Roxfort RPG

Keskeny, párás, bűzös kis utcácskák a szorosan egymás tövébe épített üzletek között. Általában szeméttárolásra használják, illetve ide öntik ki a félresikerült, gusztustalan bájitalok maradékait. Több helyen kanálisok rácsa feketéllik.

Fekete magassarkúját viseli, egy elegáns világoskék midiruhával, ami kihozza az alakját, és egy egyszerű ezüst nyaklánccal, mindezt persze sötét köpeny takarja. Szőke haja szabadon hullámzik, mint mindig. Aki ránéz a nőre, azt hiheti, hogy valami gazdag aranyvérű liba, elvégre is a Zsebpiszok közbe elég sötét alakok járnak, kivéve pár embert, akik vagy eltévedtek, vagy valami gonosz dologra készül...nomeg álcában lévő aurorok, akik információkhoz akarnak jutni, mint esetünkben Chloé. Merész válalkozás, de a hölgy meg tudja védeni magát.
*Nem hiszem el, egész nap itt járkáltam és semmi hasznost nem sikerült megtudnom...pedig volt pár fogásom. Persze szigorúan csak a köz szeme elől eldugott helyeken, mint például ez. A sikátrok, itt szoktam aztán jó füleseket kapni! Pár megfizethető alaktól. Nyilvánvalóan, hogy egy belső körös pasit még jobb lenne kifogni, csak a szemfüles aranyvérű hölgyek a problémám, a múltkoris majdnem lebuktam, amiatt a dög Narcissa miatt. Még jó, hogy időben sikerült lelépnem. *
A sikátorban lépked, látszólag nem figyel a környezetére, de nem így van, nagyonis figyel rá, a legapróbb neszt is kiszúrja a pálcája pedig kéznél van, hiába az aurorvér buzog benne. Minden auror paranoiás, aki nem az ostoba.

Unalom. Ennyit mondhat el erről a napról s igencsak sajnálatos, hogy egy magafajta, kifejledt farkasnak nem tartogat semmiféle érdekességet London az elmúlt időkben. Pedig emlékszik, régebben mennyi figyelemre méltóan füstös, koszos és sötét alakokkal teli kocsma volt szerte a fővárosnak gúnyolt betondzsungelben. Ahogy hallotta, az egyik kedvenc helyét is felprédálták az aurorok, amiért talán Luciust kellene hibáztatnia ismét, elvégre az ő csapatai és a halálfalók háborúznak, és persze egy-egy eszement barom mindig akad alapon, van, aki az ő nyomába ered olykor. Mert az övébe szokás eredni, ha valaki csempészek, fejvadászok vagy épp élvetegen élők után kutat. Hisz ő és a gyermekei felelnek a legtöbb efféle apróságért szerte a britt szigeteken.

Mit is mondhatna, végső elkeseredésében került ide, az abszol út egyáltalán nem oly sötét részére, mint azt egyes berkekben hiszik. Hol vannak már a szép idők, amikor egy-egy alacsonynak ítélt árajánlatért még Kedavrával fizettek egymásnak az itt élő korcsok is? Mert mind korcsok, egyikük sem ismeri a szabadság édes ízét, a vér fémes, mégis oly édes zamatát, a hús nyers valóságát s az élvezetek tárházát, nomeg azt a csodás ajándékot, mely minden teliholdkor megújítja testüket. Nem, korántsem örök fiatalságról van szó, csupán a szabadság ajándékáról, s oly szabadságról, melyet sem a halálfalók, sem az aurorok, sőt, még a vámpírok sem tapasztalhatnak meg soha, hisz mindannyian bujkálnak valami elől. A halálfalók az aurorok elől és a Nagyúr haragja elől, a vámpírok a napfénytől és fajtársaik elől, pontosabban a Minisztérium vérplazmáján élők a szabadon garázdálkodók elől, az aurorok meg szinte az égegy adta világon minden elől. S ez talán így jó, hogy csak ők, a kiválasztott kevesek mentesüljenek az effajta kötöttségektől. Bár igaz, nem mindig volt ez így. De mióta kiverekedte magának a falkavezérséget, a szabadság velük van, s nincs oly hatalom, mely felprédálhatná őket.

Unalmából arany csillanása szabadítja meg, mi két sötét köpönyegbe burkolózó, láthatólag amatőr alak közt cserél gazdát, pontosabban egy rosszul álcázott fiola és egy megnyitott erszénnyi galeon cserél gazdát, s aztán szét is válnak az alakok, hogy maga az aranyakat birtoklót kezdje követni, ha már nincs jobb dolga, legalább ne egye az unalom. S ennek teljes alárendelésében süllyeszti utolsó ujjperc nélküli kesztyűkkel fedett kezeit a megkopott, sötét árnyaladú, bokáig omló kabát zsebeibe, mit üresek, ellentétben a bőrből szabott szárnyak belső oldalán pihenő többtucatnyi, tágítóbűbájjal ellátott zsebbel, melyekben féltucatnyi pálca, térképek, fejpénzkiírások, kisebb-nagyobb hajító és nyúzó pengék, nomeg egy-egy masszív fémflaska, kapott helyet. Kissé elvonva kezeivel teste mellől a kabátot, kerüli el, hogy oly nagy hangsúlyt kapjanak a combjaira szíjazott, alkarnyi pengéjű medveölők, miket oly kedvtelve használt már nem egyszer.

Könnyed léptekkel sétál, föl alá a sikátorban, igazából már nincs itt dolga, de nincs kedve visszamenni a minisztériumba, főleg, hogy nem tud semmit felmutatni…Persze, főleg felderítésben és információgyűjtésben jeleskedik, de most egyik sem sikeres. Viszont sötét alakok járkálnak, hátha belefut egy arra érdemesbe, és új infókat szerez.
*Nocsak, nocsak egy méregkeverőőő, jesszaaaazzzz.*
Nézi a fiolát és pénzt cserélő alakokat. Elvigyorodik.
*Nos, ha a fiolásat követem, annak nincs értelme, mivel úgyse tudom meg mi van az üvegben, viszont ha a bájitalkészítőt kapom el, hmmmmmm….*
Rövid gondolatmenet csupán, vigyor ül ki ajkaira. Majd határozottan, de feltűnésmentesen indul a célszemély felé, nem véve észre, hogy egy másik alak is közeledik. Kék szemeiben mohó tűz ég, reméli, hogy nem hal akad a horgára. Persze ehhez közelebbről is meg kell szemlélnie. Mikor az alak odaér nekisodródik, mintegy véletlenül, legalábbis így tűnik. Chloé gyors megfigyelő, így egy villanásnyi idő is elég neki megállapítani, hogy kis hal az ellenfele, aki nem mellesleg megbámulja, bár ez a szőkeséget nem dúlja fel annyira. Végül úgy dönt, hogy nem kéne lebuktatnia magát, hátha valami nagyobb vad is erre jár. S ha éppen egy kollégát fog meg, az nem túl szerencsés, főleg, hogy a Zsebpiszok közben tartózkodik.
Így mintha mi sem történt volna tovaillan, szőke tincsei könnyedén libbenek. Kék lélektükrei megakadnak egy másik robosztusabb alakon.
*Vajon ki lehet?* Hátrapillant a másikra, majd vissza a közeledő alakra. Megáll és nekidől a falnak lazán, várja, hogy vajon ebből mi fog kisülni.

"A hegyet, és a szelek gyorsan sorakozva rohantak
Át a nyíláson, zúgva, forogva seperve a földet.
Akkor a tengernek mentek neki és fenekestül
Felkavarták, óriás víztömeget hajtottak a partra;
Férfikiáltás és a hajókötelek recsegése
Hangzott. Fellegek árnya takarta a nap sugarát el
Trójaiak szemitől; a habokra sötét, sűrű éj ült."

Felettem sötét fellegek gyülekeznek, a levelek repdesnek az utcákon, mintha a téboly irányítaná őket. Őrjöngve pusztít a szél, s észrevettem, eltévedtem. Lépjeim nagyokat hallatszanak, ahogy sietek valamerre, akármerre. Az esőfüggöny eltakarja utamat, csak lépkedek, bukdácsolok a macskaköves utcán. Balra fordulok, egyenesen rohanok előre. Jobbra fordulok.
A pusztító dörrenésbe még a házak falai is beleremegtek. Rohanok előre, hogy találjak csak egy menedéket. A szél tovább őrjöng, mintha rombolni akarna, mintha az egész világot képes lenne elpusztítani egyetlen órási lökésével. Köpenyemet szaggatja a szélvihar, veri az eső.
Balra fordulok.
Eget rázó mennydörgés.
Még mindig futok menedék után kutatva. Az üzletek zárva, itt nem enged be senki. Tombol a vihar, mintha el akarná söpörni az emberiséget egyszer és mindenkorra. Futok, rohanok már kezdek kétségbeesni, a sötét sikátorba ugyanúgy bejut a pusztító vihar, mint egy ártatlan erdőbe, ahol tövestül tép ki fákat, dönt ki. Rohanok előre.
Jobbra fordulok.
Valamiben elakad a lábam és a vizes talajra esek, felpattanok és kutatok tovább. A szakadóeső átáztatta mindenem, vizesen remegve, indulok tovább. Eltévedtem, fogalmam sincs hol lehetek. A kegyetlen vihar könyörtelenül tombol, a látásomat megakadályozva veri az arcomba az esőcseppeket. A sikátorban, elhasznált újságok repkednek, kukák dőlnek fel. Újabb botlás, ezúttal sikerül talpon maradnom. Csuklyám lecsúszik vizes hajzuhatagomról, visszalendítem fejem tetejére, nem mintha használna.
Remegés. Megtorpanok és megkapaszkodok egy falból kiálló akármibe. megmozdult a föld. A vihar nem kímél. Ha kétségbeestem volna, már azt hinném itt a világ vége, de nem. Reménykedve futok tovább, hát ha rájövök hol lehetek, esetleg zugot ahogy meghúzódhatok. Testemhez csapódnak a vízcseppem, falevelek, újságok, a pocsolyákba lépkedek. Végleg nem láttam semmit, éjszakai tomboló viharban egy sikátorban rohantam. Mintha véget nem érő szeretne lenni, s akarná hogy megtébolyuljak. Nem akart csendesülni, nem akart nyugodni. De valami neszre lettem figyelmes... Megálltam, így nyugodtan, még félelmetesebbnek tűnt a a sötét sikátor, a pusztító vihar.
Nem tétováztam, folytattam futásom a vak sötétbe, előre.

["Imagine there's no heaven
It's easy if you try
No hell below us
Above us only sky..."]

Nyugodtan sétálgatok a Zsebpiszok.-köz sikátoraiban. Az idő esőre áll, sőt: viharra. Felevszem csuklyámat, mely új talárom egyik hasznos funkciója. Elkezd csöpögni az eső. Táskámat egy egyszerű kis vízhatlanító bűbájjal megvédem, de főleg a benne levő ajándékra figyelek. Egy vadiúj dísztalál, Scott bácsikám részére. Születésnapja lesz, négy nap múlva. Nem akar nagy felhajtást, de azért mindenképpen megköszöntöm.
Az eső egyre erőteljesebben és egyre nagyobb cseppekben zúdul rám. Egyszerűen eltévedtem. A Zebpiszok-közben vagyok, eddig világos, de hogy azon belül... passz.
Egy ismeretlen nevű, pókhálós végérű bolt mellett haladok el, persze annyi eszük nem volt, hogy gey kis párkányt tegyenek a kirakat fölé, most pont jól jönne. Kicsit megszaporázm lépteimet, mivel nem ártana visszaérnem a Foltozott Üstbe egy fél órán belül. Ilyen viharban pedig még hamarabb...
Igen, az ég szörnyű háborút folytatott az elemekkel. Mintha átkokat szórna a láthatatlan behatolókra, a mugli szállítóeszközökre, úgy cikáznak a villámok az égen. Csak az a probléma, hogy a mugliknak nincsenek pajzsbűbájaik.
Így elég egyhangú a küzdelem, az ég nyer. De még nem hagyja ennyiben. Még erősebben gyötri az ellent, űzi el, messze innen, hogy vissza ne térjen soha. Förtelmes durranásokkal tetézi a harcot, s a verejtéke hatalmas cseppekben hull a földre... azaz rám. (és persze még sok más emberre)
A vihar harcias szellemében befordulok egy másik utcába. Végighaladok a friss levegő áradatán, majd egy nagy falba ütközök: zsákutca. Hát persze, ki más, ha nem én. Ki kapná ezeket a finom kis tréfákat, ha nem én?
Visszafordulok és türelmesen fürkészem át a többi mellékutcát, míg végül eljutok egy hosszabb és szélesebb, macskaköves útra. Óvatosan lépdelek. A lábamat nézem, az út helyett...
Így haladok pár métert, mikor egy hatalmas dörrenés emelteti fel a tekintetemet az útra. Jelez nekem. Van is miért...
Ott áll velem szemben valaki, egy ismeretlen.. boszorkány. Igen, tisztán látom, hogy egy nő. Kecses léptekkel kerüli az utcaköveket és a pocsolyákat. Fején csulklya, de engem nem normális fejfedőre emlékeztet. Olyasmire, mint amit a halálfalók viselnek... Bár ha jobban megnézem, túl szelíd. És miért ne lehetne tényleg szelíd, és jószándékú? Lehetne... Mégis, látok benne valamit.--valami ellenségeset. Talán csak hülye képzelgés, nem tudom, de érzek valamit. Ebben a pillanatban is villámlik a közelben, s csaknem egyszerre hallom a két jelenséget. Ez rossz jel.
A nő elindul futva felém, s nekem ugrik. Mi a francot akar? Hirtelen a pálcám után kapok, mert eléggé megijedek. Hát azért elég durva, hogy egy ilyen flepnissel futok össze. Remélem nem valami agyonképzett halálfaló, mert akkor bebuktam... Nem akarom nagyon bántani, de azt sem akarom, hogy nekem essen, így egy egyszerű csúszdabűbáj mellett döntök.
 - Glisseo! - mondom csendesen a földre szegezve pálcám, és a macskakövek felülete simává, csúszóssá válik...

A neszre, hátra fordulok, hunyorítva próbálok kivenni valamit, nem látok semmit, óvatosan lépek párat visszafele,de továbbra sincs semmi. A vihar még mindig tombol, szüntelenül, az esőfüggöny akadályoz a látásban. Visszafordulok "menetirányomban", s nem habozok, továbbfutok. A távolban, egy szürke alak tűnik fel, de nem álltam meg a futásban, szarok én rá ki az, hacsak nem egy mocskos halálfaló.  Vizes szempilláimmal pislogok párat, de nem élesedik ki a kép. Csuklyás, de ez még nem jelent semmit, épp annyi hely van hogy kicentizve elslisszoljak mellette.
Pálcám készenlétben.
Közeledik.

30 méter
20 méter
10 méter

Az alak a pálcája után nyúl elég feltűnően. Gyors volt, de nem eléggé. Bőven volt időm arra, hogy egy protegot mondhassak, de nem mondtam. Hagytam hadd végezze el gyenge kis varázslatát, csúszdabűbáj? Honnan jött ez? Az oviból?
A futásomból lendületet merítve könnyedén felugrottam a legközelebbi szemetesre, ahova guggolva érkeztem, a kár egy macska, s már üvöltöttem is az átkot.
- Obstructo!- nem hagytam abba, lőttem a következőt- Stupor! Támadsz te mocsok? Egy ilyen kis gyenge varázslattal? Rossz fába vágtad a fejszéd!- üvöltöttem lekicsinylően. Egy gonosz kacajt hallattam. Ijedjen csak meg! Szemét halálfaló! Szinte képtelenség volt kivédeni két ártásom, nincs hova elhajolnia, és amilyen lassú tetü, nem tud reagálni. Ki se mondta még a varázslatát, e én már vágtam vissza. Muszáj, hogy eltalálja a varázslatom.
Felálltam a szemetesen, s könnyedén leugrottam.
Mennydörgés.
Kicsit sem enyhült a vihar, mióta elkezdődött, ugyanúgy tombolt, pusztított. Az adrenalin felszökött bennem, harcolni akartam vele, tetű kis halálfaló. Újdonsült kis csatlós lehet, biztosan, mert apuci is az volt. Az alak, egyértelműen férfié volt. Látszott a termetén, mozgásán. Képes volt velem kikezdeni! Egy aurorral, egy Főnixessel! Porig alázom a szemetet!- Honnan jöttél te? Talán az óvodából? - gúnyos nevetés.
Megbánja, hogy kikezdett velem. Ha rajtam múlik bejut az Azkabanba!

P.³
* alias Macskanő,
* alias Szívtelen Boszorkány, Aki Méghozzá Hf Is
* alias Page


Ez ki, a macskanő? Jó, lehet elég gagyi próbálkozás volt a csúszdabűbáj, de többé nem fordul elő, ígérem.
Felugrik egy kukára, onnan lő egy hátráltató ártást és egy kábító átkot.
Hú, ez valami beteg fúria. Az elős féycsóva telibe talál, kicsit megmerevedek, hátra lépek egy-két lépést és a mellkasomban enyhe nyomást érzek, majd elmúlik minden, és folytathatom a küzdelmet, ám a kábító átok is itt van, illetve csak lesz, ha nem vigyázok. Közben ezt harsogja:
  - Támadsz te mocsok? Egy ilyen kis gyenge varázslattal? Rossz fába vágtad a fejszéd!
Nem nagyon értem szavait, mert az agyamon átsuhan a szó ~ Protego! , s örömmel tapasztalom, hogy sikerült nonverbálisan varázsolnom egy halovány pajzsbűbájt, mely hetykén átpattintja fölöttem a vörös színá, gömbbé vált átkot.
Talán tényleg egy halálfalóba botlottam bele, és az ebben a gondterhes időben megtörténhet, sajnos. Ha így van, akkor miért nem kínoz meg, vagy kényszeírt arra, hogy a Roxfortban kémkedjek neki jövőre? MIért nem öl meg, vagy legalább esne nekem, olyan halálfalós virtussal, de ő nem... Ő nem ilyen.
A villámok még most is cikáznak az égen, s a mennydörgő robaj sem marad el sokáig. Az égi harc már-már kezd hasonlítani a mi kis párbajunkhoz. Valami apró dolog küzd egy oly hatalmas erővel szemben, mely elpusztíthatatlan... Bár, nem, ez nem hasonlít a mi párbajunkhoz. Én nem vagyok "valami apró dolog", ő pedig nem "elpusztíthatatlan".
Hogy ezt bebizonyítsam, pálcámat a kuka felé irányítom, mely még midnig menedékként szolgál a nőnek, és ezt kiáltom:
 - Descendo! - a kuka feldől, remélem a rajta levő sem ússza meg. - Rühellem a fajtádat!
Mondom megvetően, majd erőteljes mozdulattal megcsvarom a kezemben a pálcát, s ~ Stupor!-t kántálva, kábító átokkal próbálom legyűrni, hátha sikerül. Ha nem, akkor pedig ő győz le engem.
A vöröses fénycsóva előtör, átvág a zuhogó esőn, mint egy harcos a golyozáporban...
Eközben állok ott, az esőben. Remélem a szüleim néznek rám odaföntről, és büszkék fiukra, azaz rám. Nagyapa, ha látsz most, kérlek adj szikrányi erőt, hogy folytassam.... Kérlek!
Bevallom, félek...

Elégedett nevetéssel konstruáltam átkom célba érését. Meg is hátrált a kis gyöngye. A Stuporom sajnálatos módon kivédte. No de seb baj, se baj. Nem sokáig örülhettem. Elkövettem azt a hibát, hogy túl belemerültem elégedettségembe, és az idő alatt "hősünk" észhez tért és küldött egy... bűbájt(?).
A kuka feldőlt, amin elégedettem ácsorogtam, így én a földre zuhantam. Hatalmas csattanás követte földre érésemet. Pocsolyába bele. Remek, tisztíthatom ki...
Küldött egy stuport. Heh.. a saját vermébe esett bele. Ahogy zuhantam a kukáról le, az átok épp felettem suhant el. Kis tapasztalatlan.
Ahogy a pocsolya vízéhez, még csak hozzáértem, hasra fordultam, s pálcámat ellenfelemre szegezve. Ordítottam:
- Én meg a tiédet!- mondtam akár egy kígyó //nem mardis kígyó ;D//-Calligo!- a szokásos fekete köd, jelent meg körülöttem. Ezzel a varázslattal ellenfelem számára láthatatlan vagyok. Nem hiszem, hogy tudná az ellen varázslatát, ahhoz túl tapasztalatlan. Ilyeneket a Főnix tagjai használnak főképp, esetleg tapasztalt halálfalók, de nem ilyen kis légből kapott szerencsétlenek.Felpattantam és megtéve a két méter távolságot ami kötünk volt, úgy gondoltam kapjon egy kis ízelítőt Page-ből is, így ökölbe szorítottam kezem, és úgy gyomorszájon vágtam, hogy valószínűleg összerogy a saját térde alatt.

Furcsa. Már kételkedek abban, hogy halálfaló lenne. Egy halálfaló nem bűbájokat használni. Crucioval kéne dobálóznia. Végül is teljesen mindegy, hiszen így is úgy rám támadt. Semmi oka nem volt rá, csak egy nő vagyok, aki futott a szakadó esőben, a vihar elől. Nem is tudhatja hogy Főnixes vagyok. Ha csak nem ismert fel. De ő kicsoda? Ha összeomlott az ütéstől, megráncigálom a fejénél fogva és letépem róla a csuklyát.

[music, the secondary] (http://www.youtube.com/watch?v=ewmP-z6cIsk)

Célt tévesztettem. Kábító átkom elröpült a buksija fölött, de legalább a nő elterült a földön. Nem sok időm volt fürdöni az önelégült mámorban (csak a vízben, de az jöt magától), mert felpattant a földről, és valamit kiáltott. Elkezdtem kibogarászni a szavait, de mire eljutottam az 'Én meg a tiédet'-ig (és fel is fogtam), sötétséget varázsolt maga köré. Eltűnt íriszem elől, s az egyetlen fényt a még mindig cikázó villámok adták.
Óvatosan fürkésztem a sötétséget, kezdtem biztosra menni, hogy nem halálfaló, de akkor ki ez és miért támadott rám? Futott felém. Nem értem...
Azonban, ha jobban belegondolok ilyen bűbájokat, ami gyors felszívódást nyújt, nem igazán használnak jóhiszemű boszorkányok. De ő használta. Félek, hogy valami kisebb kaliberű halálfaló-jelölttel futotam össze, ami nem lenne olyan jó. Bár, már mindegy, itt csücsülök a galiba közepén...
A sötét megrészegít. Mire átsuhan az agyamon a ~ Lumos!  varázsszó, egy kecses kis ököl tapad a gyomromhoz, olyan fájdalmat okozva, mely ellen varázslattam nem igen tudok tenni. Beleütött a hasamba! Arra számítottam, hogy a köddel majd eltereli magáról a figyelmet, és akkor gondtalanul kínozhat. De nem. Elég kín most a fájdalom, de a Cruciatus durvább.
Összegörnyedek. Félek, hogy nem lesz több kétségbeesett próbálkozásom ellene. Ez a vég. Most mi lesz? Itt hagy? Megöl? Jobb esetben csak elkábít.
A vihar tetőzik, ahogyan küzdelmünk is. Elkergethette a betolakodókat, mert egyre halkabbak a dörrenések, s a villámok színe is már-már csak ezüstös. Ahogy megvilágítja az egész várost... az ... az fennséges. Az esőcseppek egyre kövérebb szemekben hullanak alá. A szél csendesebben fúj.
Azonban gondolatmenetemet megszakítja, s épphogy leráncigálja rólam a csuklyát. Mit akarhat? Mindegy, már nem várom meg. Pálcámat hozzányomom a szín tiszta húsához, s elmormolok  A tapintható és egyszerű mágia alkját öltött semmiség a bűbájom.~Relaxo! A kis szikrák remélem elveszik a kedvét a nyúlkálástól.
Remélem...
 

Elégedett vigyorral settenkedek melléje. Élvezem, hogy ez a mocsok nem lát semmit, és még csak nem is észlel. Höh, kis kezdő. Erősen megragadom a csuklyáját s egy határozottan letépem a fejéről. Talán még fájt is neki. S amilyen gyorsan csak tudtam, próbáltam beazonosítani az arcát.- Te még gyerek vagy?!- kérdeztem kikerekedett szemmel.
Na jó, erre azért nem számítottam. Vagy, mégis belegondolva bűbájokat használt, nem lehet valami nagy halálfaló, de olyan ártatlan arca van. Nem lényeg igazából, így is rám támadt, nem baj, megbánja, hogy találkozott velem!
Megijedt?! Phöh... Kit érdekel? Ő kereste a bajt! Hát, megtalálta!
A vihar szüntelenül tombol, pusztít. Alig látni valamit. A villámok, dörgések, csak még félelmetesebbé teszi a helyzetet.
Erős ütésemre, mint ahogy számítottam rá, görcsösen összegörnyedt. Már húztam volna fel a bal karján a köpenyt de egy undok kis átkot küldött rám, csoda hogy nem egy bűbáj. A szikrák mellkason találtak, s erősen zsibbadni kezdett törzsem elülső részem.
Koncentrációmat elvesztettem így a Calligo bűbáj, hatását vesztette, de egy pillanatig sem haboztam, elég közel voltunk már egymáshoz, a sikátorban el s elehetett férni mellettünk a szűk helyen álltunk egymás mellett, a pálcámat a bordái közé nyomva sziszegtem a fülébe.
- Fejlődsz, te gerinctelen? Stupor!- sehogyan nem kerülhette el az átkot. Szorosan egymás mellet álltunk, s csuklómmal erősen lefogtam pálcás karját. A szűk sikátorban esélye sem volt. Nem hagytam magam. Hiába, nem volt értéktelen az a három év.
Lőttem a következő átkot, mely a csatát révbe viszi. Most nem suttogtam, egyenes üvöltöttem.
- Levicorpus!- ha eltalálja a varázslat, nem habozom, küldök rá egy ~Capitulatus-t.
Ez végleg eldöntené eme könnyed, kis csatát. Csatát? Hm! Játékot... 8)

Az elképedt szemek gazdája, alias Mrs. Szőrösszívű Nőszemély

Áh, a szikrák nem váltak be. Erőteljes, cseppet sem nőies mozdulattal tépi le a csuklyát fejemről, s hitetlenkedve mondja lágy, finom hangján, mely most hangos volt és éles:
 - Te még gyerek vagy?!
Rühellem, ha gyerekként néznek rám és lekezelnek. Érzem magam legalább annyira épeszűnek, mint egy felnőtt. S ha előbbi kis mutatványból nem jött rá, hogy nem felnőtt varázslóval van dolga, akkor bizony büszke lehetek magamra.
A sötét köd kezdett eloszlani, ahogy a villámok megvilágították arcomat, az elképedt szemek gazdájának. A vihar már egyre csendesedett. Már-már alig cikáztak fényzuhatagok, alig-alig dörrent az ég, de az eső szüntelenül csak ömlött és ömlött.
Ott térdelek a vízben, mikor kapom az újabb fájdalmat: kábító átok. Nem hallottam a varázsigét a szájából, de előtte mondott valamit, ami nem jutott el a tudatomig. Felkenődök a falra, kissé kavarognak előttem a képek, melyeket az agyam próbál egy kockába vágni, s sikerül is neki. Már nem hat támadó áll velem szemben, hanem csak egy. Épp elég ő nekem...
Áh, esélyem sincs. Még van pálca a kezemben, addig küzdök, míg lesz, de ha elvesztem... akkor feladom. Minek szenvedjek?
Egyáltalán, hogy jutottam én ide? Elinultam az Abszol úton, végigjöttem rajta és kerestem valamit... De mit is? Hát, ha a bajt, akkor megaláltam.
Előre tör, megragadja csuklómat, és egy bűbájjal felemel a lábamnál fogva, majd kilövi a kezemből pálcámat. Kellett nekem ilyeneken gondolkoznom? Nem igazán... Most ott lógok az esőben, fegyvertelenül. Próbálhatnék csápolni kezemmel, hátha eltalálom. De nem. Nincs értelme. Akkor csak megkínozna, esetleg elkábítana, vagy nemtudom...
 - Na, milesz? Megöl, vagy játszadozik velem?  - kérdezem gúnyosan, túlkiabálva az esőt és a vihart... - Mert ha az elsőt akarja, akkor essük hamar túl ra... jta...

Minden sikerült, ahogy elterveztem, a siker öröm illata. Ön elégülve mosolyogtam, ahogy támadóm elgyengül, s győzök. Ő is abba a sötét lyukban végzi, ahol dementorok ólálkodnak.
Mocskos halálfaló! Kis taknyosnak, kár volt kikezdenie velem. Meg is úszhatta volna, ha nem támad rám. Oh, mivel is? Ja igen, bűbájjal. Előttem függ a levegőben, fegyvertelenül, akár meg is kínozhatnám, de nem süllyedek le a magafajták közé.
Szőke haj, bájos pofi. Tizenhét év körüli lehet. Nem több azt, biztosra veszem.
- Na, milesz? Megöl, vagy játszadozik velem?   - kérdezem gúnyosan, túlkiabálva az esőt és a vihart... - Mert ha az elsőt akarja, akkor essük hamar túl ra... jta...
- Csak nem félsz? Simán kikerülhettél volna, és nem kellett volna rám támadnod, e rohadék halálfaló. Te okoztad a bajt. Kis taknyos, máskor nem kezdesz ki egy Rend-taggal.
A fiú elé léptem, s láttam, hogy fél. Hirtelen ötlet. Mielőtt bármit is csináltam volna, megfogtam a bal kezét, s felcsúsztattam a fekete ruhaanyagot. Elmondtam magamban egy felfedő bűbájt, s dühbe gurultam.

- Te idióta!- ez nem halálfaló! Egy közönséges diák!- Mi a francnak támadtál meg, te észlény?! Aaaj- fájdalmas képpel az égnek emeltem a fejem, majd visszacsuklott.- Ha nem vagy halálfaló, miért támadsz le csak úgy embereket sikátorokban? Talán ez a hobbid?- ezt már nem lekicsinylően mondtam, inkább "ahh feladom!" hanglejtéssel. Reménytelen diákok! Majd fürkésző tekintettel visszanéztem rá- Vagy te is egy ilyen hülye mardekáros vagy? - istenem, párbajoztam egy gyerekkel! Ó, te jó ég! Leemeltem a fejemről a csuklyát, hogy lássa nem én vagyok se Bellatrix Lestrange, se Lucius Malfoy.- Ha nem támadsz rám, nem kerülünk ilyen helyzetbe. Vagy ha feladod hamarabb feladod elkerülhettük volna, hogy fájjanak a testrészeink- egy kis félmosolyt mutattam, majd nevetésbe tört át- Hát, ilyen nincs!

["Mindenkiben el van rejtve a jónak egy szikrája. Néha igen hosszú időbe telik, mire előkerül"]
Mark Twain

- Csak nem félsz? Simán kikerülhettél volna, és nem kellett volna rám támadnod, e rohadék halálfaló. Te okoztad a bajt. Kis taknyos, máskor nem kezdesz ki egy Rend-taggal. - kapom a választ a nőtől, ki még mindig csuklya alá bújt.
Rend tag?? Milyen rend? Jaaa... az a... unokornis rendje? Ne tudom, lehet, hogy főnix, de nem ez a fontos. Hanem, hogy nem halálfaló, és én se vagyok az. És nem is én okoztam a bajt, ő ugrott nekem. Mindegy, már nem igazán érdekes, hisz vesztettem. Nem könnyű beismerni, de hát fel se merülhetett bennem, hogy legyőzöm.
Ekkor előretör, gyengéden megragadja bal kezemet, maj valami kis bűbájjal megnézi. He, rajtam ne keresd a Jegyet! Én nem vagyok halálfaló. De nem ám...
 - Te idióta!n- modja végül, és még moorog hozzá valamit, arról, hogy miért támadtam meg.
Gondolom rájött, hogy egyszerű diák vagyok.
Te jó ég! Mire volt jó tényleg ez az egész?
Felnéz az égre, közben a kövér esőcseppek záporoznak arcára.
Levette fejéről a csuklyát. Nem ismerős az arca, inkább olyan... gúnyos hatása van, de szép. Kerek fej, kissé vizes haj, ami most még nedvesebb lesz, kirúzsozott, telt ajkak. Egyszóval egy szép nő. Hát... és még párbajozni is tud... Hány éves vajon? (/xD/)
Égnek emelt tekintete most megszólal, nevető hangon.
 - Hát, lyen nincs! - mondja, felém fordul és nevetni kezd.
Ilyenkor nekem is kacagnom kéne? Lehet, de valahogy nem megy. Eléggé nagyon túlságosan fel vagyok lógatva és el vagyok kábulva ahhoz, hogy így nevessek. Taán ha leengedne..
 - Nem akarlak megzavarni, de... de leengednél, mert elég őrjító itt fentt. - mondom mosolyogva. - És csak hogy tudd, nem támadtalak meg, csak egyszerű csúszdabűbűjjal próbáltak... - eszembe jut, hogy milyen gyerekes próbálkozás volt. - Szóval, azt hittem halálfaló vagy. Nem sok rendes boszorkány sétál errefelé, ilyen viharban és ilyen későn.  
Remélem, leszed a levegőből és kikerülünk ebből a sikátorból, mert ha végre az Abszol úton leszünk, esküszöm, meghívom egy teára...
 

Pfff... Egy diák! Egy gyerek! Vele párbajoztam, hát természetes, hogy nem küldött rám Crucio-t. Még most sem akarom elhinni. Én meg elszólom magam, hogy Rend-tag vagyok.
 - Nem akarlak megzavarni, de... de leengednél, mert elég őrjító itt fent. És csak hogy tudd, nem támadtalak meg, csak egyszerű csúszdabűbűjjal próbáltak... Szóval, azt hittem halálfaló vagy. Nem sok rendes boszorkány sétál errefelé, ilyen viharban és ilyen későn.   
Felé fordulok, s rettentő közel, kihívó gonosz mosollyal. Megnyalom a szám csücskét, s úgy szólok hozzá.
- És honnan veszed, hogy én rendes kislány vagyok?- fürkészem az arcát, majd kedves mosolyra húzódott a szám, s megveregettem a vállát- Ne aggódj, öcskös.
Hátráltam egy lépést, így már tisztes távolságot adva. S arcom komollyá vált- Egy feltétellel engedlek le. Ha senkinek nem mondod el, hogy minek a tagja vagyok, vili? Na ,meg ha megígéred, hogy ezentúl nem támadsz emberekre hobbiból :D- komolyan, kezdem már jól érezni magam. Meglendítve a pálcámat egy pöccintéssel leeresztettem a fiút a földre. Csuklyámat hagytam a hátamon himbálózni, ha vissza is tenném a a fejemre, már nem sokat segítene, teljesen bőrig áztam, hajamról nem is beszélve.
A vihar már nem tombolt, de alig csendesült, az esőfüggöny továbbra sem tűnt el és néha-néha villámlott illetve dörgött egyet.
Mivel valószínűleg a Liberacorpus varázslatomra a földre zuhant, segítségadóan felé nyújtottam a kezem, hogy felhúzzam a vizes, koszos földről.- Bár nehezemre esett elhinni, hogy egy ilyen kis csinos pofi egy halálfalóé lenne.- egyet kacsintottam- És mi járatban errefelé?- reménykedtem, hogy Ő tudja, hogy hol a francban lehetünk.

Nem akarok hinni a fülemnek. Tényleg nem halálfaló...
 -  És honnan veszed, hogy én rendes kislány vagyok? - kérdi ártatlna szemekkel.
Épp válaszra nyitnám számat, mikor finomat felém pöccint péálcájával, már-már azt hinném, hogy folytatni akarja, de e helyett leereszt.
 - Végre... Köszönöm. - mondom nagyot sóhajtva, mert káprázik a szemem, miként a vér eltávozik az agyamból és más testrészeimbe vándorol. - Hát... Nem tudom... Rendes kislány vagy?!
Kérdem mosolyra húzva számat, majd lehajolok és megkeresem pálcámat, mely alig két méterre ázik az esőben.
 - Ne aggódj, öcskös. - mond még utána valamit, de már nem tudom felfogni.
Öcsköööös??!! Mivaaan?! Ilyen fiatalnak hisz? Hát.. mondjuk az vagyok...de azért mégis. Utána még mondott valamit... hogy ígérjem meg neki, hogy nem mondom el senkinek, hogy minek a tagja, és hogy ha nem támadok meg idegeneket hobbiból. Mondom neki, hogy rendben, de itt félreértés történt, mert én nem direkt támadtalak meg, azt hittem halálfaló vagy. Eközbe mosolygok és a fellegeket figyelem...
Az égiháborúnak leáldozott. Két-három percenként még dörrent egyet az ég, a villámok alábbhagytak, csak az eső zuhogott szüntelen. Kövér cseppekben hullott alá, akárcsak annak a fura mugli hobbinak, az esjtőernyőnek az alanyai. Egyre több és több cseppent fejemre, s láttam, hogy az előttem álló hölgyeményt is erősen zavarja a jelenség.
Beszélni kezdett:
 - Bár nehezemre esett elhinni, hogy egy ilyen kis csinos pofi egy halálfalóé lenne. És mi járatban errefelé?
Csinos pofi? Heh. Ilyet is ritkán hallok, de most olyan, mintha boldogságot tálcán kapnék. Jólesik...
Hgy merre vagyunk? Őszintén, ötletem sincs, de azért próbálok magabiztosnak tűnni, ne lássa rajtam, hogy eltévedtem.
 - Öhm... Hát.. izé... Épp az Abszol úton sétáltam, mikor eleredt az eső, én meg beszaladtam egy ehhez hasonló kis utcába és, és eltévedtem. Reménykedtem benne, hogy itt lesz valami eresz, vagy nem'tom mi, de nem nagyon volt.
Eközben táskámért nyúlok, ami ott fekszik kicsit messzebre pálcámtól. Csurom víz, elázott benne Scott bácsi ajándéka... Vajon mit fog szólni, eleget késtem már...

A zsebpiszokköz. A legocsmányabb hely ahol jártam. Csupa mocsok az egész. Néhol még undorítóan büdös, hatalmas patkányok futkoznak el a lábaim előtt. Erre a helyre még én is undorodva néztem. De sajnos erre kellett jönnöm. Egyrészt, mert erre jutok haza, másrészt mert megszomjaztam, és kéne valami helyet keresni, ahol tudnék inni. Körbenéztem. Furcsa üzletek helyezkednek el mindenhol, végtelen hosszúságban, szinte már nem is látszik az utca vége. Nem jó érzés itt egyedül mászkálni. Mindenhol koszos, büdös, fogatlan koldusok. Pocsék hely ez, az biztos. Próbáltam meghúzni magam, nem akartam senkivel sem összetűzésbe keveredni. Némelyik szakadt ruhájú mágus megragadta a lábamat, és úgy könyörgött. Mit akar tőlem? Nem tudom. Rángattam a lábamat, de az egyre jobban szorította, majd hosszas próbálkozás után végre elengedte végtagomat, és folytathattam tovább cseppet sem kellemes utamat. Néha már kétségbe estem, hogy soha többé nem fogok innen kikerülni élve. Tessék! Kellett neked a rövidebb utat választani! Most aztán jól kicsesztem magammal. Az üzletek többsége üresen ácsorgott a helyén kifosztottan, betört üveggel, s úgy tűnt, mintha valaki bujkálna bennük. Lehet, hogy halálfalók tanyájává vált, vagy csak az üzletek tulajdonosai bujkálnak bennük. Amelyik bolt nyitva volt, vagy legalábbis voltak benne áruk, azok nagyvalószínűséggel nem olyan dolgokat árultak, amik egy ilyen diáklánynak valók lettek volna. Bár a szemgolyók nem tudom mennyire jó dolgok, de én undorodom tőlük. Néhol a patkányok mellé még rühes macskák is társultak, amik kiéheztetve, csont soványan sóvárogtak ételért. Rekedt hangjuk olykor már ijesztő volt, nem beszélve a kinézetükről. Az ilyenekhez még hozzá nyúlni sem mernék, nem hogy megsimogatni, mint Austint. Még az a macska is aranyosabb volt, amelyiket Chris szedett össze a randevúnkon. Kezdtem megijedni, mikor az utcai kéregetők, s a mellettem elhaladó mágusok mindegyike utánam nézett, hogy egy ilyen csinos lány mit keres itt. Mert hát hozzájuk képest bizton állíthatom, hogy csinosabb voltam. Néha már attól tartottam, hogy megállítanak, vagy leszólítanak. Ez a legrosszabb hely ahol életemben jártam. Kiráz tőle a hideg. Az biztos, hogy ide se jövök többet. Legszívesebben haza rohantam volna, de nem tudtam, hogy merre kell mennem mivel eltévedtem. A hangulatom is kezdett nyomasztóvá válni. Nem mertem senkit sem leszólítani, hogy merre tovább, mivel nem voltak valami bíztató kinézetű emberek, így úgy döntöttem, hogy nem kell a segítség.
Nagyon megkönnyebbültem mikor észrevettem egy koszos kis kocsmát. Itt legalább lepihenhetek. Nem érdekelt, hogy odabent büdös volt, és koszos volt minden nekem valami forró kávé kellett. Benyitottam hát és leültem a pulthoz. A kiszolgáló cseppet sem mondható csinosnak, sőt egyenesen rusnya volt. De azért kértem inni.
- Egy kávét legyen szíves.- lehet, hogy itt nem ér semmit sem, ha szépen kérem, de azért megpróbáltam. Kis idő múlva elém rakta a forró és gőzölgő kávét. Kezembe vettem, bele szippantottam, majd belekortyoltam. Megfordultam és csak most vettem észre, hogy itt is milyen alakok vannak. Tele volt a hely büdös, mocskos emberekkel. Gyorsan visszafordultam, de ekkor a mellettem ülő személyt leborítottam a forró itallal.
- Ne haragudj.- hadartam, de egy morgást hallottam, ami nagy valószínűséggel az illetőtől jött, így nem is segítettem neki letakarítani a ballonkabátját- Mondtam, hogy ne haragudj!- förmedtem rá, és csak most láttam, hogy milyen szexi fiatalemberrel van dolgom. De eszembe jutott, hogy én most foglalt vagyok, hiszen Chrissel járok együtt. Így nem is szóltam többet.

Ez a hely nem a legkellemesebb emlékeim között fog szerepelni. Mocskos, büdös, és ráadásul még a kiszolgálás sem a legtökéletesebb. Sőt egyenesen mondható szarnak. Mert, hogy még egy egyszerű kávét se bírnak kihozni pár perc elteltével, hát az már csak a hab a tortán. Megiszom, azután pedig rögtön elhúzok innen, és megpróbálok hazatalálni. Ami elég nehéz feladat lesz a számomra, mivel hát nem is tudom, hogy merre menjek tovább. Már már odáig jutottam, hogy majd megkérdezem a mellettem ülő férfit. Vagy hát nem is tudom, nem tűnik húsznál többnek. Talán tizenkilenc, de nem több. Eléggé jóképű egyén, de olyan egy csomó van ebben az országban. Legalábbis sokat ismerek. Végre nagy nehezen kihozták a kávémat és egy pohár italt is, amit a mellettem ülő nagyon szexi férfinak hoztak ki. Az ilyenek legtöbbször szemét fazonok, akik csak kihasználják a lányok naivságát, ágyba viszik, aztán reggel eltűnnek. És hiába tudják, hogy milyen fajták ezek nem bírnak ellenállni nekik, és csak azért is belemennek a kis játékaikba, amik sokszor nem végződnek jól. Szerencsére nekem ilyenben még nem volt részem, de nem is kívánkozok utána, hogy egy ilyen élményben legyen részem. Kellemetlenül éreztem magamat ezen a helyen, fészkelődtem, és rettentően zavart, hogy csak két normális mágus tartózkodott a kis kocsma belsejében. Én és a mellettem ülő "srác". Kifejezetten jóképű volt, de mint már említettem a legtöbbjükben nem lehet megbízni. Kihasználnak, aztán pedig jól ott hagynak.
Amikor körbe tekintettem a kellemetlen érzés erősödött bennem. A sok ittas fazon igen csak nyugtalanító képet festett előttem. Tudtam, hogy csak azért bámulnak, mivel egy ilyen lány nem igazán szokott betévedni ilyen helyekre, de hát most ez van. Sajnálom nem tehettem róla, hogy egy kávéra volt szükségem utam során. Így hát visszafordultam, hogy kerüljem a pillantásukat, amik úgyis csak rosszat sugallanak. S ekkor történt a baj. Nem elég, hogy leöntöttem szegény pasit, de még ráadásul pont a férfiasságára borult az egész forró lötty. Na ezt jól elszúrtam. Sűrűn bocsánatot kértem, miközben a tekintetek most már teljes egésze ránk szegeződött, de ezzel mit sem törődtem. Csak akkor váltottam hangnemet, amikor felmordult. Véletlen volt. Most mi a baja? Nem értettem. Látszólag nem tetszett neki a hangnemem és a fogai között csak annyit sziszegett ki, hogy normális vagyok-e. Nem akartam neki mondani, hogy "Igen képzeld, de véletlenek megeshetnek!". Nem mondtam, nehogy még a végén nekem ugorjon. Az kell még csak ide. Nekem jöjjön, aztán sehogy se érjek haza, minthogy késve. Inkább nem szóltam semmit, csendben tűrtem a lecseszést, ami nem következett be. Hirtelen hangnemet váltott a férfi és kedvesen, egy charme-os mosollyal folytatta tovább. Rendeljen nekem még egy kávét? És nincs semmi gond?! Még jobban összezavart. Amúgy meg kávét is csak azért ittam, mivel mugli faluban lakunk és ott csak azt ihat az ember. Semmi vajsör vagy ilyenek.
Mielőtt még mondhattam volna, hogy köszönöm nem kell még egy kávé, ő már rendelt is egyet a pincérnőtől, aki ezt morgással fogatta, majd eltűnt a pult mögötti ajtóban. Majd a fickó folytatta társalgását.
- Hát én csak hazafelé tartottam, és betértem inni egyet, mert megszomjaztam.- válaszoltam kissé meglepődve a stílus váltásra. Megszárította a nadrágját, majd a pálcáját elrakta. Gyönyörű szemei voltak, azt meg kellett hagyni. Nagyon is vonzóak. Már-már elragadóan csillogtak, de gyorsan inkább lefele néztem, mert igen csábító szempár szegeződött rám.
- És maga mit keres itt?- kérdeztem kedvesen viszonozva az ő kérdését. Nem értettem mire megy ki a játék, de azért beszálltam.

Nem néztem a szemébe. Nem akartam, vagy legalábbis nem mertem, hiszen ismertem magamat olyannyira, hogy tudtam, ha belenézek, akkor nem tudok ellenállni a csábításnak. És pont ezt akartam elkerülni. Nem tehetem meg Christiannal, hogy ilyen rövid idő után más pasik után rohangáljak. Nem akartam megtenni, hiszen szerettem.
A férfi egész testével felém fordult, elmosolyodott, majd megkért, hogy tegeződjünk. Darnellnek hívták. Még mindig a pult felé irányítottam pillantásaimat, de nem bírtam ki. Muszáj volt odanéznem. Nem bírtam. Túlságosan jóképű volt ahhoz, hogy ne lehetett volna ránézni. Ismét mosolyra húzta a száját. ő is hazafelé tartott, csak úgy, mint én. Nagyszerű. Tehát ha ez egy tapadós pasas, akkor nem igazán fogom tudom magamról lekaparni. Bár nem úgy néz ki, mint aki olyan lenne.
Tekintettemmel őt fürkésztem, hogy elmerjem-e árulni neki a nevemet. A székét közelebb húzta az enyémhez, s ő is engem nézett. Már teljesen elfelejtettem, hogy ráborítottam a kávémat, sőt azt is, hogy a másikat nem hozták ki. Próbáltam hűteni a fejem, hogy ez csak játék, semmi több. Egy kellemes kis flört, aminek ha vége van indulok haza. Ami nem okozhat kárt mostani kapcsolatomban Chrissel. De a szívem nem engedelmeskedett. Vagy is inkább a testem. A fejem tudta, hogy mit akarok, vagy mit szeretnék csinálni, de nem tudtam parancsolni önmagamnak. A szívem hevesen kalapált, s minden egyes mondatára elpirultam, bármi volt is az. A szemeim akaratlanul is rátévedtek, vonzott teljes egészében. már-már majdnem leestem a székről annyira bámultam, bár erre figyeltem, hogy ne történjen meg.
Végül csak simán kicsúszott a nevem a számon.
- Sabrina.- mondtam, majd mosolyra húzódott a szám. Az ő tekintete belefúródott a szemeimbe, és én is egyre csak Darnellt bámultam. Lehet, hogy nem a legszerencsésebb dolog volt az, hogy elmondtam neki a nevemet, de ez abban a pillanatban egy cseppet sem érdekelt. Tudtam, hogy rossz vége lesz annak, ha hagyom, hogy a testem irányítson, de nem tudtam mit tenni. Rábíztam magam, s immáron nem is gondolkoztam a következményeken. Darnell kacérkodó tekintete egyáltalán nem zavart, egy kicsit pirultam bele, de semmi mást nem csináltam, hiszen élveztem, hogy engem néz. Nem is ismertem, de valami vonzott benne. Talán a hangja, vagy a szemei, vagy a haja, nem tudom. Egytől egyig húzták a tekintetemet Darnell felé a pultról. Christian kezdett kimenni a fejemből, pedig nem akartam, hogy ez megtörténjen. Kezdtem elfelejteni, hogy ezt nem szabadna, hogy ezt nem kéne, de már nem érdekeltek ezek. Csak a két barna szempárt bámultam, melyek úgy csillogtak, mint a gyémánt, mikor rásüt a nap, s akár egyetlen egy kicsi fénytől is megcsillan.
- És te amúgy mennyi idős vagy?- kérdeztem kizökkenve ábrándozásomból. Úgy tizenkilenc, húsznak tippeltem. Nem lehetett több annál. De valahogyan olyan ismerős volt. Emlékeztetett valakire, de nem tudtam, hogy kire, így hagytam ezt az egészet.

Talán túl könnyen belementem volna a játékba? Meglehet. De a célom az volt, hogy minél előbb eltűnhessek innen. Nem érdekelt, hogy a srác nem élvezi a játékot, bár lehet, hogy így is tetszett neki, de haza akartam menni. Ez a hely büdös, mocskos, a kiszolgálás egyenesen nevezhető pocséknak, és tele van undorító emberekkel. Talán vízhatlan varázsigét olvastak magukra? Vagy egész nap isznak nyitástól, zárásig és nem fürdenek? Nekem ez a véleményem de rájuk férne egy jó alapos tusolás, vagy csak egy kis eső is. Az biztos, hogy már nem az első poharukat emelgetik, és már nem először kívánnak egymásnak sok egészséget.
Darnell szemei olyan elragadóan csillogtak, látszott, hogy csak játszani akar velem, de már belementem, így nem akartam abba hagyni a "kis" játékunkat. De szívem szerint már indultam volna haza. De olyan jóképű volt. A mosolya meg egyenesen elkápráztató volt.  Nem tudtam azt mondani neki, hogy most itt kell őt hagynom, hogy egyedül ücsörögjön a koszos pult felé görnyedve, a ronda pultos nő társaságában. Bár szerintem akkor ő is elmenne innen valahova.
Tizenkilenc. Jól gondoltam. Két évvel idősebb nálam. Nem olyan sok az. Bár a kérdésem meglehetősen gyerekes volt, de most akkor meg mi van?
- Igen.- válaszoltam halkan, elpirulva, mivel kitalálta, hogy tizenhét vagyok. Nem csodálkoztam, hogy kitalálta, hiszen én is ráhibáztam az ő életkorára. Egyre csak őt bámultam, a szívem majd kiugrott a helyéről, erősen zakatolt, légzésem sem a megszokott volt. Másodpercenként vettem a levegőt, s az engem éltető szívem, immár a torkomban folytatta heves dobogását.
Amikor közel hajolt hozzám, hirtelen azt hittem, hogy megcsókol. A széket erősen megmarkoltam és a szívem is jobban zakatolt. Féltem attól, hogy megcsókol, mert tudtam, akkor nem bírok majd ellenállni. Nem bírom ki, hogy nem csókoljak vissza. de szerencsém volt, mivel csak pár kérdést tett fel. Szavai csengtek a fülemben, minden egyes elsuttogott szóba beleborzongtam. A széket még mindig erősen fogtam mind a két oldalról.
Kérek-e még valamit? Nem igazán szerettem volna inni semmit sem, mivel én is észrevettem, hogy már az előző kávémat sem  hozták ki, és ezt a bejelentést is egy morgással fogatta a pultos nő.
Hirtelen visszahajolt eredeti helyzetébe és úgy várta a válaszomat. Kinyitottam a számat, de csak kis idő múlva jött ki hang a torkomból.
- Nem köszi, nem kérek semmit. Inkább indulnék.- még én magam is meglepődtem a válaszomon. Végre a testem az eszemre hallgatott. Felálltam és összeszedtem magam. A széket a pulthoz toltam és ott álltam indulásra készen.

Fürkésző tekintete egyáltalán nem zavart. Most minek zavarjon? Had nézzen, hiszen én is ugyanígy bámultam rá az előbb. Mikor megemlítettem neki, hogy indulnék egy pillanatra elkomolyodott az arca, majd ismét mosolyra húzódott a szája. Alig vette észre, hogy én közben elkészültem és már indulásra készen álltam. Kíváncsi voltam, hogy elkísér-e, vagy inkább itt marad. De úgy tűnt, hogy jön velem. Elkísérhet egy darabig. Ismét azt mondtam volna, hogy nem, mert az eszem azt súgta, de ekkor megint csak nem az jött ki belőlem amit gondoltam.
- Hát persze.- válaszoltam egy bájos mosoly kíséretében. Legszívesebben halálra átkoztam volna magamat ezért a válaszomért, de megint csak a testem beszélt és nem az eszem. Nem lesz ennek jó vége, én már akkor tudtam. Ha velem jön, akkor itt mindennek vége. Nem bírok majd parancsolni magamnak, és… ez így nem lesz jó.
Darnell gyorsan felpattant a székéből, hogy elkísérjen, meg sem várta a válaszomat. Néhány aprót előkapart a zsebéből és kifizette az én kávémat is. Milyen kedves. Elpirultam, de ezzel egy időben halkan elnevettem magamat a „nyanya” beszóláson. És igaza volt, hogy ne várjon fizetséget ezek után. Bár én ezt azért nem mertem volna megtenni, mert ki fél egy ilyen lánykától? Könnyűszerrel tehet vele bármit, de úgysem tud védekezni az ellen. A srác óvatosan kiirányított a kis kocsma ajtaján és abba az irányba vettük az irányt, ami nagy valószínűséggel a jó irány volt. Legalábbis reméltem. Kicsit féltem, hogy nem-e egy olyan valaki sétál mellettem, aki meg akar ölni, de megnyugodtam, amint rápillantottam finom arcvonásaira. Olyan jóképű volt, hogy csodálkoztam volna, ha valaki azt mondja rá, hogy ronda. Az biztosan egy idegbeteg lenne, aki ilyet merne állítani róla.
A friss levegő, mikor megcsapta az orromat olyan jól esett, mint egész napi hegymászás utána hideg, friss víz. Nem az a büdös, koszos levegő volt, amit ott bent a kocsmában lehetett inni. Nem. Ez egészen más volt. Ez tisztább volt, és jó érzés volt beleszippantani, nem úgy, mint a kis koszfészekébe.
Lassan elindultunk az úton. Az utca teljesen üres volt, senkit sem lehetett látni rajtunk kívül. Semmi kunyeráló mágus, vagy esetleg egy rühes macska. Senki, csak mi ketten. És ez a felállás nem tetszett nekem. Nem bírtam ellenállni annak a jóképű pasinak, aki mellettem ment. Egyszerűen nem lehetett ellenállni. Túlságosan jól nézett ki ahhoz. Elegáns, szexi és emellett még jó modorú is. Egy ilyen pasinak ki tudna nemet mondani?!
Elhaladtuk pár kitört kirakatú üzlet mellett, amik cseppet sem jó benyomást keltettek bennem. Félelmetes volt látni azt a nagy, tátongó, fekete lyukat, ami ott éktelenkedett a kitört üvegek helyén. Sok kisebb sikátorok is voltak errefele, de nem arra mentünk szerencsére. Oda nem akartam menni. Szűkök voltak és tulajdonképpen járhatatlan volt az egész.
Darnell elkezdett a régi boltokról beszélni, amik valaha itt álltak, de nem figyeltem rá tulajdonképpen, hogy mit mond. Csak beszélt és beszélt, míg nem elértünk egy helyhez ahol megállt. Én vele együtt leálltam és ő megkerült engem, hogy én voltam a téglafalnál. Két kezét előrenyújtva közeledett felém, én folyamatosan hátráltam, míg elértem a falat. Ott a fejem mellé rakta a kezeit, így nem is tudtam kibújni onnan. Vajon mik a tervei? Futott át az agyamon néhány szörnyű gondolat. Lassan közel hajolt hozzám, már alig volt közöttünk pár centi. A levegőt kapkodtam, de a srácnak nyugodt maradt a légzése, sőt folyamatosan lassult. Lassan felém közeledett a feje, majd ajkait az enyéimhez érintette, s megcsókolt. Nem bírtam neki ellenállni. Nem ment. Visszacsókoltam, s ő közben a füleim felé haladva csókolgatni kezdett. Élveztem. Lehunytam a szemeimet és nem ellenkeztem. Nem ment, s az élvezet most erősebb volt annál. Légzésem még mindig gyors volt, rettentő sebességgel kapkodtam a levegőt. Elért a fülem tövéhez. Beleszuszogott a fülembe, majd a szájába vette a fülcimpámat és beleharapott. Élveztem, rettentően élveztem. Lassan suttogta a fülembe, hogy élvezem-e. Hogyne élvezném. Mindenegyes pillanatát. Chris már teljesen elszállt a fejemből és nem tudtam ellenállni Darnellnek. Ismét a fülem tövét csókolgatta, majd újabb szavakat suttogott. Édes, Crucio. Egy lágy döfést éreztem a derekamon, majd szörnyű kín fogott el. Először nem tudtam mi ez az egész, majd ekkor eszméltem rá, hogy ő küldte rám az átkot. A kellemes, romantikus érzés hirtelen rettentő fájdalomba ment át. Mintha ezer kést döftek volna belém egyszerre. Egy halk nyögést hallattam, majd nem bírtam és a földre rogytam. Fájt. Égetett. Szúrt. A kín egyre jobban erősödött bennem, de még csak a földre rogyva tűrtem.
Erősebb fájdalom.
Erősebb kín.
Mindenhol. Mindenhol fájt és égetett. Nem tudtam miért csinálja ezt velem. Mivel érdemeltem ezt ki? Talán nem is Darnell a neve? Talán ezzel is átvert. Csak néhány dologra tudtam gondolni, mivel a kín egyre jobban erősödött. Levegő után kapkodtam. Nem tudtam, hogy ebből élve kijövök-e de fájt.
Még erősebb fájdalom.
Még erősebb kín.
- Miért? Miért csinálod ezt?- nyüszögöm alig érthetően a fájdalomtól. A kések mintha egyre mélyebbre hatolnának bennem és még jobban kínoznának. Kétségbeesve néztem fel az előttem álló alakra, aki az imént még olyan kedves volt velem. Talán csak színjáték volt amit velem csinált? Talán mindez gonosz játék volt? Talán a leöntött kávéért csinálja ezt velem? És ha igen akkor miért? Az miért olyan nagy bűn? Csak egy szimpla véletlen volt semmi több.
Egy könny csepp. S azt követi a többi. Könnyeim lassan végigfolytak az arcomon, s már ez is olyan volt, mintha tűvel bökködnék az arcom. Már ez is fájt. Az átok hatása nem akart múlni, és minden egyes pillanatban erősödött. Nem tudta mivel érdemeltem ezt ki. Nem értettem, hogy miért kell ezt?

A fájdalom nem gyengült. Ezt az érzést semmihez sem tudtam hasonlítani. Ilyet még soha, egész életemben nem éreztem még. A földre rogyva, ökölbeszorított kézzel próbáltam feltápászkodni. De nem ment. A kín olyannyira erős volt, hogy nem ment. Felnéztem és láttam ördögi vigyorát, hallottam hangos, kárörvendő nevetését. Már nem is volt annyira csábító, mint ahogyan az előbb, és már nem is volt olyan jóképű ezek után. Még nagyobb fájdalom fogott el. Nem tudtam, hogy azért, mert az átok erősödött-e, vagy azért mert fájt, hogy így átvertek. Vigyora immáron undort keltett bennem. Legszívesebben elővettem volna a pálcámat és rontásokkal halmoztam volna el, de nem ment, mivel túlságosan is gyenge voltam ahhoz. Nem bírtam felkelni a földről. Az átok még nagyobb kínt zúdított rám. Könnyeim patakokban folytak, egész testemmel, minden porcikámmal remegtem.
- Miért?- nyüszögtem újra magam elé. Még mindig nem értettem, hogy mivel érdemeltem ki ezt. Hogy mi oka van ennek? Miért cafkázott le? Mi rosszat tettem? És én kikértem magamnak, de én nem kezdtem ki senkivel, ő kezdett el velem társalogni. És a kávét is csak véletlenül öntöttem rá.
Fájt, rettentően fájt. Felrángatott, és teljes erőből a téglafalnak taszított. Immáron már féltem a következő lépésétől, a következő tettétől. Nem tudtam, hogy mire készül, de nem is akartam megtudni. Féltem tőle. Teljes testével rám simult. Éreztem ahogy az egész teste élvezi ezt a helyzetet, ahogy minden egyes porcikája kárörvendően beleremeg a nevetésbe. Hagyjam szórakozni? Miért hagynám szórakozni. Ez nekem nem szórakozás. Hagyjon békén! Védekezni nem tudtam, mivel még mindig az átok alatt voltam, és teljesen le voltam gyengülve. Még mielőtt a fájdalomtól ismét ordítozásban törtem volna ki, azelőtt megcsókolt. Én próbáltam elkapni a fejemet, hogy nem tudja megtenni. De nem sikerült elérnem, hogy ne tudjon megcsókolni. Kiharapott egy kis darabot az ajkamból, mely újabb fájdalom rohamot indított el bennem. Igaz, hogy fájt az átok és a szám is, de annyi erőm még volt, hogy egyet belerúgtam a lábába. Azt nem tudom, hogy mennyire sikerült erősnek, de belerúgtam. Az ajkamból ömlött a vér. Lekevert nekem egyet, ami miatt az arcomon újabb égető érzés támadt. Hátralépett. Én ismét a fölre roskadtam. Ekkor levette rólam az átkot. Lassan kezdett gyengülni a fájdalom, de nem elég gyorsan. Kicsit felüdültem, hogy vége van a kínzásomnak, de ekkor még nem tudtam, hogy mi vár rám. A kín immáron majdnem teljes egészében elmúlt, mikor egy újabb varázslatot küldtek rám. Fájdalmamban felordítottam. Éreztem, ahogyan a mellkasomon lassan, égetve betűk, majd szavak keletkeztek. Égetett. Kínzott. Ez rosszabb volt, mint az előző átok. Ez annál sokkal fájdalmasabb, és kínzóbb volt. Még jobban sírtam. Elképzeltem, ahogyan most ott áll előttem az a férfi aki ezt küldte rám, és, hogy most milyen nagy örömöt érezhet. Elképzeltem kárörvendő vigyorát.

Szenvedés, fájdalom, gyötrelem, kín, s az összképet megkoronázza a lány keserves ordítása, ami a rekedtesen tört fel a torkából. Nézem ahogy vergődik, akár egy partra vetett hal. Az átkom lassan, fájdalmasan égette a szavakat a mellkasába. Az átkom úgy szelte át a ruháját, s a bőrét, akár a kés a vajat. Minden mozdulatához egy vérfagyasztósikoly tört fel belőle, mely növelte bennem az adrenalin-szintet.
Milyen érdekes. mások szenvedésében találom a saját örömöm. Kegyetlen? Az bizony. Vajon mindig ilyen rideg, durva, és gonosz voltam? A beavatásom előtt is ugyanez az ember voltam? Nem tudom. Az az előtti időszak, valahogy mintha egy másik életem lett volna, amire homályosan emlékszek vissza. A lényegtelen dolgok elhomályosulnak az idő múlásával, így ez is jelentéktelen. Az a múlt, ez a jelen és a jövő.

A földön heverő Sabrinára nézek diadalittas mosollyal, majd elkomorul az arcom. Lassú léptekkel haladok felé, s leguggolok hozzá. Nézem az eltorzult arcot, a görcsbe rándult végtagjait, a görnyedő, fáradt testet. Leveszem róla az átkot, s arcán a kezemmel finoman magam felé fordítottam, s úgy beszélek hozzá akár egy óvó néni a kisgyerekhez.
- Ej-ej... Mit csináljak veled?- teszem fel a költői kérdést. A kíntól feltételezem, majd nem tud válaszolni. Bár a kérdés költői, mégsem tudom rá a választ. Öljem meg szerencsétlen párát? Játszadozzak vele még kéjem-kedvem szerint? Igen elgondolkodtató.
Egy sóhajjal fellököm magam állásba. És halkan, megadóan megszólalok- Hajj, olyan nagy szívem van...
Ezúttal lehajoltam hozzá, s a fél órával ezelőtt felvett bájmosolyom visszatért arcomra.
- Köszi az estét Szivi! Igazán kellemes volt, remélem neked is- egy puszit nyomok az orrára, gúnyos vigyor, s felegyenesedek. Ahogy egy pillantást vetettem a lányra felötlött bennem a gondolat: Mi még találkozunk, úgy érzem.
Megigazítottam kabátom, pálcámat tokjába csúsztattam, egy ördögi mosolyt még küldtem Sabrina felé, majd...
PUKK.
...hoppanáltam.



|| Először is köszi a játékot, s ahogy megbeszéltük, még folytatjuk. Igazán remek terveim vannak 8). Utóiratként: Bocsánat a hosszáért, de záróreagként ez jött :) ||

Két ordítás között csak az előttem álló szadista állatot néztem, amint ott vigyorog, röhög a nyomoromon. utáltam. Teljes szívemből utáltam. Igaz, hogy még csak ez volt az első találkozásunk, de akkor is utáltam. Abban a percben, ha nem lettem volna az átok hatása alatt, és nem fájt volna annyira mindenem, meg tudtam volna fojtani. Hogy lehet valaki ilyen szemét? Először elcsábít egy ártatlan diáklányt, kihasználva jóképűségét, azután pedig megkínozza. De sajnos nem tudtam volna akkor sem megfojtani, ha lett volna rá erőm, mert mivel nem néz ki egy elég nyámnyila alaknak, ezért biztos, hogy sokkal erősebb nálam, és a fojtogatást megakadályozta volna. Főleg azok után nem néztem ki belőle, hogy egy gyáva féreg, miután így megkínzott. Ha ezt egyszer túlélem... de sajnos ott van a ha. Mert a kilátásaim abban a helyzetben voltak, hogy még a ha sem segíthetett rajtam. El voltam veszve.
A betűk lassan formáltak már néhány szót a mellkasomon. Most bántam csak igazán a sok süti lopkodást az otthoni készletünkből, a hazudozást anyáméknak azzal kapcsolatban, hogy hol voltam este, amikor a barátaimmal lófráltam, s arról már nem is beszélve, mikor mérget akartam önteni a nénikém kávéjába, mert annyira utáltam őt. Most már bántam mindent. sírtam. Általában, ha kisírhatom magamat akkor minden könnyebb lesz, de ez a helyzet nem könnyebbült meg. Még nyomorúságosabb lett. Körmeimmel az utat kapartam, amely kövekkel volt kirakva. Nem sértettem fel, mert ahhoz erősebb kaparászás kellett volna, bár szerintem ez is eléggé erős volt, de a körmeim sorban törtek le. Szinte már csak egy-kettő volt ép. Még mindig nem értettem ezt az egészet. De nem is érdekelt immáron. Csak azzal törődtem, hogy vajon túlélem-e ezt, és ha igen akkor majd hogyan jutok haza. Szinte már majdnem ott tartottam, hogy elkezdek könyörögni, hogy öljön meg. N e kínozzon tovább, inkább öljön meg!
A kín nem múlt. S vele együtt az égés sem. Talán a Crucio hatása már teljesen elmúlt, de kárpótolt azt a másik átok, mely egyre több szót lassan, és fájdalmasan égette bele a mellkasomba.
a számomra előidézett átok gazdája most lehajolt hozzám és megszüntette az átkát. Könnyedén megfogta a könnyekben úszó arcomat és maga felé fordította. Mit tegyen most velem? Mit akar? Öljön meg aztán ennyi! Én már mindenhez túlságosan is gyenge vagyok. Csináljon amit akar. Tőlem, akár meg is ölhet. Nekem már úgyis mindegy.
Ellenkezés nélkül tűrtem, hogy az arcomat a kezében tartsa. Azt hittem, hogy most rám küldi a gyilkos átkot. Azt hittem, hogy most meg akar ölni, itt helyben. A mellkasomba égetett sebekből folyt a vér, ami keveredett a számból ömlővel. Remegtem, hiszen azt hittem, hogy most meghalok. Most vége az életemnek. Hogy már csak egy zöld fényt fogok látni, és ennyi. Az arcán megjelent ugyan az a bájos mosoly, ami még a kis kocsmában rajta ült. Legszívesebben arcon köptem volna, hogy ezek után ismét így mosolyog, de már ehhez is túlságosan is gyenge voltam.
Ekkor hirtelen megköszönte a "jó" estét, egy puszit nyomott az orromra, felállt és hoppanált. Ott hagyott. Véresen, egyedül a Zsebpiszok-közön. nagyokat néztem, amikor kisebb-nagyobb patkányok jelentek meg, nagy valószínűséggel a vér illatától vezérelve. Egy pillanatra elgondolkoztam, hogy ha már az előbbi pasas nem ölt meg, akkor majd én végzek magammal. De ekkor a számomra fontos személyek jutottak az eszembe. Miért akarnám itt hagyni Christ, anyut és aput, Edwardot, és a barátaimat? Miért akarnám én ezt? Összeszedtem minden erőmet, mert ha ez a próbálkozásom nem sikerül, akkor én el vagyok veszve. Egy kísérletet tettem, magamat is összeszedtem és haza hoppanáltam, félig ájultan, de sikeresen. Valahogy még az volt az érzésem, hogy még találkozok az illetővel.


Köszönöm a játékot!

U.i: Igen akkor majd folytatjuk már edzek is rá ;)

*Vékony fekete köpeny van rajta, hogy könnyebben elvegyülhessen a tömegben. Tulajdonképpen nem is érti, miért kóvályog errefelé, hiszen hiába is találja meg, hogy miért is került apja kórházba, vagy mi történt előtte... megváltoztatni nem tudja, és visszacsinálni sem. Apja sem fog tőle feltámadni... mégis.. valamiért itt volt... az előbb az antikváriumból lépett ki, tanácstalan arccal, kissé bosszúsan, ám a hóna alatt lévő apró csomag, ami egy könyv volt, és be volt bugyolálva egy sötét rongyba... Nos, arról tanúskodott, vagy vett, vagy nem sikerült eladni. De senkinek sem tartozott magyarázattal, kemény léptekkel indult el, majd megállt egy üzlet előtt. Koszos, és semmitmondó. Borgin... Gonosz félmosoly, és oda is betér egy kis időre, ám nem sokáig tartózkodik bent, nagyon hamar újra a bolt előtt állt, és csak a zsebe mérete változott meg. Apró dudor... Láthatóan picit jobb kedvvel indul el, miközben a másik zsebéből egy csokiszeletet húz elő, és közömbös képpel elkezd nyammogni rajta. Sulin kívül még nem varázsolhat, szeretné megúszni..
~Jajj... ha ezt tudom, lehet el sem jövök,... ~
*Suhant át kis fejecskéjén, amiről szanaszét meredeztek a göndör fürtöcskék. Barna szeme a hasonló színű csokira szegeződött, néha valakinek nekiment, de nem figyelt a morgásra. A tág köpenye lágyan hullámzott körülötte, lehet azt hitték, naaagy aranyvérű közlekedik. Esetleg sötétebb szándékkal, mint egy könyv és egy szép csecsebecse. Valami nagy csúnya dologra készül. Ezen elmosolyodott, és az útjából még páran ellebbentek. Tulajdonképpen tényleg aranyvérű... aprócska, és nem igen nagy hírű. Régen az volt, míg apja dolgozott, de halálával anyja nem éppen... Ah... anyjáról nagyon gyorsan tereli el figyelmét, mert még fel talál valamit erre robbantani. Aztán elgondolkozik, hogy vajon most már kimehet-e az utcára, vajon anyukája elment-e már haza, vagy még keresi. Bizony, itt keresné legutoljára... Azért is van tulajdonképpen itt, és csak okokat keres a maradásra... *

„Nem kell, hogy itt halj meg.
Annyiszor meg kellett volna halnom mostanáig.
Most élj újra.”
Bár az idő kellemesnek mondható volt, az én hangulatomra inkább a borongós jelzőt lehetne ráhúzni. Az elmúlt pár napban mindent csináltam, csak nem éltem. Kezdtem ez zombihoz hasonlítani, akinek ha mondanak valamit, kérés nélkül engedelmeskedik és megcsinálja. Alig ettem, alig aludtam és lelkileg is összezavarodtam. Talán észrevették rajtam ezt a többiek, talán nem. Nem tudhatom, mivel nem érkezett erre való utalás senki részéről sem. Ettől függetlenül megkaptam életem első önálló feladatát a Rendben. Egy halálfalót kell követnem és figyelnem, majd a nap végén pedig jelentenem a többieknek a viselt dolgait. Elképzelhető, hogy rajta keresztül megtudhatunk valamit Voldemort következő lépéséről.
Kedvetlenül álltam neki az öltözködésnek. Ha valaki most megkérdezné, milyen szóval tudnám leírni azokat a dolgokat, amik bennem dúlnak...a semmilyen szó felelne meg erre minden szempontból. Sóhajtottam egyet, magamra kanyarítottam a köpenyem, s elhagytam a Rend főhadiszállását.
Az információk szerint a férfinek ma valami elintézni valója lesz Borginnal az Abszol úton, így abba az irányba indultam el. Igyekeztem teljes mértékben beleolvadni a környezetembe, s közben szemem a terepet pásztázta, hátha korábban megpillanthatom a célpontomat. Keresztapám felkészített arra az eshetőségre, hogy lehet, védekeznem kell majd a halálfaló ellen. Ami akár abba is torkolhat, hogy el kell vennem az életét. Közönyösen vettem ezt a dolgot tudomásul. Jelen pillanatban annyi érzelem se volt bennem, hogy egy csecsemőt is hidegvérrel, könnycseppek és könyörületek nélkül küldtem volna a másvilágra. Depresszió lenne? Óh, nem...nem az. Csak egy kis hangulat ingadozás. Biztos voltam benne, majd úgyis történik valami, ami kibillent ebből a helyzetből, és utána minden visszatér a rendes kerékvágásba.
Időközben megérkeztem az Abszol út bejáratához. Vettem egy mély lélegzetet, majd megnyitottam az átjárót és beléptem a varázslóktól hemzsegő utcákra. Irigyeltem a gondtalan arcokat, az önfeledt nevetéseket...szerettem volna én is egy egyszerű embernek, egy egyszerű diáknak érezni magam. De nem lehetett, nekem más volt a feladatom...más volt a küldetésem.
„Ismerd meg az élet minden fuvallatát, minden teáscsészét, minden életet, amit elveszünk...A harcos útja...Az élet, minden hajnalhasadáskor.”
Észrevettem. Alig pár méterrel haladt előttem. Próbálkoztam a feltűnésmentes követéssel, ami eddig hibátlanul sikerült is. Aztán hirtelen eltűnt egy sötét sikátorban, ami a Zsebpiszok-közbe vezetett. A játszma tehát megkezdődött. Fejemre húztam a kapucnimat, így akik velem szembe jöttek, csak a szemeimben csillogó furcsa fényt vehették észre, ami enyhe félelmet keltett bennük, s inkább nem kötöttek belém. Valahogy most nem úgy néztem ki, mint aki nem passzol a környezetbe. Annyira koncentráltam, hogy egy pillanatra kiesett minden...Na igen, ezt az életmódot nem lehet büntetlenül a végtelenségig csinálni. Mikor visszanyertem az egyensúlyomat, az alak akkor suhant be Borginhoz. Úgy döntöttem, várakozom, míg kiderül, vajon miben is sántikálnak. Azonban alig tettem pár lépést, egy fiatal lányba ütköztem, aki épp csokit majszolgatott.
- Ne haragudj...- kértem tőle halkan elnézést. Hangom enyhén rekedtesen szólt a morajlásban. Csak egy pillanatra emeltem a tekintetem a lányra, de rögtön vissza is kaptam rá. - Mia?? - döbbentem le, ahogy a háztársamat véltem felismerni az illetőben. Megfogtam a karját és finoman arrébb húztam egy olyan helyre, ahol nyugodtan tudtunk beszélni. - Te mégis mi az istent keresel itt? - néztem végig rajta, s idegesen vártam a válaszát. Erre még álmomban sem mertem gondolni, hogy egy ismerősbe fogok itt belebotlani. De ha így alakult...akkor az ember kénytelen a körülményekhez alkalmazkodni.

*Éppen azon tűnődik, anyja elment-e már. Vajon kimászhat-e végre ebből a koszos, és undorító, és visszataszító helyről, vagy még maradjon, és inkább térjen még be valahova? Nos, semmit sem lehet a véletlenre bízni. Még képes lesz anyja eljönni ide is, és  a hajánál fogva... ennél a gondolatnál kuncogott. Anyja már egy ideje még csak hozzá sem nyúlt, nemhogy még fenyítse úgy! Miután újra a komoly és unott Mia lett, ácsorgott még egy darabig a Borgin előtt, és végre elhatározta, elindul, amikor... valaki nekiment. Éppen elővette volna a legmorcosabb, legharapósabb Miát, amikor elnézést kértek, és ekkorra már ő is csak morogni akart, amikor... A nevét hallotta. Rémülten nézett fel, és kissé megnyugodott, amikor a háztársát pillantotta meg, de egyrészt gyanúsan villant rá a szeme, másrészt meg újraindította a szívét. Aztán végre komoly arca lett, mer megragadták, és ez eléggé meghatározta, hogy milyen képet vágjon a dologhoz. Kézen fogták, odébbrángatták, és kérdőre vonták. Nem kétéves már!!! Összevonta a szemöldökét, és élt a ,,legjobb támadás a védekezés"-el... *
- Én? Na és te  mit is keresel errefelé? Nekem legalább van teljesen hétköznapi és normál... - sóhajtott, nagy levegőt vett, és amíg a kissé szétrúgott idegeit foltozta össze, lenyugodott kissé- Bocs... Kicsit kivagyok. Tudod... nyári szünet... Kikészít...
*Bővebb infókat nem közöl. Jose már ismeri, tudja, hogy anyjával rühellik egymást, és ilyesmi, Mia meg amúgy sem szokott beszélni... Most is csak felindultságból beszélt ennyit egyszerre. Persze, van amikor szófosás jön rá, és alig lehet lekapcsolni, de most csak ideges, és ingerült, szóval... Hanem itt lennének, Jose nyakába borulna, és sírna. És ezt a gondolatot egy pillantással közli is Jose-al halkan. Hangja kissé megtört, és a szemei is kissé elgyötörtek. Hosszú a nyári szünet, és bizony, hiába hogy már augusztus közepe, neki már most tökéletesen elég az egész otthoni légkör. Lassan már azt fontolgatja, hogy világgá megy! A köpenyét kicsit összébb húzza magán, és egy elkószált tincset söpör ki arcából. Hirtelen rákérdez.*
- Amikor jöttél, láttad odakint Jóanyám? Vagy nem figyelted?
*Halkan kérdezte, itt senki sem tudhatja, mikor hallgatják ki. Felnézett a lányra, és végre egy mosoly került arcára. Nem is köszönt neki.. Nem is kérdezte, hogy telik a szünet, miujs a sulival, a vizsgák... olyan régen látták egymást, és ő meg azzal van elfoglalva, hogy... elgyötört sóhaj, és lehunyta a szemét. Barna ablakai egy időre eltűntek a világ elől, hogy a rejtett menedékben kínlódjanak, majd mikor kinyitotta őket, akkor végre örült. Hogy látja a lányt, és a barátnőjét,kivel már olyannyira összenőtt... Persze, mégha egyoldalú is...*

Talán kicsit túl erélyesen ragadtam meg a lányt, de nem volt időm arra, hogy a lelkét ápolgassam. Minél előbb el akartam tüntetni az üzlet közeléből. Nem halhat meg még egy ártatlan...ha valami balul sülne el, akkor pusztuljak én, de másnak ne essen baja.
Meglepett, ahogy Mia erélyesen nekem esett, s egy pillanatra hátra is hőköltem, de egyből visszanyertem a nyugalmamat. Nem tudom, mi történt velem. Ma valahogy túlságosan higgadt voltam. Barátnőm barna szemeit fürkésztem, miközben bátorítóan megszorítottam a két vállát.
- Semmi gond nincsen. - mosolyogtam rá, amennyire ez mostani állapotomból kitellett. - Elhiszem, hogy kikészít, ismerve anyádat meg a többieket. - nevettem el keserűen magam. Arra a kérdésére, hogy vajon én mit keresek itt...nem adtam választ, igyekeztem kikerülni.
Hisz mit is mondhattam volna rá? Hogy épp egy halálfaló nyomában settenkedem? Kémkedni küldtek utána? Ja, és mellesleg a Főnix rendjének a tagja vagyok, helló...
Nem, ezzel nem állhattam elő, mert háztársnőmet is baromi nagy kalamajkába sodortam volna...ha ezt még nem tettem volna meg, de elképzelhető, már így túl késő, hogy elhagyja a terepet.
Idegesen túrtam a hajamba, miközben gyorsan körülnéztem, hátha látok valami gyanús mozgást, de semmi nem tűnt fel. Egy pillanatig elkalandoztak a gondolataim, de barátnőm kérdése visszahúzott a jelenbe.
- Anyádat? Nem, nem láttam, bár másik útvonalon jöttem, elképzelhető, hogy a hátsó kijáratnál áll strázsát és okádja a tüzet. - próbáltam humorral elütni ezeket a kényes pillanatokat...nem tudom, mennyire sikerült.
Ahogy behunyta szemeit, akkor kaptam észbe, hogy igazából nem is érdeklődtem felőle. Atya isten, hogy lehet ekkora címeres ökör? Ennyire kivesztek volna belőlem az érzések, hogy csak a feladatra koncentrálok és más már eszembe se jut? Tisztára, mint Giles...ő is...
Ajkaimat összeszorítottam az emlékképre, s elhessegettem magamtól azokat a pillanatokat. A könnyeim már kezdtek gyűlni, de időben visszafojtottam őket. Szorosan megöleltem Miát, majd ismét eltoltam magamtól, miközben barna szemeibe néztem.
- Ne haragudj, de annyi minden van körülöttem, kicsit szétszórt vagyok és hasonlók, s ilyenkor még az alapvető udvariassági követelmények is kimennek a fejemből. - jegyeztem meg keserűen. - Hogy vagy? Mi van veled? És...de most komolyan: dolgod is volt itt, vagy csak anyád elől menekültél be a leglehetetlenebb helyre? - vontam fel a szemöldököm. Egy másodpercre Borgin üzlete felé kaptam a pillantásom, de mivel mozgást még nem láttam, így újra Miának szenteltem minden figyelmemet, s vártam a válaszát.

*Mia kissé visszafogta magát, amikor a barátnője hátrahőkölt hangsúlya hallatán, de a világért sem hagyta volna abba, vagy állt volna le. A nyári szünet alatt olyan mennyiségű feszültség gyülemlett fel benne, hogy néha már komolyan fájt... ha nem edződött volna ehhez az eddigi élete során, valószínű, nem iskolába járna, hanem gyogyósuliba, vagy valami naaagy fehér intézetbe. Szóval... De szerencsére az idegei acélból voltak, és sosem félt, hiszen háza Griffendél. Ezért nem tudta, hogy ha a barátnője itt van, mitől is kellene félnie. Talán ezért volt, hogy furcsán nézett Josera, mikor az az üzlettől elrángatta, és határtalan idegességgel nézett körbe-körbe. Nem tudta mire vélni. És az sem kerülte el a figyelmét, hogy a kérdését is kikerülték jó alaposan,és mivel nem volt érzéketlen dög, nem kezdett el faggatózni ezzel kapcsolatban. Minek erőszakoskodjon? Bár a helyszínhez illik, mégis... Ha a lány nem avatja bizalmába, oka kell hogy legyen, márpedig ezen időkben bizony elég sok oka lehet egy illetőnek mindenfélére. Szóval... Mia tekintete egy pillanatra kutatóvá vált, majd a kis poénra egy halvány mosoly villant fel, és az elfedte az előbbi villanást. Most már csak a többi érzés árnyékában csücsült az aggodalom és a bizalmatlanság. Meg akart, meg kellett bíznia a lányban. Hiszen mióta ismerte, sosem hazudott neki... Na jó... A születésnappal kapcsolatban talán.. De amúgy... *
- Okéé... Akkor azt hiszem elől megyek ki... -vigyor...
*Aztán Jose arca pillanat alatt változott meg, mintha valami nagy hiba jutott volna eszébe, amit elfelejtett, vagy hasonló, és Mia most már aggodalmasan vonta össze a szemöldökét, majd hirtelen szaladtak fel a homloka közepére, mikor a lány hirtelen megölelte, és magához húzta szorosan. Csak pislogott nagyokat, mire végre elmosolyodott, és visszaölelte melegen a lányt. Aztán elengedték, és mindenféle kis szóáradat zúdult rá, amire a Miás vigyor ömlött szét vonásain. Eszébe jutottak azok a téli esték, amikor a kandallónál, forró csokival a mancsukban hahotáztak olyan ökörségeken, hogy... Formaságok... A gerincén jeges ostor csapott végig... Utálta az ilyesmit,és úgy kell tennie, mintha szeretné.. Sosem mondta senkinek, mennyire utálta ezeket...*
- Óó... Ugyan.. Én azt hiszem, a suli közeledtével egyre jobban vagyok... Voltam nyaralni a nagyszüleimnél, szóval a szünet is szépen vánszorgott... És komolyan csak ide szöktem a hárpia elől...
*És közben önkénytelenül a könyökét az oldalához szorította, hogy a kissé dudorodó zsebét elfedje, és hogy a két könyvecske, amit vett, ne legyen annyira feltűnő.. Senki orrára nem szándékozott kötni, hogy az anyja mérgeit mivel kívánja hatástalanítani... Igaz, nem éppen nemes cselekedet, de hát istenem... Ebben a világban mi az? *
- Hát te?
*Kérdezett vissza, hogy valami normális hangot üssön meg, és ne csak némán, kukán álljanak itt, vagy esetleg Jose meg találja feddni... Ebből most nagyon nem kér...*

Mindig örömmel teljesítettem a Parancsait. Imádtam és vakon követtem volna akárhová is megy. Őt. Őt, akit a gyáva férgek nem mernek nevén nevezni. Én az iránta érzett tiszteletemből szólítom Lordnak. Mert más jelző csak lealacsonyítaná személyét.
Általában Jamesszel dolgoztam, az én drága társammal, a Mirolok fejével, de ez a mai esett más volt. Itt felesleges lett volna két ember, felesleges lett volna másnak is elárulni, milyen feladatot bízott is rám a Nagyúr. Nem lett volna ilyen élvezetes a játék, ha az az aljadék tudomást szerez az ellene készülődő kis merényletről. Eltűnt volna az igazi szórakozás akkor. Hisz sokkal nagyobb örömet lelek, ha a semmiből megjelenve nézhetem végig, ahogy az áldozatom szép lassan tudatosul a ténnyel: vége.
Nem foglalkozva senkivel, haladtam előre. A legtöbben már nagyon jól tudták, hogy az Én utamból jobb, ha félreállnak. Azok a botor halandók, akik pedig véletlenségből nem tették meg, azok bizony akár csúnyán meg is sérülhettek. Oh, nem öltem meg őket. Felesleges lett volna. De azért a szemtelenségükért muszáj fizetniük.
Szárnyaltam. Ez az én időm volt. Ebbe a korba kellet születtem. Itt kiélhettem minden szenvedélyem, minden perverzióm. S a Nagyúrnak köszönhetően következett be mindez. Bármit megtettem volna azért, hogy minden ilyen csodás maradjon, ilyen szabad. Már nem érdekelt, ki tudja, kit is takar a „Fekete Özvegy”, tudják csak. Féljenek csak tőlem. Én annál jobban élvezem, hogy élhetek.
Stanly ebben a pillanatban lépett ki az üzletből én pedig egy szempillantás alatt mellette is termettem, karomat rákulcsolva az övére, mintha egy párocska lennénk. S mézes-mázosan megszólaltam.
- Ejnye-ejnye… Nem szép dolog megvárakoztatni egy hölgyet.
- Cat! – állt meg azonnal, s ült ki az arcára a félelem.
Elnevettem magam, gyöngyöző sátáni kacajon szinte visszhangzott a szűk utcában. Néhány egy pillanatra felénk fordultak, de aztán inkább gyorsan tovább álltak. A levegőben érezni lehetet, az elkövetkezendő halál illatát…
- Kérlek! Te is tudod, hogy az csak véletlen volt. És már helyrehoztam, megoldottam. Kérlek!
Csak hallgattam a könyörgését és kicsit sem hatott meg. Szánalmas nyomorult. Az ilyen senki háziaknak nincs joguk a gárdához tartozniuk, veszniük kell.
- Hibáztál Stanly és a hibákért bizony fizetni kell – mondtam miközben egyre jobban neki szorítottam a falhoz.
Nagyobb darab volt nálam, jóval nagyobb és kegyetlen Halálfalóként volt ismert, de nálam kevesen akadtak kegyetlenebbek. Stanly pedig tudatában volt hibájának, és a félsz, hogy hamarosan eljön érte valaki szép lassan az agyára ment, de sebaj. Így is élvezetes a dolog, persze jobban élveztem volna, ha még mindig egy kemény férfival állhatok szemben, ha a régi énjén kellett volna a földre kényszerítenem, de legalább hamarabb végezhetek. Ma még úgy is van más dolgom.
- Mit szeretnél? Végezzek veled gyorsan vagy szórakozzunk egy kicsit, és küzdesz a nyavalyás kis életedért? – tettem fel a kérdést neki, de válaszolni már nem hagytam.
A pálcám már régen az ujjam közt hevert és a mellkasának volt szegezve. Közelebb hajoltam, egészen  közel a füléhez, hogy odasúghassam élete utolsó szavait.
- Azért kár érted.
S a következő pillanatban, már csak a kigúvadó szemeit lehetett látni, ahogy hirtelen nem jut levegőhöz, és hiába próbál bármit is tenni tudja: vége, ennyi volt, megfullad…




Ha bármi gond lenne, nyugodtan szólj és átírom.