Roxfort RPG

Ez a terem tágas és világos, mivel az előadásokra általában az egész évfolyam egyszerre jár. A kétfős padok félkörívben, sugarasan vannak elhelyezve a katedra körül. A falakon rengeteg térkép és ábra látható, többek között családfák és híres történelmi alakok portréi.

- What's next? - kérdezi kissé rosszabb hangulatban társától Shaelynn, akit az imént befejezett dupla bájitaltan olyan módon lehangolt, hogy még az orrát is ráncolta, kétszer is. Pedig ő aztán kitartó, próbálkozik folyamatosan, de valahogy a főzetének sosem sikerül azt a színt felöltenie, amit kellene. Néhány árnyalat eltérés van, de mindig van eltérés. Homlokát megtörli, amíg megtisztítja ezüst tőrét és mérlegét, majd elpakolja azokat is.
- Mágiatörténet, a hollósokkal... - kapja a választ társától. Szinte bármi mást szívesebben hallana, Bűbájtan, Átváltoztatástan, de még a Mirol által tartott Sötét Varázslatok óra is kellemesebb lett volna a füleinek. Lemondóan fújtat egyet ugyanis a mágiatöri hugrásunk legkevésbé kedvelt tárgya a csillagászat mellett. Az óra maga kegyetlenül unalmas, az egyetlen, amiért nem aludt el ő is rajta, az Dan Raimbourg maga. Bár neki nem igazán zsánere a férfi, az unalmas tananyagot mégis képes volt valahogy elviselhetővé tenni, mint az unalmas angol bárok a meleg sört mutatós pincérnőkkel. Azonban a nyitóvacsorán, ha nem is nagyon, de azért figyelt. Arról azonban még nem lehet tudni semmit, hogy ki is tölti be a helyét. Teljesen mindegy, ha nem egy férfifotómodellt hívtak a helyére, akkor semmi esély, hogy találjon bármi kedvelhetőt a tárgyban. Egyáltalán minek kell még ilyet tanulni?

Sűrű szájhúzogatások közepette indul meg a tanterem felé, de már most utálja az egészet és legszívesebben a nagyterembe menne, hogy ott várja ki, amíg eljön az ebédidő. A terem ajtaja nyitva, már bent is ülnek néhányan, és mivel remélhetőleg nem Cedrah Lupen lesz ennek a tárgynak is a tanára, így nem tart attól, hogy nem lehet bemenni. Mivel tart attól, hogy utálkozó fintorgása esetlegesen felkeltené az új professzor figyelmét, a hátsó ívben és ott is valahol szélen foglal helyet, hogy kiessen a perifériából. Leül magának, azzal sem törődik, hogy a későbbiekben ki ül mellé, felcsapja rajzfüzetét és folytatja a képregényét. A csengő már régen felhangzott, de tanár még mindig sehol. Többen már azt latolgatják, hogy talán nem lesz tanár, hogy talán idén elmaradnak a mágiatöri órák. A gondolatra Shay arca is felderül kissé, egy halovány mosoly húzódik ajkaira, de az idill nem tart sokáig. Fogalma sincs mennyi idő telt már el, amikor a beszélgetés, kiabálás vagy épp sutyorgás elhal egy pillanatra, majd ez utóbbi ismét beindul.

Egy pillanatra kapja fel fejét, csak hogy megnézze ki az illető, s egy lemondó sóhajjal és fejrázással illeti mindössze a belépőt. Egy nő. Sóhajt. Annak ellenére, hogy milyen derült a nő, a lányt egyáltalán nem hatja meg, sőt kelletlen sóhajtozások közepette készül fel arra, hogy hamarosan majd letörik a keze az írástól. De nem, ehelyett váratlan irányba indul el az óra.
~ Óje... ~ mielőtt még azt hinnénk, hogy mennyire örül, hogy nem kell az unalmas és száraz anyagot hallgatnia, ebben az óje-ben semmi örömteli nincs. Nincs oda a girl talkokért, egyszerűen nem tud a lányos csevejekben részt venni, akkor inkább hallgat a tizenhatezredik koboldlázadásról vagy bármi másról.
Visszahajol műve fölé és folytatja a rajzolást.

Unott képpel veszi tudomásul, hogy a szépfenekű griffendéles lánytriónak nem ott lesz órájuk, mint neki. Pedig még szívesen elnézegette volna a lépteknél szépen kidudorodó formákat, főleg így, hogy csak négyen voltak a folyosón, és senki nem vádolhatta be perverzkedéssel. Mondjuk a kapcsolatteremtéstől kedvét nagyon hamar elvette pár gyerekes félmondat, és irritáló kacaj, amit elkapott a széles folyosó űrjében. Meg amúgy se az ő stílusa ez az egész. Egy részeges skót kiskocsmában, ahol eleget ittak a lányok, hogy jóképűnek lássák, ott talán, de itt?
Szép lassan beér a mágiatörténet terembe. A belépés pillanatakor egy rövid búgó dallam is megszólal, jelezve az óra kezdetét. Egykedvűen néz fel a katedrára, ami meglepően üres, de a tény nem döbbenti meg túlságosan. Vállat vonva siklik felette tovább. ~biztos értekezlet van.~ Megáll az ajtó mellett és lassan méri fel a terepet. A hátsó sor foglalt. Az utolsó előtti is. A középső az... van egy hely a fal mellett a bal szélen. A lehető legrövidebb utat kiválasztva, pár széken átgyalogolva érkezik meg, ledobva gyűrött füzetét, aktuális tankönyvét és asztalát boldogan foglal helyet az asztalon. Hátát és fejét a falnak dönti, lábait kinyújtja, elvéve ezzel mindenki kedvét a mellé üléstől. Karjai keresztben, fél szeme az ajtón, türelmetlenül várva Daniel Raimbourgra.
- bazdmeg. - bezony, a fiatal tanár idén nincs az iskolában. Pedig kivételesen ő is bírta. Bár az ok teljesen más volt, mint a ragyogó szemű lányoké. Őt a tanítási stílusa kötötte le, és az, hogy az eddig annyira idegennek tűnő történelmet összekapcsolta a logikával, és megmutatta, hogy valóban kell észt használni a  tanulásához. Illetve lehet, mert még ugyanúgy fenn áll a másik  módszer. Szóval némileg elkedvtelenítette a tanárváltás, de azért fenn áll még a remény...

állt. Amikor belibbent a cipőtlen, kisminkelt, agyonápolt, hűdedivatos nő már érezte, hogy nem ez lesz a kedvenc órája. Amikor meg belefogott a mondandójába, hát pláne. Hogy utálta ezeket a... 
~nyugodj meg errol... nyugodj meg errol.~ a sapkás lassan lemászott a megszokott ülésre, lábát a másik székre rakva. És tényleg minden erejével azon volt, hogy meg se szólaljon. Nagyon sokáig küszködött is magával, ami nagyjából abban merült ki, hogy apró gúnyos nevetésfoszlányok szállingóztak a padja alól, néhány bosszús pillantást kiváltva, amit észre sem vett.
Aztán elhangzottak a mondanivalók, kicsit elcsendesült az osztály, a mogorva skót pedig ügyelve, hogy mindenki meghallja mondandóját, de ne tűnjön hangosnak beszéde megszólalt.
- még szerencse, hogy olyan tárgyat tanít a testvére, amihez nem feltétlen kell ész... - mogorva pillantásokkal les ki két váll között a tanárnőre, aki nem is olyan rossz bőr, de hát ez valahogy az ésszel sosem jár együtt, amit nagyon tud sajnálni. Tekintetét nem veszi le a színésznőről, hanem szinte integet szürkés-kék írisze, ezzel is provokálva a másikat...

Úgy döntöttem, idén kivételt teszek és időben érek be a mágiatöri órára. Oké, nem túl gyakori szokásom a késés, de talán mégsem a tanév első óráin kéne kezdeni, nem igaz? A dupla bájitaltanos szerencsétlenkedésem után felszaladtam a Hugrabug fiúhálójóba öltözékváltási célzattal, mivel sikeresen leöntöttem magam varangynedvvel és még némi sámánbogáncs is tapadt a ruhámhoz. Ám még így is sikerült időben elrajtolnom.
Farmerzsebbe süllyesztett kezekkel, lazán ténferegtem a tanterem felé abban reménykedve, hogy nem én leszek az első befutó, ha már ilyen hamar indultam. Elsőnek lenni rossz, mert az üres tanteremben nem lehet előre látni hová fognak ülni a legtöbben, hol lehet elbújni a tanár elől, hogy rejtegessen az állkapocsszaggató ásításokat és az unalom ellen a pergamenre firkált mindenféle ábrákat. Mázlimra már ketten is bent ülnek: Carithy és Shay, egymástól jó távol.
- Halihó, hölgyeim! - intek feléjük mosolyogva, a mosoly azonban fanyarra sikeredik a várható altató hatású Raimburg-szónoklat előérzete miatt. Hiába jófej a fazon alapvetően, ha egyszer mágiatörténetet tanít. Szerencsétlent néha komolyan szánom. Tapadnak rá a csajok, választhatott volna valami sokkal sirályabb foglalkozást is, vagy ha már mindenáron tanár akart lenni, akkor egy izgalmasabb tantárgyat.
Bármennyire tudom, hogy Carithy körül nagy űr szokott tátongani újabban, legalábbis a tanévkezdet óta a pletykáknak hála mindig ez a szitu, akkor is mellé ülök. Könnyednek szánt kérdést teszek fel neki, remélve, hogy a vonaton történteket már feledte és nem fog kettétépni heveny idegességében.
- Mizujs, Car? Hogy tetszik a suli új változata?
Hangomba nem kevés irónia vegyül, utalva a halálfalók jelenlétére és az általánosan sötét, mogorva hangulatra. Közben zsebemből pergament, tollat bányászok elő, a varázspálcát egyelőre hagyom nyugodni, ezen az órán úgyis csak körmölés van feszt, soha nem varázsolunk semmit. Max a tanár a vázlatot a táblára, ha nincs kedve írni és a diktálást éppen kevesli.
Időközben lassan megtelik a tanterem diákokkal, s úgy fest, idén késő sem lesz, ugyanis Raimburg utódja, helyettese, akárkije késik, méghozzá nem is keveset. A huszadik perc táján már-már felpattanok, hogy kisétáljak a teremből és valami értelmesebbel töltsem az életem, végül mégis maradok.
Nyílik az ajtó. Mezítlábas, kócos nő lép be rajta. Fiatal, vékony, nőies, szép. Csaknem csorogni kezd a nyála a tanteremben található ifjaknak, élükön velem, csakhogy legtöbbjükkel ellentétben, én azonnal zavarba jövök egy ismeretlen lány vagy nő társaságában. Mélyen elpirulok, majd egészen elfehéredek, mire megszólal és lassan süllyedni kezdek a pad alá. Ha ezt Sabrina meglátná, biztosan kitekeré a nyakam. Valószínűleg már annak sem fog örülni, ha a fülébe jut, hogy Car mellé ültem, de bánja fene. Miért ne lehetnének lánynemű barátaim, ha egyszer van barátnőm?
Eközben a tanárnő bemutatkozik, szövegel egy sort, majd kérdezésre buzdítja hallgatóságát. Azt hiszem, egyetemista módon fogok viszonyulni: átképezem magam tanulóból hallgatóba. Mivel ilyenkor amúgyis képtelen vagyok normálisan, összefüggően beszélni, inkább a néma csend. Nagyot nyelve pislogok oldalra, Carithy reakcióját lesve. Nem tűnik túlsággal elbűvöltnek.
Hirtelen ötlettel fogom a tollam, megmerítem a tintásüvegben, majd Car lapjának felém eső sarkába egy apró szmájlit rajzolok, hátha jobb kedvre derül a leányzó.

   Ommmmm.
   Az első két órán túl vagyunk, és ami a legszebb az egészben, hogy még csak komolyabb sérüléseket sem szenvedtünk bájitaltanon. Vagy legalábbis én ma megúsztam a harci sebeket, pedig a fokföldi gyíkcsírák elég temperamentumos népség. Szegény hugrabugos lány, a csírája majdnem letépte az egész körmét. Na pont az ilyen esetek miatt nem igazán szeretem a bájitaltant sem. Sem pedig az SVK-t, sem a gyógynövénytant, sem az átváltoztatást… Persze nem papíron. Az összes tárgy elbűvöl, de csakis elméletben – a gyakorlathoz én túl stresszes vagyok. Már előre pánikolok, pedig még azt sem tudom, milyen témában kellene egy egészséges szintet megütnöm.
   Nem csoda, hogy általában szívesen megyek mágiatörire. Az egy biztonságos tantárgy, végül is mi a legrosszabb, ami órán történhet veled? Maximum elalszol unalmadban.
   Ommmmm.
   És most ne legyek ideges? Ez lesz az első mágiatöri az új tanárral. Új tanár! Fogalmam sincs róla, hogy kit küldenek ránk; biztos egy újabb minisztériumi kirendelt, akinek annyi érzéke van a pedagógiához, mint nekem a prefektusi feladataimhoz. Raimbourg legalább lelkesedéssel tanított. Sehogy sem fogom megszokni a tanárok cserélődését. Hát tessék, a változásokat sem szeretem.
   Ommmmm.
   Szóval így kötöttem ki a földön, vagyis az elnyűtt kis rongyszőnyegemen, a majomisten tartásban. Kénytelen voltam a test- és lélekerősítő jógához fordulni plusz erőért és megnyugvásért. Izáék kiröhögnek ezért, tehát inkább nem a klubhelyiségben tornászom mindenki szeme láttára. Így hasznosan töltöm a szünetet. Persze nem ártana, ha kiürítenék a fejemből minden zavaró gondolatot, de erre úgy általában képtelen vagyok, pláne most.
   - Mika, nem jössz órára?
   - Dehogynem, egy perc és lent leszek!


   Az egy perc természetesen jócskán megnyúlt, mikor úgy döntöttem, csinálok még néhány csakra-akármi gyakorlatot (5 perc). Az egyensúlyérzékem azonban nem értett velem egyet, szóval miután rendbe tettem az éjjeliszekrényről lerúgott vizeskancsót (4 perc), és végre a fél pár cipőm is megkerült (6 perc), indultam is. Aztán visszafordultam a tankönyvemért (3 perc), és összeforrasztottam a táskám elszakadt pántját (2 perc), miután az megadta magát a töriteremhez vezető folyosón. A táskából kipenderült cuccaimat gyorsan visszatereltem a helyükre egy egyszerű begyűjtő bűbájjal (1 és fél perc), és végre beléptem a terembe.
   Hát ez legalább tizenöt perc késés óráról, de… a tanár még nincs sehol?? Megilletődve lépek beljebb, és próbálom minél halkabban becsukni magam után az ajtót, ami persze nem sikerül, de mivel senki sem szól rám, meg kell győződnöm róla, hogy a tanár valóban nincs még bent a teremben. Ezt a szerencsét!
   Rebegő sóhajtással mérem fel a terepet, és elindulok Carithy és Chris kettőse felé. Ha egyedül ülne a lány – rossz ízű pletykák ide vagy oda –, bizonyára mellé ülnék. De a srác már beszédbe is elegyedett vele, és ez nekem bőven elég, hogy ne alkalmatlankodjam. Tehát leülök a padjuk előtti sorba, az ölembe veszem a táskámat, és csöndben meghúzom magam az óra tényleges kezdéséig.
   Nem telik bele még pár perc, és egy teljesen ismeretlen nő száguld be a terembe – feltételezem, ő a mágiatörténet új professzora. Cipőtlenül, szélfútta frizurával, miniben iparkodik a tanári asztal felé. Hát erre szavak sincsenek. Csak mélán bámulom a szétszórt mozdulatait, de egy fikarcnyit sem fogok fel abból, amit mond. Raimbourg? A profnak tehát töritanár a testvére? Oh, nem. Sőt mi több, még csak nem is igazán izgatja magát a körülmények miatt. Cseppet sem érdekli a mágiatöri? De hát így meg fogunk bukni! Mindannyian!! Jaj, ne… ah, nyugi-nyugi, csak pár alkalmat helyettesít. Még szerencse, hogy nem az RBF évben jött.
   Hát egészen biztos, hogy nem kérdezek semmit tőle, te jó ég, dehogyis. Így is áldás minden nap, amikor nem szólít fel egy tanár sem. Kevésbé izgatottan csapom vissza a táskám fedelét a Mágiatörténet Alapok VI. kötetére.

Az év első mágiatöri órájára igyekszem, már amennyire ezt a tempót igyekvésnek lehetne nevezni. Nem viszem túlzásba a sebességet, még bőven van időm, hogy akár egy kisebb kerülővel, de valahogy megérkezzem a tanterembe, ahol elméletileg és nagy valószínűséggel gyakorlatilag is az órám lesz. Miért nem sietek, hogy végre benn ülhessek Az egyik kedvenc órámon? Miért választom a kerülőutat, hogyha egyszer egy rövidebb úton, kevesebb idő alatt is odaérhetnék? Egyszerűek a válaszok. Először is nem vagyok hülye nem ment agyamra egyik bájitaltanóra kotyvaléka, hogy azt mondom, szeretem a mágiatörit. Mindig is érdekelt a történelem, bár a sokadik koboldlázadást és a kreativitást mellőző nevek néha már az őrületbe kergetnek, de legalább képes volt lekötni. A másik és nem mellékes pedig a tanár személye. Nem, nem voltam sohasem belezúgva Mr. Raimbourgba, nem igazán az esetem a tanár úr, de arról nem tehetek, hogy sikerült a világ tán legunalmasabb órájából egy egészen élvezhető órát összehozni. De őt nem láttam a tanévnyitó vacsorán, szóval a nagy kérdés az, hogy vajon kit ért az a szerencsétlen megtiszteltetés, hogy majd a tanárunk legyen. Nagyon remélem nem valami balf*szt küldenek, akinek ott kimerül az oktatás, hogy szívat minket, és nem is valami pszichopatát akasztanak majd a nyakunkba. Már csak percek kérdése és úgy is kiderül, ugyanis még néhány lépés és hamarosan már a tanterem ajtaja előtt állok. Még pont időben. Nem szeretek késni, most meg az év legelső órájáról nem is illene, az meg már csak hab a tortán, hogy fogalmam sincs, hogy mi vagy ki vár rám odabenn.


Felkészülve akár a legrosszabb eshetőségre is, belépek a terembe. Gyors körbepillantás után örömmel állapítom meg, hogy a tanárnak se híre se hamva és csak néhány sorstársam tartozkodik idebenn.
-Sziasztok! – köszönök úgy, hogy nagyjából mindenki hallja, majd kiszemelek magamnak egy üres helyet nagyjából a tanterem közepén és birtokba veszem. Előkotrom a táskámból a szükséges dolgokat és kipakolom magam elé a padra…

Elég sok idő telt már el az óra állítólagos kezdete óta, de rajtunk, diákokon kívül senki nem jött még be az órára, olyan indokkal, hogy ő itt és most nekünk mágiatörténetet akar tartani. De talán nem is baj. Legalább addig sem kell a tanulnivalók miatt aggódni, még akkor is, ha a tanév elején vagyunk.

Már vagy húsz perc eltelt, amikor végre valahára majdnem szó szerint beesik az ajtón egy nő. Kicsit szét van csúszva a szerencsétlen, de végül is neki is lehetnek pocsékabb napjai. Ő lenne a helyettes tanár? Felőlem aztán… Nem tűnik sem szadistának sem pszichopatának szóval engem nem fog zavarni. A tanár úr testvére, nem akar minket halálra hajszolni és dumálós órákat akar tartani? Milyen tanár az ilyen? Semmi bajom az ilyenekkel, sőt örülök is neki, hogy egyáltalán van még hozzá hasonló tanár földön. Azt akarja, hogy mi kérdezzünk. Semmi értelmes nem jut az eszembe így ezt most áthárítom a többiekre, meg amúgy sem vagyok, az a szóba elegyedek minden tanárral csak úgy típus. Így inkább hátradőlök a székemen és élvezem az édes semmittevés másodperceit. Ha már egyszer nem kell tanulni.

Vágyakozva néz ki a sorok közül, hogy megkapja a lereagálást, az elvörösödést, a fenyítést, a büntetőmunkát, vagy épp a csípős visszavágást, hisz hiába az előítéletek, minden megtörténhet. Ezt az is igazolja, hogy az egyetlen olyan eset következett be, amit nem sorolt fel magában. Na jó, talán nem az egyetlen, hanem csak egy olyan. Túlbuzgó, beszélő tankönyv háztársa rontja a Hollósok hírét. És itt feltétlen meg kell jegyezni, hogy a beszélő tankönyv nem az, akinek nagy lexikális tudása van, hanem aki minden szeptemberben ragacsosra nyalja a tankönyveket, és a felbiflázásokból él. Ha kérdeznek tőle valami személyesebb, elgondolkodtató kérdést, máris megtudhatjuk, hogy a különböző tankönyvÍrók hogyan vélekednek az adott témáról. Gyönyörű egyéniség nemde?

És hát persze, hogy neki válaszol először. Megfutamodott? Gondolkodási időre van szüksége? Fintorogva várja, hogy végre az ő megjegyzése is le legyen reagálva. ~Ó, micsoda átkötés, micsoda híd~ nem kis irónia terheli gondolatait, miközben pimasz mosollyal hallgatja a monológot. Ennyire tetszene neki ez a megnyilvánulási forma? Ez a csípős nyelvezet? Nem, nagyon nem tudja érdekelni, hogy miféle, alapvető és fantáziátlan sértésekkel gazdagodott újfent, és két napja fog beletelni legalább, hogy elcsendesítse az agyilag zoknikat néhány pontos átokkal. Bár, hogy jobban belegondol, ez egy jó kis vitára ad lehetőséget, amiben kiélheti mára beszélhetnékét. Felcsillant a szeme az apró gondolatra. ~Te megkergültél? Ezzel a retardálttal akarsz beszélgetni, mikor sokkal jobb dolgod is lenne, mondjuk meg csinálni a rúnatan fordítás házit, mert rohadtul nincs kedvem mégegyszer kettesbe maradni azzal az agydaganatos Tristrammal.~ Meg volt a terv. Goromba marad egész végig, hogy megtanulja a nő, Errollal jobb nem szóváltásba keveredni, mert egy bunkó, tapló tajparaszt. És akkor végre békés órái lesznek.
- Errol Dreenman. - a hegyi beszéd befejezése után önzően magával ragadja a szót, még mielőtt akárki megszólalhatott volna. Feltehetően ez lesz úgyis az utolsó órai kommentje, fog jutni elég idő a többiekre - Engedje  meg, hogy gratuláljak, ehhez a kitűnő szónoklathoz, amit úgy két-három éve még komolyan is vettem volna, vagy olyasminak tartottam volna, amit felhasználok valakinél. De attól, hogy egyeseknek még nem sikerült, az évfolyam nagyrésze kinőtt ebből a tudományosnak álcázott gyerekességből. Most becsméreljem én is a maga mellét? Ugyan, kérem. A varga maradjon a kaptafánál. Remélem ez megfelelő bemutatkozás volt. - az ő részéről a vita lezárt, és eldöntött. Elmondta, amit mondani akart, és ráadásul  komiszan nyugodt maradt, amiért külön megdicsérte magát. Habár amúgy sem lett volna a hamis vádak hallatán okom a dühre, de egy kis egó növelés sosemárt (habár valószínű, hogy sokak szerint már egy ideje abba kellett volna hagynia ezt.)

   Nagy ég, nem elég, hogy ez a sunyi Noel képes még óra végén bejönni a terembe, de még sértegeti is a tanárt. Nem találok igazságot a szavaiban, pedig máskor vonakodom az állásfoglalástól is. De akkor sincs joga ilyen helyzetbe hozni az új tanerőt. Ez emberi kegyetlenség.
   Pláne, hogy Miss Raimbourg igazából nagyon rendes, kissé lázadó és különc, és összeszorul a szívem, ha arra gondolok, mi lesz így velem az év végi mágiatöri vizsgán, de ilyenkor mindig emlékeztetnem kell magamat arra, hogy az sem biztos, hogy lesz egyáltalán év vége. Amilyen irányba tart az iskola, százszorosan üdvözlöm az apró kellemességeket a mindennapokban, mintsem hogy aggodalmaskodjam. Pedig az mindig jól megy nekem.
   Szerencsére a fiatal nő meglepően jól reagál a provokációra; még csak fel sem húzza magát a neveletlen megjegyzéseken, bár azért azt lefogadnám, hogy már nem olyan édes és őszinte a mosolya. És olyan témákat húz elő a kalapból, amikről én nagyon szeretnék inkább nem tudni. Próbálom elterelni a gondolataimat, bezárni a füleimet, az ilyesmi engem csak zavarba hoz, és egyébként is, akkor már inkább a koboldlázadások… az arcomat az asztalra fektetett karjaim biztos zugába fúrom, hasonlóan a padtársamhoz, csak én nem horkolok hozzá olyan hangosan. Aztán megint fel, rémült fej, bemutatkozás az egész osztály előtt. Jaj, hogy mennyire nem szeretem ezt! Nem lehetne, hogy óra után tárgyaljuk le az ilyesmit a tanárnővel? Kérem szépen… Csak ne kelljen nyilvánosan beszédet tartanom, már most kikészít a lámpaláz, pedig vannak előttem páran, akik önként veszik magukhoz a szót.
   Errol Dreenman. El ne felejtsem, hogy soha, de soha az életben ne elegyedjek beszédbe vele. Szégyellem, hogy a háztársam. Hogy gondolta ezt? Érzem, hogy ismét pír kúszik az arcomra, egész halovány, de most az egyszer nem a kislányos zavarom az oka. Ha olyan lennék, mint Iza, egész biztos teljes erőmből hozzávágnám a tankönyvemet a nagy, sapkás fejéhez (azt mondják, kopaszodik, ezért van rajta mindig tökfödő), hogy fájjon neki. Ch! Elképesztő.

   Érezhetően megtették a hatásukat az elhangzottak, az osztályban egy pillanatra még az idő is megáll, az általános morajlás is alábbhagy, úgy várja mindenki a tanár válaszát. Nem kizárt, hogy egyesek a karból ezért akár pálcát is emelnének a taknyos diákokra.
   Aztán szép lassan mindenkinek visszatalál a hangja, sorban mutatkoznak be a tanulók, és mind-mind tisztességesen válaszolnak a feltett kérdésre. Nekem pedig kiszakad a szívem az izgalomtól, és mikor rám kerül a sor, először csak köhögök, köhögök, hogy ezzel is húzzam az időt. De minek?
   - Hát… szerintem izé – nem mutatkoztam be! – Ja, Mika Holland vagyok, hollóhátas – alig láthatóan a taláromra mutatok, ahol a Hollóhát címere készségesen igazolja a szavaimat. – Nem nagyon szeretek sok ember előtt beszédet tartani – közlöm végül sután az egyébként is nyilvánvaló érdekességet magamról, aztán a padomon álldogáló tintatartónak folytatom – Azt hiszem… ha lenne a kettő között egy harmadik megoldás is… az jó volna. Történelem… egy kicsit lazábban. De nem is tudom. A tanárnő biztosan… öhm, bárhogy is legyen, én…
   A mondat vége felé már szinte csak a cincogás az, amit érteni lehet a szavaimból, ahogy sejtem, úgyhogy le is nyelem a további meddő kísérletezést. Bőven elég volt ennyi is a nyilvánosságból. Szorongva hátradőlök ültemben, most a térdemet fixírozom, ezzel is jelezvén, hogy körülbelül ennyit akartam mondani.

Jobbjával térdén könyököl, baljával pedig ceruzáját járatja épp a lapon. Unottan támasztja állát tenyerébe és figyeli saját munkájának alakulását. Lelki szemei előtt már kész az egész, de a valóságban még alig jár a felénél. Neki nincs kérdése a nőhöz, különben sem lenne igazán bátorsága az egész osztály előtt bármit is kérdezni tőle. Meg amúgy is, mit kérdezhetne egy felnőtt nőtől?
Úgy tűnik azonban, hogy a férfiszakasz elemében van helyette is, s hirtelen két igencsak türelmetlen, arról nem is beszélve, hogy mennyire faragatlan beszólás követi egymást. Erre elvonja figyelmét ismét a rajzáról és megrovóan fordul mindkét srác irányába. Nem mondja ki, nem akar nyíltan konfrontálódni társaival, de ez már mégiscsak felháborító, amit megengednek maguknak. Lehet, hogy nem képzett tanár, és igazából egy idegesítő libának is tűnik, de akkor is ő áll a katedránál és az ő feladata lenne valamivel hozzásegíteni őket a vizsgához. Ettől a feladatától ugyan úgy tűnik, igyekszik megszabadulni azzal, hogy helyette inkább olyan ostoba és teljesen nem idetartozó dolgokról mesél és vár kérdéseket, mint a bátyja és a saját magánélete.
Szemöldökeit felvonva, elhúzott szájjal veszi szemügyre előbb a sapkás hollóst, aztán a másik fafejű nyurgát, majd egy fejrázással könyveli el, hogy nem bánja, hogy eddig nem kellett velük szóba állnia, egyúttal ez után majd ügyelni is fog rá, hogy ne történjen meg a jövőben sem. Akkor kezd kételkedni abban, hogy valóban jó helyre került-e, amikor a Raimbourg-hugi villant egy szánalmasan gyerekes reakciót az egészre.
~ Akarom én ezt? ~ Pech, hogy a mágiatörténet kötelező tantárgy, pedig most kedve lenne felpattanni és vissza se nézve kiviharzani a teremből. Ilyesmire elpocsékolni egy egész órát, amikor már az ebéden is ülhetnének akár. A gyomra halkan megkordul, az órájára néz és megkönnyebbülten tapasztalja, hogy már valóban csak percek kérdése az értelmetlen raboskodás. Ez az állapot egészen tíz másodpercig tart, aztán úgy fehéredik le, ahogy az elő van írva. Arca megfeszül, szemei kimerednek, ujjai pedig szorítani kezdik a ceruzát, míg a másik a padba kapaszkodik.
~ Neee… csak erről ne!! ~ Pont ebéd előtt kell a férfi libidóról és egyéb gusztustalan dolgokról társalogni? Érzi, ahogy a téma gondolata egészen a gyomráig hatol, s az eddig érzett éhség egy pillanat alatt csap át émelygésbe. A szürke arcszín is egyre inkább készül átcsapni zöldbe. Kezét a szája elé kapja, aztán az egyre forrósodó homloka elé, majd a szemeit igyekszik takarni, mintha ezek bármelyikével sikerülhetne kizárni a visszataszító képzeteket. Alig győzi kapkodni a levegőt, hogy nyugtassa magát, de valahogy egyáltalán nem tud szabadulni a hallottaktól. Inkább egész arcát kezeibe temeti, miközben a nő, mint aki a világ legátlagosabb és tananyaghoz kapcsolódó dolgáról beszélt volna, folytatja a magánszámot és szólítja fel a csoportot, hogy felállva(!!!), mindenki füle hallatára(!!!) formáljon véleményt egy pár szavas bemutatkozó mellett, után, előtt, között.
Vár, vár és kivár, de aztán úgy dönt jobb előbb, mint utolsónak, azt azonban nem tudja, miért gondolja így. Mika szavait hallva aztán leemeli kezeit zöldes árnyalatú arca elől és igen kevés meggyőződéssel egyensúlyában megpróbál felemelkedni. Nagy váltás lehet a terem egyik sarka után a másik, de kit érdekel, két perc múlva maximum a wécére fog futni, vagy az ablakba. A vonaton Mika hányt, itt nála áll fent a rókavadászat veszélye.
-Öhm.. – kezdi egy kis rákészüléssel, és hogy legyen idő rá összpontosulni, mert nem akar semmit sem megismételni. Vesz néhány nagyobb levegőt, muszáj, különben elszédül. Kezeivel inkább megkapaszkodik asztalába, végre a fejét is képes felemelni. Elég sápadt.
- Én, öhm… Shael... lynn Scarborough, Hugrabug, és csatlakoznék Mikához. Lazán, de tanuljunk, mert öhm… ez az előbbi téma nem igazán… - nagy szussz - …szóval, én inkább a tananyagot választanám, ha… nem gond – biggyeszti még oda a végére, aztán azzal a lendülettel le is roskad székére. Nem, nem akar magáról beszélni, mert csak annyit tudna közölni, hogy nincs jól, az meg ugyebár nem valami fontos dolog.
~ Legyen már vége ennek az agyrémnek… ~

Egy nyugodt, lazulós óránk is lehetne akár, ahol egy büdös szót nem kellene tanulnunk. Ezt a jó hírt az első napokban még az is kitörő lelkesedéssel fogadná, akinek mindene a tanulás és minden vágya az, hogy kívülről fújja az összes létező és még meg sem született tankönyvek tartalmát. Erre ez a két idióta hollóhátas rögtön elkezdi a kötözködését a tanárral. Alapjáraton talán nem is zavarna az egész, mert hol érdekel, hogy mit csinálnak a tanárral, de ez a szerencsétlen még csak alig néhány perce esett be az órájára, jóformán még ideje nem volt megutáltatni magát ez a két hülyegyerek meg az elején nekiesik. nem hogy ők is inkább hátradőlnének a székükben aztán élveznék az édes semmittevés kellemes, üdítő és pihentető másodperceit.  Inkább nem is foglalkozom vele, keresek egy még kényelmesebb a pozíciót a székemen, hátha sikerül megtalálni a tökéletest.

Ami ezek után következik abból nagyon szívesen kihúztam volna magam. Eszembe nem jutott volna, hogy ha idén betévedek mágiatörire, akkor nem a koboldlázadásokról, meg a harmadik mágiaügyi miniszter unalmas intézkedéseiről lesz szó, hanem a srácok frusztrációjáról és különböző problémáiról. Azt hiszem, én ma itt feladom, ez így erre a napra lehet, hogy túl sok. Ez a téma teljes mértékben hidegen hagy, pláne azért mert nekem ilyen problémáim nincsenek, ami jó, mert eléggé hülyén nézne ki.
Kibámulok az ablakon, hátha van valami, ami odakinn elterelné a figyelmemet, de ebben most csalódnom kell, odalenn semmi izgalmas vagy figyelemre méltó nem történik. Kihalt a birtok, még egy árva madár sem akar erre járni, hogy elvonja a figyelmemet. Így inkább csak nézek ki a nagy a fejemből és merengek a nagy semmin. Fogalmam sincs meddig tarthatott ez az állapot, lehet hogy csak néhány másodpercig, de az is lehet hogy több percre kivontam magam a forgalomból, de egyszer csak azt veszem észre, hogy többen körülöttem felállnak, bemutatkoznak, esetleg még mondanak néhány szót aztán leülnek.

Bemutatkozás… Mi van… ?! Kicsit gyors témaváltás, azt hiszem, nem kellene folyamatosan elbambulnom percekre, mert ez lesz belőle. Lemaradok, és fogalmam sincs, hogy mi történik körülöttem. Kell néhány másodperc mire felfogom, hogy majd előbb vagy utóbb nekem is meg kell szólalnom, és ennek hamarosan el is érkezik az ideje. Sajnos. Szépen türelmesen megvárom amíg Shay nyugodtan befejezi a mondandóját, majd úgy döntök én következem ezért feltápászkodom az eddig oly kényelmesnek tűnő helyemről és először az órán megszólalok.
- Abigail Wolf a Hugrabugból. Ha van rá mód és lehetőség, akkor vegyítsük a kettőt tehát legyen lazulós dumálgatós és néha azért tanuljunk egy kicsikét, de ha lehet akkor valami más témákról beszélgessünk legközelebb. Azt hiszem, ennyi volnék. – befejezem a mondókám és visszaülök. Ezen is túl volnék, jöhet a következő felvonás, de ezt rábízom a többiekre, had érvényesüljenek ők is.

Mágiatöri
...Peter nélkül

---

Na jó, ez azért már tényleg bunkóság, ennyit késni egy óráról, mert oké, hogy szerintem az eddigi öt év alatt talán két- vagy három óra lehetett az, amire pontosan beértem késés nélkül, de azok a késések legfeljebb csak néhány percesek voltak. Igaz, ez is az: néhány tíz perces. De hát, én igyekeztem... meg aztán nem is tehetek róla, nálunk ez ilyen családi vonás, hogy késés nélkül sehová nem lehet odaérkezni tisztességesen, és azt hiszem lassan már ez válik a védjegyemmé. Mindegy, kell egy ilyen ember is.
Hogy hol voltam? Azt magam sem tudom, bolyongtam valamerre az épületben, és, hogy miért? Mert, csak.
Az utóbbi napok nem tartoztak életem legszebb, legjobb napjaihoz, s igaz, hogy már három nap telt el az iskolából, de ez engem nem különösebben foglalkoztat abból a szempontból, hogy valakivel is közölnöm kellene valamit, eddig még alig ha beszéltem néhány szót valakivel, így aztán semmit nem beszéltünk meg, hogy mégis merre mikor meg, hogy hová kéne mennem.
Vagyis dehogynem, de az a vonaton volt, azóta viszont tényleg nem, s úgy érzem, hogy még egy ideig nem is vágynék társaságra, ha nem lenne muszáj, remélhetőleg tényleg nem lesz az...
Egyébként azon gondolkodom, hogy miért nincs egy lélek sem szinte a folyosókon? Érti ezt valaki, mindenki kint lenne? Vagy? Vagy óra van?
Óra van?! Merlinre?! - húzom elő a kiosztás óta is a zsebemben lapuló kis órarendet- ó, te jó ég, délben kezdődött -nézek rá az órámra: 12:30
Hirtelen nem is tudom mit is csináljak? Lehet, nem is kéne bemennem már, avagy? Egyáltalán mi van ilyenkor? Mágiatöri?
Az, de kivel? Ez jobban érdekelne, azt rebesgetik, hogy valami nőszemély van aki helyettesíti ideiglenesen... ó, az király, úgy sem ismer, így nem is fogok feltűnni neki, remélhetőleg - fut át a gondolat az agyamon, és fura izgatottság fut át rajtam - akkor viszont elbújni, nehogy lebukjak, méghozzá rögtön!!
Merre menjek? Fel valamelyik toronyba? Azok a kedvenc helyeim - indulok el a bagolyház irányába.
Azonban néhány lépés után megtorpanok, és mi van, ha van neki egy listája, akkor kész, bukás, sőt akkor még több pontot levonnak, mintha csak a késés miatt tennék ugyanezt. Aztán ki tudja, lehet, hogy le se von egyet sem amiatt, hogy nem értem be időben - gondolom meg magam, és indulok el futva a főépület felé.
Szerencsére jó magasan jártam valahol, úgyhogy mikor a teremhez vezető folyosóra érek már 12:37 van - ennek már nincs semmi értelme - nevetek halkan, miközben gyaloglásra lassítok, hogy azért kapjak is levegőt mielőtt bemegyek.
Még néhány lépés, és az ajtó előtt vagyok, na mi legyen? Bemenjek? -gondolkodom- áh, teljesen mindegy, értelme már úgy sincs, majd valakitől elkérem a jegyzeteket... vagy mi legyen? Ha már egyszer idáig eljöttem, lehet, hogy be kéne menni, jó buli lesz -teszem rá a kezemet a kilincsre.
Na, erre kíváncsi leszek, mit fog szólni -vigyorgok magamon, majd óvatosan kopogok, majd lassan,  lenyomom a kilincset és egy kicsit kinyitom az ajtót, de csak annyira, hogy a fejem be tudjam dugni a résen.
Tele van az egész, úgy tűnik tényleg csak én vagyok ilyen szerencsétlen, hogy ennyire elnézzek valamit, vagy meg se nézzek valamit. Csak azt nem tudom, mit gondoltam, nem lesz ma óra? Hát nem vagyok teljesen magamnál, az biztos - nyitom ki jobban az ajtót, majd belépek.
Szerintem felesleges is kommentálnom az egészet olyannal, mint, hogy "elnézést a késésért", ez ilyenkor már értelmét vesztette - de azért az etikett, az etikett:
-Elnézést azz... öhm... kis késésért - mondom cinikus mosolyra húzva a számat, hogy ezt hányszor hallhatták már tőlem az évfolyamtársam, szinte megszámlálhatatlan, lehet, hogy lenne mit változtatni még ebben a maradék két évben... - lépek beljebb, majd az ajtó mellett a hátamat a falnak vetve várom a lecseszést.

HOLLÓHÁT   +60]
_____________________

Mika Holland            20pont
Noah J. Anderson     10pont
Sol N. Harington       10pont
Errol Dreenman        20pont


HUGRABUG   +80
_____________________


Carithy Denalie               20pont
Shaelynn Scarborough     20pont
Christian Ashmore           10pont
Peter Blackman              10pont
Abigail Wolf                    20pont

---

---

Pontgyűjtés indul!
A következő óra indulásáig mindenkinek van lehetősége egy befejező reagra, ugyanis aki ezt megteszi +20pontot szerez a házának.

Shaynek Raimbourg-gal ellentétben nem sikerült sémát felfedeznie a felszólalók sorában, mindenki akkor állt fel szerinte, amikor a kedve, a mersze úgy tartotta. Neki a felkerült téma is elég nagy trauma volt, s most még fel is kellett szólalnia mindenki előtt. Ráadásul egy olyan jelentéktelen témáról, mint önmaga. Szinte magán érez ezernyi dühös szempárt, amiért olyan fölösleges dologgal traktálja a csoportot és magát a... maradjunk a Kate-nél, hiszen a tanerő vagy épp a professzor túlságosan erős kifejezés lenne. Tekintve, egy értelmes professzor nem kezdi el kitárgyalni a hormontúltengéses fiúk előtt, hogy mennyire meg van elégedve saját magával, a "cicijeivel" és hagyjuk még milyen témák dobódtak fel ebben a röpke öt-tíz percben, amióta ez az egész órának nem nevezhető kínszenvedés tart. Már bánja, hogy nem szórt ki saját magára Disaudio-t, megkímélte volna a gyomrát és az agyát a sokktól.
Őt ez a dolog így nem érdekli, a fiúknak is megvan a maguk baja, ahogyan a lányoknak is. Ezzel tisztában van, nem is az a komolytalan tini, akivel ilyesmiről nem lehet beszélni a megfelelő keretek között. A mágiatörténet óra és még 10 ember társasága korántsem nevezhető megfelelő keretnek egy ilyen témához - számára legalábbis.
De ami fő, túlélte a bemutatkozást és véleménykinyilvánítást anélkül, hogy bárki galacsinnal, rosszabb esetben valami kis átokkal ajándékozná meg. A homloka is belevörösödött a dologba, nem csak az arca. Türelmetlen volt, ehhez kétség sem fér, de ő ilyen, szeret túlesni mielőbb a megpróbáltatásokon, akkor is ha retteg tőle, vagy épp olyan kellemetlen, mint ez a mostani.
Fejét ezt követően is leszegve, néhány percig még reszkető kézzel veszi ismét magához ceruzáját, s folytatja a képregényt, melyet éveknek tűnő percekkel ezelőtt hagyott félbe, valahol a hollóhátas Anderson érkezése és a reggeli merevedés témájának felvetődése között. Azóta heveny hidegrázás és apró émelygés uralkodik rajta. Erre még rátett egy lapáttal a fiatal nő által felhozott újabb téma, amelyet persze szintén nem sikerült minden diszkréció nélkül bevezetni, az i-n a pont, hogy még fel is kellett szólalni. Mindent összevetve egészen jól bírta, leszámítva a kis tengeribetegséget, majdhogynem hősiesen helytállt, ehhez képest egy gyomtan vagy egy bájitaltan már piskóta lenne, de azért szerencse, hogy egyik sincs a mai napon.
Valamikor ekkortájt beesik Peter is, aki tudja az ég merre járt. A hugrás rosszallóan vonja össze szemöldökeit, ahogy minden alkalommal, amikor hasonlóval találkozik. Ahhoz képest, hogy most milyen szigorral illetik őket, a diákok igen lazán veszik az órára járást, egyesek úgy tesznek, mintha ez csak hobbi lenne és ők csak lazulni jöttek volna a Roxfortba. Érdekes dolog, hiszen elvileg most nagy rémüldözés és pánik meg minden efféle, ehhez képest a tanórák látogatottsága szinte sosem maximális. Nem igazán figyel a diskurzusra, saját gondolatai, a kis világ, amelyet most épp rajzol, kitöltik figyelmét, s csak akkor kap észbe, amikor ismét nagy mocorgás kezdődik, s mindenki pakolászni kezd, gyorsan menekülőre fogja. Nagy lendülettel csapja rá rajzfüzete tetejét munkájára, majd ezt óvatosabban illeszti bele táskájába. Nem úgy a Mágia története c. könyvet, amit egy szenvtelen mozdulattal pakol el. Köszönne ő, de a nő mással van elfoglalva, így bár odamormol valamit, nem igazán lehet megállapítani, hogy az egy köszönjük volt-e vagy egy viszlát.
Vet még egy szánakozó pillantást Mikára, majd a többiek nyomában ő is elhagyja a tantermet, hogy végre a nagytermet célozhassa be. Milyen oltári nagy szerencse, hogy a jövő hétig nem is kell ismét erre az órára gondolnia. Se beadandó, sem semmi házi feladat. Még jó, hogy nem adta ki, gyakoroljanak a tükör előtt valamit...

Visszaülve a helyemre próbálom újra megtalálni a lehető legkényelmesebb pozíciót, hogy aztán a többieket, akik még adósok a bemutatkozással, majdhogynem alfában hallgassam végig. Ha már úgy is a lazulásról szól ez az óra, akkor nem fogom magam megerőltetni figyelés szempontjából, úgy is csak a nevüket mondják el, és hogy mit szeretnének. Inkább csak bambulok ki a fejemből és kész. Nem vagyok az a stréber fajta és attól tartok ez itt és most egy cseppet sem fog változni.

Inkább elkezdek szórakozni a kinn felejtett pennámmal, ugyanis a többi cuccom már rég a táskámban hever azóta, hogy megtudták rájuk a mai napon sem lesz szükség. Próbálok elég kreatív lenni pennakínzás terén, elvégre az unalmat valamivel el kell űzni, de néhány percnyi szórakozás után már nem nyújtja ugyanazt az élményt így inkább visszarakom az asztalra. Ki tudja, lehet, hogy fél perc múlva újra késztetést érzek, hogy játsszak vele egy sort.

Nyitódik az ajtó és beesik a ház és csapattársam Peter is. Nem gondoltam volna, hogy erről az óráról, ami alapból késve indult el lehet késni, de úgy látszik Pet képes erre. Ha ez most egy szokásosan unalmas óra lenne, akkor azt gondolnám, hogy legalább feldobta az óra hangulat egy kicsit, de ezzel néhány hollóhátas már megelőzte, meg amúgy is lassan hozzá lehet ahhoz szokni, hogy a hugrás srác az utolsó pillanatba esik be közénk. Újra visszamélyednék nyugalmi állapotomba, amikor megüti a fülem az elmehettek szó. Csak ennyi volna? Bemutatkozunk, mond néhány szót, aztán már szélnek is vagyunk eresztve? Hát jó. Nekem aztán ez is tökéletesen megfelel, nem fogok könyörögni, hogy tartsa tovább az órát. Inkább szépen lassan felállok a székről, hogy még a megkínzott pennát a táskámba hajítva a többiekkel együtt az ajtó felé vegyem az irányt. Már majdnem odaérek, amikor feltűnik, hogy leckét sem adott a prof. Mondjuk miből is adna fel házi feladatot? Az elhangzott bemutatkozásainkról? Mert ezek aztán igazán fontos és meghatározó pillanatai lesznek majd egyszer a mágusvilág történelmének.

Az órának gyorsan vége lett, nem csináltunk semmit sem, házit sem kaptunk, szóval nincsen itt semmiféle probléma – gondolom magamban, miközben már-már hatalmasnak nevezhető mosollyal lépek ki a teremből és veszem célba véletlenszerűen a kastély egyik pontját, olyan aljas szándékkal vezérelve, hogy ott töltsem el azt az időszakot, amíg nem kezdődik a következő órám. Amilyen mázlista vagyok tuti, hogy olyan végcélt fogok találni, amiről később fog csak kiderülni, hogy még véletlenül sincs közel ahhoz a teremhez, ahol a következő kötelező megjelenésem van. De azért továbbra is csak úgy találomra sétálok a folyosón, céltalanul bolyongva, hátha most az egyszer nem leszek ilyen szerencsétlen.

Mágiatöri
...Peterrel

---

Belépve legnagyobb meglepetésemre nem a tavalyi tanár fogad, és ennek őszintén szólva egy kicsit örülök is, főleg, hogy az illető a gyengébbik nem tüneményes képviselője, így talán nem várhatok akkora lecseszést mint elődjétől szoktam, az egyébként jelentősen rövidebb késések után. Egyébként nem is értem, miért lepett meg annyira az, hogy ki a tanár, miután ezzel eddig is tisztában voltam, hogy valaki más lesz.
-Ki ez a nőszemély? - kérdezem további információk után kutatva a legközelebb ülő fiú háztársamtól, miközben a fal mellé somfordálok, majd meg is állok, hogy minél közelebb legyek az ajtóhoz, ha esetleg ő is úgy gondolná, hogy erre a kis időre már felesleges volt bejönnöm, és kitessékelne a teremből - legalább ne kelljen sokat mászkálnom.
Aztán csendben fülelek, vajon miről volt szó az órán, mert nem úgy tűnik, hogy túlságosan elmélyedtek volna a mágia hosszú-hosszú történelmében: "Carithy Denalie, Hugrabug"...
Oh, ezek szerint csak bemutatkozó óra volt? Akkor meg tényleg nem maradtam le sok mindenről, de öhm, ez meg mi? Tanuljunk vagy ne tanuljunk? Ez most mi a franc? Mi döntjük el, hogy végülis mit akarunk? Ez de tök jó, ha engem is megkérdez, és nem néz levegőnek, mint eddig, akkor az biztos, hogy tőlem az előbbire számíthat: nehogy tanuljunk már, ha ő ennyire nem akar tanítani, azt hiszem bőven megleszek mágiatöri nélkül is, semmi gond.
Aztán, miután úgy tűnik végezett mindenkivel, hozzám fordul, és legnagyobb meglepetésemre, nem hogy nem csesz le, de még azt mondja, hogy legalább itt vagyok. Imádom ezt a tanárt!!
Aztán zavarba hoz egy kicsit azzal, hogy nekem is be kell mutatkoznom, de miután kölcsönösen ő is külön megteszi nekem, azt hiszem legalább ennyivel tartozom neki, főleg, hogy tulajdonképpen nem is szólt érte, hogy késtem.
- Peter Blackman... Hugrabug - mondom - és örökös késő... - teszem hozzá mosolyogva, azt hiszem ennyit elég rólam megtudnia egyszer, és talán több nem is érdekli, vagyis dehogynem - és, ha engem kérdez, én amellett vagyok, hogy ne legyen tanulás... vagy csak ha nagyon muszáj - fejezem be, egy kis megjátszott undorral a hangomban.
Hüh, ezen is túl vagyunk azt hiszem, jó kis óra volt, és még ráadásul előbb el is enged, hát ez hihetetlen, most már biztos, hogy a kedvenc tanárommá nőtte ki magát, és persze a legjobb órává... de tök jó, már alig várom a következőt: aludni akarok! - na nem mintha ezt eddig is nem tettem volna meg, ezen falak között... jó néhányszor.

   Nahát, honnan jött ez a nő?
   Ez az első kérdés, amit felteszek magamnak a tanárral kapcsolatban, egyszerre legalább tízféle hangszínben. Egyrészt: hogy is ejtheti ki a száján a cici szót?! Nem mintha annyira prűd lennék… De azért mégiscsak, ez egy tanóra! Persze Erroltól senki se várt jobbat, de-de-de… Nem találok szavakat. Ugyanakkor valahol tetszik is ez a merész pikantéria. Aztán ott van az is, amiről beszél: hogy higgyünk magunkban meg ilyenek. Ezt már annyiszor hallottam, legutóbb talán két nappal ezelőtt, Audreytól. Mindenki tudja, hogy nincs túl sok önbizalmam, és mindenki azt hiszi, hogy engem feltétlenül meg kell menteni. Ó, nem, ez rajtam nem segít, képtelen vagyok hinni abban, amit olyan jól ismerek, mint magamat. Eleve kudarc. Azonban Kate Raimbourgtól hallani mindezt… egészen újszerű. Talán csak azért, mert most ismertem meg őt, a korábbi botlásairól és hibáiról nem tudok semmit, Kate Raimbourg számomra annyi, amennyit ebben a pillanatban érzékelek belőle. Négy fal közé szorított ciklon, erős és lendületes és meglehetősen hiteles. Ha ő azt mondja, hogy bízzunk magunkban, mert egy életre megmaradunk magunknak, akkor az feltehetőleg úgy is van. Erre még sohasem gondoltam. Milyen könnyű is lenne elzárni ezt a sok tanácsot, és napról napra, fejadagonként a lelkembe csöpögtetni, míg én, az én egész mikaságom meg nem telik önbizalommal. Ez az nő igazat beszél, az élet tényleg ilyen egyszerű, mást sem kell tennem, mint rábólintanom az eszméire, s máris lenne egy közös pont, amiben osztozik a nézetünk. Micsoda sikereket érhetünk el! Miénk a világ, fiatalok vagyunk és tehetségesek, a rossz napokat pedig elfeledjük! Milyen…
   - Sssszz, Mika, térj már magadhoz, kitúrsz a padból!
   - Mi? Oh, bocsánat – sűrűn pislogok a padtársamra, aki most biztos bolondnak néz (de nem bolondabbnak, mint egyébként, épp csak… hozom a megszokott formámat), amiért ábrándozásaim közepette lassanként nekidőltem a vállának, míg valóban kényelmetlenné nem vált a helyzet. Még az izgalmas órákon is képes vagyok elkalandozni, az ám a teljesítmény!
   Ez az egész önbizalom téma azonban… túl magas nekem. Jó volt eljátszani a gondolattal, hogy én is olyan ragyogó személyiség vagyok, mint a legtehetségesebb boszik egyike, de nem eszem meg a saját bugyuta meséimet. Arról már leszoktattak pár évvel ezelőtt, amikor is kiirtották belőlem az önbecsülést. Emiatt nem szomorkodom, sőt, sohasem vagyok szomorú, csak éppen különbözöm egy kicsit. Nem muszáj mindenkinek izgalmasnak és érdekesnek lennie, nem igaz?

   - Mika, kérlek, gyere ide egy kicsit!
   - I-igen, máris – Kate Raimbourg hangja úgy csap le rám, mint sasmadár a gyanútlan áldozatára, s hirtelen zavaromban szinte haptákba vágom magam a padban. Pedig már majdnem sikerült észrevétlenül összepakolnom, hogy kisurranjak a tömeggel! Most azonban kissé kipirultan, mint a tetten ért bűnös, úgy baktatok keresztül a padsorok mentén. Ha kiszólít egy tanár, az a vég, amott elől már látom is a Ponte dei Sospirit, a Sóhajok hídját – rendkívül klisés módon a felkelő nap első, bánatos sugarai megvillannak a bakó bárdjának kifent pengéjén.
   - Sandemo, Csigaház című könyvét, ajánlom, vedd ki a könyvtárból. Szerintem tetszeni fog neked. Egy fiatal lányról szóló fantasztikus regény. Nem akarok róla többet mondani, de úgy vélem, el fogja nyerni a tetszésed.
   Ennyit mond és nem többet. Nincs se bárd, se fenyítés, Kate Raimbourg valóban az, aminek mutatja magát. Óriási léggömb ereszt le a mellkasomban, bár még mindig úgy dobol a szívem, mintha helyben lefeleltetnének. Ez igazán nem volt vészes, ám annál meglepőbb. Tanár még sohasem ajánlott nekem könyvet, voltaképp nem is igazán törődnek azzal, hogy élek-e vagy halok (ez az átka az átlagos tanulóknak – ha nincs a tanulmányaival gond, de nem is kiemelkedően jó, az annyi, mintha nem is létezne, maximum a statisztikában).
   - É-értem, Sandemo… Öö, köszönöm. Akkor majd utánanézek. Viszlát! – már majdnem elfelejtettem megköszönni, érzem is, hogy apró tűszúrások nyomán elönti az arcomat a szégyenpír, de sokkal, sokkal könnyebb lélekkel lendítem a vállamra a táskám, s egy utolsó, hálás pillantás kíséretében a többiek után szaladok.

Mondjuk úgy, hogy a mágiatörténet nem tartozik a kedvenc tantárgyaim közé. Most is csak két okból ülök benn rajta, az egyik, hogy egy csinos tanárnő tartja és nem a professzor, a másik, hogy a félévi jegy múlik ezen az órán. Mivel nem vagyok sűrű látogatója ezen óráknak, nyilvánvaló, hogy itt kell lennem. Azt viszont nem tudom pontosan, hogy a két ok közül melyik nyom többet a latba. Természetesen valamilyen mágikus oknál fogva a tizenegyes csapatba kerültem, ismeretlen arcokkal. Vagy legalábbis azt tudom, hogy erre az órákra ők sem annyira hivatottak bejönni, csak ha nagyon muszáj. A tanárnő ad egy feladatot, a megnézése nélkül ülök vissza a padba. Ránézek a papírra és úgy teszek, mintha érdekelne egyáltalán, de gondolataim inkább a tanárnő – itt mindenki ilyen csinos? vagy csak nekem kicsik az igényeim? – idomaira és kecses mozdulataira korlátozódnak. Fel is pillantok nem egyszer gyönyörködni bennük, az arcán unalom ül, meg az, hogy nem örül, hogy sokan még nem csendesedtek el. Hát igen, meg kell szokni a diákságot, bár fogalmam sincs, hogy mióta van itt ez a hölgy... Na nézzük, milyen feladattal örvendeztet meg ez a szép arcélű drágaság.
A papíros arról tájékoztat, hogy érvelnem kell amellett, hogy nincs értelme a vértisztaságnak. Azt tudnám, hogy miért kell érvelni egyáltalán, hiszen mindenki tudja, hogy nincs értelme. Csak a sznob, többségük Mardisnak fontos, hogy kitűnjön ezzel. Nos, hát akkor kezdjük. Lassan felállok és egy apró kis tűzijátékot engedek el, hogy csend legyen, vagy legalábbis ne legyen ricsaj.
- Kezdeném akkor tanárnő. A vértisztaság ellen érvelnék, remélem, eltekintünk most a kialakult helyzettől. Ha nem, akkor nem is folytatom. – mosolyodom el egy pillanatra, az ujjaim pedig már dobolnak is.
- Nem szeretnék túl messzire menni, hogy hány és hány mugli születésű varázsló illetve boszorkány született, akik ugyanannyira megfelelnek, illetve megfeleltek a varázslótársadalomban elfoglalt pozíciójukban, mint aranyvérű társaik. Csak egy egyszerű mugli példával jöjjek: egy keverék kutya is széttéphet egy palotapincsit. Persze ez egy lesarkított esett, de a lényeg benne van. A vér nem annyira számít, mint az elme, a kreativitás. Ha nagyon meg akarnék nevezni valakit, aki sajnos nincs körünkben, az Hermione Granger. Nem egyszer osztályelső, évfolyamelső, kiváló tudású, szorgalmas boszorkány és még Griffes is, de ez most mindegy. Vagy tegyük fel a kérdést… Jobb-e a Roxfortnál a Durmstrang, ahová csak aranyvérűeket vesznek fel. A Trimágusi Tusa nem ezt bizonyította… Tehát én azt mondom, a vértisztaság nem egyenlő a kiemelkedettséggel, hiszen számtalan olyan varázsló van, aki nem aranyvérű, mégis ügyesebb varázsló, illetve boszorkány az vértiszta társaiknál. – fejezem be a rövidre sikerült első felvonásom. Mindent nem lövök el egyszerre, hiszen ki tudja, hogy milyen ellenérveket sorakoztatnak még fel. Remélem a társaim még kreatívabbak lesznek nálam és segítik, hoyg a csapatunk nyerjen. Hátradőlök és a tanárnő arcát fürkészem. Remélem elégedett velem, mert én elégedett vagyok vele.

Szeretem a mágiatörténetet. Egyike azon tárgyaknak, amiket az új rendszer nem tud a maga képére formálni. Ráadásul ma igen kellemes órának nézünk elébe. Ugyanis vitafórum lesz az órán és így mindenki legális keretek között, szankciók nélkül fejezheti ki a véleményét. Ha máskor, máshol tennénk, bizonyára megtorolnák a rendszer kiszolgálói valamilyen módon. ~Bár kit tudja, még így is lehetséges, hogy nem ússzuk meg, ha a véleményünket elmerjük mondani.~ Gondolom savanyúan. Kissé késve érek ugyan az órára, hisz a többiek már szinte mind ott vannak. Ugyanakkor még nem kezdődött el az óra szerencsére. Tekintetem félénken, ismerősen kutat. Így fedezem fel Kareemot. Megörülve ülök oda mellé.
- Szia! Ugye nem késtem el nagyon? Mi a mai vitatéma? - Érdeklődtem tőle.

Azonban hamarosan megkaptam a választ a kérdésemre, hiszen nemsokára Karr felállt és előadta az érveit. Én pedig rádöbbentem, hogy melyik oldalon is áll e téren. Találó és testhez álló volt számára ezt választani. Ugyanakkor bár én is aranyvérű voltam, mégsem cselekedtem volna másként. A családom is preferálja a vértisztaságot, ugyanakkor mégsem voltak vérmániások. Nem nézték le azért a félvéreket vagy a mugli születésűeket, mert másabbak náluk. Ők bennük is ugyanúgy meglátták a kedvességet vagy a tehetséget, mint a kékvérűekben. Kérdés sem volt, hogy én is ellene fogok lobbizni. Ugyanis nekem családi tapasztalataim is vannak erről. Anyám nem véletlenül angol aranyvérűhöz ment hozzá. Írországban kevés aranyvérű család van és gyakoriak a genetikai torzulások és a vérfertőzéssel járó megbetegedések.

Karrem mondandójával teljes egészében egyet tudtam érteni. Ráadásul szerintem teljesen megfelelő ellenbeszédet hozott össze ilyen rövid idő alatt, a példái is rendben voltak. És nem utolsó sorban képes volt saját példát hozni, amellyel könnyebben megértetheti a társaival a mondandójának lényegét. Hermionét mindenki ismerte iskolaelső volt, mielőtt Potterrel és a Wealey fiúval eltávoztak ismeretlen helyre. Mindenki csak remélni merte, hogy Tudjuk Ki megbuktatásán ügyködnek a legnagyobb titokban és nem pusztán csak ellógni akarják az utolsó évet. ~Bár igazából az is érhető lenne. Manapság ki akar ide járni és itt tanulni?~ A Roxfort koránt sem emlékeztet régi önmagára, mindenhová befurakodott az ellenség. Figyelmemet a tanárnőre szegeztem és vártam, hogy ítéletet mondjon az elhangzottakról vagy, hogy megadja a védőknek a szót.

Kate Raimbourg – Mágiatörténet óra
A csapat száma: 9
A csapattagok neve házzal: Ephram Destain (Mardekár)
Ephram már egészen kis korától kezdve azt hallgatta a szüleitől, mennyire fontos ismerni a múltat. Nem csak a családét, bár az különösen jelentős, hanem az egész mágus társadalomét. Mr. Destain szerint ez adja meg az alapot, hogy később igazán kitűnő mágussá válhasson az ember. Fontos, befolyásos mágussá.
Szerencsére Ephramnak már gyermekkorában sem volt ellenére a múlt tanulmányozása. Szerette a régi könyveket nézegetni. Kutatni érdekesebbnél érdekesebb történetek, tények után. Felfedezni apró összefüggéseket. Mivel pedig jelentősebb játszótárs nélkül nőtt fel, szüksége is volt rá, hogy egyedül is lefoglalja magát. Erre tökéletesen megfelelt a könyvtárszoba, hatalmas könyvszekrényeivel és az ebből a helyiségből nyíló zeneterem ódon hangszereivel.
Mostanában már kevésbé telnek magányosan a napjai. Hála Jadának és az enyhén lökött húgának… Ha éppen nem barátnőjével tölti az idejét, akkor Dakota hátsóját menti ki valami fura helyzetből. Hogy az a csaj, sose bír lakatot tenni a szájára… egyszer tuti elintézi, hogy kinyírják… Persze azért aggódott érte. Sose tudta, mik azok a barátok, nem volt rájuk szüksége. Jadával való kapcsolata azonban több érdekes arcot is hozott az életébe, és ez rettentően furcsa módon még tetszett is neki. Kevesebb időt tölt ugyan kutatással, de még éppen eleget ahhoz, hogy a jegyei jók legyenek. A mágiatörténetet pedig sosem hagyná ki…
Bár ez a mai vitatéma elgondolkodtatta: A titoktartás az elsődleges feladatunk.
Két napja ezen gondolkodik, de mikor a tanárnő ránéz, hogy kezdheti, úgy érzi, minden okos és használható érvet megtalált, amivel a kapott témáját alátámaszthatja. Nem áll fel székéről, sose szokott, ezzel nincs mit tenni. Hátát a támlának döntve, térdét az asztalnak támasztva, elég hanyag mozdulattal kezdi mondandóját.
- Gondoljunk bele elsődlegesen abba, milyen lenne ez a ma is ismert világunk, ha a muglik tudnának a varázslótársadalom létezésről. Elsősorban nem vagyok bizonyos abban, hogy elfogadnának minket. Számukra ez természetellenes. Legjobb példa erre a bizonyos országokban vagy népeknél még ma is zajló és az európai történelmet átszelő boszorkányüldözés. Az odáig rendben, hogy a máglya túlélése nem okozott különösebb gondot egy boszorkány számára, de mi van azokkal a muglikkal, akiket ugyanezen vádak alapján öltek meg. Ezt ma nem máglyával intéznék, mérges gázokkal, lőfegyverekkel, kinek mije van. százezreket mészárolnának le, kiket okkal, kiket ok nélkül. Mindezt, véleményem szerint azért, mert félnének tőlünk. És elképzelhető, hogy megvan rá az okuk… Vajon felsőbbrendű lények vagyunk? Minden bizonnyal így gondolnánk, ha a mindennapjainkhoz hozzátartoznának az olyan varázstalan emberek, akiknek gyufa kell a tűzgyújtáshoz vagy autó a közlekedéshez. Ezt egy olyan varázsló, akinek mugli él a családjában minden bizonnyal tapasztalta már. Én viszont varázslók közt élek és csupán néha-néha kerülök kapcsolatba muglival. Úgy látnánk, én úgy látom, hogy bonyolultabb életet élnek. Ez kiszolgáltatottabbá teszi őket. Ha most ilyen körülmények között, jogot formálunk arra, hogy jobbnak tartjuk magunkat, mint őket. Mi lenne akkor, ha tisztában lennének a létezésünkkel? Most háborús helyzet van. A mágusvilágban. De, csak mert a muglik úgy kilencven százalékának fogalma sincs arról, mi okozza a katasztrófákat. Eltussoljuk, úgy teszünk, mintha a természet bűne lenne. Hány millióan halnának meg, ha azok a nagy hadi járművek, amik a vízen úsznak, vagy a levegőben repülnek, tudnák, hogy kiket kell célba venniük. Vagy, ami még rosszabb, ha az összes környezeti katasztrófáért minket, mágusokat okolnának…

Jól van, Raimbourg. Jól van! Legyen így. Ha nem átallott rivallót küldeni a hálószobámba, melyben a megjelenésemet követeli, akkor hát legen meg az ő akarata. Itt vagyok. De ebben nem lesz köszönet.
Feszülten ülöm végig a többiek ostoba locsogását. A cetlit szorongatom, melyen rajta van a témám. Vállaljuk fel mágikus mivoltunk. Igazából nem áll messze a gondolat attól, melyet amúgy is képviselnem kellene. Nem lesz nehéz eljátszanom, hogy ez a véleményem, noha távol álljék tőlem az efféle szélsőséges véleményalkotás. Az ilyen mindig veszélyes, de látom, némely vérárulónak vagy koszosvérűnek ez nemigen számít. Undorodó fintorral hallgatom Whittman és Smith okoskodását.
Smith, aki szerelmet vallott neked. Még ez se vidít most fel. Inkább meg se szólalt volna! Felesleges volt.
A mi témánk következik. Hát jó. Destain kap először szót, a heges képű, akit nem tartok valami sokra, bár ez jobbára megmagyarázhatatlan kissé számomra is A szövegre koncentrálok. Legalább felállhattál volna...
Végighallgatom őt, pedig már mondanám. Ahogy befejezi, felállok és a társaság felé fordulok. Egybél, bevezetés nélkül rontok rá a dialógus látszatával a társaságra. A hangom, remélem, erős és magabiztos.
- A kérdés mindenekelőtt az: szükségünk van-e arra, hogy a muglik elfogadjanak bennünket? - Hallgatok kicsit, tekintetem körbehordozom. - Nincs. Ugyan melyik ember, vagy emberfeletti lény szorul rá olyanok jóindulatára, akik kevesebbek nála? Egyik sem! A sárkányok vajon engedélyt kérnek a létezésükre? Nem. Ahogy mi sem kell, hogy engedélyt kérjünk, vagy szégyelljük, vagy takargassuk igazi valónkat. Büszkének kell lennünk. Destain jól mondta - mutatok rá kezemmel -, nem volt olyan boszorkányüldözés a történelem során, mely számottevően megtizedelte volna a mágikus világot a muglik által. Nincs olyan boszorkányvadász, aki árthatna nekünk. A muglik szánalmas és nevetséges fegyverei játékszerek csupán, melyekkel szemben csak az a varázsló nem áll meg, aki nem akar. Aki nem elég büszke. És hogy a muglik halomra ölték eymást, tévedésből? Kit érdekel?
Túl provokatív vagyok azt hiszem. Ennek elvi, elméleti vitának kellene lennie, és nem hatásvadász kampányszónoklatnak, de könyörgöm.
- Mindig attól fél az ember, amit nem ismer. Mindig attól, ami erősebb nla. Ha a muglik félnének tőlünk, jó okuk lenne rá. Erősebbek, életképesebbek vagyunk náluk. Kérdem hát, miért bujkálunk a muglik elől? Diplomáciai megfontolásból? Mert hagyjuk, hogy irányítsanak bennünket? Hányszor volt már, hogy egy varázslót vontak felelősségre azért, mert muglik jelenlétében varázsolt? Igazságos ez? Miért nekünk kellene eltűrnünk a büntetést, amiért teljes joggal használjuk a képességeinket? Nem ismerek muglikat - jelentem ki büszkén, és vetek egy lesújtó pillantást egy-két oylan diákra, akik igen. - Nincsenek muglik a családomban. De ha lennének, sem gondolnám másként. Az, hogy a muglik tehetségtelenek, az ő bajuk. Nem vagyunk a szolgálóik, hogy helyettük dolgozzunk. Mindenki azzal gazdálkodik, amivel született. Azt mondom, ne bujkáljunk tovább a muglik elől, hiszen nem árthatnak nekünk, és egyszerűen érdemtelenek arra, hogy drága kincsként óvjuk gyenge létüket!
Befejeztem. Körbenézek még egyszer. Biccentek.
- Köszönöm a figyelmet.
Leülök.
A tenyeremben apróra gyűrődött a nyirkos pergamen.