő: ha akár egyetlen egyszer azt mered mondani nekem, hogy Nyuszikám, Miss Okostojás, vagy bármi hasonló, annyi esélye lesz annak, hogy megúszod a gyengélkedős kényszerpihenőt, mint hogy a legközelebbi Kviddics Kupa legjobb fogója egy mugli lesz.
Furcsa, hogy alig néhány perccel korábban még tartott tőle. Hiába volt végzős, hiába ismert több átkot nála, amit aztán dühében rázúdíthatna, mégse tette meg. Kenzie nagyon is tisztában volt ennek okával, elvégre aranyvérűek ennyire gyerekes szintre egyszerűen nem süllyedhetnek le.
Ha mégis, akkor szinte már felértek egy mocskos vérárulóval. Márpedig Raleigh biztosan nem ilyen. Bántani egy lányt, egy szintén aranyvérű és szintén Mardekáros lányt szégyen lenne.
- Egyébként úgy tűnik, nem értetted teljesen, miért hoztam fel Lettyt. Oké, tényleg sajnálni fogom, ha elhiszi, de azt el kell ismernem, tényleg igyekszel. Viszont okos lány, te meg átlátszó vagy, úgyhogy érmes lenne más megoldást keresni, nem?
Megvárta, hátha kapcsol magától, ám végül rájött, hogy jobb, ha folytatja. Most nem gúnyból mondta mindezt, tényleg igyekezett valami jót cselekedni. Karma. Nem véletlenül gyűjtötte otthon a katanákat. Muglik ide vagy oda, a szamurájok elveit mindig is tisztelte, a karma pedig a másik mugli gondolat, amit szem előtt tartott a mindennapi élete során.
- Én nem fogok segíteni a húgodnak, de vele még elhitetheted, hogy valójában ezért közelítettél hozzá. Talán kevésbé lesz gyanakvó, és szerzel a jófejség miatt pár jó pontot nála.
Damerei láthatóan elgondolkodott azon, amit az imént hallott. Kenzie, aki nyílván jóban volt Lettyvel,  tudta, hogy a lány nagy valószínűséggel épp annyira kihasználná a fiút, mint amennyire őt is kihasználják. Ha pedig ennél több alakul ki köztük, hát meg is érdemlik egymást, legyenek boldogok.
- Ezt a tippet ingyen kaptad, csak hogy lásd, milyen jóindulatú vagyok. A helyedben pedig a macskámat kellő távolságban tartanám Leotól. A végén a kis drágám megeszi reggelire.

 Egyik szemöldököm felhúzom, teljesen olyan íve van, mint mikor Thea macskám kidomborítja a hátát, és veszettül fúj valamire, ami nem tetszik neki. A totális magabiztosság érzésével húzom apró grimaszra a szám, és szinte lesajnálva pillantok le a nálam jóval kisebb és fiatalabb lányra.
- Fenyegetsz, ez most komoly? Félnem kellene talán? Szerintem most hagyd abba a poénkodást, mert valahogy nem értem meg a humorod, tartogasd azoknak, akik értékeli. – csak hogy érezze mennyire semmibe veszem az üres fenyegetőzését, elfordulok tőle, és a hátam mutatom neki néhány másodpercig, míg elsétálok a legközelebbi ablakig. Azt persze megtanultam, hogy egyetlen ellenfelet sem szabad alábecsülni, bármilyen jelentéktelennek is tűnjön. Így aztán séta közben folyamatosan figyelem őt az ablak visszatükröződéséből, hogy ha csak egyetlen gyanús mozdulatot is tesz, azonnal pálcát ránthassak rá. Ne nézzen már madárnak, meg fogom védeni magam, ha rám támadna.
Amikor odaérek az ablakhoz, ismét felé fordulok, majd előveszem a pálcám a zsebemből, és egyetlen intéssel, valamint a non-verbális mágia ismeretével résnyire kinyitom az ajtót, majd szép lassan akkorára növekszik a nyílás, hogy a lány vígan kisétálhasson rajta. Aztán pálcámat visszasüllyesztem a helyére, és önelégült mosollyal ajkaimon újra megszólalok.
- Az ajtó nyitva áll, bármikor leléphetsz. Egyébként meg hozzám és Morrisonhoz semmi közöd, nincs szükségem a tanácsaidra sem az észrevételeidre. Tudom mit csinálok. Mint ahogy azt is tudom, hogy Laetitia legutóbbi beszélgetésünk óta tudomást szerzett arról, hogy Ryannel fogadást kötöttünk. Így csak még édesebb lesz a győzelmem. – emelem magasra az állam, és félig leeresztett szemhéjam alól tekintek le rá. Legjobb tudomásom szerint ő, és Letty jóban vannak, így valószínűsíthetem, hogy majd rohan hozzá az információval. Nem baj, pontosan ez a célom. Ha már Minneának nem fog segíteni ez a lány, talán nekem fog, akaratán kívül.
Ahogy megemlíti Kenzie a macskámat, szélesen elmosolyodok, és hátam a hűvös kőfalnak döntöm. Thea nagy tekergő, ha akarnám sem tudnám távol tartani senkitől és semmitől sem. Általában kedélyesen rója a köreit a kastélyban, új prédára lesve. Imádok arra ébredni, hogy valami kis ajándékot tesz le az ágyam mellé. Ezek többnyire a birtokon röpködő apró szárnyasok, különböző csiripelő madarak. Néha egerek, vagy egy-egy iskolatársam patkánya, ami már gondot okoz. Szinte az egész Roxfort tisztában van Thea kegyetlenségével és étvágyával, de hiába etetem, akkor is mindene a vadászat. Ráadásul a dühödt gazdik számonkéréseiért bőven kárpótol az a módfelett okos kis pofája. Meg ahogy leül egy ablakfülkébe, és tisztogatja magát. Mancs megnyal, fül előre konyul, aztán dörzsölgeti magát nagy élvezettel, miközben úgy néz rám, mintha csak azt mondaná: ,,tökéletes vagyok, bátran imádhatsz te is". Mint valami ókori istenség, aki valahogy a mi korunkban rekedt. És nekem őt kellene félteni a lány házi kedvencétől?
- Theának maximum egy sárkány tudna ártani, nem féltem a te kis Leokádtól. – teszem hozzá hűvösen. Igen, az én macskám különleges, nem véletlen, hogy éppen őt választottam annak idején. – Remélem levadássza a kis kedvencedet, és már holnap reggel az ágyam mellé hozza nekem bemutatni a trófeáját. – teszem hozzá mormogva, még a tekintetem is elsötétül. Igen, Thea képes lenne megtenni ilyesmit.
- Az ajánlatot pedig felejtsd el, nem akarom, hogy egy olyan embertől mint te bármit is tanuljon a húgom. – nézek egyenesen a lány szemébe, továbbra is békésen a falnak dőlve.

Fenyegetés? Ő aztán nem fenyegetett senkit, pláne nem egy ilyen nagyképű barmot. Sőt, minél többet hallotta beszélni, annál inkább erősödött benne a gondolat, hogy tulajdonképpen Damerei Raleigh nem más, mint egy hisztis kiskölyök, aki nem veszi jó néven, ha valami nem az akaratának és elképzelésének megfelelően történik.
Márpedig most biztosan nem így lesz, mert azt garantálom, hogy tőlem aztán semmit se várjon. Se most, se máskor. - gondolta a plafont nézve.
Csendben figyelte, ahogy a hetedéves fiú fel-alá járkál, és közben azt kezdte számolgatni, mégis mennyi idő van még hátra a nyári szünetig, amivel együtt ez a pancser is végképp eltűnik a Roxfortból. Habár talán nagyobb gond, hogy értelmes varázslók közé ki merik engedni, holott inkább a Szent Mungóban lenne a helye, lehetőleg jól elzárva a többiektől.
Amikor aztán felhozta Laetitiát, Kenzie már nem tudta magában tartani a nevetést. A győzelmére vonatkozó jövőidő így már teljesen értelmetlen, habár úgy tűnik, ezt ő valamiért nem vette észre. Ha a lány tud a dologról és még nem ölte meg, vagy szabadított rá valami undorító átkot, akkor nyert ügye van.
Először arra gondolt, mond erre valamit, de inkább csak a fejét rázta. Remek szórakozás lesz a következő hónapokra, kíváncsian várom, hogyan végződik majd. Egy ideig most kénytelen leszek kerülni Lettyt, de legalábbis korlátozni a felmerülő témák lehetőségét, ugyanis a következő néhány napban biztosan a képébe röhögnék, ha felhozná Damereit.
A fiú a macskája említésekor nem csak hűvös, védekező volt, hanem már-már túlzottan magabiztos. Ó, persze, biztosan szállítja neki hűsége jeléül a döglött állatokat, mint egy kutya. A klubhelységben meg úgy mászkál, mintha az egész ház az ő birodalma lenne. Sose értette, miért vannak annyian oda ezekért a szőrös kis dögökért. Leo legalább közel áll a Mardekárhoz tartozó kígyóhoz.
- Egy sárkány? - nézett rá felvont szemöldökkel, miközben az ujjai a könyv lapjaival játszottak. - Akkor jó; nem véletlen, hogy a komodói varánusz másik neve komodói sárkány. - Hirtelen összecsapta a könyvet és elégedett mosoly húzódott az ajkaira. Nem is érti, miért állt le vitatkozni vele. - Lehet, hogy az ilyen kicsi, cirka harminc, harmincöt centis példányok mérge az emberre nem veszélyes, de egy egyszerű kiscicát pillanatok alatt leterít.
Azt azért megnézte volna, Thea hogy vonszolja be Leot, de szívesebben látná a macska vérét a varánusz állán, miközben akár egy cafat hús is kilógna még a szájából. Rendben, talán ez egy kicsit erős, de biztosan érdekes lenne Damerei reakciója; a magabiztosságát legalábbis biztosan letörné egy darabig.
Igazából mindenkinek kellemesebb lett volna, ha már rögtön az elején valahogy eltűnteti az útból és egy könnyed nem válasz kíséretében kivonul a teremből. - Egy pillanatig se gondolkodtam az ajánlatodon, de remélem, találsz valakit, akinek megesik rajta a szíve. - közölte, majd köszönésképp felemelte a kezét és elmosolyodott. Részéről ezzel a beszélgetésnek vége volt.

 
Bármennyire is szeretném, nem állok neki kiselőadást tartani a Roxfortba behozható háziállatok fajtájára vonatkozó előírásokkal kapcsolatban. Theám maximálisan megfelel minden egyes kritériumnak, ez pedig a lány kis kedvencéről nem mondható el.
- Felhívnám a figyelmed rá kedves Crowley, hogy bölcsebb lenne az állatkáddal kapcsolatosan inkább mélyen hallgatni. Nehogy még valakinek feltűnjön, és elkezdje szúrni a szemét! Biztos hiányozna, ha otthon várna rád év végéig. – néhány pillanatra metszőn tekintek le a lányra, szemeim fagyos közönyt, és nemtörődöm kegyetlenséget tükröznek. Remélem most már sejti, hogy képes lennék csak azért megjátszani, hogy stréber vagyok, és felkeresni kedvenc tanáraim egyikét, hogy eltávolítsam a varánuszát a Roxfort közeléből is. És egyébként is, egy ilyen mihaszna kis dög inkább annak a féleszű Hagridnak az ölebe, illetve öl-sárkánya lehetne, mint egy értelmes diáklánynak.
Még meg se várom, hogy a lány egyáltalán az ajtó felé mozduljon, már azon gondolkodok, hogy ha Ő nem, akkor ki fogja a tudást a könyvekből valahogy a húgom fejébe varázsolni. Tartok tőle, hogy itt szó szerint varázslatra lenne szükség, tekintve Minnie csekély értelmét, és még kevesebb szorgalmát. Merlin kócos szakállára, miért pont ebben a határtalan lustaságban kell hasonlítanunk?
Állkapcsom megfeszül, amikor a lány nyíltan verbálisan ellenem fordul, és közli velem, hogy soha nem is állt szándékában fontolóra venni az ajánlatom.
Úgy?
Fogaim reccsennek egy aprót, olyan erővel szorítom össze az állkapcsom. Ujjaim pálcám keresik a talár zsebében, de Kenzie legnagyobb szerencséjére most valamiért nem akar a kezembe akadni a varázseszköz.
Stupor!
Hagyná el legszívesebben ajkaimat ez a tőlem legkevésbé sem távol álló átok. Mégis inkább magamban tartom, miközben aljas kis mosolyra húzódik a szám. Nem most, és nem így. A bosszú az a műfaj, amiben módfelett nagy örömöm lelem mindig, és mint ilyen, gondos tervezést igényel. Akármennyire is közénk való a lány, és ő is aranyvérű, azért mindent nekik sem szabad. Kezeskedem afelől, hogy kellően nagy közönség előtt, a lehető legmegalázóbb módon érje őt utol az én fáradhatatlan gondoskodásom. Ami viszont biztos, hogy az összes olyan háztársunkat, akivel csak jóban vagyok és hímnemű figyelmeztetni fogom, hogy harapós a kicsike, és nem éri meg a fáradtságot.
Hanyagul int, jelezve, hogy egyáltalán nincs benne tisztelet irántam. Öreg hiba. Ellenfeled soha nem becsülheted alá, vagy lehetsz vele tiszteletlen. Ez a gyengeség jele, és határtalan nagy ostobaság. Támadási felületet nem lesz nehéz találni rajta, ő maga teremti majd meg a számomra kedvező helyzeteket.
- Ne felejts el a hátad mögé is nézni, kislány! – kacsintok rá gúnyosan, aztán tekintetemmel kikísérem az ajtón. Mély levegőt veszek, amikor végre a folyosóról hallom beszűrődni lépteinek zaját, aztán félig megkönnyebbülve, félig gondterhelten fújom ki.
Egyik pillanatról a másikra elfog a röhöghetnék, és nem is tartom magamban. Azt hiszem Minnea kénytelen lesz könyvet ragadni, vagy otthon magyarázkodhat a rossz jegyek miatt. Legszebb öröm ugyebár a káröröm… mert nincs benne semmi irigység!