Roxfort RPG

A lépcsőház a kastély szívében található. Egyik folyosóról a másikra lehet itt eljutni, egy emelettel feljebb, vagy lejjebb, egy másik szárnyba, vagy lehet, hogy ugyanoda. Vigyázat, a lépcsők szeszélyesek!

Néha azt várod az élettől, hogy mindent megoldjon helyetted. Hogy majd egyszer minden jobb lesz, és az idő szépen lassan megold mindent. Nem. Az idő csak emlékeztet arra, mennyit vesztettél. Te mennyit vesztettél már el az idődből, míg rájöttél, hogy magadnak kell változnod?
Kopogás töri meg a lépcsők mozgása közti csendet, és egy néma tekintet követi végig azokat, ahogyan megérkezik. A hangos csattanást, ahogyan összeérintkeznek. A csontos ujjak beletúrnak a kósza tincsekbe, majd az íriszek rápillantanak a vékony csuklót körbefonó órára. Elkésett. Másodjára szenvedi végig ugyanazokat a perceket, órákat, szavakat, és most, hogy újra itt kell eltöltenie életének pillanatait, újra és újra késve érkezik mindenhová. Talán egyetlen kifogásának a leadott nyilatkozatát mondhatja. Bár McGalagony meglehetősen hosszasan szorongatta a papírdarabot a kezében, de mikor elolvasta az újdonsült Mágiaügyi Miniszter aláírását, nem volt több kifogása. Nem is lehetett volna. Ahogyan neki sincs…
Karjaival rátámaszkodva a korlátra kihajol, és a mélybarna íriszekkel végig mered az alább lévő lépcsőkön. Nem mozdulnak, ahogyan a felsőbbek sem. Finoman összeráncolva homlokát maga elé mered egy pillanatra, és vár. Némán fürkész végig minden egyes fokot, de azok – mintha csak az arcodba röhögnének – nem mozdulnak.
Sóhaj.
A sors sokszor különös.
Elvárja, hogy tovább lépj, de még is meg akadályoz benne.
Talán okkal. Talán ok nélkül.
Megesik, hogy ok nélkül szeretsz bele valakibe. Egyetlen pillanat alatt, és félsz lehunyni a szemedet. Félsz, hogy mikor kinyitod, már nem lesz ott. Ő éber volt. Sokáig. Nagyon, nagyon sokáig, ám mégis engedett, és lehunyta őket. Csupán egyetlen pillanatra. Egyetlen rohadt röpke pillanatra, és elvesztette azt, akit a legjobban szeretett. Nem vigyázott Rá. Mégis hogy tehette volna, ha még saját magára sem tud vigyázni? Sosem lesz őreb. Csupán egy magáyos farkas, aki akaratán kívül harap meg Téged.

Hiába siet, lába alig akarnak mozdulni, minden egyes idegsejtje tiltakozik az ellen, hogy bemenjen a következő órájára. Sietnie kellene, hiszen senkit nem lát már sehol. Az ebből eredő némaság egyben támogatja, majd pedig a lépcsők mélységébe taszítja törékeny kis testét. Karjai között, szorosan mellkasához ölelve tartja tankönyvét. Azt sem tudja, hogy melyik órára tart. Tényleg nem. Egyszerűbb lenne beteget jelenteni, és elmenni messze. Nem követelve okokat, nem találva ki indokokat, és végre egy kicsit újra magányosnak lenni.
Az embereknek akár bevallják akár nem, szükségük van arra, hogy ne loholjon mindig mindenki a hátuk mögött. Ne lihegjenek a nyakukba, és ne legyenek olyan közel, hogy akár a gondolataikat is hallják. Bár lehet, hogy néha az kéne. Egyszerűbb volna. Sokkal, sokkal egyszerűbb.
Egy lépcsőfok, két lépcső fok, három, négy, öt.
Cipőjének sarka halkan koppan a kövön. Fejét lehajtja úgy sétál felfelé. Az egész megjelenése most egy ázott kis verébre hasonlít. Egy madárkára, aki a viharban akart repülni, ám nem bírta a megpróbáltatást, lezuhant a mélybe, s végül szárnyak nélkül, fájdalmak közepette vonszolja tovább magát a célig.
Nem tudja mit akar. Nem tudja, hogy mit miért, de a legrosszabb, hogy ezt arra vezeti vissza, hogy nem ismeri saját magát. Azt a kis verebet, aki a melengető kézért rimánkodik, ami felkarolja a sáros földről, és biztonságos otthont nyújt addig neki, amíg meg nem gyógyul.
De mikor fog meggyógyulni? Mikor hisz legközelebb őszintén újra a csodákban? Mert ... a csoda létezik. Körül ölel bennünket, csak tudni kell benne megmártózni. Hagyni kell, hogy a varázslat keblére vonjon bennünket.
Ekkor a lépcső megáll. Először észre se veszi, lépdel tovább. Aztán Ő is megdermed. Nem néz körbe, csupán a melléhez szorított könyvecske sárgás borítóját bámulja. Miért állt meg?
Bársony szemei felfelé merednek, majd le. Sok időbe telik, mire meglátja a szintén egy helyben ácsorgó fiút. Látásból ugyan ismeri, de nem tudja ki Ő. Azóta utálja a Mardekárosokat, mióta megmérgezték a nővére életét. Hiszen a kígyófészekben vagy erős leszel, vagy elhullsz a férgessel együtt. Nincs köztes állapot. Csak a gonoszak maradnak életben.
A lépcsősor amin áll, ekkor elindul. Egy kis idő múlva összekapcsolódik azzal, amin Keith álldogál. Két meggyötört élet. Két fájdalomtól nehéz szív. De mégse ismerik fel, hogy mennyire egyek a gondolataik. Talán sose fogják. Ki tudja? Álom vagy valóság?
- Arrébb mennél? Útban vagy!
Ekkor találkozik először a két tekintet. A két fáradt szempár, a két segítségért könyörgő írisz. Vajon fognak még szárnyalni valaha?

Mikor fogunk felhőkön szárnyalni? Mikor érezzük majd úgy, hogy puha fellegek pihennek talpunk alatt, és az ajkunk között beszívott levegő lesz a legédesebb dolog, amit valaha elképzelünk? Talán soha. Vagy talán az éppen megmozduló lépcső lesz az, ami felhőként rep-t minket tovább.
Hallja a neszeket, de először nem figyel. Összefonott karokkal támaszkodik a hűvös kő korlátnak és bámul a mélybe, miközben a vöröses-barna hajtincsek az íriszekbe lógnak. Majd a csattanás, a mozgás nesze. A tekintet felemelkedik, ahogyan a test is, majd odaáll a lépcső lejáró elé. Némán a bámulja ahogyan a következőkben elindul, ahogyan megáll, majd ahogyan újra löketet kap. Már azt hitte, itt kell töltenie az egész lyukas óráját, de nem. Szemeit finoman összeszűkítve nézi a lányt, aki a lépcsőn érkezik, akár egy angyal.
Egy angyali démon.
Ajkai vörösek mint a rózsa, hajtincsei akár a sötét ég, melyen a csillagok ragyognak. Csillagok, akár az íriszek, melyen oly tisztán tündökölnek akár a patak, mely a legfrissebb forrásból csordogál. Látta már ezt az angyalt. Ha nem is egyedül, de Malfoy oldalán, ha nem is őt de valakit igen. Talán álmában.
Kezei belecsúsznak zsebébe, és némán odébb áll. Közben végig a lány arcát fürkészi. Nem. Ez a lány, nem lehet Ő. Az a lány meghalt, vagy eltűnt, vagy franc sem tudja mi lett vele. Csak pletykálnak róla. Eleget, és mégsem annyit.
- Mondd, hogy lehet, hogy ti angyalok eltűntök, és mikor mindenki azt hiszi: többé nem jöttök vissza…mégis.
Legszívesebben azt kérdezte volna beszélt-e Vele. Hogy látta-e az aranyló hajtincseket. De egyszerűen nem érti. Kezdi elveszteni már minden értelmes gondolatát, és naponta rákérdezni arra, hogy miért. Miért követik őt?
Fenekét nekidöntve, kinyújtott karokkal támaszkodik a korláton, immáron a lány felé fordulva. Ha választ nem is, legalább egy új lépcsőt kapott az élettől. Egy angyaltól.

Néha vannak pillanatok az életben, amik sorsdöntőek. Nem kell sikítva toporzékolni, némán ordítani, elég ha ránézünk valakire és tudjuk, valami megváltozik. A remények újjáélednek, vagy épp porig égnek. Akár a szárnyak. Angyal volna? Vagy csak pusztán egy szimpla halandó? Mennyire más minden most. Angyal...
- Az angyalok sose tűnnek el. Ha nem is látod őket akkor is melletted vannak, csupán a szeretet erőssége néha megjeleníti szelíd alakjukat.
Fájón bámul a mélységbe. Fájlalva, hogy a saját szárnyai valahol csonkítva hevernek. Soha nem fog már szárnyalni. Csak némán zuhanni. Mi történne ha most a korlát nem védené törékeny testét, s az ezernyi szilánkra törne a purgatórium tüzében?
- Furcsa. Az ember mindig meglepődik. Mondd, miért nem küldesz el melegebb éghajlatra? Miért beszélgetsz velem?
Pár kérdés csupán, de mindegyikben a maró félelem bujkál. Egyedül, magányosan, örökre. Örökre? Örökre. Neki nem kell segíteni, nem kell megmenteni. Csak pár pillanatra van szüksége, amikor újra szárnyalhatna. Akár vele. Vagy halkan sóhajtva egyedül.
- Hiszel az angyalokban? Hiszel abban, hogy valaki vigyáz rád? Vigyáz rád az utolsó lélegzetvételedig? Addig a másodpercig, amíg a szemeid le nem csukódnak...örökre. Mondd tényleg hiszel benne?
Elmosolyodik. Kétked. Nincs menekvés. Sosincs menekvés. Csak egy rongy, amit dobálnak. Egy rongy, amibe belerúghatnak. Aminek nincs sok esélye a túlélésre. És nem is akar túlélni. Csak szeretni. Elmondani, hogy úgy halt meg, hogy szeretett. Valakit, őszintén, nagyon. Szeretni...
Tűz. Éget. Fáj. Elemészt. Eltűnik.
Fellép egy lépcsőfokot. A fiú felé fordul. Figyeli a szép íriszeket. Próbál magyarázatot találni erre az egész szituációra. De néha nincs magyarázat. Most sincs. Két lélek akiket egymás mellé sodort az élet. Ennél több magyarázatra nincs is szükség. Ez mindent elmond.
- Az angyalod neve Norina.
Mosolyodik el. A cseresznyeajkak megmozdulnak, láttatni engedik a gyémánt fogakat. Úgy látszik, mégsem olyan fontos, hogy beérjen órára.
Hogy az életünk haladjon, a lépcsőkön mindig felfelé kell sétálni, ám a Griffendéles lány most visszalép egy fokot. Megáll a fiúval szemben. Először nem mer kérdezni. Csak nézi. Gyengéden, barátságosan. Az, hogy Ő Mardekáros, a lány meg Griffendéles, nem számít semmit. Ez akkor eldőlt, amikor Keith normális hangon szólt Norinához. Vannak ilyen véletlen furcsaságok. Vannak ... De mindig olyankor jönnek, amikor senki nem számít rájuk.
- Minden rendben van?

                      (http://i54.tinypic.com/rirnzo.jpg)




Egy átlagos hétvégn mit csinál az ember? Valószínű lazítana, pihenne és megpróbálná elkerülni a héten felgyülemlet beadandó feladatok megoldásának kérdését mondvacsinált okokra hivatkozva. Még talán a javasasszonyt is felkeresnék egyes elvetemültek, hátha egy igazolást csikarhatnak ki tőle nem létező bajaikra. A tanulási undor már csak ilyen, s amióta ugyan a fegyelem 'szigorodott' mondhatni az új rendszernek köszönhetően, szerintem a lelkesedés csappant a tizedére. Hiszen ki akar tényleg beülni egy-két elvetemült fanatikus órájára. Ott van Crasso élő példának. Hogy lehet a Rúnatant ennyire szánalmasan tartani? Vagy Mirol... noha Viki csüng a szavain az összes Mardekárossal egyetemben, én inkább unottan jegyzetelek csak és megpróbálom figyelmen kívül hagyni a nagy nyáladzást.
Hiába, a lányok a hálókörletben nagyon odavannak és vissza attól a rengeteg szabadidőtől amit ez a két nap jelent, s nem is hibáztathatom őket, de a húgom harsány hangja elől szó mi szó, inkább elmenekültem. Nem bírom az osotoba kamasz módjára való viháncolást, hiába Yolanda az Yolanda.
Mi más menedékem lehetne hát mint a jól megszokott könyvtár? Igaz hogy ilyenkor többen vannak, mint az feltétlen szükséges lenne, de talán még mindig jobb a magoló motyogást hallgatni, mint a lányok csivitelését.
Így hát a kellő motivációtól vezérelve hamar felöltöztem egyszerű blúzt és nadrágot húzva magamra, hajam könnyeden összefogva egy hajgumival indultam hát el, magammal cipelve pár dolgot, mint egy penna, pergamentekercsek, két tankönyv, no meg egy alma amit félúton a nagyterem fele vettem el a 'reggeli' gyanánt.
Hiába, nem akarok még arra is külön időt szentelni, mikor a RAVASZ ebben az évben esedékes, s a záróvizsga elég helytelen lenne ha rosszul sülne el.
Ergo minden időt ki is használok, ami csak megadatik. Épp ezért veszem hát utam ennyi kitérővel az eredeti célom felé és a legrövidebb út a lépcsőkön esik, amely mint mindig  most is jó ismerőshöz híven nyikorogva köszönt. Meglepő a hang, hisz nem vagyok egy nagy súlycsoportú egyén, de itt már minden annyira... megszokott.
Ahogy az is, hogy a festmények követnek. Egyesek csak a tekintetükkel, mások a fejükkel is, s egy kis harcias lovag mindig a második emeleten végigüldöz társai nagy örömére, ameddig csak tud, utánam kiabálva hogy: 'Óóóó én egyetlen szerelmetes galambocskááám!'
Figyelemre sem méltatva, meg sem hallva a kövér orosz ruhakosztümbe burkolt nőszemély felháborodását az én udvarlóm miatt lépek a következő lépcsőre s indulok el rajta, ami végre a könyvtárba vinne... ha nem lenne a lépcső vicces hangulatában és alakítaná át az útvonalam.
Ehhhh...
Bosszúsan fújok egyet és csapok a korlátra, úgy hogy szerencsére semmi nem esik ki a kezemből.
Hát ez remek. Körbepislogok, hogy mégis merre vagyok, majd ismét megpróbálok elindulni, de a másik lépcső sem enged nekem.
Most aztán tényleg kezdek bedühödni. És még jó, hogy nem látja senki...

.-= Yvette Delacour =-.



A hétvége első napja, természetesen úgy döntöttem, nem fogom a hálókörletemben tölteni, hiszen elég tágas ez az iskola. Biztosan akadni fog olyan hely egy kiadós reggelit követően, ahol nyugodtan lehet alkímia házi dolgozatot írogatni. Persze a könyvtár az kizárva, ott túl nagy a nyüzsgés, bár tény, kötelező jelleggel kuss van. Ennek ellenére túl sok az unszimpatikus ember, folyamatos hányingerrel küzdve pedig nem kellemes a tanulásra fókuszálni. A szórványos reggeli tisztálkodást, követően felöltésre került a fekete bársonynadrág, zöld, rövid ujjú ing, és rá a fekete pulóver. Cipő, barna bőrkabát, a mappám, amibe már tegnap összekészítettem az összes kelléket, amire szükségem lehet, és két sarló. Behúzva az ajtót először jobbra tekintettem a folyosón… kihalt volt, nem is számítottam másra, az éjszaka urai ilyenkor még javában a lóbőrt szokták húzni. Evidens. Megrázva a fejem indultam meg a klubhelyiség irányába, ahol meglepetésemre szintén üresség honolt, semmi egyedem-begyedem, semmi legelek a begyeden. A vállamat megvonva lépdeltem le a lépcsőkön, hogy aztán a faliújság előtt megtorpanva végigolvashassam az esetlegesen új híreket. Semmi különlegességet nem véltem felfedezni a tegnap estéhez képest, kivételt képezett egy mozgó ábrácska, amit kivenni sem igazán tudtam… bár nem is vagyok benne biztos, hogy akartam-e. Ebből kifolyólag nem zavartatva magam indultam meg a Nagyterem irányába… noha előtte volt némi dolgom a harmadikon is a két sarló ellenében. Úgy döntöttem a lépcsősorok felől fogok menni, kényelmes, rövid, pontosan optimális a számomra.

Gondolatok.
Csend.
Balomban, a derekamnak nyomva a barna bőrmappát róttam a hűvös és nyirkos folyosószakaszt, jobbomban a pálcámat tartva, hegyén némi fénnyel. A falon lógó festmények többsége még csak most ébredt, és sziszegve hunyorgott, ahogyan elhaladtam mellette, kérvén a varázstárgy eloltását. Eszem ágában sem volt. Szó, mi szó, láttam volna anélkül is, de így kényelmesebbnek hatott a mozgolódás. Elérve a felfelé vezető lépcsőket indultam meg taposva a fokokat, miközben egyetlen ige gondolatával a fekete gally végén kialudt a hófehér fényforrás… a tárgy ezt követően az alkari tartójába csúszott. Ahogyan lépdeltem, már éreztem a kellemesebb, frissebb levegőt, amely odafentről áramlott le, a dohos, sokak által pincének nevezett járatok irányába a küszöb feletti kis résen. Elérve a legfelső fokot meglöktem a lépcsőházba vezető faajtót, amelynek zsalui meglepő módon nem hirdették érkezésemet. Úgy néz ki, az átkozott macskaimádó vénség csinál is valamit, nem csak a napot lopja, ahogyan az eleddig szokása volt. Talán az új tanárok hatása, fene sem tudja, nem is igazán érdekelt. Rálépve az első szeszélyes lépcsőre indultam meg az első emelet irányába. Minden további nélkül elértem a szintet, ráadásul a kellő helyet… már éppen fordultam volna, hogy nekivágjak a második és első közötti szakasznak, amikor egy csattanásra lettem figyelmes a fejem felett valahonnan. A lépcsőzés közben akarva emeltem meg tekintetem, de nem láttam az elkövetőt, csak amikor az emeletre értem. Gúnyos és halovány mosoly húzódott a pofámra, persze csak egy pillanatra, majd le is törlődött onnan, ugyanis, az éppen irányomba forduló lépcsősoron ott álldogált maga a hatalmas és mindenki felett álló Yvette Delacour, az őrült tolvaj testvérkéje.
Vártam.
Sóhaj.

Ahogyan a lépcsősor a helyére került ráléptem… bizonyos voltam benne, hogy azt követően újra útnak indul majd. Unott és üres hanglejtéssel köszöntöttem az előttem téblábolót.
- Szia Tündérbogaram!
Azzal oldalra fordultam, és a faromat a szegélynek nyomva vártam az utazás végét, bízván benne, ott fogunk megállni, ahol szükséges.
- Tudod, azzal, hogy vered, még nem fog engedelmeskedni!
Bizonyos tekintetben igazság, így kiegészítésre szorult. Rá tekintve, kisebb fintort erőltetve az arcomra szólaltam meg újra.
- Ez nem ember!
Tényszerű megállapítás, azért egy iskolatársát való ütlegeléssel talán rá bírja venni az igazára… de egy élettelen tárgyat… az ő dolga. Biztos nem voltam benne, hogy vagdalkozással próbálta jobb belátásra bírni a lépcsőt, de a csattanás erre engedett következtetni.

                   (http://i54.tinypic.com/rirnzo.jpg) (http://www.youtube.com/watch?v=lGBiqf09tG0)




Már emelem is a lábam, mikor egy hang megüti mögöttem a fülemet, s megdermedek a mozdulatba. A lábam visszatér a másik mellé, én pedig lehunyom egy percre a szemem, és sóhajtok magamban. Nem létezik hogy ekkora szerencsétlenség vagyok! Egyszerűen képtelenség. Mert oké, ha már itt kell téblábolnia valakinek hát legyen. De épp hogy Blaine legyen az!
Igen, ezer közül is felismerem a hangját, ezt a barintont nem lehet egyhamar elfelejteni, ahogy magát az embert sem, azokkal a tüzes szemekkel. Volt szerencsém megtapasztalni a Déli kilátóban, abban a fatális véletlen folytán sikerült találkozóban, de szerencsére talán a sors iróniájának köszönhetően a viselkedésem megmentett. Vagy inkább ő riadt el, főleg a Nagyterem beli alálka után.
Meglehet túl mélyre ástam el lelkében a cívódásaim magját ahhoz, hogy ezt már ne nyelje le a férfiúi büszkesége. Akárhogy is, azóta nem nagyon kommunikáltunk, és a folyosón is inkább került vagy én őt, de talán lényegtelen.
És lám, most megint itt vagyunk. Összezárva, még ha ez az idő nem is több úgy öt percnél. Ő meg én. A két örök ellenfél, akik nem bírnak egymással.
Meg kellene fordulnom, tudom. De egyenlőre nem megy.
Kezem ugyanúgy ökölbe szorítva a korláton pihen s egy csöppet megremeg, de ezt talán ő nem vette észre.
Mégis mit mondjak? Mit akar? Miért nem hagy békén? Hisz már mindenki tudja, Brandonnal vagyok. Még ő is hallhatott róla. A véleményére nem vagyok kíváncsi. Elegen rugtak belém. Tőle már nem hiányzik.
- Kösz Blaine, ezt én is tudom! - lehet kicsit flegmán jött a válasz, ami meglepő tőlem, aki mindig kínosan odafigyel mindenre, de most egyszerűen nem érdekelnek a formaságok. Csak szeretnék minél hamarabb túlesni a dolgokon. Ezért pár percnyi szünet után felteszem a kérdést, amely eddig váratott magára kitartóan.
- Ha te is belém akarsz rúgni, megsúgom, elkéstél. Mellesleg örülnék ha megmondanád mióta is követsz...! -
Most már megfordulok. Szemeim szemrehányó villámokat szórnak, és szinte kikövetelik a másikból a választ.
Biztos nem egy ócska véletlennek tudható be hogy pont itt ért utol. Meglehet a Nagyteremtől követ... a Klubhelységtől azért képtelenség... habár Sean-ról beszélünk, szóval, ki tudja...

.-= Yvette Delacour =-.



Mivel nem fordult meg, hogy belenézzen a szemembe, így letekintettem a bőrmappára. Kihúzva a hónom alól, megemelve azt kezdtem olvasgatni a fedőlapjára ragasztott megbűvölt papírost. A napi kitűzött célok jelentek meg rajta, természetesen csakis az én érintésemre. Alapvető kis búbáj, amit a tanárok akár nevetségesen egyszerűen felfedezhetnek… a bamba marhasereg számára eddig mindig dilemmát jelentett. Soha nem értették, minek hordok magamnál egy üres pergament… aki meg látni vélt rajta valamit, sem tudta megmondani pontosan, mit is. Elmerülve a lényegre törő sorok között még egy apróság azért felsejlett a tőlem pár lépésre álldogálóval kapcsolatban. Tudtam én, hogy egoista és paraszt a lelkem, mert ugyebár összefutottunk már párszor… de azért voltak értelemmel bíró pillanatai is. A probléma csak az, hogy ebből volt kevesebb a nyomorúságos kis életében… jobbára tévesen királynőnek érezve magát kóválygott a falak között, csodálkozva, miért kerüli el mindenki… persze akadnak kivételek, akik erősítik a szabályt, de ez nem meglepő. Lehet, hogy csak magába kellene szállni, persze az ilyen teremtések erre egyáltalán nem képesek, önértékelésből troll a juss… ha lenne az alatt osztályzat, akkor egyértelműen az… tehát nulla és alulvonás.

Hang.
Megjegyzés.
A troll jegyet megkaphatná a Bogaram másra is, példának okáért az etikett tárgyra. Köszönni természetesen luxus, még annak ellenére is, hogy én megtettem, mert ez alapvetően elvárható mindenkitől. Szükségszerűen a nyelvemen volt a summás kis válasz, de vártam, hadd élvezze ki a helyzetet… azt az apró kis momentumot, amíg porondon lehet, és úgy gondolhatja, érdekel a másodperc akár töredékének pillanatára is a nevetséges lénye. Csendesen, tipikusan Blaines unott pofával méregettem a bőrmappán lévő napirendet… ő pedig folytatta a faszságait.
Belerúgni.
Követni.
Merlinre, ha nem nő lenne, és nem Yolanda testvére, most olyat lebasztam volna neki, hogy három foga biztosan bánta volna a történetet. Persze nem dühből, ilyen dolgokon nem húzza fel magát az ember, ha van egy csepp esze… mindenesetre biztosan jót tenne kicsit a fejében tátongó… nem is tudom, két lehetőség van. Ad egy, ürességnek. Ad kettő, annak a két szem iq-nak, amiből az egyik a létfenntartás alapfunkcióit látja el, a másik pedig felügyeli az "én vagyok a királylány" szindróma folyamatos működését. Akad olykor, hogy valamelyik kiakad, de ezen nem lehet csodálkozni… két dolgot üzemeltetni egyszerre megerőltető.
Mosoly.
Gúnyos.

Ez ösztönszerűen érkezett, hát ki az a hülye, aki ezen a szövegen, amit levágott, ne vigyorogna. Még az is csoda, hogy nem hahotáztam, persze az meglepő lett volna tőlem. Nem tekintettem rá, nem érdemelte meg azok után, hogy alpárian viselkedett. Én csak kihívó voltam, esetleg kissé sértő… de ő.
- Tündérvirágom!
Megszólítás, bájos, mézes-mázas stílusban.
- Látom, köszönni azóta sem tanultál meg…
Pár pillanatnyi szünet, majd színpadias sóhajt követően a folytatás.
- … biztosan megterhelő lehet, de tudod, a tantárgyak mellett ebbe is energiát kellene fektetni.
Megráztam a fejem, de csak nem emeltem meg a tekintetem, meg a kis faszom. Majd akkor, amikor eljön az ideje, hogy megtegyem, se előbb, se később.
- Úgy nem tűnnél ekkora parasztnak.
Újfent egy mélyebb sóhaj, de ha már el kell magyaráznom neki a dolgot, noha nem lenne szükséges… hát megteszem.
- Tudod, eszem ágában sem volt beléd rúgni, de a viselkedéseddel kiérdemelted.
A szavakat követően leeresztettem a mappámat, és megemelte a fejem, a kékeket pedig az övéibe fúrtam.
- Amit pedig jó lenne, ha végre a fejedbe vésnél, nem körülötted forog a világ! Ezt már említettem egyszer.
Nem is igazán akarom tudni, mit képzelhet magáról, a végén ténylegesen hahotázva kellene fetrengenem a földön.
- Ebből kifolyólag remélem tiszta, hogy nem követtelek… semmi okom rá…
Megvonva a vállam és megrázva a fejem ismét a pergamenre fókuszáltam.
- … egy senki vagy, akárcsak én, vagy bármelyik másik diáktársunk. Bármennyire is fáj, jobb, ha most hozzászoksz, mielőtt nagy pofont kapsz emiatt az élettől.
Miért nekem kell mindig elmagyaráznom a számára, hogy nem több egy senkiházinál? Minden, amivel többre tartja magát, csak álomkép… középszerű szürkeegér, aki semmi maradandót nem hagy az emberekben, legfeljebb ellenszenvet… a nyálcsorgató muffhajhászokban meg egy alakot, belső nélkül.

              (http://i54.tinypic.com/rirnzo.jpg) (http://www.youtube.com/watch?v=lGBiqf09tG0)




Természetesen kritizál, megszól, froclizik, ahogy egy vérbeli bunkó mardekároshoz illik. Ha nem lennék az aki, kiosztanám. De ma nincs hozzá hangulatom. Elég bajom van nélküle is, miért zavarja ha nem ő van a középpontban? Ennyire megviselte Yo kikosarazása, az én piszkálódásom, mert valljuk meg, nem volt egy erőteljes próbálkozás a részéről felém, bárhogy is nézzük. Talán Cedrah és a húgom kis románca is közrejátszott...
Ösztönösen eltűnődöm, Sean mindig is ennyire érzékeny lelkületű lehetett-e és megviselhette-e egyáltalán az ilyesfajta dolgok őt, vagy szimplán egy kő, amit bárhogy is versz, nem tudsz életet lehelni belé, legyél akár maga az atyaúristen...
Átható tekintetemben egy csöpp megbántottság olvasható ki, noha semmi más nem. Szépen ívelt ajkaim egyszerűen csukva, hajam megpihen a vállamon miután a fordulás következtében ezerfelé repkedett még az előbb, kezem pedig a korlátot fogják, s kissé elfehérednek belé az ujjbegyeim pedig fel sem fogom, hogy a korlátba, mint utolsó menekülő szalmaszárba kapaszkodom.
Megfordul a fejembe, hogy csak úgy, minden szó, minden kertelés nélkül szimplán otthagyjam a nagy egójával kettesben, amit még mindig nem értek hogy tud magával cipleni, s azokkal a sötét pillantásokkal, amelyet felém vet folyamatosan.
Tudom hogy egy senkinek tart, talán jobb így neki, meg hogy szekálhat, hogy van valaki, aki mindig kéznél van neki.
Igazából tudni nem tudom, sokkalta inkább sejtem hogy nem szeret. Még az a szimpla empária sincs meg benne, ami az emberekben általában megvan. Nem tart többre mint egy ócska levetett ruhadarabot.
Mégis bánt ez valamiért. Nem, nem az elismerésére szomjazom, sem hogy megfeleljek neki. Egy senki ő is nekem, akárcsak én neki, minek is akarnék ilyet?
Valami megfoghatatlan ennek ellenére ott tart, s nem hagyja hogy csak úgy ellépjek a probléma felett.
Mindössze csak rápillantok, áthatóan, amit mások szívből gyűlölnek, miközben kimondom a szavakat, amelyek szép lassan fogalmazódtak meg bennem.
- Bocsáss meg hogy nem a te életésed a legynagyobb dolgom ebben a világban Blaine! Megjegyzem, nem én voltam a paraszt a szavaiddal élve, tekintve hogy nem én szóltam a másikhoz először. Tudod mindenkinek azt ahogyan a másikhoz viszonyul. Innentől kezdve magad okolhatod a köszönés hiányáért. - könnyeden dőlök neki a lépcsőnek , miután mindezt elmondtam neki. Furcsa volt 'leparasztozni' őt, de hát célszerűbb az ember legnagyobb fegyverét, a saját szavát, maga ellen fordítani, hogy észrevegye magát. Habár, ismerve Sean-t ez is egy elkeseredett próbálkozás csupán. Ennek ellenére mégis kitartó vagyok, s miközben csípőm a korláthoz ér, ismételten megszólalok.
- Tudod, már hozzászoktam hogy az emberektől, és különösen tőled, sajnos semmi jóra nem számíthatok. Mert a legtöbb ember, akárcsak te, annyira 'bír' engem... - cinikus mosoly suhan át az arcomon, de ez a szomorú fajta. Kissé zavartan hajtom le a fejem egy perc erejéig, majd végül a fiúra emelem. Lélektükreim alaposan megvizslatják őt, majd végül egy halk, apró, reménytelen sóhajjal válaszolok neki.
- Tudod mit? Inkább hagyjuk. -
Elfordulok tőle. Talán most beszéltem vele utoljára. Lehet jobb is így. Olyan reménytelen. Makacs, önfejű, önző, egoista, mániákus... csak bajt hozhat és okozhat. Úgysem értene meg, nincs is mivel...
Csak az érzés rossz... a csalódottság hogy a vele való kapcsolatom nem más mint vita, veszekedés, egymára fújás... egy halott kapocs... S igen, elkeserítő az ilyen érzés, mert mikor valamibe ami élettelen, egy kis életet próbálsz lehelni...
De nem megy. Teljesen eredménytel.
Hát feladod. A küzdést, magát.

.-= Yvette Delacour =-.



Még mielőtt megszólalt volna, borítékoltam, hogy megint valami önsanyargató, „én vagyok a világ által gyűlölt, ezért vagyok olyan, amilyen” faszsággal fog előállni a válaszaimra. Előbb, vagy utóbb, de inkább utóbb majd biztosan el fogok morzsolni egy könnycseppet érte, annyira szívszorító a története. Egyetlen-egyszer kellene csak tényleg felpofozni úgy Merlinesen, hogy végre észrevegye, a világ nem gyűlöli őt, éppen ő az, aki mindenkit kerül. A balfasz modorán kellene változtatnia kicsit, és máris más lenne az összkép… én is utálom a diáktársak nagy részét, mégsem sivalkodom, hogy EGEK, ők is rühellnek engem. Ez egy kibaszott láncreakció, semmi más, egy egyszerű kis törvény. Akit utálsz, az szintén ellenségesen viselkedik veled, satu. Neki pedig soha nem volt modora, ami miatt az emberek, értsd, az iskolában a majmok szívébe férkőzhetett volna. Mivel? Azzal, hogy királylányt játszik? Azzal, hogy minden esetben a nyálát veri? Basszus, az egyik legszürkébb egér, pontosan emiatt.

Csend.
Hallgattam.
Figyeltem arra, mit is mond, de csak fülben… a tekintetem a mappám felületén lévő pergament fürkészte egészen addig, amíg arról a felirat el nem tűnt teljesen. Nyugalmasan leeresztettem magam mellé, és a mennyezet felé emeltem a kékeket.
Sóhaj.
Amikor újra megszólalt, rátekintettem, ennyi kijár még neki is, hiszen, ha már társalgunk, tegyük azt valamilyen szinten kultúrált formában. Az első mondat már önmagában megérte volna a misét, de lemondtam róla… ahogyan Delacourról is, legalábbis erről a példányról. Ki a faszom mondta neki, hogy arra vágyom, éltessen? Már megint honnan vette ezt a baromságot. Egyetlen szóval sem említettem, vagy sugalltam ilyesmit… erről van szó, pontosan erről… már megint arról csobog, neki mennyire szar neki. Csatt, két pofon képzeletben, olyan igazi parasztlengő. A soron következő állítás szintén megfogott, és színpadiasan, de merengésre késztetett. Köszöntem neki, aztán megjegyeztem, nem kellene ütlegelnie a korlátot, mert nem ember… ebből következik, hogy bunkó voltam, ezért nem köszönt… irónikusan világos tétel, csak a hülye nem látja a lényegét.
Szavak.
Önsanyargatás.
Nem vártam mást tőle záróakkordként, mégis, a hanglejtés és a mimika is teljesen szokatlan volt a részéről. Egek fellegei, csak nem érzései vannak a hollós Jégcsapnak? Nem vettem le róla a szemem, csendesen figyeltem, hallgattam, mit is mond, hogyan mondja, miként rezdülnek az arcának izmai.
Következtetés.
Állta a pillantást, aztán elfordult, és még egy utolsó, afféle „saját kardomba dőlök” zárást vezetett fel.
Sóhaj.
Fejrázás.

Kegyetlen, hogy mennyire makacs abban a tekintetben, nem hajlandó belátni, ő az alappillér, ha változtatna magán, a hozzáállásán, másképpen viszonyulnának hozzá az emberek. A legnehezebb a saját hibáinkat meglátni, és el is ismerni azokat… amíg nincs meg ez a lépés, felesleges háborút folytatni vele. A probléma, hogy soha nem lesz tisztában magával, nem fogja felismerni az őt körülvevő környezetet. Pontosan azért, mert a saját kis röhejes világában sírdogál, ahová csak a hasonszőrű hülyéknek enged bebocsátást. Melodráma felsőfokon.
- Bogaram…
Nyugalmas felvezetés, kellemesen andalító, tőlem szokatlan színű hangon.
- Amint sikerül meglátni önmagad hibáit, és tenni ellenük, lesznek emberek, akik nem rúgni fognak, hanem ölelni…
Persze, azért ez nem két pillanat.
- … hosszú út, de ha társaság kell, és nem akarsz egyedül maradni, ideje magadba nézned.
Az igazság mindig fáj, neki is fog… sőt, már javában fáj… bizton állítom magamnak, újfent a megszokott jeges és ellenálló stílus lesz a válasz, valamilyen szinten. Pedig most aztán kurvára nem voltam bunkó, ahogyan a köszöntés alkalmával sem.

    (http://i54.tinypic.com/rirnzo.jpg) (http://www.youtube.com/watch?v=lGBiqf09tG0)




Csak állok és hallgatom a szavait. Kemények, kegyetlenek, de hát ő maga is ilyen. Egy szívtelen szörnyeteg. Egykor rég, még el is hittem hogy talán van valami benne, valami ami nem olyan mint az a külső acélpáncél, de azt hiszem tévedtem. Nincs ott sem semmi. Vagy nagyon jó neki így, bezárkózva mindenkitől mentesen, s ösztönösen védekezik vagy tényleg nincs semmit ami az epátia legcsekélyebb részét is kihozná belőle.
Vagy  ígyvagy úgy, keméyn és durva, s talán ez a legbántóbb és ezért a legszánnivalóbb. Mindössze csak hallgatom, hisz mit mondhatnék?
Tudom a hibáim. Ismerem jól őket. De még ha nem is lenne így, épp elég eber hánytorgatja fel, löki az arcomba durván és kegyetlenül, minden meggondolás nélkül, szándékosan fájdalmat okozva. Nem szeretnek, rendben. De bántanak is, és épp emiatt vagyok olyan amilyen. Soha soha nem akartam kivívni mindenki elismerését, de azt igen hogy ne én legyek a közellenség. Egyszerűen ezt nem akartam. Mégis mindig megkaptam. Talán Ben látott csak igazán meg, talán csak ő értett meg.
Miért kell egy Blaine -féle embernek is nekem esnie? Mit ártottam most neki?
Lehajtom a fejem, miközben kiseprek egy tincset a szememből. Majd félig hátra fordulok és alaposan végigmérem ahogy ott áll, flegmán, nem törődöm stílusában. Hát igen... a színdarab folytatódik, csak én írom ki magam a dologból.
Ezért halkan, színtelen hangon válaszolok neki jól tükrözveazt, amit érzek. Ürességet.
- Köszönöm Sean, tisztában vagyok a hibáimmal. Ahogy remélem te is. Mert ahogyan te is rúgsz, úgy más is. Kár hogy én a te hibátlan énedet nem látom. És kár, hogy előbb a lekezelő modorod adod, ahelyett hogy őszinte lennél. Ha már prédikálsz legalább úgy tedd, hogy annak legyen értelme.
Egy pislogás, egy halovány mosoly.
- Igen magam vagyok. De tudod, annyi ember társaságában voltam, hogy mindig rájöttem, a sajátom sokkalta... megbízhatóbb. Akkor nincs csalódás. Nincs hazugság. Nincs semmi, csak te. A hibáiddal együtt, úgy ahogy vagy. Senki nem vet meg értük, senki nem szól meg érte. Pusztán önmagad vagy, tisztán és őszintén. Ezt az emberek nem képesek elfogadni, megváltoztatni akarják. De ez nem megy. Neked sem árt magadba nézned. Add nyugodtan a nagyfiút, az érzéketlent. Szép műsort alakítasz vele, igazán egyedi és közkedvelt. De addig ne törj pálcát másokon, míg magadnak is van mit alakulni. És ha társaságra vágysz... tudd, én meghallgatlak még magadba se kell nézned. Pusztán őszintének lenned. -
Elindulok fel könnyed léptekkel. Végül is elmondtam amit akartam. Minek maradnék?
- Látod Blaine... ez a nagy különbség közted és köztem. -
Fordulok még meg erre az egyetlen utolsó mondatra, s aztán mivel a lépcső végre méltóztatik engedelmeskedni, elindulok abba az irányba, amerre eredetileg is tartottam.

.-= Yvette Delacour =-.



Na most a válasz első fele, amit kaptam, az már annyira értelmezhetetlenné vált a számomra, hogy nem tudtam, akarom-e követni a beszélgetés fonalát, avagy sem. Persze figyeltem, amit mondott, hogyne tettem volna, elvégre társalogtunk. Az, amiről szó volt nem éppen kellemes téma, de kettőnk között a másik fajta sosem járta… mindig csak a kőkemény, jeges szavak, semmi más. Részben az ő hibája, részben pedig az enyém. Mindenesetre most nem így indultam neki, mégis ez kerekedett belőle. Odáig rendben volt a tétel, hogy tisztában van a hibáival… persze ez csak állítás, az igazáról nem voltam szentül meggyőződve, de ez szubjektív dolog. Kaptam a pofont, reméli én is tisztában vagyok magammal… a válasz egy vérmes igen, minden tekintetben. Tudom milyen vagyok, mi vagyok, mit akarok, miért akarom, hogyan látom… a következő kiegészítő is tiszta sor, ha rúgok, rúgnak. Alaptörvény, ha megdobnak kővel, szórj vissza crucioval, ennyi, nem vitatom, én is ennek élek… amikor ennek kell. Nem látja a hibátlan énem, na itt kiakadt a barométer, ezt már nem értettem. Többször is elmagyaráztam neki, tökéletes ember nincs, én sem vagyok, akkor ezt miért? Miért kell mindig olyan mély depressziós megjegyzéseket tenni, amit előtte már vagy hatszáz alkalommal letisztáztunk. Aztán újabb saller, lekezelő modor, nem vagyok őszinte. Azt hiszem, rólam aztán minden faszság elmondható, de az nem, hogy ne lennék őszinte… többnyire éppen azért rühellnek az emberek, mert kurvára nem vagyok hajlandó még csak apró, baráti füllentésre sem. Amennyiben bajom van, vagy valaki kíváncsi, keményen kipakolom, amit kell. Szívemen a számon. Harmadik ütés, ha prédikálok, legyen értelme. Lehet én vagyok a fasz, de összerakva az egészet egy értelmetlenséget kapunk, aminek a fele sem igaz… de sebaj, a hiba az én készülékemben lehet, bizonyosan rosszak odafent a fogaskerekeim. Mellesleg, tény, hogy mások a leányzó küllemére tekintettel nyelnek és nyalnak… én nem… és noha nem vagyok idegrongy, azért egy pofont szívesen odavernék, hogy ébredjen már fel a rózsaszín álomból, amiben éldegél, párakkal összezárva és begubózva.

Csend.
Figyeltem.
Az ember ösztönösen megérzi, ha a másik már átadta a terepet, ő pedig még nem tette meg. Nem akartam közbevágni, ezzel pedig modortalan lenni, felborítani a beszélgetést, és az erőlködését, amit felém gyakorolt. Igaz állítás, az ember lehet társaságban, de a sajátja a legmegbízhatóbb, mert ott csak magának kell számot vetnie és megfelelnie. Ez a legkönnyebb, kétség sem fér hozzá. Az esetek döntő többségében elfogadom és elfogadható… sőt. Aztán újra jött a pofon és az Yvettes úri hölgyes stílus, fűszerezve a jól megszokott színpadiasan drámai hangulattal, amely majdhogynem spirituális öngyilkossággal ért véget.
Merlinre.
Amikor megindult a lépcsőn felfelé, nem mozdultam meg, csupán figyeltem, ahogyan távolodik.
- Mi a jobb Tündérvirág?
A jól megszokott üres és kifejezéstelen hang helyett kérdő, valamilyen szinten talán marasztaló is a kérdés erejéig, amely még nem hangzott el… amely arra vár, hogy a hollós megforduljon, de legalább megtorpanjon.
- Téged Jéghercegnőnek szólítanak, mert megközelíthetetlen vagy a nagytöbbség számára, fenkölt stílussal, zárkózott magatartással, rengeteg drámai jelleggel fűszerezve. Megcsömörlöttek a feléd való rengeteg próbálkozásban, és feladták a reményt, valaha is sikerülhet-e.
Tetszik, vagy sem, újabb igazság… ha vannak barátai, miért állít ilyeneket. Amennyiben pedig nincsenek? Akkor jó reggelt, ideje lenne talán megfontolni, bármennyire bántó is, a szavakat… nem feltétlenül tőlem, de gyanítom, mástól is ezt hallaná. Leszámítva persze azokat a férgeket, akik a testére mennek, és arra, villoghassanak vele.
- Engem szimplán parasztnak és kegyetlennek mondanak. Nem kell elgondolkodnod miért, elmondom. Szemtől-szembe, amit gondolok, semmi hazugság, semmi mellébeszélés. Az igazság pedig fáj.
Ezt is elmagyaráztam már párszor, de úgy festett, folyamatosan kell a frissítés. Ellökve magam a korláttól léptem párat az irányába. Nem óhajtottam vele tartani, az utam másfelé vitt, de ezzel is meg akartam erősíteni a következő szavak erejét. A hangszín is változott, amolyan búcsúzó, és gondolkozz el féle stílusban csendültek a szavak.
- Különbség valóban van közöttünk, csak Te rosszul látod azokat!
Nem kellenek válaszok, bár lehet, hogy nem hagyja szó nélkül… de van ez így. Egy újabb érdekes társalgás.
A lépcső.
Megmozdult.

                          (http://i54.tinypic.com/rirnzo.jpg) (http://www.youtube.com/watch?v=lGBiqf09tG0)




Komolyan így gondolja az életet? Hogy ennyi? Egyszerűű fekete és fehér? Miért érzem azt hogy ő csapja be önmagát? Miért szánom emiatt? Miért szeretném ha egyszer végre nem ezt a stíust kéoviselné hanem ténylegesen megnyílna előttem?
A düh pillanatok alatt felizzik bennem. A mély, szenvedélyes düh, ami a makacssága ellen szól, s ami úgy viharzik a lelkemben, mint a legvadabb szélvihar kint az óceán zabolázatlan hullámain.
Pillanat törtrésze alatt fordulok meg... s egy szökkenéssel lentebb vagyok, pont vele szemben. S igen, a lépcső mozog, de erősen kapaszkodom az íves, szép faragású korlátba. Ujjaim szinte belefehérednek, mármár hasogat a fájdalom, de észre sem veszem. Egyszerűen az égető tekintetem az övébe fúrom, és olyan közel kerülök hozzá meggondolatlanul hogy mindössze egyetlen centi vagy kettő választ el.
Érzem az arcomon a leheletét. Hallom a lélegzetét. Ha a lépcső csikorgása megszűnne a szívverésének számát is megmondhatnám.
Soha, soha ilyen közel még nem voltam Blaine-hez. Soha ilyen közel nem voltam egy idegen férifhoz. Sőt, Luc-öt leszámítva senkihez nem voltam ilyen közel.
Ő mégis elérte. Persze... mert ő Sean Blaine!
- Mi lenne ha egyszer... egyetlen egyszer... beismernéd hogy te sem vagy tökéletes...-
Hangom halk, suttogás... mármár inkább sziszegés.
Arcom rezzenéstelen, szinte a fogaim közt szűröm ki a szavakat.
Furcsa módon most nem zavar a közelsége. Nem úgy mint mikor a toronyban ő jött, folyamatosan és férkőzött hozzám. Most meglehet azért, mert én döntöttem, nem érdekel hogy bármit megtehetne velem ilyen közel. Úgysem fog. Miért is tenné? Semmit nem jelentek neki. Ha pedig próbálkozna, kap egy átkot a fejére. Végtére is a pálca elérhető közelségben van, mint mindig.
- Mi lenne, ha egyetlenegyszer őszinte lennél? Ha hagynád hogy beléd lássanak? Mitől félsz Sean? -
Furcsa kimondani a keresztnevét. Furcsa, mert kivételesen nem az ő lekezelő stílusában beszélek. Most meggyőzni akarom. Hogy ha másnak nem, legalább nekem engedjen. Vesztes csata lenne? Ügyetlen próbálkozás? Meglehet. De szeretném... megérteni.
Megérteni miért olyan amilyen. Miért kellettem egykor neki én. És miért hiszi hogy jobb neki így. Mikor nekem sem jó. S ezt tudom. De jobb elhitetnem magammal az ellenkezőjét. Jobb egyszerűen ámítanom magam, magam sem tudom miért.
Annyira szeretném érteni. Egyszerűen szomjazom rá.
S mégis, a sötét tekintete jeges. Ez elkeserít. Észre se veszem hogy megállt a lépcső ha egyáltalán megállt. Észre sem veszem hogy esetleg más diákok útját álljuk el ha jön erre bárki is. Senkit nem látok, mert senki nem érdekel. Csak rá fókuszálok, s nézek fel, közel, várva a választ. Várvas hogy ellökjön magától. Mert ugyan, mégis mi mást várhatok?
Tudom hogy semmit, de azért reménykedem. Tudom hogy semmi értelme, de megpóbálom. Magam sem tudom miért. Talán, mert ő is egy elvarratlan szál az életemben, mint oly sok minden. Meglehet épp ezért bánt annyira. S mert... bár furcsa kimondani, van benne valami ami nem hagy nyugodni. Ami sose hagyott. Ami mindig összehozott minket. Ami megőrjít.
Meglehet kicsit számít is. Fontos. De bárhogy is, ez én vagyok. De ő?
Ő Blaine. Mégis mit várhat tőle egy puszta halandó?

.-= Yvette Delacour =-.



A lélegzete.
A szemei.
Egy szemvillanás alatt fordult meg, és ugrott pontosan elém, a már ismét mozgásban lévő lépcsősorra. Szótlanul álldogáltam, a szemem sem rebbent meg az akciója során… nem volt az a fajta soha, aki hagyja, hogy a másiké legyen az utolsó szó. A morajló és nyikorgó hangokat a szuszogásom spékelte meg, a beteg kékek az övébe fúródva várták az áradatot, amit már csak hajszál tartott a lelkében, és a nyelve hegyén.
Düh.
Harag.
Ezt érezhette, sokkal sűrűbben vette a levegőt, ezzel megemelkedett a pulzusa, adrenalin áramlott szét a testében, a szemei szinte vérben forogtak.
Nyugalom.
Közelség.
Én már közöltem vele, amit szerettem volna, alkalomadtán, ha újra találkozunk, majd ismét felfrissítem az emlékeit. Ahogyan fest, szükségszerű, nem ragadnak meg odabent a dolgok… ez pedig felettébb furcsa, tekintettel arra, hogy hollóhátas nőszemélyről beszélünk. Bár esetében inkább említeném a dráma szót, mert a neve és ezzel együtt ő maga is összefonódott és összemosódott a jelentésével. Egyszerűen csak néztem, vártam, érdekelt, hogy most ugyan mivel fog előállni. Tényként kezeltem, hogy valószínűleg ismét olyan dolgot kapar majd elő a tarsolyából, amelyen már százszor átrágtuk magunkat… de ma jó kedvemben talált, újra és újra, sőt, ha kell, az idők végezetéig hajlandóságot mutatok foglalkozni vele, csak végre a fejébe verjek valamit, ami ott is marad… és most nem szögre, baltára, és egyebekre gondoltam.
Sziszeg.
Ideges.

Ahogyan sejtettem, természetesen megint egy téma, amit azt hiszem, elégszer elmondtam és kifejtettem már, de ha ennyire szeretné, hát ismételjünk, mert ugyebár az a tudás anyja.
- Nem vagyok tökéletes.
Színtelen és üres hangvétel egy tökéletesen lerobbantnak tűnő, unalmas arckifejezéssel megtoldva. Azt hiszem, cirka egymilliárd alkalommal elmondtam már magamról, ahogyan másokról is, nem vagyok tökéletes. Egy gyilkos nem is lehet az, legfeljebb megpróbálja magát annak feltűntetni, amitől pedig mentsen meg Merlin. Tökéletes ember nem létezik, soha nem létezett, és nem is fog, ez az élet rendje. Amennyiben mégis lenne egy hibátlan ember, az bizonyosan nem élne túlzottan sokáig. A világunk sötétsége ízekre tépné az első szusszanását követően… szar korszakba születtünk… nem volt jobb előtte sem, és nem lesz az utána sem.
Szavak.
Detto, detto, detto, detto… már megint az őszinteség, már megint a melodráma. Azt hiszem az előbb már eléggé részletesen kifejtettem, miért utálnak az emberek… hát azért, mert nem hazudok nekik, egyszerűen nem látom értelmét… de nem fogom újra elmondani azt, amit alig pár másodperce tettem… nem vagyok kibaszott papagáj. A tanórák között is szoktak szünetek lenni, egek.
- Senkinek sincs köze az életemhez, ahogyan nekem sincs közöm senkiéhez.
Megvonva a vállam fordultam ki oldalra, majd ülepem a mozgó lépcsősor korlátjának támasztottam.
- Ennyire egyszerű a képlet!
Én nem nyaggatok senkit a magánügyeiről, cserébe elvárom ugyanezt… ez félelem lenne? Dehogy, sokkal inkább elővigyázatosság… nem hagyunk támadási felületet, mert azt minden héja azonnal kiszagolja, mérföldekről.

                          (http://i54.tinypic.com/rirnzo.jpg) (http://www.youtube.com/watch?v=lGBiqf09tG0)




Dühös vagyok. Egyre egyre jobban. Magamra, rá az egész világra.
Úgy érzem, hogy teljesen hülyét csináltak belőlem. Hiába nincs itt senki, olyan, mintha az egész világ rajtam röhögne. Elkeserít ezaz érzés. Nem jó, abszolúte nem. S bár ki tudom zárni, ettől a lelkem mélyén mégis fáj minden. Sean szavai is. Ugyanaz, újra és újra.
És kioktat. A hangneme szinte lealacsonyító legalábbis én teljesen így érzem és ez csak fokozza a dühömet.
Nem mozdulok, ó dehogy. Hiába gondolja a dolgokat úgy ahogy, én lem látom be. Igen, ez a legnagyobb baj talán velünk. Mindketten csökönyösek vagyunk. Mindketten a saját fejünk után megyünk s bármit mondhat is a másik, nem érdekel minket. De a világ is ilyen.
Ellép kissé, és a korlátnak dől. Flegmán jelezve hogy nincs értelme beszélni.
Ez pedig elemi erővel hat rám. Rég érett a beszélgetés, de eddig halogattam. Eddig nem akartam, talán tartottam tőle. A szituációtól. A kérdéstől. De most már igazából mindegy.
Innnetől vagy soha többet nem beszélünk, vagy.... ki tudja.
Elé lépek. Így nem tud menni, vagyis tud, de megint elé lépek. Nem rázhat le, de úgy hiszem, nem is akar.
Okosabb ő attól. Hisz Blaineről beszélünk.
- Örülök. Tudod, néha rád nézek, és azt sem tudom ki vagy. Azt sem, hogy mit akarsz, hogy mit keresel itt. Egyszerűen semmit. -
S tényleg hiszem hogy ez így is van. Nemcsak a sértődöttség, a bánat és a szomorúság beszél belőlem. Megfejthetetlen rejtvényként áll előttem és még kelleti is magát hogy még inkább bosszanton. Még a legösszetettebb elixír is gyerekjáték bájitaltanon, a legbonyolultabb varázslat is egyszerű de ő, ő az agyamra megy!
Farkasszem, néma csönd, hacsak meg nem töri a további écelődésével, hogy még inkább dühöngjek. Eszembe ötlik, hogy meglehet, ő ezt élvezi. Hát ha így is van akkor megkapta. Nem érdekel. Csak egyet akarok tudni. Ami nagyon régóta foglalkoztat, de amit eddig tusoltam el folyamatosan. Ám tovább nem maradhat így. Hát felteszem a kérdést.
- Mondd meg, mondd őszintén meg, mit akartál akkor este a toronyban? -
Tudja mire gondolok. Nem szorul több magyarázatra ez, hisz jól emlékszik rá ő is. Arra a hangra ahogyan kérte hogy maradjak. Ahogyan közelebb akart férkőzni, és erőlködött. Pedig semmi oka nem volt rá. De miért? Eddig nem tudtam megfejteni ezt a titkát.
Talán majd most.

.-= Yvette Delacour =-.



Düh.
Pulzus.
Harag.
Tűz.
Minden kiolvasható volt az általánosságban véve fagyos tekintetből… a hercegnő felolvadt, a jégtáblák helyét vérpatakok öntötték el, olyan mélyről jövő harag, amelyet nem érez minden egyes pillanatban az ember. Látni lehetett rajta, ahogyan feltekintettem, és pár másodpercre a kocsonyáiba fúrtam az enyémet… aztán ismét előre szegtem a beteg kékeket, és a folyosó oldalán lévő, kettőnket bámuló képeket méregettem. Nem könyveltem el győzelemként, nem állt szándékomban semmiféle támadás… most. Szimplán azt mondtam el újra és újra, amit gondoltam. Kizártnak tartottam, hogy feldolgozta volna azt, ami elhangzott. Pedig nem hülye a lelkem, nem hiába hollóhátas… egyszerűen, ahogyan minden embernek, neki is nehéz elfogadnia az igazságot. A világ valamiért sokkal egyszerűbbnek tartja hazugságok mögé rejtőzni, ott békesség van, és nyugalom. Ezért tartunk ott, ahol, konvergálva a legalja felé. A szar egyre halmozódik, mígnem végül mindent ellep majd… vagy már el is lepett. Aki nem ébred idejében, az belefullad a hazugságok kusza hálójába. Ráadásul Yvette egója olyan magasságokat volt képes verdesni, amely már önmagát is hajlamos volt becsapni, csak mentse a menthetőt.
Vibrálás.
Szuszogás.
Nyugalom.
Csend.

Afféle vihar előtti csend. Elém lépett, nem adta fel a beszélgetést, becsületére váljék. Pedig ismét csak azt szajkóztam, ami az igaz, amit hallania kell, hogy végre kiszakadjon abból a kurva burokból, amit maga köré épített. Szar lesz a valóságban, de jobb tudni, mi történik az ember körül, mint begubózni.
Szóáradat.
Tökéletesen igaza van, és tökéletesen megfelelőnek tartom az állapotot magát. Nem kell tudnia az embereknek, hogy éppen mit is akarok. Azt pedig pláne nem, hogy ki is vagyok valójában… több, mint valószínű, hogy hamarabb végezném az Azkabanban, sem, mint a hetedévet záró vizsgán.
Farkasszem.
Nem emeltem el a tekintetem, álltam a sarat, ahogyan ő is. Más valószínűleg már megkapta volna az ajándékcsomagot, mégpedig a jobbom formájában, amely az állkapcson való csattanáson merülne ki. Ő nem, kiérdemelte már, hogy ne csapkodjam meg… bár tény és való, egyedi tehetsége volt az amúgy végletekig türelmes lelkem állóvizének felkavarásához. Most még távol állt tőle. Kettőnk közül aztán nála szakadt hamarabb a cérnaszál, és kérdezett. Váratlanul ért, nem gondoltam, hogy a beszélgetésből ez fog kikerekedni, hogy ez lesz a fő irányvonal, amire rácsapunk. Ennek ellenére továbbra is rezzenéstelen tekintettel meredtem a kékekbe, pislogva néha egyet, vagy éppen kettőt.
- Életemben először önkényesen belehajszolni magam egy hibába!
Szemétség, avagy sem, de jelenleg így gondoltam… hatalmas hiba lett volna, akár az ő szemszögéből, akár az enyémből… kőkemény szavak, kőkemény ütés. Ennek ellenére azt gondolom, még mindig jobb az igazság, mint a kegyes hazugság. Tisztában van és volt is vele, mit akartam, teljesen felesleges volt feltennie a kérdést magát.

                          (http://i54.tinypic.com/rirnzo.jpg) (http://www.youtube.com/watch?v=lGBiqf09tG0)




A kérdés eleinte visszhangzik a mély csöndben. Nemsokára azonban feldübögnek a lépések, ahogy a diákok kiözönlenek a termekből hogy ebédelni induljanak, vagy a könyvtárba az udvarra, a szélrózsa minden irányába. Én már rég elkéstem. Noha ez nem számít sokat hisz csak a könyvtár volt a célom ebben a lyukas órában, de lassacskánt értelmetlen lesz elmennem oda.
Nem tudok mit tenni. Egyszerűen pontot kell tenni a dolog végére a Sean és köztem lévő viszálynak. Leginkább magam miatt, mintsem a békesség kedvéért. Tudom, úgysem tudok nyugodni.
Ő pedig csak áll, mintha a világ lenne legalább az övé, undokul, visszataszítóan, elégedetten, s azzal az idegesítő mosollyal az ajkai szegletében. Érthető hogy miért is imádják a nők. Nem véletlen hogy Blaine az ügyeletes rosszfiú, akire nos a lányok nagy többsége bukik.
Van, aki a rossz herceget szereti választani.
A kérdés csak az, megéri-e?
Irritál szántszándékkal, és a szemében halovány csillogás villan.
Élvezi, suhan át a fejemen a gondolat, s nem is tévedtem sokat. Mit is vártam? Ismerhetném már Seant. Hát ha a tűzzel játszik, játszon. Azt hiszi csak büntetlenül lehet, mi?
Ő állja a farkasszemet, én pedig megpróbálom lenyelni a feltoluló dühömet. Noha arcom már szinte ég, érzem ahogy a testemben vibrál a düh és az elemi harag. Kezem ökölbe szorul, körmöm a tenyerembe vág, ujjaim elfehérednek.
Aztán kegyetlen döfésként válaszol, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
Lelkembe apró késszúrást érzek, amely topa fájdalomként lüktet.
Meg akar alázni? Tényleg meg akar? Mégis mit képzel? Kicsoda ő?
Kezem egyszerűen önszántából lendül, fel se fogva mit teszek. Ha Sean ügyes és észreveszi, akkor könnyen elkaphatja a kezem, amely elég nagy lendülettel száguld felé. Ha pedig nem... nos akkor lendületes pofont kap bal arcfelére.
Igazából ezt nem akartam. Sőt. Sose csináltam még ilyet és ez megrémít. Ajkaimba harapok, és megpróbálom elhúzni a kezem már ha tudom, miközben a feltoluló könnyeimmel küzdök.
Percekig meg sem szólalok. Rá sem pillantok.
Aztán szép lassan megtörik a jég. És nagy kérdő tekintettel bukik ki belőlem a kérdés.
- És miért nem tetted meg? Miért? -
Majd csend... néma csend, amit inkább megint megtörök.
- Értem... hát akkor hagyd ki az életedből ezt a hibát-
Hangom elcsuklik, kezem elgyengül, ahogy egész testem is.
Többet nem vagyok kíváncsi Sean Blaine-re. Se senki hozzá hasonlóra.
Amennyiben tudok elfutok, lefelé a lépcsőn, már nem a könyvtár irányába hanem épp ellentétesen.
S közben végig csak egy dolog visszhangzik a fejemben... belehajszolni magam egy önkényes hibába... .

.-= Yvette Delacour =-.



A lépcsősor egy ideje megállt, mintha csak érezte volna, hogy mi is történik rajta… nem akart beleszólni ebbe a kegyetlen, játéknak nem nevezhető helyzetbe. A kőkemény élet megmutatta magát, és felszínre tört… ebből már nem lehetett menekülni. Neki sem, és nekem sem… mert olyan szavak hangzottak el, aminek nem biztos, hogy el kellett volna… de akkor is tartottam magam az elveimhez, inkább az igazság, mint a kurva hazugságok, hogy aztán belezavarodva mindenfélét hadováljak majd. Az embernek sokkal könnyebb az élete… sokkal egyszerűbb, amikor nem azt kell figyelni, kinek mit is mondtam tegnap, vagy tegnap előtt. Bármennyire is azt hitte, ez szórakozás a számomra, rettenetesen nagyot tévedett. Biztos voltam benne, hogy effélére gondol, a fene nagy egója most is csak úgy bugyogott kifelé belőle minden egyes szava, vagy éppen mozdulata alkalmával.
Csengő.
A legrosszabbkor csengettek ki, a legrosszabbkor tódult a sok marha a folyosókra, és a lépcsőházba is, hogy megindulhassanak a következő tanterem irányába. Voltak páran, akik meg-megállva méregették a kettősünket… méregették a semmit. Én csendesen álldogáltam, a jól megszokott Blaine féle maszkkal a pofámon, Yvette pedig majdhogynem vérben forgó szemekkel méregetett engem. Ami meglepő volt, senki sem mert eljönni mellettünk, mindenki inkább a kerülőutat választotta… láttam pár duót és triót, akik úgy tettek, mintha leálltak volna beszélgetni, csak, hogy kideríthessék, mi lesz kettőnk színjátékának a vége. Pontosan ezért utáltam a diáktársaimat, legalábbis a döntő többséget, persze tisztelet a kivételnek. Soha nem a saját dolgukkal foglalkoztak, a másokon való csámcsogás szórakoztatóbb volt a szemükben.

A keze.
Lendült.
Elkaphattam volna, tisztában voltam vele, mi fog történni… egyszerűen ki lehetett olvasni a tekintetéből, hogy nem fogja bírni, és elszakad nála a cérna. Hagytam, és tűrtem… ha ettől neki jobb, az bizony csakis őt minősíti. Szomorú és szörnyű egyben, hogy ennyi tellett tőle… csakis azért nem terveztem visszaütni, mert kiérdemelte már… amennyiben most más állt volna a helyében, bizonyosan levagdalom az ujjait. Egyesével. Hadd fájjon. Helyette most én kaptam ízelítőt a pofonnal.
Csattanás.
A keze nyomán mintha ezernyi tűvel szurkáltak volna... nem, nem fájt, egy lapon sem volt említhető azzal, amikor a tűzbe nyúltam… ez másképpen hatott. Furcsa volt megélni azt, hogy megütöttek, és gyakorlatilag eszem ágában sem volt megtorolni. Egyszerűen álldogáltam még mindig a korlátnak támaszkodva, várva, hogy megszólaljon végre. Hiszen ezzel bizonyosan nem zárhatta a sorokat.
Szavak.
A kérdésére nem válaszoltam azon egyszerű okból kifolyólag, hogy nem volt rá időm. Egyszerűen nem hagyott… kiegészítette a saját kis gondolataival, amit már könnyekben tett hozzá… aztán sarkon fordult, és elrohant. Pár pillanatig még méregettem a hűlt helyét, aztán megrázva a fejem lassú léptekkel indultam meg eredeti úti célom felé. Biztos voltam benne, kerülni fog… egy darabig sikerülhet neki, de egy helyen élünk, örökké nem rejtőzhet.
Gondolatok.
Séta.

---

// Köszönöm a játékot, roppant élvezetes és eseménydús volt  ;) //

[Peter Blackman]



Nekem nem is kellene itt lennem – suhant át az agyamon, ahogy átértem a kastély keleti szárnyába. Annyi minden járt a fejemben az elmúlt napok történései folyamán, hogy egyszerűen képtelen voltam megmaradni egy helyben. Kikapcsolódásnak pedig újfent a kastély bebarangolását választottam.
Mindig találtam valami újat, és a lépcsők felé lépkedve biztos voltam abban, hogy ezúttal sem lesz másképp. Nagyon ritkán jöttek össze azok a pillanatok, amikor a szeszélyesnek mondott lépcsősorok békén hagyták a rajtuk gyanútlanul áthaladókat, és egy helyben maradva engedték, hogy arra menj, amerre menned kell, nem pedig arra, amerre ők akarják. És pont ez volt a legjobb az egészben.
Imádtam nézni, ahogy másokat is kegyetlenül megviccelnek, hogy a szerencsétleneknek kerülő úton kelljen menniük, csak azért mert kikaptak egy mozgó kedvében levő átjárót.
Ugyanakkor tökéletesen meg tudtam érteni őket. Egész álló nap itt rostokolnak, nem úgy mint a falon levő festmények, amelyek alakjai kedvük szerint vándorolhattak vendégségbe egyik-másik szomszédos, vagy épp messzebb levő barátjukhoz. Unalmamban én is így szórakoznék, ha nem lenne más mód. Azzal a kivétellel, hogy a saját házam tagjait puszta „együttérzésből” megkímélném, kivéve persze az arra nem méltókat, és oda nem valókat.
Akkora ökörség ez az egész más színe van utáljuk című játék, hogy lassan komolyan untam. Ugyanúgy vannak szemétládák a griffendélesek között is, csak épp nem verik nagydobra mert akkor nem lehetne mindenért minket hibáztatni. Mert aztán csak nálunk vannak kétszínű, alattomos kis dögök, akik a megfelelő pillanatra várnak, hogy lecsaphassanak. Az egész egy hatalmas cirkusz, ahol mindenki úgy érvényesül, ahogy tud. Egy kezemen meg tudnám számolni, hány tisztességes ember van, akiről hallottam, vagy épp sikerült is vele pár szót váltanom.
Ránéztem az órámra, és elégedetten konstatáltam, hogy noha elkezdett rohamtempóban alkonyodni, nekem még egy csomó időm maradt addig, amíg meg nem jelennek a prefektusok, és takarodót nem fújnak. Brrrr. Egy pillanatra eszembe jutott, apám csalódott képe, amikor megtudta, hogy idén sem leszek se prefektus, sem pedig iskolaelső. Nem mintha mindenáron arra vágyna, de legalább tettem volna egy szívességet neki azzal, hogy megint minden egyes beszélgetésben szóba hozhassa a családi „barátoknak”, és ismerősöknek milyen tökéletes lánya van. Hát Merlinre, tehetek én arról, hogy nem strébernek születtem, és még csak nem is annak neveltek? Még most karácsonykor is ezt kellett hallgatnom…
Megráztam magam, mintha csak a gondolatokat akarnám lerázni, megigazítottam a hajam, és a ruhám, majd felszegett fejjel sétáltam tovább, amíg valami puhába nem ütköztem.
– Hoppá – leheltem magam elé, ahogy közeledett felém a tisztára sikált lépcsősor.
Az első sokk után megkapaszkodtam a hozzám közelebb eső falban, majd ahogy visszanyertem az egyensúlyom, vettem egy mély levegőt, mielőtt megint ordibálni kezdek, ahogy a legutóbbi alkalommal. Mielőtt kinyitom a számat, inkább végigmérem kivel van dolgom.
Az első, ami feltűnt, hogy nem a saját házamból való. Gonoszkás mosolyra húzódtak ajkaim a gondolatra, micsoda lépéselőnybe kerültem. A legtöbb diák, ha nem is hangoztatja, de azért alaposan fél tőlünk, hála az idióta pletykáknak, amelyek generációk óta megpecsételtek minket, mint a feketemágia, és a megtestesült gonoszság élő példáit.
A második, hogy eszembe nem jutott bocsánatot kérni. Ha látta volna előre hogy magamban gondolkozva közeledek, bőven lett volna helye kikerülni. Így azonban, hogy összeütköztünk, csak az jutott eszembe, hogy nyilvánvalóan ő is legalább annyira nem nézett az orra elé, mint én. Ebből pedig egyenesen következik, hogy én aztán nem vagyok az oka semminek.
– Hogy te sem tudsz az orrod elé nézni?! – morrantam fel komoran.
Félrebiccentett fejjel emeltem rá a tekintetem, miután vagy háromszor végigmustráltam az öltözékét. A pillanatnyi csendet megtörve nekem sikerült hamarabb megszólalnom. Már csak az a kérdés, vajon a sárgacímeres Hugrást vajon milyen fából faragták? Ha van egy kis szerencsém, és olyan vérmérséklete van, mint Garynek volt, vicces pillanatoknak fogunk elébe nézni…

Laetitia Morrison

---

-A fenébe! - toppantottam nagyot a lábammal, ahogy beléptem az Óriás kandallónak nevezett szobába és kinyitva táskámat tudatosult bennem, hogy az, amivel szerettem volna foglalkozni, az pont, hogy nincs benne, persze minden más felesleges dologgal ellentétben.
Bosszúsan fordultam sarkon, bár azt azért örömmel konstatálva, hogy szokásosan senki nem volt fellelhető ezen a helyen, az egyik kedvenc helyemen, ahová akkor szoktam jönni, ha épp tanulásra adnám a fejem, ugyanis az utóbbi időben egyszerűen képtelen vagyok arra, hogy mások jelenlétében oda tudjak figyelni bármilyen feladatra is. Pedig hát így a félév elteltével rá kellett jönnöm, hogy jó lenne összekapnom magamat, ugyanis az eddigi teljesítményem, hát... hagy kívánni valót maga után.
Persze azért kilépve a helyiségből jól becsaptam magam mögött az ajtót, és akkor még szépen fejeztem ki magam. Napok óta ez van, sosincs meg az ami kellene sosem érek oda ahova akarnék időben, és sosincs meg a házim és a többi, bár jobban belegondolva ez már év eleje óta így van. De végül is mindegy mit mondunk, lényeg, hogy teljesen lúzernek érzem magam úgy általában, talán mert az is vagyok? Meglehet.
A folyosó még a szokásoshoz képest is üres volt, bár ezt annyira nem is bántam, hiszen lehet könnyen ki tudott volna hozni a sodromból egy-két ügyetlen kis elsős, akik még így fél esztendő elteltével sem tudták, hogy merre járnak éppen és ügyetlen kérdéseikkel tartottak volna fel engem, holott most nagyon meg voltam csúszva mindennel, még a szokásoshoz képest is, és hát most túlzottan nem volt kedvem újfent büntetőmunkára járkálni, kijárt abból elég sok eddig is már. Tehát szaporáztam lépteimet és megindultam a lépcsők irányába, bár beugrott, hogy húzódik itt a közelben egy-két titkos lépcső is valamely falikárpit mögött, de most valahogy nem volt humorom hozzájuk, főleg, ha éppen egy olyanba botlok, ami meg megviccel és átvisz teljesen máshová, na nem mintha ezt a lépcsőházban levő lépcsők nem tették volna meg az emberkékkel.
Befordultam a sarkon súrolva a legszélső képet, mire ideges ordítást hallottam meg a hátam mögül. Megtorpantam, visszanézve pedig a Goromba troll portréjának himbálódzó látványa fogadott, s egy pillanattal később máris repült utánam a troll bunkósbotja, s csapódott be a mellette helyet foglaló kép vörös kárpitos kanapéjába, keresztben felhasítva azt, mire pánik tört ki a képen fecsegő hölgyek között és rikoltozva mindegyik elfutott.
Na de jó, ez kellett még nekem, újból szaporáztam a lépéseimet a kis műsor után, de hiába a sietség, mire egy emelettel lejjebb levő lépcsőfordulóba értem, már tudtak az eseményről. Ez aztán a szuper, csak nehogy még emiatt is aztán büntetőmunkát kapjak, bár kinézném a vezetőségből.
Menet közben a portrékat figyeltem a falon, hogy terjed a pletyka, s fogadni mertem volna, hogy mire leérek a borzodúhoz már újjal fognak mutogatni rám, hogy milyen szörnyűséget tettem, persze a fele már nem is lesz igaz, de hát a pletyka már csak ilyen, mosolyodtam el, mert eszembe jutott néhány hasonló eset, melyekből aztán a végén mekkora galiba keveredett ki.
Bumm - hirtelen a hasam tájékán érzek fájdalmat, s lenézve egy lányt látok meg, aki éppen a föld felé zuhan, s nagy meglepetésemben próbálok utána nyúlni, de már mindegy. Ez kellett csak még nekem, hogy valaki összetörje magát miattam, vagy bármi baja essen.
Jéé egy Mardekáros, hirtelen ez az első gondolat ami átfut az agyamon, amint meglátom a kis kígyós jelvényt a lány ruháján, miután feltápászkodott, s már sokkal kevésbé érdekel az, hogy jól van-e, vagy, hogy egyáltalán ki az és, hogy bocsánatáért esedezzem, de aztán megszólalni sincs időm, mert rögtön jön a felháborodott kérdés, mire kis mosoly suhan át az arcomon.
Te sem?? Igazából nem értem, hogy érti ezt, vajon én vagyok most a második, aki fellökte, vagy arra gondol, hogy nem csak én vagyok a hibás, hanem ő is? A második verzióval minden esetre azért sokkal inkább szimpatizálnék, bár nem túl nagy esélyt látok erre, hogy így gondolta volna, bár tény, hogy ez az előítélet a Mardekár ház iránt érzett mélységes utálatom miatt van így.
Aztán váratlanul kitör belőlem minden, ami egészen ezidáig felgyülemlett bennem, főleg, hogy sietnék:
-Mi az, hogy én sem?! Te is nézhetnél a lábad elé, nemde? Ugyanúgy ahogy én is, ez igaz. Bocsánat. De akkor sem kell rögtön leszedni az ember fejét?! Mi lenne, ha mindenki így állna hozzá mindenki máshoz, mi?! Miért van az, hogy ti Mardekárosok mindig feljebbvalónak érzitek magatokat mindenkinél?! - háborodok fel magamat is meglepve ezzel a hirtelen jött dühkitöréssel, bár tény, hogy jogosnak gondolom a dolgot - Elegem van... -  teszem még hozzá ezt az utolsó két szót, bár alig hallhatóan, majd mint aki jól végezte a dolgát megindulok lefelé tovább a lépcsőn...

[ Peter Blackman ]


Csak állok, nézek, és nem tudom eldönteni, hogy most sírjak, vagy röhögjek.
Sosem értettem, mi vezet arra bizonyos anyákat, és fiúkat, hogy hozzájuk nem méltó módon ne vágassák le hímnemű gyermekeik haját, hanem hagyják azokat szabadon a vállra, esetleg az alá omlani.
Pfuj. Hogy nem lehetett volna valami kellemesebb alakba botlani. Igaz, a hugrabug házba tartozik, tehát elméletben nem lesz nehéz dolgom vele, és hamar feladja majd a kettőnk csatáját, de mint tudjuk, alamuszi nyuszi nagyot ugrik, tehát még az is megeshet, hogy idő előtt a pálcámért kell nyúlnom. Márpedig azt nem szeretem. Ahogy azt sem, ha valaki akár csak a jelét is adja annak, mennyire szeretne végre móresre tanítani. Állítom, hogy fogalma sincs arról, kivel botlott össze, ahogy arról sem, mennyi minden gonoszságot tudnék vele művelni a háta mögött. De nem is kell. Otthon arra tanítottak, hogy ha bántanak, védjem meg magam, és csak a legvégső esetben terítsem ki az összes lapot, gondosan a végére hagyva a legjobbakat.
Ahogy felnézek rá a tincseim kényelmes takarásából, még mindig alig akarom elhinni, hogy az a sok szó valóban az Ő szájából hangzott el. Pedig a helyzet nagyon úgy áll.
A legutóbbi alkalommal kitűnően szórakoztam, de az sajnos nem azt jelenti, hogy ez mindig így lesz. Márpedig, ha egy ilyen fazonnal hozott össze a sors abból vagy megint büntetőmunka lesz, vagy alaposan megnézhetem magam. Ha csak nem találok ki valamit.
Félrebiccentett fejjel hallgatom végig a dühkitörésnek is beillő monológot, amiből persze ki nem hagyná a hovatartozásom, és az állítólagos nézeteim. Persze. Azért, mert akad egy két vadbarom már rögtön általánosítani kell.
– Bravó – tapsolom meg leplezetlen gúnnyal – Befejezted? Vagy szeretnél még valamit hozzáfűzni ahhoz, milyen is vagyok valójában, amikor állítom, hogy még a nevemet se tudod. – teszem hozzá némileg normálisabb hanghordozással, bár még mindig ég a tenyerem egy pofonért. Ő jön nekem, és amikor leszólom, még persze, hogy neki áll feljebb. Ha nem kapaszkodok meg, most simán a földön heverhetnék, de hála a jó kis reflexeknek, azért ilyen könnyen nem lehet padlóra küldeni.
Ezt azon nyomban szeretném is neki megmondani, ezer, meg kiscsilliárd mással, aztán inkább veszek egy mély levegőt, miközben leporolom a ruhám, és megvizsgálom, hogy biztos nem engedte el sehol a varrás. Pont az hiányozna még, hogy ma már a sokadik alkalommal kelljen végrehajtanom rajta azt az átkozott kis bűbájt, amitől mindig úgy nézek ki, mint aki most vette fel a frissen vasalt inget, és szoknyát.
Megigazítom a nyakkendőm, ami sikeresen kibújt a talárom elől.
– Egyébként megsúgom, az ilyen, és az ehhez hasonló beszólások miatt érzem magam feljebbvalónak, ami ugyan nem szokásom, de te biztos jobban tudod.
Nem akarok veszekedni, de ebben a pár napban felgyülemlett idegesség a jelek szerint most fog kicsapódni, ha nem vigyáz arra, amit mond. Márpedig ha egyszer felbosszantanak, nagyon nehezen lehet leállítani – igaz, van akinek sikerült.
Veszek még egy mély lélegzetet, miközben végighordozom rajta a pillantásom. Úgy tűnik, nemcsak nekem van rossz napom – pontosabban időszakom. Azt is tudom, hogy én sem figyeltem, és legalább ugyanúgy hibás vagyok, mint Ő.
Ezt azonban csak akkor fogom neki bevallani, ha parazsat tesznek a nyakamhoz.
Ahogy felfedezek egy apró kis kiálló szálat a nadrágján újra a szemébe nézek, és tőlem szokatlan módon olyan szavakat intézek hozzá, amin magam is meglepődök. Nem szoktam én ilyen lenni, de bizonyos helyzetek a legnagyobb meglepetéseket hozzák ki belőlem.
– Azért jól vagy? – dörzsölöm meg a vállam, amit kilencven százalék, hogy lezúztam, amikor a falban kerestem támaszt. – Mert ott kiáll egy szál a nadrágodból – teszem hozzá ujjal mutogatva a firtatott térdrészre.