Oldal nyomtatása - Első emeleti folyosók

Tristram De Crasso
Egy diák korú tanárnak, aki rosszkor állt rossz helyen

Azt hiszem eltévedtem...
Vagy talán mégsem?
Végülis a kastély falai közt vagyok. Gondolom...
Ugye Roxmorts mellett nincs még egy hatalmas kastély?
Aj a macskarúgja meg ezt a hatalmas építményt! És azt hogy képtelen voltam időben ideérni...
Vagy két órája itt kellett volna lennem, csak hát szóval, elaludtam. Előfordul. Ez normális. Tényleg az.
Na jó nem... Égés...
Huszonhárom évesen már meg kellett volna tanulnom mi a pontosság és nem kinyomnom azt a nyavalyás ébresztő órát, és aztán nem egy órán keresztül állni a zuhany alatt és még ki tudja mennyi időt vesztegetni azzal, hogy megtaláljam a tökéletes öltözéket a mai napra. Aj, de izgultam! Minden korombeli nő így viselkedne! Csak most meg kéne találnom a tantermet, ahol hivatalosan tanítani fogok. ÉN!!!
Ha Dan nem lenne éppen kórházban, most biztosan kicsinálnám, hogy erre képes volt rávenni. De most kicsit más a szitu. Daninek fogalma sincs arról, hogy itt vagyok, ugyanis még mindig nem tért magához. Rubyval felváltva virrasztunk az ágyánál és várjuk hogy végre kinyissa a szemét. Fogalmam sincs mi lenne velem nélküle. Egyedül nem tudnám végig csinálni ezt. Ruby hatalmas támaszt nyújt nekem, és remélem én is neki. Jelenleg is ő volt aki rábeszélt arra, hogy vegyem át Dan helyét, míg jobban nem lesz.
Tudom, mennyire fontos ez a bátyámnak. Ez a munka a mindene és rohadtul össze volt törve, mikor az előzőt elvesztette így természetes, hogy helyettesítem, csak abban nem vagyok, hogy én vagyok rá a megfelelő ember. Oké, hogy vágom a történelmet, de tanítani... Na majd meglátjuk. Egy-két hét. Több biztos nem lesz. Azt meg kibírom. Dan érdekében kibírom.
Rubyt megkértem, hogy dumálja már le nekem a dolgokat, hisz ő az ismerős itt, nem én. Nekem még csak arról sem volt fogalmam ki az iskola igazgatója, valami McGalagony. Azt hiszem...
Na, ma vele lett volna találkozóm. Ha nem kések el. De már délután egy van így inkább baglyoztam a nőnek egyet, hogy az óra után beszélünk. A cink jelenleg az, hogy öt perce órát kéne tartanom... Lehet nem kellett volna azt mondanom, hogy minden rendben lesz? Mert szerintem vagy századjára teszem meg ezt a nyüves utat, és valamiért mindig ugyanoda lyukadok ki...
Mit mondott Ruby? Első emelet. A lépcsőtől jobbra. Vagy balra? És lehet hogy nem is az első volt már? Aj! Már fogalmam sincs! Legközelebb jobban figyelek... De egy biztos. Egy Merlin festmény lóg a terem mellett. Szóval, Merlin. Merlin hol vagy? Merre bujkálsz? Gyere elő?
Százszázalékos koncentrációval figyelem az összes festményt. A magassarkúm kopogása megtöri a csendet, a halvány kék, mini blézerem szinte virít ebben a homályos fényben. Itt mindig ilyen sötét van? A kontyba tűzött hajam pedig lassan tincsenként adja meg magát... Remek... De a terem még mindig nincs meg. Mikor valaminek neki ütközöm. Valami... nem túl keménynek. Nálam ez normális, így annyira nem lepődök meg, és tudom, hogy én voltam a hibás így azonnali szabadkozásba kezdek.
- Uh, upsz! Azaz bocsi! Szóval elnézést!
Ránézek az idegenre, kicsit pironkodva egy rész mert hiába, hogy a bénaságomat már megszoktam az elmúlt huszonhárom évem során, de azért nem szeretek így kezdeni egy új ismeretséget. Egy nálam magasabb... férfiba? Botlottam? Nem. Azaz, férfi, az oké, de nehogy már idősebb legyen mint én, és az én korom is elég zsenge egy tanárhoz képest. Ő pedig... Diák lenne? Tutira nem.
- Mond, hogy nem vagy diák.
Na, ha az, akkor az új tanárnéni jól beégette magát. Lehet, hogy nem így kellett volna megnyilvánulnom?

PUT UNDER THE PRESSURE
OF WALKING IN YOUR SHOES

ELEGEM VAN A ROXFORTOS DIÁKOKBÓL!
Esküszöm, ezek a nyafogós, kényes, lusta senkiházi hülyék egy hétig sem bírnák a Durmstrangsban! Most végeztem a negyedik évfolyammal, ahol olyan sötét van, mintha a gyerekeket szurokban fürdették volna ötéves koruk óta, és egyszerűen nem tudok fényt gyújtani kis fejükben. Igaz mit is várok, ez még csak a második hét... Még csak egy órán vagyunk túl.
Nem vagyok az a fajta, aki bármit is feladna. Ha a kérdés azon múlik, ki bírja tovább idegekkel: ők vagy én, akkor kétség kívül én állok nyerésre.
Kínos lenne, ha nem így lenne...
Karom alatt egy vaskos mappával épp a tanári felé tartok, hogy megigyak egy kávét, mert egyszerűen szükségem van rá, hisz az éjszaka nem sokat tudtam pihenni. A Nagyúr igazán tekintettel lehetne arra, hogy egy 24/7es szolgálat mellett, mint amilyen a tanárság, az ember nem szívesen ugrik ki egész estés gyűlésekre.
Persze nem panaszkodom. Gondlatban sem. Én választottam ezt és meg vagyok elégedve azzal, ahová eljutottam. Pláne azzal, hogy milyen rövid idő alatt.
Ahogy erre gondolok, némileg jobb kedvre derülök, bár lépteimen nem lassítok, már csak azért sem, mert nem vagyok benne biztos, hogy jó irányba haladok. Épp ezért inkább jó lendületesen sétálok, hagy higgyék csak, hogy pontosan tudom, merre megyek.
Azonban mindig elfelejtem, hogy ez a száguldás mennyire vissza tud ütni, mikor beláthatatlan útszakaszokon kis ívben akarja az ember bevenni a kanyarokat.
Az egyik folyosó végén ugyanis egyszerűen belerohanok egy lányba, aki úgy pattan vissza rólam, mint az egyszerű rontások a páncélsüvegről, de én is megtántorodom.
Remélem, nem okoztam maradandó károkat.
- Elnézést - mondom én is rögtön a szokásos nyugodt, kellemes hangszínen. Sötétbarna szemeim rögtön felmérik a helyzetet. Nem sérült meg és nem is ejtett el semmit, ahogy azt a hülye börleszkjelenetekben szokás. Helyette inkább kapok egy kérdést.
Egy fél pillanatig habozok. Még nem láttam ezt a nőt (mert idősebb, mint a legkorosabb diákunk), ami nem is tudom, mit jelenthet. Nem ismerem a helyi szokásokat. Lehet, hogy gyermek egészségügyi ellenőr? De valahonnan ismerős nekem. A vonásai. És ez a kínos mosoly az arcán. Valahonnan ismerős...
- De, az vagyok - mondom végül halálos komolysággal, miközben gyanakvóan nézegetem az előttem állót. - Miért, te?

Szórakoznak velem... Remek...

Na ne!
Fakadok ki hatalmas dörejjel, persze csak gondolatban, de ott nagyon. A francia szitok szavak csak úgy áramlanak a fejemben. Képtelenség, hogy egy diákba futottam bele. Ne már!
És már nyafogok is. Persze ezt is csak némában. Ennyire azért nem járatom le magam, még az kéne, hogy az új tanerő, francia káromkodásra tanítsa a diákjait, miközben lejártatva saját magát még nyüszög is, csak mert totálisan hülye volt. Nem vagyok normális... Komolyan nem. Meg különben is ez a tanárosdi is egy vicc, na mindegy. De nem lehet ez a férfi vagy fiú, aj tök mindegy, diák. Az abszurd. Mennyi lehet? Húsz? Huszonegy? Esetleg tizenkilenc? A szemeibe nézve, akár vagy száz évet is adnék neki, de az összhatás... Na ne szórakozzunk már itt, kérem szépen. Ez nem a Broadway. Igaz, tőlem kitelne az is, hogy egy rosszul elhelyezett díszlet között csatangolok.
- Anyáddal szórakozz... - motyogom az orrom alatt, de ez inkább csak néma kis gondolati csatámnak egy felszínre tört maradványa, ezt nem igazán szándékoztam volna kimondani, főleg ha tényleg diák az illető.
Azt hiszem sikerült bemutatkoznom...
De egy biztos, megint percek alatt sikerül lerombolnom a franciákról kialakított tévhitet, miszerint igazán udvarias egy nép vagyunk. A nagy lótúrót. Csigát sem eszünk mindennap. Sőt én például ki nem állhatom, szerintem gusztustalan. Nyálkás és fúj! Az egy CSIGA!!! A békát sem enném meg... De még csak meg sem csókolnám. Ja persze, majd herceggé válik. Ezt tutira valamilyen magányos vénasszony találta ki aki jól meg akarta szívatni a fiatal naiv libákat.
O-ó... azt hiszem elkalandoztam. Upsz... Vajon mennyi idő telhetett el? Fejben sok, de általában ezek csak tized másodpercek az életben. Miért nincs jobb időérzékem?
- Ha diák vagy, miért nem vagy órán? - teszem fel magamhoz képest egész komolyan a kérdést. Hmm... talán a színészi karrier mégis csak meg fogja hozni a gyümölcsét? Végül is itt másból nem építkezhetek.
Viszont amint kimondom ezt a remekül eltalált agytröszt kérdést rá is jövök, hogy ekkora marhaságot is ritkán kérdeznek... Azaz annyira nem ritkán, mert én is megkaptam gyakran, anno, régen mikor még az iskola padot koptattam, hisz nem voltam egy túl gyakran órát látogató hölgyemén. Szerintem a mai napig áldják a napot tanáraim, mikor befejeztem a tanulmányaimat.
Na, de nem hiszem, hogy Mr. diák lenne. Legalábbis van egy ilyen érzésem. Persze én is a megérzések... Na mindegy... Legfeljebb még jobban beégetem magam. Mélyebbre már úgy sem nagyon süllyedhetek. S különben is, mit érdekel engem, hogy mit gondolnak rólam a diákok? Egy-két hétig maradok csak, és tanár néni leszek. Én diktálom a szabályokat. Wow, lehet még sem lesz olyan halálosan unalmas az elkövetkező rövidke időszak?
- Kate - és nyújtom egy erőteljes mozdulattal a kezem - Kate Raimbourg, én helyettesítem Danielt néhány hétig.
Legfeljebb kezet nyújtottam egy diákomnak. Akkor érezze magát megtisztelve. Egyéb esetben passzolom kivel állok szemben, ami ciki, mert tanárnak azért elég fiatal. De hát ki tudja mik itt a szokások. Még az is lehet, hogy igazat mondott, és tényleg csak egy kölyök. Annyit tudok a Roxfortról körülbelül, hogy egy varázsló iskola azt csókolom.

Jogos. Totál jogos. S most szépen be is lettem oltva, de megérdemeltem. Teljesen igaza volt a kijelentésem felesleges volt és idióta. Tipikus tanáros költői megfogalmazás hülye köntösbe ágyazva. Na de a kimondott a szót úgysem szívhatom vissza, így nem is parázok rajta, az idők leforgása alatt megszoktam, hogy a nyelvem általában külön életet él.
Hmm... Egy pillanat alatt megváltozott a hangordózása. Érdekes...
Upsz, talán magára vette volna az iménti anyázásomat? Ezek szerint valóban kimondtam. Hát... ő... szóval... upsz.
- Háh, de ezek szerint mégsem vagy az! Lebuktál! - virulok fel.
Nem izgat, hogy ő morcos lett, nekem bejön hogy bizony lebuktatta saját magát. Hisz ott volt a HA. Hehe, szeretem ezeket a szavakba rejtett rejtvényeket, ezek olyan izgalmasak, és annyira jól lehet velük kötözködni, csak érteni kell, hogy kimondott szó, nem mindig azt takarja, melyre először gondolna az ember. A drámaírók is mindig ezzel játszadoztak, meg az összes kódrendszer és rengeteg régi feljegyzés is mind e köré a gondolat menet köré van építve. Na, jah ennyi legalább szorult belőlem a Raimbourg mániából, ha már más nem.
Van valami a szemeiben... Valami... Megfogalmazatlan. És ahogy nem ereszti a tekintetem... Nem tudom eldönteni, hogy fel kéne e vennem vele a játékot, vagy inkább kislányosan másfele tekinteni, de végül tartom a szemkontaktust. Nem eresztem én sem őt. Flúgos egy liba vagyok, de néhány dologhoz én is értek. A bűvölés ezekhez tartozik. Talán ennél a fiúnál is. Férfinál. Banyek.
Megszorítja a kezem. Értékelem a gesztust. Gyűlölöm, mikor annyira semmibe vesznek, hogy csak épphogy belerakják a kacsómba ujjaikat. Ne már. Kérem szépen, igenis megérdemlem a tisztelet, ez pedig az jelenti. S ha már én is szorítok elvárom a partneremtől is.
- Üdv - mosolygok rá s kicsit megdöbbenek, mikor csókot lehel a kézfejemre - Oh! - csusszan ki a számon megint valami, aminek nem kéne... Lakat Kate! Zárd már be azt a tetves lakatot!
Jól esik a kézcsók. És az oh is az elismerés jeleként tört utat magának a világba. Ritkák manapság az ilyen udvariassági szokásokkal rendelkező férfiak, főleg a muglik között, én pedig túl sok időt töltöttem ott, hogy bizony az ilyen gesztusok meglepetést tudjanak okozni.
- A húga vagyok - válaszolom és cserfességem megint csak megmutatkozik, mert képtelen vagyok lezárni azt a lepcses szám - De a félreértések tisztázása végett, össz-vissz öt perc van köztünk. Nem valami tizenéves fruskaként kóborlok az iskola falai közt és képzelem azt, hogy hú de nagy tapasztalattal rendelkezem csak mert kijártam az iskolát.
Ezt tisztázni akartam. Nem tudom miért. Valahogy úgy éreztem, azzal hogy Dan húga vagyok fiatalítani fognak, és nem akartam. Vannak ilyen idióta rögeszméim, ezek ellen felesleges is küzdenem.
- Na és te, mi járatban vagy az iskola falai közt?

Jé lebuktattam volna magam? Egy halvány szemfordulatot tesz íriszem. Briliáns elme! Igazából szívesen játszottam volna tovább a diákjátékot, de szándékosan lebuktattam magam egy beszólásért. Valamit valamiért... Mégis olyan bájosan örül magának, hogy rájött a "nagy rejtélyre". Tulajdonképpen az is kedves, ahogy meglepődik a kézcsókon. Vajon hány éves lehet? 20? Épp elkezdeném találgatni a korát, mikor megadja a választ a ki nem mondott kérdésemre.
Te jó ég, mennyit beszél! A tekintetem kezd furcsállóvá válni, ám mindenesetre az imént nyugtáztam, hogy nem néz félre. Bátor lány. Viszont nem egészen értem, mire céloz a fruska-megjegyzésével.
- Ez a véleményed a mostani tanárokról? - kérdezek vissza érdeklődő tekintettel. Bár ahogy elnézem, nemigen járt még itt, így nem valószínű, hogy ismerné a tanári kar új tagjait. Akár ismét magamra is vehetném a célzását (ha az egyáltalán, nem pedig csak üres locsogás), de én több mint KÉT éve kijártam az iskolámat. Remek eredményekkel. Úgyhogy köszönöm az érdeklődést.
- Én? - kérdezek vissza, és meglepettséget tettetek. Hirtelen körül nézek. A festmények árgus szemekkel merednek ránk, valószínűleg nem szeretik, ha hangoskodnak a folyosószakaszukon.
- Én is egyike vagyok azoknak, akik itt tanítanak, pedig alig végezték el az iskolát.

Néha észreveszem, mikor már kezdem idegesíteni az embereket a locsogással. De csak néha. Na, nem azért mert hű de jó színészek lennének, hanem mert olyan magasról pottyantok rájuk, hogy az már szemtelenség. De nincs igazam? Miért foglalkozzak olyan apróságokkal, hogy hülyének néznek? Vagy hogy értetlenkednek a nyitottságomon? AZ élet túl rövid, hogy mindent magunkba zárjunk, és hát ami a szívemen a számon, még akkor is ha emiatt sokszor, túlontúl is sokszor titulálnak egy hülye libának. Hát tegyék. Sosem érdekelt. Soha nem tartoztam azok közé akik minden tettük után körbe néznek, hogy vajon nem vétettek e hibát. Én inkább azt a csoportot gyarapítottam, akik gyerekként ha elestek az utcán mielőtt hangos üvöltésbe kezdtek volna, előtte konstatálták van e közönségük, és ha akadt, akkor kezdődhetett a műsor. Ha esetleg nem? Na akkor tovább rohantam, hátha a következő kanyarban több nézőre akadok.
- Oh dehogy is! - válaszolom naivan - Inkább csak saját magamról. Valamiért itt ezen a szigeten nem akarják elhinni rólam, hogy huszonhárom vagyok... Pedig szerintem nem nézek ki kiskorúnak, de persze a mai világban. Rajtad is elgondolkoztam vajon a diákok seregét gyarapítod e. Huh az elég ciki lett volna, ha igen. Gondolj bele! Hivatalosan tanár néniként tetszelgek, de lepacsizok az egyik diákommal? Na nekem is meg lett volna a hírem, és hát tudjuk jól, hogy nem épp célszerű fiatalkorúakkal esetleg félreérthető kapcsolatokat kötni, erre a bátyám a legjobb példa - és észbe kapok.
Nem, nem azért mert csak tódulnak ki a számon a szavak, hanem mert Dan múltja itt titok és mégsem kéne elrontanom a renoméját. Ha Ruby tudná mit művelek itt, már tuti kicsinálna, jah Danről nem is beszélve, még jó hogy öntudatlan, szerintem ha csak sejtené, hogy épp átvenni készülök a helyét már rohanna is ide, hogy megállítson. De megfogadtam, hogy nem teszem tönkre, minden erőmmel azon leszek, hogy ne hozzak rá szégyent és ha visszatér, ott folytathassa, ahol abbahagyta. Ezért vagyok itt. Azaz szépen számolok háromig mielőtt válaszolok. Ezaz Kate, jó kislány vagy. Csak hallgass az épeszű gondolatokra.
- Oh, bocsi, sokat beszélek - zárom le az előző mini monológom.
S most várok. Nem szólalok meg, még akkor sem ha legszívesebben a kérdésére rávágnám: Igen, te! De nem teszem. Mert, egy, kettő, három.
Látom a meglepettséget az arcán, és nem értem. Tudnom kéne hogy ki ő? Valami nagyfejes vagy mi a fene? De gondolom mindjárt közli, azaz remélem, mert hogy fogalmam sincs az is biztos. Nem vagyok én idevalósi. Olyan nekem itt minden, mint egy kisgyereknek, minden új.
És akkor közli. Én pedig hirtelen köpni nyelni nem tudok. Uh, hogy azt a macska rúgja meg! Ez most komoly? Egy tanár? Kb két perce vágtam le, hogy én biza nem vagyok egy hátulgombolósos tanár, erre kiderül, hogy ő meg igen... Ez... na ez a ciki és nem faláb.
- Bocsi - kezdek bele a mentegetőzésbe - Nem ellened szólt az előző kritika, csak magamra értettem. Fogalmam sem volt, hogy találkozom itt nálamnál fiatalabbal. De bocs, hogy erre így rákérdezek. Mennyi vagy?

Ezen a szigeten? Persze, hiszen Raimbourg, és amúgy is érezni a kiejtésén, hogy nem angol, ahogy nagy ritkán az enyémen is, hogy hosszú évekig nem angolul beszéltem. Csak beszél és beszél, mintha fel lenne húzva. Mennyi ideje is csevegünk? Tíz-tizenöt perce? Eleve késésben volt. Amilyen szétszórt, nem ártana erre figyelmeztetnem, de végül is ez mulatságosabb.
Kárörvendő és aljas vagyok, igen tudom. De ahogy az új tanári kart elnézem, McGalagony igazgatónőn kívül ő az egyetlen nő. Meg mondjuk ott van Miss Montalvo is, azokkal a szigorú szemeivel, de egy ideje kinőttem már abból, hogy a diákot játsszam, akit elfenekelnek.
- Egy tanárnak nem kell mindig komolynak lennie. Bár nem hátrány. Talán ha komolyabb vagy, a diákok is komolyabban vesznek - látom el feleslegesen jó tanácsokkal. Menjünk bele a csevegésbe, miért ne? Húzzuk az idejét. Meg a saját idegeimet is. Sajnos túl jó okom van arra, hogy tovább kínozzam magam ezzel a beszélgetéssel, hisz ha jól értettem Lestrange-t a múltkor, bizony nem más, mint ő küldte a Szent Mungóba a mi hőn szeretett francia mágiatörténészünket, és egészen elgondolkoztam rajta, hogy vajon önszorgalomból meglepjem-e azzal, hogy befejezem a munkát, amit elkezdett. Viszont nem kötötte az orromra, hogy mi dolga lett volna Raimbourg professzorral, és amíg ezt ki nem derítem, nem teszek semmit.
De milyen nagy szerencse, hogy Daniel Raimbourg húga ilyen közlékeny...
- Sajnos nem szerencsés közelebbi kapcsolatokat kialakítani a diákokkal, még akkor sem, ha akad köztük jó pár olyan is, akik már átlépték a felnőttkor küszöbét. Bár utánanéztem, úgy tudom, nem tiltja a szabályzat. Talán csak nem volt még rá precedens - jegyzem meg, ám a pajkos kacsintást mellőzöm, akkora kéjencnek azért nem akarom beállítani magam. - De miért is hoztad fel a bátyádat példának?
Egészen jól szórakozom azon, mennyire zavarba jön a kijelentésemet hallva. Még egy halk nevetés is belefér, ezzel is tompítom a figyelmeztetésem élét. Most persze elnézést kér. Nem mintha szükségem lenne rá a lelki békémhez, de egy jólszocializált emberi lény ezt nem veszi olyan komolyan.
- Semmi gond.
Hogy mennyi vagyok? Huszonöt centi...
- Húszéves vagyok - teszem hozzá a választ is, majd megvárom az újabb megrökönyödését mielőtt megmagyarázom, csak hogy fenntartsam a beszélgetést (hátha elejt még 1-2 megjegyzést a fivéréről):
- Az új vezetőség úgy döntött, ráfér a Roxfortra egy kis vérfrissítés. Sokan panaszkodtak arra, hogy elavult dolgokat tanítanak itt. Állítólag a bátyád nagy úttörője volt az újféle tudományoknak, hallottam róla.
Blöffölök. Remélem, bejön, vagy legalábbis remélem, hogy Kate Raimbourgnek halvány lila gőze sincs arról, mit tanít a bátyja, vagy hogy hogyan.
- Vele mi történt? Nem láttam az évnyitón.
Hát, nagyon remélem, hogy Gwent sose fogják ilyen alamuszin faggatni rólam. Amilyen cserfes, a végén még ő is elmesélne mindent.

Klikk. Klokk. Klikk. Klokk.
Rohamosan telnek a percek, de én idióta teljesen megfeledkeztem arról, hogy hol is kéne éppen lennem. Nem mintha ez meglepő lenne nálam, most már lassan azóta játszom ezt, hogy megtanultam járni. Egyedül a színpadon sosem történt velem ilyen, talán azért is menekültem oda. De hát most itt vagyok és nem ott. Szóval jó lenne ha összeszedném magam, nem igaz? De igaz!
- Hát szerencsére nem szándékozom néhány hétnél tovább maradni, de köszönöm a tanácsot - válaszolom - Nem vagyok egy tanár típus, de gondolom ez már feltűnt.
Örülök, hogy bele tudunk menni valamilyen témába, szeretek ismerkedni, és sajnos eddig nem sok angollal hozott baráti viszonyba a sors. Valamiért az itteni emberek nem szívlelik a magamfajtákat. Begyöpösödöttek ezek az angolok...
- Lehet, hogy a szabályzat nem említi, de hidd el, nem díjazzák az ilyen eseteket, még akkor sem ha a két fél között már szóba jött a házasság - mondom komolyan, és a kérdését Daniellel kapcsolatban szándékosan kerülöm. Úgy teszek mintha meg sem hallottam volna.
Hallgatás fél egészség, hát én inkább abban hiszek, hogy a kimondott szó minden bajt felül ír, de a bátyám este más. Teljesen megértem, hogy nem reklámozza a kirúgatásának az okát, vagy egyáltalán azt, hogy nem önként hagyta el a Bueaxbattons-t. Én sem tenném. És hát a színészetet itt én sem hangoztatom. Érdekes is lenne. Akkor már kiakaszthatnék a nyakamba egy céltáblát, hogy "ide lőjetek Halálfalók".
És a mentegetőzést egy kisebb nevetés követi. Vicces lettem volna? Oké, tényleg. És ártatlanul elmosolyodok.
Húsz. Hmm... egész jól tippeltem akkor, csak hát ennyi idősen tanítani? De hát Daniel is huszonegy volt mikor belefogott az okításba, vagy ő is még csak húsz? Na jó nem tudom.
Annyira nem lepődök meg ezen a számon. Inkább csak érdekesnek tartom. S ha itt van ilyen fiatalon, akkor biztos tudhat valamit.
- Oh, hallottál a bátyámról? - csillan fel a tekintem, mindig is büszke voltam rá - Dan tényleg eléggé előhaladott eszméket vall és egyre többen támogatják is. Hatalmas jövőt jósolnak neki, és többen nehezményezték is, hogy tanításra fecsérli el az idejét, de szerintem fantasztikus tanár. Ha fele annyi szenvedélyt visz bele az óráiba, mellyel nekem szokott mesélni a történelemről és felfedezéseiről, akkor nem hiszem hogy sokan unatkoznak az óráin. Múltkor órákon át vitatkoztunk a tizenhatodik századi kentaur lázadás eszményi kérdéséről például és élveztem, pedig ki nem állhatom a tömény törit, a fülemen jön már ki minden, aj és megint csak csacsogok. Ne haragudj, a részemmé vált az örökös beszéd, de ez csakis a gyerek koromnak köszönhető. Gondold el, hogy úgy kellett felnőnöm hogy az egész családom régészkedett én meg unatkoztam. Hát aztán egy idő után jó társasága lettem magamnak - és kivillantom a fogaimat.
Vissza kéne fognom magam, mert a végén itt is mindenki kerülni fog. " Hú, ezzel a lánnyal nem állunk szóba, mert sosem szabadulunk"
- Egy hete baleset érte, és jelenleg a Mungóban van - válaszolom ezt most próbálom tömörre venni. Az előbb túl sokat hadováltam. Miért érdekelnék Tristramot a részletek?

Nagyon komoly válasz érkezik a diák-tanár viszonyokat ecsetelő gyenge poénomra.
- Látom, nagyon otthon vagy a témában - jegyzem meg, és ez egyben kérdés is, hisz azért felmerül bennem a gyanú: mégis miért?
Céltudatos puhatolózásomat viszont úgy néz ki, nem koronázza siker ma. Nem leszek ideges. Nem... Nem leszek ideges. A szentségit neki, hogy ennyit tud beszélni a semmiről! Gyerünk, gyerünk, lapozzunk már a bátyádról, egészen pontosan oda, hogy mi is szülte a kis nézeteltérését Rodolphusszal...
ARGH!
Meddig képes még áradozni a csodálatos Daniel Raimbourgről?
Egyre nehezebb fenntartani az udvarias érdeklődés álcáját, pedig nagy-nagy szükségem lenne rá. Legszívesebben beleverném a fejem a falba - vagy az övét? Oh milyen szépen csicseregne nekem, ha épp fémpántokat hevíthetnék a derekán... Biztos több érdemleges mondanivalója akadna.
Mikor aztán konkrétan válaszol a kérdésemre, és kezdeném izzítani a memóriasejteket....
Egyetlen nyamvadt mondattal lerendez.
Hát jó. Kérdezek én. Ha Invitoval is, de akkor is kiszedek belőle valami értelmes információt. Csak tovább kell tartanom a meglepett tisztelő és a csodálkozó jóindulat álcáját.
- Baleset? És nagyon súlyos? - érdeklődöm. - Bár ha azt mondtad, hogy nem sokáig maradsz, akkor talán van remény, hogy hamarosan viszont láthatjuk Danielt az iskola folyosóin?

- Őőő... hát... igen. Volt egy elég komoly botrány ebből Franciaországban - adok megint tömör választ.
Tudom, hogy rengeteget beszélek, és az eseten nagy részében totálisan feleslegesen, és gyakran többet mondok mint kellene, de ha a bátyámról van szó, akkor őt megvédem. S tudom, hogy ha elterjedne róla a múltjának a ballépése, akkor az nem tenne jót a karrierjének, és annyira szeret itt lenni. Teljesen ki van virulva. Azaz volt. Most éppen nincs a toppon.
- Hát, a szó legszorosabb értelmében, nem baleset. Megtámadták. De fogalmunk sincs róla ki. És sajnos elég súlyos, még mindig nem tért magához, de reménykedem benne, hogy minél hamarabb felépül és visszajön tanítani, mert én nem vagyok alkalmas a tanári szerepre.
Valóban nem sokat tudok Daniel balesetéről. Annyit amit Alex és Ruby elmondtak. De biztos vagyok benne, hogy titkolnak valamit. Túl sokat sugdolóztak... Ha nem tudnám, hogy Ruby mennyire oda van a bátyámért, akkor még gyanakodnék is rá, de így... Valamit nem mondanak el nekem... De vajon miért? Mi az amiről nem tudhatok? Pedig tök jól tudok titkot tartani! Na jó, legalábbis egész jól. Az esetek nagy részében.
- Ha esetleg szeretnéd meglátogatni, akkor szólhatok ha magához tért. De addig csak a családot engedik be hozzá, meg persze a menyasszonyát. Egyébként honnan ismeritek egymást?
Igen, úgy vélem Tristram és Daniel jó ismerősök lehetnek, hisz Tristram kérdései erre engednek következtetni. Olyan aggodalmasak. Vagy csak én vagyok túl naiv? Lehet. Ruby már egy párszor leszúrt azért, hogy jelen helyzetben jobban is megválogathatnám a barátaimat, hisz most nem lehet tudni, kiben bízhat a boszorkány és kiben nem...

TELL ME YOUR SECRETS
AND ASK ME YOUR QUESTIONS

Botrány Franciaországban. Vajon miféle botrány? Vajon van köze ennek bármihez is? Utána kell néznem most már Daniel Raimbourg előéletének kicsit komolyabban, mint eddig tettem, ha meg akarok tudni bármit is erről az ügyről. Eddig bárhol is szaglásztam, mintha valaki minden egyes nyomot eltüntetett volna. És igazából csodálom, hogy Rodolphus nem akarja túl nagy dobra verni, miért is kellett majdnem halálra átkoznia valakit, hiszen ez neki dicsőség, nem? Megtámadja valami önérzetes varázsló, ő meg fél kézzel elbánik vele... A fenébe is, hogy nem tudtam ott lenni azon az éjszakán, amikor eldicsekedett vele... Bosszantó. Leroyt meg hiába is faggatnám erről, hiszen ahelyett, hogy elmesélné, mi is történt, elkezdene szórakozni. Nem hiányzik még egy pohár whiskey az arcomba.
Lehet, hogy kicsit elkalandoztam a beszélgetés szoros témájától gondolatban, ám Kate annyit locsog, hogy igazából fel se tűnik, hogy nem hallottam 1-2 félmondatot. Már épp azon vagyok, megunva a társalgást, hogy emlékeztetem: órára kellene mennie, mikor elkottyint egy újabb információt, mely talán fontos lehet.
- Menyasszonya van? - kérdezek vissza. - Nahát! Nem is tudtam. Ki a szerencsés?
Arra persze nem válaszolok, hogy honnan ismerjük egymást. Nem hát. Mégis mit mondanék? Hogy egyszer találkoztunk, akkor is épp követtem a fickót, mert a Nagyúr arra gyanakszik, hogy benne van a Főnix Rendje Teamben?

- Ruby Wakefield. Lehet ismered is. Két éve végzett itt. Azt hiszem - és csak mondom tovább. De nem is én lennék...
Miért jutna eszembe, hogy talán nem kéne ilyen készséges válaszokat adnom? Szimpatikusnak találom Tristramot. S hát egy kicsit tetszik is, de most épp úgy is van egy remek kapcsolatom. Semmi kötöttség, csak sex, néha egy drága vacsi, egy szép ajándék és színtiszta élvezetek. Nem is vágyom másra. Egy jó darabig biztosan nem.
- Te idejártál? - csacsogok tovább - Hatalmas ez a kastély, egyszerűen képtelenség itt bármit is megtalálni. Ráadásul minden egyes folyosó ugyanolyan, és sötét! Nem lesznek itt depressziósak a diákok? És a festmények... Mindegyik komor és ellenszenves. Egyáltalán nem segítőkészek.
És akkor leeseik.
- A macskarúgja meg! - szisszenek fel hirtelen a sajátos káromkodási szótáramból kiemelve egyet.
Hogy lehetek ennyire bolond?
- Ezt nem hiszem el! Hol lehet azaz átkozott mágiatörténet tanterem? Már réges-rég ott kéne lennem. Órát kéne tartanom. Így is késésbe voltam. Merlinre, már mennyi idő lehet? Hogy én ezért mit fogok kapni... Így is lekéstem a megbeszélést az igazgatóval. Akiről még csak azt sem tudom kicsoda. Aj, hogy átkozna el Morgana LeFay, hogy ennyire hülye vagyok.
S csak mondom, és szóhoz sem hagyom jutni Crassot. Hátha esetleg tudna segíteni.
- Muszáj azonnal odajutnom! Nem tudod véletlenül merre van? - teszem fel végre a kérdést neki kétségbeesett kiscica szemekkel ránézve.

IT' TIME
TO END THIS CONVERSATION

Wakefield... Milyen ismerős neve van... De hamarosan még ismerősebb lesz, ha utánanézek az illetőnek. Két éve végzett. Milyen remek támpontokat kapok a csacsogó hugicától...
Épp válaszra nyitnám a szám, elmesélném, hogy nem, én nem ide jártam, hanem a tajgán levő Durmstrangba, és hogy az egész más volt, mint ez, legalábbis ami a felfogást illeti... És helyeselnék, hogy valóban, a kastély hatalmas, és mintha én mindig peches lennék idebent, mert a folyosók mintha nekem másfelé kanyarodnának mint a húgomnak, aki ide jár, és útba szokott igazítani. És hogy a képek milyen rettenetesen idegesítőek, ám csak annyit sikerül mondanom a ledöbbenése előtt, hogy:
- Nem nagyon szeretik az idegeneket -, mármint a festmények, de hirtelen valami bevillanhat Kate fejébe.
Hoppá, csak nem az, hogy órán kéne lennie? Magamban jót mulatok rajta, hisz a maga módján azért bájos. Hagyom, hogy kimérgelődje magát, majd eljátszom a gáláns, segítőkész férfikollegát. Kinyújtom a kezem, hogy jobban mutogathassak neki:
- Menj le azon a lépcsőn, aztán a második ajtó balra. Hamar odatalálsz. Kövesd a diákok zsibongását. Egyszerűen őrjöngenek, amikor nincs bent náluk tanár. Sok sikert! - sietek hamar lezárni a monológomat, és intek.
- Még találkozunk, Kate - ígérem neki, és megvárom, hogy elinduljon, aztán...
Aztán én is megyek a dolgomra.
Ha végre kiderül, mi a kapcsolat Raimbourg és Lestrange között, megléphetem a következő lépést.

(http://i362.photobucket.com/albums/oo64/emily_dean3/emycrasso.png?t=1298666987)

Hogy nekem mennyire elegem van ebből az évből...
Nem elég, hogy az egész nyaram teljesen zavaros, fárasztó, és kifejezetten fájdalmas volt, visszatérünk a suliba, és minden gond csak erősebben nyomja a vállamat. Néha csak úgy érzem, mintha valaki rajtam támaszkodna, s egyre lejjebb és lejjebb húzna. Éjszakánként nem tudok elaludni, mert felriadok, mikor eszembe jut, hogy mennyi elintézetlen dolog van még az életemben, és hogy mennyire nem tudok a maximumom teljesíteni, és most Neehill is itt van a nyakamon, ő meg egyre többet akar. Álmodozzon csak.
Az éjszakai nem-alvásomnak köszönhetően nem először érzem úgy magam, mint egy szellem. Gondolkozom egy darabig, hogy ellógom az egész napot, de inkább nem vállalom be. Bár tudom, hogy aranyvérűként nincs sok félnivalóm, nem érdemes a sorsot kivívni magam ellen, amúgy is, ennyit nem ér az egész. Végzős év, ezt már túlélem, azt hiszem.
Miután erőt vettem magamon, és rájöttem arra, hogy valójában az kellene nekem, hogy Draco átöleljen, és vigyázzon rám, miközben alszom, kimászom az ágyból, s felveszem az ágy végében felakasztott hófehér selyemköntösömet. Megborzolom kócos, fekete tincseimet, fázósan húzom össze magamon a ruhát, majd a nemrég beújított íróasztalomhoz sétálok.
Mivel idén elég kevesen tértek vissza a Roxfortba, így vettük a bátorságot ahhoz, hogy kissé átalakítsuk a hálónkat. Szereztünk néhány asztalt, így végre van saját kis helyünk itt is. Az ágyon, illetve a klubhelyiségben tornyosuló, el-eltünedeződő jegyzetek, könyvek már borzasztóan idegesítettek, sosem találtam meg azt, amit egyik nap leraktam valahova, mert másnap már biztos nem volt ott, aztán az is előfordult, hogy a könyvek össze lettek cserélve, a kis harmadéves elvitte az én tankönyvemet, én meg álltam ott, hogy „helló, esetleg visszakaphatnám...?”. Az embernek jóformán helye nem volt arra, hogy lepakolja a holmijait...
Az asztal feletti teleragasztott falra pillantok, majd a határidőnaplómra nézek. Gyorsan elolvasom a feliratot azon a kis lila cetlin, mely kanyargós, villogó betűkkel emlékeztet, hogy keressem meg de Crasso professzort, nos, számmisztika előtt talán megoldható lenne. Elég fontos dologról kell beszélnem vele, de valahogy mindig elkerültük egymást az utóbbi napokban. Csak a felkészítés, meg a továbbtanulás miatt akarom egy kicsit zargatni, bár ami azt illeti, nem sok kedvem van hozzá – még mindig annyira vonz az ágy...
Mikor kilépek a klubhelyiségből, friss, üde, kimért, és ragyogó vagyok, vagyis így érzem magam, persze az, hogy a környezet ebből mit lát, az már egy másik kérdés. A tanári felé veszem az irányt, de szerencsémre már a folyosón megpillantom azt, akivel beszélni szeretnék. Kedves mosolyt erőltetek az arcomra, felveszem azt a nyílt, csillogó tekintetet, melyet annyira szeretnek a tanárok, mély levegőt veszek, és oda is lépek de Crassohoz.

- Elnézést, professzor úr – beszélhetnénk? - kérdezem, bár nagyon furcsa, hogy egy velem majdnem egyidős varázslót kell professzornak szólítanom. Kíváncsi vagyok, hogy mit fog mondani, ha előállok a kérésemmel, mondjuk így kora reggel, éhgyomorra nem hiszem, hogy belenyugodnék az elutasításba...

I'M READY FOR
FALLING & QUESTIONS

A folyosókon általában fejem felemelve, a diákokat és a tanárokat pásztázva szoktam közlekedni, mintha arra számítanék, hogy bármelyik pillanatban érhet valamiféle támadás akár a diáksereg, akár kevésbé kedvelt kollegáim, vagy esetleg a kastély részéről. Most azonban, a reggeli órám után igencsak elgondolkozva ballagok a tanári felé. Ez az ötlet, amit Holland felvetett az órán tanulmányozott tekerccsel kapcsolatban, nem hagy nyugodni. Fejem kissé lehajtva, a szemöldökömet dörzsölve haladok, azt hiszem, nem is tudatosan, előre. Valójában az irodám felé indultam, hogy rögvest utánanézzek a feltevéseknek, de tudom, hogy úgysem lenne most időm belemélyedni a rúnák tanulmányozásába. Ennél praktikusabb feladatok kell hogy ma lekössenek, úgy mint két további óra megtartása és aztán egy vidám séta a holdfényben, Halálfalómaszkban.
Nem vagyok benne biztos, hogy elsőre meghallottam, hogy szólítanak. Igazából még mindig nem vagyok teljesen hozzászokva ehhez a professzori titulushoz, már csak azért sem, mert igen távol vagyok attól, hogy bármilyen tudomány doktora legyek. Még szerencse, hogy a papírok hamisíthatóak - és szerencse, hogy van nem is egy mágiaág, melyben kellően kompetens vagyok ahhoz, hogy nálam fiatalabbakat tanítsak. Egy-két kellemesen maximalista durmstrangos professzoromnak hála, értek egy-két olyan dologhoz, amihez itt a Roxfortban élők annyira nem. A tudásomnak köszönhetem, hogy itt vagyok. Meg persze a protekciónak.
Ettől függetlenül néha úgy érzem, hogy a hátam közepére kívánom az egészet, de makacsabb vagyok annál, hogy panaszkodjam. Felemelem a fejem, és amint meglátom, ki is szólított meg, kihúzom magam.
- Tessék, Miss Dean, mondja csak - üdvözlöm, kicsit talán szívélyesebben az átlagnál, miközben odalépek hozzá. Karom kitárom felé, de nem érintem meg végül a vállát, csak a mozdulat marad, de ahogy enyhén felé hajolok, biztosítva érezheti magát teljes figyelmemről.
- Miről van szó?

(http://i362.photobucket.com/albums/oo64/emily_dean3/emycrasso.png?t=1298666987)

Mikor kitaláltam, hogy mit is akarok csinálni, és rájöttem, hogy ehhez kinek a segítsége kell majd, először csak annyit kérdeztem magamtól: Tudja egyáltalán, hogy ki vagyok? Nem mondhatom, hogy én vagyok a legaktívabb diák órákon, szeretem inkább meghúzni magam, így megspórolok magamnak rengeteg energiát, bár ami azt illeti, ha valamelyik tanár kérdez tőlem valamit, azért az esetek nagy többségében tudok rá válaszolni, ilyenkor pedig rájövök, hogy megéri tanulni, mert jó érzés az, amikor hozzá tudok valamihez szólni. Crasso is felszólított már egy párszor, de azt hiszem, mindig jó válaszokat adtam, a dolgozataimra meg minden alakalommal kiválót kaptam, szóval talán ezért emlékezni fog rám...
Nem vesz észre. Elmosolyodom, majd már majdnem megérinteném a hátát, és mellé lépnék, mikor ráébredek, hogy nem egy barátomhoz megyek csevegni, hanem egy tanárhoz, tanárral meg ilyesmit csinálni kicsit furcsa lenne. Ettől függetlenül néha késztetést érzek arra, hogy megérintsem. Hogy miért, azt nem tudom, csak úgy kíváncsiságból, hogy hogy reagálna. Beteg ember vagyok.
Mivel továbbra sem figyel oda – feltehetőleg nagyon belemerült a gondolataiba – megismétlem a kérdésemet. Erre már reagál, és igazából meg is lep, hogy milyen kedvesen üdvözöl, és még a nevemet is tudja. Hát nem csodálatos? Kissé elpirulok, de abban a pillanatban össze is szedem magam. Mit is akartam...? Ja, igen.

- Nos arról lenne szó, hogy úgy döntöttem, a Mandragórába szeretnék jelentkezni év végén, ehhez pedig szükségem lesz Rúnaismeret RAVASZ-ra. A fakultáció tökéletes, de azt hiszem, ehhez ennél magasabb szintű ismeretekre lesz szükségem, és abban reménykedtem, hogy esetleg Ön tudna nekem segíteni a felkészülésben. - állok elő kérésemmel, és figyelem minden mozdulatát, és arckifejezését, és továbbra is magabiztosan mosolygok, hiszen kérem szépen, éppen a gyönyörű jövőmért tevékenykedem, és percek választanak el attól, hogy megtudjam, hogy lesz-e mindebben segítségem.

Richard

Zene (http://www.youtube.com/watch?v=O-GfWEC1Op8)

A vér cinkossága ősi, bizalmas kötelék. A Nagyok ismertetőjele.

Üldögélek az ablakpárkányon, kezem jókislányosan pihen a szoknyámon, lábaim keresztben. Pont mint egy jól nevelt lány. Nehogy elérjenek engem is a keresetlen szavak. Egy ideje lóbálom itt a lábamat, néha megtámasztom a hátam az üvegen és nézem a kinti havazást. Arra várok, hogy véget érjen Richard órája. Muszáj vele beszélnem.
Túl sok minden van mostanában a fejemben. A drága Debbieje, az én drága Noelem. Annyira unom. Néha csak felejteni szeretnék, de nem tehetem, mert akkor a jó emlékeket is elveszíteném. Mondd Richard mit kéne tennem? Nem szorongathatom meg mindig, mindenki tökét, hogy úgy történjenek a dolgok, ahogy én szeretném.
Nézem ahogy halkan hull a hó. Eszembe jut, hogy előző nap, pont ezen a folyosón küldtem rá egy csúfító átkot Sarahra. Beszólt és nem tetszett neki, hogy így vágok vissza. Az emlék hatására halk nevetésben török ki. Olyan hisztit lerendezett, hogy még én is csak pislogni tudtam. Nem tudom mit várt. Majd keresztbefont karral végignézem, hogy milyen kis buta liba? Nem rám vallana.
- Gyere már Richard…
Suttogom halkan az ürességbe, tenyeremet a hideg üveglapra helyezem. Ott marad a lenyomata. Lassan maszatolom szét, rajzolok a helyére szívecskét, benne egy N betűvel, majd mintha valami nagyon rosszat tettem volna, gyors mozdulattal, a talárom szélével törlöm le, semmisítem meg az összes árulkodó nyomot.
Elegem van. Egyszerűen ez a helyzet. Azt akarom, hogy csináljon végre valamit a hülye haverjával, a hülye volt nőjével, a hülye mostani nőjével. Ja…mert ha nem lenne elég bajom, betette Monique a lábát újra a Roxfortba. Állandóan csak engem szekál. Szerintem rajtam éli ki a gondjait.
Ne várd meg Richard, hogy én rendezzem el Noelt, Debbiet és a drága Mot. Ugye te sem szeretnéd látni azokat a csatákat?
Ekkor a terem ajtaja hangosan csapódik ki, hogy a diákok kiszáguldhassanak rajta. Megismerem a fejét már messziről. A háta mögött lépdelve, elkapom a talárja nyakánál és elkezdem húzni az ablak felé, ahol eddig üldögéltem. Egy pillanatra Noel után nézek. Csak egy fájó másodperc.
- Na ide figyelj bátyókám! Ha nem állítod le azt a hülye ribancot, akkor a te fejedet fogom legközelebb a vécékagylóba döngölni! Állandóan a nyomomban jár!
Vajon tudja már a nagy hírt? Tudja már, hogy Monique újra itt van? Talán már látta is? Vagy én lehetek az első, aki megosztja vele a hírt? Mennyire csodálatos dolog a meglepetés ereje.

(http://i944.photobucket.com/albums/ad285/ThePictorWolf/Nolita.png)

   Richard Grosiean sosem tartozott azok közé, akik repesve várták a következő órát, ő sokkal inkább az a fajta srác volt, aki a szüneteket várta, s élvezte. Olyankor legalább együtt lehetnek a lányokkal, és tizenöt perc egy-egy félreeső sarokban sokszor csodákra képes, máris újult erővel megy be az ember a következő tanórára, hát még a lyukasórákat hogy szerette! De sajnos most még mágiatörténet volt, vagyis ami azt illeti egyáltalán nem sajnálta, de ez csak az új oktatónak, Kate Raimbourgnak volt köszönhető, akinek nagyon jó feneke, és mellei voltak. Az a nő volt Richard egyik legelérhetetlenebb életcélja. Hiszen tanár, s mint az lenni szokott, a tanárok kerülik a szorosabb kapcsolatot a diákokkal, viszont Miss. Raimbourg nem tűnt olyan szokványos tanárnak, a fiú sokkal inkább nézne ki belőle egy kalandvágyó, szexre éhes amazont. Persze erős túlzással.
   Tenyerével támasztotta arcát, miközben a tanárnő idomain legeltette tekintetét, pont úgy, ahogyan többi férfitársa is a teremben. Minden normális pasi tekintete megakad azon a nőn. Olyan nincs, hogy nem. Lehetetlen. Ám minden csoda csak két napig, s a legjobb percek is csak rövid ideig tartanak, az óra végét a hangos csengőszó jelzi, és mindenki lázasan pakolni kezd, elkezdve élvezni a szünet adta lehetőségeket. Richard és Noel húzzák az időt, váltanak egy cinkos pillantást, ám tekintetük azonmód siklik is vissza az idősebb nő felé. Érdekes módon már csak fiúk maradtak a teremben, akik nem igazán zavartatják magukat, kényelmesen pakolgatnak, de eljön a fájó pillanat, s a panorámának búcsút kell mondani, különben ő válik meg tőlük.
   A két mardekáros mosolyogva lép ki az ajtón, ám Rich nem jut messzire. Éles karmok ragadják meg hátulról, és húzzák magukkal. A fiú első gondolata az, hogy valószínűleg a tanárnő adta meg magát az angyalian szép, s csábító pillantások láttán, de mikor megfordul, vagy nem is, mikor meghallja a merénylő hangját, érdeklődése a mélybe zuhan, és unott fejjel néz húga felé. Nolitának isten adta tehetsége van hozzá, hogy a lehető legrosszabb pillanatokban zavarja, és Richard számára minden pillanat, amit a szünetből elvesznek, legrosszabb pillanat. Persze próbálná meggyőzni a lányt…
   Türelmesen, keresztbe font karokkal néz le Angi-re, és jó bátyóhoz híven, a szünet csodálatos ígéreteit félredobva hallgatja végig, mit is kíván mondani, ha már ilyen szépen félrehurcolta. Ha már nem tudta kivárni az estét, mikor is a klubhelyiségben, talán kicsit nyugodtabb körülmények között megbeszélhették volna a dolgokat.
- Jajj, Angie. – sóhajt bosszúsan. Igen, Nolitának hívták a lányt, de Richard sokkal inkább szerette húga középső nevét, így esett meg, hogy sokszor azon szólított. Ha már mindkettőre hallgat, miért is ne? – Azt akarod mondani, hogy Debbie otthonról kísért? Nyugi… - paskolja meg vállát - … már csak pár nap, és ha otthon leszünk, elintézheted. Odahaza egyébként is higénikusabb a klotyó. – mosolyog kedvesen, s reméli, hogy a beszélgetésnek itt vége is lesz. Nem szándékozik még több percet ilyen süketelésre fordítani.
   Fogalma sincs, Nolita hogy gondolta, de igazándiból nem is érdekli. Ha a húga képzelődik, az nem az ő dolga, menjen el a gyengélkedőre, és majd kap valami szert, hogy ne lásson kamuszellemeket, addig meg nyugodjon le. Vagy talán füvezik, és beszívva látta az ex-menyasszonyjelöltet? Mert Richardnak már csak ennyit jelent a szőkeség. Mihelyt hazaér, végképp megszabadul egykori barátnőjétől. A lánytól, kinek szíve alatt az Ő gyermeke nyugszik.

Richard

Zene (http://www.youtube.com/watch?v=jZhQOvvV45w)

A vér cinkossága ősi, bizalmas kötelék. A Nagyok ismertetőjele.

- Richard Grosiean! Ide figyelj! Nem azért várok már rád lassan fél órája, hogy most csak úgy lelépj!
Nézek mélyen a szemeibe, míg a sajátjaim éppen villámokat lövellnek felé. Dühös vagyok nagyon. Nem elég, hogy állandóan nekem kell felvilágosítanom a diákokat arról, hogy mennyire nem menő amit művelnek, még ilyen dolgokkal is nekem kell törődnöm, mint Debbie, Noel és Mo. Annyira unalmas már, hogy elmondani nem tudom. Igazán tehetne valamit végre a bátyám is, ha már férfi a családban. Mindig is a nőügyeivel volt baj. Miért nem tud egy jóravaló, vallásos, duci lánykát választani magának? Azokkal legalább nem lenne baj.
Felvonom a szemöldökömet és hitetlenkedve bámulok rá. Hát nem érthetően mondtam el a problémámat? Debbie csak az egyik problémám! Miért viselkedik megint úgy velem, mintha ötéves lennék? Talán ez egy testvéri kapcsolatban mindig is így lesz, de én már kezdem unni. Felnőttem és bizony van beleszólásom a dolgokba.
Elfordítom a fejemet, hogy még egy utolsó pillantást vethessek Noelre, mielőtt a sarkon befordul. Megdobban a szívem. Még mindig. Azt hittem, hogy idővel könnyebb lesz, de ez nem így van. Csak magamat áltatom azzal, hogy az idő előbb utóbb minden sebet begyógyít. Egy nagy barom az, aki hisz az ilyesmiben.
- Te tényleg ennyire nem érted amit mondok?
Csóválom meg a fejemet és értetlenül nézem, azt, a bizonyos arckifejezését. Tényleg nem tudja. Hihetetlen, hogy nem is sejti, hogy miről beszélek! Ilyen nincs…én mondhatom el neki. Mekkora megtiszteltetés!
- Nem Debbieke kísért otthonról. Én valaki egészen másról beszélek. Találd ki, ki az új inspektor Gray mellett!
Mondom, olyan, mint egy találós kérdés. A megfejtéssel azonban nem biztos, hogy boldogság és megkönnyebbülés fog járni. Inkább egy görcs valahol a gyomorban. Valahol nagyon mélyen. Mint nekem, ahogy az üres folyosót bámulom. Észre se vettem, hogy ismét elfordítottam a fejemet az ellenkező irányba. Mintha reménykedhetnék abban, hogy a fiú visszajön, szerelmet vall és közli, hogy én vagyok élete szerelme. Persze…Álmodozz királylány!
- Monique. Állítólag halálfaló. Szép mi?
Bököm meg a vállát ezzel is célozva a csajozási szokásaira. Nem értem miért nem jó neki Izzie, aki Mardekáros, körülbelül 100 kg, viszont balhé mentes a csaj. Na jó, ez csak vicc, akkorát bemosnék a bátyámnak, ha ilyen lánnyal állítana be, hogy a fal adná a másikat.
- Noel megint a tanárnőt stírölte mi?
Kérdezem, ahogy visszaülök a párkányra. Nem szándékozok túl hamar elmenni, igenis jár nekem ez a pár perc. Nem is tudom mióta nem tudtunk normálisan beszélni. Talán mert nem volt időm rá, de csak azért, mert rámászott az egyik barátnőmre múltkor a bulimon! Abból mekkora balhé volt. Ki próbálta elsimítani? Hát persze, hogy én!
A térdemet bámulom, nem nézek Richardra, pedig érdekelne, hogy mit is szól Moohoz, főleg így a Debbie ügyek után. Nem…helyette én csak a lábamat mustrálom tüzetesen, ugyanis rettenetesen elpirultam a haverját illető kérdés után. Nem is értem, hogy juthatott az eszembe ilyesmi.
Fogadd el Richard. Innen most nem menekülsz. A szüneted az enyém!

(http://i944.photobucket.com/albums/ad285/ThePictorWolf/Nolita.png)

Sosem értette, húgát miért idegesíti menyasszonya. Vagyis már csak a volt menyasszonya, jobban szeretett így gondolni Debbie-re. Egy rossz emlék volt egy rossz, elcseszett életben. Egy olyan emlék, melytől épp megválni készült. Végleg. Az pedig, hogy lassan az emlék úgymond kettéhasad, és sokkal több nyomot hagy maga után, mint egy el nem vett menyasszony, már nem igazán izgatta Richardot. Úgy gondolta, hogy ha Debbie a későbbiekben nem nyugszik, hát nyugodhat majd a föld alatt, egy szép kis koporsóban, őt aztán annyira nem érdekelte a dolog. Ám a gyermeknek attól még lehet jó élete, hiszen ő nem tett semmi rosszat, sőt, Grosiean vér folyik majd ereiben, s ez mindenképpen felsőbbségre utasít, bár senki az égvilágon nem fogja tudni, ki is a fiú apja. Richard saját kezűleg gondoskodik majd róla.
- Fél órája? Minek vársz olyan régóta? Hisz tudod, mikor kezdődik a szünet! Nem kellett volna olyan korán ide jönni, és most nem ülted volna laposra a feneked. – közli a lánnyal kioktató stílusban, és nagy levegőt vesz, majd lassan fújja ki. Gondolhatta volna, hogy Nolita nem hagyja annyiban a dolgot. Mindegy is, a szünet már úgy is veszni látszik. Még azért pár reménykedő, vagy segélykérő pillantás. Noel. Az ég szerelmére, akkor nem veszel észre, mikor kéne?!
- Ööö… nem. – von vállat, hiszen tényleg nem érti, miről regél, vagyis regélne a másik. Sosem volt az értelmetlen beszélgetések nagymestere, és sok mindent nem értett, nem tartotta magát lángésznek sem, és mások gondolataiban sem jártas, így nem. Nem tudhatja, miről beszél húga, még ha az hasonlóan fenomenális tulajdonságokat is várna el tőle. Hiszen tudhatná… elvégre együtt nőttek fel.
- Nem, nem tudom. – von vállat unottan. Mégis miért érdekelné, hogy ki az új inspektor, hacsaknem… - Jól néz ki? – vonja fel szemöldökét, s ezúttal sokkal inkább érdeklődő az arckifejezése. Hisz mi másért újságolna el a húga ilyesmit, pont, és csak külön neki? Mi másért keresné fel? Úgy látszik Nolitának kezd beérni a… nem, azt kétli, de azért még jófej, hogy helyette szemléli a friss húst.
- Micsoda? – Monique Garside. Az első lány. Ő volt a fiú ágyában, vagyis inkább rendhagyó módon fürdőjében, de így mondják… mindegy. A lényeg, hogy Richard és Monique régen, talán három, vagy négy évvel ezelőtt jártak, és ő vette el a szüzességét, ám utána nem sokkal szakítottak, és azóta nem is találkoztak. – Húúú… apám. Ez tök király! – hüledezik, és ezúttal már mosolyog is. – Azt hittem valami rosszat akarsz közölni, erre te… Huh. Kösz az infót, Angie.
Richard Grosiean sosem volt az a fajta fiú, akit megráz az, ha valaki az életében halálfalóvá lép elő. Habár a fiú erősen a semleges oldalon maradt, kicsit mégis ellenszenvezett Dumbledore pincsikutyáival. Sosem értette, miért kell még mindig az öreg hátsóját nyalni, hisz már meghalt. Mindegy, ez a téma nem ide tartozik.
- Nem csak No… - válaszolna reflexből, de még időben észbe kap. Vagy nem? Nem. Elkésett, s ezt jól tudja. A mosoly azonnal lehervad arcáról, és komolyan néz húga szemébe. – Nyugi, hugi. Minden rendben lesz. – ez az a mondat, amit minden nőnek be tud adni, de azért a húgát mégsem etetheti ilyen maszlaggal. – Szerintem még mindig nagyon bír téged. - Vagyis bírná, ha széttennéd a lábaid neki.

Richard

Zene (http://www.youtube.com/watch?v=auDmlbaH590)

A vér cinkossága ősi, bizalmas kötelék. A Nagyok ismertetőjele.

- Megint kezded? Hát soha nem tudod elfogadni, ha a másiknak van igaza?
Kérdezem, miközben minden egyes szónak nyomatékot adok azzal, hogy a mutatóujjammal vállon bököm a testvéremet. Miért kell mindig így csinálnia? Nagy okos. Ha én el akarom ülni a seggemet, akkor bizony el fogom ülni a seggemet. A saját döntésem, mint, ahogy elég sok minden mostanában. Egyre többször kerülök olyan helyzetekbe, ahol bizony nem számíthatok senkire. Ha Richard tudna ezekről, biztos, hogy égnek állna az amúgy is kócos haja.
Szeretném, ha végre megértené a mondanivalóm lényegét, bár ameddig nem ejtem ki a konkrét varázsszavakat, addig tudom, lehetetlen, hogy így legyen. No nem azért, mert gyenge elméjű lenne, vagy buta. Nem…egyszerűen pasiból van. A fiúknak pedig mindig mindent a szájukba kell rágni. Nem tudom megmagyarázni, hogy miért, de ilyen a természetük. Az agyuk pontosabban.
- Te tényleg megbolondultál?! Mióta számít királynak, menőnek ha a volt csajod kizsigerel, aki mellesleg halálfaló?
Kérdezem és kezdek pokolian dühös lenni, ez abból is látszik, ahogy a kezemmel hadonászok össze vissza és dobálom a hajamat a vállam mögé, akárhányszor pár kósza tincsem a vehemens viselkedésem hatására, előre repül. Ó igen. Kezdek nagyon belelendülni a dolgokba. Szeretem az ilyen helyzeteket, a feles energiáimat mindig levezethetem bennük. Azokból pedig van bőven általában.
Idegesít, hogy most már Monique is belépett a láthatatlan listám erősen húzott vonalai közé. A kötekedő ribancok sorába. Akikkel soha nem fértem meg és nem is fogok. Nem értem mi lőtte Moot. Régen se bírtam annyira fejét, bár lehet, akkor csak azért, mert elég csinosnak tartottam….De most. A lehető legrosszabb helyre lépett az életemben.
- Tisztázzunk valamit Richard, hátha így megérted. NEM. JÓ. HOGY. ITT. VAN. MOO. AZ. ISKOLÁBAN. NEM. JÓ. HOGY. CSESZTET. NEM. KÉNE. ÖRÜLNÖD. NEKI.
Szótagolom a szavakat és ejtem őket ki egyre hangosabban és hangosabban. Szinte már kiabálok a vége felé. Talán így megérti. Talán így végre megszabadít legújabb kínzómtól. Mégis mi a fenét vár? Hogy mondjam el neki, hogy még mindig jól néz ki, csak kicsit mintha nagyobbak lennének a mellei? Biztosan felfújatta őket. Nem tudom. Nem is érdekel. Nagyon nem.
- Uh…
Olyan fejet vágok, mintha éppen egy hatalmas öklöst kapnék a gyomrom közepébe. Érzékenyen érint a téma még mindig. Nem hittem volna, hogy ennyire rosszul fog esni, ha kimondja amit már réges rég tudok. Bár ahhoz képest ez semmi, hogy múltkor smárolni láttam egy másik csajjal. Tudom, hogy azért csinálta, csinálja, hogy engem bosszantson, de nem tudom, meddig bírom már idegileg. Lehet, hogy napokon belül megátkozom.
- Marhára nem érdekel, hogy Noel kit bír és kit nem. Engem meg aztán végképp ne bírjon, mert eltöröm kezét, lábát.
Fújom ki a levegőt, amit eddig benn tartottam. Kezd eléggé zöld színem lenni. Nézd meg Richard mit tettél! Nézd meg!

(http://i944.photobucket.com/albums/ad285/ThePictorWolf/Nolita.png)

   Most lehet, hogy ő a hülye, de nem nagyon fogja fel, mi is itt a probléma, húga miért is borult ki ennyire, mint egy teli bili. A tény, hogy Monique igenis itt van, egyáltalán nem rossz, az pedig, hogy Nolita nem nyugszik tőle, pedig már kicsit keserűbb dolog, de Richard számára abszolút nem rontó tényező, sőt, ez csak megerősíti abban, hogy húga komoly magatartásbeli problémákkal küzd, és még mindig nem tudja elviselni, ha valaki az ő szöges ellentéte, ezért kiabál most is vele. vagyis még csak felemelte a hangját. Ha kiabál, az rosszabb. Sokkal rosszabb.
- Nyugi már hugi. – teszi a lány vállára kezét, s finoman megszorítja, de pár másodperc múlva eszébe ötlik, hogy ez talán nem is olyan jó ötlet, így el is kapja onnan jobbját. – Ha összefutok vele, akkor majd megemlítem neki, hogy szálljon le rólad. Rendben? – néz szemébe komolyan, és innentől úgy gondolja nincs értelme tovább firtatni a dolgot, elvégre túl van tárgyalva. Vagy nem?
   Nyugodtan veti vállát a hideg falnak, egy szusszanással siratja a szünetet, és szemeit kissé összehúzva, csöppet unott arcizmokkal járatja tekintetét a folyosón. Mintha teljesen egyedül lenne, hiszen mégis miért izgatná magát? Nolita tökre kiborult, igen, de ez őt miért is zaklatná fel annyira? Sosem volt az a fajta, aki átérezné mások végtelen fájdalmát, vagy problémáját. Egyszerűen nem érdekli, na meg neki is van épp elég baja, pláne mostanság. Nem érti, miért csinál mindenki egy régi ismerős nem éppen illedelmes viselkedéséből akkora problémát, talán ha tisztában lennének az ő gondjával, nem hozakodnának elő ilyesmikkel. Na, mindegy, lassan már kezdi megszokni a folytonos nyafogást, hiszen minden oldalról csak azt hallani.
- Angie, az ég szerelmére! – néz húgára szemforgatva – Igazán lenyugodhatnál. Mondtam, hogy elintézem, és kész, ne is foglalkozz vele! És ahelyett, hogy itt ordibálsz, viselkedhetnél kicsit kulturáltabban is, máskülönben ne csodálkozz, ha figyelmen kívül hagyom a hasonló kis jeleneteidet. Hidd el, nekem is vannak problémáim. Jól tudod, te is. – rövid szünetet tart, s közben megrovó pillantással néz szemébe. – Engem mikor láttál utoljára kiborulni, vagy másokkal ordibálni a folyosón? – hangja teljesen higgadt, s ami még fontosabb, halk. Nem fog fesztivált rendezni itt a folyosó közepén. – Grosiean-ok vagyunk, nem mocskolhatjuk be a hírnevünket ilyen ostobaságokkal. – hajtja le fejét, és kerüli pillantását. Ha az emberek tudnák, mégis milyen dolgokat rejtegetnek, mi áll a fényes álarcok mögött, elborzadva fordulnának meg utánuk az utcán, a Mardekár csarnokaiban rajtuk röhögnének. Megvetnék őket. – Tudod, mit tanítottak. – néz fel, s tekintetük újra találkozik. – A hírnév és a látszat mindennél fontosabb. Én eszerint élek… ahogyan azt a családunk elvárja. – fejezi be rövid monológját, s karjait lassan fonja keresztbe mellkasa előtt. A mosolynak szemernyi nyoma sincs Richard arcán, ritka pillanatnak számít, mikor a fiú ily komolyan viselkedik, persze húgának ez sem lehet újdonság.
- Felnőttünk, Angie, és bizony a felnőttek világa szar. Szokj hozzá. – von vállat, körmei lassan húsába mélyednek az elfojtott indulatoktól, s érzelmektől. Hirtelen emlékek ezrei özönlötték el. Élete legrosszabb emlékei.
- Lehet, hogy kemény vagy. – mosolyodik el húga kitörésén. – De az érzelmeidet nem törölheted el egyik pillanatról a másikra. Nekem sem sikerült. – vallja be szomorúan, s olyan halkan, hogy csak a lány hallja. Ez most a valódi Richard Grosiean, nem az, akit a Roxfortban ismernek. Semmi álarc, semmi felvett tulajdonság, vagy képmutatás.
   Nagy levegőt vesz, és fáradt sóhaj hagyja el ajkait. Ujjai elkalandoznak sálja szőtt vonalain, ám gondolatait valahogy nem tudja elszakítani. Mégis mi lesz vele?

Richard

Bűnnel a szívedben, vérrel a kezeden élni, élni és nem megfutamodni. Ez az igazi bátorság.
Katt (http://www.youtube.com/watch?v=U-XFuSa_tdc)

Mintha nem hallana. Nem értem, hogy mi baja. Talán még mindig a tanárnő feszes idomai hatása alatt van? Egyszerűen nem hiszem el, hogy még mindig nem akar megérteni. Felháborító, hogy egy buta liba jobban érdekli, mint a húga problémái, amik ez esetben az a bizonyos nő okozza.
A vállamra helyezi a kezét, a mérges tekintetem pedig követi. Úgy látszik, elég jól ismer, mert leveszi onnan a tenyerét. Jobban járt.
Ismét lehuppanok a párkányról, Richard elé állok, majd párszor megpaskolom az arcát.
-   Hallod magad? – kérdem felháborodottan. – Az a nő rajtam éli ki a gondjait. Gondolod, hogy pár szóval el tudod intézni az összes problémáját? – teszem fel bosszúsan a kérdésemet, miközben összevissza hadonászok. Hülyét kapok attól, ha egy fiú naivan viselkedik. És pillanatnyilag a bátyám pont azt csinálja.
Richard ügyes, de kötve hinném, hogy el tudna simítani egy halálfaló bonyodalmait.
Egyébként is mi közöm Monique gondjaihoz? Nem a rokonom, hogy foglalkozzak vele. Nincs problémahiányom. Elég sok magán ügyem van, amivel meg kell birkóznom, hogy mások, számomra jelentéktelen, dolgaival foglalkozzak. A bátyám női hidegen hagynak, addig, amíg nem bosszantanak fel. Az efféle nézeteltéréseket pedig Richardnak kell elintéznie. Ne jöjjön össze olyan lánnyal, aki piszkálja és nem kedveli a húgát, úgy értem a családtagjait.
Amúgy meg nem fogom fel, hogy miért rajong ennyire ezért a nőszemélyért. Régen szépnek tartottam, talán egy kicsit irigy is voltam rá, de ez csupán azért volt, mert kicsi és kifejletlen voltam. Jelenleg viszont úgy vélem, Richard sokkal jobbat érdemelne. Most már igazán találhatna magának egy jó modorú, aranyvérű lányt.
A viselkedése, ahogy siránkozva a kőfalnak dől, egyre jobban felhúz. Inkább menne szoknyákat vadászni, mint hogy a húgának segítsen? De hát a KIS húga vagyok. Nem fogadom el, hogy szívesebben bármi mással foglalkozik, mint velem? Itt fog maradni és végighallgat, mi több, segíteni fog! Ha tetszik neki, ha nem.
Rám förmed. Az egészért ő a hibás, és még rám haragszik?
-   Hogy mi? Tessék? – nem hagyom szótlanul. Hogy mer kulturálatlannak nevezni? Csupán dühös vagyok. – Hogy mondhatsz olyat, hogy ne foglalkozzak vele? El tudnál viselni valakit, és nem figyelni rá, aki rád van szállva és egyfolytában szekál? Ezt te sem gondoltad komolyan! Elhiszem, hogy sok problémád van, de a Monique nevű gondod már nem csak a TIÉD. – elcsendesülök, hisz az egész mondanivalómat egy levegővétellel mondtam el. Teszek pár lépést felé, csak pár centi van köztünk, de most halkan szólok hozzá – Grosiean-ok vagyunk, és pont ezért nem hagyhatom, hogy egy senkiházi halálfaló nőszemély így bánjon velem!
Nem mondhatja, hogy nincs igazam, mert igazam van! Az én családom sokkal híresebb, ismertebb, sokkal nagyobb a hírneve, mind Garside-é.
-   Tudom! – reagálok, ahogy végighallgatom. – És pont ezért segítesz. Mert ha az a nő nem kopik le rólam, és te nem segítesz… nem tudom, hogy mit fogok csinálni, de nem fogom eltűrni, hogy ez megalázzon mindenki előtt. Szerinted az nem tesz rosszat a hírnevemnek, ha mindenki azt terjeszti, hogy gyáva vagyok és hagyom, hogy egy… halálfaló úgy bánjon velem, ahogy kedve tarja? Velem? Egy Grosieannal?
Hallgatom, ahogy komoly arccal felvázolja az ijesztő valóságot. Bizonyos dolgokban egyetértek, de nem mindenben. A nagybetűs élet tényleg nem egyenlő egy álomvilággal, és természetes, hogy mindig a gyengébb veszít, én pedig semmiféleképpen nem fogok a lúzerek közé tartozni. Nem azért születtem, hogy mások alattvalója legyek. Eddig is sikeresen uralkodtam, és ez így is marad. Van, aki azért született, hogy vezessen. Ha bárkinek nem tetszik a felosztás, akkor próbálkozzon egy másik életben, hátha több sikerrel jár.
-   Nem Richard, nem! Lehet, hogy te már felnőttnek számítasz, de én nem. És amíg ez így van, már pedig egy ideig így is lesz, köteles vagy segíteni, attól függetlenül, hogy milyen a világ.
Elkényeztetett vagyok, megszoktam, hogy mások oldják meg a problémáimat, ha nem tudok velük megküzdeni.
Látom, hogy Rich arca teljesen megváltozik. A szemei sugározzák a gondterhet. Rossz érzés, hogy ilyennek látom, de annál ócskább a gondolat, hogy egy nap én is így fogom érezni magam. Azonban nem mutathatom ki az együttérzésemet és nem hagyhatom, hogy elérzékenyüljön. Már csak erre lenne szükségem…
-   Szedd össze magad! – bököm meg a mellkasát. - Maszkot fel, érzéseket el. A többiek nem láthatják ezt az énedet. A végén még kihasználják…
Rihardnak igaza van. Most is szeretem azt a marhát, Noelt. És szerintem ez nem fog változni, attól függetlenül, mennyire bánt, amit velem tett.
-   Nem, tényleg nem. De neki erről nem kell tudni. Elég, ha elhiszi, amit lát.
Nem tagadom, hogy még mindig érzek valamit Noel iránt. Richard túl jól ismer. Nehéz lenne neki hazudni. Meg értelmetlen is, hisz a bátyám, és ő áll hozzám a legközelebb. Amúgy sem szoktunk egymásnak hazudni, max. eltitkolunk bizonyos dolgokat, ez pedig nem a hazudozás kategóriájában tartozik.

(http://i944.photobucket.com/albums/ad285/ThePictorWolf/Nolita.png)

   Bosszús arcot vág. Nem igazán tudja eldönteni, mitévő legyen. Nolita olyasmit vár tőle, amiről azt sem tudja, hogyan oldja meg. A megoldást keresik mindketten, Nolita reményvesztetten, s inkább áthárítva másra, ő pedig csupán tanácstalanul. Hiába jártak egykor Monique-al, hiába voltak szerelmesek. Talán szerelmesek. Hiába a régi kötelék, ami elmúlt, az elmúlt. A lányból felnőtt nő lett, miért hallgatna rá? Éppen rá, egy diákra? És vajon miért van rászállva pont az ő húgára?
- Szerinted mégis mit csinálhatnék? Álljak elé és fenyegessem meg!? Nolita, halálfaló lett belőle! Mégis hogy fenyegethetném meg! Ne felejtsd már el, hogy nem Franciaországban vagyunk, ahol minden ember a mi kívánságainkat lesi, ahol mindenki behódol nekünk, ahol nem kell félnünk senkitől, mert tudjuk, hogy megvédenek. Itt csak magunkra számíthatunk, na meg egymásra. De ötletem sincs, hogyan hathatnék Monique-ra. Megváltozott. Az egyetlen, amit tenni tudnék, az, hogy megvesztegetem. Lefizetem. De nem hiszem, hogy beválhatna, régen sem érdekelte a pénz. – néz húgára, arckifejezése cseppnyit ingerült. Nem szereti, ha olyasmit várnak el tőle, amit nem tud teljesíteni. Vagyis inkább azt nem szereti, ha valamit nem tud teljesíteni. Az sokkal bosszantóbb, mint bármi más. Túlságosan hozzá van szokva, hogy mindent megkaphat, hogy neki minden sikerülhet. Ahogyan Angie is.
- Jól hallottad. – vonja fel szemöldökét, s karjait komótosan összefűzi mellkasa előtt, ujjaival sálja szélét birizgálja. Ideges, feszült. Valahogy le kell majd vezetnie. Talán majd este a klubhelyiségben elszórakozik pár lánnyal. Vagy talán poénból zöldre változtatja a folyosón elsétáló hugrabugosok haját. Hogy melyikhez lesz kedve, az még a jövő csengő bongó muzsikája. Örül, ha túléli a mai napot. Meg a holnapit.
   Aprócska mosoly bújik ajka szegletébe, fejét kicsit lejjebb hajtja, s szórakozottan simít végig borostás arcán. Nem szeret borotválkozni, így néha megesik, hogy pár napos borostával jelenik meg. Nem szól semmit. Hagyja magát kis időre elveszni gondolatai közt. Elképzeli, ahogyan áramlanak, kavarognak körbe, s körbe, mint egy merengőben. Végigzongorázik páron, csak úgy kíváncsiságból, szórakozásképp. Az emlékek különbözősége szinte sérti belső szemei világát. Fény. Sötétség. Komorság. Árulás. Vér. Gyilkosság. Szerelem. Csalódás. Fájdalom. Magány. Halál.
   Ritkán nosztalgiázik, többnyire azért, mert az egyetlen dolog, amitől igazán fél, az a múltja. Múltja kísértetei üldözik. Álmaiban. Képekben. Néha emberekben is fellel némi hasonlóságot. Retteg. Szellemektől. Festményektől. Tudja, hogy rosszat tett, de elfogadni képtelen. Mert gyenge. Hiába igyekszik, hiába mutatja magát másnak. Fáj bevallania, de gyenge. És most múltjának egyik lezárt ajtaján, mintegy felszakított seb, kopogtatnak. Miért kell minden szépként élő képet megrontani?
- Mihamarabb beszélek vele. Csak nyugi. Jó? – nem akarja megrémíteni húgát elgyötört arckifejezésével, így inkább nem néz fel. – Segítek neked. – nyugtatja meg, s igyekszik összekapni magát. Egyik lábáról másikra helyezi a súlyt, s kihúzza magát. Az iménti arckifejezést pár fokkal kíméletesebb, jobb váltotta át.
   Nem tudja, mi lehet vele. A hangulatingadozásait viszont maga is észrevette. Valószínűleg ez lehet a probléma. Erős. Erősnek kell lennie minden egyes nap, minden órában, minden percben. Mert nem engedheti, hogy gyengének lássák. Kihasználják. Túl könnyű préda lenne a sakálok éhező, hegyes fogai húsába vájnának. Vér. Árulás. Gyilkosság.
   Egyedül Nolita előtt engedheti el magát. Egyedül ő ismeri igazán. Még Mitchhel sem állnak ilyen közel, bár vele nem is lehet komolyan beszélgetni. Mitch még túlságosan gyerek az ilyesmikhez. Arra jó, hogy Richard kiélje szórakozási vágyait, vagy indulatait rajta, de a lelkizésben nem számíthat öccsére.
- Igazad van. – csóválja meg fejét, s nyúzottan temeti arcát tenyereibe, szemeit dörzsöli, noha nem álmosság ellen. Pár pillanatig élvezi csak a sötétséget, aztán húgára néz. Igyekszik megnyugtató tekintettel nézni a lányra.
- Nem fogok neki mondani semmit. Már megtehettem volna. De szerintem tisztában van vele. Csak féltékennyé akar tenni téged. – húzza el száját, próbál együttérző lenni, de ez ritkán jön össze neki, így megelégszik azzal, amije van. Ami jelenleg leginkább a lány tekintetének kerülésében ki is merül.

Richard

Bűnnel a szívedben, vérrel a kezeden élni, élni és nem megfutamodni. Ez az igazi bátorság.
Katt (http://www.youtube.com/watch?v=U-XFuSa_tdc)

Látom, hogy nem tetszik neki a kérésem. Tanácstalan, ugyanúgy, mint én. Viszont nekem van tippem, hogy mit csináljak, neki pedig nincs. Ez azért is aggasztó, mert az egyetlen ötlet, ami eszembe jutott, az az, hogy segítséget kérek tőle. Azonban, ha ő sem tudja, hogy hogy állíthatja meg azt a halálfaló r*b*ncot… Fogalmam sincs, hogy mihez kezdhetnék.
Tudom, hogy nem szereti, hogy ha rákényszerítik dolgokra, de a kishúga vagyok. Kötelessége, hogy megvédjen, főleg azért, mert az ex-nője az, aki bánt.
-   Jó! Nyugodj meg – reagálok a bátyám mondandójára. Egy kicsit olyan érzésem van, mintha kiborult volna. Nem szeretem, ha így beszélnek velem, de főleg ha Richard szól így hozzám – Arra nem is gondoltál, hogy talán azért csesztet, mert nem tetszik neki, hogy ennyi lánnyal kavarsz? Lehet, hogy még mindig szerelmes beléd, nem? – kérdem, egy kicsit magasabb hangnemen. Én is nő vagyok, tudom, hogy milyenek vagyunk. Egyet mondunk, de teljesen mást érzünk. Képesek vagyunk hazudni, hogy elrejtsük az igazi érzéseinket, és hogy nem mutassuk ki, ha valami bánt minket. Azért hazudunk, mert egyrészt nem akarunk gyengéknek tűnni, másrészt pedig azért, mert tudjuk, hogy minél gyorsabban túl kell tennünk magunkat és továbbélni az életünket. Persze van, amikor azért csináljuk, mert látjuk, hogy az, akit egykor szerettünk már rég túl van rajtunk és szánalmasnak érezzük, hogy leragadtunk a múltnál és képtelenek vagyunk előrelépni.
Richard minden lányt elcsábít. Természetes, hogy Monique féltékeny a többiekre, viszont nem értem, hogy miért engem támad. Miért nem azokat, akik a bátyám ágyát melegítik? Lehet, hogy ismeri annyira Richardot, hogy tudja, azok a lányok nem jelentenek neki semmit, így hát nem sok értelme lenne őket zaklatni. A bátyámat amúgy is hidegen hagyná az ilyesmi. Ezzel szemben, ha engem zargat, akkor olyasvalakivel játszik, aki fontos a Richardnak. Úgy látszik, ez a nő aljasabb és eltökéltebb, mint gondoltam.
-   Ugye tudod, hogy ez egyenlő a lehetetlennel? – kérdem felháborodottan. Nem kérheti tőlem, hogy ne vegyem figyelemben, hogy az a senkiházi egyfolytában piszkál. Az ilyet még egy kutya sem bírná sokáig. Biztos, hogy egy idő után elkezdene harapni. De én ember vagyok. Én mihez kezdhetnék? Nincs akkora gusztusom, hogy beleharapjak egy halálfaló, vagy inkább úgy mondom, hogy Moniqueba.
Azon gondolkozom, hogy vajon min mosolyog? Netán viccesnek találja a helyzetet? Lehet, hogy ő jól mulat, de a szórakozása a jó kedvem és az életem kárára megy. A drágalátos Monique minden jó pillanatomat tökreteszi. Nagyon örülnék, ha bátyám tenne valamit ellene.
Egy kicsit az az érzésem, hogy Richard nem vesz komolyan, ez pedig még jobban felbőszít. Igazán figyelhetne rám. Azt hiszem, nem nagy kérés. Álmodozni vagy emlékezni később is tud, amikor én már nem vagyok itt.
-   Aj, Richard! Miért nem értesz meg – kapom fel a vizet. – Ez a nő - ahogy az előbb te is mondtad – egy halálfaló! Ha a pénz nem érdekli, miből gondolod, hogy a szavaid hatni fognak rá? Nem fog rád hallgatni, érted? Nem fog!
Életemben nem találkoztam és nem is hallottam olyan emberről, aki gonosz, de nem érdekli a pénz, viszont ért a szóból és fel is fogadja. – Csak akkor leszek nyugodt, ha Monique elhagyja az iskolát vaaaagy… Leszáll rólam!
Egy pillanatra elhalkulok, majd ismét megszólalok, de ezúttal sokkal nyugodtabb hangon.
-   Ám de legyen! Bízom benned, bátyus! – fúrom a tekintetébe a sajátomat – Ha azt mondod, hogy csupán ennyivel le tudod állítani, elhiszem neked, de kérlek! Csinálj valamit! – mondom most már egy kicsit hisztisen.
Biztatóan csóválom a fejem, amikor látom, hogy próbál magához térni. Természetesen nekem bármit elmondhat, bármikor. Jobb, ha velem osztja meg a bánatát, mint egy idegennel. Még ha nem is tudnék neki tanácsot adni, legalább biztos lehet abban, hogy nem adom tovább a titkait.
-   Féltékeny? Na azt várhatja… - Mondom, de jól tudom, hogy ez nem igaz. Már most féltékeny vagyok, és bár tisztában vagyok azzal, hogy értelmetlen, nem tudok magamnak parancsolni. Irritál, idegesít, irigy vagyok, ha más lányokkal látom.
-   És mondd csak – a tekintetem a földre szegezem – szokott rólam kérdezősködni?
Nem merek Richard szemeibe nézni, mert attól félek, hogy kiolvassa az enyémekből a reményt. Nem lenne szabad Noel után áhítoznom, de nem tudok az érzéseimmel harcolni.

(http://i944.photobucket.com/albums/ad285/ThePictorWolf/Nolita.png)

   Halk kacajt hallat, arca azonban nem árulkodik hasonló boldogságról, örömről. Hisz ez csak valami hülye látomáskép. Ez nem lehet! Hiszen régen sem tudta, mi van köztük pontosan. Jó. Monique vette el a szüzességét, ez rendben van, de, hogy vajon volt-e igazi szerelem köztük, azt nem tudja. Erről sosem merte megkérdezni a lányt, akkoriban még ő is kicsit visszafogottabb, félősebb volt, ha a nők jöttek szóba.
- Én megértelek. – legszívesebben nyugtatólag húga vállára tenné kezét, de aztán meggondolja magát. Ismeri a lány tüzes természetét, így hát jobb, ha távolról szemléli a fortyogó lávát. – De esélytelen, hogy Monique szerelmes legyen belém. Szerintem régen sem volt az. – nosztalgikus mosoly a jól bevált álarcra, csak, hogy tiszta legyen a helyzet.
   Elismerően bólint, ahogyan húga végre valahára kezébe engedi az irányítást. Mégis hogy képzelte, hogy tesz bármit is, amíg ő minden egyes gondolatát, ötletét megcáfolja? El fogja érni, hogy az a nő leszálljon Angie-ről, ha kell, megvesztegeti pénzzel, ha kell, megvesztegeti a testével. Ha kell, megad neki bármit. Ő egy Grosiean. Eléri, amit akar. És most meg kell védenie a húgát. Nolita nem számíthat másra, csakis rá. Fájdalmas. Szomorú. És abszolút semmi kedve a halálfalóval szóba állni. De sajnos ez így van.
   Azt viszont nem tudja garantálni, hogy a nő valóban el is hagyja a kastélyt. Ötlete sincs, erre hogyan vehetné rá. Jó, nyilván a pálcájával, de Mo nem hiába lett halálfaló. Veszélyes. Nem holmi alsóbb éves mitugrász, akit könnyűszerrel lever párbajban. Igen. Nehéz bevallani, de tart a nőtől. Fél, hogy az esetleg legyőzné őt, és lássuk be: jogosan.
   Szánakozó arckifejezéssel néz a lányra. Jól tudja, hogy féltékeny, de nem szól egy szót sem. Ha Angie titkolni akarja, hát tegye. De nem teszi túl jól. Aki nem féltékeny, az nem kérdez ilyesmiket a volt pasijáról. Őt nem fogja átverni.
- Nem Angie. Nem szokott. – hazudja szemtelenül a lány szemébe. Így jobb lesz mindkettőjüknek. Ennél az agyrémnél bármi jobb lehet, Richard sosem értette mégis mi értelme ennek az egésznek. Így csak egymást idegesítik, na meg a környezetükben élőket. Így Nolitának is sokkal könnyebb lesz a felejtés. Igen, felejtenie kell, nem lehetnek újra együtt, nem engedheti, hogy ugyanaz történjen, mint a múltkor. Nem csak a halálfalóktól kell megvédenie a húgát, hanem Noeltől is, még ha erre a lány nem is kérte meg. Legszívesebben megmondaná neki, hogy felejtse el Noelt, amilyen hamar csak lehet, de ezt nem teheti. Nem tudná megmondani neki, szegény már így is épp elég összetört. Még ha erősnek is mutatja magát. Csak álarc, jól ismeri.
   Elereszti a sál végét, s kihúzza magát. Tartása egyenes, stílusa elegáns, mint mindig. Az embereknek messziről tudniuk kell, kivel van dolguk. Ő egy Groseian. Aranyvérű. Így hát viselkedjenek is ehhez méltóan vele.
- Tudod Angie… egyszerűbb, ha elengeded. Ő is ezt teszi. – lehet, hogy nem kéne ilyen mértékben beleavatkozni a lány dolgaiba, de már beleártotta magát, és innen nincs kiút. Vagy mélyebbre süllyed az ember, vagy sehová. Hátra pillant, s látja legjobb barátját a folyosón visszafelé közeledni. – Csak csinálj úgy, mintha észre sem vennéd. – kacsint még egyet, s lágyan megpaskolja a lány arcát. Tudja, hogy utálja, de nem hagyhatta ki. – További szép napot… Miss Grosiean. – búcsúzik tőle mosolyogva, majd csatlakozik Noelhez.
   Lehet, hogy nem kellett volna hazudnia.
   És ha a lány rájön? Mindegy. Így volt a legjobb.
   Így lesz a legjobb.

Köszönöm a játékot! *-*

Richard

Bűnnel a szívedben, vérrel a kezeden élni, élni és nem megfutamodni. Ez az igazi bátorság.
Katt (http://www.youtube.com/watch?v=U-XFuSa_tdc)

Elképesztő, hogy a fiúk mennyivel gátlástalanabbak a lányoknál. Nem értem, hogy Richard miért feküdt le azzal a libával, ha nem tudta, hogy szereti-e. Én sosem adnám a szüzességemet egy olyan srácnak, akiről nem tudom biztosan, hogy szeret-e. Még akkor sem, ha a fiú a világ leghelyesebb hímneműje lenne. Miért tenném? Miért sietnék? Nekem nem csak az számít, hogy jól nézzen ki az, akivel megteszem, hanem az is, hogy úgy érezzen irántam, ahogy én iránta.
Látszólag Richard-ot ezt nem érdekelte, különben nem adta volna meg magát ilyen olcsón és könnyen.
A válaszára megforgatom a szememet, majd elfordítom az fejem, hogy ne lássa az arcomra kiült szánalmat.
- Erre inkább nem mondok semmit – szólalok meg, miközben még mindig oldalra nézek. Nem is kell kimondanom azt, amit gondolok. Richie elég jól ismer, hogy a reakciómból rajöjjön arra, hogy mi a véleményem erről. Nem akarom szándékosan megbántani azzal, ha azt mondom, hogy egyfolytában, egymás után hibákat követ. Nem kell vele közölnöm, hogy mindig csalódom benne, ha meggondolatlanul cselekszik, még akkor sem, ha én nem úgy fogadom a baklövéseit, mint ahogy a szüleink. Ő sem nevez naivnak, amiért Noel után vágyóm.
Egy halvány mosoly jelenik meg az arcomon. Nem csak azért, mert elértem, amit szerettem volna, de azért is, mert ismét azt érzem, nem vagyok egyedül. Bár vannak szüleim és még sok testvérem, mindig is Richard volt az, akit nagyon közel éreztem magamhoz. Nem véletlen. hogy mindig hozzáfordulok, ha valami bajom van. Ő az, akire felnézek, mert minden helyzetben feltalálja magát, kreatívan, minden áron megoldja azt, és attól függetlenül, hogy a tettek emlékei hagynak-e benne fájdalmas nyomokat vagy sem, többnyire gondtalannak és felszabadult látszik.

Utálom azt a nőt! Azért, mert egy senkiházi halálfaló, mert meg akar alázni és azért is, mert ő az első nő a bátyám életében. Az elsőt pedig lehetetlen elfelejteni, bármit is csinál az ember. Talán csak egy exmemóriammal lehet eltörölni a múlt képeit, de azt hiszem, itt ez szükségtelen. Inkább emlékezzen rá, emlékezzen arra, ahogy Monique kihasználta. Hátha következőre nem adja magát ilyen könnyen és olcsón.
Látom Richie arckifejezését és legszívesebben ismét kiengedném a kitörni vágyó lávát, de visszafogom magam. Nem verhetem le rajta a dühömet és az elszenvedett sérelmemet. Noel egy hülye, aki nem tudja, hogy mit akar, de azt sem, hogy mit veszített el, amikor elhagyott.
- Remek! Ennek csak örülök – hazudom bátyámnak. Minden egyes szó után kirázz a hideg, csíp a szemem és megremeg a gyomrom, mintha ez lenne a büntetésem, amiért be akarom csapni a körülöttem lévőket, de még magamat is. Ahányszor csak kimondom vagy arra gondolok, hogy Noel és a női ügyei már nem érdekelnek, tudom, hogy ez nem így van. Talán rám férne egy exmemoriam… De nem lehet, nem szabad! Nem lehetek olyan gyenge, hogy kitöröltessem az emlékeimet és nevetségessé tegyem magam, azzal, hogy nem találtam más kiutat.
Elmosolyodom, végigsimítok a ruhámon, mintha csak azon lennék, hogy megigazítsam a kicsit lecsúszott álarcomat. Az előbb mintha én mondtam volna Richardnak, hogy nem szabad kimutatnia, amit érez. Ez rám is vonatkozik. Mind a kettőnk kénytelen bujkálni, ha meg akarja tartani a helyét a ranglétrán. Sőt! Nálunk nincs választás, nem dönthetünk. Tilos lecsúsznunk, ha nem akarunk úgy végezni, mint Bianca. És azért valljuk be, senki sem vágyik arra, hogy a családja száműzze.
Richard kihúzza magát, a testtartása enyhén hanyagból egyenessé válik és mintha az arca is megváltozna. Amikor ismét megszólal mintha a szavainak nagyobb súlyuk lenne. Ugyanolyan, mintha csak apa beszélne, olyan fontosnak tűnik a mondanivalója.
- Már megtettem és nem érdekel, hogy mit csinál – egyre magasabbra építem a hazugság kupacot, ami körbeölel és lassan maga alá fog temetni.
Richard megfordul és tekintete középpontjában már nem én állok, hanem Noel. Annyira ideges vagyok rá, amiért egy idióta, egy fafej, egy… egy… egy hülye. Lassan a talárom zsebébe nyúlok, hogy elővegyem a pálcámat és megátkozzam, amiért még most is úgy mosolyog rám, mintha soha semmi sem történt volna köztünk. Richard ismét felém fordul, én pedig automatikusan kihúzom a kezemet a ruhadarab alul. Még jobban kiegyenesedem és büszkén felemelem a fejem, amikor a vezetéknevünkön szólít. Szeretem, ha így fordul hozzám. Ilyenkor eszembe jön, hogy ki vagyok és mennyit érek, ahogy azt is, hogy Noel egy féreg, aki annyit sem érdemel, hogy büntetésbe kerüljek miatta…
- Viszont… Vigyázz magadra! – mondom halkan, mielőtt még eltávolodna. Büszkén sarkon fordulok és elindulok. Minél messzebb kerülök Noeltől, annál jobb. Neki is, nekem is.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT! :-*
A helyszín szabad!

Morgan Williamson

Tegnap délután óriási felfedezést tettem a könyvtárban. A bűbájtan részhez mentem, és meg is találtam, amit kerestem, egy vaskos, klasszikus kötetet. A kezembe vettem, de ahogy kihúztam, megakadt valamin a szemem. A bűbáj gyűjtemény mögött, a polc hátsó falához simulva egy vastag könyv lapult, becsúszva a könyvek és a polc háta közötti szűk résbe. Kiveszem, hogy visszarakjam a sorba, de végül még se tettem. Nem hiszek a véletlenekben. A könyv címe „Művészet és Mágia”, a borítóján színes festékpacák voltak láthatóak. Láthatóan olyan könyv volt, amiért élek-halok. Ott helyben kinyitottam és elkezdtem olvasni a bevezetőt, miközben másik kezemmel a bűbájkönyvet automatikusan visszatettem a polcra – asszem nem lesz rá szükségem.

Egész éjjel későig azt bújtam, és ma is magammal vittem, hogy az órák közti szünetet kitöltsem valamivel. Mikor órák után megint elővettem volna, nem találtam a táskámban. Egész tartalmát az ágyamra borítottam, de a könyv nem volt benne. „Bizonyára bűbájtanon felejthettem” – gondoltam vissza az órára, mikor pennaszerzés céljából mindent magam mellé pakoltam a táskámból, s ezek szerint nem minden került vissza a helyére.

Azonnal a bűbájtanterem felé vettem az irányt, ahol szerencsére meg is találtam a pad alá esve. Visszafelé menet ki is nyitottam, és tovább olvastam a 11. fejezetet. Automatikusan mentem a klubhelyiség felé, fel se pillantva a betűk és ábrák rengetegéből. Az első emeleti folyosóra vezető lépcsőfokokon lépkedtem végig éppen, amikor egyszer csak a semmibe léptem. Az a bizonyos trükkös lépcsőfok, amit alap esetben mindig átlépek, most nem jutott eszembe, így hatalmasat estem a lépcső közepén. A könyv kirepült a kezemből, és pár fokkal lejjebb állt meg. Ahogy a lyukba léptem, testem előre vágódott a lépcsőn, és éles fájdalom hasított a jobb lábamba, amely a lukban maradt. Két kezemre támaszkodva megpróbáltam kimászni, de ezzel csak azt értem el, hogy immár nem csak a lábam, hanem mellmagasságig bent voltam a lépcső szűk hasadékában. Lábammal éreztem a lyuk alját, de ahogy a jobb lábamra is ránehezedtem, a fájdalom elviselhetetlenné vált, és úgy remegett az egész, hogy gyorsan levettem a súlypontom róla. Elég bizarrul festhettem, ahogy a lépcső közepén a feljebb lévő fokra támaszkodva kezeimmel megpróbáltam felhúzni magam. Sikertelenül. Sose voltam túl erős, a sportokban és a mozgásban nincsen tehetségem, még a saját, vékony testalkatomat sem tudtam kijjebb emelni a lukból.

Hát ez fantasztikus. Ráadásul sehol senki, valószínűleg mindenki a nagyteremben vacsorázik. Összeszorított fogakkal teszek még egy próbát a lábammal, de az nem bírja el a súlyomat, és a fájdalomtól felkiáltok.

Holly Reed

A mai napom se sokban tért el az átlagtól. Na jó, azért megvoltak ennek is a maga kis különlegességei. Reggel elalvással nyitottam, így a nap elején kicsit késésben voltam, de épp ez pörgetett fel egész napra. Mindent gyorsabban kezdtem csinálni, mint eddig, mintha lemaradásom lenne, holott nem volt már, csak valahol bennem dolgozott, mivel a pontosság híve vagyok és utálok késni. persze ez odáig vezetett, hogy egy-két dolgot elkapkodtam s szórakozottabb voltam órákon, mint szoktam. Bár szerencsére nem égettem le maga, illetve nem annyira. Kénytelen voltam beletörődni, hogy ez egy ilyen nap s úgy döntöttem: azért is jó képet vágok az egészhez! Így sikerült a bénázásokról elterelni a figyelmet, kedélyes viccelődéssel, mókázással. Bár nem én vagyok az évfolyam bohóca, azért van humorom, iga ezek egy része másokat érő élcek, most mégis magam ellen fordítottam ezt a fegyvert, ami nem sült el rosszul s ebből erőt merítettem a folytatáshoz. Munkált bennem az a tudat is, hogy már nem kell sokat kibírnom, hiszen mindjárt vacsora és aztán magamhoz vehetem a gitáromat, nightingale-t és kedvemre zenélhetek, arra alkalmas helyre vonulva. Épp ezért, mikor az utolsó óra percei is elvánszorogtak, utam azonnal a nagyterembe vezetett, hogy bedobjam a vacsorámat, ami nem vett sok időt igénybe. Szinte már állva nyomtam magamba a sült szalonnát meg a kenyeret és savanyú uborkát, amiből számomra a menü állt. Lehet a kapkodásnak meg lesz a böjtje, ha később rosszul leszek, de egyszerűen annyira vonzott a kilátás, hogy zenélhetek, hogy bizony ezzel sem törődtem. Az estebéd végeztével elhagytam a nagytermet s ruganyos léptekkel indultam fel a lépcsőkön, hogy a hálóból elhozhassam gitárom. Viszont nem gondolkodhattam sokáig azon, hogy milyen dalokat is vegyek elő, vagy melyik skálát kellene gyakorolnom, mert fülemet egy női kiáltás ütötte meg. Ez egycsapásra kiszorított mindent a fejemből s azonnal a hang irányába indultam, hogy megnézzem a probléma. Kezem menet közben a talárujjba csúsztatott pálcával játszott, hiszen lehet, hogy szükségem lesz rá. Ahogy gyorsan szedtem a lépcsőfokokat kissé piros arccal és enyhén lobogó hajjal, először egy gazdátlan könyvet pillantottam meg. Ezt felkaptam, hiszen lehet, hogy a gazdájától jött a hang. Persze nem néztem meg alaposan a kötetet, arra most nem fecséreltem időt. Amint a helyszínre értem, már láttam, hogy mi történt és ki kiáltott.

-Holly! Jól vagy? -kérdem a lánytól. Fontos, hogy ha megsérült, akkor óvatos legyek vele. Lehet nem tanultam elsősegélyt mugli módira, de józan ész az van. Viszont a helyzet bosszant, hiszen sajnálom háztársamat. Ennek hangot is adok, amint közelebb megyek hozzá.
-Csak tudnám, hogy ki volt az az earsling, aki ezt a lépcsőt kitalálta... -morgom az orrom alatt. Hát az biztos, hogy aki kreálta, annak a feje tényleg összefüggésben lehetett a hátsó felével, ahogy az általam használt óangol szidalom is sugallja. Mindazonáltal a helyzetet felmérem szemmel. Annyi biztos, hogy a lány felsőteste nem sérülhetett, hiszen az látszana, na meg akkor nem próbálná magát a kezével felhúzni, mert ha borda, kulcscsont, csukló, vagy bármi más sérült volna, akkor nem is próbálná, még ennyire sem. A lába sérülhetett esetleg, ami nem is meglepő, ha arra gondolok, hogy egy lépcső a felelős. A lépcsőknek a láb esik áldozatul, az én bokám is sokszor rándult már meg így. De nem hagyom szegény lányt így, hanem megpróbálom kihúzni. A pálcámat egyelőre hagyom, inkább közelebb megyek és azon gondolkozom, , hogy hogyan célszerű kiszabadítanom. Ha a kezeinél fogva húzom, az nem jó, fájdalmas lenne, meg nem is jönne össze. Jobb fogást kell találnom, épp ezért mögé lépek. Karjaim a lány karjai alá kerülnek, mert így stabilabban tudok erőt kifejteni és többet is, na meg nem oly kellemetlen. Persze óvatosan fogom meg, de elkezdem lassan felfelé húzni, közben lábamat lassan egyenesítem ki s hátamra is figyelek, hogy nehogy én is megsérüljek. De Holly már ki is lett szabadítva s én óvatosan helyezem az egyik lépcsőre, és mellé térdelek, felvéve a szemkontaktust, igyekszem megnyugtatóan nézni.
-Megsérültél? Mert akkor leviszlek a gyengélkedőre. -nyilván nem hagyom magára a lányt. De a válaszától függ, hogy eztán mi lesz.

Morgan Williamson

A kimászásra irányuló próbálkozások miatt most sokkal rosszabb lett a lábam, éppen kezdtem beletörődni, hogy szembe kell nézzek majd a nagyteremből kitóduló tömeggel, de ebben a pillanatban lábdobogás ütötte meg a fülem. A lépcső aljánál egyik ház- és évfolyamtársam jelent meg. Felvette az elrepült könyvet, aztán hozzám sietett. Hála Merlinnek, hogy erre járt, azért elég kellemetlen lett volna a helyzet, ha valami nagyszájú mardekáros talál rám… Képzelem is a helyzetet, miről beszélne mindenki: „Nézd, nézd, ott az a vörös lány! Az a fura festékfoltos? Igen, képzeld, a stréber még lépcsőzés közben is olvasott, és beleesett a trükkös fokba! Azt mondják, kitörte a lábát! Tényleg? De gáz, belőle nem is néztem volna többet ki…”
Nem mintha érdekelne, mit gondolnak rólam, de ha hülye pillantással méregetnek állandóan azt én se szeretem.

A „jól vagy?” kérdést magamban költőinek könyveltem el, szerintem látszik hogy nem bulizni készültem ebben a kis résben, nyilván azt szeretné megtudni, mennyire sérültem meg.

- A jobb lábammal nem tudom mi lehet, de nem bírok ráállni… felhúzni meg nem tudom magam. – mondom neki célratörően, mindenféle szófordulatot és mellékinformációt mellőzve. Ez a lényeg, és nincs idő sztorizgatásra, mert már kezd nagyon fájdalmassá válni a helyzet.
Felé nyújtom a kezem, hogy segítsen, ezért is lepődtem meg, hogy a karjaim alá nyúl, és úgy segít ki. Így átlátva a dolgot, igaza volt, így fájdalom mentesebben úsztam meg az ügyet. A jobb lábamra továbbra sem merek állni, nehogy rosszabb legyen. A fiú vállába kapaszkodom az egyik kezemmel, a másikkal meg felhajtom a nadrágszáram, hogy megszemléljem a sérülést. A bokám, és a fölötte lévő rész elég rondán nézett ki, kétszeresére dagadt, és lila színt öltött.
- Nem vagyok egy nagy gyógymester, de szerintem valami belső törés lesz. – állapítom meg, majd visszahajtom a nadrág alját.

Felajánlásától megkönnyebbülök, hisz jó kis mutatvány lenne fél lábon ugrálva fel a lépcsőn egy könyvvel a kezemben közlekedni.
- Azt nagyon megköszönném. – mondom Morgannek.
Egyébként magam is meglepődöm, milyen higgadtan élem meg az egészet, holott úgy fáj, hogy alig bírom elviselni. A szememben biztos látszik a fájdalom, a szemben minden látszik. Ezért se nézek sokszor az emberek szemébe – mármint úgy, hogy hosszabban, mélyen, a tekintetüket persze nem kerülöm – mert olyankor az ember kitárja a lelkét a másik előtt. És ez néha nem jól sül el.

Lehajoltam a lépcsőn fekvő szemüvegemért, mely az esés közben csúszott le rólam. A szimpla, nagyítás nélküli üvege széttört, de a pálcám sajnos nincsen nálam.
- Megtennéd, hogy összeforrasztod? – kérem meg a fiút. - nincsen nálam pálca.
Aztán lassan elindulok, a vállára támaszkodva ugrálok egyre feljebb a lépcsőn.

- Remélem a javasasszony el tudja intézni fájdalommentesen. – mondom menet közben. – bár a varázsvilágban a csontforrasztás sima ügy. Egyszer kiskoromban is tört már el csontom, mikor a mugli iskolában voltam, és ott elvittek orvoshoz, aki össze-vissza nyomogatta a karom, és kérdezgette, hogy fáj-e? nem volt normális, az biztos, hogyne fájt volna! Aztán végül lefotózta egy géppel, ami át tud világítani a karon is, és megállapította, hogy eltört. Erre rárakott egy nagy izét, ami nehéz volt és kemény, és aztán négy hétig a nyakamba akasztott kézzel kellett járkálnom. Unalmamban telefirkáltam az egész gipszet, vagy minek hívják, olyan szép fehér volt hogy nem hagyhattam üresen.

Aszta – lepődöm meg saját magamon. Hogy lettem hirtelen ennyire beszédes? Mondjuk rég volt kihez, az az igazság. Apának is rég írtam levelet. Tényleg, vajon mit fog szólni ehhez a balesethez, amit összehoztam…
Majd inkább akkor írok neki, ha jól leszek.

Holly Reed

Éppen a nagyteremből tartok felfelé a klubhelyiségbe, amikor a kissé szédült napom méltó megkoronázása kezdetét veszi. Először az elejtett könyvet szúrom ki, ami nem meglepő, hiszen tekintetem mindig a lépcsőkön van, ha itt közlekedem, hiszen tudnak kellemetlen meglepetést okozni, én meg jókat bénázni. Aztán megpillantom Holly-t, s egy csapásra kimegy a fejemből az addig tervezett gitározás. Sokkal inkább az kerül a figyelmem központjába, hogy segíthetek a másiknak. Ha csak beszorult, az nem vészes, de ha több gond van, akkor több szükség is van a segítségemre, így felteszek egy kérdést, ami kissé hülyén cseng, de ez az alapvető emberi reflexek egyike ilyen helyzetben. Mint alvótól megkérdezni, hogy: "alszol?".
A lány előadja nekem paucis verbis (kevés szóval) hogy mi is a probléma a beszorulás mellett. A boka kérdésben már vannak tapasztalataim, így gyorsan tudok cselekedni és tudom, hogy mi a teendő. Saját káromon tanultam meg.

-Egy szempillantás, és kint vagy! Még egy másodpercig bírd! -próbálom kicsit biztatni, miközben már kezdek is ügyködni, ahogy végiggondoltam, hogy mit kell tennem. Nem úgy húzom ki Hollyt, ahogy ő gondolta, de ez az ő érdekében történt, azt a csuklója és a válla bánta volna. Elég a bokája is, meg nem répa, hogy így húzgáljam! De amint kint van, először megáll vállamra támaszkodva, én viszont máshogy látom jónak a dolgot, teszek róla, hogy a lépcsőre üljön, jobb lábát előre nyújtva. Így jobban meg is szemlélheti a bokáját. A szituáció egyébként is azt adja, hogy hallgasson rám s én a tőlem telhető legkedvesebben viszonyulok hozzá, hogy érezze, azért törődöm vele.

-Hm... nem biztos, hogy törés. Még legalább két lehetőség van: ficam, vagy szalag szakadás. Bár a ficamot kizárnám, mert ahogy látom, az ízület a helyén van. A szalag szakadás a gyanúsabb, mert fáj, elszíneződött és dagadt. -vetek én is pillantást a sérülésre. Ebben a kérdésben (is) kiművelt vagyok, bár ezt a fentebb említett korábbi tapasztalatok miatt tudtam mind meg. Majd szemem visszatéved Holly szempárjára, így fonódhatnak össze kék szemeink. Persze vigasztalónak szánt szavaim is vannak.

-De ne aggódj, gyorsan rendbe fogják hozni, és ha csak szakadás, az még gyorsabban gyógyítható. Bár sajna én fájdalmat nem tudok csillapítani. -teszem hozzá, hiszen látom a tekintetén, hogy ez nem leányálom és át tudom érezni, épp ezért némi kedvességgel megsimítom a buksiját, majd kapom is a kérést a mellettünk heverő szemüveggel kapcsolatban.
-Persze, semmiség. -így hát fogom a pálcám, amit a talárujjból kezembe kerítettem és a lépcsőn fekvő szemüvegre szegezem.
-Oculus reparo! -és a szemüveg máris teljesen jó, így nyújtom át Hollynak. Azt persze nem hagyom, hogy állva ugráljon a gyengélkedőre rám támaszkodva. Ez az, amit nincs értelme csinálni, pláne nem lépcsőn.
-Figyelj Holly! Inkább leviszlek, mert ez így nem lenne jó, az ugrálással. Egyrészt lépcsőn így veszélyes, másrészt a lábadat ahogy rázná, pokolian fájna, és ez a lógatás se jó neki. Hidd el, tapasztaltam... -mondom, és remélem, hogy meggyőztem, mert ha igen, akkor végül is a karjaimban viszem, így mindenki jobban jár. A térdei és a háta alatt vannak karjaim, a pálca persze azóta ismét a helyére került. Így megyünk a gyengélkedő felé és érdeklődve hallgatom Holly történetét.

-Hát ez nem lehetett jó. Nem is adnám magam mugli kontárok kezére... Ez is, amit meséltél, mutatja, hogy néha hiányzik belőlük az a finomság, ami ilyen helyzetekben kell. Itt legalább nem néznek egy darab húsnak, meg egy sorszámnak. -mondom, hiszen hallottam mástól is ilyen történeteket. Nem gyűlölöm én a muglikat, de nem utasítom vissza, hogy mi másabbak vagyunk mint ők, persze egészséges keretek közt és nem tartom többre se magam, legfeljebb úgy érzem, hogy több a felelősségem, mert nagyobb hatalommal bírok, mint ők. De folytatom a mondókámat is.
-Viszont megnyugtatlak, fogsz kapni bájitalt a fájdalomra, nem lesz olyan rossz. Én is jártam már ott, amikor nem egészen úgy sikerült landolni a seprűvel, ahogy gondoltam... Meg akkor, amikor én is bedőltem kicsit ennek a lépcsőnek. Na meg akkor is, amikor egy fa gyökerébe akadtam bele és megrándítottam a bokám. Meg még sorolhatnám... -nevetek picit. A saját szerencsétlenségemen nevetni egyáltalán nem probléma, meg hátha ő is picit jobb kedvre derül.

Morgan Williamson

Alig kellett pár perc, mire rájöttem több dologra is. Az egyik az, hogy mennyire nem értek a sérülésekhez. Morgan rögtön kiegészítette megállapításomat, bár a szalagszakadás se tűnik valami bíztató dolognak. Azt is rögtön tudta, hogy ülve egyszerűbb lesz megszemlélnem a bokám, mint fél lábon egyensúlyozva. Végülis logikus. Pár vigasztaló szót is kapok, majd megsimogatja a fejemet. Kissé összerezzenek, nem vagyok hozzászokva, hogy valaki (ha már egyáltalán bánik velem valahogy) ilyen kedves legyen hozzám.

- Köszönöm. – mondom mikor felém nyújtja az immár újra ép állapotban lévő szemüveget. Imádom ilyenkor a varázsvilágot, mikor még akkor se kell lemondani valamiről, mikor az úgymond tönkremegy. Gyerekkorom egyik nagy traumája volt, mikor összetörtem egy kristálykancsót a nappaliban, azt hittem hogy jól összeszidnak majd, erre ámuló szemekkel néztem ahogyan apa pálcája egyetlen intésére újra összeállnak az apró üvegszilánkok. Apró mosoly kúszott a számra az emlékek miatt, majd feltettem a szemüveget. Hogy miért hordom? Nagyon nem gondoltam még bele, de talán csak úgy, mert tetszik.

Feltápászkodom a lépcsőről, és ugrálva próbálok a gyengélkedő felé haladni, de Morgan hamar leállít. Kicsit úgy érzem magam, mintha felnőtt és kisgyerek lennénk. Valahogy mindig logikusabban gondolkodik. Nem mintha nekem nem lenne tiszta az agyam, de most valahogy nem tudok koncentrálni. Hirtelen a karjaiba emel, így megyünk felfelé a lépcsőn.

Úgy látszik, félreérthette nézeteimet a muglikkal kapcsolatban, és bár tudom, hogy manapság nem szokás kiállni mellettük, de nálam az őszinteség mindig előbb állt. És ilyenkor, mikor erről van szó, rögtön nekiállok beszélni. Egyszer még simán bajba kerülök e miatt…

- Azért nem nézett le, nem úgy értettem. Nagyon is kedves volt, csak a módszerei, meg a hülye kérdései idegesítettek, meg persze teljesen meg voltam rémülve tőle. És igenis, … igenis van a muglikban finomság. – hangomban felfedezhető volt az a kis él, amit nem szerettem volna kimutatni, de az utolsó mondatnál kissé elcsuklott a hangom, és nem is folytattam. Van bennük finomság. Egy nagy mosoly, kedves simogatás, és puha ölelés emlékei jutottak eszembe.
Nem. Gondolok. Rá. Nem. Nem. Nem.
Az évek folyamán ritkán történt olyan, mikor valami visszaemlékeztetett anyára, de megtanultam hogy az ilyen esetekben mindenképp másra kell figyelnem, nem érzékenyülhetek el. Régen ilyenkor simán elsírtam magam, de most már mélyebbre temettem az emlékeket, ha eszembe jutnak is, gyorsan elterelem róla a figyelmemet.

De a hangulatomra mégis rányomta a bélyeget, visszatértem a passzív, hallgató és megfigyelő szerepbe. Remélem, Morgan nem haragszik meg a kissé heves hangnemért, de nem tehetek róla, ez a kérdés mindig ezt hozza ki belőlem.

Holly Reed

Miután rátalálok Hollyra nem túl kellemes helyzetben, azonnal nekilátok, hogy segítsek. Pontosabban először ésszerűen végiggondolom és aztán cselekszem. Most tudok hideg fejjel gondolkodni. Nekem volt már egy-két balesetem, így még tudom is, hogy mit érdemes tenni. Kérésére a szemüvegét is megjavítottam s átadtam neki.

-Igazán nincs mit.-mosolygok rá biztatóan. Apróság volt, meg nagyobb dolgot is megtettem volna, szívesen segítek azoknak, akiknek éppen van valami gondja és persze meg is érdemlik. Háztársam ilyen például, helyzete pedig teljesen indokolja. Holly megpróbálkozik a lépcsőn ugrálással, de ezt se hagyom sokáig, inkább elmagyarázom neki, hogy ez nem az igazi így, és jobb lenne ha vinném. Nem tiltakozik, így be is váltom amit mondok s hamar karjaimban viszem felfelé a lépcsőn, hogy majdan a gyengélkedőn elláthassák. Közben persze nem vagyunk csendben, a lány mesél egy kicsit, amit én szívesen hallgatok, majd hozzáfűzök némi véleményt, de ezt sajnos félreérti, így most itt az idő, hogy ezt tisztázzam, amivel nem is késlekedem.

-Azt hiszem félreértettél. Bocsáss meg, ha sértettelek, de ezek szerint nem sikerült jól megofgalmazni a gondolataim. Arra gondoltam, hogy bizonyos helyzetekben nem az a célravezető amit csinálnak, pontosabban én úgy érzem, hogy a mi világunkhoz képest személytelenebb. De ez koránt sem áll mindenre, nem általánosítás.-kicsit körülnézek, hogy ki van a környéken, mert a folytatást nem szánnám hívatlan füleknek, esetleg még megütném a bokám a burkolt állásfoglalás miatt. De szerencsére még mindenki eszik, így nincs itt senki és folytathatom, de halkabban, hogy tényleg csak Holly hallja.
-Egyáltalán nincsenek híján a finomságnak, ha művészetről, teszem azt zenéről van szó. Tapasztaltam. Tudod a dédnagyapám mugli volt, még ismertem. Hét éves koromban halt meg. Meg tudod a nagybátyám szinte mugli, mivel kvibli és vele elég sok időt töltöttem, sokat köszönhetek neki. Már amíg az országban volt.-nem lehetek biztos benne, hogy Hollyban 100%-ig megbízhatok, de úgy érzem, hogy nála biztonságban vannak ezek az információk. Nem tűnik fecsegősnek, vagy olyannak, aki ehhez a rezsimhez tartozik. Amikor befejeztem a beszédet, felvillantok egy bocsánatkérő mosolyt is. Közben egész szépen haladunk felfelé.

Morgan Williamson

Ahogy megyünk a folyosón, elgondolkodok a helyzet furcsaságán. Itt ez a hatalmas iskola, telis-teli a sötét oldal pártfogóival, mi meg éppen a muglikról beszélünk, de úgy, hogyha ezt valaki meghallaná, a legkisebb ár is több heti büntetőmunka, és különzárás lenne. Hogy a többi lehetséges jövőképet ne is soroljam…

Úgy néz ki, félreértettük egymás szavait. Nagy megkönnyebbülést érzek, amikor kifejti, hogy pontosan hogy is gondolta, és egyszerre el is szégyellem magam, megint előbbre járt a szám…

- Elnézést, természetesen igazad van, ha lehet úgy mondani, sok mindenben nem olyan fejlettek, mint a varázslók, persze nem a rossz értelemben. Az orvoslás például tipikusan ilyen terület.

Mikor a művészetekről kezdett beszélni, egészen felcsillant a szemem. Mert ha a gyógyításban, és sérülésekben nem is, itt aztán otthonosan mozgok.
Aztán említi, hogy neki is volt olyan rokona, aki mugli volt. Újra anya jut eszembe. Valahogy az évek során könnyű volt elkerülnöm az ilyen helyzeteket, ha magam voltam, elfoglaltam magam mással, ha meg nagy ritkán szóba elegyedtem valakivel pár mondat erejéig, sosem beszéltünk ilyen témákról. Most kezdem csak érteni, hogy apa miért aggódott értem annyit akkoriban. Mert bár néha pityeregtem, csak magamban, inkább elfojtottam az érzéseimet, hagyva hogy azok feldolgozatlanul lapuljanak a múlt homályában. Talán az lenne a megoldás, ha egyszer tényleg kiadnám magamból. De azt is tudom, hogy az nem itt, és nem most lesz. Úgyhogy csak pár percre félrefordítom a fejem, amíg sikerül visszatartanom a feltörő érzelmeket, s sikerül is.
Biztos nem érti, miért vagyok ilyen, és úgy érzem, hogy azért egy kis magyarázattal tartozom, ha ő is ennyire őszinte volt.

- Bocsánat, csak tudod, - nagyot nyeltem. – anyám is… szóval ő is mugli... – erős vagyok, kibírom! Próbálom nyugtatni magamat, majd befejezem a mondatot. – volt.
Hirtelen megrázom kicsit a fejem, és gyorsan folytatom.

- De beszélhetnénk valami másról? Érdekelnek a művészetek? A zene? – kérdeztem rá gyorsan, szinte hadarva minden kis információra, ami egy kicsit is könnyebb vizek felé tart.

//Elnézést a késői válaszért, legközelebb gyorsabb leszek :$$//

Holly Reed

Haladunk felfelé s közben megy a társalgás is, éppenséggel a muglikkal kapcsolatban merült fel pár gondolat, amiből kisebb félreértés is adódott, de ezt igyekeztem rendezni. Persze körültekintő voltam, figyeltem arra, hogy ne sokan, illetve rajtunk kívül mások ne hallják a gondolatainkat, mert nem lenne jó. Nem akarok én senkit magam ellen hangolni, a zűr se hiányzik nekem, meg másnak sem. Talán egy más világban majd, ahol nem fordul ki magából az élet.

-Pontosan.-bólintok egyetértésem jeleként tömör kijelentésem mellé. Érzékelem persze az árnyalatnyi változást a művészetek említésénél, persze az se kerülte el figyelmem korábban se háztársammal kapcsolatban, hogy bizony megjelennek rajta festékfoltok. Azért ez sejtet valamit. De ez a pozitív jelenség nem tart sokáig, a karjaimban tartott lány arcán látom a változást, a gesztusait is felfogom s bevillan, hogy van itt rejtve valami probléma, valami, ami nem túl pozitív emlék életében. magyarázat, amit utána hallhatok, ezt erősíti meg. A "volt" szinte ostorként csattan a mondat végén, drámai tömörségéből kiérzem lényeget. Objektív elemző gondolkodásmódom rövid úton megadja számomra a megfelelő információkat s ennek tükrében tudok beszélni.

-Részvétem. Sajnálom a dolgot.-igyekszem vigasztaló hangnemet megütni, amennyire tudok. Majd Holly témát vált, ami éppen nem is probléma. A kérdésére egy lágy mosolyt megeresztek. Nem épp társasági elem Holly mint tapasztaltam, így nem is nagyon láthattam arcát egy-egy kandallónál szórakozós klubhelyiségbeli estén, amikor gitározgattam, meg kornyikáltam mellé, mint az estek egyik szórakoztató eleme.

-Igen, eltaláltad. Szeretek gitározni, ha van lehetőségem, akkor gyakorlok. Most is erre készültem éppen... A másik ami le tud kötni igazán és érdekel, -na meg szintén művelem-, a költészet.-mesélek neki kicsit. Ha érdekli jobban, majd kérdez. Nem leszek szószátyár, ha ez a másikat terheli. Közben már elérjük a nyugati szárnyat, ahol a gyengélkedő van.

Morgan Williamson

„Részvétem. Sajnálom a dolgot.” Ennyit mondd, és gyorsan a zenéről kezd beszélni. Hálás vagyok neki, hogy vette a lapot, és nem kezdett el jóval terjedelmesebb, ál-sajnálattal teli monológot, mint annyian, ez a pár rövid, őszinte szó többet jelent.

Zene és költészet. Tökéletes párosítás, hisz a zene költészet, és a költészet zene. Valahogy illettek is ezek a manapság nem mindennapi elfoglaltságok a fiúhoz.
Na, most jól keresztül húztam a terveit mára, ahelyett hogy zenélne, most engem cipel végig a fél kastélyon. Már közeledünk a Gyengélkedő felé, remélem nem szakad meg a súlyomtól, mondjuk nem mintha olyan kőszikla lennék…

- Én festek. – kezdek el magamról beszélni. – Meg persze rajzolok, minden ami ezzel jár. Érdekes dolog ez a zene, nekem sajnos botfülem van hozzá, de hallgatni nagyon szeretem, például miközben festek, gyakran segít még jobban belekerülni a hangulatba, amit közvetíteni szeretnék. Két éve volt is egy kísérletem, vihart festettem, egyszer megpróbáltam csendben, majd beraktam valami rockosabb számot, és egészen más lett a két kép. Folyókhoz meg a halk zongora a legjobb. – emlékezem vissza. – Mostanában azonban más köt le. – és fejemmel minden baj okozója, a könyv felé intek. – Azzal próbálok kísérletezni, hogy hogyan tudnék olyat alkotni, ami a varázsvilágban is megállja a helyét, azaz mozog, és hangot ad. Eddig nem túl sokat értem el, elég bonyolult igék kellenek hozzá, és több képet is tönkretettem már a próbálkozás közben. De most talán majd ezzel a könyvvel sikerre jutok. – mesélem el. A téma el is vonja figyelmemet a fájdalomról, és ahogy így belejöttem, folytatom is, végre valaki, aki ért a művészethez. Persze lehet apával is beszélni, de ő meglehetősen elfogult, és csak annyit tud ismételgetni, hogy gyönyörű, meg jajj de szép, ami persze jól esik, de közel se kielégítő mindig.

- Miket szoktál játszani? – kérdezek tőle ismét. Kíváncsi vagyok, én lassabb, régebbi, illetve saját számokat tudnék elképzelni, de könnyen lehet hogy nem.

Holly Reed

Lehet, hogy egész más terveim voltak az estét tekintve, de közel sem bánom, hogy másként alakult a dolog. A sors megkerülhetetlen... tartja egy ősi mondás, még a régi pogány időkből s most is kicsit olybá tűnik nekem, mintha az életet az Yggdrasyl gyökerénél ülő nornák, vagy a görög párkák igazgatnák, mert lehetőségem van háztársamat, Hollyt kicsit közelebbről is megismerni. A lány korábban is felkeltette már a figyelmem, égő vörös haja már magában elég lenne ehhez, de elvonuló viselkedése csak fokozta az agyam egy szegletében motoszkáló gondolatot, hogy érdemes lenne jobban megismerni. Most itt a lehetőség, s ahogy a karjaimban viszem, bizony többet tudok meg róla, mint az elmúlt évek alatt. Példának az édesanyjával kapcsolatban, amivel kapcsolatban nem hinném, hogy sok emberrel beszélt. Ez valahogy megmagyaráz dolgokat, ezt láttam a szemeiben is korábban. Könnyű felismernem, az elmúlt idők miatt egyre több viharfelhő jelenik meg sok ember tekintetében, sőt még borúsabb tónusok, amikben bizonyos idő alatt megtanultam valamennyire olvasni, nekem fontos a szemkontaktus, hiszen sok mindent elárulhat, így mostanra a háború miatt megtanulhattam, milyen annak a tekintete aki elvesztett valakit, netán szinte mindent. Láttam a példákat, tanultam. Persze ez sok kérdőjelet is támasztott és támaszt bennem, de az idő majd segít ezekre válaszlni, és ha tényleg van végzet és sors, akkor az el fogja hozni a vízválasztó pontot, ami segít majd dönteni.
Abban viszont biztos vagyok, hogy Holly vesztesége nem kapcsolódik a háborúhoz, mélyebben gyökerezik, régebbi. Érezni az árnyalatnyi különbséged és magányos viselkedésformája is elég régi. Kissé lakonikusan fejezem ki gondolataimat neki, de azok teljesen őszinték, nem kell ide oratórium, hogy kifejezésre juttassam. Ott a beszédes tekintet, a hangom árnyalata. Végül kicsit könnyebb vizekre tereljük a társalgást, a zene kerül elő, meg a művészetek. Arcomon egy kellemes félmosollyal hallgatok és figyelem, ahogy Holly valamelyest megnyílik. Értő ember számára rengeteg dolgot elárulhat egy ilyen beszélgetés és nekem egyre több gyakorlatom van ebben.

-A zenei hallás csak egy dolog. Nyilván kell készség is, de van két legalább ennyire fontos tényező, amik nélkül az előző kettő semmit sem ér: a szorgalom és az érzés. Mindent szorgalmasan gyakorolni újra és újra, amíg nem megy, türelmesen és célratörően. Ez az egész egyik legfontosabb magja. Kihagyhatatlan, ez az egész alapja, a többi enélkül semmit sem érnek magukban, azt kell, hogy mondjam, mert kihasználatlanul maradnak. Az érzés pedig élővé teszi az egészet. Kicsit lehet hülyén hangzik, de eggyé kell válni azzal amit játszol, érezned kell, ismerned. Például én nem vagyok nagy matekos, de a ritmus és a zene tele van matekkal. Ezt a nehézséget az érzés, a beleérzés tudja számomra áthidalni. érzem, hogy hogyan kell játszanom, nem pedig fejben számolok, mint teszik néhányan.De az egész kihagyhatatlan eleme az életemnek, mindenre hatással van. Ott van a zene a verseimben is és mindenben, a hatások az egyéniségem gyökereivé váltak sok dologban.-magyarázom kicsit hosszabban. Rólam is lekopott a lakonikusság, úgy érzem, hogy a lánnyal ezt megoszthatom, nem fog hülyének nézni sőt még lehet meg is fogja érteni, hogy miről beszélek. Bár más irányzatot képvisel, máshogy alkot, mégis nyitott erre, úgy érzem, viszont épp ezért folytatom, az általa adott információkra is kitérek, ahogy összeszedtem a gondolataim.-Az a tapasztalatom, hogy egy jelenségnek is ezer arca van, vagy ahogy egy filozófus mondaná, egy szubsztanciának több potenciálja van az adott formán belül, tehát kimeríthetetlen téma. Épp ezért szerintem mondjuk egy vihart meg lehet festen egy rock számra is, de lehet ki kéne próbálnod Wagnertől valamit, mondjuk a Valkűrök lovaglását. Folyóknál is vegyes a kép, hiszen egy kisebb folyó, vagy mondjuk a Dnyeper megfestése alá én más zenét raknék. Minél nagyobb egy folyó, annál méltóságteljesebb, végtelenebb érzésű zene passzolhat hozzá. De ezek a saját intuitív butaságaim, én csak műkedvelő vagyok a képzőművészetet tekintve, persze megvannak a kedvenc időszakaim és stílusaim.-és ezek után a művészet mágikus aspektusa is szóba kerül.
-Ez még csak tetézné az alkotásaid kifejező értékét, már ami bizonyos eseteket illet, mert van, amikor a vászon mozdulatlanságába zárt dinamizmus és feszültség a kifejező szerintem. De mindenképp érdekes és embert próbáló feladat lehet egy ilyen bűbáj állományt ráolvasni egy képre. Ha gondolod és elkél egy segítő kéz, akkor a komplex varázslatokba szívesen besegítek. Meg majd alkothatnál nekem valamit.-dobok be a mondat végére egy szépfiús, nőcsábász vigyort. Volt lehetőségem ezt is gyakorolni, a külvilág meg szereti az ilyesmit, így a fegyvertáram jó eszköze. De kérdést is kapok, amire nem vagyok rest megfelelni.
-Ez hangulatfüggő sok esetben. Eléggé változatosnak merem nevezni a repertoárom, bár az igaz, hogy csak egy adott világ dimenzióin belül mozgok a bluestól az egészen kemény dolgokig. Lazább, poposabb dolgok közül a szélső érték a funky, a a vízválasztó, azt szeretem, de a többi értékelésem szerint attól keményebb. Főleg régebbiek, de a mai világ se esik ki figyelmemből. Az utóbbi évekből a Nirvana egyértelműen hatással volt rám, de van egy egész fiatal zenekar, akik olyan öt éve működnek, a Machine Head, ők elég durvák, de jó az is.-magyarázom a kánynak, miközben már átértünk a nyugati szárnyba, ahol még végig kell vinnem a folyosókon, hogy elérjük a gyengélkedőt.

A helyszín szabad!

Roxfort RPG

Múlt => Keleti szárny => A témát indította: Mrs. Norris - 2009. 11. 16. - 02:01:29